PEZENHOFFER ANTAL


A KATOLIKUS HIT IGAZSÁGA

(Hitvédelem)

Apologetika

 

 

III. kötet

 

 

"Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell" Alapítvány
Út, Igazság, Élet Kiadója, Pilisszentlélek
2009

© Copyright Bibliotéka, Esztergom, 1965.
Minden jog fenntartva

A bibliai idézetek az 1973-as, Szent István Társulat által kiadott bibliafordításból vannak átvéve

A címlapon Raffaello Santi: Disputa az Oltáriszentségről c. képe

 

 

ISBN 978-963-8283-18-4 ö
ISBN 978-963-8283-21-4 (III. kötet)

 

Lektorálta: Flandera Mihály

 

Kiadja: "Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell" Alapítvány
Út, Igazság, Élet Kiadója, Pilisszentlélek
2521 Csolnok, Templom tér 3.
Tel./fax: 33/478-373
e-mail: szeifert@printer-net.hu
Felelős kiadó: dr. Szeifert Ferenc,
az Alapítvány kuratóriumának elnöke

Nyomdai előkészítés: Palásthy Bt., Balatonfűzfő • www.PalasthyBt.hu
Nyomás: OOK-Press Nyomda,Veszprém
Felelős vezető: Szathmáry Attila

 


 


TARTALOMJEGYZÉK

AZ EGYHÁZ

Az egyház alapítása és rendeltetése
Az egyház szervezete, vezetősége
A pápai hatalom a Szentírásban
Szent Péter és az apostolok hatalma átszállott utódaikra
Az egyház tévedhetetlensége
Melyik az igaz vallás?
Az igazság ismertetőjelei
Az egyformaság

Az igazság nem tűr szabadságot
Az igazság erőszakos
Az igazság előtt nincs úr
A protestantizmus (vagy bármely más) vallás olyan értelemben vallás-e, mint a katolicizmus?
Kiskorúak vallása - nagykorúak vallása
Szabad-e a vallást az emberekre rákényszeríteni?

A SZENTSÉGEK

A szentségek és a szentelmények
Az Oltáriszentség
Az egy szín alatti áldozás
A gyónás
A házasság felbonthatatlansága
Vegyesházasságok, reverzálisok

EGYES SOKAT VITATOTT EGYHÁZI KÉRDÉSEK

A dogmafejlődés
A Szentírás és a szenthagyomány
Az írni-olvasni tudás a katolikus egyházban és a protestantizmusban

A hitközönyösség
A predestináció
A papi nőtlenség
A szentek és képeik tisztelete
A sok külsőség, szertartás
A latin nyelv
Az egyház és a háború
Miért rosszak sokszor a vallásosnak tartott emberek is?
Melyik a könnyebb vallás?
A kereszt vallása
Protestáns torzképek a katolicizmusról
A szekták
Gyakorolhat-e az egyház kényszert?
A protestáns inkvizíció
Lelketlen volt-e a katolikus inkvizíció?
A papok
A főkegyúri jog
Az egyház és a szociális kérdés
A "feudális" egyház

Az egyház és a népjólét
Az egyház és az életöröm
A protestantizmus, az anyagi jólét és a hatalom birtoklása közti okozati összefüggés
Protestáns vallásosság, katolikus vallásosság
Egyház és haza
Az egyház és a politika
Az egyház és a nemzeti nyelv
Helyzetkép a magyar közélet protestáns felekezetiségéről
Keresztény, keresztyén

Pezenhoffer Antal (1893-1973) életrajza

 


 

AZ EGYHÁZ


Az egyház alapítása és rendeltetése

Krisztus Urunk a földön nemcsak tanított, hanem egy társadalmi szervezetet, egy intézményt is alapított tanai és szelleme képviseletére a földön és a másvilágon az örök üdvösség elérésére. Ez az intézmény a római katolikus egyház. Hogy ennek az intézménynek megalapítására szükség volt, az a józan észből következik, de a Szentírásból is egész világosan bebizonyítható. Ha ugyanis Jézus semmi mást nem tett volna itt a földön, mint csak tanított volna, akkor az ő földi működésének se lett volna más eredménye és következménye, mint a régi híres bölcsek, például Szókratész, Arisztotelész, Platón vagy Seneca tanításának: megmaradt volna könyvben, mert tanítványai lejegyezték volna. A tömegek irányítójává és boldogítójává, vagy társadalmi tényezővé soha.

Csak a tanításnak még akkor se lett volna valami nagy haszna, ha egyház alapítása nélkül is vallás keletkezett volna belőle, mint például Buddha bölcselete is keletkezett. Akkor ugyanis a kereszténység is úgy járt volna, mint ahogyan buddhizmus is járt, melyben minden van, csak Buddha tanaiból van alig valami, de velük ellenkező dolgok vannak benne bőségesen.

Ha Jézus Isten volt - márpedig láttuk, hogy az volt -, akkor világos, hogy mindent bölcsen tett. Még bölcsebben, mint Buddha vagy Platón. Világos tehát, hogy arról is gondoskodott, hogy tanai az emberiség közkincseivé váljanak és a maguk eredeti tisztaságában hamisítatlanul megmaradjanak. Ennek elérése azonban csak úgy volt lehetséges, ha tanítását egy olyan intézményre bízta, mely tanainak hivatalos képviselője, melynek tagságával össze van kötve az e tanokkal együtt járó előnyök birtoklása, de a hozzá való tartozás egyúttal feltételekkel is jár, melyeknek a tagok kötelesek magukat alávetni.

Világos, hogy ha Jézus közkinccsé akarta tenni tanait és velük maradandó hatást akart az emberiségre gyakorolni, de egyúttal arra is gondja volt, hogy ezek a tanok eredeti tisztaságukban maradjanak meg, akkor nem elégedhetett meg egyszerűen csak azzal, hogy tanított, meghalt, feltámadt s végül visszament a mennybe, hanem a földről való eltávozása után következő időkre is kellett intézkedéseket tennie.

Természetesen tett is. Amit így a józan észből következtetni lehet, annak tényleges megtörténtét látjuk azon szavaiból és intézkedéseiből, amelyeket az evangéliumok megőriztek számukra. Teljes képtelenség a protestáns felfogás, amely szerint Jézus tanításának, a Megváltó földi eljövetelének egyetlen maradandó eredménye a Biblia s így ennek olvasásában áll a keresztény élet, a jó keresztények pedig azok, akik életüket Jézus keresésében töltik el.

Hogy lehetne ez helyes felfogás, mikor a Bibliáról írva vagyon:

Hic liber est, in quo quaerit sua dogmata quisque;
Invenit et pariter dogmata quisque sua.

(Ez az a könyv, amelyben ki-ki a maga tanait
- azok igazolását - keresi és meg is találja.)

Ez az a könyv, melyben mindenki keresi s meg is találja a maga kedve szerinti dogmáit. A Biblia egymagában, olyan tekintély nélkül, mely illetékes annak eldöntésére, hogyan kell érteni ezt a Bibliát, nem ér semmit, mert biztos alapot, biztos irányítást nem tud adni, tehát nem adhat biztos hitet s lelki békét se. Ezt a protestantizmus 400 éves története a maga 400 különböző felekezetével ugyancsak világosan bebizonyította.

Krisztus is bizonyára nem azért jött a földre és nyilatkoztatta ki magát, hogy nekünk még ma is - 2000 évvel azután, hogy megismertette magát velünk - még mindig keresnünk kelljen őt is, tanítását is, mivel pedig ez a művelet a protestantizmus szerint egész életünkön át tart, tulajdonképpen azzal a tudattal keressük, hogy itt a földön soha nem találjuk meg. Krisztus tanai az Istenember megtestesülése óta már kezünkben vannak, azokat azóta tehát már nem kell keresni. A Megváltó arról is gondoskodott, hogy ne maradjon örökre tapogatózás az életünk, hanem egyháza képében biztos vezetőnk legyen, melynek engedelmeskedve szilárd talajon, egyenes úton és lámpafény mellett haladhassunk az üdvösség felé.

Jézus állandóan a "mennyek országáról beszél", mely "elközelgetett", mely tehát az ő tanításával a földön megkezdődött. Igaz, hogy azt a "mennyek országát", melyet Ő annyit emlegetett, többféleképpen lehet érteni, s szavaiból jól látható, hogy ő maga is hol így, hol úgy érti, például hogy sokszor a mennyországot, tehát az örök üdvösséget érti rajta, máskor pedig a keresztény ember boldog lelkivilágát, mely benső és láthatatlan dolog s így semmiképpen se lehet társadalmi intézmény vagy látható emberi szervezet. Egész kétségtelen azonban, hogy más esetekben viszont a Tőle alapítandó egyházat, mint társadalmi intézményt s külsőleg is látható emberi szervezetet értette ezen a szón.

Például világosan megmondja, hogy már "elérkezett hozzátok az Isten országa" (Mt 12,28). Ezen az "Isten országán" egyedül csak a Tőle alapított földi anyaszentegyházat értheti. A mennyország addig, míg itt a földön élünk, nem érkezhet el, de az ember lelki boldogságát, békéjét se érthette rajta, mert hiszen ez minden ember részére külön-külön érkezik el, ha elérkezik, s hogy végleg a lelkünkbe jött-e, az se bizonyos.

"A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van." (Lk 17,20-21)

Ámde az, hogy "bennetek van", az eredeti görög szöveg és az értelem szerint is azt jelenti, hogy "köztetek van", azaz fölösleges várnotok és kíváncsiskodnotok, hogy mikor jön el, mert már itt is van, már el is jött, tehát csak az anyaszentegyházat lehet érteni rajta.

Máté 11,12-ben viszont "a Keresztelő János napjaitól fogva mostanig" tartó "mennyek országáról" beszél Jézus. Világos tehát, hogy akkor már ez a "mennyek országa" is itt volt a földön és a megváltással jött ide, tehát nem jelentheti se a mennyországot, se a lelki békét vagy a keresztény ember láthatatlan lelki világát.

Aztán Jézus azt is világosan megmondta, hogy az "Isten országa" terjedni, növekedni fog. "A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél" (Mt 13,31-32). Ezen az "Isten országán" tehát semmi mást nem lehet érteni, mint csak az egyházat itt a földön. Márk 4,30-31 ezt így fejezi ki: "Mihez hasonlítsuk az Isten országát?... Olyan, mint a mustármag."

Azt az "Isten országát" is csak az itt a földön alapítandó egyházra lehet érteni, melynek megértésére Jézus arról a szőlőművesről mondott példabeszédet, akinek küldötteit bérlői megölték és ezért helyettük másnak adta ki szőlejét. A tanulságot ugyanis így vonja le: "Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét." (Mt 21,43) Tehát mivel a zsidóknak nem kell az Isten országa, megkapják helyettük a pogányok. Ez a "mennyek országa" is csak az itt a földön lévő egyházat, a kereszténységet mint látható testületet jelentheti. Hiszen annak lettek tagjai az ellenszegülő zsidók helyett a náluk jobb akaratú pogányok.

Aztán lehet-e másra, mint a földi és látható egyházra érteni Krisztus Urunk azon kijelentését, hogy "az Isten országa" egy olyan szántóföldhöz hasonló, melyen a búza mellett konkoly is terem? (Mt 13,24 és köv.) Aztán az olyan hálóhoz, melybe a jó halakon kívül rosszak is keverednek? (Mt 13,47). Aztán olyan tíz szűzhöz, akik közül csak öt volt okos és gondos, a másik öt pedig ostoba és hanyag? (Mt 25,1 és köv.)

A hasonlatokból egész jól látható, hogy "az Isten országán" itt is csak a Krisztus alapította földi egyházat érthetjük. Csak ebben lehetnek és vannak ugyanis az okosak mellett balga szüzek is, a jó halak mellett rosszak is és csak ebben lehetséges, hogy noha csak búzát vet a gazda, mégis terem benne konkoly is. A mennyországban mindez képtelenség. De képtelenség akkor is, ha az "Isten országa" valakinek csak a lelkében van. Hiszen ha valakinek lelkében ott van az Isten országa, az éppen azt jelenti, hogy a lelke tiszta búza s mentes minden gaztól, minden konkolytól. Ha nem úgy lenne, nem lehetne ott lelki béke, nem lehetne ott az Isten országa.

Az Ószövetség egy szigorúan megszabott törvények közt élő, hivatalos vezetőséggel bíró, tagjai egyéni életébe aprólékosan beavatkozó társadalmi szervezet alakjában a zsidó egyházban létezett, melynek a körülmetélés által lehetett tagja valaki úgy, mint az Újszövetségnek a keresztség által, és amelyből épp úgy ki lehetett valakit zárni, mint a katolikus egyházból ki lehet az exkommunikáció által. Jézus ezt a mózesi szervezetet és törvényeit mindig tiszteletben tartotta. "Mózes székén ülnek - mondta - a farizeusok és az írástudók. Azért, amit mondanak nektek, tegyétek" (Mt 23,1-3) stb.

Mikor a házasságtörő asszonyt vitték hozzá és figyelmeztették rá, hogy Mózes törvénye a megkövezést írja elő vele szemben, akkor se mondta azt, hogy nem jó vagy hogy túl kegyetlen Mózes törvénye s ezért nem kell megtartani, hanem egyenesen hangsúlyozta, hogy meg kell tartani ezt a törvényt (csak a végrehajtását az kezdje meg, aki bűn nélkül van). (Jn 8,1-11)

Mikor a bélpoklost meggyógyította (Mt 8,1-4, Mk 1,40-45, Lk 5,12-16), akkor is azt mondta neki: Menj és mutasd meg magad a papoknak, mivel Mózes törvénye azt írta elő, hogy csak a pap állapíthatja meg, megtisztult-e már valaki a betegségéből, vagy nem (s a papnak ezért még fizetni is kellett). Szent Pál még az őt gonoszul arcul ütő főpapra már kimondott átkát is visszavonta, arra hivatkozva, hogy az Ószövetség törvényében írva vagyon: "Néped vezetőjét ne átkozd." (Kiv 22,27)

Elképzelhető-e tehát, hogy az a Jézus, aki így megbecsülte és így tiszteletben tartotta egy akkor már elavult rendszer és társadalmi szervezet legaprólékosabb intézményeit is, tehát ennyire elismerte, hogy a zsidó vallási szervezetre, papokra és főpapokra szükség volt, azok számára tisztelet és engedelmesség járt, ő maga a maga "Isten országának" megalapításában a látható szervezetet teljesen mellőzte és feleslegesnek tartotta volna?

Mikor pedig a maga új erkölcstanát a régi mózesivel szembeállítva adja elő (Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták..., én pedig mondom nektek (Mt 5,21-48) stb.), ezzel is nem azt akarta-e jelezni, hogy annak az "Isten országának", melyet ő fog alapítani, csak a tartalma lesz más, tökéletesebb a réginél, de maga a rendszer és külső keretei a jövőben is ugyanazok maradnak? Hogy az ő házában is meglesz a régi szervezet, ebben is lesznek törvények, szertartások, előírások, szabályok, tiszteletben részesítendő vezetők stb.?

Aki hisz és megkeresztelkedik - mondotta -, az üdvözül. (Mk 16,16) Tehát megmondotta, hogy nem lesz elég maga a hit, hanem egy szertartásnak is alá kell magunkat vetnünk, mely az egyházba való belépés jele. Igaz, hogy a keresztség nem egy, csupán az egyházba való belépést jelképező szertartás, hanem egyúttal egy rendkívül fontos bűneltörlő szentség is, de Krisztus e szavaiból egész kétségtelenül az is megállapítható, hogy a keresztséget nemcsak mint szentséget, hanem mint az egyháztagság ismertetőjelét is előírta az üdvözülés feltételeként.

Aztán látni fogjuk, hogy anyaszentegyháza élére Jézus itt e földön élő főt is állított. De ha nem akart volna földi egyházat alapítani, hogy állíthatott volna akkor emberi főt az élére? Ami nincs, annak nem kell fő, sőt annak nem is lehet feje.

De Szent Pál leveleiből is látjuk, hogy az apostolok is ennek megfelelően cselekedtek, mert minden városban, ahol működtek, ahol Krisztusnak híveket szereztek, helyi szervezeteket, egyházközségeket alapítottak s ezek egymással is kapcsolatot tartottak fenn, s így egy általános közösséget alkottak. Az apostolok leveleit is kicserélték egymás között. Ugyancsak a Szentírásból tudjuk meg azt is, hogy ezek az ősi egyházközségek nemcsak a maguk céljaira, hanem más, idegen keresztény egyházközségek részére is rendeztek gyűjtéseket.

Mindezekből kétségtelen, hogy Jézus tanításának és földre jövetelének célja nemcsak az volt, hogy nekünk lelki kincseket és lelki békét szerezzen, azaz a mennyek országát a lelkünkben megalapítsa, s nem is csak az, hogy megszerezze részünkre a végleges Isten országát, a mennyországot, hanem az is, hogy itt a földön is megalapítsa számunkra az Isten országát, az anyaszentegyházat. Eszköz, sőt elengedhetetlen feltétel ez arra, hogy lelkünkbe is eljöhessen az Isten országa, halálunk utánra pedig az örökkévaló istenország, a mennyország. Hiszen a tanító, a Szentírást hitelesen magyarázó egyház nélkül senkinek se lehet biztos hite. Nélküle csakugyan egész életünkben nem csinálhatnánk mást, mint csak azt, hogy Jézust keressük, de biztosan megtalálni s így megnyugodni sohase tudnánk.

Az eddigiekből természetszerűen következik, hogy tudni is lehet azt, hogy ki tagja ennek az egyháznak és ki nem.

Nem tagja először is az, aki nem lépett be, mert nem keresztelkedett meg. Keresztény szempontból ezeket mondjuk hitetleneknek, nem pedig csak az istentagadókat. Isten létét ugyanis nem hisszük, hanem tudjuk. A hit csak a kinyilatkoztatással kezdődik, s akik ebben, tehát Krisztusban nem hisznek, már azok is hitetlenek. Tehát a zsidók és mohamedánok is hitetlenek, pedig ők magában az Istenben hisznek. Ezért hívták őseink a törököt is "pogány"-nak. Aki keresztényből zsidóvá vagy mohamedánná lesz, a hitetlenség bűnét követi el.

De másodszor nem tagjai az egyháznak azok se, akik megkeresztelkedtek, tehát külsőleg beléptek ugyan az egyházba, de nem hiszik mindenben és teljesen azt a hitet, melyet az egyház tanít, mert nem engedelmeskednek neki a Szentírás értelmezésében. Ezek az eretnekek, a heretikusok.

Protestánsaink e szót nagyon sértőnek találják magukra, pedig a herezia szó semmi megbecstelenítést vagy megbélyegzőt nem tartalmaz. Ennél finomabb néven nem is lehetne az egyház ellen lázadókat nevezni. Az azonban, hogy ők az egyház közösségéből kiváltak, tehát, hogy az egyháztól elszakadtak, sajnos letagadhatatlan tény. Ezen azonban nem megsértődéssel, hanem a visszatéréssel, a hiba jóvátételével kell segíteni.

A Szentírás egyszerre két ellenkező dolgot nem jelenthet. Aki tehát mégis az egyháztól eltérően magyarázza, az már nem Jézus tanai szerint igazítja életét, tehát nem is lehet tagja Jézus egyházának. Aki mindenben a maga feje szerint igazodik, az nem lehet Jézus tanítványa, mert Jézus tanítványa Jézus szerint igazodik. Világos tehát, hogy Jézus minden követőjének egyformán kell igazodnia, egyforma elveket kell vallania, egyforma úton járnia. Ez természetesen önmegtagadást kíván az embertől, de ez az önmegtagadás a dolog természetéből következik. A helyes úton járni nagy szerencse és nagy boldogság, de világos, hogy aki azon akar járni, nem járhat mindig a maga útján.

Harmadszor: nem tagja az egyháznak az se, aki meg is van keresztelve, hisz is mindent, amit az egyház tanít és amit az egyház tagjai hisznek, de viszont nem veti alá magát mindenben az egyház vezetőségének. Ezek a szakadárok vagy schizmatikusok, például a görögkeletiek. (Görög katolikus az olyan egyháztag, akinek az ősei szakadárok voltak, de aztán újra visszatértek az egyház iránti engedelmességre.)

Valójában azonban a görögkeletiek is eretnekek, nem pedig csak szakadárok, mert nemcsak az egyház fejének nem engedelmeskednek, hanem még azt a keresztény dogmát is tagadják, hogy Szent Pétert Jézus az egyház fejévé tette és hogy az egyháznak ma is tényeges feje van.

Szakadárság eretnekség nélkül akkor keletkeznék, ha az egyház és valamely állam között teljes szakítás történne, mint ez a francia forradalom folyamán megtörtént s más püspököt nevezne ki ugyanarra a püspökségre a pápa is és az állam is, de azért az állam püspöke is katolikus püspöknek tartaná magát. Az, aki a püspöki kinevezést az államtól a pápa ellenére is elfogadná s mindazok, akik ennek az állami püspöknek engedelmeskednének s őt tekintenék egyházi elöljárójuknak, nem pedig azt, akit az egyház feje tett azzá, szakadárok lennének. Hazánkban is ebben mesterkedett a bolsevik állam, de látva, hogy kudarc érné, ha megkísérelné, ilyen döntésre nem merte magát elhatározni.

Végül negyedszer, nem egyháztag az, aki meg is van keresztelve, nem is eretnek, az egyházi felsőbbségnek se tagadta meg nyíltan az engedelmességet, de olyan bűnt követett el, ami miatt büntetésül ki van zárva az egyházból, azaz exkommunikált. Például a párbajozó katolikus, az önként kommunista párttag, s egész a legújabb időkig az is, aki eretnek lelkész egyházi szolgálatait vette igénybe (például házasságát azzal áldatta meg, vagy azzal is megáldatta, vagy gyermekét vele kereszteltette meg), nem tagja az egyháznak, mert ki van zárva belőle büntetésül mindaddig, míg e büntetés alól való feloldozást meg nem szerzi. (Bűnbánat alapján mindenki megszerezheti, mert a bűnbánónak Isten minden bűnt megbocsát, még azt is, amely exkommunikációval jár, de természetesen csak addig, míg a halállal a bűnbocsánat ideje és lehetősége be nem zárul. Akinek azonban Isten megbocsát, annak természetesen az egyház is megbocsát. Hogy az eretnek lelkész szolgálatát igénybe vevő katolikus ma már nincs exkommunikálva, az természetesen nem azt jelenti, hogy ez most már nem bűn, hanem csak azt, hogy ma már nincs érte kizárva az egyházból.)

*

Krisztus Urunknak az egyház megalapításával három célja volt. Az első, hogy az embereket tanítsa és Krisztus tanainak akár véletlen, akár emberi rosszaságból eredő megváltoztatását megakadályozza. "Menjetek el az egész világra - mondotta az apostoloknak -, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek... Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik". (Mk 16,15-16) Az egyháznak tehát kötelessége, hogy az embereket tanítsa, de ez nemcsak kötelessége, hanem egyúttal joga is, melyből az következik, hogy az embereknek hitben és erkölcsben mástól, mint az egyháztól tanítást elfogadniuk nem szabad. Se élőszóban, sem írásban. Az egyházon kívül álló, nem tőle irányított gyülekezetekbe tehát katolikus ember nem járhat, ilyen forrásból származó vallásos nyomtatványokat nem használhat lelki táplálására még akkor se, ha esetleg a kereszténység olyan tanait fejtegetik is ezek az írások, melyekben az illető felekezet nem tér el az egyháztól. Nem tudhatja ugyanis az olvasó vagy a hallgató, hogy mikor és meddig tartalmaznak az illető nyomtatványok vagy szónoklatok csupán ilyen tanokat. De az egyházon kívül álló egyének vagy szervezetek nem is illetékesek a mi vallási dolgokban való tanításunkra, hiszen látni fogjuk, hogy magukban véve még a katolikusok, sőt a papok se illetékesek erre, hanem csak a főpapok.

Az egyház alapításával Jézus második célja az volt, hogy a hívőknek a szentségeket kiszolgáltassa. Ez az egyház papi hatalma. Jézus ugyanis bizonyos külső jelekhez kötötte az ő kegyelmeinek számunkra való közvetítését. Ezek a szentségek. Hét ilyen szentsége van az egyháznak: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége (köznyelven: gyónás), a szent kenet, az egyházi rend (papszentelés) és a házasság. Bizonyíték az egyház papi hatalmára: "Megkeresztelvén őket" (Mt 28,19). Aztán az Oltáriszentséget illetően: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". (Lk 22,19) A bűnbocsátó hatalmat illetően: "Akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva" (Jn 20,23). A szent kenetre vonatkozólag: "Beteg valaki közületek? Hívja el az egyház szolgáit" stb. (Jak 5,14-15)

Végül harmadszor azért van az egyház, hogy a híveket irányítsa, nekik a lelki tökéletesedés és az üdvösség elérését vagy könnyebb, biztosabb elérését illetően irányítást adjon, rendelkezéseket tegyen, előírjon vagy megtiltson. Ezért bűn például a böjt megszegése. Nem az bűn, hogy húst eszünk, hanem az, hogy az egyháznak nem engedelmeskedünk. Ezért bűn az is, ha nem hallgatunk minden ünnepen szentmisét. Ezt hívjuk az egyház törvényhozó hatalmának. Bizonyíték: "Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva". (Mt 18,18) Aki meg van kötözve, az nem teheti azt, amit akar, az szabadságában akadályozva van. A kötelék ugyanolyan a test számára, mint a lélek számára a tilalom. "Megkötöztök" tehát annyit tesz, mint megtiltotok, a feloldás pedig ennek ellentéte, a megengedés. Aki tehát pénteken húst eszik, nem veszi tudomásul az egyháznak azt a megkötözését, melyet Krisztus akarata szerint úgy kellene vennie, mintha ezt a köteléket maga Jézus rakta volna rá.

Az egyház tehát azért van, hogy Krisztus földi életének befejezése óta egész addig, míg csak emberek lesznek a földön (azaz a világ végéig) folytassa azt, amiért alapítója, Jézus, az Isten, a földre jött. Tanítson Jézus nevében és megbízásából, mert Jézus maga már nem tanít. Kiszolgáltassa a szentségeket: kereszteljen, bűnöket bocsásson, áldozatot bemutasson, felvegye az egyház tagjai közé jelentkezőket stb., s végül, hogy az üdvösség felé vivő útjukban és lelki tökéletesedésük elősegítésére kormányozza, vezesse őket, parancsokat adjon ki és tilalmakat állítson fel számukra.

Az egyház tehát a még ma is itt a földön levő Krisztus: a tőlünk már a mennybe távozott Megváltó szerepét tölti be az Ő megbízásából. Jézus meghagyta, hogy az egyházra úgy hallgassunk, mintha őt magát hallanánk: "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg (Lk 10,16). Amit az egyház megköt, Krisztus, az Isten köti meg és amit az egyház megenged, Isten engedi meg. Akinek a bűneit az egyház papja bocsátja meg, Isten bocsátja meg. Akinek az egyház nem bocsát meg, annak Isten se bocsát meg, illetve (mivel az Isten s vele az egyház is mindenkinek megbocsát) akinek az egyház csak bizonyos feltétellel (mégpedig a legtöbbször igen keserves feltétellel: a bűnnel való szakítás feltétele alatt) bocsát meg, annak Isten is csak így bocsát meg. Hiszen az egyház is csak Isten iránti engedelmességből ragaszkodik ehhez a kemény feltételhez.

Világos ugyanis, hogy a kötés és oldás hatalma nem azt jelenti, hogy ezzel az egyház és papjai Isten akaratával ellentétben is élhetnek. Aki tehát bizonyos esetekben való "túlzott" szigorúságáért (például a házasság felbonthatatlansága, vagy a gyerekáldás korlátozásának tilalma miatt) az egyházra, illetve a papokra haragszik, az valójában az Istenre haragszik. A pap ugyanis egyedül Isten parancsa miatt kénytelen a mi földi boldogságunknak sokszor útjában lenni.

 

Az egyház szervezete, vezetősége

Ha Jézus egyházat alapított, akkor világos, hogy szervezetnek alapította, azaz azt akarta, hogy legyen vezetősége is, tehát legyenek benne alattvalók, akiknek az engedelmesség a kötelességük, és legyenek benne feljebbvalók, akiknek joguk van a többieket irányítani, nekik egyes dolgokat előírni, másokat eltiltani.

Első pillanatra igen tetszetős az a beállítás, mely szerint úgy illő, hogy Krisztus egyházában egyenlőség uralkodjék, hogy ott mindenki egyforma legyen és ott az egyik ember ne parancsolhasson a másik embernek, hanem csak egy úr, egy irányító, egy parancsoló legyen benne: Krisztus. Aki ember, az a Krisztus egyházában csak egyenrangú testvére lehet a másiknak, s még csak eszébe se juthat, hogy ember létére még a "mennyek országában" is parancsolásra törekedjék.

Ha azonban egy kissé élénkebben vesszük szemügyre a kérdést, azonnal látjuk, hogy a tetszetős külsőben tulajdonképpen az ördög beszél, s azt akarja vele meghiúsítani, hogy tulajdonképpen egyház lehessen a földön. Az a szép dolog, amit itt a sátán kíván, képtelenség, s megvalósítása az istenember apostoli missziójának, küldetésének és e küldetés minden áldásának meghiúsítása lenne.

Ki látott már olyan szervezetet, melynek minden tagja egyforma? Melyben nincs elnök, nincs vezetőség, nincs választmány? Melyben senki sem intézkedik, illetve mindenki intézkedik?

Nemcsak az olyan államokban vannak a többi felett hatalommal bíró egyének, amelyek önkényuralom alatt állnak, hanem a köztársaságokban, a szakszervezetekben, sőt a szovjet államban is. A különbség az egyik vagy a másik között csak az, hogy önkényuralmi államban egy ember, a szovjet államban pedig ember helyett egy embercsoport, egy tanács (szovjet) bírja a hatalmat. De még ez a különbség is csak elméleti, mert a valóságban soha még akkora hatalom nem volt egy ember kezében, mint például Leninében, Sztálinéban vagy Hruscsovéban. Soha olyan imádó hódolatban nem részesült még államfő, soha egyik se volt még annyira sérthetetlen és bírálhatatlan, mint az a Sztálin, aki elméletben csak az egyik elvtárs volt a sok között.

De még alsóbb állásokban is mindinkább az lett a szovjetben is a jelszó, hogy a felelősséget mindig egy ember, ne pedig egy testület viselje. Pedig hát ez magyarul annyit jelent, hogy a hatalom, az intézkedési jog is mindig egy egyén, ne pedig egy testület kezében legyen. Eleinte másképp próbálták a bolsevikok, de hamarosan belátták, hogy így nem maradhat. Rend és eredmény csak akkor lehet, ha egy ember, nem pedig egy testület felelős. Mivel mindenki csak a maga tetteiért, csak a maga intézkedéseiért felelhet, világos, hogy a hatalmat is mindig egy ember kezébe kell adni.

A Krisztus egyházában is csak akkor lehetne minden ember egyforma és csak akkor lehetne benne az egyedüli parancsoló a - sajnos - a földön ma már láthatatlan Krisztus, ha az egyház nem a földön volna, ha nem az emberi társadalom számára való volna, ha nem alapulna úgy a dolgok valóságában, mint bármely más emberi szervezet, hanem uralma csak a lelkek láthatatlan világára terjedne ki.

Miért kellene az egyházban minden embernek egyenlőnek lennie, mikor még a mennyországban se egyformák az üdvözültek? Azt mondja ugyanis Szent Pál, hogy ahogyan más a Nap világossága és más a Holdé és megint más a csillagoké, épp úgy különbözni fognak egymástól a feltámadt boldogultak is. Az azonban igaz, hogy a mennyországban az üdvözültek közti különbség nem azt jelenti, hogy az egyik parancsol a másiknak. (1Kor 15,35-55)

Azonban, míg itt a földön vagyunk, ahol küzdünk az üdvösségért, s ahol az egyház azért van, hogy célunk eléréséhez vezessen bennünket, addig bizony elkerülhetetlen, hogy az egyik ember még parancsoljon is a másiknak.

Ha ez nem történik meg, mire való az egyház, mire való a szervezet, s hogy tudjon megfelelni céljának, az emberek irányításának? Hiszen az irányítás már magában foglalja az egyenlőtlenséget, mert aki irányít és akit irányítanak, azok egymással bizonyára nem egyenrangúak. Ami pedig a kényszerítést illeti, ahhoz úgysincsenek eszközei az egyháznak, hanem csak az államnak.

Még a legutolsó és a legkisebb faluban is van bíró, még ott is van községi képviselőtestület, s világos, hogy azért van, hogy intézkedjék. De intézkedik-e, ha nem kell neki engedelmeskedni? Ha tehát a Szentírásban egy szó se volna az egyház vezetőségéről, akkor se ellenkeznék vele az, hogy az egyháznak feje és vezetősége legyen, mert hiszen csak az történnék, ami magától értetődő. Ez akkor is a dolog természetéből következnék és olyan következtetés eredménye volna, melyet a józan ész vont le a Szentírásból. Pedig bizonyára nem ellenkezik a Szentírással az, amit a józan ész vont le abból, ami ott írva van. Ha a Szentírás azt mondja, hogy Jézus egyházat alapított és ezt az egyházat itt a földön és emberek számára alapította, akkor már azt is a Szentírás mondaná, ha külön nem mondaná is, hogy Jézus ennek az egyháznak vezetőséget is szánt, tehát szervezetet adott.

Azonban e következtetés levonását Krisztus Urunk mégse bízta ránk, hanem Ő maga közvetlenül is intézkedett, hogy egyházának, melyet alapít, feje és vezetősége legyen.

Az evangéliumok minden lapja hirdeti, hogy Jézusnak apostolai voltak. Apostol annyit tesz, mint követ. Tehát már a nevük is jelzi, hogy ők az összekötők Jézus és a hívek, azaz az egyház tagjai között és hogy a hívek előtt és között ők magát Jézust képviselik. Az ő megbántásuk, az irántuk való engedetlenség a Jézus iránti tiszteletlenség és engedetlenség épp úgy, mint ahogyan egy állam követének egy idegen nemzet részéről való megsértése magának a nemzetnek a megsértését jelenti. "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el." (Lk 10,16) Ezt az igazságot tehát Krisztus Urunk nemcsak a "követ" elnevezéssel adta tudtunkra, hanem külön és kifejezetten is hangsúlyozza.

Annyira nem volt véletlen vagy jelentőség nélküli Jézusnak ez az intézkedése, hogy az apostoloknak, ezeknek az emberek közt Jézust képviselő követeknek sa záma meg is volt szabva tizenkettőben, s az evangéliumok pontosan el is sorolják, kik voltak ezek. Még az se volt véletlen, hogy volt köztük egy iskarióti Júdás is, azaz egy méltatlan, egy áruló, de ennek ellenére mégis ő is Jézus követe volt.

Mivel Jézus Isten volt, világos, hogy Júdás árulását nem lehet úgy érteni, hogy ő Júdásban később csalódott. Hiszen mindentudó lévén, már akkor is tudta, hogy Júdás kicsoda és mi lesz később belőle, mikor apostolává választotta. Világos tehát, hogy készakarva tette őt is apostolává a tizenegy jó között. Azt akarta ezzel is előre jelezni, hogy az egyháznak esetleg hűtlen vagy hitvány vezetői is lehetnek, mert hiszen hatalmuk és a híveik feletti intézkedési joguk nem a híveiknél nagyobb tudományukból, még csak nem is feddhetetlen erkölcsiségükből vagy példaadóan szent életükből folyik, hanem állásukból. Az apostol akkor is apostol, ha méltatlan. A pápának vagy püspöknek akkor is vallásos engedelmességgel tartozunk, ha személye s élete nem olyan, amilyen pápához vagy püspökhöz illik, s ha szellemi képességei se oly kiemelkedők, mint állása megkívánná.

Tehát vezetőség az egyházban is épp úgy van, mint más földi szervezetben, melyet az emberi társadalom létrehozott vagy létrehoz. Az egyház nem e világból való, viszont ő is e világban van, s ezért külső szervezetében és felépítésében az egyház se lehet más, mint a többi társadalmi alakulat, s mint ezekben, épp úgy az egyházban is lehetséges, hogy vezetői esetleg nem eléggé alkalmasak, sőt akár méltatlanok is legyenek. A falusi bírót vagy a sportkör elnökét nem választjuk meg újra, ha állására méltatlannak vagy alkalmatlannak bizonyult, de addig, míg hivatalban van, mégiscsak ő a bíró és ő az elnök, tehát intézkedési joga neki is van, s ha alattvalói talán éreztetik is vele fogyatékosságait, intézkedési jogát mégis el kell ismerniük.

A tizenkét apostol az egyház tagjai fölött egész különlegesen nagy hatalmat és intézkedési jogot kapott az egyház alapítójától. Azt a hármas hatalmat, melyet az imént az egyház hármas rendeltetésével kapcsolatban említettünk, Jézus az apostoloknak és egyedül csak az apostoloknak adta, nem pedig a hívők közösségének. A hatalom tehát az egyházban egyedül az apostoloknak és utódaiknak a kezében van. A többieknek, a tagoknak, egyedüli hivatása az irántuk való tisztelet és engedelmesség.

"Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket" (Mt 28,19) - mondta Jézus apostolainak.

Aki tanít és akit tanítanak, nem egyenrangú. Az egyháznak tehát vannak olyan tagjai, akik a többivel olyan viszonyban vannak, mint a tanító a tanítványaival. Sőt, mivel e tanítással kapcsolatban Jézus még azt is mondta apostolainak: "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el" (Lk 10,16), egész világosan látható, hogy a hívőknek, tehát azoknak, akik az egyházban csak egyszerű tagok, akik csak közlegények Krisztusnak itt a földön küzdő hadseregében, kötelességük az apostolok tanítását meghallgatni és megszívlelni, sőt egyenesen olyan tisztelettel és olyan kritika nélküli, alázatos lelkülettel kell őket hallgatniuk, mintha magát az egyház isteni alapítóját hallgatnák.

De nemcsak a tanítói, hanem a papi hatalmat is egyedül csak az apostoloknak adta az egyházban Jézus. Az Ő akarata szerint ők keresztelik meg, tehát ők veszik az egyházba a híveket. Úgyszintén csak nekik mondta az utolsó vacsorán: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Nekik mondta azt is: "Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok (azaz nem bocsátjátok meg), az bűnben marad" (nem lesznek megbocsátva). (Jn 20,23)

Itt megint láthatjuk a nagyon is nagy különbséget, mely az egyház egyszerű tagjai és vezetősége között megvan, mert hiszen az egyik a másiknak a bűnét is megbocsáthatja, tehát a szó szoros értelmében Isten helyettese számára. Pedig hát az, akinek megbocsátanak és az, aki megbocsát, bizonyára nem egyenrangú. Bűnt egyenesen csak maga Isten bocsáthat meg. Ember csak akkor, ha Isten egyenesen azzal bízta meg, hogy őt helyettesítse.

De nem az egyház tagjainak összessége, hanem csak az apostolok kapták az egyházban a kötő és oldó, azaz a törvényhozó hatalmat is. (Mt 18,18) Pedig hát az, aki megkötöz és az, akit megkötöznek, bizonyára szintén nem egyenrangú. Akit megkötözünk, annak elvesszük a szabadságát, akit feloldunk, annak visszaadjuk. Az egyház vezetőségének tehát még ehhez is joga van, s aki e joga gyakorlását nem tűri tőle, vagy csak kényszerből tűri (mert az állam kényszerítő hatalmával esetleg az egyház segítségére siet), de nem fogadja meggyőződéssel és alázatos lelkülettel, az egyháznak méltatlan, lázadó tagja.

E megkötözésnek és feloldásnak mértékében maga Krisztus Urunk vagy a Szentírás semmi korlátot nem szab. Világos azonban (mert a kinyilatkoztatás nem zárja ki az emberi észt, sőt éppen ellenkezőleg: feltételezi), hogy ez a kötő és oldó, tehát törvényhozó hatalom mégse korlátlan. Természetes, hogy az egyházi vezetőség nem kötheti meg, azaz nem tilthatja azt, amit a Szentírás (tehát Isten) kifejezetten megenged s nem engedhet meg (nem oldhat fel) olyant, amit a Szentírás megtiltott. Az egyházi vezetőség, s így az egyház földi feje se ura tehát a Szentírásnak, hanem - mint ez magától értetődő - szolgája. Az egyház fejének kötő és oldó hatalma csak olyan kérdésekre terjed ki, melyekről a Szentírás nem rendelkezik, amelyeket tehát szabadon hagyott. Az is csak természetes, hogy az egyház e téren való rendelkezéseinek mindig a hívek üdvét, az örök boldogság elérését kell szolgálniuk. Ami ezzel nincs összefüggésben, azzal az egyház nem foglalkozik. Arra az egyház kötő vagy oldó hatalma nem terjed ki.

Ezért kétségbeejtő vallási műveletlenség jele, ha valaki mint személyi kegyet, például azt kéri a pápától, hogy az ő vegyesházasságát kivételképpen engedje megáldani akkor is, ha minden gyermekének katolikus nevelését nem biztosítja. Világos, hogy a pápa erre engedélyt semmiképpen és senkinek se adhat, mert hiszen ezzel a katolikus egyház igazságának képviseletéről mondana le, ezzel pedig elárulná hivatását. Az egyház vezetősége azért kapta a kötő és oldó hatalmat, hogy az evangélium igazságát szolgálja vele, nem pedig, hogy elárulja. Vajon jogában áll-e a pápának az, hogy valakinek megengedje, hogy ne minden gyermekét nevelje az igazságban?

De természetesen azt se lehet kérni a pápától, hogy valakinek elvált létére is engedélyezzen második házasságot, mert ezt meg a Szentírás tiltja a leghatározottabban, mégpedig egy egész sereg helyen. (Mt 5,32; 19,6; 19,9; Mk 10,11-12; Lk 16,18; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10-11). Az egyház pedig természetesen nem oldhatja fel azt, amit maga Krisztus Urunk kötött meg. Ebben a kérdésben a pápa nem tehet mást, mint hogy mint a többi pap, ő is hirdeti azt, amit Krisztus Urunk a legvilágosabban kinyilatkoztatott, az embereket figyelmezteti a Szentírás iránti engedelmességre és tiszteletre, s ha sikertelenül, akkor mossa kezét és megtagadja a bűnben való közreműködést, hogy mindenki láthassa, hogy az illető nem az egyház beleegyezésével, hanem az egyház tiltakozása ellenére követi el bűnét. (S az emberek mégis a papokra haragszanak e tilalomért.)

Ellenben azt, hogy valaki az unokatestvérét elvehesse (ami a Szentírásban sehol sincs megtiltva, hanem csak az egyház törvényhozása tiltja), vagy hogy jegyességét ne hirdessék ki a templomban, vagy hogy valaki törvénytelen származása ellenére is pap lehessen (ami szintén nem szentírási, hanem egyházi eredetű tilalom), vagy hogy pap létére is megházasodhasson (amit szintén nem tilt a Szentírás), már megengedheti az egyház, ha éppen akarja. Ezeket ugyanis ő maga tiltotta meg, s ha megtiltotta, akkor természetesen tilalmát fel is függesztheti vagy kivételt tehet alóla. Amit ő kötött meg, azt fel is oldhatja. Csak azt nem oldhatja fel, amit Isten kötött meg.

Vannak olyan dolgok, melyeket maga Krisztus Urunk parancsolt vagy tiltott meg, s vannak olyanok, melyekre vonatkozólag a Szentírás nem rendelkezik, hanem a rendelkezést az egyházra, illetve mindenkori vezetőire bízta. Ha megfigyeljük az egyiket is és a másikat is, látjuk, hogy az első csoportba olyan dolgok tartoznak, melyekről Isten azt akarta, hogy minden időben egyformán változatlanul érvényben legyenek (például látjuk, hogy Isten a házasság felbonthatatlanságát ilyennek akarta), a második csoportba olyan dolgok tartoznak, melyeknek idomulniuk kell a viszonyok változásaihoz és a különböző korok különböző szükségleteihez.

Például maga Krisztus Urunk nem tiltotta meg, hogy a papok házasodhassanak. Az első keresztények idejében ugyanis ez nem lett volna célszerű intézkedés, mert akkor még természetesen nem lehettek papnevelő intézetek, ahol fiatal koruktól fogva nevelik azokat, akik papnak készülnek, hanem felnőtt, sőt többnyire éltesebb embereket szenteltek pappá, akiknek természetesen akkor már feleségük volt.

Krisztus Urunk arról se beszélt az evangéliumban, mikor és hogyan kell böjtölnünk, bár a böjtöt ajánlja s ő maga is gyakorolta. A böjt módjáról való intézkedést rábízta az egyházra s így lehetővé tette, hogy a böjt módja és szigorúsága az időkhöz és viszonyokhoz alkalmazkodhassék. Ez is igazi isteni bölcsességre vall, mert ha azt is maga a Szentírás írná elő, mikor és hogyan böjtölünk, egész bizonyos, hogy előírásai rendkívül szigorúak lennének, olyanok, amelyek megtartása a mai korban már sok nehézségbe ütköznék. Pedig ez esetben nem lehetne rajtuk változtatni.

Régen ugyanis s így Krisztus Urunk idejében is, még ilyen szigorú böjt volt a szokás. Akkor még a megélhetés is könnyebb volt, az igények is kisebbek s ezért az emberek megengedhették maguknak, hogy időnként ne dolgozzanak (koplalás mellett ugyanis nem lehet dolgozni). Ma már azonban az ilyenfajta böjt az emberek nagyobb része számára lehetetlen volna, mert akadályozná őket hivataluk betöltésében s így megélhetésükben. Ezért bízta Krisztus Urunk az e téren való intézkedéseket a mindenkori egyházra, hogy a böjtölés módját és mértékét mindig az időknek és viszonyoknak megfelelően írhassa elő.

Azokat, akik az egyház vezetőségét alkotják, klérusnak, papságnak hívjuk. Azokat pedig, akik a klérus vezetése alatt álló nagyszerű egyháztagok, nevezzük laikusoknak. Ez a szó valójában nem azt jelenti, amit ma, azaz, hogy hozzá nem értő, be nem avatott, tudatlan, hanem azt, hogy a néphez, a tömeghez tartozó, azaz hogy egyszerű egyháztag.

Látjuk tehát, hogy a klérus és a laikusok közti megkülönböztetés isteni eredetű és a legvilágosabban benne van a Szentírásban. Nem igaz tehát, hogy ez csak a századok folyamán visszaélésképpen keletkezett az egyházban és hogy a papság uralomvágya hozta be és találta ki. Éppen ellenkezőleg. Az az új (protestáns) tan, hogy nincs külön klérus és nincsenek laikusok, hanem hogy az egyházban mindenki egyenlő, emberi találmány és az emberi gőgből és gyarlóságokból keletkezett. Az egyház ellen pártot ütő forradalmárok találták ezt ki, akik - mint azóta is minden forradalmár - a tömegnek hízelegtek, az ő szája ízének megfelelő, az ő gyarlóságait legyezgető tanokat hirdettek. Legyezték hiúságát és nagyravágyását azzal, hogy a papság hatalma és tisztelete ellen izgattak körében.

Ahogyan korunkban a marxista azt hirdeti, hogy nincs úr, s ha van, akkor a munkás az és agyonrágalmaz és valóságos gonosztevőnek állít be minden hajdani "urat" (mert a munkás ezt természetesen szívesen hallgatja), épp úgy hirdették ezelőtt négyszázötven évvel az egyház forradalmárai is, hogy nincs pápa, nincs püspök, nincs még pap se, mert mindenki pap. A maga hitének mindenki maga a kialakítója és maga a maga bűneinek megbocsátója. A papi hatalom csak a papok nagyravágyásából keletkezett, melyet csak a régi, buta nép fogadhatott el, de nem a mai, felvilágosult.

Világos, hogy a tömegek az effajta beszédet épp oly szívesen hallgatták, mint addig, míg közelebbről meg nem ismerték a marxizmus hízelgéseit. Hogy a gyűlöletszítás és lázítás, mely az evangélium szellemével oly homlokegyenest ellenkezik, ne legyen nagyon feltűnő és hogy egy kis vallásoskodás is legyen azért a dologban, azért keverték bele ezek a hamis próféták hírverésükbe a keresztény egyenlőség, testvériség és szabadság jelszavait s ezért állapították meg, hogy az egyházban egyedül Krisztus parancsol és senki más, noha láttuk, hogy maga Krisztus Urunk állapította meg, hogy bizony mások, emberek is parancsolnak ott, mégpedig az Ő követei, megbízottai, akikre épp úgy kell hallgatni, mintha Ő maga volna.

Noha azok, akik Krisztus ez egyedüli úr voltát legjobban hangsúlyozták, engedelmeskedtek legkevésbé (például mikor a házasság felbontását - az Ő leghatározottabb tilalma ellenére - mégis megengedték) ennek az egyetlen úrnak, mégis még a jobbak közül is sokakat megtévesztettek. Pedig hát láttuk, hogy az ilyen "testvéri" egyenlőségű egyház a földön teljes képtelenség és hogy vezetőség nélkül nem lehet egyház és hogy - pedig ez a legfontosabb! - Krisztus szavai az evangéliumban ennek éppen az ellenkezőjét hangsúlyozzák.

Jézus az egyik embert (az apostolokat és utódaikat) a másik ember felett hatalommal ruházta fel. Az egyiket tanítójává tette a másiknak, sőt megkötözőjévé, sőt még bűnei megbocsátójává is. Az a hatalom tehát, mely egyedül Krisztust illeti az egyházban, ugyanezen Krisztus rendelkezéséből emberek osztályrészévé lett.

De azzá is kellett lennie, mert hiszen Krisztus ma már nincsen itt a földön. Ha tehát még ma is csak Ő parancsol az egyházban, akkor ott valójában senki se parancsol, legalábbis tőlünk láthatólag nem. Ez igen kényelmes az ember számára s ezért is fogadták el ezeket a tanokat oly szívesen, de viszont gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyház nincs. Valóban azt is eredményezte, hogy az emberek a protestantizmusban 90%-ban egyáltalán nem törődnek se Krisztussal, se egyházzal, 10%-ukban pedig kereszténységük abban áll, hogy a Szentírás olvasásával "keresik" a Krisztust, csak nem találják, illetve mindenki olyan Krisztust talál a maga számára, amilyen neki kedvére való.

A katolicizmusban is előfordul, hogy a "hívek" 90%-a nem törődik az egyházzal, de ezek nem is gondolják magukról azt, hogy ők jó katolikusok, sőt hirdetik az egyház és a papok iránti ellenszenvüket.

A protestánsok azonban úgy tudnak gyakorlatban hitetlenek lenni, hogy ugyanakkor nagy protestánsok s az egyházzal szemben öntudatosan védik a protestáns álláspontot. A hitetlen katolikus mindig egyházellenes is, a hitetlen protestáns ellenben felekezetének hitetlensége ellenére is nagy pártolója. Ez a nagy különbség a kettő között.

De nemcsak klérus van az egyházban, hanem még hierarchia is. Nemcsak Krisztustól rendelt vezetőség, papság van, hanem még magában a papságban is rangfokozatok vannak, még magában a papságban se egyforma mindenkinek a hatalma. Azonban a hierarchia se a papi uralomvágyból keletkezett, hanem még ez is Krisztus rendelése s mint ilyen, szintén világosan megtalálható a Szentírásban.

Az a rangfokozat, mely ma a katolikus egyház papságában megtalálható, részben isteni, részben emberi eredetű, de az egyház csak azt tartja belőle lényegesnek, ami isteni eredetű. Ami emberi eredetű, az inkább csak cím, inkább csak külsőség, mint valóság.

A három valóságos rendfokozat: a pápa, a püspök és a pap közti különbség isteni eredetű és magától Krisztus Urunktól származik. A többi megkülönböztetés: káplán, plébános, esperes, apát, prépost, kanonok, prelátus, címzetes püspök, segédpüspök, érsek, patriarcha, bíboros stb. emberi eredetű. Azonban ezek se az emberi gyarlóságból, hanem az emberi okosságból erednek és a gyakorlati szükségszerűség hozta őket létre.

A bíborosok a pápa tanácsadói és elsősorban a pápa megválasztása miatt van rájuk szükség. Az érsekek bizonyos téren a püspökök felettes hatóságai. A kanonokok a püspök tanácsadói s a püspöki szék megüresedése esetén van fontosabb szerepük. Az apáti vagy préposti cím és jelleg a városok és nagyobb plébániák ünnepélyesebb istentiszteleteit teszi lehetővé. Az esperesi intézmény a vidéki papság alaposabb ellenőrzése miatt keletkezett és szükséges, a káplánok pedig olyan fiatal papok, akik az olyan állásban levő plébánosoknak vannak segítségükre, ahol a lelkipásztori munka egy ember erejét meghaladja vagy a plébánosnak öregsége vagy betegsége miatt van szüksége segítőre. Világos tehát, hogy e címek és állások egyikének keletkezése se evangéliumellenes.

Egy bíborosnak a már elsorolt három (tanulói, papi és kormányzói) hatalom tekintetében, mellyel az egyház, illetve vezetősége rendelkezik, nincs több vagy nagyobb hatalma, mint a püspöknek. Az érsekség is inkább csak cím s az érsekeknek a püspökök felett még annyi tényleges hatalmuk sincs, mint az esperesnek a plébánosok felett. Egy prépostnak, vagy apátplébánosnak nincs úgyszólván semmiben sem nagyobb lényeges egyházi hatalma, mint akár egy káplánnak. A hierarchiában tehát az, ami nem isteni eredetű, nem is számottevő. A lényeges különbség a hierarchiában ma is csak az, amit maga Krisztus Urunk hozott be, azaz a papok, a püspökök és a pápa közti különbség.

Hogy isteni akaraton alapszik az, hogy pap és püspök között hatalomban és hatáskörben különbség legyen, azt abból láthatjuk, hogy az evangéliumok szerint Jézusnak nemcsak apostolai, hanem tanítványai is voltak. Hogy a kettő nem mindegy volt, azt először láthatjuk abból, hogy egyiknek is más elnevezése volt és a másiknak is, másodszor pedig abból, hogy apostol csak tizenkettő volt, tanítvány azonban hetven.

Ha azt hallom, hogy a Ganz-gyárban 12 igazgató van és 70 mérnök, akkor ebből azt tudom meg, hogy mérnök és igazgató nem mindegy, hogy köztük hatásköri különbség van, mégpedig az igazgatói hatáskör nagyobb, mint a mérnöki. Mivel az evangéliumokból is arról értesülök, hogy Jézusnak 12 apostola volt és 70 tanítványa, ebből szintén azt kell megtudnom, hogy apostol és tanítvány között különbség volt és hogy apostolnak lenni többet jelentett, mint tanítványnak lenni.

Azt a hármas hatalmat, melyet fentebb az egyházban felsoroltunk, tehát a tanítói, papi és kormányzói hatalmat, csak a püspökök bírják, a papok nem. A papok a három közül egyedül csak a papi hatalomnak birtokosai, de annak se teljesen, mert hiszen a hét szentség közül csak ötöt szolgálhatnak ki (a bérmálást és az egyházi rendet nem), sőt még a bűnbánat szentségét se, ha nem bírják a püspök külön felhatalmazását (jurisdictio). Kormányzói és tanítói hatalma pedig az egyszerű papnak egyáltalán nincs. Ezzel egyedül csak a püspökök bírnak, mégpedig csak egyházmegyéjükben, tehát azon a területen, melynek püspökei.

Krisztus Urunk ugyanis mind a tanítói megbízást, mind a kötés és oldás hatalmát egyedül az apostoloknak adta meg, tehát ma is csak az apostolok utódai bírnak vele. Az egész egyházra jurisdictiója csak a pápának van, a püspököknek csak egyházmegyéjükre. Segédpüspök pedig az, aki felszentelt püspök ugyan, tehát papi hatalma teljes, jurisdictióval, tehát tanítói és kormányzói hatalommal azonban egyáltalán nem bír. Püspöki (vagy érseki) helytartónak pedig azt nevezzük, akire a püspök tanítói és kormányzói hatalmát átruházta. Ez lehet a segédpüspöke is, de éppen nem kell püspöknek lennie. A helytartói megbízást a püspök természetesen bármikor visszavonhatja, a püspök halálával (vagy állásától való megfosztásával) pedig természetesen a helytartója hatalma is megszűnik.

Mivel tanítói hatalommal egyedül csak a püspök bír, csak az, hogy pappá szentelték, egy papot még nem hatalmaz fel arra, hogy prédikálhasson is. Ehhez (úgyszintén ahhoz is, hogy az iskolában hittant taníthasson) még a püspök külön meghatalmazása is szükséges, mert a pap sohase a maga, hanem mindig a püspök, az apostolutód nevében prédikál és tanít.

A dolog természetéből következik, hogy ez a meghatalmazás csak az illető püspök egyházmegyéjére terjed ki. Más püspök egyházmegyéjében egy pap csak úgy prédikálhat, ha ettől a másik püspöktől is meghatalmazást kapott erre.

Mindebből következik, hogy a püspök bármikor vissza is vonhatja a már megadott jurisdictiót. Ez büntetésből szokott megtörténni s felfüggesztésnek hívjuk, de világos, hogy a püspök ok nélkül is megtehetné. Ha valaki az ilyen pap prédikációjára mégis eljárna (például mert szónoklatai nagyon tetszenek neki, vagy mert személyi rajongója), akkor már nem katolikus prédikációra járna és tökéletes vallási műveletlenségéről vagy az egyház iránti botrányos engedetlenségéről tenne tanúságot. Az ilyen pap prédikálása egyébként is csak olyan államban történhetnék meg katolikus templomban, mely az egyháznak nyílt ellentéte. Jogállamban ez a pap csak templomon kívül, vagypedig tévhitű templomban szónokolhatna s a hallgatóság ottani megjelenésével már külsőleg is kinyilvánítaná, hogy tudatában van az egyházzal való szakításának. Amely templom plébánosa vagy igazgatója megengedné az ilyen papok prédikálását, ő maga is szakítana az egyházzal.

Mivel nekünk hitben vagy erkölcsben való oktatást csak az apostolok utódaitól vagy azok megbízottaitól szabad elfogadnunk, ez az oktatás azonban ma már nemcsak élőszóval, hanem írás, könyvek útján is történhet, sőt az oktatás ezen módja ma már sokkal fontosabb és elterjedtebb, mint az élőszóval történő, azért kötelező az egyházban minden vallásos tárgyú nyomtatványra (még a szentképek hátuljára írt kis imára nézve is) az illetékes püspök engedélye és jóváhagyása. Amelyik szerző ezt elmulasztja, engedetlenséget követ el a törvényes egyházi felsőbbség iránt. Az pedig, aki ilyen "imprimátur" nélküli vallásos tárgyú könyvet vagy más nyomtatványt olvas, szintén vétkezik az egyház és az apostoli hatalom iránt tartozó engedelmesség és tisztelet ellen vagy nagyfokú vallási tudatlanságról tesz tanúságot s természetesen kiteszi magát annak a veszélynek is, hogy hamis apostoloktól hagyja magát félrevezetni.

Világos, hogy magát a Szentírást is csak az egyház kezéből szabad elfogadnunk, mert csak az ő szava lehet biztosíték arra, hogy csakugyan a Szentírás az, amit kezünkben tartunk, hogy nincs kihagyva belőle és nincsen hozzátéve semmi (a protestáns bibliából például hat ószövetségi könyv ki van hagyva), meghamisítva sincs és a fordítás is helyes. (Mint majd látni fogjuk, a protestáns Károlyi-fordítású Biblia régebbi kiadásaiban a szent szöveg több helyen meg volt hamisítva. Ezt maguk a protestánsok is elismerték azzal, hogy az újabb kiadásokban már ők se a hamisított szöveget közlik.)

Világos, hogy kormányzó hatalma is csak a püspököknek van, a papoknak nincs, mert a kötés és oldás hatalmát is csak az apostolok kapták. Láttuk, hogy effajta hatalmuk még a segédpüspököknek sincs, kik olyanfajta szerepet töltenek be a püspök körül, mint a káplánok a plébános körül. Ugyanolyan okokból is van rájuk szükség, mint a plébánosoknak a káplánokra. Vagy az egyházmegye túl nagy volta miatt, vagy a püspök öregsége vagy betegeskedése miatt.

A püspöki helytartó is a püspök nevében kormányoz. Ellenben a káptalani helytartó, akit a régi püspök halála és az új kinevezése közti időszakra a kanonokok testülete választ, akár felszentelt püspök az illető, akár nem, már a maga nevében bír tanítói s kormányzói hatalommal s ezért ezt másnak is átadhatja, azaz szintén helytartót nevezhet ki. Világos, hogy az új püspök kinevezésével mind a maga, mind esetleges helytartója hatalma megszűnik.

Tulajdonképpen a pápa is püspök, csak nem egy-egy megszabott területnek, egy egyházmegyének a püspöke, hanem az egész egyháznak. A pápa olyan püspök, akinek az egész föld, illetve az egész egyház az egyházmegyéje. Ezért kapják a püspökök tőle az egyházmegyéjüket. A pápa szabja meg az egyházmegyék határait, változtathat rajtuk, kibővítheti, megszűkítheti őket.

A segédpüspököknek azért nincs tanítói és kormányzói hatalma, mert a pápa nem adott neki, mert csak egy másik püspök kisegítésére szenteltette őt püspökké, külön jurisdictio nélkül. A segédpüspököknek csak az a hivatásuk, hogy püspöküket a bérmálás és a papszentelés, tehát annak a két szentségnek a kiszolgáltatásában segítsék, melyeket egyszerű pap nem szolgáltathat ki, nem pedig az, hogy a híveket önállóan kormányozzák vagy tanítsák. Az ilyen segédpüspökök olyan hajdani püspökségek nevét viselik, melyek ma már elpusztultak s hajdani híveik kivesztek, illetve hitetlenségbe vagy eretnekségbe süllyedtek. (Ex partibus infidelium.)

 

A pápai hatalom a Szentírásban

Talán semmi sincs olyan világosan és olyan félreérthetetlenül benne a Szentírásban, mint az, hogy Jézus főt akart és főt rendelt az egyház élére, mégpedig egy meghatározott ember képében, azaz, hogy a 12 apostol nem volt egymással egyenrangú, hanem volt köztük egy, aki több lett, mint a többi és az egész egyház és így apostoltársai felett is kapott hatalmat. A későbbiek folyamán azonban látni fogjuk, hogy ez tisztán a józan észből is a legvilágosabban következik, és hogy ha a Szentírásban erről egy szó se lenne, a pápai intézményt még akkor is feltétlenül létesíteni kellett volna. Még akkor sem lett volna ez evangéliumellenes, mert hiszen a józan észt is épp úgy az Isten adta, mint az evangéliumot. Nem jár tehát el evangéliumellenesen az, aki levonja azt, ami a józan ész alapján az evangéliumból következik.

A pápaság nélkül lehetetlenség lett volna Krisztus tanait romlatlanul megőrizni s elérni azt, hogy az egyház valóban az legyen az emberiség számára, aminek Krisztus Urunk szánta. De Szent Péter fősége a Szentírásban is olyan világosan benne van, mint talán semmi más. Sajátságos és jellemző, hogy az egyház minden dogmája közül mégis éppen a pápaság és Szent Péter elsőbbsége az, amelyet minden felekezet, sőt még a szakadár egyházak is hamisnak nyilvánítottak, és éppen azok a felekezetek nyilvánították annak elsősorban, melyek egyébként mindenben mindig az Szentírásra hivatkoznak.

Krisztus Urunk Szent Péterrel már akkor kivételt tett, mikor először meglátta és apostolává választotta. Amit egyik más apostollal se tett, megváltoztatta a nevét, újat adott neki. Simon helyett (Mt 10,2; Mk 3,16; Lk 6,14; Jn 1,42) elnevezte kősziklának, melyből csak azért lett Péter, mert az evangéliumok eredeti nyelve görög és kőszikla görögül "petroszt" jelent (petróleum, kőolaj, petrifikálódik, megkövesedik stb.). Hogy e névcsere miért történt, később tudtunkra adja az evangélium. De a "kőszikla" nevet nemcsak görög, hanem arám alakjában is, vagyis azon a nyelven is, melyen Jézus beszélt, fenntartották az evangéliumok. Ezt jelenti ugyanis a Kéfás szó is.

A névcsere egyébként mindig nagy tervek és későbbi nagy események előrejelzése a Szentírásban. Ezzel akarta tehát tudtunkra adni Jézus, hogy itt nem valami mellékes, jelentőség nélküli dologról, hanem az egész evangélium, az egész kereszténység egyik legfontosabb intézkedéséről, dogmájáról, alapjáról lesz szó.

Ábrahámnak is akkor adta Isten ezt az új nevet (mert azelőtt Abram volt a neve), mikor kiszemelte azon nép ősapjául, melyet kiválasztott magának. (Ter 17,5) De látszik, mintha Simonnal még nála is fontosabb terve lett volna, mert míg Abram nevét csak egy szótaggal toldotta meg, de lényegében érintetlenül hagyta, Simonnak teljesen más nevet adott. Vele tehát még gyökeresebb változást tett.

Jákob is új nevet kapott, mégpedig ő is teljesen újat, de ezzel Isten nála nem új, majd csak ezután bekövetkező, fontos dolgot akart előre jelölni, hanem Jákob olyasmiért kapta az új nevet, ami már megtörtént, hogy ti. az angyallal küzdött. Szent Péter még semmit se csinált akkor, mikor az új nevet kapta. Az ő neve a jövőt mutatta, de a jövőben valami igen nagy dolgot, melyet akkor még sem ő, sem más nem sejtett.

Az evangéliumok többször is elsorolják a 12 apostol nevét (Mt 10,2-4; Mk 3,16-19; Lk 6,14-16; ApCsel 1,13), de a sok eset közül egyszer se fordul elő, hogy a felsorolásban ne Szent Péter legyen a legelső helyen. Máté 10,2 pedig egész külön ki is mondja, hogy: "Az első Simon, más néven Péter". Már ez egymaga is elegendő bizonyíték volna amellett, hogy az apostolok nem egyformák voltak mind a tizenketten, hanem volt köztük egy első, egy olyan, akinek a hatalma több volt, mint a többié. Azt ugyanis, hogy ő volt az "első", semmiképpen se érthetjük másképp, mert Péter egyébként semmiképpen se volt első az apostolok között.

Nem volt köztük a legidősebb (mert hiszen legalábbis András apostol, aki testvére volt, idősebb volt nála, mert a két testvér között Péter volt a fiatalabb). Nem őt hívta meg Jézus legelőször apostolnak. A legokosabb se volt köztük. Az ő két kis levele egész jelentéktelen szerepet tölt be a Szentírásban például Szent János evangéliuma, Apokalipszise és három levele mellett. Abban pedig, hogy Mesterét meg is tagadta, az iskarióti Júdást nem számítva, egyenesen utolsó az apostolok között. (Bizonyára nem véletlen tehát, hogy Jézus mégis őt tette az egyház fejévé. A legelső pápa, az, akit maga Jézus választott ki az egyház fejévé, akkor, mikor kiválasztotta, még majdhogynem gyarlóbb volt, mint 260 utódának bármelyike. Szinte kézzel foghatóan látható tehát, hogy Krisztus Urunk az egyház első fejének kiválasztásával a későbbi mesterséges és műbotrányoknak akarta elejét venni egyes pápák való vagy vélt gyarlóságai miatt. Mint láthatjuk, hiába. Az emberek így is botránkoznak egyes pápák életén, mert szükségesnek tartják, hogy botránkozzanak.)

Ha tehát a Szentírás mindezek ellenére mégis "elsőnek" mondja Pétert az apostolok között, csakis úgy lehet érteni, hogy maga Jézus tette elsővé azt, akit egyéni érdemei, előnyei vagy kiválóságai nem tettek azzá. Világos, hogy ezt nem azért tette, hogy mi is éppen a tehetségtelent és a gyarlót válasszuk meg mindig pápává, de azt mindenképpen tudtunkra akarta adni vele, hogy ha majd mégis előfordul, hogy ilyen ember lesz pápává, akkor is pápa, akkor is tisztelettel és engedelmességgel tartozunk neki, mert hivatala nem egyéni kiválóságainak eredménye, hanem Isten akaratának. Elsősorban azért kell tisztelnünk és engedelmeskednünk neki, mert nagy tehetség, vagy mert szent életű, hanem azért, mert az egyház feje.

Hogy Péternek az apostolok élére való helyezése nemcsak véletlen nem volt, hanem még csak mellékes dolog se, és hogy Péter főségének az apostolok is állandóan tudatában voltak, bizonyítják az effajta evangéliumi kifejezések: "Simon és társai" (Mk 1,36). "Péter a többi tizenegy kíséretében előlépett." (ApCsel 2,14) Vajon miért nem azt mondja az Írás, hogy a tizenkét apostol állt ott?

Szent Pál is azt írja, hogy megtérésem után "fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel". (Gal 1,18) Vajon miért éppen csak Pétert akarta látni, miért nem azt írja, hogy azért ment Jeruzsálembe, hogy az apostolokat lássa?

A feltámadt Jézus üres sírjában az angyal ezt mondja a szent asszonyoknak: "Menjetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek". (Mk 16,7) Tehát Péternek ő is különös jelentőséget tulajdonított. Ő se tartotta egyszerűen csak olyannak, mint a többi apostolt.

Ezek után lehetetlennek kell tartanunk, hogy az is csak véletlenül történt volna, hogy a Szentlélek eljövetelére összecsődült néptömeg elé is éppen Szent Péter áll ki beszédet tartani, nem pedig valamelyik más apostol. Aztán mikor letartóztatják és bíróság elé állítják az apostolokat, megint csak Péter az, aki nevükben és helyettük szól (ApCsel 4,7-8). Akkor is Péter beszél és intézkedik, mikor az áruló Júdás helyett új apostolt kell választani (ApCsel 1,15).

Pedig hát ezek még a kisebb szentírási bizonyítékok a pápai hatalom mellett.

Máté 16,18-19 szerint Krisztus Urunk egészen világosan is megmondta, miért adott ő új nevet Simonnak már akkor rögtön, mikor megismerkedett vele és hogy miért éppen "kefa", miért "petrosz", miért kőszál lett az az új név. "Mondom neked: Péter (petrosz, kőszikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva."

Krisztus Urunk e kijelentéséből láthatjuk, hogy nem az apostoli testület, nem az apostolok összessége az egyház erősségének az alapja, hanem közülük csak az egyik, az apostolok és az egyház feje, Simon Péter, az első pápa. Azért adott Péternek új nevet Jézus és azért választotta nevéül a kősziklát, mert rá fogja majd építeni az anyaszentegyházat.

Láthatjuk tehát, hogy nemcsak van pápai hatalom, hanem éppen ez a pápai hatalom az egyház alapja és fő erőssége, Krisztus egyházának egyik leglényegesebb ismertetőjele, sőt egyenesen a fundamentuma. Tehát nem is csak az egyik ismertetőjele, mert hiszen párja nincs is, mert alap, fundamentum csak egy van. Az alappal nem versenyezhet az épület egy más alkatrésze se. Krisztus Urunk kifejezetten a pápai hatalomban látja az egyház erősségét és fennállása és romlatlanul való megmaradása zálogát. (A protestantizmusnak pedig éppen az a fő tana, hogy éppen a pápaság volt az, mely az egyházat megrontotta és tönkretette. Vajon a kettő közül melyiknek van igaza: Krisztusnak vagy a protestantizmusnak?)

De nem elég, hogy Péterre építette Jézus az egyházat, hanem ezen kívül a mennyek országa kulcsait is neki adta. Ebből is láthatjuk, hogy a mennyek országa csakugyan az anyaszentegyházat jelenti itt a földön, nem pedig a mennyországot vagy csak a kereszténység erkölcsi és ideológiai világát. Ha azonban a mennyországot értjük rajta, akkor még nagyobbnak kell találnunk azt a hatalmat, amit itt Péter kapott, mert ha egyenesen a mennyország kulcsai azok, melyek Péternél vannak, akkor világos, hogy nélküle oda senki be nem juthat, vagyis üdvözülés nélküle nem lehetséges.

De maradjunk csak a földi mennyek országa, azaz a Krisztus földi egyháza mellett. Kétségtelen, hogy legalább ennek kulcsait mindenképpen Péter kapta meg. Nem nagyravágyóan kezébe kerítette és birtokolja, mint a protestantizmus állítja, hanem attól kapta meg - minden kérés nélkül -, aki az egyedüli úr mindenek felett és a saját egyházában bizonyára feltétlenül parancsol és az intézkedésre illetékes.

Minek nevezzük hát azokat és minek mondjuk a bűnüket, akik el akarják vitatni, sőt rabolni Pétertől ezeket a kulcsokat? Kétségtelen ugyanis, hogy ezek a kulcsok a hatalmat, a rendelkezési jogot jelentik az egyházban.

Mikor 1887-ben elkészült Keszthelyen a fényes Festetics-palota, építője úgy adta át ünnepélyesen tulajdonosának az épületet, hogy bársony vánkoson a főbejárat aranyból készült kulcsát nyújtotta át neki. Világos, hogy a hasonlat annyiban nem jó, mert Krisztus Urunk, aki szintén kulcsokat ad át Szent Péternek, nem alkalmazottja, hanem Istene volt Péternek, tehát nem mint urának adott át neki kulcsokat, hanem mint egy tőle felmagasztalt teremtményének. Az azonban a Szentírásból egészen kétségtelen, hogy Péter is kulcsokat kapott épp úgy, mint Festetics Tasziló 1887-ben, mégpedig ahogy Festetics a palotája kulcsát, Szent Péter az éppen elkészült, újonnan alapított és földi pályáját most megkezdő anyaszentegyház kulcsait.

Az is kétségtelen, hogy ha kulcsokat kapott, akkor ezekben ő is ugyanolyan hatalmat kapott ebben a lelki, jelképes épületben, mint amilyeneket kapott Festetics a maga újonnan építtetett reális palotájában. A különbség csak az, hogy Péter nem természetes jogként, hanem kegyként kapta ezt a hatalmat, mert hiszen az anyaszentegyház nem Szent Péter vérén épült, mint a palota Festetics pénzén (melynek terhét aztán nem is tudta kiheverni egész életében). Krisztus a maga vérén szerezte és építette fel egyházát. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ha a kulcsait mégis Péternek adta, akkor Péter és a mindenkori pápa élhet is ezekkel a kulcsokkal, sőt kötelessége is használni őket. Nem bitorlás ez nála, hanem jog, sőt kötelesség.

De Szent Péter nemcsak kulcsokat kapott. "Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is" - tette még hozzá Jézus a kulcsokhoz.

Hogy a kötés és oldás mit jelent, már megmagyaráztuk. Itt csak azt kell kiemelnünk, hogy azt a kötő és oldó hatalmat, melyet az apostolok együttesen kaptak meg, most itt Szent Péter külön és egymaga is megkapta. Neki tehát egymagának ugyanaz a hatalma, jogköre és intézkedési joga van az egyházban, mint az egész apostoli testületnek együttvéve. Sőt több is. A püspöki karba ugyanis a fő, az elnök, tehát a pápa is beletartozik, nélküle nincs püspöki kar. A püspökök testületének a pápa nélkül semmi joga sincs, annál kevésbé a pápa ellenében. Csak a pápával együtt, csak ha a pápa az élükön áll, ha egy ügyet képvisel velük, van meg e testületnek a kötő és oldó hatalma, míg a pápának - látjuk - egymagában, a püspökök nélkül is megvan ugyanez a hatalma.

Az is feltűnő, hogy ez a kötő és oldó hatalom egészen korlátlan és semmi feltételhez nincs kötve. Nincs benne szó semmi beleszólási jogról az alattvalók, sőt még az apostoltársak, a püspökök részéről sem.

Láthatjuk, hogy az egyházat Krisztus Urunk nem demokratikusnak alkotta. Nem a hívők, a vezetettek szabadságát vagy jogait, hanem csak a főnek, a vezetőnek a hatalmát hangsúlyozza. Nem is annak, hanem csak ennek hangsúlyozására van szükség, mert az emberek a maguk szabadságáról és jogairól ugyanis mindig gondoskodnak, legtöbbször a kelleténél még jobban is, a főnek, a vezetőnek a hatalmát pedig mindig csökkenteni igyekeznek, mert ezt természetszerűleg ellenszenvvel nézik.

Igaz, hogy ugyanez a hajlam a főben is épp úgy megvan, mert ő is ember, de mivel az egyház lelki hatalom, az egyház fejének úgyse állnak eszközök rendelkezésére alattvalói kényszerítésére. Az egyházban tehát a vezető hatalmának és az iránta való engedelmesség kötelezettségének hangsúlyozására van elsősorban szükség, nem pedig a vezetettek szabadságának kiemelésére. Az igazsággal szemben való szabadság egyébként se szellemi érték, hanem a szellemiséggel való visszaélés, az emberi tökéletlenség bűne. De a kereszténység egyébként is az alázatosság, a türelem, az engedelmesség, az áldozat és a lemondás hirdetője, nem pedig az önérzeté és a jogok követeléséé. Ez utóbbiakra nem kell oktatni, annál kevésbé biztatni az embereket, hiszen beléjük van oltva, sőt életük fő törvénye, mert azonos az önfenntartó ösztönnel. A keresztény lelki élet éppen az ellene való küzdelemben áll.

*

Nevettető dolog, ahogyan az egyház ellenzéke, a protestantizmus válaszol arra a világos és ellenvetést nem tűrő intézkedésre, mellyel Krisztus Szent Pétert az egyház korlátlan fejévé tette.

Eleinte úgy próbálta elintézni a dolgot, hogy Krisztus Urunk azon a sziklán, melyre egyházát építi, nem Pétert, hanem önmagát értette.

Valószínűleg - mondták - önmagára is mutatott, mikor azt mondta, hogy "erre a sziklára" építi az egyházat. (Ez az idézet egyébként arra is újabb világos bizonyíték, hogy Jézus valóban alapított földi és látható egyházat. Hiszen látjuk, hogy az Ő "egyházát" emlegeti, melyet alapítani fog. De ezt az Ő egyházát csak földinek és csak láthatónak akarhatta, hiszen látjuk, hogy embert, látható embert tett fejévé és a kulcsait emlegeti.)

Ámde a Szentírásban nyoma sincs annak, hogy Krisztus Urunk magára mutatott, mikor azt mondta, hogy "erre a sziklára". A Szentírást tehát így magyarázni egyet jelent a Szentírás meghamisításával. Hogy Jézus magára mutatott, annak nemcsak nyoma nincs az evangéliumban, hanem olyan világosan benne van, hogy Jézus nem mutatott magára, hanem Pétert értette azon az annyira fontos sziklán, hogy az evangélium szövegét olvasva ebben kételkedni még az elmebetegség határait súroló elfogultság esetén se lehet.

Vajon mondhatjuk-e józan ésszel, hogy Jézus azért változtatta át Simon nevét Péterre, azaz sziklára, mert nem ő lesz az a kőszikla, melyre az egyházat építi, hanem maga Jézus? És talán csak nem azért kezdi a mondatát azzal, hogy mivel te Péter, azaz szikla vagy, azért építem erre a sziklára anyaszentegyházamat, mert ez a szikla ennek ellenére mégse Simon-Péter, hanem maga Jézus? Vajon lehet-e ennél nyakatekertebb okoskodást még csak elképzelni is?

Ezt az okoskodást bizony csak akkor fogadhatnánk el, ha Krisztus Urunk - bocsánat a hozzá annyira nem illő beállításért, de hát a beállítás nem tőlünk származik - áprilisi tréfát akart volna járatni a tőle Péterré tett Simonnal, s ezért, miután tudtára adta, hogy ezután ő már nem Simon, hanem Péter, azaz szikla, egyszer csak nagy meglepetésünkre magára mutat s azt mondja, hogy igaz, hogy te Péter vagy a szikla, de hát az a szikla, melyre én az én egyházamat építem, mégse te vagy, hanem én. Ugyancsak joggal kérdezhetnénk tőle, hogy ha ő, azaz Jézus a szikla, akkor miért Pétert nevezte el annak? Akkor miért volt szükség Péter eredeti nevének megváltoztatására? Így még inkább nem értjük, miért maradt Jézus önmagára mutatása ellenére is továbbra is Péter a szikla, annyira, hogy egyenesen nevévé vált és maradt mindörökké?

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy még Ravasz László, a református püspök se tudta elfogadni ezt a magyarázatot s a Kálvinista Szemle egyik péter-páli számában úgy próbálta kimagyarázni ezt a protestantizmus számára annyira kellemetlen dolgot, hogy Krisztus Urunk az anyaszentegyházat nem Péterre, hanem Péter nagy hitére alapította. Eszerint Péternek a hite volt erős, az volt a szikla, nem pedig maga Péter.

Azonban eltekintve attól, hogy ezzel Ravasz László nem magyarázott meg semmit, mert ha itt nem Péterről, mint akrobatáról, hanem szellemi dolgokról van szó, akkor, ha Péter hite az erős, akkor is Péter maga az erős, az érvnek még külön is megvan az a nagy fogyatékossága, hogy azt, hogy nem Péter volt az erős, hanem csak a hite, nem Krisztus Urunk, nem az evangélium, hanem csak a protestáns érvelő mondja. Ez pedig igen nagy fogyatékosság. Az evangélium szerint ugyanis Jézus nem Péter hitét nevezte el sziklának, hanem magát Pétert.

Aztán mellesleg még azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a Péter, aki rögtön az elején megkapta a Péter nevet, később nemcsak nagy hitéről, hanem nagy hitetlenségéről is tanúságot tett, mikor - valamennyi apostol közül egyedül - mesterét oly kishitűen megtagadta. Igazán semmi ok se volt tehát arra, hogy Péter éppen a nagy és erős hite miatt kapja meg ezt a megtisztelő jelzőt.

De ebben a szóban forgó idézetben is, mikor Jézus őt az egyház alapítójává teszi, nem azt mondja neki, hogy a te hited szikla és én erre a sziklaerős hitre építem majd anyaszentegyházamat, hanem hogy te vagy Péter, te vagy szikla és én "erre a sziklára (tehát terád, nem pedig a hitedre) építem anyaszentegyházamat". Nem is építhette másra, hiszen neki, az ő személyének adta a Péter nevet, nem pedig egy lelki kiválóságnak. Simon már akkor megkapta Jézustól a Péter nevet, mikor még hite erősségéről egyáltalán nem tett semmi bizonyságot.

De egyébként is Jézus ebben az idézetben Péternek nem csak egy, hanem három dolgot mond egymás után: Az első, hogy ő, mint kőszikla, lesz az egyház alapja, a második, hogy neki adja az anyaszentegyház kulcsait, tehát az egyházban való korlátlan hatalmat, és a harmadik, hogy kötő és oldó hatalmat ad neki az egyházban. Világos, hogy ez a második és harmadik dolog van olyan fontos, mint az első, sőt ezekben még világosabban megmondja az evangélium, hogy mit akar kifejezni, mint az elsőben.

Hogy tekinthetnénk tehát kielégítő cáfolatnak azt, ha protestánsaink (köztük Ravasz László is), a másodikra és a harmadikra egy szót se szólnak, tehát ezek cáfolatára még kísérletet se tesznek, egyedül csak az elsőt próbálják megingatni (de ezt is csak úgy, hogy az olvasó lefordul tőle a székről) s aztán úgy tesznek, mintha ezzel az eggyel a másodikat és a harmadikat, tehát a kulcsok átadását és a kötés és oldás hatalmát is elintézték volna?

Pedig Jézusnak éppen ez a második és harmadik kijelentése bizonyítja a legvilágosabban, hogy az elsőt is úgy kell érteni, ahogyan mi magyarázzuk, azaz, hogy a szikla maga is Szent Péter apostol, nem pedig Krisztus Urunk és hogy Péter személyéről, nem pedig a hitéről van szó.

Hiszen, ha nem Péter, hanem Jézus a szikla, akkor miért nem tartja meg Jézus a kulcsokat is magának s akkor miért nem ő maga köt és old az egyházban? Akkor miért bízza ezt Péterre, miért adja át mindezt mégis Péternek? Csakis maga Péter lehet tehát a fundamentum, melyre Jézus az egyházat építi, nem pedig Jézus, és csakis Péter személye, nem pedig a hite. Hiszen a kulcsokat nem lehet a hitének adni, s bizonyára az is Péter maga az, aki köt és old, nem pedig a hite csinálja ezt helyette.

Legfeljebb arról lehet tehát szó, hogy mindezt a hitével érdemelte meg magának Péter. De hogy miért kapta azt, amit kapott és milyen erényei miatt tette Jézus éppen őt az egész egyház fejévé, az itt mellékes kérdés. Itt a tényről van szó, nem pedig arról az okról, mely ezt a tényt előidézte.

Lenyomtatni ugyan nem merik, mert maguk is érzik, hogy rendkívül kezdetleges, de jellemző, hogy a tanulatlan, logikátlan tömegek felé mégis használják protestánsaink, mégpedig igen meggyőző hatással és nagy sikerrel, a következő cáfolatot is:

Ne csak ezt a két verset (Mt 16,18-19) olvassa el a Bibliából - mondják a katolikusnak -, hanem folytassa az olvasást és mindjárt látja, hogy már a következő, 23. versben ezt mondja Jézus ugyanennek a Péternek: "Távozz tőlem, sátán!" (Az eredetiben és persze a protestáns fordításokban is, kísértő helyett egyenesen a "sátán" szó áll.) "Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak."

Jellemző, hogy most, mikor Jézus gyalázza, korholja Pétert, a protestáns olvasók is nemcsak Péterre, hanem a pápára is értik ezt a leszólást s diadallal mutatnak rá, hogy a Szentírás a pápát sátánnak nevezi. Krisztus Urunk pedig - alighogy átadta neki a kulcsokat és a kötés és oldás hatalmát és alighogy ráépítette anyaszentegyházát - mindjárt el is űzi magától, mert csak az emberek dolgaira (azaz csak a pénzre meg a haszonra) van mindig gondja, de nem az Isten ügyére. Eszerint tehát Krisztus Urunk mindjárt vissza is vonta Pétertől azt a hatalmat, amit előtte (bizonyára meggondolatlanságból) neki adott.

Mi azonban azt feleljük protestánsainknak, hogy ne csak ezt a 23. verset olvassák el, hanem az előtte levőket is és akkor látják, hogy Szent Péter nagy bűne, amely miatt a "sátán" jelzőt kapta mesterétől, mindössze abban állt, hogy Péter résztvevő szíve a közeledő kínszenvedést és halálát emlegető Jézusnak szerető részvéttel és vigasztalással ezt mondja: "Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled." (22. vers)

Tehát az "Isten dolgainak" nem értése és csak az emberekéivel való törődés, ami miatt itt a dorgálást Péter kapta, csak abban állt, hogy ez a "gonosz" Péter szerette volna mesterét megkímélve látni a kínhaláltól. Ebből világos, hogy az érte kapott dorgálás se lehetett olyan kemény, mint amilyent az avatatlan olvasó az evangélium kifejezései miatt sejt.

Nem a haszonról, annál kevésbé a pénzről vagy piszkos érdekről volt itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, a Jézus iránti részvét és szeretet váltotta ki Péterből azokat a szavakat, melyekért a korholást kapta. Péternek itt egyedül csak az volt a bűne, hogy nem mint természetfölötti, hanem mint természetes ember, de mint természetes jó ember nyilatkozott meg. Ha tehát bűnét az összes későbbi pápák bűneként fogjuk fel, legalábbis a világ szemében éppen nem válik szégyenükre ez a későbbi római pápáknak.

De még ha itt Jézus a Péternek később valóban bekövetkező gyáva hittagadása miatt ejtette volna ki a korholó szavakat (ami egyáltalán nem igaz), akkor is kétségbeejtően naiv okoskodás volna azt következtetni belőlük, mintha ez a dorgálás Krisztus előbbi szavainak visszavonását jelentené, azaz, hogy alig mondta ki Jézus a Pétert az egyház alapjává tevő, neki a kulcsok és a kötés és oldás hatalmát átadó szavait, máris azonnal megbánta és visszavonta volna, amit mondott. Ekkora következetlenség és változékonyság, az előrelátásnak ilyen nagy hiánya ugyanis még egy valamirevaló embertől is sok volna, nem pedig Jézustól, az istenembertől.

Isten változatlan, s amit mond, nem azért mondja, mert előtte nem gondolta meg jól a dolgot vagy nem látta elég tisztán a helyzetet, vagy nem volt megfelelő emberismerete. Ő mindent megváltoztathatatlanul és örök időkre szólóan mond. Hiszen mindent előre tud és semmiben nem tévedhet. "Ég és föld elmúlnak, de az én igéim (tehát az én szavaim, az, amit én mondok vagy ígérek) el nem múlnak" (Mk 13,31, Lk 21,33), soha meg nem változnak. Krisztus Urunk már akkor is tudta, hogy Pétert meg fogja dorgálni, sőt sátánnak fogja nevezni, mikor előtte azt mondta neki, hogy ráépíti anyaszentegyházát, neki adja a mennyek országának kulcsait és a kötő és oldó hatalmat. Világos, hogy mikor ezt tette, azt is tudta és gondolt is rá (mert világos, hogy Isten nem lehet szórakozott, vagy feledékeny), hogy ez a Péter őt később még meg is tagadja majd.

Ha tehát Jézus mindezek ellenére Pétert mégis az egyház fejévé tette s felruházta az említett nagy lelki hatalommal, ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy a pápa akkor is az egyház feje marad, a mennyország kulcsaival akkor is rendelkezik és akkor is törvényesen köt és old, ha később tényleg sátánná válnék is és az Isten dolgaival csakugyan nem gondolna.

Krisztus Urunk nem ok nélkül mondta a tőle éppen rögtön utána sátánnak nevezett Péternek a fentebb idézett megtisztelő és felemelő megbízásokat és meghatalmazásokat. Hogy rögtön utána meg is dorgálta, nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti a pápa isteni rendelkezésen alapuló tekintélyét és tényleg meglevő hatalmát s csak azt bizonyítja, hogy a kulcsok még az olyan pápának is kezében vannak, hogy még az olyan pápa is pápa marad és hogy hivatala révén akkor is jár neki a tisztelet és engedelmesség, ha az Isten dolgával nem gondol, tehát nem pápa módra viselkedik.

Azt talán nem kell külön kiemelnünk, hogy e megállapításunk nem azt jelenti, hogy a pápának a rosszban is engedelmeskedni kell, vagy hogy nem lehet, sőt nem is kell fájlalnunk, ha a rossz a pápa részéről megtörténik. A tisztelet és engedelmesség a bűnös elöljárónak már csak azért is jár, mert az alattvalók a feljebbvalójuk méltatlan voltáról csak hallomásból értesülhetnek, s világos, hogy ez még nem ment fel senkit a tisztelet és engedelmesség kötelessége alól. Ez alapon még velünk egyenrangú s nálunk alsóbbrendű felebarátainkat se szabad megvetni, mert a rosszat róluk sem szabad ilyen könnyen elhinni. De ha valaki bizonyosan tudja az elöljáró bűneit, mint elöljárót akkor is köteles tisztelni, s magát a bűnt kivéve mindenben engedelmeskedni neki, mégpedig nem csak az egyházi, hanem az állami elöljárónak is. Hiszen éppen az jelenti azt, hogy az egyház látható, hogy tagjait s így bűneiket is sokszor meg lehet állapítani. A pápáról, püspökről azonban többnyire csak azt lehet bizonyosan tudni, hogy pápa, illetve püspök, de nem azt, hogy bűnös vagy méltatlan. Hogy valójában ki méltatlan, azt csak a szívek és vesék vizsgálója, Isten tudja. Az ítéletet tehát Istenre kell bíznunk még velünk egyenrangú vagy nálunk alsóbbrendű felebarátainkat illetően is. Hát még azokra vonatkozólag, akik feljebbvalóink s így ők illetékesek ítélni mirólunk, nem pedig mi őróluk.

Világos tehát, hogy Péternek rögtön az egyház fejévé tétele után adott dorgálás nem az előtte kapott dicséret és hatalomátadás visszavonását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg annak bizonyítéka, hogy amit Jézus Péter javára mondott és tett, azt a később történtek előzetes tudtával és figyelembevételével tette. Csakis azt jelentheti tehát, hogy bennünk se szabad csökkennie a pápa hivatala iránti tiszteletnek, tekintélye és jogai elismerésének, ha esetleg emberi gyarlóságot vagy fogyatékosságot tapasztalunk benne. Hiszen világosan láthatjuk, hogy Krisztus Urunk is gyarlóságai tudatában és ellenére tette Simont az egyház fejévé.

Ha azt látjuk, hogy Jézus tudatosan egy, "az Isten dolgával nem gondoló" és emiatt tőle egyenesen sátánnak nevezett embert tesz az egyház alapjává és fejévé, ebből részünkre logikusan csak az következhet, hogy a pápák esetleges gyarlóságai, sőt bűnei nem lehetnek számunkra meglepetések, annál kevésbé hitünk akadályai!

Azonban nemcsak az van benne a Szentírásban, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog Péternek adni és mivel fogja megbízni, hanem az is, hogy mivé tette a valóságban is. Persze erre nem volna külön szükség, mert maga az ígéret is teljesen elég volna. Amit ugyanis Isten ígér és jelez, hogy tenni fog, az mindig meg is történik, mert nála se "elfelejtésről", se szándéka megváltoztatásáról soha nem lehet szó. Isten nem változik és nem is változhat.

Ha azonban a protestantizmus Jézus három említett ígérete közül nemcsak az elsőt, hanem mind a hármat meg tudta volna cáfolni, s ráadásul nem is olyan kétségbeejtően gyenge, sőt komikus módon, mint az elsőt, még akkor is mindig ott van Szent János evangéliuma 21. fejezetének 15-17. verse, ahol Jézus ezt a megígért főhatalmat a valóságban is megadja Szent Péternek és ahol ennek tényleges megtörténte olyan tisztán, világosan és félre nem érthetően megtalálható, hogy ellene cáfolatkísérlet még protestáns részről se merült fel soha.

"Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram - felelte -, tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz engem? Igen, Uram - válaszolta -, tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: Szeretsz engem? S így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét azt mondta: Legeltesd juhaimat!"

Az ünnepélyes hangból és a háromszoros ismétlésből feltűnően láthatjuk, milyen fontos eseményről van itt szó, s hogy Jézus milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, amit itt velünk közöl.

Ami pedig közlése tartalmát illeti:

Kik Jézus juhai?

Minden bizonnyal a követői, a hívek, az egyház tagjai.

Mit jelent ezeket legeltetni?

Bizonyára vezetni, tanítani, kormányozni, igazgatni, jóra inteni, a rossztól óvni.

Ezzel bízza meg tehát Krisztus Urunk itt Szent Pétert s utódait, a római pápákat.

Látjuk, hogy ez a megbízás se az apostoloknak általában szól, hanem Szent Péternek egymagának. De mindabból, ami itt történt, világos az is, hogy ha Szent Péternek Istentől kapott joga, hogy Jézus juhait legeltesse, akkor ugyanezeknek a juhoknak Istentől rájuk szabott kötelességük, hogy ennek az Istentől fölibük rendelt pásztornak engedelmeskedjenek, szavára hallgassanak, más, idegen pásztorok után ne igazodjanak, ott és úgy legeljenek, ahogyan és ahol ezt Istentől rendelt egyedül törvényes pásztoruk kívánja és megszabja.

Látjuk azt is, hogy mivel az ő juhait Jézus Szent Péterre bízta, arról lehet megismerni, ki Jézus valódi követője, hogy megnézzük, ki a pásztora, kire hallgat lelki ügyekben, kinek engedelmeskedik: Szent Péter utódainak-e vagy másoknak, vagy pedig senkinek, hanem csak a maga feje után indul. Aki a római pápára nem hallgat akkor, mikor a hitről és erkölcsökről van szó, vagyis aki nem tartozik a római akolba, az maga mond ítéletet maga fölött, mert maga ismeri el, hogy nem tartozik a Jézustól alapított egyházba, a törvényes akolba, nem tartozik Jézus juhai közé.

Érdekes és nem ok nélküli az se, hogy Jézus háromszor egymás után teszi ugyanazt a rendelkezést. Bizonyára azt akarta vele jelezni, mennyire fontos az az intézkedés, amit itt tesz, mennyire szívügye ez a kérdés és mennyire vigyáz arra, hogy senki figyelmét el ne kerülje, azaz hogy mindenki tudomásul vegye.

Mivel mid a három esetben újra meg újra előbb Szent Péter szeretetét kéri zálogul, ebből joggal következtethetjük, hogy bizonyára juhai is elsősorban azzal mutatják ki mesterük iránti igaz szeretetüket, ha nem kalandoznak el fegyelmezetlenül, annál kevésbé makacsul a nekik mesterüktől megszabott akolból, hanem tisztelettel és engedelmesen viselkednek a törvényes pásztor iránt. Képzelhető-e nagyobb bűn annál, mint amikor valaki éppen Jézus azon intézkedésének nem engedelmeskedik, melynek fontosságát annyira hangsúlyozta, hogy háromszor egymás után ismételte meg és az iránta való szeretet következményeként jelölte meg?

De bizonyára az se volt véletlen, hogy Krisztus Urunk a két első esetben azt mondta: "Legeltesd bárányaimat!", a harmadikban azonban "juhaimat".

Juh és bárány között az a különbség, ami a nagy és a kicsiny között. Azt jelenti tehát, hogy minden korú, rangú vagy tudományú hívemet rád bízom. Nemcsak a kis ártatlan, naiv és gyermeteg bárányokat, hanem a már nagy juhokat, a már tapasztaltakat, a többi közül nagyságban és erőben kiemelkedőket: a papokat, püspököket, fejedelmeket, királyokat, köztársasági elnököket, híres tudósokat, mindenkit, aki az én aklomban akar tartózkodni s tőlem várja üdvösségét. Látni fogjuk majd, hogy Krisztus Urunk Szent Péternek pásztori minősége betöltése közben még a csalatkozhatatlanság adományát is megadta.

 

Szent Péter és az apostolok hatalma
átszállott utódaikra

Ha a Szentírásban egy szó se lenne arról, hogy az apostolok hatalma nemcsak személyüknek szólt, hanem utódaikra is átszállott, akkor is megállapíthatnánk ezt tisztán a józan észből is. Mindannak ugyanis, amivel Krisztus Urunk az apostolokat, Szent Pétert pedig külön is felruházta, csakis így van értelme.

Ha mindaz a megbízás, melyet az apostolok a megváltótól kaptak, csak az ő személyüknek szólt volna, akkor az egész intézkedésnek alig lett volna valami értelme. Ha csak addig lett volna a bűnök megbocsátására az embereknek hatalmuk, amíg az apostolok éltek, akkor csak azok az emberek részesültek volna a megváltás kegyelmeiben, akik abban a 30-40 évre terjedő kis időközben éltek, mely Jézus halálától az apostolok haláláig eltelt. Akkor az utolsó apostol halálával már befejeződött volna minden, s az emberek újra ott lettek volna, ahol Jézus születése előtt voltak.

Ezért azonban igazán nem lett volna érdemes Istennek a földre jönnie. Ebben az esetben Jézus nem az egész emberiség, nem minden ember megváltója lett volna, hanem csak azoké, akik az Ő és az apostolok idejében éltek és azon a szűk területen, ahol ők megfordultak. Pedig hát a föld milyen kis részét tudta csak bejárni a 12 apostol, kivált abban az időben, mikor még csak gyalog vagy legfeljebb szekéren és vitorlás hajón lehetett közlekedni a szél erejétől és szeszélyétől függően!

Ha pedig a kulcsok és a kötés és oldás hatalma is csak magának Szent Péternek szólt volna, nem pedig egyúttal utódainak, a mindenkori pápáknak is, akkor szintén alig lett volna értelme az egésznek s akkor igazán furcsállanunk kellene azt az ünnepélyességet, melyet Jézus e hatalom átadásakor alkalmazott. Akkor Jézus az anyaszentegyházat csak 30-40 évre alapította volna, mert Szent Péter Jézus halála után még csak ennyi ideig élt. Ezért igazán kár, sőt furcsa lett volna egyházat alapítani. Világos, hogy ha az egyház alapítása után már 30 évre eltűnt volna az alapja, akkor eltűnt volna és megszűnt volna vele együtt maga az egyház is. Hisz Szent Péter szikláját Jézus az egyház alapjává tette.

Az még lehetséges, hogy maga az egyház ugyan elpusztul, de alapja a föld alatt még akár évezredek múlva is megtalálható, de olyan házat még nem láttam, nem is hallottam, de elképzelni se tudok, melynek alapja már felépülése után 30 évre eltűnt, maga a ház azonban vígan él tovább még 2000 év múlva is, sőt egész a világ végéig.

Jézusnak nemcsak addig volt egyháza, míg Simon Péter élt, hanem van ma is és lesz is mindig, amíg csak emberek lesznek a földön. Világos tehát, hogy kulcsai is vannak még ma is épp úgy, mint Szent Péter idejében voltak. De ha így van, akkor kulcskezelőre is szükség van ma is, nemcsak akkor, sőt ma sokkal inkább, mint akkor, mert a mai egyház már sokkal nagyobb és sokkal bonyolultabb épület az akkori egyháznál. Ma ugyanis már rég fa lett a mustármagból s egy hatalmas, az egész világra elágazó fa ápolásával sokkal több a dolog, mint egy kis palántáéval.

Jézusnak se csak addig voltak bárányai, míg Péter élt, hanem vannak ma is, mégpedig többen, mint akkor, s ma is nemcsak ártatlan kis báránykák vannak köztük, hanem nagy, tekintélyes juhok is és ezek ma is épp úgy rá vannak szorulva a pásztorra, a tanítóra, az útbaigazítóra, vitáik, kétségeik eldöntőjére, mint a közvetlenül Jézus halála után élő emberek, sőt sokkal jobban, mint azok, mert minél távolabb vagyunk korban az Ige megtestesülésétől, annál nagyobb a homály és tanácstalanság, nehezebb a hit biztonsága.

Látjuk tehát, hogy Jézus intézkedéseit és az apostoloknak tett ígéreteit egyedül csak az apostolok személyére vonatkoztatni józan eszű ember számára egyenesen képtelenség, sőt sértő Jézus tekintélyére és bölcsességére. Még akkor is sértő volna ez, ha Jézus csak ember lett volna, nem pedig Isten. Nagyon rövidlátó, nagyon meggondolatlan, nagyon furcsa, nagyon szeszélyes, sőt nagyon együgyű ember lett volna így ugyanis az a Jézus. Olyan ember, aki nem lát tovább az orránál.

Ha tehát a Szentírás Szent Péter és az apostolok utódaira egy szóval se utalna, akkor se volna az evangélium meghamisítása, hanem a józan ész szerinti értelmezése, ha az egyház az apostolok utódaként püspököket szentelne, Szent Péter utódaiként pedig pápákat választana. Ez akkor is csak Jézus tanainak józan értelmezése, az emberi ésszel való összhangba hozása, az emberi észnek és gondolkodásnak az evangélium szolgálatába állítása volna. Ugyanis az ész szava is Isten szava, s az észt épp úgy Isten adta az embernek, mint az evangélium világosságát.

Ámde Krisztus Urunk ebben a tekintetben se bízta csupán az emberi észre és gondolkodásra egyháza és a megváltás szent ügyét, hanem itt is közvetlenül ő maga intézkedett.

Mikor megbízta apostolait a tanítással, mikor mondta nekik, hogy elmenvén az egész világra tanítsanak minden nemzetet, hozzátette: "Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig." (Szent Máté evangéliumának legutolsó mondata, 28,20) Mivel az apostolok természetesen nem a világ végéig, hanem csak a halálukig taníthattak, Jézus pedig "egész a világ végéig" tartó tanításról beszél, világos, hogy e szavaival nemcsak rájuk, hanem utódaikra is gondolt. Mivel pedig nem is utódaikról, hanem magukról az apostolokról beszél, mint akik egész a világ végéig tanítanak, ezzel csak azt akarja tudtunkra adni, hogy apostol vagy apostolutód, Szent Péter vagy pápa az ő szemében mindegy. Világos tehát, hogy a mi szemünkben is mindegynek kell lennie.

Ugyancsak jól láthatjuk ezt a Szent Pál példáján is. Ő nem tartozott a 12 apostol közé, még Jézus személyes tanítványa se volt, nem is látta soha a földön élő Jézust, hanem csak Jézus halála után csatlakozott Jézus híveihez, mégis nemcsak "apostolnak" nevezte és tartotta az őskereszténység és tartjuk és nevezzük annak mi is, hanem egyenesen apostolfejedelemnek, tehát többnek, mint a Jézustól magától meghívott apostolokat és egyenesen Szent Péter egyenrangú társának tekintjük. Szent Péter Krisztus kiválasztása folytán és akaratából lett több a többi apostolnál, Szent Pál pedig az eszével és fáradhatatlan buzgóságával.

További bizonyíték, ha valaki, akkor bizonyára maguk az apostolok tudhatták, hogyan érthette és foghatta fel Jézus az egyházat és az egyházi vezetőséget, azaz, hogy csak nekik maguknak szól-e Jézus megbízása, vagy pedig lesznek lelki utódaik is. A Szentírásból egész jól láthatjuk, hogy maguk az apostolok úgy értették, hogy nemcsak személyüknek szól a megbízás, és hogy kell lenni és lesznek utódaik is.

Az Apostolok Cselekedetei első fejezetének 13. verse elsorolja az apostolok nevét (persze itt is úgy, hogy Péter van a legelső helyen), aztán elmondja, hogy Péter felszólalt köztük, mégpedig a következőképpen: Testvérek! Ez a szerencsétlen Iskarióti Júdás öngyilkos lett s így megürült a helye. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek megvilágosítson bennünket, hogy kit választott helyette. Ezután imádkoztak, aztán sorsot húztak és a sors Mátyásra esett, "így a tizenegy apostolhoz sorolták". (ApCsel 1,26)

Tehát Júdás után Mátyás is apostol lett. A Szentírás tehát ismét csak annyira mindegynek tartja, hogy apostol-e valaki vagy "csak" apostolutód, hogy mint ahogyan Szent Pált se mondja senki apostolutódnak, hanem apostolnak, épp úgy Mátyást is csak egyszerűen apostolnak mondja az Írás, s utána is mintha annak a tizenkettőnek egyike lenne, akiket maga Krisztus Urunk választott ki és akik Jézus személyes tanúi voltak, nem pedig csak annak a több ezernek egyike volna, akik a későbbi századok folyamán nyerték el a püspöki méltóságot s vele az apostoli utódlást. Még protestánsaink közül se mondja senki Mátyást apostol-utódnak, hanem egyszerűen "Mátyás apostolnak". Pedig Mátyás csak Júdás utóda volt s nem volt ott az eredeti tizenkettő között. Őt nem maga Jézus választotta apostolává, hanem a többi apostol választotta meg Júdás utódává Jézus halála után.

Képzelhető-e ennél világosabb és meggyőzőbb szentírási bizonyíték arra, hogy nemcsak apostolok voltak, hanem apostolutódok is vannak és kell is lenniük, és hogy ez felel meg Jézus akaratának és az evangélium szellemének? Hogy ezek az utólagos és a mai "apostolok" ugyanazok a mai egyházban, mint voltak Jézus apostolai az ősegyházban, ugyanazon jogkörrel és hatalommal bírnak és ugyanaz a tisztelet jár nekik?

Tehát a mai püspökök is a mi Krisztus rendelte törvényes tanítóink, akiket, mikor bennünket tanítanak, úgy kell hallgatnunk, mintha magát Jézust hallgatnánk és épp úgy kell tisztelnünk őket, mint magát Jézust. Ezek is köthetnek és oldhatnak, ezek is megbocsáthatják bűneinket is. De Szent Péter mai utóda is épp úgy az egyház alapja és erőssége és épp úgy bír a kulcsok hatalmával is, mint maga Szent Péter.

De ugyanerre más bizonyítékunk is van és szintén a Szentírásból. Például hogy Szent Pál is ugyanígy gondolkodott és cselekedett, láthatjuk Timóteushoz írt leveléből. Megtudhatjuk innen, hogy ő nemcsak akkor rendelt apostolutódokat, mikor egy-egy apostol meghalt, hanem anélkül is, és ezzel világosan tudtunkra adta, hogy az apostoli testület egyáltalán nincs a tizenkettes számhoz kötve, mint az áruló Júdás és utóda, Mátyás esetéből következtethetnénk, hanem számban növekedhet és növekednie is kell olyan arányban, mint amilyenben a hívők száma növekszik, azaz az egyház terjed.

Ha Szent Pálnak egy-egy helyen sikerült annyi hívőt szereznie, hogy egyházközséget alkothattak, akkor mielőtt tovább ment, hogy az evangéliumot máshova is elvigye, előbb egy megbízható egyénre (aki akkor még többnyire az idősebbek közül került ki - de hiszen püspökeink ma is többnyire idősebbek) kézrátétel és felkenés által ráruházta az apostoli hatalmat és az illető lett azon a helyen az utóda: a hívek tanítója, papja és kormányzója (a juhok legeltetője).

Timóteus például, akinek utána két levelet is írt, melyek Szentírásunk részét alkotják, ilyen, Szent Páltól kiválasztott apostolutód volt, s hogy az volt, éppen e levelek, tehát a Szentírás, bizonyítják. "Figyelmeztetlek - írja a másodikban -, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él." (2Tim 1,6) Láthatjuk tehát, hogy Szent Pál Timóteusra rátette a kezét s ettől az lelki erőt (apostoli hatalmat) kapott.

Egyébként, hogy az apostolok átadhatták apostoli hatalmukat másoknak is, Krisztus Urunk azon kijelentése is bizonyítja, hogy "amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket". (Jn 20,21) Eszerint tehát az apostolok úgy járhattak el és úgy is kellett eljárniuk, ahogyan Jézus eljárt. Jézus pedig - láthatjuk - mielőtt a földről elment, a tanítás, bűnbocsátás és kötés-oldás hatalmát stb. átadta másoknak, az apostoloknak. Világos tehát, hogy mint Jézus, ők is átadhatták és át is kellett adniuk másoknak azt a hatalmat, melyet tőle kaptak, hogy halálukkal ez a Jézus hozta hatalom ki ne vesszen a földről.

Hogy aztán utódaik ugyanígy tehettek és kellett is tenniük, bizonyítja az 1Tim 5,22: "Kezedet elhamarkodva ne tedd föl senkire." Látjuk tehát, hogy Timóteus épp úgy feltehette a kezét másra, mint ahogyan őrá tette Szent Pál, az apostol. Csak arra kéri Szent Pál, hogy jól nézze meg, kire teszi rá a kezét, azaz kire ruházza át az apostoli hatalmat.

Lehet-e ezek után kételkedni abban, hogy az apostoli hatalom az egyházban örök, nemzedékről nemzedékre száll: hogy ez nem visszaélésképpen keletkezett, nem emberi uralomvágy vagy hiúság eredménye az egyházban, hanem a dolog természetéből és a józan észből folyik és Istennek a Szentírásban világosan kifejezett akarata?

Titusznak is így ír Szent Pál: "Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy pótold, ami hiányzik, s a városokba egyházi elöljárókat (presbitereket) rendelj utasításaim szerint." (Tit 1,5). A protestantizmus ebből a nevet (presbiter) megőrizte, de magát a dolog lényegét nem. Mert világos, hogy ezeken a presbitereken nem a kálvinista egyházközségek választmányi tagjait kell érteni, hanem a felszentelt papokat, akiket az egyház nyelvén valóban ma is "presbitereknek" hívunk. Még az is megvan ma is, hogy papszenteléskor a püspök kézrátétele után sorban az összes presbiter, azaz az összes jelenlévő felszentelt pap is ráteszi a kezét a felszentelendőre.

Így szállt és száll az apostoli hatalom Krisztus közvetlen apostolai óta nemzedékről nemzedékre és ezért mondhatja el magáról a katolikus anyaszentegyház és a katolikus papság a szó szoros értelmében, hogy apostoli, mert ő valóban az apostoloktól származik. Ezért, ha meggyóntam és "a katolikus anyaszentegyház törvénye szerint való egyházi ember" (ilyen szövegezéssel tanultam még én az elemiben az anyaszentegyház negyedik parancsát) megbocsátotta a bűneimet, akkor igazán tudhatom, hogy bűneim valóban meg is vannak bocsátva, mert ezt a hatalmat maga Krisztus Urunk adta az apostoloknak, "a katolikus anyaszentegyház törvénye szerint való egyházi ember" és annak bűnbocsátó hatalma pedig felkenés és kézrátétel által megszakítatlan sorozatban származik le valamelyik apostoltól.

Annyira vigyáz az egyház erre a törvényes apostoli utódlásra és megszakíthatatlanságra, hogy a püspökszentelést (a püspök adja és csak az adhatja ugyanis tovább az apostoli hatalmat) a biztonság okáért mindig egyszerre három püspökkel végezteti, hogy az utódlás csakugyan biztos legyen. Az ugyanis, hogy a három közül egyik se legyen érvényesen felszentelt püspök, tehát igazi, törvényes apostolutód, szinte teljesen lehetetlenség.

De ahogyan lehetett, sőt Krisztus akarata szerint kellett is, hogy az apostoloknak utódaik legyenek, világos, hogy épp úgy, sőt talán még jobban (mert állása még fontosabb) az volt Krisztus Urunk akarata, hogy Szent Péternek, mint az egész egyház fejének is legyen utóda. Lett is és tudjuk is mindegyik utódának nevét és ez az utód azért lett a római pápa, a rómaiak püspöke s vele együtt azért lett maga az egyház is római egyház, mert Szent Péter mint Róma püspöke halt meg.

Mivel az esztergomi érsek egyúttal Magyarország hercegprímása is, világos, hogy ha meghal az esztergomi érsek, az, aki utódja lesz az esztergomi érseki székben, utóda lesz a hercegprímásságban is. Mivel Szent Péter személyében a római püspök egyúttal az egyház feje is volt, világos, hogy aki Szent Péter halála után a rómaiak püspöke lett, az egyúttal az egyház feje is lett. Így és ezért lett az egyház feje a római pápa.

Protestánsaink erre fölénnyel azt felelik, hogy Szent Péter nemcsak Róma püspöke nem volt, hanem még csak Rómában se volt soha. Az egyház fejévé csak azért vált később a római püspök, mert Róma volt a nyugat-római birodalom fővárosa és általában a keresztény világ akkoriban legnagyobb városa, s világos, hogy ha már egy város püspöke az egész egyház feje tudott lenni, akkor Róma volt az a város.

Azt feleljük nekik, hogy ha mindez igaz volna, akkor se bizonyítana semmit a római pápa főségének törvényessége és hivatalának evangéliumi eredete ellen, mert hiszen az egész kétségtelen, hogy Jézus Szent Pétert az egyház fejévé tette, tehát hogy Jézus főt akart az egyházban. Az is bizonyos, hogy azt akarta, hogy ennek a főnek utódja is legyen, vagyis hogy mindaddig legyen feje az egyháznak, amíg lesz egyház. Kétségtelen, hogy ha egyszer az egyháznak ez a Krisztustól akart feje a római pápa lett, Krisztus akaratából lett az. Hogy éppen a legtekintélyesebb és az akkori kereszténység középpontját jelentő város püspökéből lett az egyház feje, logikus dolog.

Ha Szent Péter sohase lett volna Rómában, az Szent Péter utódlása tekintetében csak akkor bírna jelentőséggel, ha lett volna vagy lenne Rómán kívül más város is, melynek püspöke ezt a hivatalt magának követelte volna azon a címen, hogy Szent Péter utóda ő, nem pedig a római püspök. Ez esetben a dolog gyakorlati jelentőséggel bírna, mert valóban dönteni kellene arról, hogy a kettő közül kinek van igaza s melyik város püspökét illeti hát meg az a jog, hogy az egyház feje legyen. Mivel azonban a római püspökön kívül nincs és nem is volt soha, aki ezt a hivatalt a szentpéteri utódlás címén magának követelte, kétségtelen, hogy e tekintetben egészen világos a helyzet.

Ha ugyanis a jelen helyzetben a római püspök igényeit az egész egyház vezetésére nem ismerjük el, akkor az lesz az eredmény, hogy az egyháznak nincs és nem is volt soha törvényes feje, ez pedig - mint már kimutattuk - tökéletesen ellenkezik a Szentírással, Krisztus rendelkezéseivel. Világos tehát, hogy szó se lehet a római pápa jogának és törvényességének kétségbevonásáról még akkor se, ha Szent Péter nem lett volna soha Róma püspöke. Ez esetben a római püspök egyszerűen azon a címen lenne az egyház feje, mert az egyház legnagyobb és legtekintélyesebb városának a püspöke, sőt el se tudjuk képzelni, melyik lehetne az a másik város, melynek püspöke ilyen igénnyel felléphetne.

Legfeljebb Antióchiára gondolhatnánk, mert ennek a városnak egy időben valóban püspöke volt Szent Péter. Hogy Antióchia mégse lépett fel soha effajta igénnyel, csak azzal magyarázható, hogy köztudomású volt, hogy Szent Péter később más város püspöke lett s mint annak püspöke halt meg. A dolgot másképpen nem lehet megmagyarázni. A római püspökök kezdettől fogva azon a címen tekintették magukat az egyház fejének és követeltek más városok püspökeitől maguk iránt engedelmességet, mert Szent Péter utódai. El lehet hát képzelni, hogy ha nem így lett volna, sőt ha nem Róma, hanem valamely más város püspöke lett volna Szent Péter, akkor erről soha senki nem beszélt és nem tudott volna, sőt még maga az illető város se tudott volna róla? Pedig hát Rómának e tekintetben soha nem volt vetélytársa s még maga Antióchia se lépett fel soha effajta igényekkel.

Ha azonban Rómának vetélytársa akadt volna, s Rómán kívül más város püspöke is igényelte volna a pápaságot azon a címen, hogy az ő püspöke volt Szent Péter, az se jelentene sokat. Hiszen például azt, hogy ő Homérosz szülővárosa, egész sereg görög város állította magáról, pedig hát világos, hogy a költő egyszerre több városban nem születhetett. Petőfi születési helyének Kiskőrös is, Kiskunfélegyháza is, Dunavecse is, Szalkszentmárton is, Szabadszállás is, sőt még Kecskemét is mondta magát, de ezzel még igazán nincs bebizonyítva, hogy Petőfi nem Kiskőrösön született. Ha azonban azt, hogy mint az ő püspöke halt meg Szent Péter, Rómán kívül még csak nem is állította más város, az már bizonyára kétségtelenül bizonyítja, hogy csakugyan csak egyedül Rómát illeti ez a nagy dicsőség.

És Róma ezt a büszkeségét és jogát bizonyítani is tudja, mégpedig magából a Szentírásból is.

Szent Péter első levelében (5,13) ezt írja: "Köszöntenek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt." Ez azt jelenti, hogy Szent Péter apostol ezt a levelét Rómából írta. Hogy ugyanis Babilon városából magából nem írhatta, arról még csak vitatkozni se lehet. Babilon városa akkor már nem is létezett, mert már rég elpusztult. Köztudomású azonban, hogy az apostolok idejében a keresztények szerették Rómát Babilonnak nevezni, mint világvárost és romlott pogány várost. Maga a Szentírás is (Jel 17,5) Babilonnak nevezi Rómát, mert abban mindenki egyetért, hogy az Apokalipszisben Rómát nevezi Szent János Babilonnak.

De Szent Márknak, Szent Péter kedves tanítványának, akit - mint látjuk - Péter a most idézett helyen is mint vele egy helyen lakót emleget, evangéliuma is bizonyítja, hogy szerzője római lakos volt, mert evangéliumában elsősorban a rómaiakat tartja szeme előtt, mint akik az ő sorait olvassák. De az, hogy Szent Márk evangéliuma emlegeti Cirenei Simon két fiát, Sándort és a Vöröst (Alexandert és Rufust), akik pedig Rómában laktak, mert Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében küld nekik üzenetet, szintén kétségtelen bizonyíték Szent Márk tartós római tartózkodása mellett, ez pedig, mint látjuk, Szent Péter tartós római tartózkodásával egyértelmű, mert hiszen első levelében, mint láttuk, azt írja, hogy Márk ott van, ahol ő.

 

Az egyház tévedhetetlensége

Az egyház tévedhetetlensége mind a józan ész alapján (természetesen akkor, ha hiszünk Jézus istenségében) tökéletesen megállapítható, mind pedig magában a Szentírásban a legkétségtelenebbül megtalálható.

A józan észből azért következik, mert láttuk, hogy Jézus az egyházat maga helyett hagyta itt a földön. Azért alapította, hogy az ő földről való eltávozását pótolja. Az egyháznak tehát épp oly biztosan és tévedés nélkül kell vezetnie az embereket a hit és erkölcs terén, mintha Krisztus Urunk maga vezetné! Másképp az egyház nem érhetné el a célját. (Az pedig lehetetlen, hogy amit Isten maga alapít, még az se érje el a célját, hogy még az is hiába keletkezzék, sőt esetleg - ha az embereket félrevezeti - egyenesen kárt csináljon haszon helyett.)

Az egyház legelső hivatása és rendeltetése, hogy az embereket tanítsa. Ha az egyház tévedne, éppen az ellenkező célt érné el, mint ami a hivatása: az emberek félrevezetését, s ezt annál végzetesebben, mert hiszen az emberek Krisztus iránti engedelmességből bizalommal hallgatnak az egyházra. Ha Jézus megkövetelte követőitől - pedig láttuk és látni fogjuk, hogy megkövetelte -, hogy az egyházra hallgassanak, e követelésben már szükségképpen benne foglaltatik az is, hogy ugyanez a Jézus arról is gondoskodik, hogy azok, akik az egyháznak szót fogadnak és rá hallgatnak, emiatt pórul ne járhassanak, azaz csakugyan mindig csak jót és igazat hallgassanak.

Ha az egyház tévedne, akkor az embereket nem vezetné, hanem félrevezetné, nem az üdvösségre, hanem a kárhozatra vinné. Ez pedig teljesen lehetetlenség, mert még egy emberre is szégyen, ha az, amit alkot, éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint amiért alkotta (például ha a megszerkesztett mozdony annyira nem sikerül, hogy nem a vonatot húzza, hanem felrobban és személyzetét öli meg).

Istennél azonban ilyesmi teljesen lehetetlen, mert ő nemcsak okos, mint a jó mérnök, hanem végtelenül bölcs és egyúttal mindenható is, tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy amit bölcsessége célszerűnek lát, azt végre is hajtsa. Azzal, hogy Krisztus Urunk tőlünk az egyház iránt feltétel nélküli engedelmességet kíván, már az is bizonyítva van, hogy az egyház tanításának helyessége és parancsainak okossága felől eleve s egyszer s mindenkorra nyugodtak lehetünk.

Krisztus nemcsak azt parancsolta meg, hogy az egyházra hallgassunk, hanem azt is, hogy úgy hallgassunk rá, mintha őt magát hallgatnánk. E parancsával tehát már egyúttal arról is kezeskedik, hogy az egyháztól csak jót hallhatunk és igazat. Tévedhet-e ugyanis, vagy pórul járhat-e valaki azért, mert Jézusnak, Istennek engedelmeskedik?

De az egyház tévedhetetlenségét nemcsak a józan ész, hanem a Szentírás maga is bizonyítja.

Mikor Krisztus Urunk az apostolokat elküldi, hogy tanítsanak minden nemzetet, rögtön azt is utána teszi: "én veletek vagyok mindennap, a világ végéig" (Mt 28,18-20).

Akivel vele van Jézus, aki az út, az igazság és az élet (Jn 14,6), az csak nem taníthat rosszat vagy valótlant? Az csak nem tévedhet? De - ismétlem - még gondolatnak is képtelenség (ha Jézus istenségének alapján állunk), hogy az az egyház, melyet ő az igazság hirdetésére rendelt, akárcsak rövid időre is vagy akár csak kivételképpen is tévedjen s így az emberek félrevezetője és megrontója lehessen. Még az is lehetetlen, hogy rosszat ugyan ne tanítson, de jót se, azaz, hogy haszontalan legyen, mert Krisztus Urunk bizonyára nem azért alapította.

Aztán élete végén még azt is megígérte Jézus az apostoloknak, hogy elküldi nekik "az igazság lelkét" és, hogy az megtanítja majd őket "minden igazságra" és hogy az igazság mindig velük marad. (Jn 14,16 és 16,13)

Aztán kell-e az egyház tévedhetetlensége mellett erősebb és világosabb bizonyíték, mint Jézusnak az a már idézett ígérete, hogy egyházán "a pokol kapui nem vesznek majd erőt"? (Mt 16,18) Össze lehet-e ezt az ígéretet egyeztetni az egyház esetleges jövőbeni tévedésével? Vehetnének-e ugyanis az egyházon a pokol kapui jobban erőt, mint akkor, ha ő is tévedne, ha az igazság és a jó helyett még ő is tévedésre és rosszra tanítaná az embereket Jézus nevében, s ha az emberek Jézus parancsának engedelmeskedve elhinnék neki vakon még a tévelyt is és tennék a rosszat, a helytelent?

El se lehet hát képzelni végzetesebb tévedést és Jézusra sértőbb dolgot, mintha valaki okosabbnak gondolja magát, mint az egyház, ezért felülbírálja tanításait, intézkedéseit, s hogy lelkiismeretét megnyugtassa, megteszi klerikalizmusnak (kereszténység helyett) és pápai vagy papi uralomvágynak (az evangélium uralma helyett, melyet neki is épp úgy kötelessége lenne szolgálni mint a papságnak kötelessége). Aki elhiszi azt, hogy az egyház vezetői a maguk földi és önző uralmát szolgálják s intézkedéseik, irányításaik elsősorban erre céloznak, az kétségbeejtően logikátlan ember akkor, ha emellett azért Jézus istenségében is hisz. Ez ugyanis a kereszténység nyilvánvaló csődje volna, mely Krisztus istenségével semmiképpen se egyeztethető össze.

Mivel a földi egyházat emberek kormányozzák, világos, hogy mindig megvan benne az a gyarlóság, ami az emberrel szükségképpen mindig együtt jár. Még kétségtelenebb azonban, hogy ezek az egyházat kormányzó gyarló emberek sohase voltak vagy lesznek annyira gyarlók, mint azok az emberek, akiket tanítanak és kormányoznak, és hogy feddhetetlenebbek voltak és lesznek minden más földi intézmény embereinél, mindig bölcsebbek is azoknál, hogy fő céljuk mindig az Isten országának és az emberek békéjének szolgálata volt és lesz s munkájukban nemcsak a jó szándék lesz mindig tiszteletreméltó, hanem a benne megnyilvánuló bölcsesség és erő is. Aki azt hiszi magáról, hogy neki az egyházzal szemben kell szolgálnia az emberek, például a munkásság üdvét, az sátáni gonosztevő vagy a legjobb esetben kétségbeejtően ostobául elbizakodott tudatlan.

Ha most azt kutatjuk, hogyan kell érteni az egyházban ezt a csalatkozhatatlanságot és kik az alanyai, akkor a kérdés első felére azt kell mondanunk, hogy a csalatkozhatatlanság csak hitbeli és erkölcsi dolgokra vonatkozik. Igaz ugyan, hogy Krisztus Urunk akkor, mikor az egyháznak csalhatatlanságot ígért, ilyen megszűkítést nem alkalmazott, ez a megszűkítés azonban a józan észből következik. Mivel ugyanis az egyház célja egyedül a hit fenntartása és az emberek lelki és örök üdvösségére vonatkozó dolgainak intézése, világos, hogy csalatkozhatatlansága se vonatkozhat olyasmire, ami ezzel nem függ össze. Ami pedig a kérdés második felét illeti, hogy ti. ki a csalatkozhatatlanság alanya, azt feleljük, hogy azok, akiknek Krisztus az ígéretet adta, tehát az apostoli testület, a mindenkori püspöki kar.

Az egész egyház püspöki kara az egyetemes zsinatokon nyilatkozik meg, mely a világ összes püspökeinek testülete és tanácskozása. De az egyetemes zsinat határozatai is csak akkor tévedhetetlenek, ha szorosan a hitre, nem pedig egyházkormányzati dolgokra vonatkoznak és ha a pápa jóváhagyása is hozzájárul. Jézus ugyanis az apostoloknak együttesen ígérte meg az igazság lelkét s azt, hogy velük marad egész a világ végezetéig, az apostoli testület pedig fej nélkül csonka, tehát nem test.

De csalatkozhatatlan a pápa egymaga is. Először azért, mert enélkül bajosan lehetne az egyház a népek tévedhetetlen tanítója. Egyetemes zsinat ugyanis csak átlag minden száz évben egyszer volt az egyházban s a világ összes püspökeit egy helyre összehívni, ott számukra szállásról gondoskodni, tanácskozásaik anyagát előkészíteni s általában az egész dolgot megszervezni olyan nagy dolog, hogy egyetemes zsinatok gyakran való megtartása még ma is bajosan képzelhető el, mikor már sokmilliós nagyvárosok vannak, ahol néhány ezer embernek egyszerre való elhelyezése nem jelent megoldhatatlan feladatot, s mikor már nemcsak gőzhajók, hanem léglökéses repülőgépek könnyítik meg a világrészek közt való közlekedést. Ezzel szemben ugyanis ott van ellensúlyként az, hogy ma már az egyház csakugyan az egész világra kiterjed, nem pedig csak Európára és környékére, mint hajdan. Az emberiség azonban sokszor nem várhat száz évig valamely fontos hitbeli kérdés eldöntésére, s a hívek addig, míg az egyetemes zsinat megtartásának lehetősége elérkezik, nem maradhatnak biztos útbaigazítás nélkül.

Azonban nem elsősorban ezen okoskodás, hanem Krisztus Urunk határozott ígérete és a Szentírás világos szava miatt tartozik az egyház dogmái közé a pápa tévedhetetlensége.

Szent Lukács evangéliuma 22. fejezetének 31-32. versében ezt találjuk: "Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősítsed majd meg testvéreidet."

Ebben a megbízásban ("Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!") már közvetve a tévedhetetlenség is benne foglaltatik, mert ha valaki Isten megbízásából végez valamit, akkor Isten arról is gondoskodik, hogy megbízását jól végezze. Ha tehát Péter Jézus megbízásából legelteti a nyájat, akkor bizonyára jól is legelteti, és aki Isten rendelésében bízva és parancsának engedelmeskedve erre a pásztorra bízza magát, nyugodt lehet, hogy nem jut káros táplálékhoz és nem is rohan vesztébe, hanem eljut üdvösségére. Krisztus Urunk azonban, mint a lukácsi idézetből látható, ennyivel nem elégedett meg, hanem hogy semmi félreértés ne lehessen, a pápa tévedhetetlenségét ebben a szentírási idézetben még külön és kifejezetten is tudtunkra adta.

