Édes Hazám!

A' Különös Testamentom.

Versek.
A' Hazához.
Hermíne Herczeg-Aszszony Ő Cs. K. Herczegsége
Fel. Nádor-Ispányunk' Hitvese' halálára 16. Sept. 1817.
Hányatás.
Köznépi-Dal.
A' kettős szerelem.
A' Csere.
A' Csók.
Aria.
Méltóságos Kamánházy László Váczi Püspök Úr' halálára.
Panasz.
A' Sorshoz.
Ária. A' hajdani bóldog ifjúi korhoz.
A' Fogadás.
A' Választotthoz.
Esdeklés.
Hattyúi énekem.

A' Megelégedéshez.

Las Casasnak Örömelragadtatása.

M é l t ó s á g o s
Tóth-Prónai Báró Prónay Ágnes
Aszszonynak,
M é l t ó s á g o s
Rádai Gróf Rháday Pál Úr
Ő Csász. Kir. Felsége Kamarássa'
Hitvesének,
mint a' Magyar Literatúra eggyik Barátnéjának
mély tisztelettel ajánlja

a' Szerző.

Tíz évek folytak-el, hogy néked első zsengémet  B o k r é t a  czím alatt bémutattam; egy még nem tele-el, hogy a'  N e v e l é s r ő l   í r t t   P r ó b a t é t e l e m e t  óltárodra letettem. Az a' lágy engedelem, mellyel mind a' két erőlködésemet venni, az a' kíméllés, mellyel kivált a' Bokréta' csak nem gyermeki játékait elnézni méltóztattad, nagyokra lehettek vólna ösztöneim, 's lettek vólna is, ha gyenge erőm és környűlményeim a' buzgó igyekezettel kezet foghatnának. Ím  F r i s s   B o k r é t á t  kötöztem ismét üres óráimban számodra; de bár melly vak és részrehajló is az atya' szeretete gyermekei eránt, nem árúlom ennek virágait, mint ollyakat, mellyek hozzád érdemesek lennének, 's önnmagam vártam vólna magamtól. Egykor - ha a' Magyar Írói síkos pálya jobban megtöretik, 's darabosságai megegyengettettnek, az Ég pedig éltemnek kedvezénd, újra kívánom kötözni mind a' két Bokrétám' szálait, 's megtisztítva a' szebbeket, elmellőzve a' díszteleneket nyújtani anyai kezeidbe. Addig is élj bóldogúl, erőssen álj a' zivatarok köztt, mint hegyeid' bérczei, 's zőldelj örökre, mint tavaszszal ezeknek lombjai!

Gomba 1817.

Egy eredeti Tréfa.

Csörgey Tanácsos egy nagyot prüszszentett - 's meghólt.

Prósit! kiált szíves hangon az ágy fejinél űlő testvére az öreg Csörgey Óbester, a' ki viszont köszönetet nem kapván, gondosan tekint Öccsére, 's ennek merevedő szemein a' halál' zászlóját látván kiütve, ijjedten ejti Bethlen Gábor idejebeli ízmos pípáját a' szék alatt hortyogó mopszlira.

Kiszenvedtél tehát édes Öcsém, szóll fojtott hangon az Óbester; befogja jobbjával testvére' szemeit, balkezével pedig barázdás orczáin rezegő könnyeit törli. Menj békével, 's készíts számomra is quártélyt jó Öcsém!

Oda van szegény! kiáltja elébe Margit Kisaszszonynak, a' kit kedves mopszlija sikóltása lélektelen nyargaltatott a' harmadik szobából elő. Oda van szegény!

Uram ne hagyj-el, hát mi lelte? kérdi visítva a' Kisaszszony, 's nagy sebbel szalad ölebéhez. Már tudom megint az az átkozott nyólczágú sarkantyú -

Frack! kiált boszszonkodva az Öreg, a' ki ezen ruha nemét soha sem szívelhetvén, nevén szokott káromkodni, 's ezen szó csalhatatlan jele vólt haragjának, Frack! ez van oda, az ágy felé mutatván.

Ez is? kérdé bámúlva Margit, 's szemei' záporai megeredének. De hogy ezen könnyek a' szegény megbóldogúltt Tanácsosnak folytak é, vagy a' pípamájat kapott mopszlinak? mindekkoráig titok a' Túdósok előtt.

Elég az ahhoz, hogy csuklások között síra, mellyekre az Orvos is, a' ki az óldalszobában Don Quichottot olvasá, berohana, 's megértvén a' Tanácsos' dicsőülését: lehetetlen! felkiált 's a' pulsushoz kapkod. Ennek lehetetlen vólt még meghalni! Az én számolásom szerint még két hónapig. -

Kőhordtát! tán csak nem gondolja az Úr, hogy megfojtottam az Öcsémet?

Isten őrízz, Domine Illustrissime! de én valóban meg nem foghatom - én mindent elkövettem ezen drága szövétnek élesztgetésén, 's dicsekedés nélkűl légyen mondva, már félesztendeje miólta ezen beteggel a' halált injúriázom. Méltóztassa azt nékem megengedni Nagysád, hogy én egy különös Értekezésben megmutathassam azt világosan, hogy Tanácsos Úrnak még lehetetlen vólt meghalni. A' becsűlet mindennél elébb való.

Isten hírével! felelt boszszonkodva az Óbester, 's egy ablakba háttal fordúlt az Orvosnak.

Nem sokára megszóllaltak a' harangok, az Óbester sűrűbben törlé könnyeit; a' Kisaszszony pedig a rendtartáshoz képest olly jajveszékeléshez kezde, hogy a' cselédeken kívűl még az Udvari agarak is accompagnirozásra indíttattván, nem sokára az egész Csörgei Udvar olly képet őltöze magára, mint Trója lehetett megvétele' alkalmatosságával.

- - -

A' Tanácsos, a' kinek halálán három egymás után szerencsétlenűl választott feleségek öszvevetett válakkal munkálódtak, leggazdagabb embernek tartatott a' maga környékében. Éltében helyén vólt erszényén kívűl szíve is feje is; csak hogy az Aszszonyokkal folytatott örök háborúji szíve körűl jéghártyát vontak, fejét pedig egész a' különözésig elmakacsították. Sok ollyan mondásai, véleményei és tettei vóltak, mellyekre Margit a' szomszédság' nagyobb részével fejet csóvált ugyan, mert gyakran maga után szakította az ajtót, ha a' szobába akart lépni; de minden cselekedetében csillogott az ész és jó szív' arany minerája. Béketűrése kívűlről a' hidegvérűségig ment, de belőlről életrúgóit lassú féreg emésztgette; mellyet első Feleségének testvére, a' mi Margit Kisaszszonyunk, két utóbbi feleségeivel való kardoskodásai által szüntelen élesztgetett, mint a' Veszta' tüzét hajdan annak szűz Papnéji.

Az öreg nőtelenkedvű Óbester szórta a' Frackokat, a' mint Öccsét mindegygyik házasságánál újra búkni látta. Miért nem hagysz-fel édes Öcsém az Aszszonyokkal, midőn látod, hogy nincs hozzájok szerencséd? Csak a' liba szokott azon szérűre viszszamenni, a' hol a' lábát eltörték.

Mindennek meg van a' maga átka édes Bátyám! felelt néki mosolyogva a' Tanácsos. Hol is kaptad csak édes Bátyám ezt a' vágást?

Szabacsnál.

Vóltál é még azután is csatában?

Legalább tízben, felel az Óbester.

No látod édes Bátyám; 's hirteleniben semmit sem szólhatott reá az ősz Vitéz.

De legalább Margit húgomat a' pocsolyába vágnám, szólla ismét eltüzesedve, ha ennek pergő nyelve kifakasztotta.

Hagyd-el bátyám! e' csak Fegyvergyakorlás, felelt néki súgva a' Tanácsos. Jó készűlni a' háborúhoz.

Űzte is e' fegyvergyakorlást a' mi Margitunk, kivált a' Tanácsos interregnalis Özvegykedéseikor, a' midőn aszszonyt játszott a' háznál, sokszor reggeltől fogva estig; 's ha ellenzésre talált pattogott mint a' rakéta, de magában megszűnt ha nem felelt senki, mint a' gyertya elalszik, mellyet elfelejtettek koppantani.

Ha valaki Magyar Festőink közzűl ezen Prágai, vagy, mivel magyar származású, Pesti Nénikét copírozni kívánná; számára egy két ecsetvonást ide ragasztok: egy életnedveinek szűkiben lévő testet sárgás szattyán bőrrel borítson. A' szegletes derékre zsemlyeszín nyakat tégyen, mellyen a' púderezett 's még a' la Pompadour feltornyozott hajú fő úgy biczegjen, mint a' drótnyakú zsidó bábúé. A' színeket felforgatva használja. Az orcza' pirosságát szemeire és orrára rakja; a' szem' feketeségét pedig a' fogakra. Az erek' kékjével az ajakat ékesítse; a' bőr féjérségét pedig hajára és szemőldökeire hintegesse. De jó Festő tévedésből tánczoló Grácziai állást ne adj Margitunknak, mert ő nem tánczol; sőt járása is biczegő, mint az előre ment bűn büntetéséé. Mindazáltal kegyeskedve ólálkodó szemecskéji szerelmet tolmácsolnak szintúgy a' férjfi nemhez, mint - a' pénz nemekhez.

Ím valami a' lélekfestők' számokra is. Különösen kevélykedett a' mi Margitunk abban, hogy a' ház' gazdaszszonyi terhe válain feküdt, 's kivált azon gondoskodását igen sokba szerette számítgatni, mellynélfogva a' Tanácsosnak utólsó betegségében a' chínát, és végefelé a' pézsmát maga kavargatta és nyújtogatta; melly utóbbitól úgy el is szagosodott, hogy mint a' girinyt már meszsziről meg lehetett róla érzeni. Innen midőn kispionolta vólna, hogy a' Tanácsos halála előtt való héten több tanúk' jelenlétében testamentomot tett, szíve repesett örömében, reménylvén, hogy a' gazdag Tanácsos számos és fontos érdemeit jutalom nélkűl nem hagyhatván, róla is meg fog benne emlékezni. Most tehát már mindent úgy tekintett a' háznál mint osztályos atyafi, mindent őrzött mint ollyat, a' mi különösen néki hagyódhatott; egy szóval mindent úgy nézett a' Tanácsos Udvarában, mint a' pénzért házasodott Vőlegény nézi gazdag jővendőbeli Ipája' holmijét.

Még akkor is gondolat nélkűl állott az Óbester az ablakban, midőn Margit, mint egy Castrum doloris tetétől talpig feketével bévonva, egy csapat aszszonnyal halkkal lépegetett-bé a' halottas szobába, a' halott' felőltöztetésére. Az Öcsémnek Károlynak írjon Húgom Aszszony, hogy siessen haza, szólla kifelé indúlván az Óbester. A' mint utólsó levelében írja Posonyban van a' testvér húgomnál. Az Isten látja én egy sort sem tudnék most neki írni.

A' levél, mellyet a' mi Margitunk a' Tanácsos' első feleségétől maradt egyetlen egy fiúnak Károlynak írt, ezen szókból állott:

É d e s   l e l k e m   Ö c s é m !

Az én kedves Sógrom, a' te néhai édes Atyád, Ő Felsége' Tanácsossa, Csörgei Csörgey Kálmán Úr, épen Minden Szentek' napján, déllyesti három órakor egy nagyot prüszszentett - 's meghólt. Az Orvos ezen halált valami prüszszentés' pestisének tulajdonítja, melly a' mint mondja már hajdan uralkodott. Azólta nagy kínomra tobákolni sem merek, félvén a' prüszszentéstől. Én ugyan előre megjövendőltem, hogy az Atyád vagy elébb vagy utóbb meghal. Mert a' Kuvik egész napokon által a' kéményünkön ült, sőt ott is fészkelt; az ajtó pedig kétszer is kinyílt magában. Az igaz, hogy a' zár nem igen jó és nagy szél is fújt; de csak még sem esik ez hijában. Az orvosságot magam adogattam szegénynek; az igaz, hogy sok nyughatatlanságot szenvedtem egyszer mászszor mellette, de ki ne tette vólna ezt szívesen olly jó Úrért és te érted édes Öcsém, a' kiben mindég szegény idvezűltt Nénémet képzelem - Isten nyugosztalja szegényt! Most már siess egyszer haza; mert nagy reád itthon a' szűkség, nem győzöm egyedűl a' mindenfelé való vígyázást. Hát a' Nevelőd, a' derék Visnyai Úr, jön é veled? Gondoltatok é valaha Csörgőre viszsza, vagy mind a' ketten külső Országokon hagytátok a' szíveiteket? Csókollak édesem, siessetek Visnyai Úrral haza, és ne utazzatok olly sokat, mert majd ollyan sósak lesztek mint a' hering. Julcsa öcsémet köszöntöm, férjhez ne menjen hírem nélkűl.

Szerető Nénéd        
L e g e n y e y   M a r g i t.

Károly, a' ki Attyát különösségeiben is mindenkor tisztelte és szerette, a' fiúi szerelem' szárnyain repűlt ezen levél' vételével haza. Az Óbester nyílt karokkal fogadta az Ifjút, Margit pedig szemérmes elpirúlással Visnyait. A' temetés, a' mint szokott, sok igazi és sok kőltött könnyek között mene véghez; de az utóbbiakat korán letörlé a' gazdag tor, mellyben Margit Kisaszszony gazdaszszonyi tálentomát szinte a' vesztegetésig mutogatta.

Mihelyt az ifjú Csörgey, Attya' tetemei körűl való szomorú gondoskodását elvégezte, öröksége általvételéhez fogott. Legelébb is Attya' Íroványait kívánta rendbe hozni. Mellyek között, a' mint e' végre a' leveles szekrényt felnyitotta, legelébb is egy bepecsételtt nagy Levél tűne szemébe illy felyűlirással: Testamentom.

Az bizonyosan az Atyád' végső akaratja lesz, szóll az Óbester, mellyről előttem is emlékezett utólsó napjaiban.

Talán jó vólna áltszóllítani Terenyei Szolgabíró Urat, megszóllala reménységeit féltve a' Kisaszszony.

Helyes! mondá Károly 's azonnal ír Terenyei Barátjának, a' ki szomszéd lakásából még azon nap' Csörgőn termett.

Más napra határoztatott a' Testamentom' felbontása, mellynek foglalatját senki sem gyanítván, kiki újságkívánásból is figyelmetes lett eránta; annyival inkább, hogy a' Tanácsosnak egy gyermekénél több nem maradt, erre nézve tehát a' testamentomtétel nem vala szükséges, azomban a' Tanácsos különös gondolkodása-módja esméretes vólt a' környékben. A' testamentom zárva vólt készítve, mellyre a' Tanúk felyűl írattak. De senkit sem gyötrött annyira a' bizonytalanság mint Margitunkat, a' ki a' félés és reménység között egész éjjel csak félébredésben szunnyadt, mint a' lesben álló macska.

Más nap' korán rakatta a' székeket az ebédlőben a' fekete posztóval bevontt asztal körűl. A' folyosón és konyhában a' cselédeknek csendességet parancsolt, 's annyira megfelejtkezett buzgóságában, hogy a' fekete asztalra egy pár égő viasz gyertyát is tétetett fényes nappal.

A' fröstök után, mellynek végét alig várhatta, rendbeszedett képpel és inneplő komolysággal nyitotta-ki a' vendégszoba' ajtaját: ha úgy tetszik Uraim! így szólla-be a' férjfiakhoz, 's benyitotta előttök az Ebédlő szárnyait. Bámúlva nézték ezek a' készűleteket, Terenyei csínos mosolygással óltotta-el a' gyertyákat, Margit pedig észrevévén tévedését elveresűlt, hogy a' fülei is lángolának belé.

Előhozzák a' Testamentomot, ollót vesznek, körűlnyírják a' pecsétet, felbontják, Margit áhétatosan szemléli; a' felbontás közben egy más pecsétes Levél fordúl-ki illy czímmel: Codicillus, halálom után három esztendőkre felbontandó.

Más levél is? megszóllal Margit, de miért nem tudhatnánk-meg egyszerre mi van benne?

A' végső akaratok minden pallérozott Nemzeteknél szentek édes Néném, mondá feddőleg Károly.

Terenyei torkot köszörűlt, 's az Anya-testamentomot illyen szókkal olvasá:

"Minekutánna három Feleséggel tett szerencsétlen próbatételeim 's számtalan előttem forgott példák a' mái sok szerencsétlen házasságok' okainak kikeresésére bírtak vólna, úgy találtam, hogy ezeknek mind a' két Nem' részéről ejtettni szokott nevelésbeli hibák a' fő okai. E' végre azon keresett vagyonomból, mellyel az Isteni kegyelem szorgalmatosságomat megáldotta, egy Leánynevelő Intézetre mint egy első alapúl, reménylvén hogy több becsületes emberek is elősegítik idővel feltételemet, hagyok tízezer Rforintokat, olly meghatározással, hogy ez legtöbb leánynevelő Intézeteinktől megkülömböztettvén, abba, a' hímzésen, varráson, czukros tésztasütésen, klavír és guitarre pengetésen, tántzon 's törtt Frantzia petyegésen kívűl, a' leánykák főképen arra taníttassanak, hogy mimódon lehessenek idővel jó Feleségek, Aszszonyok és Anyák. A' Férjfi nemre nézve pedig hagyok még egy Tanítóra szinte tízezer forintokat, Fundátióúl, a' ki a' több Oskolákat elvégzett Ifjaknak, az Ó és Új Philosophia' szőrszálhasogatásain kívűl, az élet' philosophiáját tanítsa; mert első és fő tudomány: a' világban élni tudni!

"Láttam sok szép házasságot is, 's mivel ez természeti elhatároztatásunkkal egyben van köttettve, akaratom az: hogy Fiam is, az én kedves Károlyom, legfellyebb halálomtól számlálandó három esztendők alatt megházasodjon. Mert a' nőtelen Férjfi mint meg annyi piócza a' közönséges társaság' testén.

Itt az Óbester egy nagyot köhentett, de nem szóllt.

"E' végre minden keresetemben őtet vallom ugyan örökösömnek, de illy feltétel alatt, hogy az említett három esztendők alatt egy Lyánkát nézzen-ki magának, a' ki vagy szép legyen, a' nélkűl hogy hiú lenne, vagy gazdag, a' nélkűl hogy gőgös lenne, vagy tanúltt legyen, a' nélkűl hogy azt mind úntalan fitogtatná. Szeretném ha ollyat venne, a' ki se szép, se gazdag, se tanúltt nem vólna; abban bizonyosan a' jóság lenne a' fő tulajdonság: de a' test erőtelen. Ha az előszámlálttakkal ellenkező tulajdonságút választana Károly Fiam, veszítse-el keresett javaimhoz való jussát, 's alól megnevezett Testamentomom' Végrehajtója oszsza azt fel a' Váczi Siketnéma Intézet és Nemzeti Magyar Játékszín között úgymint a' melly Intézetek Hazánkban szégyen szemre szegény lábon állanak.