A közölt idézet világosan mutatja, hogy Isten nem engedi, hogy Péter hite valaha megfogyatkozzék, s ha testvérei, a püspökök közül nem egy az idők folyamán átesik is a sátán rostáján, azaz téved, arról az egyház isteni alapítója mindig gondoskodik, hogy ugyanez a dolog legalább Péterrel, az egyház fejével sohase történjék meg s nála az igazságban és a jóban testvérei, a püspökök s a hívők mindig megerősítésre, tehát csalhatatlan tanítóra találjanak. (Itt már Jézus csakugyan nem Péterről, hanem a hitéről beszél. Világos tehát, hogy a dolgot nem úgy kell érteni, hogy a többi püspök a pápában mindig erkölcsi példaképre fog találni, hanem hogy a hit tisztaságát, azaz az evangélium helyes értelmezését illetően megerősítésre fog találni nála. Csalhatatlan tanítóról van itt szó, nem pedig romlatlan erkölcsökről és bűntelenségről.)

Végtelenül komikus, de egyúttal nagyon tanulságos is, ahogyan az egyház ellenségei (sőt az egész művelt közvélemény és irodalom) ezelőtt még száz évvel is ezt a pápai csalatkozhatatlanságot kezelték. Még a nagy Dickens is ellene hadakozott, mikor semmi köze se volt hozzá, mert hiszen nem volt tagja az egyháznak s honfitársai közt is (akiknek írt) akkor még olyan kevés volt a katolikus, hogy akkor még Angliának is alig volt köze hozzá.

Nálunk is még a kormány is kötelességének tartotta, hogy a pápai csalhatatlanság dogmájának kihirdetését megakadályozza. Akkori leghíresebb statisztikusunk a lutheránus Keleti Károly, még "Hazánk és népe" című statisztikai művében is majdnem egy teljes lapon át a pápai tévedhetetlenség ellen hadakozik. Ez - sajnos - akkor még egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy műve el ne nyerhesse a Magyar Tudományos Akadémia száz aranyat jelentő jutalmát, sőt később még annak se, hogy róla nevezzék el a Központi Statisztikai Hivatal utcáját. Lehet, hogy a száz aranyat egyenesen ezért is kapta.

Persze Dickensen és Keleti Károlyon egyformán egész jól látható, hogy még csak nem is sejti egyikük se, hogy mi az a pápai csalatkozhatatlanság, ami ellen harcol, sőt egész jól látható, hogy nevetséges torzfogalmaik vannak róla. Ez nem is lett volna szégyene se a protestánsnak, se a regényírónak, se a statisztikusnak, de az már ugyancsak szégyen, hogy felekezeti gyűlöletükben mégis beavatkoztak olyanba, amihez nem értenek és amihez se nekik, se annak a tárgykörnek, melyet műveltek, semmi köze se volt.

Egész jól látható, hogy mindkettő azt hiszi, hogy a pápát becsapni nem lehet, az összeadást se hibázhatja el, bármennyire is siet vele és bármennyire fáradt is az agya. Szerintük a katolikusnak azt kell hinnie, hogy a pápa politikája is mindig a képzelhető legjobb, hiszen ő "tévedhetetlen".

Ha még mindig lennének olyanok, akik ezt értik a pápai csalatkozhatatlanságon, azokat felvilágosíthatjuk, hogy mint az egyháznak, épp úgy a pápának a hatásköre is csak a hit és erkölcs dolgára terjed ki, világos tehát, hogy tévedhetetlensége is csak erre vonatkozik.

Mindez természetes és magától értetődő. Az azonban már nem s ezért ezt még ma is sokan nem tudják, hogy a hit és erkölcs dolga azonos az egyházi dolgokkal. A pápa egyházi dolgokban is tévedhet. A pápai tévedhetetlenség tehát nem azt jelenti, hogy a pápa az egyházat szükségképpen mindig a legjobban kormányozza. Nem. A pápa is tehet és tett is már nemegyszer baklövéseket épp úgy, mint más ember, és természetesen az egyházat se kormányozza mindig a legjobban.

Világos, hogy a pápa intézkedései és rendeletei mind egyházi tárgyú, de világos, hogy ezekben is tévedhet. Például az, hogy Isten előtt kedvesebb a szüzesség, mint a házasság (mivel nagyobb önmegtagadás, s így nagyobb istenszeretet jele), az hit és erkölcs dolga, a Szentírásban is a legvilágosabban benne van s nem is egyszer.

Ha tehát ez irányban nyilatkozik ünnepélyesen a pápa, ebben tévedhetetlen. Az azonban, hogy gyakorlatilag mi helyesebb: rákényszeríteni az egész papságot arra, hogy ezt az Isten előtt kedvesebb dolgot válassza vagy ezt a papságnak csak ajánlani, de egyébként tetszésére bízni, hogy a két életmód közül melyiket válassza, már csak egyházi dolog. A Szentírás nem írja elő a szüzességet a papság számára, mint kötelező dolgot.

Ha tehát a pápa eltörölné a kötelező papi nőtlenséget, joga lenne hozzá, mert ez is azok közé a dolgok közé tartozik, melyeket Jézus nem maga szabott meg, hanem az egyházra bízott, és amely jogával az egyház is élt, mikor az egységébe újra visszatérő görögkeleti papoknak továbbra is megengedte a nősülést (másképp ugyanis sohase jöttek volna vissza az egyházba).

Az egyház ezen engedményéből azonban még nem következik, illetve nem következnék az, hogy okos és helyes is volt ez az intézkedés. Amint az se következik, legalábbis a pápai csalhatatlanságból nem, hogy helyes a papságnak az egyházban tényleg meglévő törvényben előírt nőtlensége. Annak helyessége a legnagyobb fokban valószínű, de nem azért, mert a pápa tévedhetetlen (mert a pápa tévedhetetlensége erre nem terjed ki), hanem mert a hithez csak az tartozik hogy az örökös szüzesség erkölcsileg magasabb rendű dolog, tehát Isten előtt kedvesebb, mint a házasság. De az is szinte lehetetlenség, hogy az egyház, mellyel vele van a Szentlélek, egy, a hittel és erkölccsel összefüggő dologban gyakorlatilag szinte már évezredek óta helytelenül járjon el. Az egyház tévedhet, de nem évezredeken át állandóan.

A pápa tehát feltétlenül csak Krisztus tanainak magyarázásában és hirdetésében tévedhetetlen, azaz annak eldöntésében, hogy valami hozzátartozik-e Krisztus kinyilatkoztatásához, vagy nem. Ezt és csak ezt jelenti a hit és erkölcs dolga. Világos tehát, hogy ha a pápa elfogadja hitelesnek a turini szent leplet, vagyis elhiszi, hogy valóban ez az a szent lepel, melybe egykor a tanítványok Jézus vértől borított szent testét takarták, mikor holtan levették a keresztről, abból még nem következik, hogy ez valóban igazság.

Ha a pápa elhiszi és tanítja, hogy a franciaországi Lourdes-ban Soubirous Bernadettnek a Boldogságos Szűz valóban megjelent és az ott történt csodák tényleg igazak és valóban csodák, természetesen ebből se következik, hogy ez csalhatatlanul így van. Ugyanezt kellene mondanunk a máriapócsi Mária-kép könnyezéséről még akkor is, ha ennek hiteles voltát nemcsak a szatmári püspök, hanem a tévedhetetlen római pápa állapította volna meg.

De természetesen az se tévedhetetlenül bizonyos, hogy a Somogy megyei Nagyszakácsiban nem jelent meg Szűz Mária. Még akkor se lenne ez tévedhetetlenül bizonyos, ha ezt nemcsak a veszprémi püspök, hanem maga a csalatkozhatatlan pápa állapította volna meg, mert ennek Krisztus kinyilatkoztatásának tévedhetetlen magyarázásához semmi köze. Ez egy történelmi esemény.

A pápa csak akkor tévedhetetlen, ha abban dönt, hogy valami dogma-e vagy nem, hogy valami benne van-e Krisztus tanításában s ezért elhívése nélkül nem lehet üdvözülni, vagy pedig nincs benne. A szent lepel, Lourdes vagy Máriapócs vagy Nagyszakácsi esetében azonban egy történelmi kérdésről van szó, mely mivel sokkal későbbi eredetű, Krisztus kinyilatkoztatásában nem is lehet benne, melyet tehát egyedül a tudomány dönthet el, hogy megtörtént-e vagy nem, elhiggyük-e vagy nem.

De üdvözülésünkhöz semmi köze. (Annyiban van köze hozzá, hogy ha meggyőző bizonyítékok vannak rá, a kinyilatkoztatásban való hitünket is megkönnyíti. Annyiban azonban nincs, hogy a katolikus hit Lourdes nélkül is bizonyos és igaz volna s így lényegében véve az, hogy valaki üdvözül-e vagy nem, nem a Lourdes-i jelenésektől függ.)

Világos, hogy az, hogy valakinek a házassága érvényes vagy érvénytelen, szintén nem hit vagy erkölcs dolga. Ennek megállapítása szintén tisztán attól függ, milyen érveket lehet felhozni az egyik, s milyeneket a másik mellett. Ha a pápa a kérdésben dönt (természetesen akkor is, ha a szent lepel, Lourdes vagy Nagyszakácsi ügyében dönt), ő is tisztán a tudományos bizonyítékok és tanúvallomások alapján dönt, tehát a szemtanúkon kívül a tudomány embereit kérdi meg. Az a bizonyosság tehát, melyet ez alapon szerez, emberi bizonyosság. Nincs is semmi szükség arra, hogy a kérdésbe Isten közvetlenül beleavatkozzék. (Arra azonban szükség van, hogy ne engedje, hogy az egyház még Jézus tanai magyarázatában is tévedjen, azaz, hogy azok a jó emberek, akik az Ő parancsának engedelmeskedve az egyház vezetésére bízzák magukat, el ne tévedhessenek.)

A józan ész és a keresztény alázatosság azt kívánja, hogy a pápának ilyen nem csalatkozhatatlan döntéseinek helyességében is higgyünk, mert ostobaság, de különösen tűrhetetlen elbizakodottság, ha azt gondoljuk, hogy mi okosabbak, megfontoltabbak, óvatosabbak vagyunk, mint az, akire Isten a mi lelki kormányzásunkat bízta s mint azok a szakértők, akiknek meghallgatása után a pápa a döntését meghozta. Ámde, ha mi ennek ellenére is okosabbnak tartjuk magunkat a pápánál, ez csak emberi gyarlóság tőlünk, de nem a hit elleni bűn, mert ezek a kérdések nem tartoznak szorosan a hit hatáskörébe, tehát a pápai csalhatatlanság se terjed ki rájuk.

A tanárok, tanítók, szakemberek, tudósok, államférfiak és hadvezérek semmiben se csalatkozhatatlanok, mégis mennyire hisznek nekik az emberek, hogy esküsznek rájuk! Egyes híres hadvezérekről hogy elhitték még azt is, hogy nem fogja őket a golyó! Mi is lenne az emberiségből, ha csak azoknak hinnénk, akik csalatkozhatatlanok és még azoknak is csak olyan dolgokban, amikben csalatkozhatatlanok!

Annyi azonban tagadhatatlan, hogy még ha maga a pápa állapítja is meg, hogy Kovács Vilmát Jászkarajenőn 1956-ban kényszerítették a házasságra s így házassága érvénytelen, abból még nem következik szükségszerűen, hogy csakugyan így is van, mert tévedni emberi dolog, s a pápa is tévedhet mindenben, ami nem tartozik bele szorosan annak a lelki hagyatéknak az értelmezésébe, melyet Krisztus Urunk reánk hagyott.

Az pedig bizonyára nem tartozik hozzá az emberiség üdvözülésének feltételei közé, hogy valamikor és valahol valaki kényszer miatt lépett-e házasságra vagy pedig önként. Ez csak egy ember ügye s még annak se olyan, hogy feltétlenül a lelke üdvössége függne tőle, mert hiszen az egyedül csak attól függ, engedelmeskedik-e az evangéliumnak vagy nem. Világos tehát, hogy emiatt Isten még nem avatkozik bele csodával a világ folyásába, tehát semmiképpen se megokolt, hogy az egyház fejét ilyen esetekben is szükségképpen megóvja az esetleges emberi tévedéstől. Ilyesmikben a pápa is úgy van, mint egyéb hatósági emberek, akik alattvalóik ügyében döntenek, s akikkel kapcsolatban eszükbe se jut, hogy döntésük elfogadásához csalatkozhatatlanságukat állítsuk oda feltételül.

Ha mindezt tudta volna, akkor bizonyára Dickens, a regényíró és Keleti Károly, a statisztikus se botránkozott vagy gúnyolódott volna a pápai csalhatatlanságon s nem tartotta volna ellenkezőnek a haladással és a műveltséggel. Akkor talán még azt is belátta volna mindkettőjük, hogy mindaz, amit egy katolikus embernek hinnie kell, tulajdonképpen a leglogikusabb következménye mindannak, ami az evangéliumban való komoly, következetes és művelt hittel jár.

De hát minek is avatkoztak bele abba, amihez nem értettek s amihez nem is volt semmi közük? Hiszen egyikük se volt katolikus! Miért gondolták azt, hogy ők még a katolikus hithez is jobban értenek, mit az az egyetemes zsinat, mely a pápai tévedhetetlenséget kimondta? A fölényesség bizonyára elbizakodottságból történt, a rosszakarat pedig gyűlöletből. Pedig mennyire meg voltak mindketten győződve, hogy az egyház az, aki gyűlöl, nem pedig ők, sőt hogy ők éppen azért írnak az egyház ellen, mert a gyűlölet ellen vannak. Nagy szégyen mindez, csak persze nem az egyházra.

Pedig hát még mindig nem mondtunk meg mindent. Az igazság ugyanis az, hogy a katolikus egyház tanai szerint a pápa még hit és erkölcs dolgában is tévedhet. Ha például a pápa prédikál vagy könyvet ír, még prédikációjában és könyvében is tévedhet, még hit és erkölcs dolgában is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy valóban téved is, mert hiszen még én se tévedek, hanem csak azt, hogy tévedhet, mert ember. Ez pedig tagadhatatlan.

A tévedhetetlenséghez ugyanis Isten közvetlen beavatkozása, tehát csoda kell, az pedig, hogy Isten állandóan, minden szíre-szóra csodát tegyen, teljesen ellenkezik a józan ésszel, de Isten végtelen bölcsességével, méltóságával és változtathatatlanságával is. Isten nem azért alkotta meg a természet törvényeit, hogy állandóan javítgasson rajtuk vagy állandóan felfüggessze őket, és az embert se azért teremtette tévedhetőnek, hogy aztán mégse engedje tévedni. Világos tehát, hogy a pápa csak akkor és csak annyiban lehet tévedhetetlen, amennyire ez az egyház rendeltetése és Krisztus ígéretei szempontjából elengedhetetlen.

Jézus azért alapította az egyházat, hogy minket az igazság útján vezessen és üdvözítsen. Nekünk is azért parancsolta meg, hogy mindenben hallgassunk rá, hogy üdvözülhessünk. Világos tehát, hogy nem engedheti meg, hogy még maga az egyház is eretnekségekbe süllyedjen s az üdvösség útja helyett a kárhozatba vezesse a neki engedelmeskedő jó embereket. Ezért kell a pápának csalatkozhatatlannak lennie, de világos, hogy csak annyiban és csak annyira, hogy ez az apostoli hagyaték megrontása be ne következzék.

Ezért tévedhet a pápa még hit és erkölcs dolgában is, mint magánember s ezért tévedhetetlen csak akkor, ha mint az egész egyház feje, ünnepélyesen nyilatkozik s nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy amit mond, az Krisztus tanítása és így elhívése az üdvösséghez elengedhetetlen. Ezt hívjuk "ex cathedra", Szent Péter tanítószékéről való nyilatkozatnak.

Ha a pápa olyan tevékeny író volna, hogy még az Osservatore Romanóba is személyesen írna névtelenül cikkeket, vagy ha akár ezeket a cikkeket alá is írná, de cikkeiben még hit és erkölcs dolgában is tévedhetne, mert cikkei bizonyára nem lennének "ex cathedra" nyilatkozatok. A pápának az egész világ számára szóló rádiónyilatkozatai már lehetnek Szent Péter katedrájáról adott nyilatkozatok is, de ezek se szükségképpen azok, sőt legtöbbször nem azok.

Hogy azok-e vagy nem, azt a hangból, a körítésből lehet megállapítani. A pápa nem használ olyan kifejezéseket, melyekben ezt külön hangsúlyozza, akkor nem "ex cathedra" nyilatkozatról van szó. A legtöbb pápa soha életében nem is nyilatkozott "ex cathedra". Erre ugyanis csak rendkívüli esetekben van szükség. Hangsúlyoztuk, hogy Isten csak egész rendkívüli esetekben avatkozik bele közvetlenül a világ folyásába, világos tehát, hogy a pápától is ostobaság, sőt bűn - az istenkísértés bűne - lenne a nyakra-főre való "ex cathedra" nyilatkozás.

De ha szükség van rá, természetesen akkor se tévedhetetlenségében tetszelegve s elbizakodva a megígért isteni segítségben mondja ki a dogmákat és dönti el a hitbeli kérdéseket, hanem - éppen az istenkísértés bűnének elkerülésére - előbb a legszélesebb körű kutatásokat végezteti el, felhasznál minden elképzelhető természetes eszközt az igazság megismerésére, végigkutattatja a Szentírást, az egyházatyák műveit, megkérdi a hittudósokat, meghallgatja érveiket és ellenérveiket, következtetéseket von le belőlük, meghallgatja a józan ész szavát (melyet Isten azért adott, hogy használjuk) s csak azután mondja ki csalatkozhatatlanul a dogmát. IX. Pius pápa azt mondta, hogy éjjel-nappali imádság és böjtölés közben készült az ilyen "ex cathedra" döntés kimondására.

Igaz ugyan, hogy ha csakugyan az egyház tanainak tisztaságáról van szó, a pápa az isteni segítséget akkor is megkapná, tehát akkor is tévedhetetlenül döntene, ha ebbe bízva könnyelműen, előkészület nélkül hozná meg döntését, de akkor elkövetné az istenkísértés bűnét, mely abban áll, hogy az ember csodára akarja kényszeríteni Istent.

Ha az anya azt mondja a fiának, hogy ilyen hideg időben istenkísértés kabát nélkül kimenni, ez azt jelenti, hogy Istennek csodát kellene tennie, hogy meg ne betegedjen a fia. Mivel azonban ezt csoda nélkül, úgy is el lehet intézni, hogy a fiú kellően és okosan felöltözik, vagy pedig otthon marad, világos, hogy helytelen kimenni s mégse öltözni fel csak azért, mert az öltözés terhes.

Ezért kísértette a sátán is bűnre Krisztus Urunkat, mikor azt mondta neki, hogy ugorjon le a templom ormáról, mert Isten úgyse engedi meg, hogy még neki is baja essék. (Mt 4,5-7) Mivel azonban a templom ormáról lépcsőn is le lehet menni s akkor csoda nélkül se esik az embernek semmi baja, világos, hogy bűn levetni magunkat s Istent arra kísérteni akarni, hogy a kedvünkért s a mi ostobaságunkért vagy kényelmességünkért következményeinek elhárítására csodát tegyen. Az "ex cathedra" döntő pápának is kötelessége tehát, hogy Istentől csak annyiban követeljen csodát, amennyiben ez elkerülhetetlen. Kötelessége tehát annak igazságáról, amit "ex cathedra" kimond, emberi eszközökkel is egész a lehetőség határáig meggyőződni és a helyes döntéshez a természetes eszközöket is felhasználni.

A végeredmény tehát az, hogy a pápa tulajdonképpen úgy mond ki dogmákat, hogy a megígért természetfölötti segítségre szükség ne legyen, s az egyház egész kétezer éves történetében talán nem is volt soha szükség. De hát akkor - kérdezhetné valaki - mi szükség van az egész, az olyan nagy hűhót felverő pápai csalatkozhatatlanságra? Nem felesleges akkor az egész? Nem. Isten feleslegeset nem tesz, ezt a csalatkozhatatlanságot azonban megígérte. Nagyon hasznos és szükséges ez így azért, hogy nyugodtak lehessünk. Természetfeletti kezesség, tehát metafizikai bizonyosság ez arra, hogy az egyház vezetése alatt nem juthatunk tévútra s így örök üdvösségünket illetően egészen nyugodtak lehetünk, ha az egyházra hallgatunk. Csak olyasmi akadályozhatja meg üdvösségünket, ami tőlünk függ. Csak a bűneink akadályozhatják meg, semmi más.

Ha az egyház és a pápa tévedhetetlensége nem lenne dogma, akkor is szinte egészen bizonyosak lehetnénk abban, hogy az egyház nem téved és bizton rábízhatjuk magunkat vezetésére. Így azonban egészen bizonyosak lehetünk benne. Akkor emberi bizonyosságunk lenne, olyan, amilyen a tudományos bizonyosság (mely néha bizony megenged kivételeket, s a velejáró csalódásokat) vagy amilyen bizonyosságot a tudomány, a társadalom és a történelem nagy emberei adnak számunkra, a hitünk azonban metafizikai bizonyosságot ad részünkre, mely nem tűr kivételt.

Hogy mennyire szükséges, hogy ilyen bizonyosságunk legyen, láthatjuk abból, hogy az egyház történelme úgyszólván még így se áll másból, mint az eretnekek, vagyis olyan emberek elleni küzdelemből, akik még így se bíztak abban, hogy az egyház okosabb, mint ők, hogy jobban ismeri az igazságot, mint ők s kik még így is azt hitték és azt hiszik, hogy az egyház téved, nem pedig ők. Mi lett volna hát akkor, ha Krisztus Urunk nem ígérte volna meg Szent Péter utódainak és az apostolutódok egyetemének a csalatkozhatatlanságot?

Ha pedig valaki erre azt mondja, hogy mivel a csalatkozhatatlanság dogmája úgyse éri el célját, felesleges, azt feleljük neki, hogy a célja nem is lehetett az, hogy senki se tévedhessen helytelen útra. Mivel az embernek szabad akarata van, Krisztus Urunk arra nem is gondolhatott, hogy ezzel az ígéretével egyszer s mindenkora minden tévedést és minden rossz útra térést megakadályozzon. Ez addig, míg ember lesz és míg az embernek szabad akarata lesz, nem is lehetséges. Csak arról lehet tehát szó, hogy a normális és a jóakaratú, az egyházra hallgató embereket megakadályozza a tévedésben, azaz, hogy bűne nélkül ne juthasson téves útra senki. Ez pedig megvan s vele együtt megvan e jóakaratú emberek lelki békéje is. Nem marhatják őket kétségek, hogy jó úton járnak-e, ha az egyházra hallgatnak, vagy hogy az anyaszentegyháznak nyugodtan engedelmeskedhetnek-e.

Hogy az egyház csak hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen, s még ebben is csak akkor, ha egyetemes zsinatot tart vagy az egyház feje ünnepélyesen nyilatkozik, természetesen nem jelenti azt, hogy csak ilyen esetekben vagyunk kötelesek az egyházi vezetőséggel tartani, máskor ellenben mind véleményünkben, mind cselekvésmódunkban szabadok vagyunk s követhetjük a magunk felfogását. Ha ez helyes álláspont lenne, akkor szüleinknek, tanítóinknak, orvosainknak, a katonaságnál tisztjeinknek sohase kellene engedelmeskedünk, hiszen ők sohase tévedhetetlenek. Az állam előírásaira és rendeleteire, az ő hivatalnokainak intézkedéseire még kevésbé lennénk kötelesek adni valamit, mert hiszen ezek nemcsak lehetnek tévesek, hanem igen sokszor azok is. Ha nem így lenne, nem kellene állandóan új rendeleteket kiadni. A politikai életben különböző pártok küzdenek egymással, s ha az egyik rendszer bukásával a másik kerekedik felül, mindjárt az eddigiekkel ellenkező rendeletek következnek, ez pedig annak a jele, hogy a régiek nem voltak helyesek. Mégis meg kell a rendeleteket tartani addig, míg érvényben vannak.

Világos tehát, hogy a katolikusnak is meg kell tartania egyháza minden érvényben lévő intézkedését, s azon a címen, hogy az egyház ebben nem tévedhetetlen s ezért joga van vele ellenkező véleményt elfoglalni, nem járhat mindenki külön utakon. A jóravaló, vagy a legalább okos katolikus mindenben, ami a vallással összefüggésben és vonatkozásban van, az egyház felfogása szerint igazodik.

Nem bírálgatja az egyház emberi eredetű s így esetleg nem célszerű és megváltoztatható intézményeit se, például nem foglalhat el az egyházi vezetőséggel ellenkező álláspontot a kötelező papi nőtlenség, inkvizíció, egyházi vagyon, szerzetesrendek stb. tekintetében sem. Világos ugyanis, hogy ezek tekintetében is a hivatalos egyházi álláspont a helyes. Látni fogjuk majd, hogy az egyházi vagyonnak is sokkal több volt a haszna, mint a kára. A józan ész és a helyes erkölcs alapján járt el tehát a főpapság, mikor vagyonához ragaszkodott. Látni fogjuk, hogy teljesen helyes volt az inkvizíció is, nagy kegyetlensége pedig rágalom s nem a valóságban, hanem az ellene való gyűlöletben gyökerezik.

Hogy volt külön egyházi állam, azaz hogy a pápa világi uralkodó is volt egyúttal és hogy a pápák világi hatalmukhoz is ragaszkodtak, az is helyes volt. Ami hátránya ennek volt, azt bőségesen ellensúlyozták az előnyei. Sőt, ha ez a világi hatalom ma is megvolna, ma már csak előnyei volnának. Ma már szó se lehetne róla, hogy a pápa lelki hatalma miatta háttérbe szoruljon, ellenben - mivel az emberek átlaga előtt elsősorban az anyagi hatalom számít - nagyon emelné a pápai tekintélyt és igen megkönnyítené azt, hogy az egyház szava a társadalomban irányító legyen és ne csak egyes jóemberek lelkét, hanem az egész társadalmat és a közéletet átjárja az evangélium szelleme.

Az emberek átlaga ugyanis olyan, hogy csak akkor tud keresztény lenni, ha a közszellem is az. Ez - éppen a pápa és a papság közéleti hatalma miatt - megvolt a középkorban, de - elsősorban az egyház világi hatalmának elveszte miatt - nincs meg a modern életben. Szinte azt kell mondanunk, hogy e sajnálatos jelenség oka egyedül az egyház világi hatalmának s ezzel szükségképpen együtt járó közéleti befolyásának elvesztése.

Visszaélés ugyanis régen sokkal több volt az egyházban, mint jelenleg, s a papságnak is volt legalább annyi méltatlan tagja, mint ma, s akkor a közélet és közszellem ennek ellenére is katolikus volt. De a papság mai magasabb erkölcsi színvonalának se az az oka, hogy ma már a papság nem gazdag, s a főpapságnak nincs közéleti hatalma, hanem a nagyobb kultúra, s a vele járó jobb közlekedés, jobb megszervezettség, jobb ellenőrzés, nagyobb rend, s mert ma már nem uralkodnak a bárdolatlan, nyers szenvedélyek annyira az embereken s ezért a papságban is ritkábbak, mint hajdan.

Az egyházzal vele van a Szentlélek s vele van azzal a részével is, mely benne emberi, mert hiszen az egyház emberi részében is Krisztus jegyese és legkedvesebb alkotása. Világos tehát, hogy az egyház nem lehet a rossz képviselője a földön még emberi gyarlóságaiban se. Az egyház is gyarló, mert hiszen emberi, de világos, hogy semmiképpen se annyira gyarló, mint más emberi intézmények és dolgok. Nem lehet kétség az iránt, hogy az egyház vezetői mindig felvehették és ma is bátran felvehetik a versenyt nemcsak jellem és becsület, hanem műveltség, tudomány és józan bölcsesség tekintetében is az emberi társadalom egyéb vezetőivel. Ha azonban ez még ma is így van, mennyire igazság lehetett hajdan, mikor még úgyszólván mindenki, aki műveltséget és tudományt képviselt, az egyháziak sorából került ki.

Ami a papság jellembeli és erkölcsi kiválóságát illeti, ez bizonyos tekintetben már a tudományosságból és a műveltségi fölényből következik, de még inkább Krisztus tanainak képviseletéből és állandó tanulmányozásából. Ha az egyház vezetői nem lennének jobbak az állam vagy a társadalmi élet egyéb vezetőinél és a világi tudomány embereinél, akkor ezzel tulajdonképpen az evangélium hamisságát, vagy legalább értéktelenségét, haszontalanságát állapítottuk volna meg. S ha mindehhez hozzávesszük még azt a 2000 éves tapasztalatot is, mely az egyház mögött áll, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy ha valaki vagy valami, aminek előttünk erkölcsi tekintélye lehet, amelyről joggal feltehetjük, hogy jobb és okosabb mint mi, és amelynek irányelvei szerint igazodnunk lehet és kell, akkor ez a katolikus egyház. Vele szemben azt gondolni (még akkor is, ha nem szorosan hitbeli, hanem a hittel csak összefüggő közéleti, szociális vagy politikai dolgokról van szó), hogy mi okosabbak és tisztábban látók vagyunk, sőt - urambocsá! - még erkölcsi színvonalunk is magasabb s még az egyházi érdekeket is helyesebben tudjuk megítélni, mint maguk az egyház vezetői, mondhatatlan elbizakodottság és végzetes tévedés.

Nem hitbeli, hanem egyházi, sőt az egyházzal bármilyen összefüggésben lévő világi dolgok tekintetében is bajos elképzelni, hogy téves lehessen az az álláspont, melyet az egyház (a főpapság nagy többsége s ráadásul hosszú időn át) képviselt, például hogy a keresztény szeretettel ellenkezett az inkvizíció intézménye, vagy hogy elsősorban az egyéni önzésből folyt az egyházi latifundiumokhoz való ragaszkodás, és hogy az egyház csak hatalmi szempontokból folyamodott a papi nőtlenséghez vagy a latin nyelvhez, és hogy csak a hatalma féltése miatt foglalt el mindig ellenséges álláspontot a politikai vagy szociális forradalmakkal szemben.

Ha azok a "haladó" emberek, akik a forradalmakkal hazájukat vagy az egész emberiséget boldogítani akarták, gondoltak volna erre, s mikor látták az egyház s a papság "reakciós" voltát, nem azt gondolták volna, hogy a papság került az igazi kereszténységgel ellentétbe, hanem ők, igen sok szenvedéstől és keserves csalódástól kímélhették volna meg honfitársaikat s az emberiséget.

"Magyarország új történelme" című művemben kimutatom, hogy a feudális középkorban nemcsak sokkal nagyobb jólétben, hanem még sokkal nagyobb szabadságban és önérzetben is élt a munkásság, vagy átlag a szegény ember, mint a forradalmak eredményezte mai állapotunkban. De ugyanitt minden egyes nemzeti szabadságharcunkról is, melyeket az egyház sohase támogatott, kimutatom, hogy a nemzetnek és szabadságának csak akkor ártott volna igazán, ha győzött volna.

Hogy a hitlerizmus és utána a kommunizmus tekintetében mennyire igaza volt az egyháznak akkor, mikor mindkettővel szemben ellenséges álláspontot foglalt el (pedig a hitlerizmussal szemben elfoglalt ellenséges álláspontja miatt akkor még sok jó katolikus ember is mennyire haragudott az egyházra!) és hogy milyen hasznos lett volna, ha nem bíráltuk és nem ítéltük volna el érte az egyházat, hanem helyette engedelmeskedtünk volna neki, abból tanulságos leckét vehet jelenlegi társadalmunk.

Politikai tekintetben is hallgatnunk kell az egyházra, sőt a szorosan vett hitbeli és erkölcsi dolgok után éppen ebben a tekintetben kell legjobban az egyházra hallgatnunk, mert hiszen az ezen a téren tett baklövések sújtják legerősebben a tömegeket és okozzák az emberiségnek a legnagyobb bajokat és szenvedéseket.

E tekintetben először is tudomásul kell vennünk, hogy ha az egyház "politizál", az mindig azt jelenti, hogy most a politika összefügg a vallással. Ezt láthattuk például a hitlerizmus és utána a kommunizmus idején. Csak becsület és tárgyilagosság kellett volna tehát annak felismerésére, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem a hitlerizmus is rossz politika volt, tehát az egyház után indulva mindenkinek ellene kellett volna lennie, nem pedig felháborodni és azt kiabálni, hogy a papok ne politizáljanak. Hiszen éppen abból, hogy ebben az esetben a papok politizáltak, kellett volna mindenkinek megértenie, hogy annak, aki valóban keresztény akar lenni és annak számítja magát, most politizálnia kell, mégpedig e rendszerek ellen kell politizálnia.

Ha egy rendszer, mely egy ország irányítását akarja kezébe kaparintani, a kereszténység szellemével ellenkező - s ezt bizonyára a papság jobban meg tudja állapítani, mint a rendszer négy elemit végzett, vagy akár doktori oklevéllel rendelkező, de hitközönyös és nem keresztény életet élő laikus hívei -, akkor a politizálás, mégpedig az illető rendszer ellen való politizálás vallási kötelessége mindenkinek, mégpedig nemcsak az egyház, hanem hazája és saját jól felfogott érdekében is. Ostobaság ilyenkor arra hivatkozni, hogy az egyház ebben nem tévedhetetlen. Hát talán az egyház ellen politizáló akarnokok azok?!

 

Melyik az igaz vallás?

Ezt az eddigiek után könnyű eldönteni. Hogy ennek ellenére mégis olyan kevés protestánst lehet a katolicizmus igazságáról meggyőzni, annak oka az, hogy a protestánsok már vagy 90%-ukban ma már nem protestánsok, hanem hitközönyösek, a katolicizmussal szemben nem egy másik vallást, hanem a gyakorlati vallásnélküliséget képviselik, ma már nem Istennek vagy a másvilágnak élnek mint a vallásos ember, hanem e földi életnek, tehát tulajdonképpen nem egy téves vallás helyett egy másik, az igaz vallásnak kell őket megnyerni, hanem a gyakorlati vallástalanság helyett a vallásnak. A legfőbb akadálya azonban mindennek az, hogy ők ezt a kérdést nem is tartják fontosnak. A dolog egyszerűen nem érdekli őket. Már most hogy lehessen valakit megnyerni annak, ami nem is érdekli?

Azt a 10 százalékot pedig, mely protestáns létére még ma is hisz és vallásos, megnyerni azért szinte lehetetlen, mert ezek viszont annyira fanatikusak, hogy ésszel és érvekkel alig lehet rájuk hatni. Ők ezért nem hallgatnak az érvelésre. A jobb lelkűek pedig azzal felelnek érveinkre, hogy ők nem mondják azt, hogy a katolicizmus rossz vagy helytelen, sem azt, hogy csak az ő felfogásuk helyes, hanem az ő megítélésük szerint a vallásosság, a kereszténység abban áll, hogy mindnyájan Jézust keressük, ki-ki a maga módján, s ki-ki úgy találja meg, ahogyan ezt neki a Szentlélek adja.

Önnek a maga vallási felfogása felel meg, nekem az enyém. Önnek ez a helyes, nekem ez, mondják.

Világos, hogy ilyen állásponttal szemben bajos valamit kezdeni. De az is világos, hogy ez a felfogás is végeredményben azt jelenti, hogy engem nem érdekel, melyik felfogás a helyes, sőt szerintem helyes, objektív felfogás nincs is. Tehát tulajdonképpen ezek az emberek is szakítottak már az objektív vallással.

Ha ugyanis Isten van, s Isten az objektív igazság, akkor nem boldogíthat mindenkit más módon, és semmiképpen se helyeselheti, hogy mindenki más módon keresse és találja meg lelki nyugalmát és boldogságát. Akinek csak ilyen vallása van, annak nincs vallása. De az ilyen vallás nem is ér egy fabatkát se, mert nem felemeli, sőt - ha szükséges - megváltoztatja, sőt akár más természetűvé teszi az embert, mint amilyennek született, hanem az ember alakítja benne a vallást a maga képére.

Az ilyen vallás összefér tömeggyilkosságokkal is és érzelgősséggel is - aszerint, hogy milyen lelki beállítottságú valaki -, összeférhet perverzitásokkal, sőt kéjgyilkossággal és öngyilkossággal is, mert ezek is a lelki adottságokkal járnak s az ilyen vallásosság ezeket az adottságokat vagy terheltségeket nem kiküszöböli vagy megmásítja, hanem kiszolgálja.

Csak akkor lehetséges ez, hogy én alkalmazkodjam a vallás előírásaihoz, ne pedig a vallásomat alakítsam a magam adottságaihoz, ha ezeket az előírásokat objektíveknek, változatlanoknak és mindenkire egyformán kötelezőknek tartom. Csak így lehetséges, hogy e téren eredményeket is érjek el. (Hiszen lelki adottságaimmal szemben eredményt elérni még így is rendkívül nehéz.) De az olyan vallásosságban, mely szubjektív, mely alanyi, mégpedig nemcsak a gyakorlatban, hanem még elméletben is, mely megengedi, sőt egyenesen azt tartja helyesnek, hogy mindenkinek más útja legyen Isten felé, egyenesen lehetetlenség az erkölcsi teljesítmény. Az ilyen ember tulajdonképpen már elvetette magától a vallást és azt a mindenkire kötelező erkölcsi normát, amelyhez való igazodásban kellene állnia erkölcsi életének. Az ilyen ember becsapja magát akkor, mikor azt hiszi, hogy ő vallásos.

Aki tehát akkor, mikor a katolikus egyház, a vallás egyetlen jogos képviselője közeledik hozzá, azzal felel, hogy én nem mondom azt, hogy Ön rossz úton jár, csak azt tartom, hogy nincs joga hozzá, hogy mindenkit a maga útjára kényszerítsen, tulajdonképpen már el is ismerte az egyház álláspontjának helyességét, mert hiszen nem is mer vele tárgyalásokba bocsátkozni. Nem meri azt mondani, hogy nincs igaza, de viszont az igazságtól annyira fél, hogy azt eleve eltaszítja magától arra a felfogásra helyezkedve, hogy a vallásosság nem az igazság boldogító bírásában áll, hanem csak az igazság keresésében. Objektív vallási igazság nincs is, legalábbis itt a földi életben annak nem lehet még birtokába jutni. Neki nem kell olyan igazság, melynek kényszerítő ereje van s így lelki küzdelmek elé állítja s tőle áldozatokat, keserves belső harcokat és lemondásokat kíván. Neki az a kereszténység kell, mely békén hagyja, mely már itt a földön se küzdő egyház, hanem mindenkinek békét hagyó egyház.

Világos, hogy ezek között a Jézus-kereső protestánsok között szép számmal vannak olyan jóakaratú emberek is, akik készek lennének Jézusért áldozatokra is. Erkölcsi felemelkedést, eredményt azonban ilyen szubjektív, Jézus-kereső alapon legfeljebb csak azok érhetnek el közülük, akiknek már a lelki adottságaik is jók és lényegében szenvedélymentesek (vagyis akik akkor is jók, ha vallástalanok). Lehetetlenség azonban ilyen alapon s ilyen teológia mellett eredményt elérniük azoknak, akik szenvedélyektől megvertek, akiknek rossz hajlamaik vannak, sőt terheltek. Ezeknek még a katolicizmus objektív igazságának és erkölcstana változtathatatlanságának alapján állva is csak emberfeletti küzdelem árán lehet előrehaladni - hiszen a természetüket kell megváltoztatniuk -, de nem olyan vallási alapon, mely még elméletben is szubjektív, mindenki számára más és más, tehát nem bír kötelező, erkölcsileg kényszerítő erővel.

Abban igaza van ennek a pietisztikus protestáns álláspontnak - s éppen ezért tud jó embereket is megtéveszteni -, hogy Istent színről színre majd csak a másvilágon ismerjük meg, majd ha boldogító látására jutunk, tehát az igazságot teljesen - illetve olyan fokban, amilyen a véges emberi értelem számára lehetséges - csak ott fogjuk megismerni. Ámde azt, hogy Krisztus Urunk mit tanított s hogy Istennek mi a kívánsága itt tőlünk, azaz hogy mit kell tennünk, hogy üdvözüljünk, azt már itt a földön is biztosan tudjuk, nem pedig csak keressük. Krisztus Urunk azt a Szentlelket, aki "megtanít bennünket minden igazságra", már itt a földi életben elküldte, és az is írva vagyon róla, hogy velünk is marad "mindenkor".

Az igazság útját Krisztus tanításában mi már rég megtaláltuk, azt tehát még most is keresni s azt gondolni, hogy a földi életben nem is lehet soha végleg megtalálni, egyenesen összeegyeztethetetlen azzal a ténnyel, hogy Isten már a földre jött és megváltott bennünket. A Megváltó maga mondta, hogy Ő "az út, az igazság és az élet" részünkre. (Jn 14,6) Világos tehát, hogy már régen ismerjük az utat, mely az égbe visz és az igazságot, mely "megszabadít bennünket".

Az élet célja ma már nem az, hogy Jézust, az igazságot és az üdvözülés útját keressük, hanem az, hogy az igazságnak már boldog birtokában és az üdvözülésre vezető út ismeretében állandóan haladjunk a tökéletességben, hogy Jézus szellemét mindig jobban megismerjük, elsajátítsuk és életünkben mindig jobban megvalósítsuk. Ez az élet célja és boldog tartalma, nem pedig az út és az igazság keresése, mert azt már régen megmutatta nekünk a mi Mesterünk, és azóta állandóan mutatja számunkra az az Egyház, melyet éppen abból a célból alapított.

Hogy az az egyház, melyet Jézus alapított, egyedül csak a katolikus anyaszentegyház lehet, nagyon könnyű eldönteni. Ez és csakis ez az egyház van meg Krisztus Urunk óta megszakítás nélkül, csak itt van meg az apostoli utódlás, tehát ez az intézmény, melyet Krisztus Urunk a mi tanításunkra és vezetésünkre alapított.

(Ezt a "csak"-ot természetesen csak a protestáns felekezetekkel való viszonylatában mondhatjuk, mert a keleti egyházak szintén már Krisztus Urunk óta megvannak. A keleti egyházak tehát nem emiatt, hanem egész más okból nem lehetnek Krisztus igaz egyházat. Például többek közt azért nem, mert keleti egyház több is van, nem pedig egy. Krisztus pedig csak egy egyházat alapított. Ezzel azonban majd később foglalkozunk.)

Olyan erős érv ez, hogy a protestantizmus csak úgy tud alóla kibújni, hogy tagadnia kell még azt is, hogy Krisztus egyáltalán egyházat alapított. A protestánsok is látják ugyanis, hogy ha elismerik, hogy Jézus egyházat alapított, akkor csak a katolicizmus lehet ez az egyház, melynek pedig a protestánsok nem tagjai. Mivel pedig a Szentírás világos szavai ellenére azt nem mondhatják, hogy Jézus egyházat egyáltalán nem alapított, kitalálták a láthatatlan egyházat, melynek csak a jók, a predesztináltak a tagjai, és amelyben benne van minden ember (akár katolikus, akár protestáns), aki üdvözülni fog.

Kétségtelen azonban, hogy ha csak ilyen egyház van, akkor nincs egyház, mert a láthatatlan egyház csak képzeleti, nem pedig valóságos egyház. Jézus kétségtelenül alapított egyházat, mégpedig egész kétségtelenül olyant, melyben nemcsak jó, hanem rossz tagok is vannak. Azt mondta például, hogy hasonló a mennyek országa az olyan emberhez, akinek a földjén nemcsak búza, hanem konkoly is nőtt (Mt 13,24-30), hogy hasonló a hálóhoz, melybe a jó halak mellett rossz halak is keverednek (Mt 13,47-48) és hogy hasonló azon tíz szűzhöz, akik közül öt ostoba, öt pedig okos volt (Mt 25,1-12) stb. De a keresztség, az a szertartás, mellyel az egyház tagjaivá válunk, szintén látható dolog. Vajon miért kötötte Jézus látható jelhez egy láthatatlan társaságba való bekerülést?

De egyébként is egyház-e a láthatatlan egyház? És ha Jézus csak ilyen láthatatlan egyházat alapított volna, elérhette volna-e vele a célját: az igazság terjesztését, az emberek tanítását és az üdvösség útjára való kormányzását? Aki vagy ami láthatatlan, az nem tanít, nem is taníthat, és akit nem látunk, az nem kormányozhat bennünket. Minden szentség látható, tehát nem szolgáltathatja ki az, aki maga láthatatlan. De Krisztus Urunk bizonyára a szentségek kegyelmeit is nem azért kötötte látható jelekhez, mert láthatatlan egyházat akart alapítani.

Ha Krisztus Urunk csak láthatatlan egyházat akart volna alapítani, akkor egy szót se szólt volna róla, mert hiszen azok, akik amúgy is már predesztináltak, tehát már arra születtek, hogy üdvözüljenek, az egyház nélkül is jók lettek volna és üdvözültek volna. Az ő számukra nem lett volna szükség egyház alapítására. Az egyház alapításának célja és szükségessége éppen az volt, hogy ne csak azok, akik már úgyis jók, szolgálják az Istent, ismerjék meg az igazságot és szolgálják Isten akaratát, hanem még a nem jók is, sőt lehetőleg minden ember.

Ha Jézus csak láthatatlan egyházat akart volna, olyanformán, mint amilyent a protestánsok képzelnek, akkor nem bízott volna meg olyan embereket a tanítással, a bűnök bocsánatával és a kötés és oldás hatalmával, akik az ő láthatatlanná válása (mennybemenetele) után is láthatók maradnak a földön és akkor nem tett volna szintén olyan embert egyháza fejévé, aki láthatóan kormányozza ezt az egyházat, mert ő maga is látható.

Ha az, aki legeltet, látható, világos, hogy bárányai is láthatók. Láthatatlan bárányok számára nem is kell pásztor, mert azok nem legelnek, s ha igen, akkor nem ellenőrizhető, mit és hol legelnek. Akkor azt se láthatjuk, ha tilosba tévednek, de a kárt se, amit okoznak. Minek az ilyen bárányoknak pásztor?

Látjuk tehát, hogy mikor azt mondjuk, hogy Jézus egyházat alapított, akkor tulajdonképpen egész világosan azt is mondjuk, hogy látható egyházat alapított. Ezt a jelzőt egyedül csak azért nem tesszük hozzá, mert feltesszük, hogy azoknak, akiknek mondjuk, megvan a magukhoz való józan eszük. Hogy Jézus láthatatlan egyházat alapított, egyszerűen azt jelenti, hogy nem alapított egyházat. Azt az egyházat, mely láthatatlan, mert csak azok a jók vannak benne, akiket egyedül csak Isten ismer, nem kell külön megalapítani. Az külön alapítás nélkül is megvan. A láthatatlan egyházat Isten akkor alapította, mikor az első embert megteremtette.

Protestánsainknak tehát - ha csak a napot nem akarják letagadni az égről - tudomásul kell venniük, hogy a Krisztus óta szakadatlanul meglévő és az apostoloktól származó katolikus egyház a Krisztus egyháza, ők tehát nincsenek benne a Krisztus egyházában, ők nem tartoznak a Krisztus nyájába. Ebből a megállapításból pedig más nem következhet, mint csak az, hogy ezután fognak oda belépni, illetve visszalépni (mert őseik benne voltak). De ez természetesen csak akkor történik meg, ha Krisztus tanítványai akarnak lenni, ha keresztényeknek tartják magukat és hajlandók engedelmeskedni isteni Mesterüknek.

De nemcsak ezen a címen kell az egyházon kívül állóknak ezt a kötelességüket tudomásul venniük, hanem azért is, mert - mint rögtön kimutatjuk - igaz egyedül csak a katolikus vallás lehet. Eleve lehetetlen, hogy kívüle bármely vallás igaz lehessen. Ez a megállapításunk már nem is csak a keresztény felekezetek valamelyikére, hanem minden néven nevezendő vallásra vonatkozik. Ha már hiszek egy vallás igazságában, akkor egyedül csak a katolikusban hihetek. A teljes hitetlenségben még van bizonyos logika, de ha valaki hívő s mégsem katolikus, az már szégyent jelent az illető logikájára és józan ítélőképességére.

Kétségtelen, hogy ha egy jóakaratú ember egy bizonyos meghatározott valláshoz ragaszkodik, ha annak érdekeit képviseli és követőjének tartja magát, azt csakis azért teheti, mert azt gondolja, hogy ez a vallás az igaz. Azért hisz valaki valamely vallás tanaiban s azért követi előírásait, mert az a meggyőződése, hogy ezek helyesek és igazak. Ámde azt szinte már az első pillantásra meg lehet állapítani, hogy igazságról komolyan legfeljebb csak a katolikus vallással kapcsolatban lehet szó. Más vallások igazságát semmiképpen se képviselhetnek vagy jelenthetnek. Igaznak ugyanis legfeljebb csak akkor tekinthetünk valamely vallást, ha az a vallás úgy viselkedik, ahogyan az igazság szokott viselkedni. Ellentmondást nem tűrően kimondhatjuk azonban, hogy így minden vallás között egyedül csak a katolikus egyház viselkedik. Az igazság ismertetőjeleit egyedül csak a katolicizmusban találhatjuk meg. Minden más vallás az igazsággal éppen ellenkező ismertetőjelekkel bír. A következőkben ezt az állításukat bizonyítjuk be.

 

Az igazság ismertetőjelei

Az egyformaság

Melyek az igazság ismertetőjelei? Kétségtelen, hogy először is az egyformaság. Bármiféle igazságot nézünk, az egyformaságot mindenképpen megtaláljuk benne, legyen az az igazság akár bölcseleti, akár mennyiségtani, akár természettudományi igazság. El lehet-e például képzelni, hogy Kanadában más egyszeregy legyen, mint Albániában, vagy hogy a koszinusztétel csak Franciaországban legyen igaz és érvényes, Mongóliában például már nem? Hogy az elektromosság törvényei mások legyenek Németországban, mint például Chilében? Vagy hogy a tüdőbajt csak hazánkban okozzák a Koch-féle bacilusok, Spanyolországban már nem? Vagy lehetséges akár csak az is, hogy csak a XIX. és XX. században okozza a tüdővészt az a bacilus, de a középkorban, mikor még bacilusokat nem ismertek, nem ez okozta? Lehetséges, hogy Olaszországban a dinamót vagy a lökhajtásos repülőgépeket éppen ellenkező törvények alapján és módon lehet és kell megszerkeszteni és üzembe helyezni, mint például Nagy-Britanniában?

Nem. Ami igaz ma, az igaz volt ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt is, csak legfeljebb akkor még nem ismerték, még nem tudtak róla az emberek. Nem az igazság - mely szükségképpen változatlan - változott meg azóta, hanem a mi hozzá való viszonyunk, a mi tudatlanságunk oszlott el.

S ahogyan változatlan az igazság időben, épp úgy változatlan térben is. Ami igaz Európában, igaz Ausztráliában is, ami igaz a magyar számára, az igaz a németnek is. Az igazság mindig és mindenütt egyforma. Az igazság nem ismeri az idő múlását vagy változását, de nem ismer régi vagy új világrészeket se, nem ismer hazát vagy idegen országot, fajt vagy nemzetiséget. Az igazság szükségképpen nemzetközi, illetve nemzetek feletti.

Amelyik vallás igaz, annak szintén ilyennek kell lennie. Ha nem ilyen, lehetetlen, hogy igaz legyen. Amelyik vallás nemzeti vallás, s különösen az a vallás, amelyik büszke is arra, hogy ő nemzeti vallás s ezen az egy nemzeten kívül nem is akar más nemzeteknek is vallásuk lenni, az lehet nemzeti sajátosság, lehet nemzeti összetartó erő, tehát nemzeti büszkeség is, de igazság, tehát igaz vallás semmiképpen se lehet. Gondolkodó, okos ember ennek láttára már feleslegesnek is tartja e téren a további kutatást, mert már magából ebből megállapíthatja, hogy az ilyen vallásban igazságot nem kereshet.

Mikor például a mi kálvinizmusunk azzal dicsekszik, hogy ő a magyar vallás, mert - legalábbis hazánkban - csak magyarok követik, a számtalan nemzetiségünk: a németek, tótok, románok, szerbek, horvátok, rutének, vendek, árvamegyei lengyelek, fiumei olaszok, bácskai sokácok vagy bunyevácok, bánsági bolgárok vagy kóbor cigányaink közül egyik se követi, logikus ember számára e dicsekvésével tulajdonképpen azt adja tudtul, hogy ő igaz vallás nemcsak nem lehet, hanem nem is akar az lenni, sőt még csak arról sincs még csak halvány sejtelme se, mit jelent az igaz vallás fogalma.

Az olyan vallás, mely büszke arra, hogy magyar vallás, azaz, hogy csak a magyarok vallása, a magyarra csak káros lehet épp úgy, mint ahogyan nagy kárt csinálna nálunk az a honfitársunk, aki a nemzet iránti nagy szerelmében egy egész külön, a más népektől használttól eltérő egyszeregyet honosítana meg körünkben s ezután ennek alapján tanítana bennünket számolni.

De természetesen az se lenne kívánatos, ha olyan lángoló honszerelmű mérnökünk akadna, aki külön nemzeti elektromosságot fedezne fel részünkre, a magyar nép adottságainak és tulajdonságainak megfelelően, s aztán ennek törvényei alapján szerkesztene motorokat és dinamókat. Természetesen nemcsak a természettudomány és az igazság, ha nem a nemzet és a magyar nép ellen is vétkezne vele, ha eljárásában állítólag még úgy a fajszeretet vezetné is. Aki ugyanis népét vagy faját az igazság ellenére s annak szembeszegülve szereti, az nemcsak az igazság ellen vétkezik, hanem népének is tönkretevője.

Ahogyan azonban nincs és nem is lehet magyar igazság, magyar egyszeregy, magyar (azaz a többi népektől eltérő) természettudomány vagy magyar elektromosság, épp úgy nem lehet és nincs magyar vallás se, s ha mégis van, annak nem lehet köze az igazsághoz. Az ilyen vallás nem az ész, hanem az érzelmek világába tartozik. Jogosak s így tűrhetők-e azonban az olyan érzelmek, melyek ellentétben vannak az ész az igazság világával?

Pedig hát kétségtelen, hogy az iszlám is nemzeti vallás, a zsidó is, az anglikán is és a görögkeleti is. Igaz vallás tehát egyik se lehet.

Igaz, hogy a lengyelek a katolikus vallást is lengyel vallásnak nevezik (sőt Moldvában lakó véreink magyar vallásnak mondják a katolikus vallást is), ezt azonban egész másként kell megítélni, mint az előbb felhozott példákat. Az utóbbi két esetben nem a katolikus vallás az, amely lengyel, illetve magyar vallásnak mondja magát. Éppen ellenkezőleg: tiltakozik ellene. Annyiban elfogadja, sőt örül is neki, hogy minden lengyel és minden moldvai magyar katolikus, de annak már semmiképpen se örül, hogy a lengyelekkel határos oroszok és németek már nem katolikusok (az oroszok görögkeletiek, a németek lutheránusok), és hogy a moldvai románok se azok, hanem görögkeletiek.

A katolikus egyház mindig tiltakozott az ellen, hogy csak lengyelek vagy csak csángók vallása legyen. Annyira tiltakozik, hogy még nevéül is a "katolikus" szót választotta, azaz azt, hogy se nem lengyel, se nem magyar, se nem olasz vagy francia, hanem egyetemes, minden nép és faj számára egyaránt való és minden népet tagjai közé hívó vallás.

Ellenben az anglikán vallást angol ember (illetve angol nő) alapította és csak az angolok részére s akkor, mikor népét az egyház közösségéből elszakította. Hazánkban a kálvinizmus se arra büszke, hogy minden magyar hozzá tartozik (erre nem is lehet büszke, mert hiszen a magyarok nagy többsége is a katolikus egyház híve s a színmagyaroknak is legalább fele oda tartozik, tehát azokból is több a katolikus, mint a kálvinista), hanem arra, hogy a hazánkban lakó svábok, szászok, tótok, románok, horvátok, szerbek nem kálvinisták.

Milyen igazság az, mely arra büszke, hogy Magyarországon ezek se fogadják el, meg azok se, hanem egyedül csak az ország vezetését kezében tartó uralkodónép? Képviselheti-e az evangéliumot és Krisztus tanait az a vallás, mely arra büszke, hogy csak magyarok követik? Vajon Jézus csak a magyarokat váltotta meg? Éppen ellenkezőleg, nem azt mondta-e apostolainak, hogy "elmenvén az egész világra, tanítsátok minden nemzetet"? (Mt 28,19)

A magyar kálvinista arra büszke, hogy neki se a svábok, se a tótok, se a horvátok stb. nem hittestvérei. A magyar katolikus ezzel szemben arra büszke, hogy az ő vallása katolikus, azaz egyetemes, s itt hazánkban is nemcsak a magyarok nagy többsége tartozik hozzá, hanem azonkívül a németek is, a tótok is, többségükben a horvátok és a rutének pedig teljes számban, még az oláhokból is másfél millió, aztán a tengerparton lakó olaszok is, az északi határon lakó lengyelek is, az Al-Duna menti bolgárok is, sőt az országban elszórva kóborló cigányok is. A francia katolikus gyűlöli ugyan a németet (amelyik igazi katolikus köztük, az még a németet se gyűlöli), de azért annak, hogy a németeknek csak alig a felük katolikus, nem örül, hanem sajnálattal veszi tudomásul, mert tudja, hogy a másik felüknek is a katolikus egyházban lenne a helyük. A katolikus egyház nem arra büszke, hogy ő olasz, francia, lengyel vagy magyar, hanem arra, hogy katolikus, hogy egyetemes, hogy nemzetek feletti, mindenkinek való és szóló, azaz, hogy ő a vallási igazságot képviseli. Annyira tudatába van ennek és annyira fontosnak tartja, hogy mint látjuk, még nevével is ezt hirdeti.

Jellemző, hogy a Tiszántúl északi felében, a kálvinizmus törzshazájában, a kálvinista templomot magyar templomnak, a görög katolikus vagy görögkeleti templomot román templomnak, a katolikus templomot azonban itt is katolikus templomnak nevezi a nép. Aki tud egy kicsit gondolkodni és az orránál kissé tovább lát, észreveszi, hogy ez a tulajdonképpen azt jelenti, hogy ez magyar, az meg oláh vallás, a katolikus azonban krisztusi, azaz igaz vallás, melyben mellékes az, milyen fajhoz tartozik, aki hisz benne, mert hiszen nem magyarok vagy románok, hanem az emberek, minden ember számára való faji különbség nélkül. Ebből természetesen még nem következik, hogy igaz is, de legalább annyi igenis következik, hogy legalábbis lehetséges, hogy igaz legyen, mert megvan benne az igazság öntudata s úgy viselkedik, ahogyan az igazság szokott. A kálvinista és a görögkeleti vallás viselkedése azonban merőben ellentéte az igazságénak, tehát nem is léphet fel olyan igénnyel, hogy a gondolkodó ember igazságot kereshessen benne, tehát Krisztus evangéliuma képviselőjének tarthassa.

A zsidó vallás e faji jellege nem zárta ki minden népnek szóló, nemzetek feletti voltát addig, míg az evangélium előkészítőjeként szerepelt, azaz hivatását úgy fogta fel, hogy Isten az ő népét, az ő faját választotta ki, hogy előkészítse a Megváltó útját, aki majd minden népet, minden embert megvált és üdvözít, tehát már minden népnek fog szólni.

Homlokegyenest ellenkezik azonban a zsidó vallás az igazság jellegével ma, mikor már az evangélium egyetemességével szemben is ragaszkodik faji jellegéhez, még ma is az Isten választott népének tartja magát - most már abból a célból, hogy azzal az evangéliummal ellentétben, melyet ő várt legjobban s melyet Isten neki ígért elsősorban, a tagadást és az ellenzékiséget képviselje - faji alapon.

Ma már egyik vallás se annyira faji és nemzeti jellegű, mint éppen a zsidó vallás, mindegyik jobban törekszik arra, hogy másokat, kívülállókat, más fajhoz tartozókat is megnyerjen magának, mint a zsidó. Pedig hát ki látott olyan igazságot, mely nem terjedni s mindenkit boldogítani akar, hanem a fő elve az, hogy csak zsidónak való, csak zsidók számára van?

Igaz, úgy látszik, hogy ha nem is olyan feltűnően, mint más vallásoknak, de azért mégis van bizonyos faji jellege a katolicizmusnak is. Kétségtelen ugyanis, hogy elsősorban a latin népek vallása, míg a germánok protestánsok, a szlávok görögkeletiek (az arabok pedig mohamedánok). Ennek azonban nem a katolicizmus az oka, hanem az, hogy először a görögkeletiek is faji alapon szakadtak el az egyháztól, később pedig a protestantizmus is faji alapon izgatott az egyház ellen. Akik elszakadtak, azok álltak tehát faji alapon, de nem maga az egyház. Ellenfelei tartották tehát fontosabbnak az igazságnál a nemzeti különbséget vagy fajt, de nem a katolicizmus.

Sőt a katolicizmus nemcsak elméletben képviselte az igazság minden nemzetekfelettiségét, hanem a gyakorlatban is meg tudta ezt valósítani. Nemcsak a latin népeket (az olaszokat, spanyolokat, portugálokat és franciákat, akiknél a nemzeti és faji ellenszenv nem állt az igazság útjába) tudta úgyszólván kivétel nélkül megtartani kebelében, hanem ugyanezt sokszor a faji ellentétek és gyűlölet ellenében is meg tudta valósítani.

Az az állítás, hogy a latin népek katolikusok, a germánok protestánsok, míg a szlávok görögkeletiek, inkább csak annyiban igaz, amennyiben a katolicizmusra nézve jelent előnyt, pozitívumot. A latin népek ugyanis valóban katolikusok. Olaszország, Spanyolország, Portugália és az összes dél- és közép-amerikai állam annyira, hogy úgyszólván egy falunyi kivétel sincs bennük. A protestánsok Franciaországban se tesznek ki többet 2%-nál, sőt ha hozzájuk számítjuk még a többnyire kálvinista francia-svájci franciákat is, akkor se tesznek ki többet 3%-nál. A románok többsége görögkeleti ugyan, de még köztük is van másfélmillió katolikus (görög katolikus), egyébként pedig őket inkább szláv, mint latin népnek szoktuk tekinteni. A románok az olaszokhoz, franciákhoz, spanyolokhoz képest egyébként is kevesen vannak. Svájcban a ladinoknak több mint fele protestáns ugyan, ők azonban még a románoknak is csak vagy egy századrészét teszik, s ezért inkább csak érdekességből említjük őket, mintsem mint komoly kivételeket.

A latin népek tehát ennyire katolikusok (99%-ban). Mennyire más azonban az állítólag protestáns germánok képe! Legnagyobb törzsük, a németek, akik elsősorban képviselik a germánságot, hiszen sok nyelven még a nevük is azonos a "germán" szóval, százmillióan vannak s mégis vagy felerészben katolikusok. Nemcsak a Német Birodalomnak 37%-a az (mégpedig elsősorban a tisztább németek, mert a protestáns poroszok német-orosz, a szintén tiszta protestáns szászok pedig német-vend keveréknép), hanem az osztrák-németek teljesen, a szudéta (cseh) németek (kik minden német törzs között legtisztábban beszélik a német irodalmi nyelvet) szintén tisztán katolikusok és a kétmillió magyarországi németnek is háromnegyed része az. A svájci németségnek is fele katolikus (mert Svájcban a franciák jobban protestánsok, mint a németek), a Svájcot alapító őskantonok tiszta német népe pedig teljesen katolikus ma is.

A németalföldiek közt egyenesen több a katolikus, mint a protestáns, mert Hollandiának is 37%-a az, Belgium pedig tiszta katolikus s Belgium népének nagyobb fele esik a flamandokra, azaz a Belgiumban lakó hollandokra, mint a francia ajkú vallonokra. A katolikus németalföldiek száma még akkor is több a protestánsokénál, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a dél-afrikai búrok tisztán protestánsok. Az angolszász észak-amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is a katolicizmus a legelterjedtebb vallás. Tekintélyes kisebbség aztán a katolicizmus Ausztráliában és Új-Zélandon is. A "protestáns" germánok tehát csak így "protestánsok" a latin népek 99%-os katolicizmusával szemben. Az angolok éppen nem tiszta germánok s az ő országukban is ma már újra tekintélyes katolicizmus van.

De a szlávok is csak úgy görögkeletiek, ahogyan a germánok protestánsok. Az oroszok után, akik között szintén vannak katolikusok (ukránok, rutének), a lengyel a legnagyobb szláv törzs. Ez annyira katolikus, hogy mint láttuk, a lengyelek a katolikus vallást egyenesen lengyel vallásnak tartják. Pedig hát nem kevesebb, mit harmincmillió lengyel van. (Pedig ugyancsak sokat kiirtott belőlük a hitlerizmus. Katolikusok aztán a csehek, a morvák és a litvánok, és a mi tótjainknak is háromnegyed része. Ez a helyzet az északi szlávok között. A délszlávok közül pedig a horvátok teljesen, a szlovének majdnem teljesen (csak a magyarországi vendek között - akik nem mások, mint magyarországi szlovénok - van lutheránus kisebbség), a dalmátok nagyobb részben, tekintélyes számban vannak katolikusok, a bosnyákok és az albánok között is és még a szerbek közül is katolikusok a bunyevácok és sokácok. A szlávok is csak így görögkeletiek tehát.

Protestánsok a szlávok között egyedül csak hazánk területén vannak: a tótok egynegyed része s azoknak a vendeknek az egyharmada, akiknek összes száma se éri el még a százezret se. Az összes szláv protestáns száma tehát csak félmillió. Sokkal kevesebb tehát, mint amennyi a latin népek között a protestáns, pedig ott is messze vannak az egy százaléktól.

Egyébként sehol se lehet olyan jól látni az egyház katolicitását, egyetemességét, fajok és nemzetek felettiségét és minden ember számára egyaránt való rendeltetését, mint éppen a mi szép hazánkban. A fajok valóságos konglomerátuma volt ez, mert laktak területén magyarok, németek, tótok, románok, horvátok, szerbek, rutének, olaszok (Fiuméban) lengyelek (Árva megyében), vendek, bolgárok és cigányok, tehát tizenkétféle nemzetiség. Ezek közül tízben (a románok és szerbek teszik a hiányzó kettőt) abszolút többségben vannak a katolikusok annak ellenére, hogy az országnak általában is csak 60%-a volt katolikus. De azért még a románoknak is egyharmada katolikus volt és még a szerbek közt is akadtak tiszta katolikus törzsek (bunyevácok és sokácok). Nálunk még a Bánságban lakó kisszámú bolgárok is katolikusok voltak (fajtestvéreik többségével ellentétben). Nálunk a katolicizmus valóban katolikus volt, azaz egyetemes jellegű, fajhoz nem kötött, minden népre egyaránt kiterjedő.

De a katolicizmus nemcsak abban hasonlít az igazsághoz, hogy fajok feletti, azaz egyetemes, hanem az egyformaságban is. Nem találjuk meg az igazságnak ezt az egyformaságát egy vallásban se, csak a katolicizmusban. A buddhizmus például keleti és nyugati buddhizmusra oszlik, s noha mindkettő buddhizmus, a kettő között nemcsak különbség van, hanem az egyik úgyszólván merőben ellentéte a másiknak. A zsidók is háromféle felekezetre oszlanak: ortodoxokra, neológokra és status quo zsidókra, s nincs olyan összefogó szervük, mely mindhárom felett állna, mely egyesítené őket s gondoskodnék róla, hogy legalább a lényegben egyet higgyenek.

A keleti egyház akkor, mikor Rómától elszakadt, még egységes volt, s egy egyházat alkotott, mert az egész a konstantinápolyi patriarcha kormányzata alatt állott. Ma azonban már rég megannyi nemzeti egyházra oszlik, melyek egymástól függetlenek s a konstantinápolyi patriarcha, a római pápák hajdani büszke ellenfele, ma már még a kis Görögország egyházát se kormányozza.

Ami a protestánsokat illeti, ők már kezdetben is felekezetekre oszoltak, már létüket is így kezdték meg, tehát kezdettől fogva szinte akaratlanul is hirdették, hogy az igazsághoz nem lehet közük. Felekezeteik száma elrettentő, példaként vagy cirkuszba illő komikumként ma már egyenesen háromszázra, sőt még ennél is többre rúg. Hová csúsztak ezek az igazság elengedhetetlen kellékétől, az egyformaságtól?

A protestantizmus e nagy baján az se segít, ha például vannak köztük olyanok, akik azt mondják, hogy kérem, én nem protestáns, hanem kálvinista vagyok. Én egyedül csak a kálvinizmust tartom a kereszténység jogos és hiteles képviselőjének. Én és hittestvéreim tehát szintén egységesek vagyunk a hitben.

Eltekintve ugyanis attól, hogy száz protestáns közül talán még egy sincs, aki így beszél, még az ilyen protestantizmus se bírja az igazság elengedhetetlen kellékét, az egyformaságot. Maga a kálvinista, lutheránus vagy anglikán hit is csak akkor lehetne ugyanis egyforma, ha lenne valaki vagy valami, aki vagy ami benne az egyformaságról gondoskodnék. Az igazság e kelléke ugyanis pápa, vagy legalább a pápa jogkörét betöltő valamely testület nélkül nem lehetséges. Hol van azonban a kálvinista vagy lutheránus pápa vagy az a kálvinista vagy lutheránus testület, mely minden ország kálvinizmusa vagy lutheranizmusa felett áll, mindegyik felett joghatóságot gyakorol, s melynek a föld minden kálvinistája vagy lutheránusa engedelmeskedni tartozik, mert irányító hatalmát és jogkörét Krisztustól, illetve az evangéliumból származtatja?

Milyen kezesség van például a kálvinizmusban arra, hogy a magyar kálvinista szükségképpen azt hiszi, amit például a hollandi vagy svájci? Ilyesmire biztosíték egyedül csak a katolicizmusban van, mert a katolikust, bármely ország polgára legyen is, hitben egyedül a csalhatatlan pápa irányítja, s ha valaki nem hagyja magát tőle irányítani, már exkommunikálva is van, vagyis már ki is van zárva az egyházból. A katolicizmus tehát nem is lehet más, mint csak egységes. De a kálvinizmus?!

De a pápa szerepét még egy testület, például valami szent szinódus vagy konzisztórium se pótolhatja. Ugyanis először nemcsak pápa kell, hanem szükséges hozzá a pápai tekintély is s ezt csak az isteni alapítás (mely a Szentírásból bizonyítható) adhatja meg, míg a szinódusok, vagy konzisztóriumok csak emberi alakítások, ha még úgy elibük tesszük is a "szent" jelzőt.

Másodszor, egy testület sohase tudja szerepét olyan jól betölteni, mint egy személy. Ha ugyanis hatásköre az egész világra kiterjed - pedig hát enélkül szerepét, az egyformaság biztosítását nem tudja betölteni -, akkor tagjainak is különböző országokból kell kikerülniük, összegyűjtésük tehát mindig nehézkes, mindig sok időt kíván, háborús vagy forradalmi viszonyok között, társadalmi vagy politikai válságok idején pedig összeülésük szinte lehetetlen.

Aztán ilyenkor az egyes országok között mindig érdekellentétek, felfogásbeli különbségek vannak, sőt igen sokszor olyan ádáz gyűlölet, mely lehetetlenné teszi a különböző nemzetek megbízottjainak együttes tanácskozását. Képzeljük el például kommunista és "fasiszta" országból jövő megbízottak közös, barátságos, testvéri tanácskozását! Ugyancsak befellegzett nemcsak az egyformaságnak, hanem még annak a hitnek is, amelynek tartalmát és mindenkire kötelező voltát ilyen testületek állapítanák meg!

Hol van azonban - s ez a harmadik s fő érvünk - nemcsak például a kálvinista vagy lutheránus pápa, hanem akár csak egy egyetemes kálvinista vagy lutheránus szent szinódus vagy konzisztórium vagy bármely más olyan intézmény is, amelynek hitbeli döntése a föld minden kálvinistájára vagy lutheránusára, vagy görögkeletijére kötelező? Nemcsak pápája nincs a nem katolikus keresztény felekezetek akármelyikének, hanem nincs olyan nemzetek felett álló testülete se, mely a pápa szerepét betöltené. Nekik csak egy-egy nemzet feletti hatáskörrel bíró testületeik vannak, de még ezek is emberi alapításúak, nem pedig apostoli eredetűek. Határozataik még maguk a kálvinista tanok szerint se bírnak lelkiismeretben is kötelező erővel (hogy csalhatatlanságról ne is beszéljünk) még az illető ország keretei között sem.

Egyedül az iszlámnak volt feje a kalifa képében, de az is csak volt, de ma már nincs. Ő se lehetett tehát az igaz vallás képviselője, mert az igaz vallás nem mulandó, az nem szűnhet meg. De a kalifa addig se töltött be olyan szerepet, mint nálunk a pápa, amíg megvolt. Régen a pápáknak is volt ugyan államuk s ezért volt fegyveres erejük is, de még a rosszakarat se tagadhatja, hogy a világi hatalom mindig egészen mellékszerepet játszott a pápák lelki hatalma mellett, annak csak járuléka és védője volt, s ha megvolt, a pápa lelki hatalmának eredménye és következménye volt. Még a legvilágiasabb pápa országa se volt akkora, mint Csonkamagyarország, állandó hadserege sohase volt, zsoldos serege sohase volt nagyobb vagy ötezer főnél. Ennél jelenleg még egy kisebb állam rendőrsége is nagyobb.

Az iszlám kalifája ezzel szemben elsősorban uralkodó és hadvezér volt, mégpedig akkor, mikor virágzott, a világ leghatalmasabb birodalmának uralkodója és hadvezére. Uralkodó volta, anyagi és fegyveres ereje volt a lényeg, s csak ráadás volt az, hogy egyúttal az iszlám szellemi vezére is volt, s ezért "szent háborút" is hirdethetett. Nála nem mellékes dolog, nem járulékos, nem akcessziós volt a földi hatalom, hanem a lényeg. A kard szerezte a hívőket is. Nem a lelki hatalom, nem a hívők tisztelete adta a kalifának a földi hatalmat eszközül a hit védelmére, illetve a lelki vezér függetlensége és tekintélye biztosítására, mint a pápa esetében.

Ezért nem is tudta a kalifának mégoly nagy anyagi és fegyveres hatalma se megakadályozni, hogy az iszlám két felekezetre (síita és szunnita) ne bomoljon. Igaz, hogy a pápa se tudta megakadályozni előbb a keletiek, majd a protestáns felekezeteknek kiszakadását az egyházból, de ég és föld különbség van a kétféle szakadás között. Ez a különbség éppen annak a kétségtelen bizonyítéka, amiről itt szó van: az egyformaságnak a katolikus egyházban és hiányának az iszlámban.

Az iszlám két felekezetre bomlott, de mind a két felekezet továbbra is az iszlám tagja maradt. A katolikus egyház azonban nem oszlott előbb két egyházra, majd később több száz felekezetre, mert az egyház, illetve pápája azonnal kitaszította magából előbb a keleti egyházat (mely aztán mint holt szervezet, hamarosan további egyházakra bomlott), majd a protestánsokat, akik szintén mindig több felekezetre szakadtak szét, tehát mindig jobban eltávolodtak az igazság ismertető jelétől, az egységtől. Maga a katolikus egyház azonban egységes maradt, nem bomlott felekezetekre. Az egyházban csak azok maradtak meg, akik ugyanazt hitték, akik alávetették magukat ugyanazon ember kormányzásának, akik a megmásíthatatlan dogmák alapján állnak, sőt fejüknek s vezetőjüknek még a hitben való csalhatatlanságát is elismerik.

Valóban, az egyházban szinte tündököl az egyformaság, szinte azonos vele, ellenfelei pedig szinte azonosak a sokféleséggel. Ők azzal azonosak, ami az igazság ellentétének ismertetőjele. Az egyház katolicitását nemcsak a neve bizonyítja, hanem még a nevénél is jobban a valóság.

Mikor a keletiek elszakadtak, a pápa követe letette a kiközösítő bullát a Hagia Sofia főoltárára, azaz kijelentette, hogy a keletiek már nem tagjai többé Krisztus egyházának. Az egyház egysége tehát nem szűnt meg, mert az egyház nem alkudott. Azok körében, akik az egyház tagjai maradtak, továbbra is épp úgy meg volt a hit egysége, mint azelőtt, hiszen éppen ennek kedvéért volt kénytelen rászánni magát az egyház erre a fájdalmas és szomorú operációra. Kénytelen volt, mert másképp maga a Krisztus egyháza, az igazság vallása is megszűnt volna, mert már nem lett volna egységes. Ugyanígy tett a XVI. században a protestáns felekezetekkel.

Nem az egyház bomlott tehát felekezetekre, hanem a hívők egy része bomlott meg és tagadta meg az egyház iránti engedelmességet. Maga az egyház tiszta és egységes maradt, mert hiszen ellenzékét azonnal kíméletlenül kizárta magából. Ezek nem az egyházban, hanem az egyházon kívül ellenzékieskedhettek. Az egyházon belül ez nem lehetséges. Ott csak egység uralkodhat.

Jellemző, hogy az egyháznak ebben az egyformasághoz való tántoríthatatlan ragaszkodásában az egyház ellenségei közül senki se vette észre az igazságnak tiszteletreméltó, sőt tekintélyével szinte lenyűgöző megnyilvánulását, hanem tisztelet helyett úgyszólván mindenki gyűlöletre gerjedt. Ez a gyűlölet nem engedte meg, hogy belássák, hogy az egyház, mely az igazság oszlopának, Krisztus alapításának és képviselőjének tartja magát, másképpen mint így, nem is viselkedhet, mert ez a viselkedés önmaga iránti kötelessége. Ha nem így tett volna, önmagát cáfolta volna meg.

Nem, ezt nem volt hajlandó senki észrevenni, hanem helyette gyűlöletről beszéltek a római egyház részéről s azt állapították meg, hogy ilyen egyház nem lehet a szeretet vallásának képviselője. Sőt éppen ennek alapján állapították meg, hogy az egyház megromlott, elárulta hivatását, letért rendeltetése útjáról. Mintha bizony az igazsághoz való ragaszkodás ellenkeznék a felebaráti szeretettel s nem éppen a felebaráti szeretet követelménye volna. Lehet-e felebarátot jobban szeretni, mint azzal, hogy az igazságot megismertetem vele, vagy hogy annak útjáról nem hagyom letérni? Ellenkezik-e a szeretettel, ha valaki a hamisságot, a rosszat, a sátánt gyűlöli s kérlelhetetlen harcot vív vele, de természetesen felebaráti szeretetből? Az anya, aki élethalál harcot vív fia gyilkosával vagy erkölcsi megrontójával, az anyai szeretetnek legszebb megnyilvánulása, nem pedig a gyűlöleté.

A katolikus egyház vagy bármely más, akár keresztény, akár nem keresztény vallás között tehát ugyanaz a különbség, ami az igazság és a hamisság, vagy legalábbis az igazsággal nem törődő, azt nem ismerő könnyelműség és megalkuvás között. Addig, míg az orvostudomány fel nem fedezte egy kór igazi okát és egyedül helyes orvosságát, eltűrhetik-e az orvosok a különböző kísérletezéseket és egyéni orvosi véleményeket és eljárásokat. De mihelyt ezt valamely orvos megállapította, akkor már nem tűrheti. Sőt minél makacsabbak tudományos ellenfelei, az orvos annál nagyobb hévvel, annál kérlelhetetlenebbül, sőt - embernél már ez csak így van - annál nagyobb dühvel szokott velük szembeszállni.

Aki az igazság tulajdonában van, az nem lehet se nemtörődöm, se lanyha. Annak kötelessége késhegyre menni. Ha nem így tesz, akkor vagy hazudik, mikor azt állítja, hogy biztos tudása és ezen alapuló meggyőződése van az igazságról, vagy pedig hitvány, értéktelen ember, akinek csak a maga kényelme és békessége a fontos s ebből még milliók pusztulása ellenére se enged. Hadd pusztuljanak - gondolja - mások, csak neki legyen meg a nyugalma és kényelme.

Az igazság még a szeretetnél is előbbre való. Aki az igazság miatt és kedvéért szegi meg a felebaráti szeretetet, az csak látszólag gyűlöl, valójában szeret. Hiszen csak azért kíméletlen felebarátjához, hogy boldogabbá tehesse. Éppen az ilyen ember szeretete a legnagyobb, mert a szeretet miatt még tudatlan felebarátja ellenszenvét, gyűlöletét, bosszúját is hajlandó magára vonni és eltűrni, csak hogy használhasson neki.

Ugyanolyan itt az egyház szerepe, mint mikor a tífusz után lábadozó, kiéhezett, étel után áhítozó betegnek nem enged enni az orvos és az ápoló. Aki nincs tisztában a helyzettel, azaz nem ismeri az orvosi igazságot, felháborodik a kíméletlenségen s visszataszító szívtelenségnek találja egy szegény beteg koplaltatását, aki azonban ért a dologhoz, tudja, hogy az egész kegyetlenség semmi más, mint szeretet (és okosság).

Ebben az esetben az, hogy az orvos vagy az ápoló a beteg kedvében járjon, ellenkezésben van egy nagy igazsággal, azzal, hogy az ő betegségtől megviselt belei számára a halált jelenti a kemény étel. A beteg ezt nem tudja, vagy ha igen, nincs elég lelkiereje ahhoz, hogy engedelmeskedni is tudjon az észnek (a legyöngült testben ugyanis az akaraterő is gyönge). Az az ápoló tehát, aki részint, mert a jelen esetben ismeri a beteg életére annyira fontos igazságot, részint, mert személyesen nincs érdekelve a dologban, s ezért a szenvedély, az éhség az ő eszét nem homályosítja el és nem gyöngíti akaraterejét, "szívtelenül" ragaszkodik ahhoz, amit az ész előír, nem kegyetlen, hanem a beteg jóakarója. Az ilyen ápoló szeret még akkor is, ha a beteget erőszakkal akadályozza meg az evésben, sőt cselekedete erkölcsi értékét bár csökkenti, de nem rontja le s nem változtatja rosszra még az se, ha kötelességét néha durván, türelmetlenül gyakorolja. Még az ilyen ápoló is bizonyára jobb, mint az, aki nem tud parancsolni "a szívének" s betegét az evésben szabadjára engedi.

Az egyház ugyanezen helyzetben van az eretnekekkel. Ha a katolicizmus igényt tart arra, hogy Krisztus egyedüli egyházának tartsák és az igazsággal azonosítsák (márpedig kénytelen erre igényt tartani, mert ez az igazság iránti kötelessége; de az emberiséggel is nagy jót tesz vele, mert hiszen Krisztus megváltásában részesíti általa s olyan megdönthetetlen hitet őriz meg számára, mely lelki válságaiban egyedül lehet támasza), akkor nem tűrheti, hogy hívei egy része ezt elhiggye, a másik azt, de azért mégis mindegyik az egyház tagjának és helyes úton járónak tartsa magát. Az igazságtól eltérőket tehát kénytelen kizárni magából, hogy hívei tudhassák és láthassák, mi az, ami igaz és mi az, ami nem igaz, mi az, ami megengedhető és mi, ami nem megengedhető. Ha nem így tenne, azt a látszatot keltené, hogy tanítása igazságában ő maga se nagyon hisz.

Hogy aztán ezt a kötelességét durván teszi-e vagy szerető kímélettel, az igazság szempontjából egészen mellékes. Mivel azonban az egyház Krisztus képviselője a földön, eleve is nyugodtak lehetünk benne, hogy ebben a mellékkérdésben se kell ellenfeleitől tanulnia a szeretetet. Kell legalább annyira durvának lennie az egyháznak is az eretnekekhez, mint az orvosnak a makacskodó betegekhez. Ha a hit egyformaságát másképp nem tudja megőrizni, akkor ki kell zárnia őket magából. Világos, hogy ha célját, a hit egyformaságát, az igazság ismertetőjelének megőrzését a kizárás, a velük való szakítás nélkül is el tudja érni, akkor ő a legboldogabb, ha továbbra is megtarthatja őket az egyházban. Világos az is, hogy ha már kizárta is őket, akkor is rögtön visszafogadja őket, mihelyt az engedelmesség és az egységes hit elfogadásával ez lehetővé válik számára. De az igazság elárulásával nem szeretheti őket, vagyis azt nem engedheti meg nekik, hogy eretneken is az egyház tagjai maradhassanak.

Tessék például elolvasni a Luthert végre (mert ugyancsak nem túl hamar) az egyházból kiközösítő pápai bulla szövegét, s rögtön láthatja mindenki, mennyire nem volt türelmetlen, s mennyire nem volt durva Lutherhez az egyház. Luthernek szinte könyörgött a pápa s újabb meg újabb haladékot adott neki a megtérésre. Nem használt azonban vele semmit, mert ő csak az egyház gyöngeségét, nem pedig szeretetét olvasta ki belőle. S ne csak a pápai bullát, hanem Luthernek "Az ördögtől alapított pápaság ellen" című művét is, melyet válaszul az őt kiközösítő, de neki a nyilatkozásra haladékot adó pápai bulla ellen írt, szintén tessék elolvasni s akkor majd el tudjuk dönteni, kiben volt nagyobb a szeretet, Lutherben-e a pápa iránt, vagy a pápában Luther iránt: akkor majd megtudjuk, melyik volt a kettő közül türelmesebb és e tekintetben is keresztényibb.

A pápa hangsúlyozza, hogy Luther őt személyében is gyalázta (tehát mint látjuk, a pápa olvasta Luthernek ellene írt pamfletjeit is), de ezt is megbocsátja neki s így is kéthónapi gondolkodási időt ad számára, mire végleges ítéletét kimondja. Luther azonban meg se várta a két hónapot, azaz azt, hogy az exkommunikáció, az egyházból való kizárás érvénybe lépjen, hanem rögtön a pápai bulla vétele után máglyát rakott a wittenbergi piacon s színészies pózok s a pápát és a papokat gyalázó csőcselék örömrivalgásai közepette tűzbe vágta a bullát. Azt jelezte vele, hogy ennyit ad ő a pápai bullákra.

Vajon a pápa sértette-e meg a szeretetet Luther kizárásának módjában, vagy pedig Luther bizonyította-e be a kizáráskor való viselkedésével, hogy a gyűlölet fia mennyire ő és hogy fellázadása az evangéliumi igazság ellen mennyire gyűlöletes volt még abban a módban is, mellyel végrehajtotta?

Hogy Kálvin is milyen kegyetlenséggel, milyen gyűlölettel s milyen tömeges bebörtönzések, kivégzések és kínpadra vonások közepette gyakorolta Genfben a katolikus igazság egyformasága elleni lázadását, közismert.

De nemcsak azért nem bírhatja az igazság elengedhetetlen ismertetőjelét, az egyformaságot egy protestáns felekezet se, mert nincs pápája, mert nincs benne senki, aki gondoskodjék erről az egyformaságról, s mert nincs benne, aki hatalommal bírna az igazságtól eltérők kizárására, hanem egy protestáns számára nemcsak gyakorlatilag, hanem még elvileg, ideológiailag is egyenesen lehetetlenség az igazság e fontos ismertetőjelének bírása. Az egyformaság a protestantizmus lényegével, alapelvével ellenkezik.

Ahogyan a katolicizmusnak úgyszólván még a neve is ordítja és közös latin nyelve is tüntetően hirdeti ezt az egyformaságot, az igazság e jellegzetességét, a protestantizmus egyenesen azonos az egyformaság hiányával. Ezt már a neve is jelzi. Ő csak protestál, csak tiltakozik, neki ez a lényege. Az ő neve csak azt hangsúlyozza, hogy nem katolikus, hogy az egyház ellen van, de a pozitívumról, arról, mi az, amit hisz, már nem beszél. Neki a neve is azt mutatja, hogy a dacolás a lényege, neki csak ez a fontos, ő csak azt hangsúlyozza, hogy csak azért se katolikus.

De nincs szükség arra, hogy csak a "protestáns" névbe kapaszkodjunk bele. A protestantizmusnak nemcsak a neve fejezi ki az egyház elleni dacot, hanem lényege a "lelkiismereti szabadság", a szabad kutatás elve is. Ezzel is nyíltan hirdeti, hogy neki semmi köze az igazsághoz. Szabadság ugyanis csak addig van, míg az igazságot meg nem ismerjük. Az orvos például csak addig gyógyít szabadon, míg a baj okát és orvosságát csak találgatják, de még nem ismerik. Ha felfedezték a baj okát és orvosságát, már nem szabadok az orvosok, hanem mindegyiknek egyformán kell kezelni, legalábbis annak az orvosnak, aki halad a korral és valamit ad orvosi tudományára és hírnevére.

A protestantizmus nem ismeri el az egyháznak azt a jogát, hogy Isten és az ember közé oda "tolakodjék". Nem tűri, hogy az egyház lelkiismereti kényszert gyakoroljon. A protestantizmusnak állítólag éppen az a legnagyobb "érdeme", hogy felszabadította az emberi lelkiismeretet az egyház és a papság járma alól, ezzel a hívőket kiskorúakból nagykorúakká tette, akik most már szabadok, maguk dönthetnek hitükről és lelkiismeretükről és önmaguk a bírái önmaguknak, míg a katolicizmusban örökre kiskorúak, önállótlanok maradnak a hívek.

Ezt a hitbeli szabadságot tartja a kultúrtörténelem a protestantizmus legfőbb vívmányának és az emberiségnek tett legnagyobb szolgálatának. De a szolgálat értékelése és égig magasztalása közben teljesen megfeledkezik arról, hogy a nagy vívmánynak az volt az ára, hogy a vallást egyúttal megfosztotta az igazság elengedhetetlen kellékétől, az egyformaságtól, azaz az igaz vallást megszüntette. Ezt azonban csak az tarthatja vívmánynak és felszabadításnak, aki a vallással már teljesen szakított, az, aki továbbra is hívő akar maradni, nem.

Nem győzünk bámulni azon a logikátlanságon, amely a lelkiismereti szabadságot ünnepli és élvezi s emellett még arról is szentül meg van győződve, hogy ő vallásos ember, sőt ő az igazi keresztény.

Ha felszabadítom a lelkiismereteket és mindenkinek jogot adok arra, hogy maga szabja meg magának a hitét, vagy akárcsak arra, hogy a maga felfogása és lelkiismerete szerint értelmezhesse azt a Szentírást, melyből hitét meríti, tehát ha nem ismerek el olyan intézményt, mely a hit tartalmát mindenkire kötelezően megszabhassa, akkor olyan vallásról, mely mindenki számára továbbra is egyforma marad, tehát olyan vallásról, mely a hívő számára igazságként is szerepelhet, szó se lehet, sőt nem lehet szó egyáltalán még vallásról se, mert hiszen akkor tulajdonképpen annyiféle a vallás, ahány "hívő" van. A protestáns "vallás" tehát nem is más, mint kinek-kinek az a joga, hogy ő maga csináljon vallást a maga számára. De mivel - természetesen - mindenki más vallást csinál magának, de ezek mindegyike természetesen nem lehet egyszerre igaz, hol keressük hát azt a reformtus (evangélikus vagy baptista) vallást, amely azt állíthatja magáról, hogy a vallási igazság hirdetője?

A katolikuson kívül minden más vallás olyan messze van az igazság elengedhetetlen kellékétől, az egyformaságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Sőt annak a vallásnak, mely a művelt emberiség körében a katolikuson kívül egyedül szóba jöhet (a protestantizmusnak), egyenesen a lényege, az alapelve zárja ki az egyöntetűséget, tehát azt, hogy igaz voltáról még csak beszélni is lehessen. Hiszen a protestantizmus a vallási szabadság hirdetője, az igazsággal szemben azonban szabadság nincs. Ahol szabadság van, ott egyformaság nem lehet.

Ezzel szemben tagadhatatlan, hogy a katolicizmusban ez az igazságbélyeg, az egyformaság nemcsak megvan, hanem egyenesen lényegéhez tartozik, fő ismertetőjele. Még nevében is ezt viseli. "Katolikus", azaz egyetemes, mindenkinek egyformán szóló, mindenki számára egyformán való. És "római", azaz egy helyről, egy ember részéről irányított, hogy mindenhol egyforma legyen és egyforma is maradjon.

"Róma az eretnekségek előtt soha meg nem hajolt!" - kiált fel a protestantizmus egyik legnagyobb koponyája (Herder). Ez más szóval annak elismerését jelenti, hogy Róma az igazság ismertetőjeléből, az egyformaságból soha nem engedett. Inkább képes volt magát a legnagyobb válságoknak kitenni s akár hívei felét elveszteni, mintsem megtűrje azt, hogy hívei között ne ugyanaz legyen a hit.

Az egyházban mindenki a pápa nevében tanít. A hívő nem taníthat, csak a pap, de a pap is csak akkor, ha püspökétől erre megbízása van. De a püspök is csak akkor Krisztus egyházának püspöke, ha Rómától kapta megbízását és csak addig, míg Rómával tartja a közösséget, míg csak onnan fogad el egyedül irányítást, míg Rómának engedelmeskedik. De a katolikus hívő még a vallásról szóló vagy a vallással akárcsak összefüggő kérdést tárgyaló könyvet is csak úgy olvashat, ha azt a könyvet az illetékes püspök megbízottja átvizsgálta és jóváhagyásával ellátta, tehát megállapította róla, hogy álláspontja egyezik Rómáéval, egyezik a katolikus igazsággal.

Az egyházban valóban csak úgy tündöklik az egyformaság. S nemcsak a lényegben, a hitben, hanem még azokban a külsőségekben is, melyek ezt a hitet kísérik. Az egyházban még a nyelv is azonos, melyben az Istent dicsérik. Aki Pesten tud ministrálni, az Montevideóban, Sydneyben vagy Detroitban is tud. Még a ruha színe és szabása is, melyet a pap az áldozat bemutatásához, a misemondáshoz magára ölt, ugyanaz, sőt az egyház papjai a breviáriumban ugyanazt a szöveget is imádkozzák mind az öt világrészben s ugyanazon a nyelven!

Igen, elmondhatjuk, hogy a katolicizmus az egység valóságos csodája. Pedig ez az egység, ez az egyformaság az igazság egyik legfeltűnőbb és elengedhetetlen ismertetőjele.

A következő fejezetben meglátjuk, mennyire lényegileg más, az igazság egyformaságával mennyire lényegileg ellenkező a protestantizmus alaptermészete.

 

Az igazság nem tűr szabadságot

Az igazság második fő és jellegzetes tulajdonsága, hogy szabadságot nem tűr, hogy vele szemben szabadság nincs, sőt nem is lehet.

Aki tudja, hogy mi az a szabadság, és azt is tudja, hogy mi az a hit, mi az a lelkiismeret, az nem dicsekszik sem a hit, sem a lelkiismeret szabadságával az ő vallásában, hanem éppen ellenkezőleg: mondhatatlanul szégyellnie kell ezt a szabadságot. Az ember vagy az emberi ész nem úr az igazságokkal szemben, hanem kötelessége, értsük meg: kutya kötelessége tiszteletben tartani őket. Az egyház pedig éppen azért van, hogy ezeket az igazságokat és ezek sérthetetlen voltát képviselje, hogy az embereknek tudtukra adja, hogy mire vannak kötelezve, vagyis mit kell hinniük és mit kell tenniük, miben nem szabadok.

A vallás éppen azért van, hogy az emberek szabadságát elvegye. Ami ezt a szabadságot visszaadja, az a vallástalanság. Mivel az utóbbit választani sokkal könnyebb, azért akik szabadságát visszaadják, az emberiség aljából kerülnek ki. Ezért tiszteli a közvélemény a vallásokat és ezért veti meg, nézi le a vallástalanokat. Hogy a vallástalansággal dicsekedni is lehet, azt csak a XX. században a kommunizmus révén értük meg, de el is szakadt miatta a közvélemény a kommunizmustól mindenütt. A protestantizmus ugyanezt hirdette ugyan, mikor a lelkiismereti szabadságot hirdette, de ő ezt még burkoltan tette. A protestantizmus a rosszat még nem nyíltan hirdette. A tömegek nem vették, sőt még ma se veszik észre, hogy valójában ez is a vallástalanság hírverése. Pedig aki olyan vallást hirdet az embereknek, mely szabadságot ad neki, az tulajdonképpen a vallástalanságot hirdeti.

Amelyik vallás szabaddá teszi a hitet, az magyarul szólva: elveti a hitet, és amelyik vallás felszabadítja a lelkiismeretet, az tulajdonképpen az erkölcsi rendet törli el. Hogy a protestantizmus mégse törölte el ezt akkor még, csak annak köszönhetjük, hogy akkor még az emberek nem értették a jelszó értelmét, vagy legalábbis a logikus következményeit nem vonták le rögtön. Minden forradalom így tesz jelszavaival. Nem vonja le mindjárt logikus következményeiket, hanem csak hívek szerzésére használja fel a tetszetős jelszavakat. A vészes logikus következmények csak később, lassacskán jelentkeznek.

A kinyilatkoztatott igazságokkal szemben az eszem, a tízparancsolat törvényeivel szemben a lelkiismeretem nem szabad. Hisz-e például a Szentháromságban az, aki hisz ugyan, de azért azt is mondja, hogy azért szabad ugyanezt nem hinni is? Hisz-e Krisztus istenségében az, aki tetszésemtől teszi függővé, hogy elfogadom-e vagy nem, s ha nem fogadom el, akkor is megtűr azért vallása tagjai között? Tiszteli-e a tízparancsolatot az, aki az emberek lelkiismereti szabadságára bízza, hogy káromkodnak-e vagy nem, tisztelik-e a szüleiket vagy nem, paráználkodnak-e vagy nem, egykéznek-e vagy nem? Ha pedig minderre protestánsaink azt felelik, hogy ilyen engedményeket ők nem tesznek híveiknek, azt válaszoljuk nekik, hogy hát akkor miért dicsekszenek azzal, hogy vallásszabadságot és lelkiismereti szabadságot adtak az embereknek a római egyház szolgaságával, zsarnokságával szemben?

Vagy hoztak protestánsaink hitbeli és erkölcsi tekintetben való szabadságot vagy nem? Ha nem hoztak, miért dicsekedtek és dicsekszenek még most is vele? Ha pedig hoztak, akkor miért mondják mégis azt, hogy náluk se szabad paráználkodni és hogy náluk se szabad a Szentháromságot vagy Jézus istenségét tagadni? Ki látott olyan szabadságot, melyben ez se szabad, meg az se? Aki maga se veszi komolyan vagy maga se tartja meg azt, amit hirdet, annak mindenhez van joga, csak a dicsekvéshez nem.

Egyébként az se igaz, hogy például a Szentháromság vagy Jézus istenségének tagadását a protestantizmus se engedi meg. Mikor ugyanis úgynevezett ökumenikus mozgalmukat megindították, hogy a keresztény felekezeteket egyesítsék, és megpróbálták megállapítani, mi az, amiben mindnyájan megegyeznek, se a Szentháromságot, se Jézus istenségét nem lehetett felvenni a közösen elfogadott igazságok közé, mert sokan tiltakoztak ellene. De láttuk, hogy a Szentírás megtartásában is vagy meg nem tartásában is szabadságot engednek híveiknek, mert a Szentírásban semmi sincs oly határozottan megtiltva, mint az elválás után való újabb házasságkötés s éppen ezt engedi meg legjobban kivétel nélkül minden protestáns felekezet nemcsak híveinek, hanem még lelkészeinek is. Ezt még azok a túlzó nazarénusok is megengedik, akik még a fegyver érintését is szigorúan tiltják híveiknek.

Ha a szülők szegények és már két-három gyermekük van, a gyermekáldás elleni védekezést is megengedi minden protestáns felekezet (az anglikán például ezt hivatalosan is kimondta). Pedig hát ezzel vagy a paráználkodásra (óvszerek használata), vagy a gyilkosságra (abortusz), tehát valóban a tízparancs megszegésére adnak híveiknek szabadságot. A katolikus egyházban a gyermekáldás elleni védekezés csak a házasélettől való tartózkodás által van megengedve, mert a katolikusnak valóban tilos a paráználkodás is és a gyilkosság is.

Az olyan vallás, mely igényt tart arra, hogy igazságnak tartsák, tanaival szemben nem engedélyezhet szabadságot híveinek. Az igazságnak mindenki szükségképpen rabszolgája. Ez annyira magától értetődő dolog, hogy az igazság irányában való rabszolgaságot senki se szokta szégyellni, sőt mindenki egyenesen dicsekszik ezzel a rabszolgasággal. Aki az igazságot megismeri, nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi, elismeri, alkalmazkodik hozzá, azaz szolgálója lesz. Ezzel az eszét is szolgálja, a maga érdekeit is, mások érdekeit is és a közt is.

De az igazságnak az is a természetéhez tartozik, hogy terjedni akar, hogy minél többen szolgálhassák. Ha egy igazság létezik, ha törvényei és következményei itt érvényesülnek körülöttünk, de sajnos nem tudunk róla, akkor mindenki érzi, hogy valami nincs rendben, valami fonák és ránk nézve káros helyzet áll fenn, melyet minél előbb ki kell küszöbölni, minél előbb meg kell szüntetni, melyen minél előbb változtatni kell.

Például a középkorban is igazság volt már (mert hiszen láttuk, hogy az igazság nemcsak térben, hanem időben is egyforma, ugyanaz, nem változik), hogy bacilusok élnek körülöttünk, melyek közül nem egy az ember életére káros. Mivel azonban akkor még nem tudtunk róluk s ezért nem is alkalmazkodtunk ehhez az igazsághoz, mivel nem lettünk szolgájává, nagy kárunk volt belőle (többek között az, hogy az emberek átlagos életkora nem volt több 20-30 évnél). Ma már tudjuk ezt az igazságot, alkalmazkodunk hozzá, azaz szolgái lettünk a tudásunknak, az igazságnak s az eredmény az, hogy átlagos életkorunk a 60 évet is meghaladja.

Világos, hogy nem is szégyelljük ezt a szolgaságot. Éppen ellenkezőleg: dicsekszünk vele. Igazságot és minél több igazságot ismerni dicsőség, tehát az igazsághoz alkalmazkodni is dicsőség, mert ez már magától értetődően következik az igazság megismeréséből. Pedig hát ez is szolgaság s épp úgy kényelmetlen is, mint más szolgaság. Például a bacilusok ismerete miatt nekünk, mai embereknek már sok minden nincs megengedve, ami a középkor emberének még meg volt engedve. Annak például nem kellett annyiszor kezet mosnia, nem kellett télen is annyit szellőztetnie, tisztálkodnia, szűrővizsgálatoknak magát alávetnie stb.

Kétségtelen, hogy addig, míg éltek körülöttünk a tüdővész, szifilisz, himlő, veszettség, kolera, pestis bacilusai, az influenza, a gyermekparalízis vírusa, de nem tudtunk róluk, azaz egyes, földi életünkre igen fontos, minket közelebbről érdeklő igazságokat nem ismertünk s ezért nem alkalmazkodtunk hozzájuk, nem álltunk szolgálatukba, nem vettük tudomásul törvényeiket, nagy kárunk volt belőle. De az is bizonyos, hogy mikor már megtudtuk az igazságot, egy józan eszű embernek se jut már eszébe, hogy amellett kezdjen el érvelni, hogy őrizzük meg továbbra is szabadságunkat s csak azért se alkalmazkodjunk a bacilusok ártalmas voltához, csak azért se vegyük tudomásul őket, csak azért is ragaszkodjunk előbbi középkori szabadságunkhoz.

De természetesen a fizikai igazságok se mind olyanok, hogy védekeznünk kell ellenük, mert ránk károsak, hanem olyan fizikai igazságok is vannak, melyeket előnyünkre használhatunk fel. Például a középkorban is itt volt körülöttünk az elektromosság, csak nem tudtunk róla. Emiatt meg voltunk fosztva attól a sok előnytől (villanyvilágítás, erőművek, dinamók, dieselmotorok stb.) és kényelemtől, melyet ezzel szerezhetünk magunknak. Vagy például régebben még nem tudtunk a rádióhullámok létezéséről stb. Most, hogy már felfedeztük és ismerjük, tudomásul vettük őket és alkalmazkodunk hozzájuk, azaz mióta szolgálunk azoknak a természettudományos igazságoknak, melyeken alapulnak, hasznunkra vannak. Világos azonban, hogy egyikünknek se jut eszébe, hogy a városainkat és lakásunkat behálózó és életünket veszélyeztető villamos vezetékek miatt elvesztett szabadságát féltse s azt követelje, hogy az elektromosság és a rádióhullámok alkalmazkodjanak őhozzá, nem pedig ő alkalmazkodik ezek törvényeihez. Akinek ugyanis józan esze van, tudja, hogy itt nekünk kell alkalmazkodnunk és a valóságot (ami azonos az igazsággal) tudomásul vennünk.

"Az igazság szabaddá tesz benneteket" (Jn 8,32) - mondta Krisztus Urunk. Az igazságnak szolgálnunk kell, mégis akkor leszünk igazán szabadok, ha e szolgaságnak alávetjük magunkat. Az elektromosságot például nem mi irányítjuk, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk törvényeihez s gépeinket azon igazságok tudomásulvétele, tehát szolgálata alapján szerkesztenünk meg, amelyeket kifürkésznünk sikerült róluk. De ugyanígy vagyunk a rádióhullámokkal és a bacilusokkal vagy más betegségekkel is. Mégis sokkal szabadabbnak érezzük magunkat és vagyunk is most, mint akkor, mikor még nem tudtunk róluk, s így nem kellett őket tudomásul vennünk, mert azt tettük, amit akartunk. Az ember ezáltal lesz igazán szabad, ha az igazságokat elismeri és szolgálja, azaz tiszteletben tartja.

Az igazság akkor is igazság, ha mérges vagyok érte, sőt akkor se változtathatok rajta s nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem és alkalmazkodom hozzá, ha a mennyezetig ugrálok is miatta dühömben. Ha az igazságot megtudtam, akkor - ha még oly kellemetlen is számomra - mégse tehetek mást, minthogy örülök neki, hogy megtudtam, mert mégis sokkal jobb így, mintha nem tudnám.

Világos, hogy ha tudom azt, hogy a fémek vezetik az elektromosságot, a posztó vagy vászon meg nem, ha elektromos vezetékkel van dolgom, örülök neki, hogy ezt tudom. Mást nem tehetek, minthogy e tudásomnak megfelelően viselkedem, azaz hogy ennek az igazságnak a szolgája leszek. Ennél okosabbat semmiképpen se tehetek.

Világos, hogy ez a szolgaság nem lesz szégyenem s alkalmazkodásomért az emberek nem azt fogják mondani rólam, hogy milyen önérzet nélküli, gyáva rabszolgalélek ez, hanem hogy milyen okos ember. Sőt valójában még ezt sem mondják, mert ehhez nem is kell külön okosság. Ehhez csak józan ész kell, az meg átlag minden embernek van, tehát természetes, magától értetődő, olyan valami, amiről nem szokás beszélni. Szokás az ellenkezőről, mert az elmeháborodottság már nem szokásos, nem mindennapi dolog.

Még ha például a világ ura vagyok, mint Napóleon volt egy időben, s ezért azt gondolom, hogy vagyok olyan nagy személyiség, hogy megmutathassam, hogy legalább ez egyszer mégis az fog történni, amit én akarok, nem pedig az, amit az igazság, vagy ha például éppen én vagyok Galvani, aki az egész elektromosságot felfedeztem, s ezen a címen gondolom azt, hogy ura is vagyok annak az igazságnak, melyet felfedeztem s csak azért is fémmel nyúlok az elektromos vezetékhez, kétségtelenül ebben az egyetlen esetben is pórul járok, mert az igazság még egyszer se tűri el, hogy ne szolgáljak neki s ne én alkalmazkodjam őhozzá. De természetesen ekkor se fogja senki megdicsérni az eszemet, se a bátorságomat, se az önérzetemet, se a szabadságszeretetemet, hanem egyszerűen szamárnak fog mondani, sőt még többre, pillanatnyi elmezavarra gondol.

Ugyanígy vagyunk a vallási igazságokkal is, ha azok valóban igazságok. Vallásszabadság tehát, legalábbis elméletben, nincs, sőt még gondolatnak is képtelenség, feltéve természetesen, hogy a vallás igazság, vagy ha a sok vallás között van olyan vallás is, amely igazság. Ez esetben ugyanis szabadságról szó sem lehet, hanem minden embernek kutya kötelessége ezt követni. Ekkor szó sem lehet arról, hogy az egyénre bízzuk, hogy vallásos-e vagy nem, s hogy ezt a vallást szereti-e inkább vagy a másikat. Ha van igaz vallás is, akkor csak ez az egy vallás van, akkor a többi nem vallás, hanem csak visszaélés és emberi eltévelyedés. Akkor nincs senkinek szabadsága arra, hogy válogasson a vallások között, de ekkor nem is érzi e téren senki a szabadság hiányát, hanem szolgaságát mindenki természetesnek tartja, sőt többnek: a legfelemelőbb boldogságnak és a legmegtisztelőbb szabadságnak.

Deo servire regnare est. Valóban igaz, hogy aki Istennek (vagy azt is mondhatjuk helyette: az igazságnak) szolgál, az valóban uralkodik. Az emberiség azóta uralkodik a természeten, mióta törvényeit, igazságait felfedezte s megtartja őket, azaz szolgál nekik, amióta olyan gépeket, szerszámokat, készülékeket szerkeszt, melyek a felfedezett törvények, igazságok tudomásulvételén, a hozzájuk való alkalmazkodáson, tehát a nekik való szolgáláson alapulnak. Világos, hogy az ember lelki élete is csak akkor lehet boldog, ha megismeri, tudomásul veszi a lelki, erkölcsi, vallási igazságokat, ha megtartja, szolgálja őket.

(Világos és természetes, hogy csak akkor, ha vannak valláserkölcsi igazságok. De kétségtelen, hogy minden embernek elsőrangú kötelessége, hogy kutassa, hogy vannak-e ilyen igazságok és hogy melyek azok.)

Ha igaz, hogy van Isten s az törvényeket szabott elénk, ha igaz, hogy ezek megtartásáért örök jutalom, megszegéséért örök büntetés jár, ha igaz az, hogy az Isten maga is eljött a földre, innen való eltávozása előtt egyházat alapított, hogy velem törvényeit közölje s engem lelki dolgokban irányítson: akkor nem az én tetszésemtől függ, hogy ezt tudomásul veszem-e vagy nem, hanem a józan észből következő, természetszerű kötelességem, hogy életemben szerinte igazodjam. Ez esetben ez nem lehet szolgaság részemre, mely teher, hanem a felszabadultság érzésével járó végtelen boldogság.

Ha tehát a dologhoz értő és logikus ember azt hallja, hogy a reformáció fő érdeme az, hogy felszabadította az észt és a lelkiismeretet abból a rabigából, melyet a középkori egyház vetett rá, vagyis hogy a reformáció ajándékozta meg az embert a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság nagy kincsével, akkor zavartan kell csóválnia a fejét. Mást ugyanis nem érthet belőle, mint csak azt, hogy a reformáció megszabadította az embert a vallás nyűgétől s megállapította, hogy a vallás nem igazság többé. De ebből viszont az is következik, hogy sohasem volt az. Ez lehet dicsősége az istentelenségnek vagy a vallástalanságnak, de nem egy vallásnak. Ne feledjük ugyanis, hogy a reformáció új vallást alapított, nem pedig a hitetlenséget akarta a földre hozni. De hát vallás-e az, amikről megállapítom, hogy nem igaz? (Ha ugyanis igaz, akkor nem beszélhetek vele kapcsolatban szabadságról.)

Ha a vallás igazság, akkor a vele való viszonylatomban csak szolga lehetek, mert igazságai, tanításai, törvényei, parancsai tekintetében éppen úgy nem válogathatok, mint ahogyan a mérnök nem válogathat tetszés szerint a természet igazságai és törvényei között, hogy egyiket meg fogja tartani és tudomásul fogja venni, a másikat nem, vagy ahogyan az orvos nem válogathat az emberi test és betegségeinek törvényei, megállapított igazságai között, ha azok valóban igazságok.

A vallással szemben szabad csak akkor lehetek, ha tudom, hogy a vallás állítólagos igazságai nem igazságok, vagy legalábbis nem tudom bizonyosan, hogy igazságok-e. De a vallás még ez utolsó esetben is felesleges dolog, mert mit ér az olyan vallás és van-e haszna, amelynek igazsága bizonytalan, s ha akarom, hiszem, ha akarom, nem? Világos, hogy ez esetben, ha szenvedélyeimmel vagy érdekeimmel ellenkezik, akkor nem hiszem, vagy legalábbis azt, ami ellenkezik érdekeimmel, nem hiszem belőle.

Hogy a protestantizmus vallásszabadságot és lelkiismereti szabadságot hozott, ezt jelenti. Ki nevezheti azonban ezt józan ésszel vívmánynak? A vallástalanság szempontjából vívmány, de vallási szempontból rombolás, destrukció. Az emberi kényelem és ösztönök részére szerzett engedmény, a babona és sötétség visszaszorítása, ha a vallásosságot az emberi szellem elfajulásának tartjuk. Tévely alól felszabadítani az emberiséget valóban vívmány ugyanis, de igazságok alól felszabadítani őrültség és gonosztett.

De a katolikus egyháznak ez a túlzott és erőszakos igazságképviselete és igazságérzete összeegyeztethetetlen a modern tudományos kutatás módszereivel és eszközeivel, mondják erre sokan. Olyan tudós nem kutathat eredményesen vagy tudományos tárgyilagossággal, akit innen is, onnan is dogmák akadályoznak és feszélyeznek, aki előre tudja, hogy erre meg erre az eredménye nem szabad jutnia, mert az ezzel meg ezzel a katolikus dogmával ellenkeznék. A protestantizmus tehát - mondják -, ha a vallásnak nem is, de a tudománynak és a haladásnak mégis csak nagy szolgálatot tett.

Ez az érvelés - válaszoljuk - csak akkor helyes, ha előre feltesszük - de ez az előre való feltevés ellenkezik csak igazán a tárgyilagos és elfogulatlan tudományos kutatással -, hogy a dogmák (az egyház tanai) nem igazságok, hanem tévedések. A helyes, az igazságokat kifejező dogmák ugyanis nemcsak nem akadályozzák, hanem elősegítik, megkönnyítik a tudományos kutatást és a helyes tudományos eredményre jutást.

Hát talán vallási dogmák nélkül is nincs állandóan tilalomfákkal körülvéve a tudományos kutatás? Hát talán nincsenek számtani, mértani, vegytani, fizikai, sőt történelmi dogmák is? Vajon szabad-e a matematikusnak az egyszereggyel és az algebrai képletekkel, a hármasszabállyal, a koszinusztétellel vagy az egyenletek szabályaival, ezekkel a mennyiségtani dogmákkal ellenkező eredményre jutnia?

Vajon a gépkonstruáló mérnök nem ütközik állandóan fizikai dogmákba, olyan szabályokba, melyek természettanilag sérthetetlenek s melyekkel ellenkezően nem működhet (például, hogy a víznél nehezebb tárgy le fog süllyedni a vízben, hogy ez meg ez a fém, ha ilyen vagy ilyen hőfokra kerül, meg fog olvadni, hogy ebben meg ebben az esetben rövidzárlat keletkezik stb.)? Ki mondja azonban, hogy ezek a minden mérnöktől mindig szem előtt tartandó és soha meg nem szeghető szabályok, ezek a mechanikai dogmák akadályozzák a mérnök tudományos munkáját, nem pedig elősegítik? Kétségtelen ugyanis, hogy csak a tudományos eltévelyedésektől és csak a sok haszontalan és felesleges munkától kímélik meg a mérnököt, mert hiszen ha figyelembe vételük nélkül dolgozott volna, egész munkáját újra kellene kezdenie.

Hogy a mohácsi vész 1526-ban volt, szintén dogma, történelmi dogma. Egy olyan történelmi igazság, mellyel ellenkező eredményre egy történetíró se juthat. (Elméletben juthatna, de minden történetíró jól tudja, hogy ez ma már olyan biztos történeti tény, amellyel ellenkező eredményre csak egy tudatlan juthat.) Ha tehát egy kutató olyan oklevelet talál, melyből az következik, hogy nemzetünk e korszakalkotó gyászeseménye nem 1526-ban, hanem például 1538-ban volt, akkor, ha az illető olyan okos ember, nem azon fog bosszankodni, hogy miért akadályozzák őt ezek a buta, 1526-os mohácsi vészt előíró történelmi dogmák korszakalkotó felfedezése megtevésében és egy csapásra híres emberré válásában, sem pedig nem gondol arra, hogy a dogma nem dogma s hogy ő legalább e történelmi dogma káros uralma alól fel fogja szabadítani a magyar közéletet, hanem arra az eredményre fog jutni, hogy mivel lehetetlen az, hogy a dogma ne legyen dogma, azaz lehetetlen az, hogy a mohácsi vész ne 1526-ban lett légyen, a tőle újonnan felfedezett okmány az, amely hamis, apokrif, valótlan, hamisítvány s így ő nem fedezett fel semmit. Ez a dogma tehát nemcsak nem akadályozta tudósunkat tudományos munkájában, hanem éppen ellenkezőleg, segítette benne, mert megakadályozta abban, hogy ingoványos útra tévedjen s hosszú hónapokat töltsön el értelmetlen és eredménytelen munkálkodásban.

Aki ért a dologhoz és ismeri a katolikus egyház dogmáit, az jól tudja, hogy a katolikus egyház dogmái egy cseppet se kevésbé, sőt sokkal biztosabban igazak, mint az előbb említett 1526-os történelmi dogma, sőt egyenrangú bizonyosságúak még a koszinusztétel mennyiségtani, a vegytan savakról s lúgokról szóló vagy az elektromosság tanának dogmáival is. A katolikus egyház dogmái nem akadályozzák a tudományos kutatást (nem is szólva arról, hogy még az maga is a legritkább eset, hogy a tudományos, kivált természettudományos kutató beléjük ütközzék, mert hiszen egész más tárgykörbe tartoznak, mint ahol ő dolgozik), hanem nagyban elősegítik. Amelyik tudós számításba veszi őket s elfogadja, hogy ami ezekkel ellenkezik, az nem lehet tudományos igazság, hanem csak tudományos (sőt legtöbbször nem is valami nagyon tudományos) eltévelyedés, az igen sok baklövéstől és különösen sok felesleges időpocsékolástól kíméli meg magát.

A katolikus egyház dogmái is olyanok, mint a mennyiségtan, a természettudomány vagy a történelem dogmái. Olyanok, mint a sínek, melyeken a vasúti kocsik gördülnek. Azért vannak, hogy az út sima, gyors és akadály nélküli legyen, hogy a vagonok se jobbra, se balra le ne térhessenek megszabott, helyes, célszerű pályájukról, hanem akadálytalanul roboghassanak előre. Láttuk például, milyen szégyentől és milyen nevetséges megállapításoktól kímélték volna meg magukat egyes tudósok, ha az egyház dogmáját, hogy az állatok nem gondolkodnak, igazságként elfogadták volna és állatpszichológiai vizsgálataikat már kezdettől fogva erre a sínre állították volna. De a "szovjet tudósok" is sok nevetségességtől kímélték volna meg magukat, ha nem fogadták volna el az úgynevezett "hegyi emberről" szóló meséket, aki állítólag az ember és az állat közti átmenet. Akkor ezt a még nevetségesebb elméletet se állították volna fel, hogy a Mars holdjai is tulajdonképpen mesterséges bolygók, melyeket egyes égitesteken élő, még az embernél is sokkal okosabb élőlények rakétái lőttek ki sok százezermillió évvel ezelőtt. Ilyen nevetséges állításokhoz jut el a XX. század második felében az olyan "tudomány", mely teljesen szabad és nem törődik az egyház dogmáival.

De az azért mégiscsak lehetetlen állapot - mondják -, hogy a katolikus embernek nem azt kell elfogadnia, amit az eszével belát és ami emiatt meggyőződése s nem is azért kell elfogadnia, mert belátta és ezért meggyőződése, hanem azt kell elfogadnia, amit az egyház mond igaznak és azért, mert ő mondja annak. Emiatt hívő katolikus nem is lehet igazi tudós.

Ennek az érvnek is - feleljük - egyedül az elfogultság, a tárgyilagosság tudománytalan hiánya a forrása. Aki ugyanis elfogulatlan, miért kell annak aközött, amit az egyház tanít és aközött, ami valakinek a meggyőződése, szükségképpen ellentétet keresnie és felfedeznie. Nem elfogult ember-e az, aki el se tudja képzelni, hogy a kettő egyezzék s így valaki egyéni meggyőződésből is hihesse azt, amit az egyház tanít. Én például az egyháznak egy tanát, egy dogmáját se ismerem, amelyet csak azért hinnék, mert az egyház tanítja. Nekem mindegyik egyúttal a legszentebb meggyőződésem is és semmi másnak az igazságával se vagyok annyira tisztában s látom be oly világosan, mint éppen ezekét.

Hát talán a gyerek az iskolában vagy akár a hallgató a műegyetemen először és elsősorban, vagy legalábbis időrendben először a legtöbb dolgot nem azért hiszi-e és fogadja-e el, mivel a professzor állítja és mert felteszi róla, hogy ő okosabb nála, nem pedig azért, mert a maga eszével is belátja? Még a műegyetemen se bizonyítanak be mindent kísérletileg, mert akkor nem nyolc, hanem húsz félévre is szükség volna, mire az illető szakma minden eddigi felfedezését előadnák.

Talán a műegyetemi hallgatók azt, ami csak a tankönyvben van vagy a professzor előadásában volt benne, de kísérletileg bizonyításra nem került időhiány miatt, vagy kísérletileg is bebizonyították ugyan, de a hallgató éppen akkor hiányzott, vagy ott volt ugyan, de elszórakozott, vagy vigyázott ugyan, de a dolog megértése szellemi képességeit felülmúlta, nem fogadják-e el épp úgy, mintha megértették volna s mindezt nem egyedül a professzor tekintélye miatt fogadják-e el? S ha itt a tekintély alapján való hit nem tudománytalan, miért annyira tudománytalan éppen csak az egyház tekintélyének elfogadása? Talán, mert az egyház sokkal tudatlanabb a maga szakmájában, mint egy műegyetemi tanár a maga szakmájában? Vajon melyik műegyetemi hallgató jár el okosabban és tudományosabban és viszi többre: az-e, aki csak azt fogadja el tudománynak, amit maga is belátott s amiről kísérletileg már maga is meggyőződött, vagy az, aki mindent elhisz, amit a professzor, mint a tudomány vívmányát előadott?

Biztosíthatjuk az egyház igen tisztelt ellenfeleit, hogy mi, művelt katolikusok, noha előre tudjuk, hogy amit az egyház tanít, az igaz és amit elvet, az nem igaz, mindennek ellenére azért azt, amit hiszünk, azért is hisszük, mert meggyőződésünk, s mert igazságát eszünkkel is belátjuk. A kényelmes és középszerű katolikusok (épp úgy, mint a kényelmes és középszerű mérnökök és orvosok) többnyire csak hisznek, a nagyobb igényűek azonban és akik tudásvágyuk kielégítésére nem sajnálják a fáradságot és időt, nemcsak hisznek, hanem tudnak is és egyéni meggyőződésük is van, mert vallási tudásvágyuk kielégítésére az egyház neki legalább akkora teret ad, mint más tudományágak a maguk érdeklődőinek.

De aki azt mondja, hogy én előbb vagyok magyar s csak azután katolikus (mint ezt a magyar reformátusok a maguk kálvinizmusára vonatkozólag hivatalosan is kijelentették), az sincs tisztában a fogalmakkal, vagy ha igen, akkor ezzel is azt jelenti ki hivatalosan, hogy ő a maga vallását nem tekinti objektív igazságnak. Világos ugyanis, hogy ha valamely vallás igazság, akkor a magyar fajnál, sőt nemzetnél is sokkal előbbre való. Az igazság rovására ugyanis nem szolgálhatom fajomat, mert akkor nem szolgálom, hanem tönkreteszem. Amint ugyanis az egyénre nem szégyen, nem is szolgaság az igazság szolgálata, épp úgy igaz ez az emberi közösségekre, a nemzetekre, sőt az egész emberiség összességére is.

Vajon mihez kell jobban ragaszkodom: a fajomhoz-e vagy az egyszeregyhez? Kétségtelen, hogy az egyszeregyhez. S ez talán azt jelenti, hogy a fajomat nem szeretem eléggé? Dehogy. Hiszen ha az egyszeregyet elárulom vagy elhanyagolom, akkor vele együtt a fajomat is elárulom, feltéve, hogy fajtestvéreimet is el tudtam csábítani, hogy mennyiségtani téren az én utamat kövessék. Ha az egyszeregyet jobban szeretem, mint a hazámat, azzal nem a hazámat árulom el, hanem csak arról teszek bizonyságot, hogy józan eszű vagyok. Használhat-e azonban egy magyar jobban a hazájának, mint azzal, hogy ragaszkodik a józan eszéhez, például jól számol s honfitársait is ehhez szoktatja?

Isten mentse meg nemzetünket az olyan rajongóktól, akiknek előbbre való a hazájuk, mint az egyszeregyük, vagy mint a vallási igazságaik (melyek még fontosabbak ránk nézve, mint a mennyiségtani igazságok), s akik azt hiszik, hogy hazájukat az igazság törvényei ellenére is boldogítani tudják, sőt erre még kötelesek is. Nemcsak az egyén, hanem a nemzetek is azért vannak, hogy az igazságnak szolgáljanak, nem pedig, hogy urak legyenek felette és ellenében.

Az igazságot ismerni s szolgálni (mert ha ismerjük, akkor a szolgálat már a józan észből következik) nemcsak az egyének, hanem a nemzetek számára is az életet jelenti, a vele való dacolás pedig a halált. Ha tehát a vallás igaz, akkor a haza se lehet nála előbbre való, sőt akkor a nemzet se lehet más, mint a vallás szolgája. Aki ünnepélyesen kijelenti, hogy neki a hazája előbbre való, mint a vallása, az azt jelenti ki ünnepélyesen, hogy ő a vallását nem tartja igazságnak, vagyis, hogy ő tulajdonképpen már szakított a vallással. Neki az már csak családi hagyomány, egy régi szokáshoz való ragaszkodás. Mi is elismerjük, hogy az ilyen vallásnál a haza valóban előbbre való. De nem az igazságvallásnál.

Ugyanilyen könnyű és egyszerű annak a kérdésnek a megoldása is: magánügy-e a vallás. Ha igazság a vallás, akkor nem magánügy, ha nem igazság, akkor az. Az igazság ugyanis nemcsak közügy, hanem a közügyek legfontosabbika. Mint láttuk, még a hazánál is előbbre való. Egy állam se tekintheti polgárai magánügyének, hogy téves és ostoba hiedelmek után igazodnak-e vagy az igazság után. Hiszen nem tekinti magánügynek még azt se, hogy polgárai tudnak-e írni-olvasni vagy sem, egészségesek-e vagy járványok tizedelik-e őket, tisztességes kamatra adnak-e egymásnak kölcsönt, vagy pedig kiuzsorázzák egymást.

Ha tehát igazság az, hogy van Isten és másvilág, és hogy Isten valamikor a földön járt és tanított, és Ő és ekkor alapította a katolikus anyaszentegyházat, akkor semmiképpen se lehet az emberek magánügye, hogy hisznek-e neki és tetteikben szerinte igazodnak-e. Ezt csak az tarthatja magánügynek, vagyis olyan mellékes dolognak, mely nem érdemli meg, hogy olyan nagy jelentőségű közösség, mint egy állam, ne foglalkozzék vele, aki a vallásban az igazságnál sokkal kisebb jelentőségű, sőt egészen mellékes dolgot lát. Még az is közügy, hogy az alattvalók hitében még apróbb részeltévedések se legyenek. Ha ugyanis ezeket az apró eltéréseket megtűrjük, akkor is lejáratjuk az egész tekintélyét is. Természetesen csak akkor, ha ezek az eltérések az igazságokra, a vallás tanaira vonatkoznak.

Az állam nemcsak azon alattvalói végrendeletével törődik, akik gazdagok és így igen nagy összegek felett rendelkeznek, hanem azokéval is, akik csak kis rozoga falusi házakról és kis összegekről intézkednek.

És ha kis összegeket se szabad elsikkasztani hagyni, mert ha ezt tűrjük, akkor nem lesz becsülete a nagy dolgoknak se, vajon megmarad-e a vallásnak, mint ilyennek a becsülete akkor, ha a mellékesebbnek látszó ügyeit elhanyagoljuk, ha kicsiben a visszaéléseket megtűrjük? Nemcsak a nagyon hamis mérleget üldözi az állam, hanem azt is, amely csak egy kicsit hamis. Az igazság közügy és a kis jelentőségű igazság is közügy.

Ugyanide tartozik az a kérdés is, hogy kötelező legyen-e az iskolai hitoktatás vagy fakultatív. Ha a vallás igazság, akkor tanítása épp úgy közügy, mint a történelmi vagy mennyiségtani igazságoké, sőt még jobban, mint azoké, mert a vallási igazságok ezeknél sokkal fontosabb igazságok, s elhanyagolásuk sokkal veszélyesebb következményekkel jár, mint más igazságoké. Amelyik vallás azonban nem igazság, hanem mindössze csak bizonyos családi tradíciók összessége, annak a vallásnak az iskolákban való tanítása csakugyan lehet fakultatív. Még az se baj, ha egészen elmarad.

A marxista pártok programjában tehát az a pont, hogy a vallás magánügy, azt jelenti, hogy a vallás nem igaz, sőt arról, hogy igaz-e vagy nem - mit Könyves Kálmán boszorkányairól, akik nincsenek -, még csak szót ejteni se lehet. A tudomány a vallás tanait szerinte már rég a mesék világába utalta. Mivel azonban a tömegek lassan haladnak a korral, s náluk az érzelmek, a nevelés, a családi hagyományok igen nagy befolyással bírnak, egyelőre nem kell őket ingerelni, hanem hagyni kell őket addig, míg a tudomány vívmányai hozzájuk is elérkeznek s őket is átalakítják. Ezt jelenti "a vallás magánügy" elve. Nem vallhatja tehát olyan ember, akinek a vallás igazság.

A protestantizmus tana a szabad kutatásról és a lelkiismereti szabadságról lényegileg ugyanezt jelenti, csak mondanivalóját nem a hitetlenség, hanem csak a kételkedés ruhájába öltözteti. A protestantizmus a hitetlenségnek a marxizmusnál 300 évvel régebbi alakja. Ezért ekkor még nem azt mondták, hogy nem hiszem a Szentírást, mert elavult mesék gyűjteménye, hanem azt, hogy hiszem, hanem hogy hogyan kell érteni, annak eldöntését magamnak tartom fönn. Nem ismerem el az egyháznak azt a jogát, hogy megszabhassa, mit, hogyan kell értenem. Ez a lelkiismeret felszabadítása az egyház sok évszázados nyomasztó szellemi igája alól.