"Posonyban lakozó testvér húgom leányának Juliánnának hagyok házassági kőltségre ötezer forintokat, egy arany nyakkötővel és két brilliánt fülönfüggőkkel egygyütt, olly kéréssel, hogy ne sokat válogasson, mert halad a' Válogathatás' arany ideje 's a' leány szerencséje még simább üstökű más szerencséknél. A' hajadon öreg leány pedig valóságos nulla a' szám vetésben, melly magában semmit sem számlál."

Itt Margit köhentett, 's fészkelődni is kezdett, de nem szóllt.

"Arra mindazáltal vigyázzon, hogy igen czifra equipázsú és cselédű Kérőhöz ne menjen, mert az ellen mindég fontos gyanúm vala az: hogy fülig adós.

"Margit Húgomnak - itt ez szemérmetessen lesüté szemeit - hagyom - a' mopszlimat. Mind a' kettőjöket tartsa Károly Fiam hóltig."

Mindnyájan kuczogtak, Margit ollyá leve mint a' paprika, 's éppen kifakadó félben vala, a' mint Terenyei olvasásával új életre hozá:

"Ha mindazáltal valamelly Férjfi annyi erőt vehetne magán, hogy őtet Feleségűl venné három esztendők alatt, hagyok néki is tízezer forintokat."

Egy Visnyaira vetett lágy pillantat érthető magyarázat vala a' testamentom' ezen pontjára.

"Végtére, mint hogy mostani sullyos betegségem kínos fájdalmakkal van öszvekötve, de egyébbként is a' világi élet eránt, mellyben kevés örömet értem, néminemű gyűlőlséggel viseltetem, az Orvosomnak, ha az tudnillik halálomat nem kivánja késleltetni, 's betegeskedésemet orvosszereivel nem húzza halasztja, hagyok száz darab species aranyakat, mint nem csekély jóltévőmnek."

Az Orvos, a' ki oldalt egy ablakban űlt, köhentett, de nem szóllt. -

"Mindezeknek Végrehajtójoknak Kristóf Óbester Bátyámat rendelem és kérem, a' kinél ezen Testamentom Codicilusa is a' felbontás idejéig letéve álljon. Kőlt Csörgőn, October 20-ikán 1801. Csörgey Kálmán."

Illyen Testamentom nem sok készűlt még a' két Magyar Hazában szóll Terenyei öszvehajtogatván a' Testamentomot, a' Codicilust pedig az Óbester kezébe adván.

Nem bo - megszóllal kifakadva Margit, de szavát hirtelen beharapva. Isten bocsássd bűnömet, sem testét a' Főldnek, sem lelkét a' Teremtőjének nem ajánlja benne.

Boszszús méreggel ment-ki az ebédlőből, 's kedves mopszliját, a' melly hízelkedve ugrosott-fel hozzá, 's mellyet eddig csak nyájasságával édesgete magához, most pedig már tulajdona vala, ezen tréfás és virgoncz res legátát most illeté először boszszús lábrúgással.

Mintha épen olly nagy erőszakot kellene tenni magokon Férjfi Uraiméknak, szóll szájfintorítva a' mint Szobájába ére; 's a' tűkör előtt mustrára eresztvén kecseit, ezer plánokat érlele magában.

Hát az Úr mit gondol a' száz darab aranyról? szóll az Orvos felé fordúlva az Óbester. Az Úr fél esztendőtől fogva injúriázza, mint mondá a' halált?

Formulae loquendi, Domine Illustrissime! felel alázatosan, ezen Temető' kertésze. Én ugyan mindent elkövettem - de ha a' szegény Tanácsos Úr' kínjai eránt - a' könyörűletesség - bennem nem dolgozott vólna - emberségemre fogadom - hogy tán még most is -

De az Értekezés, mellyről említést teve Orvos Úr, csak nem marad talán el?

Sokba kerűl a' nyomtattatás, Nagyságos Uram!

Igen; de a' becsület, mint tetszett helyesen mondani, mindennél elébb való?

Post nummos Virtus! Domine Illustrissime! mondá mosolyogva az Orvos, 's felsepré a' Körmöczieket.

- - -

Utazott Ífjaink töbnyire eleinte mindent keményen rostálgatnak, gáncs minden szavok, semmi sem tetszik nékik Hazánkban, 's mindúntalan ennek pallérozódásbeli elmaradásán sopánkodnak. De épen ők javítanak legkevesebbet, vagy azért hogy nem igazítni könnyebb, 's szóval épen nem lehet; vagy sok lévén szegény Hazánkban az igazítani való, sokat javítani egyszerre elégtelenek, kevéssel kezdeni pedig restellik. Az ifjú Csörgey is sopánkodások között veszteglett vólna Falujában, ha nevelő barátja a' derék Visnyai henye szunnyadásából való gyakori kőltegetéseivel külső Országokon szedett tapasztalásait, tudományát és gazdagságát vele a' haza javára fordíttattni nem törekedett vólna.

De annál kedvezőbb ítélettel vallotta-meg Károly a' mint lakhelye' szomszédságával közelébb kezde esmérkedni, hogy Hazánk' Szépjei szint olly bájolók mint Párisé vagy az Olasz főldé, hogy Magyar Országhoz is lenyúlik a' Cythere' szép öve, 's a' Grácziák itt is sok halandó lyánkában imádtatják magokat. Szegény Atyám! így kiáltott fel gyakran, megtetszik hogy az Aszszonyok nagyon az újaidra kopogtattak, mintha olly nehéz dolog vólna testamentomi ideálodra találni!

Elragadtatással kiáltotta ezt, 's szíve keményebb dobogással kezde verni, a' mint egy mulatságban a' szép Ránky Kisaszszonyt megpillantotta. Bájoló színekben uszkáltak egyszerre előtte minden tárgyak; majd enyelgő vígság, majd szelíd epedés őltöztetgették érzeményit: egy égi boldogság' sajdítása, vágyás, de félelem is, bú de reménység is egyszerre küszdeni kezdtek szívében: egy szóval fülig szerelmes lett.

Repeső örömmel vette diadalmát észre a' lyánka, 's a' szép Ifjúnak rajta csüggő szemei gyakori pirúlást vontak kellemes orczáira. Nem sokára észrevette a' társaság is; mert mi gondatlanabb az első szerelemnél?

Szép vólt Ránky Klárcsi mint a' felkelő nap. Égszín szép szemei felett, melyekben egy tiszta lélek tűkröztette magát, keskeny súgár szemőldök nyúlt-el. Jól formáltt orra alatt egy kisded szácska mint a' fejlő rózsabimbó piroslott, képes egy halandót örökös rabbá tenni akár énekre nyílt az, akár csókra hegyzetten állott. Súgár termetén 's minden mozdúlatján úgy folyt el az ártatlanság' kelleme, mint az érő szilvát, mellyhez még kéz nem ért, kelletve borítja a' gyenge kékes hamuzat.

De szép vólt Csörgey Károly is és gazdag, 's minden egy szájjal kiáltotta felőlök: Szép egy pár!

A' nem erőltetett víg mulatságokban, mellyekben a' szenvedő lankasztó gondjai is egy kevéssé szunnyadnak, nyájasan nyílik-meg minden szív az örömnek, nyájasan az édes szerelem ártatlan örömeinek is. Károly és Klárcsi szíveik is eggyé lettek, 's már a' vendégek' eloszlásával azzal az édes búval váltak-meg egymástól, mellyet a' szerelem' epedése szűl, de a' korán viszontlátás reménye enyhít.

Bóldog érzés, te első szerelmünk' bájoló érzeménye! te élesztő szivárvány a' komor borúlatok között! Melly kár hogy korán tűnsz-el édes álmaiddal, reményeiddel és csalásaiddal éltünk' egéről!

Hetenként megfordúla most Csörgey Azarban a' szép Klárcsinál, hol maga hol Visnyai kedves barátjával, 's ezen utóbbi, a' ki a' szép Nemnek nem különös barátja vala, nem sokára megvallá azt, hogy ha van szép leány hiúság nélkűl, Klárcsi az; 's idvezlé barátját szerencsés választásáért, melly egyszerre bétőlteti véle a' testamentom' különös kivánságát.

Mentt is vólt Klárcsi az egész környékben a' hiúságnak még csak gyanújától is. A' tetszenivágyás álmát nem háborította soha; egygyűgyű piperétlen szépségében jelent-meg a' mulatságokban, mellyekben diadalmakhoz szokott pillantatjait hódoltatásokra nem kűldözgeté; tükreivel hoszszas tanácskozásokat nem tartott, sem mint Geszner' pásztorlyánkái szépségét a' víz tűkrében nem csudálgatta. Egy vólt előtte ha az Ifjak, Csörgeyt kivévén, szerelmek' kinjairól sopánkodtak, vagy agaraik' gyorsaságáról vetélkedtek; a' csapodár gyáva hízelkedéseket pedig mind magára mind a' hízelkedőre nézve megalacsoníttatások gyanánt vette. Most kivált már Csörgeyt eresztvén szíve' birtokába, a' több Világ kihólttnak tetszett előtte; vágyai, örömei 's minden bóldogsága csak benne ütköztek öszve: 's ha vólt benne hiúság, azt egyedűl az a' kevélység látszatott szűlni, hogy tőle szerettetik.

Így tehát a' mi bóldog Csörgeynk nem halasztotta tovább vágyai' határát, 's menyegzőhöz készűlt mind a' két udvar. Margit Kisaszszony a' szakáccsal a' lakadalmi ebéd felől tanácskozott; Visnyai pedig, a' ki néha Poétáinkat egy két korty aganippei vízbe meg szokta lopogatni, menyegzői Verset készítgete.

De ím konkoly húlla a' búza közzé, 's a' menyegző elreppene, mint egy tavaszi szép felleget elszélleszt a' zivatar.

Egy kellemes nyári estvén, Visnyait a' Szüléknél hagyván, az Azari kies kertben ült a' szerelmes pár, szerelmén kívűl mindent elfelejtve. A' jövendő kőlcsönös pillantatjaikban bájoló képekkel lebegett előttök; meghitt bizodalom 's édes nevezetek vóltak előérzései boldogságoknak, 's szívekben elyzium nyílt-meg - a' mint hirtelen egy kocsi zörgés 's nem sokára egy inas azon hírrel kőlté-fel elmerűlésekből, hogy Hotykay Kisaszszony és Úrfi látogatóúl megérkeztek légyen.

Épen azzal a' szívességgel vette a' mi párunk e' hírt, mint a' mellyel a' Musulmann fogadja a' Nagy Úr' sinórját, mellyel magát meg kell fojtania. Kivált Klárcsi, a' ki előtt más környűlmények köztt is nem kedves látogatás lett vólna a' Hotykay Házé.

A' hintóból legelébb is Hotykay Kisaszszony lépe-ki Junói pompával és rátartással. Szép testeállását a' carricatúráig piperés őltözetje szintúgy kivevé formájából, mint valóban kedves orczavonásait mesterkézett képegyengetései elkellemetlenítették. Fekete nagy szemei hódolást parancsoltak mindenfelé 's rabot kerestek mindúntalan. Minden mozdúlatja, szava és tekintete önn' szépsége' imádóját 's híú gőgöt árúltak-el benne.

Utána egy Uracs repült-ki franczia lovagló ruhában, mint egy kötelen tánczoló könnyű szerrel őltözve. Báró Lepkevicz ez, a' ki első látásra minden szép lyánkát szíve' birtokába ereszt, minden Férjfit kedves barátjának nevez. Üres koponyáját külső Országokon hordozá, mellyeken a' szép Nemnél szedett tapasztalásait most Hotykán arra használgatta, hogy Hotykay Kisaszszonynak, mint legközelébbi Szépjének, hízelkedések' örök tömjénével áldozhasson.

Egy sereg agártól körűlnyájaskodtattva ugrott-le lováról az ifjú Hotykay Pál testvére a' Kisaszszonynak. Malomkerék kalapja alatt záporban is bízvást dolgozhatott vólna menszuláján a' Főldmérő. Derekát sáfrányosi széles gyűszű szorította; frackja' zsebéből egy czifra dohányzsacskó' sallangjai csüggöttek; balkezében több fontnyi tajtékpípáját tartotta, jobbjában pedig őzlábra fontt korbácsot hordozott, mellyel a' szobákban szagúldozó agarait szüntelen integette: hogy nem mindenütt szabad az a' mi otthon.

Ah bon jour ma chére! kiált megpillantván Klárcsit a' Kisaszszony, 's ölelésére szökik.

A' porig alázatos szólgája! vicsogja tánczmesteri hajtogatások között Lepkevicz.

Szerencsés jó napot kívánok! dunnyog Hotykay Úrfi, öszvependítvén lábnehezítő sarkantyúit.

Bemennek, 's leűlnek. Foly egy darabig a' beszélgetés a' lyánkák köztt az őltözetről, melly alatt Hotykay Kisaszszony ruhájában a' legutólsó Párísi módit kivánta csudáltattni; az útazott Ifjak köztt a' külső Országok' jelességeiről, mellybe szegény Magyar Hazánk, mint rendszerint, amazok' sleppjét vólt kénytelen hordozni, 's hogy Hotykay Úrfi is belészólhasson, a' környék' szép vadászatjáról.

Talán szebb vólna most a' kertben, megszóllal Klárcsi.

Azonnal felugrik a' társaság 's mindnyájan lemennek.

Hotykay Úrfi, a' ki mindjárt a' kertajtónál rágyújtott, Kóspallagi dohányfüst, a' Kisaszszony és Lepkevicz jókedv' kicsapongásai, a' szerelmes pár pedig elgondolkozások között sétálgattak a' hűs árnyas útakon.

Egy lassan emelkedő domb tetején kies kilátással állott egy mulató házacska, némelly olajfestésű képekkel 's nehány székekkel bútyorozva. Ide ér végre a' társaság, mellynek nagyobb részét azonnal a' tündér kinézés foglalja-el; Lepkevicz pedig mint tüzes festő-dilettant, a' falonfüggő porlepte képeket vette szoros mustra alá.

Fi donc! felkiált egyszerre orrfintorítva, a' mint egy Titián után nyomorúlttúl copírozott festésre ért vólna, melly Cytherének a' habokból lett kikelését ábrázolta. Quelle etourderie! Vénusnak kék szemet! Megadá ennek festő Uram! méltó lenne a' Danaidák' büntetésére, ezen Istenaszszony' felsége' sértéséért!

Hogy hogy? kérdi Visnyai csudálkozva.

Hát nem látja Uracskám ezen mázolást, mellyen Vénusnak kék szem van festve?

'S ez ollyan nagy hiba vólna?

Enorme! menthetetlen édes Barátom! Lehet é szem, melly hódoltasson, ha csak nem fekete, 's nem ez é egy fő része a' Görög és Római szépségeknek, mellyeknek ideálja vala nállok Cythére, a' ki hódoltatója az egész Mindenségnek? 'S a' ki kivált a' mint a' habokból kikele az egész természetet megvarázsolá? Ó az a' tűzes, szívet ált'járó, lelket olvasztó valami - egy lágy óldalpillantattal Hotykay Kisaszszonyra - csak az isteni fekete szem' tulajdona, akár enyelgő vígkedv szökdécseljen azokból, akár Istenaszszonyi, rátartással parancsoljon tiszteletet. Nem úgy van é mon ami? kérdé Csörgeyt, a' kit gondolatjaiban való elmerűléséből épen ezen kérdéssel kőlte-fel.

Ó az Úrnak igazsága van! felel ez épen úgy, mint sok a' Táblák' végeiről votizáló, nem tudván miről van szó oda fenn.

Visnyai egy pillantatot vetett a' szegény Klárcsira 's szinte ő reá Hotykay Kisaszszony egy dölyfös diadalmi tekintetet; 's ez öszveroncsolva állott egy ablakban nem tudta, hova süsse szép kigúnyóltt kék szemeit; eleven pír majd halvány sáppadság váltogatták orczája színeit.

És ezek helyett Uram, az élet, tűz 's energie nélkűl való kék szemeket tenni; épen mintha Adonist parókával festette vólna. Úgy van é mon ami? kérdi ismét elmés hasonlítását kaczagva Csörgeyt.

Bizonyosan! felel ez folytatott elandalodásában.

Klárcsi a' főld alá rejtezett vólna, könnyekbe lábbadtak szemei, majd nem állhatván tovább fínom eszmélése' ostromoltatásait, felugrott 's kirohant a' szobából.

C'est ec que je nomme une indiscretion! szóll mosolygás alá rejtett helybehagyással pírongatás gyanánt Hotykay Kisaszszony.

Une tres grande! szóll tónnal Visnyai.

Puff! felkiált Lepkevicz magát homlokba ütvén, most jövök én eszemhez. Szegény Kisaszszony! de mit tehet az ember, hogy olly szép teremtésnek épen kék szemet kelle nyerni a' mostoha sors' kezéből?

A' melly az eszet is némellyeknek olly szűk marokkal osztogatja, mondá Visnyai.

Lepkevicz végig nézett ezen szókra Visnyain. De ez épen nem látszatott szavát viszszahúzni akarni, 's tanácsosabbnak tartá a' kemény pílulát lenyelni.

Most kezde a' mi Csörgeynk is eszmélni, ámbár az egész dologból csak annyit érte, hogy Lepkevicz a' kék szem ellen ejtett valamit, 's tüzesen kezdi a' társaság előtt kedvesét mentegetni, mint a' kit illy csekélység neheztelésre nem bírhatna.

Visnyai ált'látta a' dolgot, de azt nem kívánta vítatni, 's kevés idő múlva a' társaság felindúlt.

A' háziaszszony szomorú képpel jött eleikbe jelenteni, hogy leánya hirteleniben roszszúl leve; a' fejét igen fájlalja 's szünetlen a' forróság járja. Szánakozott rajta minden, hogy külömböző érzésekkel kiki gondolhatja. Hotykay Kisaszszony egy kis gúnyos mosolygást el nem titkolhata.

A' vendégek búcsúztak 's mentek. Csörgey régen puszta Arábiába kivánta őket. A' szerelem' gondoskodásával repűlt azonnal kedvese' szobájába, a' kit egy széken űlve 's könnyekben feredve talála.

Mi baja édes Klárcsim? szóll nyájasan hozzá, kinyújtván ölelésére karjait.

Ó semmi, kedves Csörgey Úr, felel vérfagylaló hidegséggel, elébe vetvén kezét ölelésének; egy kérésem' tellyesitése, ha azt az Úrtól megnyerhetem, egészszen meg fog gyógyíthatni.

Parancsoljon angyalom, ha életembe kerülne is -

Ó olly drága kéréseim nincsenek, szóll gúnyos mosolygással Klárcsi; én csak arra kérem az Urat, hogy kiméljen-meg engemet további látogatásától.

Mint a' kit a' Vásárban a' tolvaj helyett ártatlanúl pofoznak, bámúl 's nem tudja hogy jön ezen megtiszteltetéshez - úgy álla megmerevedve a' mi Károlyunk, 's mikorra feleszmélt, már Klárcsi bécsukta vólt előtte a' szomszéd szoba ajtaját, mellyben eltűnt vala.