Ezzel szemben azonban kétségtelen, hogy az igazsággal szemben nem lehet szabadság. Ha ugyanis a Szentírásnak, azaz Krisztus kinyilatkoztatásának van értelme, akkor egyszerre többféle és egymásnak ellentmondó értelme nem lehet. Akkor csak egy értelme van, s kétségtelen, hogy mindenkinek kötelessége ezt az egy értelmet elfogadni. Az is kétségtelen, hogy ezt a helyes értelmet tudni lehet, mert hiszen ha nem lehetne tudni, akkor mi értelme van az egész kinyilatkoztatásnak vagy a Szentírásnak? Akkor nem volt semmi értelme annak, hogy az Isten a földre jöjjön. Aki tehát a Szentírás értelmét illetően szabadságot akar, az tulajdonképpen a Szentírás ellensége, mert azt járatja le.

Ha egy klasszikust fordítunk, világos, hogy a filológia megmondja, hogyan kell fordítani. Csak ha a tudomány se tudja kétségtelenül eldönteni, hogy egy-egy homályos helynek mi a helyes értelmezése, akkor engedi meg a "szabadságot" s tűri meg, hogy szabad értelmezni így is, meg úgy is. Világos, hogy a protestantizmus annyit magasztalt "szabad kutatását" és "lelkiismereti szabadságát" is csak úgy lehet érteni, hogy vallási téren objektív igazság nincs.

Másképp nem érthetjük a dolgot, mert hiszen igazság és szabadság összeegyeztethetetlen. Ha már valaki megismerte az igazságot, akkor már megszűnt a szabadsága, mert akkor már kötelessége az igazságot elfogadni és követni. Annak, aki már ismeri az igazságot, nem kell már kutatnia. Csak az kutat, aki még nem találta meg azt, amit keres, vagyis, aki még nincs az igazság birtokában. Lehetséges-e azonban, hogy Isten már kétezer éve eljött a földre, ugyanannyi ideje, hogy a Szentlelket is elküldötte, hogy megtanítson bennünket "minden igazságra" s mi még most se tudunk semmit, még most se bírjuk a vallási igazságot, hanem még mindig csak keressük?

A protestantizmus szerint tehát a vallás valami alanyi, szubjektív dolog, mely Isten igéjének, a Szentírásnak az egyéni tanulmányozásában áll és a belőle merített tanulságoknak, lelki élményeknek, érzelmeknek és hangulatoknak egyéni, tehát mindenkinél más és más átélése. Ez azonban vagy azt jelenti, hogy objektív (tehát valóságos) vallási igazság nincs is, vagy pedig azt, hogy lehet ugyan, hogy van, de ezt eldönteni s megtalálni gyakorlatilag lehetetlenség.

Világos, hogy a két felfogás lényegileg egyre megy, mert az az igazság, mely van ugyan, de nem ismerjük, gyakorlatilag nincs, az ilyen igazság nem köt, nem is köthet bennünket. Az ilyen igazsággal szemben valóban szabadok vagyunk, mert hiszen lényegében véve és végeredményben mi magunk teremtjük magunknak s akár készakarva, akár észrevétlenül mi alakítjuk.

Nem mi vagyunk tehát szolgái annak, hanem az a mi szolgánk. Világos, hogy a vallásnak, melynek lényege a keresés, de a vége mégse lehet sohase megtalálás, az objektív igazsághoz semmi köze sincs. Az igazság ugyanis tőlünk független s mindenkire egyformán kötelező és érvényes. Épp oly kétségtelen azonban az is, hogy az ilyen alanyi vallásnak gyakorlatilag haszna alig van, tehát joggal tartható magánügynek.

Erős szenvedélyeket, például gyűlöletet megtörni, káros nemi ösztönt megfékezni, az ember teljes lelki erejének megfeszítését kívánó kötelességeket (például a bőséges gyermekáldást vagy elvekért az állás, sőt az élet kockáztatását) vállalni csak akkor lehet, ha azt, ami ezt kívánja tőlünk, megdönthetetlen igazságnak tartjuk (még ekkor is nehezen sikerül).

Az a vallás, melyet mindenki maga alakít ki a maga számára, mely egyéni keresésen alapuló vélt "megtaláláson" alapszik, azaz amely nem objektív, hanem szubjektív dolog: se nem erő, se nem hatalom, hanem a képzelhető legjelentéktelenebb dolog, mely hangulat és érzelmek szerint változik, melyet az események, érdekeink, érzelmeink és hangulatunk változásai alakítanak lelkünkben, mint a szél a felhőket az égen.

Hogy ezek a szubjektív vallások mégis a katolicizmus oly erős ellenfeleinek bizonyultak és bizonyulnak mégis még ma is, és egyenesen véres vallásháborúkat tudtak okozni a múltban, annak az az oka, hogy a gyakorlatban a katolicizmussal szemben a hitetlenséget jelentik. A hitetlenség pedig éppen olyan nagy erő, mint a hit, sőt itt a földi életben még annál is nagyobb, mert összes szenvedélyeink, egész ádáz gyűlöletünk szolgálatában áll, míg az igaz hit mellett csak a nemes értelemben vett szeretet dolgozhat, mely szintén nagy erő ugyan, de kétségtelen, hogy olyan elsöprő, fergeteges ereje, mint a gyűlöletnek, nincsen.

*

Az összes szubjektív vallás mind a vallásszabadság híve és hirdetője - elméletben. Látjuk, hogy az ilyen vallásban mindez logikus dolog is. A vallásszabadsághoz azonban a gyakorlatban türelem kell, a türelemnek pedig semmi se ellensége annyira, mint a gyűlölet. Innen van aztán, hogy gyakorlati, azaz tényleges türelemre csak az objektív vallás, azaz az igazság birtokosa képes, amely pedig elméletben nem állhat a vallásszabadság álláspontján, mert hiszen az igazság nem tűr és nem is tűrhet meg semmiféle szabadságot.

Az egyedüli vallás, mely az objektív, tehát szabadságot nem ismerő vallás igényeivel lép fel, a katolicizmus. Ezért elméletben nem is tűr vallásszabadságot, mert hiszen az igazságnak kötelező ereje van, annak csak szolgálni lehet és mindenkinek szolgálnia kell. Az igazság csak engedelmességet, alkalmazkodást, tudomásulvételt ismerhet.

Az igazság a legnagyobb zsarnok, s mégis a legkevésbé az, mert hiszen jelentkezik s kíván az emberektől nagy áldozatokkal járó engedelmességet, akkor se mint igazságnak tagadjuk ezt meg neki, hanem előbb megállapítják róla, hogy nem igazság. (Azt ugyanis mindenkinek el kell ismernie s ezért el is ismeri mindenki, hogy annak, ami valóban igazság, jár a feltétlen engedelmesség, azzal szemben nem lehet szó szabadságról.)

Hiába beszéljük be azonban ezt magunknak, az az ádáz gyűlölet, mellyel vele szemben viseltetünk, elárulja, hogy hazudunk s közel se olyan nagy a katolicizmus-ellenes meggyőződésünk, mint mutatjuk. Ha ugyanis nincs igazságvallás és a katolicizmus se az, miért acsarkodunk akkor ellene annyira? Miért tudjuk akkor oly féktelenül gyűlölni? Áligazságok nem érdemlik ezt meg tőlünk, azok ellen felesleges annyira dühöngeni. Azok nem képviselnek akkora erőt, olyan nagy hatalmat, hogy ennyi puskaport kellene ellenük pufogtatni.

A szép elmélettel szemben ugyanis azt látjuk, hogy minden vallás már rég szabadságot élvez a modern államokban, egyedül csak a katolicizmus az, melynek ez nem jut osztályrészül, noha egyedül csak neki járna.

Nézzük először a protestantizmust. Ez megengedte és megengedi a Szentírás szabad magyarázását mindenkinek, csak arra az egyre nem adott soha engedélyt senkinek, s nem ad még ma se, hogy katolikus módra magyarázza, vagyis úgy, hogy objektív igazságvállalást értsen ki belőle, hogy a Megváltó látható egyházat alapított, vezetőséget állított élére, Szent Pétert a fejévé tette, csalhatatlanságot ígért neki, nekünk pedig megparancsolta, hogy úgy hallgassunk rá, mintha őt magát hallanánk.

Pedig láttuk már, milyen világosan benne van mindez abban a Bibliában, mely a protestánsoknak állítólag egyedüli hitforrása. A Szentírást azonban így értelmezni mindenkinek, még a katolikusoknak is tilos (mert nemcsak a protestantizmus, hanem a közfelfogás is tiltja), erre nincs szabadság.

(Eleinte egymásnak se adtak szabadságot a különböző protestáns felekezetek. Ez azért volt, mert akkor még ők is igazságvallásban hittek s így meg voltak győződve annak a biblia-magyarázatnak egyedüli helyességéről, melyet ők hirdettek. Ők a lelkiismereti szabadságot egyedül csak a katolikus egyház magyarázatával szemben (tehát akkor még rosszhiszeműen) hirdették. Ezt hirdetni azonban kénytelenek voltak, mert másképp nem lehetett volna jogcímük arra, hogy a katolikus egyház hivatalos és egyedül jogosult magyarázatával szemben (melyet az igazság tulajdonsága, az egyformaság mindenképpen megkövetelt) a maguk alanyi véleményéhez ragaszkodhassanak. Ők még hívők voltak, a vallásukban - mint ez esetben logikusan következik - nemcsak szubjektív élményt, hanem tárgyi igazságot is láttak, voltak annyira logikusak, hogy világosan látták, hogy a szubjektív vallás nem vallás, hanem legfeljebb érzelgősség. Ők még igazi vallást akartak, annyira logikusak azonban már nem voltak (mert szenvedélyeik és az egyház elleni gyűlöletük ezt nem engedte meg), hogy levonták volna a végső következtetést is és látták volna, hogy a lelkiismereti szabadság és az egyéni kutatás teljes szabadsága az objektív igazsággal nem egyeztethető össze. Az azóta eltelt évszázadok azonban már rég levonták az elvből azt a következtetést, melyet le kell belőle vonni s ezért protestánsaink ma már régen hivatalosan is úgy beszélnek, mint akik számára a vallás objektív megkötöttség nélküli, tisztán alanyi és érzelmi lelki élmény, mely mindenki számára más és más.)

A francia forradalom (melyet minden bűne, türelmetlensége, sőt kegyetlensége ellenére még ma is az emberi haladás vívmányának tart a közvélemény) annyira a szabadság jegyében állt, hogy a szó szoros értelmében ez volt az istene. Világos, hogy vallásszabadságot is hirdetett és meg is adta ezt minden elképzelhető vallásnak, tannak, hitnek vagy felekezetnek, csak egyedül annak a katolicizmusnak nem, mely az ország 97%-ának vallása volt. Tehát csak a katolicizmussal dacolni, azt rágalmazni, gyűlölni, ellene izgatni volt szabad, de katolikusnak lenni semmiképpen se.

A francia forradalom törvényben mondta ki, hogy francia ember római katolikus nem lehet, erre nincs senkinek szabadsága. Ezt a különös "szabadságot" azzal okolta meg, hogy Róma nem Franciaországban van. Francia ember csak francia katolikus lehet s nem engedelmeskedhet egy Franciaországon kívül álló embernek. Aki francia létére is római katolikus, azt el kell tiporni, mert veszedelmes hazaáruló. Esküt is kellett tennie minden papnak, hogy nem római katolikus. Aki nem tette le ezt az esküt, az ment először a börtönbe, utána pedig a vérpadra.

Mindez akkor nagyon szépen összefért a vallásszabadsággal és a francia "liberté"-vel még akkor is, mikor a franciáknak egyenesen istenük lett ez a szabadság.

Pedig hát láttuk fentebb, hogy a pápaság intézménye nélkül, tehát egy fő nélkül (aki mint ember, természetesen nem születhetett egyszerre minden nemzet polgárának) lehetetlenség a hit egyformaságát megőrizni, egyformaság nélkül pedig nincs igazság. Francia igazság, francia egyszeregy, francia elektromosság vagy az elektromosságnak külön francia törvényei nincsenek, nem is lehetnek. Nem lehet tehát külön francia vallás se akkor, ha a vallás igazság. A francia vallás rendszerére csak akkor térhetnénk át, ha az objektív igazság rendszeréről áttérünk a szubjektív, csupán érzelmi vallás rendszerére, ez pedig az igazságvallás elhagyását, tehát gyakorlatilag a vallás megszüntetését is jelenti.

A katolicizmus tehát nem lehet francia. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha nem francia, akkor szükségképpen rómainak kell lennie, mert ha a rómait nem úgy ejtjük, hogy nemzetek feletti, akkor római is épp úgy nem lehetne, mint ahogyan francia nem lehet. Ha azonban a rómain nemzetek felettit értünk, akkor az egész világ és minden nép katolicizmusának rómainak, tehát egyformának kell lennie. Természetesen még annak a katolicizmusnak is, mely Franciaországban van.

Az elektromos áramnak se kellene feltétlenül galvánáramnak lennie, mert nem kellett volna szükségképpen Galvaninak felfedeznie. Felfedezhette volna más is. Mellékes tehát a neve, még a felfedezője is, de annyi bizonyos, hogy ha már tudjuk, hogy van és ismerjük a törvényeit, akkor azok minden országban ugyanazok, például Angliában is, pedig az angolok nem olaszok, mint Galvani volt. Micsoda ostobaság lenne azonban az angoloktól, ha az elektromosság nem kellene nekik, mert "galván", tehát olasz a neve, s mert Olaszországból is jött!

A francia forradalom "szabadsága" tehát szabadságot adott minden olyan vallásra, melyet a francia nép nem ismert és amely a francia nép se testének, se lelkének nem kellett, csak egyedül arra a katolicizmusra nem adott szabadságot, melyhez a francia nép 97%-a tartozott. Világos, hogy csak azért nem, mert ádázul gyűlölte azt a vallást, mely egyedül volt tekinthető igazságvallásnak, tehát egyedül érdemelte meg a vallás nevet. Mivel a katolicizmus egyedül viselkedett úgy, ahogyan vallásnak kell viselkednie, ha objektív igazságot képvisel, egyedül csak számára nem volt szabadság a nép állítólagos szabadságát kivívott forradalom uralma idején.

Az igazság nemzetek feletti. A vallásnak is ilyennek kell lennie, ha ő is igazság. Az igazság egyedül üdvözítő. A vallás is ilyen, ha igazság. Mivel a katolicizmus nemzetek felettinek és egyedül üdvözítőnek tartotta magát, nem volt számára irgalom. A katolicizmus még akkor is tilos volt, mikor minden szabad volt, sőt a szabadság egyenesen a népek istene volt.

De ugyanígy jártak el a katolicizmussal már évszázadokkal előbb az angolok is. Ők is eltiltották, sőt vérpadra vitték a katolikusokat szintén egyedül csak azért, mert ők meg angol nemzeti egyházat nem akartak, s ezért az egyház fejéül a pápa helyett nem ismerték el az angol királyt, azaz, mert épp úgy nem ismertek külön angol katolicizmust, mint ahogyan később francia hittestvéreik nem voltak hajlandók elismerni külön francia katolicizmust.

Ez akkor Angliában felségsértés volt, mely nemcsak halállal, hanem kínos és megbecstelenítő módon végrehajtott halálbüntetéssel járt, sőt ebben az egy esetben még az a kínpad is megengedett volt, melyet Angliában egyébként nem alkalmaztak.

Azon vallás követői részére tehát, mely ragaszkodott ahhoz, hogy neki az egész világon egyformának, tehát egy embernek irányítottnak kell lennie, Angliában is évszázadokon át nem volt szabadság, hanem vérpad és kínpad. Még jellemzőbb azonban, hogy ebben még a modern közvélemény se talál semmi kivetnivalót vagy szégyenletest. Ezen még a XX. század is annyira nem botránkozik, hogy egyszerűen nem is tud róla. A XX. század csak a római egyház és a katolikus Spanyolország inkvizíciójáról tud, csak azon botránkozik, mert azt tartja a kultúra szégyenének és a vallásszabadság megsértésének. Az inkvizícióról mint katolikus szégyenről azonban mindenki tud, ezen mindenki szörnyülködik, még maguk a katolikusok is. Sőt egyenesen szégyellik miatta a vallásukat.

De nem élvezte a vallásszabadság áldását a katolicizmus még a felvilágosult és a szabadságért rajongó XIX. században se. Ez a század a nemzeti szabadságharcok százada volt s ezért alatta "nemzetközisége" miatt volt a gyakorlatban szinte törvényen kívüli a katolicizmus. De egyedül üdvözítő voltát is tűrhetetlennek és a kor haladásával összeegyeztethetetlennek tartották. Még Széchenyi, Eötvös és Deák, a kor katolikus nagyjai is a protestáns vallási eszméket tették magukévá s például a reverzálisokat épp oly összeegyeztethetetlennek tartották koruk szabadságeszméivel és épp oly elkeseredetten harcoltak ellenük, még saját főpapjaik ellenében is, akár maguk a protestánsok.

Az nekik még csak eszükbe se jutott, hogy a vallás esetleg még objektív igazság is lehet, s ha az, még ha akar, akkor se alkudhat. Elfelejtették, hogy ha a katolicizmus igaz, akkor a katolikus ember minden gyermekének katolikusnak kell lennie még akkor is, ha a felesége nem az. Elfelejtették, hogy a gyerekeken csak akkor lehet osztozni, ha a másik vallásnak is ugyanannyi joga van, mint a katolikusnak, vagyis ha az is épp oly igaz. Ha azonban így van, akkor egyik se lehet igaz, mert ha az is igaz, hogy az Isten eljött a földre (kereszténység) s az is, hogy nem jött el (iszlám, zsidóság), ha az is igaz, hogy az egyháznak feje van (katolicizmus) és az is, hogy nincs (protestantizmus) akkor világos, hogy a vallás legfeljebb családi szokás, érzelem és hangulat lehet, de semmiképpen se objektív igazság, melyhez még akkor is alkalmazkodnunk kell s mellyel (mint bármely más igazsággal) még akkor se szabad szembeszegülnünk, ha életünkbe kerül.

Hogy a XIX. században milyen vallásszabadság volt minálunk (meg természetesen más művelt államokban is), láthatjuk még onnan is, hogy a pápai csalatkozhatatlanság 1870-ben kimondott dogmájának kihirdetését a magyar kormány nem engedte meg s megbüntette azokat a püspököket, akik ezt mégis megtették. Pedig hát az igazság bizonyára nem azért és nem akkor lesz igazság, mikor és amiért egy kormány engedélyt ad rá, hanem a vallásszabadságnak éppen az a legengedhetetlenebb feltétele, hogy minden vallás szabadon hirdethesse a maga tanait, a katolikus vallás tehát a pápai csalatkozhatatlanságot.

Nálunk tehát akkor a zsidó vallás szabad volt, a protestáns is az, az volt még a görögkeleti is, pedig nemzeti szempontból - magyarellenes nemzetiségekből álló hívei miatt - veszélyes volt, csak a katolicizmus nem volt szabad, melyhez az ország kétharmada tartozott, s melyet az uralkodóház is követett, de - mivel akkor már alkotmányosság volt - nem ő parancsolt, hanem a kormány, melyet az akkor teljesen egyházellenes sajtótól vezetett magyar értelmiség választott.

Ha pedig a hivatalos hatalom nem akadályozta szabadságában az egyházat, akkor akadályozta a mesterséges hírverés és az egyházellenes (akkor még zsidó) sajtó vezette közvélemény. Nem az egyházat gyalázta ugyan ez a sajtó, hanem a jezsuitizmust, a klerikalizmust, az ultramontanizmust és a vakhitet. Azonban ezzel a katolicizmust gyalázta, tőle tagadta meg a létjogot, mert a katolicizmus éppen azon tulajdonságait jelentették ezek a gúnynevek, melyek az igazságjelleget képviselik az egyházban, s melyeket akkora nagy szellemi terror miatt szinte minden művelt katolikus megtagadott. Még az alsópapság se mert nyíltan színt vallani mellettük, sőt még akárhány püspök se. Hiszen nem is lehetett püspök az olyan papból, aki "bigott", "ultramontán" vagy jezsuitapárti volt.

Úgy lejáratták azokat a fogalmakat, melyeket e névvel jelöltek, hogy azt senki se merte vállalni, hogy ő klerikális vagy ultramontán (az utóbbi azt jelenti: "hegyen túli", azaz pápapárti, mert a pápa azoknak a németeknek a számára, akiknek országából ez az egyházellenes hírverés hozzánk jött, a hegyen (az Alpeseken) túl lakott), mert a közvélemény szemében rosszabbat jelentett, mint a szellemi bélpoklosság. Ezért nem akadt akkor közéleti ember (még Deák, Eötvös, sőt Széchenyi sem), aki bátran vállalni merte volna, hogy ő igenis klerikális vagy ultramontán. Pedig hát nem vállalt volna vele többet, mint csak azt, hogy katolikus, mert kétségtelen, hogy aki nem ismeri el a pápát fejének, az nem is katolikus, sőt aki elismeri, az is lehet emellett még igen rossz katolikus is.

Még a szegény Imrédy is, pedig ő már javában a XX. században élt és piarista tanítvány is volt, mikor miniszterelnök korában azzal vádolták, hogy klerikális, ahelyett, hogy visszavágta volna ellenfeleinek, hogy: Igenis, az vagyok, ha kíváncsiak vagytok rá. Vegyétek végre tudomásul ugyanis, hogy klerikális annyit tesz, mint valódi, vallásilag művelt katolikus, s a Regnum Marianumban talán mégse jutottunk még oda, hogy katolikus ember csak akkor lehet benne miniszterelnök, ha csak anyakönyvi katolikus, de lélekben és igazságban nem az. Egyébként pedig kikérem magamnak, hogy engem bárki szellemileg annyira kiskorúnak tartson, hogy ha a katolicizmust olyan néven nevezi, melyet az egyház ellenségei már lejárattak, akkor mindjárt meg fogom tagadni ijedtemben katolicizmusomat is.

Ehelyett azonban a jó Imrédy kézzel-lábbal, múltjával és jelenével bizonyította, hogy mennyire nem klerikális. Ekkor tudtam meg, hogy mennyire nem katolikus, amit aztán később a hitlerizmusnak való túlságos behódolásával is bebizonyított. Remélem, hogy a vérpadon már nem tiltakozott volna klerikalizmusa ellen, ha akkor is megkérdezték volna felőle, mert akkor végre már tudta, hogy nincs külön katolicizmus és külön klerikalizmus és az ember utolsó órájában már nem az anyakönyvi katolicizmusa, hanem egyedül csak "klerikalizmusa" ad vigasztalást. A kommunizmus alatt egyébként végre már a legmegalkuvóbb katolikusoknak is meg kellett tudniuk, hogy a klerikalizmus a katolicizmussal azonos. Ekkor ugyanis már az is "klerikalizmus" volt, ha valaki pappal megállt az utcán beszélni, templomban kötött házasságot, sőt még az is, ha valaki a gyermekét megkereszteltette, vagy akit pappal temettettek el.

Mondja, miért nemzetköziek maguk? - kérdezte egy jezsuita növendéktől vagy ötven évvel ezelőtt a szintén jezsuita Pázmány Péter alapította egyetem egyik szigorlatán egy kálvinista professzor. A jezsuita-növendék nagy alázatosságában és tekintélytiszteletében nem válaszolt neki semmit, csak elpirult és zavarba jött. Pedig, ha annak a túltengő önérzetnek, mely a kálvinista professzorban tombolt, csak egy századrésze is meg lett volna benne, de megfelelhetett volna neki!

Kit ért - kérdezhette volna tőle - "maguk"-on? Csak a jezsuitákat vagy általában a katolikusokat? Csak a katolikusokat értheti, mert vegye tudomásul, hogy az egyházban egyformaság van és ott nincs külön katolicizmus és külön jezsuitizmus. A kettő egy és ugyanaz. Hiszen ha a jezsuiták mást tanítanának, mint az egyház, az egyház már rég kitaszította volna őket magából, éppen úgy, mint professzor úr őseit kitaszította, mikor eretnekek lettek s így eltértek az igazság örök egyformaságától.

A kérdés tehát az, miért vagyunk mi, katolikusok, nemzetköziek. Erre a válaszom az, hogy azért, mert az igazsága a kenyerünk és az igazság is nemzetközi. Egyébként pedig - mivel Ön "nemzetközi"-n valami rosszat, valami szégyellni valót ért - az igazság bizonyára se nem rossz, se nem szégyellni való, nem nemzetközinek, hanem nemzetek felettinek kellett volna bennünket neveznie.

Azért vagyunk tehát nemzetek felettiek, mert az igazság is nemzetek feletti. Ha nemzetivé válnánk, lealacsonyodnánk, mint ahogy Önök is lealacsonyodtak, mikor kiváltak a nemzetek feletti, igazság-egyházból, nemzeti érdekek uszályhordozóivá váltak s ennél magasabb ambícióik már nem voltak (ami annak bizonyítéka volt, hogy csak ennek a világnak éltek, a halál után következővel már nem törődtek).

De térjünk vissza a vallásszabadságra. Már a XX. században vagyunk, de a hitleri Németországban se volt szabadság a katolicizmus részére s ott is egyedül csak ennek részére nem volt, mert (katolikus létére) Hitler is csak olyan vallást támogatott, illetve tűrt meg, amely magasabb rendű célt nem ismert, mint a német faj támogatását és szolgálatát. Az igazság azonban még a német vagy bármely más fajnál is több. Az igazság még a német fajnak is ura, s megkövetelheti, sőt meg is kell követelnie, hogy a német faj szolgálja őt, nem pedig megfordítva. A német faj önmagával se tud ugyanis nagyobb jót tenni s önmagát se tudja jobban felmagasztalni, mint ha az igazságot, a katolicizmust szolgálja.

Tele is voltak ezért papokkal Hitler gyűjtőtáborai. Nagyon téved azonban, aki azt hiszi, hogy ezek a német papok különböző felekezetekhez tartoztak, mert ez nem igaz. Világos, hogy voltak köztük protestáns pásztorok is, mert hiszen szabadságszerető, nemes lelkű, bátor emberek mindenütt vannak, tehát a protestáns lelkészek között is és Hitler nemcsak a katolikus igazságnak volt az ellensége, hanem általában a szabadságnak is. Tessék azonban megvizsgálni, hányan voltak azokban a gyűjtőtáborokban a német katolikus és hányan a német protestáns lelkészek, s akkor egyszerre eldől a kérdés, egyformán üldözött-e minden vallást a hitlerizmus.

De nincs vallásszabadság a katolicizmus részére még a nyugati demokráciák legnagyobbikában, a szabadság legjellegzetesebb földjén, az Amerikai Egyesült Államokban sem. Itt is a legelterjedtebb vallás a katolicizmus, az Egyesület Államok elnöke katolikus mégse lehetett évszázadokon át. Nem azért nem lehetett, mintha volna olyan törvény, mely ezt lehetetlenné tenné, mert ennyire csúffá tenni azért mégse lehet ma már a vallásszabadságot, hanem azért, mert ezt az Egyesült Államokban a katolikusellenes közvélemény tette lehetetlenné. Minden nemkatolikus összefogott ugyanis, hogy ezt a "szégyent" megakadályozza. Eddig még azt is megakadályozták, hogy az Egyesült Államok diplomáciai viszonyba lépjen a Vatikánnal, s noha katolikus elnököt azóta már választottak, de diplomáciai viszonyba még ma (1965-ben) se léptek a Szentszékkel (a szovjettel igen).

Egy nagyhatalmú titkos szervezet, a Ku-Klux-Klan működik a demokrácia és szabadság e mintaállamában, melynek célja a katolicizmusnak (és a négereknek és zsidóknak) a terror bármely eszközével való háttérbe szorítása, például még templomok, zárdák és más intézmények felgyújtásával is. Ezt a gyújtogatást időnként olyan tömegesen végzik, hogy a biztosító társaságok vonakodnak a katolikus intézmények tűzbiztosítását elfogadni.

Az emberiség (nemhiába Megváltóját is keresztre feszítette) minden vallást megtűr, sőt szeret, csak azt az egyet nem, amely igazságmódra viselkedik s ezért igazság is lehet. Úgyszólván nincs is a földön nemzet, mely legalábbis időnként tűrhetetlennek ne tartotta volna, hogy polgárai vallásilag egy "idegen hatalomtól" függjenek. Pedig hát világosan láttuk, hogy a vallás, ha egyforma, tehát olyan akar maradni, mint az igazság, egy embertől kell függjön. Ennek az egy embernek pedig, ha egyszer ember, mindenképpen valamely fajból kell származnia, ha pedig abból származik, egy kivételével a többi faj számára szükségképpen idegen kell legyen. Pedig hát a valóságban dehogy idegen. Hiszen a pápa minden katolikusnak atyja, az atya pedig bizonyára nem idegen a gyermekei számára.

Ráfogják erre az igazságvallásra, hogy nemzetközi (ami körülbelül annyit jelent, mint szellemi bélpoklos), pedig hát nem is lehet más, ha egyszer igazság s például az egyszeregy bizonyára nem bélpoklos számunkra azért, mert az is nemzetközi, az is minden nemzet számára ugyanaz. Az egyszeregynek bizonyára nem bűne az, hogy nem lehet nemzeti. Miért olyan nagy bűne ez tehát a katolicizmusnak?

Szemére hányják a katolikus egyháznak, hogy nem tűri a szabadságot. Pedig hát ha igazság, akkor nem is tűrheti. És talán olyan nagy szégyene az egy vallásnak, hogy igaz, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha igaz volna? Éppen ellenkezőleg. Akinek egy csepp esze van, abban éppen emiatt kelt a katolicizmus rokonszenvet s érdeklődést. Annak számára az ilyen vallás az egyedüli, amellyel érdemes foglalkozni s megvizsgálni, hogy ő is csak látszik-e igazságnak vagy pedig valóban is az.

Ha a katolikus vallás igazság, akkor nem is tűrheti magával szemben a szabadságot, mert hiszen az igazság csak szolgákat ismerhet.

Nem tudják megbocsátani az egyháznak, hogy olyan kíméletlen és erőszakos. Pedig hát melyik igazság nem az? Ráfogják, hogy megsérti, sőt lábbal tapodja a kereszténység legszebb jellemvonását, a szeretetet, pedig hát éppen ezt a szeretetet gyakorolja akkor, mikor kíméletlen, s megköveteli, hogy hagyjuk ott apánkat, anyánkat, feleségünket, gyermekeinket, sőt karunkat és szemünket, de még életünket is, hogy örök életünket megmentsük. Mindez nemcsak csupa logika, hanem szeretet is, ha van, illetve lesz örök élet. De miért olyan nagy bűne az a Krisztus egyházának, ha valóban komolyan hiszi, hogy valóban van örök élet? Miért bántja, miért idegesíti az annyira az embereket?

Nem gondolhatunk másra, mint csak arra, hogy azért, mert rossz a lelkiismeretük, mert a valóságban közel se olyan biztosak ők abban a hitetlenségükben, melyet oly tele szájjal hirdetnek.

Hogy lehet ezt a féktelen gyűlöletet az iránt az egyház iránt, mely még ma is azt állítja, hogy ő az igazságot képviseli, azzal az állítólagos meggyőződéssel összeegyeztetni, hogy a vallás ma már legfeljebb érzelem dolga, de mint világnézet, már rég meghaladott, ásatag dolog? Ha a katolicizmus valóban ásatag, elavult dolog volna, szétmállana ma már gyűlölet nélkül is hamarosan. Mi szükség tehát akkor erre a nagy gőzre? Nem azt bizonyítja-e ez az izzó gyűlölet, és ez a nagy hév, hogy ezt az állítólagos meghaladottságot éppen azok hiszik a legkevésbé, akik a legtöbbet és legjobban hangsúlyozzák?

Ezt az ádáz gyűlöletet azonban éppen eléggé megmagyarázzák Krisztus Urunk szavai: "Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." (Jn 15,20) Aztán: "Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket." (Jn 15,18) Aztán: "Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak." (Jn 3,19) Aztán: "Azért mondtam el ezeket, nehogy megbotránkozzatok. Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek." (Jn 16,1-2) Aztán: "Az üldöztetésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban." (2Tim 3,12)

A jezsuiták például többek között ezt az utóbbi idézetet is bevették alapítójuk miséjébe s bizonyára nem önérzet nélkül olvassák ott minden július 31-én, Loyolai Szent Ignác ünnepén, mert őket valóban minden más katolikus intézmény között a legjobban gyűlölték és gyűlölik, ez pedig - mint láthatjuk - annak a jele, hogy ők élnek a legkegyesebben Jézus Krisztusban, ők képviselik a legtisztábban az Ő szellemét a földön. Ha nem így van, akkor miért őket üldözik a legjobban? Akkor miért ők a leggyűlöletesebbek Jézus minden tanítványa között?

Mikor a kommunisták feloszlatták a jezsuiták budapesti rendházát, a hírt az egyik rendtag e szavakkal fogadta: Ez már hozzátartozik a mi menetrendünkhöz. Valóban egész történelmünk ilyen feloszlatásokból, menekülésekből és elhurcolásokból áll. Egész sereg ország van, melybe ma se léphetnek be. Nemcsak a "szocializmust építő", "haladó" államokba nem, hanem még a szabad és a vallásszabadság kivívása tekintetében állítólag nagy érdemeket szerzett Svájcba se.

 

Az igazság erőszakos

Az igazság harmadik feltűnő és egyúttal elengedhetetlen tulajdonsága: az erőszakosság. Mindenki előtt ellenszenves tulajdonság ez, de hogy az igazság erőszakos és hogy szükségképpen annak is kell lennie, azon mégse botránkozik meg senki, mert ez a józan észből a legtermészetesebben következik. Aki ezen csodálkozik, annál a józan ítélőképesség körül baj van.

Nem kell-e például minden tanítónak erőszakosan fellépnie, mikor igazságokat közöl? Eltűrheti-e számtantanár számtanórán vagy akár számtanórán kívül is, hogy tanítványai rosszul számoljanak vagy hibásan mondják az egyszeregyet? Eltűrheti-e a fizikatanár, hogy tanítványai azt mondják, hogy a posztó vezeti az elektromosságot s a fémek nem, ahelyett hogy fordítva mondaná? A kémiatanár, hogy a víz vegyi képlete: oxigén kettő, egy hidrogén, nem pedig megfordítva, hidrogén kettő, egy oxigén? A történettanár, hogy a mohácsi vész 1536-ban volt, nem pedig 1526-ban?

Ha pedig azok, akik mindezeket az igazságokat nem akarnák elfogadni, sokan lennének és makacsok lennének és akár fegyvert is fognának téves meggyőződésük, az 1536-os mohácsi vész, "a két oxigén egy hidrogénes" víz, a hatszor hat negyvenhatos egyszeregy és a posztótól vezetett elektromosság mellett, akkor vajon szabad volna-e az igazságok képviselőinek begyulladniuk és az emberszeretet, a haza érdekei és a felekezeti béke nevében például a mohácsi vész ideje tekintetében 1526 és 1536, e két szélsőség helyett például az 1530-as középútban megállapodniuk?

Vagy például a víz képletét úgy intézni el, hogy mivel az egyik párt a hidrogént mondja kettőnek, a másik pedig az oxigént, a szeretet és kölcsönös megbecsülés oltárán hozzon áldozatot mindkettő s legyen ezután a víz egyszerűen hidrogén-oxigén mindenféle "kettő" nélkül, aki pedig nemzetünk életében ezen oly átkos emlékű "kettőhöz" még ezután is ragaszkodni merészel, azt nyilvánítsuk hazaárulónak s kísérje minden jó magyar méltó megvetése, illetve azt "verje meg a magyarok istene"? Az elektromosságot pedig a fém meg a posztó helyett ezután vezesse - legalább itt nálunk Magyarországon - a fa.

Ugye, milyen nevetséges? Vajon miért? Mert itt igazságokról van szó s az igazság olyan dolog, melyben alkudni nem lehet. Az igazság még a nemzeti egyetértésnél is előbbre való. Nem annak kell igazodnia a nemzethez, hanem a nemzetnek kell igazodnia őhozzá. Aki az igazságból a nemzet kedvéért lealkuszik, aki az igazságot nemzete kedvéért elárulja, az nemzetét árulta el. Az igazság akkor is az marad, ami vagy aki volt, de a nemzet - sajnos - nem marad az, mert elfajul, sőt megsemmisül, ha az igazságot elhagyja.

Épp így nem lehet alkudni vallási téren se, ha a vallás igazság. Ez esetben a vallás képviselőinek is épp oly mereveknek, épp oly meg nem alkuvóknak, épp oly erőszakosaknak kell lenniük, mint a számtan, fizika vagy vegytan tanárainak. Sőt még náluk is merevebbeknek s még erőszakosabbaknak. Ők ugyanis még fontosabb és még végzetesebb kihatású igazságokat képviselnek, mint azok. Ha ugyanis azok beleegyeznek abba, hogy nemzetük fiai fával vezessék az elektromosságot és "hidrogén-oxigénből" álljon a vizük ("kettő nélkül"), legfeljebb az elektromosság áldásairól kell lemondaniuk s átkait kell néha-néha keservesen érezniük vagy a vegyiparról kell lemondaniuk, ami nélkül még nem egészen lehetetlen egy nemzet élete. Ámde ha van örök élet, akkor egy egész nemzetet a kárhozatba kormányozni (s ráadásul még hazafiságból) már sokkal végzetesebb dolog.

Családi tradíciókkal, faji jellegzetességekkel, egyéni hangulatokkal és érzelmekkel lehet alkudni a szeretet és a haza nevében, sőt illő is, hogy ezek a hazával szemben háttérbe szoruljanak, az igazsággal azonban nem. Az igazság semmi előtt se szorulhat háttérbe, hanem előle kell háttérbe vonulnia minden másnak, kivált, mikor olyan igazságokról van szó, melyek ezerszerte fontosabb dolgokról döntenek, mint az életünk, vagy akár az egész nemzet élete, mert itt örök életünkről van szó.

Aki az igazságból a szeretet nevében enged, az árulója az igazságnak, de a szeretetnek is. Aki az igazság rovására hódol a szeretetnek, az a legveszedelmesebb ember a világon és felebarátait, honfitársait, hazáját teszi tönkre ugyanakkor, mikor honfitársai és hazája (kétségbeejtő eszmezavaruk miatt) mint hőst és követendő példaképet ünnepli. A hiúság, a szereplési viszketegség, a népszerűség-hajhászás, ami miatt ezek az emberek az igazságot többnyire elárulják, még csak növeli és undorítóbbá teszi vétküket. A tudatlanság és a logika hiánya csak részben menti bűnüket, mert hiszen hiúságuk a fő oka annak, hogy logikátlanok, hogy gondolkodásuk nem józan.

Ha egész jelentéktelen és tisztán csak elméleti igazságokról lenne szó, akkor talán a békesség kedvéért lehetne hallgatni, azonban nyíltan és kifejezetten megtagadni az igazságot még akkor se lehetne. Ámde azok az igazságok, melyekről a vallási kérdésben szó van, és amelyeket az egyház képvisel, a képzelhető legfontosabbak és tisztán gyakorlatiak (például hogy van-e pokol és csakugyan örökké tart-e és hogy valóban odakerül-e mindenki, aki az egyház tanaival ellenkező utakon keresi boldogságát). Itt tehát a békesség kedvéért, tehát csak azért, mert sokan makacskodnak, az igazságot elárulni vagy csak akár elhallgatni menthetetlen eljárás volna és elsősorban a felebaráti szeretet lenne az, amivel e megalkuvásunk vagy akár csak elhallgatásunk is ellenkeznék.

Tehát a homoousios és homoiousios-vita se volt közel se olyan ostobaság és oly gonoszság, mint jó Madách bátyánk "Az ember tragédiája" c. művében beállítja. Ez a vita nem egy "i" betű miatt folyt, hanem azért, hogy Isten volt-e Krisztus vagy nem, tehát az egész kereszténység lényege és alapja miatt. Ha valaki beperli a felebarátját azért, mert gazembernek mondta, mindenki az illető becsülete iránti kötelességének tartja ezt a pert. Pedig ez a per is csak egy "i" betű miatt folyt, mert ha gazember helyett azt mondta volna neki, hogy igaz ember, bizonyára nem perelte volna be az illető.

Mikor az egyház körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus az Istenhez (az Atyához) nemcsak hasonló (homoiousios), hanem vele egylényegű (homoousios), akkor semmi mást nem csinált, mint csak arról tett tanúságot, hogy ő a tanait épp oly igazságoknak tartja, mint a matematikusok vagy fizikusok a maguk igazságait. Tárgyilagos és félre nem vezetett ember ezen nem felháborodik, hanem tiszteletre gerjed miatta s megtudja belőle, hogy a katolicizmus nem merül ki csupán családi tradíciókban, gyermekkori emlékekben és sejtelmes hangulatokban, hanem ezeken túl és ezek felett még megdönthetetlen igazságok képviselete is, melyekért élni-halni érdemes, sőt kötelesség.

Az igazság e kérlelhetetlensége és meg nem alkuvása az oka annak is, hogy az egyház az öngyilkost vagy más nyilvános bűnöst (például érvénytelen házasságban élőt, aki a halálos ágyán - akár mert nem akart, akár mert nem volt rá ideje - nem mutatott bűnbánatot) nem temet el. Nem a halott iránti gyűlölet, annál kevésbé bosszú akar ez lenni (hiszen a halott már nem látja vagy tudja, hogy eltemetik-e vagy nem, és hogy kik temetik el, az egyház-e, vagy a kommunisták vagy eretnekek), hanem a még élők iránti szeretet a forrása. Az élőket - hogy okuljanak - akarjuk vele figyelmeztetni arra az igazságra, hogy Isten igéje és parancsai megmásíthatatlanok és hogy a bűnökre bocsánat csak itt, ebben a földi életben lehetséges, a halál után már minden késő. (Ezt az evangéliumban maga Krisztus Urunk hangsúlyozza.)

Itt is csak azt kell látnunk, hogy az emberek éppen az egyház azon ténykedései iránt viseltetnek a legnagyobb elfogultsággal és gyűlölettel, amelyek igazságjellegéből folynak. Úgy tesznek ugyan, mintha nem tudnák, de látszik, hogy mégis ösztönszerűen megérzik, hogy az igazság lesz majd az ő vesztük. Ezért oly türelmetlenek, ingerültek, idegesek, valahányszor az egyház tanításában vagy eljárásában az igazságjelleget kell észrevenniük. Holmi buta "i" betűkkel akarják ezt az annyira fontos és majd az ő sorsukról is döntő kérdést elintézni és nevetségessé tenni. Úgy állítják be a dolgot, mintha az egyház kicsinyes, sőt együgyű lenne s még annyi esze se volna, mint nekik.

Vagy pedig azzal vádolják, hogy lábbal tapossa Krisztus főparancsát, a szeretetet (mikor megtagadja a feloldozást a megátalkodott bűnöstől és nem részesíti temetésben a holttestét). Elhitetik magukkal, hogy ők nemcsak okosabbak, hanem még jobbak is az egyháznál (szerencsétlen emberek!). Ez alapon aztán mindjárt készen is vannak az ítélettel, hogy nem lehet igaz s követendő vallás az, mely szeretetlen.

Pedig ha a bűn nem homályosítaná el annyira az eszüket, látniuk kellene, hogy éppen a szeretet az, amit ők az egyházban gyűlöletként bélyegeznek meg. Az élőket - tehát köztük őket - szereti az egyház, mikor nem temeti el az öngyilkost vagy a bűnbánat nélkül meghalt bűnöst, őket akarja ezzel arra figyelmeztetni, hogy a halál után már késő a bűnbánat, és így a kárhozattól megmenti. Szeretet az is, ha a pap megtagadja a feloldozást attól a bűnöstől, akiről tudja, hogy Isten nem bocsát meg neki. Mert igaz ugyan, hogy ezzel a bűnöst elszomorítja, de csak azért teszi, hogy nagyobb bajtól, a kárhozattól megmentse azzal, hogy a kemény valóságra figyelmezteti és ezzel próbálja magába szállásra bírni.

Az anya is megszomorítja az országút porában játszadozó gyermekét, mikor - látva, hogy közeleg a marhacsorda - minden sírása ellenére is erőszakkal beviszi onnan. A gyermek is azt hiszi ilyenkor, hogy az anyja nem szereti, mert nem hagyja játszani kedvére, de kétségtelen, hogy mégis huszonötöt érdemelne az az anya, aki csak azért, hogy gyermeke jókedvét el ne rontsa, s bebizonyítsa neki, hogy szereti, továbbra is otthagyná a veszedelemben.

Az igazság e természetéből, a kérlelhetetlenségből következik az egyháznak az a sokat kifogásolt és támadott eljárása is, melyet vegyesházasságok esetében tanúsít. Csak úgy áldja meg őket s csak akkor ismeri el őket érvényeseknek, ha a felek a másik vallás áldásáról lemondanak és kivétel nélkül minden gyermekük katolikus nevelését biztosítják.

Ha a katolicizmus igazság, akkor ezek a feltételek maguktól értetődőek, tehát semmiképpen se lehet róluk lemondani. Amelyik vallás hasonló esetben nem kívánja meg e feltételek teljesítését, az semmiképpen se képviselheti a vallási igazságot, hanem legfeljebb csak vallási külsőségeket. Abba ugyanis beleegyezhet egy szülő, hogy gyermekei egy része ne az ő, hanem házastársa családi hagyományaiban nevelkedjenek, de abba soha, hogy tévedésben. Pedig hát abból, hogy a katolikus vallás igaz, mindenképpen az következik, hogy bármely más vallás nem igaz, tehát téves, hamis. Milyen szülő azonban az, aki eltűri, hogy akár csak egy gyermeke is hamis vallásban nevelkedjék? Ezt csak akkor tehetné meg, ha egyikben sem hinne. Ha ugyanis egyik vallás se igaz, akkor hamis se lehet egyik se.

Ezért történt, hogy mikor Ferdinánd, a katolikus bolgár király, hogy családja a trónt el ne veszítse, legidősebb fiát, Boriszt, de csak ezt az egyet, görögkeletinek, tehát nem is eretneknek, hanem csak szakadárnak kereszteltette, az egyház azonnal kizárta kebeléből őt magát is. Az igazság ugyanis még a trónnál is előbbre való, s aki nem ennek megfelelően viselkedik, nem méltó arra, hogy követője lehessen. Ez a viselkedés a gyakorlatban az egyházra legtöbbször káros, mert az emberek gőgösek még akkor is, ha csak uradalmi cselédek, nem pedig uralkodók. Ezért az egyház szigorára nem megtéréssel, hanem daccal szoktak válaszolni. De az egyház mégis kénytelen így viselkedni, mert igazságjellegét meg nem tagadhatja.

A cél nem szentesíti az eszközt. Az egyház akkor se tagadhatja meg igazságjellegét, s akkor is kötelessége erőszakosan és kíméletlenül viselkedni, ha tudja, hogy simulékonysággal sokkal több eredményt érne el. Nem az eredmény a legfontosabb ugyanis, hanem az igazság hirdetése és a róla való tanúságtétel. Krisztus elsősorban azért alapította az egyházat, hogy az "igazságról tanúságot tegyen", s csak másodsorban azért, hogy minél több embert megnyerjen magának s így minél több embert üdvözítsen. Az igazságot elárulni akkor se szabad, ha magának az igazságnak akarunk szolgálni azzal, hogy egyenlőre és ideiglenesen eláruljuk.

Az egyház ezen erőszakosságának éppen ellentéte a protestantizmus viselkedésmódja. Természetesen nem a gyakorlatban (mert hiszen a szelídség és engedékenység felebaráti szeretet s így erény), hanem elméletben, s ezzel ugyancsak világosan mutatja, hogy mennyire nem az igazságot képviseli és mennyire nem képviselheti azt. A protestantizmus úgyszólván egész életnyilvánítása a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság hirdetésében merül ki, azaz annak hangsúlyozásában, hogy ő nem igazságvallás. No meg még ennél is sokkal inkább abban a felháborodásban, mellyel a katolikus egyháznak az övével ellenkező elméletét elítéli, megbotránkozik rajta és hírverést csinál ellene a Krisztus parancsolta szeretet nevében.

A protestantizmus nyíltan hirdeti, hogy ő reverzálist vegyesházasság esetén azért kér, mert a katolikus egyház erőszakos reverzális-szerzései erre rákényszerítik (az nem jut eszébe, hogy ha a reverzális-szedés rossz, akkor önvédelemből se szabad gyakorolni, mert a cél nem szentesíti a bűnös eszközt). A protestantizmus azt hangsúlyozza, hogy ő eszményi helyzetnek azt tartaná, ha vegyesházasságokban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követnék (és természetesen egymás között se vitatkoznának soha azon, hogy kinek a vallása igaz) és ha ebbe az "ideális" helyzetbe a katolikus egyház is belenyugodna.

Ekkor ők vegyesházasságban élő híveiknek akár egyenesen megtiltanák, hogy minden gyermeküket a maguk vallásában neveljék. Szerintük a vegyesházasoknak mindkettejük templomában meg kellene esküdniük a felekezeti béke ápolására.

Még azt is szeretnék, ha az egyes felekezetek odáig mennének, hogy azzal mutatnák ki egymás hite iránti megbecsülésüket és azzal ápolnák a felekezetek közötti békét, hogy időnként - például nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor - kicserélnék egymás közt papjaikat és igehirdetőiket. Például ha a katolikusok karácsonykor Ravasz Lászlót hívták volna meg a Bazilikába szónoknak, a reformátusok pedig a Kálvin térre Prohászkát, a lutheránusok pedig a Deák térre például Zadravecz püspököt. A reformátusok és lutheránusok egymás közt ilyesmit már nemegyszer meg is csináltak. Hogy ezt eddig csak egymás közt tudták megtenni, annak természetesen a római egyház összeférhetetlensége és gőgje az oka.

Hát ez bizony - elismerjük - nagyon szép, sőt megható és épületes is, csak azt az egyet nem értjük, hogy hol van akkor az igazság. Evvel a módszerrel ugyanis a kálvinista arról tenne tanúságot, hogy ő bálványimádásnak tartja ugyan az Oltáriszentség imádását, de azért mégse tartja annak, mert hiszen mégiscsak helyesnek tartja, ha a katolikusok imádják. A szentek "imádását" is a régi pogányságba való visszasüllyedésnek gondolja ugyan, a gyónást pedig a papok találmányának, de hát ezért mégse tartja annak, mert hiszen ha annak tartaná, akkor nem engedhetné át legelőkelőbb szószékét és éppen olyan napokban, mikor legtöbben sereglenek köréje, olyan egyén számára, akinek mindezek a tilos dolgok a vérében vannak s ezért igehirdetésében még ha illemből próbálja is, egészen még se tud tőlük szabadulni. De a kálvinista viszont ugyanekkor azt is megkívánja, hogy a katolikus is ismerje el, hogy ő se veszi olyan nagyon komolyan s tekinti valami nagy bajnak se a pápaság, se az Oltáriszentség, se a gyónás, se a szeplőtelen fogantatás tagadását, mert hiszen ha komolyan venné, akkor nem ajánlhatná fel szószékét olyan ember számára, aki mindezeknek tagadója.

Látjuk tehát, hogy ebből a nagy "szeretetből" csak az sülne ki, hogy nemcsak a protestantizmus, hanem a katolicizmus se igaz, vagy legalábbis vallásuk igazát a katolikusok s a katolikus papok se veszik komolyan. Látjuk azonban, hogy a valóságban nagyon is komolyan veszik s - sajnos - éppen ez az, ami a katolicizmuson kívüli berkekben annyira fáj. Ezért tartják annyira tűrhetetlennek, sőt az egész emberi haladásra szégyenletesnek, hogy a katolikus ember minden gyermekének katolikusnak kell lennie még akkor is, ha a felesége protestáns, de megesküdniük még ez esetben is csak a katolikus templomban szabad, s ha a katolikus a másik felekezet templomába is elmegy, akkor már a katolikus pap nem áldhatja meg még akkor se, ha egyébként minden gyerek katolikus lesz.

Ők nem is tudják megérteni, hogy lehet ehhez a sértő feltételhez annyira ragaszkodni még akkor is, ha a katolikus pap előre tudja, hogy csak azt fogja vele elérni, hogy a vége aztán az lesz, hogy az illetők csak a protestánsoknál esküdnek és minden gyerek protestáns lesz.

Pedig hát annak, aki igazságalapon áll, igen könnyű ezt megérteni. A cél nem szentesíti az eszközt és mindennél előbbre való az igazság. Ha az egyház azt az igazságot, melynek képviseletével Krisztus megbízta, elárulná, megbocsáthatatlan dolgot cselekedne még akkor is, ha az igazság érdekében követné el árulását. Ha azonban a rossz katolikusok bosszúja miatt ártatlan gyermekek tévhitben nevelkednek, az már nem az egyház, nem is a nevében eljáró pap bűne, hanem egy olyan bűnös hívőé, aki az egyházra nem hallgatott.

Ezért fáj azoknak, akik a vallási igazságnak akár elvből, akár emberi gyarlóságból ellenségei, az is, hogy olyan halottat, aki élete végéig megmaradt eretnekségében, semmiképpen se szabad katolikus templomban kiharangozni, annál kevésbé katolikus papnak eltemetni még akkor se, ha másképp pap nélkül kellene eltemetni. Mi is sajnáljuk a dolgot. Nem is azért járunk el így, mintha gyűlölnénk azt a már szánandó holttestet, hiszen akkor se volt szabad gyűlölnünk, mikor még élt. Hogy gyűlölhetnénk most, halálában?!

Annyira nem gyűlöljük, hogy még el se ítéljük, s még csak azt se mondjuk, hogy lelke már egészen bizonyosan a pokolban van. Isten ugyanis a bíró, nem mi, s ha az illető csak azért ragaszkodott végig eretnekségéhez, mert "nem tudta, mit cselekszik", ez - mint az evangéliumból láthatjuk - még Krisztus gyilkosait illetően is lehetséges) csak azért, mert eretnek volt, nem kárhozott el.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha téves volt a lelkiismerete. Aki rosszhiszeműen, például azért nem lett katolikus, mert gőgös volt, vagy mert nem lett volna hajlandó a gyónás megalázásának alávetni magát még akkor se, ha tudta volna, hogy ez Jézus akarata, vagy mert kényelmes volt ahhoz, hogy az áttérés kényelmetlenségének alávesse magát, az bizony elkárhozik, ha mint eretnek hal meg. Csak az nem bűnhődik, aki azért nem tért meg, mert azt hitte, hogy az a vallás a jó, melyben meghalt.

El azonban ezt se temethetjük, mert ha valaki lelkében nyilatkozott, azt csak Isten tudja. Mi, emberek, csak annyit tudunk, hogy az illető mint eretnek halt meg. Az élők előbbre valók, mint egy halott, mert a holttest csak egy volt ember porhüvelye. Nem a porhüvelyt kell azonban szeretnünk, hanem az embert, a halhatatlan lelket. Az egyháznak kötelessége a még élőknek, tehát azoknak, akiket még üdvözíthet, tudomásukra adni és e tekintetben következetesen viselkedni, hogy ha valaki az egyedül üdvözítő egyházon kívül él és hal meg, az baj és bűn. Igaz, hogy lehetséges, hogy éppen ennek az embernek ez csak baj volt, de nem bűn, de hogy így volt-e, ezt csak Isten tudhatja. Az egyháznak az után kell igazodnia, amit mindenki tud és lát, ti. hogy az illető eretnek volt és eretnekségében haláláig megmaradt.

Ha az egyház az ilyen ember halála után úgy viselkednék, mintha ez is jó volna, akkor elárulná az igazságot és félrevezetné híveit. Az igazság ugyanis bizony az, hogy ez nincs jól. Nem mindegy az, milyen vallású valaki, mivel vallás csak egy van, s ahhoz kell csatlakoznia minden embernek, ha üdvözülni akar. (Megjegyezzük még, hogy mikor azt mondjuk, hogy a jóhiszemű protestáns üdvözül, ezzel nem akarjuk egyúttal azt is mondani, hogy a protestánsok átlag jóhiszeműek a katolikus egyházzal szemben tanúsított dacukban.)

Isten a bíró és Ő a szívek és vesék vizsgálója. Egészen kétségtelen, hogy vannak olyan jóhiszemű protestánsok, akik protestáns létükre is üdvözülnek. Félünk azonban, hogy sokkal kevesebb az ilyen protestáns, mint gondoljuk. A protestánsok átlagában a tagadásnak, a szkepszisnek, a lázadásnak és az e világot a másvilággal szemben való előtérbe helyezésnek ugyanaz a szelleme működik, ami a legtöbb hitetlenben. A legtöbb protestáns például akkor se volna hajlandó gyónni, főképp pedig a bűnről (például a gyermekáldás korlátozásáról, házassági válásról, paráználkodásról stb.) lemondani, ha tudná, hogy ez valóban Isten parancsa. Hogy üdvözülhetnének hát az ilyen protestánsok? Hiszen az egyház tagja, a katolikus se üdvözül, ha ilyen?

Hogy az egyházban ez a kíméletlenség nem a protestánsok elleni ellenszenv megnyilvánulása, hanem egyedül az igazságban való komoly hit következménye, mutatja, hogy ugyanígy bánik az egyház a katolikus öngyilkossal is és általában az egyház minden olyan tagjával, akiről tudni lehet, hogy bűnös (például bűnös viszonyban, érvénytelen házasságban élt s mégis bűnbánat nélkül halt meg). Ezeket épp úgy nem temeti el és épp úgy nem harangozza ki, mint a megtérés nélkül meghalt protestánsokat. Nem vallási gyűlölet ez tehát, hanem a bűn elleni gyűlölet, illetve az igazsághoz való ragaszkodás, a róla való tanúságtevés és az emberek szeretete, az elkárhozástól való féltése.

Éppen emiatt az egyház azt se engedi meg, hogy katolikus halottat kiharangozhassanak valamely más vallás templomában. Nem engedi meg akkor se, ha emiatt a katolikus halottat harangszó nélkül kellene kikísérni a temetőbe, mert helyben más harang nincs. De ezt természetesen a halott katolikus hozzátartozói se engedik meg, ha vallásilag művelt katolikusok (ami egyébként - sajnos - elég nagy ritkaság).

A katolikus egyház csak olyan halottat tekinthet a magáénak, akinek csak egy hit, egy templom, egyféle harang kell, mert vallásában igazságot lát. Aki ugyanis vallásában ezt lát, annak a másik vallásban, a másik templomban, a másik harangban szükségképpen az igazság ellentétét, tehát rosszat kell látnia, mellyel ő közösséget nem vállalhat, mely ellen neki tiltakoznia kell.

Ezért a más vallás megtisztelését nemcsak nem kérheti, hanem ha kínálják, akkor se fogadhatja el. Vallásilag művelt katolikus ember, ha nincs katolikus pap ott, ahol a gyermeke születik, inkább a bábával keresztelteti meg (vagy maga kereszteli meg), azaz mindenkivel inkább, mint protestáns prédikátorral vagy görögkeleti pópával. Ezzel tartozik az igazságnak és felebarátainak, akik felé szeretetből kötelessége az igazság képviselete. Ha nem tudja őket is az igazság követőjévé tenni, legalább ne árulja el előttük.

Hogy a hit egyformasága és romlatlansága tekintetében ez a kérlelhetetlen szigorúság nemcsak az igazság követelménye, tehát nemcsak az ész és a felebaráti szeretet szava, hanem a Szentírásé is, azt bizonyítja a tesszalonikiekhez írt második levél 3. fejezetének 14. verse: "Ha valaki nem engedelmeskednék a levélben adott tanításnak, azt jegyezzétek meg, és kerüljétek a társaságát, hogy észre térjen. "

A következő, még ennél is szigorúbb szavakat pedig éppen a szeretet apostola írja (2Jn 10-11): "Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben."

Ezért nem áldhatja meg az egyház a gyerekei egy részét eretnekségbe taszítani hajlandó katolikus ember vegyesházasságát s ezért nem szentelheti be az öngyilkos, az eretnek vagy más nyilvános bűnös holttestét.

Ne haragudjunk tehát az egyházra kíméletlensége miatt, és szűk látókörűen és a gyűlölet egyoldalú elfogultságával ne fogjuk rá emiatt, hogy nincs meg benne a keresztény szeretet. A kíméletlenség nem szükségképpen szeretetlenség, sőt lehet egyenesen a szeretet követelménye is (például az operáló orvos kíméletlensége). Elítélés helyett vegyük észre és tiszteljük az egyházban az igazság ismertetőjelét és a szilárd meggyőződés öntudatát. Ez előtt még annak is le kell vennie a kalapját, aki az igazságot gyarlóságból nem követi. Az igazságot ugyanis kényelemszeretetből nem követni csak emberi bűn, de ha azért, mert nekünk magas, nemcsak nem követjük, hanem még gyűlöljük és rágalmazzuk is azokat, akik követik, már sátáni a gonoszságunk, mely még bocsánatot is bajosan kaphat.

 

Az igazság előtt nincs úr

Negyediknek hozzátehetjük az igazság tulajdonságaihoz még azt is, hogy nincs az a nagy úr a földön, akit tekintetbe vehetne, akivel kivételt csinálhatna, aki neki büntetlenül ellenszegülhetne. Láttuk már, hogy Napóleont is megütötte volna az elektromos áram, ha nem alkalmazkodott volna törvényeihez s például fémmel nyúlt volna hozzá. Megtörtént volna ez még Galvanival is, aki felfedezte. Tudjuk, hogy Zsigmond császárhoz se alkalmazkodtak a nyelvtani szabályok, hanem neki kellett alkalmazkodnia hozzájuk, s a semleges nemű szó nem változott hímneművé csak azért, mert ő annak gondolta.

Vannak igazságok (az ontológiaiak, de a mennyiségtaniak is), melyeket még Isten se változtathatna meg. (Ez természetesen nem ellenkezik Isten mindenhatóságával, mert hiszen Isten az, aki változtathatatlanoknak állapította meg őket.)

Az igazság ezen tulajdonságának érvényesülését is feltűnően látjuk a katolikus egyházban. Igaz, hogy a protestantizmus is dicsekszik ugyanezzel, sőt szokása szerint azt hangsúlyozza, hogy akkor, mikor a kereszténységet hirdeti, még úgy se veszi tekintetbe az emberi tekintélyt, mint a katolikus egyház, de hát nem a beszéd számít, hanem a tett. A maguk magas erkölcsi színvonalával dicsekedni a kommunisták is tudtak.

Milyen gyakori és milyen elkeseredett harcokat vívott például a pápaság a középkori királyokkal azért, mert megunták feleségüket és helyette másikat akartak elvenni! A protestantizmus ezzel szemben nemcsak a királyokat, hanem a parasztokat és a proletárokat is mindig készséggel kiszolgálta és kiszolgálja e tekintetben, még ha még oly szigorúan tiltja is ezt a Szentírás. A protestáns felekezetekben egész a legújabb időkig még a lelkészek is minden akadály nélkül szeghették meg e tekintetben a Szentírást.

Aztán milyen harcok folytak az uralkodóházakban az újkorban is vegyesházasságok esetén a reverzálisok miatt! Ferdinánd bolgár király hasonló esetét említettük már, de ott van fiának, Borisz bolgár cárnak és Mihály román királynak esete is. Mindkettőnek országában az alkotmány írta elő, hogy király csak görögkeleti lehet. Ha tehát ez országok királyai katolikus leányt vettek feleségül, egyenesen lehetetlen volt számukra, hogy minden utóduk katolikus legyen.

Az egyház mégse engedhetett s nem is engedett se Borisz, se Mihály esetében. Az igazság ugyanis még a trónnál is előbbre való és szolgálata a királynéra is épp úgy kötelező, mint más halandóra.

Ezzel szemben, ha protestáns hercegnők kerültek hasonló helyzetbe, még csak nehézség se adódott soha. Ilyenkor magától értetődő volt, hogy ezek a protestáns hercegnők engedjenek az akár katolikus, akár görögkeleti dinasztikus érdeknek. Ilyenkor a protestáns királyi nő kivétel nélkül mindig lemondott összes utóda protestáns vallásáról, sőt a legtöbb esetben (régebben, mikor még ezt fontosnak tartották, kivétel nélkül mindig) ő maga is áttért.

Így csinált Mária Terézia anyja, így az utolsó spanyol király, XIII. Alfonz, angol protestáns felesége, így a volt belga király svéd felesége stb. Azok a német protestáns hercegnők is (egész sereg, köztük Katalin cárnő), akik a cári családba kerültek feleségnek, egytől egyig görögkeletiek lettek s ezt felekezetük és német protestáns hittestvéreik nem is vették tőlük zokon.

Pedig ház köztudomású, hogy a görögkeleti vallás még sokkal jobban a szentek "imádásában" és a babonában merül ki, mint a katolikus, és annak a tömjénnek, mely a protestánsoknak különösen ellenszenves, még több szerep jut benne, mint a katolikus egyház liturgiájában. Ha azonban katolikus uralkodóház tagjává lett a protestáns leány, az áttérés már nagyon fájt felekezetének. Tekintettel azonban a jó "partira", ezt is megbocsátották, sőt ha az illető reverzálist adott, de át nem tért, akkor egyenesen hithűségként könyvelték el a dolgot.

Hogy mennyire nem kötelező a protestáns "igazság"-hoz való ragaszkodás se a politikai, se a tudományos vagy művészi világ nagyuraira, láthatjuk abból, hogy noha egyszerű híveit kiátkozza a protestantizmus, ha katolikus reverzálist adnak, noha eltiltják őket törvényeik a tisztségviseléstől, sőt az úrvacsorától is, és úgy néznek rájuk, mint a lelki bélpoklosokra, nevüket szégyentáblára teszik, sőt az is előfordult, hogy miközben az esküvő a katolikus templomban folyt, ők félreverték a faluban a maguk harangjait. Ellenben III. Károly nemcsak reverzálist adott, hanem még katolikussá is lett feleségének annyira megbocsátottak a maiaknál akkor még sokkal fanatikusabb és katolikusgyűlölőbb protestánsaink, hogy mint császárnét, utána nemegyszer keresték fel külön is hízelgő magyar protestáns küldöttségek a maguk számára jóindulatát és pártfogását kérve, mert abban bíztak, hogy mégiscsak megértőbb lesz hozzájuk, mint egy olyan királyné, aki már katolikusnak is született.

József nádor protestáns felesége már nem tért ugyan át, mert akkor már nem volt divat ennyire "felekezetieskedni", reverzálist azonban természetesen ő is adott, s természetesen összes gyereke (köztük István nádor) katolikus is lett. Mégis nemhogy emiatt az úrvacsorától őt is eltiltották volna büntetésül, mint más közönséges halandót, hanem ez az asszony a magyar protestánsok legfőbb büszkesége lett. Olyan hízelgést csaptak neki, olyan sűrűn jártak hozzá mind magánúton, bizalmasan, mind hivatalos küldöttségekben, mintha nála nagyobb és jobb protestáns nem is lett volna egész Magyarországon. A pesti kálvinista egyházközség külön német lelkészt tartott a kedvéért a Kálvin téren, örömünnep volt számukra, mikor megjelent istentiszteletükön, holtteste pedig még ma is a Kálvin téri imaház kriptájának büszkén mutogatott látványossága.

Mikor Albrecht főherceg a Horthy-korban feleségül vette az állítólag egyenesen cigány származású Bocskay Katalin kálvinista tanítónőt, természetesen ez is reverzálist adott. Utána aztán felekezete, mely ugyanakkor ugyanezen "bűn" miatt a szegény falusi Takács Lidiknek valósággal a belüket tiporta ki érte büntetésül, ezt Bocskay Katalintól nemcsak zokon nem vette (hiszen ilyen nagyszerű "partit" elszalasztani nemcsak valóságos őrültség, hanem még felekezeti szempontból is káros lett volna), hanem a magyaróvári kálvinista egyházközség egész nyilvános életét úgyszólván teljesen a neki való hízelgésnek szentelte s még az országos jellegű kálvinista lapok is (én belőlük értesültem a dologról) hasábokon át foglalkoztak "Katalin főhercegasszonnyal", ha néha-néha - viszonzásul a sok hízelgésért - gyülekezetüket magas jelenlétével kitüntette. (Az igazság az volt, hogy ezzel a házassággal nemcsak Bocskay Katalinból nem lett főhercegasszony, hanem még férje, Albrecht is megszűnt főherceg lenni, mert hiszen nem egyenrangú házasság volt és Albrechtnek e házasságot a család fejének engedélye nélkül kötötte.)

De nemcsak a királyi vagy császári vér, hanem a tudomány és művészet nagyságai is nagyobbak a protestantizmus szemében, mint azok az "igazságok", amelyeket ő képvisel. Ez utóbbiaknak is engedélyt ad arra, hogy megtagadhassák a protestáns "igazságokat", zokon legalábbis nem veszi tőlük. Például Petőfi is katolikus reverzálist adott Szendrey Júliának és Jókai is Laborfalvi Rózának. De őket felekezetük emiatt nemcsak az úrvacsorától el nem tiltotta (ez nem is lett volna számukra büntetés, mert úrvacsorázni úgyse szoktak), s nemcsak nem nevezte őket miatta felekezetük szégyenének, hanem épp oly büszkék rájuk és annyira a magukénak vallják őket ma is, mintha a legbuzgóbb kálvinisták, illetve lutheránusok lettek volna. Ők ennek ellenére is nemcsak a magyar irodalom, hanem a protestantizmus büszkeségei is maradtak. Se Petőfi hittestvérei, a lutheránusok, se Jókai hitfelei, a kálvinisták egyszerűen nem tudnak arról, mintha ők a protestantizmusra valaha szégyent hoztak volna.

A protestáns "igazságok" tehát Petőfit és Jókait, azaz a protestáns szellemóriásokat nem kötelezik. Jókai születésének századik évfordulóján Ravasz László a Kálvin téren egyenesen annyira ment, hogy Jókait a legnagyobb református "apologétának" nevezte. Mennyire másképpen bánt a katolikus egyház méltatlan íróhíveivel, például Voltaire-rel! Voltaire se gúnyolta volna egész életében az egyházat és a papságot, ha az is úgy bánt volna ővele, mint az istentelenségével dicsekvő Petőfivel és az erkölcsileg léha Jókaival a maga protestáns felekezete annak ellenére, hogy utódaikban felekezetüket mindketten megtagadták. Anatole France-nak vagy Zolának, sőt még Victor Hugónak se hízelgett a francia katolicizmus, hanem lenézte, megvetette, elítélte őket. Épp úgy nem tekintette őket tagjának, nem részesítette még egyházi temetésben se őket, mint akár a legutolsó szociáldemokrata vagy kommunista, de katolikusnak született proletárt, sőt még náluk is kevésbé. Pedig ők nem adtak protestáns reverzálist, csak egyháziatlanul viselkedtek.

De még ha a törekvés meg is lett volna a protestantizmus képviselőiben arra, hogy a vallási és erkölcsi törvényeket az uralkodókkal is végrehajtassa - de ez se volt meg, mert láttuk, hogy még a szellemi nagyságokkal szemben se hajtották végre, pedig azok nem rendelkeztek a maguk védelmére pallossal és börtönökkel -, akkor is képtelenek lettek volna rá, mert ilyesmit független s a nemzeten kívül, sőt felett álló pápa nélkül még elképzelni se lehet. Melyik alattvaló mert volna például, s ha mert volna is, melyik tudott volna sikerrel szembeszállni egy IV. Henrikkel, egy Szép Fülöppel, egy VIII. Henrikkel vagy Napóleonnal vagy egy modern Hitlerrel, Sztálinnal?

Hiszen még a középkorban is, mikor a közvélemény még teljesen az egyház oldalán állt, nemegyszer előfordult, hogy nem is valami nagyhatalmú uralkodó, hanem tizedrangú olasz fejedelmecskék dühükben összetépték, aztán pedig megetették az őket kiközösítő pápai bullát azzal a követtel, aki az egyház feje nevében átadta nekik. És - sajnos - a legtöbbször már akkor se tudta őket megbüntetni érte a pápa. Neki ugyanis már a középkorban is többnyire csak lelki hatalma volt.

Így aztán nem csodálkozhatunk azokon a furcsa körülményeken se, melyek közt az "Egyesült Porosz Protestáns Egyház" keletkezett. Tudvalevő ugyanis, hogy Poroszországban jelenleg nem a lutheránus, nem is a kálvinista, hanem ez az új "egyház" a protestáns németek vallása.

A Hohenzollernek nem lutheránusok voltak (mint általában a németek), hanem kálvinisták. (Jellemző hogy kálvinistává is bosszúból lettek, mert eredetileg ők is lutheránusok voltak.) "III. Frigyes Vilmost - írja Strauss, udvari főprédikátor (Abendglockenthőne, Berlin, 1868., 281. o.) - boldog házassága megkötésekor fájdalmasan érintette, hogy őneki az úrvacsorát a berlini székesegyházban egy református lelkész szolgáltatta ki, a királynénak pedig a Szent Miklós-egyházban egy lutheránus lelkész. Ez elég ok volt arra..., hogy e két egyház egyesítésére törekedjék... Az első fontos lépés ebben az irányban 1808-ban történt, amikor valamennyi lutheránus és református egyházi hatóságot megszüntetett és a két egyház vezetését a Belügyminisztérium egyik osztályára bízta... Ugyanaz a miniszter, aki a színházak feletti felügyelőséget gyakorolta, gondoskodott a hittudományi tanszékek betöltéséről is... A katolikus egyházban egyetlen egy pápának se volt ahhoz fogható hatalma, amilyennel a protestáns király rendelkezett... 1808-tól a lutheránus egyházban." (Waga Wangemann: Sieben Bücher Preußischen Kirchengeschichte, Berlin, I., 17. o.)

1871. szeptember 27-én udvari rendeletet adott ki, melynek értelmében a református és a lutheránus egyházat egyetlen, új életre kelt keresztény evangélikus egyházzá szervezi. Ezt követték a lelkészek hivatalos öltözködéséről szóló rendeletek. "Ezt, valamint az anyagot, melyből a talárisnak készülnie kell, a kultuszminisztérium rendeletére bízta."

Eylert püspök - úgy látszik - megpróbálta a királyt mindezen rendelete furcsaságára s a kereszténységgel nem nagyon összeegyeztethető voltára figyelmeztetni s ez ügyben már 1814-ben kihallgatást kért a királytól. "Charakterzüge" című emlékirataiban azt írja, hogy a király a kihallgatáson szóhoz se engedte jutni.

"A gyermekek és unokák - támadt rá - másképpen hisznek, mint ahogyan atyáik és nagyatyáik hittek. Az eddigi garázdálkodást ezentúl meg nem tűröm. Ezeket az állapotokat gyökeresen meg kell változtatni. Hallotta a nézetemet, most elmehet." Ezzel a király otthagyta a püspököt, átment a szomszéd szobába s maga mögött jól becsapta az ajtót. Azzal se törődött, hogy ha ő egy új egyházat hoz be, akkor a gyermekek és unokák még inkább mást hisznek, mint amit atyáik és nagyatyák hittek.

1850-ben viszont IV. Frigyes Vilmos adott ki rendeletet, hogy "a minisztérium vallásügyi osztálya... az evangélikus egyházi főtanács nevet viselje". Ennek az "Evangélikus Egyházi Főtanácsnak" minden tagját ő nevezte ki, az elnöke nem is volt lelkész, hanem egy jogász és alája tartoztak a tartományi consistoriumok és superintendensek.

A hozzáértők tudják, hogy a protestáns államok között éppen nemcsak Poroszországban voltak ilyenformák az állapotok. Nekünk pedig ezek után már felesleges is tovább bizonyítanunk azt, hogy a protestantizmusban megtalálható-e az igazságnak az az ismertetőjele, hogy urat maga fölött nem ismer, hogy ember nem rendelkezhet vele, meg nem másíthatja.

 

A protestantizmus (vagy bármely más) vallás
olyan értelemben vallás-e, mint a katolicizmus?

Látjuk tehát, hogy lehetetlenség, hogy akár bármelyik protestáns felekezet, akár bármely más, akár keresztény, akár nemkeresztény vallás igazság lehessen. Igazság legfeljebb csak a katolicizmus lehet. A katolikust kivéve ugyanis minden vallásnak éppen ellenkező tulajdonságai vannak, mint az igazságnak. Az igazság mindenütt egyforma, a protestantizmusnak pedig egyenesen a lényegével ellenkezik az egyformaság. Hiszen alapelve a vallási és lelkiismereti szabadság és a szabad kutatás. Szabadság és egyformaság pedig összeegyeztethetetlen. Ha például egy iskolában szabad sapkaviselés van, akkor világos, hogy nincs minden diák fején egyforma sapka. A szabadság és az egyformaság olyan viszonyban van egymással, mint a tűz a vízzel.

De ha nem volna a hitbeli szabadság a protestantizmus alapelve, a hit benne akkor is csak elméletben lehetne egyforma, de nem a valóságban. Ha ugyanis nem zárnák ki már elméletben is az egyformaságot azzal, hogy nyíltan hirdetik az egyformasággal ellenkező szabadságot, akkor se tudnák azt biztosítani a gyakorlatban egy fő, egy vezető, egy irányító nélkül. Ilyennel azonban egyedül csak a katolikus egyház rendelkezik. De a katolikus egyházban ez az egy fő, ez az egy vezető olyan, akinek vezető hatalma a Szentírásban gyökerezik és így tanítása és rendelkezései az egyháztagok számára lelkiismeretben kötelezők.

De az igazság azon kívül, hogy mindenütt egyforma és változhatatlan, még szükségképpen erőszakos, meg nem alkuvó és kíméletlen is. Az igazság mindig a tévellyel szemben kell hogy álljon, nem pedig mellette, azaz megértően, barátilag, békejobbot nyújtóan. Az igazságban az egyeduralomra való törekvés nem hiba, nem visszaélés, nem elítélendő gyarlóság, hanem szükségszerűség, természetesség, magától értődöttség, kötelesség. Az igazság nem alkudhat, a tévelyt nem tűrheti.

A katolikus egyház - legalábbis elvben - ilyen, s ezt mindig annyira hangsúlyozta, hogy szintén ismertetőjelei közé tartozik. Ellenben - legalább ma már - kívüle minden más vallás állandóan megértést, türelmet, kiegyezést, kölcsönös megbecsülést hirdet a többi vallás felé, s mit se utál, gyűlöl és megvet annyira, mint éppen a katolikus egyház meg nem alkuvását, kíméletlenségét, minden más vallással szemben való merev elzárkózását.

Az igazság nem tűrheti a szabadságot. Az igazság kényszerítő erővel bír s ez az egyetlen dolog a földön, melynek zsarnoksága nem kínos, nem sértő, nem fonák, nem szégyenletes, hanem természetes, hasznos, felemelő, sőt dicsőséges. A katolikus mellett az egyetlen számba vehető és a művelt ember igényeinek is megfelelő vallás (a protestantizmus) e tekintetben is örökre eljegyezte magát a szabadsággal és így visszavonhatatlanul bebizonyította, hogy az igazsághoz semmi köze nincs és nem is lehet.

Láttuk végül az igazság negyedik tulajdonságát is, azt, hogy urat, rangot nem ismerhet és hogy ez is egyedül csak a katolikus egyházban található meg. A katolicizmus tehát lehet igazság, de a protestantizmus vagy bármely más vallás semmiképpen se lehet az. Az előbbi ugyanis igazság módjára viselkedik, de az utóbbiak azzal éppen ellenkezőleg.

De hát micsoda akkor a protestantizmus vagy a többi vallás, ha egyik se, vagy legalábbis nem olyan értelemben vallás, mint a katolicizmus? Most ezt próbáljuk megmagyarázni.

A vallást többféleképpen lehet felfogni. Lehet úgy, hogy igazságokat közöl velünk. Régen a vallást így fogták fel az emberek, nem is tudták másképpen felfogni. A katolikus egyház ma is így fogja fel a dolgot s így tanítja. Világos, hogy ha így fogjuk fel, akkor vallás csak egy lehet, ha pedig mégis több van, akkor a vallások egymástól megtagadják a létjogot s nem barátként, hanem ellenségként állnak egymás mellett. Hiszen sok ellentmondó dolog közül csak egy lehet igaz, az igazság pedig szükségképpen ellensége a tévelynek.

A katolikus egyház az igazság, egy nagy igazság képviselőjének tartja magát. Ez a nagy igazság az, hogy van Isten, aki mindennek végoka és irányítója, és hogy ez az Isten épp úgy személy, mint ahogyan mi azok vagyunk. Ezért írjuk a nevét is nagybetűvel. A katolikus egyház hirdette igazság aztán az is, hogy az embernek a testén kívül még szellemi lelke is van, ami semmiféle állatnak nincs s ezért az embernek legfeljebb a teste lehetne állati eredetű, ha a tudomány ezt be tudná bizonyítani, de semmiképpen se az egész ember.

A katolikus egyház hirdette igazság az is, hogy a lélek halhatatlan, tehát a halál után örök élet következik, mégpedig örök jutalom vagy örök büntetés alakjában. A földi élet tehát csak előkészület a másikra, az örökké tartóra s így tulajdonképpen mindenkinek ezért a másik életért kell itt a földön is élnie.

A katolikus egyház hirdette igazság az is, hogy történt kinyilatkoztatás, azaz, hogy az Isten érintkezésbe lépett az emberekkel, sőt végül Krisztus Urunk személyében ő maga jelent meg itt a földön, hogy bennünket halálával megváltson és velünk bizonyos igazságokat közöljön, hogy tudtunkra adja, mit kíván tőlünk.

Igazság végül az is, hogy ez a földön járó Isten, hogy tanítását ne csűrhessék-csavarhassák tetszésük szerint az emberek, még egy földi intézményt is alapított, az anyaszentegyházat, hogy az Istentől kinyilatkoztatott igazságok helyes értelmét a mindenkori embereknek mindenkor hitelesen megmagyarázhassa. Ezért az embereknek szigorúan megparancsolta, hogy az egyház értelmezésének magukat mindig engedelmesen alávessék, s hogy ezt annál nyugodtabban tehessék, egyházának a legvilágosabban megígérte a mindenkori tévedhetetlenséget.

A katolikus egyház szerint a vallás lényege az, hogy ezek a most felsorolt állítások mind igazak. Ezért a katolicizmus elsősorban az emberek eszéhez szól és az akaratához, nem pedig érzelmeihez vagy hangulatához. Az eszem látja az igazat, az akaratom végrehajtja, életemben megvalósítja azt, amit az eszem lát. Az érzelmek is hasznosak s egyébként is velejárói az emberi léleknek, tehát az észnek és az akaratnak, de semmiképpen se ezek játsszák a vallásban a fő szerepet.

Ezért a szertartások, külsőségek és szokások mellékesek az egyházban. Ezek csak kísérői, kifejezői az igazságnak és az ész és akarat ténykedésének, de nem feltétlen s nem is fontos velejárói. A görög katolikus vallás például épp oly igaz, mint a római katolikus (vagy helyesebben: a latin katolikus, mert hiszen a görög katolikus is római), pedig a szokásai, szertartásai, a külsőségei jobban különböznek a latin katolikus egyházéitól, mint például a lutheránusokéi vagy akár a kálvinistákéi. Ezzel szemben az anglikán vallás téves vallás, tehát nem is vallás, hanem tévely, pedig a külsőségei egészen katolikusok.

Fel lehet azonban a vallást egészen másképpen is fogni. Vannak, akik a vallás lényegét nem igazában látják, tehát nem tartják fontosnak azt, hogy mit tanít. Szerintük a vallások tanait - mert ez esetben valóban vallások vannak, nem pedig vallás - ma már rég megcáfolták, illetve rég meghaladta már őket a tudomány. A XX. század felvilágosult, modern embere ma már nem vitatkozik s nem is vitatkozhat arról, hogy a katolikus vallás tanai igazak-e vagy a reformátuséi, mert ma már ez a kérdés régen túlhaladott álláspont. Egyikéi se igazak, mert a vallásoknak az igazságokhoz semmi közük. A katolikus ember abban különbözik a reformátustól, hogy mások a vallási tradíciói, családi hagyományai.

Az emberre óriási hatással vannak az első, tehát a gyermekkori, a családi benyomások. Ezért ezek egész életén át elkísérik, s ragaszkodik hozzájuk. A szülők, különösen az anya emléke, a templom s a vele összefüggő élmények, a temető, a harangozás, a katolikusoknál karácsonykor az éjféli mise, adventben a hajnali misék, a nagypéntek, a feltámadási és úrnapi körmenet, a búcsúk napja, a zarándoklások, aprószentek, Luca-nap, piros tojás, a circumdederunt [temetési ének] stb., a kálvinistáknál az úrvacsora, a konfirmáció, a zsoltárok szövege és dallama, a temetési kiéneklések, az a beléjük nevelt öntudat, hogy ők különb, felvilágosultabb, műveltebb embertípust képviselnek, mint a katolikusok, hogy ők nem vetnek magukra keresztet, mint azok teszik, ők nem köszönnek úgy, hogy "Dicsértessék...", de viszont színmagyarok és a magyar fajt, a magyar nyelvet és a magyar szabadságot az ő felekezetük tartotta és tartja fenn stb.

Ugyanilyen, csak más tartalmú öntudat tartja a lelket a művelt zsidóban és biztosítja benne egész életen át a vallásához való ragaszkodást. Viszont a műveletlen zsidóban, az óhitű rácban, románban vagy oroszban az egész életét gyökeréig átszövő sok gyermekkori és vallási emlékszokás, tradíció végzi el ugyanezt a szerepet. Mivel a nők érzelmi világa szélesebb, mélyebb, átfogóbb, mint a férfiaké, ez az oka, hogy a nők átlag sokkal vallásosabbak, mint a férfiak.

Lehet aztán a vallás - mondják a kérdés e "felvilágosult" értelmezői - faji keret, faji megnyilvánulási erő és összetartó forma is, mint az araboknak az iszlám, a szlávoknak a görögkeleti egyház, a zsidóknak a zsidó vallás, az angoloknak az anglikán felekezet. Ez esetekben a vallás azonos azzal a fajjal, melyhez az illető egyén tartozik. Ezért a vallásához való ragaszkodás éppen olyan erős, mint a fajhoz vagy nemzethez, tehát a hazához való ragaszkodás. Ilyenkor ebben rejlik a vallás ereje és ilyen címen jelent egyúttal politikai hatalmat is.

Eszerint tehát a vallás igazságtartalma ma már rég meg van cáfolva. Művelt ember ma már nem hisz igazságvallásban. Vallás azonban mégis van ma is és lesz is mindig, míg emberek lesznek. Ezekben a családi tradíciókban és faji jellegzetességekben áll a vallás és fog is állni. Ezek is nagy erőt képviselnek a közösségek életében, mert tagadhatatlan, hogy bizonyos vallásos hajlam vele is születik az emberrel, különösen némelyekkel (elsősorban nőkkel).

Időnként (periodikusan) felébred az emberekben bizonyos vallásos igény, szükséglet. Időnként például jól esik az embernek (természetesen az olyan embernek, akit így neveltek), ha jól kiimádkozza magát, például este, lefekvéskor. Néha az üres, kellemesen hűvös, félhomályú templomban jól érzi magát, jóleső érzés tölti el, hogy felemelheti lelkét Istenéhez. Ez is vallásosság, de nem az ész, nem az akarat működésében áll, hanem tisztán hangulat, érzelem dolga, mely nem tárgyi, nem az objektív valóságban gyökerező igazságokban való meggyőződést jelenti vagy feltételezi, hanem egyszerűen egy kedélyállapotot, hangulatot, pillanatnyi szükségérzetet, tehát tisztán alanyi, szubjektív dolgot.

Az előbbi a vallás katolikus értelmezése, ez a másik a modern felfogása. Kétségtelen, hogy régen mindenki az első, tehát katolikus módon fogta fel a vallást és így fogja fel ma is mindenki, aki komolyan veszi. Nem is adhat még érzelmi és hangulati kielégülést se az a vallás, melyről tudom, hogy nem igaz, s amelyben az eszem nem hisz. Ha valakiben tudat felettivé válik, hogy a vallás ma már meg van cáfolva s így kénytelen tudomásul venni, hogy érzelmei és kedélyszükségletei nem bírnak tárgyi alappal, akkor világos, hogy ezek az érzelmek akár hirtelen, akár lassú átalakulással el is tűnnek lelkéből, mert nem láthatja értelmét továbbra is az effajta tárgyi alappal nem bíró érzelmi ömlengéseknek.

Végeredményben ugyanis mégis csak minden azon alapszik, hogy hiszek-e annak igazságában, aminek alapján érzelmek hullámzanak lelkemben, s ha már ez a hit megszűnt, akkor alapját vesztette az egész hangulat és érzelmi világ is. Nem hiába hívjuk a vallást más néven egyszerűen hitnek. Ha a hit már eltűnt, vagyis, ha tudomásul veszem, hogy nem igaz, amit a vallásom tanít és amiben őseim, sőt magam is hittem, és ami lelki világomban oly nagy szerepet játszott, akkor világos, hogy tárgytalanokká válnak azok az érzelmek is, melyek belőle származtak.

Az igazság fent ismertetett négy ismertetőjelének a katolicizmusban való feltűnő megtalálásából és minden más vallásból épp oly feltűnő módon való hiányzásából tehát az következik, hogy vallás tulajdonképpen ma már csak egy van és csak egy lehet és ez a katolicizmus. A többi vallás meg sem érdemli már a vallás nevet. Ha pedig a "vallás" szó az ő számukra van lefoglalva, akkor a katolicizmus megjelölésére kell valami más szót használnunk.

A katolicizmus olyan vallás, mely nem csupán valami megmagyarázhatatlan s pontosan nem körvonalazható lelki szükséglet, érzelem, hangulat, faji ismertetőjel, családi hagyományok szövevénye s az élet egyes fontosabb megnyilvánulásait bekeretező szertartások, szokások és külsőségek összessége, hanem ezek mellett és ezeken felül még világnézet is, melynek komoly, objektív tartalma is van, sőt éppen ez az objektív tartalom a lényege.

A katolicizmus viselkedése és ismertetőjelei olyanok, hogy nemcsak nem zárják ki azt, hogy igazság lehessen az alapja és igazak lehessenek a tanai, hanem ezt egyenesen bizonyítják. Ezzel szemben a buddhizmus, az iszlám, a zsidó vallás, a pravoszláv vallás - és ami a művelt európai ember számára a legfontosabb -, a protestánst felekezetek is (sőt elsősorban éppen ezek), csak akkor tekinthetők vallásoknak, ha a fogalmat abban a másik értelemben vesszük, melyet legutóbb fejtettünk ki. Ezeknek igazságjellegük nincs, nem is lehet, nem objektív, hanem alanyi dolgok, nem az ész, hanem az érzelem és a kedély hatáskörébe tartoznak s tartalmi körük nem terjed túl faji ismertetőjelen és családi hagyományokon.

Egészen más értelemben vett vallások ezek tehát, mint ahogyan a katolicizmus fogja fel a vallást, és mint ahogyan régen értették az emberek, sőt ahogyan átlag még ma is értik. Hiszen minden hívő protestáns, zsidó, görögkeleti vagy mohamedán ma is szentül meg van győződve, hogy az ő vallása igazat tanít, és ha ennek ellenkezője tudatába jutna, egész vallási életének összeomlását eredményezné.

Például a hívő protestáns ma is hiszi, tehát igaznak tartja a Szentháromságot, Jézus istenségét, feltámadását, csodáit. Ez a hit azonban csak azért lehetséges, mert logikátlan az illető, s mert nem tud s talán nem is akar a dolgok mélyére látni. Ha ugyanis gondolkodnék, látnia kellene, hogy mikor mindezeket hiszi és igaznak tartja, de ugyanakkor azért az unitárius is "testvér"-felekezetnek tekinti, annak ellenére, hogy ez a Szentháromság hitét emberi eltévelyedésnek, Jézus istenségét pedig tévedésnek és az egyistenhit elleni bűnnek tartja, ellentmondásba kerül önmagával.

A bűn nem lehet "testvére" a jónak és a helyesnek, se a tévely nem lehet "testvére" az igazságnak. Mivel a kálvinista vagy lutheránus az unitáriust egy testvér-felekezet tagjának tekinti, ezzel elárulja, hogy a Szentháromságot vagy Jézus istenségét tulajdonképpen ő maga se hiszi komolyan. Ellenben a katolicizmus, mely "szőrszálhasogató" dogmákban szabja meg, mit kell és mit nem szabad a Szentháromsággal kapcsolatban hinni, ezzel azt is bizonyítja, hogy ő valóban komolyan hiszi ezt a Szentháromságot.

Ha a kálvinizmus komolyan hinné akár a Szentháromságot, akár Jézus istenségét, akkor az unitárizmust nem testvérnek, hanem ellenségnek tartaná, mert a tévely ellensége az igazságnak, nem pedig testvére. Akkor neki az unitáriusok tanai tűrhetetlenek volnának és istenkáromlás számba mennének. Kálvin például, akit még a katolikus egyház nevelt s ezért komolyan hitt abban, amiben hitt, tehát egy igazságvallás követője volt, így is gondolkodott. Ő ellenségnek és istenkáromlónak tekintette Servet Mihályt, sőt máglyára is küldte.

A mai kálvinista szégyelli ezt Kálvinban és eltévelyedésnek tartja részéről. Ezzel kimutatja, hogy neki ma már nem igazságvallás a vallása, hanem csak vallási érzelmei és családi hagyományai vannak. De ha nem kapaszkodunk bele Servet Mihály máglyájába, melyet egyébként is a korral kell magyarázni, hanem megmaradunk szorosan Kálvin hite mellett, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy ebből a hitből nem következik ugyan Servet máglyára küldése, de feltétlenül következik Servet elítélése, tehát testvér helyett ellenségnek nyilvánítása.

Ha azonban a hívő kálvinista azt mondja, hogy ő szentül hiszi a maga kálvinista vallását s nemcsak családi hagyományai vannak, hanem szilárd meggyőződése is a kálvinizmus tanaiban, akkor hogy lehet, hogy ugyanakkor még ennél is jobban hangsúlyozza, hogy azért ő a mások vallási meggyőződését is tiszteli s így elítéli Kálvint azért, mert ő Servet meggyőződését nem tisztelte, sőt megvetette? Ha ugyanis Kálvinnak igaza volt, akkor Servetnek nem volt igaza s szabad-e a tévedést elnézni, sőt tisztelni? A rosszat és a bűnt gyűlölni kell, nem pedig tűrni. A tévedést pedig legalábbis sajnálni, de semmiképpen se tisztelni. Ha pedig a tévedő tévedését még terjeszti is, akkor még tűrni is bajosan lehet, feltéve, hogy az a tévedés valóban tévedés, nekünk pedig a magunk igazán valóban meggyőződésünk van.

A hívő kálvinista ma is azt hiszi, hogy az ő kálvinista "anyaszentegyháza" az az egyház, melyet Jézus alapított. Arra azonban már nem gondol, hogy kálvinista anyaszentegyház nincs is, hanem csak kálvinista nemzeti egyházak vannak, melyeknek nincs egymással intézményes kapcsolatuk, nem függnek egymástól, tehát semmi biztosíték sincs arra, hogy mindnyájan ugyanazt hiszik. Hát még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy egyenesen alapelvük az egyéni kutatás és az egyéni meggyőződés szabadsága, mely viszont már egyenesen lehetetlenné teszi, hogy mindnyájan ugyanazt higgyék!

A magyar kálvinista "anyaszentegyház" teljesen függetlenül a hollandtól, a holland a svájcitól, a svájci a skóttól, sőt még magában Hollandiában is két külön, az Egyesült Államokban pedig egy egész sereg olyan önálló, egyaránt kálvinista "anyaszentegyház" van, mely egymástól teljesen független, sőt egymással még ellentétben is van, mert hiszen éppen az ellentétek miatt tömörültek a hívek külön "egyházakba". Krisztus azonban bizonyára csak egy hitet tanított s egy egyházat alapított. A sok kálvinista "egyház" közül melyik tehát az, mely az ő egyháza? Lehet-e a kálvinizmus így igazságvallás, lehet-e több mint érzelem dolga, családi hagyományok összessége vagy nemzeti, vagy kulturális büszkeség?

Azt mondja a hívő kálvinista, hogy ő a felekezete tanait hiszi, mert a tanok igazak és ezek képviselik az igazi, hamisítatlan kereszténységet. Ámde mit szól, ha arra figyelmeztetjük, hogy ha így áll a dolog, miért bízzák akkor ők az egyénre annak megállapítását, mit és hogyan hisz, azaz, miért ragaszkodnak akkor az egyéni kutatás és a lelkiismereti szabadság elvéhez? Aki ugyanis már az igazság birtokában van, aki ismeri Jézus hiteles tanait, annak nem kell már kutatni, sőt azt se szabad megengednie, hogy valaki kutasson, mert kutatni bizony csak az szokott, aki az igazságot még nem ismeri.

A szabadság pedig egyenesen képtelenség az igazsággal szemben. Aki már bírja az igazságot, annak már nincs szabadsága, hanem szent kötelessége ezt a bírt igazságot követni, azaz szolgálni neki. Szabadon értelmezni csak azt a Szentírást szabad, melynek igazi értelmét nem ismerjük. Ha azonban a Szentírás igazi értelme bizonytalan, akkor mi az, amit a jó protestáns tulajdonképpen hisz és amihez annyira ragaszkodik? Talán maga a Szentírás? De hát mit ér az olyan Szentírás, melynek értelme bizonytalan s ezért mindenkinek szabadságot kell adni értelmezésére? Hol van itt az igazság, melyet a protestáns állítólag hisz és amelyhez ragaszkodik?

Mikor tehát mi megállapítjuk, hogy igazság egyedül csak a katolikus vallás lehet, a zsidó hit, a pravoszláv vallás vagy a protestáns felekezetek legfeljebb csak nemzetiségi ismertetőjelet, családi hagyományt vagy alanyi szükségletet, egyénenként változó vallási hangulatot vagy kedélyállapotot jelenthetnek, hiába felel vissza a protestáns, hogy nem igaz, mert az ő vallása se csak családi hagyomány, hanem egyúttal igaz is.

Hogy lehetne igazság is, mikor az egyénre bízza, hogy döntse el, hogy neki mi igaz? Az orvosok is csak akkor alkotnak más-más egyéni véleményt egy betegség mibenlétéről és gyógyításáról, ha a tudomány még nem ismeri róla az igazat.

Mihelyt orvosi tudományos mibenlétét felfedezték, akkor már minden orvos egyformán fogja fel és gyógyítja. A kór igazi okának felfedezése után is külön utakon járni, egyéni módon felfogni és gyógyítani, mosolyt keltő tudatlanság jele. Krisztus Urunk földre jötte is eldöntötte már részünkre a vallási igazságot, e téren még ma is egyéni véleményeket követni szánalmas tévedés, sőt bűn.

Hogy lehetne szó a protestantizmusban vallási igazságról, mikor ott vallási téren szabadság van, az a szabadság, amely az igazsággal mindenképpen összeegyeztethetetlen? Hogy kereshetnénk a protestantizmusban igazságot, mikor az igazság mindenütt ugyanaz, a protestantizmusnak pedig minden országban egymástól független külön-külön felekezetei vannak, sőt sokszor még ugyanabból a felekezetből még ugyanabban az országban is több? Hogy tekinthetné a protestáns a maga vallását komoly igazságnak, mikor maga az állítólag igaz felekezet tanítja neki azt, hogy nemcsak a tőle sokban különböző másik protestáns felekezet, hanem még a tőle lényegileg különböző katolicizmus is jó? (Majdnem minden esketési beszédben, melyben a felek egyike katolikus, de olyan gyönge volt, hogy mégis a protestánsokhoz ment esküdni, hálából és a jelenlévő sok katolikus tetszésének megnyerésére azt szokta mondani az eskető protestáns lelkész, a katolikus fél felé: a Te hited is jó.)

Hogy láthatnánk igazságokat a protestáns felekezetekben, mikor nemcsak a mennyiségtani igazságok, hanem még a fény, a hang vagy az elektromosság törvényei is annyira megmásíthatatlanok, hogy ha megveszekedünk, akkor se változtathatunk rajtuk, s mikor ugyanilyenek a katolicizmus dogmái és erkölcsi törvényei is (például a házasság felbonthatatlansága, vegyesházasságok esetén a minden gyermek katolikus neveléséből való nem engedés, a gyermekáldás korlátozásának mindenképpen tilos volta stb.).

A protestantizmus ellenben, noha mint átkos bálványimádástól, ő is féltve óvja híveit a katolicizmustól, ha egy szegény Braunschweigi hercegnő (Mária Terézia anyja) számára oly fényes parti nyílik, hogy egyenesen a szentséges római császár (III. Károly, mint császár VI. Károly) felesége lehet, akkor a legtermészetesebb dolgoknak tartja, ha ebben a kivételes esetben mégiscsak "bálványimádó" lesz, s a kálvinista Bocskay Katalinnak is megbocsátja, ha reverzálist ad egy főhercegnek, Jókainak és Petőfinek pedig a szellemóriás jogcímén bocsátja meg ugyanezt (őket ugyanis - úgy látszik - nem kötelezik a közönséges emberek törvényei). A protestantizmusnak tehát csak olyan igazságai vannak, melyeknél egy szellemóriás, sőt még egy főherceg is előbbre való.

De mindez egyébként is már azért is természetes, mert hiszen még a közönséges halandóknak is megbocsátanak annyit, hogy vegyesházasság esetén a gyermekek egy része (ha az anya katolikus, akkor a lányok) bálványimádó lehessen. Nekik is csak akkor van bűnük, ha minden gyermekük "bálványimádó" lesz. Ha tehát még a közönséges halandók fiainak (vagy esetleg lányainak) se árt az, ha bálványimádók lesznek, akkor tulajdonképpen nem is azt nem értem, hogy miért nem bűn szellemóriások és főhercegek esetében még az sem, ha minden gyermek "bálványimádó" lesz, hanem azt, hogy miért ne lehetne ugyanazt elnézni a közönséges kálvinisták vegyesházasságai esetében is. (Nyíltan megmondják, hogy azért nem, mert akkor kivesznének a protestánsok. Tehát az érdek itt az irányadó, nem pedig az elvek, az igazság vagy a protestáns meggyőződés, mely - mint láthatjuk - tulajdonképpen nincs is.)

A protestantizmusban az erkölcsi törvények - még ha maga a Szentírás írja is elő őket - csak addig kötelezők, míg túl nagy erőfeszítést, lemondást vagy áldozatot kívánnak tőlünk. Ha igen nagy áldozattal járnak, akkor már meg szabad szegni őket még a közönséges halandóknak is. A házasság például a protestantizmusban is felbonthatatlan. Nem is lehet más, hiszen nincs még egy olyan keresztény erkölcsi szabály, mely világosabban benne volna a Szentírásban, mint ez.

Ha azonban e szabály megtartása igen nagy áldozatot követel, például "ellenállhatatlanul" nagy szerelem hajt a válásra, vagy a házastársak közt "legyőzhetetlen" a gyűlölet (a kereszténység se "ellenállhatatlan" szerelmet, se "legyőzhetetlen" gyűlöletet nem ismer, kivéve az őrültség esetét, a terheltség már legyőzhető), akkor már nemcsak a főherceg vagy a szellemóriás, hanem még a közönséges halandó, sőt maga az igehirdető se köteles ezen az "ellenállhatatlan" szerelmen vagy ezen a "legyőzhetetlen" gyűlöleten uralkodni, s így a házasság minden bibliai tilalom ellenére is felbontható, a gyakorlatban pedig fel is bomlik tízezerszámra felekezeti jóváhagyással minden olyan esetben, amikor a házasságot az állam (akár a kommunista ateista állam) felbontja.

A paráználkodás is tilos a protestantizmusban is. Azonban ha már két, sőt - urambocsá! - három gyermek is van, a keresetnek csak ezer forint, akkor ebből a nehéz helyzetből nem az következik, hogy tilos a nemi ösztön további kielégítése, hogy több gyerek ne szülessék (mert ilyen emberfeletti dolgot csak nem lehet kívánni egy embertől?!), hanem az, hogy most már megengedett az óvszerek használata, azaz magyarul a paráználkodás, sőt szükség esetén még a gyilkosság (magzatelhajtás) is. (A paráználkodás bűne ugyanis abban áll, hogy a nemi aktus ellentétben áll a faj fenntartásával ahelyett, hogy - mint a természettől rendelve van - azt szolgálná.) Ha azt, hogy ne álljon feltétlenül a faj szolgálatában (biológiailag terméketlen házasságok, öregek házassága stb.), még el is lehet tűrni, de azt, hogy egyenesen ellentétben álljon vele, már semmiképpen se. Ezért nem engedheti meg a katolicizmus a gyermekáldás elleni óvszer használatát semmiképpen se.

Látjuk tehát, hogy a protestáns vallási "igazságot" ugyancsak nem köteles mindenáron szolgálni a protestáns hívő. Lehet, hogy a protestáns hívő mindennek nincs teljesen tudatában, de hogy a tényállást legalább ne sejtené, már semmiképpen se fogadhatjuk el. Hiszen tagadhatatlan, hogy éppen azért ragaszkodik annyira protestáns "hitéhez", mert az nem kíván tőle oly kemény lelki küzdelmeket, és közel se viselkedik vele annyira zsarnokian, mint a katolicizmus a maga híveivel, azaz azért, mert vallása biztosítja neki azt a hőn óhajtott szabadságot, mely az igazság természetével annyira összeegyeztethetetlen.

A komolyan vallásos ember nem szabad, nem független, mert kötve van Isten akaratától és törvényeitől, melyeket vallása tár elébe, és amelyekben változtatnia semmiképpen se lehet. A protestáns ember azonban szabad és független, mert vallása e törvény megtartását vagy meg nem tartását a saját "felszabadított" lelkiismerete hatáskörébe utalja, melybe senkinek nincs joga beavatkozni, még a Krisztustól alapított anyaszentegyháznak se.

A protestantizmus a katolicizmussal szemben azzal a nagy "előnnyel" bír, hogy követőinek ennek ellenére se kell magukat vallástalanoknak tartaniuk, s mindezek mellé - ami szintén nem megvetendő dolog - még azokat a nagy előnyöket is élvezik, melyeket egy nagy vallási közösségbe való tartozás, a szolidaritás ad. Így aztán a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Az ember szabad és független marad, s mégis "vallásos".

Ezért van aztán, hogy a zsidók, mohamedánok, görögkeletiek és protestánsok, akármilyen is az erkölcsi életük, sohase gyűlölik se a vallásukat, se a lelkészeiket, pópáikat, vagy rabbijaikat, hogy még hírhedt nőcsábász protestánsok se adnának a világ kincséért se katolikus reverzálist, s még az ateista Szabó Dezső is kálvinista felekezeti célra hagyta a vagyonát, noha élt a nővére. Ellenben a katolikus a papot még akkor is, ha nem ismeri az illető, tehát csak annyit tud róla, hogy pap, sokszor még ádázabbul gyűlöli még a katolikus hívő is, mint ahogyan a zsidók és a protestánsok gyűlölik szintén ugyanezeket a katolikus papokat. Az erkölcstelen, vagy akár csak vallástalan katolikus igen sokszor maga mondja a protestáns jegyesének, hogy minden gyermekük protestáns legyen.

Látjuk tehát, hogy valláson ma is mindenki olyan vallást ért, melynek nemcsak külsőségei vannak, hanem tanai is, melyeket a hívők igazságoknak tartanak. Aki a vallásában hisz, mai is igazságokban hisz, nem pedig csak világnézeti alap nélküli családi hagyományokhoz ragaszkodik vagy bizonyos kedélyszükségletnek tesz eleget.

Mindenki tisztában van vele, hogy az a vallás, mely csak ez utóbbit jelenti, nem vallás. Aki csak ez utóbbit látja a vallásban, az tisztában is van azzal, hogy neki nincs vallása. Mivel pedig világosan kimutattuk, hogy arról, hogy igazságnak is tekinthessük, legfeljebb csak a katolicizmussal kapcsolatban lehet szó, világos, hogy vallás tulajdonképpen csak egy van, a katolikus.

A katolicizmus tehát egész más értelemben vallás, mint például a kálvinizmus vagy a zsidóság. Ha tehát egy katolikus vagy egy kálvinista vallást cserél, akkor nem az egyik vallásról a másikra tér át, hanem a kálvinista a gyakorlati vallásnélküliségről a vallásosságra tér át (természetesen csak akkor, ha lépése öntudatos, meggyőződésen alapul, tehát igazi katolikus lesz s megvan hozzá a kellő vallási műveltsége is). Ha pedig a katolikus teszi meg ezt a lépést a kálvinizmus felé, a tulajdonképpeni hit és vallás talaját hagyja el (ha ugyan ezen a talajon volt valaha is, azaz ha addig igazi és vallásilag is művelt katolikus volt, az ilyennél azonban gyakorlatilag alig fordulhat elő hithagyás) és cseréli fel a gyakorlati vallásnélküliséggel. A valódi katolicizmus azonban a katolikusoknál is ritkább, mint gondolnánk, hiszen jóság és intelligencia egyaránt szükséges hozzá.

Azok a katolikusok, akik olyan lelkes hívei a megértésnek és oly fontosnak tartják a felekezetek közti jó viszonyt, hogy miatta a saját vallásuk kíméletlensége ellenszenves nekik, csak arról tesznek tanúságot, hogy egyáltalán nincsenek tisztában a helyzettel, hogy nekik nincs igazságvallásuk, hogy ők nem is sejtik, mi az a katolicizmus. Ha igazságvallásuk volna, természetesnek tartanák a kíméletlenséget, mert igazság kíméletlenség nélkül el se képzelhető. De akkor a más vallásúakkal való megértésre se törekednének annyira, mert az igazság nem megértést akar a tévellyel, hanem azt kívánja tőle, hogy hódoljon meg az igazság előtt és álljon szolgálatába, mert ez a kötelessége.

Világos, hogy szeretetre, finomságra, kíméletre, sőt nyájasságra szüksége van még a tévedőkkel, sőt a rosszakaratú ellenségekkel szemben is. Ez nemcsak a kereszténységgel nem ellenkezik, hanem egyenesen követelménye. Gyakorlati szempontból is szükség van rá, mert a tévelygőket tapasztalat szerint sokkal könnyebb megtéríteni nyájassággal, mint érvekkel. Minden egyházellenességnek ugyanis sokkal jobban oka a bűn (a dölyf, a dac, az elbizakodottság, a sértődékenység stb.) mint a tudatlanság. Ámde ezek mind a gyakorlati térre tartoznak, itt pedig elméletről, az alapelvekről, az igazságról és az igazság ellentételeiről van szó.

Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az elmélet nagyon fontos, hiszen a gyakorlatnak is ez az alapja. A nyájasság, a szeretet csak akkor helyes, érdemszerző és keresztény, ha az igazság kőszikláján áll és az igazsággal kapcsolatban s annak érdekében működik. Ha tőle független, mit se ér, ha pedig ellentétben van vele, akkor már egyenesen gonoszság. Érdekből még az ördög is sokszor nyájas, sőt ez éppen az ő jellegzetes tulajdonsága.

E sorok írója, mint fejtegetéseiből is látható, az úgynevezett inkvizíciós katolikusok közé tartozik. Valóban Mindszenty bíboroson kívül nem is találkoztam még olyan pappal, akinek elvei annyira "reakciósak" lennének és aki a katolicizmust olyan mereven és kérlelhetetlenül képviselné, mint én. Akinek azonban az ilyen katolicizmus ellenszenves, mert azt hiszi, hogy ellenkezik a felebaráti szeretettel vagy a jószívűséggel, annak felvilágosítására közlöm, hogy mikor a budapesti eucharisztikus világkongresszus alatt a gyónásban egy protestáns imaházban kötött házasságban élő asszonynak kénytelen voltam megtagadni a feloldozást és emiatt az illető kétségbeesetten sírni kezdett, az én könnyeim még jobban patakzottak, mint az övéi. Hogy fájdalmát enyhítsem, neki is odaadtam azt az emlékképet, melyet a többi gyónó kapott, csak azt hangsúlyoztam neki, hogy ez nem a feloldozás jele, hanem csak azért kapja, hogy fájdalmát enyhítsem és hogy a kint várakozók a kép hiánya miatt meg ne tudják, hogy ő nem kapott feloldozást.

Én, a kérlelhetetlen, még az inkvizíciót is helyeslő rideg észpap, annyira túlságosan is a szív embere vagyok, hogy nem tudok egy vasárnapi evangéliumi részletet felolvasni, hogy a lelkemet minden erőfeszítésem ellenére elárasztó érzelemtenger miatt a hangom itt is, ott is el ne fátyolosodjon. Prédikálni pedig nem is merek miatta, mert félek, hogy annyira elérzékenyülök, hogy képtelenné válok a beszédre.

Temetni csak fiatal koromban temettem, de akkor több százat, talán még ezret is eltemettem két év alatt, mégse volt köztük egy se, akit könnyezés nélkül tudtam volna eltemetni, noha ugyancsak küzdöttem ellene, mert nagyon szégyelltem. Még sohase hallottam ugyanis olyan papról, aki sírva temetett s ezért féltem, hogy akik látják, kinevetnek.

Mivel nagyon sok embernek ellenszenves az észvallás és a kérlelhetetlen katolicizmus, mindezt csak azért hoztam elő, hogy az illetők láthassák, hogy az éppen nem jelent szívtelenséget, sőt még a túlságos érzelmességgel is nagyon összefér. Sokszor mutattam én magamat szívtelennek is, de csak azért, hogy túláradó érzelmeimet leplezzem s túlságosan is nagy szeretetemet el ne áruljam. Különösen nagy ez bennem a protestánsok iránt. Hiszen éppen emiatt törődöm velük annyira és foglalkozom velük oly sokat.

Akik a katolicizmusféle igazságvallással amiatt a szabadsághiány, kíméletlenség és társadalmi súrlódások miatt nem tudnak rokonszenvezni, melyeket okoz, és amelyek a dolog természete miatt vele járnak, azokat figyelmeztetem, hogy csak abban az esetben lenne igazuk, ha a katolicizmus csak igazaknak tartaná a tanait, de a valóságban nem lennének azok. Ha ugyanis valóban igazak, akkor minden velük járó hátrányt, súrlódást, nemzeti ellentétet kötelesség is vállalni a kedvéért és érdemes is, mert az igazság birtoklása mindent megér és minden velejáró hátrányt vagy kellemetlenséget bőségesen kárpótol. Az igazság birtokosa részére a szabadsághiány s a szolgaság se szégyen s nem is kellemetlen, hiszen láttuk, hogy az igazságnak szolgálni nem szolgaság, hanem uralkodás, nem nyomasztó, hanem felemelő, nem hátrány, hanem haszon, nem szégyen, hanem dicsőség. Azok az igazi urak, azok az igazi függetlenek, azok az igazi szabadok, akik az igazságot megtalálták, birtokában vannak és szolgálnak neki.

Aztán arra is rá kell mutatnom, hogy értelme és tulajdonképpeni haszna egyedül csak ennek a maga ellenében a szabadságot nem tűrő, nemzetek felett álló, kíméletlen és erőszakos igazságvallásnak van, akár az egyént tekintsük, akár a társadalmat vagy nemzeti közösséget. Az ember szenvedélyeivel szemben a csak szokásokból álló, érzelmességekben kimerülő vallás mit sem ér, itt csak az erőszakos fellépés, az engedelmességet követelés ér valamit, még az is nehezen.

Az emberek sorsát, erkölcsiségét, életét általában - sajnos - a velük született adottságok döntik el. Van, aki takarékosnak születik, van, aki könnyelműnek és pazarlónak, van, aki alázatosak s másokat szolgálónak, van, aki uralomvágyónak, van, aki alaposnak, van aki felületesnek, van aki szelídnek, békésnek és türelmesnek, van, aki erőszakosnak, hevesnek és féktelennek, van, aki életében a nemiség jelentéktelen szerepet játszik, van akinek szinte egész élete ekörül forog, van, aki monogám hajlamú (a legtöbb), de vannak akik poligámok, egy férfi, egy nő nem elég nekik egyszerre, sőt vannak, akik természetellenes hajlamúak (a szellemi foglalkozásúak között elég sok) stb.

Ha életkörülményei különleges nagy kísértésekbe, lelki viharokba sodorják, az átlagember mindig áldozatul is esik a viharoknak, nem tud rajtuk diadalmaskodni. Az iszákosságra hajló, a fukar vagy könnyelmű, homoszexuális vagy poligám hajlamú ember többnyire meg is marad ilyennek egész életére, hogy a még terheltebbekről s még idegbetegebbekről ne is szóljunk.

Ha van szükség vallásra és a vallásnak van valami haszna, akkor csakis az lehet, hogy híveit az említett igen nagy kísértésekben és lelki viharokban is szerencsésen, bűn és katasztrófa nélkül átsegítse és még inkább, hogy káros természetük és adottságaik kiküszöbölésére, sőt terheltségük legyőzésére is képesekké tegye őket.

Világos, hogy ilyesmire az a vallás, mely csak alanyi dolog komoly igazságtartalom nélkül, mely csak nemzeti jelleget jelent vagy semmi mást, mint csak családi hagyományok összessége, tehát az a vallás, mely a modern embernek egyedül rokonszenves, mint például az egyén lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartó protestantizmus is, ilyesmire nem használható fel. Pedig hát mire való akkor egyáltalán? Mi haszna van akkor a vallásából és vallásosságából akár az egyénnek, akár a nemzetnek?

Akik jónak, szinte szenvedélynélkülinek születtek, a vallás segítsége nélkül is jók maradnak. Természetet megváltoztatni, vészes lelki viharokat sikeresen legyőzni azonban bizonyára nem lehet csak családi tradíciókkal és vallási hangulatokkal vagy olyan vallással, melyet csak sejtek, de nem tudok, mely lelki szükségletem ugyan, de nem tudom miért, melyet magam keresek és találok meg, de éppen azért úgy találom meg, ahogyan nekem legmegfelelőbb, mely csak hangulat s egyszer elfog, máskor pedig - esetleg hosszú hónapokon át - egyáltalán nem érdekel, untat, sőt esetleg egyenesen bosszant. Az ilyen vallás nem méltó hozzánk, sőt valóban szégyen a XX. század művelt emberére, mert kényelmes ugyan, de haszna s értelme nincs. A társadalmi és nemzeti életben tehát nem lehet komoly tényező. Az ilyen vallás csakugyan magánügy, mégpedig egészen mellékes jelentőségű.

Akár társadalmi vagy nemzeti, akár magánszempontból csak olyan vallásnak van létjoga, mely nemcsak akkor tud egy házasságot a szétzülléstől, tehát gyermekeket a családi kör elvesztésétől megmenteni, házaspárokat az egykézéstől, semmikézéstől visszatartani, bűnös szerelmet, öngyilkosságot, alkoholizmust, nemi betegséget megakadályozni, amikor nem nagy a kísértés, az egyén nem terhelt, idegzete egészséges, vagyis mikor ugyanez vallás nélkül is egész szépen megvalósítható, hanem meg tudja ezt tenni akkor is, mikor szinte emberfeletti erőfeszítés szükséges hozzá.

Az olyan vallásnak van csak értelme, amilyen a katolicizmus, melynek dogmái vannak, melyeket be tud bizonyítani s melyeket hívei azért komolyan hisznek is, melyek alól nincs kivétel, melyek egyformák mindenütt és nem is változnak soha. Az olyan vallásnak, mely szabadságot nem ismer, amely erőszakos és kíméletlen, mint minden igazság és minden, ami életre-halálra szól, melynek parancsait nem lehet és nem szabad megszegni még akkor se, ha az egész világ összeomlik is, mert hiszen még akkor is igazak s még akkor is segítségünkre tudnak lenni, sőt éppen ekkor érvényesülnek csak igazában. De az ilyen vallást nem is tartja senki magánügynek!

Azzal se érveljen senki, hogy ilyen nagy kísértések idején vagy mikor terhelt egyénnel van dolgunk, még az ilyen vallás se segít. A katolicizmus ugyanis, még ilyen esetekben is tud segíteni. Aki e sorokat írja, nem lelkes, tapasztalatlan ifjú, hanem hatvanas éveiben levő, sok élményen és lelki tapasztalaton átment éltesebb egyén, aki azt, amit állít, magán is, másokon is sokszorosan tapasztalta, mert egész életén át figyelte.

Természetesen azt is nemegyszer tapasztalta, hogy még azoknak sincs erejük lemondani a rosszról, akik annyira hiszik a poklot s általában az egyház tanait, mintha nem is csak hinnének, hanem látnának. Ennyire gyarló teremtés ugyanis az ember, időnként ily hevesek szenvedélyei és ilyen átkos a terheltség hatása. Sajnos, azt is el kell fogadnom, hogy a természet megváltoztatásához - kivált terheltség esetében - majdnem emberfeletti erőfeszítés kell, s bizony az igazság az, hogy a terheltek 90 vagy talán 99 százaléka akkor is terhelt marad, ha katolikusnak született. A fukar hajlamú fukar, a tékozló tékozló, a poligám poligám, a homoszexuális homoszexuális marad akkor is, ha katolikus, sőt még akkor is, ha hívő katolikus, vallási műveltsége van és gyónni is szokott.

A lényeg azonban az, hogy mégse mindenki, hanem csak 90 vagy 99 százalék. De ezek is elérhették volna azt, amit az a tíz vagy egy százalék elért, ha igazán akarták volna, ha több hitük lett volna, s az egyháznak jobban engedelmeskedtek volna. Ha nemcsak időnként tettek volna erőfeszítéseket természetük megváltoztatására, hanem állandóan. Ha mindig és mindenben engedelmeskedtek volna az egyháznak és igyekeztek volna úgynevezett "túlvallásosak" lenni. Ez a "túlvallásosság" egyedül a katolikus egyházban nem lehet veszélyes, de ott nem is lehetséges. A "túlvallásos" katolikus nem mehet a maga beteg idegzetének vagy terheltségének különcködései és egzaltáltságai után, hanem állandóan gyóntatója vezetése alatt áll. Ha nem engedelmeskedik neki, már nem lehet nála szó vallásosságról, hogy túlvallásosságról ne is beszéljünk.

Az ilyen ember bolondos és helytelenül vallásos, nem pedig túlvallásos. Az ilyen egyes dolgokban túlságosan is szót fogad az egyháznak, másokban - s éppen azokban, melyek rá nézve a legfontosabbak lennének - egyáltalán nem. Valójában tehát nem túlvallásos az ilyen katolikus, hanem ha az anyakönyvben nem is, de a gyakorlatban tulajdonképpen ő is protestáns, aki maga alakítja ki a maga számára a vallását s az egyház kényszerével szemben szintén lelkiismereti szabadságot szerez magának, ha hivatalosan nem is lép ki az egyházból.

Ha azonban tényleg igazi katolikussal van dolgunk, aki hónapokon, sőt éveken át egy tapasztalt, okos, lelki gyermeke ügyeiben egyénileg nem érdekelt s ezért tárgyilagos gyóntató vezetése alatt áll s neki mindig engedelmeskedve ("Aki titeket hallgat, engem hallgat", Lk 10,16), állandóan neveli, dresszírozza magát, állandó lelkiismeretvizsgálatokat tart, ellenőrzi magát, örül lelki sikereinek, búsul kudarcain, önmegtagadásokat gyakorol s mindezt a másvilágban való sziklaszilárd hit alapján s olyan vallásban, melynek Istene "a szenvedések embere" volt és a bitón végezte életét, melyben tehát a szenvedés és a lemondás nem szánandó dolog, hanem áhítat és dicsőség tárgya, mert Istenhez tesz hasonlóvá: még a pesszimistának is könnyű elhinni, hogy nem fog eredmény nélkül fáradni. Világos, hogy az eredményhez még így is hosszú évek kellenek (melyek eredményét már rövid ellanyhulásokkal is hamarosan tönkre lehet tenni), továbbá bizalom, kitartás és az átlagost messze túlhaladó, igen nagy vallásosság szükséges, de hát az csak természetes, hogy ilyen nagy teljesítményekhez a vallásosságból se elég az átlag.

Hogy ez a "túlvallásosság" a kívülállók s avatatlanok előtt nemcsak nem vonzó, hanem egyenesen ellenszenves, annak oka részint az, hogy mibenlétét nem ismerik, s nem is ismerhetik, részint mert az emberek átlaga készakarva torzító üvegen át nézi. Amire az ember gyarlósága miatt nem vállalkozik, noha érzi, tudja, hogy kötelessége lenne rá vállalkoznia, azt nem tudja tárgyilagosan nézni, hanem ürügyet keres annak megokolására, hogy miért nem vállalkozik ő is rá.

Ezért csak azt veszi benne észre, ami ellene szól. A törpék nem szokták elhinni, hogy óriások is vannak a világon, ha pedig kénytelenek elhinni, mert megmutatják nekik őket, akkor dühösen és ellenszenvvel nézik őket, a fonákságaikat keresik s csak azt veszik észre, ami azt bizonyítja, hogy mégiscsak jobb és szebb törpének lenni.

Biztosíthatunk tehát róla mindenkit, hogy a jóakaratú ember a katolikus egyház vezetése alatt még a természetét is meg tudja változtatni, ha mindenben ráhallgat és a nehézségek nem riasztják vissza már eleve. Így az ember még terhelten is normális, sőt az átlagon messze túlmagasló emberré tud válni, noha eleinte maga is úgy látta, hogy az ő szenvedélyei leküzdhetetlenek.

Világos, hogy mindezek a katolicizmusban se könnyen s nem is máról holnapra lehetségesek és éppen emiatt - sajnos - ritkák is, de nem tagadható, hogy előfordulnak, tehát mindenki megvalósíthatta volna őket, ha nagy lett volna a hite és istenszeretete, azaz, ha igazi katolikus lett volna. Hogy a gyakorlatban mégis ritkák az ilyen eredmények, azért van, mert az igazi katolikus is - sajnos - nagyon ritka. Még a művelt katolikusok, tehát még azok közt is, akik legalább elméletben tisztában vannak a dolgokkal.

A lényeg azonban, amire itt rá akarunk mutatni, az, hogy csak megmásíthatatlan dogmák alapján álló igazságvallás tudja erkölcsileg irányítani és nemesíteni az embert. Az olyan vallásoknak, melyek csak faji ismertetőjelekből, csak családi hagyományokból állanak, melyek érzelmekben és hangulatokban merülnek ki, melyek tartalmát mindenki egyénenként alakítja ki magának, mert lelkiismereti szabadságot hirdetnek, nem lehet irányító befolyásuk az ember életére, a közösség szempontjából pedig legfeljebb politikailag (mint faji összetartó erők) használhatóak, de nem erkölcsi felemelés vagy megnemesítés szempontjából értékek. Világos, hogy faji jelentőségük is annál jobban csökken, minél jobban látják a tömegek, hogy igazságtartalmuk nincs. Az ilyen vallások csak analfabéta tömegekre hatnak, az analfabéták száma pedig rohamosan csökken.

A katolicizmusban nem mindenki maga állapítja meg, hogy mi igaz, és hogy kell érteni a Szentírást, a kereszténységet, hogy mi szabad és mi tilos, hanem az egyház. Azért az egyházban mindenki alá van vetve az objektív, megmásíthatatlan, se időben, se térben soha nem változó igazságnak. Ez a hívőknek természetesen nem kellemes, mert nem kényelmes dolog. Ezért olyan sok az egyház ádáz gyűlölője, mégpedig nemcsak a kívülállók, hanem még saját hívei, sőt papjai között is, kivált ha az illetők már a nyílt lázadás, az aposztázia állapotáig eljutottak. Ez az oka, hogy úgyszólván minden tanát, intézkedését és lépését rosszra magyarázzák s ezért árasztották és árasztják el annyi rágalommal. Mivel az igazság oszlopát és magát a jót és szentséget nem lehet gyűlölni, a katolicizmusról készakarva torz fogalmat alkotnak maguknak az emberek, s aztán ezt gyűlölik.

Pedig az egész vallási és erkölcsi életnek éppen ez a megkötöttség, ez az objektívség, ez a változtathatatlanság a lényege. Csak akkor vagyok vallásos és erkölcsös, ha nem magam teremtem meg a magam számára az én külön hitrendszeremet és erkölcsi rendemet, hanem alávetem magamat a tőlem független objektív vallási igazságnak és erkölcsi rendnek, melynek természete az, hogy tőlem függetlenül létezik, tehát nem az alkalmazkodik hozzám, hanem nekem kell szerinte alkalmazkodnom. Nem azért van ez a hitrendszer, hogy az én kényelmemet szolgálja, hanem a saját érdekemben nekem kell lemondanom a kényelemről, sőt a legnagyobb erőfeszítéseket teljesítenem miatta, melyből természetesen nem az igazságnak vagy az erkölcsi rendnek van haszna, hanem nekem.

Az evangéliumokból egész jól láthatjuk, mennyire fontosnak tartotta ezt a Megváltó. "Aki titeket hallgat - mondta -, engem hallgat." (Lk 10,16) Tehát az egyházra kell hallgatnunk, az apostolok utódainak tanítása szerint kell igazodnunk és életünket berendeznünk, nem pedig a mi alanyi hitünkre fogni rá, hogy ez az igazság, ez a hit előírása. Alázattal és engedelmesen tudomásul kell vennünk Jézus tanítását, nem pedig szentírási idézeteket kell keresnünk annak bizonyítására, hogy a mi egyéni felfogásunk, cselekedeteink, gyarlóságaink és bűneink nincsenek ellentétben az evangéliummal.

"Amit megkötsz a földön - halljuk továbbá -, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." (Mt 16,19) Tehát nem mi mondjuk meg, nem tőlünk függ, mi van megkötve és mi van megengedve, mi tilos számunkra és mi szabad, hanem az egyház, a mindenkori apostoli testület szabja ezt meg. Mi az ő kötésének és oldásának csak szenvedő alanyai vagyunk, és vallásosságunk lényege éppen az, hogy ezt tudomásul vesszük és a krisztusi igát vállunkra vesszük akkor is, ha éppen nem találjuk "édesnek", hanem túlságosan is keservesnek. Hogyan egyeztethető mindezzel össze a protestáns lelkiismereti szabadság?

"Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad" (Jn 20,23), hangzik az ide vonatkozó rendkívül fontos krisztusi elv. Tehát nem én, a hívő mondom meg, mi a bűnöm és mi nem, hanem el kell mennem egy, "a katolikus anyaszentegyház törvénye szerint való egyházi emberhez", azaz el kell mennem gyónni és tőle tudhatom meg, hogy szabad-e így meg így viselkednem, ezt vagy azt mondanom vagy tennem. Ő dönti el, nem én, hogy megigazultam-e, érdemlek-e bűnbocsánatot s milyen irányelvek szerint kell a jövőben viselkednem. Nem magam vagyok az ítélőbíró lelki ügyeimben.