A' szerelem esdekléseivel könyörge egy darabig az ajtónál; majd Ránkyné Aszszonyság is - a' ki nem örömest szalasztotta vólna el a' gazdag ífjat, segíte néki. Mind hijában! kérlelhetetlen maradt Klárcsi. Elroncsoltt szívvel kelle fogatni 's haza indúlni Csörgeynek.

Az úton fejtegetni kezdé Visnyai a' bámúló Ifjúnak a' rejtett mesét. Lehetetlen! felkiált egyszerre, illy gyermeki hiúság Klárcsihoz nem férhet.

Haza érvén asztalhoz ült 's levelet írt Azarba, mellyben minden sor szerelmes epedést, bút, 's kétségbeesést lehelt, 's mellyhez az iró pennát magok a' Grácziák faragták, a' tollat a' kis Szerelem-Isten szárnyából szakítván-ki.

Veszendőbe ment mind olaj mind munka! A' válasz ez vala reája:

 K e d v e s   C s ö r g e y   Ú r !

Egy ollyan drága kincs mint az Úr' szíve sok fekete szeműeket harczra buzdítana, 's én tűz és élet nélkűl való gyáva kék szemeimmel kivánjak é velek megvívni? én a' ki más bájoló túlajdonságokat sem vehetek segédűl? Csak azért tenném hát azt sajátommá, hogy ismét elveszítését rettegjem, melly örökös féltésre reménylem nem kívánja kárhoztatni

R á n k y   K l á r á t.

Igaz tehát! Ó Atyám, Atyám! néked igazságod van, de szívem ízekre reped, alatta!

Ezen szerencsétlenség meg is történt vólna a' mi Csörgeynken, ha szerencsére a' mai Ifjak között az efféle szerelem' szerencsétlenségein való törődések a' módiból ki nem mentek vólna. Mert már az étel jól sem kezdett néki esni - ha csak nem éhezett, álmában lidércz nyomogatta, bánatját borba kezdte fullasztgatni, sőt a' mint mondják már verseket is készítgetett, a' melly igen veszedelmes symptoma: 's ki tudja még mi lett vólna belőle, ha Visnyai új új társaságokba nem csalogatta 's általok búját nem enyhítette vólna. Annyi mindazáltal dicséretére legyen mondva a' mi Károlyunknak, hogy Klárcsi, mint minden első szerelem' tárgya, mindég kedves és első maradt előtte, a' ki eránt lángoltt indúlatja, ha az idő, távolválás és változtatás által forró tüzéből vesztett is, de soha szívéből ki nem aludt. Élt az, mint a' parázstűz a' felyűl borított hamu alatt.

- - -

Nem egy leány van a' Világon édes Károlyom! szóll az Óbester hozzá, a' mint sajdította hogy Klárcsi feledtetik, nézd-meg Upory Fő Strázsamesterné' Kisaszszonyát; ezt igen jeles és okos személynek mondják. Legalább a' szem' színén tudom fel nem akad.

A' látás nem a' Világ! gondolá magában Károly, 's minthogy az unalom is környékezé, befogat 's ált'rándúl Visnyaival Uporra.

A' háziaszszony nyájas barátsággal fogadta a' folyosón vendégeit, 's egyenesen leánya' szobájába vezette őket.

Egy hoszszú súgár görög termet ugrott itt eleikbe egy dolgozó asztalka mellől, mellyen némelly papirosok feküdtek elszórva. Nyíltt orczája' vonásaiban az enyelgő pajkosság nyájas komolysággal vegyűlt, 's ezen vegyűlet külünös bájt kőlcsönözött az egésznek, mellyet a' mi Csörgeynk igen szenvedhetett.

A' kőlcsönös megesmértetés után körűlűlték az asztalkát.

Épen az újságokat olvasgatám, szólla Póli Kisaszszony, mellyekből már bizonyos, hogy Bonaparte örökös Consulsága elfogadtatott.

Bizony nagyra vitte Isten dolgát! sopánkodá Uporyné, a' ki rendszerint leánya' Échója vala.

És még nehezen fog itt megállapodni ez a' nagy nyughatatlan elme, megjegyzék vendégeink.

Én is úgy vélekedem, mondá a' Kisaszszony, de én véleményemet egyedűl a' franczia Nemzet' characterében fundálom. 'S ekkor olly elmés könnyűséggel kezdé ezen Nemzet' változó elméjét 's ledér gondolkodása-módját festegetni, hogy Csörgey, mert mi nem tetszene egy huszonkét esztendős ifjúnak egy szép leánykában, egészszen magán kívűl ragadtatott; Visnyainak pedig, a' ki egy nagy Nemzet felől egy fiatal lyánka' szájában elhatározó itéletet nem örömest hallott, egyszerre a' szegény Tanácsos' testamentoma jutott eszébe.

Látott é már valaha Francziákat a' Kisaszszonyka? kérdé Visnyai.

Ó igen is, egynehány foglyokat; de ezek is a' Nemzet' geniussa szerint szüntelen daloltak és tánczoltak.

A' nagy és erős léleknek pedig nem megvetni való jelensége az, ha az ember a' szerencsétlenségben is vídám tud lenni.

Itt másra fordította a' Kisaszszony a' beszédet.

Nagyon örűlök, szólla Csörgey felé fordúlva, az új szomszédságnak és esmeretségnek; a' mint hallom Csörgey Úr külső Országokat látott 's örömest olvasgat. Reménylem, nyerhetek ollykor ollykor könyveket olvasgatni.?

Különös szerencsémnek fogom tartani ha szólgálhatok.

Nékem ez az egyedűl való mulatságom és paszszióm. Mit is tudna az ember Falun egyebet csinálni? Azt a' nyomorúltt gazdaszszonykodást is elúnja az ember.

Hát barátnéji nincsenek a' környékben a' Kisaszszonynak?

Egy lélek sincs, egy két falusi libácskát kivévén, a' kikkel az ember restel szűntelen a' tavalyi fonásról beszélgetni. Az én társaságom leginkább ím itt van! ezek az én barátjaim! kinyitván vendégeinek a' szomszéd szoba' ajtaját.

Bemennek ezek. Egy könyves szekrényekkel megrakott szoba vólt ez, mellynek közepén egy asztalkán a' főld' golyóbisa és egy anthlea pneumatica újnyira porosan állottak elszórtt scálák és czirkalmak között. A' falakon pedig egygyik óldalról a' Világ' Philosophusai sectákra osztva, másról a' Poéták, harmadikról a' Historicusok chronológiai rendel festve 's megnevezve látszottak.

Szép, de hóltt társaság édes Kisaszszonykám, szóll széllyeltekintvén Visnyai, kivált egy leánykának!

Miért ne, felel nehézteléssel Póli, mintha csak a' férjfiaknak lenne jussok a' tudományokhoz, 's mi aszszonyok más agyagból formáltattunk vólna! A' Görögök és Rómaiak, a' kik eránt minden hibáik mellett is méltán tisztelettel tartozunk, még egyszer olly nagy Nemzetek lehettek vólna, ha aszszonyaikat a' tökélletesedés' sok eszközeitől nevezetesen a' tudományoktól elzárván, őket egyedűl a' házi silány gondok 's gyáva gazdaszszonykodás' szűk körére nem kárhoztatták vólna. De még is mennyin törtek-által az eleikbe vetett gáton, mennyi Túdóssaik sőt Íróik voltak nemünkből, mennyi Heroináik? 's magát a' bölcsességet is nem Istenaszszony képében imádták é? Azólta is mennyi jeles aszszonyokat tisztelt a' Világ szintúgy a' túdós pályákon mint magán a' trónuson is? De eleitől fogva féltette a' kevély Férjfi Nem a' maga uradalmát, mellyet az ész' tökélletesedésének egyenlősége könnyen megtántoríthatott vólna. Az Aszszonyok' érdeméről egész Tanítást tarta itt felhevűlésében vendégei előtt a' Kisaszszony, úgyhogy Visnyainak a' háta is borzadozott belé; de Csörgeynek a' mozgó piros ajkak, a' közben csillámló apró fejér sor fogak és eleven barna szemek olly tetemes akadályára valának, hogy az egész hoszszú beszédből hangoknál egyebet nem hallhata.

Hogy tetszik? kérdé Csörgey nevelő barátját haza felé való útjokban.

Nem úgy mint néked édes Károlyom, Póli a' testamentomnak nehezen fog eleget tehetni.

Az én Nevelőm látom csak Aszszonygyűlőlő marad, mondá Károly, 's másra fordítá a' beszédet.

A' látogatások folytattak 's Csörgey hol egyedűl, hol Visnyaival, majd mindennapos vendég leve Uporban.

Mennél kételkedőbb lett ez a' Póli' tökélletességei felől, annál kedvezőbben ítélt rólok mindegygyik látogatásával Károly, a' ki mindég jobban jobban tekergődzőtt belé a' túdós lyánka' hálójába. Eltitkolhatatlan külömbséget láta ugyan Klárcsi és Póli között; de ez utóbbiban is sok kedveltető tulajdonságokat esmérgete, 's velemulatozása naponként több bájokat nyere előtte. Póli mesterséggel veré a' fortepiánót, Károly több természetes erővel és kifejezéssel játszá a' hegedűt. Félnapokon által játszottak egygyütt, 's a' mint muzsikai tálentomok nyere, úgy szíveik mindég közelebb simúltak egygyüvé. A' szemek már érthetőleg beszélgettek egymással, 's gyenge kézszorítások és epedő sohajtások már régen tolmácsolgatták egymásnak azon kőlcsönös érzéseket, mellyeket még nyelvek ki nem fejeze.

Egy szép tavaszi reggel egyedűl lovagla-által Csörgey Uporra, 's Pólit szobájában egyedűl találá. Különös nyájassággal fogadta őtet a' lyánka, 's letévén tudományos komolyságáról egyedűl a kedves Vendég' látása' örömét látszatott érezni.

Ó édes Pólím, így szóllítá-meg Károly, be örűlök, hogy illy nyíltt kedvel láthatom!

Az oka az, mert ez éjjel az Úrról álmodtam, felel pajkosan Póli.

Ó Angyal! felkiált tűzesen Károly, 's ált'karolja lyánkáját; de tán kedvezőbb reám nézve az álom mint a valóság?

Nem mondhatnám.

Úszott a' boldogság' özönében a' mi Ífjunk 's nyíltt eget látott. Ó az én lelkem sem vólt egy pillantatig is Pólímtól távol!

A' lelke? ha ha ha! csak azt hagyja-ki édes Csörgeym a' játékból.

Hogy hogy? kérdi ez bámúlva.

Mi közi a' léleknek a' szerelemmel?

Tréfál Pólcsím, inkább igen is nagy, gondolnám.

Plátói szerelem! ha ha ha! Még az nagy kérdés ha van é és mi az a' lélek? De ha vólna is; mondja-meg nékem édes Csörgeym mi a' szerelem?

Bizonyosan két egyformán érző léleknek, két külömböző neműekben való egybeforradása.

Ha ha ha! már maga ez a' meghatározás ámbár hibás, mutatja mi ő? Két külömböző neműekben? miért nem azon neműekben? - A' test' ösztönének homályos sejtése és előérzése; testiség czifra köntösben, - ez a' szerelem édes Csörgeym, a' mit lélek' eszmélésének tetszik nevezni! A' test játszik itt, 's a' léleknek csak annyi befolyása van a' dologba, mint a' szürke paripának a' Magyar Kurirba!

Póli, az Istenért! 's a' tiszta ártatlan szerelem, két nemes szívnek öszveérzése -

Csupa testiség, nem egyébb, édes Csörgeym! külömbféle harlekínádákban, szóll diadalmas mosolygással Póli.

Mint a' kit véletlen hideg vízzel leöntenek, vagy heves nyárban egyszerre jégverembe taszítanak, lélekzete eláll, hideg borzongatás futkos erein végig, úgy álla Károly megmerevedve, lángolni kezdett heve egyszerre elhűle, 's alélttan esének-el karjai, mellyekkel a' leányt körűlfogva tartotta. Melly gyáva, melly idétlen okoskodás ez! gondolá magában; már látom ismét igazságod van jó Nevelőm! 's csillapodott érzésével felfogadta, hogy jobban magára fog vígyázni.

A' leány sajdítá a' változást, 's észrevévén bukkását elcsavará a' beszélgetést. Játszó pajkosságával és elmés vígságával csak hamar új maga elfelejtésébe ringatá Csörgeynket.

Két hétre a' Fő Strázsamesterné neve' napja következe, mellynek inneplése' pompáját az Upori ház, az ötven esztendős házas ősz kertész' aranylakadalma' tartásával szándékozott nevelni. Csörgey és Visnyai hivatalosok vóltak, 's mint gondolni lehet nem maradának-el.

Kristina napot megelőzött estvén zörgött a' Vidék' kocsija Upor' úczáján, 's setétebbre borúlván a' szép estve' alkonyatja, számos társaság gyülekezett-öszve sétálgatni a' kivilágosított kert eleven folyósóira.

Római és görög allegóriák, mythologiai festések, 's alkalmi versezetek vóltak itt majd minden lépésen a' Kisaszszony' ízlésének és olvasottságának tanúji. Ámbár Csörgey és Visnyai, a' kik eleinte az innep' intézőjét nem sajdították 's inkább az Upori két fiúk' Tanitójokra czélzottak, sokszor megcsóválták fejeiket.

A' Régiség' minden Istenei, még Priapot sem vévén-ki, a' ki egy szegletben béfigefalevelezve ugyan, de egyébbaránt egészen Catull és Martialis után copírozva állott, elszórva gruppíroztattak a' kertben, 's mindegygyik egy egy verssel nyújtotta ajándékát a' házi Kristinának. Céres kalászt, Pomóna gyümőlcsöt, gerezdet a' bor' Istene, drága portékákat a' kalmár és tolvaj Mercúr, gyöngyöt 's csigavért Neptún; Pán barmai tenyészését áldá-meg, 's arany korával bíztatá Saturnus. Egy szóval, ha minden áldás tellyesedésbe ment vólna, jótéteményeikkel fojtották vólna el a' szegény Uporynét a' jámbor Istenek.

Póli Kisaszszony egy társaság' közepette sétálgatott 's kedvtelve szivta magába a' számosan öszvegyűltt féltudóskák 's míveltt lelkek' sílány hízelkedéseiknek tömjénfüstjeit; kik is ezeket, jobban esmervén a' ház' szokását 's innep elrendelőjét, a' gazdag vendéglés' édes reményéből épen nem kímélgették.

Egy cseléd érkezék 's valamit súga a' Póli' fülébe. Sokat jelentő mosolygással készteté ez azonnal a' társaságot a' kert' legfelsőbb emeletén egy arra készíttetett helyen űlést foglalni.

Félkerűlet formán emelkedett ezzel általellenben egy tó' tulsó partján egy dombocska, mellynek hajlott óldalában a' meg-lepett társaság' szemébe a' Hymen' óltára számtalan mécsekkel felékesítve csillogott által; előtte pedig az aranylakadalmas pár befedett fővel leborúlva látszott.

Nem sokára meszszünnen kedves fúvószerszámok' lassú concertje hallatszott, 's egy fejér őltözetű hoszszú gyermeksereg lobogó fáklyákkal, két hasonló őltözetű hajadonoktól mint áldozó Papnéktól vezettettve, halkkal lépegetett a' domb körűl az óltár felé. Itten magokat a' gyermekek két szárnyra szakítván, helyt adtak a' Papnéknak. A' kik is az óltárhoz járúlván, fenn szóval hívták segítségűl az öröm és baj szűlő Istent, kérvén, hogy áldásait ne vonja-meg ez aggott hív pártól, 's áldozatját vegye kedvesen. Ekkor kést fogván vért eresztettek egy pár galambból, 's ezeket a' fáklyákkal meggyújtott szent tűz közzé vetették áldozatúl. A' lobogó láng csak hamar elemésztette az áldozatot; 's ímé az azt kedvesen vevő Hymen, a' kinek személyét a' házi Tanító vitte, az óltár felett a' füst közepette megjelent, 's épen megelégedését akarta jelenteni, és megáldani az őtet buzgón tisztelő párt; a' mint a' keményen tolakodó füst miatt, mellynek elviselésére olly jól készűlve nem vólt mint mondókájára, elébb köhögni kezdett, majd a' nehézkedés' egyaránnyát elvesztvén, az óltár' háta megé helyheztetett állásról - mellyen hogy lebegő aetheri állást mutasson féllábon állott - borzasztó robajjal a' szent tűz közzé rohant-le; a' hol is bizonyosan a' galambok' díjjára jutott vólna, ha a' megijjedett Papnék és maga a' megáldandó pár is, szegény Isteneket a' tűzből kirántván, azt égő ruhástól a' szomszéd tóba nem buktatták vólna. Attól mindazáltal meg nem óvhatták, hogy haját, bajuszszát és szemőldökét a' szent tűz el ne perzselje; mellyeknek orrboszszantó gőze a' nem csekély zavarodásba jött társaságot csak hamar a' kertből bémenni késztette.

Az egész társaság sajnálta a' szegény Tanító' szerencsétlen hymenségét, egyedűl egy szegény Oskola-Mester, eszébe jutván otthoni Xantippéje, nyugvék meg azon: mert úgymond illő, hogy Hymen Uram is megperkelődjön egyszer, a' ki ezereket buktat a' tűzbe belé.

De a' mi Kisaszszonyunk egyátallyában kérlelhetetlen leve eránta, úgymint a' ki' ügyetlenségének tulajdonítá azt, hogy jeles találmányától, mellytől magának sokat igért vólt, a' gazdag dícséretaratásnak el kelle maradni. Megvető nevezetekkel 's kicsapó mérges elmésséggel tőltögette szegényen boszszúját; 's Csörgey és Visnyai, a' kik váltig mentegették a' szegény Tanitót, nem kevéssé erősödtek-meg gyanújokban Póli felől.

Vacsora felett az áldott hegyallyai Nectár, mint a' melly Hymennek nem egy bukkását elfeledtette már, elmosta ezt is, 's az erekbe hevet, a' szívbe jó kedvet öntött. Vacsora után a' Philemon és Baucis' története játszodtatott a' Kisaszszony által játékszínre alkalmaztattva. - A' felhevűlt Publicum' szüntelen való tapsa, és a' Tanítónak, a' ki Philémont azon pergeltten játszodta, helyes Actióji, némineműképen megengesztelték a' mi Kisaszszonyunkat.

Más nap' lantot pendíte minden a' ki újakkal bírt, 's Uporyné Aszszonyságnál annyi versezetek gyűltek-öszve, mint egy Almanach' Kiadójánál; ámbár, mint gondolni lehet, nagy részént Apolló' híre és kegye nélkűl készűltek is azok. Nem kíméltettek ezekben a' gyáva hízelkedések; virtus' példája vólt minden sorban a' neve, tökélletességek' ídeálja a' nevezete; mellyek köztt a' Visnyai magyarázatja szerint nem utólsó lehete az: hogy jó asztalt szokott tartani.

Délben asztal felett fenn hangon olvastattak-el a' számos Kristina-köszöntők, 's kőlcsönös kedvezésből jóváhagyattak. Csörgey és Visnyai halgattak ítéletjeikkel, de ha ezeknek kimondására kűlönösen késztettek, sok Uracska megpirúlt, mellyet a' házi Aszszony, a' ki azért is neheztele reájok, hogy csak sima prózában idvezlék őtet, nem a legjobb néven veve.

A' többek között Póli Kisaszszonyunknak is az a' szerencsétlen gondolatja eredt, hogy verseit esmeretlenűl és nevetlen csudáltassa a' Közönséggel. A' vendégek nagyobb részént esmérvén az írókezet és gondolatokat megbrávózták a' hitvány verseket, mellyeknek nagyobb része érthetetlen szók' zavarja vólt 's duzzadt semmit jelentő kifejezések' szövevénye.

Hogy tetszik kedves Urak? kérdi a' Háziaszszony mosolyogva 's a' jó válasz' bizonyos reményével a' mi férjfiainktól.

Nem egészen értettem, felel magyar nyílttszívűséggel Csörgey, úgy tetszik, hogy az Író nem könnyű Poéta.

Valóban, én sem értem felét is, mondá Visnyai, de már az érthetetlenség is tetemes hiba a' versben; külömben úgy tetszik zavarttak benne a' gondolatok.

Az Aszszony elkékűlt 's ajakai magokban mozgani kezdettek, a' Kisaszszonyt pedig hol a' vér futotta-el, hol sárgás halaványság borította orczáit.

Én azt vélem, szóll végre fúlánkkal Póli, hogy a' mit nem ért az ember, arról ítéletet sem tehet.

Épen egy fő hiba a' versben, a' mint mondám, az érthetetlenség.

Ez, kérem az Urat, attól is könnyen függhet, hogy valaki nehezen ért-meg valamit.

Reménylem, nincs a' Kisaszszony abban a' hiedelemben, hogy egy névnapi köszöntő horizonom felett légyen.

Úgy látszik!

Visnyai, a' ki Póli' durva sértegetéseiből azonnal észrevette hányat ütött az óra, feltette magában, hogy ezen hiú tudákos lyánkát megalázza, úgymint, a' mellyből a' szerelmes Csörgeyre nézve is jó következést reménylt.

Ált'kérte most a' Versezetet, 's azt soronként vévén-fel, a' felfeszegetett hibákból, mellyekkel az rakva vólt, nyilván megmutatta, hogy ezen vers egy a' legszerencsétlenebb szülemények közzűl, mellyek még eddig a' Magyar Heliconon megjelentek.

Sértő tűzzel védte Póli bóldogtalan gyermekét, segítettek a' házibarátok is; mind hijában! Hagyják az Urak! szóll végre fojtott méreggel a' Kisaszszony, Visnyai Úrnak most roszsz kedvváltozása van, azzal pedig nem igen eggyez a' fínom aestheticai érzés. Ha úgy tetszik -

Felkelének külömbféle érzésekkel. Az aszszony és öszvezúzott leánya égő boszszúkívánással, melly annál emésztőbb vala, hogy kitőltésében módot sem láttak; Visnyai azzal az édes reménységgel, hogy kedves barátját bizonyosan meggyógyította: Csörgey pedig azzal az erős feltétellel, hogy a' túdós Fejérszemélyeket inkább fogja ezentúl kerűlni mint az ördög a' tömjénfüstöt.

Hideg udvarisággal esett a' megválás.

Frack! kiálta az Óbester, a' mint a' Károly Upori történetét megértette, mit bántjátok a' szegény leány' versét? Bár az Atyád' feleségei is inkább azt írogattak vólna addig, míg vele pereltek, úgy tán most is élne szegény!

Boszszonkodva járkált fel 's alá. De annál nyájasabban mosolygott magában Margit Kisaszszony, a' ki szívéből örvendett az Upori házzal lett meghasonlásnak; mert már régólta néze-ki Öccse' számára egy leánykát, a' ki mellett magának is nem kevés jó napokat ígért.

- - -

Lasztóczy Nína vólt ez, a' kinek Attya több esztendőktől fogva magános özvegységben egyedűl kincse' gyűjtésének 's egyetlen egy kedves leányának éldegélt, 's dúzs gazdag vólt - mint egy Őrmény.

A' nemes gondolkozású Csörgey, a' ki elött a' pénz egy leányban a' legutólsó tulajdonság vala, eleinte ezen javaslásról hallani sem akart. De attyafiainak szíves kéréseikre elhatározá végre magát, hogy egy kellemes őszi napon Lasztóczra ált'rándúljon.

Egy kedves gömbölyegségű fiatal barna lyánka fogadta az Ífjat a' gazdag szobákban, mellyekben a' városi pompa a' falusi gazdaság' mindenütt elszórt jeleivel csudálatos ellenzésben állott. Épen gyümőlcsaszalással foglalatoskodott Nína, 's Csörgey nem engedvén ezen foglalatosságát félben hagyni, egész készséggel segíte nyájas beszédek között a' lyánkának.

Mennél tovább mulata ezzel, annál inkább kezde enyészni a' gazdag leányok ellen vóltt előítélete, a' mint Nína' beszédjében józan elmét 's víg elmésséget, magaviseletében pedig csínos kellemetességet 's azt a' bíztos nyájasságot tapasztalá, melly a' vendéget az első látogatásra esmerős és megszokott házibaráttá tészi.

Gyümőlcsel kínálta-meg Csörgeyt, mellyekből a' szebbeket írósvaj-kezecskéivel kiválogatván, olly nyájas képpel rakogatta elébe, hogy Károly ugyan, ha a' Paradicsom' tiltott almái lettek vólna is azok, bízvást beléjek harapott vólna.

Semmi nyoma az elidegenítő gőgnek, vagy hiúságnak; házi szorgalom és munkás foglalatoskodás látszattak ezek helyett Nínában. Semmi mozdúlatja nem mutatott begyeskedésre, 's az eleven fekete szemek nem rántották-ki egyszerre erőszakosan az ífjak' szíveiket nyugodalmokból, hanem csak lassan lassan melengették édes hevűlésre ezeknek környékeit.

Uram Bátyámhoz talán nem is lehet szerencsém? monda Csörgey.

Az Atyám Erdélybe utazott lovakat vásárlani; de már minden órán várom. Most magam vagyok gazda, gazdaszszony.

Sajnálom, hogy tiszteletemet nem tehettem.

Én pedig örűlök rajta, szólla szíves hangon Nína; mert így reménységem van Csörgey Úr' újjabb látogatásához.

Mellyet én egyébbaránt is tellyes örömmel fognék és fogok tenni.

Gazdasági tárgyakról beszélgettek, 's a' szíves lyánka olly kecseket tuda adni szavainak, természetes nyájassága olly kedvesen fűszerezé előadását, hogy Károlyunk maga-elfelejtésében egész késő estvére marada.

Hm, gondolá magában, haza felé való útjában, nem Klárcsi az igaz, de jó háziaszszony lesz belőle, 's nyugodttan lehet élni mellette. Pedig mi kell ennél több?

Nehány napok múlva Visnyait is ált'vívé magával, 's ekkor már az Urat is otthon találák. Egy spanyol komolyságú szótalan ember vala ez, a' kinek minden mozdúlatja gőgöt 's kincsébe való elbízást tolmácsola. Egyébb-aránt egészszen kedves leánya hatalma és uradalma alatt állott, a' kinek számos kérőivel, és leéndő gazdag kiházasításával örömest dicsekedett.

Visnyai, ámbár a' háznál gondosan keresett 's arányzott pompa, gyakori nagy vendégek' emlegetései, sok Vármegyékben fekvő jószágok' számolgatásai épen nem vóltak ínyére, Nína felől, a' kinek ezekben igen kevés részvétele tetszett-ki, nehány vele való beszélgetései után, megvallotta azt, bogy belőle jó Aszszonyt lehetne reményleni, melly ítélet a' Visnyai' szájában nem csekély fontosságú vala.

Ha úgy tetszik nézzűk-meg a' lovaimat, mellyeket legközelébb Erdélyből hoztam, mondá Lasztóczy Úr vendégeinek.

Kimenének, 's a' Házi-Úr egy pár kevélj barnapej csődört vezettete-ki; az ezüst lapokkal gazdagon borított új szerszámokat reájok rakatta, 's egy könnyű kocsiban megjártatta őket. Délczeg egy pár állat vala ez a' Vesselényi' Istállójából, 's ha a' Nap' czúgjának, mellyet Ovíd megnevez, ketteje a' Phaëtonnal való nyargalásban nyakát szegte vólna, bízvást helyébe lehetett vólna fogatni ezeket.

Szép egy pár állat! mondának Férjfiaink.

De drága is, felel Lasztóczy Úr 's az árát kezdé számolgatni. Egyedűl a' leányom' kedvéért vettem őket. Most a' Szüretre jönnek velem, onnan pedig a' Zemplényi Tisztiválasztásra. A propós Öcsém Uram nem válal Vármegye' hivatalját?

Ez úttal még környűlállásaim nem engedik.

De azért tudom megjelen Újhelyben a' bálok' kedvéért? fiatal embernek kár lenne elmaradni.

Ezt annál szívesebben ígéré-meg Csörgey, hogy Nína is azzal a' bájoló szívességgel hívta-meg tánczosának, mellytől valamit megtagadni majd lehetetlen.

Még egy darabig a' kertben mulatának egygyütt 's a' feszítő udvariság' távoztával mindég mindég bíztosabb leve az esmérkedés. Most már titkos édes remények között váltak-meg egymástól; Nína sokáig nézte az ellovagló Ífjut a' folyosóról, 's epedő sohajtást kűldött utána; Károly pedig néma gondolatok között lovagla kántár eleresztve Visnyai mellett.

Nehány napok múlva beállott a' Hegyallyai víg szüret, rendszerint a' legvígabb a' merre Bachus tiszteltetik. Musikahang, víg dalok 's barácságos mulatozások között készteti itt a' szőllős gazda a' pajzán mustot, a' borok' jövendő Királyát, gömbölyű szűk quártélyaiba. Az ágyú és puska-ropogások, parittya-süvőltések, mesterséges kerepelések, hoszszú szekerekre magasan feltornyozott hordók és kádak' döbögései miatt hangzanak a' rakott termésű hegyek' bérczei. Meszsze csillogó tűzhelyek 's mesterséges tűzijátékok bájolják az estvéket; de sokszor keményebb tűz lobog a' nézők' szíveikben, mellyet a' legédesebb érzések' Istene, a' ki a' Hegyallyai víg szüreten épen nem szokta kezét heverve dugni kebelébe, gyújtogat.

Munkás vólt ő a' mi párunk körűl is. Közel esvén a' Tállyai hegyen a' Csörgey' szőlleje és borháza a' Lasztóczyéhoz, szűnetlen egymás vendégei vóltak. Egygyütt szaggatták Károly és Nína az állani való fürtöket, egygyütt szedtek aszszút a' táblánál, egygyütt forraltak ürmösnek mustot: 's a' nyájas barátság és biztos nyúgalom különös bájt hintettek ezen pepecselő foglalatosságokra, mellyek között a' szerelem láttatlan fonalakkal szövődött körűlöttök. Nem esmértt kellemeket és tulajdonságokat fedezgettek-fel naponként egymásban, 's a' jövendő, egymás mellett éléndő csendes házi élet' nyugalma, varázsló színben állott előttök.

Ó Szerelem, te hatalmas rúgóerő a' Mindenségben! te viszszasúgárzása egy szebb, egy jobb élet' boldog hajnalának! te jóltévő tünemény éltünkön! Micsoda ez nélkűled egyébb halottak köztt való bolyongásnál, micsoda létünk egyébb egy gyáva testalkotmánynak szorongató gondossággal való ápolgatásánál, hogy sírunkat késleltessük?

De eltűnsz korán mint minden öröm! Ím szárnycsattogtatva hagyád-el a' mi párunkat is.

Nagy bál készűlt Mádon 's a' szüretelő Uraságok pompás csörtetéssel gyülekeztek arra. Gazdag equipázsok, csillogó cselédség tündöklöttek Mád' úczáin végig. Hiú magamutogatás, öröm 's táncz ingerei és nyereség' vágya a' gazdag játszóasztaloknál az egész vidéket mozgásba hozták. Mádra tódúlt egész Hegyallya.

Nína, a' ki egy attyafiával az Özvegy Miglészynével szándékozott a' bálba, pompás és drágakövekkel megterheltt őltözetben, dobogó szívvel várta a' büszke csődörök' befogattatását; nyughatatlanúl járt fel 's alá. Csörgeynek és Visnyainak, a' kiknek paripáik már a' borház' ajtaja előtt állottak, mind úntalan hírt kellett hordani a' készűlet' előmeneteléről. De ó szerencsétlenség! Visnyai azt a' hírt hozta, hogy a' Kocsis egyszerre megbetegedett, a' forró hideg kitörte, és, semmi tagját nem birhatván, majd minden élet nélkűl fekszik.

Nína egyszerre ollyá leve mint egy játékszíni kísértet; 's csak az a' kis reménység tartoztatá könnyeit, hogy talán a' kocsis' tiszte kipótolható lészen.

Probát tevének azonnal, de eggyik sem meré magát ajánlani a' pajzán erdélyiek' kormányozására a' Miglészyné' kocsisán kívűl; de a' kinek izmos válaira a' gálalibéria semmi erőszakkal nem vonatthatván, egyátallyában nem használtathatott. Mert Miskólczi gubájában, mellyen a' kentt hajak elszórva feküdtek, épen úgy illett vólna a' czifra kocsikészűlethez, mint egy pompás kastélyhoz a' sövénykerítés.

Hiszen könnyű a' bajon segíteni, szólla Miglészyné, egy jószívű falusi Aszszonyság, itt az én kocsim, lovam, édes Nínám.

Az a' Noe' bárkája 's azok a' görcsök? kérdé élesen Nína. Én ugyan nem űlök belé.

Ám te lássd lelkem! így tehát megjöttünk a' bálból.

Elenyészvén ezen reménysége is Nínának, boszszús méreggel kívánta, hogy a' kocsis, a' ki bizonyosan korhelykodása miatt leve roszszúl, ha félhólttan is fogjon-be; 's annyira megfelejtkezett magáról, hogy kívánságától sem Attyának azon állítása, hogy ezen régi hűséges cselédje semmi részegítő italt nem iszik, sem a' cselédségnek azon bizonyítása, hogy a' délelőtti kemény hordó-emeléstől leve szegény roszszúl, el nem mozdíthatták. Fel kelle tehát a' nyomorúltnak vánczorogni, 's bádgyadtan mint egy tavaszi első lepke' lézengése befogni a' Tátosokat. De ím alig távoztak-el egy dűlőfőldnyire a' borháztól, a' mint ezek erőtlen kormányozójokat magok közzé rántván a' kocsit elragadták, 's bizonyosan mind ezt mind a' bennűlő bálos aszszonyokat öszvezúzták vólna, ha a' kocsinál lovagló Férjfiak az elszelesedett és hortyogó lovakat jókor meg nem kaphatták és állíthatták vólna.

Élet és halál között vivék-be a' szegény kocsist. A' bál elmarada 's az egész társaság viszszatére a' borházba, a' hol Nína egy ágyra dűlve szabad folyást engede könnyeinek.

Alig ha innen is tovább nem kell ballagnunk édes Károlyom, szólla Visnyai, a' mint a' Csörgey' borházában egyedűl maradának.

Miért? kérdé ez alázatos hangon.

Nína is alig ha a' Testamentom' kárhozatja alá nem esik.

Miért? talán hogy egy tizenhét esztendős lyánka, a' kinek a' vér minden erében a' mulatságért rezeg, egy kevéssé, megfelejtkeze magáról, hogy forró örömingerének eleget tehessen. Vagy hogy egy csínos készűletű új hintón inkább szeret a' bálba menni, mint egy agg hét esztendős háborúkori csézán, mellyben két minden Bandériumot 's Insurrectiókat ált'szólgáltt sovány ló van befogva? Mellyik leány, sőt mellyikünk nem tenné ezt?

Szíved látom kész a' mentésre édes Károlyom, 's megengedsz elébb, mint meggyőződni kívánnál. Ha Nína a' bál' öröme után esdeklett, minek oda a' tánczot akadályoztató gazdag Brüszszeli csipkékkel 's drágakövekkel terheltt ruha? Miért nem fogadta-el, sőt sértve vetette-meg a' Miglészyné kocsiját és lovát, mellyek egyedűl tellyesíthették vólna kívánságát? A' régi hív szólgát miért kívánta feláldozni azon hiúságnak, hogy czifra equipázséját fitogtathassa? Gőg és pompakívánás ez édes Barátom, 's kérlek vígyázz magadra, hogy a' szegény Intézetek' számára ne menjen szép örökséged; ámbár jobb helyre menne az, mint sok szép örökség szokott!

Nem titkolhatá maga előtt Csörgey, bár melly hajlandó lett vólna is mást hinni, a' Visnyai' szavainak fontosságát. Egy belső viszszás érzés fogta-el szívét, mellyet már Nína bírt vala; és sokat megadott vólna azért, hogy a' bál' történetét meg nem esetté tehesse. Kitért a' hoszszasabb beszélgetésnek, de egész estve boszszús vólt; 's eszében tartván már kétszeri megcsalattatását, feltette magában, hogy vígyázóbb szemmel tartándja Nínáját.

Ez más nap' maga vólt az első, a' ki tegnapi kikelését kímélletlen elmésséggel korbácsolta, 's éles tréfákkal gúnyolta; a' kocsist pedig testvéri gondossággal ápolgatta. Minden törekedése oda czélzott, hogy szokott nyájasságával hibáját helyrehozza, 's nem sokára le is hízelkede Csörgeynk' szívéről szerencsésen minden gyanút.

Majd kipótoljuk az Újhelyi Restaurátión, a' mit Mádon elmulattunk, úgy é édes Károlyom? szólla édes nyájassággal, vagy tán már el is felejtkeze ígéretéről?

Ó az olly ígéretről, mellytől az ígérő vár legtöbbet, nem szokott az elfelejtkezni, felele Károly.

Elérkezett ezen fényes nap. Zemplény 's az atyafias szomszéd Vármegyék, Borsod, Szabolch, Sáros, Abauj és Ungh, csoportosan gyűlekeztek Sátorallya Újhelyre. Kit részrehajlás, kit újság kívánás, kit pedig, mint a' számosan öszvegyűltt szép Nemet a' víg mulatozás reménye késztete részt venni ezen innep' pompájában. Lármás fény és pompa uralkodott Újhely' falai között, ágyúk durrogtak szomszéd bérczein 's egy kis Világ hemzsegett úczáiban.

Megesett a' Tisztiválasztás 's a' felsőbb pólczot nyert érdemes O*** helyébe, a' nemes szívű L** ültettetett a' Vice-Ispányi székbe. Estve nagy bál fejezé-be ezen nevezetes napot, mellyre a' többek köztt megjelene Nína is Miglészynével a' délczeg barnapejektől vonattattva 's a' mi két férjfiainktól kísértettve.