Látjuk, hogy az evangélium szerint a gyónás, mégpedig az a gyónás, melyet protestánsaink "fülgyónásnak" neveznek, mennyire lényege a kereszténységnek, sőt egész vallási és lelki életünknek. "Fülgyónás" nélkül mindenki maga dönti el, mit szabad és mit nem, tehát mindenki rabja lehet a legborzasztóbb hitbeli és erkölcsi eltévelyedésének, sőt ezeket képmutatóan és önmagát becsapóan még a kereszténységgel és a nyugodt lelkiismerettel is azonosíthatja.

"Fülgyónás" esetén ez teljes képtelenség. Az olyan katolikus, aki ragaszkodik bűneihez, nem gyónik. De viszont, ha nem gyónik, akkor legalább tudja, hogy ő nem jó katolikus.

A protestáns ugyanezen esetben még igen jó protestáns maradhat, mert ennek ellenére még nyugodtan bibliázhat és "keresheti" Krisztust. Ezért nem haragszik felekezetére vagy papjára még a legrosszabb protestáns se, de ezért haragszik az egyházra és a "papokra" sok katolikus még akkor is, ha nem egészen rongy ember az illető.

Jellemző azonban a cinizmusra és a gyűlöletre az egyház ellen, hogy azért mégis az olasz, tehát a katolikus banditákról tudja nemcsak a protestáns, hanem még a katolikus közvélemény is, hogy rablóútjuk előtt előbb a Madonnához imádkoznak, hogy segítse meg őket, vagyis hogy a katolikusok azok, akik össze tudják egyeztetni a vallásossággal még a rablógyilkosságot is.

Világos, hogy előfordulhatott már ilyen eset még a katolikus banditákkal is, de az is világos, hogy ezek a katolikus banditák semmiképpen se lehettek jó katolikusok. Annyit például egészen bizonyosan tudhatunk róluk, hogy ezek a katolikus banditák gyónni nem szoktak. Ha szoktak volna, már rég nem lennének banditák, mert hiszen feloldozást csak abban az esetben kaptak volna, ha a banditaságot abbahagyták volna, sőt még az okozott kár megtérítésére is hajlandóknak mutatkoztak volna. Még azt is meg kellett volna ígérniük, hogy a rossz társaságot is elhagyják.

Világos tehát, hogy ezek a Madonna-kép előtt imádkozó olasz banditák semmiképpen se jó katolikusok. Sőt ezek a banditák - ha ugyan voltak valaha ilyenek - olasz létükre is jellegzetesen protestáns vallási felfogású banditák voltak. A lényegi különbség ugyanis katolikus és protestáns között nem az, hogy az egyiknek Madonnája is van, míg a másik közvetlenül Istenhez imádkozik, hanem az, hogy az egyik hite és lelkiismerete szigorúan meg van kötve, míg a másik maga alakítja ki a maga számára a vallását.

A katolikusnak fülgyónása van, lelkiismereti ügyekben az egyház előírásaihoz ragaszkodik, azt tartja ő is bűnnek, amit az egyház annak tart, s azt nézi megengedettnek, amit az egyház is megenged (tehát semmiképpen se imádkozhat azért, hogy rabló útja sikerüljön). Ezzel szemben a protestáns már rég felszabadult "a középkori lelki szolgaság" alól és visszaszerezte már "lelkiismerete szabadságát". Azt tehát egyedül csak ő dönti el, hogy a banditaság összeegyeztethető-e a Madonna-kép előtt való térdeléssel vagy nem.

A katolikus egyház tanai szerint nem egyeztethető össze. Bizonyára nem egyeztethető össze a protestantizmus tanai szerint se. Ámde a katolikus tan minden katolikus banditára kötelező, a protestáns tan ellenben szabadságot hagy a döntésre minden embernek, tehát a banditának is. A katolikus banditának, ha valóban katolikusnak tartja magát, időnként gyónnia kell s lelkiismeretét alá kell rendelnie a pap döntésének. A pap mondja meg neki, mit szabad tennie, ha jó katolikus és Isten szolgája akar lenni, és mi az, amit bűnnek, tehát tilosnak kell tekintenie. A protestáns bandita ellenben effajta lelki kényszertől mentes. Az ő lelkiismerete szabadságába nem avatkoznak bele holmi "uralomvágyó" papok.

Sajátságos tehát, hogy közvéleményünk mégis azt gondolja, hogy éppen csak, sőt egyedül csak az olasz (és természetesen a spanyol), tehát katolikus banditák tudják összeegyeztetni a banditaságot a "buzgó" imádsággal. (Az egészből legfeljebb annyi lehet igaz, hogy a protestánsok körében nemcsak a banditák, hanem még a tisztességes üzletemberek se igen szokták üzleti vállalkozásuk előtt Isten segítségét - s különösen nem térden állva - kérni.)

De úgynevezett "vallási őrültségbe" - melytől éppen a vallástalanok annyira szoktak félni - se eshet soha egy igazi katolikus.

Hiszen az igazi katolikus mindenben lelkiatyja vezetése alatt áll, mindent megtárgyal vele a gyónásban, minden tőle ott kapott tanácsnak engedelmeskedik, tehát a különcségektől, melyekkel az idegbajok kezdődni szoktak s melyekben eleinte megnyilvánulnak, szükségképpen mentnek kell lennie. A józan, tárgyilagos gyóntatónak ugyanis legelső dolga az, hogy az ilyeneket a különcködéstől eltiltja. Az ilyen egyéneket el szokta tiltani még a túl sok imádkozástól is.

Tessék csak megfigyelni az úgynevezett vallási őrülteket. Lehet, hogy búcsúra igen sokat járnak, körmenetekre és talán templomba is. Az is lehet, hogy túl sokat imádkoznak. De azt előre is megmondhatom, hogy azt nem fogják tapasztalni, hogy gyónni is túl sokat szoktak. Ha igen, akkor ezt túl hamar abba is hagyják. Senkinek se olyan terhes ugyanis az alázatosság, az engedelmesség, az akaratnak az egyház képviselője, tehát egy másik ember akarata alá vetése, tehát a "fülgyónás", mint egy félőrült idegbetegnek. Ha azonban nem gyónik az illető, lehet-e akkor szó nála túlvallásosságól, vagy akár csak vallásosságról is? Ezek az egyének tehát őrültnek ugyan nem lehetnek őrültek, de semmiképpen se lehetnek vallásosak. Nem lehet tehát igaz az se, hogy a nagy vallásosságtól őrültek meg.

Ha egy idegbeteg katolikus valóban nagyon vallásos, akkor legfeljebb meggyógyul tőle az idegbetegségből, nem pedig vallásossága miatt szerzi az idegbajt. Világos, hogy ez a meggyógyulás nem olyan könnyen megy, sőt ezek az idegbeteg vallásosak a gyónást, mint nekik különösen nagyon kellemetlent és terheset, hamarosan abba is hagyják. Ha aztán valóban meg is őrülnek később, nem a túlságos vallásosságuk, hanem éppen ellenkezőleg, vallási kötelességeik, s elsősorban köztük a legterhesebb (s tegyük mindjárt hozzá: legfontosabb), a gyónás elhanyagolása miatt őrültek meg. Ez igaz akkor is, ha közben azért a legszorgalmasabban pörgették ujjaik közt az olvasót s szorgalmasan csúsztak térdükön egyik oltártól a másikhoz. Ez ugyanis sokkal könnyebb mint gyónni, s különösen jól gyónni, s különösen sokkal könnyebb így vallásoskodni egy idegbetegnek.

Minden idegbeteg kórosan gőgös és szeszélyes. Ilyen embernek pedig szinte halála a máshoz való alkalmazkodás, az engedelmesség, s természetesen az egyház iránti engedelmesség is, hiszen az egyház rendelkezéseit is ember adja tudtára, s elkerülhetetlen, hogy ez sokszor emberi módra, tehát gyarló módon ne történjék.

Világos, hogy maga a gyónás, mint formaság, mint külsőség, még nem csodaszer. Csak akkor az, ha jól, tehát lélekkel végezzük s ez senkinek se olyan nehéz, mint éppen egy idegbajosnak. A gyónást általában a jó emberek végzik el, a rosszak egyáltalán nem végzik, a gyarlók pedig gyarlón végzik. A gyóntató ezt a gyarló módot persze észre is veszi rajtuk. A papi élet egyik legnagyobb keresztje éppen az ilyen gyarló emberek gyónásának hallgatása. Azért olyan nagy kereszt ez, mert segíteni alig lehet rajta, mert hiszen a fő ok éppen a lelki törpeség, a tucatlelkűség, törpékből óriásokat csinálni pedig nem éppen természetes, tehát nem is könnyű dolog.

Az egyház ellenségei - különösen protestáns oldalról - azt szokták mondani, hogy a katolikus embernek öt Istenben kell hinnie: Atyában, Fiúban, Szentlélekben, Szűz Máriában és a pápában. Hát ami az ötödiket illeti, a pápa istenségét ugyancsak könnyen elintézhetjük. A pápa csak olyan "isten" az egyházban, hogy őt az egyház még csak arra se érdemesíti, hogy legalább lelkiismeretét felszabadítsa, vagyis hogy azzal a joggal felruházza, mellyel a protestantizmusban még egy bandita is bír.

Az egyház nemcsak istennek nem tartja a római pápát, hanem még a pápa lelki nagyságában se bízik annyira, hogy legalább őt felmentené a gyónás kötelezettsége alól s neki kivételesen megengedné, hogy a saját bűneit is feloldozhassa, vagy legalábbis maga döntse el, mi volt eddig bűne, s mi nem, mi volt halálos bűne s mi bocsánatos, vagyis hogy legalább a pápára rá merje bízni, hogy a maga lelki ügyeiben maga döntsön. Ekkora joga az egyházban még a pápának sincs. Csak így tartjuk mi a pápáinkat "istennek".

Még csak eszébe se jutott az egyházban soha senkinek, hogy a "csalatkozhatatlan pápa" (mi már tudjuk, hogy a pápai csalatkozhatatlanságnak ehhez semmi köze) több legyen a többi embernél akárcsak annyiban is, hogy őrá nem vonatkozik a Szentírás szava, hogy akinek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva, és akinek megtartjátok, meg lesznek tartva, vagyis hogy ő maga bocsáthatja meg magának a bűneit és maga dönthet a maga lelki ügyeiben. Nemcsak az nem jutott az eszébe az egyházban senkinek, hogy a pápa isten, hanem még az se, hogy mint ember, legalább ő van olyan tökéletes, hogy - noha nála vannak a kulcsok és ő egymaga is megkapta Jézustól azt a kötő és oldó hatalmat, melyet az apostolok csak testületileg kaptak meg - a maga bűneit is megbocsáthassa, vagy ha ezt nem, legalább ő a maga számára is el tudhassa dönteni, mi a jó és mi a rossz, mi volt bűne és mi nem, érdemel-e bűneire feloldozást vagy nem. A pápa épp úgy köteles gyónni, tehát a lelkiismeretét egy másik pap ellenőrzése alá helyezni, s annak ítélete alapján és szájából kapni meg a feloldozást vagy - mert nála is épp úgy lehetséges még ez is, mint bármely más emberfiánál - meghallani a feloldozás megtagadását.

Láthatják belőle a félrevezetettek, milyen egyenlőség, milyen lelki szabadság van az egyházban s hogy milyen messze áll a pápa az istenségtől! Az egyház a pápában épp úgy nem bízik és őt épp oly esendő, gyarló és szánandó embernek tartja, mint a többit. Annyira például őt se értékeli, hogy a saját lelkiismereti ügyében bírónak megengedné lenni s elhinné róla, hogy ő ekkor is tud tárgyilagosan ítélni, ha a maga ügyében bíró. Nála van a kulcsok hatalma, amit ő megköt, Isten is megköti, amit ő felold, Isten is feloldja, de önmagát nem oldhatja föl, a maga ügyében ő se lehet bíró (lehet, de nem olyan ügyekben, melyektől örök üdvössége függ), mert róla se tesszük fel, hogy akkor is mindig tárgyilagos tud lenni, mikor a maga ügyéről van szó.

Lelkiismereti ügyekben a pápának is el kell fogadnia a közibe és Isten közé "tolakodott" papi közvetítőt. A protestantizmus ugyanez alól a legutolsó politikus csizmadiát, vagy analfabéta, bolondos falusi öregasszonyt is felmenti, mert már azt is "nagykorúnak" tartja. Mi még a római pápát se tartjuk ebből a szempontból nagykorúnak. A protestánsnak nem egy másik ember szájából kell meghallania, hanem állítólag magától Istentől kapja meg bűnei feloldozását, tehát mindenki maga állapíthatja meg a maga számára, mi bűn és mi nem, mire van kötelezve és mire nem, megkapta-e a mennyei bírótól a feloldozást vagy nem.

A katolikusoknak tehát csak akkor van öt istenük, ha a protestánsoknál viszont mindenki isten, sőt mindenki még hatalmasabb isten, mint a mi pápánk, mert hiszen mindegyikünk nagyobb hatalommal bír a maga ügyében, mint a mi pápánk a magáéban. A protestáns felekezetek akármilyen hívüknek nagyobb önérzetet engedélyeznek, mint mi a pápánknak. Azokra a felekezet rájuk meri bízni a maguk ügyében való ítéletet, mi még a pápánkra se merjük rábízni, pedig egyébként állítólag csalhatatlannak tartjuk. A protestantizmusban mindenki "nagykorú", nálunk még a pápa se az.

Láthatjuk, hogy a katolikus egyház s a nevében eljáró papok, püspökök és pápák nemcsak másokat, nemcsak a híveiket hajtják szellemi és lelkiismereti igába, hanem önmagukat is, nem véve ki még a pápát se. Amit ők másoktól megkövetelnek (akaratuknak teljesen az Isten akarata alá való helyezését), azt elsősorban ők maguk gyakorolják. Sőt maguktól még többet követelnek, mint másoktól.

Másoktól, a híveiktől például csak annyit követelnek, amennyit az evangélium, azaz, hogy a nővel való viszonyuk, holtukiglan vagy holtáiglan ugyanazon egy nővel legyen, ők maguk azonban - s természetesen köztük a pápa is - sőt ő még jobban, mint a többi pap - a nőről való teljes lemondás kötelezettségét veszik magukra, tehát többet tesznek, mint amit az evangélium előír, hogy példát adjanak s híveiknek ezzel is megkönnyítsék a lemondást. Nekik, kik hatalmat kaptak Krisztus egyházában, még nehezebb igát kell viselniük, mint híveiknek.

Protestánsaink botránkoznak, hogy nálunk a pápa csalhatatlan. A valóság azonban az, hogy mi a pápát annyira csalékonynak tartjuk, hogy a saját lelkiismereti ügyeinek intézését például már nem merjük rábízni. Épp úgy nem, mint ahogyan egy analfabéta cselédlányra nem merjük rábízni. Ellenben a protestánsok önmagukat - még az analfabéta cselédlányokat is - annyira csalatkozhatatlanoknak, s annyira "nagykorúaknak" gondolják, hogy mindenkit érettnek tartanak arra, hogy lelki ügyeiket és Istennel való viszonyukat közvetítő nélkül, önállóan intézzék.

 

Kiskorúak vallása - nagykorúak vallása

"A gondolkozó képesség elhomályosításáról, mint a mai oktatási rendszer legnagyobb veszedelméről szólott többek között Hóman Bálint kultuszminiszter a Nemzeti Klubban tartott nagyszerű előadásában" - írja a Kálvinista Lelkészegyesület 1937. január 23-i számában: "A mai iskola - mondotta a miniszter - valahogyan merő enciklopédikus ismeretanyag felhalmozásával terheli gyermekeinket s ezáltal - ki merem mondani - bizonyos fokig még el is homályosítja a gondolkodóképességet."

A miniszter szavaiba kapcsolódva aztán megállapítja a Lelkészegyesület, hogy a "református igehirdető, ha már egyszer nemcsak szívében, hanem értelmében is keresztyénnek tartja magát, sohasem engedheti meg azt a luxust, hogy különösen hitbeli dolgokban más valaki gondolkozzék helyette. Középiskolai vallásoktatásunk és lelkészképzésünk legégetőbb módszerbeli feladata épp ezért az ifjaknak a hívő gondolkodás önállóságára és nagykorúságára való eljuttatása. Ha ezen a ponton mulasztást követünk el, akkor nemcsak a pedagógiával, hanem magával az evangéliummal és ebből kifolyólag hitvallásunkkal is ellentmondásba kerülünk. Római katolikus papok helyett gondolkozhat a pápai szentszék, az "ecclesia docens", nekünk azonban..." stb.

Szóval gondolkodás tekintetében a protestantizmusban már a gimnazista is magasabban áll és magasabban is kell állnia, mint a katolicizmusban akár maga a papság, mert a protestantizmusban már a gyermeknek is szabad is, kell is önállóan gondolkodnia, míg a katolicizmusban gondolkodnia nem is szabad még a felnőtt hívőnek, sőt az alsópapságnak se, mert gondolkodik helyette az "ecclesia docens", illetve "a pápai szentszék".

A mondottak után már nem nagyon szükséges helyreigazítanunk e nagyhangú önérzetet és a katolicizmusnak és a katolikus papságnak bizonyára az állandóan emlegetett vallási békét szolgáló ezen fölényes lekicsinylését. Helyreigazításunkban nem is kell leereszkednünk egész a gimnáziumig, hanem maradhatunk a modern természettudományok legmagasabb fokú intézményénél, a műegyetemnél. Vajon hagyják-e itt a professzorok a hallgatókat annyira "önállóan gondolkodni" és annyira "nagykorúságra jutni", hogy tekintélyt nem ismerve még Voltával, Ampère-rel, Helmholzcal, Ohmmal, Faraday-vel, Carnot-tal, Newtonnal ellenkezőleg is hagyják őket "önállóan" gondolkodni és velük ellenkező eredményre jutni?

Vajon nincs-e a természettudományokban is "ecclesia docens", melyet e tudományág nagy gondolkodói és felfedezői alkotnak, s ne kell-e ott is elismeri, hogy ezek gondolkoztak helyettünk s mi csak elfogadjuk azt, amit tőlük készen kaptunk? Vajon lealázó-e nem egy gimnazistára, nem is egy műegyetemi hallgatóra, hanem akár magára a műegyetemi professzorra az ilyesmi? S ha nem, vajon szégyen-e egy papra vagy - urambocsá! - egy katolikus gimnazistára, ha vallási téren is elismer tekintélyt s az apostolok utódait, azokat, akiket Jézus azzal bízott meg, hogy a hívőket tanítsák, a hitben jártasabbaknak ismeri el, mint magát? Vajon sértő lehet-e az emberi észre, ha vallási téren is elismerünk már felfedezett (tehát Istentől kinyilatkoztatott, s ezért az egyháztól már dogmáknak nyilvánított) igazságokat, melyekkel szemben nekünk nincs és nem is lehet más dolguk, mint hogy elfogadjuk, tudomásul vegyük őket?

A gimnazisták, műegyetemi hallgatók, sőt műegyetemi professzorok helyett is Carnot, Ohm, Helmholtz, Ampère, Faraday gondolkodott. Kinek jutott azonban valaha eszébe, hogy ez szégyen rájuk, hogy ellenkezik nagykorúságukkal és hogy e nagy szégyent elkerüljék, kötelességük inkább más, ezekével ellenkező mennyiségtani, hőtani vagy elektromossági törvényeket felállítani, mert ezt emberi méltóságuk, önálló gondolkodásuk és szellemi nagykorúságuk követeli tőlük? A Carnot, Ohm, Ampère-féle, ma már készen kapható és tőlünk szolgailag vagy kiskorúlag elfogadott törvények és szabályok alapján pompásan működnek ugyan a gépek, míg a mi önálló, tehát az övékétől eltérő gondolkodásunk alapján ugyan meg nem indulnak soha, de hát az ember emberi méltóságának és nagykorúságának megőrzése még a jó gépeknél is nem előbbre való-e?

A katolikus egyház "ecclesia docensének" kiskorúságba taszított, az önálló gondolkodástól eltiltott, lesajnált hívei, sőt papsága és a protestáns felekezetek boldog felszabadítottjai és nagykorúi között tehát az a különbség, mint a kultúrvilág mai műegyeteme és az olyan, jelenleg még - szerencsére - csak a holdban működő (mert jelenleg még józan és normális az emberiség) műegyetemek között, ahol a professzorok és hallgatók emberi méltósága és nagykorúsága nem tűri meg, hogy őket valaki tanítsa, s hogy ők a mások gondolatait fogadják el, ahol a tudományban nem ismernek el "ecclesia docens"-t, hanem ahol mindenki a maga útját járja, ahol mindenki mindenben önálló és eredeti, ahol nem ismernek olyan igazságokat, melyek már végleg meg vannak állapítva s így az emberi ész működése ma már csak elfogadásukra szorítkozhat, nem pedig bírálatukra.

Könnyű eldönteni, melyik az intelligensebb s melyik a műveletlenebb álláspont, sőt hogy melyik a józanabb és melyik a bolondabb. Hiszen tudvalevő, hogy a titánkodás, a mindenben egyedül a maguk feje után járás és különcködés az idegbetegek sajátja. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a protestánsaink idegbetegek, de igenis azt, hogy csak azért nem azok, mert ezt az elvet ők is egyedül csak vallási téren (mellyel egyébként édeskeveset törődnek) hangoztatják és követik. A földi élet dolgaiban, mellyel egyébként egyedül törődnek, nagyon is józanok és reálisak ők s éppen ezért vannak olyan nagy eredményeik. Akik közülük kivételesen vallási dolgokkal is törődnek, a szektások, bizony eléggé idegbetegek, sőt sokszor egyenesen meghibbantak.

Hogy a katolikus egyházban nem hiheti mindenki azt, amit akar, hanem van "ecclesia docens" és ezzel a tanító egyházzal mindenkinek egyet kell értenie, az egyszerűen annak logikus, szükségszerű következménye, hogy mint a modern természettudománynak, épp úgy a katolikus hitnek is vannak kétségbevonhatatlan igazságai s csak ezek tiszteletben tartásával tud elindulni az emberi gépezet a megszabott egyenes sínpárokon az örök üdvösség felé. Másképp feltétlenül csütörtököt mond vagy téves utakra jut.

Ha az egyháznak nem volnának ilyen igazságai, akkor a katolikus vallás is csak alanyi élményekből állana, de az objektív valósághoz semmi köze se lenne, akkor az is csak hangulat, érzelem és családi hagyományok összessége volna belső tartalom nélkül s hasonlítana egy olyan műegyetemhez, melyben nem volnának professzorok (ecclesia docens) és hallgatók (laikusok), mert ott mindenki emberi önérzettel bíró nagykorú volna, ahol a kutatókat nem segítenék munkájukban az Ampère-ek, Ohmok, Carnot-ok és Faraday-k törvényei, mert nemcsak a professzor, hanem még a hallgató szerepében se tűrné el senki, hogy önálló gondolkodásában bárki is akadályozza. Világos azonban az is, hogy az ilyen műegyetem munkálkodása alapján nem készülne el egy híd vagy alagút se, nem működne egy erőtelep, egy gép se. De sebaj, mert a fő az önálló gondolkodás és a nagykorúság.

Látjuk tehát, hogy az, hogy az egyháznak dogmái vannak, melyeket mindenkinek, mint alapigazságokat el kell fogadnia, s ezek alapján állva építeni fel vallási meggyőződését és világnézetét, sem az önálló gondolkodással, sem a nagykorúsággal, sem az emberi méltósággal s műveltséggel nem ellenkezik, hanem a józan észből következik épp úgy, mint amennyire ellenkezik ugyanezzel a józan ésszel a protestánsok vallási téren való nagykorúsága és "önálló" gondolkodása.

Ha a műegyetemi hallgató, sőt még a professzor is, elfogadja a természettudósok felfedezéseit és szolgailag vagy kiskorúlag a tőlük felállított törvények után indul, nemcsak nem veszt, hanem egyenesen nyer vele nagykorúságuk és emberi méltóságuk, de bizonyára még maga a tudomány is. Aki nála okosabbak után indul és ami igaz, azt elfogadja, sőt örömmel veszi akkor is, ha nem ő fedezte fel, az ezzel nem kiskorúvá válik, hanem éppen ellenkezőleg: nagykorúságáról tesz tanúságot. Ahhoz is nagykorúság, ész és emberi méltóság kell ugyanis, hogy ostoba gőgünket le tudjuk győzni, magunknál okosabb embereket, tekintélyeket el tudjunk ismerni és így a mástól felfedezett s tőle velünk már készen közölt igazságokat magunkévá tudunk tenni és hasznosítani. Nem az emberi méltóság vagy nagykorúság az akadálya ennek, hanem a szégyenletes emberi gőg és elbizakodottság.

Ha így járunk el, nem megbénítjuk gondolkodásunkat, hanem éppen ellenkezőleg: foglalkoztatjuk, fejlesztjük, tökéletesítjük, szárnyat adunk neki. A mástól megállapított s velünk közölt igazság megértéséhez is ész kell ugyanis: annak mélységeibe is mindig jobban be lehet hatolni, sőt új, tőlünk felfedezett igazságokkal is lehet őket gyarapítani. Látni fogjuk, hogy ez még a hitigazságokkal, a dogmákkal is lehetséges s ezt hívjuk dogmafejlődésnek. Hogy az egyház dogmái ma már meghaladottak és művelt ember számára ma már elfogadhatatlanok, azt természetesen csak az elfogultság vagy gyűlölet mondhatja. Az egyház dogmáinak igazságát, mint eddig is már láttuk, de ez után is látjuk majd, a művelt katolikus épp oly tisztán látja, mint a fizikus szakember Ampère, Ohm vagy Faraday felfedezéseinek és törvényeinek igazságát.

 

Szabad-e a vallást
az emberekre rákényszeríteni?

Könnyű eldönteni. Ha igazság, akkor igen, ha családi tradíció, akkor nem. Olyan vallást, mint a katolicizmus igen, olyant, mint a protestantizmus, nem.

Ha a vallás fentebb fejtegetett kétféle felfogása közti különbségre rámutatunk, még az egyház állítólag legnagyobb szégyenének, az inkvizíció intézményének helyességét is könnyű kimutatni. Ha a vallásunk igazságvallás, vagyis ha tanait tényleges, tárgyi igazságoknak tartjuk, akkor ezeket a tanokat rá lehet, sőt rá is kell az emberekre kényszeríteni. Hogy ugyanis igazságokat az emberekre rákényszerít, azt a modern felfogás is természetesnek tartja, s meg is teszi ezt a vallási igazságokat kivéve minden téren. Világos, hogy a vallási igazságokkal csak azért nem teszi ugyanezt, mert ezeket nem tartja igazságoknak. Ha azoknak tartaná őket, velük is így járna el.

A jóra vagy az igazságra az embereket mindig és mindenütt kényszeríteni szokás és nem volt soha józan eszű ember, aki ezt magától értetődőnek ne találta volna. Minden modern állam kényszeríti például a szülőt, hogy hatodik életévét betöltő gyermekét iskolába adja s nem láttam még modern embert, aki az emberi szabadság nevében az állam ezen intézkedését kifogásolta volna. Miért helyesli ezt a kényszert mindenki? Mert mindenki egyetért abban, hogy az állam ezzel a szülőket jóra és okosra kényszeríti. Hogy pedig jóra és okosra embereket kényszeríteni szabad, sőt kell is, abban minden ember egyetért. A modern ember még jobban, mint a középkori. Mikor például az iskoláztatási kényszert nálunk behozták, mindenki helyeselte, csak egyes főpapok nem. A kommunisták aztán ezt antiklerikális propagandára használták fel, mégpedig sikerrel.

Ha valakinek a gyermeke ragályos betegségbe esik, akkor is kényszerítik a szülőt, hogy járványkórházba szállíttassa. Ha akadna olyan makacs szülő, aki e rendelkezésnek az emberi szabadság nevében ellenszegülne, akkor a hatósági orvos bizonyára karhatalmat hívna, s ha az apa annyira dacos és makacs volna, hogy még ennek is ellenszegülne, akkor bizonyára erőszakot is alkalmaznának az apával szemben, sőt - ha más nem segítene - bizonyára még meg is bilincselnék. Eldugott faluban talán igen, de művelt városi nép körében alig akadna ember, aki ezt a "felháborító" erőszakosságot látva az áldozat, nem pedig a hatóság mellett érezne.

Miért? Mert a felvilágosult ember tudja, hogy a hatóságnak igaza van. Hogy pedig az igazat, a helyeset rá lehet, sőt rá is kell kényszeríteni az emberekre, azt mint helyes elvet, ma már mindenki elfogadja. Minden azon fordul meg tehát, hogy igaz-e, helyes-e amit az állam, a hatóság erőszakol? Ha igaz, ha helyes, amit erőszakoskodnak, akkor már az erőszak is helyes. Éppen ellenkezőleg: azt helyteleníti a modern ember, ha az állam nem gyakorolja az erőszakhoz való jogát s ölbe tett kézzel nézi, hogy egyes ostoba vagy makacs emberek hogy rohannak készakarva vesztükbe s - ami még nagyobb baj és még tűrhetetlenebb - mint okozzák ostobaságukkal mások romlását is.

Hogy tehát az inkvizíció s a vele kapcsolatos erőszakosságok, melyeket hajdan az egyház megengedett magának, illetve elfogadott az államtól, helyeselhető vagy elítélendő-e, tisztán attól függ, hogy igaz-e, helyes-e az a tan, melyet az egyház erőszakolt. Ha objektív igazság az, hogy örökre elkárhoznak azok az emberek, akik az egyedül üdvözítő egyháznak nem engedelmeskednek, akkor az egyháznak, ha módjában van, kötelessége elhallgattatni azokat, akik ezt a hitet az emberek lelkéből kiirtani igyekeztek. Ha ugyanis az egyház csakugyan igazat tanít, akkor az, hogy az emberek szót fogadnak-e neki, sokkal fontosabb, mint az, hogy az ország lakosságának 70 vagy 80 százaléka tud-e írni-olvasni, vagy hogy a gyermekhalandóság 40 vagy csak 20 százalékos-e.

Ha gonosz és makacs emberek (vagy akár ha nem is gonoszok, hanem csak ostobák és makacsok azok az emberek) ezreket meg ezreket vezetnek félre, az állam pedig kínálja az egyháznak a karhatalmat megfékezésükre, nem kellene-e egyenesen huszonötöt verni arra az egyházi vezetőre, aki meg van ugyan győződve, hogy az egyházzal való dacolás kárhozattal jár, de a kényszerítő eszköz alkalmazását mégse fogadná el, s vele szemben a szabadságra és az emberi méltóságra hivatkoznék?

Járunk-e így el - ha igazságról van szó - a vallásit kivéve akármely más területen? Pedig hát a vallás igaz, az előírása elleni bűnök büntetése örökké tart, míg azoknak az igazságoknak a megszegése, melyeket a modern államok erőszakolnak, legfeljebb a földi halál lehet. Mikor az állam például a járványok ellen küzd vagy tűzrendészeti szabályokat ír elő kényszerrel.

Vajon miért teszünk e téren csak azzal a vallással kivételt, mely az örök kárhozattól akar bennünket megóvni? Másra nem gondolhatunk, mint csak arra, hogy azért, mert abban, amivel a vallás fenyeget bennünket, nem hiszünk komolyan. A haláltól félünk s félünk még az analfabetizmustól is, de az örök kárhozattól nem. Bűn-e azonban az egyháznak az, hogy ő komolyan hitt és hisz tanai igazságában (mert ebből már a kényszer logikusan következik) s nem gyanús-e, hogy mi annyira haragszunk az egyházra azért, mert ő komolyan hisz? Az inkvizíció csak akkor tűrhetetlen, ha minden vallás jó, ez esetben azonban igazságvallás nincs, hanem csak vallásos tradíciók vannak.

Az emberek százait, sőt százezreit fenyegeti az elkárhozás veszélye a gonosz vagy fanatikus uszítók miatt. Az állam kínálja börtönét vagy vérpadját megfékezésükre s a baj megakadályozására. El lehet-e hinni, hogy komolyan hiszi azt, amit hirdet, az a pap, aki erre azt feleli, hogy hagyjuk csak őket, vagy legalábbis vérpadot vagy börtönt ne alkalmazunk ellenük, de viszont azt, hogy a tolvajok, illetve a gyilkosok, sőt még a hazaárulók és felségsértők ellen is alkalmazzák a börtönt, sőt a vérpadot, azt helyesli s természetesnek tartja.

Mivel kétségtelen, hogy az örökké tartó pokol kínjai nagyobb bajt jelentenek, mintha a pénzemet ellopják, sőt akár az életemet elveszik (azt az életet, melyet a halál úgyis mindenképpen elvett volna és elvesz tőlem, tehát mindössze csak arról van szó, hogy néhány évtizeddel előbb vagy utóbb haljak-e meg), ha egy pap a hűtlenségért helyesli a halált (az inkvizíció korában sokszor még a lopást is halállal büntették), de ha a hit megrontásért és az emberek kárhozatba taszításáért büntetnek valakit vele, azon viszont felháborodik, annak más oka nem lehet, mint csak az, hogy a poklot ő csak hirdeti, de komolyan maga se hisz benne. Úgy látszik, az emberek ezt szeretnék, mert másképp nem haragudnának annyira a hitet komolyan vevő egyházra és papságra.

Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ha az emberek tapasztalni fogják majd, hogy van utolsó ítélet s ott a büntetés valóban az örökké tartó pokol, nem azért fognak haragudni a papokra, mert a hitet erőszakolták, sőt míg tehették, e célból inkvizíciót tartottak fenn, hanem azért, hogy a hitet csak annyira gyöngén erőszakolták. Amelyik pap komolyan hiszi azt, amit mint pap hirdet és egyúttal az embereket is szereti (értsük meg: nem gyűlöli, hanem szereti), az csak inkvizíciós pap lehet.

Az inkvizíció és a vele járó szigorúság tehát (mely azonban - mint látni fogjuk - éppen nem volt olyan borzasztó, mint az egyház ellenségei a közvéleménnyel elhitették) nem szívtelenség, nem kegyetlenség volt az egyház képviselői részéről s nem Krisztus tanainak elfajulását jelentette, hanem éppen ellenkezőleg, az emberek iránti szeretetének féltő megnyilvánulása volt maguk az eretnekek, de még inkább azon tömegek irányában, akiket ezek az eretnekek félrevezetni akartak. (A szigorúságot pedig - mely, ismétlem, közel se volt olyan nagy, mint félrevezetett közvéleményünk gondolja - a kor szelleme és szokásai alapján kell megítélni, nem pedig a XX. század szemüvegén keresztül.)

Ha a papság valóban hitte azt, amit hirdetett, ha a vallást, mint igazságot fogta fel, kötelessége volt úgy tenni, ahogyan tett. Aki büntet vagy erőszakol, lehet, hogy gyűlöl, de lehet az is, hogy azért tesz mindent, mert szeret. Bizonyára az állam se azért bünteti szükség esetén még börtönnel is azt a szülőt, aki gyermekét nem küldi iskolába, mert gyűlöli ezt a szegény és tudatlan szülőt. Ha valaki gyermeke járványkórházba való szállításának erőszakkal ellenszegül s az intézkedő tisztiorvos esetleg meg is bilincselteti miatta, bizonyára nem azért jár így el, mert az orvos ezt a szülőt gyűlöli. De ha így is lenne, akkor is a bűnt, a rosszat, a korlátoltságot gyűlölné a tisztiorvos az ilyen szülőben s ez talán nem is olyan megbocsáthatatlan nagy bűn.

Az egyház ellenfelei minderre azt válaszolják, hogy a vallás igazságát nem lehet az írni-olvasni tudás hasznosságához, a vörheny vagy torokgyík ragályosságának bizonyosságához hasonlítani. Ezek ugyanis gyakorlati, érzékeinkkel ellenőrizhető dolgok, melyek helyességét és igazságát szinte kézzel foghatjuk s minden józan eszű ember világosan láthatja helyességüket. Ezért értünk itt egyet a kényszer alkalmazásával. A másvilág s általában a vallási igazságok azonban nem esnek az emberi tapasztalás körébe. Hogy valaki hiszi-e a másvilágot vagy nem, akar-e üdvözülni vagy nem és milyen módon akar üdvözülni, az mindenkinek a legszentebb magánügye, melybe senkinek sincs joga beleavatkozni, s ha igen, erre bizonyára éppen az állam illetékes legkevésbé.

Ez a válasz - feleljük - csak azt jelenti, hogy ellenfeleink megint újra kezdik a régi nótát. Ezt a kérdést ugyanis már letárgyaltuk. Hiszen mi magunk állapítottuk meg, hogy ha a vallást nem mint igazságot fogjuk fel, akkor csakugyan helytelennek, sőt egyenesen nevetségesnek kell nyilvánítanunk minden ezen a téren megnyilvánuló erőszakot, tehát az inkvizíciót is. Ha a vallás igazságai nem bizonyosak, sőt ha valláson nem is kétségtelenül megállapított igazságokon alapuló világnézetet, hanem csak családi tradíciókat, sejtelmeket és hangulatot értünk, akkor a vallás csakugyan magánügy s ostobaság, sőt őrültség kényszeríteni. De viszont akkor ne az inkvizíció ellen hadakozzunk, hanem a vallásnak igazságként való felfogása ellen.

Ha a valóságban hitetlen vagyok (akár titkolom ezt, akár nyíltan megmondom), akkor világos, hogy el kell ítélnem a hit mellett megnyilvánuló erőszakot, mert hiszen akkor ez az erőszak szerintem a valótlanság, a tévedés mellett nyilvánul meg, ami kétségtelenül tűrhetetlen dolog. De viszont ha csak azért, mert én magam nem hiszek, a kultúra elleni merényletként bélyegzem meg azt, aki a vallását komolyan veszi, igazságnak tartja és e meggyőződéséből folyó következményeket is levonja, akkor ugyanazt a hibát követem el, mely ellen hadakozom, akkor én hirdetek inkvizíciót azok ellen, én üldözöm, én terrorizálom azokat, akik velem ellenkező véleményen vannak s vallásukban - velem ellentétben - komoly, objektív igazságot látnak, melyet be lehet bizonyítani, nem pedig csak homályos sejtelmet vagy családi hagyományokat, mely kinek-kinek magánügye.

Ha ugyanis a vallásomat igazságnak tartom, akkor már a meggyőződésemmel épp oly természetszerűleg együtt jár a kényszerítés kötelezettsége, mint ahogyan az olvasni-írni tudás értékelésével vagy a fertőző betegségek megakadályozására való törekvéssel együtt jár. Sőt a vallási kényszer ennél még sokkal megokoltabb. A vallási igazság kényszerítésével sokkal nagyobb bajokat hárítok el az emberek fejéről, mint az analfabetizmus vagy a fertőző betegségek elleni erőszakos küzdelemmel.

Az igazság természetével jár, hogy rá kell kényszeríteni arra, aki dacolni próbál vele. Lám, ellenvetőik is, aki a vallást nem mint igazságot fogja fel, mennyire ránk akarja kényszeríteni a saját véleményét csak azért, mert ő a vallást nem tartja kétségtelenül igaznak és helyesnek. Ha ő nem tűri, hogy mi a vallást erőszakolhassuk, azaz feltétlenül igaznak tartsuk, miért csodálkozik akkor annyira, ha azt kell látnia, hogy az egyház viszont nem tűri, hogy valaki a katolicizmust ne tartsa igaznak, ha az egyház is rá akarja kényszeríteni a maga igazságát azokra, akik csupán érvelése hatására még nem látták be? A tisztiorvos is így csinál s a közvélemény helyeslésével tesz így. Az egyház eljárása csak azt bizonyítja, hogy az egyháznak is volt és van szilárd meggyőződése, mely tőle ezt az eljárást megköveteli és amely az erőszakot, melyet alkalmaz s melyet a modern állam is alkalmaz, csak egész más téren, szentesíti, sőt kötelességévé teszi.

Én nem azt mondom, folytatja a vitát az ellenfél még mindig -, hogy a katolicizmus nem igaz. Én csak azt állítom, hogy ha igaz is, igazsága nem annyira kézzelfogható, mint például az, hogy a fertőző betegségeket bacilusok okozzák, vagy hogy az írni-olvasni tudás hasznos. Ezért, ha ítéletnapig vitatkozunk is, akkor se tudjuk eldönteni, melyik az igaz vallás. Ezért s csak ezért nem szabad megengednie az államnak, hogy valamelyik vallás erőszakoskodhasson a többi felett s magát egészen különlegesnek és a többi felett állónak tartsa. A modern kultúrának egyébként is az az egyik legszebb ismertetőjele, hogy a más meggyőződésűek iránt türelmes és megértő. Miért ne lehetne ezt a szép tulajdonságot gyakorolnunk vallási téren is?

Ez mind igaz és szép, feleljük, de vajon akkor is szép és igaz lenne-e, ha a sok között mégis van egy olyan vallás is, mely nemcsak szubjektív érzelmeken alapul, hanem az objektív igazságot tartalmazza, s ha nem is mindenki, de egyesek ezt is világosan látják? Vajon azoknak, akik erről tudnak, akkor is az-e a kötelességük és ez esetben is akkor szolgálják hazájukat, embertársaikat s a modern haladást, ha ezt a békesség kedvéért ez esetben is elhallgatnák s úgy tennének, mintha minderről mit se tudnának?

Ha egy orvos felfedezné, hogy például a rák kóroka és gyógyítása terén az orvostudomány eddig végzetes tévedésben volt és ezt a felfedezését, tehát az igazságot elhallgatná, mert tudná, hogy felfedezését az orvosok eleinte példátlan ellenszenvvel fogadnák, s ezért hosszú időn át üldözésüknek lenne kitéve miatta, vajon ez az orvos hallgatásával a modern kultúra legszebb vívmányáról, a más nézetűek iránti türelemről tenne-e tanúságot, nem pedig a tudomány és az emberiség árulója, elvtelen, gyáva, hitvány ember volna-e inkább? Ha tehát egy igazság a közvélemény számára nem elég világos, abból még egyáltalán nem következik, hogy aki ismeri, az fel van mentve a vele együtt járó kötelezettségektől.

Igaz, a vallási igazságok nem olyan egyszerűek s ezért nem annyira nyilvánvalóak, mint az egyszeregy vagy mint a természet kísérletekkel bebizonyítható törvényei. Ámde ez az engedményünk nem jelenti azt, hogy emiatt nem lehetnek épp oly igazak, mint azok, sőt még azt se, hogy az igazságukról nem lehet éppoly erős bizonyosságot szerezni, mint azokéról.

A kettő közti különbség csak azt jelenti, hogy nem lehet róluk olyan könnyen bizonyosságot szerezni, s ezért ezt a bizonyosságot nem szerzik meg olyan sokan, mint az egyszerűbb igazságokét. A vallás igazságáról való biztos meggyőződés megszerzése nem olyan egyszerű, s ezért nem oly gyors folyamat, mint a mennyiségtaniaké vagy természettudományiaké, hanem hosszabb foglalkozás, belemélyedés szükséges hozzá, sőt - éppen a legelengedhetetlenebb feltételként - az emberi gyarlóságok, sőt ösztönök (pedig ezek nem mások, mint a természetnek szinte legyőzhetetlen törvényei) megfékezése is, mert hiszen enélkül a vallási igazságok irányában még csak tárgyilagosak se tudunk lenni. Aki pedig úgy kutat egy igazságot, hogy már a kutatást is iránta való ellenszenvvel kezdi el, az bajosan juthat el valaha birtokába.

Világos azonban, hogy a papokban (vagy mondjuk inkább így: a papok javában) megvannak ezek a feltételek s így ők a vallás igazságáról szerezhetnek olyan biztos és szilárd meggyőződést is, mint amilyen a tudósok tudományos meggyőződése, sőt annál még nagyobbat is. Ha pedig így van, akkor őket már kötelezi az az erőszak is, mely a józan ész és a felebaráti szeretet alapján mindenkit a kényszer alkalmazására szorít, aki az igazság birtokába jutott, de ugyanezen igazsággal szemben a tudatlan tömegek értetlenségét, nemtörődömségét, gyarlóságát, dacát, rosszakaratát tapasztalja.

A kényszernek ez a kötelezettsége annál nagyobb, minél veszedelmesebb következményekkel jár a kérdéses igazság meg nem ismerése, elhanyagolása, sőt a vele való szembeszegülés. Földi életünkben a legnagyobb baj a halál, a legborzasztóbb pedig a tömeghalál. Ha például tudom, hogy robbanás lesz s ezt csak én tudom, más mindenki ellenben gondatlan, sőt tudatlansága miatt még a figyelmeztetésemmel se törődik, nem természetes-e akkor részemről, ha ideges, sőt goromba vagyok, sőt - ha már nagyon válságos a helyzet (mert a robbanás megtörténte már csak percek kérdése) - rúgok, harapok és ordítok is, mint a sakál, hogy az ostobán gondatlan embereket nemtörődömségükből felrázzam?

Ha nem teszek így, utána egyenesen törvényszék elé állítanak gondatlanságból okozott emberölés miatt. De micsoda semmiség a testi halál (melyet úgyse kerülhet el végleg senki, hanem csak legfeljebb elhalaszthat, az örök halálhoz) a pokolhoz képest, melyet végleg elkerülhet mindenki, aki akarja? A vallási igazságok elhanyagolása azonban nem halált, hanem örök halált, mégpedig tömeges örök hallt jelent. Hogy kívánhatjuk tehát az egyháztól és a papságtól, hogy ne ordítson, ne jajveszékeljen, ne rúgjon, ne harapjon, mikor látja, hogyan rohannak az emberek a kárhozatba, hanem még az állam felkínált kényszerítő segítségét is visszautasítsa?

Látjuk tehát, hogy az inkvizíciót csak hitetlen alapon állva lehet elítélni, a hitből, a komoly hitbeli meggyőződésből azonban logikusan következik.

A vallási meggyőződést vallási fanatizmusnak tartani s nevezni nagy tévedés. Nem fanatizmus ez, hanem meggyőződés (tehát a fanatizmusnak éppen ellentéte), s ezért éppen nem csak a középkorba való. Aki a vallási kérdésekhez ért, annak jelenleg, a XX. században is, éppen olyan nagy a meggyőződése, mint amekkora a középkori szerzeteseknek volt. A katolikus egyház a maga igazáról ma még jobban meg tudja győzni az embereket, ha erre alkalmat adnak neki és hallgatóiban megvan a tárgyilagos igazságszeretet, mint ahogyan a középkorban megtudta. Ma ugyanis nagyobb az emberek műveltsége, mint akkor volt, az igazságnak pedig a műveltség a legnagyobb barátja. Hogy azonban ez a meggyőződés nem megy olyan könnyen, azon nem csodálkozhatunk, mert az igazság bírása kincs, kincseket pedig sohase lehetett könnyen találni. A vallási igazságok pedig olyan kincsek, melyek értéke a végtelenség régióiba nyúlik. Világos tehát, hogy nem könnyedén és nem percek alatt lehet őket megszerezni, hanem csak évek kitartó munkájával.

A kényszerre pedig már csak azért se haragudhatunk, mert hiszen ezt a katolikus egyház már régen csak elméletileg hirdeti, nem pedig tényleg gyakorolja. Csak amellett tart ki, hogy az igazságot valóban rá kellene kényszeríteni az emberekre, ahhoz azonban már régen nincs lehetősége, hogy ezt a valóságban is megtegye. Egyébként is világos, hogy azokkal szemben, akik a vallási igazságot csak gyűlölni tudják, de iránta még csak érdeklődni se hajlandók, a kényszert ma, a XX. században, nem középkori alakjában kell alkalmazni. Hogy azonban az egyháznak még emiatt a mód miatt se kell szégyenkeznie, ahogyan a középkorban alkalmazta, arra egy külön fejezetben mutatunk majd rá.

 

 

A SZENTSÉGEK


A szentségek és a szentelmények

A szentségek érzékelhető (látható, hallható, tapintható) jelek, melyekhez Krisztus Urunk nem érzékelhető lelki erőt (malasztot, kegyelmet) kötött. Hét ilyen szentség van: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, a szent kenet, az egyházi rend és a házasság. Az egyház hét szentsége az a hét kincs, mely Krisztus megváltásának gyümölcsét birtokunkba juttatja.

Krisztus megváltott bennünket az eredeti bűntől, de nem úgy, hogy azt mondta, hogy mivel meghaltam értetek, mostantól kezdve nem száll rátok az eredeti bűn, hanem akképpen, hogy ezt a bűnt hagyja most is épp úgy ránk szállnia, mint a megváltás megtörténte előtt, de akit vízzel ezzel a szándékkal leöntenek s ugyanakkor mondják a Krisztus Urunktól előírt szavakat, az meg van mentve az eredeti s minden más, addig elkövetett bűnétől.

Krisztus Urunk azoktól a bűnöktől is megváltott bennünket, melyeket a keresztség után elkövetünk. Ezek alól meg úgy, hogy e bűnök megbánása és abbahagyása után el kell mennünk az apostolok egyik utódához, ott bűneinkről és megbánásunkról vallomást kell tennünk és az ő feloldozását kell fogadnunk. Ez a bűnbánat szentsége.

Krisztus Urunk azért így váltott meg bennünket, mert nem kívánta az üdvösséget erőszakkal vagy tudtunk nélkül szinte a nyakunkba varrni, hanem azt akarta, hogy legalább valamit mi is tegyünk érte. Menjünk el például megkeresztelkedni, menjünk el gyónni s teljesítsük azokat a feltételeket, melyekkel az érvényes gyónás jár stb.

Aki még erre is lusta, az nem érdemli meg az üdvösséget, tehát nem is kapja meg. Mindenki üdvözülhet, de csak az üdvözül, aki akarja is ezt az üdvösséget. Ezért a szentségek érvényességének egyik legfontosabb feltétele, hogy a felvevő akarja felvenni a szentségeket. Azok, akik akarni még egyáltalán nem tudnak (csecsemők, a teljes hülyék, az őrültek), a keresztséget, bérmálást érvényesen felvehetik, de a többi szentséget már nem, mert azok természete megkívánja az emberi közreműködést. A keresztség és bérmálás is érvénytelen akkor, ha olyan embernek adjuk fel akarata ellenére vagy tudta nélkül, akinek már van akarata, tehát felnőttnek.

Az érzékelhető (külső) jel, melyben a szentség külsőleg áll, két részre osztható. Arra, amit a kiszolgáltató a kiszolgáltatás alkalmával mond és arra, amit tesz. Az elsőt hívjuk a szentség formájának, a másodikat anyagának. Például a keresztség anyaga a víz, illetve a vízzel való leöntés, a formája pedig: "Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében". Az Oltáriszentség anyaga a búzakenyér és a szőlőből sajtolt bor, a formája pedig: "Ez az én testem". "Ez az én vérem". A bűnbánat szentségének anyaga a gyónó bűnei, illetve azok megbánása és megvallása, formája pedig: "Én téged feloldozlak bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében". És így tovább.

A szentség csak akkor érvényes, ha mind az anyagát, mind a formáját pontosan megtartjuk. Borral tehát nem lehet keresztelni, mert a keresztség szentségének anyaga a víz, se almaborral vagy rozskenyérrel az Oltáriszentséget létrehozni, mert az Oltáriszentség anyaga a búzakenyér és a szőlőből facsart bor. Akkor is érvénytelen a szentség, ha a kiszolgáltató nem tudja pontosan s ezért rosszul mondja a formát, s akkor is, ha szórakozottságból elhibázza. Aki a szentséget oly hanyagul szolgáltatja ki, hogy érvénytelen, szentségtörést követ el. Ezt követi el az is, aki valakire akarata ellenére vagy tudta nélkül valamely szentséget felad.

A szentségek érvényességéhez az is szükséges, hogy aki felveszi őket, már meg legyen keresztelve. A keresztség ugyanis az első szentség, ezzel válik valaki az egyház tagjává, a szentségeket pedig csak Krisztus Egyházának tagjai vehetik fel. Ebből következik, hogy ha valakiről kisül, hogy nincs megkeresztelve (vagy - ami ezzel egyet jelent - érvénytelenül keresztelték meg), annak az azóta felvett más szentségek is érvénytelenek, tehát annak bérmálkoznia is újra kell s az összes addig végzett gyónása is érvénytelen, ha pedig ez egy papról sülne ki, azt is újra kellene megbérmálni, pappá szentelni (illetve ha megbánta már, hogy pap lett, semmi akadálya se lenne, hogy megházasodjék s világi ember maradjon), minden miséje, amit mondott, érvénytelen s akik addig nála gyóntak, azok gyónása is érvénytelen, azaz nincsenek megbocsátva bűneik.

A szentségek érvényességéhez még az is szükséges, hogy a kiszolgáltatónak meg legyen a szükséges hatalma. A keresztséget bárki kiszolgáltathatja, még az is, aki nem is keresztény, tehát egy zsidó bába is, csak az anyagot és a formát tartsa meg pontosan és keresztelni akarjon, vagyis azt akarja elvégezni, amit a keresztények keresztségnek neveznek. Az Oltáriszentség létrehozásához, a bűnbánat szentségéhez és a szent kenethez papi hatalom szükséges, másképp nem érvényes.

Sőt a bűnbocsánathoz még külön a püspöktől kapott jurisdictio is szükséges. Ezért a papoknak, ha más püspök egyházmegyéjében gyóntatni akarnak, az ottani püspöktől is kell jurisdictiót szerezniük. Végszükség esetén az egyház minden papnak megadja a jurisdictiót, még a már elzüllött s megházasodott papnak is és a görögkeleti pópáknak is. De a protestáns lelkészeknek nem adhatja meg, mert azok nem felszentelt papok. Az olyan protestáns lelkésznek azonban, aki katolikus papból lett protestáns lelkésszé, megadhatja s természetesen ezeknek meg is adja.

A bérmáláshoz és az egyházi rendhez, azaz a papszenteléshez egyenesen püspöki hatalom szükséges, de bérmálási hatalmat a pápa adhat egyszerű papoknak is, aminthogy minden görög katolikus papnak ad, mert a keleti egyházban az a szokás, hogy a bérmálás nem külön van, hanem a keresztelés után ugyanaz a pap, aki a keresztelést végzi, a gyermeket mindjárt meg is bérmálja. (A papszentelés érvényességéhez az is szükséges, hogy az illető meg legyen bérmálva.)

Az Oltáriszentség és a házasság különleges, a többitől sokban eltérő két szentség. Az Oltáriszentség abban különleges, hogy míg a többi szentségben az a láthatatlan erő, melyet magában rejt, csak az Isten kegyelme, malasztja, bűneink bocsánata vagy a lelki megerősítés, addig az Oltáriszentség maga az Isten. Ezért hívjuk legméltóságosabb Oltáriszentségnek s ezért részesítjük épp oly imádásban, mint magát az élő Istent, mert hiszen vele azonos.

Abban is különleges még a legméltóságosabb Oltáriszentség, hogy míg minden más szentség akkor jön létre, mikor kiszolgáltatjuk (mikor keresztelünk, mikor bérmálunk, mikor feloldozunk stb.), a legméltóságosabb Oltáriszentségnél külön van a létrejövés és külön van a kiszolgáltatás. Létre a keresztény istentisztelet központjában, a szentmisében jön, mégpedig annak közepén, az átváltozáskor, az Úrfelmutatáskor, ki pedig akkor szolgáltatjuk, mikor áldoztatunk, azaz a szentostyát az áldozó nyelvére tesszük.

Világos, hogy az Oltáriszentség létrehozása az, amihez papi hatalom szükséges, nem pedig a kiszolgáltatása, mert az áldozó nyelvére akárki rátehetné. Ha ezt egy zsidó csinálná, vagy akár géppel hajtanák végre, az illető akkor is kétségtelenül megáldozna. Csak az Oltáriszentség iránti tiszteletből és visszaélések megelőzésére van előírva, hogy csak felszentelt pap, illetve diakónus érintheti meg, tehát kiszolgáltatásához is pap szükséges.

A szentmisében az Oltáriszentség létrehozása (az átváltozás, az Úrfelmutatás) és kiszolgáltatása (az áldozás) között körülbelül tízpercnyi idő telik el. De egyáltalán nem bizonyos, hogy azt a szentostyát, melyet áldozáskor kiszolgáltatnak, abban a misében változtatta át a pap, melyben kiszolgáltatja. A papnak magának azonban mindig ugyanazzal az ostyával kell áldoznia, melyet abban a misében változtatott át és mutatott fel a híveknek imádására. De mivel az egyház az Oltáriszentséget állandóan őrzi az oltár tabernákulumában (hogy állandóan köztünk lehessen, a hívek imádhassák, felkereshessék), lehet, hogy az áldozó olyan szentostyát kap, mely már hetek óta ott van a tabernákulumban tartott áldoztatókehelyben.

Jézus szent teste (vagy vére) a forma kimondása, azaz az átváltozás idejétől kezdve van jelen a kenyér (vagy bor) színe (látszata) alatt s jelen van ott mindaddig, amíg csak kenyérnek vagy bornak látszik, azaz amíg a színek meg nem romlanak. Mivel Krisztus Urunk azért rendelte az Oltáriszentséget, hogy ételünk és italunk legyen, a színeknek csak a mi gyomrunkban szabad megromlaniuk. Ha ez másképp történik meg, szentségtörés. A kenyér színe úgy romlik meg, hogy megpenészedik vagy (nedves helyen) péppé válik, melynek később már más íze és más szaga van, mint a kenyérnek. A papnak kötelessége vigyázni, hogy ez meg ne történjék s ezért csak annyi ostyát szabad átváltoztatnia, amennyi két hét alatt elfogy. (Fűtetlen és nedves templomban a színek megromlása hamarabb megtörténik, mint télen fűtött és száraz templomban s melynek még a tabernákuluma is fából van, nem pedig kőből.)

A bor, hacsak nincs zárt és tele edényben, már napok alatt megromlik, mégpedig úgy, hogy ecetté (borecet) változik. Ez is egyik oka annak, hogy az egyház csak a kenyér színe alatt őrzi s így csak egy szín alatt szolgáltatja ki a híveknek az Oltáriszentséget. Mivel Isten áldozás után a gyomrunkban is jelen van addig, míg ott az emésztés folytán a színek meg nem változnak, azért nem illik áldozás után rögtön kimenni az utcára.

Az Oltáriszentségen kívül még a házasság is különleges szentség, de természetesen egészen más okból. A házasság annyiban különleges szentség, hogy nem kell hozzá külön kiszolgáltató. Az eskető pap nem kiszolgáltatója a házasságnak, hanem csak tanúja. Ezt a szentséget a felek maguk szolgáltatják ki maguknak azáltal, hogy a házasságra elhatározzák magukat, s mivel minden szentség érzékelhető, külsőleg is észrevehető jel, ezt az elhatározásukat szavakkal és jelekkel is kifejezik. Házasság emiatt pap nélkül is lehetséges. Protestánsok, zsidók, általában nem katolikusok számára az egyház is érvényes házasságnak tekinti a polgári házasságot is (mert hiszen ott is elhatározzák és kinyilvánítják a felek, hogy mostantól kezdve házastársak lesznek).

Katolikus ember számára csak azért érvénytelen a polgári vagy másvallású imaházban kötött házasság, mert az egyház törvényben szabályozta, hogy a házassági elhatározásnak (mely egyedül lényege a házasságnak) milyen formaságok között kell történnie, hogy érvényes legyen.

Azt rendelte el, hogy három tanú előtt kell kijelenteni a házassági elhatározást s ezek egyikének annak a plébánosnak kell lennie, akinek a plébániájában a házasságot kötik. Tehát a katolikusok házassága akkor is érvénytelen, ha pap előtt kötik. Nem pap, hanem a plébános előtt kell kötni s nem is akármelyik plébános, hanem az illetékes plébános előtt vagy olyan pap előtt, akit az illetékes plébános erre felhatalmazott.

A reverzális nélkül kötött vegyesházasság nem azért érvénytelen, mert a felek nem kötöttek reverzálist (a reverzálisnak a házasság érvényességéhez semmi köze), hanem azért, mert nem tartották meg az egyházi előírásokat: nem az illetékes plébános előtt kötötték. A házasság még akkor is érvénytelen lenne, ha egyenesen egy katolikus püspök előtt kötnék, de az erre nem kapott felhatalmazást az illetékes plébánostól. (Természetesen csak akkor, ha idegen püspökről van szó, mert az illetékes püspöknek természetesen nincs szüksége arra, hogy egy plébánostól kapjon meg valamely egyházi ténykedésre engedélyt, hiszen ezt az illetékességet a plébános is tőle kapta.)

A reverzális nélkül kötött vegyesházasság egyedül csak azért érvénytelen, mert a három tanú között (akik előtt kötötték) nem volt ott az illetékes plébános, az pedig azért nem volt ott, mert híve bűnösen (gyerekei vagy gyermekei egy része hitének elárulásával) akart házasságot kötni s ebben a plébánosa nem vállalkozhatott bűnrészességre. Maga a házasság érvényessége azonban nem függ attól, hogy bűnösen köti-e valaki vagy bűntelen lélekkel.

Nem szabad összecserélni egy szentség érvénytelen és méltatlan felvételét vagy kiszolgáltatását. Az érvénytelen kiszolgáltatáson vagy felvételen azt értjük, hogy csak látszik, hogy a szentséget kiszolgáltattuk vagy felvettük, de a valóságban ez nem történt meg.

Méltatlanul pedig akkor veszünk fel vagy szolgáltatunk ki egy szentséget, ha bűnösen vettük fel vagy szolgáltattuk ki. Ilyenkor nemcsak látszik az, hogy felvettük, hanem a valóságban is megtörtént a felvevés, csak bűnösen történt, azaz annak ellenére vettük fel, hogy méltatlanok voltunk rá. Ekkor történik a szentségtörés, hiszen éppen az a baj, hogy a szentség érvényes volt, tehát nemcsak úgy látszott, mintha felvettük volna, hanem a valóságban is felvettük.

Aki például érdekből házasodik, vagy az esküvő előtt végzett gyónásában hazudott, méltatlanul házasodik, de nem érvénytelenül. Érvénytelenül az házasodik, akit kényszerítenek a házasságra. Az ilyen leány valójában nem ment férjhez, hanem csak úgy látszik, mintha férjhez ment volna. Ha az illető be is tudja bizonyítani, hogy csakugyan kényszerítették, az egyház meg is engedi neki, hogy újra férjhez menjen, mert hiszen a valóságban nem "újra", hanem először meg férjhez.

Érvénytelenül hozza létre az Oltáriszentséget, tehát érvénytelenül mondja a misét az a pap, aki nincs (vagy érvénytelenül van) felszentelve, vagy aki az átváltozáskor elhibázza a formát vagy például almaborral vagy árpalisztből sütött ostyával misézik, ellenben nem érvénytelenül, hanem méltatlanul misézik az a pap, aki halálos bűn állapotában misézik. A hívek számára (és Isten számára is) ez épp oly érvényes mise, mint a jó papé, csak az illető pap számára szentségtörés, bűn.

Aki halálos bűnben áldozik, az méltatlanul (szentségtörően) áldozik, de sajnos (hiszen éppen ez a baj) érvényesen áldozik. Érvénytelenül az áldozik, akinek egy olyan ostyát tesznek a szájába, mely csak ostya, nem pedig Oltáriszentség. Ez esetben nem is követne el szentségtörést az, aki bűnben áldozik, mert hiszen valójában nem áldozik. Azonban az illető számára így is bűn volna az áldozás, mert a rossz szándék teszi bűnné a bűnt s az illető annak ellenére áldozik bűnben, hogy azt hiszi, hogy érvényesen áldozik, azaz valóban az Oltáriszentséget veszi magához.

Akinek a gyónásakor a pap elhibázza a feloldozás szavait s ezt utólag se veszi észre s nem javítja ki, érvénytelenül gyónik, vagyis csak azt hiszi, hogy meggyónt, de valójában ez nem történt meg, csak azt hiszi, hogy bűnei meg vannak bocsátva, de valójában nincsenek megbocsátva. Ez természetesen nem bűne a gyónónak, csak szerencsétlensége. A pap kötelessége vigyázni arra, hogy ez meg ne történjék. Aki pedig hazudik a gyónásban vagy megmond ugyan mindent, de abban hazudik, hogy valóban komolyan meg akar javulni, méltatlanul is gyónik és érvénytelenül is, mert ebben az esetben - kivételesen - a méltatlan felvétel összeesik az érvénytelen felvétellel.

Szentséget csak a megszentelő malaszt állapotában, azaz halálos bűntől mentes lélekkel szabad kiszolgáltatni s ezért szentségtörést követ el minden pap, aki halálos bűnben keresztel, misét mond vagy gyóntat stb. Tehát amelyik pap halálos bűnt követ el s nem tart rögtön bűnbánatot, az szükségképpen bűnt bűnre halmoz s beteljesedik rajta a közmondás, hogy "corruptio optimi pessima" (legjobb, ha elromlik, legrosszabbá válik).

Mivel a bűnbánat szentségének lényege nem a bűnök elmondása, hanem a megbánása, azaz a velük való szakítás, a pap (falusi magános pap számára különösen nehéz a rögtöni gyónás) vagy bárki más a tökéletes bánattal is segíthet magán, de utána a gyónást is még egy héten belül el kell végeznie. A bűnök megvallásával együtt járó önmegalázás is hozzátartozik ugyanis a bűnbánó lelkülethez, s aki erre nem hajlandó, annak a bánata nem lehet tökéletes, tehát nem törli el a bűneit.

Általában a tökéletes bánat az, amely egyik legfontosabb része a gyakorlati keresztény életnek. Ez mindenkin segíthet, mert még az exkommunikációt is eltörli. Ennek révén üdvözülhetnek a jóhiszemű eretnekek és hitetlenek is.

A hitközönyösök és a megtérést halogatók azonban ne számítsanak rá, hogy a végén majd ezzel segítenek magukon, mert a tökéletes bánat az önzetlen, a nem félelemből, hanem szeretetből való megtérést jelenti, s fel lehet-e ezt tenni a halálos ágyon, mikor ész, emlékezés, akarat már alig működik, olyan emberről, akinek addig, míg esze, emlékezőtehetsége élénk volt, akarata pedig töretlen, nem kellett az Isten s akit addig, míg egészséges volt, minden tettében az önzés, az érdek vezetett?

A szentségek között vannak olyanok, melyeket csak egyetlenegyszer lehet felvenni, annyira, hogy ha másodszor is feladjuk, érvénytelen és szentségtörés. Ilyen a keresztség, a bérmálás s az egyházi rend. Akit megkereszteltek, az Jézus híve, az anyaszentegyház tagja lett, akit megbérmáltak, Krisztus katonája lett, akit pappá szenteltek, Krisztus papja lett. Világos, hogy aki már tagja az egyháznak, képtelenség, hogy újra tagja lehessen, aki már katona, az nem lehet újra katona, és aki már pap, azzal gúnyt űz az, aki újra pappá akarja tenni. Ezért szentségtörés az ilyen szentséget megismételni.

A szentkenet csak betegek számára van, a házasságot pedig csak életünkben egyszer vagy egyszer-kétszer vehetjük fel. A hét szentség közül tehát csak kettő van, melyet sűrűn használhatunk: az Oltáriszentség és a bűnbánat szentsége. Mivel pedig Krisztus Urunk a szentségek révén részesít bennünket megváltása kegyelmeiben, gyakorlatilag azt kell mondanunk, hogy Krisztus megváltását az fordítja javára, aki gyónik és áldozik. Aki ezt nem teszi, annak édeskevés haszna van abból, hogy Jézus meghalt érte.

A szentségeket fel lehet aztán osztani még élők és holtak szentségeire. Világos, hogy holtakon a halott lelkűeket, a halálos bűnben levőket értjük, mert hiszen testileg halottra nem lehet szentséget feladni. A szentség érvényességének az is egyik elengedhetetlen feltétele, hogy aki felveszi, vagy akire feladjuk, itt a földön élő ember legyen.

Krisztus a testből és lélekből álló embereket váltotta meg. Ezért az érdemszerzés ideje egyedül a földi élet. Se a holttest nem vehet fel tehát már szentségeket (szentségtörés tehát, ha feladjuk rá), se a testből már kiszabadult lélek nem teheti ezt. A mennyben tehát nem lehet gyónni, de ott nem is áldoznak már. Világos, hogy a halál után még néhány perccel a szentkenet szentségét se azért szabad kiszolgáltatni, mintha ezt az egy szentséget holttestre is fel lehetne adni, hanem abban a reményben, hátha van még a holtnak látszó testben élet. Ezért ilyenkor csak feltételesen szabad kiszolgáltatni: ha élsz. Ezért mondja ezt a pap, mert a holttestre a szentkenet szentségét feladni is szentségtörés volna.

Itt jut eszembe, hogy a gyóntató pap ilyenkor, mikor joggal kételkedhet a gyónó őszinteségében vagy bűnbánatának komolyságában, csak feltételesen oldozhatja fel a bűnöst: "ha méltó vagy" (a feloldozásra) hozzáfűzésével. Ha ugyanis méltatlant oldozna fel, szentségtörést követne el. Mivel azonban akkor viszont igazságtalanságot követne el a pap, ha arra érdemeset nem oldozna fel, a gyónó lelkébe viszont nem láthat bele, ezért legokosabb az ilyen gyanús "bűnbánót" is feloldozni, de feltételesen.

Azok a kényszerből gyónó gonoszok, akik a gyónás után azzal dicsekszenek környezetüknek, hogy "becsaptam a papot", láthatják belőle, hogy a pap sokkal jobban tisztában van a helyzettel, mint ők gondolják, s a papot is sokkal ritkábban csapják be, mint ők elképzelik. Önmagukat csapják be az ilyenek. Hiszen ők maguk mondják a gyónási formulában, hogy "gyónom a mindenható Istennek", Istent pedig nem lehet becsapni. Maga a pap pedig sokkal kevésbé kíváncsi a bűnökre, mint ők felteszik. Még a gyarló, természeténél fogva kíváncsi pap se kíváncsi e tekintetben, mert kíváncsiságát már túlságosan is sokszor kielégítették.

Élők szentségeinek tehát azokat a szentségeket hívjuk, melyeket csak bűntelen, a megszentelő malaszttal ékesített lélekkel lehet felvenni. Ezért szokás az ilyen szentségek felvétele előtt meggyónni.

A gyónás azonban természetesen nem kötelező akkor, ha nincs halálos bűnünk.

Ilyen élők szentségei a bérmálás, az Oltáriszentség, az egyházi rend és a házasság, tehát a szentségek több mint fele. Rendes körülmények közt a szent kenet is élők szentsége, mert felvétele előtt a beteg meggyónik. Ha azonban nincs már olyan állapotban, hogy gyónni tudna, gyónás nélkül is feladja neki a pap s ilyenkor a szent kenet el is törli a beteg bűneit, de csak akkor, ha eszmélete elvesztése előtt megbánta őket. Bánat nélkül nem lehetséges bűnbocsánat, mert az üdvösséget egészen ingyen csak olyan ember kaphatja meg (csecsemő vagy idióta), aki eszét és szabad akaratát sohase tudta használni.

Ha a papot már eszméletlen beteghez hívják, a szent kenetet is csak feltételesen (ha akarod és ha méltó vagy, azaz ha megbántad bűneidet) adja fel neki, mert említettük, hogy szentség olyan egyén esetében, aki már eszével élt és szabad akaratát használta, csak akkor érvényes, ha az illető akarja felvenni. Ezért célszerű mindenkinek időnként gondolni arra, hogy szeretne a szentségekben részesülni, ha olyan helyzetbe jut, hogy már csak eszméletlen testére adhatják fel a szent kenetet. (Az eszméletlen beteget meggyóntatni és megáldoztatni nem lehet, mert ezen szentségek felvételéhez az ész használata is szükséges.)

Az úgynevezett holtak szentségeit halálos bűn állapotában is felvehetjük (lehet gyónnia azonban annak is, aki csak bocsánatos bűn állapotában van, sőt még annak is, aki még ezeknek sincs tudatában. Az ilyen a régi bűneit vallja és bánja meg újra. "Bűnöm szemem előtt van mindig", mondja a bűnbánó Dávid is, az 51. zsoltárban. (Zsolt 51,5)

Világos, hogy a holtak szentségei azért vannak, hogy eltöröljék bűneinket s így lelkileg újra élőkké tegyenek bennünket.

*

A hét szentségen kívül vannak az egyháznak szentelményei is, például a szentelt víz, szent olajok, szent gyertya, barka, szentképek és érmek, hamvazás és különféle áldások. A protestáns ezeket egyszerűen babonaságoknak gondolja. Pedig a babona az olyan hiedelem, mely a józan ésszel és az Isten igéjével ellenkezik. Az egyház szenteléseinek és áldásainak azonban szentírási alapjuk van, mert Krisztus is áldott meg személyeket is (például a gyermekeket) és tárgyakat is (például az utolsó vacsorán a kenyeret és bort, mielőtt szent testévé és vérévé változtatta, de megáldotta előbb azokat a kenyereket is, melyeket a pusztában megsokasított). Az ésszel pedig csak akkor ellenkeznének a szentelmények, ha az ésszel ellenkező erőt tulajdonítanának nekik. De az bizonyára nem ellenkezik a józan ésszel, ha elhisszük, hogy annak, hogy Krisztus egyháza megáld valakit vagy szentel valamit, van valami foganatja. Hiszen még a szülői áldás erejében is hiszünk.

Személyeket az egyház így is áld meg: "Áldjon meg a mindenható Isten: Atya, Fiú és Szentlélek". Vagy: "A mindenható Istennek: Atyának, Fiúnak és Szentléleknek áldása szálljon rád és maradjon mindig veled". Az áldást térdelve fogadjuk és azt feleljük rá: Ámen.

A felekezeti gyűlölet oly fokú lehet, hogy még olyan fiatal és intelligens protestáns férfival is találkoztam, aki felháborodott amiatt (kikérte magának), hogy a püspök őt is megáldotta (ő is arra járt ugyanis, mikor a püspök, akit nagy néptömeg ünnepélyesen fogadott, autóján mellette elhaladt). Figyelmeztettem rá, hogy a püspök nem tudhatta, hogy ki protestáns és ki nem, ki olyan katolikus, akinek kell az áldása s ki annyira gonosz, hogy egyenesen dühös miatta.

Aztán figyelmeztettem arra is, hogy ha az a püspök mint protestánst, megátkozta volna, az ellen tiltakozhatna s kérdezhetné, hogy mi címen (aki így viselkedik, az még ezt se vehetné rossz néven, mert a püspök csak arról tett tanúságot, hogy ő se sokkal különb mint ő), de az áldás elleni tiltakozás csak akkor érthető, ha valaki vagy gonoszlelkű, vagy ilyen nyugtalan a lelkiismerete.

Az áldó püspök joggal gondolhat arra, hogy az áldás sohase árt (még egy protestánsnak se), tehát inkább bővebben osztogatom, mint kellene s mint az emberek megérdemelnék, mint ritkábban és inkább annak is adok belőle, akinek nem kell, mintsem egy olyan embert fosszak meg tőle, aki a maga számára értéknek tekinti, mert nem gyűlölője, hanem tisztelője Krisztus egyházának.

Ha valakit megáldunk, az bizonyára az illető iránti szeretetünk jele. Mit szóljunk tehát ahhoz, ha valaki kikéri magának, hogy valaki iránta való jóindulatának, szeretetének jeleit mutassa. Ezzel legfeljebb nem törődünk (de az is neveletlenség és visszataszító elbizakodottság jele), de ki semmiképpen se kérhetjük magunknak.

A szentségek külsőleg igen hasonlítanak a szentelményekhez. Például a Balázs-áldás olyan látszatot kelt, mintha annak is épp úgy lenne anyaga (az állunk alá tett égő gyertya) és formája (az, amit a pap az áldás alkalmával mond) mint egy szentségnek. Úgy látszik, mintha a hamvazásnak is a hamu lenne az anyaga és az "Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel" a formája.

Hogy a szentelmények mégse szentségek, annak az az oka, hogy külső jelekhez lelki erőt csak maga az Isten köthet, tehát szentség csak az lehet, amit maga Krisztus Urunk rendelt. A hét szentségről ezt be is lehet bizonyítani a Szentírásból, de bizonyíték a Szentlélektől vezetett és csalatkozhatatlan egyház tanítása is. A szentelményeknek azonban se a Szentírásban nincs nyomuk, se az egyház nem mondja őket szentségeknek.

Ezért a hatásuk se biztos és elsősorban a felvevő lelkületétől függ. Ami szentség, annak a hatása biztos, ha érvényes. A szentelmények hatása sohasem bizonyos. Ha valakit maga a pápa áld meg, akkor is lehet utána baja, sőt el is kárhozhat. Természetesen a szenteltvíz hatása se bizonyos. Minden elsősorban a szentelményt használó ember lelkületétől és Istennek számunkra kifürkészhetetlen akaratától függ. A szentelmények egyébként is egészen mellékszerepet játszanak az egyházban. Fontosságuk közel se olyan nagy, mint protestánsaink gondolják. De kétségtelenül okos dolgok s nagyon mutatják az egyház életbölcsességét, emberismeretét és gyakorlatiasságát.

Kétségtelen, hogy az emberek kedvelik a csecsebecséket, szeretik őket autóik ablakába, sőt a nyakukba is akasztani. De mennyivel szebb, intelligensebb és hasznosabb is az autó ablakába vallásos jelvényt, például Szent Kristóf szobrot akasztani, mint egy totemet, és mennyivel intelligensebb és építőbb dolog, ha valaki Szűz Mária-érmet vagy őrangyalt visel nyakában, mintha patkót vagy négylevelű lóherét! Patkókban, totemekben és négylevelű lóherékben bízni műveletlenség, babona és szégyen, de Szent Kristófban, őrangyalban vagy Jézus Anyjának segítségében bízni bizonyára nem az. Igaz, hogy a segítség ez utóbbi esetekben is egy élettelen tárgyhoz van kötve, de csak azért, hogy eszembe juttassa a személyt, akiben bízom, s aki nemes érzelmeket kelt fel bennem. Igaz, hogy magát ezt a tárgyat is szentnek tartjuk, de csak az egyház hozzáfűzött áldása miatt s még így se varázsszernek, mert minden katolikus tudja, hogy a szentelmények hatása nem biztos, tehát nem talizmánnal van dolga.

S gyakorlatilag is milyen nagy a haszna a szentelményeknek! Segítik megszentelni mindennapi életünket s gondoskodnak róla, hogy a lelkünk és örök célunk eszünkbe jusson mindennapi életünkben, sőt még szórakozásunkban is.

Egy lány az udvarlója hatására már majdnem elromlott, de szeretkezés közben - mondta - "megcsörrent a zsebemben az olvasó", s ez azonnal észre térítette. Egy másik lánynak ugyanilyen alkalommal az udvarlóját idegesítette a nyakában lévő Mária-érem s enyelgés közben újra meg újra kérte a lánytól, hogy vegye le a nyakáról. A lány gyarló volt, de annyira azért nem, hogy még ezt is megtette volna, mert ezt bizonyos szempontból hittagadásnak is tekinthette volna.

Ha szerencsepatkó lett volna a nyakában, udvarlóját ez bizonyára nem idegesítette volna, ebben nem látott volna semmi akadályt a rossz útjában.

Egy harmadik, felnőtt nő, aki már bűnös viszonyban volt udvarlójával, mikor ez meglátogatta, a vétkezés előtt mindig nagy fáradsággal (asztalt, létrát odatolva stb.) egy fekete ruhával előbb mindig elfedte a falon levő Mária-képet.

Igaz, egyszerűbb lett volna azt onnan végleg levenni, de erre nem tudta magát elszánni, mert annyira rossz azért mégse akart lenni. Még nem akart minden hidat elégetni maga mögött, még nem adta át magát egészen a bűnnek, még vissza akart térni a megkezdett rossz útról. Ilyen sokat jelent, ilyen nagy gyakorlati jelentőséggel bírhat a szentkép, egy szentelmény.

Akiknek nincsenek szentelményeik, akik már kiszakították magukat a bölcs katolikus egyház befolyása alól, azoknak a bűn felé való útjukban nincsenek ilyen akadályaik. Még szomorúbb, hogy azt hiszik, hogy azért nincsenek, mert ők tisztán, "bálványimádástól" mentesen imádják az egy igaz Istent.

Egy más szentelménynek, a katolikus házszenteléseknek is milyen nagy gyakorlati jelentőségük van! Akik az új házukat, az új lakásukat előbb megszenteltetik, s csak azután költöznek bele, utána bizonyára szebben és bűntelenebből is élnek ott. A minden Vízkeresztkor újra való megszenteltetés mintegy lemossa azokat a bűnöket, melyeket az elmúlt évben a lakásban elkövettek, s megkönnyíti az új, egy bűntelen vagy kevésbé bűnös év megkezdését. Az ember ugyanis nagyon gyarló még az egyház szentelései közepette is. Milyen gyarló hát akkor, ha sohase, vagy csak akkor figyelmeztetik Istenre, mikor a templomban van! Az egyház a híveit szentelményeivel a mindennapi életben is állandóan figyelmezteti Istenre és előírásaira.

 

Az Oltáriszentség

Az Oltáriszentség egyik legnehezebben hihető tana a kereszténységnek, de a legnagyobb kincse és legnagyobb mélysége is. A katolikus egyház tudvalevően azt tanítja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a felszentelt pap a kenyérre kimondja, hogy "ez az én testem", a borra, hogy "ez az én vérem", már nem kenyér és nem bor az többé, hanem Krisztus Urunk valóságos teste és vére s az marad egész addig, míg csak kenyérnek és bornak látszik, azaz míg a kenyér vagy bor színe, látszata megmarad, azaz míg meg nem romlik. Ennek azonban természetesen nem szabad megtörténnie máshol, mint a mi gyomrunkban, mert Isten a testét és vérét azért rejtegette táplálék színe alá, hogy számunkra étel és ital legyen, nem pedig azért, hogy a mi nemtörődömségünk miatt megromoljon.

Mivel ott, ahol élő ember teste van, a lelke is ott van, Krisztus Urunk szent teste pedig nem holttest, az Oltáriszentség az egész ember Krisztust jelenti, tehát nemcsak a testét, hanem a lelkét is. Kétségtelen ugyanis, hogy Krisztus Urunk él, teste tehát nem lehet holttest. Mivel azonban Jézusban megtestesülése óta az ember elválaszthatatlan az Istentől, az Oltáriszentség nemcsak Jézust, az embert, hanem a második isteni személyt is magában foglalja. Ahol tehát Jézusnak, az embernek a teste van, ott a második isteni személy is jelen van. Mivel továbbá Isten csak egy van, az a kenyér és bor, mely az Oltáriszentséget takarja, tulajdonképpen a világ teremtője. Ezért imádjuk.

A kereszténynek tehát nem kell az égbe imádkoznia, mikor a templomban van, mert az Isten az Oltáriszentség képében a kenyér színe alatt ott van láthatólag a templomban. Az a vallás tehát, melynek Oltáriszentsége van, a képzelhető legtökéletesebb vallás, mert az embernek Isten után való vágyakozását a legtökéletesebben tudja kielégíteni. A katolikus ember láthatja is Istenét, sőt egyesülhet vele akár naponta.

Olyan vallást, melyben az Isten éjjel-nappal ott lakik az emberek között s ráadásul nem is csak egy helyen (például a vallás központjában, mint amilyen például a zsidók számára a jeruzsálemi templom volt), hanem mindenütt, a legkisebb faluban is és így a hívő Istenével már a földi életében is együtt lehet, sőt - mivel az étel és az ital alakját öltötte magára - már egyesülhet is vele, valóban csak Isten találhatott ki.

De viszont olyan kontár csak ember lehetett, hogy ezt még elhinni se volt képes, hanem helyette megbotránkozott rajta, elvétette s kicsúfolta (protestantizmus).

Az Oltáriszentség betetőzése a megváltásnak s azt tudjuk meg belőle, hogy Isten nemcsak annyira szeretett bennünket, hogy közibénk jött élni, sőt maga is emberi alakot öltött, hanem annyira, hogy ettől kezdve itt is maradt a földön köztünk. Nemcsak emberré lett, hanem az emberek eledelévé is, tehát az embernél is kevesebbé, az ember élettelen anyagba rejtőzött kiszolgálójává, táplálójává és erősítőjévé. Az Oltáriszentségben az Isten szeretete irántunk még nagyobb csodát művelt, mint a megtestesülésben, s ráadásul míg azt csak egyszer tette, ezt számtalanszor, s nemcsak a múltban tette, hanem a jelenben is teszi mindaddig, míg csak emberek lesznek a földön.

Aki ebbe a nagy igazságba és Isten szeretetének e mélységébe belemerül, annak ez egymaga elégséges a kereszténység isteni voltának bizonyítékául, mert olyan istent, aki ennyire szereti teremtményeit, csakugyan csak az Isten tudott kigondolni. Ezt ember nem találhatta ki. Lám, a protestantizmus még megérteni és elhinni se tudta.

Az, hogy protestánsaink éppen ezt vetették ki az ő kereszténységükből, mutatja a legjobban, mennyire nem megtisztították ők a kereszténységet. Mennyire nem tökéletesítették, hanem még csak meg se értették, s mert magas volt nekik, lehúzták, kiüresítették és elszegényítették.

A pogányoknak már az is magas volt, hogy Isten emberré legyen és meghaljon. A keresztre feszített, a kivégzett Isten nekik nem volt vonzó, hanem ellenszenves. Krisztus "judaeis scandalum, gentibus stultitia" volt. (1Kor 1,23) A pogányok lenézték és röhögtek rajta, a zsidók pedig dühbe jöttek és megvadultak, mikor azt kívánták tőlük, hogy ezt a keresztre feszített, kivégzett Istent imádják.

Protestánsaink egy kicsit már megértőbbek iránta, magasabb színvonalúbbak és keresztényibbek, mert Isten emberré levését és halálát még megértették és méltányolták. (Ezt se mindegyik felekezetük.) Az azonban, hogy az Isten nemcsak az ember (sőt esetleg egyenesen az állatok) kénye-kedvének kiszolgáltatott, tőlük függő és az ő táplálékukat szolgáló, élettelen anyag képébe is rejtőzött és ilyen alakban maradt itt örökre közöttünk, az már nekik is érthetetlen, megfoghatatlan volt. Ebben a tanban ők is a kereszténység ostoba félremagyarázását látták. Hogy Isten még ennyire is alázatos lehessen s még ily fokban is szerethesse az embert, azt már ők se tudták elhinni.

Ezért a hitújítók egyike azt mondta, hogy az Oltáriszentség csak Jézus jelképe, másika, hogy nem az Isten maga, hanem csak Isten ereje van abban a kenyérben, a harmadika, hogy maga az Isten van ugyan ott, de csak egy pillanatig s akkor se a kenyér változik át Istenné, hanem a kenyér mellett vagy vele együtt van valahol az Isten is. De még ezt a legutóbbit is csak az a hitújító (Luther) hitte még, akit még a katolikus egyház nevelt. Luther mai követői már egy cseppet se hisznek többet az Oltáriszentségből, mint azok a protestánsok, akik már kezdetben is csak jelképnek tartották.

Azonban, mivel a protestánsoknál divat azt emlegetni, hogy csak Jézus van, nem pedig Jézuska, és hogy ők nem azt a Krisztust szeretik látni, akit Mária tart az ölében, hanem azt, aki Máriának is ura és Istene, mindebből azt kell látnunk, hogy a protestantizmus nemcsak az Oltáriszentségben nem tudja felfogni és megérteni az Isten végtelen szeretetét irántunk, hanem még a második isteni személy megtestesülésében sem. Még ezt is inkább ellenszenvvel, mint örvendezve nézi.

Ha nem így lenne, nem lenne nekik ellenszenves a "Jézuska" szó.

Pedig hát tagadhatatlan, hogy nemcsak Jézus van, hanem volt Jézuska is. Aggastyán Jézus nem volt, de gyermek Jézus, azaz Jézuska volt, tehát benne is gyönyörködnünk lehet és kell. A gyermek Jézusra csak az nézhet ellenszenvvel, akinek nem tetszik az, hogy az Isten emberré lett. Az emberi mivolttal ugyanis a gyermekség is szükségképpen együtt jár. Akinek nem tetszik az, hogy Isten gyermek is volt, annak tulajdonképpen az nem tetszik, annak az ellenszenves, hogy az Isten emberré lett.

A protestánsok azt se szeretik, sőt - hogy úgy mondjam - szégyellik, mert isteni mivoltára megalázónak tartják, hogy Jézusnak anyja is volt. Mivel mással magyarázhatjuk ugyanis azt, hogy Szűz Máriára is tagadhatatlan ellenszenvvel néznek, s hogy nem kell nekik az az Isten, akit az anyja tart ölében, hogy ők csak a felnőtt ember Istent hajlandók szívesen látni? A katolikus azonban, aki érti, hogy miről van itt szó, szívesebben nézi a gyermek Jézust, mint a férfi Jézust s annak örül a legjobban, hogy Istennek anyja volt és az anyja ember volt.

Minél jobban megalázta magát ugyanis az Isten, minél jobban leereszkedett hozzánk, minél hasonlóbbá lett hozzánk, annál jobban megmutatta szeretetét és jóságát irántunk, annál jobban látjuk, hogy nemcsak Urunk, hanem Atyánk is, testvérünk, sőt szolgánk, annál jobban felbátorít bennünket a bizalomra. Annál jobban látjuk, mennyire igaz a Szentírás szava, hogy nincs még egy nép a földön, melynek hozzá annyira közel álló istenei volnának, mint nekünk, keresztényeknek.

Milyen keresztény az, aki még annak se örül, hogy az Isten emberré lett? Aki ugyanis ennek örül, az a kis Jézuskának örül, az a Szűz Mária ölében ülő Istennek örül. Azt nem bosszantja az, hogy Istennek anyja van és az anyja ember, aki egyúttal nekünk is anyánk, s hogy nemcsak Isten tartja hatalmában ezt az asszonyt, az anyját, hanem volt idő - bizonyára nem gyászos, hanem boldog idő -, mikor az asszony, az ember tartotta ölében az Istent, aki a mi kedvünkért és irántunk való szeretetében kis Jézus, Jézuska lett.

De ugyanez az ember bizonyára az ellen se berzenkedik, hogy ugyanez az Isten nemcsak testvérünkké lett, hanem köztünk is maradt látható alakban az Oltáriszentségben s irántuk való szeretetében úgy megalázta magát, hogy még kevesebb is lett mint mi, mert eledelünkké vált. Mivel a kenyér színe alá rejtőzött, még annak a megalázásnak is kitette magát, hogy vissza is élhessünk vele, sőt akár meg is gyalázhassuk.

Ez az Isten végtelen szeretete. Még nagyobb szeretet annál, mintha csak emberré vált volna, s így csak azt tűrhette volna el tőlünk, hogy a halált, melyet önként vállalt azáltal, hogy emberré lett, mi mérjük ki rá, mégpedig a legmeggyalázóbb és legkínosabb alakban, s ezt is csak addig tűrte volna el tőlünk, míg emberalakban köztünk élt a földön.

A protestáns gőg - úgy látszik - azt szeretné, hogy Isten úgy lett volna emberré, hogy egyszerre felnőtt férfiként öltött volna testet, azaz ha méltóságán alulinak tartotta volna, hogy nemcsak emberré, hanem - mint ez az emberséggel együtt jár - gyámoltalan csecsemővé is váljon, aki tehetetlen s anyja nélkül elpusztul. Pedig hát mi szükség lett volna arra, hogy felnőttnek s ne embertől szülessék? Nem a pogányok ember kitalálta istenei születtek-e így?

Ha Isten főségének nem ártott az, hogy emberré lett, sőt akasztófára, keresztre került, hanem jutalmul érte most az Atya jobbján ül, miért ártana a tekintélyének az, hogy a csecsemőkor gyengeségét s a vele járó megalázásokat is vállalta, hogy a gyermekeknek is példaképük lehessen, s hogy tudtunkra adja, hogy irántunk való szeretetében nem ismer akadályt s nem mér megszabott mértékkel?

Milyen vakság észre nem venni, hogy ha már Isten az emberré levés útját választotta, akkor nem lehetett célja, hogy az önmegalázásban mérsékelje magát, de különösen nem lehet célja az embernek az, hogy ebben éppen ő mérsékelje s azt kívánja, bárcsak minél kevésbé ereszkedne le hozzánk, bárcsak minél kevésbé válna hasonlóvá hozzánk, bárcsak minél kevesebb szeretetet mutatna irántunk. Pedig az Oltáriszentség szerzésében megnyilvánuló szeretet minél nagyobb lecsökkentésére irányuló törekvés is ugyanezt jelenti.

Az az Isten, aki az Oltáriszentségben valóságban jelen van, mert állandóan köztünk akar lenni és naponkénti eledelünk kíván lenni, nagyon is egyezik azzal az Istennel, nagyon is arra az Istenre vall, aki emberré lett s meghalt értünk. Ebből folyó szeretetének az Oltáriszentség szerves folytatása és nagyon is logikus kifejezése és továbbfejlesztése.

Ha Jézus nem szégyellt Szűz Mária ölében ülni, miért kellene azt szégyellnie a kereszténynek? Éppen ellenkezőleg. Ezt a Szűz Mária ölében ülő kis Jézust sokkal szívesebben kell néznie minden embernek, mint azt a Jézust, aki Szűz Máriát teremtette és az ő életét tartotta kezében. Ez ugyanis a hatalmas, az pedig a minket végtelenül szerető, a hozzánk leereszkedő, minket szolgáló Isten. Azt az Istent már a pogányok is felfedezték, ezt csak a kereszténység tanítja. Azt, hogy az Isten emberré lett és meghalt értünk, sokkal örvendetesebb megtudni, mint azt, hogy Ő teremtett bennünket. Teremtő istene már a pogányoknak is volt, de emberré lett, megváltó Istene csak a kereszténységnek van. A kereszténység meg nem értését, elsekélyesítését, elpogányosítását jelenti tehát az, ha valaki ellenszenvvel nézi a Szűz Mária ölében ülő kis Jézust.

Attól se féljen senki, hogy ez az Isten és ember közti nagy szakadék betemetését, Isten végtelen fölségének elhomályosulását eredményezi az ember szemében. Ha ugyanis e különbség elhomályosulásától nem félt maga az Isten, miért féljünk tőle mi, emberek? S ne felejtsük el azt se, hogy Isten hatalma és fensége sohase csökkenhet, de ugyancsak nőhet és nő is az ember szeretete, bizalma, bensősége az olyan Isten iránt, mint amilyen a kereszténység istenfogalmában áll előttünk.

Senki se tagadhatja, hogy Szűz Mária bizony nemegyszer tartotta az ölében a kis Jézust. De ha így van, miért kellene ezt kedvetlenül néznie a kereszténynek? Éppen ellenkezőleg. Az ember számára ez sokkal örvendetesebb látvány, mint annak a természetes dolognak a tudomásul vétele, hogy ez a kisgyermek az, aki megteremtette és fenntartotta anyját. Ez utóbbi a hatalmas, az előbbi a hozzánk leereszkedő, minket oly végtelenül szerető, hozzánk hasonlóvá lett Isten.

Az ilyen Istenre gondolni, azt tudni, hogy a mi hatalmas Istenünk egy kis csecsemő is volt miértünk, sokkal örvendetesebb számunkra, mint csak annyit tudni róla, hogy hatalmas és Ő teremtett bennünket. A kereszténység meg nem értése tehát az, ha valaki ellenszenvvel nézi a Szűz Mária ölében ülő kis Jézust.

Mikor tehát a rideg, vagy tudákos kálvinista szinte bosszankodik azon, hogy Jézuska is van, nem pedig csak Jézus, és bántja, hogy nemcsak az igaz, hogy Jézus teremtette Szűz Máriát és ő tartotta kezében a sorsát, hanem az is igaz, hogy Szűz Mária is kezében tartotta Őt és vigyázott rá, noha ő épp oly ember volt, mint mi, hogy Mária, az ember, Jézus az Isten följebbvalója volt, mert anyja volt: tulajdonképpen azt jelenti, mintha az a kálvinista keserűen nézné, hogy az Isten is ember volt egyúttal, tehát mintha bántaná az, hogy megváltott bennünket. Pedig hát mit csinálnánk s mi lenne belőlünk, ha az Isten megmaradt volna csak Istennek, mint azelőtt csak az volt s így Szűz Mária sohase tarthatta volna az ölében?

A kálvinista tudákosság természetesen nem azért nézi rossz szemmel a Jézust ölében tartó Máriát, mert ember létére Isten anyja lett s mert az Isten ember lett, hanem attól való féltében, hogy emiatt az emberek istenítik ezt az asszonyt s miatta csakugyan azt hiszik, hogy Istennel egyenrangú, sőt még nála is több. De ha Isten nem félt ettől s emiatt nem mondott le arról, hogy emberré és Szűz Mária ölében ülő gyermekké legyen, miért félünk mi, emberek ugyanettől? Még az is furcsa, ha valaki pápább akar lenni a pápánál, de ha valaki egyenesen az Istent akarja még jobban Istenné tenni, mint amennyire maga az Isten akar Isten maradni, az már csakugyan tűrhetetlen.

Annak tehát, hogy Szűz Mária a kis Jézust ölében tarthatta, s annak, hogy nemcsak Jézus van, hanem Jézuska is, csakis örülni lehet, mert részünkre a legörvendetesebb dolgokat jelenti. A protestánsok említett kifogásai pedig kétségtelenül annak a jelei, hogy ők nemcsak az Oltáriszentséget, hanem a megváltást, az Isten emberré levését se tudják igazában megérteni. Szkepticizmusuk még miatta való örömüket is megrontja.

Ők nem annak örülnek, hogy az Isten emberré s így gyermekké is lett, s asszonyt, olyan ember-asszonyt, mint amilyen a mi anyánk, választott anyjává, hanem ehelyett amiatt aggódnak, hátha valamelyik ostoba ember emiatt imádni fogja majd ezt az asszonyt. Ha maga az Isten is aggódott volna emiatt, a megváltás sohase történt volna meg. Akkor ma a gyermekeknek nem lenne karácsonyuk, nekünk pedig csak a felhők felett trónoló olyan istenünk lenne, aki csak az istennyila kezeléséhez ért s ezért csak félni lehet tőle, nem pedig szívből szeretni.

De ha protestánsainknak még a gyermekké levő Isten is magas, sőt ellenszenves, előre is tudhatjuk, hogy az az Isten, aki egyenesen a mi eledelünkké lesz s aki azzá nemcsak egyetlenegyszer lesz, mint emberré, hanem számtalanszor, minden faluban s minden nap újra meg újra, egész a világ végéig, nekik még megfoghatatlanabb és lehetetlenebb.

A mi Oltáriszentségünk (tehát az átlényegülés tana) ellen protestánsaink így érvelnek:

A katolikus egyház veszedelmesen félreértette Jézus szavait. Az Oltáriszentség állítólagos szerzése idején a valóságban ugyanis semmi más nem történt, mint hogy Jézus az utolsó vacsorán, mivel tudta, hogy holnap ilyenkor már nem él, mikor meglátta az asztalon fekvő kenyeret, eszébe jutott, hogy holnap már ilyen élettelenül fekvő anyag lesz az Ő teste is. A bor láttára pedig az jutott eszébe, hogy így folyik ki majd holnap az Ő piros vére is. Ezt és csak ezt akarta mondani az utolsó vacsorán, mikor kezébe vette a kenyeret és a kelyhet. De mikor utána azt mondta, hogy "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", akkor se akart mondani semmi mást, mint csak azt, hogy ha tanítványai kenyeret esznek és bort isznak, jusson eszükbe majd mindig az Ő kínhalála.

Máskor is mondott - folytatják az érvelést - hasonlatokat Krisztus Urunk. Például többek között azt is mondotta, hogy én vagyok a szőlőtőke, ti pedig a szőlővesszők vagytok. (Jn 15,5) Itt azonban a papoknak is van annyi eszük, hogy azért a szőlőtőkéket mégse változtatják át megannyi Krisztusokká, s nem mondják azt az embereknek, hogy most már a szőlőtőkéket is imádnotok kell. Miért nem értik meg tehát, hogy a kenyér és a bor is csak ilyen hasonlat, ilyen jelkép akart lenni és semmi más?

Láttuk már fentebb, hogy az utolsó vacsora kenyerének és borának ez a katolikus értelmezése nem együgyű félreértés, hanem - éppen ellenkezőleg - Isten irántunk való minden képzeletet felülmúlóan nagy szeretetének s vele a vallásnak olyan fenséges elmélyítése, amilyent igazán csak Isten találhatott ki. Lehet-e Isten szeretete nagyobb annál, mint mikor teremtményei eledelévé teszi magát miatta?

Lehet-e az embernek teremtője utáni sóvárgását tökéletesebben kielégíteni, mint ez a katolikusok szentáldozásában történik? Félreértésről tehát már csak emiatt se lehet szó. Hiszen a papok azáltal, hogy Krisztus tanait "elrontották", tökéletesebbé tették volna, mint amilyennek maga Krisztus gondolta.

Napnál világosabban látható azonban ugyanez magából a Szentírásból, tehát azokból a feljegyzésekből is, melyeket a kérdésre vonatkozólag azok tettek, akik a dolgot magának Jézusnak a szájából hallották, hogy "én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők", csak hasonlat, minden józan eszű ember látja, mert látnia kell. De hogy Jézus a kenyérrel és borral kapcsolatban nem ilyen hasonlatot akart alkalmazni, azt is látnia kell minden józan eszű embernek.

Jézus az utolsó vacsorán nem azt mondta a kenyérre, hogy ilyen az én testem (mert csak akkor lehetne hasonlatról szó), hanem azt, hogy ez. S mikor ezt mondta, kezében volt a kenyér s úgy mondta, hogy ez az én testem. Világos azonban, hogy mikor azt mondta, hogy én vagyok a szőlőtő, de azt értette róla, hogy olyan vagyok, mint egy szőlőtőke, akkor nem tartott kezében szőlőtövet, sőt akkor bizonyára még a közelében sem volt látható semmiféle szőlőtő. Azonkívül nem azt mondta, hogy ilyen lesz már holnap az én testem, hanem azt, hogy nem ilyen, hanem ez, mégpedig már most. Pedig akkor még meg sem történt a kereszthalála. Olyan világos beszéd tehát ez, hogy miatta, mint láttuk, még Luther is szükségesnek tartotta elhinni és tanítani, hogy legalábbis egy pillanatra az úrvacsorázáskor a kenyérben valóban jelen van Jézus valóságos teste.

Szent János evangéliuma (6,53-55) szerint Jézus a kérdésre vonatkozólag ezt mondta: "Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital."

Hogy lehet ezt a szőlőtőkés, jelképes magyarázattal összeegyeztetni? Hiszen láthatjuk, hogy éppen azt hangsúlyozza, hogy az Ő teste valóban (nem pedig csak jelképesen) étel, és az Ő vére valóban ital. Világosan megmondja azt is, hogy mikor áldozunk, nem kenyeret eszünk, hanem az Ő testét, nem bort iszunk, hanem az Ő vérét. De a harmadik, a legnagyobb és a kérdést teljesen eldöntő bizonyíték csak most következik:

Az apostolok se jelképesen, hanem szóról szóra értették ugyanis Jézus szavait (nem is érthették másként) és ezért épp úgy nem tetszett nekik, mint ahogyan a protestánsoknak nem tetszik. Ezért elkezdtek maguk közt zúgolódni ellene: "Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja?" (60. vers) A zsidók pedig: "Hogy adhatja ez a testét eledelül?" (52. vers)

Jézusnak e megjegyzésekből, sőt a zúgolódásokból látnia kellett, hogy mind az apostolok, mind a többi hallgatója szóról szóra értették szavait, azaz úgy, ahogy a katolikus papok és egyház ma is érti. Ha tehát ő maga nem így, hanem csak jelképesen értette volna a dolgot, legalább akkor, mikor már látta, hogy az emberek ostobán és veszedelmesen félreértik, feltétlenül meg kellett volna magyaráznia a dolgot és tudtukra és tudtunkra adni, hogy rosszul értik, mert ő csak hasonlatot akart mondani.

Jézus azonban ezt nemcsak nem tette s hallgatóit nemcsak helyre nem igazította, hanem az apostolokat még külön fel is szólította (67. vers), hogy ha ők se akarják elhinni, amit mondott, akkor menjenek el és hagyják ott ők is, mint ahogyan a többi hallgatója már elment és otthagyta. "Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." (66. vers)

Lehet-e ennél világosabb beszédet és eljárást még csak elképzelni is annak bizonyítására, hogy Jézus azt, amit testéről és véréről mondott, valóban úgy értette, ahogyan a katolikus egyház ma is érti, azaz szóról szóra?

Jézus még ezt is mondta ekkor a zúgolódóknak és hitetlenkedőknek: "Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt!" (Jn 6,61-62)

Krisztus Urunk tehát a képzelhető legvilágosabban megmondta, hogy az Oltáriszentségben való hit elengedhetetlen azok számára, akik az Ő tanítványai akarnak maradni. Aki nem hiszi el, hogy Ő végtelen szeretetében csakugyan még arra is képes, hogy a földről való távozása után is itt maradjon köztünk, mégpedig minden templomban külön-külön és már nem is csak úgy, mint eddig, azaz mint embertársunk, hanem most már élettelen, nekünk kiszolgáltatott anyag képében, mint a mi eledelünk, mint a mi életben maradásunk eszköze, az nem méltó arra, hogy az Ő tanítványa legyen.

Protestánsaink - sajnos - az Oltáriszentségben való hitetlenségükkel nem bizonyultak erre méltónak. Szent Péter azonban az apostolok nevében, akkor, mikor Jézus kérdésével, hogy "ti is el akartok menni?" (67. vers), szinte egyenesen felszólította őket a távozásra, ezt felelte: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje." (68-69. vers)

Vagyis Péter azt felelte, hogy Uram, mi Neked még ezt is elhisszük. Sajnos, vele ellentétben protestánsaink ezt a "lehetetlen" Oltáriszentség-tant még magának Jézusnak se hiszik el. Pedig hogy nagyon jól tudják, hogy hinniük kellene, s csak azért nem hiszik, mert gyenge a hitük, mutatja annak a protestáns lelkésznek a megjegyzése, aki erre a kérdésre vonatkozólag azt mondta egy katolikus papnak: De boldogok maguk, hogy még ezt is el tudják hinni!

Csak arról feledkezett meg, hogy a Szentírás világos tanítása szerint azok, akik nem tartoznak a boldog erőshitűek közé, sajnos Krisztus tanítványai közé se tartoznak. Azok - sajnos - eltávoztak Tőle annak ellenére, hogy az örök élet igéi Nála vannak és ők is megismerték, hogy Ő az Isten Fia.

Tudvalevő, hogy a szentmise az az istentisztelet, melyben a pap a kenyeret és a bort az Úr szent testévé és vérévé átváltoztatja, azaz az Oltáriszentséget létrehozza s az egyház a szentmisére azt szokta mondani, hogy ez Krisztus keresztáldozatának megújítása. Protestánsaink ezt a legutóbbi állítást különösen tűrhetetlennek találják, mert Krisztus kereszthalálára sértőnek tartják. Krisztus kereszthalálát - érvelnek - nem szükséges és nem is lehet megismételni. Ez csak egyszer történt meg és olyan nagy és végtelen jelentőségű esemény volt, hogy örökre szólt és minden ember üdvössége egyszer s mindenkorra el van intézve általa. Aki ismételgetni akarja, az mondhatatlan sértést követ el e kereszthalál és annak elszenvedője ellen, mert úgy viselkedik, mintha nem lett volna elég az emberiség megváltására az, hogy egyszer megtörtént.

Nem is mi tartottuk és tartjuk szükségesnek - feleljük -, hogy ez a keresztáldozat megismétlődjék, mégpedig egész a világ végéig naponta és naponta százezer számra, hanem Jézus maga tartotta ezt szükségesnek, illetve Ő se szükségesnek, hanem csak érdemesnek. Hiszen éppen most láttuk, hogy Ő rendelte el a dolgot. Mi, emberek, nem kértük erre, mert nem is sejtettük, hogy még ekkora szeretet, ekkora önmegalázás is lehetséges. Láttuk, hogy annyira meglepte még magukat az apostolokat is, hogy még elhinni se akarták.

Természetesen Jézus se azért ismételteti meg papjaival az Ő kereszthalálát, mert szükségesnek tartja ezt a megismétlést, hanem egyszerűen csak azért, mert végtelen szeretete így kívánja Tőle és mert isteni fölségének így tetszett. Vajon ki tilthatja meg neki, hogy ne szeressen bennünket annyira, hogy alig lehet elhinni? Vajon nem szabad-e Istennek irántunk való szeretetében többet tennie annál, mint ami szükséges, sőt még annál is többet, mint amennyit elképzelni tudtuk volna? Éppen ellenkezőleg. Csak természetes, hogy Istennek a szeretete is végtelen és annyira isteni, hogy többet is tett irántunk, mint amennyi a megváltáshoz feltétlenül szükséges volt. Nemcsak emberré lett és meghalt értünk, hanem az Oltáriszentség képében itt is maradt köztünk, sőt eledelünkké lett és mint ilyen, naponta egyesül velünk.

Mi, emberek, magunktól bizonyára nem tudtuk volna kitalálni, hogy a kereszthalálnál még több is lehetséges, hogy Isten még annál is jobban szerethet, hogy egyszer emberré lett és meghalt értünk. A Szentírásban, mikor már mindezt tudjuk, azt kell mondanunk, hogy ennek így is kellett lennie, tehát szükséges is volt, hogy így legyen.

Annak az Istennek ugyanis, aki nemcsak emberré, hanem hozzánk hasonlóvá lett és meghalt értünk, még eledelünkké is lett és így a még nálunk is alsóbbrendű anyag képét vette magára irántunk való szeretetében, sokkal nagyobb benne a szeretete annál az Istennél, aki megelégedett volna csak azzal, hogy társunk, hozzánk hasonló ember legyen. Az az Isten, aki, hogy velünk maradhasson és velünk egyesülhessen, kész minden nap és minden faluban újra meg újra meghalni, nagyobb szeretetű annál az Istennél, aki ezt csak egyszer tette meg és csak 33 évig tartózkodott a földön. Ámde lehetséges-e az, hogy az Isten szeretete kisebb legyen annál, mint amilyent ember el tud képzelni? A protestáns Isten szeretete, mint láthatjuk, valóban kisebb annál. A protestáns képzeletben élő Jézus tehát nem lehet az igazi Jézus.

Az Oltáriszentség fölséges tana nemcsak nem elrontása a kereszténységnek, hanem olyan nagy tökéletesítése, ami emberi agytól nem is származhatott. Az érthető, hogy az isteni szeretetnek ezt a végtelenségét sok ember nem tudja felfogni, s ha igen, akkor is hihetetlen neki. Hiszen látjuk, hogy eleinte még maguknak az apostoloknak is hihetetlen volt, a protestánsoknak pedig a Szentírás egészen világos szava és az Egyház már akkor is 1500 éves hite és gyakorlata ellenére is az lett és maradt. Az azonban semmiképpen se érthető, hogy az Isten szeretete Kisebb legyen annál, mint amilyenek egyes emberek elgondolják. Pedig ha az Oltáriszentség nem Krisztus akaratában gyökereznék, hanem a papok találták volna ki, vagy "ferdítették" volna el, akkor ez az eset állna fenn.

A protestantizmusnak szinte vesszőparipája, hogy az egyház és papjai elrontották Krisztus tanait. Szerintük a tiszta kereszténység magas volt a papok eszének és túl magasztos bűneiknek. A szentmisét pedig csak azért találták ki, hogy ezzel is nagyobb hatalmuk legyen, mint a közönséges embereknek. Legfőképpen pedig, mert igen jó jövedelmi forrás részükre, a misepénzekkel sokat lehet keresni.

Fentebb kimutattuk, kinek volt igaza és kinek volt magas Krisztus szeretete: az egyháznak-e vagy a protestáns felekezeteknek. Mivel azonban mindenki a maga lelkülete alapján szokta megítélni a más lelkületét s ezért a jó ember mást is jónak gondol, a rossz másról is csak rosszat képes feltenni: nem annyira a papokat, mint inkább az egyház ellenségeit vagyunk kénytelenek ellenszenvesen anyagiasoknak gondolnunk, mikor azt kell látnunk, hogy még Isten szeretetének leglenyűgözőbb megnyilvánulásában, az Oltáriszentség tanában se tudnak mást látni, mint egyszerűen csak a papság pénzvágyát.

Krisztus Urunk azt mondta apostolainak: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok" (Mt 10,8). Az egyház nem engedi meg papjainak, hogy a szentségek kiszolgáltatásáért pénzt kérjenek. Láthatjuk is, hogy a papság ingyen gyóntat, és ingyen keresi fel a betegeket a szent kenet feladása céljából is, pedig ez meglehetősen nagy fáradságba kerül, kivált mikor éjszaka van rá szükség és távoli tanyán. A püspökök is ingyen bérmálnak és ingyen szentelik fel papokká azokat, akiket méltónak tartanak rá.

A temetésért - igaz - fizetni kell, de csak azért, mert a temetés nem szentség. A házassági esketést is csak azért használja fel az egyház arra, hogy a hívek papjuk fenntartásához általa hozzájáruljanak, mert tudvalevő, hogy a házasság szentségének nem az eskető pap a kiszolgálója, hanem maguk a felvevő felek, a pap csak tanú. A keresztelésért egyes helyeken (különösen városban) fizetni kell ugyan (egyébként minimális összeget), de ez visszaélés, melyet azzal enyhítenek, hogy a pénzt nem a keresztelésért, hanem a vele együtt járó anyakönyvezésért kérik.

Egyébként tudok esetet, hogy a püspök, mikor egy újonnan alakult plébánia stóladíjszabásait állapították meg, törölte a kereszteléskor szedendő két pengős díjat azzal a megokolással, hogy a keresztelésért nem lehet pénzt kérni.

Egyedül a szentmise az, ami szentség és amelyért az egyház mégis megengedi, hogy a pap pénzt kérhessen. Azért van ez a kivétel, mert a Szentírás világosan megmondja, hogy "méltó a munkás az ő bérére" (Mt 10,10; Lk 10,7; 1Tim 5,18) s ezt éppen az apostolok részéről a híveknek teendő szolgálatokkal kapcsolatban mondja. Éppen a szentmisére vonatkozólag azonban még külön is azt mondja a Szentírás (1Kor 9,13), hogy "qui altari deserviunt, ex altari participant": Akik az oltárnak szolgálnak, az oltárból élnek. A papnak tehát szabad az oltárból élnie, sőt - mert ez a dolog rendje - illik is, hogy abból megéljen.

Pap az, aki bemutatja az áldozatot. Ha a pap nem a maga, hanem valamely hívő szándékára mutatja be az áldozatot, a szentmisét, akkor a hívő lefoglalja a maga számára az illető pap papi hatalmát. Mivel pedig a pap minden nap csak egyszer mutathatja be ezt az áldozatot, illő, hogy az illető hívő tartsa el arra a napra ezt a papot. Ezért a misemondatás díja a napszámos díja szokott lenni s az összeget minden püspök pontosan meg szokta állapítani, hogy egyes papok esetleges kapzsiságának elejét vegye s megakadályozza, hogy esetleg minden templomban más legyen a díj.

E tekintetben papi kapzsiságtól azonban oly messze állunk, hogy mikor e sorokat írom, az esztergomi főegyházmegyében tíz forint a misemondatás díja (a vidéki egyházmegyékben még kevesebb), a napszám azonban ötven forint. Én azonban Budapesten 1945-ben, az ostrom után még mindig három pengős miseintenciókat végeztem akkor, mikor a pengő már annyira elértéktelenedett, hogy egyik tanítványom 30.000 pengőt kapott valakitől csak azért, mert a villamoson Újpestre utaztában átszállásnál a leszálláskor segítette a csomagjait vinni.

Nem a misét fizeti meg az, aki misét mondat, mert azt pénzzel nem lehet megfizetni, hanem annak a papnak fenntartásához járul hozzá, akinek papi hatalmát egy napra lefoglalja magának. Ez a misepénz fizetésének oka és magyarázata, semmi más.

 

Az egy szín alatti áldozás

A görög szertartású római katolikus templomokban az áldozás kenyérrel (nem pedig ostyával) és egyúttal borral is, tehát két szín alatt történik és latin szertartású katolikusoknak nemcsak misét hallgatniuk szabad itt, hanem áldozniuk is szabad így. Protestánsaink az egy szín alatti, tehát bor nélküli áldozást is mondhatatlan sérelemnek: a papi uralomvágy megnyilvánulásának és az egyszerű hívő kisemmizésének, no meg a Szentírás és Krisztus Urunk egyenes parancsa ("Igyatok ebből mindnyájan", Mt 26,27) megsértésének tartják.

A latin szertartású katolikus hívek azonban ezt a "kisemmizést" is annyira nem érzik és az után a tőlük állítólag oly gonoszul és zsarnokilag elvont bor és kehely után is annyira nem vágyakoznak, hogy alig fordul elő, hogy valaki közülük ezt a két szín alatti görög katolikus áldozást akár csak egyszer is megpróbálná, pedig - mint mondtam - megengedetten tehetné. Azt még kivételesen se hallottam, hogy valaki rendszeresen gyakorolná, pedig ezt is megtehetné. Az azonban gyakori, hogy görög katolikus vidéken az intelligensebb görög katolikus hívők áldozni a mi templomunkba jönnek. (A náluk szokásos két szín alattit ugyanis egészségtelennek, főként pedig gusztustalannak tartják.)

Ami pedig a dolog érdemét illeti, azt, hogy Krisztus Urunk azt parancsolta, hogy "igyatok ebből mindnyájan" (tehát nemcsak a papok), azt feleljük, hogy Krisztus Urunk ezt az apostoloknak mondta, hiszen az utolsó vacsorán csak ők voltak jelen. Az apostolok utódai azonban a katolikus egyházban is isznak belőle mindnyájan. Hiszen csak a püspökök az apostolok utódai s nemcsak ők, hanem még az egyszerű papok is mindnyájan isznak belőle, mert a szentmisében mindnyájan s mindig két szín alatt áldoznak.

De ettől eltekintve is a Szentírásnak nem a betűjét, hanem az értelmét kell megtartani. Hiszen a Szentírásban például az is benne van, hogy "egyáltalán ne esküdj" (Mt 5,34) s mégis esküsznek a protestánsok is, sőt konfirmációkor már a gyereket is megesküdtetik, hogy mindvégig ki fog tartani "evangyéliumi" "keresztyénsége" mellett.

Aztán azt is mondja a Szentírás, hogy: "Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való." (Mt 5,37)

S lám, a Biblia világos parancsa ellenére a kálvinista, sőt adventista vagy nazarénus prédikátorok is nemcsak igent vagy nemet mondanak, hanem még órákon át is elprédikálnak.

A lényeg az, hogy Jézus szent testét nem kell és nem is lehet úgy felfogni, mint egy hullát, melyből kifolyt a vér, tehát nem feltétlenül szükséges, hogy a testén kívül még a vérét is külön magunkhoz vegyük. Jézus szent teste csak délután három órától vasárnap hajnalig volt holttest, de attól kezdve, hogy feltámadt, már nemcsak a vér, hanem még a lélek is benne van a testében. Aki tehát Jézus szent testét magához vette, az magához vette nemcsak egyúttal a vérét is, hanem még a lelkét is. Mivel pedig Jézusban megtestesülése óta elválaszthatatlan az Isten az embertől, aki Jézus testét magához vette, az magához vette Jézust, az Istent is. Mivel pedig Isten csak egy van, az a világ teremtőjét vette magához. Ezért imádjuk mi az Oltáriszentséget. Azt gondolni tehát, hogy ha valaki csak a kenyér színe alatt vette magához Jézus szent testét, akkor ott valami még hiányzik, igen kezdetleges, gyerekes felfogásra vall.

Az igaz, hogy az Oltáriszentség nemcsak kenyérből, hanem borból, nemcsak Jézus testéből, hanem a véréből is áll. Ezt az egyház is tudomásul veszi, mert hiszen az Oltáriszentséget létrehozni szerinte is csak úgy lehet, ha a kenyér mellett a bort is alkalmazzuk. Ezért kell a papoknak, akik az Oltáriszentséget a misében létrehozzák, két szín alatt létrehozniuk s ezért nekik két szín alatt is áldozniuk. Az Oltáriszentség ugyanis Krisztus Urunk keresztáldozatát jelképezi, annak emlékezetére van. Ezért van szükség a kiontott, tehát a testtől külön levő vérre s így a kenyéren kívül a borra is. Áldozni azonban akár mindkét szín alatt lehet, akár csak a kenyér színe alatt.

Lehetetlenség az a feltevés, hogy az egy szín alatti áldozás elrendelésével az egyház megrontotta a kereszténységet s eltért Krisztus tanainak helyes értelmezésétől. Ha Jézus Isten volt, ezt nem engedhette meg. Ha ilyesmi mégis megtörténhetett, akkor Jézus nem lehetett Isten. Ezt kellene mondanunk még akkor is, ha Krisztus Urunk a Szentírásban nem ígérte meg világosan és ismételten, hogy az Ő egyháza nem fog elfajulni, a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta (Mt 16,18).

Aki tehát megrontott kereszténységet emleget, az egyúttal már a kereszténység isteni eredetét is megcáfolja. Az emberi eredetű kereszténység azonban nem lehet vallás, hanem legfeljebb kulturális szempontból érdemes intézmény. Ennyi minden következik logikusan abból az állításból, hogy a papok megrontották a kereszténységet akkor, mikor a kelyhet - uralomvágyból - elvonták a hívektől s ugyanakkor ezt a kelyhet az egyház tanításával szemben az áldozás szempontjából is lényegbevágónak nyilvánítják.

Az őskereszténység idejében valóban két szín alatt áldoztak. De hogy azért a csak a kenyér színe alatti áldozást is jónak és elégségesnek tartották, már akkor is mutatja az, hogy például a betegekhez már akkor is a kenyér színe alatt vitték el az Oltáriszentséget. Ha a kehely annyira lényegbevágó volna, akkor a betegeket se lehetett volna nélküle elintézni. A betegek áldozásában azért elégedtek meg az első keresztények is a kenyérrel, mert a bor odavitele sokszor nehézségekbe ütközött volna. Ha azonban a kehely használata az áldozás lényegéhez tartoznék, akkor a betegeknél se tekinthettek volna el tőle.

Kétségtelen, hogy a kehely okozta nehézségek egészségesek esetében is megvannak. A katolikus egyháznak ugyanis nemcsak a szinte csak negyedévenként előforduló úrvacsorázások alkalmával van szüksége az Oltáriszentségre, mint a protestánsoknak, hanem azt állandóan őrzi az oltárszekrényben. A bor színe alatti őrzés azonban nehézségekbe ütközne, mert a bor a levegővel érintkezve hamar megromlik (megsavasodik, borecetté változik). Ezért kell a borosedényeknek állandóan tele lenniük. De az áldozás céljából az oltáron őrzött kehely nem lehetne tele, mert hiszen naponta fogyasztanának belőle az áldozók, s világos, hogy nem lehetne feltölteni át nem változtatott borral.

Az egyház halad a korral, amiben lehet, ebben pedig, mint láttuk, lehet. Ezért lassacskán áttért az egy szín alatti áldozásra, mely sokkal könnyebben végrehajtható, mint a két szín alatti. De a jelzetten kívül még szükségessé tette ezt a változást az egészségügyi ok, mert a közös kehelyből való ivás valóságos melegágya a fertőzésnek. Még ennél is nagyobb ok azonban az ízlés, a közös kehelyből való ivás undorító volta. Krisztus szent vérét nem ihatjuk undorral.

A protestánsok ennek elkerülésére újabban megengedik, hogy a hívő a saját kelyhét használja az úrvacsorán. Ez azonban közel se oldja meg a kérdést és sértően antidemokratikus is, mert csak a gazdagokon segít s még a legszentebb pillanatban is elkülöníti az egyszerű embert a módosabb embertől. D ezt egyébként is csak a protestánsok tehetik meg, mert ők az Oltáriszentséget részint csak jelképnek tekintik, de nem hisznek benne olyan értelemben, mint a katolikus egyház, részint pedig az isteni jelenlétet csak legfeljebb az úrvacsorázás pillanatában hiszik.

Ezért ők kimoshatják azt a kelyhet otthon is, melyből úrvacsoráztak, de a katolikus hit szerint ez már meg nem engedhető. Mi az Oltáriszentségben magát az Istent imádjuk, aki a kenyér minden porcikájában és a bor minden cseppjében épp úgy jelen van, mint az egészben s ezért a bor minden cseppével ennek megfelelően kell bánni.

A kehely használata azért is célszerűtlen, mert áldozás és áldoztatás közben könnyen ki is folyhat s így a földre is kerülhet belőle.

Ez a sok hátrány lett aztán az oka, hogy az egyház a két egyformán megengedhető lehetőség közül az egy szín alatti áldozást választotta s az egyformaság kedvéért később ezt kötelezően el is rendelte. Mivel azonban nem a hit, hanem csak a szokás egyformasága követeli ezt (a hit - mint láttuk - mindkettőt egyformán megengedi), ezért hagyta meg a két szín alatti áldozást a görög szertartásúaknál, ezért engedné meg a protestánsoknak is, ha részükről is tömegek térnének vissza az egyházba, akik kedvéért érdemes lenne külön szokást engedélyezni és ha ehhez a szokáshoz, ehhez a külsőséghez ők is épp úgy ragaszkodnának, mint az egyházba visszatért görögkeletiek ragaszkodtak.

Érdekes, hogy a protestáns Goethe, akinek az egyházban még az egy szín alatti áldozás is tetszett, így okolja meg az egy szín alatti áldozást: A kenyér színe alatt veszem magamhoz az Úr szent testét. A kelyhet pedig áldozás közben csak távolról látom csillogni az oltáron. Ez arra figyelmeztet, hogy Istent itt a földön még nem lehet teljesen bírni, hanem csak részben. A távoli kehely, melyben nekem nem lehet még részem, arra figyelmeztet, hogy lelki vágyaim teljesen majd csak a másik világban elégülnek ki. A teljes istenbírás boldogsága majd csak az örökkévalóságban fog megtörténni.

Szép, költői megokolás ez, de egy kicsit protestáns ízű. Katolikus embernek sohase jutott eszébe, hogy a kehely után is vágyakozzék, vagy hogy mivel csak egy szín alatt áldozik, valami hiányérzettel távozzék az áldozástól, még ha ez a hiányérzet a goethei magyarázat alapján egyébként vallásilag megnyugtató is. Ha így lenne, a katolikus egyház nem tért volna át az egy szín alatti áldozásra. Katolikus ember áldozáskor Istent nemcsak részben, hanem egészen bírja.

Az előbb láttuk, hogy a kenyér színe alatt nemcsak Krisztus vére, hanem lelke is, istensége s embersége egyaránt jelen van, sőt jelen van az egész Szentháromság, mert világos, hogy ahol a Fiú van, ott van az Atya és a Szentlélek is, hiszen csak egy Isten van. A teljes istenbírás szempontjából a kehelyre semmi, de semmi szükség sincs. A kehelyre az Oltáriszentség létrejötte szempontjából van szükség, mert Krisztus Urunk ezt a felséges szentséget a kenyér és bor együttes színe alatt rendelte.

Mindenesetre azonban sokkal szebb, művészibb, költőibb és Goethéhez illőbb a kehelyről ez a magyarázat, mint a protestáns hittanórákon sokszor elhangzó cinikus, sőt vallásgúnyoló vicc, hogy a pap Úrfelmutatáskor a kehely felemelése közben magában ezt suttogja: Látjátok, látjátok, de nem ihatjátok! (A valóságban ezt mondja: "Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre!")

 

A gyónás

Az egyház a cölibátussal az egész világtörténelemben példátlanul álló önmegtagadást és áldozatot követel meg papjaitól. De nagy áldozatot követel meg az egyház a híveitől is. A minden bűnösre egyformán kötelező gyónás (melyet a protestánsok fülgyónásnak hívnak) ez a mondhatatlanul nagy áldozat. Nemcsak olyan vallás nem volt még, mely minden papjától cölibátust követelt, de olyan vallás se, mely híveitől megkövetelte, meg merte volna és meg tudta volna követelni, hogy lelkiismeretük legbelsőbb titkait is alávessék papjaik ítéletének és döntésének, hogy előttük feltárják lelkük legtitkosabb redőit is, hogy közöljék velük még azt is, amit legjobb barátjuk, anyjuk, hitvesük vagy szerelmesük elől is titkolnak. Az egyház megköveteli, hogy ez a nagy szellemi szolgaság, melyet Istenhez való viszonyunk, a vallás jelent, ne csak ködös elmélet, hanem aprólékosan szabályozott és szigorúan végrehajtott valóság is legyen. A gyónás kötelezettsége ezt jelenti!

A gyónáshoz először is nagy hit kell, mert hiszen a pápai csalatkozhatatlanság semmi ahhoz a hatalomhoz képest, amellyel a katolikus egyház tanai szerint minden falusi káplán rendelkezik, értem a bűnök bocsánatának hatalmát. Ezt sokkal nehezebb elhinni, mint azt. Azt, hogy a pápa nagy ritkán, mikor valamit a kérdés agyontanulmányozása után dogmának kimond, tévedhetetlen, azaz Isten vele van s nem engedi, hogy az egész kereszténységet félrevezesse, százszor könnyebb elhinni, mert százszor kisebb dolog, mint azt, hogy egy pap (minden pap) a gyóntatószékben egyenesen Isten hatalmával bír és a bűnöket is megbocsáthatja.

Pedig mennyire hiszik ezt a katolikusok! De természetesen hiszik nemcsak a hívek, hanem maguk a papok is, sőt ők még jobban hiszik, mint a hívek. Ők - noha ez nagyobb megalázást jelent számukra, mit híveikre - aránylag sokkal gyakrabban gyónnak, mint híveik, a pápa pedig még gyakrabban, mint az átlag papok. Pedig egy papra (hát még egy pápára!) sokkal nagyobb szégyen elismerni és megvallani, hogy vétkezett, ha vétkezett (mert bizony nem lett volna szabad), mint az egyszerű hívőkre. A papra nagyobb fáradtság is ez, mint híveire, mert legalábbis a falusi pap nem talál gyóntatópapot helyben, mint a hívő, hanem a gyónás miatt el kell utaznia, s mert neki majdnem lehetetlen olyan papnál gyónnia, aki nem ismeri (mert hiszen a papok többnyire ismerik egymást még a nagy Budapesten is), ismerős papnál gyónni pedig sokkal nagyobb megalázást jelent, mint olyannál, aki nem ismeri.