Maga egy egygyűgyű könnyű fejér őltözetben jelent-meg, mellye alatt zőld pántlikával ált'szorítva; 's csak a' nyakára és karjaira nehány sorral övedzett nagy szemű napkeleti gyöngyök mutattak gazdagságra.

Zengett a' muzsika, vígan lebegtek a' tánczolók' sorai, Csörgey és Nína is vígan lejtettek közöttök. Öröm élesztette az egész Szálát, 's minden gond és bánat számkivettettve látszatott innen.

Most a' muzsika egy kevéssé megszűne, 's a' tánczos párok lassú sétálással pihentették magokat. A' tánczos Ifjak tellyes és üres, elmés és gyáva beszélgetésekkel, tréfákkal és hízelkedésekkel törekedtek mulattatni társnéikat; mert illyenkor a' legnémább is szégyenlene halgatni 's kit kit bánt a' beszéllés' dühe. Itt eggyik szerelmes kínjairól nyögdécsel, amott másik nappal is hóldal hasonlítgatja Szépjét; ez elmésen gúnyolgat, hangos éretlen kaczajjával kívánja amaz magára vonni a' bál' figyelmét. Egy szóval több haszontalan beszéd nem eshetik a' zajos zsíbvásárokban, mint a' tetszeni vágyás, és vígság-kergetés szoktak szűlni a' bálokban az illy tánczszünet óráiban.

A' mi párunk, Visnyai és Miglészyné együtt sétálgattak, Nína esmerőseitől, a' kiknek egy gazdag leányka soha híjjokkal nincsen, körűlzsibongva.

A' fiatal Pelejtey Suscsi könnyű ugrással szökött hozzájok, 's szíves csókot nyomott barátnéjára. Te is itt vagy édes Nínám? 's tíz kérdést teve egyszerre, melyekre a' feleleteket ritkán várta-be. Ó be gyönyörű gyöngyők! mondá végre ezeket nézegélvén; de lelkem ugyan igazi gyöngyök é ezek? kérdé a' gondatlan lyánka egész ártatlansággal, mert Báró Ölveyné is a' mint mondják igen megjárta a' gyöngy-vásárlással.

Tán csak nincsenek olly kétség alatt mint a' Kisaszszony születése, mondá eltüzesedve és sértő méreggel Nína, 's a' szegény Suscsinak orczáiba szöke egyszerre minden vér, a' főld égett alatta 's a' szégyen egy kínos könnyet facsara szeméből. Elfordúlt 's eltünt a' bálnép között.

Ha ha ha! igy kell eszére hozni a' hetykét, monda hideg nevetéssel Nína az elbámúltt társaságnak, talán csak tőlem is telik úgy szert tenni igazi gyöngyre mint ő tőle.

De talán nem vélte azon Kisaszszonyka tett kérdését olly balúl? szóll Visnyai.

Ó nem ismeri az Úr azt a' gőgöt a' mi ezen kis teremtésben lakik, 's mellyet igen nevel az, hogy Attya' Testvére Óbester vólt az Ármádánál. Innen minden társaságban csak ő akarja vinni a' szót, 's magát többre nézi másnál. Most esztendeje is Báró Ölveynél magát épen azzal a' képpel helyheztette az asztalnál felinkbe, mintha az vólna az ő helye, 's mindnyájunkat megsértett szavaival, mellyeknek igen tud ártatlan szint adni. Akkor meg egy új drága ruháját fitogtatta, mellyet az Óbester hozatott néki Bécsből, 's még nékem ajánlgatta mustrának szegény! Pedig ha a' gazdag Óbester Báttyok nem vólna, a' ki elég gyáva vólt elfelejteni azt, hogy Suscsi egész két hónappal elébb szűletett mínt más halandó szokott; nem tudom hogy pótolódhatna a' mindennapi szükség is. Hiszen fülig adósok! Ezen utólsó szavait bíztos súgó hangon mondá a' társaságnak.

Kedvetlen homályban tetsze itt fel a' mi férjfiaink előtt a' Nína charactere, kivált a' mint tudakozódásaik után minden egyformán vallást teve arról, hogy Pelejtey Kapitányné egy valóságos jeles és tiszteletre méltó Özvegy Aszszonyság, a' kinek hét hónapos szűlését egy régi megvetett Kérője kívánta hajdan gyanússá tenni. Férjéről egyébb adósságnál 's a' Pelejtei kis jószágnál reá nem maradván, szegényűl de becsűlettel éldegél. Suscsi leánya pedig egy éretlen lyánka ugyan, a' ki szavait nem sokat szokta fontolgatni, de a' legjobb szívű teremtés a' világon.

Épen készűlőben valának haza felé, a' mint velek szemköztt akada a' Kapitányné. Édes Kisaszszonykám, így szóllítá-meg hideg udvarisággal Nínát, az imént leányomat gondatlanúl, de becsületemre fogadom, mert a' lyányom' szíve tátva van előttem, ártatlanúl ejtett szaváért neveletlen gorombasággal tetszett megbüntetni. A' sértést, melly főképen engemet illet, nem tartom méltónak a' feleletre; de leányom' nevében lehetetlen azt a' megjegyzést nem tennem a' Kisaszszony előtt, hogy a születések köztt talán legszerencsétlenebb az, midőn valaki gazdagnak születik, 's a' nevelés legfellyebb gőgöt tóld hozzá.

Ezen megjegyzés tán torkára is forrhat Kapitányné Aszszonyomnak, felele halvány méreggel és reszkető hangon Nína.

Semmi esetre nem! mondá ez hidegen 's meghajtván magát a' bálnép közzé vegyűlt.

Eloszolván a' bál Nína és Miglészyné haza felé hajtatának. Csörgey és Visnyai elkísérék őket Lasztóczra, 's lovaikat a' kocsi után vezettettvén, beültek hozzájok. Nína az egész úton némán űlt 's a' kérdésekre eggyes szótagokkal felelt. Csörgey is elgondolkozva halgatott, különös kedvetlen 's Nínája' tettét kárhoztató érzés küszdött mellyében. De annál jobban mulatta magát Visnyai a' nyíltt eszű és szívű fiatal Özveggyel.

Vendégeket kapunk hólnap délre, mondá Lasztóczy Úr kiszálló leányának. Az új Vice-Ispány fényes bált ád hólnap estvére Deregnyőben, 's a' mint levelében tudósít, vendégeit hozzám hozza ebédre.

Nagy készűletekhez fogott azonnal az egész háznép; nem kíméltetett semmi, hogy a' gazdag pompa még fényesebbé tétetthessen.

De Nína' szívén más gond feküdt, mellyet kedves Károlya sem nyájaskodhata-le. Kedvetlenűl 's nem szokott szorgalmával sürgött a' háznál, szótalan vólt 's nem örűlt mint mászszor szokott a' vendégek' érkezésének. Lasztóczy, a' ki azonnal észrevette kedves leánya' változását, gondosan tudakolta baját. Nína az óldalszobába szóllította Attyát, 's véle majd egy óráig mulatván sokkal derűlttebb képpel jött-ki abból.

A' mi férjfiaink, a' kik Deregnyőbe hivatalosok vóltak, bévárták Lasztóczon a' vendégeket. Hoszszú sorral érkeztek ezek másnap' délfelé, 's zajos vígsággal szálladoztak-ki hintajikból. Gazdag 's a' vesztegetésig fényes asztalnál vendéglé őket Lasztóczy, mellyet kellemes musika, nyájas tréfák, 's nem erőltetett vígság fűszerezett. A' számos egésségivások örömre hevíték a' férjfiakat, kiket a' jókedvben követe a' szelídebb érzésű szép Nem is; 's az egész asztal Nínát sem vévén-ki nyiltt kedvének eresztve vígadt - a' mint Pelejtey Óbester belépvén komolyan meghajtja magát a' társaságnak.

Isten hozta Nagysádat, kiált elébe a' barátságos Vice-Ispány az Óbesternek, a' kit nyájas és szelid jókedvűségéért egész Zemplény tisztelt.

Az ám, szóll ez mindég komolyan, de büntetésűl!

Hogy hogy? kérdé a' csudálkozó társaság.

A' dolog nem titok 's az Urak köztt kezdődött; megengedi a' Kisaszszony, hogy azt előadhassam ezen jó Atyámfiainak?

A' mint tetszik! szólla Nína, a' ki mindgyárt az Óbester belépésével ollyá leve mint a' fal, 's azólta, esmérvén az Óbester nyers egyenességét érzéketlen elkábúlásban űle.

A' testvérem' leánya Suscsi, a' legközelebbi Újhelyi bálban, szokott gondatlanságával azt találá kérdezni a' Kisaszszonykától, ha igazak é gyöngyei? Hogy nem kívánt az a' jó lélek sérteni, reménylem nem kell az Urak előtt, a' kik őtet jól esmérik, esküvéssel vítatnom; de a' Kisaszszonynak ezen kérdést arra tetszett magyarázni, 's valóban nemtelen boszszúállásból törvénytelen születését, a' mellyről vóltt hajdani szóbeszédet forrásostól eggyütt jól tudják az Urak, a' félbál' hallattára szemére lobbantotta a' lyánkának. Az Annya ennek, a' kettős sértésre viszont valami gazdag gőgről ejte szót; 's im alig ér a' bálból Pelejtére haza, a' mint egy Lasztóczi cseléd egy goromba sértő levelet nyújt kezébe. Ebben Lasztóczy Úr azon négy ezer forintok' megadását sürgeti, mellyekkel a' szegény testvérem Cautionalis pénz fejében marada néki adós, 's mellyek eránt alig van egy hónapja, egy esztendei várakozást ígére az Özvegynek, míg ez bizonyos pénzét kezéhez vehetné. Kérése után azt a fenyegetést veti, hogy lekötött Pelejtei jószágát azonnal executióba véteti. Felforrott bennem a' vér a' mint a' dolgot megértettem, nyergeltettem 's ím itt vagyok a' pénzzel kedves Lasztóczy Úr, mellyből egy fillérrel nem hagytam vólna Testvérem' Özvegyét tovább adósnak lenni, ha gállyára kellett vólna is értte magamat eladnom. Az Úr' pénze ím itt van, 's nem ílly szárazon nyújtanám azt most által, ha azt nem tudnám, hogy az Úr mint igen gyenge Atya csak eszköze vólt leánya' hiúságának; ennek pedig Nemét nem tekinteném.

Nína öszvezúzva ugrott-fel az asztaltól, 's az óldalszobába zárkozott. Lasztóczy tettét bánva készteté az Óbestert a' pénznek megtartására; de ez ámbár a' társaság' barátságos közbenvetésére megengesztelődött is, sőt Lasztóczyval békepoharat is ivott: semmi módon arra nem hajlott, hogy a' pénzt viszszavigye; mert úgymond eddig régen ki kellett vólna ezt fizetnem, de az Özvegy nemes szeméremből a' mái napig titkolta előttem ezen adósságát a' testvéremnek.

Felvídúlt újjolag ezen kedvetlen intermezzo után a' társaság; de Nína sírt 's zárkózva maradott a' vendégek eloszlásokig. Mert érzette, hogy hiú gőgjével elvesztette a' maga Károlyát, a' ki a' társaság' indúlásával azzal a' feltétellel veve búcsút a' Lasztóczi Háztól, hogy minden vele való öszveköttetésnek örökre békét fog hagyni.

Ó Atyám, Atyám! felkiált, a' mint Lasztóczot, az erdőbe érvén, szeme elől elvesztette, be nehéz pályára kárhoztattad szerencsétlen fijadat, 's szemei záporozni kezdének.

Útjokban Férjfiaink futólag több helyekre bétérvén, már régen állott a' bál, a' mint későn estve Deregnyőbe beértek. Meszszíről hangzott füleikbe a' víg muzsikahang. Felcsinosgatták magokat 's bémentek. A' mi itten legelébb tűne a' Csörgey szemébe a' szép Ránky Klárcsi vala, a' ki vele vóltt története után magános rejtekben éldegéle 's most legelébb lépe ismét a' világba viszsza. Szülei már kétségbe estek kedves leányok felől, a' ki magános epedésében mint egy letaposott virág hervadozott, 's jég szívén minden örömet lesimúlni engedett. Nem szünt ő meg soha Károlyt szeretni, de szerelmét leányi szeméremből szívében rejtegette, mint egy mély titkot szoktunk elzárni, mellyet a' sírba kívánunk vinni magunkkal. Ó melly számtalan könnyek között szégyenlette 's bánta ő meg Károlynak írtt utóbbi levelkéjét, mellyel őtet örökre elvesztette.

A' padozat ingott lábai alatt Károlynak, a' mint Klárcsit megpillantotta, ezt a' régi kedvest, a' kit egy kevéssé halványúlt orczái 's a' csendes szenvedés' kecsei még egyszer olly bájoló széppé tettenek. Épen a' tánczolók' sorában állott egy Ifjúval a' mint Csörgey belépett, 's eleven pirosság szökött régi kedvese' látására orczáiba. A' Múlttnak bájoló gyönyörűségei mint egy szép álom lebegtek egyszerre mind kettejek' lelkei előtt; szaggatott sohajtások keltek szorúltt mellyeikből, 's csak erővel nyomhatták viszsza mind ketten tolakodó könnyeiket.

Már elindúltak a' párok, 's Klárcsi még is mélán veszteglett vólna tánczosa mellett, ha ez elmerűléséből fel nem kőltötte vólna. Károly pedig a' kinek merőn függöttek Klárcsin szemei, bámészan lökdöstette magát egy darabig a' tolongó bálnéptől, majd felocsúdvánn álmadozásából, ő is a' tánczolók közzé vegyűlt 's magát vesztegetve tánczolt mint egy őrűltt.

Idő vártatva szüntek a' bánatos viszontlátás' zajos érzései, 's Károly ha bár egy kevéssé zavarodva is tánczra kéré Klárcsit. Szívdobogva nyújtotta ez kezét a' kedves Ifjúnak, mellyet ez forrón szóríta, magát elfelejtve, ajakához. Majd magához térvén: Klárcsi'! szóll fojtott hangon, hát tartson tovább is számkivettetésem?

Egy epedő, egy olvasztó lágy tekintet vólt a' felelet, melly az érzést nem esmerő Vad' szívét is, érzésre enyhítette vólna.

Én már nem is reménylettem, hogy Csörgey Úr még az Azariakról emlékezik, szólla gyenge szemrehányással a' kellemes lyánka.

Mivel érdemlettem én ezt a' gyanút édes Klárcsim? kérdé fájdalmas hangon Károly.

Nállunk már két Jegyesséről is szárnyalt a' hír Csörgey Úrnak, 's illyenkor, a' mint mondják, mindent szívesen felejt az ember. De reménylem lakadalmából csak ki nem fog hagyni. Ajánlom magamat előre nyoszolyólyánnak; mind Nína mind Póli jó barátnéim. Csak már bizonyosan tudnám mellyike lesz a' szerencsés?

Ezen enyelgéseit epedő nyájassággal, de a' mellyben a' bizonytalanság' szorongató kétsége, 's a' nemgondolás színének erőltetése különös bánatos érzést rejtegettek, és mosolyogva ejté ugyan a' szegény lyánka, de szép szemeiben könnyeit nehezen titkolhatá. Élet' reménnye 's halál' félelme kínjaival várta az elhatározó feleletet.

Egyik sem édes Angyalom, igyekeztem ugyan elfelejteni Klárcsimtól lett megvettetésemet, 's hogy czélomat elértem már hajlandó valék hinni; de megcsalatkoztam. Ó nem enyím vólt már az a' szív, mellyet el akartam ajándékozni. Klárcsi bírja azt 's fogja bírni síromig, esküszöm mindenre a' mi szent lehet előttem. Súgó hangon, de égő szíve' érzésével ejté Károly ezen szavait, mellyek köztt a' nélkűl, hogy tánczokat elkezdték vólna, az óldalszobába értek, 's egy ablakban, a' hol a' nép tolongása enyhültebb vala megállapodtak.

A' bóldogúlttak' érzése szállott a' szerelmes lyánka' szívébe Károly' ezen szavaira. Ím viszszanyeré azt a' kedvest, mellyet örökre elveszettnek tart vala. Forró kézszorítása 's orczáin leperegő könnyei, mellyeket most már nem titkolhata 's titkolni sem kívána, tolmácsolták előtte zajos érzéseit.

Ó édes Károlyom! szólla végre meggyőzettettve ezektől, ha tudná mind azt a' mit értte szenvedtem, míólta szívét elveszettnek tartottam, talán megnevetné gyengeségemet, 's nem hinné hogy úgy szerettetik.

A' lyánka' kezét szívéhez szorítva némán felelt az Ifjú.

Kőlcsönös forró érzéseik' ömledezései 's kőlcsönös kinyilatkoztatások készíték-el a' békét ezen két szép lélek között a' bál' szilaj zsibongásában. Mindeggyik magát árúlgatá hibásnak, szívesen megengede másikának, sőt mentegetni törekede; 's e' nemes vetélkedés szorosabban forrasztá szíveiket eggyüvé, mint valaha valának egybeforradva.

A' ki szeretett, de soha szerelme' tiszta egét semmi felhőcske nem zavarta, a' kinek, soha sem koczódván kedvesével öszve, békére sem vala szűksége; izelítetlen maradt az előtt a' legédesebb, a' legbájolóbb öröm' érzése, mellyet a' szerelem kedves békéi által osztogat -!

Örök hűséget esküve vált-meg a' mi párunk egymástól, 's Károly változhatatlanúl feltevé magában azt, hogy Klárcsiját el nem hagyja többé szakittatni szívétől, ha minden öröksége idegen kezekre fogna is menni.

Sokára ereszté-el a' barátságos házigazda a' maga vendégeit, sokára indúla Csörgey is mennyet víve szívében haza; a' hol azonnal egyenes nyílttszívűséggel adá öreg Óbester Báttyának elébe mind Nínával való szakadását, mind Klárcsi eránt tett elhatározását.

Hm, édes Öcsém, mondá ez, én magam is bolondságnak tartom, hogy Atyád' különös kedvtelése életed' legszebb örömétől megfoszszon: de ő kereső vólt, 's valamint neked jussod van az ő különösségére figyelmezni vagy sem, úgy néki is jussa vólt keresetét annak hagyni, a' kinek akarta. A' végakaratok szentek, magad mondád Margit Húgomnak. Jól megfontold a' dolgot; egy Ífjú szerelmes hagymázában hamar ejt ollyat, mellyet idővel könnyek' záporával sem bír lemosni. Egyébbaránt a' múltt heteken tele-ki az Atyád' halálának harmadik esztendeje, a' Codicillus most is felbontatlan áll szekrényemben; lássuk mit tart ez. Hivassd el Terenyeit hólnap a' felbontásra.

Nem csak Károly, hanem a' szegény Margit is szorongató kétségek között várták ezen irovány' elhatározását. Ő eleinte Visnyaira tevé a' czélt, úgymint a' kinek érettebb komolyságát igen jól szenvedheté; de Visnyai épen olly gondosan kerűlgette-ki ostromait, mint a' fizetni nem tudó vagy akaró adós kőlcsönözője' látogatásait szokta. Majd másfelé is szorgalmatosan vetegette hálóját, mellynek hajdan, míg kecsei virágzásban vóltak eléggé hív szólgálatját tapasztalá, de vagy a' szívek vígyázóbbak lettek azólta, vagy a' rongyollott háló nem tett már igazi szólgálatot, meszsze kikerűlte minden annak fonalait, nem gondolván a' testáltt tízezer forint édesgető maszlagával. Vólt ollyan is, a' ki azt tanácslá Margitunknak, hogy lotteriáztassa vagy tétesse-ki magát ujságba, a' leg újjabb módi szerint. Sőt egy örökös juristitiumban élő korhely Syndicus arra is ajánlotta magát, hogy a' legatum' feléért vele jegybe fogna lépni, mellyel hogy elég tevődne a' Testamentom' akaratjának, nem vólna nehéz a' törvény' útján bebizonyítani: sponsalia enim sapiunt matrimonium, a' mint állítá. De dicséretére légyen mondva Kisaszszonyunknak, mind szemérmetessége mind nemesebb eszmélése küszdvén lelkében ezen alacson módokkal, azokat egyátallyában megvetette. Látván lehát maga előtt a' győzhetetlen akadályokat, nagylelkűséggel elhatározá magát arra, hogy leánypártában maradjon. - De a' tíz ezer forint? Hja, fájt a' szíve, az tagadhatatlan utána, 's mind Isten mind ember látta, hogy szívesen kívánta megérdemleni, de az ércz akaratú sors másként rendelvén azt, néki sem maradt egyébb reménye - a' Codicillusnál.

Ez más nap' hasonló pompával bontatott-fel mint az Anya-testamentom, kivévén a' Margit' égő gyertyáit. Szorongató várakozás űlt mindeggyiknek orczavonásain, 's Terenyei fenn szóval ekképen olvasá:

"Ezen Codicillusom' felbontásakor reménylem Károly fiam még házasulatlan lészen, ha csak el nem tökéllette magában azt, hogy atyai örökségét idegen kezeken lássa; vagy az én egész életem tapasztalása csalatás vólt. Tudom kárhoztatta atyai keménységemet, 's a' világ, a' melly örömest kárhoztat, különözésemet: pedig mindenkor tiszteletre és ügyelésre méltó marad egy porig leégett Gazda' szájában az a' tanács és intés: hogy a' tűzre vígyázni kell!

Hiúság az Aszszonyi Nem' eggyik fő tulajdonsága valamerre a' nap fel és lejár, de a' férjfi Nemé is az, eggyik polustól a' másikig; csak kiütése' módja és jelenségei külömböznek. Mit tanit hát ezen métely' köz vóltta? Kőlcsönös türedelmet.

"Erre kívántam én vezérelni Károly egyetlen egy fiamat testamentomom által. Nem akartam azt, hogy mai Ifjaink' szokása szerint, az elyziumban kószáló tündér kivánságokkal és reményekkel ugorjon a' házassági életbe; 's angyalt képzelvén Jövendőbelijében, megcsalattatását sirassa, vagy a' kétségbeeséssel küszködjön, midőn csak egy halandót 's azt is sokszor igen érőtlent nyere a' Sors' kezéből. Az vala szándékom, hogy bőlcsen tanúlja tisztelni az Aszszonyi Nemet minden hibái mellett is, úgymint, a' melly nyájas kezekkel egyengeti éltünk' darabos ösvényeit; nem pedig vakon imádja azt még hibáiban is, vagy ezekért megvetve vesse reája kárhoztató cserepjét. Ó ha ezt a' türedelmet forró ífjúságom' hevében esmertem vólna, nem lett vólna házassági életem folytatott gyötrelem!

"Reménylem be is vezettem Károlyomat ezen esméretbe, 's ím Codicillusom által felszabadítom őtet, hogy vehesse azon lyánkát magának feleségűl, a' kit szíve óhajt 's vegye atyai áldásomat hozzája. Esmerni fogja már most hibáit, vagy leg alább előre fogja tudni, hogy bír azokkal, 's ha imádni nem fogja is, tudom igazságtalan sem lesz eránta soha. Ó melly sok mai szerencsétlen házasságnak oka a' türedelmetlenség!"

Egy mázsa esék-le a' szegény Károly' szívéről, örömkönny csilloga szemében, 's hevesen borúla hol Báttya' hol barátja' ölébe.

"Margit húgomat is kétség kívűl a' tisztes pártában fogja találni Codicillusom. Az ő felőle szólló czikkelyt azért iktattam testamentomomba, hogy mind más lyánkáknak, mind neki magának - a' ki valaha tudtomra mint szép lyánka a' környék' dísze vala, de ifjúsága' legszebb korát elbegyeskedvén, 's az ífjakkal mint bábjaival játszodozván, most hajlott idejében gyötrődött a' férjhezmenetel' vágyával - tanúságot adjak az eránt: hogy csak addig lehet fogni a' madarat, míg a' nap nagyon reá nem süt a' lépre! Most már ezentúl reménylem enyhűlttebbek lesznek szerelmes kínjai, mellyek eddig mindenek előtt nevetségessé tették szegényt 's ezen reménységemben minden feltétel nélkűl hagyom néki hóltig a' tízezer forintokat, mellyek azontúl a' testamentomomban megnevezett Intézetek számára menjenek."

Egy vídám mosolygás örömglóriát vont a' megújúltt Kisaszszony' képe körűl.

Hál' Istennek! szólla az Óbester, megkönnyebbűlvén lélekzete, csak hogy igy ütött-ki a' dolog! Az Isten adjon csendes nyugodalmat a' szegény Öcsémnek, különösségeiben is kitetszik jószívűsége.

Most már szóllhat a' szakáccsal a' lakadalmi vendégség felől édes Nénikém, mondá Károly, mert hólnapután ha Isten segít, Klárcsimat haza hozom.

Ó úgy mindjárt utána látok, mondá Margit, örvendezve kapván kúlcsaihoz, 's olly gyorsasággal tipege, mintha maga lett vólna a' Menyaszszony.

Károly pedig lóra szöke, 's a' szerelem hevével nyargala Azarba. Öröm-sikoltással repűlt karjai közzé kedves Klárcsija, 's tüzes csókjaik sokáig fojtva tartották szavaikat. Enyém, enyém vagy végre, mondá Károly, forróbban szorítván mellyéhez lyánkáját. Tudod é, hogy hólnapután haza akarlak vinni, édes Klárcsim?

Kellemes szeméremmel rejté-el képét a' lyánka az ifjú' kebelébe. Nagyon is sietsz édes Károlyom, szólla olly ellenzéssel, melly rendszerint elrejtett unszolás szokott lenni. Menj szóllj a' szüléimmel!

Ezek örömmel szoríták mint Vőt magokhoz a' derék Ífjat, de eleinte mindenféle kifogásokat tettek az öszvekelés' kurta határnapja ellen, 's a' többek köztt Klárcsi' készűletlenségével mentegették magokat; de a' heves ifjú bájoló ékesszóllással tudta meggyőzni ezeket. Reáállottak végre 's szinte a' szerelem' szárnyain repűlt Csörgey engedelem-levélért Deregnyőbe. Nyájas idvezléssel nyújtá azt kezébe a' Vice-Ispány.

Öszvekele e' szép pár, 's félesztendőre Visnyai is a' derék Miglészynével. Klárcsi egy olly Aszszony leve, a' millyet csak jutalomúl nyújthat az Ég az érdemnek. Szobájában álla lepel alatt az Azari Vénus' képe 's ollykor ollykor fészkelődő hiúságát, egy reája vetett pillantat gyakran viszszanyomta. Bóldog egy pár most is 's úgy él mint a' hal a' vízben!

A' Hazához.

Most - midőn Hazám' bús egének
Bíztatva nyílik szép hajnala,
Oszol a' sűrű köd, melly hegyének
Szent bérczein mélyen fekszik vala;
A' komor éj' setéte szétterűl,
Rózsás szürkület váltja-fel azt,
A' vak homály nyájas fényre derűl,
'S minden keblet édes remény dagaszt:
Szűn a' fülsértő rekedt ének
A' baglyaké és denevéreké,
'S fülmile zeng a' szebb nap' kőltének -
Most - én magam vesztegeljek é?
'S kit kit izzasztván a' köz édes teher,
Ne döngessem Diogénnel hordómat?
Nem Hazám, vétkes ki most hever
'S tehetvén nem tesz! bírja átkomat!
Ím, csak derűlni lássam komor borúd,
- Magamnak nem szükség fénylenem -
Lássam vígan zőldelni koszorúd,
Vedd erőm, vedd éltem', vedd mindenem!

Hermíne Herczeg-Aszszony
Ő Cs. K. Herczegsége Fel. Nádor-Ispányunk'
Hitvese' halálára 16. Sept. 1817.

Mély bánat borúla a' Magyar Hazára,
És kába réműlés a' magyar szívekre,
Mint véletlen villám' közel csattantára
Száll néma rezzenés a' halvány képekre.

Egek! hát nem érhet Hazám' ege alatt
Vártt édes örömre immár semmi remény?
Ím kétszer bimbója fakadásig haladt,
Ím kétszer dúlá-el azt a' Sors, a' kemény.

Oda Hermíne a' szebb sorsra érdemes!
Gyász sírhalom alatt senyvedez teteme,
Könnyez e' nagy csillag húnytán minden nemes,
Könnyez a' hadakra edzett Magyar' szeme.

Hát te Férje Jósef, te Atya, de - Özvegy,
Kinek élte Mátyás' büszke palotái
Köztt most lassú és olly bús haladással megy
Mint egy sullyos beteg éjeli órái,

Mit érzesz? ah képzem mint csüggnek szemeid
Merőn a' mindened zárva tartó bólton,
Képzem, mint őgyelgnek bús tekinteteid
A' szép természeten - a' néked kihóltton.

Ó látom mint vagy kész rangod felcserélni
A' napszámossal, kit hív Nője karolgat,
Mint vála élted bús vágyássá nem élni,
Vallás 's ész' tanácsa megvetve mint halgat.

Nagy Férjfiú! kemény ah de egyenetlen
Harczot küszdesz a' sok tőrű szerencsével,
Kétszer hagya győzést remélned, - 's hitetlen
Szívvel taszíta-le kétszer vas kezével.

Mélyen dúló bánat mint egy munkás féreg
Hervasztja most puszta élted a' sír felé,
Epedés hív Nődhöz, mint egy lassú méreg
Halkkal szüllyesztgeti illy korán azt belé.

De meg álj Herczeg! te sokszoros Atya vagy,
István, Hermíne 's a' Haza mind magzatod!
Ó küszdj de győzz, mert ím hármas árvákat hagy
Ested, hogyha sírba dönt újultt bánatod!

Ó mert ha elvesztne téged is a' Haza,
Téged, kit úgy néz mint tündöklő csillagát,
Kit foghatna minden, ki benne származa,
Inkább sirathatni, téged é vagy magát?!

Hányatik a' zúdúltt tengeren egy Gálya,
Hányja ide 's tova a' habok' dagálya;
      Ó szóllj te jártas Ősz, ki a' kormányt tartod:
Elsüllyed é? vagy kiküszdvén veszélyéből,
Végre Védistene' kegyes ügyeltéből
      Eléri a' veszélyt eltiltó révpartot?

Én ah én vagyok e' hányattatott Gálya,
Engem hány balsorsom' bús habja' dagálya;
      Ó add tudnom te ki; fent a' kórmányt tartod:
Ha alásüllyeszt é a' Sors' fergetege?
Vagy tán kiderűlvén éltem' borúltt ege,
      Egykor elérem majd a' békés révpartot?

Jaj rózsám be szeretlek, ki sem mondhatom!
Sem éjelem sem nappalom, nem is alhatom;
       A' szerelem dárdája
       Szívemet általjárja;
           Nincs nyugodalmam!

Másoknál a' szerelem kurta részegség,
Nincs abban állandóság, nincs semmi hívség:
       De bennem a' szerelem
       Egygyütt nőtt és él velem,
           'S egygyütt hal is el!

Lepkeként fog repkedni kellemed körűl
Az imádó, ki mindegygyik károdnak örűl:
       Mindegygyik ajánl szívet,
       De egy sem ád olly hívet,
           Mint e' láng kebel!

Ah még is hév szerelmed meghűle hozzá,
Melly éltem' hervadását korán okozá;
       Meglássd, mint a' fájárúl
       Leszakadt rózsa elhúll,
           Elhalok én is!

De nem vádolok senkit, 's ámbár zokogok,
Mind veled, mind a' Sorssal békekart fogok;
       Mert egykor bóldog vóltam,
       Mikor néked hódoltam,
           'S te is szerettél!

Így szólla nékem egykor
Az ősz Apám: "fiú te
"Méreg tenéked a' bor!
"Az Égiek' Tanácsa'
"Bőlcs végezése az: hogy
"Ifjú szeressen; a' vén
"Borral vidítsa szívét.
"Lyányt 's bort szeretni egygyütt
"Nem illik és nem is jó.
"Olly rút a' vén szerelmes
"Mint csúf a' gyermek ittas."
        De jó Apám papolhatsz!
Hallottam én nem egyszer,
Hogy a' pohos boristen
Ha Istenek mulatnak,
Gyakran reá köszönti
Szép Cypriára kelyhét;
Emez pedig titokban,
Hogy Mómus azt ne lássa
- Sok aszszonyunk tesz így ma! -
Nyúl-bé a pinczetokba:
Sem addig a' kehely Zevsz'
Száját nem éri, míg azt
A' szép pohárnok Hébe'
Kis rózsaajka néki
Nem tészi ízesebbé.
Hát jó Apám papolhatsz!
Ám tarts te a' mi tetszik;
Én azt hiszem 's kiáltom:
Nincs édesebb dolog mint
Kancsó megett szeretni!

A' csintalan leányok
Szünetlenűl perelnek
Rám, hogy nekem, kinek még
Az ajka 's álla táján
Csak most mohodzik a' szőr,
Szerelmet énekelni
Nem kéne, 's azt se tudni
Mi fán terem ez érzés.
Ki tudna lyányainknak
Kedvekbe járni mindég?
Az ő eszek forog mint
Szent György Havában a' nap!
Az ősz Anákreonnak
Hattyú haját nevették,
'S most én belém akadnak,
Hogy nem vagyok korossabb.
Kár volt Anákreonnak
Nem én időmben élni;
Kár volt, hogy én az ő szép
Korába nem születtem;
Mint illenénk cserélve
Gúnyolgató de még is
Szerette Szépjeinkhez!

Kökényszemű leánykám,
Éltem csak a' kiért szép,
Fejtsd-meg e' kis mesémet:

        Van a' világon egy kis
Portéka, van de nincs is;
Csak hang de még is édes,
Melly éltet a' mihelyt nyer
Önn lételébe fullad,
'S a' semmiségbe reppen:
De édes érzeményi
Gyakran a' sírig élnek.
Két lángra gyúltt ajaknak
Lágy öszszekoczczanása,
'S kis szikra tőlök ejtve
Ád léttet e' kis hangnak.
De a' kis Ámor ezt úgy
Készíti fent az égben,
Hogy sok parányi hangot
Nectár' levébe fullaszt,
'S rá mézet és czukort hint,
Hogy édes, édes légyen!
Mert ím az Ámor' áldott
Országa' nyelve ám ő.
Nem is beszéll ezer szó
Nyilvábban e' kis hangnál,
Nem szollhat édesebben
Apoll' arany kobozza!

        Találod é mesémet
Kökényszemű leánykám,
Éltem csak a' kiért szép?
Akár találd akár sem,
Egy csókot adj, 's azonnal
Megfejtve lesz mesécském:
Hadd lám hibáztak é 's hol
Festő ecsetvonásim?

Ne sírj lyánka, hogy a' Végzés elválaszt minket,
Ó ne sírj, hogy öszvezúzza rokon érzéseinket;
      Ha béfed a' sír' göröngye
      Nem foly többé a' bú könnye,
           Közös búnk' könnye!
Ó ne sírj hát, hogy a' Végzés elválaszt minket;
Rövid az élet, nem soká sírjuk bús könnyeinket.

Lám tél dűl a' tavasz' kellemes napjaira,
De majd vídám tavasz nyílik a' tél mord zúzzaira:
      Ó lyánka ezek tűkörök,
      Hogy nem lesz bánatunk örök,
           Nem lesz az örök!
Bízz hát, mert nem soká üldözhet a' Sors' kénye
Majd felóldoz egykor a' Sír - a' szenvedő' reménye!

Ah nékem is reményem ő 's egyedűl való
Életem' ón terhei köztt csak ő a' vígasztaló;
      Nékem már úgy is az élet
      Annyit nem adhat mint elvett,
           Mert téged elvett!
Sohajtsuk hát lyánkám hozzá óhajtásinkat,
Megszányja ő bár nem érez, sok titkos bánatinkat.

Nem lehet e' szűk élet-köz még véghatára
A' hív szerelemnek; áltront a' sír éjén súgára!
      A' halál gátot nem tehet
      Néki, 's semmivé nem lehet
           Érzem nem lehet!
Szűnj-meg tehát kedves lyánka, hadd el a' sírást,
Túl a' síron - túl a' síron egykor meglátjuk egymást!

Méltóságos Kamánházy László
Váczi Püspök Úr' halálára.

Elnyelé a' setét sírbólt
A' mi benned halandó vólt,
             'S ím mint Fő Pap meghalál;
Elnyelé minden fényedet,
De nem azon érdemedet:
             Hogy emberbarát valál!

Mit érsz vele, ha magadat, 's sok ácsorgó cselédedet
             Csillogó arany borítja,
Ha sem szerető sem barát forrón remete szívedet
             Magáéhoz nem szorítja?
Mit érsz, ha kivánságid' az ég mindenben megelőzi,
             És tele-tőlti kebeled:
Ha senki részvételével örömidet nem kettőzi
             'S meg nem osztja őket veled?
Oda vagy te, csak a' balsors a' rózsákat tépdesse-le
             Orczádról és életedről,
Ha nincsen bíztos sajátod, kinek gondos részvétele
             Búdat lelopja szívedről!
Magad vagy és forró szíved' érzési túl a' tengeren,
             Túl hegyeken és vőlgyeken,
Túl a' kékes láthatáron, felyűl a' magas aetheren
             Felyűl az égi testeken,
Túl mindenen a' mi van bús epekedéssel repkednek;
             Szokszor csalnak és csalatnak,
De ím tárgyra nem találnak, nem nyugalmára lelkednek,
             'S örök vágyra kárhoztatnak!
Ámbár körűlzsibongjon a' nagyvilágnak számos fia
             Víg és népes báljaiban,
Magad lészesz milliók köztt, mint egygyes Vándor Libia'
             Homoklepte pusztáiban!
Ám hágj pólczról pólczra 's úszsz az örömben és szerencsében,
             Neved félje a' félvilág;
Szívén vagdal ám lépcsőket, 's törpe marad a' lelkében
             Sok Nagy, míg magasra felhág!
Ám gyűjcs kincset 's neveld vele irígyeid 's gondjaidat,
             Bú fészkel a' bíborba is!
Udvaroknál ám csudáltasd fényedet 's hatalmaidat,
             Ó a' nagy Úr nagy szólga is!
Én nem vágyok a' sorsodra, 's viskómból szegénységemmel
             Szánva nézlek: ha igaz az,
Hogy a' kit vagy irígyelni, vagy rettegés köztt félni kell,
             Soha sem szerettetik Az.
Csak az élhet bóldogúl a' ki a' zajtól el van rejtve!
             Én ál pompáid megvetem;
Csak barátság 's szerelem köztt a' világtól elfelejtve
             Folyhasson-le az életem!