De hiszik a papok bűnbocsátó hatalmát nemcsak maguk a papok, hanem a hívek is. Hiszen adventben, nagyböjtben hosszabb sorokban állnak és várnak a gyóntatószék körül, hogy rájuk kerüljön a sor, mint akár élelmiszerhiány idején a boltok körül. De ez utóbbiak legalább azért várnak, hogy a pénzükért enni kapjanak, míg a gyónók csak azért, hogy aztán mikor végre rájuk kerül a sor, elsüllyedhessenek a szégyentől. A gyónók csak a szégyent érzik ugyanis, csak ez az, ami kézzel fogható részükre, mert maga a bűnbocsánat, ami ezzel a megszégyenüléssel együtt jár, nem látható. Ezt csak hiszik, de nem tapasztalják. Annál jobban érzik, tapasztalják a szégyent.

De mégis nem a nagy hit a legcsodálatosabb itt, mert hiszen az elméleti hit még nem követel tőlünk áldozatokat, hanem az, hogy a hit itt átmegy a gyakorlatba és eközben annyira elevenünkre tapint, hogy még a csontjaink is ropognak bele.

Az embereknek személyesen kell elmenniük a bűnbocsánat megszerzésére. Nem sajnálják rá az időt, korábban kelnek a kedvéért (adventben, böjtben, noha hosszúak az éjszakák, a gyóntatás már reggel 6 órakor kezdődik, búcsújáró helyeken pedig sokszor már ötkor is), sorban állnak, órákon át várakoznak, s mikor végre rájuk kerül a sor, megalázzák természetes önérzetüket, legyőzik szeméremérzetüket, tűrik, hogy a pap ítélkezzék felettük, adjon nekik tanácsokat, megszabjon vagy megtiltson nekik ezt vagy azt, főképpen pedig mindent, de mindent megmondanak neki: a nő, a leány még álmában is titkolt szégyenét, a nagydiák ugyanezt vagy esetleg egy mérhetetlenül szégyellt lopást, a tekintélyes főhivatalnok a sikkasztást, melyről senki se tud és senki fel nem tenné róla, de amelynek még a gyanúját is felháborodottan utasítaná vissza a nyilvánosság előtt, ha valaki célozni merne rá. Most ő maga vádolja magát róla, noha úgy megviseli az eset, hogy már hetekkel, sőt hónapokkal előtte nyugtalan miatta, s mikor végre átesett rajta, olyan boldog, mintha a főnyereményt nyerte volna meg.

Ne feledjük ugyanis, hogy azok, akik gyónnak, nem cinikus gonosztevők, még csak nem is vastagbőrűek, hanem annyira félénkek, szégyenlősek, hogy a hivatásos bűnösök el se tudják képzelni. Nem tudom, nem maga a sátán teszi-e, de tény hogy még azok a durva falusi legények is, akik társaik előtt állandóan romlottságukkal dicsekszenek és kalandjaikat mesélik, mikor gyónnak, úgy reszketnek, hogy meg kell őket sajnálni. Volt olyan tanítványom, aki nekem még négyszemközt se merte elismerni nemi romlottságát (most nem gyónásról van szó), de már diákkorában nyomtatásban s természetesen a szerző nevével megjelent verseskötetében ország-világnak dicsekedve adta tudomására, hogy "ma megint utcalányt öleltem". Hogy lehet, hogy mint író a nyilvánosság előtt nem szégyellte, előttem, a pap előtt, pedig még négyszemközt is annyira szégyellte? Pedig tudta, hogy iskolai büntetést nem kap érte.

Aki egy kicsit elelmélkedik rajta, már a gyónásra várók hosszú sorából s a gyónásban való nagy őszinteségéből is (hiszen aki a gyónásban hazudni akar, annak kár sorba állnia, mert hiszen csak a bűnei számát növeli vele), látnia kell, hogy ha van olyan vallás is, amely igaz, akkor csakis ez a vallás az. Az a vallás, mely még ilyet is követelni mer híveitől, s ami a fő, még ilyet is megkap a híveitől, nem lehet egyenrangú az olyan vallásokkal, melyek csak szokásból és külsőségekből állanak. Lehet-e még csak gondolkodni is azon, hogy az a protestantizmus, mely úgy szerezte híveit, hogy minden lelki teher alól felmentette őket, tökéletesebb ennél a katolicizmusnál? Vajon megtisztított katolicizmus-e ez a protestantizmus, vagy inkább elrontott, lecsúszott, a régi szigorú helyett az embereknek hízelgő katolicizmus?

Pedig gyakorlatilag fontos, rendkívül fontos dolog ez a katolikus "fülgyónás". A gyakorlati életben, az önnevelés és az erkölcs világában ugyanolyan fontos és épp úgy a jónak ismertetőjele ez a katolicizmusban, mint ami az eszmék az igazság világában az egyformaság, a meg nem alkuvás, a türelmetlenség az igazságé. Ahogyan ez utóbbiak nélkül a vallás nem lehet igazság, mert hiszen az, ami igazság, csakis így viselkedhet, épp úgy gyónás nélkül nem lehet igazi erkölcs, nem lehet gyakorlati vallásosság. Kivételesen legfeljebb talán azokban, akik már jóknak, szenvedély nélkülieknek születtek. (Ha ugyan vannak ilyen emberek.)

Az átlagember mindig maga csinál magának külön erkölcstant. Csak azt tartja bűnnek, amit másban talál meg, amiben ő maga nem részes, de a maga bűneire mindig keres és talál mentséget. A valóságban vérben fürdő francia forradalmár, Marat asztalán mindig nyitva volt a Biblia (Lamartine: Histoire des girondins), a megtestesült machiavellista Nagy Frigyesnek legelső irodalmi műve Machiavelli fölényes és megvető cáfolata volt (Macanlay: Biographiell Essays). A gyakorlatban (lehet, hogy akarata ellenére) ezt az emberi gyarlóságot szentesítette a protestantizmus akkor, mikor "felszabadította" a lelkiismeretet az egyház igája alól s nemcsak az igazság és a hit, hanem még a megengedett és a tilos eldöntését is az egyénre bízta. (Nem csoda, hogy Marat is és Nagy Frigyes is protestánsnak született.)

Pedig hogy az ember mennyire gyarló e tekintetben s hogy be tudja csapni önmagát, ezt láthatjuk akkor, mikor például az emberek a papok bűnein botránkoznak. "Szabad-e ezt egy papnak?! - kérdik magukból valósággal kikelve, noha mindenki tudja, hogy ugyanazokat a bűnöket, melyeken a papokban annyira felháborodnak, a megbotránkozók maguk sokkal nagyobb fokban követik el, azt pedig maguknak kell tudniuk a legjobban, hogy nincs és nem is lehet külön erkölcstan papoknak és hívőik számára, s ami a papnak tilos, az mindenkinek tilos, s ami megengedett annak, aki nem pap, az megengedett annak is, aki pap. (A nősülés is csak azért tilos a papnak, mert felszentelése előtt önként kötelezte magát rá.) Önként, mert hiszen tisztán tőle függött, hogy pap lesz-e vagy nem, elfogadja-e a felszentelés feltételét, a nemi életről való lemondást vagy nem. Amire azonban valaki kötelezi magát, akkor is meg kell tartania, ha nem pap, a házasságon kívül pedig világi embernek is épp úgy tilos minden nemi élvezet, mint annak, aki pap lett.

A mindenkire egyformán kötelező erkölcsi zsinórmértékhez a legtöbb ember objektíve csak akkor tud alkalmazkodni, ha lelkiismereti ügyeikben nem maga a bíró, ha nem ő szabja meg, mi a bűn és mi az, ami megengedett, mikor érdemel bocsánatot és mikor nem. Aki e tekintetben magára van hagyva vagy nem ismer el lelkiismerete felett földi bírót, az többnyire becsapja magát. Áll ez még az egészséges idegzetű, normális emberekre is, hát még a hisztérikákra, egzaltáltakra, különcökre és "titánokra", akik pedig manapság csak úgy nyüzsögnek körülöttünk, s akiknek száma korunk ideges rohamában és egészségtelen körülményei között egyre rohamosabban nő!

A magára hagyott, a "felszabadított" lelkiismeretű embernek a gyakorlatban többnyire egyéni erkölcstana van. Az ilyen ember erkölcsi elveit már rég aszerint alakította ki, hogy tettei egyezzenek becsületérzékével s ne kelljen bűnöknek tartania olyan szokásait és ösztönei olyan kielégítését, melyen uralkodni nem tud, illetve nem akar.

De nemcsak az élettapasztalat, a gyakorlatiasság követeli a gyónás intézményét, vagyis azt, hogy nem lehet maga az érdekelt ember a döntőbíró abban, mik a kötelességei erkölcsi téren, s mikor kap alóluk felmentést s mikor nem, hanem a Szentírásból is egész kétségtelenül bebizonyítható, hogy egyenesen maga Krisztus Urunk intézkedett így.

Szent János evangéliumának 20. fejezetében a 22-23. versen ezt találjuk: "...rájuk (az apostolokra) lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad."

Nem tőlünk, hanem a paptól függ tehát annak eldöntése, megérdemeljük-e a bűnbocsánatot, s így megkapjuk-e vagy nem. Így a katolikusok erkölcsi életében az igazság ismertetőjele, az egyformaság is megvalósul. A papok ugyanis ítéletük kimondásában mindnyájan Rómától függenek, onnan kapják az erkölcsi szabályokat, utasításokat és döntéseket, a hívek erkölcsi élete tehát az egész földön ugyanazon objektív norma szerint igazodik, mely mindenkire kötelező, nem pedig az egyének alanyi felfogása, nézete vagy kényelme szerint.

Láthatjuk az idézetből azt is, hogy Krisztus Urunk akarata az, hogy az emberek lelkiismerete ne legyen felszabadítva az egyház, vagy ha tetszik, a papok beavatkozása alól, hanem az ő előírásaik szerint kell igazodnia. Ezt a Szentíráson kívül a józan eszünk is mondja, mert erkölcstani szabályokról másképp nem is lehetne szó.

De a fenti idézetből azt is jól láthatjuk, hogy Krisztus Urunk fülgyónást rendelt, olyan gyónást, mely a katolikus egyházban látható, nem pedig a protestánsoknak az Úrvacsora előtt szokásos általános bűnvallomását. A kétféle gyónás között három különbség van.

Az első, hogy a protestánsok úgynevezett gyónásában az Isten bocsátja meg a bűnt, a katolikusokéban a pap. (Világos, hogy a katolikusokéban is Isten, csak itt a pap közvetítésével, míg ott állítólag közvetlenül.) A második, hogy a protestánsok közösen gyónnak, a katolikusok pedig külön-külön. A harmadik, hogy a protestánsok csak annyit vallanak meg, hogy bűnösök, míg a katolikusok egyenként el is sorolják a bűneiket, a pap kérdéseire is felelnek, tehát mindenben alávetik magukat a pap intézkedéseinek.

E harmadik különbség egyébként okozati következménye a másodiknak, mert hiszen ez utóbbi csak egyenkénti gyónásban lehetséges. Ha a gyónás közös, nem is állhat másból, mint csak általános bűnvallomásból. Akkor az emberek csak annyit vallanak be, hogy bűnösök, vagyis csak azt, amiben mindnyájan egyformák, arról, amibe különböznek egymástól, azaz egyéni bűneikről közösen nem tehetnek egyszerre mindnyájan említést.

Ami az első különbséget illeti, egészen kétségtelen, hogy a Krisztustól rendelt gyónásban a pap az, aki megbocsátja a bűnöket. Hiszen Jézus egész ide vonatkozó kijelentésének éppen ez a lényege. Enélkül értelmetlen az egész. Azt adja itt tudtunkra, hogy a bűnök bocsánatát a papokra bízta s csak azoknak bocsát meg, akiknek a papok (az apostolok) megbocsátanak. Teljesen a papok döntésétől teszi függővé a dolgot. Akiknek az apostolok (a Jézus nevében eljáró emberek) bűnbocsánatot adnak, azoknak Ő is ad bűnbocsánatot, akiktől ők ezt megtagadják, azoknak ő is megtagadja.

Hogy így áll a dolog, nem csak a szentírási idézetből, hanem a dolog természetéből is következik. A gyónás, a bűnbánat ugyanis csak így lehet szentség. Minden szentség lényege az, hogy az Isten láthatatlan ajándéka (a keresztségben például az eredeti bűn eltörlése és az egyházba való felvétel, a bűnbánat szentségében a bűnök bocsánata), az ember érzékei alá eső s így tapasztalható külső, látható jelekhez van kötve (például a keresztségben a vízzel való leöntéshez s ugyanakkor a keresztség szavainak mondásához, a gyónásban a feloldozás szavainak kimondásához stb.).

Ha a gyónásban a láthatatlan Isten, nem pedig egy látható és hallható ember, a pap bocsátaná meg a bűnöket, akkor a bűnbánat szentsége nem volna és nem is lehetne szentség, mert hiszen akkor Isten láthatatlan ajándéka, a bűnbocsánat, láthatatlan módon jutna tudtukra (de ez magyarul azt jelenti, hogy nem jutna tudtunkra). Az olyan gyónás, melyben csak az Isten (egyedül és közvetlenül) bocsátja meg bűneinket, egyszerű ájtatossági gyakorlat, olyan, mint bármely imádság vagy elmélkedés, de semmiképpen se szentség, melynek lényege az, hogy Isten láthatatlan ajándéka látható, érzékelhető módon jut tudomásunkra. A bűnbánat szentsége azért szentség, mert benne az Isten ajándéka, a bűnök bocsánata, a látható pap olyan feloldozása által jut tudomásunkra, amit szintén látunk és hallunk.

Ha az Isten maga közvetlenül, azaz a pap látható közreműködése nélkül bocsátja meg bűneimet, akkor nem szentséget veszek fel, hanem csak imádkozom, Istennel érintkezem. De hogy ennek az imádságnak csakugyan bűneim bocsánata lett-e az eredménye, azt legfeljebb csak feltehetem, de bizonyosan semmiképpen se tudhatom. A protestánsok tehát Úrvacsora előtt bűnvallomást tesznek, imádkoznak, de nem a bűnbánat szentségét veszik fel.

Láthatjuk tehát, hogy az egész gyónás lényege éppen az, hogy a papnak, egy látható embernek kell gyónni és tőle kell látható, hallható feloldozást kapni, nem pedig csak Istennek és csak Istentől, akit se nem hallok, se nem látok. Láttuk, hogy mindez nemcsak a szentség fogalmából következik, hanem a Szentírás és Krisztus Urunk világos szavaiból is. Akkor, mikor Jézus a gyónást elrendelte, embereknek adott hatalmat arra, hogy más emberek bűneit megbocsássák vagy meg ne bocsássák. Ennek az úgynevezett protestáns gyónásban nyoma sincs.

De épp ily világos Krisztus Urunk szavaiból és a Szentírás szövegéből az is, hogy a Megváltó egyenkénti gyónást értett, nem pedig általánosat, közöset, az egész gyülekezetét együttesen. Hiszen a Szentírás arról beszél, hogy a pap (az apostol) az egyik embernek megbocsátja a bűneit, a másiknak nem. Ezt lehetetlenség elképzelni akkor, ha közös a gyónás, ha az egész gyülekezet együttesen "gyónik". Ott vagy mindenkinek megbocsátanak, vagy senkinek se.

A protestánsok Úrvacsora előtti közös bűnvallomását semmiképpen se lehet Jézus fent idézett szavai megvalósításának, végrehajtásának tekinteni. A Szentírás szavai ("akiknek, azoknak..., akiknek, azoknak") a legvilágosabban mutatják, hogy itt egyenkénti gyónásról van szó. Ha az emberek nem egyenként gyónnak, akkor hogy lehet, hogy az egyik megkapja bűnei bocsánatát, a másik nem? A közös gyónásban vagy mindenki megkapja, vagy senki sem. De ha nem így lenne, akkor honnan tudhatják meg az illetők, hogy ki tartozik azok közé, akik bűnbocsánatban részesültek, s ki azok közé, akik nem. Ha pedig ezt nem lehet tudni, mi értelme van az egésznek?

De a katolikus és protestáns gyónás közti harmadik különbség, hogy ti. Krisztus Urunk nemcsak azt akarta, hogy a gyónásban általánosságban ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, hanem azt is megkívánja tőlünk, hogy egyéni bűneinket is tárjuk fel a pap előtt, nevezzük is meg a bűneinket, s a pap esetleges kérdéseire is válaszoljunk, szintén világosan megtalálható Jézus szavaiban, mégpedig egész kétségtelenül a katolikus felfogás javára. Ha ugyanis nem volnánk kötelesek egyenként a pap elé járulni, lelkünket előtte teljesen feltárni és a kérdéseire is felelni, akkor hogy lehetne a papnak joga ahhoz, hogy olyan éles különbséget tehessen ember meg ember között, hogy az egyiket bűnbocsánatban részesíthesse, a másiktól pedig a feloldozást megtagadja?

Képtelenség, hogy Krisztus Urunk ezt a pap szeszélyétől vagy jókedvétől akarta volna függővé tenni. A dolgot helyesen csakis úgy lehet magyarázni, hogy a papnak azt kell feloldozásban részesíteni, aki megérdemli, s annak bűneit kell fenntartania, meghagynia, aki a feloldozást nem érdemli meg. Abban azonban, hogy bűnös, csak vétkezett, minden ember egyforma. Ha a bűnös tehát csak ennyit mond a papnak, akkor semmiképpen se adhatna jogot a papnak arra az éles, sőt borzalmas különbségtevésre, hogy az egyiknek bűnbocsánatot adjon, a másiknak nem.

Világos, hogy a dolgot egyedül csak úgy lehet érteni, hogy a hívő köteles a pap elé járulni, a papot bűneivel, lelkiállapotával, múltjával s a jövő szándékaival megismertetni, kérdéseire választ adni s erre aztán a pap a helyzet ismeretében hozza meg döntését, hogy bűneire megadhatja-e a feloldozást vagy meg kell tagadnia.

Ha például a pap azt kénytelen megállapítani, hogy a gyónóban nincs meg a bűnei miatti igaz bánat, akkor nem adhat gyónójának feloldozást, ha bűnvallomásával annak az ennél kevésbé fontos feltételnek, hogy őszinte legyen a gyónásban, eleget tett is. Ezért nem kaphat feloldozást az, aki haragban van s kibékülni nem hajlandó, aki tilos úton szerzett magának mellékjövedelmet s ezt a gyónás után se hajlandó abbahagyni, aki olyan ismeretséget tart fenn, mely részére bűnt jelent s ezt az ismeretséget mégse hajlandó megszakítani, vagy aki lopott, csalt vagy sikkasztott, abba is hagyja a dolgot, de az okozott kárt nem szándékszik megtéríteni.

Emiatt nem lehet feloldozni azokat se, akik bűnös viszonyban vagy érvénytelen házasságban élnek. Katolikus egyénnel valamely felekezet lelkésze előtt kötött házasság esetén nem a reverzális elmulasztása miatt lehetetlen a feloldozás, mert hiszen ha ezt a bűnös őszintén megbánta s következményeit erejéhez mérten helyrehozni igyekszik, akkor Isten megbocsátja elkövetett bűnét, tehát nem lehetne semmi akadálya a feloldozásnak. A feloldozást az teszi lehetetlenné, hogy a bűnös egy olyan személlyel él házastársi viszonyban, akivel a katolikus egyház törvényei szerint nem kötött házasságot s ezt a bűnét ez idáig még nem bánta meg, mert hiszen jelenleg is bűnös viszonyban él vele s abbahagyását nem is ígéri.

"Tisztelendő Úr - kérdezte egyszer papjától egy pesti asszony -, ki nagyobb bűnös, a rablógyilkos-e vagy az, aki polgári házasságban él?"

"A rablógyilkos" - felelte neki a pap. (Ha az asszony nemcsak polgári házasságot állított volna szembe a rablógyilkossággal, hanem az érvénytelenül megkötött vegyesházasságot, már nem lehetett volna olyan egyszerűen kisebb bűnnek mondani a rablógyilkosságnál. Az ilyen asszony ugyanis hitének egyedül üdvözítő voltát is megtagadta, ezenkívül jövendő gyermekeinek vagy azok legalább egy részének hitét is, mert őket eretnekségbe taszította s így az ő lelküket is megölte. Aki pedig a saját gyermekeinek lelkét öli meg, sokkal nagyobb bűnös, mint aki csak a testet öli meg. A gyilkos továbbá csak azt a testet öli meg, mely néhány évtized múlva enélkül is elpusztult volna, bűne tehát csak abban áll, hogy az egyébként elkerülhetetlen halált siettette. A léleknek azonban éppen nem kell szükségszerűen elkárhoznia. Igaz, hogy az eretnekségbe taszítás még nem jelenti szükségképpen a lélek elkárhozását is, de mindenképpen jelenti az üdvözülés megnehezítését. Hogy mi a testi gyilkosságot ennek ellenére mégis sokkal borzalmasabbnak látjuk a hit megtagadásánál vagy a gyermekek eretnekségbe taszításánál, annak csak az az oka, hogy a hitünk túlságosan gyönge, meg hogy a testi gyilkosság érzékeinkre hat, megrendít bennünket, míg az örök kárhozatot nem látjuk, hanem csak hisszük, illetve, mint ez az eset is mutatja, hisszük is, meg nem is, azaz nem vesszük komolyan.

"De hát ha a rablógyilkosság nagyobb bűn, mint a polgári házasságban élés - fejezte be kérdését az asszony -, akkor hogy lehet az, hogy a rablógyilkost mégis feloldozzák, engem pedig nem!"

A kérdésre nagyon könnyű megfelelni. A feloldozás megadása vagy megtagadása nem a bűn nagyságától függ, mert hiszen Isten végtelen irgalmassága és szeretete minden bűnt megbocsát, ha még oly nagy is az. A feloldozás megadása vagy megtagadása egyedül attól függ, hogy megérdemli-e a gyónó a feloldozást, azaz megbánta-e (abbahagyta-e) már bűnét a bűnös. Ha ezt a pap meg tudja állapítani, még a legnagyobb bűnösnek is jár a feloldozás, ha azonban ennek az ellenkezőjét kell látnia, akkor - feltéve, hogy így is halálos bűnről van szó - még a kisebb bűnösnek se adhatja meg a feloldozást.

A rablógyilkos nagyobb bűnt követett el, mint az, aki érvénytelen házasságban él, mert ez csak azt jelenti, hogy paráznasággal vétkezett az illető, ami a gyilkosságnál sokkal kisebb bűn (de halálos bűn). Ámde a nagyobb bűn, a rablógyilkosság megtörténte után a siralomházban egész nyugodtan elhiheti a pap, hogy a gonosztevő megbánta bűnét. A polgári házasságban élő azonban gyónáskor egész világosan megmondja, hogy nem tekinti bűnnek ezt a házasságát, vagy ha annak tekinti is, abbahagyni még egyelőre nem hajlandó. Az olyan bűnről, melyet folytatni szándékozunk, hiába mondjuk, hogy megbántuk, mert a tettek meghazudtolják a szavakat. "Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát." (Mt 7,21)

A feloldozásban részesülő rablógyilkos tehát olyan bűnös, aki nagyot vétkezett ugyan, de már rég szakított a bűnével. A feloldozást nem kapó érvénytelen házas pedig olyan bűnös, akinek bűne nem égbekiáltó ugyan, mint a rablógyilkosé, de bűne még jelenleg is tart, a gyónó nem szakított még vele, ez egyelőre nincs is szándékában s ezért bocsánatot még nem érdemel. Majd ha ő is szakított a bűnével, még ha csak azért is, mert bűntársa már meghalt, tehát majd ha ő is mondhatja, hogy megbánta a bűnét és sajnálja, hogy megtörtént, a pap neki is elhiszi és őt is feloldozza, mert most már nem lehetetlen számára az, hogy elhiggye.

A pap feloldozása nem bűbájos erő, hanem Isten irgalmának ajándéka a bűnbánó lélek számára. Ezért az igazi bűnbánó bűnei bocsánatát megszerezheti tökéletes bánattal, esetleg még a pap feloldozása nélkül is (ezért nem lehetetlen az üdvözülés még eretnek számára se), de őszinte bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat még akkor se, ha valakit egymás után hetven pápa oldozna fel a bűnei alól.

Ha a pap valakinek bűnbánat nélkül is bűnbocsánatot adna, maga követne el bűnt azért, mert a kapott lelki hatalommal hűtlenül sáfárkodott, de azért is, mert ezzel a bűnöst félrevezetné, mert nem mondaná meg neki az igazat, azt, hogy neki Isten még nem bocsát meg, s így a pap is hiába bocsátana meg. A papok ilyen esetekben csak azért tagadják meg tehát a feloldozást olyan "szívtelenül", mert nem csaphatják be azokat, akiket az evangélium szellemében kell vezetniük, s akik az ő döntésüket kötelességszerűen úgy fogadják, mint Isten ítéletét.

Nem szívtelenség tehát ez, hanem Isten szolgálata és igazi szeretet, mert hiszen miatta még a hívők ellenszenvét, sőt a gonoszok gyűlöletét és rágalmait is vállalja a pap s az igazság kedvéért és a bűnösök helyes tájékoztatása és üdvössége kedvéért még azt is eltűri, hogy azt foghassák rá, hogy lábbal tapodja a kereszténység alaptörvényét, a szeretetet.

Hányszor halljuk például ezt a vádat hasonló esetekben a protestánsok részéről, s hányszor kell látnunk, hogy azok a katolikusok is, akiknek természetesen nehezükre esik Krisztust úgy szeretni - hiába írja nekik elő az evangélium (Mt 19,29; Mk10,29-30) -, hogy miatta apjukkal, anyjukkal, feleségükkel, sőt önmagukkal is ellenkezésbe jöjjenek, egy követ fújnak velük és versenyeznek velük a papság elleni gyűlöletben és vádaskodásban.

A gyónás intézménye a katolikus egyházban megakadályozza, hogy valakinek egyéni, a maga bűneit erényeknek, vagy legalább nem fontos, tehát megengedhető gyarlóságoknak minősítő felfogása lehessen. A gyónás a híveket rákényszeríti arra, hogy ne csak elméletben, hanem a valóságban is az igazság egyformasága és meg nem alkuvó kérlelhetetlensége uralkodjék erkölcsi életükben. Nagy, szinte tűrhetetlen teher ez ugyan a hívőkre, de elengedhetetlen, mert nélküle a hit elméleti igazsága csak alap nélkül, a levegőben lógó ködös elmélet, nem pedig élő valóság a hívek életében.

A katolikus gyónás lehetetlenné teszi, hogy valaki ne engedelmeskedjék az erkölcsi igazságnak, de azért mégis nyugodt lehessen a lelkiismerete és magát ennek ellenére is vallásosnak tarthassa, mint ezt a protestantizmusban láthatjuk. Egy protestáns vagy zsidó lehet akkor is vallásos, ha erkölcstelen, ha egykés, ha haragtartó vagy titokban sikkasztó, de egy katolikus nem. Amelyik katolikus ugyanis nem gyónik, az nem vallásos. Ha azonban gyónik, akkor meg is javul. Ha nem javul meg, ha nem hagyja abba és nem teszi jóvá a bűnét, akkor nem kap feloldozást, tehát a gyónásait kénytelen abbahagyni. De így már nem mondhatja, hogy ő vallását gyakorló ember. Ha gyónni jár ugyan, de nem vallja be gyónásában ezeket a bűnöket, akkor szentségtörően gyónik, tehát még rosszabb katolikus, mintha nem gyónnék. Ilyesmi egyébként - kivált a jelenkorban már - teljesen valószínűtlen is, mert az ilyen képmutató gyónás magára a bűnösre a legkellemetlenebb. Majdnem lehetetlen tehát, hogy valaki éveken át így gyónjék, mikor az, hogy gyónik-e vagy nem, tisztán tőle függ, s mikor látja, hogy nála sokkal különb katolikusok nincsenek olyan jók, hogy gyónnának.

Olyan ember, aki nem katolikus, akkor is bűnös útra térhet, ha a legszorosabb kapcsolatot tartja fenn felekezetével. Lehet például panamistává, a felesége mellett tarthat szeretőt (legfeljebb ezt nem nyíltan csinálja), egykézhet (hiszen azt nem lehet tudni, miért van csak egy gyerek), lehet homoszexuális (hiszen ezt - legalábbis egész bizonyosan - alig lehet tudni valakiről). Jó katolikusra nézve azonban mindez lehetetlen, mert az ő lelkiismerete nem szabad, ő nincs erkölcsileg magára hagyva, neki gyónnia kell s ott még a gondolatairól is számot kell adnia s a pap rendelkezéseinek, a katolikus erkölcstan megváltoztathatatlan és érthetetlen szabályainak alá kell magát vetnie. Ha nem teszi, többet nem gyónhat, mert úgyse kap feloldozást.

Minden rossz katolikus tehát szükségképpen protestáns módra (gyónás nélkül) él. A katolikus is megteheti, hogy nem fogadja el az egyháztól ezt a minden gondolatába való beavatkozást, azaz a katolikus is felszabadíthatja a lelkiismeretét, de ugyanekkor nem tarthatja magát egyúttal jó katolikusnak is. Az ilyen katolikus gyakorlatilag kénytelen protestánssá lenni és protestáns módra élni. Neki épp úgy nincs gyónása, mint ahogyan a protestánsnak vagy zsidónak nincs.

Vannak ilyen katolikusok is. A városokban élő katolikusoknak (sőt igen sok helyen még a falusiaknak is, kivált a férfi lakosságnak) egyenesen 80%-a ilyen. De ezek csak úgy lehetnek ilyen rossz erkölcsűek, hogy nem engedelmeskednek az egyháznak, nem gyónnak, azaz tudomásul veszik, hogy ők rossz katolikusok. (Szidják is érte éppen eléggé a "papokat".)

Csak a katolikus egyházon kívül élők tehetik meg azt, hogy bűneik rabjai lehetnek, de emellett azért "vallásosak" is. S hogy ez nemcsak elméletben, hanem a gyakorlati valóságban is így van, láthatjuk abból, hogy amelyik katolikus bűnös (például kénytelenségből kiszolgálja az istentelenséget hirdető, sőt azt erőszakkal terjesztő kommunizmust, házasságban nem vállalja a gyermekáldást, szeretőt vagy szeretőket tart stb.), az még jobban szidja és gyűlöli a katolikus papságot, mint egy ugyanilyen erkölcsű protestáns, zsidó vagy kommunista s a katolikus egyház gyónási intézményét (meg persze a papi nőtlenséget) még jobban helyteleníti (és természetesen a papok rossz erkölcsein is még jobban háborodik) mint ők.

Ugyanakkor az ugyanilyen vagy még rosszabb erkölcsű zsidók vagy protestánsok meg vannak elégedve lelkészeikkel és rabbijaikkal, s ha alkalmuk nyílik rá, mindig felekezetük mellett állnak s felekezeti érdekeiket is mindig megvédik a katolicizmussal szemben. Milyen nagy kálvinista volt például Tisza Kálmán és fia, Tisza István, milyen nagy lutheránus Gömbös Gyula! Ellenben még Zrínyi Miklós, Deák Ferenc, báró Eötvös József, sőt a pap Horváth Mihály is (természetesen gyónni egyikük se szokott, még Deák is csak halála előtt szánta rá magát, a pap Horváth Mihály még akkor se, mert hirtelen halt meg), közéleti dolgokban mindig a saját vallásuk s papjaik ellen voltak, noha nem voltak olyan rossz keresztények s a tízparancs ellen nem voltak akkora bűneik, mint a saját felekezetüket mindig védő protestáns közéleti társaiknak.

 

A házasság felbonthatatlansága

Ez szintén az egyik legkeményebb része a keresztény erkölcstannak. Történelme folyamán talán miatta volt legtöbb baja az egyháznak, s van ma is. Nincs és nem is volt soha az egyházon kívül egy vallás se, mely hívei elé ezt a rendkívül terhes és az ösztönök számára annyira kellemetlen követelést merte vagy tudta volna állítani. Minden, az egyháztól elszakadó felekezetnek mindig a legelső dolga volt e tekintetben könnyíteni követőin még akkor is, ha egy és más tekintetben még szigorúbb elveket hangoztatott is, mint az egyház. A nazarénusok például még a fegyver érintését és a dohányzást is megtiltották, de viszont a válás utáni új házasságot - a Szentírás legnyíltabb tilalma ellenére - mégis megengedték. Az igazság ugyanis az, hogy nem dohányozni és fegyvert nem érinteni sokkal könnyebb, mint nemi tekintetben uralkodni magán az embernek, és egy ellenszenves házastárssal egész életen át együtt élni, vagy - mert hiszen ezt az egyház se követeli meg híveitől minden esetben - legalábbis az elválás után új viszonyt nem kötni. Ezt ugyanis az egyház a Szentírásnak megfelelően mindenképpen megköveteli.

A Szentírás a képzelhető legvilágosabban és újra meg újra hangsúlyozza a házasság felbonthatatlanságát és az elválás utáni újabb házasság tilalmát addig, míg az elhagyott házastárs él. Ezért szinte hihetetlen, hogy a Szentírásra hivatkozó és állandóan azt olvasó protestantizmus, mely állítólag a papoktól megrontott kereszténységet eredeti tisztaságába vezette vissza, mégis ebben is eltér a "megromlott" katolicizmustól és minden lelkiismeret-furdalás nélkül szegi meg a Bibliát.

A Szentírásból a házasság felbonthatatlanságának bizonyítására az első hely Máté 19,1-12. versében található, ahol ezt olvashatjuk: "Amikor Jézus ezeket a beszédeket befejezte, elhagyta Galileát és Juda határába ment, a Jordánon túlra. Nagy tömeg kísérte, ő pedig meggyógyította őket. Akkor odamentek hozzá a farizeusok, hogy próbára tegyék. Ezt kérdezték: El szabad az embernek valamilyen okból bocsátania a feleségét? Így felelt: Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségével tart és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. De azok mondták: Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet? Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket - felelte -, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét - hacsak nem paráznasága miatt -, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör. A tanítványok megjegyezték: Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni. Erre így válaszolt: Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!"

A második bizonyíték Márk 10,1-12: "Innét útra kelve Judea határába ment, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette körül, ő pedig szokása szerint tanította őket. A farizeusok is odamentek és kérdezték: El szabad a férjnek bocsátania a feleségét? Próbára akarták ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: Mit parancsolt nektek Mózes? Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt - felelték. Jézus folytatta: Szívetek keménységére való tekintettel tette ezt az engedményt. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségével tart és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét. Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. Ezt válaszolta: Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör."

A harmadik bizonyíték Lukács 16,17-18: "Hamarabb ér véget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is elvesszen a törvényből. Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör, és az is házasságot tör, aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el."

A negyedik bizonyíték a rómaiakhoz írt levél 7,2-3: "A férjes asszonyt például törvény köti életben levő férjéhez, a férj halálával azonban felszabadul a férj törvénye alól. Ha férje életében más férfié lett, házasságtörőnek mondják. A férj halála után azonban felszabadul a törvény alól, és nem válik házasságtörővé, ha más férfié lesz."

Végül az ötödik bizonyíték a korintusiakhoz írt első levél 7,10-11: "A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Úr: a feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férfi nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét."

Ezen öt bizonyíték közül négy egészen egyértelmű és világos. Az, amelyet első helyen közöltünk s mely Szent Máté evangéliumából való, egy kis félreértésre adhat okot, mert azt mondja, hogy házasságtörés miatt el lehet válni. Figyelmeztetni kell azonban az olvasót, hogy ez a szentírási hely is csak az elválást engedi meg még házasságtörés esetén is, de nem egyúttal az újra való házasságot is. Ezt mind az öt hely egyformán és a leghatározottabban tilosnak mondja. A házasfeleknek azt a jogát, hogy a megcsalt fél megszakíthassa a házassági közösséget és külön éljen, természetesen a katolikus egyház is elismeri és tiszteletben tartja, mert nem lehet és természetesen nem is akar szigorúbb lenni, mint a Szentírás. Az újraházasodást azonban a másik fél életében semmiképpen se engedheti meg, mert viszont ahhoz meg nincs joga, hogy megengedje azt, amit Jézus - mint láthatjuk - a leghatározottabban megtiltott.

Hogy Szent Máté evangéliumának engedménye házasságtörés esetére csak a különélésre vonatkozik, nem pedig új házasság megkötésére, egész világosan bizonyítja a másik négy szentírási hely, mely az újraházasodást kereken és semmiféle kivételt nem tűrően megtiltja. Ha egyedül csak Máté szövegezése lenne birtokunkban, lehetne vitatkozni arról, hogy házasságtörés esetén az engedmény csak a különélésre vonatkozik-e vagy az újabb házasságkötésre is. A másik négy szentírási hely azonban világosan bizonyítja, hogy csak a különélésre. Másképp Szent Máté ellenkeznék Márkkal is, Lukáccsal is, a rómaiakhoz és a korintusiakhoz írt első levéllel is. Mivel a Szentírás önmagának ellent nem mondhat, világos, hogy Máté is, mégpedig a házasságtörés esetére is, csak a különélést engedi meg, nem pedig az újraházasodást.

Ha a törvényes házastárs életében kötött újabb házasságot össze lehetne egyeztetni a Szentírás szövegével, az egyház örülne neki a legjobban. Hiszen nemcsak nem irigyli az emberektől a földi boldogságot, hanem a Szentírás szövegéhez való ragaszkodásból neki van a legtöbb kára: Igen sok híve hidegül el tőle miatta s kétezer éves történelme folyamán igen sok hatalmast haragított már magára vele.

Régen, mikor még nem lehetett polgári házassággal kijátszani az evangéliumot, hanem csak áttéréssel, igen sok híres és tekintélyes nevű és állású katolikus lett miatta hitehagyott. Ilyen volt báró Jósika Miklós, a híres regényíró, ilyen volt gróf Buttler, akinek "különös házasságáról" Mikszáth írt teljesen légből kapott, sőt pimaszul rágalmazó regényt (a "pimasz" kifejezés még enyhe ahhoz képest, amit érdemelne). Emiatt hagyta gróf Buttler részben protestáns, báró Baldácsy pedig teljes egészében protestáns felekezeti célra bosszúból a vagyonát katolikus létére, VIII. Henrik angol király pedig emiatt szakította el az egyháztól az egész angol népet. Mindezt bizonyára nem nézte volna ölbe tett kezekkel az egyház, ha módja lett volna segíteni rajta az evangélium elárulása és a Szentírás megszegése nélkül.

Ma már a polgári házassággal egyszerűbben is el lehet ugyan intézni a dolgot, de azok a katolikusok, akik emiatt azt a megalázást kénytelenek elszenvedni, hogy nem tarthatnak fényes templomi esküvőt, ma is egész életükön át ellenszenvvel viseltetnek az egyház ellen és gyűlölettel a papok iránt. Pedig hát nem az egyház és nem a papok alázták meg őket, hanem Krisztus és a Szentírás, és az egyháznak és a papoknak bizonyára csak elismerés és tisztelet járhat azért, mert a Szentírás és Krisztus tilalma fontosabb nekik, mint a busás esketési stóla, az anyagi bevétel és közéleti befolyás.

Sajátságos, hogy mégis úgy szól a közmondás, hogy "papzsák feneketlen", a papok pedig arról közismertek, hogy sohase Krisztus parancsát nézik, hanem mindig csak a maguk jövedelmét, befolyását vagy érdekét. Az átlagember ugyanis - még akkor is, ha világhírű író vagy országok sorsát irányító közéleti férfiú is ez az átlagember - nem tud felemelkedni arra az erkölcsi magaslatra, hogy az igazságot akkor is elismerje, s azokat, akik az igazságot képviselik, akkor is tisztelje, mikor ez neki elevenébe vág. Nem. Ő a gáncstalan lovag, a papok pedig közönséges érdekemberek, vagy ha ezt most mégse foghatja rájuk, elmaradott középkori sötétencek, akik még ma se képesek belátni, hogy már nem élünk a középkorban. (Pedig hát a papok nem a középkorból, hanem a kereszténységből nem engednek, s csak azoktól, akik kereszténynek tartják és hirdetik magukat, kívánják meg, hogy keresztény módra is éljenek.)

Az egyházat és papjait tehát csak tisztelhetjük azért, ahogyan a házasság tekintetében viselkedik, illetve viselkednek. Annál jobban le kell azonban néznünk miatta a protestantizmust és képviselőit, amely és akik azért, mert állandóan a bibliájukra hivatkoznak, csak annál szégyenletesebb szerepet játszanak e téren. Szégyenüket növeli még, hogy azzal dicsekszenek, hogy a Szentírás becsületét ők állították helyre, és hogy ők csak a Szentírás után mennek, míg a katolikusok holmi szájhagyományok után is. A valóság aztán - legalábbis a házasság tekintetében - az, hogy ők nemcsak a szájhagyományok után nem mennek, hanem a Szentírás után se, mert úgy magyarázzák, ahogyan ők akarják. Mikor pedig annyira világos, hogy csak egyféleképpen lehet magyarázni, akkor egyszerűen nem törődnek vele. Ők például nemcsak Szent Máté evangéliumát magyarázzák úgy, hogy házasságtörés esetén nemcsak elválni, hanem újraházasodni is lehet, s így nemcsak Márkot, Lukácsot, a rómaiakhoz és korintusiakhoz írt levelet veszik semmibe, hanem ezt az újraházasodást házasságtörés nélkül is minden további nélkül megengedik mindig, valahányszor az állam megengedi, még ha az állam ateista-kommunista alapon áll is.

Somogyban egy természetesen katolikus Széchenyi grófnak, aki elvált asszonyt vevén el, csak polgárilag kötött vele házasságot, a helybeli kálvinista lelkész külön megüzente, hogy az ő templomában megesküdhetnek. Pedig a második asszony is katolikus volt és természetesen nem a férj házasságtörése miatt vált el első férjétől. A gróf természetesen oda se nézett a protestáns lelkész ajánlatára.

Még lelkészt is tudok, mégpedig nem is kálvinistát, hanem lutheránust, aki olyan katolikus elvált asszonyt vett el, aki szintén nem férje házasságtörése miatt vált el férjétől. Csak egy feltétel volt, az asszony is legyen lutheránussá. A feltétel természetesen teljesült. Jellemző, hogy ezt a katolikus elvált asszonyt a helybeli lutheránus lányok örömükben virágokkal árasztották el áttérésekor. Pedig hogy mennyire nem meggyőződésből tért át, ugyancsak bebizonyította azzal, hogy még az áttérése és protestáns esküvője előtti utolsó vasárnap is ott volt a katolikus templomban a misén.

Hogy a protestantizmus mennyire maga is tudatában van a házassággal kapcsolatos bűneinek, mutatja, hogy a bibliafordításában Károlyi Gáspár még meghamisítani is szükségesnek tartotta Szent Máté evangéliumának ide vonatkozó részét (19,9). Ott ugyanis az van, hogy aki elbocsátott nőt elvesz, paráználkodik, Károlyi Gáspár pedig úgy fordította, hogy aki "ok nélkül" elbocsátottat elvesz, paráználkodik. Az "ok nélkül" kifejezés nincsen benne a Szentírásban, csak Károlyi fordította bele. [A mai fordításokban már nem is szerepel - A Kiadó.] E betoldással megváltozik a Szentírás eredeti értelme, mert hiszen olyan elvált asszony nincs, aki ok nélkül válik el. Bizonyos, hogy bármiért tette, valami oka feltétlenül volt. Károlyi (de nem a Szentírás) szerint tehát csak azt az asszonyt nem szabad elvenni, aki "ok nélkül" vált el, mivel pedig ilyen asszony tulajdonképpen nincs, minden elvált asszonyt el szabad venni. Így lehet játszani a Szentírással, sőt így lehet bolondot csinálni belőle.

Azokat a szavakat, melyek nincsenek benne magában a Szentírás szövegében, hanem a fordító csak azért alkalmazza őket, hogy értetőbb legyen a szöveg, dőlt betűvel szokás szedni a Szentírás fordításaiban s ezzel hívni fel rá az olvasó figyelmét. Az "ok nélkül" kifejezés is dőlt betűvel van szedve a Károlyi-bibliában, de csak a későbbi kiadásokban. Maga Károlyi az első kiadásban még ennyit se tett meg s még a szedéssel se jelezte az önkényes beavatkozást. Ő tehát valóban meghamisította a Szentírást. Hogy ugyanis nem véletlenül történt a dolog, világosan bizonyítja hogy éppen ott történt ez a véletlen, ahol a protestánsok a Szentírás előírásával ellenkezőleg járnak el s Károlyi hamis betoldásával ezt az ellenkezést igyekezett egy kissé letompítani.

De ha Károlyi a szedéssel jelezte volna is az "ok nélkül" illetéktelen voltát (mint ahogyan a későbbi kiadások jelzik is), akkor is hamisítás lenne. A fordító ugyanis csak magyarázat, csak a könnyebb, a világosabb megértés céljából fordíthat bele a szövegbe az eredetiben meg nem található szavakat. Az "ok nélkül" kifejezés betoldásának azonban nem az volt a célja, hogy a megértést megkönnyítse, hanem az, hogy a szövegnek az eredetivel ellenkező értelmet adjon.

Hogy itt a Szentírás szövegével bűnös manipuláció történt, azt a protestánsok későbbi viselkedése is bizonyítja. Először helyesbítették (tehát Károlyi eljárásának helytelenségét elismerték) azzal, hogy később már dőlt szedéssel jelezték, hogy itt betoldásról van szó. Még később pedig - de csak már a XX. századtól kezdve - a betoldott kifejezést ők is már teljesen elhagyták a szövegből. Ezzel aztán akaratlanul is követ vetnek Károlyira, mert ha ez a betoldott kifejezés csakugyan azt a célt szolgálta (ami egyedül megengedhető), hogy a szöveg megértését elősegítse, akkor a mai protestánsok számára is elősegíthetné, tehát a betoldást nem kellett volna elhagyni, Károlyi betoldását tehát ma már még a protestáns illetékesek is helytelennek tartják. (Egyébként Pázmány a Kalauzában, Káldy pedig a katolikus Szentírás-fordítása függelékében ezen a most ismertetetten kívül még Károlyinak egész sor hasonló bibliahamisítását leplezi le.)

Károlyi azt, hogy "ok nélkül", valóban úgy hamisította bele a Szentírásba, mert egész nyilvánvaló, hogy ezzel nem azt célozta, hogy az olvasók a szöveget könnyebben megértsék, hanem azt, hogy protestáns értelemben értsék. Ezt a mesterkedést annál jobban el kell ítélnünk, mert hiszen semmi értelme se volt a dolognak. Azt, amiről Károlyi azt akarta, hogy olvasói protestáns értelemben érsték, a Szentírás másik négy helye - mint láttuk - olyan világosan mondja katolikus értelemben, hogy ennek a másik négy szentírási helynek protestáns értelemben való elferdítésére még Károlyi se mert vállalkozni s így ezek még az ő bibliájában is megmaradtak eredeti alakjukban.

Mi célja és haszna volt tehát, hogy Szent Máté evangéliumába, de éppen csak oda, az a hamis "ok nélkül" kifejezés belekerüljön? Nem csoda, hogy ma már protestánsaink is kidobták onnan. Károlyi szégyene azonban így annál nagyobb lett. Ez 300 évig nemcsak Károlyi, hanem a protestánsok szégyene is volt. Ma már csak Károlyi szégyene, mert felekezete egyedül hagyta a szégyenben.

Olyan protestáns számára, aki jó keresztény, annyi, amit eddig a házasság felbonthatatlanságát illetően mondtunk, teljesen elég. A Szentírás ellenében ugyanis a keresztény ember szemében nincs és nem is lehet érv, se fellebbezés. Amit a Szentírás előír, az csak jó és helyes lehet, hiszen azt maga Isten írja elő. Nekünk láttára nem lehet más kötelességünk, mint hogy tisztelettel tudomásul vegyük, s amit előír, megtartsuk és mással is megtartassuk.

Találtam én még olyan hívő protestánst is, aki a Szentírás hatására még az egyházon is túl akart tenni s azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a házasság annyira felbonthatatlan, hogy még a halál se semmisítheti meg. Szerinte újabb házasságot még akkor se szabad kötni, ha a házasfelek egyike meghalt. A "holtomiglan holtodiglan" kifejezéssel érvelt. Ez a kifejezés azonban nem a Szentírásból való, s ha onnan való volna is, akkor se jelentené feltétlenül azt, amit az ilyen túlzó protestáns belemagyaráz.

A holtomiglan szó azt jelenti, hogy te addig nem köthetsz újabb házasságot, míg én meg nem halok, a "holtodiglan" pedig azt, hogy én se köthetek addig, míg te élsz, nem pedig szükségképpen azt, hogy ha már a másik fél meghalt, de az én holtom még nem következett be, én még akkor is kötve vagyok a már megholt feleségemmel kötött házassághoz. (Egyébként ezt a túlzó egyént az a szégyen érte, hogy már felesége életében is más egyénnel kötött házasságot. Igaz, hogy házasságuk felbomlásának oka nem ő volt, hanem a felesége.)

A "holtomiglan-holtodiglan"-nal való effajta túlzó érvelés a Szentírással is ellenkezik, mert az - mint az idézett részekből láttuk - világosan megmondja, hogy ha az egyik házasfél meghal, nem vétkezik a másik, ha újabb házasságot köt. Ha tehát valaki úgy értelmezi a házasság felbonthatatlanságát, hogy esküszegőknek tartja és elítéli azokat, akik özvegyen új házasságot kötnek, az eretnek, mert olyan jogot tagad meg felebarátjától, melyet a Szentírás, tehát Isten szava megad neki.

Aki azonban elismeri hitvestársának azt a jogát, hogy özvegyen újabb házasságot köthessen s egyedül csak a maga számára alkalmaz szigorúbb mértéket, az már nem eretnek, hanem a többinél jobb keresztény, mert a tökéletesebbet választja. Annál jobb, minél jobban szigorúak vagyunk magunkhoz. Csak másokhoz nem szabad szigorúaknak s szeretetleneknek lennünk. Tőlük csak azt kell megkövetelnünk, amit Isten is követel tőlünk. E mérsékelt követelésünkkel azonban a szeretetet gyakoroljuk irányukban, mert hiszen azzal is üdvözülésüket könnyítjük meg, ha nem szabunk elébük túl szigorú mértéket.

Az erkölcsi tökéletesség azon fokát, hogy özvegyen már ne kössön házasságot, nem ugyan minden embertől, de legalább azoktól a görög katolikus papoktól, akiknek házasságkötésébe beleegyezett, az egyház is megkívánja. Azt akarja ugyanis, hogy legalább valamivel ők is álljanak magasabb erkölcsi színvonalon, mint a híveik. Hogyha magáról a házasságról nem is mondanak le, legalább a többszöri házasságkötésről való lemondásukkal ők is mutassák meg, hogy komolyan hisznek az örök életben s így le tudnak mondani a föld olyan örömeiről is, melyek az átlagembereknek megengedettek. Ezért a görög katolikus papok házassága még a házastárs halála után is tartó házasság, olyan, melyet még a halál se bont fel, noha a valóságban felbontja.

Azonban, sajnos, nem minden protestáns hívő keresztény, sőt közülük a nagy többség nem az, hanem csak a katolikus egyház ellen való protestálásban egyetértő gyakorlati hitetlen vagy félhitetlen. Ilyenek legtöbbször még azok is, akik hívőnek látszanak közülük. Beszéltem például olyan pesti lutheránus ipari tanulóval (akkor még tanoncnak hívták őket), aki jámbor, buzgó, bibliázó, és lelkésze, a lutheránus esperes iránt határtalan tisztelettel viselkedő, vallásos protestáns fiú volt. Mikor azonban a bibliájában megmutattam neki, mennyire határozottan tiltja a Szentírás az elválás után való újabb házasságot, tehát mennyire nem tartja meg az ő felekezetük a Szentírást s ezt ő maga is kénytelen volt elismerni, legnagyobb meglepetésemre (mert ilyet katolikus fiútól nem lehet hallani még akkor se, ha nem nagyon vallásos az illető) azt felelte, hogy "ebbe Krisztus Urunk is tévedett". Ha ugyanis - tette hozzá magyarázatul - a házasfelek már utálják egymást és pokollá vált együtt az életük, akkor sokkal jobb, ha elválnak.

Ebben igaza is van s ezért ilyen esetben az egyház is megengedi a különélést. De itt nem erről van szó, hanem az újraházasodásról. Krisztus Urunk csak ezt tiltotta meg, de ezt megtiltotta. Tehát az evangélium (melyet a katolicizmus képvisel) és az "evangéliumok" között (akik eretnekek, tehát az evangélium megszegői) nem az a különbség, hogy az egyik még a kutyát meg a macskát is együttélésre kényszeríti, míg a másik józanul tudomásul veszi a megmásíthatatlant s így megengedi nekik, hogy külön éljenek, hanem az, hogy az evangélium és vele a katolicizmus komolyan hisz az örök életben s az ottani jutalomban s így tudomásul veszi ugyan, hogy a kutya meg a macska nem élhet együtt, de - mivel a házasság felbonthatatlan - a különválás után is megköveteli, hogy különélő házastársukat továbbra is házastársuknak tekintsék s így fiatal létükre is önmegtartóztatásban éljenek, ne pedig más pár után nézzenek.

Ellenben a magát "evangélikusnak" nevező eretnek azt mondja, hogy ezt nem lehet tőlük kívánni. Mikor pedig arra figyelmeztetjük, hogy Krisztus Urunk és evangéliuma ezt mégis kívánja tőlük, azt felelik, hogy "ebben Krisztus Urunk is tévedett." De emellett azért szentül meg vannak róla győződve, hogy a római egyház papjai megrontották az evangéliumot s ők azok, akik eredeti tisztaságában visszaállították. Ezért is használják az "evangélikus" nevet.

De - hogy az igazságot még jobban tisztázhassuk - legyünk előre mi is "evangélikusok", azaz olyan keresztények, akik azt hiszik, hogy legalább ebben az egy dologban még Jézus is tévedhetett és vizsgáljuk meg az ügyet tisztán az ésszerűség alapján. Mi okosabb? Mereven ragaszkodni az evangélium betűjéhez s a házasság felbonthatatlanságából még kivételesen se engedni vagy pedig olyan házastársaknak, akiknek már együtt pokollá vált az életük, megengedni, hogy mással próbálják meg boldogságukat?

Hogy a házassági elválások nem kívánatos dolgok, hogy igen sok szenvedés forrása a házasfelekre nézve, különösen pedig szinte helyrehozhatatlan csapást jelentenek az ilyen házasságokból származó gyermekekre, mindenki tudja és elismeri. Az is kétségtelen, hogy jóakarattal meg lehet akadályozni azt, hogy a házasság pokollá váljék. Sokkal több házasságot bont fel az emberi könnyelműség, mint olyan okok, melyeken ember már alig változtathat.

A kérdést tehát tulajdonképpen az dönti el, mit tartunk fontosabbnak: az egyének érdekét, kényelmét, élvezeteit-e vagy inkább a közösség, a társadalom, a gyermekek érdekeit. Krisztus Urunk az utóbbit tartotta fontosabbnak. De a "felszabadított" lelkiismeretű "evangélikus" ember, aki lerázta már magáról a papok gyámkodását (mint láttuk, valójában nem ezt, hanem Krisztus igáját rázta le magáról) és aki elsősorban itt a földön akar boldog lenni, nem pedig a másvilágon, mert abban komolyan nem is hisz (ha hinne benne, nem tartaná az örök boldogságot kevésbé fontosnak, mint a földi boldogságot), nem hajlandó feláldozni földi boldogságát az égiért, a maga egyéni érdekeit a közösség vagy szegény gyermekei érdekéért.

Még ha valaki fütyül is a Szentírásra (de azért a katolikus egyház legnagyobb bűnének mégis azt tartja, hogy olvasását elhanyagolta) és az evangéliumra (de azért mégis "evangélikusnak" mondja magát) és Jézus istenségére (mert hiszen semmi furcsát nem talál abban a feltevésben, hogy Jézus, ha másban nem is, legalább ebben az egy esetben tévedett), akkor is igen könnyű eldönteni, kinek van igaza: azoknak-e, akiknek a közösség és a gyermekek érdeke a legfontosabb (azé a gyermeké, akiért az egész házasság van), vagy pedig azoknak, akiknek a maguk kényelme és élvezetei.

Hát még ha mindehhez azt is hozzá vesszük, hogy az se csak üres szólam, hogy "az én igám édes és az én terhem könnyű" (Mt 11,30) s így az önmegtagadások árán megőrzött házassági közösségnek, a fel nem bontott házasságnak is vannak földi előnyei és örömei is: a jól végzett kötelesség, a nem hiába tett önmegtagadások tudata, a boldog, csendes öregkor, az értékes, jó utódok, akiknek értékei a mi önuralmunkból és kötelességtudásunkból származnak. Ezzel szemben milyen sivár lehet az olyan emberek élete, akik magasabb rendű értékek feláldozásával érték el egyéni boldogságukat, még ha legalább ezt valóban elérték is és második (vagy harmadik) házasságuk valóban boldog lett. Pedig ezt ugyancsak nem mondhatjuk el minden esetben.

Az élvezetek öröme elszáll, de a jól végzett s még áldozatok árán is vállalt kötelesség tudata mindig megmarad. E sorok írója szüleinek házassága is földi pokol volt. Mi lett volna azonban belőlem és hét testvéremből (akik közül kívülem még kettő pap lett s mindkettőből igen sok jót tevő és igen sok áldást fakasztó pap), ha az én édesanyám is arra a következtetésre jutott volna, hogy Krisztus Urunk ebben a dologban tévedett, s ha már a házasság földi pokollá vált, jobb felbontani. De különösen mi lett volna belőlünk, ha élete fő céljának is a maga boldogságát tekintette volna s másodszor és esetleg harmadszor is férjhez ment volna? A tragédiát még növelte volna, hogy a végén azt kellett volna megállapítania, hogy férje, az édesapám tulajdonképpen tiszteletreméltó ember volt s nem is annyira rossz volt, mint inkább szerencsétlen.

A házasság célja a gyermek. Az elválás, s még inkább az új házasságkötés kárára van a gyermeknek, mert megfosztja attól a családi körtől, mely a helyes lelki és testi fejlődés elengedhetetlen feltétele. Miatta ugyanis a gyermekeknek vagy apjuk nem lesz, vagy anyjuk, pedig mindkettőre feltétlenül szükségük van. Az apára a rend és a szigor meg a tekintély és a kenyérkereső, az anyára a szeretet miatt, mely a gyermek számára különösen pótolhatatlan.

De az elválás miatt tönkremegy a szülői tekintély is, az a tisztelet, mellyel a gyermeknek szülőjére néznie kell. Aki olyan szülőtől származott, akire nem nézhet tisztelettel, abból bajosan lehet igazi értékes ember. Hát még ha a másik szülőjétől állandóan a becsmérlését hallja, vagy ha nem is hallja, de látnia kell?

Nem lehet előnyös, ha valakinek két apja vagy két anyja van egyszerre. Egy igazi, de azt nem látja, de azt hallja róla, hogy gonosz volt és ma is az, és egy pótapja vagy pótanyja, de sorsa őt arra kárhoztatta, hogy annak társaságban és vezetése alatt élje le gyermekkorát.

Ez az oka annak, hogy Krisztus Urunk még abban az egy dologban sem tévedett, hogy csak felbonthatatlan házasságot szabad kötni. Sajnos a házasságot a szegény, ártatlan gyermekeknek igen nagy kárára, úgy is éppen elégszer idő előtt felbontja a halál. De ha ezen már úgyse segíthetünk, legalább gondoskodnunk kell arról, hogy ne bontsa fel idő előtt még az emberi gyarlóság vagy gonoszság is. Erről gondoskodott evangéliumában Krisztus Urunk, aki "valószínűleg" eben se tévedett, még ha egyes jámbor "evangélikusok" azt gondolják is, hogy igen.

De a házasság a gyermekek érdekétől eltekintve is annyira szoros, olyan benső kapcsolat, hogy már a természete is megkívánja a felbonthatatlanságot. Ha valaki egyszer már apa, anya vagy akár csak testvér lett, az marad mindig. Nem bontható fel többé ez a kapcsolat. Aki azonban valakinek házastársa lett, még közelebbi kapcsolatba lépett vele, mint szüleivel vagy testvéreivel. De előbbre való is lett számára náluk. Hiszen "az ember elhagyja apját, anyját, testvéreit és feleségéhez ragaszkodik" (Ter 2,24; Mt 19,5; Mk 10,7, Ef 5,31) még velük szemben is. Láttuk, hogy az evangélium is azzal okolja meg a házasság felbonthatatlanságát, hogy ketten egyenesen egy testté lesznek. Már nem két test az, hanem egy test. Hogy válhatna el hát egymástól az egy test s különösen mi köze lehet utána még egy harmadik testhez?

De magának az embernek a természete is olyan, hogy felbonthatatlan házasságot kíván. Bizonyítja ezt az, hogy tíz vagy a legrosszabb esetben öt házasság közül egynél több nem bomlik fel még a legromlottabb erkölcsű társadalomban se. Az emberek többségének egy személynél több nem kell házastársul. A legtöbb ember csak egyet szeret, s azt örökre. A szerelemnek már ilyen a természete.

Ha a fiatal szerelmeseknek azt mondod, hogy el fognak majd válni, neked mennek felháborodásukban. Az esetek igen nagy többségében az a valóságban is így van. Igaz, az is természetes, hogy a fiatalsággal, szépséggel s üdeséggel együtt a szerelem is elmúlik, a múlté lesz, ámde akkor meg már a megszokás, a régi kedves emlékek és a lelki szeretet (mert ez is alkatrésze az emberi szerelemnek) tartja össze továbbra is a házastársakat, hogy arról az összekötő kapocsról, melyet a gyermekek és unokák alkotnak, ne is beszéljünk.

Egyik tanítványom apja (mozdonyvezető volt s pesti) gyerekkori szerelmét vette el már 20-22 éves korában. 20-25 évig úgy éltek együtt, mint a galambok. Ekkor - tehát elég fiatalon - meghalt az asszony, a férfi pedig utána csak hallgatott, hallgatott s rá néhány hétre ültében csendesen ő is örökre elaludt.

Egyik nagybátyám is ilyen boldog házas volt. Ő majdnem 50 évig élt feleségével a legnagyobb harmóniában s noha igen heves, ingerlékeny természetű volt. Mikor felesége meghalt, ő is alig szólt már többet, hanem még abban az évben ő is követte. (Érdekes, hogy mindkét házaspárnak - bizonyára büntetlenül - csak egy gyermeke volt.) Egy rendkívül értékes kálvinista tanártársam is diákkori szerelmét (katolikust) vette feleségül s ők is egész halálukig úgy szerették egymást, mint serdülő korukban. De hátha nem ilyen szerencsések a felek? Hátha pokol az együttlétük? Hátha a természetük annyira elütő s annyira szerencsétlenek, hogy ahelyett, hogy az ellentétek enyhítésére törekednének, mindegyikük még mesterségesen is azon van, hogy a másikat bosszantsa, keserítse, kínozza? Hátha már oda jutottak, hogy egyenesen halálosan és engesztelhetetlenül gyűlölik egymást? Hátha az egyik lábbal tiport minden emberi érzést és erkölcsöt s a másik félnek egyenesen lehetetlen már mindezt tovább tűrnie? Hátha a jó feleség még tűrne is mindent, de a férje egyszerűen kiveri a lakásból? Vagy a férj tűrne ugyan mindent, de az asszony egyszerűen megszökik mással? Még ilyenkor is okos dolog ragaszkodni a felbonthatatlansághoz?

Mint láttuk, Krisztus Urunk még ilyenkor is ragaszkodik. Nem az együttéléshez, hanem ahhoz, hogy új házasságkötés ne történjék. Természetesen még ebben se tévedett vagy volt túlzó, hanem csak azt bizonyította be, mennyire jó pszichológus volt, mennyire ismerte az emberi lelket és az emberi gyarlóságot, azaz, hogy mennyire végtelenül bölcs Isten volt.

E kifogásokra ugyanis először azt válaszoljuk, hogy a vázolt bajok háromnegyed részét el lehetett volna kerülni, ha a felek házasságukat jobban megfontolták volna, szerencsétlenségüknek tehát elsősorban ők maguk az okai. Az embernek Isten azért adta az eszét, hogy használja. Minden házasulandónak tudnia kellene, hogy mivel a házasság felbonthatatlan, s így ha elhibázzuk, nincs alkalmunk jóvátenni (illetve ritkán van alkalmunk, mert néha segít rajta a halál, még ritkábban pedig be lehet bizonyítani, hogy a házasság érvénytelen volt), nagyon meg kell gondolni, kivel kötjük meg s hogy magunkra vegyük-e azt a köteléket, melyből többet nem lehet szabadulni.

A közvélemény a szerelmi házasságokat tartja az eszményi házasságoknak. Igen nagy tévedésben van. Éppen szerelmi házasság esetén kell legjobban gondolni arra, hogy a házasság esetleg szerencsétlen lesz és elválás lesz belőle. A szerelem szenvedély, s mint minden szenvedély, elvakít, akadályozza a tisztánlátást, a józan ész működését. Aki pedig vakon, ész nélkül cselekszik, az bizonyára legkevésbé gondolhat arra, hogy helyesen cselekszik. Az érzéki, a vad szerelem sohase, vagy legalábbis igen ritkán tart el a sírig, a házasságnak pedig addig kell tartania. Sőt a szerelem igen gyakran végződik kiábrándulással és csap át egyenesen gyűlöletbe, az előbb rajongásig szeretett egyén megutálásába. Hogy lehetne józanul ilyen természetű érzelemre építeni olyan házasságot, melyet nem lehet felbontani?

A házasság csak akkor sikerülhet, ha nem a szerelemre, hanem az észre alapozzuk, vagy legalábbis az észre is, mégpedig elsősorban arra. Csak olyan egyénnel szabad házasságot kötni, akivel az eszünk is ajánlja. Ha aztán az ész szavához még szerelem, vonzalom s szép külső (mely a vonzalmat okozza) is járul, ráadásnak ez is előnyös és jó, de fő indítóok semmiképpen se lehet. Hiszen fiatalság, testi szépség s a vele járó érzéki vonzalom mulandó dolog, a házasság pedig nem lehet mulandó, mert felbonthatatlan. A házasságot elsősorban mindig olyan okok miatt kell kötni, melyek állandóak, nem függnek az időtől, tehát nem testi kiválóságok miatt.

Mivel testünk is van, annak kiválósága is lehet ok, de nem lehet fő ok, nem lehet a döntő tényező. Akinél mégis az, igen ostoba ember, ha később azon csodálkozik, hogy válásra került a dolog. Ha okos ember, inkább azon csodálkozik, ha nem kerül arra. Ez ugyanis csak véletlen szerencse lehet az ő ostobasága ellenére. Ha pedig nemcsak vonzalom szerepel, hanem egyenesen szenvedélyes érzelem, akkor meg majdhogynem azt kell mondanunk, hogy ezzel nem is volna szabad házasságot kötni. Hiszen az ilyen emberben úgyszólván lehetetlen a tárgyilagosság, a józan kritika, a nyugodt megfontoltság. Az ilyen lelkiállapotban tett elhatározásból szinte lehetetlen, hogy okos és maradandó dolog következzék. Az ilyen szenvedély nemcsak nem kívánatos a házassághoz, hanem félni kell tőle, ha megvan, vagy legalább gondoskodni róla, hogy ennek tudatára is jussunk és káros, elvakító hatását, amennyire csak tudjuk, az eszünkkel ellenőrizzük és közönyösítsük.

Csak önmagára vethet az olyan házastárs, aki csak az esküvő utáni hónapokban vagy években veszi észre, hogy hitvestársának olyan tulajdonságai vannak, melyeket ő nem szenvedhet, s csak ekkor jut tudatára annak, hogy az ő természetük homlokegyenest ellenkező, illetve ahelyett, hogy kölcsönösen kiegészítenék egymást, az ő makacsságával, önfejűségével uralomvágyával ugyanilyen természetű házastárs áll szemben, mikor neki nőies, szerény engedékeny, engedni, sőt szolgálni tudó feleség való volna. Lehet, hogy ezen is lehetne segíteni önneveléssel, önmegtagadással, de hát hány olyan ember van, aki még a természetét is meg tudja változtatni (noha egyébként ezt is lehetne s kellene is)? Akiknek tehát pokol a házasságuk, az esetek háromnegyed részében ők maguk az okai könnyelműségükkel és meggondolatlanságukkal. Csak természetes dolog tehát, hogy könnyelműségüknek és az ész kikapcsolásával tett elhatározásuknak a következményeit is nekik maguknak kell viselniük, nem pedig egyszerűen elválniuk s a bűnhődést egyszerűen szegény, ártatlan gyermekeikre hárítaniuk. A gyermekek kedvéért még azoknak is szívesen kellene szenvedniük, akik szenvedésüknek semmiben se okai. Hát még azoknak, akik tulajdonképpen saját meggondolatlanságuk és észellenes szerelmeskedéseik következményeit nyögik!

Ámde láttuk, hogy Krisztus Urunk a boldogtalan házasságoknak még abban a negyedrészében sem engedi meg az újraházasodást, amelyekben a boldogtalanságoknak nem a könnyelmű házasságkötés, tehát nem a felek hibája volt az oka. Sőt Krisztus Urunk még az olyan házasságok felbontását se engedi meg, melyekből nem származott gyermek. Ezért gondolta az említett evangélikus ipari tanuló, hogy Krisztus Urunk ebben tévedett. Az igazság azonban az, hogy Krisztus Urunk ebben is a legjobb emberismerő volt. Nem is lehetett más, ha egyszer Isten volt.

Nemcsak azért mondom ezt, mert a házasság felbonthatatlanságát, mint láttuk, nemcsak a gyermek érdeke, hanem magának a házassági viszonynak a természete is kívánja, hanem azért is, mert az emberi természet éppen a nemi ösztön tekintetében igen gyarló. Olyan nagy az emberben ez a szenvedély és annyira vakká tudja tenni, hogy vele szemben csak az a kérlelhetetlen szigorúság használhat, melyet az evangélium ír elő a házasság tekintetében. Nem lehet, hogy az emberiség annak lelkisége és ezzel összefüggő magasabb érdekei igazodjanak a nemi ösztönhöz (ahhoz a nemi ösztönhöz, mely még az érzékek között is a legalsóbbrendűhöz, ahhoz, mely még a féregben is megvan, a tapintáshoz van kötve), hanem hogy a nemi ösztön alkalmazkodjék és szolgálja az emberiség érdekeit és az emberek lelki igényeit.

A nemi ösztön annyira erőszakos és az észt is félrevezető zsarnok, hogy csak vasszigorral lehet féken tartani s az ész respektálására kényszeríteni. Látni fogjuk, hogy a papi cölibátus alól (ellentétben a házasság felbonthatatlanságával) joga lenne az egyháznak kivételeket tenni s egyes papoknak, például azoknak, akikben az ösztön kivételesen nagy, felmentést adni. De éppen ebből a lélektani okból még a papi nőtlenség alól se ad az egyház felmentést senkinek soha. Jól tudja ugyanis, hogy az a remény, hogy a felmentés egészen mégse lehetetlen, bármilyen halvány és gyönge is, már igen sok papban meggyöngítené a lelki erőt, az ösztönével szemben való ellenállásra s ezáltal romlását okozná.

A vasfegyelem, a kérlelhetetlenség, annak biztos tudata, hogy ezen soha és semmiképpen segíteni nem lehet, megkönnyíti, sőt azt mondhatnám, hogy egyedül csak ez teszi lehetővé ezt az erkölcsi küzdelmet. Annak ugyanis, hogy ez a küzdelem igen nagy, sokszor szinte emberfeletti, nagyon is tudatában van az egyház. Nem is csodálkozik rajta, mert hiszen tudja, hogy az üdvösséget nem adják ingyen s Isten az örök üdvösség fejében mindent követelhet és követel is az embertől. Az a Krisztus, aki állítólag tévedett akkor, mikor sírig tartó házasságot követel az emberektől, világosan megmondta, hogy aki nem képes mindent elhagyni, mindenről lemondani Őérte, az nem méltó Hozzá.

Világos azonban, hogy ez a nagy kívánalom nemcsak a papokra vonatkozik. Hiszen nemcsak ők Jézus követői, nemcsak rájuk vár az örök üdvösség s nemcsak nekik nem adják azt ingyen. A paptól azt kívánja Jézus nevében az egyház, hogy nemi ösztönei kielégítéséről s a vele járó földi örömökről egészen mondjon le. Az egyszerű hívektől csak azt, hogy ösztönük legalább a faj szolgálatában álljon, s csak egy nőre (vagy férfira) korlátozódjék. De ahogyan a papoktól még a teljes lemondást is kérlelhetetlenül és kivételt nem tűrően az egyház követeli, és oly kérlelhetetlenül követeli legalább ezt a kisebb fokú lemondást az egyszerű hívektől is. Ugyanazon lélektani okokból teszi ezt, melyek miatt papjaival szemben is kérlelhetetlen és ott se tűr kivételt.

Aki elválik s újra házasodik, bármilyen sok mentsége van s bármennyire is nem ő, hanem hitvestársa a bűnös, akár van már gyermek, akár nincs, nem kap templomi áldást, de utána feloldozást se egész életében, míg csak új, tilos viszonya tart. Nem lehet kereszt- vagy bérmaszülő se, nem viselhet tisztséget az egyházban, sőt nem részesülhet egyházi temetésben se, ha így hal meg. Nemi tekintetben (de másban is) annyira gyarló az ember, hogy csak ilyen szigorral lehet megfékezni. De láthatjuk, hogy még így se, bár ennek az is oka, hogy ma már az állam és a társadalom nem támogatja az egyházat mint hajdan, hanem a francia forradalommal kezdődően már egyenesen az ellenkező irányban dolgozik. 1894-ben az állam már nálunk is törvénybe iktatta a válás lehetőségét katolikusok számára is.

Az egyházban a papi nőtlenséghez és a házasság felbonthatatlanságához való ragaszkodás ugyanazon forrásból ered: mindkettőnek a nemi ösztön megfékezése, az ész uralma alá vetése a célja. A házasságban az egyén lelkisége, különösen pedig a gyermekek érdekében ezt a célt az erkölcsi törvény a nemi ösztön kielégítésének egész életen át egy személyre való korlátozásával éri el, a papi cölibátusban azonban teljes elfojtásával, példaadásból, hogy a papság megmutassa híveinek, hogy az ösztönt még teljesen elfojtani is lehetséges. Mivel ehhez rendkívül erős hit kell, a papság egyúttal azt is megmutatja vele, hogy abban a másvilági jutalomban, melyet a híveknek hirdet, ő maga még jobban hisz, mint a hívei.

Míg azonban a teljes nemi önmegtartóztatást Jézus csak ajánlotta (mégpedig nemcsak a papoknak, hanem mindenkinek), de Ő maga nem tette kötelezővé még a papokra se, hanem annak elrendelését vagy el nem rendelését az egyházra bízta, s így megadta a lehetőséget arra, hogy a szigoron esetleg enyhíthessen is, addig a házasság felbonthatatlanságát, azaz a nemi ösztönnek egész életen át egy személyre korlátozását már maga Krisztus Urunk rendelte el s így megmásíthatatlanná tette. Ebben a tekintetben nem hagyott az egyház számára lehetőséget az enyhítésre.

Nagyon téved tehát az, aki, ha igen nehéznek találja ezt az igát, az egyházat vagy a papokat gyűlöli és szidja érte. A papokat legfeljebb azért kifogásolhatná, miért ragaszkodnak olyan lelkiismeretesen Krisztus tanaihoz. Ezért azonban csak elismerés és hála jár nekik, mert csak az tűnik ki belőle, hogy hűséges sáfárok, lelkiismeretesek és valóban hisznek is abban, amit hirdetnek. A papság elöl jár jó példával, s miközben Krisztus e kemény parancsát híveinek hirdeti, ő maga még többre vállalkozik, mint amennyit Krisztus parancsával híveitől megkíván, noha ezt neki Krisztus nem parancsolta meg, hanem csak ajánlotta.

Mint említettem, Krisztus Urunk igen jó pszichológusnak, nagy emberismerőnek bizonyul, mikor a házasság felbonthatatlanságát illetően annyira hajthatatlan s e tekintetben olyan parancsot adott, mely még kivételt se tűr meg. Az emberi gyarlóság ugyanis olyan, hogy ha tudja, hogy szükség esetén esetleg mégis csak lehet válni, azaz ha lehetséges a kivétel, akkor házasságkötése után se vigyáz úgy se a szemeire, se titkos, neki ekkor már tilos vonzalmaira, se az idegen személyekkel való viselkedésére, mint akkor, ha biztos tudatában van annak, hogy új, törvényes viszony kötése számára teljesen lehetetlen, tehát nincs értelme a kísérletezésnek, mert csak lelki tragédia lehet a dologból, semmi más.

Hogy milyen könnyelmű s mennyire felesleges válásokat eredményez az a tudat, hogy lehet válni és ez ezzel a tudattal együtt járó viselkedés, bizonyítja az, hogy éppen nem ritka eset, hogy azok, akik már törvényesen elváltak és újabb polgári házasságot kötöttek, később újra visszamennek igazi feleségükhöz és ezzel kapcsolatban még az újabb válás és az újabb polgári esküvő terhes formaságainak is alávetik magukat. Pedig ház ezzel ők maguk is elismerik, hogy közel se volt számukra pokol az a törvényes házasság, melyet oly könnyelműen felbontottak s hogy olyan asszonyt hagytak el, aki még a második vagy talán harmadik "feleség" után se vesztette el számukra vonzerejét. Nem szégyen-e, hogy mégis elváltak tőle?

Természetesen nem a már elhagyott házastárssal való újabb egybekelés a szégyen, hanem az, hogy olyan törvényünk van, mely ilyen könnyelmű elválásokat is lehetővé tesz, sőt szentesít, mégpedig annyira, hogy az első, az igazi feleséghez való visszatérést csak úgy engedi meg, ha az illető újabb esküvői mókáknak veti magát alá. Pedig hát mit adhatunk annak az esküvőjére vagy ünnepélyes nyilatkozatára, aki ezt már megszegte, s éppen most bizonyítja be, hogy kellő ok nélkül, könnyelműen szegte meg? Hiszen egy olyan házastársat taszított el magától, akivel nemcsak lehetséges számára a boldog együttlét, hanem az vált meggyőződésévé, hogy ez az együttlét boldogabb volt, mint bárki mással.

Még Gömbös Gyula is így csinált miniszterelnök korában azzal az első s egyedül törvényes feleségével, akit buja hajlamainak engedve egy idegen nő miatt kegyetlenül eltaszított magától. Mivel pedig protestáns volt s még bűnét is felekezete áldásával követte el, nemcsak polgárilag kötött elhagyott feleségével újabb házasságot, hanem még felekezete templomában is.

Felekezete természetesen most is kiszolgálta, mégpedig magával a püspökével szolgáltatta ki nagy úrrá lett hívét, s a püspök természetesen felhasználta az alkalmat arra, hogy megható szólamokat suttogjon az új jegyespár és a jelenlevő közönség fülébe a megható hitvesi szeretetről, sőt lehet - mert így még hatásosabb és felemelőbb - még holmi szelíd szemrehányásokat is a közben elkövetett hűtlenségéért.

Csak azt felejtette el megmagyarázni ez a "püspök", hogyha helytelen volt a közbejött hűtlenség, miért áldotta meg az állítólag megtisztított evangélium alapján álló felekezet annak idején Gömbös második "bűnös házasságát" is? Miért nem dorgálta meg kiszolgálás, sőt áldás helyett akkor is a hívőt? Hiszen ez a hívő akkor még nem is volt olyan nagy úr, mint a harmadik esküvő idején, megdorgálása tehát még nem is jelentett volna semmi különösebb kockázatot a felekezetre nézve? Mennyivel szebb lett volna - ha mint Keresztelő Szent János Heródessel tette (Lk 3,16-20) - áldás helyett az "evangélikus" lelkész is azt mondta volna neki: Nem áldalak meg, mert bűnös vagy. Nem szabad neked, mikor feleséged van, más nőt bírnod. Az "evangélikus" Gömbösnek szabad volt. A legjellemzőbb azonban az, hogy éppen azért volt neki szabad, mert "evangélikus" volt.

Hogy milyen káros e téren az engedékenység és mennyire szükséges és hasznos a katolikus és evangélikus kíméletlenség és meg nem alkuvás (előbb összedől az egész világ, mint akár csak egy betű is elvesszen a törvényből, mondta Krisztus Urunk - Mt 5,18), azt jól láthatjuk a következő esetből:

Volt egyszer - mondjuk - egy parasztlány, aki annyira szép volt, hogy elvette a falu jegyzője, noha falun s különösen régen "úr" nem szokott parasztlányt elvenni, legfeljebb 50-100 holdasat. Ez azonban természetesen nem volt ilyen gazdag. Hiszen nem a gazdagságáért, hanem a szépségéért ment ilyen jól férjhez. A lány természetesen boldogan mondott igent, hiszen utána még évek múlva is az ő "szerencséje" volt a falu legnagyobb beszédtárgya.

Tudvalevő, hogy a községi jegyző feljebbvalója a járási székhelyen lakó főszolgabíró, aki hivatalos ügyekben, ellenőrzés és felügyelet céljából gyakran kiszáll a falusi jegyzőkhöz. Ennek a jegyzőnek a fiatal felesége azonban annyira szép volt, hogy a főbíró nemsokára majdhogynem mindennapi vendég lett a jegyző házánál, a vége pedig válás és az lett, hogy az asszony jegyzőnéből főbíróné lett. A jóságos polgári házasság lehetővé tette számára.

Később, mikor már főbíróné, egy fővárosi társaságban egy milliomos iparmágnásnak is megtetszik, akinek már autói és palotái vannak és a Riviérán nyaral. Újabb válás, újabb "esküvő". Az állam "megértő törvényei mint a másodikat, ezt a harmadikat is lehetővé teszik. A tengeri fürdőn a most már kellőleg kiművelődött, elegáns asszonyba beleszeret egy lecsúszott uralkodóherceg. Újabb válás, újabb "esküvő".

Közben azonban az asszony már eléri negyvenes-ötvenes éveit, s mivel eddig mindig érdekből ment férjhez, jelentkezni kezdenek nála a szív igényei is s most már neki tetszik meg egy - bár egyszerű állású, de - hódító külsejű fiatal férfi. Mivel a gazdag nő most már a férfi számára jelentett emelkedést és gazdagságot, újabb válás és újabb "esküvő" következik.

Mivel néhány év múlva a jóléthez jutott fiatal férfi számára terhessé kezd válni az idős nő, nemsokára újabb válás, újabb "esküvő" (most már még azt is unom, hogy ezt mindig idézőjelbe tegyem) következik, de ez az utóbbi természetesen most már nem a nő, hanem a fiatal férfi számára. A nő most már ott marad magányosan s többnyire már szegényen is és még ha látóhatárunkat nem is terjesztjük ki a másvilágig, az örök jutalomig és büntetésig, akkor is biztosan elmondhatjuk, hogy bajosan lesz olyan boldog és nyugodt öregkora - hogy a hazának s társadalomnak tett szolgálatokról ne is szóljunk -, mint akkor lett volna, ha megmaradt volna első és igazi férje oldalán, megtartotta volna annak tett esküjét, s mint tisztelt falusi jegyzőné és boldog családanya élne boldogan és tisztelten gyerekei és unokái körében.

Ha az állam (s már korábban a protestantizmus) nem gondolt volna arra, hogy legalább ebben az egyben "Krisztus Urunk is tévedett" s nem tartotta volna szükségesnek, hogy az embereket felszabadítsa a mai korba már állítólag nem illő középkori szigorúság vasmarkai alól s így a házasság nemcsak néhány hős keresztény, hanem az egész társadalom és a közfelfogás számára is felbonthatatlan maradt volna, az a nő, akinek a történetét röviden vázoltuk, minden valószínűség szerint egész életére megmaradt volna falusi jegyzőnének. Egész gonosz ember ugyanis (nőben tehát olyan, akit démonnak szoktunk mondani) kevés van. Az átlagember gyarló és erkölcsileg gyönge ugyan, de nem gonosz, nem elvetemült. A legtöbb ember olyan, hogy jó környezetben, jó közfelfogás közepette ő is becsületes és jó, s csak a rossz környezet teszi rosszá. A legtöbb ember csak az árnak nem tud ellenállni, csak külön utakon járni gyönge.

Jó, katolikus közszellemben, mikor polgári házasság még nem volt s az egyház törvényei még az államé is voltak egyúttal, vagy mikor már nem is volt így, de a falu közszelleme még teljesen katolikus és az egyház iránt engedelmes volt, ennek a hódítóan szép falusi jegyzőnének még egészen könnyű lett volna ellenállnia az első kísértésnek, a főszolgabíró iránta való rajongása tudomásulvételének. A főbíró legyeskedése láttára azonnal eszébe jutott volna ugyanis, hogy ebből jó nem lehet. Te a főbíró felesége sohase lehetsz, legfeljebb a szeretője, mondta volna neki egy hang. Mivel a jókból nem rögtön, hanem lassan lesznek rosszak, egészen bizonyos, hogy hősnőnk akkor még feltétlenül és minden habozás nélkül a tisztességes jegyzőné, nem pedig a főbírói szerető mellett döntött volna.

Akkor még, a dolog legelején, nem is lett volna az asszony számára ez a döntés túl nehéz, mert hiszen a szerelem is lassan fejlődik, nem mindjárt az első nap lesz "ellenállhatatlanná" (természetesen a főbíró részéről se). A legelején még aránylag könnyű neki ellenállni s tartózkodás vagy fagyos hidegség a szeretett személy részéről nagyon alkalmas a lehűtésre, kivált ha az asszony a viszonzásnak soha se adta volna semmi jelét s a bizalmas együttlétre se adott volna alkalmat. Ilyen határozott ellenállással el lehetett volna érni, hogy az ilyen főbírókban is felébredjen az önérzet s ne szaladjanak olyan szekér után, mely nem veszi fel őket. Pár hónapos lelki feszültség vagy válság után ilyen határozott viselkedés mellett többnyire minden maradandóbb nyom nélkül elmúlik a lelki vihar és rombolás nélkül múlik el a kísértés.

Ha azonban Krisztus Urunk a házasság felbontására kivételeket engedélyezett volna, akkor már rendkívül nehéz volna legyőzni a hasonló kísértéseket. Amit ugyanis az ember nagyon szeretne, azt igen könnyen el is hiszi, hogy lehetséges. S ha csak egy cseppet is gyarló az a nő (s melyik nem gyarló? Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy mindegyik, mert vannak nagyon kiváló emberek s nők is), mindjárt arra gondol, hogy az ő előkelő udvarlója a válás megengedését neki egész bizonyosan ki tudja majd eszközölni Rómában. (Még jelenleg, az egyház kérlelhetetlensége mellett is mindennapos ez a feltevés.)

Ez a remény aztán mindjárt meg is törné a nő ellenálló erejét s szinte lehetetlenné tenné számára azt a határozott, meg nem alkuvó viselkedést, mely hasonló esetben a szerelem lángra lobbanó szikrájának megakadályozásához feltétlenül szükséges. Ezért nem tűr és nem enged kivételt a Szentírás a válás tekintetében még akkor se, ha a szenvedő fél ártatlan és részvétet érdemel, vagy mikor a házasságból nem született gyermek, akinek nevelését és érdekét a válás veszélyeztetné.

Azért mond az egyház kategorikus, ellentmondást nem tűrő nemet a házasság felbontását illetően, mert válságos esetekben, nagy kísértések idején csak ez a kérlelhetetlenség használhat, csak ez tudja megadni a becsület útján való megmaradáshoz szükséges erőt.

Ha valakinek tehát ártatlanul, tisztán a másik fél bűne miatt bomlott fel és vált szerencsétlenné a házassága s mégse köthet helyette újat, sőt ha valaki még bűnös feleségét is hajlandó lenne visszafogadni, de az nem hajlandó hozzá visszatérni, annak alázattal kell fogadnia Istentől azt a megpróbáltatást, hogy ettől kezdve ő is épp úgy nemi megtartóztatásra van "kárhoztatva", mint a papok (a papok éppen azért vállalják ezt a megtartóztatást, hogy ezeknek a velük hasonló sorsra "kárhoztatottaknak" példát adjanak és sorsukat megkönnyítsék), és ha valóban ilyen lélekkel fogadja és mint Isten akaratát és a társadalomnak szükséges jószolgálatot jó lélekkel vállalja, akkor ez az önmegtagadó élet nem is lesz számára pokol.

Minden a hit komolyságától függ s nincs semmi másra szükség, mint csak arra, hogy valaki keresztény legyen, nemcsak névben, hanem a valóságban is. Egy keresztény ugyanis elsősorban azért él, hogy abban a másik, a halálunk után következő igazi életben boldog legyen. Ezért áldozatot vállalni csak annak lehetetlen, aki valójában nem is hisz ebben a másik életben, vagy ha mondja is, hogy hisz, de a tettei és a viselkedésmódja ezt éppen nem bizonyítják.

Szükségesnek tartom itt megemlíteni, hogy bizonyos esetekben nemcsak az egyház, hanem még az állam is megköveteli a hasonló önmegtagadást ártatlan emberektől is. Az állam (természetesen nem a kommunista államról beszélek) se enged új házasságot kötni például olyan házasfélnek, akinek házastársa már évtizedek óta fekvőbeteg. Pedig hát gyakorlatilag ez is a nemi élet örömeitől való megfosztottságot jelenti. De hát nem lehet másképpen, mert még a vallás nélküli állam se helyezkedhet ilyen esetekben arra az álláspontra, hogy a nemi élet előbbre való, mint a magasabb rendű emberi szeretet s így azt a házastársat, aki nemi partnernek szerencsétlenségére már nem alkalmas, egyszerűen az utcára lehet dobni.

Persze azoknak, akik hisznek is, meg nem is, és az élet célját nem az érdemszerzésben és az örök élet megszerzésében, hanem tisztán csak az élvezetekben látják, ez az önzetlen szeretet magas. Pedig ők is könnyen kerülhetnek majd olyan helyzetbe, hogy házastársuk önzetlen szeretetére kell majd szorulniuk s ugyancsak szánandó helyzetbe kerülnének, ha velük szemben ekkor házastársuk is az önzés álláspontjára helyezkednék. Annál helytelenebb ez az önző álláspont, mert nemcsak az örök életet, az örök boldogságot játsszuk el vele, hanem még a földi életet se teszi boldoggá. Rabjaivá tesz ugyanis bennünket szenvedélyeinknek, amelyek annál inkább követelőbbek lesznek, minél inkább kielégítjük őket s ezért sivárrá, kiábrándítóvá teszik az életet. A boldogságot a földi életben is csak az élvezi, aki életét eszmények szolgálatába állítja, nem pedig ösztönei kielégítésébe.

A házasságot tehát, mivel felbonthatatlan s így egész életünkre szól, nagyon meg kell gondolni. Ha valaki mégis elhibázza, szenvedni kell miatta. Ha elhibázásának maga az oka, akkor szenvedjen és vállalja a vele járó áldozatokat, mint saját bűnei vagy meggondolatlansága következményeit. Ha ártatlanul szenved, szenvedjen az örök jutalom reményében, illetve az örök kárhozattól való félelmében és abban a tudatban, hogy a köz érdekében hoz áldozatot. Aki azonban okos, a legtöbb esetben elkerülheti ezt az áldozatot nemcsak a házasság megkötése előtti óvatossággal, hanem a már elhibázott házasságban is azzal, hogy nem hagyja elmérgesedni a dolgot, hanem az elhidegülésnek engedékenységgel, alkalmazkodással, türelemmel, önmegalázással elejét veszi.

Legtöbbször ugyanis csak azért válik a házasfelek közt tűrhetetlenné a helyzet, mert a szereplők tudják, hogy lehet válni. Ha úgy tudnák, hogy nem lehet, vagy ha az evangélium tisztelete és az egyház iránti engedelmesség miatt az állam és a társadalom bűnös engedélyét mint jó keresztények nem veszik tudomásul, ha akaratuk uralma alá vetik mind érzékiségüket, mely más személy irányában jelentkezik, mind féltékenységüket (mely a hitvesi szeretet zabolátlansága), mind túlzott önérzetüket, mind anyagiasságukat, mind a házastársuk szülei vagy testvérei iránti esetleges ellenszenvüket, nagyon is lehetségessé válik számukra a "lehetetlen".

*

Befejezésül már csak azt a gyakran hallható ellenvetést, illetve rágalmat kell még elintéznünk, hogy a katolikus egyház a házasságot felbonthatatlannak tartja ugyan, de kivételes esetekben (s ezek a kivételek természetesen a gazdagok és előkelők számára állnak rendelkezésre) azért mégis felbontja. (Minden protestáns hittankönyv ezt állítja, ha újabban esetleg azt, hogy az előkelők ezek a kivételek, nem mondja ki nyíltan, hanem a hitoktató szóbeli magyarázatára bízza.) Szóbeszédben ez a feltevés egészen általános, még katolikusok szóbeszédében is. Mivel ugyanis a nehezet képviseli előttük és kívánja tőlük, a katolikus egyházra és a tanait képviselő papokra még a katolikusok is épp oly ellenszenvvel néznek, mint a más vallásúak, hiszen ők érzik ezt a szigort legjobban, nem pedig az egyházon kívüliek. Egyszerű fecsegésnek látszik csak ez a beszéd, pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Szentírásban s az evangéliumban maguk a papok se hisznek. E a szóbeszéd azt jelenti, hogy a házasság felbonthatatlansága az egyházban csak egyszerű pénzszerzési lehetőség a papok számára (mert világos, hogy az előkelők a kivételezést jól megfizetik).

Akik azonban papokat nemcsak rágalmakból ismernek, hanem olyan viszonyban vannak velük, mely lehetővé tette számukra, hogy lelkükbe is bepillanthassanak, azok tudják, hogy a papságnak lehetnek és vannak is emberi gyarlóságai s ezek az egyik papban nagyobbak, a másikban kisebbek, de arról, hogy a papság maga se hiszi komolyan azt, amit hirdet, szó se lehet. Ha így volna, akkor a papoknak nem emberi gyarlóságaik volnának, hanem egy közönséges bűnszövetkezet tagjai lennének. Ki látott azonban olyan bűnszövetkezetet, melyet még kétezer év alatt se lehetett leleplezni és lehetetlenné tenni, sőt amelynek minden ellenségéről kitűnt, hogy sokkal romlottabb és erkölcsileg alantabb állt, mint azok, akiket le akart leplezni? (Például a hitújítók, vagy a francia forradalom vezetői, vagy például Sztálin, akinek bűneit maga Hruscsov leplezte le.)

Az egyház csak olyan házasságot bonthat és bont fel, melyet csak megkötöttek, de el még nem háltak. De hogy az ilyen házasságot felbontja, mutatja, hogy szerető anyja híveinek, aki, amennyire csak módjában áll, igyekszik rajtuk segíteni. Mivel a Szentírás azt mondja, hogy a házasság azért felbonthatatlan, mert a házastársak már egy testté váltak, az olyan házasságot, melyet még csak megkötöttek, de amelyben a felek még nem váltak oly testté, még szükség esetén felbontja.

Világos, hogy ez csak olyan esetben történhet meg, mikor az el nem hálás megtörténtét a felek bizonyítani tudják. Világos, hogy ilyen kérelemmel értelmesebb és jobb módú hívők gyakrabban fordulnak az egyházhoz, mint a föld egyszerűbb népe, mert az effajta lehetőségekről a föld népe részint nem is tud, részit nincs se ideje, se pénze ilyesmivel törődni. Neki sokszor nem is olyan fontos, hogy bűnös viszonyban él-e vagy törvényesben.

Világos azonban, hogy vannak szegények is, akiknek lelki igényeik vannak s így nemcsak ma, hanem még a középkorban se szorítkoztak az egyházi házassági ügyek tisztán csak a gazdagokra.

Felbontja aztán még az egyház a hitetlenek (például a zsidók) házasságát is abban az esetben, ha a házasfelek egyike megtér s a másik nem akarja e lépésben követni. Ez az engedmény tisztán a Szentíráson (a rómaiakhoz írt levélen) alapszik, amely a megtérő hitetlennek megadja ezt az engedményt.

Ezt a két esetet kivéve az egyház soha házasságot fel nem bont és fel nem bontott.

Megengedi azonban híveinek, hogy újabb házasságot kössenek, ha sikerül nekik bebizonyítani, hogy külsőleg megkötött házasságuk a valóságban érvénytelen s természetesen mindig is (kezdettől fogva) az volt. Ez azonban nem a házasság felbontása, hanem éppen ellenkezőleg, annak megállapítása, hogy felbontásra nincsen szükség, mert a házasság nem jött létre.

Ezt az érvénytelenséget természetesen szintén bizonyítani kell, mert hiszen a külső jelek szerint létrejött. Ilyen eset például, ha a házasság nem szabad akaratból, hanem tisztán kényszer hatására jött létre, vagy ha bizonyítani lehet, hogy a felek valamelyike nem akart igazi, tehát felbonthatatlan és gyermekek nemzésére irányuló házasságot kötni. Különösen ez utóbbit igen nehéz bizonyítani még akkor is, ha valóság.

Hogy a menyasszonyt kényszerítik a házasságra, szintén sokkal gyakrabban fordul elő előkelőbb, mint egyszerűbb körökben, mert hiszen a kényszerítés többnyire a vagyon vagy a szülők nagyravágyása miatt történik. De a szegény, egyszerű ember (kivált a régi időkben) nem is nagyon tudja, hogy a házasság effajta érvénytelenítése lehetséges, s ha tudja is, azt már nem tudja, hova kell fordulnia, hogy kell eljárnia. Nekik a vallási műveltségük és e téren való igényeik is sokkal kisebbek, mint az előkelőbbeké. Nekik, ha már templomban nem lehet megesküdniük, legtöbbször jó a polgári házasság is. Ezek az okai annak, hogy a házasságok érvénytelenítése gyakoribb előkelőbb körökben, mint egyszerű emberek házassági ügyeiben.

Egy volt tanonctanítványom például, akinek szerelmét az apja egy gazdag emberhez kényszerítette, de ő már az esküvő utáni éjszaka megszökött tőle s utána nemsokára polgárilag egybekelt szerelmesével, megtudta tőlem, hogy polgári neje első házassága érvénytelen, mert kényszerből történt, de fel is lehet bontani azon a címen, mert el se hálták. Hiába írtam meg neki azonban én magam ingyen az érvénytelenítést kérő keresetlevelet: mivel az üggyel addig nem foglalkozhattak, míg a kérvényező a perköltségekre (tanúkihallgatások, a vele járó levelezések, a per aktáinak és ítéletének több példányban való legépelése stb.) 200 pengőt be nem küldött (még ennek elengedését is el lehetett volna érni, ha a kérvényezőnek nem lett volna megfelelő, sőt jó keresete), a dologból nem lett semmi, mert az illetőnek mindig másra kellett a pénz. Pedig hívő lélek volt az illető és intelligens és jólelkű is. A 200 pengőt állandóan gyűjtögette, de amit összegyűjtött, hamarosan mindig el is költötte. Mivel azonban a bizonyítást pénz nélkül nem lehet elintézni, bizonyítás nélkül pedig az egyház a legjobb akarattal se mondhatja ki, hogy a menyasszonyt kényszerítették, illetve, hogy a házasságot nem hálták el, a dologból máig se lett semmi.

Egy másik ismerősöm számára, aki olyan elvált protestáns emberhez ment feleségül polgárilag, aki még katolikussá is szívesen lett volna, ha második élettársával templomban is megesküdhet, ez azért nem volt lehetséges, mert az első házasság érvényes volt, noha csak protestáns imaházban kötötték. Ő akármekkora pénzáldozatra is hajlandó lett volna.

Mikor ez ügyben elment egy híres ügyvédhez, az azt mondta neki, hogy ha hoz nekem egy akkora aranyat, mint amekkora egy ezüst ötpengős, akkor én elintézem magának, hogy templomban is megesküdhet. Ez az asszony se volt azonban olyan gazdag, hogy ekkora aranyat produkálni tudott volna s ezért az ügyvéd felmentve érezte magát ígérete teljesítéséből.

Egyébként hitvány, pimasz megjegyzés volt ez az ügyvéd részéről, melyet bizonyára ő maga se vett komolyan, de a hit igazságában és a papok becsületében való kételkedés magjait mégis egész életére elvetette az asszony lelkében, mert lehetővé tette számára, hogy bűnében a hibát ne magában, hanem a papokban keresse. (Ami ugyanis nem bűn, ha nagy aranyunk van, az nem lehet bűn akkor se, ha nincs elég nagy aranyunk.)

Hogy nem pénzt emlegetett az ügyvéd, hanem egy bizonyos nagyságú aranyat (noha nem infláció idején történt a dolog), mutatja, hogy maga se tekintette komolynak ajánlatát. Ha mégis annak vette, akkor az arannyal csakis hamis tanúk fogadására gondolhatott, bár az, aki ezt a furcsa feltételt hallotta, csakis a papok megvásárlására gondolhatott. Pedig az ügyvéd nemcsak a papok megvesztegetésével, hanem még hamis tanúk megvásárlásával se tudta volna beváltani lelkiismeretlen ígéretét, mert a Szentszéknek természetesen arra is van gondja, hogy hamis tanúkkal se lehessen operálni.

Hogy a szentszéki perek lefolytatásához pénz is kell, az természetes és ezért ez nemcsak a papok megvásárolhatóságát, hanem még emberi gyarlóságát se bizonyítja. Említettem már, mire kell a pénz. Legfeljebb tehát arról lehetne szó, hogy a szentszéki perek lefolytatásának költségeit a felek helyett a püspök viselje. Bizonyára méltatlan kívánság, mert ha egy házasság érvénytelen, annak többnyire a felek vagy hozzátartozóik bűne az oka, bajos tehát felhozni okot arra, hogy miért kelljen ennek a levét a püspöküknek meginnia. De igen sok megindított per annyira komolytalan, hogy megindításának oka egyedül csak a perlő makacssága vagy bosszúsága. Van-e értelme annak, hogy még effajta gyarlóságait is a püspöke számlájára elégíthesse ki valaki?

Ha annak az összegnek, melyet a perlő fél a perköltségekre befizet, egy része azoké az egyházi bíráké lenne, akik ügyében ítéletet hoznak, az se lenne visszaélés, sőt még emberi gyarlóság se. Hiszen egy-egy ilyen ítélet megfogalmazása és megindokolása olyan szellemi munka, melyet egy ügyvéd csak busás díjazás fejében csinál meg. Mennyire kis összeg jutna azonban az összesen befizetett 200 pengő egy részéből egy-egy bíróra? Jelenleg pedig a hajdani 200 pengő helyett mindössze 700 kommunista forint az a legnagyobb összeg, melyet egy szentszéki per lefolytatása fejében le kell fizetni. Mennyi jutna hát a sok aktagyártás, jegyzőkönyvfelvevés, tanúkihallgatás, postaköltség, gépírás és másolat költségeinek levonása után egy-egy, a perben ítélkező bíróra? (A kiszállásnak mindenképpen ingyen kell történnie, mert akkor nem 200 pengőt, annál kevésbé 700 kommunista forintot kellene kérni a perlőktől.) Pedig még egy napszámos is napi 50 forintot kap munkájáért.

A pénzt egyébként se házassága érvénytelenné nyilvánításáért fizeti az ügy megindítója, mert hiszen előre kell lefizetnie s így akkor, mikor fizet, még nem is tudhatja, hogy kérelme sikerrel fog-e járni. A pénzt a per lefolytatására, tehát a per megindítója állításai bizonyításának megvizsgálására szükséges költségekre kell a félnek fizetnie, s erre épp úgy szükség van akkor is, ha a bizonyítás nem sikerül, mintha sikerült. Hogy a nyertes fél örömében esetleg utólag fizessen, arról természetesen szó sem lehet. Még felkínálni se lehetne. Az egyházi bírák szentszéki működésükért fizetést nem kapnak. A per lefolytatására befizetett összegből se kapnak egy fillért se. Legfeljebb az elhasznált papírt veszik meg nekik belőle, de sokszor még azt se, mert azt, mint csekélységet, elhanyagolják. A szentszéki bíró tehát nemcsak fizetést nem kap munkájáért, hanem ha csekélységet is, de még ő fizet azért, hogy ingyenmunkát végez.

A tényállás ilyen ismeretében látjuk csak igazán az olyan kijelentések pimaszságát, hogy ha ekkora meg akkora aranyat hoz nekem, biztosítom róla, hogy megtörténik, amit szeretne. Abból a nagy darab aranyból ugyanis akkor is mindenki kapna, csak a papok nem, akik a házasság érvénytelenségét kimondták. Az ő bűnük még akkor is csak az volna, hogy együgyűségükben nem láttak túl az ügyvédi fogásokon s hittek az aranyon vett hamis tanúknak, nem pedig az, amit mindenki gondol, hogy elsősorban ők azok, akik az arany rabjai s mindent érte csinálnak.

Ez egyénként is azt jelentené, hogy a papok (mégpedig a papok java, mert a szentszéki bírák bizonyára nem a papság aljából kerülnek ki) közönséges szélhámosok, népbolondítók, akik mindent pénzért csinálnak és pénzért mindenre kaphatók. Nem hisznek az evangéliumban, se Krisztusban, Szent Mátéban vagy Szent Pálban. Ezeknél tehát még sokkal különbek a Lutherek és Kálvinok, mert azok legalább nem gyötrik az embereket középkorból maradt ócskaságokkal, s nem állnak útjába boldogságuknak. Ezek a katolikus papok képmutatóan Krisztust és evangéliumot emlegetnek, de csak azért, hogy az embereket annál jobban megfejhessék s aztán a markukba röhögjenek. Magyarul ugyanis ez következik abból, hogy az egyház a házasságot felbonthatatlannak tartja, de azért a gazdagoknak mégis felbontja.

Hiába, magas a mi társadalmunknak a kereszténység. Nemcsak maga nem tud keresztény lenni, hanem még azt se tudja elhinni, hogy legalább a papok keresztények. Hogy a lelkiismeret ne bántsa a bűneiért, bebeszéli magának, hogy a papok még nála is rosszabbak.

Ennek a felfogásnak díszpéldánya Mikszáthnak a kommunistáktól oly felkapott "Különös házasság"-a. Pedig hát hogy mennyire hamis a közfelfogás, még ebből az ócska regényből is megtudhatjuk, mert hiszen még ebben is az van, hogy az egri papok még egy gróf házasságát se voltak hajlandók érvénytelennek nyilvánítani, pedig - legalábbis a regény szerint - a gróf ugyancsak megnyitotta az erszényét.

Itt a papok bűne nem az volt, hogy megvesztegethetők, hanem az, hogy túl kegyetlenek voltak (nem a szegényekhez, hanem a grófhoz). Mikszáth regénye szerint természetesen csak azért, hogy a saját piszkaikat leplezzék. Ennek a különös házasságnak nem ugyan a regénye, hanem a tényleges története azt bizonyítja, hogy Mikszáth állítása éppen ebben a leghazugabb, sőt a legbecstelenebb. Az ugyanis, hogy a papoknak piszkuk volt ez ügyben, melyet leplezni voltak kénytelenek, egyedül Mikszáth egészen aljas hazugsága.

 

Vegyesházasságok, reverzálisok

"Hős cselédlány" a címe a lutheránus Harangszó 1937. január 17-i száma egyik kis cikkének, melyhez hasonlót egyébként majdnem minden felekezeti lap majdnem minden számában találhatunk. A cikk szövege ez:

"A városban szolgált gazdag iparos családnál. Szolgálatának ötödik évében házasságot ígért neki a gazdája fia. Megdobban a kis cselédlány szíve. De volt egy kikötése: tagadja meg hitét s azokét is, akik még meg sem születtek. A kis cselédlány pedig felvetette fejét és a hitvallók hősiességével mondta a lélekkufároknak: "Inkább a szívemet tépem ki, de a hitemet nem adom". Azonnal felmondtak neki s a kis cselédlány otthagyta a feléje mosolygó jólétet, otthagyta a kalapot, elment haza kapálni szegényen, kendősen, de megmaradt hűségesen a hitében."

"Kis cselédlány! Lélekben megszorítjuk derék kezedet s veled együtt mindazokét, akik ebben a szörnyű lélekvásárlásban hősiesen hívek tudnak maradni!"

Az első szavunk minderre az, hogy nekünk nem a cseléd, hanem a család tetszik, amelynél szolgált. Megállapítjuk, hogy derék egy család lehetett ez a gazdag katolikus iparoscsalád. Sajnos, nem nagyon sokan vannak, akik vallásilag ennyire műveltek és gerincesek, mint ezek voltak. Milyen szép, milyen demokratikus lélekre vall, hogy beleegyeztek fiuk házasságába, s milyen szilárd erkölcsi érzékre és okosságra, hogy a házassági terv meghiúsultával azonnal felmondtak a cselédlánynak. Persze a felekezeti lap nem erkölcsi érzéket vesz ebben az "azonnali" felmondásban észre, hanem üldözést vagy egyszerű bosszúállást. Pedig hát az a cseléd semmit se vesztett a felmondással, hiszen a régi helyett kapott volna egyszerre akár öt új helyet is, ha nem akart volna visszamenni falujába, hanem tovább akart volna szolgálni.

Ami a cselédlányt illeti, semmiképpen se találjuk olyan nagy hősnek, mint a Harangszó. Legfeljebb (ha csakugyan úgy történt a dolog, mint a felekezeti lap írja) ostobának. De nem nagyon valószínű, hogy úgy történt, ahogy a Harangszó írja.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a cselédlány nem lehetett olyan "kis" és olyan ártatlan, mint amilyennek a reklám feltünteti. Hiszen maga a reklám árulja el, hogy már csak ezen az egy helyen is öt éve szolgált már. Fiatal, tapasztalatlan vagy túl idealista tehát már csak a kora miatt se lehetett. "Hősiességének" fő oka tehát csakis az lehetett, hogy az az iparoscsalád, amelynél szolgált, nem is lehetett olyan gazdag, vagy ha igen, talán a fiuk volt feltűnő csúnya, sőt esetleg talán még hibás is és a róla való lemondáshoz nem kellett valami nagy áldozat. Mivel pedig azt joggal feltehetjük, hogy a leány viszont nem lehetett éppen utolsó (mert hiszen látjuk, hogy megtetszett), joggal feltehetjük, hogy nem kellett neki egészen a "szívét kitépni", hogy "nem"-et mondhasson s így "hősies" tettét végrehajtsa.

Az ilyen nagy hősiesség nem is nagyon szokásos protestánséknál, mert láttuk, hogy ha túl jó a "parti", ők maguk is megbocsátják híveiknek a reverzálist, sőt ha különlegesen nagy a szerencse, sőt még az áttérést is. Jól tudják ugyanis, hogy hívük, ha csak mód van rá, a reverzálist úgy is kijátssza majd, sőt ha áttért, akkor is protestáns marad lélekben s azzal a nagy vagyonnal, mely reverzálisával vagy áttérésével tulajdonába jutott, többet használhat a felekezetnek, mintha anyakönyvi kivonatának jegyzet rovatába nem írták volna be a vallásváltoztató megjegyzést. Aztán még az is nyereség a felekezetnek, ha a tőle származó nagy vagyonú katolikus gyerekek legalább hitközönyösök lesznek, mint például azok lettek Andrássy Gyula gyerekei a kálvinista Kendeffy Katinkától vagy Károlyi Tiboréi a szintén kálvinista Degenfeld-lánytól.

Másutt bővebben kifejtettük már, de itt is megemlítjük, hogy ez a "kis cselédlány" akkor se "tagadta" volna meg a "hitét", ha nem lett volna ilyen nagy "hős". Rámutattunk már, hogy ennek a lutheránus cselédlánynak katolikus gyermekei is hitték volna mindazt, amit anyjuk hitt. Változás csak annyiban történt volna, hogy katolikus gyermekei ezenkívül még sok olyanban is hittek volna, ami ellen eretnek anyjuk makacsul protestált, amiben makacsul nem hitt. Protestációt, tiltakozást, hitetlenséget hagytak volna el tehát a gyermekei, nem pedig a hitüket. Hitetlenséget el nem hagyni pedig bizonyára nem hősiesség, hanem dac, gőg, makacsság és fanatizmus.

Ha azonban a huszadik évén már jóval túl levő, tehát semmiképpen se "kis"cselédlány csakugyan olyan hős volt, mint a Harangszó beharangozta, akkor - sajnos - azt kell megállapítanunk, hogy nagyon ostoba volt. (Éppen azért nem tartottuk valószínűnek, hogy hős volt, mert protestánsok nem szoktak ostobák lenni.) A cikkből jól kivehető, hogy írója nem annyira a leánynak a katolikus egyházba való visszatérése, mint inkább katolikus reverzálisadása ellen harcol. Hiszen "lékekkufárokat", "szörnyű lélekvásárt" és azok hitének megtagadását emlegeti, "akik még meg sem születtek". Jól látható tehát, hogy tulajdonképpen reverzálisadásról van szó, nem pedig áttérésről.

A kis cselédlány logikátlansága s így ostobasága abban áll, hogy nem vette észre, hogy ha az esküvő a lutheránus imaházban lett volna, azok hitét, akik "még meg sem születtek", akkor is megtagadta volna. Mivel ugyanis férjjelöltje katolikus volt, lutheránus reverzálisról pedig szó se lehetett, mert hiszen ha csak nem akart volna ő is beállni "lélekkufárnak", a fiai így is csak katolikusok lehettek volna, tehát legalább a fiainak a hitét így is elárulta volna, legalább a fiait így is a katolikus bálványimádásba taszította volna, mégpedig már akkor, mikor még meg se születtek. Hiszen még az is könnyen lehetséges, hogy nem is született volna más gyermekük, mint csak például négy fiú, tehát még így is egyenesen minden gyermekük lehetett volna "bálványimádó".

Már most kérdem: Hol a logika abban, hogy az anya részére, ha már az Isten úgy akarta, hogy katolikus férje legyen, nem bűn, hogy a fiai hitét megtagadja, ellenben, ha a gyermekei közül egy vagy kettő lány lesz s azok katolikus nevelésébe is előre beleegyezik, akkor már egyszerre megbocsáthatatlan bűnt követ el, ami ellen "hősiesen" kell küzdeni s miatta akár még a szíve szerelméről vagy a jólétről vagy rangról is gondolkodás nélkül le kell mondani? Így aztán mindjárt megértjük, miért bocsátják meg protestánsaink Petőfinek és Jókainak vagy a főhercegi házasságot kötő Bocskay Katalinnak ezt a nagy bűnt, de azt semmiképpen se értjük, miért nem bocsátják meg ugyanezt a kis lutheránus cselédlányoknak is.

Vajon okos, logikus dolog-e a jólétről, rangról vagy szerelemről csak azért lemondani és csak azért elrontani egy egész életet, sőt - urambocsá! - egyenesen "kitépni a szívét" valakinek, mert véletlenül nem fiai születnek, hanem leányai s ő a leányainak is olyan hitet szánt, mint amilyent a fiainak felekezete helyeslésével szánhatott volna? Nincs igazam tehát, ha ostobának mondom azt a "kis hőst", aki csak ezért lemond a jólétről, sőt egyenesen "a szívét tépi ki"?

Ez a kis cselédlány csakugyan nem a hitének, hanem a lelkipásztorai butításának lett az áldozata. Az ugyanis egyedül csak a lutheránus lelkészek érdeke, hogy ha a fiúk már nem is lehetnek lutheránusok, mivel az apjuk nem az, legalább a lányok maradjanak meg lutheránus adófizetőknek s így a felekezet híveinek száma ne csökkenjen évről évre (elég baj, hogy az egyke miatt úgy is csökken). Mondom, az egyedül csak a protestáns lelkészek érdeke, mert az "evangélikus" hithez ennek igazán nincs semmi köze.

Ha itt valóban az evangélikus hit igazságához való ragaszkodásról lenne szó, akkor a felekezeti "hősnek" nemcsak a lányait, hanem a fiai közül se volna szabad egyet se átengednie a római bálványimádásnak se születésük előtt, se születésük után. Ha mégis átengedné, akkor ez valóban szörnyű volna és valóban "lélekkufárság" lenne, de ha csak a fiúk számítanak, a lányok nem, akkor már csakugyan "szörnyű" a dolog, s valóban "lélekkufárság", de nem a római egyház részéről, melynek hite van s ezért egyetlen gyerek hitének átengedéséről se tárgyalhat, hanem a protestáns felekezetek részéről, melyek nem ismernek egyedül üdvözítő hitet, ezért nem is ragaszkodnak kivétel nélkül minden gyerekhez, de viszont anyagi és uralmi okokból csak a gyerekek egy részét hajlandók átengedni, de valamennyit csak akkor, ha főhercegekről vagy a felekezet olyan szellemi arisztokráciájáról van szó, mely még akkor is dicsőség a protestantizmusra, ha a gyerekei már nem is lesznek protestánsok. Ez nem is olyan nagy baj, mert azok a gyerekek már úgysem lesznek olyan híresek, mint az apjuk. Ők mindig apjuk körül fognak keringeni. Az apjuk a nap, úgyis protestáns s nem elég dicsőség-e a protestantizmusra, hogy ez a dicső nap nemcsak annak született, hanem - legalábbis az anyakönyvben - meg is maradt protestánsnak? (Jókai és Petőfi lélekben is mindig megmaradt annak, de csak a katolikusellenességben (ha szerelmük kívánta így, még abban se), de nem abban a pozitívumban, melyben egy protestánsnak hinnie kellene.)

Egyedül tehát a protestáns hatalmi érdek az oka, hogy a vegyesházasságok és a reverzálisok ügye olyan sokat foglalkoztatta a magyar közéletet és a politikát és már évszázadok óta annyira megrontotta nálunk a társadalmi békét. Felekezeti részről azt állították (még Tisza István is így beszélt, mégpedig miniszterelnöki minőségében), hogy a magyar társadalom a vegyesházasságokon épül fel. Ez persze egyáltalán nem igaz, mert a vegyesházasságok nem annyira a magyar, mint inkább csak a protestáns magyar társadalom szempontjából annyira fontosak. Protestánsaink azonban nagy szerénységükben a kettőt mindig egynek veszik még akkor is, ha mint Magyarország miniszterelnökei beszélnek s így az ember joggal elvárhatná tőlük, hogy legalább ekkor ne nézzenek mindent felekezeti szemszögből.

Mikor például Tisza István ezt a kijelentést tette, csak a kálvinisták házasságainak volt harmincnál több százaléka vegyes (a lutheránusokéinak pedig még negyven százalékánál is több), de a katolikusok házasságainak már csak tíz százalékánál több. Országos viszonylatban tehát közel se volt olyan sok a vegyesházasság, hogy azt lehetett volna állítani, hogy az egész magyar társadalom azokon épül föl. Ez csak akkor lett volna így, ha a magyar társadalom körülbelül fele részében lett volna protestáns és fele részében katolikus. Magyarország kálvinista miniszterelnöke - úgy látszik - vagy azt hitte, hogy így is áll a dolog, vagy pedig az ő szemében csak két-három katolikus számított annyit, mint egy protestáns, sőt Tiszának egyenesen a magyar protestáns társadalom volt a magyar társadalom.

Protestáns részről tűrhetetlen türelmetlenségnek, a protestantizmust sértő lekicsinylésének s így a vallási villongások elpusztíthatatlan gyökerének tartják a katolikus egyház azon "kihívó" dogmáját, hogy a katolikus hívőnek vegyesházassága esetén csak a katolikus templomban szabad megesküdnie és minden gyermekének katolikusnak kell lennie. Azt mondják, hogy addig béke nem lesz és nem is lehet ebben az országban, míg a katolikus papság ebből a gőgös és türelmetlen eljárásmódjából nem enged. Hajdan még a katolikus Deák, sőt eleinte még Széchenyi is tántoríthatatlan ellenfele volt e tekintetben az egyháznak (vagy mint ők gondolták, a papságnak), mert azt hitték, hogy ez nem az egyház lényegéből folyó következetesség, hanem a papságnak uralomvágyból folyó visszaélése.

Láttuk már, milyen nagy vallási műveletlenség jele ez Deák és Széchenyi részéről, és hogy itt nem visszaélésekről s nem is papokról van szó, hanem megváltoztathatatlan dogmákról, sőt még ennél is többről: az egész katolicizmus lényegéről és alapjáról: az igazság öntudatáról. Ha az egyház ebben engedne, egyedüli létjogáról mondana le, tehát halálos ítéletét írná alá. Ha a katolikus egyház a maga tanait igaznak, Krisztust Istennek, magát Krisztus képviselőjének tartja a földön, akkor ebből a követeléséből nem engedhet.

Vegyesházasság esetén a gyermekeken csak olyan vallás osztozhat, amely már belenyugodott abba, hogy tanait meghaladta már az idő s elismeri, hogy nem igazságokat tanít (melyeket sohase haladhat meg az idő, melyek soha el nem évülhetnek s melyekért akár meghalni is mindig készen kell lenni), vagy csak egy faji összetartó formát képvisel (világos, hogy ez esetben engedhet jogokat egy másik fajnak, ha híve történetesen ez más faj egyik tagjával köt házasságot) vagy csak családi tradíciókat és az ősökhöz való tiszteletreméltó ragaszkodást jelent (világos, hogy hívének ebben az esetben is tiszteletben kell tartania annak az övétől különböző családi tradícióit is, akivel házasságot köt, ha egyszer nem a maga "brancsbelijével" köt házasságot), vagy a vallást csak objektív tartalom nélküli élménynek, egyéni hangulatnak, érzelemnek tartja csupán (világos, hogy ez esetben is furcsa dolog lenne, ha a maga egyéni élményeit akarná rákényszeríteni más vallási formákhoz szokott és ezért vallási érzelmeit más formában kiélő hitvestársára, vagy legalább minden gyermekükre).

Az olyan vallás azonban, mely az igazság igényeivel lép elénk, tehát az a vallás, amely még ma is komoly vallásnak tartja magát (mert hiszen valláson tulajdonképpen nem is érthetünk mást, mint csak ezt s egy vallásnak bizonyára joga van vallásnak lenni), semmiképpen se viselkedhet így. Az ilyen vallás semmiféle más vallást nem ismerhet el éppen úgy, mint az egyszeregyen kívül se lehet más egyszeregy és mint ahogyan az elektromosságnak vagy az atomrobbantásnak se lehetnek minden trösztnél más törvényei, és mint ahogyan eltérő véleményeknek s kételkedésnek legfeljebb csak ott lehet helye, ahol a valóság, az igazság bizonytalan.

(Világos, hogy az olyan vallás se lehet az igazi vallás, amely azt tartja, hogy az igazságot vallási téren nem ismerjük, a vallás és a földi élet célja tehát csak az, hogy bibliaolvasással ezt egész életünkön át keresgéljük. Milyen fonák dolog lenne tehát az is, ha ezek az így vélekedő protestáns felekezetek is minden gyermeket maguknak követelnének s a vegyesházasságokban, sőt - legalábbis ha elvi téren maradunk s nem a gyakorlati hasznot nézzük - ilyen vallási alapon állva mennyire furcsa dolog még az is, ha a protestáns oly fanatikusan tiltakozik az ellen, hogy minden gyereke katolikus legyen.)

A katolikus vallás nem ilyen keresgéléssel foglalkozó vallás, de az ilyen vallásnak nincs és nem is lehet valami megfogható haszna. Nincs tehát rá különösebb szükség se s így az se nagyon fontos, hogy benne a vegyesházasok gyermekei milyen vallásúak lesznek. Az ilyen vallás csak azért jó és azért elég az embernek, mert kényelmes. Hogyne volna kényelmes, mikor a bibliaolvasás keresése közepette csak az talál, aki akar, és azt találja, amit akar. Érdemes és szabad hát ezt a kényelmet vegyesházassági veszekedésekkel, sőt ádáz harcokkal elrontani? Az ilyen alanyi alapon vallást kereső keresztények a vallásukat, ha gyarlók (pedig melyik ember nem gyarló?), a maguk képére és hasonlatosságára alkotják meg. Így nem csoda, hogy az ilyen emberek nem tudják megérteni a katolicizmus meg nem alkuvásának tiszteletreméltóságát s annál kevésbé azt, hogy ez a katolicizmusnak annyira lényege, hogy semmiképpen se engedhet belőle s hogy az ő követelésük tulajdonképpen azt jelenti, hogy a katolicizmus is mondjon le igazságjellegéről és alakuljon át olyan értelemben vett vallássá, mint amilyen az övék. Szóval oda jutottunk már - mert ez a követelés ezzel egyenértékű -, hogy igazságvallást nem is tűrnek már és a társadalom hisztérikus türelmetlenséggel követeli, hogy az állam se tűrje.

Ha a katolikus egyház igazságnak ismeri el és tartja magát, akkor még ha nem akarja, akkor is meg kell követelnie híveitől, hogy minden gyermeküket katolikusnak neveljék még akkor is, ha a hitvestársuk nem hiszi azt a hitet, melyet ők igaznak tartanak. Ha a katolikus egyház Krisztus igaz egyházának tartja magát (pedig ez csak nem bűne?), akkor kénytelen a protestáns felekezeteket és a görögkeleti egyházakat lázadóknak tekinteni. De ha azoknak tekinti őket, akkor semmiképpen se egyezhet bele abba, hogy hívei a gyermekeik közül akár csak egyet is ilyen lázadónak neveljen. A katolikus egyháznak tehát e tekintetben csak egy bűne van: az, hogy következetes s komolyan hiszi azt, amit hirdet.

Ha a katolikus egyház igaznak tartja magát, akkor kénytelen minden más vallást tévesnek, tehát rossznak tekinteni, s világos, hogy semmiképpen se nézheti el híveinek, hogy gyermekeik közül akár csak egyet is és akár a világ minden kincse árán is ilyen téves, rossz vallásban neveljenek. Ha a katolikus egyház tudja, hogy Jézus Szent Pétert az egyház fejévé tette s az az akarata, hogy az egyháznak ma is feje legyen s mindenki, aki az ő báránya, az ő legeltetése alatt álljon, akkor nem tűrheti, hogy hívei a gyermekeik közül akár csak egyet is úgy neveljenek, hogy ezen az egyetlen törvényes aklon kívül álljon, sőt később majd egyenesen ellene izgasson. Ha valaki tudja, hogy a gyónást Krisztus rendelte, akkor világos, hogy egy gyermekét se járathatja olyan iskolába, melyben azt tanulja, hogy a gyónás csak a papok találmánya, tehát csalás.

De ha mindez igaz, akkor igaz az is, hogy az olyan vallás, mely nem áll ezen az alapon s azt hirdeti, hogy vegyesházasságok esetében "az igazság" azt követeli, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék, nem tarthatja magát igazságnak, még ha még annyira állítja is ezt. Ki látott ugyanis olyan igazságot, mely 50-50%-ra kiegyezik a tévedéssel, tehát ezt egyenrangúnak tartja magával? Nevelheti-e csak egyetlen egy gyermekét is katolikusnak olyan egyén, aki a katolicizmust megrontott, sőt bálványimádásba süllyedt kereszténységnek tartja? Küldheti, vagy akár csak elengedheti-e a misére a gyermekét akkor, ha az a mise szerinte közönséges bálványimádás? S engedheti-e gyónni, ha az a gyónás szerinte papi csalás? Pedig az a protestáns, aki felekezete tanai értelmében (mivel a felesége katolikus) gyermekeit megosztja a két vallás között, mikor ezek egy részét misére küldi és gyónni engedi.

A protestantizmus reverzálisokat nemcsak nem követel, hanem ezek követelését el is ítéli. Hisz csak az imént láttuk, mily megvetéssel nevezi "lélekvásárnak" és "szörnyűnek", azokat a katolikus papokat pedig, akik ezt megkövetelik, "lélekkufároknak". Ennek ellenére ma már régen protestánsaink is elfogadnak, sőt titokban még követelnek is reverzálisokat, tehát ők is áttértek már a "szörnyű lélekvásárra" (ez azonban már valóban "szörnyű"). Ma már ez náluk a lelkészek és azok családjára vonatkozólag, akik felekezeti állásban vannak, már egyenesen törvényileg van előírva.

A protestáns lelkészek, kántorok, sekrestyések és a protestáns tanítók és tanárok ezrei felekezetük parancsából mindnyájan kénytelenek "szörnyű lélekvásárt" űzni és "lélekkufárrá" lenni, mert másképp állásukat vesztik. Szomorú sors! De hogy püspökeik előtt minél jobb statisztikával szolgálhassanak, ma már az is mindennapi dolog, hogy a protestáns lelkészek vegyesházasságra készülő híveiknek jelentkezésekor azt hazudják (tudom, hogy becsületsértő kifejezés ez, de mégis használnom kell, mert igaz), hogy másképp nem eskettetik meg őket, mint csak protestáns reverzálissal (nem egy tanítványommal megtörtént már). Csak mikor látják, hogy taktikájuk eredménytelen (sajnos elég ritkán eredménytelen), akkor esküdtetik meg őket - szavukat meghazudtolva - reverzális nélkül is.

A nyilvánosság előtt (például felekezeti lapjaikban is) azzal mentik magukat protestánsaink a felekezeti állásban levőkre egyenesen előírt reverzálisaikért, hogy hát nem szívesen teszik ugyan (még csak az kellene, hogy szívesen legyenek lélekkufárok!), de hát őket a katolikus egyház kényszeríti rá erre a protestantizmus természetével, sőt lényegével ellenkező eljárásmódra. Tehát még most se igazságöntudatukat hozzák fel okul (igaz, hogy nem is hozhatnák fel, mert hiszen akkor a protestantizmus alapelvével, a lelkiismereti szabadsággal kerülnének ellentétbe, s akkor számon kérhetnénk tőlük, hogy eddig miért nem volt igazságöntudatuk), hanem csak a kényszerhelyzetet.

Nemcsak az nem jut tehát eszükbe, hogy nekik a protestantizmus igazsága miatt kell arra törekedniük, hogy a protestánsok minden gyermeküket protestánsnak neveljék, hanem még csak az se, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Olyan eszközt, amely "szörnyű" és amely az evangélium hirdetőjéből "kufárt" csinál, nem szabad felhasználni "a hit" terjesztésére. Még akkor se volna szabad ezt megtenni, ha nem a protestantizmus kisebb vagy nagyobb adóbevétele vagy hatalma, hanem egyenesen a léte függne tőle. Rosszat jó célból se szabad tenni. Ha a reverzálisszedés rossz (márpedig a protestánsok szerint az, hiszen a Harangszó "szörnyűnek" és "kufárságnak" nevezi, de bizonyításul egyenesen tízezernyi idézetet hozhatnánk fel a protestáns sajtóból és prédikációkból), akkor semmiféle körülmények közt se szabad hozzá folyamodni.

Milyen szomorú erkölcsi bizonyítvány, hogy a protestantizmus tudatosan "szörnyűségeket" követ el és "lélekkufársághoz" folyamodik csak azért, mert ők a katolicizmus erre állítólag rákényszeríti! S értsük meg: nem arra kényszeríti rá, hogy ezután ő is igazságnak tartsa magát s ezért ő is épp oly kíméletlen és türelmetlen legyen, mint az igazság szokott, hanem csak azért, hogy hívei ezután kissé lassabban fogyjanak s az adóbevételek ne csökkenjenek. Így valóban "szörnyű" ez a "lélekvásár", katolikus alapon állva azonban az igazság iránti természetes kötelesség, melynek elmulasztása becstelenség volna.

Protestánsaink ebben a tekintetben is tanulhatnak önzetlenséget attól az egyháztól, mely viselkedésével lépten-nyomon bebizonyítja, hogy nem a haszon vagy a hatalmi terjeszkedés a célja, hanem az igazság és a jó szolgálata és attól az anyagiasnak rágalmazott katolikus papságtól, mely szemrebbenés nélkül áldozza fel hatalmát vagy anyagi érdekeit, azért az igazságét, melyet szolgál, s melynek annyira tudatában van.

Ismerek protestáns értelmiségit (még költő is az illető), aki maga ajánlotta fel hitvány katolikus menyasszonyának, akitől azóta már rég el is vált, a katolikus reverzálist. "Kérlek, ezt nem kívánhatom tőled", mondta neki a "katolikus" menyasszony. "De én kívánom", volt a vőlegény válasza, s így aztán a nő is beleegyezett. (Bár bizonyára nem szívesen, mert hiszen ebből az következett, hogy az esküvő előtt meg kell majd gyónnia.) Mikor azonban jelentkeztek a plébánián, kisült, hogy így se esküdtetik meg őket, mert a férfi elvált ember (bár házasságát nem kötötte katolikus templomban). Az eredmény aztán az lett, hogy elmentek a protestáns templomba esküdni s most már - a katolikus menyasszony teljes helyeslésével - protestáns reverzálist kötöttek, hogy a gyerekek ne legyenek törvénytelenek. (Pedig hát így is csak törvénytelenek voltak, mert nem az a fontos, mi van az anyakönyvbe írva, hanem mi a valóság. Egyébként a törvénytelenséget - kíméletből - a katolikus anyakönyvbe se írták volna be, nem is szólva arról, hogy gyerekük úgy se lett, sőt a menyasszony ezt nekem már az esküvő előtt is megmondta, hogy nem lesz. Miért volt hát akkor mégis szükség még a külön protestáns reverzálisra is? Nem azért-e, mert a sátán lakott bennük? Nem azért-e, mert bosszút lihegtek az anyaszentegyház ellen azért, mert a felkínált reverzális ellenére se esküdtette meg őket?)

Egy nemesócsai kálvinista kisgazda nekem ajánlotta fel Érsekújvárott, hogy első házasságából származó hat kálvinista gyermekével egyetemben katolikusok lesznek mindnyájan, ha elvált létére is megesküdtetik katolikus menyasszonyával, aki másképp nem hajlandó hozzámenni. Pedig ő se katolikus templomban esküdött, mert első felesége is kálvinista volt. Azt feleltem neki, hogy nem lehet, s természetesen más pap se felelhetett volna neki mást. Így megbecsüli az egyház még a kálvinista áldással kötött házasság felbonthatatlanságát is, noha azzal rágalmazzák és azzal lázítanak ellene, hogy "ágyasságnak" tartja és nevezi.

A reverzális követelése semmi mást nem jelent, mint az egyház igazságöntudatát. Annak logikus és egészen természetes következménye és az igazságöntudatot feltételezve egyenesen a szülői szeretet követelménye. Mikor tehát annyira gyűlölik érte az egyházat, tulajdonképpen amiatt haragszanak, hogy miért van olyan vallás (a katolikus), mely igaznak tartja magát s különösen, hogy miért veszi ezt annyira halálos komolyan. Mivel az egyházon kívül állók maguk már nem tudnak komolyan hinni, tűrhetetlen számukra, hogy legyenek olyan emberek is, akik mégis és még mindig komolyan hisznek.

A nyugtalan lelkiismeret egész hisztériájával követelik államtól, társadalomtól, nemzettől, faji öntudattól, hogy ne tűrjön meg ilyen vallást, hanem tiporja el. Szövetkeznek a hitetlenséggel, materializmussal, közönnyel, mindennel, hogy ezt "a felebaráti szeretetet lábbal taposó vallást" távolítsák el a közéletből s utasítsák vissza a középkorba, ahova való. S mindezt ráadásul még a vallásszabadság nevében s azon a címen, hogy mivel ő nem tűri a más vallások szabadságát, neki se jár a szabadság. Pedig hát az a vallás, mely igaznak tartja magát, legalábbis elméletben nem tűrheti semmiféle más vallás szabadságát (ez egyszerűen az egyszeregyből következik). De viszont az egyház is csak elméletben nem tűri. A gyakorlatban híveinek háromnegyed része reverzális nélkül köti vegyesházasságát, sőt e háromnegyed rész majdnem fele egyenesen protestáns reverzálist ad (nagyjából ugyanannyi, mint amennyi katolikus szerez reverzálist s még a haja szála se görbül meg miatta (még Itáliában vagy Spanyolországban se). Igaz, exkommunikálva vannak az ilyen katolikusok, de fütyülnek rá. Sőt még csak fütyülésre sincs szükségük, mert a legnagyobb részük azt se tudja, mi az az exkommunikáció, s különösen nem tudja, hogy ő maga is sújtva van tőle.

Mivel az egyház álláspontja az igazság öntudatából szükségképpen következik, protestánsaink nem veszik észre, hogy mikor azt követelik, hogy az állam kényszerítse a vegyesházasokat gyermekeik vallási megosztására (mert hiszen a katolikus reverzálisadásra eddig se kényszerített az állam senkit, hanem csak megengedte a jegyeseknek, hogy születendő gyermekeik vallására vonatkozólag megegyezést is köthessenek, azaz, hogy az igazságvallás követői vallási felfogásuknak - ha akarnak - érvényt szerezhessenek, tehát hogy vallásukat ők is szabadon gyakorolhassák) s így erre ne csak azoknak legyen szabadságuk, akiknek a vallás csak családi tradíció.

Ha reverzálist adni nemcsak nem kell, hanem nem is lehet - pedig protestánsaink azt követelik, hogy ne is lehessen -, az azt jelenti, hogy vallásszabadság ma már csak azok részére van, akik vallásukban nem igazságot látnak, hanem csak családi tradíciót, tehát magyarul kifejezve a dolgot, csak azok részére, akik a vallással már szakítottak.

Azt mondják, hogy a vallásszabadsággal ellenkezik az olyan vallás megtűrése, mely elvben ellensége a vallásszabadságnak. Igen, de ne feledjük azt se, hogy ez az elv szükségképpeni következménye az igazság öntudatának. Az eredmény tehát az, hogy tulajdonképpen olyan vallást nem akarunk tűrni, amely igazságvoltához ragaszkodik. E követelés hitványsága annál feltűnőbb, mert hiszen az állam már régen megfosztotta az egyházat attól a lehetőségtől, hogy álláspontját rá is tudja kényszeríteni híveire, sőt a gyakorlat az, hogy a katolikus vegyesházasok fele reverzális nélkül köti házasságát, a másik fele pedig fele részben egyenesen protestáns reverzálist ad.

A magyar protestantizmus a gyakorlattal (mely egyedül számít) meg lehet tehát elégedve. Neki az elv tűrhetetlen, de ezzel éppen a vallásszabadság elvét tapossa lábbal. Egyedül a rossz lelkiismeret és a magasabbrendűség gyűlölete nyilvánul itt meg tehát. Mivel a protestáns és a hitközönyös katolikus már rég lemondott arról, hogy állítólagos igazságához ragaszkodjék, tűrhetetlennek tartja, hogy a hívő katolikus még mindig kitartson igazsága mellett.

A béke nevében akarják eltávolítani az útból az egyházat, vagy legalábbis arra a színvonalra silányítani, melyen ők vannak s mely a békét nem zavarná. Mindenképpen azt akarják, hogy a katolicizmus is ismerje el, hogy ő is csak családi tradíció, hogy neki sincs igaza. Pedig hát igazságnak kell lennie, mert másképp se az egyház feltűnő meg nem alkuvása, se ellenfeleinek, az érzelmi és alanyi vallásoknak ez a nagy türelmetlensége nem lenne megmagyarázható. Ha a katolicizmus nem a vallási igazság egyedüli képviselője volna, nem lenne értelme ennek az ellene irányuló ádáz gyűlöletnek s szinte elkeseredett türelmetlenségnek. Az a vallás ugyanis, amely nem igaz és mégis ilyen halálosan komolyan tud igazság módra viselkedni, csak nevetségessé teszi magát. Egy nevetséges ellenfél pedig bizonyára nem ellenfél.

Csak a béke kedvéért nem lehet azt kívánni az Egyháztól, hogy hagyjon fel igazságöntudatával s így reverzális követelésével is, mert hiszen az igazság sokkal előbbre való, mint a béke. Minden jó ember békeszerető, de aki az igazság rovására kedveli a békét, az hitvány ember. Az igazságért nemcsak lehet, hanem kötelesség is harcolni minden tisztességes embernek, s a béke ellen nem azok vétkeznek, akik az igazság érdekében felveszik a harcot, hanem azok, akik az igazság ellen harcolni merészelnek.

Az egyházon kívül ma már minden vallás letért az igazság alapjáról, s ha elvben nem is mondta ki, viselkedésével mindegyik elismerte, hogy nem objektív, hanem alanyi dolog, hogy nem igazságot képvisel, hanem csak az érzelmek és a kedély világába tartozik. Ma már csak egy vallás van, amely nem enged abból, hogy ő még mindig igaz, hogy az ész és akarat, nem pedig az érzelmek világába tartozik, hogy objektív, tehát valóság, változhatatlan és elmúlhatatlan, s ami a fő, ő az egyedüli vallás, mely úgy is viselkedik, ami az elvnek megfelel.

Ebből azonban nem az következik, hogy e viselkedés láttára felkiáltsak, hogy ez mégis csak tűrhetetlen, mert hiszen sértő a többi vallásra, s így felkavarja az indulatokat és lehetetlenné teszi a társadalmi békét, hanem inkább az, hogy felkeltse maga iránt kíváncsiságomat. Mert hiszen ha egy szót se szól, akkor is azt mondja a számomra: Ezt a vallást érdemes lesz megvizsgálnod, ez megérdemli, hogy figyelmedre méltasd s tanulmányozd!

*

Mindezek előrebocsátása után és tudatában már igen könnyű a reverzálisok elleni elkeseredett protestáns támadásokat, ellenvetéseket és érveket megcáfolni és semmivé tenni, de azoknak a protestánsoknak a lelkiismeretét meg is nyugtatni, akik katolikus hitvestársuknak reverzálist adtak, vagy katolikus jegyesüknek reverzálist akarnak adni. De azokat a protestánsokat megszégyeníteni és bűntudatra kelteni is, akik ezt a reverzálist makacsul megtagadták, noha jól látták katolikus jegyesük erős vallási meggyőződését s emiatti lelki kínjait, s akit, mert gyönge volt s nagyon szeretett, az igazság elárulójává és egész életére sebzett lelkűvé s így szerencsétlené tettek.

Ha a protestáns katolikus reverzálist ad, csak tiszteletét fejezi ki (vagy talán inkább csak nem hagyja érvényesülni ideges gyűlöletét) azon vallás iránt, mely az ő gyarló felekezetével és minden más vallással ellentétben igazságöntudattal bír s ez öntudatához tiszteletreméltó következetességgel és - mert következetességéből nemegyszer anyagi és hatalmi kára is van - önzetlenséggel ragaszkodik. A katolikus egyház ugyanis nem azért szed reverzálist, hogy több legyen a katolikus, nagyobb legyen az egyház adóbevétele és nagyobb a papi befolyás, hanem meggyőződésből folyó kötelességből és áldozatok árán is. A protestánsok például az öregkorban kötött házasságokban nem sokat törődnek a reverzálissal, mert hiszen nekik úgy se lehet már gyerekük, aki a katolikusok számát gyarapítsa. Az egyházban az öregek reverzálisa épp oly fontos, mint a fiataloké, mert itt elsősorban elvekről van szó, melyekhez ragaszkodni a katolikusnak kötelessége.

Nálunk nem fordulhat elő, hogy azt hazudjuk, hogy reverzális nélkül nincs esküvő, de ha látjuk, hogy a protestáns nem áll kötélnek, s ha sokat okoskodunk, még katolikus jegyesét is ráveszi, hogy menjen el vele a másik boltba, ahol olcsóbban adják az árut, akkor - hogy a stóladíjat megmentsük magunknak - mégiscsak megesküdtetjük anélkül is. A katolikus pap akkor sem adhat össze reverzális nélkül vegyesházasokat, ha attól kell félnie, hogy másképp protestáns reverzális, vagy áttérés lesz a dologból (gyakran elő is fordul). Nálunk ugyanis nem gyermekvásárlásról van itt szó, hanem egy elvről, melyből akkor se lehet engedni, ha az egyházra gyakorlatilag káros következményekkel jár.

Ha az egyház reverzáliskényszere miatt bosszúból minden gyermek protestáns lesz, sőt talán még az eddig katolikus jegyes is áttér, az nem a katolikus elvhez ragaszkodó pap bűne, hanem az illető katolikus jegyesé, aki bűnét a pap hozzájárulása nélkül, sőt intése és tiltakozása ellenére is elköveti. Ha azonban csak egy gyermek is tévhitben nevelkedik, vagy ha akár még ez se történik meg (mert gyermektelen lesz a házasság, vagy csupán lányok születnek belőle, akik reverzális nélkül is katolikusok lesznek), de a pap maga, mint a Krisztus igazságának képviselője, a reverzális elengedésével letért az igazság és az igazságban való szilárd meggyőződés alapjáról s ezzel híveit megtévesztette, hitközönyösségükben megerősítette azáltal, hogy az egyház áldásában így is részesítette őket, azaz úgy viselkedett, mintha így is jó volna, az már a pap bűne volna, mert az igazság elárulása és - az ártatlan gyermekek eretnekségbe taszításával - a felebaráti szeretet megsértése volna, melynek semmiképpen se szabad megtörténnie se anyagi haszonért, se az egyház befolyása kedvéért, se a békességért, se megfélemlítés hatása alatt (például fejedelmi esküvő esetén).

Óriási tévedés tehát azt gondolni, hogy vegyesházasságok esetén a katolikus és a protestáns fél egyforma helyzetben van, s ha például reverzális nélkül, feles alapon kötnek házasságot, akkor mindkét fél egyformán enged a másik meggyőződésének. Láttuk, hogy erről már csak azért se lehet szó, mert az egyik félnek megmásíthatatlan dogmái vannak, míg a másiknak csak érzelmei és családi tradíciói. Tradíciókból és érzelmekből engedni pedig egészen más, mint igazságokból és meggyőződésből. Az előbbiekből még a jegyes kedvéért se engedni (annak ellenére, hogy a jegyes és a házastárs előbbre való kell legyen számunkra mindenkinél, még a szülőnél és a testvérnél is), a köteles szeretet felháborító hiányának a jele, az utóbbiból engedni azonban jellemtelenség, az igazság elárulása, a születendő gyermekek iránt pedig vérlázító kegyetlenség. Ezt követi el az a katolikus, aki a reverzálisból enged.

Aztán ég és föld különbség van a két fél helyzete között abban is, hogy a protestáns fél házassága még a protestantizmus tanai szerint is épp oly érvényes, ha katolikus templomban köti, mintha a saját felekezete imaházában lett volna az esküvő. Megkérdezhet az illető e tekintetben akármilyen lelkészt, akár kálvinistát, akár lutheránust, akár baptistát, nem fog találni köztük olyat, aki azt merné mondani, hogy nem így van. Protestánsok számára még a tisztán polgári házasság is érvényes (azok számára, akik nem katolikusok, még a katolikus egyház szerint is érvényes, tehát felbonthatatlan is). A protestánsok szemében ugyanis a házasság nem szentség. Luther azt mondta róla, hogy "ein weltlich Ding" [világi dolog].

Ezzel szemben a katolikus fél számára mind a tisztán polgári, mind a protestáns házasság érvénytelen. Nem azért, mert a protestáns fél nem ad reverzálist, mert a reverzálisnak az érvényességhez semmi köze, nem is azért, mert protestáns imaházban (tehát bűnösen, sőt exkommunikációval) történt a házasságkötés, hanem egyszerűen csak azért, mert a katolikus hívő számára csak az illetékes plébános előtt kötött házasság érvényes (tehát érvénytelen még egy katolikus pap előtt kötött is, ha az a másik pap erre nem kapott az illetékes plébánostól megbízást). Ezért érvénytelen katolikus ember részére akár az anyakönyvvezető, akár a protestáns lelkész előtt kötött házasság. Ha azonban a házasság az egyik (a katolikus) fél részére érvénytelen, akkor világos, hogy érvénytelen a másik, a protestáns fél részére is.

A katolikus egyháznak a házasságot illetően is törvényei vannak, melyek híveit kötelezik. E törvényben meg van szabva, mely feltételek szükségesek ahhoz, hogy házasságuk érvényes legyen. Mivel a jelen esetben e feltételeket a hívő nem tartotta meg, ezért érvénytelen a házassága. Igaz, hogy az egyház ezeket a szabályokat, mint emberi eredetűeket, akkor törli el vagy változtatja meg, mikor akarja s egész 1918-ig Magyarország és Németország egész területére vegyesházasok esetében kivételképpen el is ismerte a tisztán polgári vagy protestáns lelkész előtt kötött házasságok érvényességét is, ámde az egyház ezen kivételezése 1918-ban megszűnt.

Logikus dolog volt e kivétel megszüntetése, mert hiszen furcsa dolog, ha az egyház éppen azokat a híveit részesíti kivételes bánásmódban, akik hitüket elárulják és gyermekeiket tévedésbe taszítják s így úgy látszik, mintha a bűnt jutalmazná. Fonák dolog volt, hogy az említett két országban 1918-ig az engedelmes katolikusnak érvénytelen volt a csak polgári házasság, de az olyan katolikusoknak, aki elárulta a hitét (az egyház igazságjellegét), "jutalmul" érvényes volt.

Nagy tévedés tehát azt gondolni, hogy a katolikus és a protestáns fél vegyesházassága esetén ugyanazon helyzetben van, s ha reverzális nélkül, a gyermekek vallási megosztásával kötnek házasságot, mindketten egyforma engedményt tesznek a másik fél vallási meggyőződésének. Nem, mert az egyiknek dogmái vannak, míg a másiknak csak családi hagyományai és szubjektív vallási érzelmei. Családi tradíciókból és érzelmekből engedni azonban egész más, mint igazságokból és meggyőződésből. Családi hagyományokból és szokásokból még a jövendő hitvestárs kedvéért se engedni a szeretet sértő hiánya, meggyőződésből nem engedni pedig becsületbeli kötelesség, sőt a hitvesi szeretet is azt kívánja, hogy meggyőződésünknek házastársunkat is megnyerjük. A gyermekek tekintetében pedig egyenesen kegyetlenség, ha meggyőződésünkből engedünk, mert hiszen ez itt az ő számlájukra megy.

Mármost józan ésszel hogy követelheti valaki a jegyesétől azt, hogy legyen becstelen, árulja el meggyőződését s az igazságot és legyen kegyetlen születendő gyermekeihez? Ellenben a katolikus fél joggal követelheti protestáns jegyesétől, hogy egyezzék bele abba, hogy a gyermekei ne az ő, hanem jövendő házastársa családi hagyományait kövessék, sőt bizonyára az se lenne túl nagy követelés, ha tőle is azt kívánná, hogy a gyerekek eredményesebb nevelése kedvéért változtassa meg családi tradícióit.

De még inkább: Hogy kívánhatja valaki a jegyesétől, hogy vele házasság helyett bűnös viszonyt kössön még akkor is, ha ő maga ezt házasságnak tekinti, nem pedig bűnös viszonynak, de tudja, hogy jegyese nem tekinti annak? Hiszen élettársa lelkiismerete, valahányszor utána elmegy gyónni, mindig felébred, mert a pap kénytelen tőle azt követelni, hogy szakítsa meg a bűnös viszonyt, mert másképp nem részesítheti feloldozásban. Megesküdni azonban most már nem lehet, mert reverzális nélkül ez az egyház törvényei miatt nem lehetséges, protestáns élettársa pedig reverzálist most már még akkor se adhat, ha egyébként most már hajlandó volna rá. A magyar törvény ugyanis csak a polgári házasság megkötése előtt engedi ezt meg, utána már nem. El kellene tehát válniuk és újra megesküdniük vagy a protestáns félnek kellene katolikussá lennie, hogy élettársán segíthessen. Világos, hogy akár az egyik, akár a másik esetről alig lehet szó, ha csak a protestáns élettárs nem lett már egészen más ember, mint amilyen az egybekelés előtt volt. Így aztán szerencsétlen katolikus élettársa még a halálos ágyán is csak úgy békülhet meg Istennel, ha megígéri, hogy mihelyt fel tud kelni, elköltözik tőle. Ha ezt nem ígéri meg, még egyházi temetésben sem részesülhet, mert ezt a papnak meg kell tagadnia minden olyan embertől, aki halálos ágyán se mutatta a megtérés és az egyház iránti engedelmesség jeleit.

Kívánhat, sőt többet mondok: elfogadhat-e ekkora áldozatot egy szerető jegyes hitvesétől, feltéve, hogy ismeri a helyzetet és fel van világosítva a tényállásról? Szabad-e a felekezeti gyűlöletnek nagyobbnak lennie, mint a hitvesi szeretet? Bőven kifejtettük ugyanis, hogy a katolikus valláson kívül semmi más vallásban nem lehet szó igazságban való meggyőződésről, tehát itt valóban a felekezeti gyűlölet, nem pedig az igazságban való meggyőződés kíván a katolikus házastárstól ekkora áldozatot. Ha a protestáns félnek nem hitközönyös, hanem hívő katolikussal van dolga, s ő maga is tisztában van a helyzettel, akkor valóban azt kell mondanunk, hogy ha mégis megtagadja a reverzálist jegyesétől, iránta való kíméletlensége igazán minden képzeletet felülmúl.

Lehetetlenség, hogy az ilyen egyén szeresse a jegyesét. Aki szereti azt, akivel házasságot akar kötni, az igyekszik az illetőt lekötni magának. A nemkatolikus templomban esküvő katolikus azonban nem köti le magát, mert hiszen vallása tanai szerint csak bűnös viszonyt köt, melynek rá nézve nemcsak kötelező ereje nincs, hanem a vallása és lelkiismerete azt követeli tőle, hogy minél előbb szakítsa meg. Ha a protestáns fél ennek ellenére is ragaszkodik a nemkatolikus házassághoz, akkor maga törekszik arra, hogy katolikus jegyese ne kösse le magát neki, sőt ezt egyenesen ő kényszeríti ki belőle. E lehet tehát részéről hinni az őszinte szeretetet?

Hiszen, ha a protestáns fél katolikus jegyesével katolikus templomban esküszik is, a maga vallása szerint ő akkor is elválhat tőle és köthet már a házastársa életében is újabb házasságot. A katolikus fél azonban - ha házassága érvényes - ezt még akkor se teheti meg, ha protestáns házastársa már megtette. Ha mindezt tudja a protestáns fél és valóban szeret, maga követeli a feltétlen katolikus templomban való esküvést, mert számára semmi se fontosabb, mint hogy szerelmese az övé és mindörökre övé legyen. Aki azonban erről nemcsak lemond, hanem ő maga ragaszkodik ahhoz, hogy jegyese ne legyen neki lekötve, az kétségtelen, hogy csak hazudja a szerelmet.

Ki látott olyan szerelmet, melynél minden előbbre való, a dac is, meg a katolikusgyűlölet is, a családi tradíció is és a már régen sírban porló ősök is? Láttuk ugyanis, hogy nem a vallási meggyőződés az, ami előbbre való itt, mert hiszen vallási meggyőződést protestánsban nem kereshetünk. Ha erről szó lehetne, akkor az ő felekezetének is mindig reverzálist kellene követelnie és már a múltban is kellett volna követelnie.

Ezzel szemben az igazság az, hogy a protestáns felfogás az egész reverzális rendszert visszataszító, sőt "szörnyű" eltévelyedésnek tartja. Ha azonban a protestáns felet csak a felekezeti dac, a gyermekkori vallásos emlékek s családja hagyományai vezetik mindenáron való ellenkezésében, akkor viselkedése kétségtelenül csúnya viselkedés és sértő a jegyesére. A szerelem az első és legerősebb érzelem ugyanis a földön. Miatta az ember elhagyja apját, anyját és testvéreit (nem pedig csak a porladó ősöket vagy családja hagyományait) s látjuk, hogy a Szentírás teljes helyeslésével hagyja el (Ter 2,24; Mt 19,5; Mk 10,7, Ef 5,31).

Ha a protestáns mindezt tudja, akkor, ha valóban keresztény, nem pedig csak dühös, fanatikus szektárius, és ha valóban nemes érzelmek kötik jegyességhez, akkor nemcsak elmegy vele esküdni katolikus templomba, hanem egyenesen ő ragaszkodik hozzá, hogy az esküvő a katolikus templomban legyen. Elő is fordul ez nemegyszer.

Tudok egy nagyon jólelkű, nagyon vallásos, minden idegszálával és minden porcikájában kálvinista és minden nap bibliázó Balatonfüred környéki postamesternőt, akit vallásilag művelt katolikus barátnője felvilágosított mindezekről, s aki később, mikor már a két barátnő elköltözött egymás közeléből, férjhez ment egy katolikus vasúti tiszthez. Esküvője után ezt írta barátnőjének:

"Majdnem a szívem hasadt meg fájdalmában, hogy katolikus templomba kellett mennem esküdni. A vőlegényem nem is kívánta tőlem, mert nem vallásos. Azonban én kívántam és én ragaszkodtam hozzá, mert nem tudtam volna elviselni, hogy velem az én uram az ő vallásának tanai szerint bűnös viszonyban éljen."

Ez a kálvinista lány valóban nem bibliázott hiába. Ő valóban keresztény s valóban olyan menyasszony volt, aki megérdemelte, hogy vőlegénye szeresse. Meg se érdemelte ezt a jó lányt az értéktelen katolikus vőlegény. Hogy mégis engedett jó menyasszonyának, hogy tanult tőle egy kis katolicizmust és hogy a kedvéért mégis rászánta magát arra a gyónásra, melytől annyira félt, hogy inkább képes lett volna gyermekeit eretnekségbe taszítani, csakhogy neki az esküvő előtt ne kelljen meggyónnia, azt mutatja, hogy azért ő se volt egészen elvetemült ember s menyasszonya nagy szeretetéből valami őrá is ragadt.

Jellemző az is, hogy az a lány, aki valóban vallásos református volt, nem pedig csak fanatikus, nemcsak adott reverzálist, hanem egyenesen ő kényszerítette rá szánandó katolikus vőlegényére. Ellenben azok a protestáns vőlegények, akiket menyasszonyuk minden könnye, sírása, lelki meghasonlása, összetörtsége, sőt összeomlása s egész életre kiható boldogtalansága se tud rávenni arra, hogy felekezeti gőgjükből engedjenek, az esetek legtöbbjében nem imádkozó, templomba nem járó, egyszerű katolikusgyűlölők, kiknek egész protestantizmusa csupán abban áll, hogy reverzális pedig csak azért se lesz, és ha minden pap megfeszül, akkor se lesz.

Pedig hát a végeredmény nem az, hogy a papok feszülnek meg, hiszen nekik - hála Istenek! - enélkül is van elég hívük és ha egyik hívük gyöngeségében az igazságot elárulta, az se az ő bűnük (hiszen éppen azért nem esketik meg az ilyent, hogy ne legyen az ő bűnük), hanem "megfeszül" és egész életére boldogtalanná lesz az a szegény katolikus hitvestárs, aki ennek a protestáns "hősnek" az útjába került s akinek őt a legjobban kellett volna szeretnie a földön s - mint ilyenkor mondani szokták - még a csillagokat is le kellett volna neki hoznia az égből. (Igaz, hogy az Istent még nála is jobban kell szeretnie, de csak magát az Istent és az igazságot, nem pedig a felekezetet, az ősüket és a családi tradíciókat, annál kevésbé az egyéni hiúságot.)

Az is jellemző, hogy az a katolikus egyház, amely igazsága miatt nem engedhet a reverzálisokból s még uralkodóházakban és a trón kedvéért se tehet alóla kivételt, e reverzálisok megszerzésére semmiféle terrort nem alkalmaz. Kiközösíti ugyan az ellene vétőket, de e kiközösítésnek reklámot már annyira nem csinál, hogy száz katolikus közül legalább nyolcvan nem is sejti, hogy a protestáns esküvő az egyházból való kiközösítést, az egyházi "átkot" jelenti számára, melyről olyan sokat hallott többnyire protestáns szerző írta történelemkönyvében. Sőt láttuk, hogy 1918 előtt - bár természetesen akkor is kiközösítette őket - még azzal is jutalmazta az egyház a reverzális ellen vétőket, hogy házasságukat még érvényesnek is elismerte, noha az egyházi törvények megvetésével kötötték. Igazán minden ez, csak nem terror.

Ellenben protestáns (kálvinista és lutheránus) részről egyaránt nemegyszer előfordult már, hogy a katolikus templomban, tehát reverzálissal esküvő hívük nevét az imaház ajtaján szégyentáblára függesztették (igazi kommunista módra), sőt még azt is megtették már, hogy miközben hívük a katolikus templomban esküvőjét tartotta, ők félreverték a maguk harangjait, vagy úgy harangoztak, mint akiknek halottjuk van.

Pedig hát temetésről szó se volt. Ok se volt rá, mert ha a protestáns hitnek nem elárulása az, ha a gyerekek egy része katolikus lesz, akkor bizonyára nem elárulása az se, ha valamennyien azok lesznek. Ha a katolikus vallás nem árt például a lányoknak, hogy ártana akkor a fiúknak (s megfordítva), és ha egy protestáns nem vétkezik a hite ellen, ha a lányait a katolikusoknak engedi át, azaz beleegyezik, hogy pápát higgyenek, "misebálványozást" végezzenek, szenteket "imádjanak" és "fülgyónást" végezzenek, mert mindez nekik - úgy látszik - nem árt, miért ártana akkor ugyanez a fiúknak vagy megfordítva: ha a fiúknak nem árt, miért ártana a lányoknak? Vagy a fiúk vagy a lányok részére ezt megengedni, de mihelyt nemcsak a lányokról vagy csak a fiúkról van szó, hanem valamennyi gyerekről, akkor egyszerre szégyentáblázni és harangokat félreverni és a hit "gyalázatos" elárulásáról beszélni éppen olyan logikátlanság, mintha a szülő nyugodtan nézné, mint isznak a lányai egymás után egy titokzatos edényből, de mihelyt az első fiú is kedvet kap hozzá s az is meg akarja kóstolni, akkor egyszerre csak torkaszakadtából ordítani kezd: "Jaj, tedd le gyorsan, hiszen abba lúgkő van!"

"De apuka, válaszolhatná neki joggal a fiú -, hiszen a Lidi, meg az Eszti meg a Zsuzsi éppen most ittak belőle, apuka is látta s akkor egy szót se szólt ellene. Hogyan, hogy csak éppen most, mikor én akarok inni, lett belőle egyszerre lúgkő és lett a dolog olyan veszedelmesen tilos?!"

Nem tudom, mit tudna erre válaszolni az apa. Én legalábbis az ő helyében nem tudnám, mit válaszoljak. Legfeljebb ezt válaszolhatná: "Nem is azért tiltom, mintha abban az edényben, melyet fiaimtól annyira tiltok, valóban lúgkő, abban pedig, melyet lányaimnak ajánlok, tej lenne, tehát részemről itt nem a jó és a rossz, az igaz és a hamis vallás közti különbségről van szó, hanem felekezetünk érdekeit, hatalmát féltem és a felekezeti önérzet működik bennem és azért nem engedhetek minden gyereket a másik táborba.

Valójában ez az igazság. De ha így áll a dolog, miért vádolják akkor éppen a katolikus egyházat és a katolikus papságot uralomvággyal, s miért fogják éppen őrá, hogy minden egyházi intézkedésében csak a hatalmi terjeszkedés vezeti? A maguk hívei előtt pedig miért beszélnek akkor a protestánsaink a becsület, a hit, a meggyőződés, a hithűség nevében akkor, mikor a reverzálisok ellen izgatják őket? Főképpen pedig miért használnak szégyentáblát és a harangok félreverését, mikor tisztán csak felekezeti befolyásukat, egyházi adójukat és érdekeiket védik, vagy egyszerűen csak felekezeti gőgjüket élik ki? Bizonyára azért, mert csak ilyen alantas dolgokat szokás és kell ilyen rikoltó eszközökkel védeni.

Akinek igaza van és aki csak az igazát védi, annak nincs szüksége ilyen eszközökre. Az megengedheti (de csak az engedheti meg) magának a méltóságos viselkedést. Nem a meggyőződés, nem a hitéhez való ragaszkodás működik tehát abban a protestánsban, aki a katolikus egyháznak a reverzálist megtagadja, sőt emiatt szinte életre-halálra menő harcot folytat, mert bebeszélte magának, hogy ő elvekért harcol. Ha csakugyan meggyőződésről és a protestantizmus igazáról lenne szó, akkor az összes gyereknek a protestáns vallásban való neveléséhez kellene ilyenkor ragaszkodni. De ha a vallásos meggyőződés ellenére a gyerekek fele lehet katolikus, akkor már az, hogy mindegyik semmiképpen se lehet az, egyedül csak a felekezeti érdek követelménye lehet. Emiatt kell tehát a szegény katolikus menyasszonynak sírva mennie az esküvőre, emiatt rontják el az egész életét és emiatt nem lehet nyugta még halálos ágyán se. Nála ugyanis meggyőződésről és lelkiismeretről van szó.

Elismerjük, hogy a sok sírásnak, nyugtalanságnak és lelkiismereti kínoknak a katolikus egyház kérlelhetetlensége is oka, sőt ez a fő oka, mert hiszen a felekezet csak ez ellen védekezik. Ámde láttuk, hogy a katolikus egyház az igazsága és a benne való meggyőződése alapján jár el így. Az igazságnak ugyanis joga, sőt egyenesen kötelessége erőszakosnak és kérlelhetetlennek lenni, tehát úgy járni el, mint az egyház eljár.

Az is csak természetes, hogy annak, aki az igazság ellen vétkezett, sírnia, sóhajtoznia, nyugtalankodnia és szenvednie kell. Azonban csak azért, hogy a protestáns vallási tradíciókat tartók száma meg ne csökkenjen túlságosan s így a felekezet befolyása sértetlen maradjon, még senkinek se szabad kínokat okozni s elrontani az életét. Ez már ellenkezik a felebaráti szeretettel, s különösen ellenkezik vele akkor, ha ezt a bűnt éppen az követi el, aki ennek a szerencsétlen elrontott életű embernek a hitvestársa, tehát éppen őt kellett volna és őt kellene szeretnie legjobban minden ember között.

A reverzálist megtagadó protestáns tehát arra kényszeríti katolikus jegyesét, hogy vele a maga vallása és meggyőződése szerint ne házasságra, hanem bűnös viszonyra lépjen. (A kényszerítést természetesen nem a szó szoros értelmében kell venni, mert katolikus jegyese ellenállhatott volna és lemondhatott volna az esküvőről, ha igazán akart volna. De kétségtelen, hogy gyengeségének oka a jegyese iránti nagy szeretete volt.) Az ilyen protestáns jegyes nem egyezik bele abba, hogy viszonyuk törvényes legyen. Rákényszeríti a jegyesét arra, hogy magát az egyházból kizárassa, sőt - mint az ő felekezete magát ilyenkor ki szokta fejezni - egyházi átok alá vettesse, hogy végleg megfossza magát az egyház kegyelemeszközeitől, lehetetlenné teszi számára bűnei bocsánatát (legalábbis addig, míg az ő személyéhez ragaszkodik) s nemcsak arra nyit neki ajtót, hogy tőle bármikor elválhasson, hanem olyan helyzetbe hozza, hogy egyenesen lelkiismerete követeli tőle ezt az elválást. Szép kis hitvesi szeretet! Szép kis házasság!

Ilyen kérlelhetetlenségre, ilyen kegyetlenségre egyedül csak az igazság és a benne való szilárd meggyőződés kényszeríthetné az embert. De láttuk, hogy ezekben az engesztelhetetlen protestánsokban nem az szerepel, hiszen vallási alapelveik egyenesen kizárják az igazság birtokát s így a vele járó szilárd meggyőződést. Ha az igazságért és a benne való szilárd meggyőződésért tennék, amit tesznek, akkor hősök lennének, mert kötelességüket teljesítenék. Ez sajnálatos lenne, de alanyilag még akkor is tiszteletreméltó volna, ha meggyőződésük téves volna. De hát erről szó se lehet, mert hiszen protestáns részről a vegyesházasságokban nem a gyermekről, hanem csak a gyermekek egy részéről van szó. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a protestáns vallás, mint ilyen, annál kevésbé a protestáns igazság, nem a meggyőződés, nem a becsület kívánja a protestánstól, hogy ne engedjen, hanem csak a dac és a felekezeti érdek. Nem a hit, hanem a hatalom miatt fejt ki a felekezet olyan nagy terrort és emlegeti annyit a becsületet. Magában a protestáns egyénben pedig, mikor e tekintetben annyira egyetért felekezetével, a fanatizmus, a katolikusgyűlölet.

Ha nem a gyűlölet, hanem a tiszteletreméltó meggyőződés, tehát valóban a becsület működne, akkor nemcsak az összes gyerek, hanem akár csak egyetlenegy átengedése ellen is működnie kellene ennek az állítólagos meggyőződésnek és becsületnek, mint ahogyan a katolikusokban így is működik. Ha lenne olyan protestáns, aki valóban így fogja fel a dolgot, akkor az ebben a tekintetben nem protestáns, hanem katolikus lenne, mert hiszen tudvalevő, hogy nem a protestantizmus, hanem a katolicizmus az, amely egyedül üdvözítő. A protestantizmus effajta babérokra nemcsak nem törekszik, hanem még a katolicizmust is mélységesen elítéli érte. Világos tehát, hogy ha mégis protestáns jár el így, például a reverzálisok tekintetében, akkor nem a meggyőződése, hanem a gyűlölet, a fanatizmus vezeti. Pedig hát se a gyűlölet, se a fanatizmus nem olyan dolgok, melyek valakinek becsületére válhatnának. Ha pedig egyenesen a hitvesi szeretet lábbal tiprásával nyilvánulnak meg, különösen szégyenletesek mindenkire.

Az is lehet, hogy nem annyira a katolikusgyűlölet, mint inkább a hiúság, az öntetszelgés vezeti az ilyen protestánst kérlelhetetlenségében. Már gyerekkora óta ugyanis hittanórákon, bibliaórákon, vallásos összejöveteleken, egyházi ünnepélyeken, prédikációkban mindig azt hallotta, a felekezeti sajtóban mindig azt olvasta, milyen hősök azok a protestánsok, akik nem engednek a katolikus erőszaknak vagy ármánynak és milyen megvetésre méltók azok, akik reverzálist adnak. A protestantizmus söpredékének nevezik előtte állandóan ezeket, s mint a "kis győri cselédlányt", hősöknek azokat, akik ilyenkor erős akaratúak. Hogyne lelkesednének tehát a katolikus "lélekkufárok" elleni harcra s hogyne vetnék meg a becstelenséget, és hogyne rettegnének a szégyentáblától és a kiharangozástól, mely azt jelenti, hogy valaki még javában él, de a becsületét már eltemették.

Emiatt kell tehát egész életén át gyötrődnie szegény feleségének, akit - mivel katolikus - viszont az egyház igazságöntudata, a hit szava és az üdvösség féltése kényszerített volna az ellenállásra, ha nem lett volna hozzá gyönge, a hitet és az örök jutalomban való reményt el nem nyomta volna a nagy szerelem, vagy a jó parti, mely nemcsak a halál után ígért örömöket, hanem azonnal. Hogy a kérlelhetetlen protestáns "hős" mikor ellenszenvesebb: akkor-e, mikor a gyűlölet fanatizmusa vezeti, vagy mikor csak a hiúság, vagy a felekezeti terrortól való félelem, bajos eldönteni.

Mit szóljunk azonban akkor, ha a protestáns kibújik alternatíváink alól s ezt mondja: Engem se fanatizmus, se katolikusgyűlölet nem vezet, se a hiúság, felekezetem magasztalására se pályázom, terrorja sincs rám hatással. Én csak a családi tradícióimat tisztelem, azokhoz ragaszkodom, s joggal elvárhatom jegyesemtől is, hogy ha engem szeret és hitvesem akar lenni, ő is tisztelje őket. E tisztelettel és ragaszkodással összeegyeztethető, hogy mivel a jegyesem más tradíciókban nevelkedett, megengedjem azt, hogy a leányaim szintén az ő tradícióit kövessék, de nem az, hogy még a fiaim is és így én családi körömből teljesen száműzve legyen, onnan teljesen hiányozzék az a vallási légkör, melyben én nevelkedtem, melyhez engem annyi édes emlék köt s mely nekem kedves marad egész életemre. Jogom van tehát küzdeni az ellen, hogy még a családi körömben is idegennek érezzem magamat, és hogy gyermekeim életéből hiányozzék mindaz, ami az enyémnek tartalmat adott s azok már egészen más emberek legyenek, mint amilyen én voltam, vagyok és maradok.

Megértjük - feleljük neki -, sőt tiszteletreméltónak is tartjuk ezt az álláspontot, mert nem értéktelen emberek szoktak így gondolkodni. Nem értékes ember ugyanis az, aki olyan könnyedén szakít gyerekkori emlékeivel s mindazzal, ami szüleire, rokonaira, családi körére, szülőfalujára emlékezteti. Ámde ha mindez igaz, akkor igaz az is, hogy valakinek a feleségét mégiscsak jobban kell szeretnie, mint azokat az érzelmeket, melyek gyerekkori emlékeiből és családi hagyományaiból fakadnak, s ha a kettő közül csak egyiket választhatja, akkor csakis felesége javára dönthet. Hiszen tulajdonképpen már akkor döntött, mikor feleségét mindezek ellenére is elvette. Akinek annyira fontosak a vallásához kapcsolódó emlékei, az nem vesz el katolikus lányt. Ha azonban az a lány, aki megtetszett neki, olyan értékes a szemében, hogy ennek ellenére is mellette dönt, akkor legyen következetes és ne akarjon egyszerre két urat szolgálni s a kecskét is jóllakatni és a káposztát is megtartani.

Ha valakiben erősebb a felekezetéhez, mint a jegyeséhez való ragaszkodás, azt se kifogásoljuk, de ebből nem az következik, hogy jegyesét lelkileg keresztre feszítse, egész életét elrontsa és boldogtalanná tegye, hanem az, hogy nem vesz el katolikus lányt, hanem keres helyette magának olyat, aki mellett családi hagyományai se szenvednek rövidséget. Ha valaki úgy beszél, mint fentebb vázoltuk, abban úgyse élhet valami túl nagy vonzódás katolikus menyasszonya iránt, tehát nem lehet túlságos áldozat róla lemondani se.

Ha azonban a vonzódás nagy s a lányt magára olyan nagy értéknek találja, hogy semmiképpen se akar róla lemondani, akkor világos, hogy ezt a neki értékes lányt nem kell és nem szabad boldogtalanná tennie a maga családi hagyományai miatt. Ezek semmiképpen se képviselnek akkora értéket, hogy ilyen árat kellene vagy volna szabad értük fizetni. A hitvestársunkat kötelességünk jobban szeretni családi hagyományainknál. Hiszen még anyánknál is jobban kell szeretnünk, pedig az anyánk csak előbbre való a családi tradícióknál?! Mivel eszerint igaza van annak a feleségnek, aki kifogásolja, hogy az ura az anyját jobban szereti, mint őt, mit szóljon az a feleség, aki azt látja, hogy az ő ura szemében még a gyerekkori emlékek is előbbre valók, mint ő? Kétségtelen, hogy az ilyen férj vétkezik felesége ellen.

Bármilyen tiszteletreméltók is a családi hagyományok és a hozzájuk fűződő gyermekkori emlékek és bármilyen tiszteletben részesítjük is a hozzájuk való ragaszkodást, ha az olyan fokú, hogy miatta képesek vagyunk jegyesünket (csak azért, mert nagyon szeret bennünket) rákényszeríteni, hogy a kedvünkét elárulja, sőt szinte kárhozatba taszítsa gyermekeit (mellékes, hogy mindegyiket-e vagy csak egyeseket közülük), magát egész életére megfossza a bűnbocsánat kegyelmétől, velünk ne házasságra, hanem bűnös viszonyra lépjen, emiatt egész életét lelki kínokban töltse el s még halálos ágyán is meg kelljen bánnia azt, hogy minket szeretett, akkor a mi lelkünkben valami nagy baj van, ott visszataszító, tisztátalan szenvedélyek uralkodnak s akkor a gyerekkori emlékekhez és a családi hagyományokhoz való ragaszkodás bennünk már nem erény, hanem bűn, nem tiszteletreméltó, hanem szégyenletes.

A családi hagyományok és a gyermekkori emlékek csak az élet poéziséhez tartoznak, csak azt színezi, nem pedig az egész élet irányát meghatározó alaptörvények, melyekből még akkor se engedünk, ha ég és föld leszakad. Ezzel szemben az olyan szerelem, melyből a legtöbb ember életébe csak egy van, melynek tárgyából egész életünkre szóló élettársunk és gyermekeink anyja lesz, a magunk élete után kétségtelenül a legelső az életünkben. (Vannak, akik számára ez a szerelem még az életüknél is előbbre való, mert hiszen még életüket is eldobják érte.) Így van ez még akkor is, ha a házasságunk nem szerelmi házasság. Hiszen sok ember van, aki életében sohase volt szerelmes. A házasság azonban így is a legfontosabb dolog egy ember életében és a felesége így is előbbre való a férfi anyjánál. Senki se helyesli például, ha valaki az anyja kedvéért elveri a feleségét a házától, hanem ilyen esetben azt állapítják meg, hogy ez az ember furcsa, nem egészen normális ember.

Éppen ilyen, sőt még nagyobb fonákság az is, ha valakinek a családi hagyományai előbbre valók, mint a családi boldogsága és a hitvese iránti szeretete s azok kedvéért hidegvérrel dönti feleségét soha többé helyre nem hozható lelki kínokba. A családi tradíciók bizonyára az anyánkat se szoríthatják lelkünkben a második helyre. Pedig hát a hitves őt is oda szorítja (nők lelkében még jobban, mint a férfiakéban) s ráadásul nem is visszaélésképpen, hanem a dolgok helyes rendje szerint. Helyes rendje-e tehát a dolgoknak, ha viszont a feleséget a második helyre szorítják családi hagyományaink, sőt helyet egyáltalán nem is hagynak számára?

Ugyanilyen formán kell felelnünk annak a protestánsnak is, aki mikor a reverzálist megtagadja, nem a családi tradícióra hivatkozik, hanem az őseire. Mindennapos dolog, hogy vegyesházasság esetén a protestáns fél azt hangoztatja, hogy az ő családja három vagy négyszáz éve protestáns család, sőt hogy ő egyenesen lelkészek ivadéka s ezért az őseinek tartozik legalább annyival, hogy legalább a fiait, akik az ő nevét fogják viselni, a protestantizmus megtartsa.

Azt válaszoljuk neki, hogy a sírjukban már rég porladó őseik, a rájuk való emlékezés vagy az irántuk való kegyelet nem lehet előbbre való, mint az élők, s különösen nem, mint a házastárs, aki mindenki számára az első ember a világon s még a szülőket is a második helyre szorítja, nem hogy az ősöket. Ha mégis ellenkezőleg történik, akkor valami nincs rendjén, akkor ismét baj van, akkor megint nem normális az ember.

Krisztus Urunk is leszólja az evangéliumban a halottakkal való bíbelődést akkor, mikor fontosabb dolgokról, az élőkről van szó, s azt mondta, hogy csak temessék el a halottak az ő halottaikat (Mt 8,22), de minket ezzel ne akadályozzanak fontosabb dolgok elvégzésében, de különösen ne üdvösségünk munkálásában. De egyébként is hol van az megírva, hogy az utódnak mindig és feltétlenül olyannak kell lennie, amilyenek az ősei voltak? Ha valaki a menyasszonya révén egy nagyüzemű, jól jövedelmező csizmadiaüzletbe házasodhat bele, vajon mondhatja-e ezt lehetetlennek azon a címen, hogy az ő ősei már háromszáz éve állandóan mindig molnárok voltak? S vajon melyik józan kisnemes nem vállal el a menyasszonya révén egy rá szálló, jól jövedelmező gyárvállalatot azon a címen, hogy hát az ő ősei mindig földbirtokosok voltak? De nem egyenesen őrült-e az, aki emiatt még a menyasszonya kezét is visszautasítja, noha másképp igen szép, igen jó, mindenben megfelelő, sőt még szerelem is fűzi hozzá?

Aki protestáns, az különösen nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy neki, illetve fiainak feltétlenül olyan felekezethez kell tartozniuk, mint amelyhez az ősei tartoznak. Hiszen éppen neki voltak olyan ősei, akik utódaiknak már példát adtak az ellenkezőre. Ha az ősei is olyan fontosnak tartották volna azt, hogy egy vallást kövessenek az ő őseikkel, akkor annak idején nem lettek volna protestánsok, hanem megmaradtak volna őseik katolikus vallásán. (Egy katolikus tehát kissé több joggal emlegethetné itt az őseit s az ősöknek kissé hosszabb sorára hivatkozhatna.) Akinek éppen olyan ősei vannak, akik szemrebbenés nélkül változtattak már vallást, az legkevésbé hivatkozhat az őseire vallási szempontból.

De egyébként is hol van az megírva, hogy akinek az elei ezelőtt háromszáz évvel elhagyták az objektív vallást és áttértek a szubjektív, az érzelmi és alanyi vallásra, tehát tulajdonképpen már szakítottak a vallással, az most már sohase engedheti meg, hogy a fiai az érzelmi szubjektív vallásosságról újra visszatérjenek az igazi, az objektív, az igazságvallásra? Vajon az utódoknak nem szabad különbeknek lenniük, mint az ősök voltak? És vajon az ősök ballépése mellett az utódoknak is kötelességük kitartani, mert másképp "meggyalázzák" az őseiket? Ámde az a baj, hogy a protestáns a protestánst különbnek tartja a katolikusnál, s különösen különbnek tartja a régi protestánsokat, az ő őseit, akik a kultúra büszke zászlóvivői voltak, és akik, mint megannyi oroszlánok, védték a magyar szabadságot és mint szorgalmas méhek, művelték a magyar nyelvet, az idegen szolgaságba pedig sohase hajtották bele vastagnyakú fejüket. Hát még a vallásszabadság terén szerzett érdemeik! Ezekre gondol minden magyar protestáns, mikor őseit emlegeti és mivel ősei éppen protestantizmusuk miatt voltak annyira dicsők, azért tartja bűnnek és szégyennek, ha megtagadná velük a közösséget.

Ámde fejtegetéseink alapján látniuk kell még protestánsainknak is, hogy ezek az állítólagos nagy protestáns érdemek és a velük járó állítólagos nagy dicsőség mind csak csalóka látszat. Ezek a nagy érdemek tulajdonképpen nem állnak másból, mint annak bizonyításából, hogy a protestantizmus nem igazságvallás, hanem az igazságvallás elleni nagy lázadás, mely csak annyiban különbözik a XX. század nagy lázadásától, a kommunizmustól, hogy - mint annak 400 évvel előbbi fajtája - még nem volt annyira gyökeres. Hiszen magának a vallásszabadság jelszavának is az a lényege, hogy nincs igazságvallás, hanem csak érzelmi, alanyi és családi tradíció-vallás. Szabadság ugyanis csak ezen a téren engedhető meg, de nem az igazságok terén, s főképpen nem az igazság ellenében. Ez az oka aztán annak, hogy a protestantizmusnak nem vallási téren vannak érdemei, hanem az írni-olvasni tudás, az anyagi kultúra, az iparosodás, az anyagi jólét és nemzeti függetlenség kivívása terén (s ráadásul fegyverrel, tehát tömeggyilkossággal). Amely vallás mindennel dicsekedhet, csak vallási eredményekkel nem, az bizonyára nagyon sovány és nagyon szegényes vallás.

Pedig hát még ezek a nem vallási jellegű érdemek is inkább csak a propagandában vannak meg, mint a valóságban. Egyébként majd vizsgálat alá vesszük ezeket az "érdemeket" is. Azt pedig, hogy használt-e a protestantizmus a magyar nemzetnek vagy a magyar szabadságnak, egy külön nagy magyar történelemben vizsgálom meg. Ebben azt állapítom meg, hogy az igazság ennek a merő ellentéte. Semmi se ártott annyira a magyar függetlenségnek és a magyar nép földi boldogulásának, mint az, hogy egy időben a protestantizmust fogadta el eszmei vezéréül s többé-kevésbé még ma is a protestantizmus hatása alatt áll.

Kár tehát protestánsainknak annyira büszkéknek lenniük őseikre. Őseinket csak akkor, csak azért és csak annyiban kell követnünk, amennyiben az igazságot szolgálták és helyesen cselekedtek. Tehát nem annyira azért, mert őseink voltak, hanem inkább azért, mert kiválóak voltak. A jó és az igazság tehát a minden és vele szemben az ős semmi. Legalábbis a jóhoz és az igazsághoz mérten semmi. Ha tehát őseinket elsősorban azért követjük, mert nekünk jó példát adtak, akkor ezt emlegessük, ne pedig egyszerűen csak az ősöket. Az ősöket a rosszban követni egyenesen szégyen. Mikor tehát protestánsaink az őseiket emlegetik, ez semmi mást nem jelent, mint csak azt, hogy dicső őseik voltak. Én magyar történelmemben, mely a magyar nemzet mohácsi vész óta való történelmének legterjedelmesebbje, kimutatom, hogy protestánsainknak az őseikkel nem dicsekedniük kell, hanem szégyenkezniük kell miattuk. (Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme 1-13. kötet, Pilisszentlélek-Csolnok, 1993-2006)

De ismétlem: ha azok a protestáns ősök megannyi jellemóriások lettek volna is, tehát ha utódaik joggal lehetnének rájuk büszkék, akkor nagy bűn lenne a hitves, sőt a józan ész ellen, ha a múlt előbbre való lenne, mint a jelen, s a rég elporladt ükapák előbbre valók lennének, mint a feleség és a gyerekek. A férj nem üthet soha be nem gyógyítható sebet felesége szívébe azon a címen, hogy ősei iránti tisztelettel tartozik.

Azt is szokta emlegetni a reverzálist megtagadó protestáns, hogy az a vallás, mely őt nevelte, oktatta, ápolta, legalább annyit megérdemel tőle, hogy gyermekeiben meg ne tagadja. Ezzel szoktak érvelni a felekezeti iratok is, melyek ezt a kérdést megtárgyalják (s ugyancsak sokat és bőven tárgyalják) és protestáns olvasóik - úgy látszik - helyesnek is találják ezt az érvelést, mert nagyon magukévá teszik.

Mondjuk, csakugyan megérdemel tőlük ennyit a felekezet. De vajon a hitvesed - mondjuk neki -, a szerelmed, az, aki meleggé teszi számodra az otthont, akit közelebb hoztál magadhoz, mint az anyádat, aki veled egy testté lesz, aki segítőd az élet terheinek viselésében és aki gyermekeid anyja és őket neveli, vagy - ha nem a nő, hanem a férj a katolikus - aki neked és gyermekeidnek megkeresi a kenyeret, sőt esetleg jólétet biztosít, nem érdemel meg tőled legalább annyit, hogy ne rontsd el az egész életét és ne légy vele szemben fanatikus szektárius? A vallásodat, azt, amely téged felnevelt, nem döföd szíven a reverzálissal, hanem csak érvényesülésében és hatalma gyarapodásában akadályozod, ellenben a hitvesedet lelki békéjétől fosztod meg vele egyszer s mindenkorra.

Aztán mondd csak: mire nevelt, miben ápolt téged annyira a te vallásod? Amire pedig valóban nevelt, csakugyan annyira fontos-e a te életedben, hogy miatta megmérgezheted családi életedet és a hitvesedhez való viszonyodat? Mondd, csakugyan olyan nagy szerepet játszik a te vallásod a te életedben, mint ezt akkor állítod, mikor szinte életre-halálra küzdesz a reverzális ellen? Vajon, ha nem jártál volna gyermekkorodban (mert hiszen ma már rég nem jársz) istentiszteletre, ha nem énekeltél volna akkor zsoltárokat, ha nem jártál volna a toronyba harangozni, ha nem lettél volna akkor a lelkész jobbkeze, akkor értéktelenebb ember lennél, mint amilyen jelenleg vagy? Mondd, kaptál-e akár csak valamit is felekezeted e "jótékony ápolásától"? És ha mindezt a nevelést véletlenül a katolikus egyháztól kaptad volna, az olyan nagy bajt jelentett volna részedre? És ha nem, miért gondolod, hogy gyermekeid részére mégis olyan nagy bajt fog ez jelenteni, hogy neked miatta késhegyig menő, elkeseredett harcokat kell vívnod, hitvestársadat pedig elkeserítened és ellenségeddé tenned csak azért, hogy ne minden gyermeked, hanem legalább egy részük ne legyen ilyen "szerencsétlen"?

Nem magad mondod-e állandóan, mégpedig felekezeted tanításának szellemében, hogy az, hogyan tiszteljük Istent, mellékes, hiszen végeredményben úgyis mindenütt ugyanazt az egy Istent imádjuk? Miért cáfolod meg ezeket az elveket most egyszerre annyira, s miért viselkedsz úgy, mint aki álnok, mikor így beszél? Miért tartod most egyszerre olyan nagy bajnak és rád olyan nagy szégyenek, ha gyermekeid másképp fogják imádni ezt az Egyistent mint te imádtad? Miért tartod most ezt egyszerre olyan nagy bajnak, hogy kötelességednek tartod miatta hitvesed életét elkeseríteni? Ne válaszold erre azt, hogy ő viszont miért keseríti a tiédet, mert hiszen jól tudod, hogy az ő vallása sohase hirdette a vallásszabadságot, sohase mondta azt, hogy mindenki imádja az egy Istent úgy, ahogy jónak gondolja, hanem mindig egyedül üdvözítőnek tartotta magát. Tőle tehát természetes a követelés. De tőled? Te csak nem gondolhatod azt, hogy gyermekeidnek káruk lesz abból, ha nem mint te, a "Perelj, Uram, perlőimmel" vagy "Mint az szép híves patakra az szarvas kívánkozik" zsoltárt éneklik majd, hanem a "Bemegyek szent templomodba" vagy a "Keresztények sírjatok" kezdetű éneket? Vajon olyan fontos különbség-e az, hogy emiatt meg kell mérgezned hitvesed lelkét, mert hát ennyit csak megérdemelt tőled a felekezeted? Ennyit bizony nem érdemelt meg tőled a felekezeted, de a feleséged (vagy urad) különösen nem érdemelte ezt meg tőled.

A felekezeted miatt csak akkor lennél köteles akár még hitvesedet is szíven döfni, ha a felekezeted az igazságot képviselné számodra. Az igazság olyan nagy dolog, hogy miatta - sajnos - még ezt is meg kellene tenni. Katolikus hitvesed azért nem engedhet. Te azonban nem tudsz mást felhozni magad mellett, mint csak az őseidet, a gyerekkori emlékeidet, szüleidet, családi körödet és bizonyos, észokokkal meg nem magyarázható érzést, nosztalgiát. Ezek semmiképpen se annyira fontos dolgok, hogy miattuk kegyetlen tudj lenni valakihez, de különöse nem ahhoz, akit még anyádnak is elébe helyeztél.

Még az se lett volna okos és logikus, ha ezek miatt lemondtál volna a feleségedről és olyat vettél volna el helyette, aki miatt nem kellett volna ellenkezésbe jönnöd családi hagyományaiddal s ezzel a nosztalgiával. Szokások, emlékek és nosztalgia ugyanis nem játszhatnak döntő szerepet egy okos ember életében s az észt semmiképpen se szabad második helyre szorítaniuk. De most, mikor már döntöttél s hitvesed lett a katolikus, még mindig a nosztalgiát szolgálni s attól vezettetni magadat már valóban megbocsáthatatlan bűn hitvesed ellen.

Azzal is izgatnak a reverzális megadása ellen, hogy katolikus gyermekeidet majd a katolikus hittanórákon ellened, tehát a saját szülője ellen izgatják s azok majd lenéznek téged s megvetnek, vagy legalábbis szégyellnek, mint eretneket.

Ne hallgass az ilyen sátánokra (mert valóban azok). A katolikus egyház nem szekta, melyet fanatizmus és gyűlölet fűt és éltet. A katolikus egyház az igazság öntudatos és méltóságos képviselője, melyet az igazság bírásának öntudata sohase hozhat ellentétbe a szeretetettel. Hiszen haragudnia, gyűlölködnie csak annak kell, akinek nincs igaza. Az igazság birtoklója megengedheti magának a szeretet fényűzését.

Rámutattam már, hogy az "eretnek" szónak semmi meggyalázó vagy sértő jelentése nincs. De egyébként ez a szó nem is használatos katolikus körökben, mégpedig nemcsak az egyszerű hívek, hanem még a papok körében sem. Ezt a szót tízszer annyiszor ejti ki egy protestáns, mint egy katolikus és tízszer annyiszor egy protestáns lelkész, mint egy katolikus pap. Tégy próbát. Végy elő bármely, akár kálvinista, akár lutheránus vallásos folyóirat bármely évfolyamát és bármely katolikus hitbuzgalmi vagy harcos katolikus folyóirat (például akár a Magyar Kultúra) akármelyik évfolyamát és nézd meg, melyikben fordul elő többször az "eretnek" szó. Azt fogod találni, hogy a katolikus lapban legfeljebb akkor, ha a protestáns lapokból közölnek idézeteket. Ti ugyanis állandóan velünk bajlódtok, mi azonban nem veletek foglalkoznunk, hanem magunkkal. De ha foglalkozunk is veletek (úgyszólván kivétel nélkül csak akkor, ha ti belénk köttök), akkor is reformátusnak, vagy evangélikusnak, protestánsnak, legfeljebb kálvinistának, lutheránusnak nevezünk benneteket, de nem eretnekeknek.

Nálunk a prédikációk se rólatok szólnak, mert mi protestálás helyett inkább a magunk híveiben építjük az Isten országát. Én talán a legharcosabb és a legprotestáns-ellenesebb papként vagyok ismert az országban, de majdnem félszázados papi működésem alatt tíznél többször aligha mondtam ki a szószéken a protestáns, kálvinista vagy lutheránus szót. Az eretnek szót annál kevésbé. Mi, katolikusok, ezt a szót csak akkor szoktuk használni, ha valamely tanról megállapítjuk, hogy "eretnekség", s legtöbbször nem is protestáns tan szokott ez lenni, hanem például az arianizmus, manicheizmus, pelagizmus, janzenizmus stb.

A katolikus hittanon pedig mi nem a szülei ellen szoktuk izgatni a gyermeket, hanem a szülei iránti tiszteletre tanítjuk, és természetesen akkor is, ha az a szülő protestáns. Még akkor is, ha zsidó. Még csak arról se beszélünk soha neki, hogy az ő apja vagy anyja nem katolikus. Erről inkább el szoktuk terelni a beszédet, hogy a gyermek és a szülei közti harmóniát még gondolatban se zavarjuk. Mi még a házassági hirdetésekben se említjük meg, hogy az egyik fél protestáns (annál kevésbé, hogy "eretnek"), mert nem akarunk dicsekedni azzal, hogy reverzálist adott. Nem ennek örül ugyanis az egyedül üdvözítő egyház, hanem még ekkor is inkább azt szégyelli, hogy a protestáns fél még annak ellenére se tért meg, hogy katolikust választott élettársul. Emiatt az egyházi törvények szerint még reverzális esetén se szabad ünnepélyes esküvőt tartani (ezt a rendelkezést azonban nálunk nem tartják meg).

Általában protestánsaink logikátlansága sohase tesz különbséget eretnekség és eretnek között. Ha mi az eretnekségek "kiirtásáért" imádkozunk, ők azt hiszik, hogy vérfürdőt szeretnénk köztük csinálni. Pedig mi az eretnekeket nemcsak megölni nem akarjuk, hanem az eretnek embert még csak el se ítéljük. A tévedés ellen küzdünk, nem a tévedők ellen. Embert sohase ítélünk el, mert Isten a bíró s mi nem lehetünk a szívek és vesék vizsgálója. Van akárhány katolikus, aki katolikus létére is eretnek és van akárhány protestáns, aki szubjektíve nem eretnek, mert jóhiszemű. Láttuk már, hogy emiatt az eretnek még üdvözülhet is, viszont elég sok katolikus elkárhozik. Azt is elismerjük, hogy egy-egy eretnek lehet még jobb is, mint egy katolikus, sőt lehet köztük még olyan is, aki egy papnál, sőt akár egy pápánál is jobb. Hogy izgathatnánk tehát mi egy protestáns ellen, kivált a gyermeke előtt, ami mindenképpen helytelen, sőt pedagógiai szörnyűség, mikor még gondolatban sincs semmi okunk arra, hogy egy az egyházon kívül álló egyént elítéljünk és rossznak tartsunk, sőt ez egyszerűen a felebaráti szeretettel ellenkezik?

De még ha az eretnekeket gyűlölnénk is és izgatnánk is ellenük, lélektanilag akkor is bajos elképzelni, hogy éppen olyan "eretnek" ellen tápláljunk gyűlöletet és uszítsunk (és ráadásul éppen a saját ártatlan gyermekét uszítsuk), aki már dicséretesen legyőzte magában a felekezeti fanatizmust, sőt még a felekezete részéről őt fenyegető gyűlöletet, megszégyenítést és az ebből folyó félelmet, az ősei iránt belé nevelt büszkeséget és a családi hagyományaihoz való ragaszkodást is és mindezt a katolicizmus igazságöntudata iránti tiszteletből, vagy ha nem, legalább a felesége iránti szeretetből (csak ilyen protestánsok gyerekei járnak ugyanis a mi hittanóráinkra s ezért csak ezeket lenne alkalmunk szüleik ellen "izgatni").

Az ilyen apát mi legfeljebb csak magasztalhatnánk katolikus gyermekei előtt. Elemiben a gyermek előtt sohase arról beszélünk, hogy katolikusok-e a szülei vagy sem, annál kevésbé kérdezzük ezt tőlük. Az a pap, aki tanítványaival külön nem foglalkozik, ezt nem is szokta tudni. De ha hallottunk róla valamit és érdekel bennünket, akkor se a gyerektől kérdezzük meg, hogy például az apjuk nem protestáns-e, hanem igyekszünk máshonnan megtudni. Már 17-20 éves tanítványaimnak azonban, mikor bizalmas beszélgetést folytattam velük, s mikor tudtam róluk, hogy vegyesházasságból származnak (még én se tudtam ezt mindegyikről), nemegyszer hívtam fel figyelmét arra, hogy protestáns apjáért vagy anyáért különösen sokat imádkozzék, mert a katolikus szülőktől származó gyermek is a szüleinek köszöni ugyan, hogy az igaz hitben született, mert nekik is érdemük, hogy nem lettek hitehagyottak arra, mire a gyermekük született, de te különösen s elsősorban protestáns apádnak vagy anyádnak köszönheted, hogy katolikus és a vallási igazság boldog birtokosa vagy (többnyire vegyesházasságból származó tanítványaimat tudtam a legjobb katolikusokká tenni) s neked végtelen hálával kell lenned amiatt, hogy szülőd felül tudott emelkedni a felekezeti elfogultságon és a másik szülőd és irántad való szeretetből még felekezete gyűlöletét is vállalta miatta. Te sokkal többet köszönsz protestáns szülődnek e tekintetben, mint más, tehát szeretned is jobban kell s a háládnak is nagyobbnak kell lennie iránta.

Egyik ilyen tanítványom e buzdítás hatása alatt később egy szép Krisztus-szobrot állíttatott kálvinista apja sírjára, de még ebben is annyira tekintettel volt nemcsak apjára, hanem még apja protestantizmusára is, hogy tudatosan s erre gondolva nem Mária-, hanem Krisztus-szobrot állíttatott. A hálára buzdítás hatása természetesen kisebb, ha a gyermeknek protestáns szülője dicsérete közben az jut eszébe, hogy szülője a katolikus reverzális ellenére is épp oly katolikusgyűlölő maradt, mint azelőtt volt, a reverzálist is megbánta és mindent elkövetett közömbösítésére. De ez is csak csökkenti, nem pedig lerontja a protestáns szülő iránti szeretetet, mert még így is tény, hogy a gyermek mégiscsak katolikus és protestáns szülőjének köszöni katolikus vallását. Például az apja sírjára Krisztus-szobrot állító fiú apja is ilyen volt: megszegte, kijátszotta a reverzálist s gyermekét egész 13 éves koráig kálvinista hittanra járatta, mert beíratásakor mindig azt hazudta, hogy református. A fiú katolikus hitét tulajdonképpen nem kálvinista apjának, hanem lelkiismeretes osztályfőnökének köszönhette, aki nem elégedett meg a szülői bemondással, hanem az anyakönyvi kivonatban is ellenőrizte a bemondások igazságát. S lám, a katolikus hittan még az ilyen becstelen apa iránt is ragaszkodást oltott a fiú szívébe.

Érdekes, hogy sok protestáns férfi katolikus menyasszonyának azért ad reverzálist, mert a gyerekeket úgyis az anyjuk neveli, s így magától értetődőnek tartja, hogy az anyjuk vallásán legyenek. Viszont vannak olyanok is (sokkal kevesebben), akik ezzel éles ellentétben éppen azt tartják természetesnek, hogy mivel a család feje a férfi s a gyermekek az ő nevét viselik s az ő családját plántálják tovább, nem pedig anyjukét, a reverzális mindig a férfi javára szóljon.

Se az egyiknek, se a másiknak nincs igaza. Az igazság az, hogy a reverzálisnak mindig a vallási igazság javára kell szólnia, s az, hogy a férfi vagy a nő-e az igazság követője, itt teljesen mellékes. Ha tehát a nő van azon a valláson, mely egyedül üdvözítő, mert egyedül képviseli a vallási igazságot, akkor hiába a férfi a család feje és hiába viseli az összes gyermek az ő nevét, mégis valamennyinek az anyjuk vallását kell követniük. Az igazság ugyanis előbbre való, mint akár a név, akár a férfi jogai és méltósága. Ellenben, ha a férfi van az igazságvalláson, akkor hiába az anya kötelessége a vallásos nevelés, mégis minden gyermeknek az apa vallásán kell lennie.

Sajnos a protestáns anyjuk nem tudja őket ebben nevelni s ezért kerülendő, mert káros a vegyesházasság, azonban úgy-ahogy mégis pótolhatja ezt a hívő és lelkiismeretes apa és kell is pótolnia. De nálunk Magyarországon különösen tudja pótolni az iskolában kötelező hittan, kivált városban és értelmiségi és jobb módú családokban, ahol a gyerekek magasabb iskolát is járnak, mégpedig ma már fiúk és lányok egyaránt.

Nem mentség tehát a reverzális elmulasztásáért sem az, hogy úgy is az anyja neveli a gyermeket, sem az, hogy a férj az irányadó. Mert se az egyik, se a másik nem irányadó, hanem az igazság. Hogy mindkét érvelés mennyire ingatag, mutatja, hogy az egyik felfogás éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit a másik állít. Nincs is igaza egyiknek se, hanem örökre igaz marad az, hogy minden jog az igazságé s a hamisságnak nincs semmi joga. Mindenkinek (férfinak, nőnek, gyereknek) az igazságnak kell engedelmeskednie. Mellette minden más ok vagy jog semmiévé törpül. Ha pedig valami mégis az igazság ellenére érvényesül, akkor bűnös merénylet történik az ember, a gyermek lelke ellen s valaki elárulja az igazságot.

*

A legtöbb protestáns, ha adott is reverzálist, nem tekinti magára lelkiismeretben kötelezőnek, sőt meg van róla győződve s egész nyíltan hangoztatja is, hogy azt tekinti becsületbeli kötelességének, hogy kijátssza. A katolikus egyházat (a papságot, mely az egyház törvényeit végrehajtja) úgy fogja fel, mint egy utált és gyűlölt zsarnokot, mely egy megkövesült középkor a XX. században, mely szabadságot nem tűr, mely durván és kíméletlenül végiggázol az emberek lelkiismeretén és családi boldogságán, mely nem meggyőződéssel, hanem terrorral dolgozik (a kommunizmus valóban azzal dolgozott, de azt a kálvinisták mégse utálták annyira, hanem a zsidók után éppen ők szolgálták ki legjobban) és különösen a babonás női lelket szinte igézetében tartja folytonos átkaival. Ebből folyik aztán a protestánsnak az a meggyőződése, hogy ha menyasszonya iránti kíméletből és hogy lelki kínjaitól megszabadítsa, enged is "a szörnyű lélekkufárságnak", ez az engedés csak külső formaság s a tőle erőszakosan kicsikart irat őt lelkiismeretében nem kötelezi.

Meg kell állapítanunk, hogy teljesen hamis az az érvelés, sőt egyenesen ördögi gyűlöletre vall. Nem középkorról van itt szó, annál kevésbé gonoszságról, hanem egyszerűen csak arról, hogy ma a XX. században is van olyan vallás (sőt ma még jobban van és jobban virágzik, mint a középkorban), mely úgy viselkedik, mint az igazság szokott s éppen ezért egyedül csak rá vonatkozólag lehetséges, hogy tényleg igazság is. Minden más vallás esetében az éppen ellenkező viselkedés miatt ez teljesen lehetetlen.

Ámde az igazságnak tisztelet jár s tisztelet jár annak is, aki az igazságot hozzá méltóan képviseli. Nagyon rossz jel tehát a protestantizmusra, ha azon vallás ellen, mely igazságmódra viselkedik (s melynek kötelessége is így viselkedni, ha nem rosszhiszeműen állítja azt, amit tanít), csak ádáz gyűlöletet tudnak érezni, csak zsarnokságot és szeretetlenséget tudnak benne látni. Ez a gyűlölet annál érthetetlenebb és megdöbbentőbb, mert hiszen legalább százötven év óta a katolikus egyháznak ez a kíméletlensége és erőszakossága már csak elméleti téren mozog. Kényszert alkalmazni ugyanis már régen nem tud az egyház vagy a papság, s még legutolsó proletár híve is csak akkor mutat neki büntetlenül fügét, amikor akar. Ki bántja például akár Olaszországban vagy Franco Spanyolországában is azt a katolikust, aki fütyül az egyház "átkára" s részesül-e valami büntetésben akár csak az a katolikus is, aki, mert a reverzális nélkül nem eskették meg jegyesével, bosszúból ő maga is protestáns lesz? Pedig ilyesmi hányszor előfordul!

Komáromban például tudok olyan esetről, hogy egy katolikus asszony kálvinista férfihez ment reverzális nélkül. Mikor katolikus lánya keresztanyjául férje kálvinista nővérét hívta meg, de a plébános az erre vonatkozó egyházi tilalomra hivatkozva őt nem fogadta el, emiatt maga is kálvinista lett.

"Nem bántja a lelkiismeret?" - mondta egyik volt tanítványom az ideálja anyjának, aki noha katolikus volt, mégis református lett még a lánya is.

"Nem, nem!" - válaszolta neki hányavetin az anyakönyvileg még mindig katolikus asszony, aki aztán lánya katolikus reverzálisának is nagyobb ellenzője és kerékkötője lett, mint kálvinista férje, akinek ő kálvinista reverzálist adott.

Miért kell tehát ezt a szegény katolikus egyházat, amellyel ilyen könnyen és büntetlenül elbánhat minden gonosz, aki akar, annyira gyűlölni és éppen vele kapcsolatban emlegetni annyira a zsarnokságot?

Mikor a Budapest-Középferencvárosi Egyházközség egyik vegyesházasságban élő hívének (nő volt az illető) felszólítást küldött évi 1, azaz egy pengő egyházi adója megfizetésére, azt válaszolta egy lapon, hogy ő a Kálvin téren fizet egyházi adót (s ott bizonyára nem is csak egy pengőt), mert "az én házasságom elé a plébániahivatalban akadályt gördítettek".

Világos, hogy a "plébániahivatalban" tudomásul vették a bejelentést és nem vezettek végrehajtást ellene az egy pengő megfizetése miatt. Hisz ha vezettek volna, az lett volna az eredmény, hogy még át is tért volna arra a vallásra, mely nem "gördített" "akadályt" az ő esküvője elé. Miért kell tehát az egyházat gyűlölni és a föld színéről való kiirtást érdemlő zsarnoknak minősíteni csak azért, mert esküvőkor reverzálist kér, de viszont csak kérni tud, de ahhoz, hogy kérelmének érvényt is szerezzen, már egyáltalán nincs hatalma? Erre hatalma nemcsak kommunista vagy protestáns államban nincs, hanem nem is volt soha, mert mikor volt is, akkor is az állam adta neki. Nagyon igaz ugyanis az, hogy Krisztus országa nem e világból való.

Viszont minden gyermeknek a katolikus hitben való nevelését nincs-e joga legalább kérni az egyháznak? Sőt nem egyenesen kötelessége-e legalább elméleti síkon ezt még követelni is, ha igazság az, amit hirdet? S vajon gyűlöletre vagy inkább tiszteletre méltó-e azért, mert azt tartja, hogy igaza van? Protestánsaink tehát egyedül csak azt gyűlölik az egyházban, aki magát igazságnak tartja s e felfogásának természetesen következményeit is levonja. Ezt tartják tűrhetetlennek, ezt nevezik zsarnokságnak! Az ilyen vallásról mondják azt, hogy a modern világ nem tűrheti, hogy minden kultúrembernek gyűlölnie kell, sőt ki kell tiporni a belét és eltörölni a föld színéről, vagy legalábbis a művelt társadalomból. Az ilyen vallást a protestánsok meggyőződése szerint be is szabad csapni, sőt be is kell, mert megérdemli. Az ilyen vallásnak tett esküt se kell megtartani.

Ide viszi az embert a gyűlölet és fanatizmus még akkor is, ha a XX. században él és kultúrembernek tartja magát, sőt a kultúra nevében beszél! Szentül meg van ugyanis győződve, hogy a fanatizmus nem benne van meg, hanem az egyházban, a gyűlölet nem őt fűti, hanem a papokat. Ugyanez az ember, miközben lelkiismeretével nem ellenkezik, sőt egyenesen lelkiismerete követelménye, hogy az egyháznak adott és esküjével is megerősített reverzálisát kijátssza, természetesen "a cél szentesíti az eszközt" istentelen elvét is szívéből elítéli és becsületesnek gondolt lelke egész hevével veti meg azokat az átkozott jezsuitákat, akik szerinte ezt az elvet vallották, vagy ha nem vallották, hát gyakorolták. Eszébe se jut, hogy ezt az elvet ő gyakorolja akkor, mikor azt hiszi, hogy esküjét nyugodtan megszegheti, ha az eskü reverzálisadással volt kapcsolatos.

A megadott reverzálist akkor is meg kellene tartania, ha az egyház valóban a becstelenek gyülekezete volna amiatt, mert reverzálist szed (melyet egyébként ma már a protestáns felekezetek is javában szednek). A szavukat ugyanis akkor is meg kell tartanunk, ha becstelen ember az, akinek adtuk. Az igazság azonban az, hogy a reverzálist kijátszó éppen a világ legtiszteletreméltóbb testületének adott szavát s esküjét szegi meg, mert kétségtelen, hogy aki igazságot képvisel s ezért úgy viselkedik, ahogyan egy ilyen intézménynek viselkednie kell, az feltétlenül tiszteletreméltó, mert annak önzetlennek kell lennie és igen sokszor kell cselekednie érdekei ellen. Az igazság képviselői iránt még azok is tiszteletre szoktak gerjedni, akik egyébként emberi gyengeségből az igazságot nem követik. Igen nagy bajok lehetnek tehát az ilyen reverzálist kijátszó protestánsok lelkében. Ők még ezt se mondhatják, hogy az egyházban ez a nagy igazságöntudat csak tettetett igazság. A tettetett igazság ugyanis nem veszedelmes, félni se kell tőle, tehát gyűlölni is felesleges. Pedig hát láthatjuk, hogy a protestantizmus mennyire veszedelmesnek tartja az egyházat, mennyire gyűlöli és mennyire fél tőle!

De reverzálist adott protestánsaink azon meggyőződése is teljesen hamis, hogy őket az adott reverzális azért nem kötelezi, mert azt belőlük az egyház úgy kényszerítette ki, vagyis mert ők azt kényszerből adták, nem pedig szabad akaratból. Ha így volna, a megszegésével akkor se lehetne dicsekedni, mert igaz ugyan, hogy az olyan tettünk következményei alól fel vagyunk mentve, melyet kényszer hatása alatt követtünk el, de az is igaz, hogy az igazi nagy jellemeket rosszra még kényszeríteni se lehet, mert ők inkább meghalnak, mintsem meggyőződésükkel ellenkező dolgot cselekedjenek. Amelyik protestáns meggyőződésével ellenkezik a reverzális s mégis megadta, az semmiképpen se tartozik az értékesebb protestánsok és az olyan emberek közé, akinek joga lenne a mellét verni.

De hát nézzük csak meg ezt a "kényszerítést". Ha igaz az, hogy a protestáns valóban csak kényszer hatása alatt adta a reverzálist, akkor egészen kétségtelen, hogy a kényszert nem az egyház, hanem a jegyese gyakorolta. Kétségtelen, hogy nem az egyház, hanem a jegyesük (vagy a rangja, vagy a vagyona!) iránti szeretetből tették azt, amit tettek, nem az egyház, hanem az ő kedvéért cselekedtek.

De nemcsak az egyház, hanem még a jegyesük se kényszerítette őket, legfeljebb az erényei, szépsége, jó alakja, kedvessége, rangja vagy vagyona, de ezek egyike se olyan, hogy egy férfit vagy bárki mást kényszeríteni tudna. Csak vonzani, befolyásolni tudnak mindezek, de nem kényszeríteni. Ha a vagyon volt az ok, vagy a rang, vagy az állás, azt a protestáns fél józan, érett megfontolás alapján értékelte többre, mint őseit és velük együtt járó családi tradícióit. Ha jegyese erényei vagy szépsége volt a döntő, még kevésbé lehet szó kényszerítésről. Még egészen bolond szerelmes esetén is maga a szerelmes az, aki kényszeríti magát. A jellemtelenség és becstelenség csimborasszója azonban, ha valaki beleegyezik a feltételbe, mellyel megkapja a vagyont, rangot, állást vagy józanságot, szépséget, testi és lelki kiválóságot s mikor már az övé az, ami után vágyott és aminek kedvéért belement a neki annyira kellemetlen feltételekbe, akkor egyszerűen kijelenti, hogy a feltételek őt nem kötik, mert úgy terrorizálták ki belőle s ezért nem szabad akarattal cselekedett. Hogy a szerelmével s most már házastársával cselekedett ilyen galádul, csak növeli a becstelenséget.

Protestáns olvasóim mint nagy sértést, bizonyára keserűséggel fogadták azt az újra meg újra hangsúlyozott megállapításomat, hogy a katolikus vallás igazság, a protestáns pedig nem az. Bizonyára azt értették ugyanis belőle, hogy ha nem az, akkor annak az ellentéte, vagyis hamisság. Pedig nem így kell felfogni a dolgot. Csak akkor értelmezhetnénk így a dolgot, ha a protestantizmus is épp oly meg nem alkuvó, épp oly türelmetlen, épp oly kíméletlen lenne, tehát épp úgy igazságigényekkel lépne fel, mint a katolicizmus. Ez esetben két olyan ellentét állna egymással szemben, amely igazáról egyaránt meg van győződve, s mivel közülük természetesen csak az egyiknek lehet igaza, világos, hogy ha a katolicizmus az igazság, akkor a protestantizmus csak ennek ellentéte, tehát a hamisság lehetne.

Itt azonban nem ez az eset forog fenn. A katolicizmus és a protestantizmus nem mint két homogén dolog áll egymással szemben, hanem egyik egész más nembe, egész más speciesbe [kategóriába] tartozik, mint a másik. A katolikus egyház azt mondja, hogy Ő igazságot képvisel és - ami ebből logikusan következik - a vallási igazságot egyedül csak ő képviseli, tehát egyedül üdvözítő vallás. Ezzel szemben a protestantizmus lényege az, hogy vallási igazság nincs, vagy legalábbis megállapítani, eldönteni nem lehet, hogy van-e (tehát legalábbis gyakorlatilag nincs), de a vallás nem is azért van, hogy dogmákban higgyünk, ezekért harcoljunk és belőlük ne engedjünk, hanem érzelmi világunkat, a kedélyünk szükségleteit kielégítsük.

A vallási élet abban áll, hogy a vallási igazságot keressük, szomjúhozzuk, kutatjuk, a Biblia állandó olvasásával a kereszténység szellemében mindig jobban behatoljunk és így kialakítsuk a magunk részére a mi alanyi vallásunkat, mindig gondosan vigyázva arra, hogy ezt senki másra ne erőszakoljuk, hanem tiszteletben tartsuk azt a más színezetű, szintén egyéni vallásosságot, melyet embertársaink szintén kialakítottak lelkükben, de világos, hogy nem a mi kaptafánkra, mert hiszen minden emberi lélek más és más. Ez a protestáns vallásosság.

Ha például Kecskemétre tartok és sok út áll előttem, egész másképpen kell viselkednem, ha tudom (vagy legalább az a meggyőződésem, hogy tudom), melyik vezet Kecskemétre, mintha mind magam, mind társaim egyaránt bizonytalanok vagyunk a kérdésben. Az első esetben világos, hogy nemcsak magam megyek tétovázás nélkül és biztos léptekkel azon az úton, melyről tudom, hogy Kecskemétre vezet, hanem - hacsak lelketlen vagy kárörvendő, cinikus ember nem vagyok - társaimat is hívom magammal, s ha makacskodnak, igyekszem őket felvilágosítani igazamról. Ha nem fogadnak szót és az én biztos tudásom szerint téves irányban indulnak el, akkor szintén az irántuk való szeretet kívánja tőlem, hogy ne a legbarátságosabban váljak el tőlük, hanem éreztessem velük makacsságuk miatti nemtetszésemet. Ha elválásunkkor nagy szívélyességgel még szerencsés utat is kívánnék nekik, káröröm és rosszakarat lenne ez részemről. Pedig hát vallási téren az, aki nem jut el Kecskemétre (az örök üdvösségre), az helyette nem Ceglédre vagy Nagykőrösre jut (ami végeredményben nem is olyan igen nagy baj), hanem a kárhozatra, ami a halálnál is rosszabb, mert az örök halált jelenti. Milyen cinizmus kell tehát ahhoz, hogy ehhez is jó képet vágjunk, sőt makacs társainknak még szerencsés utat is kívánjuk!

Ha ellenben a kecskeméti utat illetően magam is épp oly bizonytalanságban vagyok, mint társaim, már egész más lesz a viselkedésem. Ez esetben nem oktatok, nem adok tanácsot, nem kicsinylem le azokat, akik az én felfogásommal szemben egy másik utat ajánlanak, és ha mindegyikünk más irányban indul el, akkor is a legbarátságosabban válhatunk el egymástól s őszintén kívánhatunk egymásnak szerencsés utat.

Vagy egy másik példa. Addig, míg a tüdővész vagy a rák gyógyításának biztos módját nem ismeri az orvostudomány, világos, hogy szabadon kutathatnak az orvosok ilyen vagy olyan irányban s egyik se kifogásolhatja vagy ítélheti el a másikat azért, mert nem azon az úton keresi a megoldást és nem attól a módszertől várja az eredményt, melytől ő. Mihelyt azonban valaki megtalálta a biztos módszert és az egyedül helyes gyógymódot, már egész másképp kell viselkednie a más úton járókkal szemben. Ekkor már - kivált mivel már azt is tudja, hogy nem egyikének eljárásmódja nemcsak meddő, hanem az egészségre káros is - az új gyógymód felfedezője nem tekintheti a többi kutatót magával egyenrangú és vele egyforma jogokkal bíró társainak. Az ugyanis, hogy ő az igazság birtokába jutott, egyúttal annak a megtudását is jelenti, hogy legalábbis azok a társai, akik ugyanezt a vele ellenkező úton keresik, téves, tehát ártalmas, vagy legalábbis haszontalan munkát végeznek. Emiatt őt (éppen az igazság ismerete) most már egyenesen rákényszeríti arra, hogy türelmetlen, sőt kíméletlen legyen, kizárólagosságot kívánjon a maga számára, s ha makacssággal és ellenállással találkozik, akkor vetélytársait ellenségeknek tekintse és harcot folytasson ellenük.

Tagadhatatlan, hogy a katolicizmus és a protestantizmus viszonylata mind a kecskeméti úton, mind az orvostudomány terén ezzel az utóbbi esettel egyezik. Az egyház megalapítása óta mindig úgy viselkedett, mint aki az üdvösségre vezető utat egész bizonyosan ismeri (hogyne ismerné bizonyosan, mikor Krisztus külön azért rendelte, hogy az üdvösség útján kalauzunk legyen) és mint aki az emberek örök halálát okozó lelki betegségek orvoslásának módját egyedül ismeri. (Hiszen tagadhatatlan, hogy mindig egyedül üdvözítőnek tartotta magát.) Ezzel szemben a protestantizmus (legalábbis a mi korunk protestantizmusa) nem egy másik, a katolicizmus mutatta úttól teljesen eltérő, de szerinte épp oly biztosan egyedül helyes kecskeméti utat mutató utashoz s nem egy másik, meggyőződése szerint épp oly biztos és helyes gyógymódot feltalált orvoshoz hasonlóan viselkedik, hanem azt hirdeti, hogy a kecskeméti utat nem lehet biztosan tudni és szerinte a tüdővész vagy a rák biztos gyógyításának módja is ismeretlen előttünk s ismeretlen is marad sokáig. Szerinte az üdvösség útja vagy a lelki gyógyítás módja szabad mindenki számára s egy utasnak vagy egy orvosnak se szabad a másik fölött fölényeskednie, hanem a felebaráti szeretet azt kívánja tőlünk, hogy egymás véleményét és felfogását tiszteletben tartsuk, egymástól eltérő útjainkhoz egymásnak őszinte szerencsét kívánjunk és hogy ne kényszerítsük rá egymásra a magunk felfogását, vallási téren ne tartsuk csak magunkat okosnak, ne legyünk elbizakodottak.

Hogy mondhatná valaki, hogy a protestantizmus is épp oly biztos a maga igazában, mint a katolicizmus, mikor a katolikus egyházban semmit se gyűlöl annyira, mint éppen ezt az igazságöntudatot és a vele járó erőszakosságot. A protestantizmus sohase mondta magát egyedül üdvözítőnek, jelszava mindig a vallásszabadság volt s ma is az. De mondhatja-e az, aki tudja a helyes utat, hogy szabad bármely úton Kecskemétre menni? Mondhatja-e, hogy szabad a rákot akár így, akár úgy kezelni, aki már megtalálta a helyes és eredményes kezelési módot? Mondhatom-e tehát, hogy az a helyes és igazságos, hogy vegyesházasságban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék, ha tudom, hogy egyedül a kálvinizmus a helyes vallás? Mondhatom-e kálvinista létemre testvérvallásnak a lutheránust (pedig minden kálvinista annak mondja), mikor az szentképeket és feszületet használ istentiszteletében, noha a kálvinizmus szerint mindez bálványimádás? Vajon lehet-e testvére a bálványimádás az egy igaz Istenben való hitnek?

Mondhatom-e, hogy tisztelni kell a más vallási meggyőződését, mikor tudom, hogy ez a meggyőződés téves? Pedig a protestánsok álladóan azt hangoztatják, hogy ők tisztelik a másvallásúak meggyőződését. Mondhatom-e, hogy a vallásosság abban áll, hogy keresem, kutatom az igazságot a Bibliában, ha az igazság már rég birtokomban van? Mondhatom-e, hogy az egyháznak nincs joga előírni, hogy mit higgyek, ha hiszem azt, hogy az egyház az igazat hirdeti és vele van a Szentlélek? Ha a protestantizmusnak meggyőződése volna, hogy az igazat hirdeti, nem volna-e akkor természetes, hogy ő is pontosan előírja, hogy mit higgyek, s nem kellene-e akkor neki is megkövetelnie, hogy a vegyesházasságok minden gyermeke protestáns legyen? Mondhatom-e, hogy a vallás alanyi dolog s a hit kritériuma az egyén, tehát a vallás lehet mindenkiben más és más, ha hiszek az én egyházam igazságában?

Látjuk tehát, hogy vegyesházasság esetében nem két olyan ember kerül egymás mellé (vagy a reverzális miatt esetleg egymással szembe), aki a maga igazáról egyformán meg van győződve s így egyformán nem engedhet, hanem a katolikus fél személyében egy valóban ilyen ember került össze egy olyan emberrel, aki azt mondja, hogy ő nem ismeri, hanem csak kutatja a helyes utat, még nem találta meg, hanem csak keresi a helyes gyógymódot. Van-e hát természetesebb dolog annál, hogy ez az utóbbi ember enged az elsőnek és vajon szégyen-e, ha enged? Az lenne szégyen, ha nem engedne. Nem a becsület jele volna ugyanis, hanem a fogalomzavaré, illetve az ostoba dacé vagy a gyűlölettől fűtött fanatizmusé. Fanatikusnak azt mondjuk, aki nem a műveltsége, hanem tudatlansága, nem az esze, hanem a szenvedélyei által vezetteti magát cselekedeteiben. Nem tipikusan ezt találjuk-e meg a reverzális ellen kézzel-lábbal hadakozó protestánsban?

A katolikus jegyesének nyugodtan reverzálist adó protestáns esetében a családi tradíciók és gyermekkori emlékek szorulnak háttérbe a hitvesi szeretet előtt (nem illő, hogy háttérbe szoruljanak!) a vallásos érzelem, a nosztalgia enged az észen, a meggyőződésen alapuló vallásos meggyőződésnek (nem illő, hogy engedjen!), a hitbeli bizonytalanságban élő és a helyes út után kutató csatlakozik ahhoz és indul el egy úton azzal, aki már ismeri a helyes utat (nem magától értetődő, ha elindul vele?!). Szó sincs itt tehát se gyenge jellemről, se becstelenségről abban a protestánsban, aki enged, hanem csak olyan viselkedést tapasztalunk részéről, melyet a józan ész kíván még akkor is, ha protestáns elit alapon állunk. Ezzel ellenkező viselkedés ostoba dac, vagy fanatizmus nélkül bajosan magyarázható meg.

Milyen alapon dacoskodhat a reverzálissal szemben az, aki állandóan azt hangoztatja: mindegy az, milyen vallású az ember, a fő az, hogy becsületesek legyünk? Hát talán nem lehetnek becsületesek a gyermekei akkor is, ha katolikusok lesznek? Miért tartja a reverzálist megszégyenítőnek magára az, aki azt tartja, hogy csak az a fontos, hogy az egy Istent imádjuk, a többi mellékes? Hát ha a gyermekei katolikusok lesznek, akkor nem az egy Istent imádják? A "hogyan" mellékes voltát meg nem ő maga hirdeti?

A katolikusra bizonyára nem lehet haragudni azért, mert meggyőződése van s mert e meggyőződéséből természetszerűleg következik, hogy bizonyos dolgokból nem engedhet, mert minden gyermekét meggyőződése szerint kell nevelnie. De nem természetes-e, hogy e tekintetben engedjen neki az a protestáns, akinek csak vallási hagyományai, érzelmei, ősei, nosztalgiája lehet, de nem vallási meggyőződése, s aki vallási téren még nem találta meg a biztos utat, hanem mindig csak keresi?

A vegyesházasságot kötő protestáns (feltéve, hogy olyan katolikussal hozta össze a sors, aki valóban katolikus, tehát nemcsak anyakönyvi hite, hanem vallási műveltsége is van) azzal a vallási igazsággal találkozik össze, amelyet eddig ő nem ismert, vagy legalábbis nem vett komolyan. Ez az összetalálkozás természetesen felelősséggel jár s mindennel el lehet intézni, csak daccal, gyűlölettel vagy fanatizmussal nem. S ha valakinek akár a gőgje, akár az igazsággal együtt járó áldozatok miatt nem kell ez az igazság (könnyen lehet ugyanis, hogy akinek nem kell a helyes úton mennie Kecskemétre, egy szép, kellemes, árnyas úton indulhat el, míg az igazi út poros és fullasztóan meleg), az legalább a gyermekeit ne fossza meg tőle. Hátha azok különbek lesznek és jobban megbecsülik az igazságot, mint az apjuk vagy anyjuk!

Kényszerítésről azonban semmiképpen sincs szó. A katolikus egyház arra, hogy a tőle mutatott úton haladjon, nemcsak a protestáns, hanem még a katolikus jegyesség se tudja kényszeríteni. A katolikus egyház csak kalauz, aki, ha kérik, szól, felvilágosítást ad, sőt figyelmeztet még akkor is, ha nem kérdik. A katolikusnak, mint tagjának parancsol Krisztus nevében és felhatalmazásából: előírja neki, mit szabad és mit nem szabad tennie, sőt "átokkal" is sújtja, ha nem fogad szót. De nemcsak a protestáns, hanem még a katolikus is fütyülhet erre a tanácsra vagy átokra, ha akar. Ha mégis engedelmeskedik, csak azért történik, mert ő maga akar engedelmeskedni neki.

A katolikus jegyes tehát csak a maga meggyőződését követi, mikor protestáns jegyesétől reverzálist kíván, mert ha önként nem tenné magáévá az egyház tanítását, akkor nem kívánná tőle ezt a reverzálist. Láttuk, hogy akárhány olyan katolikus is van, aki egyenesen protestáns reverzálist kíván. Kell-e tehát tiszteletreméltóbb indítóok ennél a meggyőződésből folyó reverzáliskínálásnál? Az egyházi "átoktól" is csak az a katolikus fél, aki hisz az egyházban és annak Krisztustól kapott hatalmában, tehát szintén azért, mert meggyőződése van. (Egyébként ettől a legtöbb katolikus már csak azért se félhet, mert alig van köztük olyan, aki tudna, vagy valaha hallotta volna erről az egyházi "átokról".) Vajon jót jelent-e, hogy ez a meggyőződés a protestánst annyira bosszantja, hogy azt hiszi, hogy miatta neki még az esküjét is meg szabad, sőt meg kell szegnie? Vajon lehet-e igaza annak, aki ezért a meggyőződéséért annyira haragszik, hogy dühében észre se veszi, hanem ráfogja, hogy nem meggyőződés, hanem kényszer?

Hogy a "reverzáliskényszer" miatt sokszor a katolikus fél is szenved és ő is örülne neki, ha a vallásával nem járna együtt ez a kötelezettség, még az se bizonyítja, hogy a katolikus fél az egyház kényszerének, nem pedig a maga meggyőződésének engedelmeskedik. Minden katolikus ugyanis akkor ijed meg az egyház "átkától", mikor akar és akkor engedelmeskedik az egyház tilalmának, mikor jónak látja. Ha tehát még lelki szenvedése ellenére se enged protestáns jegyesének, csak annak a bizonyítéka, hogy igen nagy a hite és igen erős a katolikus meggyőződése.

A katolikus jegyesben is lehet igen nagy a szerelem vagy protestáns jegyesének iránta való szerelme rá nézve is lehet anyagilag vagy társadalmilag vagy egyszerre mindkét módon rendkívül előnyös. Ilyenkor éppen a katolikus egyház iránti engedelmességével szemben jelentkezik a lelki kényszer, melynek, mivel húsba-vérbe, életbevágó, kissé erősebb a kényszerítő ereje, mint az egyház "átkának", mely csak akkor és annyiban tényező a katolikus életében, mikor és amennyiben hisz benne vagy meggyőződés támasztja alá, tehát mindenképpen önkéntes természetű, mindenképpen szabad akaratból folyik. Ki látott azonban olyan kényszert, mely szabad akaratból, meggyőződésből folyik?

A morfinista is majdnem megveszekszik a morfiumért, mégis - ha csak nem gyógyíthatatlan lelki rokkant már - igyekszik tartózkodni tőle. Tudja ugyanis, hogy káros és következményei végzetesek. Ha a protestánssal jegyben álló katolikus is annyira szerelmes, hogy majdnem megveszekedik jegyese után, világos, hogy neki is terhére van a reverzális, de ebből még nem következik, hogy gyűlöletreméltó zsarnok az, aki a szenvedélyeinek való engedélyt, tehát a reverzális nélküli házasságot, ezt a katolikus szempontból lelki morfiumot, tiltja neki. Minden egyedül azon fordul meg, hogy az a morfium csakugyan ártalmas-e.

De világos, hogy itt a morfium (tehát a szerelem vagy a házassággal járó előny) az, ami kényszerít, sőt aminek rémesen nagy a kényszerítő ereje, nem pedig az, aki a morfiumot tiltja, mert hiszen ezt a tilalmat akkor szegi meg az illető, mikor akarja. Aki itt tilt, az semmiképpen se tekinthető zsarnoknak, s ha igen, akkor kétségtelenül az igazság, az erény vagy a becsület a zsarnok. Ez azonban - köztudomásúlag - nem szokott valami félelmes és túlságosan erőszakos zsarnok lenni.

Az igazság, az erény vagy a becsület csak azt az embert tudja kényszeríteni, aki tőle ezt a kényszerítést elfogadni hajlandó, illetve, aki lelkileg annyira erős és olyan nagy jellem, hogy le tudja győzni mindazt, ami az ellenkezőre valóban kényszeríti és ami már csakugyan zsarnok, legyen az akár érzéki szerelem, akár nagyravágyás, akár a pénz ördöge. Ezek a hajlamaink valóban zsarnokok, ezek csakugyan bűnös és tisztátalan uralmat gyakorolnak az emberek fiain, azért ezek zsarnokságának ellenállni valóban becsület, jellem és így dicsőség dolga. Ez ellenállás kifejtése közben bizony szenved is az ember, de ez a szenvedés a hősök szenvedése, s azt, aki valakit arra kényszerít, hogy hős legyen, nem szoktuk gyűlölni, sem zsarnoknak nevezni, mert ez a "kényszer" sohase igazi kényszer.

Éppen ezért az a protestáns, akit nem vakít el s így nem vezet félre a felekezeti gyűlölet vagy fanatizmus, örül, ha olyan jegyese van, aki őt annyira szereti, hogy még az életét is odaadná érte, de viszont a hitét, a meggyőződését és a becsületét nem, aki nem hagyja magát sem érzelmeitől, sem önzésétől, sem nagyravágyástól kényszeríteni, de igen az egyháztól. Ez ugyanis annak a jele, hogy nem szenvedélyei rabja, nem lelki morfinista, nem érdekember, nem is csak egyszerű hím vagy nőstény, akit ösztönei irányítanak, hanem ember, mégpedig a javából, akinek igazságai, eszményei vannak, melyeket semmi körülmények között se árul el. Esze van, mellyel hitet és meggyőződést szerzett magának és akarata van, mellyel cselekedeteibe érvényt szerez mindannak, amit az esze helyesnek megismert.

Ha a katolikus fél vallása is csak érzelmekben merülne ki, ha az is csak alanyi élmény, gyermekkori emlék, nosztalgia vagy családi tradíció lenne, világos, hogy a vegyesházasság nem okozna semmi nehézséget, mert akkor az esze a katolikus félnek is azt mondaná, hogy ezeknél a szerelem és a családi boldogság sokkal előbbre való. Akkor a katolikus is minden nagyobb lelki válság nélkül fütyülne az egyház tilalmára s reverzális nélkül is nyugodtan megköthetné a neki alkalmasnak látszó és boldogságot ígérő házasságot. Mivel evés közben jön meg az étvágy, ilyenkor talán még azt is megtenné ő is, hogy ha a pap sokat okoskodik, még ő adna reverzálist protestáns jegyesének. A családi hagyományok ugyanis nem sokat számítanak s miért nevelkedhetne az összes gyermek az egyik fél családi tradícióiban?

Ha azonban (még ha a szíve vérzik is) akkor se enged, akkor ebből protestáns jegyesének - ha okos - azt kell látnia, hogy rendkívül értékes jegyesre talált. Van ugyanis sok katolikus (sőt ez a nagy többség), akinek még ha hite és vallási műveltsége is van, akkor se tud magán uralkodni, még akkor se tudja legyőzni önzését vagy szíve érzelmeit s még akkor is enged. Nemcsak az szokott ugyanis magának morfiuminjekciókat adni, aki nem tudja azt, hogy ez mennyire káros, hanem azok is, sőt elsősorban éppen azok, akik ezt mindenkinél jobban tudják.

Ha tehát valakinek olyan katolikus jegyese van, aki egyéni érdekei vagy egész jól látható érzelmei, szerelme ellenére se enged, abban protestáns jegyesének, ha tárgyilagos és jó pszichológus, egyszerre két kiválóságot is fel kell fedeznie. Az egyik, hogy jegyese vallásossága nemcsak külsőségekben áll, annál kevésbé babonákban merül ki, hanem értelmes meggyőződésből áll és vallási műveltség következménye. Másodszor - s ez még az elsőnél is nagyobb kincs - azt is megtudja, hogy jegyese jellem, akinek erős akarata van, aki hajlamain, ösztönein, az alkalmakon és kísértéseken uralkodni tud, vagyis olyan ember, akinek élettársává lenni isteni kegyelem és a legnagyobb boldogság.

Az ilyenről előre lehet tudni azt is, hogy házastársát sem fogja soha megcsalni még akkor se, ha e tekintetben a legnagyobb kísértések közé kerül. Hiszen ezt a vallása épp úgy tiltja neki, mint ahogyan jegyes korában azt követelte tőle, hogy csak az egyedül üdvözítő egyház áldását kérje és minden gyermekét ebben nevelje s ebben olyan szilárdan kitartson, hogy nem kell neki az az esküvő, amely nem ilyen s még akkor se kell, ha a szíve hasad meg bele vagy a jólétet s kényelmet taszítja el vele magától. Mi, papok, tudjuk, hogy vannak ilyen katolikusok, sőt, hogy minden művelt és igazi katolikus ilyen. A protestánsoknak pedig azt kellene tudniuk, hogy valóságos főnyeremény mindenki, tehát a protestáns számára is, ha ilyen jegyesre akad.

Aki az egyháznak szíve érzelmei vagy érdekei ellenére is tud engedelmeskedni a reverzális terén, az ugyanígy fog majd viselkedni akkor is, ha majd az oltárnál letett esküje megtartásáról lesz szó, ha mégúgy másfelé húzzák is az ösztönei. De egy ilyen igazi katolikusban a hitvesi esküjével ellentétes szerelem nem is tombolhat soha, mert hiszen a vonzalom lassan fejlődik ki, a tilos szerelem nem a tombolással, hanem eleinte csak halvány sejtelmekkel kezdődik, s mivel az ilyen jellemek a bűnnek, a tilosnak már a legelején ellenállnak, náluk a szellőből nem is tud vihar keletkezni.

Ez természetesen a legjobb eset, mert lehet, hogy a reverzálishoz nem annyira maga a katolikus jegyes, mint inkább az anyja vagy a család ragaszkodik. Az is lehet, hogy az illető nem annyira a maga vallási műveltsége, szilárd vallási meggyőződése és kiváló jelleme miatt ragaszkodik a reverzálishoz, hanem vallásos falujának közszelleme és a közvélemény elítélése, tehát valójában a hiúsága miatt. Ámde ha csak ezek az indítóokok, ezek, ha igen jó "partiról" van szó, vagy igen heves a szerelem, úgyse játszhatnak jelentősebb szerepet s egyébként is csak akkor győzhetnek, ha a protestáns fél ellenállása se valami nagy. Ha a katolikus jegyes olyan megingathatatlan, hogy még a legmakacsabb protestánsnak is engednie kell, akkor a katolikus félben bajosan gondolhatunk másra, mint csak vallási műveltségre, a meggyőződésre és a jellemre.

Reméljük, hogy meg is győztünk minden józan gondolkodó protestánst, hogy közel se olyan nagy szégyen rá nézve, ha katolikus reverzálist ad, mint addig gondolta, ellenben igenis szégyen, ha nem ad. Egyes esetekben egyenesen igen nagy szégyen. Nem félni kell tehát az ilyen jegyesektől, hanem szerencsének tekinteni, kivált a mai világban, mikor igen sok ember már nem is hisz az emberi jóságban s még kevésbé a női becsületben. A mondottak után azonban arról, hogy az adott reverzálist megszegni nem becstelenség, szó se lehet. Éppen ellenkezőleg: egyenesen azt kell mondanunk, hogy a bennünk lakozó sátánnak az igazság elleni visszataszító dührohama jelentkezik az ilyen protestásban.

 

EGYES SOKAT VITATOTT
EGYHÁZI KÉRDÉSEK


A dogmafejlődés

Az egyház időről időre új dogmákat is mond ki. Szűz Mária mennybevitelét például csak a mi időnkben, a szeplőtelen fogantatást 1854-ben, a pápai tévedhetetlenséget pedig csak 1870-ben. Világos, hogy ezek a dogmák nemcsak azóta igazak, mióta az egyház dogmáknak mondta ki őket. Hiszen ha így lenne, a dolog összeegyeztethetetlen lenne az igazság egyik kellékével, a változatlansággal. Új igazság nincs, hanem csak olyan igazság van, melyet csak újonnan találunk meg, tehát nekünk új.

Az elektromosság törvényei se csak azóta igazak, mióta felfedezték őket, s bizonyára a koszinusztétel se csak azóta érvényes, mióta felfedeztük. Minden igazság öröktől fogva van és örökké lesz (a fizikai, a természettudományos igazságok pedig csak azóta vannak, mióta a fizosz, a természet, megvan s addig lesznek, míg a természet meglesz). Nem minden igazság ismeretes azonban az emberi ész előtt s egyiket előbb, másikat utóbb találjuk fel és állapítjuk meg.

Azt gondolni tehát, hogy a pápa csak 1870-ben lett tévedhetetlen, vagy hogy Szűz Mária csak 1854 óta fogantatott szeplő nélkül, még gondolatnak is képtelenség. De ami a dogmafejlődést illeti, még azt se mondhatjuk, hogy addig, míg az egyház dogmának nem nyilvánított valamit, addig nem is ismertük. Hiszen például a szeplőtelen fogantatásnak vagy Szűz Mária mennybevitelének már a dogma kimondása előtt évszázadokkal még ünnepe is volt már. Az a pápa pedig, akinek csalatkozhatatlanságát 1870-ben mondta ki az egyház, már 1854-ben azon a címen mondta ki dogmának szeplőtelen fogantatást, mert ő a hitben csalatkozhatatlan.

Valamely hitigazságnak dogmává nyilvánítását tehát olyanformán kell érteni, mint a koszinusztétel vagy az elektromosság felfedezését. Nem akkor lettek igazságok, mikor felfedeztük őket, hanem csak akkor állapítottuk meg igazság voltukat s így csak akkor lettek az emberiség közkincsévé.

Az újonnan felfedezett természettudományi igazságok és a dogmák között azonban mégis van különbség. A mennyiségtani vagy fizikai törvények ugyanis felfedezésük előtt teljesen ismeretlenek voltak előttünk, az újonnan kimondott dogmák azonban nem. Nem is lehettek, hiszen dogmává csak azon a címen válhattak, mert megállapítottuk, hogy benne vannak a kinyilatkoztatásban. De ha ezt 1870-ben vagy 1854-ben meg tudtuk állapítani róluk, akkor ezt meg tudták volna állapítani már régebben is. A Szentírás vagy szenthagyomány ugyanis, melynek alapján megállapítottuk, megvolt már a kereszténység kezdete óta és akkor is ugyanaz volt, ami ma, s a józan esze is, melynek alapján mi megállapításunkat tettük, épp úgy megvolt régebben is az emberiségnek, illetve az egyház vezetőségének, mint ma.

A dogmák kimondása azonban mégse felesleges dolog. Addig ugyanis, míg az Egyház dogmának nem nyilvánít valamit, nem bizonyos, hogy minden katolikus meg tudja állapítani róla, hogy beletartozik a kinyilatkoztatásba s így hiszi. És akkor se hiszi, mikor már felhívták rá a figyelmét, addig, míg a dogma nem lett belőle, akkor is tagja maradhatott az egyháznak, ha nem hitte. Különvéleménye ugyanis olyasmire vonatkozott, amiben még nem döntött az egyház.

A dogmakimondás tehát azt jelenti, hogy az addig esetleg homályos vagy nem elég határozott hit kifejezetté és öntudatossá válik, vagy hogy amit a hitben addig egyesek nem tartottak elég fontosnak, most megtudják, hogy az egyház tanításától való ebbeli eltérésük eretnekségnek számít, azaz az egyházból való kizárással jár.

A dogmafejlődés tehát nem azt jelenti, hogy a katolikus hit változik s az egyház mást tanít a későbbi időkben, mint amit régebben tanított. Ha ez történnék, ez az egyház igazságjellegének cáfolata volna. Mikor az egyház valamit dogmának mond ki, tulajdonképpen azt mondja ki, hogy ezt az egyházban mindig hitték, azaz kezdettől fogva beletartozott Krisztus Urunk szellemi hagyatékába. Amiről ezt nem mondhatnánk el, abból sohase lehetne dogma.

Új dogmakimondásokra az ad alkalmat, hogy idők folyamán egyes tévtanok felmerültével vannak hívők, akik kétségbe vonják a keresztény hit egyes tételeit. Ilyenkor a hívek útbaigazítást várnak az egyháztól. Tudni akarják, hogy a kétségbevont állítás igaz-e, s ha igen, olyan fontos-e, hogy a különvélemény eretnekségszámba megy, azaz az egyháztagság megszűnésének következményével jár. Ilyenkor dönt az egyház, és ha a katolikus hit körébe vágónak jelenti ki a dolgot, akkor keletkezik új dogma. Ha azonban az egyház valamit még nem mondott ki dogmának, abból még egyáltalán nem következik, hogy nem az s így nem kell hinni.

Az új dogma kimondása jelentheti azt is, hogy eddig csak azért nem mondta még ki az egyház dogmaként az illető hitigazságot, mert eddig még nem volt rá szükség, hogy az egyház nyilatkozzék, mert hiszen senki se tagadta. Például sohase mondta ki még az egyház dogmaként, hogy Krisztus Urunk Betlehemben született. Pedig hát kétségtelen, hogy ez is beletartozik a keresztény hitbe, sőt éppen azért nem kellett még nyilvánítani dogmává, mert annyira világosan beletartozik a kinyilatkoztatásba, hogy senkinek se jutott még eszébe, hogy még ezt is kétségbe vonja.

Keletkezhetnek azonban új dogmák akkor is, ha nem a felmerült tévtanok miatt kell az egyháznak nyilatkoznia. Az az apostoli hagyaték ugyanis, melyet az egyház hirdetésre átvett, olyan sok lelki kincset, mélységet rejt magában, annyi lelki szépséget tartalmaz, hogy mindegyiket nem vette mindjárt elejétől kezdve észre a keresztény világ. Ezért még ma is lehetséges, hogy az egyház a hitnek olyan, eddig csak egyesektől észrevett rejtett szépségeire, kincseire mutasson rá, melyek bizonyos tekintetben egyesek számára újságként hatnak.

Hit szempontjából csak ilyen fejlődés lehetséges az egyházban. Nem újítás tehát ez, hanem a réginek alaposabb, bővebb, mélyrehatóbb megismerése. Nem újat hoz az egyház, hanem a réginek előttünk új szépségeire mutat rá. Ezt hívjuk dogmafejlődésnek.

 

A Szentírás és a szenthagyomány

Az írni-olvasni tudás
a katolikus egyházban és a protestantizmusban

Úgy szokták tanítani, hogy a katolicizmus és a protestantizmus közti egyik különbség az, hogy a protestantizmus egyedül csak a Szentírásra támaszkodik, míg a katolicizmus a Szentíráson kívül a szenthagyományokra is. Ilyen beállításban első pillanatra mindenkinek jobban tetszik a protestáns álláspont, mert tudományosabbnak, komolyabbnak megbízhatóbbnak látszik. Csak a lerögzített, megmásíthatatlan írás után megy ugyanis, semmi más után, míg az egyház az ellenőrizhetetlen, ingatag hagyományokat is tekintetbe veszi. Ha pedig meghallgatjuk a hozzá fűzött protestáns kommentárokat is, akkor a hagyományokhoz való ragaszkodást egyenesen a katolicizmus szégyenének találjuk, mert azt a látszatot kelti, mintha a katolicizmus valóban megromlott volna és eltért volna Krisztus tiszta tanításától.

Világos ugyanis, hogy az, amiben az egyház megromlott, nem található meg a Szentírásban, mert hiszen a Krisztus tanaival ellenkező hiedelmek, szokások és elfajulások csak később, emberi gyarlóságból és visszaélésképpen kerülhettek bele a kereszténységbe. A katolicizmus tehát, hogy magán segítsen, ezekre mondja azt, hogy ez vagy az a Szentírásban ugyan nincs benne, de benne van a szenthagyományban. Emiatt kénytelen tehát az egyház a hagyományokhoz is ragaszkodni s ezeket az egészen bizonytalan dolgokat is a hit épp oly megbízható forrásainak tekinteni, mint magát a Szentírást.

Ez az érvelés azonban teljesen hamis. A csak napjainkban kimondott dogmát, Szűz Mária mennybevitelét kivéve egy tana sincs a katolicizmusnak, mely csak a szenthagyományon (és az ész következtetésén) alapulna s a Szentírásban is benne ne volna, sőt éppen azok a katolikus dogmák vannak benne a Szentírásban a legvilágosabban és a legtöbb helyen, melyeket a protestantizmus tagad, s melyekről azt állítja, hogy a kereszténység megrontásának eredményei, mint például a pápaság isteni eredete, az Oltáriszentség (az átlényegülés), a gyónás (fülgyónás), a házasság felbonthatatlansága, a szüzesség dicsérete, sőt láttuk, hogy még a pápai tévedhetetlenség is.

Szó se lehet tehát arról, mintha az egyház a Szentírás mellett azért ragaszkodnék oly "makacsul" a szenthagyományokhoz is, mert azokat a tanait, melyeket tagad a protestantizmus, a Szentírásból nem tudná bizonyítani.

A katolikus egyház nem azért ragaszkodik a szájhagyományhoz, mert a protestantizmussal való perpatvarai miatt van rá szüksége (a katolikus egyház életében sokkal kisebb szerepet játszik a protestantizmus mint az avatatlanok gondolják), hanem azért, mert az igazság és a dolog természete követeli ezt így.

A Szentírásnak a hit egyedüli alapjává tétele egészen új dolog, egyedül csak a protestantizmus dobta be ezt az elvet a közvéleménybe és csinált neki nagy hírverést. Maga az elv homlokegyenest ellenkezik az igazsággal, sőt magával a Szentírással is. A katolikus egyházban "hagyományokon" nem mendemondákat értünk (nem is többesszámban szoktuk mi ezt a szót használni, hanem "hagyománynak" nevezzük egyesszámban), nem is szokásokat vagy valami elmosódó dolgot, hanem az apostoli örökséget, az apostolok szellemi hagyatékát, a "depositum fidei"-t értjük rajta.

Az egyház egyedül ezt tartja a hit forrásának. Nem is "hagyománynak" kellene ezt nevezni, mert a magyarban ezt a szót félre lehet érteni (sőt itt mindenki ezen a félreérthető módon érti), hanem hagyatéknak, az apostolok szellemi hagyatékának. Ezt és csakis ezt hiszi az egyház és egyedül erre alapítja a hitét. A Szentírás is ide tartozik, de a Szentírás ennek csak egy része. A Szentírás csak abban különbözik a hagyománytól, hogy az apostolok szellemi hagyatékának a Szentírásban is megtalálható része nem tanítás, hanem írás útján jutott el hozzánk és lett szellemi kincsünk s hitünk egyik forrása.

Mivel az Újszövetség könyveit az apostolok vagy apostolok közvetlen tanítványai írták s ráadásul még Istentől sugalmazottak is, ezért tévedhetetlenül tartalmazzák Krisztus tanításait. (Itt jut eszünkbe, hogy aki hisz ebben a sugalmazottságban, pedig minden protestánsnak hinnie kellene benne, miért ne hihetne a pápa sugalmazottságában, tehát tévedhetetlenségében is? Aki pedig a pápa tévedhetetlenségében a Szentírás ígérete ellenére se tud hinni, hogyan hisz viszont azoknak az embereknek a tévedhetetlenségében, akik a Szentírás könyveit megírták?)

Az, amit az Újszövetség 27 könyve tartalmaz, bizonyosan része az "apostoli hagyatéknak", tehát annak, amit "hagyománynak" nevezünk. De viszont a dologban való tökéletes járatlanság jele azt mondani, hogy ami ebben a 27 könyvben nincsen benne, az nem is lehet része az apostoli hagyatéknak, tehát azt Jézus nem is taníthatta, tehát nem is lehet igaz. Hogy csak azt szabad hinni, ami a Szentírásban benne van, teljesen logikátlan állítás. Hiszen azt, hogy melyik könyv szentírás és melyik nem, szintén egyedül csak a hagyományból tudhatjuk. Aki tehát nem hisz a hagyományban, az nem hihet a Szentírásban se, annak a Szentírása is a levegőben lóg minden alap nélkül.

Láttuk például, hogy nemcsak négy evangélium van, illetve volt. Az egyház azonban a hagyomány, azaz az apostolok szellemi hagyatéka alapján csak a mostani négyet tartja hitelesnek és Istentől sugalmazottnak, a többit pedig apokrifnak. Ebben a protestánsok is egyetértenek az egyházzal. Ha azonban azt a hagyományt, melynek alapján az egyház ezt megállapította, lenézem, akkor bizony az evangéliumot se becsülhetem valami sokra, mert hiszen éppen e hagyomány alapján lettek az evangéliumok részünkre szent könyvek.

"Legyetek hát állhatatosak, testvérek - írja Szent Pál (2Tessz 2,15) -, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok."

Tehát a Szentírás szerint is nem a Szentírást, hanem az apostoli hagyatékot, azt, amit a hívők az apostoloktól, az ő prédikációikból hallottak, kell megtartani és ebbe az apostoli hagyatékba az, amit Szent Pál nem írt le, hanem csak prédikált, épp úgy beletartozik, mint amit leveleiben leírt. Tehát valójában a Szentírás is hagyomány (apostoli hagyaték), az apostoli hagyaték egy része. De viszont épp oly nyilvánvaló az is, hogy csak az apostoli hagyatéknak egyik része, nem pedig az egyedüli és teljes apostoli hagyaték.

Maga Krisztus Urunk egy betű írást se hagyott ránk. De nemcsak maga nem írt, hanem nem is diktált. Ha annyira fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartotta volna az írást, akkor egyáltalán nem valószínű, hogy Ő maga csak tanított, csak prédikált, azaz a maga részéről egyedül csak szóbeli hagyományt hagyott volna ránk. De még feltűnőbb, hogy nemcsak ő maga nem írt semmit, hanem soha egy szóval nem mondta tanítványainak se, hogy azt, amit Tőle hallottak, majd fektessék írásba is. El lehet ezt képzelni, ha csakugyan annyira fontos a Szentírás és ha annyira a hitnek egyedüli forrása?

A protestánsok azt állítják, hogy csak azt szabad hinni, ami a Szentírásban benne van. De hol van az a Szentírásban, hogy melyik könyv szentírás és melyik nem, és hol van benne az is, hogy csak azt szabad hinni, ami Szentírás? Honnan vette hát a protestantizmus ezt az alapelvét? Kétségtelen, hogy nem a Szentírásból. Mi címen teszi hát ezt a semmiképpen se szentírási alapelvet az egész kereszténység alapelvévé?

A Szentírásban az van, hogy azt kell hinnünk, amit az apostolok tanítanak: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik." (Mt 16,15-16)

Írásról vagy az írás olvasásáról szó sincs. A kereszténység akkor is épp oly jól és épp oly tisztán meglenne, ha Szentírása egyáltalán nem lenne, vagyis ha maguk az apostolok Jézus tanításából semmit se írtak volna le.

A Szentírásban az van, hogy azt kell hinni, amit az egyház tanít. Kétségtelen, hogy az egyház akkor is épp oly csalhatatlanul és tévedéstől mentesen tanítana mindent, ha tanítását nem könnyítené meg ez a jelenleg rendelkezésre álló 27 újszövetségi könyv. Mivel - szerencsére - Szentírás is van, kétségtelen, hogy az, ami annak tartalmával (mely Istentől sugalmazott) ellenkezik, nem lehet Jézus tanítása. De ami nincs benne ugyan, de nem is ellenkezik vele, hanem annak természetes kiegészítése, melyet a kereszténység mindig hitt is, mint őseinktől átvettet vagy a Szentírásból az ész alapján helyesen következtethetőt, miért ne hihetnénk, sőt miért ne kellene hinnünk, ha az az egyház, melyet Jézus erre a célra alapított, s melynek ő tévedhetetlenséget ígért, tanítja? Különösen jó útbaigazítás ez arra vonatkozólag, hogyan kell értelmezünk a Szentírás egyes félreérthető helyeit.

Abban is téved a protestantizmus, mikor nem hiszi azt, ami a Szentírásban kifejezetten nincs ugyan benne, de abból, ami benne van, a józan ész alapján következik. (Például hogy abból, amit Isten a paradicsomban a kígyónak mondott ("Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé", Ter 3,15) és abból, amit Szűz Máriának Gábor főangyal által üzent ("kegyelemmel vagy teljes", Lk 1,28), világosan következik, hogy Máriára nem szállott rá az eredeti bűn, mely minden más emberre rászállt. Hiszen Mária még nem volt megkeresztelve akkor, mikor az angyal már "kegyelemmel teljesnek" mondta, s a kígyónak is akkor mondta, hogy ellenkezés lesz közte és Szűz Mária között, mikor a kígyó az eredeti bűnt okozta.)

Az ész szava épp úgy Isten szava, mint az, amit a Szentírás mond. Világos tehát, hogy az is Isten szava, amit az ész a Szentírás állításaiból logikusan kikövetkeztet. Az ész épp úgy az igazság csatornája, mint a kinyilatkoztatás. Az emberi ész sajnos tévedékeny, de az egyház tévedhetetlen, s éppen ezért van szükség arra, hogy tévedhetetlen legyen.

Hogy lehet a Szentírást a hit kizárólagos forrásának tekinteni s azt állítani, hogy ami abban nincs benne, azt Jézus nem is tanította, tehát abban hinni nemcsak nem kell, hanem még csak nem is szabad, mikor tudjuk, hogy sok szentírási könyv eredete teljesen alkalomszerű? Szent Lukács például mind evangéliumát, mind az "Apostolok Cselekedetei" című könyvét egy Teofil nevű ember részére írta. Szent Pálnak pedig egyetlen levele sincs, mely az egész egyháznak, tehát minden hívőnek vagy minden embernek íródott volna. Micsoda logikátlanság tehát azt állítani, hogy mást Jézus nem is tanított s mást hinni se szabad, mint csak azt, amit Szent Lukács Teofilnek, Szent Pál pedig a rómaiaknak vagy Timóteusnak írt?

De az is bizonyítható, hogy az apostolok többet írtak annál, mint ami jelenleg a kezünkben van, mert egyes műveik, különösen pedig sok levelük elveszett. Milyen alapon lehet hát azt követelni, hogy csak azt tartsuk igaznak, csak arra kell korlátozódnia hitünknek, ami azokban az apostoli iratokban megvan, melyek nem vesztek el s így jelenleg is kezeink közt vannak?

Szent Péter prédikációjára már a Szentlélek eljövetelekor egyszerre ötezer ember megtért. Mivel pedig az újszövetségi szentkönyvek közül még a legrégibb is csak utána vagy 30-40 évre keletkezett, Szent János evangéliuma pedig vagy 60-70 évre, kétségtelen, hogy a szentkönyvek keletkezése idején már százezrekre rúgott a keresztények száma. Hívek tehát sokkal előbb voltak, mint Szentírás. Ha csak azt szabad hinni, ami a Szentírásban van, vajon mit hittek ezek a legelső keresztények akkor, mikor még nem is volt Szentírás? Pedig hát bizonyára kissé különb keresztények voltak, mint mi. Ők csak azt hihették, amit az apostolok és tanítványaik tanítottak. (A katolikus embernek ma is ezt kell hinnie.)

Szentírás nélkül tehát lehetett és lehet is egyház és lehetnek hívők, de az apostoli hagyaték nélkül bizony nincs és nem lehet se egyház, se hívők. Ha azonban az apostolok idejében a vallásosság lényege nem a még nem is létező Szentírás olvasásában állt, akkor bizonyára ma se állhat abból, és ha az apostolok idejében nem azt kellett hinni, ami a Szentírásban van, akkor bizonyára ma se lehet ez egyedüli forrása és szabálya a hitnek. A hit ugyanis, mint az igazság is, változhatatlan. Ami az első keresztények részére nem volt és nem is lehetett szabály, az nem lehet az a mai keresztényekre nézve se.

Ha ésszel utánagondolunk a dolognak, akkor azt is látjuk, hogy nem véletlen, hanem tudatos dolog volt Krisztus Urunk részéről, hogy egyházát és a benne való hitet nem írásra, nem könyvre alapozta, hanem prédikációra, élőszóra és annak hallgatására. Az élőszó hatása ugyanis nagyobb ránk és mélyebb élményeket hagy lelkünkben, mint az, amit csak a szemünk vesz tudomásul a leírt betű alakjában. Hát még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az emberiségnek több mint fele még a XX. században se tudott írni-olvasni (Kína, India, Afrika, Dél-Amerika). Mennyien tudhattak hát akkor olvasni Krisztus Urunk korában? A protestáns elv tehát legfeljebb a XVI. századtól kezdődő időkre való, nem pedig Krisztus Urunk idejébe, de azóta is legfeljebb csak Európába. Ámde a keresztény hit alapelve nem lehetett más a XVI. századtól kezdve, mint ami kezdetben volt, mert az igazság változatlan.