Mért ver illy búsan ez a' szív?
        Mért fakadoznak e' könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
        Néktek ah ömlik özönnyek!

Tűnnek az öröm' napjai,
        'S bús ködbe borúl életünk,
Sírunk sohajtunk utánok
        De semmit viszsza nem nyerhetünk.

Bús szívem mit esengsz érttek
        Mint a' gyermek bábja után sír?
Nincs kegyelem az ércz sorsnál,
        Nincs több öröm 's remény, csak - a' sír!

Egykor én is bóldog vóltam
        'S vídám mint az öröm maga,
De alig tűne-fel hajnalom,
        Már lesüllyede szép csillaga.

Most a' bánat velem fekszik
        'S dúlja sok álmatlan éjjelem,
Az alkonyat könnyekben hágy-el
        'S könnyekben talál bús reggelem.

Meddig kínzaszsz bal Végezés?
        Szűntesd bús szívem szenvedésit;
Vagy ha csak kínokra születtem,
        Állítsd-el - 's áldalak - verésit!

Egygyenként enyésznek éltem' örömei,
Egygyenként szaggatja őket a' Végezés;
Újúlgatnak velek szívemnek sebei,
'S meg meg annyi halál e' gyakor vérezés!
Ó Sors! alányomott immár üldözésed,
Béfizettem néked minden örömemet;
Ne halogasd tovább irgalom - döfésed,
'S engedd végöröműl - ne késni végemet!

Ária.
A' hajdani bóldog ifjúi korhoz.

Ti éltem' hajnala' hajdani napjai
   Merre ragadtak az idő' gyors szárnyai?
Hová lettél te szép kor, mellyben minden ér
   Csak örömet pezseg, csak örömet ád 's kér?
Mellyben ha a' Való csalt is, a' szerelem
   Égi bóldogságot álmodtatott velem?
Oda vagy te oda, tőlem a' mostoha
   Végzés elragadott, 's viszsza sem ád soha!
Magánosan állok miólta elhagyál
   Mint egy levélkéit húllatta virágszál;
Fut tőlem az öröm, fut a' szerelem is,
   Nem vídít nappalom 's búsít éjelem is:
Bennem a' Múltt felé von minden érezés,
   'S minden örömem - a' viszsza-emlékezés!
Életem' tallóján, a' míg még tehetem,
   Már csak az elhagyott kalászt szedegetem.
De ámbár az öröm mind szárnyra nem kele
   Tőlem még, már szívem élni sem tud vele:
Mint a' pók, melly mérget szív minden virágból,
   Bús szívem is bút szív minden vígasságból.
Lyánkám, te a' kinek, míg éltem kedveltem,
   Annak legédesebb szakaszszát szenteltem,
Míg szívem a' bánat' ürömkelyhét iszsza,
   Egy szánó könnycseppel ígézz abba viszsza!

Elborítá már a' mord tél zúzzal a' kertben a' főldet;
Hol a' kihóltt táblák' szélin meglátván a' télizőldet:
Nézd Suscsim ez nem változik, igy szóllék, a' víg kikelet,
A' melly köntöst adott reá, abban innepli a' telet!
Ah! így sohajt erre Suscsi, hív képe ő szerelmünknek,
Melly csak véglehelletével enyészik-el életünknek;
Én legalább fogadom hogy értted égő szeretetem
Élni fog, míg azt magammal a' sírba el nem temetem!
Ellágyúlva szorítottam ekkor mellyemhez lyányomat,
'S koronákkal nem cseréltem vólna fel bóldogságomat!
Azomban a' víg kikelet lemosolygott r'ánk az égről,
S' mosolygásával elűzte a' bús telet a' térségről;
S' ámbár első-szülöttével kikircsel azt felczifrázta,
De az erdőt zőld lombokkal újra még fel nem ruházta,
A' midőn már az én Suscsim a' barna Ferihez hajolt;
Ekkor vettem én is észre, hogy jó Suscsim is - Aszszony vólt?

Láttalak! - 's megszűntek hánykódásim,
    Jövendőm rózsalángba borúlt,
Tárgyat kaptak kétes óhajtásim
    'S keblem egy édes érzésre gyúlt!

Még nem vagy enyím - 's tán érzésedért
    Más bóldog von majd irígységre;
Méltóbb fog küszdeni kellemedért,
    'S néki esküdsz örök hívségre!

Így másnak nyílhatnak kellemeid
    'S ah én tán soha sem bírhatlak!
Máson csüggnek majd édes szemeid,
    'S én - én elfelejtve siratlak!

De még is - melly édes ez érzemény,
    Melly keblemben most éled, gyúl, ég!
Ismét mosolyg felém a' szép remény,
    Melly tőlem már elfordúla rég':

Keblem vágy, óhajt, 's bár nem szomorú,
    Alágörgnek szemem' cseppjei;
Édesek mint öröm, fojtók mint bú -
    A' feléd-epedés' könnyei.

Ím ezeket néked ejtegetem
    Te rég' óhajtott, 's most feltaláltt;
Mosolygva léptél sorsom 's életem
    Közzé, 's erre szent nyúgalom szállt.

Ah de tán csak álomképek ezek,
    'S majd kínzóbb Valóra ébredek:
Eleresztnek majd a' tündérkezek,
    'S én csalatott duplán szenvedek!

A' bóldogtalan csak félve remél,
    Nem hiszen békélő sorsának;
Minden új örömben új lestől fél,
    'S elmés kínzója önn-magának.

Ó ha csak álmok szép reményeim,
    'S őket soha el nem érhetem;
Ó ne kőltsenek fel irígyeim,
    'S ez álmon tűnjön el életem!

Esengve csüggenek bús pillantatjaim,
Életet vagy halált keresve szemedbe,
Rajtad Lyánka! Végezd egygyikkel kínaim,
Vagy kőszikla szorúlt szív helyett mellyedbe!
Roskadok iszonyú kínom' súllya alatt,
Sorvadok mint virág forró nyár' hevében;
Ím egymást váltva nap, hónap, év elhaladt,
'S nem nyerek enyhűlést lelkem' gyötrelmében!
Mint csüggedt hajósnak lelket őnt keblébe
Az őrtorony meszsze pislogó kis fénye;
Így élednék, szemed lágy tekintetébe
Ha csillogna viszontérzésed' reménye.
Ah de hozzám sorsom, hozzám szíved kemény!
Kínzó búkká váltak éltem örömei,
Csüggesztő kétséggé bennem minden remény!
'S ím én dűltt egemnek kihóltt üszögjei
Köztt némán vánczorgok kinyíltt sírom felé -
Jer enyhűltt Végzésem, jer - ah taszíts belé!

Ha előttem a' végkárpit levonatik,
'S létem a' Semmiség' tág kebelébe dűl;
Ó lesz é lesz é, ha szemem béfogatik,
'S a' már kiszenvedt szív' erén a' vér elhűl:
A' ki enyésztemnek egy könnyet áldozzon,
Kinek rokon szíve híjomat érezze,
A' gyász köntös alatt gyász szívet hordozzon,
'S elhunyásomban önn balsorsát könnyezze?
Ó te mindenható Erő csak egy súgárt
Lövelj a' Jövendő' kétes homályára,
'S add tudnom, ha lelkem majd letörvén e' zárt,
Egy jobb Haza felé reppen-ki útjára:
Az elhagyottak köztt lesz é ki enyhűlést
Óhajt majd kínjának, de sehol sem talál,
Nem nyújthatván néki egyébb könnyebbűlést,
Csak a' reményeit bennem eldúltt halál?
Lesz é a' ki végső küszdésim' tanúja
Lévén; ágyam felett könnyes szemekkel űl,
'S kit reám borúlní késztet sullyos búja?
Vagy csak úgy halok-meg mint éltem - egyedűl?

   Hová folytok könnyek, szemem' bús gyöngyei?
Bú ültte orczámon mért vontok árkokat;
Örömet nem esmértt éltem' gyötrelmei
Még sem száraszták-ki örök forrástokat?
Vagy tán éltem' sokszor csalatott reménye
Olly gyakran késztetett húllani titeket,
Hogy a' semmisedés' képzeltt tüneménye
'S gőz váza is kéri a' szokott könnyeket?
Szűnjetek! - sírhalmam felett, ha nem leszek
Hijában dörögnek az ég menykövei,
Hijában süvőltnek Északi szélveszek!
'S azt meglágyíthatnák halandók' könnyei?

   De elenyészni, mint a' rózsa elvirít,
Mellyet nem vett észre senki virítani;
'S e' nagy alkotmányban olly kőnek lenni itt,
Mellyet úgy lehessen félremozdítani,
Hogy egy czément-morzsa sem essen utána
Gyász sors, - enyhitné a' sír' borzasztásait,
Ha arra rögöket baráti kéz hánna
'S egy elhagyott Kedves áztatná hantjait.

   Van egy titkos vágyás, 's ez érzem nem mese,
Vágyás a' szívben: a' síron túl is élni -
A' halhatatlanság' egygyik fő kezese -
'S ezt nékem nem szabad, nem lehet remélni!
Az tiltja a' Heróst, hogy nevét reszkesse
A' Világ a' síron túl is, ettől félni;
A' Derék jót tészen, hogy megemlegesse
A' maradék, midőn róla fog ítélni:
Ó van hát egy vágyás, egy nemes titkos toll,
Vágyás a' szívben: a' síron túl is élni
Emlegettetni a' késő maradéktol;
Ah de énnékem ezt nem szabad remélni!

   Nem is vágyok erre! - életem ösvénye
Rózsák köztt nem csavarg 's szűkűlni oktatgat;
A' szerencsétlennek szegény a' reménye,
'S a' kóldus vágya csak bő al'mizsnáig hat.
Ne csalja a' vándort sírhalmam' felibe
Délczeg márvány! csak hogy egygyűgyű vedremre
Borúlva förödjön könnyek' özönibe
Lyánkám; 's baráti könny húlljon tetememre!

Idvezz légy csendes viskóm alatt te egek' leánya jámbor Megelégedés! A' Nagyok' pompás unalmai 's a' fösvény Dúzs' álmatlan éjelei elől keressz é nállam menedék helyet? vagy éltem' enyésző tavasza' zivatarjaiért kívánsz pótolékot nyújtani nékem? Idvezz légy csendes viskóm alatt te mennyei! terjeszd ki felette békés szőnyegedet.

Melly varázs erő jelentgeti közellétedet! Fénytelen de maga csendében nagy hatalmad alatt nyugszanak az éretlen ifjúi kor' zajos indúlatjai, csillapodnak a' nyughatatlan nagyravágyás' 's hírszomja' Orkánjai, 's ím a' forradozott vér enyhűltt ereimben szelid egyformasággal hempelyg. Megszűnt hánykódni a' duzzadozó tenger hármas szigonyod' íleltére, 's életemet, mellyet eddig elzajgottam, élni kezdem. Érzem, érzem te jóltévő Istenség, hogy kis viskóm templomoddá választá malasztod; 's én mint áldozó Papod háládás' könnyeivel járúlok óltarod' szent zsámolyához!

Az én házam, egy domb' óldalában, egyűgyű szegénységben áll nevendék fák' árnyékában. Nem nyugszik Tatai márványon ormózatja, sem falait gazdag festésű vásznak nem béllelik; de béke lakja azokat 's nyájasan fogadják csendes öleikbe bíztos gazdájokat, a' ki nem vágy Kis Marton 's Gödöllő' délczeg sikátori köztt kongani, 's őket fel nem cserélné Buda' fényes tornyaival. Azt véli ő, hogy ott van a' ház' Ura otthon, a' hol véle és egy két jó barátjával megtelik a' szűk szoba: a' góth ablakú magas menyezetek alatt pedig csak vendég a' tulajdonos.

Keskeny udvarom kis kertemre nyílik. Nem jár itt Párisi vagy Amstelodámi honú kertész a' gyilkos ollóval jámbor nevendékim között; sem üveg fogházakban a' Világ' déli magzatjait nem sanyargatja. A' szabad természet, mellyet nálam a' mesterség soha fel nem áldoz buja kényének, szabadon uralkodik itt, 's a gazda gondos ápolása alatt honi termést nyújt annak asztalára. Számos óráit tőltöm itt napjaimnak; 's ha valamelly gyenge borúlat fenyegeti is néha azoknak tiszta egét, ide futok lerázni gondjaimat, 's itten az életet és vídám kedvet lehellő Etéziák elől oszol minden bú minden gond' gőzfellege.

Téged ne említselek é kertem' fénye, kedves lugosom, te néma barátja éltem' kis gondjainak, biztos fejtegetője homályos óhajtásaimnak! Nyájas barátsággal védnek engem gallyaid a' nap' tikkasztó súgáraitól; 's árnyékodban lel engem gyakran a' hajnal' szürkűletje, árnyékodban az est' alkonyatja, magánosan édes álmaimmal. Itt szívom lelkembe a' hólttaknak írásaikba szorúltt lelkeiket; vagy a' rokon érzésű Kőltők' álmaik közzé fonogatom saját álmaim - álmaitok' közzé ti kalauz csillagok a' komor borúlatú egen: Kazinczy, Kisfaludi, Virág, Kiss, Szemere, Horváth, Vitkovics, Dayka, 's te kedvelttem Berzsenyi! Van kivűletek még egy kettő; de ah még is melly kevés ennyi súgár ált'törni az örök éjen, mellyet Nemzetem' szent hegyén sok évű lombok 's éjeli szárnyasok védnek!

Keskeny pajtámat, keskeny kalászadó főldjeim 's rétjeim prémezik. Szűkebbek ezek mint sem gazdaggá tehetnének, 's nem nyújtnak kamatra kincseket; de bővek arra, hogy a' kormos szegénységtől megmentsenek, 's bóldogaid közzé vegyítsenek te arany Középszer, testvér a' Megelégedéssel! A' te szelíd ősvényeden nem ácsorganak ólálkodva azon nehány vídám perczenetek 's legfellyebb órák után, mellyeket a' halandó a' Sors' kezéből rendszerint szűken nyér, a' kancsal irígység, az ásítozó unalom 's az álomlopó nagyravágyás! Pályádat égi fény follya-el, melly Választottidat szelíden, mint a' hóld fénye a' tiszta éjel vandorlót, vezérli a' Megelégedés' Szentek' Szentjébe!

Ó százszor bóldog a' ki javaitokat ízeli arany Középszer, édes Megelégedés! Önn kebelében buzog annak a' bóldogság' forrása, 's nem fut fénytvesztett szemekkel a' tarka buborék után; sem későn nyíltt szemei megcsalattatásokat a' bóldogság' kora' elrepűltével nem siratják. Markába szorítva tartja az a' suhanni szokott szerencse' üstökét; a' nagy világból különvilágává szakítja magának házanépét, fajtáját, 's egy két sziveiket ajkaikon hordozó barátjait - 's boldogságának már csak az a' híja lehet, hogy az véle egygyütt eltűnhet a' sir' éjelébe!

Fogadjatok, ah fogadjatok engemet is eléggé hányatottat szüntető kebletekbe ti égiek! Nem kivánok én irígyeltettni csak ne irígyeljek magam; nem vágyok dúzs lenni csak ne kóldúljak; nem fényleni csak ne tapostassam!

De minek kérem azt, a' mit már elértem? Nem érzem é bal óldalomban a' szerencsés változást? Nem fűszerezi é az édes barátság egyűgyű asztalomat? 's az abrosz lerántával bánom é hogy több ételhez nem űltem, 's hogy csak magam míveltte bor enyhítette szomjamat? Ködözi é kedvem' derűltt napját a' hír' 's fény' hiú szomja? Szemem' pilláiról szedegeti é az ádáz nagyravágyás a' jóltévő álom' mákjait? Sáppasztja é orczámat a' kaján írígység annak láttára, hogy szomszédom emeletekben lakik, én viskóban; ő bámúltatik, nékem létemet a' szomszéd helység nem tudja; néki India' terméseivel terheltt asztaláért magasztaló versek nyújtattnak, nékem egy két szegénytől, a' kikkel szegett kenyerem megosztottam, egy kézszorítás, egy pár hálakönny a' bérem? Nem! hála, hála néked jóltévő Istenség, jámbor Megelégedés, érzem én hogy kis Viskóm templomoddá választá malasztod, 's én mint áldozó Papod háláadás könnyeivel járúlok óltárod' szent zsámolyához!

De mi az, a' min most meglepém magamat? Egy nem esmértt titkos vágyás sohajtni készti szorúlt mellyemet! Mit jelent ez? Megelégedés zenge elébb számban, és most sohajtok? 's az ennek szenteltt örömkönnyek közzé egy titkos bú' könnye lopódzik?

Melly írígy tündérlélek bánja bóldogságomat? Vagy tán csak álmodám elébb, 's álmaim' édességét az ércz akaratú sors azon zordon valóságra ébreszté, hogy nincs 's nem is lehet a' bőlcső és sír közzé szorúltt közön bóldogság 's vágykirekesztő megelégedés?

Úgy van! én sem vagyok bóldog. Elegem van és kívánok, bú nem epeszt és sohajtok, nincs bánatom és könnyezek. Üreget, szörnyű üreget érzek szívemben, 's az egész Világ' tág keblében egyedűl vagyok! Félig gyönyörködtet a' fel, félig a' lemenő nap; mert magánosok nappalaim, magánosok éjeleim! Van kedveltt Barátom, érzeményim' sorsosa, és még is egyedűl vagyok! Ah érzem, hogy lehet még szívemhez rokonabb teremtés a' barátnál! Ezen érzésemnek ezen vágyamnak adj elébb lételt nyájas Végzésem! 's add mellém viszontlángokkal a' kiért epedek lyányomat, - 's megelégszem ekkor, mint lehet egy halandótól!

Engel' munkáiból forditva.