De hát ezt az alapelvet a közműveltség örvendetes terjedésével ma már meg is lehetne változtatnunk, akkor se lenne érdemes. Az emberiség igen nagy többsége ugyanis mindig szegény és mindig egyszerű ember lesz, akinek minden idejét és figyelmét a megélhetés gondja foglalja el, ha pedig ettől mentve van, akkor a pihenés és az élet örömei. A legtöbb embernek nincs pénze arra, hogy Szentírást vegyen, ha van vagy ingyen kapja meg, nincs ideje olvasni, ha pedig ideje van, nincs hozzá kedve. A szegény ember vasárnap a maga házi munkáját végzi el (mert hétköznap nem maradt rá ideje), vagy pedig pihenni vágyik. Ha olvas is, csak szórakoztatót olvas. Komoly, fárasztó, elmélyülést kívánó olvasmányhoz már nincs kedve. Ezért, ahogyan képtelenség lett volna például a pogány magyarok megtérítését úgy elképzelni, hogy teherautókon ingyen Bibliákat szállítottunk volna nekik még akkor is, ha olvasni tudtak volna és könyvnyomtatás és teherautók is lettek volna már, épp úgy manapság is csak egyes, az átlag felett kiemelkedő egyéneket, nem pedig tömegeket lehetne ilyen módon eszméknek, igazságoknak megnyerni. Krisztus evangéliuma pedig a tömegeknek szólt.

A hit forrása tehát mind a józan ész, mind a Szentírás és Krisztus eljárása és intézkedései alapján nem egyedül a Szentírás, hanem egyedül a szenthagyomány, az apostoli hagyaték, mely szóbeli tanítás által száll nemzedékről nemzedékre (legalábbis a Szentírás csak egyedül erről beszél). Ezt az apostoli hagyatékot szerencsére részben már maguk az apostolok, illetve közvetlen tanítványaik írásba is fektették s mivel ez a Szentlélek sugalmazásával s indítására történt, ez is Isten akarata volt s erős támasztékát alkotja az egyházi tanításnak és apostoli hagyaték értelmezésében és helyes felfogásában. Az azonban mindig (az általános olvasni tudás századában is), örökre igaz marad, hogy ha üdvözülni akarunk, az apostoloknak és utódaiknak, tehát az egyháznak kell hinnünk, nem pedig a Szentírást olvasnunk.

Haszna azonban még a legvégzetesebb hatású tévedésnek is lehet s a gyakorlatban többnyire van is. Még az emberek millióit elpusztító dögvésznek is megvan az a haszna, hogy okuljunk rajta, ki tudjuk puhatolni a baj természetét s így megtanuljuk az ellene való védekezést. A világháborúk tömegöldöklésének is megvolt az a haszna, hogy nagyban hozzájárult az aviatika fejlődéséhez. A második világháború nélkül az atomrobbantást s a belőle származó energiát is sokkal később fedeztük volna fel, annál inkább, mert hiszen az e téren való kutatás és kísérletezés rendkívül költséges dolog. Ekkora kiadásokra még olyan gazdag állam, mint az Amerikai Egyesült Államok is csak háborúban, mikor minden életre-halálra ment, szánta el magát.

Lehet, hogy az a haszna a protestantizmusnak is megvolt, hogy jobban ráterelte a figyelmünket a Szentírásra és olvasása használatára. Ez lehetséges, hiszen az emberi elme olyan, hogy egyszerre mindent nem vesz észre. Mindig úgy volt és ezután is úgy lesz, hogy időnként egyesek olyan eszméket dobnak be a közérdeklődésbe, melyeknek szempontjai az emberek figyelmét addig többé-kevésbé elkerülték. Nemcsak az éremnek, hanem minden dolognak két oldala van ugyanis és az ember legtöbbször egyszerre csak az egyik oldalát veszi észre és látja. A közérdeklődés, melynek mindig új kell, felkapja az új szempontot, szellemi divattá válik, sőt egyidejűleg egyenesen vezéreszmévé. Bizonyos idő elteltével aztán megunják, mert jön helyette egy másik s az lesz divatossá. Világos, hogy így van ez a vallási igazságokkal is és az egyházban is. Ezért keletkeznek időnként eretnekségek, de ezért van a dogmafejlődés is.

Az eredeti Szentírás olvasása, melyen szinte érződik a Szentlélek sugalmazása és az isteni erő, igen hasznos és a hívő lelki fejlődése szempontjából nagy termékenyítő és segítő hatással van. Ezzel szemben azonban az is igaz, hogy különösen az ószövetségi könyvek 2-3000 éves szövege nem mindig alkalmas a helyes megértésre s nem mindig való a mai, de különösen nem mindössze néhány elemi iskolát végzett ember kezébe.

A protestantizmus szektákra bomlása bizonyítja, hogy az eredeti Szentírás olvasása többet árt, mint használ és sokszor nem az olvasók lelki üdvére, hanem többnyire csak megzavarására és kárhozatára szolgál. A Szentírás eredeti szövegének sok előnye és kenete ellenére az eredeti szöveg olvasása helyett jobb szeretett inkább imakönyveket adni a hívők kezébe, s mindazt, amit a Szentírás tartalmaz, ma is inkább a kor nyelvén, az olvasók mai viszonyainak, gondolkodásmódjának és értelmi fejlődésének megfelelően szerkesztett imádságos és ájtatos oktatások alakjában közli a hívekkel mint a két-háromezer éves eredeti szövegben, melyet magyarázatok nélkül sokszor meg se lehet érteni, illetve sokszor majdnem lehetetlen félre nem érteni.

Mesebeszéd azonban a protestantizmusnak az a jellegzetesen forradalmi rágalma, hogy az egyház Luther előtt egyenesen megtiltotta a Szentírás olvasását. Tudákos csizmadiáknak természetesen - érthető okokból - nem tartotta tanácsosnak a kezükbe adni, de - bizonyosak lehetünk felőle - attól semmiképpen se félt, hogy meg tudják belőle, mennyire krisztusi eredetű a pápai hatalom, mennyire Jézus rendelte el a gyónást, mennyire evangéliumi szellemű a papság cölibátusa, mennyire felbonthatatlan a házasság stb., azaz hogy a protestantizmus tanai mennyire evangéliumellenesek. Kétségtelen ugyanis, hogy a katolicizmus és a protestantizmus harcában nem a katolicizmus az, melyet a Szentírás olvasása által szégyen ér.

Régen (sőt talán még ma is) minden protestáns hittanórán azt tanulták a protestáns magyar anyák jobb sorsa érdemes gyermekei, sőt - szégyen-gyalázat - ezt írja még Dickens is "A Child's History of England"-jában (II. kötet, 96. o.), melyből pedig a mi Arany Jánosunk is merítette történelmi ismereteit, hogy Luther, mint szerzetes, egyszer a kolostor egy poros zugában egy porlepte régi könyvet talált és nagy meglepetésére ("to his grait surprise") megállapította róla, hogy a Szentírás. Eszerint tehát Luther, a szerzetes - egyetemi tanár létére -, addig még soha nem is látott Szentírást, sőt nem is gondolt rá, hogy ilyesmi is létezik.

Olyan könyv volt ez, írja a szegény félrevezetett Dickens (aki azonban mégis az emberiség egyik legismertebb tanítója volt), melyet a papok addig nem engedtek az embereknek olvasni, mert olyan igazságokat tartalmazott, melyektől nekik félniük kellett. Luther így fedezte fel aztán azokat a protestáns igazságokat, melyeket később a zászlajára tűzött.

Dickens óta már több mint száz év telt el. Ezért ha az értelmesebb európai protestánsok azt ma már talán el is hiszik, hogy az a Szentírás, melyet Luther megtalált, nem is volt egészen olyan poros és használaton kívül helyezett s Luther se csak egyetemi tanár korában fedezte fel, hanem egy kissé talán még korábban is, legalább arról még ma is szentül meg vannak győződve, hogy Luther előtt még nem volt szabad a Szentírást anyanyelvre lefordítani épp úgy, mint ahogyan az iszlám se engedte meg, hogy a Koránt a szent arab nyelvről például törökre fordítsák.

Az igazság azonban az, hogy például magyarul a Szentírást legelőször nem is protestáns, hanem katolikus pap, Komjáthy Benedek adta ki nyomtatásban, még nála is régebben pedig a pálos szerzetes, Báthory fordította le. Luther hazájában, Németországban pedig Johann von Balderesheim az Oberhessenben fekvő marienschlossi kolostornak már a legsötétebb középkor legsötétebb közepén nem Bibliát, hanem már német Bibliát ("Ein dütsche Bybel") küldött. (Rody: Hessen története, 1903., 493. o.)

Ami a protestantizmusnak éppen a bibliaolvasás révén az írni-olvasni tudás szélesebb körökben való elterjesztése terén szerzett érdemeit illeti, ezeket szívesen elismerjük, csak arra hívjuk fel szerényen a figyelmet, hogy Krisztus nem az írni-olvasni tudás elterjesztése céljából jött a földre és egyházát se ebből a célból alapította.

Szép és jó dolog az írni-olvasni tudás is, de - legalábbis hívő keresztények számára - bizonyára azért nincs annyira szép és jó, mint az evangélium és az üdvösség terjesztése. Hogy az emberek ma már a műveltséget mégis többre becsülik az evangéliumnál és az örök üdvösségnél, azért van, mert - többek között a protestantizmus hibájából is - az embereknek ma már csak földi céljaik vannak.

Az egyház azonban akkor se hagyhatja el, sőt még csak a második helyre se teheti tulajdonképpeni hivatását, az evangélium terjesztését, ha az embereknek ennél fontosabb az írni-olvasni tudás terjesztése. Pedig az írni-olvasni tudás egyébként is csak akkor áldás, ha az emberek jót és igazat olvasnak. Ha azonban csak arra jó, hogy a kereszténység egységét bontsák meg vele és a vallást igazságból érzelemmé és családi hagyománnyá alacsonyítsák, sőt kommunizmust, hazudozást, gyűlöletet és álnokságot tanuljanak belőle az emberek, akkor egyenesen átok áldás helyett.

Hogy azonban az a feltűnően gyors és nagy kulturális haladás, melyet az újkor hajnalán tapasztalunk, tulajdonképpen nem a protestantizmus, hanem a tőle függetlenül és nála régebben, tehát még katolikus részről megindult reneszánsz kor eredménye, annak bizonyítására elég megemlítenem, hogy mind a könyvnyomtatás, mind Amerika felfedezése (az emberiség újabbkori haladásának e két legnagyobb teljesítménye) egyaránt a hitújítást megelőző, tehát a még tiszta katolikus társadalom haladásának terméke volt.

Hogy a középkor végének még tisztán katolikus társadalma mennyire mohón felkarolta az újonnan felfedezett könyvnyomtatást, tehát hogy az újkori nagy haladás mennyire nem a protestantizmus okozata volt, arra vonatkozólag a protestáns Walthernek "Die deutsche Bibelübersetzung des Mittelalters" című, Braunschweigben 1892-ben megjelent művéből közlöm azokat a német bibliákat, melyek a könyvnyomtatás felfedezése és Luther fellépte közti aránylag rövid időben megjelentek. Pedig a valóságban ilyen német bibliakiadás lehetett még több is, mert nem bizonyos, hogy Walther mindegyikről tudomást tudott szerezni.

I. Hochdeutsch-Bibel kiadások: 1. Mentel-féle (Strassburg, 1466) 2. Eggenstein-féle (Strassburg, 1470 körül, 3. Plfanzmann-féle (Augsburg, 1473 körül). 4. Zainer-féle (Augsburg, 1473 körül) 5. A svájci Biblia (Basel, 1474) 6. Újabb Zainer-féle (Augsburg, 1477) 7. A Sorg-féle (Augsburg, 1477) 8. Újabb Sorg-féle (1480) 9. Koburger-féle (Nürnberg, 1483) 10. Grüninger-féle (Strassburg, 1485) 11. Schönberger-féle (Augsburg, 1487) 12. Újabb Schönberger-féle (Augsburg, 1490) 13. H. Otmar-féle (Augsburg, 1507) 14. Újabb H. Otmar-féle (Augsburg, 1518)

II. Niederdeutsch-Bibliák: 1. és 2. a kölni Biblia, kiadója Quentel 1480 körül. 3. Lübecki Biblia (Arnte, 1494) 4. Halberstati Biblia (Trutebul, 1522)

Ugyancsak láthatják tehát belőle felekezeti büszkeséggel túlságosan eltelt protestáns testvéreink, mennyire nem ők adták legelőször anyanyelven a Szentírást az emberek kezébe, mennyire nem Luthernek kellett azt felfedeznie és hogy mennyire nem lehetett az poros, amelyet ő "fedezett fel". Nem tőlük tanultuk mi a Szentírás olvasásának szokását, sőt még anyanyelvre való lefordítását sem.

Hogy a népben feléledjen a Biblia utáni éhség, ahhoz se volt szükség se Luthere, se hitújításra. Annál nagyobb éhséget ugyanis, mint amilyen a most közölt adatok még Luther fellépte, sőt megszületése (1483) előtt mutatnak, még elképzelni se lehet. Ennyi új Szentírás- kiadás és ilyen sűrűn még ma se fordul elő. Hogy mint kapkodhatták az emberek az anyanyelvükön kiadott Szentírást akkor, mikor még Luther még meg se született, vagy mikor még mint kisgyermek, a porban játszadozott, láthatjuk abból, hogy Quentel Kölnben két kiadást bocsát ki egyszerre, Strassburgban a Mentel cég mellett még az Eggenstein és harmadiknak még a Grüninger-cég is érdemesnek tart Bibliát kiadni, mert kifizetődik, mert mind megveszik. Pedig a három kiadás között mindössze 19 év telik el. De Luther még e legutolsó megjelenése idején is csak kétesztendős kisfiúcska volt.

Aztán Augsburgban a Zainer-cégnek, mely 1473-ban kezdi meg a kiadást, már négy év múlva újabbat kell sajtó alá rendeznie, pedig mellette még ott tevékenykedik vetélytársa, Pflanzmann, Sorg és Schönberger is és ráadásul nemcsak Zaineré, hanem Sorgé és Schönbergeré is két kiadást ér meg, s aztán ott van még H. Otmar is és ő is egymás után két kiadással.

Ezek után lehet-e nagyszerűbb viccet elképzelni, mint hogy Debrecenben, Sárbogárdon, Turócszentmártonban és Nagyenyeden, sőt Dickens bátyánk "Child's History"-jából még tudós Arany Jánosék is jámborul azt tanulják és hiszik, hogy Luther bácsi a kolostorban, úgy talán 1510 körül, egy félreeső zugban véletlenül egyszer csak egy poros, penészes, pókhálós latin könyvet talál s "nagy meglepetésére" felfedezi, hogy a Biblia?

Nem értjük Luther bácsit. Hiszen az igazság az, hogy ő már valóságos Biblia-hegyek között született. Érthetetlen, hogy ő mégis csak egyet talált, azt is latinul és még azt is csak véletlenül, azt is porosan és pókhálósan, attól is tátva maradt a szája a meglepetéstől, sőt megijedt tőle, mert azt hitte, hogy a puskaport fedezte fel.

Ami a még írni-olvasni tudást illeti, igaz, hogy a protestánsok minden országban műveltebbek mint a katolikusok (legalábbis írni-olvasni nagyobb arányban tudnak), de hát a katolikus egyház nem tehet róla, ha azt kénytelen kiolvasni a Szentírásból, hogy ő az emberek üdvözítése és jobbá tétele miatt van, nem pedig azért, hogy betűvetésre tanítsa őket. Ha pedig így áll a dolog, világos, hogy a katolikusok a műveltségben, az írni-olvasni tudás elterjesztésében - noha ez is kétségtelenül szép hivatás - nem versenyezhetnek azokkal, akiknek a vallása ezt tekinti fő hivatásának s erről se tehet, ha a mai embereknek ez még egy vallásban is jobban imponál, mint az erkölcsök nemesítése és az üdvözülés útjának megkönnyítése, mert érdeklődési körük csak e föld keretei között mozog. (Bizonyára azért, mert bár az olvasni tudás megtanulása is fáradsággal jár, de mégis közel se olyan keserves fáradsággal, mint az üdvözülés, melyhez az szükséges, hogy Krisztus keserves igáját egész életünkön át hordozzuk.)

De még a műveltségfölényt se kell feltétlenül a protestantizmus érdemének tulajdonítanunk, mert egyszerűen csak a katolikusok feletti vagyoni fölényének következménye. A több vagyon átlag nagyobb műveltséget is jelent. Igaz, hogy ez a katolikusokénál nagyobb vagyonosság még műveltségi fölényénél is nagyobb büszkesége a protestantizmusnak és a ma emberére is még a műveltségnél is vonzóbb hatással bír, de hát éppen ezért ez a gazdasági fölényt egy egész külön fejezetben is megtárgyaljuk majd.

A protestantizmus műveltségi fölénye nálunk közel se olyan nagy, mint protestánsaink nagy önérzete alapján gondolnánk s mint vagyoni fölényükből is következnék. Külföldön azonban még kisebbnek kell lennie, mert hiszen tudvalevő, hogy Németországban, Svájcban és Hollandiában, Európa e három vallásilag vegyes országában mindenki tud írni-olvasni már egy félszázad óta, tehát a területükön lakó nagyszámú katolikus is épp úgy tud, mint a protestánsok. A két vallás követői között tehát e három országban e tekintetben nem is lehet különbség. De a tiszta katolikus Franciaország, Belgium, Ausztria és Csehország se ismeri az analfabetizmust.

Hazánkban a két protestáns felekezet: a kálvinista és lutheránus között sokkal nagyobb a műveltségi különbség (mégpedig az idegen vérű lutheránusok javára és a színmagyar kálvinisták kárára), mint a katolikusok és a kálvinisták között. Sőt a csonkaország katolikusai már 1930-ban egyenlő műveltségűek voltak a kálvinistákkal. A Magyar Statisztikai Közlemények 73. kötete szerint már 1920-ban is csak az öreg kálvinisták voltak már műveltebben a katolikusoknál, a fiatalok egy gyenge árnyalattal már egyenesen a fiatal katolikusok mögött voltak.

1930-ban a csonkaország öt legműveltebb vármegyéje ez volt:


Megye

ír-olvas
(hat éven felüli)

katolikus

protestáns

kálvinista

Sopron

96,7%

85,9%

12,5%

0,3%

Vas

95,1%

81,8%

15,5%

3,9%

Győr-Moson

94,0%

83,6%

15,3%

3,8%

Komárom-Esztergom

93,3%

76,3%

22,0%

18,4%

Veszprém

93,0%

68,7%

28,7%

18,3%


Tehát mind az öt megyében több a katolikus, mint országos átlagban. A protestánsok aránya csak egy megyében, a legutolsóban éri el az országos átlagot.

Öt legműveltebb megyénkben tehát annál nagyobb az általános műveltség, minél kisebb a protestánsok aránya. De azt is látjuk, hogy ezek a legműveltebb magyarok, amennyiben protestánsok, nem kálvinisták, hanem lutheránusok. A kálvinisták legműveltebb megyénkben teljesen ismeretlenek, de az utána következő két megyében is elenyészően kevés a számuk. Az igaz, hogy ugyanazon megye keretei között mindig műveltebbek a protestánsok, mint a katolikusok (s ez a megállapításunk nemcsak a protestánsokra átlag, hanem a kálvinistára külön is vonatkozik), de erre nem lehet büszke a protestantizmus, mert hiszen a katolikusok minden megyében szegényebbek is a protestánsoknál (s külön a kálvinistáknál is), az pedig csak természetes, hogy a szegény, nincstelen pusztai lakos (aki ráadásul még messze is lakik az iskolától) nem vetekedhet műveltségben a jómódú falusi kisgazdával. Inkább az a feltűnő (s erre már méltán büszke is lehet a katolikus), hogy a fiatal korosztályokban ennek ellenére is versenyezni tud már a kálvinistákkal.


A lakosság kora

Katolikus analfabéta

Kálvinista analfabéta

Különbség

70 éven felüliek közt

40,9%

26,4%

-14,5%

60-70 évesek közt

28,6%

18,8%

-9,8%

50-60 évesek közt

16,6%

11,7%

-4,9%

40-50 évesek közt

12,5%

8,0%

-4,5%

30-40 évesek közt

5,9%

6,1%

+0,2%

20-30 évesek közt

5,9%

5,9%

0%

15-20 évesek közt

4,2%

4,6%

+0,4

12-15 évesek közt

2,5%

2,7%

+0,2

10-12 évesek közt

1,6%

1,9%

+0,3

(Magyar Statisztikai Közlemények, 96. kötet)


Az a katolikus magyar nép tehát, mely ezelőtt száz évvel, sőt még az általános iskolakötelezettség behozatalakor is egyenesen botrányos elmaradottságban volt kálvinista honfitársai mögött, ezt a nagy elmaradottságot már néhány rövid évtized alatt eltüntette úgyannyira, hogy 1930-ban a fiatal korosztályok egész a negyvenévesekig (ma már a 90 évesekig, tehát ma már az egész népesség) általános műveltség tekintetében nemcsak elérte a kálvinistákat, hanem egy árnyalattal már felül is múlta őket.

Egyenesen el kell képednünk az eredményen, ha tudjuk, hogy 1930-ban olyan birtokos, akinek a földje 100-200 holdig terjedt, 2339 volt katolikus és 1784 kálvinista (nem protestáns, hanem csak kálvinista). Olyan "kulák" pedig, akinek 50-100 holdja volt, 7350 volt kálvinista a 11.009 katolikus mellett. Ellenben föld nélküli mezőgazdasági munkás 147.583 kálvinista mellett 340.615 volt katolikus. A vagyonos falusi kálvinisták tehát majdnem elérték a katolikusok számát, ellenben a föld nélküli kálvinisták még a katolikus földnélküliek felétől is messze voltak.

Ha pedig azokat a földnélkülieket nézzük, akiket gazdasági cselédeknek hívunk (s akik nincsenek benne a földnélküliek imént közölt számában) és akiknek műveltségét a szegénységen kívül még az iskoláktól messze fekvő pusztai lakás is akadályozza, a katolikusokra még rosszabb eloszlást találunk. Gazdasági cseléd ugyanis 148.476 volt a katolikus és csak 46.399 kálvinista, tehát a katolikusoknak még harmadrésze se.

Ha az ipart nézzük, a vagyoni helyzet akkor is a kálvinisták javára szól. Az önálló iparosok között 135.056 volt katolikus és 39.801 kálvinista, tehát a katolikus három és félszer annyi. Ellenben ipari proletár 448.955 volt katolikus és 9.894 kálvinista, tehát négy és félszer annyi. Bányászproletár volt 26.568 katolikus, 2.781 kálvinista, tehát tízszer annyi.

Ilyen körülmények között tehát hazánkban a kisebb katolikus műveltség természetes dolog volt a múltban, a jelenkori egyforma műveltség azonban határozottan katolikus dicsőség.

 

A hitközönyösség

Korunk "vallása", a hitközönyösség, a katolicizmussal homlokegyenest ellenkezik. Pedig manapság majdnem mindenki hitközönyös, legalábbis úgy beszél, mintha az volna. A hitközönyösség a jelenkor legveszedelmesebb eretneksége. Tetszetős ugyanis és megtévesztő. Pedig aki hitközönyös módon gondolkodik, tulajdonképpen már szakított a vallással. Az ilyen ember vallása csakugyan magánügy, mert nem örök és megdönthetetlen igazságot lát vallási tanaiban, hanem csak szokásokat, családi tradíciókat, érzelmeket, hangulatot, sejtelmet vagy faji összetartó kapcsot. Csak ez esetben lehet ugyanis mellékes, milyen vallást követ valaki s csak így lehet minden vallás egyformán jó.

Ha a vallás csak szokás, külsőség, családi hagyomány és semmi több, akkor csakugyan kár, sőt egyenesen tilos miatta a társadalmi békét vagy akárcsak egyes családok békéjét is megbontani. Egész más azonban a helyzet, ha a vallás igazság. Ez esetben nem lehetnek vallások, hanem csak egy vallás lehet, melynek nem hozzá hasonló és vele egyformán tiszteletreméltó társai, hanem csak ellenfelei vannak és lehetnek. A tévedés ugyanis nem társa, hanem ellenfele az igazságnak. Az igazság kedvéért pedig nemcsak szabad, hanem kötelesség is harcokat vívni. Azért jöttem, mondta Krisztus Urunk, hogy elválasszam a feleséget a férjétől, az apát gyermekétől, a testvért testvérétől, s hogy miattam akár még háza népének is ellenségévé váljon a gazda. (Mt 10,21; Mk 13,12)

A mi társadalmunk tehát, mikor szégyennek tartja a "felekezeti" harcokat (csakugyan szégyent és csapást jelentenek is ezek, de nem azok számára, akik az igazság oldalán vannak és érte harcolnak, hanem azok számára, akik az igazsággal makacsul dacolnak), mikor annyira hangsúlyozza, hogy "felekezeti különbség nélkül" (pedig manapság állandóan ezt hangsúlyozzák), tulajdonképpen arról tesz tanúságot, hogy az ő számára vallási igazság nem létezik, tehát neki vallási meggyőződése nincs, legfeljebb vallásos érzelme vagy hangulata, neki csak vallásos családi hagyományai vannak vagy nemzeti vallása. (Ott, ahol nemzeti vallás van, fontosnak tartják a vallást, de természetesen csak azért, mert a nemzet az, ami fontos számukra, nem pedig a vallás.)

Aki azonban csak ennyire becsüli a vallást, az miért beszél mégis úgy, mintha ő ezt a vallást annyira tisztelné és annyira szentnek tartaná? Hiszen az a vallás, melyet ő annyira tisztel, egészen jelentéktelen és mellékes dolog. Valójában egy olyan magánügy, melyről még beszélni se érdemes, annál kevésbé írni róla, s melynek a társadalom vagy a haza édeskevés hasznát veszi.

Ereje, társadalomformáló hatása ma már csak megdönthetetlen dogmákon alapuló igazságvallásnak lehet. Csak ez tudja az egyént és a tömegeket észrevehető teljesítményekre képesekké tenni. De viszont éppen az ilyen vallást nem tűri, vagy legalábbis nem nézi jó szemmel se a társadalom, se a haza. Állítólag azért, mert megbontja a társadalom, illetve a haza egységét. Hogy nem az igazság kedvéért bontja meg, azt még csak megvizsgálásra se tartják érdemesnek. Az érzelem- vagy tradícióvallás csak azért jutott társadalmunkban tényleges értékét messze meghaladó jelentőségre és megbecsülése, mert az egyént nem háborgatja kényelmében, de azért mégis vallás és - ami a fő - a gyűlölt igazságvallásnak ellenfele.

Mindenki maradjon meg abban a vallásban, amelyben született, mondja a hitközönyös ember, sőt az egész mai "művelt" közvélemény. Aki azonban így beszél, annak még csak eszébe se jut, hogy vallás és vallás között esetleg még különbség is lehet, és hogy a sok vallás között esetleg talán még igaz is lehet. Azt ugyanis, hogy mindenki maradjon meg abban a vallásban, melyben született, csak akkor mondhatjuk, ha valláson csak a családi tradíciókat értjük, mert az ellen az érv ellen, hogy maradjon meg mindenki azokban a vallási tradíciókban, melyeket hazulról hozott és amelyekbe beleszületett, valóban nem emelhetünk kifogást.

Ha ellenben az, amit a vallásunk tanít, egyúttal igaz is, akkor van olyan vallás, amely igaz és vannak olyan vallások, melyek hamisak. (Ez utóbbiak többes számban vannak, az előbbi egyes számban, mert ugyanabban a dologban téves vélemény lehet számtalan, de helyes csak egy.) Ez esetben, hogy annak a vallásnak elhagyása, melyben született valaki, bűnös vagy bűntelen-e, az attól függ, hogy melyik vallásban született. Ha abban az egyben, amely igaz, akkor világos, hogy meg kell maradnia benne és sem pénzért, sem állásért, sem szerelemért nem szabad elhagynia. De nem szabad ezt tennie még félelemből sem.

Aki az igazságot elhagyja, az becstelen, de aki a családi hagyományait az igazság kedvéért hagyja el, az nemcsak nem becstelen, hanem egyenesen különlegesen nagyfokú becsületről tesz tanúságot. Ha valaki észreveszi, sőt meggyőződik róla, hogy téves vallásban született, akkor nemcsak nem kell, hanem nem is szabad megmaradnia abban a vallásban, melyben született. Akkor az lenne becstelenség részéről, ha továbbra is maradna benne.

A mi társadalmunk azonban egyformán elítél mindenkit, aki hitét elhagyja, pedig ég és föld különbség van az igazság és a tévely elhagyása között. Nem mondhatjuk egyformán "hitehagyottnak" az egyiket és a másikat is, hanem csak azt, aki az igazságot hagyta el. A tévelyt elhagyók megtérők (ha protestánsokról van szó, akkor visszatérők).

Ha valaki csak családi hagyományait hagyja el, az igazán mellékes dolgot cselekszik. Akinek az, hogy ezeket el ne hagyja, előbbre való, mint földi boldogulása vagy egy egész életre szóló boldog szerelem, azt ostoba embernek kell tartanunk. De akinek az igazság s a jó előbbre való mindezeknél, az nem ostoba, hanem jellemes, becsületes, igaz ember.

De mindettől eltekintve is logikátlan és valótlan dolog a megtérő zsidót, vagy az egyházba visszatérő protestánst "hitehagyottnak" nevezni vagy tartani. Vajon mit hagy el a hitéből a katolikussá levő zsidó? Semmit a világon. Csak zsidó családi hagyományait hagyja el, no meg zsidó hitetlenségét. Magát a zsidó hitet semmiképpen se. Abban az egy Istenben, melyet mint zsidó hitt, mint keresztény is hinni fog, sőt hinnie is kell. Hinni fog továbbra is abban a 39 ószövetségi könyvben is, melyben mint Szentírásban, eddig mint zsidó hitt. Ebben a 39 ószövetségi könyvben ugyanis a katolikus egyház is hisz.

Eddig azonban, mint zsidó, nem hitt abban a 6 ószövetségi könyvben, melyet a zsidóság apokrifnak tart s így nem fogad el Szentírásnak. Nem a 39 szentírási könyvben való zsidó hitét hagyja el tehát a megtérő zsidó, hanem abban a további 6 könyvben való hitetlenségét, melyet eddig nem hitt. Mint zsidó, nem hitt továbbá abban, hogy a Megváltó már eljött s nem hitte azt a 27 újszövetségi könyvet se, amely ezt tanítja. Most ebben való hitetlenségét is elhagyja (értsük meg tehát, hogy hitetlenségét hagyja el, nem pedig a hitét) s az eddigi 39 helyett most már 72 szentírási könyvet hisz. A zsidó tehát nem a hitét, hanem a hitetlenségét hagyja el, mikor kereszténnyé lesz.

De az egyházba visszatérő protestánsról is ugyanezt kell mondanunk. Régi protestáns hitéből neki se kell egy betűt se elhagynia. Neki is csak a protestáns hitetlenséggel kell szakítania. Nem abban változik meg, hogy amit eddig hitt, ezután már nem hiszi, hanem abban, hogy amit eddig nem hitt, most már hiszi. Hitetlenségét abbahagyni pedig bizonyára nem szégyen, se nem becstelenség, de különösen nem hithagyás, elkövetője pedig semmiképpen se hithagyó. Ha a protestáns megtérése előtt hitte az Istent, bizonyára megtérése után mint katolikus is hiszi. A Szentháromságban is épp úgy hisz utána, mint előtte. Ha hitte Jézus istenségét, most még jobban hiszi. Ha hitte a Szentírást, most még jobban hiszi. Azelőtt ugyanis ő se hitte azt a 6 ószövetségi könyvet, melyet a zsidók nem hisznek, most ezeket is hiszi, tehát a protestáns 66 szentírási könyv helyett most már mint katolikus, 72-t hisz.

A megtérő kálvinistának még a predesztinációban való hitét se kell elhagynia, mert a katolikus egyház is tanítja a predesztinációt (csak nem úgy értelmezi mint a kálvinizmus), sőt maga a "predesztináció" szó is nemegyszer előfordul még a szentmise szövegében is. A megtérő protestáns eddigi hite tehát teljesen csorbítatlan marad, nem kell belőle semmit se elhagynia. Nem a protestáns hitet, hanem a protestáns hitetlenséget hagyja el.

Eddig például mint protestáns, csak két szentségben hitt (ha ugyan még abban is hitt), a további ötben nem. Most hisz mind a hétben. Eddig nem hitte, hogy a szentek haláluk után a másvilágon is élnek és hallják a mi imádságunkat. Most ezt is elhiszi. Eddig nem hitt abban, hogy az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van, hanem azt gondolta, hogy Őt csak jelképezi. Most abbahagyja hitetlenségét s még ezt is elhiszi. Eddig nem hitte el a papok bűnbocsátó hatalmát. Most ezt is elhiszi és így tovább. Kérdem, hol van itt a "hithagyás"? Nem hithagyás ez, hanem éppen az ellenkezője: a hitetlenségnek az elhagyása.

Még protestáns őseit se kell elhagynia az egyházba visszatérő protestánsnak, hanem csak ősei protestantizmusát, a kettő pedig nem mindegy. De még ha egynek vesszük a kettőt, akkor se olyan tragikus ez az elhagyás, mert minden protestánsnak voltak katolikus ősei is, és ha ezek elhagyása a hitújítás idején nem volt bűn, s protestánsaink emiatt akkor még csak lelkiismeret-furdalást se éreztek, miért lenne olyan nagy bűn ezek elhagyása?

A protestáns ősöknek is bizonyára nemcsak a protestantizmusuk volt az egyetlen jó tulajdonságuk s többi kiválóságukat bizonyára még nem hagyjuk el azzal, ha protestantizmusukat elhagyjuk.

Vajon nem lehet-e az utód egyben-másban okosabb is az elődjénél? Itt egyébként is az ősök és az igazság, az ősök s a jó, az ősök és az örök üdvösség között kell választani, ez esetben pedig ugyancsak könnyű a választás. Ilyenkor nemcsak meg szabad tagadni az ősöket, hanem minden habozás nélkül meg is kell. Ez nem meggyalázása az ősöknek, mert hiszen tévedni emberi dolog, sőt emberi dolog - sajnos - még vétkezni is. Még nagy ősöknek is lehetnek bűneik, sőt - sajnos - a nagyoknak többnyire a bűnei is nagyok szoktak lenni. Ha azt, hogy protestánsok lettek, bűnüknek tartom, ezzel még nem gyalázom meg az őseimet.

A porladó ősök, akik ma már ott a túlvilágon tisztán látják az igazságot, csak örülnek azon, ha látják, hogy késő ivadékuk szerencsésebb és okosabb lett, mint ők voltak. Csak öröm számukra, hogy utódaik megismerték az igazságot, sőt azt követni is volt erejük. Ők csak azért üdvözültek (ha üdvözültek), mert tudatlanok voltak, mert bűntelenül, rosszakarat nélkül tévedtek. Milyen öröm hát nekik, mikor látják, hogy utóduk már nemcsak tudatlansága címén, hanem tudatosan üdvözül.

A dolog lényege azonban az, hogy szép és tiszteletreméltó dolog az ősök tisztelete, de aki ezt még az igazságnál és a becsületnél is (mert a megismert igazságot és jót követni becsületbeli kötelesség) előbbre valónak tartja, az már helytelen, sőt végzetes úton jár és azt büntetésül össze fogja majd törni az elárult igazság. Meg is érdemli, hogy összetörje.

Még az is helytelen, ha valaki az ősei kedvéért egyéni boldogságáról mond le, például a reverzális miatt egy boldog házasságról. Világos ugyanis, hogy ősök és családi tradíciók (tehát a vallás is, ha valaki számára az se több ezeknél), bármily nemes és tiszteletreméltó dolgok is egyébként, csak beteg logikájú és ítélőképességű egyén szemében lehetnek előbbre valók az egyéni boldogságnál, például egy boldog szerelemnél vagy a földi érvényesülésnél. Ezeknél egyedül csak az igazság lehet előbbre való (de annak előbbre valónak kell lennie), de nem érzelmek vagy családi hagyományok.

Ezért az egészséges protestáns ítélőképesség, józanság és gyakorlatiasság magától értetődőnek is tartja, ha egészen különlegesen jó szerencse esetén egy-egy protestáns megtagadja a "hitét" és beolvad a katolicizmusba. Nem botránkozik meg azon a Bourbon Henriken, akinek Párizs megért egy misét, sem Mária Terézia anyján, az egyszerű braunschweigi hercegnőn, aki protestáns hitét felcseréli, hogy császárné lehessen belőle. A többi protestáns német hercegnő is görögkeletire cseréli a hitét még akkor is, ha nem is cárné, hanem csak orosz nagyhercegné lehetett belőle.

Nem igaz tehát, hogy mindenkinek meg kell maradnia abban a vallásban, amelyben született. Változtathatja a vallását becsületes ember is, sőt ha valakinek meggyőződése van, akkor éppen a becsület az, ami megkívánja tőle, hogy vallását változtassa. Nem a vallás, amelyben születtünk, hanem egyedül az igazság az, amit nem szabad elhagyni kisebb értékekért (az igazsággal ugyanis semmi más érték nem lehet egyenrangú). Egyenesen kötelességünk tehát elhagyni azt a vallást, melybe beleszülettünk ugyan, de amelyről észrevettünk, hogy nem igaz, viszont egy másikról meg látjuk, hogy igaz.

Az olyan vallást, mely csak ősök tisztelete, csak családi tradíció s tartalma nem terjed túl az ezekkel együtt járó érzelmeken, el szabad hagyni, mégpedig nem is csak az igazság kedvéért, hanem még más életbevágó fontosságú dolog miatt is, mert ősöknél és családi hagyományoknál vannak fontosabb dolgok is az életben és a vallási érzelmeknél is vannak erősebb emberi érzelmek. Például a szerelem is erősebb nála.

De az se helytálló beszéd, hogy vallási dolgok miatt ne veszekedjünk egymással, hiszen úgyis mindnyájan egy Istent imádunk. Pedig ezt a szólásmódot is sokszor halljuk hangoztatni, sőt alig találunk embert, aki ne tartaná megfellebbezhetetlen erkölcsi igazságnak. Pedig hát magán az egyistenhiten ma már mikor az Isten Fia maga jött a földre, hogy megtanítson bennünket arra, hogyan kell ezt az egy Istent imádni, már régen túlvagyunk. Ma már kétezer éve tudjuk, hogy az egy Isten nemcsak van, hanem Ő maga adta tudtunkra azt is, hogy Őt hogyan kell imádni. Aki tehát csak hisz az egy Istenben, de annak ellenére, hogy ő már azt is tudtunkra adta, hogy benne hogyan kell hinni, Őt hogyan kell imádni, még mindig a maga módja szerint és kénye-kedvére imádja, azt alig számíthatjuk becsületes egyistenhívőnek.

Hiszen ha elég lenne csak az egy Istent imádnunk, akkor magát Krisztus Urunkat is el kellene ítélnünk azért, mert a földre jött. Mikor ugyanis ez megtörtént, akkor a zsidók már az egy Istent imádták. Mi szükség volt tehát akkor Jézusnak mégis egy új vallást alapítania s azt a vallást, melyet ő hirdetett, olyan fontosnak nyilvánítania, hogy miatta még apánkat, anyánkat is el kell hagynunk, sőt még életünket is oda kell adnunk?

Az egy Isten imádásába sok minden belefér. Láttuk, hogy a francia forradalom vérszopó gyilkosa, Marat is imádta "az egy Istent", sőt még a Biblia is állandóan nyitva volt az asztalán.

Hitler is hitte az egy Istent, sőt Franciaország leverése után tartott beszédében ünnepélyesen "az isteni Gondviselésnek" adott érte hálát. Katonái derékszíjára is (katolikus létére) a kezdő protestantizmus harci kiáltását vésette: Gott mit uns, Isten velünk! Mindez azonban nagyon szépen összefért azzal, hogy a pápával kötött konkordátumnak egy szavát se tartotta meg, feloszlatta a szerzetesrendeket, eltörölte a hittant az iskolában és szappant főzetett a zsidókból.

Bocskai is azt mondta, hogy az egy Isten "tisztességéért" fogott fegyvert, előtte azonban a pogány törökkel szövetkezett és szemrebbenés nélkül végeztette ki törvénytelenül a vele ellentétes politikát követő erdélyi főurakat.

Bethlen Gábor is annyiszor szegte meg esküjét, ahányszor kimondta, s még protestáns szövetségesei se adtak semmit a szavára. A halálos ágyán mégis milyen ájtatosan suttogta a zsoltárt: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki sincsen, bizonyára nincsen".

A törökök is "egy Istent" hittek, mégpedig állítólag olyan tisztán, hogy tisztábban már nem is lehet, mert ők is épp úgy szobrok és képek nélkül imádták, akár a mi kálvinistáink. Minek harcoltak, küzdöttek, véreztek hát ellenük őseink másfél századon át mégis elsősorban nem is nemzeti, hanem vallási okok miatt, mint egy, a mienktől teljesen különböző világnézet képviselőivel?

Ma már nemcsak azt tudjuk, hogy az egy Istenben való hit mellett még cégéres gonosztevő is lehet valaki, hanem még azt is, hogy a bibliaolvasás, tehát az evangéliumban való hit mellett is lehet valaki ilyen. A gyarló, a bűnös ember ugyanis a maga vélekedését (mely elsősorban kényelmét szolgálja) magyarázza bele nemcsak az egyistenhitbe, hanem még a Szentírásba is. Tehát nemcsak maga az egyistenhit nem elég, hanem még az se tűrhető, hogy valaki az egy Istenen kívül még a Szentírást is szentül higgye, de viszont maga magyarázza. Hogy lenne tehát elég az, hogy valaki csak az egy Istenben higgyen, akárhogyan hiszi is?

Az egy Istenben lehet jól és lehet rosszul hinni, és azok, akik az egy Istenben rosszul hisznek, még veszedelmesebbek, mint azok, akik megmondják magyarul, hogy ők az egy Istenben se hisznek. Ez utóbbiakkal ugyanis legalább tisztában vagyunk, ezért óvakodunk tőlük s így nem tudnak bennünket megtéveszteni. Azokat a gonoszokat azonban, akik azt mondják magukról, hogy istenhívők, elvbarátainknak tartjuk és így könnyen lépre visznek bennünket.

Ma már szorosan és pontosan meg van szabva, hogyan kell az egy Istent imádni (Krisztus evangéliumát tehát maga az Isten szabta meg). Aki nem úgy imádja, mint az evangélium előírja, az csak mondja, hogy imádja az egy Istent, valójában azonban gyalázza. Aki nem hiszi Isten kinyilatkoztatását és nem engedelmeskedik az egyháznak, melyet Ő alapított abból a célból, hogy ezt a kinyilatkoztatást hitelesen és tévedhetetlenül magyarázza és amelyről Ő mondta, hogy aki nem hallgat rá, az Őrá nem hallgat, az ne beszéljen nekünk Istenről s különösen ne az egy Isten imádásáról.

A mohamedán egyistenhit még a rabszolgákkal és a többnejűséggel is összeegyeztethető volt. Tehát ha az egyistenhit jó, akkor a többnejűség, sőt a rabszolgaság is jó és ezek további fenntartása, illetve behozatala miatt se volna szabad "veszekedni". Láttuk, hogy a protestáns felekezetek nemcsak az egy Istent, hanem még Jézust és a Szentháromságot is imádják, de azért ennek ellenére is csak családi tradíciókat képviselnek s még vallásnak se tekinthetjük őket, ha valláson igazságot értünk, melyben komolyan hiszünk. Akinek tehát semmi más nem fontos, mint csak az egy Isten, az vallási analfabétaságáról tesz tanúságot s nála komoly vallásosságról nem beszélhetünk.

De valójában épp ily vallástalanság jele az is, ha valaki azt tartja, hogy mindegy az, milyen vallású az ember, a fő az, hogy becsületes legyen. Mivel ugyanis minden vallás nem lehet egyszerre igaz, ilyen elveket csak az hangoztathat, aki egy vallást se tart igaznak. A vallás ugyanis csak így lehet mindegy.

A keresztény ember például azt tartja, hogy Jézus volt a Megváltó, akit Isten a zsidóknak és minden embernek ígért. A zsidó azt tartja, hogy nem Ő volt az. Aki azonban azt mondja, hogy neki mindegy, hogy Ő-e a Megváltó vagy nem, az még a zsidónál is rosszabb.

A katolikus azt tartja, hogy Jézus hét szentséget rendelt, a lutheránus azt, hogy csak kettőt, a kálvinista, hogy csak egyet, aki azonban azt mondja, hogy mindegy, hogy hányat, az a hét közül valójában egyet se hisz komolyan, tehát rosszabb a kálvinistánál is.

A zsidó azt mondja, hogy 39 könyv a Szentírás, a protestáns, hogy 66, a katolikus, hogy 72, a hitközönyös pedig, hogy mindegy, hogy hány. De aki így beszél, hisz az komolyan a 72 közül akár csak egyben is?

Az a hozzátoldás pedig, hogy fő a becsületesség, csak megtévesztésre jó, mert az ilyen mindegy-vallástól ugyan senki se lesz becsületes. Egyébként is így, a mindegy-vallás alapján állva, azt is mindenki maga szabja meg, hol végződik a becsületesség és hol kezdődik a becstelenség határa. Képzelhetjük tehát, mennyit érhet az ilyen ember "becsülete", ha még annyira hangsúlyozza is, hogy az ő szemében csak a becsület a fontos.

Az egyik nyilas pártkörben pártjeligeként ez volt kiírva a falon: "Aki magyar meg magyar között vallási alapon tesz különbséget, verje meg az Isten!" Jól tudjuk, hogy nem is egyedül csak a nyilasok gondolkodtak így.

Ezek az emberek tehát a hazaszeretet ürügyével beszéltek a vallás ellen s mindjárt átkoztak, azaz terrorizáltak is. Ki volt ugyanis olyan vakmerő, hogy ilyen és ekkora átkot vállalni mert volna?

Én vállalom. Először is arra figyelmeztetem a "hazafias" átkozódókat, hogy 450 évvel elkéstek. Ezt az átkot a XVI. században kellett volna a falra függeszteni. Ekkor, a hitújítás korában kezdődött el ugyanis a magyar meg magyar között a vallási alapon való különbségtevés. Akkor kellett volna az ilyen "aljas", "hazaáruló" "gonosztevőkre" az átkot szórni, mert mi, epigon-aljasok, epigon-hazaárulók tőlük tanultuk a rosszat. De ha a hazafiak akkor el is mulasztották a botránkozást, a megbélyegzést, átkot és büntetést, még most se késő, mert hiszen a történelem még most is az élet mestere, s ha 450 évig nem okult a magyar, még most se késő, ha okul belőle.

Egyáltalán nem láttuk azonban, hogy ezek a mai hazafias átkozódók haragudtak volna a XVI. század hitújítóira, a magyarság sorainak vallási alapon álló e nagy megbontóira. A mi hazafiaink ugyanis eddig még sohase szórtak átkot azokra, akik a magyarságnak a mohácsi vészig még meglevő vallási egységét évszázadokra (sőt talán örökre) megbontották s így "magyar meg magyar között vallási alapon tettek különbséget". Éppen ellenkezőleg: ezek és a hozzájuk hasonló gondolkodású magyarok egyenesen nemzeti hőseinkként ünneplik protestáns hitújítóinkat, de még náluk is jobban azokat, akik még fegyvert is ragadtak a protestantizmusért, azaz azért, hogy a magyar meg magyar között vallási alapon különbség maradjon, tehát hogy minden magyar ne legyen egy táborban.

Ma azonban, mikor már ez a vallási alapon való különbség magyar meg magyar között - sajnos - nagyon is megvan, azt követelni, hogy e téren mégse tegyünk különbséget köztük, azt jelenti, hogy a haza érdekében tagadjuk meg, vagy legalábbis szorítsuk háttérbe vallási meggyőződésünket. De hát hogy tehetnénk ezt meg? Hiszen ha a vallási meggyőződésünk helyes és igaz, akkor megtagadásával a hazánknak is ártunk, mert hiszen az igazságra és a jóra hazánknak és fajunknak is éppen olyan nagy szüksége van, mint nekünk, egyéneknek, sőt annak talán még jobban.

Ez a vallást háttérbe szorítani óhajtó kívánság csak akkor lenne tűrhető, ha a vallásunk csupán érzelem és családi tradíció lenne, mert ilyesmik címén csakugyan nem szabad a magyart a magyartól elválasztani Ámde ez esetben ez a felszólítás csak a zsidóknak és a protestánsoknak szólhat, nem pedig nekünk, katolikusoknak. A mi vallásunk ugyanis a vallási tradíciókon kívül még igazságnak is tartja magát, az igazság pedig még magánál a magyarságnál is előbbre való, illetve hozzá éppen a magyarság, a hazánk érdekében kell legjobban ragaszkodnunk.

Vallásos családi hagyományaink csakugyan nem olyan fontosak, hogy hazánk és fajunk érdekeivel szemben ne kellene hallgatnia és háttérbe vonulnia. Ha azonban vallási igazságokról van szó, akkor csak úgy teljesíthetjük hazafias kötelességüket, ha nem nyugszunk addig, míg minden magyart épp úgy részeseivé nem teszünk ennek a vallási igazságnak, mint ahogyan mi magunk már szerencsések vagyunk részesei lenni.

A protestánsoktól (és természetesen a zsidóktól is) joggal követelhetjük, hogy mondjanak le vallásos érzelmeikről és családi hagyományaikról azért, hogy ne ássunk árkot magyar meg magyar közé, azaz a haza érdekében. A hazafias érzelem valójában lehet előbbre való a vallásos érzelemnél, hogy a családi hagyományok jelentéktelenségéről hozzá hasonlítva ne is beszéljünk.

Vajon mivel tudják magukat protestánsaink menteni, hogy még e silány érzelmi és hangulati vallási alapon állva is 450 éven át annyira mellékesnek tartották felekezeti érdekeik mellett a hazát, hogy egyik véres harcot a másik után indították s csak egy században (a XVII.-ben) egymás után hétszer (Bocskai, Bethlen háromszor, Rákóczi György, a Wesselényi-összeesküvők és Thököly) vitték fegyverrel egymás ellen a magyart tisztán vallásos érzelmeik és családi hagyományaik kedvéért. (Hiszen láttuk, hogy protestáns felfogás szerint a vallást ennél többnek nem tekinthetjük.)

Az is a hitközönyösség megnyilvánulása, ha a vegyesházasságát protestáns imaházban megkötő katolikus emiatti szemrehányásunkra azt feleli, hogy: templom templom, azaz, hogy mindegy az, melyikben kötjük házasságunkat vagy melyikbe járunk. Pedig hát ha ez igaz volna, akkor igaza lenne annak is, aki azt, hogy hamis pénzzel fizet, egyszerűen azzal intézné el, hogy: pénz, pénz. A hamis pénz ugyanis nem pénz. Ha pedig nem az, akkor bizonyára a hamis vallás temploma se templom csak azon a címe, hogy az igaz vallás templomát is így hívjuk. A hamis pénz nem jó pénz, csak annak látszik. Ha azonban a katolikus templom jó pénz, akkor a kálvinista templom semmiképpen se lehet szintén jó pénz, mert hiszen egész más van ráírva és egész más az értéke is, mint a katolikus pénznek.

Bizonyára az orvostól se fogadja el mentségnek az az apa, akinek fiát rossz diagnózisa alapján halálra kezelte, azt a mentséget, hogy: betegség, betegség. De bizonyára az az apa se hagyja magát megnyugtatni, akinek fia kitűnő helyett elégtelen bizonyítványt visz haza és a fiú apja kifogásait azzal próbálja elintézni, hogy megállapítja: jegy, jegy. Templom meg templom között is csak ilyen "csekély" a különbség.

Katolikus embernek sohase szabad úgy viselkednie, mintha a magáén kívül még valami más vallást is jónak tartana, vagy mintha azt hinné, hogy a kettő lényegében mindegy. A katolikus embernek a katolikus valláson kívül minden más vallást tévelyként kell kezelnie s vele szemben mint ilyennel viselkednie. Ez a kötelesség természetesen nem azt jelenti, hogy legyen elbizakodott és a katolikus egyházon kívül állók iránt viselkedjék lenézéssel és megvetéssel. Nem mi, katolikusok vagyunk ugyanis jók, hanem a vallásunk az, és nem a más vallásúak a rosszak, hanem a más vallások.

De még a vallásukról való lenéző véleményünket se kell úton-útfélen tudtukra adnunk a más vallásúaknak, s ha időnként ezt a kötelességünknek érezzük is, akkor se sértő megvetéssel vagy kíméletlen modorban. Amit ugyanis vallásunk javára vagy a téves vallás ellen mondunk vagy teszünk, azt mindig az igazság és felebarátaink érdekében mondjuk vagy tesszük. Csak azért szólunk vagy cselekszünk ilyen értelemben, hogy felebarátainkat az igazsággal megismertessük, vagy őket annak megnyerjük.

Köztudomású azonban, hogy a fölény - hogy durvaságról ne is beszéljünk - nem vonzó, hanem taszító hatással van. Fölényeskedéssel, lenézésünk éreztetésével nem megnyerni, hanem elidegeníteni lehet az embereket. De az igazi katolikusnak a fölény egyébként még csak eszébe se jut, mert hiszen a keresztény erkölcstan lényege és alapja az alázatosság és a szeretet.

Ha azt látom, hogy az igazság nyílt hirdetése inkább árt, mint használ, akkor a szeretet azt kívánja tőlem, hogy hallgassak. Olyat tennem vagy mondanom azonban semmi esetre se szabad, ami az igazság megtagadását, elárulását jelentené, vagy azt a látszatot keltené, hogy az egyház iránti ellenzékiséget vagy közönyt is jónak, vagy akárcsak tűrhetőnek is tartom.

Azt tehát még más vallású felebarátom iránti szeretetből se lehet megtennem (mert hiszen ez felebarátom félrevezetése volna s így semmiképpen se egyeztethet össze a szeretettel), hogy néha az ő templomukba is eljárjak istentiszteletre. Ezt még akkor se tehetem meg soha, ha a mi falunkban csak nekik van istentiszteletük. Én ilyen esetben - ha a katolikus templom elérhetetlen messzeségben van részemre - Istent csak otthon, magánosan imádhatom.

Azok közé, akik az egyháznak nem engedelmeskednek, az egy akoltól és az egy pásztortól elkülönülve élnek és külön utakon járnak, a katolikus hit egyformaságától (az igazság e legfontosabb ismertetőjelétől) eltérnek, én, az igazság boldog tulajdonosa, még akkor se vegyülhetek, mert akkor se kelthetem azt a látszatot, mintha én is közibük tartoznék vagy mintha azt tartanám, hogy azért így is jó, ha a föld legalázatosabb embere vagyok. A katolikus egyházon kívül álló istentisztelet ugyanis nem jó, mert mindenkinek kötelessége az igazságot követni és Krisztus egyetlen egyházába tartozni.

Ezért nem szabad katolikus papnak temetésben részesíteni azt, aki mint protestáns hal meg. Még akkor se teheti ezt meg, ha az illető hozzátartozói kérik. (Protestáns kisgyereket azonban ilyenkor eltemethet, hiszen meg van keresztelve és ez a kisgyerek még nem lázadhatott fel az egyház ellen. Ő tehát még az egyháznak éppen olyan tagja, mint a katolikus gyermek.)

Emiatt nem szabad eretnekségben meghaltaknak temetésére a katolikus templom harangjait meghúzni se. Ez se gyűlölet a meghalt protestáns felebarát iránt, hanem szeretet azok iránt, akik még élnek, mert vele őket akarjuk a hitközönyösségtől visszatartani és az igazság iránti kötelességükre figyelmeztetni, esetleg alvó lelkiismeretüket felébreszteni.

Ezért nem szabad protestáns felekezeti célra adományt adnunk. (Protestáns szegényeknek - természetesen - adhatunk, sőt, ha éppen ők azok, akik legjobban rászorulnak (ez egyébként nemigen fordul elő, mert többnyire ők a gazdagabbak), kell is adnunk.) Ezért nem szabad azokért, akik az egyház közösségétől különválva haltak meg, nyilvánosan gyászmisét mondanunk vagy mondatnunk. (Magánúton azonban imádkozhatunk értük, sőt így gyászmisét is mondhatunk értük, mert azt természetesen nem mondhatjuk, hogy aki protestánsul halt meg, az bizonyosan elkárhozott s így felesleges érte imádkozni vagy misét mondani. A tudatlanság és a jóhiszeműség az egyházon kívül állót is mentesítheti a bűn alól.)

"Hát nem jobb, ha nekik is van templomuk s nem Isten nélkül nőnek fel?" - válaszolta egyszer szemrehányásomra még egy olyan úr is, aki egy híres jezsuita kollégiumban nevelkedett, mégis adományt adott a nála megjelent protestáns templomépítésre gyűjtőknek.

Nem, feleltem neki. Hol van az megírva, hogy egy faluban kétféle templomnak kell lennie, sőt nem ellenkezik-e ez homlokegyenest az evangéliummal? Sőt nem ellenkezik-e ez még azzal a "hazafias" elvvel is, hogy "aki magyar meg magyar között vallási alapon tesz különbséget, azt verje meg az Isten"? Sőt éppen ellenkezőleg, nem az következik-e a józan észből is, meg a hazafias egységre való törekvésből is, hogy nemcsak minden falu, hanem még az egész ország lakossága is egyféle templomba járjon?!

De - hogy csak a vallásnál maradjunk - kell-e nagyobb bűn annál, mint ha hiszem a magam hitét és tudom, hogy igaz, sőt azt is tudom, hogy semmiféle más vallás nem lehet igaz, mégis éppen én mozdítom elő, hogy kétféle templom legyen még olyan magyar faluban is, melyben eddig csak egyféle volt s éppen én adok anyagi lehetőséget arra, hogy lakói közül egyesek ezután külön akolba tartozhassanak, mikor Krisztusnak csak egy nyája van és csak egy akla?

Aztán miért kellene a protestánsnak az utcán és Isten nélkül felnőnie, ha nincs a faluban külön az ő felekezetének is temploma? Hát talán olyan nagy baj az, ha ő is az igazhitű templomba jár, hogy éppen nekem, a katolikusnak kell ezt pénzemmel megakadályoznom? Hiszen még olyan protestáns is akárhány van, aki még akkor is a katolikus templomba jár, ha van a felekezetének a faluban temploma. Hiszen egyébként is ők hangsúlyozzák annyira, hogy templom templom, meg hogy egy Istent imádunk, tehát nem fontos az, hogy ilyen vagy olyan-e az a templom, amelyben Istent dicsérjük. Tehát éppen én, a katolikus mondjam azt, hogy nem így van és éppen én gondoskodjam róla, hogy nekik külön templomuk legyen s ők ne az én igaz hitem templomában imádják az egy igaz Istent? Hol itt a logika, hol itt a katolikus meggyőződés és öntudat? Hol itt a felebaráti szeretet?

Egyszer a fővárosban, a Ferencvárosban, szeptember végén az utcán valaki (nem is nő, hanem férfi) megkérdezett, hány órakor lesznek majd a nemsokára elkezdődő októberi rózsafüzér ájtatosságok. Mert hát ő oda már hosszú évek óta minden nap el szokott menni, tette hozzá magyarázatul. Aztán mellesleg még azt is tudtomra adta, hogy ő egyébként református. (Bizonyára ritkaság az ilyesmi (kivált éppen rózsafüzér ájtatosságnál), de - mint látható - mégis még ez is előfordul.) Egyszer meg (Esztergomban) egy asszony szólított meg azért, hogy tanítsam meg olvasót imádkozni s ez is azzal kezdte, hogy ő református s ezért nem ismeri még. Az előbb említett férfi bizonyára úgy szokott hozzá az olvasó-ájtatossághoz, hogy vidékről került fel Pestre, s otthon, a falujában nem volt más, mint csak katolikus templom. De jólelkű ember volt az illető, akinek a vallásossága őszinte volt, nem pedig csak felekezeti gyűlöletből állt, nem volt veszekedő hajlamú és az "egy Istent imádunk" jelszavát nemcsak maszlagként használta a katolikusok felé, hanem maga is hitte és komolyan vette.

És most, hogy a reformátusok is gyűjtenek a faluban külön templom építésére, éppen én akadályozzam meg pénzemmel, hogy ezek a jólelkű reformátusok ezután már ne járhassanak a rózsafüzér ájtatosságokra?! Hogy ne szokhassanak a katolikus templomba s hogy bennük is felébredjen a felekezeti dac? (Mikor e sorokat írom itt Esztergomban, a Lourdes-i ájtatosságok alatt a ferencesek templomában litánia alatt halt meg egy férfi. Kisült, hogy az is protestáns volt. Az illető ferences atyát azonban a kommunisták - büntetésül, hogy "annyi embert összecsődít" - falura helyeztették.)

Vecsésen az első világháború után többek közt egy minden nap áldozó öregkisasszony is házról házra járt a katolikusok között gyűjteni azért, hogy ott is megépülhessen a református templom is. Mikor egyik tanítványom, akinek nagynénje volt az illető, figyelmeztette, hogy ezt nem szabad, azt felelte, hogy a reformátusok is eljöttek, mikor a mi templomunk javára rendeztünk bált. A hála és az igazságosság kívánja tehát, hogy ezt a jót mi is jóval fizessük vissza nekik.

Vecsésnek (legalábbis akkor még) 90%-a volt katolikus. Ez azt jelenti, hogy ha ott a kálvinisták eljöttek a mi jótékony bálunkra, mi azzal csak annyit nyertünk, hogy kétezer pengő helyett - mondjuk - kétezerkétszáz volt a bevétel. Ha azonban ennek viszonzásául mi megyünk el Vecsésen az ő báljukra vagy mi járunk katolikus házról katolikus házra gyűjteni az ő templomukra, ez azt jelenti, hogy katolikusok építik fel vagy táncolják össze a kálvinista templomot s ők maguk teszik addig egyvallású községüket kétvallásúvá. Azon a református felekezeti bálon ugyanis a 2000 pengős bevételből csak 200-at adnak azok a reformátusok, akiknek a faluban templomra van szükségük, a többit a katolikusok adják. Sajátságos tehát, hogy a két eset közti különbséget mégse veszik észre még a mindennapi áldozó katolikusok se, hanem azt hiszik, hogy csak a "viszonosságnak" tesznek eleget.

Pedig hát "mellesleg" még arra is fel kellett volna hívnunk a figyelmüket, hogy az igazság meg a hamisság között, Krisztus egyháza és az ellene fellázadtak között nem lehet "viszonosságról" beszélni. Ezért még ha fordítva lett volna a dolog s az eset egy 90%-ában kálvinista faluban történt volna s így nem a kálvinisták, hanem mi nyertünk volna a "viszonossággal", még akkor se lett volna szabad viszonozni a kálvinisták irántunk való nagylelkűségét, mert itt nem haszonról, hanem elvekről van szó.

Ha a tévhitűek megértést tanúsítanak az igazság iránt, az nekünk jólesik s örömmel tölt el bennünket. Ebből azonban még nem következik, hogy viszonzásul az igazhitűeknek is éppen ilyen megértést kell vagy lehet tanúsítaniuk a tévhit iránt. Ha egy tévhitű támogatja az igaz hitet, abból még éppen nem következik, hogy az igaz hitű is támogathatja a tévhitet. Minden egyedül csak azon fordul meg tehát, valóban igaz-e a katolikus hit és valóban tévhit-e a református? Ha a tételt elfogadom, akkor már logikus szükségszerűséggel következik az a következmény, melyet itt állítunk.

A hitközönyös protestáns, akinek az a jelszava, hogy templom templom, elvei minden sérelme nélkül megteheti, hogy adakozik a katolikus templomra, mert hiszen az ő családi hagyományaitól eltérő más családi hagyományokat tisztel meg s támogat vele, ez pedig bizonyára nem bűn. De akinek a vallás igazság, az nem adakozhat a tévelyre azért, mert a tévelygők is adakoznak az igazság javára. Ha azonban a katolikus mégis így tesz, akkor a saját igazságának elárulásán kívül még a felebaráti szeretet ellen is vétkezik, mert becsapja protestáns felebarátját s úgy viselkedik előtte, mintha neki is csak családi hagyományai lennének, mintha számára se jelentene ennél többet a vallás és mintha nem lenne bűn az, hogy valaki az igaz egyházon kívül él és nem engedelmeskedik neki.

Ilyen bűnt egy katolikusnak még akkor se szabad elkövetnie, ha elvéhez való ragaszkodása miatt sohase lehetne építeni a falujában katolikus templomot. Jobb ugyanis, ha az igaz hitnek csak a hívek lelkében van láthatatlan temploma, mintha látható ez a templom, sőt vaskos és hatalmas tornya s gyönyörűen zúgó harangjai is vannak, ámde az igazság egyetlenségének és meg nem alkuvásának elárulásával és protestáns felebarátaink lelkiismeretének elaltatásával jött létre.

Ugyanezen okokból "kartársának" se tekintheti a katolikus pap a protestáns pásztort. Nem mintha lenézné és többnek tartaná magát nála, hanem ismét csak elvi okokból. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy az igazi katolikus pap sokkal tudatlanabbnak, sokkal rosszabb szónoknak, sőt - hacsak ez a vélekedés nem ellenkezik homlokegyenest a tényekkel - még sokkal bűnösebbnek és Krisztus sokkal méltatlanabb szolgájának is tartja magát, mint protestáns "kartársát". Személyi fölényről és elbizakodottságról tehát szó se lehet, hanem egyedül csak az igazság öntudatáról és a belőle folyó kötelességről. Emiatt katolikus pap protestáns lelkésztársát nem tekintheti másnak, mint az ő igazságával szemben a tévely képviselőjének. Ez az elvi felfogása természetesen nem azt jelenti, hogy egyúttal szükségképpen rossznak is tartja a protestáns lelkészt, mert e tekintetben Isten a bíró, nem pedig mi, s kétségtelen, hogy lesznek olyan protestáns lelkészek, akik üdvözülnek, és lesznek viszont olyan katolikus papok, akik elkárhoznak, mégpedig éppen azok közül lesznek legtöbben, akik a legelbizakodottabbak voltak.

De az a protestáns lelkész, aki üdvözülni fog, nem azért fog üdvözülni, mert protestáns lelkész volt, hanem annak ellenére (ha ti. menti a jóhiszeműség). Lehet, hogy sokan a papok közül se üdvözülnek, de az is bizonyos, hogy a protestáns lelkészek közül még kevesebb üdvözül. Ez érthető is, hiszen ők csak azon a címen üdvözülhetnek, hogy nem tudták szegények, mit cselekedtek. De ha még azokból a katolikus papokból is sokan elkárhoznak, akik nagyon is jól tudják, mit cselekednek, gondolhatjuk, hány üdvözülhet azon protestáns pásztorok közül, akik csak azon a címen üdvözülhetnek, hogy a rosszat hirdették ugyan, de nem rosszhiszeműen s emellett természetesen még magánéletük is kifogástalan volt, vagy amennyiben vétkeztek, bűneiket még haláluk előtt őszintén és tökéletes bűnbánattal lemosták.

Művelt katolikus, ha olyan helyen lakik, ahol csak protestáns vagy görögkeleti lelkész van, inkább a bábával vagy akárki mással keresztelteti meg gyermekét vagy megkereszteli ő maga, csak éppen a helybeli protestáns pásztort vagy az óhitű pópát nem kéri fel erre a tisztre. A bába ugyanis bába, és bábának lenni nem rossz, se nem bűn, de az eretnekség vagy szakadárság képviselőjének lenni már rossz és bűn. Világos tehát, hogy mikor valaki a gyermekét megkeresztelteti, erre mindenkit inkább felkérhet, mint az egyház elleni lázadás képviselőjét. Ellenkező esetben kétségbeejtő hitközönyről vagy még ennél is nagyobb vallási tudatlanságról tesz tanúságot.

Ha érettségiző diákok például csoportképet csináltatnak az osztály tanulóiról és tanárairól, akkor, ha vallásilag művelt katolikus az, aki e kép összeállításának technikai részét intézi, akkor az illető osztályban működött különböző vallású lelkészeket, mint hittanárokat nem egymás mellé teszi a képen. A katolikus pap ugyanis akárki más mellé inkább való, mint a másvallású lelkész mellé. Ő ugyanis nem az egyik vallás képviselője, kartársa pedig a másiké, hanem ő a vallási igazság képviselője s hirdetője volt az osztályban, míg bármely más vallás lelkésze a tévelyé. A katolikus pap mellé tehát sokkal jobban való például a matematika tanára vagy a vegytan tanár, aki végeredményben szintén igazságokat hirdetett az osztálynak, mint egy másvallású lelkész, aki a katolikus vallási igazsággal ellenkezőt hirdetett, tehát a legkevésbé lehet kartárs, testvér a számára.

Világos, hogy ha egy intézet hittanára vagyok, ezt nem dörzsölöm - ha kell, ha nem - a másvallású lelkésznek orra alá, mert ezzel megsértem a felebaráti szeretetet. De viszont a felebaráti szeretet címén azért nem viselkedhetem az ellenkező módon se, mert akkor meg az igazság iránti kötelességemet szegném meg. Aki az igazságot ismeri, annak kötelességei vannak, melyek alól a felebaráti szeretet se mentesíti, sőt éppen ez kötelezi az igazság iránti kötelességei teljesítésére. Nagyobb szeretetet nem gyakorolhatunk ugyanis embertársaink iránt, mintha az igazsággal ismertetjük meg és ha a belőle folyó kötelességeikre figyelmeztetjük őket.

Aki megtagadja az igazságot, vagy akár csak hallgat is róla azért, hogy felebarátjának szomorúságot ne okozzon, az felebarátja árulója. Az igazság bírása sokkal nagyobb kincs, semhogy elárulására rábírhatna bennünket az az előre látható kellemetlenség, melyet megismertetésével vagy képviseletével okozunk.

Protestánsaink tehát ne panaszkodjanak amiatt, hogy a mi "képzelt" igazságbírásunkból logikusan következő viselkedésünk őket sérti, mert a katolikus pap, sőt az egyszerű katolikus is elárulná az igazságot, ha másképp viselkednék. Egyébként is - ezt nem tagadhatják protestáns testvéreink - a katolikus papság olyan felebaráti szeretettel, olyan kíméletesen, olyan alázattal, sőt olyan szemérmesen gyakorolja ezt az igazságképviseletet, hogy protestánsaink legtöbbje eddig bizonyára még észre se vette, hogy ezek a katolikus papok valamit képviselni akarnak. Nem a kíméletlenség a mi bűnünk, hanem a túlságos szemérmesség, a hallgatás és a túlságos alkalmazkodás és kímélet. Hát még a híveinké!

A katolikus pap nem tehet róla, ha az igazság és elvei és a dolgok természete ilyen viselkedést kívánnak tőle, az azonban már az ő érdeme (sőt sokszor inkább bűne), hogy elveit és az igazságot szinte túlságosan is nagy tapintattal, alázattal és a szeretetet sohase sértő módon képviseli.

Ez egyébként a keresztény lelkületnek is következménye, mert nem a mi érdemünk, hogy az igazságot ismerjük, még kevésbé, hogy képviselői vagyunk, de protestánsainknak se mindig bűnük, hogy ők viszont ezt az igazságot nem ismerik. (A legtöbb esetben természetesen bűnük is annál inkább, mert köztudomású, hogy nem az ész vagy a műveltség fogyatékosságában van náluk a hiba, hanem éppen ellenkezőleg). Ezért vagyunk szerények és alázatosak igazságunk birtokában s ezért érzünk miatta sokkal inkább felelősséget, mint büszkeséget. Például én magam is nemegyszer vagyok érettségiző tanítványaim tablóin másvallású lelkészek mellett, de harminc év alatt mégis csak talán egyszer szóltam tanítványaimnak miatta, s akkor is csak utólag s akkor se megsértődésből, hanem vallási felvilágosításból, sőt inkább csak érdekességből.

 

A predestináció

Sokat foglalkoztatják az embereket az effajta kérdések: Tudja-e az Isten előre hogy ki üdvözül és ki kárhozik el?

Természetes, hogy tudja, szól a kérdésre az egyetlen lehetséges felelet. Hiszen ha nem tudná, nem volna sem mindentudó, sem mindenható.

De hát ha tudja - jön rögtön a második megállapítás -, akkor az ember számára teljesen felesleges, hogy önuralmat gyakoroljon és lemondjon a bűnökről. Ha ugyanis Isten azt tudja valakiről, hogy üdvözülni fog, akármennyit vétkezik is, a végén mégiscsak meg fog térni és üdvözül, mert ennek így kell lennie, mert ez így van előre megírva. Ha ellenben Isten azt tudja valakiről, hogy el fog kárhozni, még ha egész életén át úgy él is, mint egy szent, a végén mégiscsak bűnben fog meghalni, mert így van róla megírva.

Az iszlám harcosai is azért voltak olyan vitézek és azért voltak olyan jó katonák, mert az ütközet előtt és az ütközet alatt így okoskodtak: Allah vagy azt határozta rólam, hogy ebben az ütközetben elessem, vagy azt, hogy megmaradok. Ha azt határozta, hogy elesem, akkor bármennyire bujkálok és kerülöm is a veszélyt, a végén egy buta golyó mégiscsak eltalál, mert az ember el nem kerülheti végzetét. Ha azonban az van megírva rólam, hogy nem itt halok meg, bármilyen bátran viselkedem is és bárhogy keresem is a veszélyt, mégse eshet bajom.

Valóban, voltak olyan vakmerő híres katonák, akik sohase sebesültek meg és akikről társaik azt tartották, hogy nem fogja őket a golyó.

Ezt hívjuk a mohamedánok végzetben, fátumban való hitének, melynek - mint láthatjuk - haszna is volt, mert vitézzé tette az embert. A kára azonban mégis sokkal több volt, mert miatta lettek a mohamedán országok a pangás, az elmaradottság, a rendetlenség országai, s emiatt nem volt a hajdan nagy arab kultúra - ellentétben a keresztény kultúrával - megtermékenyítő hatással az egész emberiség kultúrájára. Az iszlám fátumához hasonló, bár nem ennyire túlzó egyes protestáns felekezetek, elsősorban a kálvinizmus predesztinációja, azaz előre előrendelést hirdető tana is.

Mint említettem már, ezt a predesztinációt az egyház is hirdeti, sőt magát a szót is használja, mert Isten mindentudó és élők és holtak korlátlan Ura lévén, világos, hogy minden ember sorsa elsősorban Tőle függ. Mivel pedig Isten változhatatlan s részére idő nincsen, sorsunkat öröktől fogva rendelte el. Isten tehát öröktől fogva tudja, sőt öröktől fogva el is rendelte, hogy ki-ki hány éves korában, hol, milyen betegségben és milyen körülmények között fog meghalni s természetesen öröktől fogva elrendelte azt is, hogy az üdvösség vagy a kárhozat lesz-e a végső sorsa.

Eddig tehát megegyezik a katolikus és a kálvinista tan az előre való elrendelést illetően. A kettő között az eltérés abban van, hogy Kálvin szerint ez az eleve elrendelés az ember cselekedeteitől függetlenül, egyedül Isten végtelen bölcsességéből és hatalmából, akaratának korlátlanságából történik s mi vele szemben mást nem is tehetünk, mint hogy alázattal tudomásul vegyük azt is, ha üdvösségünkre szól, mert Isten végtelen szeretetének bizonyítéka irántuk, de azt is, ha kárhozatunkat tartalmazza, mert ez meg Isten igazságosságának, hatalmának és végtelen szentségének megnyilvánulása rajtunk.

A katolikus egyház ezzel szemben azt tanítja, hogy igaz, hogy Isten eleve elrendeléséből üdvözülünk vagy kárhozunk el, de ez nem történik a mi érdemünk vagy bűnünk nélkül. Hiszen szabad akaratot kaptunk Istentől s ezt a predesztináció nem teheti semmivé. Isten ajándéka nem lehet olyan, mely van is, meg nincs is. Ha Isten nekünk szabad akaratot adott, akkor van is szabad akaratunk. Akkor ez a tulajdonságunk nem lehet csak képletes, hanem valóságosnak kell lennie. Ha azonban létezne olyan végzet mint a mohamedánok hiszik, vagy olyan előre elrendelés, mint Kálvin tanította, akkor tulajdonképpen nem lenne szabad akarat, mert az ember a maga akaratától függetlenül üdvözülne vagy kárhozna el.

Ezért a Kálvin tanította predesztináció teljes lehetetlenség. Ez esetben ugyanis mind örök életünknek, mind örök halálunknak egyedül Isten lenne az oka, mi magunk semmi szerepet se játszanánk benne. A földi halált illetően ez Isten igazságosságával nem ellenkeznék, mert meghalni úgy is meg kell, s tudjuk, hogy nem tőlünk függ, mikor. Isten az időt azért nem közli velünk előre, hogy állandóan készen legyünk rá.

De az eleve elrendelést még e tekintetben se fogadhatjuk el, mert korai halálunk sokszor bűneink (például mértéktelenségünk, egészségünkre káros élvezeteink) következménye. De önkezünkkel is véget vethetünk életünknek s ilyenkor életünk tartama tisztán tőlünk függ. Erre nem mondhatjuk, hogy Isten akarta, mert hiszen az öngyilkosság bűn s a bűnt csak nem Isten követteti el velünk?! De az öntudata és a lelkiismerete azt is mindenkinek megmondja, hogy öngyilkossága nem volt szükségszerű, azaz, hogy ezt a tragédiát azoknak az okoknak ellenére is, melyek kiváltották, elkerülhette volna. Öntudatunk azt mondja, hogy öngyilkosság esetén a halál nem azért következett be, mert Isten eleve így rendelte el a dolgot, hanem Isten azért rendelte el ezt így eleve, mert Ő a jövőt is tudja és ezért előre tudta azt is, hogy mi ezt a bűnt el fogjuk követni. Világos azonban, hogy mi nem azért követtük el, mert Isten ezt előre tudta. Hiszen mi nem tudtuk, mit tud Isten előre.

Hogy az öngyilkossági kísérlet halállal végződik-e, azaz sikerrel jár-e vagy nem, az már sokszor nem tőlünk függ, hanem sokszor tőlünk független tényezők döntik el. Az azonban bizonyos, hogy semmiképpen se végződhet a dolog halállal, ha mi magunk a kísérletet el nem követjük. Rajtunk kívülálló okból csak halálos szerencsétlenség érhet bennünket, de nem öngyilkosság. Világos tehát, hogy öngyilkosság esetén a halálunk oka mi vagyunk, nem pedig Isten predesztinációja.

Ami azonban nem a földi halált, hanem az üdvözülést vagy elkárhozást illeti, e tekintetben még inkább képtelenség Kálvin predesztinációs tana, mert hiszen eszerint nem mi, hanem az Isten lenne oka nemcsak halálunknak, hanem még üdvözülésünknek vagy elkárhozásunkban is, ez pedig képtelenség, sőt - legalábbis elkárhozásunkat illetően - istenkáromlás. Még az is lehetetlen, hogy valaki a maga tudatos hozzájárulása, tehát érdeme nélkül üdvösséget kapjon Istentől. Ezt is igazságtalannak kellene mondanunk, ha azokra gondolunk, akik ugyanezt a jót nem kapják meg Istentől, hanem éppen ellenkező jut osztályrészükül.

Kálvin is elfogadja, mint igazságot, sőt természetesnek tartja, hogy nem mindenki üdvözül. Hogy lehet hát Isten végtelen jóságával és igazságosságával összeegyeztetni azt, hogy a kárhozatra, erre a végtelen büntetésre, mely még akkor is megborzaszt, ha igazságosan ér bennünket, akaratunkon kívül, anélkül hogy rászolgálnánk, csak azért kárhoztat egyes embereket, mert Ő ezt öröktől fogva így rendelte el, azaz mert ez Neki így tetszett.

Kálvin csak Isten fenségét, korlátlanságát, végtelen Úr voltát, végtelen hatalmát nézte akkor, mikor a predesztináció tanát felállította, teljesen megfeledkezett azonban arról, hogy Isten ugyanolyan jó és igazságos is, mint amilyen végtelen hatalmú úr. Abban is igaza van Kálvinnak, hogy nemcsak a mennyország szolgálja Isten dicsőségét, hanem a kárhozottak végtelen szenvedése is. Elfelejti azonban, hogy csak akkor van ez így, ha ezek az elkárhozottak megérdemelték sorsukat, azaz, ha nem tudatos hozzájárulásuk nélkül, tehát nemcsak egyedül a predesztináció miatt érte őket ez a keserves sors. Azonban Isten tökéletességével és szentségével egyenesen összeegyeztethetetlen, hogy valaki csupán azért bűnhődjék örökké (vagy akár csak ideiglenesen is), mert ez Isten végtelen főségének így tetszik.

Az ilyen Istent nem lehetne szeretni. Az ilyen Istentől csak borzadni lehetne és rettegni. De élni se volna érdemes így, s ha ilyen lenne a sorsunk, azt kellene kívánnunk, hogy bárcsak sohase születtünk volna. Annyira igaz ez, hogy kálvinistáink legtöbbször el se akarják hinni, hogy az ő Kálvinjuk valóban ezt tanította. Pedig műveiből ezt kétségtelenül be lehet bizonyítani, s ha Kálvin nem ezt tanította volna, akkor az egyház se ítélte volna el érte, mert hiszen magát a predesztinációt, mint láttuk, maga az egyház is hiszi és tanítja. Ha Kálvin nem ilyen, az Isten igazságosságával és szeretetével ellenkező predesztinációt tanított volna, akkor nem kellett volna e tekintetben is eretneknek nyilvánítani.

Lehetetlen tehát, hogy csak azért üdvözüljön valaki, mert Isten erre predesztinálta. Még lehetetlenebb, hogy valaki csak azért kárhozzék el, mert Isten ezt róla így rendelte el eleve. Hisz láttuk a spiritizmusban, hogy sokan még azt is ellenkezőnek tartják Isten végtelen jóságával, hogy a tényleges bűnöst és a bűnben haláláig megátalkodót pokollal büntesse, tehát örökké kínozza érte. A spiritiszták szerint Istennek még ekkor és még az ilyen embereknek is meg kellene bocsátania.

Ez a spiritiszta kívánság valóban összeegyeztethetetlen azzal, hogy az Isten az úr mindenek felett, hogy Isten akaratának büntetlenül nem lehet ellenszegülni, hogy a bűnössel való küzdelemben a végső szó, a győzelem csak Istené lehet. De az, hogy nemcsak van kárhozat, hanem a kárhozat csak azért van, mert Isten az úr, nem pedig azért, mert az elkárhozott vétkezett és vétkében egész a földi élet végéig kitartott, s ezért bűnhődnie kell, már kissé sok a jóból és épp úgy lehetetlen túlzása Isten nagy hatalmának, mint a másik túlzás, a spiritiszta felfogás, a végtelenül nagy szeretetének.

Hogy az ember szabad akaratát hogy lehet összeegyeztetni Isten mindentudásával, sőt eleve való elrendelésével, nem csodálkozhatnánk, ha nem tudnánk megmagyarázni. Világos ugyanis, hogy mi Istenben nem érthetünk meg mindent, és hogy a végtelen nem férhet bele a mi véges koponyánkba, sőt még szintén véges lelkünkbe se. Tudomásul kell vennünk azért, hogy nemcsak az van és nemcsak az lehet, amit mi is fel tudunk fogni.

Annyit azonban az eszünk is világosan megmond, hogy a predesztináció csak a mi tetteink tekintetbevételével lehetséges, mert hiszen másképp kényúr és igazságtalan lenne az Isten. Isten pedig nem kényúr, hanem jóságos Atya (ha nem az volna, akkor nem volna tökéletes), s nem csak szeret bennünket, teremtményeit, hanem maga a megtestesült szeretet. Azonos a szeretettel, mint ahogy mindennel, ami jó, ami tökéletesség, ami pozitívum, azonos.

Azonban magát a két ellentétesnek látszó dolgot: azt, hogy Isten a mi korlátlan urunk s mi ugyanakkor mégis magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, egész szépen meg lehet magyarázni.

Tegyük fel, hogy egy hajó éjszaka a parttól nem messze hánykódik a viharban a tengeren, mert kormánya már eltörött. A közelben levő világítótorony őre, aki fénynyalábokkal pásztázza a tengert, látja, hogy a hullámok egy, a vízből kiálló sziklaszirt felé sodorják ezt a kormánytalan hajót. A hajón levők a sötétségben, mely körülveszi őket, természetesen mit sem sejtenek, mert ők nem látják ezt a szirtet. A fényszóróval felszerelt őr azonban előre tudja, hogy a hajónak vége lesz, hiszen rémülten látja, hogy már csak vagy öt, már csak vagy három, már csak egy fél mérföld választja el a szirttől, melyen szét fog zúzódni. Vajon mondhatja-e valaki azt, hogy a hajó azért vágódott neki a szirtnek s pusztult el, mert ezt az őr előre látta?

A tenger az élet, a hajó a mi lelkünk, a szétzúzódás az elkárhozás, a világítótorony őre Isten. Isten, mint mindentudó, előre tudja, ki mit fog életében tenni, ki mire és hogyan használja fel a szabad akaratát: a jóra-e vagy a rosszra, és aki rosszra, tart-e utána bűnbánatot vagy megátalkodik a rosszban. Ezért tudja Isten és határozza el előre és határozta el már öröktől fogva, ki üdvözül és ki kárhozik el. Világos azonban, hogy nem azért üdvözül és nem azért kárhozik el valaki, mert ezt Isten előre látja s emiatt előre el is rendelte, hanem azért határozta el Isten sorsunkat előre, mert ő már előre, öröktől fogva tudta mindazt, amit mi tenni fogunk majd akkor, mikor annak ideje elérkezik. Az, hogy a mi földi és örök sorsunk nemcsak az ő határozatától függ, hanem a mi cselekedeteinktől is, nem sérti vagy csökkenti Isten végtelen hatalmát és mindenhatóságát. Hiszen az az emberi szabad akarat, mely nekünk megadja azt a jogot és lehetőséget, hogy még Isten akaratával is szembehelyezkedhessünk, szintén az Ő adománya részünkre, így tehát az a jog és lehetőség is, ami a miénk, valóban az övé, tőle származik s egyedül csak az Ő jósága és irántunk való szeretete adta nekünk.

Hogy Isten nekünk önállóságot adott, mégpedig olyan önállóságot, mely még Vele szemben is érvényesülhet, az csak az Ő irántunk való szeretetét bizonyítja, s mivel mint minden más tulajdonsága, Istennek a szeretete is végtelen. Ezért világos, hogy annyi jogot adott át nekünk a magáéból, amennyit csak adhatott, amennyi csak lehetséges volt. Mindenét (például a végtelenséget) nem adhatta oda nekünk, mert új isteneket nem teremthetett, mert Isten (végtelen) csak egy lehetséges s teremteni csak véges lényeket lehet. De olyan véges lényeket, akik az egy végtelenségtől eltekintve olyanok, mint Ő: gondolkodnak, mint Ő, szabad akarattal, őket még magával az Istennel való szembeszegülésre is képesekké tevő akarattal bírnak, lehetséges volt, hogy teremtsen, s mint láthatjuk, teremtett is, mert végtelen szeretete így kívánta.

A szabad akaratú ember (és angyal) megteremtése együtt jár azonban egy esetleg még Istennel is szembehelyezkedni tudó, bűnöző ember vagy angyal megteremtésével, mert az olyan angyalnak vagy embernek, akinek nincs meg ez a lehetősége, a valóságban nincs szabad akarata, tehát Istennel szemben nem bír önállósággal. Ekkor a szabad akarat csak látszat volna, nem pedig valóság, Isten pedig nem látszatadományokat szokott osztogatni. Ez nem illene hozzá, hiszen akkor nem lenne igazlelkű.

Ez az oka, hogy az ember (vagy az angyal) még Istennel is szembeszegülhet, azaz megvan a lehetősége a vétkezésre. Mivel azonban lehetetlenség, hogy az Isten és az ember (vagy angyal) közti viszonylatban az utolsó szó ne az Istené legyen, és mivel az is lehetetlen, hogy annak, aki Istennel szembeszegül és szembeszegülésében a végsőkig megmarad, a büntetése ne végtelen legyen, ezért kellett az Istennek akkor, mikor embert és angyalt teremtett, egyúttal poklot is teremtenie (mert hiszen másképp nem ő lenne a végső úr) és ezért kellett a poklot örökké tartónak teremtenie.

Világos azonban, hogy Isten nem teremthetett poklot csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett, tehát nem ítélhetett embereket vagy angyalokat arra, hogy oda jussanak és örökre ottmaradjanak csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett s végtelen fölségének így tetszett, hanem csak azért, mert lehetetlen, hogy Istennel szemben a bűn diadalmaskodhassék s övé lehessen az utolsó szó.

A mennyet tehát elsősorban Isten végtelen jósága adja nekem, de másodsorban - így kívánja ezt az igazság - a saját érdemeim is. Másképp nem tudnám megmagyarázni, miért nem adja meg ugyanezt minden embernek. A pokollal elsősorban szintén Isten igazságossága és hatalma büntet, de az is világos, hogy nemcsak azért kerülök oda, mert Isten az Úr mindenek felett, hanem a magam bűnei miatt is, hiszen másképp nem magam, hanem Isten lenne oka elkárhozásomnak, ami lehetetlen, sőt istenkáromlás. A Kálvin tanította predesztináció tehát mindenképpen tarthatatlan.

 

A papi nőtlenség

Protestáns részről (még katolikusok közt is nagy eredménnyel) így szoktak érvelni: Isten akarta, mert hiszen a természet törvénye, hogy az emberiség fennmaradjon, azaz, hogy az emberek utódokat hagyjanak hátra. De ezenkívül még szentírási parancs is ("szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!", Ter 1,28). A nemi élettel összekötött örömöket tehát nincs joga az egyháznak senkitől eltiltani, s ha mégis megteszi, a természet törvényeivel és Istennek a Szentírásban is kifejezett akaratával kerül ellentétbe. A papi kényszernőtlenség tehát természetellenes is és szentírás-ellenes is egyszerre, mert a papság megfosztását jelenti az emberi természettel együtt járó jogoktól, nem is szólva a természetellenes irányba kényszerített emberélet kárhozatos és a széles tömegek erkölcseire is rombolólag ható következményeiről.

Válaszunk: Teljesen igaz, hogy a fajfenntartás és vele az érzéki örömök is (feltéve, hogy a fajfenntartás szolgálatában állnak, vagy legalábbis vele ellentétbe nem kerülnek) a természet törvényében gyökerező emberi jogokhoz, sőt kötelességekhez tartoznak, senki emberfiának s így az egyháznak (mert az is emberekből áll és azt is emberek kormányozzák) sincs joga tőle, illetve tőlük senkit eltiltani. De nem is tiltott el a fajfenntartás jogától, sőt kötelezettségétől soha az egyház senkit s nem tud senki sem a jelenben, sem az egyház egész kétezer éves története folyamán olyan papot mutatni, akit az Egyház erőszakosan eltiltott volna ettől az emberi jogától.

A tényállás ez: A fajfenntartás és vele kapcsolatban a házasság a természetnek is törvénye és Istennek is. Ezért senkit nemcsak el nem tilt tőle az Egyház, hanem egyenesen megáldja híveit, mielőtt e joguk vagy kötelességük gyakorlását elkezdik. Sőt még ennél is többet tesz! Szentségnek tartja a házasságot, tehát sokkal jobban megbecsüli, mint azok a protestánsok, akik a papi nőtlenség ellen berzenkednek, mert ők a házasságot nem tartják szentségnek. Az az egyház, mely a házasságot szentségnek tartja, egy lánynak apácává avatását például nem tarja szentségnek.

Az egyház tanai szerint nemcsak üdvözülhetnek azok, kik a fajfenntartásban részt vesznek s így a vele járó örömöt is élvezik, hanem még szentek is lehetnek. Például Szent Erzsébetet, akinek már húszéves korában több gyermeke volt, és akinek még ma is sok utóda él (köztük protestánsok is és Habsburg Ottó, a magyar korona nagy mai várományosa is), sokkal híresebb szent, mint a szintén az Árpád-házból származó Szent Margit, aki apáca lett. Míg azt már halála után néhány évre szentté avatták, Szent Margitot csak halála után félezer éve, sőt még annál is később, napjainkban.

Más részről azonban azt se tagadhatja senki, hogy maga Krisztus Urunk emberré lett ugyan, de meg nem házasodott, az emberi faj fenntartásában rész nem vett s a föld effajta érzéki gyönyöreit sohse élvezte. A szenvedésben és halálában igen, de a szerelemben nem akart hozzánk hasonlóvá lenni, még a bűntelen szerelemben se. Ezt egyébként természetesnek is tartja mindenki. Krisztus Urunk még abban se lehetett hozzánk hasonlóvá, hogy ő is szülei érzéki gyönyöréből született volna, mint mi. Neki anyja volt, de apja nem. Szűztől született, tehát még anyjának is olyan embert választott, aki érzéki gyönyöröket nem ismert (ezt egész világosan megmutatja a Szentírás).

Mindebből világosan láthatja mindenki, hogy a házasság és azok az érzéki gyönyörök, melyek vele járnak, megengedettek ugyan, mert az emberi természettel együtt járnak és az emberiség fennmaradása miatt szükségesek, de nem tartoznak az emberi természet erkölcsi értékei közé. Állati részünkhöz tartoznak s még ebben is az alsóbbrendűek közé (mert például a látás is állati tulajdonság; de ez bizonyára kissé mégis magasabb rendű állatiság, mint például a nemiség), az tehát, hogy szaporodik s vele érzéki gyönyöröket élvez, nem tartozik az ember kiválóságai közé, s bár megengedett, sőt természetes benne, azért (sőt éppen azért) nem is dicsőség számára.

Nem ok nélküli és nem is jelentőség nélküli, hogy "Cristus virgo, Maria virgo, apostoli vel virgines vel post nuptias continentes" voltak (azaz Krisztus szűz volt, Mária szűz volt és az apostolok is azok voltak), vagy legalább attól kezdve, hogy Krisztus tanítványai lettek, áttértek a nemi örömöktől való tartózkodásra.

Az evangélisták a legvilágosabban és ismételten megmondják, hogy a szüzesség Isten előtt kedvesebb állapot, mint a házasság és vele a fajfenntartás, noha az Isten akarta. "Én férfit nem ismerek" (Lk 1,34) - mondta Jézus anyja az angyalnak még akkor is, mikor már az emberek rég azt hitték, hogy Szent József felesége s mikor arról volt szó, hogy megmaradjon-e továbbra is szűznek, vagy pedig a Megváltó anyja lehessen s így elnyerhesse azt a méltóságot, mely Izrael minden leányának sóvárgott vágya volt. Neki a szüzesség még ennél is többet ért.

"Aki fel tudja fogni, fogja fel" (Mt 19,12) - mondta Jézus a legnagyobb tisztelettel a szüzességről, mint a házasságnál sokkal magasabb rendű dologról.

"Aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi - mondja a Szentírás -, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi." (1Kor 7,38)

"Szeretném - írja a Szentlélektől sugalmazott apostol -, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam." (1Kor 7,7) S még a protestáns Szentírás-magyarázók is elismerik, hogy itt az apostol az ő nő nélküli életére céloz.

"A nős azonban - halljuk tovább az írás szavát - világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva." (Isten és felesége között, azaz csak részben tudja Istent szeretni s érte élni.) "A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében." (1Kor 7,33-34)

Meddő dolog tehát, sőt a Szentírás ismeretében egyenesen nevetséges protestánsainknak az az érvelése, hogy a Szentírás, sőt ugyanaz a Szent Pál, akit most idéztünk, azt is írja, hogy a "püspöknek egyfeleségű férfiúnak kell lennie" (1Tim 3,2). A Szentírás ismeretében ugyanis szó se lehet arról, hogy ezt úgy értsük, hogy a püspöknek nem szabad nőtlennek lennie. Hiszen akkor az a Szent Pál, aki mindezt írja, se lett volna alkalmas püspöknek, sőt még maga Krisztus Urunk se, mert egyikük se volt "egyfeleségű férfiú", sőt mindketten még az egyszerű keresztényeknek is azt ajánlják, hogy ők se legyenek azok. Nem egyenesen őrültség-e tehát arra gondolni, hogy a Szentírás megparancsolja, hogy minden papnak, sőt még a püspöknek is legyen felesége?

Világos tehát, hogy a kérdéses szentírási rész csakis azt jelentheti, hogy megengedhető, hogy olyan emberből is lehessen püspök, akinek felesége van, csak legalább egynél több ne legyen. Akkor a pogány erkölcsök közepette le kellett még szállítani a mértéket, s ennyivel is meg kellett elégedni. Hiszen akkor az öregekből lettek a papok és püspökök, azoktól meg nem kívánhatták, hogy ne legyen már feleségük, még kevésbé, hogy ezt a már meglévő feleséget, akinek örök hűséget esküdtek, elkergessék maguktól.

A Szentírásból egész világos azonban, hogy már akkor is sokkal alkalmasabbnak tartották a püspöki, sőt - mint láttuk - még a keresztényi méltóságra is azt, akinek még egy felesége se volt, mégpedig azért, hogy szeretete meg ne oszoljon felesége és Isten (illetve hívei) között. Ha Szent Pál még az egyszerű híveknek is azt írja, hogy szeretné, ha ők is épp úgy nemi önmegtartóztatásban élnének, mint ő, akkor bizonyára nem kívánhatta ugyanő a püspököktől viszont azt, hogy nekik pedig mindenképpen legyen feleségük.

Az "egyfeleségű" püspök tehát csak azt jelentheti (de ezt természetesen jelenti is), hogy nemcsak a papok, hanem még a püspökök nősülése se ellenkezik a kereszténység törvényeivel, tehát hogy még nekik is megengedheti az egyház a nősülést, ha bizonyos kor viszonyai közepette ezt az engedményt megokoltnak tartja. Ez azonban nekünk nem újdonság, mert minden művelt katolikus tudja és tudta is mindig, hogy a papok kötelező cölibátusa egyházi, nem pedig isteni intézmény.

De láttuk, hogy amit az egyház köt meg, valójában azt is Isten köti meg, mert hiszen ő adta az apostoloknak és utódaiknak (tehát embereknek) a kötés és oldás hatalmát. A cölibátust tehát Isten kívánja meg a papoktól, csak nem közvetlenül, hanem az egyház közvetítésével adja ezt tudtunkra. Mert igaz ugyan, hogy Isten tudtunkra adta, hogy házasodhatna akár még a püspök is, de épp úgy tudtunkra adta azt is, hogy nemcsak a papokban, hanem még az egyszerű hívőkben is sokkal jobban szereti, ha nem házasodnak meg. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy jobb szereti a többnyire bűnös életre valló agglegénységet, hanem hogy az érzéki gyönyöröktől az Isten országáért való lemondást szereti jobban.)

De hát ha Isten jobb szereti, ebből nem következik-e, hogy legalább a papok, tehát azok, akik másoknak a jót és az Isten kedvében való járást hirdetik, tegyék is meg ezt az Isten kedvéért, ők éljenek úgy, ahogyan Istennek jobban tetszik, vállalkozzanak a nehezebb, tökéletesebb és nagyobb hitet feltételező életre, ők mutassák meg híveiknek ezzel is, hogy valóban hiszik azt, amit híveiknek hirdetnek és ajánlanak, hogy ők le tudnak mondani a világ örömeiről, mert valóban hiszik, hogy megkapják majd érte a jutalmat? A papoknak úgyis szemükre hányják, hogy az evangéliumból élnek. Hozzanak hát érte áldozatokat, hogy megmutassák, hogy Istent még jobban szeretik, mint amennyire híveiktől megkívánják s nemcsak az evangéliumból, hanem érte is élnek. Lehet-e az egyháztól annál természetesebb, logikusabb és becsületesebb eljárást kívánni? Ez tehát a papi nőtlenség kötelező elrendelésének értelme és igazi oka.

Az egyház rögtön nem léphetett fel ezzel a logikus és szinte a becsületből következő kívánságával, mert az apostolok az apostoli megbízást természetesen nem az éretlen, tejfölösszájú s természetüknél fogva még változékony fiataloknak adták át, akiknek még nem volt feleségük, hanem a meglett érdemesebb embereknek, akiknek azonban természetesen már volt feleségük. Világos, hogy ez a már meglévő feleség nem lehetett akadálya az apostoli hatalom bírásának, mert a meglett kor előnyeit a fiatalokban nem pótolhatta egyedül a nő nélküli élet. Ha az apostolok egyedül csak a nőtlenséget tartották volna fontosnak, nagyon korlátolt emberek lettek volna.

De az ő híveik, az ő megtérőik egyébként is egy olyan társadalom gyermekei voltak, mely még a többnejűséget is megengedte. Mivel a természet ugrást nem ismer, nem lett volna okos dolog többnejűségben élő emberek fiaitól egyszerre, átmenet nélkül, rögtön a legnagyobb tökéletességet, az örökös szüzességet követelni. Hiszen az Ószövetségben Isten "szívük keménysége" miatt a patriarcháknak eleinte még a többnejűséget is megengedte. Azok számára, akik az apostolok prédikálására megtértek, még az egynejűség is nagy haladás volt. Ezért kívánták egyelőre még a püspököktől is csak ezt.

Később azonban, mikor évszázadok óta volt már kereszténység, mikor a tiszta keresztény erkölcsi felfogás, az evangélium szelleme már átjárta az egész társadalmat, s a hívőknek már a szüleik, nagyszüleik, sőt őseik is benne nevelkedtek, s mikor már nem egy-egy érdemesebb korosabb hívőt tettek pappá, s püspökké, hanem fiatal koruk óta külön nevelték azokat, akik papnak készültek (mert világos, hogy erre szükség volt már, csak a szükséges tudomány elsajátítása miatt is), csak természetes, hogy az egyház hamarosan előállt azzal a kívánsággal is (mert ez fontosabb minden papi tudománynál), hogy a papok tegyenek többet, mint azok, akiket tanítanak és vezetnek. Ha a másvilágban való biztos eredményt hirdetik, bizonyítsák be, hogy élteti is őket ez a remény, s le tudnak mondani érte a földi örömökről.

A papok sokszor még híveiktől is kénytelenek a teljes önmegtagadást követelni (például szerencsétlen házasság esetében), mutassák meg tehát nekik (ne pedig csak hirdessék, mert minden szép beszédnél szebben beszél a tett, hogy lehetséges ez a teljes lemondás). Ha a Szentírás azt mondja, hogy akiknek felesége van, az megoszlik Isten és felesége között, nem egyenesen kötelessége-e a papnak, hogy legalább ő ne oszoljon meg. Nem szánandó kereszténység lenne-e az, melynek még vezetői is csak ilyen megoszlott félemberek? Az örökös szüzességet elhatározni azonban sokkal könnyebb dolog, mint meg is valósítani. Sokkal nehezebb dolog ez, mint egy lelkes ifjú, aki erre elszánja magát, eleinte gondolja. Hiszen az önfenntartás után a legerősebb állati ösztön teljes megfékezését jelenti. Aki erre vállalkozik, hamarosan érzi, hogy ha meg akarja tartani, amire vállalkozott, el kell veszítenie önmagát, mint az evangélium előre meg is mondja. Ez az elveszítés pedig szinte a lehetetlenséggel határos, mert szinte az önfenntartó ösztönnel való szembehelyezkedést is kívánja. Ezért aztán azok a hajdan olyan lelkes emberek úgy negyvenéves koruk felé kezdenek elfásulni, túl nehéznek tartják azt az életet, melyre vállalkoztak, s különösen leszeli szárnyaikat az, hogy kezdik észrevenni - amire eddig egyáltalán nem gondoltak -, hogy a nagy jónak vannak apró hátrányai is (pedig ez tulajdonképpen természetes dolog). Eredeti lendületüket az is nagyban bénítja, hogy mind gyakrabban látják, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes, mint ők, hogy mások mennyire középszerűek, mennyire önzők, mennyire képmutatók, s ezért ezek el se hiszik, hogy ő is nem olyan mint ők, hogy ezek benne is természetesnek tartják, s eleve felteszik a rosszat. Minek gyötörjem hát éppen csak magamat, gondolja, illetve gondoltatja vele a sátán. (Ha már vállalta, ezért kényszeríti is már a papságra a cölibátust az egyház.)

Az egyház azzal, hogy az eddigi önkéntes helyett a minden papra egyaránt kötelező, és meg nem tartása esetén büntetéssel járó cölibátust behozta, nem szegült szembe a természettörvénnyel, mely emberi jognak mondja a fajfenntartásban való részvételt. Az egyház a cölibátus törvényével minden felszentelt papot kényszerít ugyan a nemi örömöktől való teljes lemondásra (erre is csak lelki eszközökkel, melyek csak olyan emberre vannak kényszerítő erővel, aki akarja), soha senkit nem kényszerített és nem kényszerít azonban még lelki eszközökkel se arra, hogy pap legyen, azaz hogy az örökös tisztaságra magát elkötelezze.

E tekintetben annyira nem alkalmaz még lelki kényszert se, hogy kényszer - természetesen nem az egyház, hanem mások, például a szülők részéről jövő kényszer - esetén még maga a pappá szentelés is érvénytelen, aminthogy minden más szentség is érvénytelen akkor, ha nem szabad akarattal veszi fel valaki. Ha tehát egy pap be tudja bizonyítani, hogy csak kényszer hatása alatt lett pappá, az egyház pappá szentelése után is megengedi neki a nősülést, hiszen azt állapítja meg róla, hogy az illető nem is pap, csak annak hitték.

Az egyház tehát senkit nem foszt meg és nem is fosztott meg semmiféle emberi jogától, mert soha senkit nem kényszerített arra, hogy pap legyen s így örökös tisztaságra kötelezze magát. Az egyház soha nem mondta még azt se, hogy bűn az, ha valaki nem lesz pap. Ellenkezőleg: hangsúlyozza, hogy még egy papnövendéknek se bűn, ha szándékát megváltoztatja és kilép a papnevelőből. Nem bűn az se, ha valaki ezt akkor teszi, mikor már egyenesen a szentelés előtt áll. Ha valaki úgy érzi, hogy nem való papnak, nincs hozzá kedve vagy nem érez magában elég erőt a papsággal járó önmegtagadások teljesítésére, akkor egyenesen az bűn számára, ha nem lép vissza.

Igaz, hogy az egyház valaki pappá szentelését ahhoz a feltételhez köti, hogy az örökös tisztaságra vállalkozzék, sőt arra ünnepélyesen és visszavonhatatlanul elkötelezze magát, senkit nem kényszerít azonban arra, hogy ezt a feltételt elfogadja. Mindenki szabadon dönt arról, hogy a papságot ezzel a feltétellel összekötve vállalja-e vagy nem. Ezt az önkéntességet az egyház annyira hangsúlyozza, hogy még a papszentelés szertartásai közé is belevette.

Az egész azzal kezdődik, hogy a püspök képviselője felszólítja a felszentelésre megjelenteket, hogy még van idő, elmehetnek. A felszólítás megtörténte után egy kicsit még vár is, hogy aki akar, elmehessen. Annyira nincs kényszerítés, hogy több esetet tudok, hogy a felszentelés előtt végzett gyónásban a gyóntató pap egyenesen megparancsolta az illetőnek, hogy visszalépjen. (Ez természetesen a gyónási titok pecsétje alatt történik s ezért tisztán az illetőtől függött, engedelmeskedik-e ennek a parancsnak vagy nem.)

Azért se haragudnak meg papi részről senkire, ha valaki tanulmányai elvégzése után például még egyévi gondolkodási időt kér. Mindenki megkapja, aki kéri. Még csak azt se hányják szemére, hogy öt évig tartott a teológia (sőt sok helyen hat évig) s ennyi idő alatt ugyancsak meggondolhatta volna már magát. A szóban forgó évre még állást is adnak az illetőnek. (Hitoktató ugyanis már ez alatt az év alatt is lehet a végzett papnövendék s tanítványai legtöbbször nem is tudják, hogy az ő tisztelendő uruk nem is pap még.) Van aztán olyan is, akinek büntetésül kell várnia, mert ő maga fel merné ugyan magát szenteltetni, de azok, akik ezért a felelősséget vállalják, ezt nem merik vállalni.

Mivel nálunk olyan szerzetesrendek is vannak, melyeknek tagjai okleveles középiskolai tanárok (sőt az irgalmas rendben esetleg okleveles orvosok), mindennapos dolog, hogy növendékeik, miután a rend pénzén elvégezték egyetemi tanulmányaikat, oklevelük megszerzése, de még pappá szentelésük előtt kilépnek az őket kitaníttató szerzetből és lesznek világi tanárok vagy orvosok.

Nem hiszem, hogy ilyen esetekben a bíróság, ha az illető szerzet odafordulna, ne kötelezné az illetőket a rájuk fordított költség megtérítésére. Ilyen pert azonban még sohase indított egy szerzetesrend se és bizonyára nem is fog. Ha ugyanis indítana, előfordulna, hogy egyesek, akik másképp kilépnének, emiatt ettől visszariadnának. Ezért az egyház inkább veszni hagyja a pénzét, mintsem hogy miatta esetleg olyanok is papok legyenek, akik nem annak valók. Az egyház az ilyeneket nemcsak kényszeríteni nem akarja, hanem nagyon is akarja, hogy ne legyenek papok, még ha egyenként vagy 100.000-100.000 kommunista forintot is elveszít rajtuk. A "köztudomásúan" anyagias papok (hisz a papzsák tudvalevően feneketlen) tehát a valóságban csak ennyire anyagiasak és az egyház az örökös szüzességre is csak ennyire "kényszeríti" a papokat.

Mi az tehát, amire az egyház valóban kényszeríti a papokat? Nem az örökös szüzesség, hanem csak az, hogy a szavukat tartsák meg, azaz hogy ha elfogadták a felszentelés feltételét s vállalkoztak a nagy önmegtagadással járó és nagy istenszeretetet kívánó papi életre, akkor állják is a szavukat és tartsák is meg, amire vállalkoztak. Mindez bizonyára nem ellenkezik se a természettörvénnyel, se a Szentírással, hanem mindkettő egyenesen követeli ezt.

"Amit Istennek ígértél, ne késsél megadni"- mondja a Szentírás (Préd 5,3). Az pedig a józan észből és a velünk született becsületérzésből következik, hogy ha valaki nekünk valamit valamilyen feltétel alatt adott, akkor nekünk azt a feltételt meg is kell tartanunk, ha a fejében kapott ellenszolgáltatást elfogadtuk. A papi méltóságot pedig csak az örökös tisztaság vállalása ellenében adta meg az egyház azoknak, akik kérték tőle. Világos tehát, hogy a feltétel teljesítését meg is követeli tőlük.

Az egyház olyan felszentelt papnak, aki később megbánta, hogy felszenteltette magát s így a cölibátust vállalta, soha nem ad engedélyt a megházasodásra, noha megtehetné, mert hatalmában áll, mert hiszen láttuk, hogy a Szentírás nem tiltja meg a papoknak a nősülést, s az egyháznak ahhoz is van hatalma, hogy valakit fogadalma alól feloldjon. Nem az ilyen papok szenvedései iránti szívtelenségből jár el így, hanem élettapasztalatból, s mert jól ismeri az emberi lelket. Ha ugyanis a papok tudnák, hogy ha csak kivételképpen is, de a házasodás a felszentelés után is lehetséges, sokkal többen romlanának el közülük, mint jelenleg, a kivételt nem tűrő szigorúság tudatában elromlanak. Így ugyanis csak az a pap tud elromlani, aki legalább ideiglenesen már a hitét is elvesztette. Hívő pap esetében ez nem lehetséges.

Az örökös tisztaság nem lehetetlen, de a legtöbb ember részére szinte emberfeletti küzdelemmel jár s így szinte emberfeletti akaraterőt követel. Olyan nagy dolog ez, az emberi természet pedig annyira gyarló, hogy ha csak egy kis pont is van, amelyben az emberi gyarlóság belekapaszkodhat, ha csak egy kis remény is van, amire támaszkodhat, akkor már meginog az ellenálló erő, megkezdődik a lazulás, megkezdődnek a magunknak adott mindig nagyobb engedmények e téren, ezek pedig előbb-utóbb, de szükségképen bukásba visznek. Ilyen körülmények között csak egy dolog ad oltalmat: a leghatározottabb és a csekélységekre (például találkozásokra és bizalmaskodásokra) is kiterjedő: NEM!

De, mondhatná valaki, miért ragaszkodik az egyház annyira ehhez a papjaitól szinte emberfeletti erőfeszítést kívánó cölibátushoz? Az egyház ellenségei, sőt még sok katolikus is azt gondolja, azért, hogy a pápa mindig készséges szolgái legyenek. A nős pap az asszonyra meg a gyermekekre való tekintet miatt nem lehetne az egyház olyan, mindenre kapható szolgája, mint a nőtlen pap. Aztán - teszik még hozzá - mire valaki pápa lesz, már többnyire hetven felé jár, sőt sokszor már túl is van rajta. Az ő életében már alig játszik szerepet a nemiség, nincs tehát érzéke a fiatalabbak vágyai iránt se. Ezért nem enged egyikük se abból a ma már megszokott rendszerből, amely annyi pap életét elkeseríti, amely azonban oly kiválóan alkalmas a papi uralom és az egyház hatalmának megőrzésére.

Eszerint tehát a papi uralom az, ami miatt szükséges a papi nőtlenség. De kérdem, hogy lehetséges ez? Hiszen ugyanaz a papság hozza az emberfeletti áldozatot, amelynek uralmáért állítólag a nagy áldozat történik. Mi haszna van a papságnak abból az "uralomból", melyet a saját maga keresztrefeszítésével szerez meg és tart fenn? Világos, hogy itt nem az egész papság, hanem csak egyedül a pápa uralmáról lehetne szó.

Ámde el lehet-e képzelni, hogy ha a papok nőtlensége egyedül csak a pápa érdeke és akarata, akkor ennek az aggastyánnak, aki ráadásul még egyébként is csak lelki hatalommal rendelkezik (amire átlag fütyülnek az emberek s természetesen a papok is, mert hiszen ők is emberek), ilyen érthetetlenül nagy hatalma legyen a kormányzása alatt álló papságon s ilyen ellenállhatatlan terrort tudjon kifejteni vele szemben? Ne feledjük el, hogy ekkora megfélemlítést soha még egy vallás feje se tudott kifejteni, sőt meg se kísérlett. Ennek a hallatlan terrornak nincsen párja a világtörténelemben.

Voltak zsarnokok, voltak diktátorok, akik milliókat tartottak járomban s rettegésben s hatalmuk évtizedeken át eltartott - csak a halál tudta kivenni kezükből, nem az elnyomottak, de ezek a zsarnokok terrorjukat fegyverrel és börtönökkel tartották fenn, nem pedig csupán lelki eszközökkel. (Igaz, sokszor az egyház is dolgozott ilyen eszközökkel, de a kényszerítő erőt az államtól kapta, az a tekintély azonban, melynek alapján kapta, ekkor is lelki természetű volt.)

Annyira nehéz, annyira húsba-vérbe vágó, sőt egyenesen az élet egyik fő törvényével szembeszegülő követeléssel azonban, mint a cölibátus, még ezek a zsarnokok se mertek fellépni alattvalóik vagy alattvalóik egy csoportja ellen. Egyébként a zsarnokok ilyen fajta tekintetben egyenesen hízelegni szoktak alattvalóiknak éppen azzal a szándékkal, hogy a más téren tette engedményekkel a szolgaságot könnyebbé tegyék alattvalóik számára és feledtessék velük elrablott szabadságukat.

A régi kényurak legfeljebb háremük őrzőivel szemben léptek fel hasonló követeléssel, de e követelésük is csak a hárem lakóira vonatkozott, nem minden nőre, de még ennek lehetőségében se hittek. Annyira nem, hogy még ezt is kasztrálással intézték el s az őrzésre eunuchokat használtak.

Ha csak az egyház hatalmának fenntartásához lett volna szükség a papság cölibátusára és csakugyan csak zsarnok hatalmi túlkapás léptette volna életbe és tartaná fenn évezredek óta, akkor az egyház, illetve az egyházi zsarnokok is bizonyára ehhez az eszközhöz folyamodtak volna, mert céljukat így sokkal biztosabban és maradéktalanabbul elérték volna. Más módon céljuk elérésére komolyan nem is gondolhattak volna.

Hol az a pap, aki csak a pápa, vagy akár az egyház hatalma kedvéért ilyen, az élet minden percére kiterjedő állandó önmegtagadásra, az élet örömeiről való teljes lemondásra önként vállalkoznék? Kasztrálás nélkül ugyanis csakis önkéntességről lehet szó. Az egyház azonban szigorúan tiltja és nagy bűnnek bélyegzi meg a kasztrálást s az eunuchokat természetesen nem tiszteli, hanem lenézi. Neki nem eunuchok kellenek, hanem cölebszek, szüzek, azaz olyan emberek, akik vétkezhetnének s mégsem vétkeznek, tehetnének rosszat és mégsem tesznek (Ecclesiasticus, XXXI. fejezet). Neki akaraterő, önmegtagadás, példaadás kell. Ezért tiszteltek előtte a cölebszek, a szüzek.

Szellem, meggyőződés és szeretet, nem pedig uralomvágy tehát az, amiről itt szó van s ami miatt az egyház a papság cölibátusát behozta s azóta rendületlenül ragaszkodik hozzá. Nem hatalom kell az egyháznak vagy a pápának, hanem az Isten országa a földön, és hogy a papi cölibátust meg tudta és meg tudja valósítani még ma, a XX. század szinte mindenben érzékiséget lehelő, rothadt társadalmában is, az is csak ezt bizonyítja. Ilyesmit megvalósítani és évezreden át érvényben tartani még eszményi alapon állva is csodálatos teljesítmény, de hogy tisztán hatalmi célból lehessen elérni s ily hosszú időn át fenntartani, az teljes képtelenség.

Mérhetetlen elfogultság és rosszakarat kellett ehhez a hatalomfenntartással érvelő állításhoz, mert ugyan hol van az egyháznak és a papságnak az a nagy hatalma, melyet mindenáron, még ilyen eszközökkel is fenn kell tartani? Vajon nem az egyházzal tud-e legkönnyebben és leghamarabb elbánni minden zsarnoki hatalom? Az az anyagi kifosztás ugyanis, mely a zsidóknak csak a XX. században, Hitler részéről jutott osztályrészül, a földbirtokosoknak, gyárosoknak, bankároknak "kulákoknak" és középparasztoknak pedig még csak később, a kommunizmus részéről, az egyházzal nem történt-e meg már évtizedekkel, sőt évszázadokkal előbb, a hitújítás korában és a XIX. század első felének forradalmaiban, mégpedig minden különösebb ellenállás nélkül, sőt - ha éppen házasodni akar - nem hányhat-e fittyet a pápának akármelyik falusi káplán is akkor, mikor tetszik neki, még olyan államban is, melyben a hatalom a "klerikálisok" kezében van? Forradalmak idején vagy szabadelvű uralom alatt s még inkább a "népi demokráciákban" egyenesen ünneplik érte az illetőt.

Hogy lehet hát, hogy a papság 99%-a még ma is, mégpedig még a kommunista államokban is, nemcsak tűri a pápaaggastyán "zsarnokságát", sőt még azok is, akik kihágnának, inkább tűrik a paphoz nem illő életük miatt nekik ugyancsak bőségesen kijáró megvetést és szégyent, de nyíltan és végleg mégse jelentik ki, hogy tovább már nem tűrik az egyházi zsarnokságot?

Azért, mert még náluk is csak az emberi gyarlóság (az, hogy "a lélek ugyan kész, de a test erőtlen" - Mt 26,41; Mk 14,38) okozta azt a bűnt, amely miatt "szerető" híveik szinte az egekig ugráltak megbotránkozásukban, maga a hit, az annak igazságában való szilárd meggyőződés és az Isten iránti szeretet azonban még ezekben is megmaradt, s ha emberi gyarlóságukban vétkeznek is, bűnüket abban a reményben követik el, hogy ez csak ideiglenes és előbb-utóbb ők is újra fel tudnak majd emelkedni a keresztény erkölcs magasságaiba.

Az ilyenek is azzal vigasztalják magukat bűneikben, hogy ha emberi gyarlóságomban most még nem is tudok Istennek szolgálni s úgy élni, mint hivatásommal járna, de hinni én is hiszem azt, aminek szolgálatára vállalkoztam s a végén én is üdvözülni akarok, no meg hát azért olyan gonosz most se vagyok, mint azok gondolják, akik botránkoznak rajtam.

Azokat, akik annyira szívesen beszélnek az egyház és a papok állítólagos hatalmáról és ezt oly szívesen különböztetik meg az evangéliumnak a társadalomban és a közéletben való uralmától (mert az egyház hatalma ezt jelenti, tehát nem veszedelmet, hanem kívánatos dolgot), már maga a papi nőtlenség behozatala és évezredeken át való sikeres életben tartása is meggyőzhetné arról, hogy itt nem a papok, hanem a hitnek, az erkölcsnek, az evangéliumnak, az Istennek az uralmáról van szó a társadalomban és az emberek között.

A kommunizmus is azt hirdeti, hogy az ő uralma nem a kommunista vezetők, hanem a nép, a dolgozók uralma. Ezt védik, ezt építik, ezt féltik ők, nem pedig a maguk hatalmát. De hogy ezt az állításukat bebizonyítsák, a kommunisták mégse kívántak cölibátust például a párttitkároktól azért, hogy a családtól függetlenek legyenek, s így az eszméért (például, ha "illegalitásba" kell vonulniuk, ami náluk gyakran előfordul) könnyebben fel tudják magukat áldozni, meg hogy ne szerelmeskedésre fecséreljék az időt és ne osszák meg magukat egyéni élvezeteik és az eszme szolgálata között, hanem egészen a szocializmuséi legyenek.

Még kevésbé kívánták ezt a párttitkároktól azért, hogy a pártvezetőség engedelmesebb szolgái legyenek s az mindig és minden körülmények között számítson rájuk. Pedig a nő és a szerelem ennek igen nagy akadálya. A kémszolgálat annyira jól tudja ezt, hogy a legveszélyesebb ellenfélhez sokszor tündérszép nőket küldenek, akik szerelmet színlelnek irántuk s úgy csalják ki tőlük - majdnem mindig sikerrel - a legféltettebb titkokat. Ne feledjük aztán, hogy a francia forradalom idején a "nagy" Dantont is egy "klerikális" lány iránti nagy szerelme tette a forradalom árulójává. Még Petőfi "Apostol"-a is éppen az uraság lányába lett szerelmes, sőt magának Petőfinek, Adynak és József Attilának is földbirtokos, illetve kapitalista lányok tetszettek meg.

Hogy lehet, kérdem, hogy a kommunizmus mindezek ellenére se hozott be és nem is próbált soha behozni a párttitkárok számára cölibátust a párt uralma kedvéért? Pedig hát nem lehet vitás, hogy ez rendkívül előnyös lett volna s előnyös lenne a jövőben is "a munkásuralom" szempontjából, ami pedig olyan szent cél, hogy nincs az az áldozat, amit egy igazi kommunista érte meg ne hozna?

Hogy lehet, hogy ebben a tekintetben a kommunizmus mégse utánozza a katolikus egyházat abban, hogy az egyszerű kommunista párttagoknak ő is megengedi ugyan a házasságot, de a párttitkároknak s köztük elsősorban természetesen Leninnek, Sztálinnak, Hruscsovnak, Mikojánnak, Gromikónak, Rákosinak, Gerőnek, Kádárnak, Révainak, Münnichnek, Dobinak nem, de természetesen nemcsak feleséget nem engedélyez nekik, hanem általában a nemi örömöket, tehát szeretőket se, úgy mint az egyház csinálja a papjaival? Mert hiszen ha csak a feleség volna a tilos, akkor a szép kémnők még egészen szépen és egészen sikeresen működhetnének körülöttük.

A kommunizmus, a munkásuralom állítólag nemcsak a munkásvezérek uralma csupán (mint ahogyan az egyház uralma állítólag csak a papok uralma), hanem valóban a nép, a dolgozók uralma, s ez olyan szent cél, hogy hirdetőinek igazán meg kellene hozni érdekében minden áldozatot, tehát még a cölibátust is. Ha ezt a papok meg tudták és tudják tenni csupán a saját uralmuk érdekében, illetve ha ezt a pápa, ez a már tehetetlen aggastyán meg tudja velük tetetni egyedül a maga uralma érdekében, miért nem tudják a kommunisták megtenni ugyanezt, vagy legalább miért nem próbálták legalább megtenni a nép, a munkásság szentséges szent uralma érdekében? Ez csak megérte volna ezt az áldozatot? S lám, a kommunista berkekben ez senkinek még csak eszébe se jutott, még a nagy Leninnek se, pedig hát ő csak igazán nagy, okos és önzetlen volt?!

Ellenben a papság, hogy nem ugyan az ő, hanem az evangélium uralma biztosabban megvalósuljon a földön, híveinek megengedte ugyan a házasságot, de a maga számára az önmegtartóztatást választotta és írta elő. A kommunizmus alapítóinak és vezetőinek ilyesmi még csak eszükbe se jutott. Pedig ha már ezt a kommunizmus a maga vezetője számára túl magasnak és megvalósíthatatlannak tartotta, miért nem léptetett életbe hasonló intézkedéseket, példaadásul és önzetlensége bizonyítására legalább más téren, ahol ennyire emberfeletti önmegtagadás nem szükséges? Az egyház, a klérus, a vezetők számára nemcsak a szüzességet ajánlotta és valósította meg például, hanem szerzetesrendjeiben ezenkívül még a szegénységet és az egyéniségről lemondó engedelmességet is. A kommunizmus ebben se követte s követi a papokat.

Pedig mennyivel szilárdabban állna a szocializmus "szent" eszméje, mennyivel nagyobb lenne a párt és vezetőinek tekintélye, a dolgozók hozzájuk való ragaszkodása és így a munkásuralom mennyivel szilárdabban állna, mennyivel tartósabb és maradandóbb volna, ha ahogyan a pápa zsarnoksága rá tudta kényszeríteni a papokra a cölibátust, s ezek a hitvány, kapzsi, önző és híveiket szipolyozó csuhások maguk ugyan vállalták a cölibátust, de híveiknek nem tiltották el a szerelem örömeit: a kommunizmus ennek mintájára legalább azt elrendelhette volna, hogy ügyeik kényelmesebb intézésére és szórakozásra autót csak a munkások használhatnak, de a munkásvezérek nem. Hogy a munkásvezérek mutassák meg, hogy nem maguknak, hanem a munkásoknak élnek, nem belőlük, hanem értük.

Miért nem mondták vagy mondják ki, hogy munkásvezér csak gyalog járhat? Hogy az autó nem a munkásvezérnek, hanem a munkásnak való. Vagy mivel ma a XX. század végén már autón járni nem tekinthető fényűzésnek, miért nem mondják ki legalább hogy luxusautón, például Rolls-Royce autón munkásvezér nem, hanem csak egyszerű munkás járhat. Az egyház ugyanis a szerelem örömeit az egyszerű hívőnek nem tiltotta meg, hanem csak az egyházi vezetőknek: a pápának, a püspököknek s a papoknak. Ebben az önzetlenségben miért nem utánozzák az egyház vezetőségét, hogy a munkásállam hatalmát megőrizzék?

Ez a rendelkezés is elmaradt, sőt még álmában sem jutott eszébe egy munkásvezérnek se. Még a nagy Leninnek se. Sőt neki, mikor már az orosz munkások ura lett, nem autója, hanem egyenesen Rolls-Royce autója lett. (Kommunista lapból tudtam meg ezt, tehát egészen bizonyos, hogy igaz.)

A nagy Leninnek még csak az se jutott eszébe, hogy autó ugyan kell, de jó lesz nekem az olcsóbb Ford is. A Rolls-Royce-on legfeljebb csak munkásoknak szabad járni. A munkásvezérnek csak egy kötelessége lehet: nem az, hogy ő maga járhasson Rolls-Royce autón, hanem hogy minden erejével azon fáradozzon és minden percét arra szentelje, hogy minden munkás járhasson ne csak autón, hanem Rolls-Royce autón. Az amerikai kapitalisták munkásai ugyanis ma már rég mind Ford autón járnak, nekünk tehát többet kell adnunk a munkásnak, mint a "kizsákmányolók" adnak. Ott csak azok járnak Rolls-Royce autón.

Lenin Rolls-Royce-a s az, hogy az ő Rolls-Royce-a ellenére Oroszországban még ma, 1959-ben is legfeljebb ha 1000 orosz munkásra esik egy autó, de természetesen az is a legolcsóbb fajtából, ha az egyházban is ilyen szellem lenne, azt jelentené, hogy a katolikus egyházban, ahol az egyszerű hívőnek csak felbonthatatlan házasság van engedélyezve, a papságnak már elválnia és újraházasodnia is szabad legyen, a püspököknek és a pápának pedig már egyenesen már hárem járjon. Így is lenne, ha az egyházban is olyan szellem lenne, mint a kommunizmusban. A valóság azonban az, hogy az egyházban csak a hívőknek szabad házasodni, a papoknak már nem, a pápának pedig legkevésbé, s a hívekre nehezedő azon túlságosan nagy teher, hogy a válás után újraházasodni nem szabad, azzal van ellensúlyozva, hogy a papoknak viszont megházasodniuk se szabad. Így aztán van jogcímük, hogy bizonyos dolgokat, példádul a válást a híveknek is megtiltsák.

Ezt a kommunizmussal olyan ellentétes irányú nemeslelkű fokozatosságot az egyház görög szertartású részében is jól láthatjuk, itt a híveknek szabad újra is házasodni, de csak feleségük halála után, megházasodniuk a papoknak is szabad, de nekik újraházasodniuk már feleségük halála után se szabad, a püspököknek (és a pápának) pedig, akik még nagyobb urak s még feljebb vannak, még megházasodni se szabad.

Ami pedig Lenin Rolls-Royce-át illeti, igaz, hogy a pápának is van autója, talán még Rolls-Royce-a is, de ajándékba kapta, nem pedig maga vette. (Lenin is ajándékba kapta ugyan, de vajon kitől? Mivel semmiképpen se valami külföldi gazdag kapitalistától, ő a Rolls-Royce-t csak a "néptől" kaphatta. Arra azonban, hogy a nép vagyonát ne pazarolják, elsősorban neki lett volna kötelessége vigyázni. Rolls-Royce-t egyébként is csak külföldről lehetett vásárolni, tehát a drága külföldi valuta kellett érte, melyben - különösen Lenin idejében még - a proletárállamnak olyan nagy hiánya volt. Leninnek a Rolls-Royce-szal a többi munkásvezér hízelgett s természetesen a munkások, a közösség vagyonából. Neki tehát azt nem lett volna szabad elfogadnia.)