Las Casas, a' kinek neve a' munkás emberbarátok' sorában örökre 's annál ragyogóbb fényben fog tündökleni, hogy az azon gyalázatosok' pokolsetétű neveik mellett tetszik-fel, a' kik tizenöt esztendők alatt, fegyver, kínzóeszközök, és rabigai szólgalatok által, majd egy milliom ártatlanokat öltek halomba; ez az Indusoknak buzgó, szívhajtogató ékes szóllású 's fáradhatatlan szószóllójok, egy kilenczven esztendős Ősz, feküdt most ágyában a' halál' révén. Bár mint esdeklett is már régtől ólta a' mennyei jutalom után, mindazáltal most az Örökkévalóság' küszöbében kétes szorongattatás lepé-meg. A' szerelmes Menyaszszony' szorongattatása vala ez, a' kit azon pillantatban, mellyben élete' bóldogságának teszi-le talpkövét, 's minden vágyainak édes tellyesedéseket látja, állapotjának új változása gyenge borzadással hat-meg. Las Casas érzette szívében hogy az tiszta 's élete' folyása ártatlan vala; bátran nézett ő a' Királyok' szemébe, 's nem rettegett semmi főldi Bíró előtt: de azon Bíró, a' ki eleibe most lépéndő vala, Isten vólt, 's egy végetlen szentség és igazság rettenetes vala előtte. Az egyenes lélek' bátor tekintete szintúgy fényt veszt a' napra vettettve, mint a' bűnérzés' gyáva pillantatja.

Lábainál egy érdemes Szerzetes űlt, ősz vala ez is, 's több esztendőktől ólta barátja néki. Hasonló nemes érzés nyájas szeretetet, a' csekélyebb erő' érzése pedig csudálást és tiszteletet öntött ő belé Las Casas eránt. Fájdalmas ellágyúlással szemlélte ő, szemlátomást mint szótalanúl és gyengűl barátja, a' kitől egy pillantatig sem távoza-el, 's reménységgel kívánta őtet bíztatgatni, hogy önn-magában gerjeszthessen reménység' szikráját. De az Öreg, a' ki az Örökkévalóság' gondolatjaival el vala telve, kimenni késztette őtet, hogy égi Bírájával egyedűl maradhasson.

Feküdt Las Casas, 's ált'visgálta élete' folyamatját. - Valamerre szemeit vetette, hibákat és tévelygéseket látott, 's egész nagyságokban látta őket: ezeknek következései mint egy tenger kiterjeszkedtek előtte; de csekélynek 's a' reménylett jónak majd minden viszszahangzása és gyümőlcsözése nélkűl valónak tetszett néki minden nemesebb tett; mint egy forrás a' pusztában, melly a' nélkűl tűnik-el a' homokban való kígyódzása közben, hogy partjait fűszál vagy virág ékesítné. A megbánás és szégyen' megalázásával bukkott gondolatjában térdre az Isten előtt, 's lelke' mélyéből kiáltott-fel hozzá: ne vonj ítéletre Uram! 's engedj irgalmasságot találnom Királyi széked előtt Attya az embereknek!

A' haldoklónak testi ereje lankadtabb vala, mintsem hogy a' lélek' ezen erőltetését elviselhette vólna; bár mint erőlköde is ébren lenni, csak hamar bezárá az álom szeme' pilláit. És egyszerre úgy tetszék néki, mintha az ég' csillagzati lábai alatt feküdnének, maga fellegeken járna fel 's alá egy végetlen üregben, és meszsze-mélységben egy pompás homályosságot szemlélne, az Isteni dicsősség egygyes fényfolyamjaival közbeszövetve, és számtalan seregekkel körűllebegve, mellyek a' világokból tódulának-fel 's a' világokba tódúlának-alá. Alig járá-el még ezeket szeme, 's kezdé csudálni lelke; ím előtte álla a' Bíró' komoly tekintetével egy Angyal, a' ki balkezében egy Gyűrtt-levelet tarta, mellyet jobbjával kifeszítgete. A' halál' borzadása, mint a' melly a' vesztőhely megpillantására a' halálra ítéltt rabot megszállja, hatotta-meg a' reszkető Öreget, a' mint a' halhatatlan először nevét kimondá, majd mind azon felsőbb és nemesebb rúgóerőket terjeszté elébe, mellyek lelkébe süllyesztve, azokat a' jobb és szelídebb érzeményeket, mellyek vérében elkészűlve fekűdtek, azon szerencsés környűlményeket és alkalmatosságokat, mellyek a' Virtus' segédjei gyanánt valának világi állapotjába szőve: anyira, hogy minden jó az Istentől jöttnek látszana néki, 's számára egyébb nem maradna bűneinél és tévelygéseinél.

Most a' mint az Angyal élete' folyását vette mustrára, ifjúsága' vétkeit czirkálgatá, de nem találá azokat. A' megbánás' első könnye lemosta őket. Csak maga állott feljegyezve ez a' könny és minden jóra való tökéllet, és minden új bukkásnál érzett szégyen' pirúlása, és minden jól végzett kötelesség' csendes diadalma, és a' magát megtagadó jóság' minden szíves készségű indúlatja, és minden nemes győzedelemmel végzett harcz a' testiséggel ezen pártütővel az Isten ellen. Reménnyel tele-el ekkor az ítéleten állónak lelke. És ámbár számosabbak valának vétkei a' tenger' fövenyénél, de a' jó és nemes tettek is szép számra teltek; és a' jó nevekedék a' hibák pedig kevesedének, a' mint esztendei szaporodtak, 's vélek a' tapasztalás és fontolgatás a' lélek' erejét, a' jóban való gyakorlás pedig, annak készségét és a' jó indúlatot megerősítették. De legjobb tettei sem valának tökélletesek az Isten előtt, 's a' legnemesbbek' forrása is zavaros vala kifakadásánál.

De majd erőt ada hangjának az Angyal, 's ömledeze szájából a' beszéd: mert ím az ifjú férjfiúvá ére, 's úgy lépe-fel mint Hősse az emberiségnek azon szigetekben, mellyek egykor az áldás' és béke' szigetei valának, és most az átok' és öldöklések' szigeteivé lettenek. A' miket itten szenvedett a' nemes lelkű 's még inkább a' miket cselekedett; mint vála az ártatlanság' insége önn-magáévá, mint lobbana szíve, lelke munkásságra, melly élemedett korában is folyvást égett mellyében; igaza' érzésével mint szálla bátran szembe a' hatalmasokkal, és fennyen kiálta átkot a' kincsszomjára, a' melly öldöklött, a' vakhit' gőgjére, a' melly azt mosolyogva nézé, és a' Kórmány' gyáva fogásaira, mellyek béhúnyt szemmel nézették ezeket; mint szaladozá öszsze-viszsza, nem gondolván a' tenger' szikláival és szélveszeivel, annak veszedelmes mélyeit, hogy majd panaszokat vihessen a' Felség' eleibe, majd remény' vígasztalásaival térhessen az ártatlansághoz viszsza; mint lépe a' gőgös hódoltató a' két világ' első parancsolója' elébe 's bémenydörgötte lelkébe vétkes vóltát, hogy úgy tetszene néki mintha a' Világ' bírája előtt állana, és a' pokol' ólthatatlan lángjai csapkodnák haláloságyát; mint veté-el magát öszvedűltt remények' omladékjain, 's felsíra az Istenhez, de majd ismét úgy szöke-fel, mint egy férjfiú új lelket és bátorságot nyerve lelkében, 's fáradhatatlanúl dolgozgata új új plánjain; a' remény' mindegygyik súgára, melly a' szenvedőkre lövellett, mint dagasztá örömre szívét, 's a' mint ennek végső súgára a' setét örök éjbe elvesze, mint rejteze minden örömről, minden vígasztalásról lemondva puszta magányba, és e' világ nem vala néki többé egyébb tömlöcznél, 's ezentúl a' felóldoztatás' esdeklése 's Örökkévalóság' vágya foglalták-el egészszen lelkét: mind ezen tettek mind ezen szenvedések egész tisztaságokban, érdemekben és szépségekben állottak feljegyezve az Isten előtt. Mennél tovább olvasott az Angyal, annál mennyeibb tűz lángoltatta orczáit, hallatszóbbak levének lélekzetvételei, lelkesebbek tekintetei, 's körűlte tisztább szelídebb fény terjede-el: mert az igazságért és jóért való buzgóság - bátor ennek valaki csak tanuság könnyeivel áldozzon is, nem lévén módja a' tettekben - kibeszélhetetlen becsben tartatik a' Mennyek Országában.

De még a' felhőkbe meresztett tekintettel álla az Ősz, 's bánatos fontolgató komolyság űle homlokán: mert azon bóldogtalan tanácsadása szorongatta lelkét, mellyel egykor, hogy egy Nemzeten könnyítsen egy másikat zúzott öszsze; Gámbia és Szenegal körűl őgyelegtek lelke' minden gondolatjai, 's mélyen becsaptak a' Világ' azon részébe, a hol a hitszegéssel béllyegzett örök háborúk milliókat fűznek Európa' durva Vadjainak rablánczaikra. - És ím elérkezett sok számtalan jobbak után ezen rettegett cselekedet: fekete és iszonyatos a' maga következéseiben, mint egy pokol' fajzatja, és sokkal gazdagabb öntött vérben és könnyekben, mint azt a' megbánó Ősz legsetétebb éjelein is álmodhatta valaha magának. - A' gonoszság' minden fertelmei 's az ártatlanság' minden jajszavai emlékezetben valának az Isten előtt; minden szörnyű és gondolattal fel nem érhető nyomorúság a' szárazon, tengeren és szigeteken; a' haldokló test' erejének minden öszverogyása, és minden élesztés 's újító álom helyett osztogatott korbácsvágások; a' magát védő halálrettegésnek minden kínos nyöszörgései, szintúgy mint a magát megadó kétségbeesés borzasztó csendei. Úgy álla Las Casas, mintha az iszonyodás őtet elsüllyesztni készűlne. Nem gondolt most azon Szentre azon Igazra, a ki előtt nem takarhat semmit semmi homály, nem védhetnek semmit semmi fényesség szárnyai; csak ezen millióknak, ezen embertársainak végetlen inségeiken jártak most a' legbelsőbb legmélyebb szánakozással gondolatjai. - A' mint az Angyal látta, mint szállta-meg lelkét a' megbánás a' maga marczongó férgeivel, 's mint vala kész a' maga természetének legnemesbb kincsét halhatatlanságát odaengedni vétke' letörlésére: néki is egy szánó könny csordúla-ki szemeiből.

De egy hangzat a' Szentek' Szentjéből szólva, lágyan és édesen, mint egy megbékéltt Atya' szóllása, parancsolá az Angyalnak: szaggasd-el a' levelet!

És az Angyal elszaggatá a' Gyűrttlevelet, 's annak darabjai széttűnének a' semmisedésbe. Eltörőltettek, így szólla, az Isten előtt erötlenségeid. De tekintete előtt áll a' világosság betűivel írva neved. Ha olly hibákat kivánna ő büntetni mint a' tiéid, úgy egy sem igazúlhatna meg előtte embertársaid közzűl, üresek 's laktalanok maradnának egei. Azért öntött ő porokba lelkeket, hogy tévelygéseken ált' törjenek-fel ezek az igazsághoz, hibákon ált' a' Virtushoz, 's szenvedések között jussanak bóldogságra.

Vedd-el ó, vedd-el, zokogá Las Casas, a' kinek könnyei' özönével megjöve szóllása; vedd-el ha lehetséges tőlem ama tettem' emlékezetét; vagy örökre mellyemben hordozom magammal kárhoztatásomat! Szaggasd-el, valamint a' Gyűrttlevelet elszaggatád, itt szívem' belsejében annak emlékezetét is; vagy még Istenemet színről színre látván is, keresni fogom a' menyországot és a' boldogság' ölében nyúgalom után fogok esengeni.

Halandó! kiálta az Angyal, hol van bóldogság egyebütt mint önn-magadban, mint tulajdon lelkedben? 's hogy nyílhat az másként virágra nálad, te véges, a' ki soha hiba 's tévelygés nélkűl nem lehetsz mint az Isten, mintha a' jónak munkás követésére tellyes erődből törekedel, és szíves hű szeretetet ápolgatsz mellyedben embertársod' legkissebbje eránt is, 's ha midőn vétettél, magában fájdalmad' keserű szaggatásában érzed lelkednek nemes vóltát?

Ó de ezen végetlen kifejezhetetlen inség egész Századokon keresztűl -

Örömmé fog általváltozni 's bóldogság' özönévé Teremtőd' Plánjában a' Világok eránt. Ím megesmérted magadat önn erőtlenségedben, esmérd-meg most már Őtet az Ő dicsősségében.

És ekkor parancsola a' felhőnek, hogy dörögve szakadjon-el az ég' aljától 's ketten karőltve szállának-alá a' Teremtetésbe. Ím lábai alatt hemberge az Ősznek a' mi Főldünk, és a' halhatatlan kietlen kopár hegyeket mutatá néki, mellyeket örökös jég fedett, és fekete küszdő borúlatoknak rettentéseit, és dühös kegyetlen szélveszeknek pusztításait. A' hegyekről patakok és folyók csergedezének-alá, mellyeknek partjaikon milliók örvendezének; a' küszdő borúlatokból áldás szállott az égből alá és szebben virágoztak mező és erdő; és a' hol a' szélveszek pusztítottak szabadabban lélekze ott a' melly 's viszszanyeré pirosságát az orcza, mert megszakadoztattak a' döglelet' szárnyai, melly párolgó ködben táboroza, 's viszszasüllyesztetett a' mélységbe. - Így vezeté a' csudálkozót egygyik roszsztól a' más roszszhoz, a' látható világból a' láttatlanba, és mindég dagasztóbb gyönyörűség között avatá őtet amaz emelkedettebb esméretekbe, mellyeknek titkát a' maga erejében, a' halandó szem előtt semmi halandó kéz fel nem óldhatja: mint viszi a' Végetlen jósággal a' maga útját a' véges teremtések' hányattatásai és zajgásai között, a' nélkűl hogy hiba vagy csonkúlás maradna a' Teremtetés térszínén és mélységeiben egyik végcsillagzattól a' más végcsillagzatig; és a' szenvedés mint költögeti a' munkásságot a' lelkek' országában és mint lesz szűlő annya és ápolója az emberiség' minden nagyobb minden nemesebb érzeményének; és mint gyűjtöget a' hazájából kiragadott rabszólga benyomásokat - mint meg annyi leéndő kincseket az Örökkévalóságban! - olly bényomásokat, mellyekben ezernyi ezer bóldog esméretek szunnyadnak, valamint az elvetett búza magában burkozza az aratást, 's a' fák' rügyei az erdőt: és létele' dicsőbb pontjaiban mint sarjadoznak a' virtus' mindennemű virágjai szenvedő és szaggatott lelkében, mellyeket a' leg-kellemetesebb legnemesebb virág koronáz, ez a' tetője az erkőlcsiségnek és tellyessége az emberiségnek: a' Szeretet, az tudnillik melly a' halálos ellenséggel is kezet fog; és maga az ártatlanság' kínzója és letapodója is, bár mint sinlenek és öszsze roncsoltattak természetének minden tehetségei és rúgói, mint tér-meg, 's nem vész-el bűnében, úgy hogy minden kárhoztatása csak idvezűlése' halasztásában állana, és olly darabos tövises ösvény lett légyen, melly a' Menyországtól meszsze csavarodott ugyan, de majd ismét oda vezetett viszsza; mint csirádzik-ki a' gonoszságból az inség, az inségből a' megbánás, a' megbánásból a' virtus, a' virtusból a' bóldogság, 's a' bóldogságból minden nemesebb tökélletesség; mint olvad alvilágunk' minden viszszás hangzatja egygyező Harmoniává által 's minden jajszó örömriadássá.

Némúltt figyelemmel álla az Ősz az Angyal előtt 's egygyik borzadás a' másika után futkosott minden csontjain keresztűl az Isten közellétének érzésére, bámúlt 's tanúlgatta a' szeretetnek titkait. 'S ím lehúlla most szemeiről a' főldi hájog, elszélledének a' tudatlanság' homályai minden undokjaikkal; új nap kőlt-fel előtte a' Teremtetés' belseje felett, egy vídám 's tellyes bóldogságú nap, 's örömelragadtatás vala hajnala ennek. De még titkon minden inait szánakozás és fájdalom reszkettették; zavarba jöttek küszdő indúlatjai, 's új könnyek' özöne borította orczáit. - Ó te, így kiálta-fel, térdre bukván egy alatta rezegő felhőre, és szemét, kezét örvendve emelvén az ég felé: ó te, a' kit gyermekségem ólta kerestelek, 's a' ki nékem csak most fedéd-fel magadat úgy a' mint vagy, mint csupa kegyelem, irgalom és szeretet; te Atyám nem pedig itélő Bírám! és minden te Teremtéseidnek Attyok, minden te számtalan világaidnak Attyok! - Isten, Isten! a' ki nékem idvesség' aratássát mutogatsz ott, a' hol balgatagságom kárhozat magvát hinte; a' ki lelkem' minden bánatját elveszed, 's minden belső részemmel érezteted azt, hogy hozzád tartozni egyedűl való bóldogság, 's dicsősségedet szemlélni tellyes mértéke ennek. A' ki a' jónak tökélletét - ah csak tökélletét is, és törekedést erre illyen örömekkel jutalmazol, 's magokat a' tévelygéseket is, későbbi következéseik által, új gyönyörűségek forrásaivá változtatsz; te dicső! te megfoghatatlan! te kinek dicséretét az ég, te kinek dicséretét én por és hamú - - De nem szollhatok tovább, leroskad lelkem! -

Úgy is lett, lelke leroskada, 's nyelve elnémúla. Nyájas készséggel emelé-fel őtet, felényújtván kezét az Angyal, 's édes kibeszéllhetetlen szeretet' tekintetével szorítá mellyéhez őtet 's így nevezé: Társ! testvér! -

Itt felserkene Las Casas. A' mint szemeit felveté legelébb is főldi angyala tűne szemébe, a' ki lábhegyen jöve az ő lélekzetét lesni. Szólni akart hozzá, 's általadni néki azon bóldogságból, melly lelkét egészszen ált'hatotta, a' baráti részt; de már szemei merevedezni kezdének, hátraesett, 's ált'adta tetemeit a' halálnak. Néma reszketéssel állott a' lelketlen felett a' Szerzetes. Majd reáborúlván, csókot nyoma elvesztett hidegedő barátjára, és síra. Az ég felé vetett pillantatja, 's öszvetéve felemelt kezei azon könyörgöttek az Istennek, hogy az ő kimúlása is ollyan lehessen mint emez Igazé vólt. Mert az ő halála csendes vala, mint a' csecsemő lágy el-szenderedése az Anya' ölében; és a' lélek' nyugodalma, mellyet az Istennek és önn-magának megesmérése szűlt vala, még halálában is mosolygott homlokán.

- - -

J e g y z é s . Las Casas egy Spanyol Szerzetes, az Új Világ' első hódoltatóival járt, 's ezeket sok kegyetlenkedésektől megóvta. Bóldogtalan tanáccsa abból állott: hogy a' gyenge Amérikaiak helyett, a' kiket ezrenként öle-el a' sanyarú rabszólgai munka, az izmosabb Szerecsenek fordíttassanak erre; 's ezen jószívből eredt tanácsa nyújta először alkalmatosságot a' gyalázatos rabkereskedésre.