Ha azonban a pápának van is ajándékba kapott autója, annyi bizonyos, hogy legfeljebb csak játéknak használja, mert tudvalevő, hogy a pápák már majdnem száz éve nem hagyták el a Vatikán, legújabban pedig Róma és a pápai nyaraló (Castel Gandolfo) területét. A katolikus egyházban tehát e tekintetben is megvan a kommunizmusból annyira hiányzó példaadás. A hívek autón, sőt repülőgépen járhatnak (ebben még a papok s a püspökök sincsenek korlátozva), a pápa azonban - az, aki a cölibátus megkövetelésében a papokkal szemben állítólag olyan nagy kényúr - száz évig nemcsak repülőgépre, vonatra, autóra, kocsira nem ült, hanem még egy hosszabb gyalogsétát se tehet, illetve tehetne, de a valóságban már száz éve nem tesz önmegtagadásból. (A pápa újabbkori világkörüli utazásai érvelésünket nem cáfolják, mert ezt lehet úgy is felfogni, mint a hit érdekében vállalt fáradalmat.)

Az egyházban tehát minél nagyobb valaki, annál kevesebb élvezetet enged meg magának. Ha nem is az utcára ki nem mozdulásban, de legalább a gyalogjárásban a munkásvezérek is utánozhatnák a pápát (ennek a kommunizmus uralmának fenntartása céljából - a munkásokra való előnyös hatása miatt - kétségtelenül sokkal nagyobb haszna lenne, mint a papi nőtlenségnek a pápa uralmának fenntartása céljából), ezt az önmegtagadást a munkásvezérek legalább addig feltétlenül vállalhatnák, míg csak minden munkásnak akkora jólétet nem biztosítottak, hogy közülük is mindegyik autón járhasson.

Csak ekkor használhatnának ők is autót, de sofőrt ekkor se tarthatnának, mert ekkora jólétük még ekkor se lenne a munkásoknak, nem is szólva arról, hogy sofőrt tartani jellegzetesen kapitalista dolog. Vezesse tehát a munkásvezér is maga az autóját, ha a munkás maga vezeti. Menyit meg lehetne ezzel takarítani a közösségnek!

A munkásvezérek annyira utánozzák e tekintetben a pápát s meglevő autóikat annyira használják, hogy mi, a népi demokráciák boldog lakói, az utcán más autót, mint munkásvezérekét és a munkások gyárainak és vállalatainak vagy szövetkezeteinek vezetőiét hosszú éveken át nem is látunk s egyik kommunista lap megállapítása szerint csak ezen autók üzemeltetése a nép államának minden évben 300 millióba kerül. A Földhitelintézetnek a Horthy-korban egy hivatali autója se volt. Rögtön utána, a kommunizmus alatt, már tizenkettő volt, pedig a kommunisták ugyancsak hamar megszüntették ezt a pénzintézetet, tehát csak uralmunk elején létezett.

Semmiképpen nem értem tehát, hogy ha a papok a maguk uralma érdekében be tudták hozni s azóta ezer éven át fenn tudták tartani a papi cölibátust, miért nem hozták be ugyanezt, vagy legalább a gyalogjárás kötelezettségét, s még inkább: a háztartási alkalmazott tilalmát (mely annyira kapitalista erkölcsöket jelent) a munkásvezérekre és párttitkárokra is a munkásuralom érdekében. Hisz ennek az uralomnak a fenntartása sokkal fontosabb, sokkal becsesebb, s ami a fő, sokkal erkölcsösebb, mint a papoknak a maguk kizsákmányoló uralmának fenntartása. Miért nem hoznak a munkásvezérek ezért legalább akkora áldozatot, mint a papok hoznak az Isten, akarom mondani: a maguk uralmáért?

Pedig ezek a szerelem, vagy legalább az autó, vagy a cselédtartás örömeiről lemondó, cipőiket maguk tisztító, tüzelőjüket a pincéből maguk felhordó, s mindig gyalog kutyagoló munkásvezérek és párttitkárok micsoda tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenének! Akkor mindjárt nem kellene aknákkal és villanyárammal telített drótokkal őrizni a munkásállam határát, hogy boldog lakói, a felszabadított munkások ki ne szökjenek belőle. Akkor nem kellene állandóan a reakciósoktól félni, az ávósok ezreit tartani és természetesen a munkásállam pénzén fizetni, akkor szabad választás esetén is megtarthatnák az egypártrendszert, mert nem volna olyan ostoba munkásember vagy paraszt, aki csak azért szavazna a munkás- és parasztkormányra, mert másra nem engedik szavazni s azt se engedik meg neki, hogy a szavazástól tartózkodjék, hanem akkor csakugyan minden munkás és paraszt lelkes örömmel szavazna a maga uralmára és a maga kormányára (sajnos még az addig vallásos munkások és parasztok is), mert akkor csakugyan a magáénak tekintené azt az uralmat, azt a pártot és azt a kormányt.

Akkor a pártnak - a reakciósoktól való állandó rettegése miatt - nem kellene megcsúfolnia a saját programját, mely a vallást magánügynek nyilvánítja s nem kellene terrorral beleavatkoznia még a legutolsó falusi káplán kinevezésébe is, attól félve, hogy másképp rögtön megbukik a munkásuralom. Akkor nem kellene lábbal tipornia azt az alkotmányt, melyet ő maga alkotott s melyet augusztus 20-án, Szent István helyett minden évben megünnepel, s mely vallásszabadságot biztosít ugyan mindenkinek, de mégis mindenki bújva jár a misére, aki pedig párttag, még templomban megesküdni, a gyermekét megkereszteltetni s anyját pappal eltemettetni se meri, akkor nemcsak az alkotmányba, hanem a valóságban is lenne sajtószabadság és szólásszabadság, mert a munkásuralom minden veszély nélkül lehetne.

Biztosítok róla minden kommunistát, hogy ha a párt - ha mindjárt egyedül csak hatalma fenntartása céljából is, mint állítólag a papok teszik - a cölibátusnak vagy más önmegtagadásnak (például cselédtartási vagy autótilalomnak) a pártfunkcionáriusokra való kötelezővé tételével próbálná utánozni a katolikus papságot, ezt a hatalmat bámulatosan erőssé tudná tenni még akkor is, ha ők is csak úgy tartanák meg a tilalmat, mint szerintük a katolikus papság, azaz ha suttyomban azért egyik-másik párttitkár mégis csak szeretőt tartana, vagy mégis lenne háztartási alkalmazottja, vagy autót használna. A párttitkárok többsége ugyanis ez esetben is megtenné a kötelességét s elöl járna jó példával, mert egészen szemtelenül mégse lehetne lábbal taposni a törvényt.

A papság is így tesz, de van is a hívek előtt becsülete (a sok pletyka is ezt bizonyítja, mert ha általános lenne a papi visszaélés, az emberek már rég megszokták volna, tehát ma már senki se beszélne róla). Ezért nem lehet megingatni a hívek lelkében Krisztus uralmát. Így mindenki tudja ugyanis, hogy nem a papok, hanem Krisztus uralma ez. Ha csak a papok uralma lenne, akkor a papok is csak úgy járnának elöl jó példával az önmegtagadásban, mint a vallás nélküli munkásvezérek.

Hazánkban már ezer éve van papi nőtlenség, tehát százezernyi nőtlen pap volt már. Mégis, ha egy-egy papi botrány akad még ma is, heteken át tárgyaljuk, élvezzük, illetve botránkozunk rajta, sőt mivel valóságos botrány nincs elég, még mesterségesen is kitalálunk, vagy a meglévő tízszeresére nagyítjuk, mert magunk is látjuk, hogy a való nem elég megbotránkoztató. Ellenben a kommunizmus alatt ki botránkozott rajta, ha párttitkárt látott mulatókban a pénzt szórni vagy kétes nők társaságában szórakozni?

Mikor Pongrácz Kálmán, a főváros Ganz-gyári munkásból lett polgármestere közpénzen vett villát a szeretőjének, ez se volt akadálya, hogy továbbra is polgármester maradjon, sőt akár csak bárki felelősségre vonja. Nezvál, szintén munkásból lett igazságügy-miniszter pályáját se törte ketté nemcsak az, hogy felesége mellett szeretői is voltak, hanem még az se, hogy a megvesztegetést rábizonyították (attól magától hallottam, hogy rábizonyította). Ez utóbbi miatt nagy nehezen akkor lemondatták ugyan, de az 1956-os szabadságharc után, mert érdemesebb ember akkor nem vállalta, újra igazságügy-miniszterré tették, úgy látszik azért, mert "okultak" az "ellenforradalmon" és mert - mint ígérték - kiküszöbölték hibáikat. Ki botránkozott Sztálin, Dobi, vagy akár Nyikita Hruscsov alkoholizmusán? Hiszen még Sztálin megalomániáját, tömeggyilkosságait s a tárgyalásokra előkészítő kínzásait és vádlottkikészítéseit is természetesnek, s a rendszer természetes függvényének találták addig, míg élt, s így büntetlenül nem lehetett támadni.

Azt is gondolják sokan, hogy a papi nőtlenség az egyházi vagyon féltése miatt van. Ha ugyanis a papok házasodnának, nem lehetne megakadályozni, hogy gyermekeik közt szét ne osszák.

Ez még együgyűbb megokolás, mint az előbbi. Először is az egyházi vagyon nem papi, hanem egyházi vagyon, s annak a papok gyermekei közt való szétosztásáról épp úgy nem lehetne szó akkor sem, ha lennének papi gyermekek és azok törvényesek is volnának, mint ahogyan nélkülük nincs szó róla. Uradalmai egyébként is csak a püspököknek, káptalanoknak és egyes szerzetesrendeknek vannak, illetve voltak, a püspökök és szerzetesek pedig akkor se házasodhatnának, ha a papi nőtlenséget esetleg eltörölnék vagy be se hozták volna. A püspökök és a szerzetesek ugyanis még a görögkeleti egyházban se házasodhatnak (de természetesen még ott se azért, hogy a vagyon az egyházé maradjon).

Az egyháznak vagyonra, pénzre is szüksége van ugyan, hogy hivatását teljesíthesse, mert ez abból, hogy a földön van és emberek számára van, szükségképpen következik, nagyon tévednek azonban az egyház azon ellenségei, akik azt hiszik, hogy ez a vagyon az egyház életében annyira meghatározó szerepet játszik, mint ők gondolják, s mint az ő életükben játszik. Az egyháznak nem annyira fontos a vagyon, hogy miatta írná elő papjainak a cölibátust.

Ilyen emberfeletti önmegtagadást vagyon miatt nem is lehetne előírni, annál kevésbé megvalósítani. Még Isten és a mennyország miatt is nehéz, hát hitvány vagyon miatt! Csak a vagyon miatt ennyire terhes jármot még a jámbor és alázatos papság se tűrne el. Aztán hol van ma már az egyházi vagyon? Hazánkon kívül úgyszólván sehol se volt már a kommunizmus előtt se. A legtöbb államban már egy évszázaddal ezelőtt elrabolták. Miért van meg mégis még most utána száz évvel is a papi nőtlenség, ha csak amiatt a vagyon miatt volt rá szükség, amely már rég nincs?

Az Amerikai Egyesült Államokban nemcsak nincs, hanem nem is volt soha egyházi vagyon, de papi nőtlenség ott is épp úgy volt mindig és van ma is, mint az olyan államokban, ahol az egyháznak hajdan százezer, sőt millió holdjai voltak. Sőt a papi cölibátus ma, a vagyontalan egyházban sokkal jobban virágzik és sokkal inkább élő valóság, mint amennyire a hajdani "feudális" egyházban az volt.

A cölibátus okai lelkiek, amint hogy lélek nélkül még csak gondolni se lehetett volna életbeléptetésére. Nagy hitet, lelkes istenszeretetet, az önzetlenség és az áldozathozatal szellemét követeli meg ez az intézmény, a kereszténység pedig ezeknek az erényeknek a gyakorlásából áll. A cölibátust a papság részére azért rendelte el az egyház, mert Krisztus Urunk nem parancsolta ugyan meg, de nagyon ajánlotta mindenkinek.

A parancs megtartásához nem kell szeretet, csak félelem, de az, aki azt is megteszi, amit nem parancsolnak, hanem csak óhajtanak, az szeret. Az egyház azt akarja, hogy a papságban meglegyen a szeretetnek ez a szelleme, minden jónak és erénynek ez az éltetője s ezért többet tegyen annál, mint ami az egyszerű hívőnek is kötelessége.

Azt kívánja, hogy az a papság, mely az evangélium szellemében önmegtagadást, lemondást ajánl és hirdet a híveinek, mutasson jó példát és járjon elöl jó példával ebben a lemondásban és önmegtagadásban. Az a pap, aki hitet hirdet, mutassa meg, hogy maga is hisz: az a pap, aki a mennyország reményének megcsillogtatásával lelkesíti az önmegtagadásra híveit, mutassa meg, hogy maga is hisz ebben a mennyországban. Az egyház azt akarja a papság cölibátusával, hogy papjai legyenek egészen Istené s ne oszoljanak meg Isten és a földi szerelmüknek földi gyümölcsei között.

De van a papi nőtlenség "kényszerének" még más oka is. Ez az ok egyúttal azt is megmagyarázza, miért rendelte el az egyház minden papra kötelezően, miért oly szigorú a végrehajtásában és miért nem enged meg alóla kivételt még rendkívüli körülmények között se.

Láttuk, hogy a katolicizmus igazságvallás és hogy az igazság tulajdonságai közé tartozik a kérlelhetetlenség, a meg nem alkuvás, az engedményt és kivételt nem tűrés is. Ez az oka, hogy annak, aki tagja az egyháznak, semmiképpen se lehet elválnia, illetve elválás után újraházasodnia. Még akkor se, ha a Szentírás e tilalmának tiszteletben tartása szinte emberfeletti áldozatot követel tőle, mert szinte legyőzhetetlen a felesége iránti ellenszenve és az idegen nő iránti szerelme.

Ez a kérlelhetetlenség az oka annak is, hogy a nemi ösztön kielégítését nem lehet a fajfenntartástól elválasztani s így a házasságban nem lehet óvszert használni a további gyermekáldás ellen, annál kevésbé magzatelhajtást elkövetni még akkor se, ha már tíz az élő gyerekek száma, a jövedelem pedig mindössze 600 kommunista forint. (Ilyenkor önmegtagadással kell a gyermekáldás ellen védekezni, nem pedig óvszerrel vagy magzatelhajtással, ez a két tilos módszer mindegyike egyébként is pénzbe kerül, míg az önmegtagadás ingyenes.)

Emiatt nem lehet a természetellenes nemi hajlamnak se engedni, bármilyen beteg is az az idegrendszer, de a házasságon kívül még a természetesnek se, még akkor se, ha valaki még 35 éves korában se tud olyan helyzetbe kerülni, hogy megházasodhasson vagy férjhez mehessen.

Az egyház emiatt nemcsak a papoktól, hanem még egyszerű, akár analfabéta híveitől is sokszor majdnem emberfeletti dolgot követel, mert kénytelen követelni. Ha tanácsért hozzá fordulnak, nem mondhat nekik mást, mint csak azt, hogy muszáj. Hiszen az ember s így az emberekből álló egyház se ura a törvénynek és az igazságnak, hanem csak szolgája és hirdetője. Hogy kívánhatna azonban a már 25 éves s az addigi önmegtartóztatás miatt benne felgyülemlett érzékiségtől már majdnem felrobbanó életerős fiatalembertől, aki részint azért, mert tanulmányaival még nem végzett (ma már egy orvos, ügyvéd, mérnök még ennyi idős korában se végzett), részint mert szegény vagy esetleg szüleit kell segítenie, nem házasodhat meg, további önmegtartóztatást, mikor a pap, aki az erkölcsi rend képviselője, ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben van, hogy házaséletet élhet és él, tehát az önmegtartóztatás alól már fel van mentve?

Hát még háború idején, mikor a hívők milliói, akik pedig nem papok, még akkor is önmegtartóztatásra vannak kárhoztatva, ha feleségük van, mert hadi szolgálatra szólították el őket mellőlük s ezenkívül még életüket is kockáztatniuk kell és a harctér minden szenvedésének, nélkülözésének és halálfélelmének is ki vannak téve, a pap pedig hivatása címén mindettől fel van mentve? Hogyan és milyen erkölcsi alapon ajánlhat az ilyen pap hívének önmegtagadást és türelmet s beszélhet neki kötelességről? Lehet-e egy egyszerű hívőtől nagyobb önmegtagadást és nagyobb kereszténységet kívánni, mint a paptól, a kereszténység és önmegtagadás hirdetőjétől és képviselőjétől?

Pedig értsük meg: a kereszténység a harctér akár nős, akár nőtlen katonájától nem kéri, hanem követeli a nemi önmegtartóztatást is, meg az állam iránti engedelmességet, tehát a harctéri szolgálatot és a vele járó szenvedéseket is.

Látjuk, hogy egyedül csak a cölebs, a nemi tisztaságban élő pap lehet az evangélium, a hamisítatlan kereszténység meg nem alkuvó képviselője.

De nincs szükség éppen háborúra, hogy ezt kimutathassuk. Békében is kívánhatná-e híveitől a tizenegyedik vagy akár csak a harmadik gyermek születésének elfogadását, vagy abortusz vagy óvszer helyett az önmegtagadást az a pap, akinek nem kell akkora önmegtagadást gyakorolnia, mert vagy sokkal több a jövedelme, mint a legtöbb hívének s ezért vállalhatja a sok gyermeket, vagy pedig mert olyan szerencsés, hogy neki akkor se születik vagy született már gyermeke, ha bűnös kézzel nem avatkozik bele a természet folyásába (egyébként pedig úgyis mindenki tudja vagy felteszi róla, hogy még így is beleavatkozik még ő is)?

Egyedül csak a cölebs, a nemi önmegtartóztatásban élő, a nőtlen pap (de természetesen csak akkor, ha úgy él, hogy cölebs volta miatt el is hiszik róla a hívei) lehet az evangélium, a hamisítatlan kereszténység képviselője és a keresztény erkölcs jogos szorgalmazója.

És milyen címen dorgálhatja meg a harctéren szenvedő fiatal férj itthonmaradt és rosszhírűvé lett feleségét az a pap, aki feleséges? A szájas menyecske ugyancsak könnyen megfelelhet neki: "Könnyű magának, tiszteletes úr! Magát nem vitték el a harctérre, de az én uramat elvitték. Magának most is van felesége, de nekem azóta nincs uram. Ha nem vitték volna el, én se jutottam volna ide. Nem tudom, hogy az én helyzetemben maga különb volna-e. Hogy kívánhatja, sőt követelheti hát tőlem, hogy én különb legyek, mint maga?"

Mint nős pap, nem tudom, mit tudnék erre az érvelésre válaszolni, de mint katolikus pap, tudom.

A homoszexuálisok azzal mentik magukat, hogy ők nem tehetnek róla, ha Isten ilyeneknek teremtette őket és a vallás nélküli irodalom s vele a társadalom is többnyire el is fogadja tőlük ezt a mentséget. A nős pap is kénytelen elfogadni, a katolikus pap azonban nem.

Arról persze nem tehetsz - feleli neki -, hogy ilyennek születtél. (Legtöbbször még erről is tehet, mert a legtöbb homoszexuális hajlamú ember bűnének elsősorban nem a vele született hajlam az oka, hanem az, hogy az eleinte bizonytalanul jelentkező természetellenességet azáltal, hogy kiszolgálta, engedte kifejlődni, megerősödni s így később egyenesen zsarnokká válni. Több homoszexuális hajlamú férfiről tudok, akiből boldog férj és sokgyermekes családapa lett.) Ne feledd azonban, hogy ha természetes hajlamú lennél, akkor se volna szabad ösztöneidet kielégíteni a házasságon kívül, tehát a házasság előtt. Te pedig a házasságon kívül vétkezel.

Az egyház a cölibátust éppen azért írta nekem elő és én is azért vállalkoztam rá, hogy az emberek láthassák, hogy nemi kielégülés nélkül is lehet élni még egész életen át is, bizonyos időtartamon át pedig (például a feleség szülése idején vagy hosszabb távolléte alatt, vagy tartósabb betegsége idején) kell is így élniük még a normális hajlamúaknak is. Ha tehát én normális hajlamom ellenére is el tudok lenni egész életemen át az ilyfajta élvezetek nélkül, te is el tudsz nélküle lenni, ha igazán akarsz. Mivel pedig a te hajlamod természetellenes és lényegében bűnös, neked egyenesen kötelességed is nemi ösztönök kielégítése nélkül ellenned.

Csak akkor nem lennél bűnös, ha a nemi élet szükségszerűség lenne földi életünkben, mint például a lélegzés vagy a táplálkozás. Ez azonban nem így van. Nem amiatt vonlak tehát felelősségre, amiről nem tehetsz, azaz, hogy miért természetellenes a hajlamod, hanem azért, hogy miért engedsz hajlamaidnak, noha akkor se volna szabad nekik engedned, ha természetesek volnának, mert azok kielégítése is csak a házasságban s ott is csak akkor megengedett, ha nem állnak ellentétben természetes céljukkal, a fajfenntartással.

Aztán ott vannak a nyomorékok, akik részint szánandó külsejük és idomtalan testük miatt, részint mert se asszonyt, se gyereket nem tudnak munkájukkal eltartani, a keresztény erkölcsi törvények értelmében szintén örökös önmegtartóztatásra vannak kárhoztatva (mint természetellenes dolog, természetesen az onánia is mindig tilos még nekik is). A nős pap ezeknek se tehet szemrehányást, ha ösztöneiket házasságon kívül vagy természetellenesen elégítik ki. Pedig mivel a keresztény erkölcs képviselője, kénytelen megfedni őket érte. A cölibátusban élő pap ellenben ezeket is joggal feddheti.

"Most már értem - felelte egy okos és nagyműveltségű protestáns, mikor egyszer mindezt elmagyaráztam neki. - Eszerint tehát a cölibátus azért van, hogy a társadalom szerencsétlenjei, az élet örömeitől megfosztottak könnyebben viseljék keserű sorsukat."

Jellemzően mutatja ezt a megjegyzés, az átlag protestáns teljesen kereszténytelen s csupán csak e világra korlátozott életfelfogását s azt az általános emberi törekvést, hogy sohase von le olyan következtetést, mely rá nézve is kötelességekkel jár vagy megszégyenülést jelent, hanem minden erkölcsi leckéről azt gondolja, hogy az másoknak szól. Ezért mind jó ember, inkább a nyomorékokat sajnálja meg, semhogy magában vegyen észre hibát s elismerje, hogy ő a bűnös, vagy hogy legalább ő is bűnös.

A nyomorékok és az élet egyéb számkivetettjei vigasztalására is van a cölibátus, de korántse csak az ő kedvükért, sőt nem is elsősorban az ő kedvükét. A papi nőtlenség elsősorban az emberek azon többsége kedvéért van, mely éppen nem nyomorék, hanem nagyon is normális. Ezeknek is kell ugyanis önmegtagadást gyakorolniuk s - legalább időnként - az ilyen embereknek is le kell mondaniuk az élet örömeiről, ha a becsület, tisztesség és erkölcs útján meg akarnak maradni. Ott van például a háború ideje (a mai kor emberei pedig ugyancsak sok háborút átéltek) vagy az az eset, mikor valakinek 10-15 éven át fekvőbeteg a felesége, vagy akinek megszökött a felesége stb.

A papság cölibátusa azért van, hogy megmutassa az embereknek, hogy nincs legyőzhetetlen ösztön (van ilyen is, de csak az őrültek házában), hogy nincs az a hajlam vagy szenvedély, amelyen ne lehetne s amelyen bizonyos esetekben ne lenne kötelesség is uralkodni. A cölibátus azért van, hogy ne csak a papokat, hanem mindenkit figyelmeztessen arra, hogy a földi élet nem azért van, hogy kínálkozó örömeit minél jobban és alaposabban kiélvezzük. Azért van, hogy megmutassa, hogy a lemondás, az önmegtagadás, az áldozathozatal szelleme még nem jelent boldogtalanságot, sőt savanyúságot se, hanem az érzéki örömöknél sokkal tisztább örömök forrása. (Csak azokban a papokban találunk boldogtalanságot vagy savanyúságot, akiknek le kellett volna mondaniuk az érzéki gyönyörökről, de mégse mondtak le, vagy csak részben mondtak le. Sohase láttam oly gyermetegen élvezni az élet apró-cseprő, bűntelen örömeit (például fürdés közben a vizet, vagy turistáskodás közben a forrásvizet vagy a természetet), mint éppen olyan papokban, akik példaképek voltak a papi erkölcsökben.)

De a nyomorékokon és az élet örömeiből kizártakon annyira sajnálkozni se éppen vall keresztényi gondolkodásra. Az igazi keresztény, ha meglátja őket, nem azon retteg, hogy mi lenne, ha ő lenne ilyen nyomorék, hanem szinte irigyli őket azért, hogy nekik nincs annyi kísértésük a rosszra, mint egy társaságban kedvelt, daliás, jókedélyű fiatalembernek, vagy egy hódítóan szép lánynak, s így nem forog oly nagy veszélyben az üdvösségük, mint ezeknek, vagy akár csak azoknak is, akik nem hódítóan szépek, hanem csak normálisak.

A papság házasodásának megengedése vagy akár csak megtartása alól kivételek engedélyezése annak elismerése volna, hogy vannak esetek, mikor feltétlenül szükség van a házasságra, azaz az ösztönök törvényes kielégítésének biztosítására, ha a tilos kielégítéseket el akarjuk kerülni. Mivel azonban már a házasság felbonthatatlanságának tárgyalásakor és most is felhozott sok példából is jól láttuk, hogy ösztöneink törvényes kielégítéséről nem lehet mindig gondoskodni (a házasság felbomlása, az egyik házastárs betegsége, tilos szerelem, nyomorékság, szegénység, háborúk, homoszexualitás stb.), világos, hogy a cölibátus elvetésével helyrehozhatatlan kárt szenvedne az emberiség erkölcse.

A kötelező, a kényszercölibátus elejtése annak elismerése volna, hogy a nemi ösztönön uralkodni nem lehet. Hiszen lám, még az a papság se tud uralkodni rajta, mely életét úgyszólván a templomban tölti, a kísértéseknek sokkal kevésbé van kitéve, mint a világiak, sőt egyenesen foglalkozása a lélek nemesítése és az Isten törvényein való elmélkedés. Még ha talán nincsenek is mindig tudatában világosan, valójában mégis ezért vannak annyira a papok házasodásának pártján és ezért sajnálják a cölibátus miatt az egyébként tőlük annyira gyűlölt és nekik annyira ellenszenves papokat azok, akik nem keresztény gondolkodásúak. Akaratlanul is érzik ugyanis, hogy amíg cölibátusban élő pap van, addig az ő bűneik nem menthetők.

Ha a papok is házasodhatnának, akkor "ellenállhatatlan" szerelem, beteg, vagy túlzott nemi ösztön, a házastársaknak egymástól való hosszabb távolléte, a házasságkötés bármely okból való lehetetlensége esetén az egyház is kénytelen lenne szemet hunyni a nemi bűnök felett, azaz ő is kénytelen lenne abbahagyni az evangéliumi erkölcsök szorgalmazását. De viszont aki az emberi lelket ismei, azt is tudja, hogy alig lenne olyan ember, aki időnként a nemi kihágások megengedett voltát a maga életében és a maga számára meg ne állapítaná azzal a megokolással, hogy a helyzet különleges volt s önuralmat gyakorolni lehetetlen volt. Gyakorlati értelemben tehát úgyszólván az egész nemi erkölcs a cölibátuson áll vagy bukik. Sokkal fontosabb intézmény ez tehát, mint első pillanatban gondolnánk.

Ezért, bár nem lehetetlenség, mert az egyháznak végeredményben jogában állna eltörölni (de csak a parancsolt cölibátust, a tanácsoltat soha, mert az evangélium szelleméhez tartozik, s mint láttuk, az evangéliumban nyíltan ki is van mondva), mégis azt kell mondanunk, hogy nagyon elhagyná a Szentlélek az egyházat és mérhetetlenül nagy kárt szenvedne az erkölcsi rend, ha az egyház valamikor a papság kötelező cölibátusát eltörölné. Mivel pedig a Szentlélek nem szokta elhagyni az egyházat még ideiglenesen sem, a dolog megtörténte egyáltalán nem valószínű. Ezt egyébként látjuk is, mert noha a kötelező cölibátusnak az egyházban már másfélezer éves története van, eltörlése azóta sohase történt még meg, még ideiglenesen se. Ezzel még a konstanci zugzsinat se foglalkozott, pedig ez a pápai hatalmat próbálta megnyirbálni és akkoriban igen sok erkölcstelen pap is volt.

Az az ellenszenv azonban, mellyel a vallásilag művelt és buzgó katolikusok mindig kis táborát kivéve az egész emberi társadalom viseltetett és viseltetik a cölibátus iránt, nagyon tanulságos és jól mutatja, hogy gyakorlatilag mennyire fontos dolog ez a cölibátus és mennyire szorosan összefügg az egész nemi erkölcs komolyan vételével.

A cölibátus igazi okaival és értelmével valószínűleg nincs tisztában az emberi társadalom, de ez az ellenszenv, mely részéről ezt az egyház bármely más intézményénél jobban sújtja, az az általános helytelenítés, melyben része van, sőt még az a feltűnő jóakarat is, melyet e tekintetben társadalmunk a tőle egyébként annyira gyűlölt és mindig oly ellenszenvvel kísért papság sorsa iránt tanúsít, mikor oly szerető megértéssel őt is részeltetni akarja a föld örömeiben és oly részvéttel kíséri "szenvedéseit", másrészről pedig az a képmutató és mégis olyan őszintének látszó mérhetetlen felháborodás, amellyel egyes papoknak vélt vagy valóságos cölibátusa elleni bűneit kíséri, nem világos jele-e annak, hogy tudat alatt bár és akaratlanul, de a társadalom is érzi, hogy ez a cölibátus tulajdonképpen az ő nemi bűneinek elítélése s a papság cölibátusa lesz a legerősebb vádlója, mikor majd Isten ítélőszéke előtt értük felelnie kell. Csoda-e hát, ha ezt a félelmes vádlót mai vallástalan társadalmunk annyira szeretné eltávolítani az ellene szóló tényezők sorából?

 

A szentek és képeik tisztelete

A szentek tisztelete ma talán már nem játszik olyan nagy szerepet a protestánsokat tőlünk elidegenítő tényezők között, mint hajdan. Nem azért, mert azóta mi "haladtunk", hanem azért, mert a protestánsok haladtak (idézőjel nélkül). Ma már protestánsaink is kezdik belátni, hogy talán azért a katolikusok se olyan szánandó bálványimádók, mint ők ezt hajdan nagy szerényen feltették rólunk. Hogy mennyire nem az intelligencia jele az egyistenimádás alapján ellene lenni a képek használatának, azt mutatja az iszlám, mely már ezelőtt jó ezer évvel ilyen "intelligens" volt, noha a rabszolgatartás és a többnejűség éppen nem bántotta az "intelligenciáját". De magában a kereszténységben is már több mint ezer évvel ezelőtt is volt képrombolás, de ez is éppen annak az Izauri Leó császárnak makacs, de műveletlen fejéből indult ki, aki közlegényből lett császárrá, tehát bajosan lehetett műveltebb, mint az előtte levő és utána következő "képimádó" császárok. Így aztán nem csoda, hogy Szabó Dezső már éppen protestáns hitfelei elmaradottságára hozta fel bizonyítéknak, hogy ők még mindig azt hiszik, hogy még ma is a felvilágosultság jele, ha valaki a szentek "imádása" ellen hadakozik.

A szentekhez való imádság csak akkor ellenkeznék az egyistenhittel, ha az a hívő, aki hozzájuk imádkozik, Isten ellenében, mint Isten vetélytársaihoz, vagy mint Istentől független, vele egyenrangú lényekhez fordulna hozzájuk, vagyis ha azt hinné, hogy amit tőlük kap, azt ők a maguk erejéből, Istentől függetlenül adják, nem pedig azért, mert ők Istennek legkedvesebb teremtményei s amit ők kérnek Istentől, jobban megadja, mint amit csak mi kérünk.

Az, hogy a protestáns közvetlenül folyamodik Istenhez, a katolikus pedig többnyire a szentek által, csak azt bizonyítja, hogy a protestáns sokkal gőgösebb, sokkal kevésbé van bűneinek tudatában, mint a katolikus. Aztán meg - mint majd látni fogjuk - azt is bizonyítja, hogy a katolikus erősebben hisz az örök életben, mint a protestáns.

A katolikus valóban hiszi azt, hogy Szűz Mária, Jézus anyja, az apostolok és más jámbor régi keresztények, annak ellenére, hogy meghaltak, ma is élnek, hogy ma is szeretnek bennünket, segíteni igyekeznek rajtunk s természetesen erre módjuk is van. A protestáns mindebből nem hisz semmit. Legalábbis úgy viselkedik, mintha nem hinne. Szerintük ma már nincs Szűz Mária, nincsenek apostolok, nem él már Keresztelő Szent János, Szent Pál. Nem mondják ugyan ezt nyíltan (vannak olyan hittudósaik, akik nyíltan is mondják ezt), de eljárásukból ez következik.

Ki látott ugyanis olyan üdvözültet, aki megdicsőült ugyan, de ezáltal kisebb lett, mint azelőtt volt? Hogy lehet az, hogy mi, akik még itt a földön küzdünk, tele is vagyunk gyarlóságokkal, sőt bűnökkel, de azért mégis megértjük felebarátaink kérését, s ha jólelkűek vagyunk, segítünk is rajtuk, azok azonban, akik már megdicsőültek s mi is, ha majd megdicsőülünk, akkor már meg se értjük felebarátaink kérését s még kevésbé tudunk segíteni rajtuk? A szentekhez való imádságot haszontalannak tartani nem egyet jelent-e hát az örök életben és az örök jutalomban való nem hívéssel?

Annyi intelligenciát, hogy a szentekhez nem mint önálló és az Istentől független istenekhez imádkozzék, hanem mint Isten szolgáihoz, akik erejüket nem önmagukban és nem önmaguktól bírják, hanem az Istenhez való jó viszonyukban, ma a XX. században s kivált itt Európában igazán még a legutolsó falusi anyókáról is teljes joggal feltételezhetünk. Ezért igazán vérig sértő ránk nézve, protestánsaink részéről pedig igazán tűrhetetlen elbizakodottság és a keresztény szeretet példátlan megsértése, hogy ők még ennyi értelmességet se tudnak feltételezni rólunk. Még akkor se, ha egy Dante, egy Zrínyi Miklós, egy Ampère, egy Hadik András vagy egy Jedlik Ányos teszi, amit ők bálványimádásnak tartanak.

Isten felségét, nagyságát és egyedüli úr voltát se sérti, ha nemcsak közvetlenül, hanem szent színe látására már eljutott kedves teremtményei közvetítésével is imádjuk és kérjük, s természetesen egyáltalán nem sértené az se, ha minden imádságunk csak e közvetítők útján jutna el hozzá. Ezzel csak azt bizonyítjuk, hogy hisszük az örök életet s hisszük azt is, hogy az Isten színe látására már eljutott embertársaink is épp úgy élnek most is, mint mikor még testi szemeinkkel is láttuk őket s mikor még a levegő molekuláinak megrezegtetése révén közöltük velük gondolatainkat vagy kívánságainkat.

Hogy lenne sértő Isten egyedülvalóságára, ha kedves teremtményei által kérem, mikor mind Szűz Máriának, mind minden más szentnek minden becsülete, tekintélye és hatalma egyedül onnan származik szememben, mert ők Istent jól szolgálták s ezért előtte kedvesek? Vajon Petőfinek fájt volna-e s a maga hírnevének kisebbítését látta volna-e ha a pesti utcán járva látni lett volna alkalma, mennyire s ráadásul milyen tisztelettel köszön mindenki az ő egyszerű anyjának? Vagy ha megtudta volna, hogy még a plajbászáért is ötezer forintot fizetnek csak azért, mert hajdan az ő kezében volt?

Aki Petőfi verseiből Petőfi lelkivilágát megismerte, jól tudja, hogy Petőfi semmit se tartott volna magára nézve nagyobb dicsőségnek és semminek se örült volna annyira, mint ennek. Ahogyan Petőfi dicsőségét nem csökkentette volna s ma se csökkenti az, ami belőle anyjának, sőt még a ceruzájának is jut, sőt éppen ellenkezőleg: semmi se mutatja dicsőségét annyira, mint éppen az, épp úgy nem sérti Isten dicsőségét az a hódolat és azok a közbenjárásukat kérő imádságok se, melyek részünkről a szentekhez jutnak, sőt éppen annak bizonyítékai, hogy a katolikusok körében nagyobb a hódolat Isten iránt, mint a protestánsok körében.

Vajon ki a nagyobb Petőfi-rajongó? Az-e, aki még az anyja előtt is hétrét hajlong s még a költő plajbászáért is ötezer forintot ad, vagy az, aki veszedelmesen nagy intelligenciája következtében azt kiabálja, hogy magának Petőfinek "alle Achtung" [teljes tisztelet], de analfabéta tót parasztasszonyokhoz semmi közöm, de az egyik plajbász is nekem olyan, mint a másik plajbász. (A szentek ereklyéi ellen ugyanezzel érvelnek protestánsaink.)

Ha mi a hódolatunkat nem korlátozzuk csak magára Istenre, hanem kiterjesztjük azokra is, akik neki kedvesek, az bizonyára nem Isten iránti imádatunk csökkent voltának a jele, hanem éppen ellenkezőleg a nagyobb fokának. Aki egyedül csak Istenhez imádkozik, az hódol, de gőggel, aki a szentekhez is, annak akkora a hódolata, hogy gőgje is elhamvad, sőt önérzete is feloldódik benne. Ott imádjuk Istent, de magunkat is, itt magunk megsemmisülünk s csak Isten marad meg.

A katolikus liturgiában egyébként oly élesen ki van emelve az Isten és a szentek, azaz a teremtmények közti különbség, hogy mindenkinek észre kell vennie. "Mennybeli Atyaisten, irgalmazz nekünk!" - mondjuk a litániában. Utána pedig ezt mondjuk: "Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!" Istennek tehát az irgalmát kérjük, Szűz Máriának már csak a könyörgését. Ő csak úgy segít rajtunk, hogy könyörög. Ki látott azonban olyan Istent, vagy akár csak "pótistent", aki fennen hirdeti, hogy csak egy Isten van, akinél még a mennyek királynője is csak könyöröghet. Szintén egyik leggyakrabban előforduló fohász a katolikus istentiszteletben: "Imádkozzál érettünk (régen: Imádd Istent érettünk), Istennek szent Anyja!" Ez is csak a Boldogságos Szűz szolga voltát juttatja eszünkbe Isten mellett. Isten mellett ember nem is lehet más, mint csak szolga, ez csak természetes. De látjuk, hogy a katolikus egyház nagy Mária-tiszteletében ezt az igazságot nemcsak elhomályosítani nem akarja, hanem külön kiemeli, sőt - ami még több - természetesnek tartja.

Maga Szűz Mária is "Isten szolgálóleányának" mondta magát. Ezt is ugyancsak sokszor eszünkbe juttatja az egyház, hiszen az "Úrangyalában" minden reggel, délben, este elmondatja velünk.

Az Oltáriszentség előtt (aki Isten) térdre borulunk, a szentek vagy Szűz Mária képei, szobrai előtt még a térdünket se hajtjuk meg, hanem csak meghajolunk még bent a templomban is, sőt a legtöbbször oda se nézünk nekik. Mivel az Oltáriszentségben maga Isten van jelen minden templomunkban, ez elvonja tőlük figyelmünket. Ha maga az Úr is jelen van, nem szoktunk a szolgájával törődni, még akkor se, ha miniszterelnöki rangban van ez a szolga.

Igaz, le is térdelünk a Mária-kép előtt, de csak akkor, ha oda megyünk imádkozni. A térdelés tehát nem a képnek vagy a feszületnek szól, hanem az imádságnak. Akkor is le szoktunk térdelni, ha imádkozunk, ha nem feszület vagy Mária-kép előtt végezzük. Furcsa lenne, ha csak azért, mert Mária-kép előtt végezzük, nem térdelnénk le. Az imádság mindig Istennek szól. Akkor is, ha Szűz Mária vagy a szentek közvetítésével történik.

A kálvinista csak azért botránkozik meg a Mária-kép vagy a feszület előtt térdelve imádkozó katolikus láttára, mert az igazság az, hogy ő még az Istennek se térdel le. Tőle a legnagyobb hódolat még Isten előtt is az, hogy feláll. Mindent megad Istennek, de emberi önérzetét még Istennel szemben is megőrzi. Ez azonban már nem önérzet, hanem gőg. Csak egy létező van, Isten. Kik kívüle léteznek, az Ő jóvoltából léteznek. Istentől független lény nincs, tehát önérzet se lehet Istennel szemben, csak tűrhetetlen s egyben nevetséges gőg.

Ezt nem lehet menteni akkor se, ha valaki elhiteti magával, hogy ez részéről csak az egyisten imádatának tisztaságát és a bálványimádás, az idegen istenek elleni utálatot jelenti. Imádság közben a földre borulás helyett az állás világosan elárulja, hogy van dac a protestánsok körében éppen elég, még az egy igaz Isten ellenében is.

Ha a kálvinista a katolikust a feszület, sőt Mária-kép előtt térdelve imádkozni látja, ne azon botránkozzék, hogy ez az ember embereket, sőt - urambocsá! - a fát, a márványt vagy a gipszet "imádja", hanem inkább szégyellje magát amiatt, hogy tőle még az Egyisten se kap annyit, amennyit a katolikustól még a megváltás vagy a szentek jelképe is megkap.

Hát még micsoda rosszlelkűség, elbizakodottság és gyűlölet (esetleg talán öntudatlanul) jele az, hogyha a protestáns egy katolikust a feszület vagy Mária szobor előtt lát térdelni, akkor az jut eszébe, hogy azt a márványt vagy fát imádja, melyből azt a feszületet vagy szobrot kifaragták. Azonban mikor ő a nemzeti zászló előtti tiszteleg (a protestáns Amerikai Egyesült Államokban ez a zászló előtti tisztelgés rendszeres és az iskolában is előírt dolog), akkor még csak eszébe se jut, hogy nem a gyapot, juta vagy vászon előtt tiszteleg, melyből a zászló készült, hanem a hazája iránt fejez ki érzelmeket és tanúsít tiszteletet.

A nemzeti zászló előtt eszébe se jut, hogy az tulajdonképpen vászon. Ilyenkor csak a hazáját látja. A feszület vagy szent szobra előtt viszont az nem jut eszébe, hogy az nem fa vagy márvány, hanem Isten anyjának vagy hőseinek jelképe, jele vagy rájuk való emlékeztetés.

Ilyen vak, elfogult s egyoldalú tud lenni az ember, ha szenvedélyek vezetik és ha gyűlölethez szoktatták. Pedig ugyanez az ember egyébként úgyszólván mást se tud beszélni, mint csak azt, hogy ne gyűlölködjünk, ne tegyünk különbséget ember meg ember között vallási alapon, hiszen mindnyájan egy nemzet fia, magyarok vagyunk, s végeredményben egy Istent imádunk.

Nem értem, miért nem tudja azt valaki megérteni, hogy ha imádkozunk, okosan tesszük, ha annak tartama alatt inkább térdelünk, mint karosszékünkben terpeszkedünk, s ha tekintetünket inkább a feszületre vagy az Istenanya képére függesztjük, mint a falon függő dohányzacskóra, hőmérőre vagy akár Kossuth képre? Azért térdelünk ilyenkor vallásos kép vagy szobor elé, mert így könnyebben tudjuk magunkat abba a gondolatkörbe belehelyezni, mely az imádsághoz szükséges és imádság alatt nem vagyunk annyira kitéve elménk máshova kalandozása veszélyének, mint egyébként.

Biztosíthatok róla minden kálvinistát, hogy az így imádkozó katolikusoknak addig eszébe se jutott, hogy ők tulajdonképpen egy fadarab vagy mészkő előtt térdelnek, sőt azt "imádják", míg jóakaratú kálvinista testvéreiktől ezt meg nem tudták. Nem is szabad ezen csodálkozniuk, mert hiszen a nemzeti zászlót látva bizonyára nekik se jutott még eszükbe, hogy az, ami előttük lobog, s melyet ők oly lelkesen követnek, csak egy posztó vagy vászondarab, semmi más, Kossuth képe pedig olajfestékkel fényesre mázolt papír, melynek tiszteletet adni ellenkezik az emberi önérzettel, sőt a józan ésszel.

De annak, hogy protestánsainknak csak Istenük van, de Máriájuk és szentjeik már nincsenek, különösen pedig, hogy nem imádkoznak Máriához vagy a szentekhez, a fő oka mégse ez. Az igazi ok ennél sokkal mélyebben fekvő, az, amit fentebb már jeleztem: ők tulajdonképpen nem hisznek komolyan az örök életben. Nem hisznek még akkor se, ha azt gondolják, hogy hisznek. Ha komolyan hinnének, akkor szenteket is tisztelnének s imádkoznának is hozzájuk.

Mint az Oltáriszentség esetében az átváltozás nemhívésének az az igazi oka, hogy ők hisznek a Szentírásban, de azért igazában mégse hisznek, épp úgy a szentekhez való imádság helytelenítésének is az az igazi oka, hogy ők hisznek az örök életben, de azért igazában mégse hisznek benne. Hiszik, hogy akik már megholtak, azok is élnek, de azért valójában mégse hiszik. Ezért csodálkoznak azon, hogy mi még azt is el tudjuk hinni, hogy a kenyér Krisztus testévé változik s ebből még azt a logikus következtetést is levonjuk, hogy még imádjuk is épp úgy, mintha valóban maga az Isten volna.

Épp úgy mondják, hogy ők hiszik, hogy minden ember halhatatlan, tehát Szűz Mária és a szentek is azok s így a mennyben ők ma is élnek. Azt azonban már nem hiszik el, hogy ők annyira élnek, hogy kérhetjük is őket, mert könyörgéseinket hallják és segíteni is akarnak és tudnak is rajtunk.

Pedig hát aki ezt az utóbbit nem hiszi el, hiszi-e azt, hogy van menny és ott élnek Istennek azok a szolgái, akik haláluk után üdvözültek? Mert hiszen ha a mennyország lakói tétlenségre kárhoztatva élnek, minek élnek akkor? Mi értelme van akkor az életüknek? Miben áll akkor az ő boldogságuk? Lehet-e boldog az a jó ember, aki embertársain nem segíthet? Isten közelében van, környezetéhez tartozik, de azért mégsem segíthet azokon, akiket szeret és akik őt erre kérik is?

Protestánsaink azt is hangsúlyozzák, hogy ők Szűz Mária szeplőtelen fogantatását se hiszik. Azt mondják, nem tudják elhinni. Mikor azonban azt mondják, mindjárt azt is elárulják, hogy azt se tudják, mi az. A szeplőtelen fogantatás ugyanis azt jelenti, hogy Szűz Máriára nem szállott rá az eredeti bűn, ők ellenben a Boldogságos Szűz szűzanyaságát értik rajta. Azt hiszik, hogy ez a szeplőtelenség Jézusnak Szűz Mária által történt fogantatására vonatkozik. Pedig hát nem foganás az, amiről mi beszélünk, hanem fogantatás, azaz Szűz Máriának nem a szülésére, hanem a saját maga születésére vonatkozik.

De hát nemcsak Mária eredeti bűn nélküli születését, hanem szűzanyaságát is egyaránt hinniük kellene. Az előbbit bizonyítja az, hogy maga az Isten üzente Gábor főangyallal Máriának azt, hogy ő "malaszttal teljes", azaz bűn nélküli s ezt akkor üzente neki, mikor még nem volt megkeresztelve, mert kereszténység még nem is volt, tehát az nem törölhette el az eredeti bűnét. (Szűz Máriát természetesen - éppen szeplőtelen fogantatása miatt - később se keresztelték meg.) De már a paradicsomban is, rögtön utána, hogy Éva elkövette az eredeti bűnt, megmondta Isten a kísértő kígyónak, hogy "ellenkezést vetek közéd és az asszony közé... Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba". (Ter 3,15)

Szűz Mária és aközött, aki az eredeti bűnt okozta, ellenkezés lesz tehát, sőt ő annak még a fejét is megrontja. Ha ez a bűn rá is átszállt volna, akkor a Szentírás ezt nem mondhatná róla.

A protestánsok azonban mégse hiszik "a szeplőtelen fogantatást". Ezt azonban nem azzal okolják meg, hogy ők nem tudnak eléggé hinni a Szentírásban, hanem azzal, hogy az egyház meghamisította a kereszténységet s ebben ők nem követhetik.

De ha nem az igazi szeplőtelen fogantatást, hanem amit a protestánsok értenek alatta, azaz Szűz Mária szűzanyaságát értjük, az még ennél is világosabban benne van a Szentírásban. Az evangélium ugyanis világosan megmondja, hogy a Boldogságos Szűz nem ismert férfit akkor se, mikor már a Megváltó anyja lett. Mikor már áldott állapotban volt, akkor is világosan megmondja a Szentírás, hogy ez nem Szent Józseftől volt, mert hiszen ő hűlt el miatta legjobban, mikor észrevette. (Mt 1,18-25; Lk 1,27-37)

A Szentírás egész világosan megmondja, hogy Jézus nem Szent József fia volt. (Mt 1,20) A protestánsok azonban ezt se tudják elhinni s a jámborabbak közülük a Szentírás világos szava ellenére is Szent József fiának gondolják, a cinikusabbak pedig még ennél is rosszabbakat gondolnak. Mégse azt mondják azonban se a jámborabbak, se a cinikusabbak, hogy azért váltak ki az egyházból, mert ők a Szentírást nem tudják teljesen elhinni, hanem állítólag azért, mert az egyház hamisította meg az evangéliumot.

Pedig hát aki egyben nem tudja hinni a Szentírást, az nem hiszi másban se, mert hiszen ezzel az egy hitetlenséggel is elárulja, hogy nem tartja Isten szavának. Hiszen már eddig is hét hitetlenségükre bukkantunk, nem pedig csak egyre. (A szűzanyaság, a szeplőtelen fogantatás, az Oltáriszentség, a pápai hatalom és tévedhetetlenség, a papok bűnbocsátó hatalma, a házasság felbonthatatlansága, melyek egytől egyig mind világosan benne vannak a Szentírásban.)

Azoktól a protestánsoktól, akik azt állítják, hogy ők csak a "szeplőtelen fogantatást" (a szűzanyaságot) nem tudják elhinni, azt kérdezzük: Hát Jézus feltámadását el tudják-e hinni?! Ha azt felelik, hogy azt igen, akkor azt válaszoljuk nekik, hogy akkor a szűzanyaságot is épp úgy elhihetik. Az egyik se kisebb csoda, mint a másik. Az az Isten, aki fel tudott támadni, bizonyára azt is meg tudta tenni, hogy Szűztől, tehát apa nélkül szülessék.

Ha szükségesnek tartotta, hogy legyőzze a halált, miért ne tarthatta volna szükségesnek azt is, hogy ne olyan állati módra szülessék, mint a többi ember, hanem anyjában egyesítse a két legnagyobb méltóságot: az anyaságot és a szüzességet. Ha Éva lányai ezt a két legnagyobb méltóságot egyszerre nem bírhatják, miért ne tehette volna meg Isten, hogy legalább az a nő, akit ő anyjává választott, a kettőt egyszerre bírhassa s ezzel örök s egyben elérhetetlen példaképe lehessen és maradhasson minden nőnek?

Ha pedig protestánsunk a kérdésre azt feleli, hogy ő bizony Krisztus feltámadását se bírja elhinni, annak azt felelem: Szerencsétlen teremtés! Mit bajlódik akkor maga a szeplőtelen fogantatással, illetve a szűzanyasággal s miért mondja azt, hogy csak ezt nem tudja elhinni, mikor a valóságban még a Megváltó feltámadását se hiszi, tehát még csak nem is keresztény! Mi sem természetesebb, mint az, hogy az, aki Krisztus feltámadását nem hiszi, Mária szűzanyaságát se hiszi. De akkor miért mondja magát protestánsnak vagy kálvinistának, mikor valójában hitetlennek kellene magát neveznie? Hogy egy hitetlen nem hiszi Mária szűzanyaságát, az természetes dolog.

A szentekhez is elsősorban azért nem imádkoznak a protestánsok, mert csak gondolják, hogy ők keresztények, de ha nagyon firtatjuk a dolgot, kisül, hogy bizony nem nagyon azok. Még az örök életben se hisznek komolyan, pedig ez nem is csak a kereszténység, hanem minden vallásos hit alapja. Hogy a szentek segítségül hívására nem tudják magukat rászánni, tulajdonképpen annak bizonyítéka, hogy a halál utáni életben nem hisznek komolyan és igazán. De hogy ezt ne kelljen nyíltan elismerniük, arra hivatkoznak, hogy nem ez, hanem az egyistenhit tisztaságának féltése az oka annak, hogy nem imádkoznak a szentekhez s nem részesítik őket vallásos tiszteletben.

Ha van élet a halál után is, és ha ebben a halál utáni életben van üdvözülés, tehát mennyország; ha kétségtelen, hogy azok, akik meghaltak már, ma is élnek, akkor ezek közül legalább azok, akik a másvilágon az örök boldogság jutalmát kapták, nemcsak élnek, hanem jót is tehetnek, segíthetnek azokon, imádkozhatnak értük, akiket szeretnek. Ez esetben a szentekben való hit és a hozzájuk való imádkozás magától értetődő. Aki azon a véleményen van, hogy a szentekhez felesleges imádkozni, mert nem segíthetnek rajtunk, az tulajdonképpen azt állítja, hogy azok, akik már üdvözültek s Istentől elnyerték végső jutalmukat, ezzel alsóbbrendű emberekké váltak, mint amilyenek akkor voltak, mikor még a földön éltek. Akkor ugyanis még nem tudtak imádkozni azokért, tehát tudtak segíteni azokon, akiket szerettek.

Egy anya például tud imádkozni a gyermekekért, míg itt a földön él, s imádkozik is, ha jó anya. Lehetséges azonban, hogy ha meghalt és üdvözült, tehát Isten színe látására jutott, megdicsőült, akkor már nem tudja ugyanezt megtenni?

Ha így lenne, akkor az üdvözülés büntetés lenne, mert tehetetlenebbé válnánk általa, mint előbb voltunk. Ha a megholtak élnek, a másvilágon is tudnak szeretni és szeretnek, s ha üdvözültek, a szavuk még nagyobb lett Isten előtt, tehát szeretetük hathatósabb, mint földi életükben volt, mikor még gyarlók voltak s ők is csak küzdöttek az örök üdvösségért.

Világos, hogy az üdvözülteket kérni is lehet arra, hogy segítsenek bennünket s még világosabb, mert a legelemibb követelmény, hogy a mi kérésünket hallják, értik és tudomásul is veszik.

Az üdvözülés azt jelenti, hogy valaki szentté vált (mert nemcsak azok szentek, akik szentté vannak avatva). Büntetés lenne egy anya számára, ha ebben az állapotában még annyira se szerethetné a földön hagyott gyermekét s még annyira se tudna segítségére lenni, mint amennyire földi életében tudta segíteni és tudta szeretni. Milyen üdvösség, milyen boldogság lenne az, melyen még a szeretetet se lehet gyakorolni, amelyben tehát a legszentebb emberi tevékenység van megbénítva van tétlenségre kárhoztatva?

Világos tehát, hogy a szentek s általában minden üdvözült még jobban hallja a mi kérésünket, mint földi életében hallotta (ha nem így lenne, akkor nem tökéletesülés lenne a megdicsőülés, hanem eltökéletlenedés), hogy még nagyobb jóakarat van benne kérésünk teljesítésére, mint akkor volt, mikor még a földön élt (mert a szentek bizonyára jobbak, mint mi) és még nagyobb hatalmuk van kérésünk teljesítésére, mint amekkora akkor volt, mikor még földi emberek voltak.

Kétségtelen tehát, hogy lehet és érdemes a szentekhez imádkozni, s még kétségtelenebb, hogy ez istentisztelet, nem pedig Isten számára visszatetsző dolog. Hogy például a Szűz Máriához való imádságnak nincsen semmi értelme, csak az mondhatja, aki azt hiszi, hogy Szűz Mária megsemmisült halálakor, tehát ma már nem él. Ha ugyanis él, akkor bizonyára nem a kárhozatban él. Aki pedig a mennyben van, bizonyára még okosabb, még jobb és még hatalmasabb, mint amilyen földi életében volt. Ki látott már olyan szentet, aki él és megdicsőült ugyan, de tétlenségre van kárhoztatva, nem tud semmit arról, ami a földön szeretteivel történik, még kevésbé van abban a helyzetben, hogy segíteni tudjon rajtuk? Ilyen "üdvözülést" lehetetlen elképzelni, mert inkább büntetés, mint jutalom volna.

Az ilyen feltevés logikátlanságát nagyon sok protestáns teológus is belátta, s nemcsak az adventisták tanítják, hanem baptista, sőt lutheránus lapokban is többször találkoztam azzal az állítással, hogy a halállal nemcsak a test hal meg, hanem megsemmisül a lélek is és mint a testet, a lelket is majd csak a világ végén támasztja fel újra az Isten.

Eszerint tehát azért nem kell és nem is lehet se Szűz Máriához, se a szentekhez imádkozni, mert jelenleg ők nem léteznek. Majd ők is csak velünk együtt fognak újra életre kelni, feltámadni a világ végén. Ezek a protestáns teológusok tehát nyíltan elismerik, hogy ők most még nem hisznek az örök életben, annak kezdetét kitolják a világ végére. Szerintük jelenleg még nincs örök élet (tehát pokol se), hanem majd csak a világ vége után lesz.

Ez a felfogás annyiban okos és logikus, hogy megoldja azt a kérdést, miért nem imádkozik a protestáns a szentekhez, általában hogy miért nem hisz egyáltalán szentekben s miért felesleges szerinte a holtakért is imádkozni. (Érdekes, hogy e legutóbbiban is egyetért kivétel nélkül minden protestáns felekezet, pedig ugyancsak ritkaság, hogy ők valamiben egyetértsenek. Láthatjuk, hogy amihez nem hit, hanem hitetlenség, amihez tagadás kell, abban könnyen egyetértenek.)

Annyiban is logikus ez a magyarázat, hogy azzal is számol, hogy az örök boldogság fogalmával összeegyeztethetetlen a szentek, tehát az üdvözültek olyan elképzelése, hogy élni ugyan élnek, vannak és boldogok is, de a velünk való érintkezésre már nem képesek, nem is tudnak róla, mi történik velünk itt a földön, nekünk pedig felesleges hozzájuk folyamodnunk, mert még ha értenék is, amit kérünk tőlük, segíteni nem tudnak rajtunk, mert ha ők segítenének rajtunk, az sértené Isten egyedül való fönségét. Csak arra nem gondolnak ezek a bölcs teológusok, hogy akkor, mikor ezeket a logikátlanságokat kiküszöbölik, beleesnek egy másik logikátlanságba, az említetteknél még sokkal nagyobba.

Milyen Isten lenne ugyanis az, aki testi fogantatásunkkor a testünkön kívül megteremti a lelkünket is, aztán a testi halálunkkor a lelkünket is megsemmisíti. Mivel ugyanis a lélek - mint láttuk - természeténél fogva halhatatlan, testi halálunkkal csak úgy semmisülhetne meg a lelkünk is, ha Isten csodát tenne, azaz ismét külön beavatkozna a természet törvényeibe s azt, amit 40-70 évvel előbb közvetlen beavatkozással megteremtett, most ugyanilyen közvetlen beavatkozással megsemmisítené? Ha lerontaná előbbi alkotását, de csak azért, hogy a világ végén aztán újra megteremtse, de most már aztán végleg? Miért teremtette azonban az Isten az emberi lelket halhatatlannak, ha a halállal mégis meghal a lélek is? S ha már meghal halhatatlansága ellenére is, miért teremti meg újra, de most már végleg, halhatatlannak? Mindez se Isten végtelen bölcsességével (következetességével és logikusságával), se változhatatlanságával nem egyeztethető össze.

Láttuk, hogy az Isten tehet csodát, de nem tehet minden szíre-szóra és nem tehet ok nélkül, tehát nem tehet logikátlan csodát. Ha az Isten azt akarja, hogy a lélek örökké éljen, azaz, ha halhatatlannak teremti, akkor miért semmisíti meg halálunkkor? Ha pedig halálunkkor megsemmisít, miért teremti meg újra a világ végén?

Az érthető, hogy a test meghal, mert Isten azt romlandónak és halandónak teremtette. A test halála tehát nem következetlenség Isten részéről, mert hiszen csak az következik be általa, amit Ő, mint a testek törvényét, öröktől fogva megállapított. A lélek azonban nem természeténél fogva hal meg, azaz enyészik el, hanem természete ellenére. Azon természete ellenére, melyet Isten oltott bele. Ez tehát következetlenség, megváltoztatása annak, amit Isten előzőleg, mint véglegeset megállapított.

Mikor Isten a világ végén a testünket feltámasztja, szintén nem kell megváltoztatnia egy régebbi végleges elhatározását, mert hiszen a halállal testünk anyaga nem pusztult el, hanem csak részeire bomlott. Ezeket a feltámasztással csak újra összeszedni kell. A lélek azonban, mely egységes és nem áll alkatrészekből, nem bomolhat fel, hanem csak megsemmisülhet, ehhez pedig Isten közvetlen beavatkozása, azaz csoda kell, mert a természet épp úgy nem ismer megsemmisülést, mint ahogyan teremtést, semmiből való létrehozást nem ismer. A világ végén tehát Istennek újra csodát kell tennie, mikor a lelket újrateremti s erre az újabb csodára csak azon másik csodája miatt van szükség, melyet akkor tett, mikor a test halálával - annak ellenére, hogy halhatatlannak teremtette - a lelket is megsemmisítette. Csupa ellentmondással, csupa következetlenséggel van hát dolgunk.

Kétségtelen tehát, hogy Isten nem járhat el úgy, mint a protestantizmus gondolja. A dolog csak úgy lehetséges, ahogyan a katolicizmus tanítja.

Ha pedig Isten ezen állítólagos következetlenségének, hogy halhatatlan lelket teremt, aztán halhatatlansága ellenére is megsemmisíti, hogy később megint újra teremthesse, az okát kutatjuk, magyarázatul mást nem találhatunk, mint csak azt, hogy az emberek földi életükben ne imádkozhassanak azokhoz a lelkekhez, akik már üdvözültek, azok pedig ne segíthessenek a földi embereken. Ha ugyanis a protestantizmus elismerné, hogy ezek az üdvözült lelkek haláluk után már az utolsó ítélet előtt is élnek, de viszont rajtunk mégse segíthetnek, akkor azt is el kellene ismernie, hogy az üdvözültek szelleme tétlenségre van kárhoztatva (ami ellenkezik az ő boldogságukkal) s ki van zárva a szeretet gyakorlásából (ami pedig a jóságukkal ellenkezik). Sajátságos azonban, hogy a protestánsok szerint Isten ezen a lehetetlen helyzeten nem úgy segít, hogy a menny lakóit engedi tevékenykedni és a földön küszködő embertársaik iránt a szeretetet gyakorolni, hanem ehelyett inkább megsemmisíti őket, de csak azért, hogy őket később majd újra megteremtse. Akkor ti., mikor már nem lesznek emberek a földön, akiken segíteniük lehetne.

Éppen olyan eljárás lenne ez, mintha egy gépgyár konstruktőr-mérnökei a gyár azon már legyártott mozdonyait, melyek számára egyelőre nincs foglalkoztatási lehetőség, hogy hiába ne álljanak, eladják ócskavasként, hogy majd ha újra szükség lesz rájuk, teljesen újakat gyártsanak. De ez a most ismertetett protestáns teológia szerinti isteni eljárásmód még ennél is ostobább lenne, mert hiszen azoknak a haláluk után egész a világ végéig tartó időre megsemmisített szent lelkeknek ez idő alatt nem kellene tétlenül élniük, mint a felesleges mozdonyoknak, mert hiszen látjuk, hogy a lelki tevékenységre és a szeretet gyakorlására ez idő alatt is mennyi hasznos munkát adnak nekik kéréseikkel a jámbor katolikus hívek. Mire való hát az ideiglenes megsemmisítés?

Tudvalevő azonban, hogy adventistákkal és baptistákkal nem nagyon lehet a józan ész alapján érvelni. Ők vallási dolgokban megvetik az emberi észt és egyedül csak az Írásra adnak. Nekik mindent a Bibliából kell bebizonyítanunk. Ezért hát közöljük velük, hogy amit most a józan ész alapján kimutattunk, a Biblia bizonyítja. Az evangélium ugyanis azt mondja, hogy Uruk színeváltozásakor a hegyen megjelent Mózes és Illés és az ott jelenlevő három apostol füle hallatára társalogtak vele. (Mt 17,1-8; Mk 9,2-8; Lk 9,28-36) Hogy lehet ez, ha Isten halálukkor megsemmisítette a lelküket is és majd csak az utolsó ítélet után fogja feltámasztani őket újra?

Igaz, az adventisták azt mondják, hogy az utolsó ítélet s vele a világ vége már itt is van, de hát a bajon még ez sem segít. Ha ugyanis a világ vége most már itt is van, akkor is kétségtelen, hogy 2000 évvel előbb, Krisztus Urunk idejében még nem volt itt. A Szentírásból viszont azt látjuk, hogy Mózes és Illés már 2000 évvel ezelőtt - de haláluk után ezer évre - is éltek, sőt "társalogni" is tudtak. Ha tehát protestánsaink ennek ellenére is ragaszkodnak "teológiájukhoz", csak úgy segíthetnek magukon, ha felteszik, hogy Isten Mózest és Illést kivételesen Krisztus kedvéért akkor is újra teremtette, de Urunk színeváltozásának megtörténte után, nehogy az emberek imádkozhassanak hozzájuk, újra rögtön megsemmisítette őket. Őket tehát Isten a világ végén már nem is másodszor, hanem harmadszor fogja megteremteni.

Mózes és Illés esetéből tehát láthatjuk, hogy a holtak lelke nemcsak a világ végén fog feltámadni, hanem él már most is. Nem is lehetséges az, hogy ami halhatatlan, az ne éljen mindig attól kezdve, hogy megteremtetett.

Állításunkat bizonyítja egyébként Krisztus Urunknak a dúsgazdagról és a nyomorult Lázárról mondott példabeszéde is (Lk 16,19-31), mert abból is láthatjuk, hogy mind a dúsgazdag, mind a nyomorult Lázár egyformán élt halála után is és már az utolsó ítélet előtt is. A dúsgazdag a pokolban, Lázár Ábrahám kebelén, azaz a mennyországban. S látjuk belőle azt is, hogy még ez a gonosz dúsgazdag is mennyire törődött ott a másvilágon itt a földön még élő rokonaival. Lázárt akarta visszaküldeni a földre, hogy rokonait figyelmeztesse arra, hogy van pokol s hogy óvja őket attól, hogy ők is odakerüljenek. Ezek után hogy lehet feltenni, hogy ezzel az elkárhozott dúsgazdaggal ellentétben a szentek s Jézus anyja viszont mit se törődnek velünk? Hogy őket nem érdekli már se a mi bajunk, se a mi imádságunk?

Kétségtelen tehát, hogy az örök élet helyes fogalmához szorosan hozzátartozik a szentekkel való érintkezésünk lehetősége s az a hit, hogy ők rajtunk segíteni tudnak földi életünkben.

De - mondják protestánsaink - a szentekhez való imádkozás egyenesen a józan ésszel ellenkezik. Hiszen tagadhatatlan, hogy a szentek s köztük még Szűz Mária is emberek voltak s ma is azok, ha léteznek még. Az emberek lelki tehetségei azonban végesek még akkor is, ha még oly dicső emberek voltak s ha még úgy üdvözültek is. Kétségtelen, hogy még Szűz Mária se mindentudó, tehát annak az ötven- vagy százezer embernek az imádságát, mely esténként egyszerre feléje száll és hozzá van intézve, nem értheti meg mind, mert véges emberi értelmével egyszerre ennyi dologra nem vigyázhat, ennyiféle dolgot egyszerre nem tarthat a fejében. Isten részéről ez lehetséges, de Szűz Mária vagy a szentek részéről nem.

Van ugyanis a földön 500 millió katolikus és 200 millió görögkeleti, tehát 700 millió olyan ember, aki Szűz Máriát tiszteli és hozzá imádkozik. Mivel ezek nagy része egyszerű falusi ember, e 700 millió közül legalább 400 millió feltétlenül imádkozik minden lefekvéskor. Mivel átlagban este kilenc körül fekszenek le az emberek, ez idő tájban ugyanazon időben talán egy millió ember is imádkozik Szűz Máriához és kér tőle valamit, egyik ezt, a másik azt. Lehetetlen, hogy ő erről mindről tudomást szerezzen s eszében tarthassa, ki mit akar. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek az imádságok kárba vesznek, s így ostobák és feleslegesek.

Igaz, feleljük erre, hogy se Szűz Mária, se a szentek nem mindentudók, mert emberek, s azáltal, hogy üdvözültek, még nem váltak mindentudókká. Bölcseletileg is bebizonyítottuk már, hogy egyetlen lényen, az Istenen kívül nem is lehet más mindentudó. De a véges emberi természet egyébként se bírná el a mindentudóságot. Végtelen csak az lehet, aki maga a lét, aki azonos vele, nem pedig az, aki a Léttől a lét kisebb vagy nagyobb fokát megkapta.

Ezzel szemben azonban igaz az is, hogy az üdvözültek Istent színről színre látják, vagyis olyan szoros kapcsolatban vannak vele, amilyen csak lehetséges. Színről színre látják Isten mindenhatóságát is és mindazt, ami Istenben végbe megy. Emiatt nemcsak azokról a kérelmekről tudnak, melyeket az emberek hozzájuk intéznek, hanem még azokról is, melyek közvetlenül Istennek vagy más szenteknek szólnak. Hasonlattal talán némileg úgy lehetne megértetni ezt a dolgot, hogy ha a tükröt nézzük, mi is látunk mindent, ami a szobában történik, még azt is, ami a hátunk mögött folyik le. Magunktól nem látnánk, de a tükör lehetővé teszi számunkra, mert közvetít részünkre. Így vannak a földi világ eseményeivel azok is, akik Isten boldogító látására eljutottak. Az Isten színről színre való látása többek között ezt is jelenti számukra.

Az élet tevékenységből áll s a lélek tevékenysége az igazság élvezete (ez értelmünk tevékenysége) és a szeretet gyakorlása (akarati tevékenység). A tétlenségre kárhoztatott lélek nem lehet boldog. Hiszen még a hosszabb időn át tétlenségre kárhoztatott test is megbetegszik. Az üdvözült lelkek az Isten színről színre való látása által állandó tevékenységhez jutnak. Ez a szellemi tevékenység elsősorban Isten tökéletességeinek és igazságainak megértésében, élvezetében és szeretetében áll, de világos, hogy másodsorban vonatkozik az anyagvilág és az emberiség dolgainak ismeretére és az irántuk való érdeklődésre és szeretetre is.

Isten mindentudásának szemlélete ezt lehetővé teszi az ember számára, legalábbis a föld és az emberek dolgait illetően feltétlenül. Se a teremtett világ nem végtelen ugyanis, sem az emberek száma nem végtelen. Semmi akadálya nincs tehát annak, hogy nemcsak Szűz Mária, hanem akármely más, az üdvözülés állapotában lévő ember, minden, a földön még élő ember, sőt az egész teremtett világ dolgaival is egyszerre tisztában legyen és így minden ember imádságát egyszerre tudja és értse akkor is, ha nem egymillió, hanem egybillió ember kérne tőle ugyanazon időben más és más dologban segítséget. Az egybillió se végtelen ugyanis, tehát beleférhet a véges emberi lélekbe, mikor az Istentől való megdicsőítés, tehát annak a legnagyobb jutalomnak állapotában van, melynek adományozására csak Isten képes, és világos, hogy Isten egyedül csak arra nem képes, hogy mást is Istenné tegyen, azaz, hogy még mindentudását és mindenhatóságát is megossza valakivel. Mást mindent megtehet s az üdvözültekkel meg is tesz. Hiszen meg is mondta: Olyanok lesztek, mint az istenek (Ter 3,5).

Aki az állam feje körül van, sok mindent tud, kivált, ha egy olyanfajta államról van szó, mint például a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Világos, hogy aki egyenesen Isten közelében él, annak a látóköre és tevékenységi köre is ennek megfelelően méretezett. A végtelenre és a végtelen felfogására ember természetesen így se képes, de egymillió, vagy akár ezermillió ember ügyeinek ismeretre és intézésére igen. Képes ennél még többre is, csak arra nem, ami már valóságos végtelen. De láttuk, hogy valójában még a mennyiségtanban végtelennek mondott szám se igazi végtelen, csak mi mondjuk annak. A valóságban csak meghatározhatatlanul sok. Semmi lehetetlenség sincs azonban abban, hogy annak az embernek a szellemi képességei, aki nemcsak Isten környezetében tartózkodik, hanem valóságban benne él az Istenben, meghatározhatatlanul nagyok ne legyenek, azaz az Ő segítségével akár a metafizikai végtelenig is ki ne tágulhassanak. Aki tehát Istent színről színre látja, egyszerre minden emberről tudhat, mindegyiknek szavát értheti és megjegyezheti, mindegyiket szeretheti és mindegyiken segíthet. Ahogyan a bűn és szenvedély korlátozza, szűk határok közé szorítja mind szellemi képességeinket, mind szeretetünket (ezt különösen), épp úgy tágítja ezt az üdvözülés, a tökéletes szeretet állapota. Hiszen éppen ebben áll, éppen ez a lényege annak a jutalomnak, melyben az üdvözülés által részesülünk.

Amit az eszünk ilyen módon tudtunkra ad, azt megerősíti a Szentírás is. Tóbiás például (a róla nevezett szentírási könyvben) nem is Rafael főangyalhoz imádkozott, hanem Istenhez (Tób 3,16), mégis, mikor utána Rafael megjelent neki, ezt mondta: Hallottam imádságodat, mikor az Úr trónja előtt álltam (Tób 12,12-15). (Mivel Istennek nincsen trónja, hiszen teste sincs, mellyel a trónra felüljön, s mivel az angyal se állhatott a trón előtt, mert az angyalnak sincsen teste s így lábszára se, amelyen álljon (mivel az angyaloknak nincsen testük, természetesen szárnyuk sincsen), világos, hogy az antropomorfisztikus kifejezés, melyet nem lehet szóról szóra érteni, hanem azt jelenti, hogy hallottam imádságodat, mivel Istent színről színre látom.)

Tehát nemcsak Isten, hanem az angyal is tudott Tóbiás imádságáról. Az angyal is tudta, hogy Tóbiásnak mi a baja és mi a kérelme. Pedig hát ha ezt az angyal tudhatta, akkor bármely ember, aki már üdvözült, épp úgy tudhatja, mert hiszen amire egy angyal képes, arra egy ember is képes lehet. Szűz Mária egyenesen az angyalok és arkangyalok királynője.

Az angyalok épp oly véges teremtmények, mint mi, emberek vagyunk. A zsoltár azt mondja, hogy az ember csak egy kicsivel kevesebb, mint az angyal, Szent Pál azonban egyenesen azt állapítja meg, hogy mi még az angyalok felett is ítélni fogunk (1Kor 6,3). Szűz Mária tehát ember létére is lehet az angyalok királynője.

Mivel azonban Tóbiás könyve a közé a hat szentírási könyv közé tartozik, melyet a protestánsok nem fogadnak el szentírásként s így a belőle vett bizonyíték számukra nem bizonyíték, hozunk fel bizonyítékot olyan szentírási könyvekből is, melyek még számukra is bizonyítékot jelentenek, mert az ő megcsonkított Bibliájukban is megtalálhatók.

Az Ószövetségből például megtudhatjuk, hogy az akkor már meghalt, illetve mennybement Illés próféta is tudott mindent, ami azóta a földön történt. Krisztus Urunk pedig azt mondta, hogy ha egy bűnös megtér a földön, akkor nagy az öröm Isten angyalai között (Lk 15,10). A Megváltó e kijelentése világosan bizonyítja, hogy nemcsak Isten tud mindenről, ami a földön történik, hanem az angyalok is, akik jóságukban és szeretetükben rendkívül örülnek annak, ha mi itt a földön jók vagyunk vagy bűnünkből megtérünk. Ha pedig az angyalok így vannak velünk, akkor világos, hogy a már az angyalok közé került üdvözültek, a szentek is hasonlóképpen vannak.

A protestantizmus fő érve a szentek közbenjárása s ennek következtében a hozzájuk való imádság ellen az, hogy a Biblia szerint csak egy közbenjárónk van nekünk az Atyánál s ez az ő egyszülött fia, Jézus Krisztus. Világos, hogy ez is igaz, tehát olyan értelemben vett közbenjárónk, mint Jézus, senki más nem lehet. Épp oly világos azonban az is, hogy ez az igazság egyáltalán nem teszi lehetetlenné, sem helytelenné azt, hogy mellette lehessenek más, alacsonyabb rendű közbenjáróink is.

Ha nem így lenne, akkor a gyermekéért imádkozó anyát, a vőlegényéért imádkozó menyasszonyt is leinthetnénk azon a címen, hogy hagyd abba, te szentségtörő, hát nem tudod, hogy nekünk, embereknek csak egy közbenjárónk van, Krisztus? Mi címen akarod tehát te is annak feltolni magadat?! Pedig hát jól tudjuk, hogy a szegény anya és a szegény menyasszony teljesen távol áll az ilyen szentségtörő elbizakodottságtól s nincs semmi más bűne, mint csak az, hogy nagyon szeret. Hát a szentek is csak ezért és csak így közbenjáróink.

Természetes, hogy ezek az akár még a földön élő, akár már megdicsőült emberi közbenjárók egész más rendbe tartoznak mint Krisztus Urunk közbenjárása s ahhoz természetesen még csak nem is hasonlíthatók. Krisztus Urunk a mi egész üdvözülésünk forrása, az Ő kereszthalála minden ember üdvözülésének alapja és egyetlen elengedhetetlen feltétele. De azért az is tagadhatatlan, hogy ha egy jó anya szüntelenül ostorozza az eget elzüllött fia megtéréséért, azért ő is közbenjáró Istennél a fiáért, még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem szent, hanem maga is tele van gyarlóságokkal. Az is kétségtelen, hogy csak meghibbant észjárással lehet az ő könyörgését arra magyarázni, hogy ez sértő Krisztus Urunkra, az egyedüli közbenjáróra.

Nemcsak a bűnös földi ember, hanem az üdvözült szentek is olyan messze állnak Jézus Krisztustól, amilyen messze áll Isten a teremtménytől, a végestől. De ebből az igazságból semmiképpen se következik az, hogy csak Jézusnak szabad Istent engesztelnie, nekünk nem, csak neki szabad könyörögnie, nekünk nem, csak neki szabad szeretnie, nekünk nem. Sőt mindebből éppen az következik, hogy nekünk is úgy kell tennünk, ahogyan Ő tett és tesz, tehát nekünk is nemcsak szabad, hanem kell is könyörögnünk, közbenjárnunk másokért.

Még kevésbé következik az, hogy Jézushoz, mint Istenhez és emberré lett legfőbb közbenjárónkhoz nekünk tilos más, nálunk érdemesebb emberek közvetítésével fordulnunk. Éppen ellenkezőleg. Isten előtt ez csak kedves lehet, mert alázatosság, a bűntudat jele az, ha mi jobban szeretünk hozzá nem közvetlenül, hanem édesanyja vagy más már megdicsőült s nálunk sokkal érdemesebb emberek közvetítésével fordulni.

Mind az imádkozó földi anya, mind a mennyben értünk imádkozó megdicsőült szentek, mind a Boldogságos Szűz, Krisztus végtelen értékű megváltásához s ebből folyó közbenjárói mivoltához folyamodnak, mikor valakiért közbenjárnak, mikor valaki érdekében könyörögnek. Nem Jézus közbenjárói mivoltának mellőzésével vagy lekicsinylésével történik ez tehát, hanem éppen azért, hogy ezt az Ő megváltását a magunk számára biztosítsuk s ezt a legfőbb közbenjárást a magunk számára megszerezzük. Szerintünk is csak egy közbenjáró, mert csak egy megváltó van, Jézus. Se közbenjárók, se szentek nem lehetnének, ha Jézus, ha megváltás nem lett volna. Szűz Mária, az istenanya különösen nem lehetne Jézus nélkül. Minden Jézus közbenjárásával és közbenjárásáért történik, csak az egyik közvetlenül, a másik közvetve.

Arany János kálvinista volt, de mivel jól ismerte az emberi lelket, a Toldi szerelmében még ő se magához Nagy Lajoshoz küldi könyörögni Toldi Miklós anyját bűnbe esett fiáért, hanem a király anyját kéri meg, hogy eszközöljön ki fia számára kegyelmet fiánál. Nem őrültség volna-e ebből azt következtetni, hogy ezzel Toldiné megsértette a magyar alkotmányt, mely minden hatalmat a király kezébe ad és semmit se az anyjáéba? Hát épp oly őrült okoskodás az is, hogy Jézusra, mint Istennél legfőbb, sőt egyetlen közbejárónkra sértő az, ha nem egyenesen hozzá, hanem anyjához vagy barátaihoz (így nevezte Ő maga azokat az embereket, akik Őt szeretik és híven szolgálják) fordulunk, hogy szóljanak, könyörögjenek Nála érdekünkben. Ezzel Jézus egyedüli közbenjáró volta még jobban kidomborodik, nem pedig megsérül vagy elhomályosodik.

A Bibliából se látjuk, mintha Isten rossz szemmel nézné a Jézuson kívüli, emberi közbenjárókat. Éppen ellenkezőleg. Ábrahám is közbenjárt a szodomaiak érdekében, mivel rokona, Lót is ott lakott, mégpedig sikerrel járt közbe. (Ter 18,17-33) Míg Isten először minden további nélkül el akarta pusztítani a várost, Ábrahám közbenjárására még hajlandó lett volna neki megkegyelmezni, ha jók is vannak a városban, sőt a pátriárka újabb könyörgésére még e feltétlenül kikötött jók számát is hajlandó volt mindig kisebbre leszállítani.

A Királyok Könyvében (2Kir 19,34, 20,6) így beszél az Úr: "Megvédem ezt a várost, megoltalmazom, magam miatt, s szolgámnak, Dávidnak kedvéért!" Általában igen sokszor hangsúlyozza, hogy Dávid miatt, Dávid érdeméből tesz jót utódaival. Dániel könyve 3. fejezet 35. versében pedig ezt találjuk: "Ne vondd meg tőlünk irgalmadat kedveltedért, Ábrahámért, szolgádért, Izsákért, és szentedért, Izraelért." Pedig ekkor már se Ábrahám, se Izsák, se Jákob (Izrael) nem élt. Láthatjuk tehát, hogy nemcsak Isten akaratával vagy a Szentírással nem ellenkezik Istent az Ő szentjei miatt, az ő érdemeikért, tehát az ő közvetítésükkel kérni, hanem ezt egyenesen a Szentírás ajánlja nekünk és hangsúlyozza, hogy miattuk és az ő kedvükért bocsát meg nekünk az Isten.

Még a szentek ereklyéinek a protestánsoktól annyira elítélt, sőt valósággal utált tiszteletére is hozhatunk fel bizonyítékokat a Szentírásból. Az Apostolok Cselekedeteiben (19,11-12) ezt találjuk: "Az Isten rendkívüli csodákat is tett Pál által. Így például betegekre tették az általa használt törülközőket és fejkendőket, és a betegség elhagyta őket, a gonosz lelkek meg kiszálltak belőlük."

Láthatjuk, mennyire katolikus a Szentírás és hogy az apostolok közvetlen tanítványai már mennyire olyanok voltak, mint a mai katolikusok. Az "ereklyeimádás" "babonáját" már náluk is épp úgy megtaláljuk, mint a mai pápisták körében, s láthatjuk, hogy a Szentírás ezen nemcsak meg nem botránkozik, mint egy protestáns elvárná, hanem helyesnek, sőt természetesnek tartja, Isten pedig ugyancsak a Szentírás szerint ezt a protestantizmus szerint tűrhetetlen eljárást és legsötétebb babonaságot csodákkal hagyta jóvá és jutalmazta meg.

Nem tagadható, hogy már a legelső "keresztyének" is katolikusok voltak, s hogy a Szentírás is az. A szentek tiszteletét illetően már az apostolok is teljesen úgy gondolkodtak és úgy viselkedtek, mint a középkor vagy korunk katolikusai.

 

A sok külsőség, szertartás

A sok szertartás, külsőség, fény, csillogás, pompa, csöngetés, gyertya, tömjén stb. se tetszik protestánsainknak a katolikus istentiszteletben. Hogy azonban ennek a nemtetszésnek fő oka az ellenszenv és az elfogultság, mutatja, hogy ugyanezen protestánsoknak viszont tetszik az a fény és pompa, melyet például a magyar nemzet fejt ki ünnepélyes alkalmakkor, sőt éppen nem ellenszenvesek neki még azok az ódon, bonyolult külsőségek, jelképek s szertartások se, melyeket az angol hivatalos- és közéletben lépten-nyomon tapasztalunk.

Pedig hát az, amit az angolok e téren művelnek, már kissé csakugyan sok a jóból. A mi Angliában járt protestánsaink mindezt mégis nemcsak le nem kicsinylik, mikor megírják, hanem egész jól látható, hogy élvezik, tetszik, sőt imponál nekik. Hogy tehát a katolikus egyház külsőségei viszont annyira ellenszenvesek nekik, hogy valósággal az idegeikre mennek, csak az lehet az oka, hogy az egyházat már eleve ellenszenvvel és türelmetlenül nézik.

Ha egy protestáns részt vesz katolikus istentiszteleten, ami legalább egyszer-kétszer életében mindegyikkel megtörténik, majdnem kivétel nélkül mindig ellenszenvvel távozik onnan. De természetének megfelelően ellenszenvét nem is fojtja magába, hanem hangos és gúnyos kifejezést is ad neki, sőt még utána évtizedek múlva is nemegyszer ezen nyargal. Az eretnekségnek ugyanis sohase szokott ismertetőjele lenni a szerénység. Az eretnek mindig fölényes, mindig különbnek tartja magát azoknál, mindig lenézi azokat, akiknek közösségétől elszakadt.

Egy református lány, mikor egyszer elment az éjféli misére, utána heteken át gúnyolódva beszélte mindenkinek: Képzeld, a pap elkezdett énekelni! (Nem tudta - szegény -, hogy Bibliája szerint, melyet állítólag olyan sokszor szokott olvasni, Dávid nemcsak énekelt, hanem még táncolt is a frigyszekrény előtt! Pl. 2Sám 6,1-21)

Egy másik protestánst (szintén nő) ugyancsak egy misén való megjelenése után élményeit elbeszélve nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen nehezen tudta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen, mikor a mise végén a pap már harmadszor kezdte el ugyanazt az "Üdvözlégy Máriá"-t. (Nem tudta, hogy a Szentírás is egymás után háromszor is mondja, hogy "szent, szent, szent, a seregek Ura, Istene" (Iz 6,3, Jel 4,8), sőt hogy Krisztus Urunk is egymás után háromszor is mondta Szent Péternek, hogy legeltesse bárányait (Jn 21,15-17), sőt azt is mondta, hogy "szüntelenül imádkozzatok" (Lk 21,36). Azon meg viszont nem csodálkozhatnak, hogy egy szegény együgyű katolikus nem olyan nagy tehetség, mint egy értelmes kálvinista, aki ha szüntelenül imádkozik, akkor is mindig mást tud mondani.)

Egy somogyi majdnem (lehet az is, hogy valóságosan) analfabéta kálvinista parasztasszony egy olyan eldugott faluban, mely 20 kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól, egyik katolikus rokonának temetésén a "Circumdedderunt" éneklése alatt nem győzte rángatni mellette álló katolikus rokonának szoknyáját: "Sógorasszony! Maga érti ezt? Sógorasszony, maga érti ezt? Sógorasszony, én ezt nem értem!" (Míg végül a "sógorasszony" hasonló analfabéta létére is nagyon okosan végül azt válaszolta neki, hogy "a Jóisten érti!")

A katolikus templomba néha betévedő, de a katolicizmus mibenlétét, értékét, erejét, lelki kincseit, fenséges tartalmát és megdönthetetlen igazságát természetesen nem is sejtő idegenek azt hiszik, hogy amit ott ők a szemükkel látnak, a fülükkel hallanak: a latin ének, a csengetések, a gyertya, a szenteltvíz és tömjén, a díszes szobrok és képek, az arany (vagy inkább csak aranyozott) csillogó kelyhek, ragyogó egyházi ruhák, az oltár körül sürgő-forgó sok pap (mert természetesen többnyire csak nagyobb egyházi ünnepségek alkalmával kerülnek be ezek az idegenek a katolikus templomba), az állandó hajlongások, térhajtások és kézcsókok teszik a katolikus vallást. Nem is sejtik, hogy ilyesmit a katolikusok se látnak sokkal többször, mint ők, mert ilyen nagy ünnepségek (például bérmálás és püspöklátogatás) számukra is nagyon ritkán vannak. Egyébként pedig ezek s általában a külsőséges szertartások a katolicizmusban talán még annál is kevesebbet számítanak, mint a "puritán" kálvinizmusban.

A nagyközönség azt hiszi, hogy a papnövendékek a papnevelőben érettségi után még öt (sőt sok helyen még több) éven át mindig csak azt tanulják, hogyan kell misézni, keresztelni, temetni, hajlongani, körmeneteket vezetni, tömjénezni. Az igazság pedig az, hogy ezeket a dolgokat a papnevelő intézetekben úgyszólván egyáltalán nem is tanítják (engem legalábbis nem tanítottak rá) s az újonnan felszentelt pap azt, hogy hogyan kell temetni (mert nem minden faluban történik egészen egyformán), azt inkább ministráns korában tanulja meg, pap korában meg akkor kérdi meg a kántortól útközben, mikor pályája elején legelőször megy a kántor kíséretében a halottasházhoz.

A katolikus papnak érettségi után, ha Rómában végez, hét, ha a pesti egyetemen vagy Esztergomban, hat, de minden teológiai főiskolán legalább öt évet kell járnia. A sok tantárgy között azonban, amit ott e hosszú évek folyamát tanulnia kell, a szertartástan csak az utolsó évben kerül elő s akkor is csak heti egy órában s akkor is csak mint a legjelentéktelenebb tárgy.

Azok a szertartások és külsőségek, melyeket a kívülállók a katolicizmus lényegének gondolnak, körülbelül csak annyit számítanak az egyházban mint a Lánchíd fejénél jobbra is, balra is a kőoroszlánok. A híd építői azokat is oda tették, nem is feleslegesek ott, mert hiszen az embernek nemcsak hasznossági igényei vannak, hanem művésziek és kedélyi természetűek is. De ha a viszonyok rendkívüliekké válnak s például a kőoroszlánok egyikét vagy akár mindkettejét elbombázták onnan, de maga a híd megmaradt, akkor nem sok hiányukat érezzük.

Az egyháznak is vannak szertartásai, mert az embereknek, s különösen az egyszerű embereknek, a tömegeknek azok is kellenek, de ha a rendkívüli viszonyok akadályozzák vagy lehetetlenné teszik őket, csak miattuk még keveset kesergünk s még nem nagyon emlegetjük az egyházüldözés kegyetlenségét. Ezek nélkül ugyanis még egész jól meg tudnánk lenni.

A lutheránusok például keresztet tesznek templomukra, mint mi, istentiszteletükön gyertyát gyújtanak, mint mi, oltárképet is használnak, mint mi, az úrvacsorához is ostyát használnak, mint mi, nem pedig kenyeret. A kálvinistáknál mindezt hiába keressük, de azért a katolikus egyház egy cseppet se tartja a lutheránus felekezetet kevésbé eretneknek, mint a kálvinistát. Nem a külsőségek fontosak ugyanis, hanem a hit, a hitben pedig (illetve a hitetlenségben) nagyjából egyezik ez a két protestáns felekezet.

Az anglikán felekezetben viszont még a miseruha, a püspöksüveg, a pásztorbot, sőt a tömjén is megtalálható, még a kanonokok, prépostok és apátok is megvannak. Emiatt még nagyműveltségű protestánst is találtam, aki, mikor Amerikában volt, szentül meg volt győződve, hogy katolikus templomban volt, mikor anglikán istentiszteleten vett részt. A katolikus egyháznak azonban annyira mellékes mindez, hogy egy cseppet se tartja közelebb állónak magához az anglikán protestánst, mint a szertartás nélküli s még keresztet se használó kálvinistát. Egyik épp olyan eretnek neki, mint a másik.

Ellenben a görög és örmény katolikust nemcsak eretneknek nem tartja, hanem még azt se bánja, ha a saját hívei is az ő miséjükre járnak, akár kivétel nélkül mindig. Pedig külsőleg annyira más ott minden, hogy aki sohase látott még ilyen szertartást és járatlan a dologban, el se tudja hinni, hogy ez katolikus istentisztelet. Mégis mindegy az egyháznak, mert ő csak a belsőt, a hitet nézi, neki csak ez a fontos. A külsőségekre a katolicizmus még sokkal kevesebbet ad, mint a "puritán" kálvinisták.

Az, hogy az igazságot milyen külsőségek veszik körül, egyáltalán nem nézi a római egyház. Ha katolikus köt görög vagy örmény katolikussal házasságot, esze ágában sincs ezt vegyesházasságnak tekinteni s egyáltalán nem fáj neki, ha az utódok nem a római szertartás (de igenis a katolikus igazság) szerint imádják majd az Istent. (Ilyenkor egyébként az a szabálya az egyháznak, hogy minden gyerek olyan szertartású legyen, mint amilyen az apa, tehát miatta még minden gyermek is lehet görög szertartású.)

A katolikus egyháznak csak azért vannak szertartásai, mert bölcs és jó emberismerő s ezért jól tudja, hogy az embernek nemcsak az eszét, a fülét és a kedélyét is kell foglalkoztatnia, ezt is le kell kötni, ha a lelkét kezében akarja tartani. Ez a szabály annál inkább áll, ha egyszerű emberekről, tehát tömegekről van szó.

A műveltek között már nagyobb számmal vannak, akiknek a szemében a külsőség felesleges, sőt köztük olyanok is akadnak, akiknek a külsőség egyenesen ellenszenves. Ezek azonban már különcök. Én magam is többé-kevésbé ez utóbbiak közé tartozom. Nem is tudok én az oltár körül forgolódni és nem is forgolódtam körülötte még soha. Ez azonban éppen nem akadálya annak, hogy ne rajongjak az egyházért talán még jobban is, mint azok, akik forgolódni is szeretnek és tudnak. Nem is kényszerít az egyház senkit arra, hogy természetével ellenkezőleg imádja az Istent.

De viszont, ha én magam különc vagyok, annyi alázatosság és józan ész azért kell, hogy legyen bennem, hogy ezen a címen ne kívánjam azt, hogy a katolikus egyház ne az átlagemberek, hanem éppen a különcök és éppen az én különcségem szerint rendezze be nyilvános életét. De a katolikus szertartások, külsőségek és szokások annyira okosak és szépek, hogy minden különcségem ellenére még nekem is nemegyszer voltak felemelő érzéseim, mikor egyes imponáló vallási szertartások és demonstrációk tanúja voltam vagy a papoknak az oltár körüli forgolódását láttam.

Egyszer a József körúton, a Jézus Szíve körmenet alatt, a hátam mögött a tömegből ez az önfeledt kiáltás hangzott fel: Istenem, de szép ez a katolikus vallás! A megjegyzés mutatta, hogy az érzelmei túláradása miatt felkiáltó egy, az egyházon kívül álló egyén volt.

Gyermekkoromnak egyik legkedvesebb emléke, hogy Nagyboldogasszony napjának estéjén, a nyári szünet vége felé mindig ki szoktunk menni a Vasvárról hazaérkező búcsúsok elé, vagy egy óra járásnyira egész a Csicseri-forrásig, ahol a Csécsék magányos háza állt. Menetközben minden két-három percben találkoztunk velünk szemben hazafelé tartó, zászlók alatt vonuló és éneklő búcsúsokkal, a mienkétől eltérő, más-más népviseletben. (Nálunk akkor már nem is volt népviselet. Édesanyám leánykorában még nálunk is volt.)

Mikor elvonultak mellettünk, mindegyik csoporttól meg szoktuk kérdezni, hová valók. (A pócsi Máriához írt verse mutatja, hogy a kálvinista Adynak ugyanilyen kedves gyermekkori élményei voltak ezek a búcsúsok, mint nekem, s hogy ezek rá épp oly nagy hatást tettek, mint rám. Pedig azok a búcsúsok, akik az ő gyerekkorát tették színessé és poétikussá, nem Vasvárról, hanem Máriapócsról jöttek, s nem magyarok, hanem oláhok voltak.)

Mindig legutoljára jöttek, mikor már besötétedett, égő gyertyával a kezükben a mieink, a szentgrótiak. Zúgtak tiszteletükre a szentgróti harangok, s mire beérkeztek a városba, már ott volt szinte az egész város, noha lakóit egyébként nem lehetett valami nagy vallásosnak nevezni. Felemelő látvány volt látni őket a messze távolban, amint a sötétben és a nagy porban, melyet felvertek, csillogtak gyertyáik. Mikor pedig a templomhoz értek, az elibük menőkkel és hozzájuk csatlakozókkal szinte mindent elsöprő mérhetetlen tömeggé nőttek.

Emlékszem, hogy az egyik alkalommal a tömeg mindent elsodró lendülete, égő gyertyáik láttára és buzgó énekük és a harangzúgás közepette az öreg Káfmony (Kaufmann) néni (aki a mi házunkban lakott) azt mondta, hogy ha zsidóüldözés lenne és muszáj lenne áttérni, ő semmi más nem lenne, csak katolikus.

De nemcsak a kálvinista Adyra, hanem a szintén kálvinista Szabó Dezsőre is igen nagy hatást tettek ezek a búcsúsok, mert cikkeiben és beszédeiben ő is sűrűn emlegeti őket, mikor a katolicizmusnak a népre való nagy hatását hangsúlyozza, pedig ő már csak tanár korában és csak néhányszor látott ilyesmit Sümegen. Hát még Kapuvárott, a Rábaközben, hol a színmagyar népnek gyönyörű népviselete is van, milyen nagy esemény a búcsúsok hazajövetele!

A nép, a tömeg, a nagy ünnepet nagy eseménnyel akarja s szereti megünnepelni. Ezt jelenti számára húsvétkor a feltámadási és az úrnapi körmenet. Ezek a nagy vallási események színessé teszik robotoló élete egyhangúságát, változatossá, elevenné az életét. Találóan fejezte ezt ki egy katolikus faluból való legény, aki később kálvinista faluba került egy időre. Így beszélte el ottani élményeit a családi körben, mikor látogatóba hazament: Nem rosszak az emberek ott se, csak azért nem szerettem ott lakni, mert csak az újságból tudjuk meg, mikor volt karácsony vagy húsvét (mert nem volt éjféli mise karácsonykor s nem volt feltámadási körmenet húsvét előestéjén).

A Somogy megyei Inkén (de bizonyára másutt is) a kálvinisták (különösen természetesen az asszonyok) nagyhéten rendszeresen látogatják a szentsírt a katolikus templomban (de a világ minden kincséért át nem térne egyik se). Ugyanott a feltámadási körmenetre még a jó egy óra járásnyira lévő Sandról is tömegesen mennek be Inkére az ottani lutheránusok, pedig lelkészük is van helyben. Ugyancsak Inkén egy kálvinista parasztasszony, akinek egyetlen fia a harctéren esett el, állandóan azzal zaklatta a plébánost (noha a faluban kálvinista lelkész is van, sőt katolikus papot csak az első világháború után kapott a falu), hogy az ő fiáért is mondjon koporsós misét, mert ő látni akarja a fia koporsóját, melyet meglátnia neki nem adatott meg. Az egyszerű ember számára ilyen fontos a külsőség.

Ha nem lenne olyan fontos ez a külsőség, akkor kommunistáink se borították volna 1919. május elsején annyira vörösbe egész Pestet s 1945-től kezdve, második uralmuk idején se cifrázták, díszítették volna fel annyira üzemeik, hivatalaik homlokzatát, kapuit. De akkor Hitlerék se rendeztek volna állandóan tömegfelvonulásokat. Jellemző az is, hogy a protestáns Göring azt mondta, hogy az éjféli misének nagyobb a hatása, mint száz prédikációnak.

Meglepett s ezért még máig is megmaradt emlékemben egyik gimnazista korombeli, egyébként egészen különös viselkedésű, de tehetséges és az egyházzal szemben meglehetősen hideg osztálytársam megjegyzése, melyet azután tett, mikor egy adventi hajnali misén kivételesen ő is megjelent: "Még a legrosszabb akaratú ember se mondhatja, hogy ez nem szép és megható az egyházban".

Aztán még egy dologra fel kell a figyelmét hívnom azoknak, akiknek nem tetszik az egyházban a sok szertartás. Elfelejtik, hogy a kelet embere egész más, mint a nyugati ember. Sokkal külsőségesebb, sokkal szertartásosabb, sokkal inkább a formák embere, mint az. A magyar szertartásosságban és külsőségkedvelésen is a keleti eredet nyilvánul meg. De a magyar szertartásosság, tehát keleti jelleg, semmi a még keletebbre lakó kínaiak és japánok szertartásossága mellett. A keletiség az oka annak is, hogy a zsidó vallásban, a kereszténység keretei között pedig a görögkeleti egyházban még a katolikus egyházénál is több a külsőség és nagyobb a szertartásosság. Míg például nálunk tömjén csak az ünnepélyes miséken vagy temetéseken szerepel, a templomban például egy hónapban legfeljebb csak egyszer, addig görögkeleti istentisztelet vagy temetés el se képzelhető tömjén nélkül.

Ezzel szemben a protestantizmus minden felekezete nyugaton keletkezett, nyugati népek körében, sőt ráadásul még a nyugatiak között is legridegebb északi népek között. Ezért találunk náluk kevesebb szertartást, formalizmust és külsőséget, kevesebb művészetet és poétizmust. Ha tehát a protestáns furcsának találja a katolikus templomban a sok külsőséget, ha nem az elfogultság, sőt gyűlölet vezetné, hanem az intelligenciája, ellenszenv helyett egyenesen tiszteletre gerjedne, mert azt juttatná eszébe a dolog, hogy ez a vallás nemcsak négyszáz éves, és nyugati eredetű, mint az övé, hanem visszanyúlik Krisztus idejébe, aki szintén keleti ember volt és a keletieknek prédikált.

Ez a keleti származás nyomta rá a bélyegét az Anyaszentegyházra és látható még rajta ma is, noha már rég nyugati emberek egyháza elsősorban. Ez az oka, hogy bizonyos tekintetben furcsának tűnik fel az olyan nyugati ember előtt, aki nem szokott hozzá már gyermekkora óta, tehát például a protestáns nyugati ember előtt. Ennek azonban nem ellenszenvet, nem lenézést, nem alsóbbrendűnek nyilvánítást kellene eredményeznie a lelkében, hanem tiszteletet. Hiszen a régiség bélyege ez a katolicizmuson s annak bizonyítéka, hogy mint Krisztus, az egyház is keletről jött. Krisztus nemesi levele ez. Tiszteletet kíván, nem lekicsinylést.

Mikor a krajnai vagy csallóközi mocsaras vidékek golyvás embereinek gyermekei kicsúfolták a falun átmenő idegent, mert "még csak golyvája se" volt, az ő anyjuk is azzal dorgálta meg őket, hogy nem szabad lenézni a hibás, fogyatékos embert. Másutt, ahol máshoz vannak szokva, nem a golyvanélküliséget nézik le, sőt éppen a golyvát tartják fogyatékosságnak.

Az Olvasóra bízom annak eldöntését, hogy szertartások tekintetében ki a golyvás és kinek lehet dicsekednivalója vagy jogos felsőbbrendűségi érzése. A döntés egyébként nem fontos, mert a külsőség csak szokás dolga, s e tekintetben kinek-kinek az tetszik, amihez szokva van. Ha valakit csak a szertartások távolítanának el az egyháztól, azon igen könnyen lehetne segíteni. Ahogyan minden további nélkül meghagyta az egyház a kebelébe visszatérő keletieknek az övétől teljesen eltérő szertartásaik, sőt - de ezt már nem olyan szívesen - még papjaik nősülését is - épp oly szívesen vagy talán még szívesebben meghagyná (ha kívánnák) a protestánsoknak is a szertartástalanságukat, mint az ő szokásaiknak és ízlésüknek megfelelőt, ha csak ez lenne az akadálya náluk az igazság s vele Krisztus terhes, de mégis könnyű igája elfogadásának.

Egyelőre azonban - sajnos - nemcsak ez az akadály. Szégyen is volna, ha értelmes embereket ilyen csekélységek - az a külsőség, melyet éppen ők vetnek meg és kicsinyelnek le a legjobban - tartanának vissza a mindennél fontosabb igazság elfogadásától.

 

A latin nyelv

Ezzel se tudnak protestánsaink sehogy se megbarátkozni. De viszont ennek is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amellyel valójában bír. Ők az ő nagy érdemüknek tulajdonítják, hogy "az anyanyelv édes zengzetével" közelednek híveik felé. Nekünk pedig ebből azt kell következtetnünk, hogy szerintük a katolikus papság még a prédikációt is latin nyelven ontja ásítva tátogató, jobb sorsra érdemes szegény magyar paraszt hívei felé, s bizonyára még a gyóntatószékben is latinul dorgálja őket.

Nem értjük, hogy általában micsoda nagy dicsőség rejlik az anyanyelv "édes zengzete" használatában. Hiszen ezen az édes zengzeten csapák be egymást honfitársaink a piacon is, ezen folytatják trágár beszédeiket az utcagyerekek, ezen vezetik tévútra a népet szájhős demagógjaink, és ezen káromolják az Istent is és ezen csábítják a bűn útjára leányait a kerítők is.

Csak természetes, hogy a katolikus pap a jóra is ezzel az "édes zengzettel" buzdítja a magyart, mert bármennyire szeretne is erre a célra valami olyan nyelvet használni, melyen csak dicsérik az Istent, de nem káromolják, de hát mit csináljon, ha egyszer a magyar nép csak ezt a nyelvet érti s latinul, azon a nyelven, melyen ma már csak imádkoznak és tudóskodnak, de már nem gonoszkodnak az emberek, hiába szólna hozzájuk.

A protestantizmusnak ez az állítólagos nagy dicsősége tehát számunkra a képzelhető legtermészetesebb dolog, s nem győzünk rajta csodálkozni, hogy még ebből is érdemet lehet csinálni. Még ha valaki szívből gyűlöli is ezt az "édes zengzetet" (bár nem tudom elképzelni, hogy melyik magyar embernek és mi oka lehetne rá, hogy gyűlölje), akkor se tehetne mást, mint hogy magyarokkal, magyarul érintkezzék, feltéve, hogy valóban érintkezni akar velük, nem pedig elefántcsonttoronyba zárkózni előlük.

Ha pedig a protestantizmus azt hiszi, hogy a katolikus egyház latinul értekezik híveivel, azaz olyan nyelven, melyet hívei nem értenek, ez csak haszon és örvendetes a protestantizmusra, mert így legalább nem tudja ellensúlyozni az ő működésüket, nem tud butítani, babonára és bálványimádásra izgatni.

A katolikus egyház a papság, nem pedig a hívek felé használja a latin nyelvet, ez pedig igen nagy különbség. Mert a papság természetesen érti is ezt a nyelvet. Mivel pedig a katolikus papság sokféle faj és nyelv között oszlik meg, nemcsak nem ostoba, hanem nagyon okos és célszerű közös nyelvet használni irányában. Hogy ez miért és hogyan sérti ki-ki nyelvének "édes zengzetét", azt nem értem. Annál jobban értem azonban azt, hogy az egyház miért használja ugyanazt a latin nyelvet szertartásaiban és a papsággal való érintkezésben. Azért, mert az igazságnak azt az egyformaságát akarja ezzel is jelképezni és egyúttal védeni is, mely oly nagy kincse és büszkesége az egyháznak.

Az igazságot lehet ugyan többféle nyelven is hirdetni, mert az igazság igazság, és egyforma akkor is, ha más-más nyelven hirdetjük és képviseljük is (hiszen az egyszeregyet se kell egy nyelven mondani azért, hogy mint igazság, minden nép között egyforma maradhasson). Azonban az egyszeregy igazsága nyilvánvaló s így nem lehet elferdíteni s ezért elferdítésétől nem is kell félni. Ellenben a vallási igazságokat el lehet ferdíteni, mert nem olyan kézzelfoghatók, mint az egyszeregy, s mivel az ember szenvedélyeivel is ellenkeznek, az ösztönös ember szükségképpen ellenségük is, tehát hajlik az elferdítésükre. Ezzel szemben az egyszeregy változtathatatlanságát nemcsak nyilvánvalósága védi, hanem ha valakinek az volna az érdeke, hogy megmásítsa, ott van üzletfele, aki résen van, mert neki meg az ellenkező az érdeke, s így gondoskodik róla, hogy üzlettársa se "tévedjen".

A vallás parancsai azonban annyira belevágnak az emberi szenvedélyekbe, mégpedig kivétel nélkül minden ember szenvedélyeibe, hogy ugyancsak megvan a veszély az elferdítésükre. A hazafias érzés is, melyet pedig a XIX. században már egyenesen a vallás elé helyeztek, annyira ellenkezik az igazság nemzetekfelettiségével, hogy egy olyan egyházat, melynek különböző nemzetiségekhez tartozó és különböző anyanyelvet beszélő tagjai vannak, majdhogynem lehetetlen évszázadokon át és végleg ugyanabban a hitben mindenütt egyformának megtartani.

Ez ellen a veszedelem ellen eleve védekezni kell (mert hiszen amely vallás igaz, annak fő törekvése kell legyen, hogy egyformaságát, azaz igazságjellegét megőrizze).

Nagyon is megokolt tehát, hogy az egyháznak eleve gondja legyen arra, hogy híveinek nemzeti egyházakra bomlását megakadályozza, s hogy e célból felhasználja azokat az eszközöket, melyek ebben segítségére vannak. Ez eszközök egyike a közös nyelv, mert megkönnyíti az eldugottabb vidékeken lakó s idegenektől alig ismert nyelvet beszélő országok népének vallási ellenőrzését és az igazság egyformaságától való esetleges elhajlásának megakadályozását. Mivel az egyház által használt latin nyelv holt nyelv, az a bántóvá és a nemzeti önérzetre sértővé válható lehetőség is ki van küszöbölve, hogy az egyház hívei egy részének anyanyelvét tegye magáévá egy másik részének anyanyelvével szemben, ami okot adhatna nemzeti ellenszenvre és többé-kevésbé jogos féltékenységre.

A latin nyelv használatára a fő ok tehát az egyformaság féltése és biztosítása. Az igazságvallásban ugyanis ez mindennél előbbre való, mert hiszen szervezet, szertartás, liturgia, külsőség, szokások, nyelv, minden ezt szolgálja, minden ennek a kedvéért van.

De a holt latin nyelv, mely már nem változik s nem megy át már átalakulásokon, mint az élő nyelvek, e tekintetben is jelképezi és szolgálja annak az igazságnak a változhatatlanságát, mely nemcsak térben, hanem időben, nemcsak a helyet, hanem az időt illetően se változhat. Minden élő, tehát tömegektől beszélt nyelv változik, új szavakat, új kifejezéseket alkot, egyes szavak és kifejezések idővel más értelmet kapnak benne s emiatt örökkévaló igazságok lerögzítésére nem alkalmas.

De azoknak a dolgoknak a szentségét s tiszteletreméltó voltát is kifejezi és szolgálja a latin nyelv, melyeket a vallás tartalmaz. Az egyház a papot és az istentiszteletnél szereplő egyéneket nem szokott köznapi ruhájukban viszi az oltárhoz, hanem külön, s csupán csak erre a célra használt öltözetet ad rájuk. Ezzel is jelezni akarja hívei előtt a vallás szentségét és annak szükségességét, hogy az ember lelkileg is kicserélődjék akkor, mikor az oltárhoz lép. Hagyja kint profán gondolatait és gondjait.

Ugyanezt még azzal is jelezni akarja, hogy azt a nyelvet is elhagyja, melyet az ember köznapi életében használ, melyen bűneit is elköveti és egy olyan nyelv használatára tér át, melyen ma már nem trágárkodnak, nem káromkodnak, nem rágalmaznak, nem esküdöznek hamisan, nem csalnak, sőt még csak üzleteket se kötnek az emberek, hanem csak a tudományt ápolják és Istent dicsőítik rajta és vele. Bizonyára az se értelem nélküli dolog s nem véletlen, hogy az istentiszteletnél a köznapitól különböző nyelv használatát a katolikuson kívül más vallásokban (zsidó, mohamedán stb.) is megtaláljuk, pedig náluk csak ez az utóbbi szerepel okként, az egyformaság féltése már nem.

Igen sokszor azonban még gyakorlati haszna is van a latin nyelvnek az egyházban. Ez a gyakorlati haszon annál nagyobb jelentőségűvé válik, minél gyakoribbá teszi a technika s vele a közlekedési eszközök fejlődése azt, hogy az ember nem annak a népnek körében éli le az életét, melyben született, s melynek nyelvét és szokásait ismeri. Az egyház latin nyelvének köszöni a katolikus, hogy ha az Egyesült Államok vagy a dél-amerikai államok valamelyikébe vagy Ausztrália vadidegen környezetébe kerül is, legalább a templomban, ott is otthon érezheti magát. Kínzó honvágya ott rögtön lecsökken, mert ott épp úgy hallja a "Dominis vobiscum"-ot, vagy a "kyrie eleison"-t, mint otthon gyermekkorában. Azt is örömmel látja, hogy ott is épp úgy "Circumdederunt"-tal temetnek s helyezik majd őt is az idegen anyaföldbe, mint szülőfalujában. Attól meg még inkább meg kell hatódnia, hogy még messze idegen országban, sőt idegen világrészben is épp úgy tud ministrálni, mint gyermekkorában otthon.

Az első világháború folyamán Szibériában hadifogságban levő fogoly magyar tisztektől hallottam, hogy milyen ünnep volt számukra, mikor egy-egy pap (persze sohase magyar) elkerült fogolytáborukba. Milyen szép miséket rendeztek ők akkor, mennyire vetélkedtek egymással, ki ministráljon, s mennyire részt vett rajtuk mindenki, még a zsidók és a protestánsok is. Minden olyan volt, mint otthon, mert úgy érezték magukat, mintha újra otthon lennének s legszebb gyerekkori emlékeik elevenedtek fel lelkükben.

Épp oly sűrűn (illetve nem ritkábban) kerültek a táborba protestáns lelkészek is és természetesen azok is rendeztek protestáns istentiszteleteket. Mivel azonban természetesen ők épp úgy nem tudtak magyarul, mint az oda kerülő katolikus papok nem tudtak, egyszerre kisült, hogy azt se tudták, mit kezdjenek. A magyar fogoly tisztek se a prédikációjukat, se imádságukat nem értették ugyanis és istentisztelet alatt a magyar protestánsoknak éppen nem jutott eszükbe, hogy ez olyan, mint amilyen az otthoni istentiszteletük szokott lenni. Semmi régi emlék nem újult fel alatta lelkükben. Nem csoda hát, ha még a protestánsok s a zsidók is inkább a katolikus, tehát latin miséket szerették a táborban.

Egy ismerősöm, aki (még a régi egész-Magyarország idején) Pozsonyban feküdt kórházban, s mikor már lábadozni kezdett, vasárnap elment a város egyik templomába. Éppen prédikáció közben lépett be oda, de azt mondta, hogy mivel a pap németül prédikált s így egy szót se értett belőle, valósággal ellenszenvet, sőt utálatot érzett az iránt a prédikáció iránt. Lelki egyensúlyát azonban teljesen helyrehozta az utána következő mise, melyen szintén németül énekeltek ugyan, de minden olyan volt és úgy folyt le, mint otthon, s a pap "Dominus vobiscum"-a valóságos jó ismerős gyermekkori barátnak vagy családi ereklyének tűnt fel előtte. A mise utáni közös imádságot is németül mondták, de annyira tudta, mi az, hogy szinte értette is. A mise alatti német ének annál kevésbé bántotta, mert hiszen ő mise alatt énekelni otthon se szokott.

Mikor Érsekújváron lelkipásztorkodtam, gyakran előfordult, hogy a kórházban olyan beteg halt meg, aki a várostól északra fekvő tót falvak valamelyikéből való volt, és akinek a temetésre bejött hozzátartozói egy szót se tudtak magyarul. Hogy én se tudtam egy szót se tótul, a temetésen alig okozott valami bajt, mert az épp úgy "Circumdederunt"-tal, szentelt vízzel s esetleg tömjénnel ment, mintha csak a halott és hozzátartozói szülőfalujában folyt volna le.

Utána Párkányba kerültem, melynek egész környéke magyar volt. De viszont az meg akkor (1919-ben) cseh megszállás alatt volt. Mikor az aláaknázott Duna-híd véletlenül felrobbant, s a hídfőn őrségen levő egyik cseh katonát megölte, nekem kellett eltemetnem. A temetésre természetesen kivonult az ott állomásozó cseh katonaság, s mivel épp akkor erősen ki voltak élezve a nemzetiségi ellentétek, s az akkor győzelmes csehek részéről különösen nagy volt a nemzeti önérzet, egyenesen kihívás lett volna, ha én ezt a cseh katonát magyarul temettem volna. De viszont csehül meg a legjobb akarattal se temethettem, mert még ha a magyar nemzeti önérzet (Párkányban sohase volt még szláv nyelvű temetés) nem lett volna akadály, lehetetlenné tette volna az én szláv tudásom tökéletes hiánya.

Az egyház latin nyelve azonban minden nehézséget megoldott. A "Circumdederunt" és a "Kyrie eleison" a magyaroknak magyar, a cseheknek cseh volt s bár a katona cseh volt s párkányi módra temettük el, mégis épp oly temetésben részesült, mintha otthoni cseh falujában halt volna meg. Egy kis bajt, igaz, okozott az, hogy a katolikus temetés se teljesen latin, mert a Miatyánkot, melyet a néppel közösen mond a pap, a nép nyelvén mondja s Pákányban a kántorral együtt a nép is magyarul énekelt, e temetés alatt is, de a csehek - úgy látszik - ezt se vették zokon. A csehek nem éppen vallásosak (hát még a cseh katonák!), s ha csehül kezdtem volna el a Miatyánkot és ha a kántor cseh temetési éneket kezdett volna el, aligha folytatta volna valaki. Míg a jó magyar nép magyarul folytatta, s így a dolognak az a látszata volt, mintha a temetéssel a magyar nép becsülte volna meg azt a cseh katonát, aki biztonsága fölött őrködött és hivatása áldozata lett. (Valójában a keresztény gyakorolta a felebaráti szeretetet, mely természetesen akkor is kötelező, ha a felebarát más néphez tartozik, sőt még akkor is, ha a mi fajunk ellensége.)

Kétségtelen, hogy a katolikus liturgiában használt latin nyelvnek vannak hátrányai is. Ez azonban természetes, mert a földön mindig keverve van egymással az előnyös meg a hátrányos, és bajosan lehet találni valamit, aminek csak haszna van, hátránya azonban semmi. Ezért azt, hogy mi a kívánatosabb, a gyakorlatban az dönti el, hogy több-e az előnye, mint a hátránya. Kétségtelen, hogy a latin nyelvnek hátrányai is vannak, de közel se akkorák, mint a protestánsok oly heves tiltakozása után gondolnánk.

Mint mondtuk, amit a híveknek érteniük kell, azt úgyse mondjuk nekik latinul. Például nem prédikálunk nekik latinul és azokat az imákat is, melyeket a pap közösen végez a néppel, mindig a nép nyelvén mondjuk. Láttuk, hogy ez már okozott is némi nehézséget mind az érsekújvári, mind a párkányi temetésen, kiélezett nemzetiségi viszonyok között pedig egyenesen vészes viszályok forrása és megindítója lehetett volna. Maga a szentmise azonban, melyet mindig latinul mondunk, nem imádság, hanem cselekmény, hiszen áldozat. Épp úgy nem lehet tehát se latin, se magyar, mint ahogyan valaki nem kapál, vagy nem eszik se magyarul, se latinul.

Nem azok az imádságok teszik a szentmisét, melyeket a pap mise közben mond. Ezek csak kísérői a misének, tehát a jelenlevőknek nem kell feltétlenül érteniük is őket. Kismisében (olvasott misében) ezeket az imákat a pap halkan, magában végzi, tehát ha magyarul mondaná, akkor is épp úgy nem értenék a hívek, mint így, latinul. Pedig - különösen városban (pedig az emberek mindig nagyobb arányban laknak városban) - a legtöbb ember nagymisét talán évente még egyszer se hallgat. Ha erős hangon mondaná a pap a miseimákat, akkor se értenék a hívek a magyar misét se, mert hiszen az orgona és az ének hangja elnyomná és a megértést lehetetlenné tenné. A hívek szempontjából tehát mellékes, hogy a pap a misét milyen nyelven mondja. Egyébként pedig vannak magyar misszálék, melyeket bárki megvehet (ma már minden műveltebb katolikusnak van is) s abból figyelemmel kísérheti és értheti a paptól halkan végzett latin miseimákat is.

A "nagy", vagyis énekes misékben is csak egyes részeket énekel a pap (a miseimádságnak egészen kis részét, talán még a tizedrészét se). Ilyenkor az orgona s az ének elhallgat ugyan, de a jelenlévők ezeket is alig értenék, még ha magyarul mondanánk is, mert tudvalevő, hogy annak szövegét, amit énekelnek az emberek, többnyire nehéz megérteni. Édeskeveset vesztünk tehát azzal, ha a misében a pap latinul énekel. A katolikus hívők tehát a nyomát se érzik annak az állítólagos lélektelenségnek és anyanyelv-elhanyagolásnak, ami a kívülálló, s így a dologhoz természeténél fogva nem értő protestánsoknak még helyettünk is olyan nagyon fáj. (Mit emésztik miatta annyira magukat, mikor végeredményben semmi közük hozzá?!)

Egyébként hazánkban sok helyen (például a fővárosban is) vannak olyan templomok is, ahol magyar misét is hallgathat a hívő: a görög katolikus templomokban. Tudvalevő, hogy a latin katolikus hívő is épp úgy eleget tehet misehallgatási kötelezettségének ezekben is, mint a latin templomokban. A fővárosban Pesten is van egy ilyen templom és Budán is, és mindkettő egészen kicsi.

Ha a fővárosi katolikusokat csakugyan olyan mélyen sújtaná az, hogy a miseimádságokat nem értik, s valóban oly epedve vágyakoznának a templomban anyanyelvük "édes zengzete" után, akkor ez a két kis görög katolikus templom már réget szétfeszült volna a fővárosi katolikusok százezres tömegeitől.

Ezek a templomok azonban parányi létükre se zsúfoltak, sőt ismerek olyan fővárosi görög katolikust is, aki a Rózsák terére jár ugyan templomba, mert az erzsébetvárosi plébánia területén lakik, de nem a görögbe (illetve magyarba), hanem az ugyanott lévő latinba. Olyan katolikust pedig 30 éves fővárosi tartózkodásom alatt még hírből se hallottam, aki rendszeresen a görög katolikus templomba járna azért, mert ott magyarul van a mise s ő azt jobb szereti. Pedig említettem, hogy hit szempontjából ennek semmi akadálya se volna.

Olyat többet tudok, aki egyszer elment oda kíváncsiságból, hogy lássa, milyen is az a görög katolikus mise, de akinek anyanyelvének "édes zengzete" miatt annyira megtetszett volna, hogy ettől fogva végleg oda is pártolt volna, olyat eddig még egyet se hallottam.

 

Az egyház és a háború

Az egyház ellenségei, különösen a marxisták, állandóan azt kérdezgetik, miért engedi meg az egyház a háborút, sőt egyenesen azt mondogatták, hogy az egyház "megáldotta a háborút". Természetesen nem a háborút áldotta meg, hanem a háborúba induló katonákat, de azokat se annyira az egyház, mint inkább a tábori papok, akiknek sokkal jobban parancsolt a hadvezetőség, mint az egyház, hiszen az fizette őket, s annak törvényei alatt állnak.

Egyébként is lelketlenség lett volna meg nem áldani azokat a harctérre vagy éppen az ütközetbe induló szegény katonákat, akik nélkülözések közepette szenvedéseikbe, sőt a halálba indultak. Talán csak nem volt bűn azt kívánni, hogy Isten óvja őket minden bajtól és adjon nekik erőt rendkívül terhes állampolgári kötelességük teljesítésére?

Mindössze tehát csak arról volt szó, hogy ezeket az embereket, akiktől a haza vagy a társadalom szinte emberfeletti teljesítményeket követelt s életük feláldozására kényszerített a közért, az egyház nem hagyta magukra lelki válságukban s nem nevezte el őket tömeggyilkos gonosztevőknek, hanem részvéttel melléjük állt s bátorító szóval buzdította őket azon kötelesség teljesítésére, melyet a haza és a viszonyok tőlük követeltek. Mivel az áldás alatt természetesen fegyver is volt ezeknek a szegény embereknek a hátukon vagy a kezükben, a gyűlölet, mely mint láttuk, csak a rosszat képes észrevenni, s ha megbotránkozásra nem talál tárgyat, akkor keres, ráfogta a dologra, hogy nem az embert, hanem a náluk levő fegyvert, sőt - mint látjuk - nem is a fegyvert, hanem magát a háborút áldotta meg, s ráadásul nem is az a tábori pap, akinek a hadvezetőség parancsolt, hanem az egyház.

De ha nem is áldotta meg, legalábbis megengedte az egyház ezt a tömeggyilkosságot, vetik ellen folytatásul s felháborodva kérdik ők, mint vádlók, az egyháztól: Miért engedte meg?!

Azért - feleljük -, mert senki se kérdezte tőle, hogy megengedi-e (tehát valójában nem is engedhette meg). Én még nem láttam olyan államot, mely a háború megindítása, a mozgósítás előtt, előbb megkérdezte az egyházat, szabad-e, s csak mikor megkapta rá az engedélyt, akkor indította meg háborúját.

Mi címen beszél itt tehát valaki arról, hogy az egyház megengedte a háborút? Hiszen ha egy állam feje olyan alázatos lenne az egyház iránt, hogy előbb tőle kérdezné meg, hogy háborút indítson-e vagy ne, éppen ezek a most annyira háborgók tiltakoznának ellene a legjobban s látnák benne a nemzet szuverenitásának megsértését!

A háború mindenkori megindítói nemcsak nem kérdik meg az egyháztól, szabad-e, hanem - s éppen ezek a botránkozók tudják a legjobban - ha egy pap a már kitört háború után azt prédikálná, hogy nem szabad a harctérre menni, mert ez tömeggyilkosság, még a "legklerikálisabb" államban is azonnal vasra vernék, sőt még ha püspök lenne, akkor is letartóztatnák.

Az illető pap vagy püspök még csak a jó ügynek is alig használna bátor viselkedésével, mert azokon kívül, akik azon a prédikáción jelen voltak, meg se tudná senki a dolgot, mert az újságokban s a rádióban egy szó említés se lenne róla s az emberek még egymás közt továbbadni is legfeljebb csak a háború vége felé, mikor már lazulóban a fegyelem, mernék. Ha pedig tárgyalnák a nyilvánosság előtt, akkor a hivatalos állami hazafias hírverés hatása alatt olyan hangnemben és olyan lázító beállításban tárgyalnák, hogy az ilyen papot nem mint erkölcsi hőst magasztalnák, hanem mint elvetemült hazaárulót, megvetnék. Még akkor is, ha igaza volna s tisztán emberbaráti szeretetből szólt volna.

Mikor például a Horthy-korszak vég felé, de még a háború kitörése előtt, tehát békeidőben és a sajtószabadság oltalma alatt "A Szív" című vallásos lap szóvá tette egyes leventeoktatók káromkodását és a fiatalságra káros viselkedését, a katonaság részéről olyan durva és fenyegető volt a válasz, hogy az illető lap rögtön kénytelen volt elhallgatni. Hogy lehetne hát az egyháznak háború idején, sőt éppen a háború megindításakor hangját hallatnia a háború ellen?

Azt is felhozták vádként, hogy az egyház annyira lelkesedett a háborúért, hogy még a harangjait is odaáldozta, csak hogy minél tovább tartson, csak hogy minél később kelljen megkötni a békét. Ismét a tökéletes elbutulást okozó gyűlölet visszataszító példája! Ez a vak gyűlölet még arról se akar tudomást szerezni, hogy akkor, mikor a háború folyt, még nem lehetett tudni, hogy a háborút így is, úgy is elveszítjük, tehát nem érdemes folytatni. Nem hajlandók megérteni, hogy akkor még megokolt volt, hogy ha már elkezdtük, igyekezzünk jól befejezni, s addig, míg nem veszett el, próbáljuk megnyerni, hogy az a mérhetetlen költség, áldozat, szenvedés és vér, melybe addig került, ne vesszen kárba.

Micsoda szenvedéseket, milyen tömeges meneküléseket, milyen állásvesztéseket s nyomort okozott a vesztett háború s az ország nagy részének idegen uralom alá kerülése! Nem volt-e hát kötelezettség addig, míg volt rá remény, mindent elkövetni a nemzeti szerencsétlenség s vele annyi egyéni tragédia megakadályozására?

Ámde ha a gyűlöletnek még azt a követelését is elfogadjuk, hogy az egyháznak és a papoknak kötelességük a jövőbe is látni s mindent előre tudni, a harangok odaadásáért igazságosan még akkor se vádolhatjuk őket, mert mindenki, aki akkor élt, jól tudja, hogy a harangokat az egyház és az egyházközségek nem önként, nem lelkesedésből adták oda, hanem kénytelenségből. Nem az egyház adta oda, hanem az állam vitte el a harangokat.

A marxista propaganda s hatására - legalább többé-kevésbé - még a magyar közvélemény is azt tartja, hogy a háború előtti Magyarországon a papok voltak az urak. (Mikszáth "Különös házasság"-ában még a békák is azt kuruttyolják a falu melletti tóban: Urak a papok! Urak a papok!) Az emberek azt hiszik, hogy akkor mindig az történt, amit a papok akartak. Ők tehát a harangjaikat is megmenthették volna, ha igazán akarták volna, de magát a háborút is megakadályozhatták volna, ha igazán a béke és a szeretet hívei lettek volna, és ha ők is olyan ellenségei lettek volna a tömeggyilkosságoknak, mint például az istentelen marxizmus. (Itt csak azt jegyzem meg, hogy a marxizmus csak a tőkés államok egymás közt indított háborúinak ellensége, de a maga uralma kivívására ugyancsak szentnek tartja a háborút. De annak tartja minden forradalom és minden szabadságharc is, hiszen mindegyik fegyverrel, azaz háborúval akarja kivívni "a szabadságot". S hogy lelkesedik nemcsak a marxizmus, hanem a hazafiság is ezekért a maga céljai érdekében indított tömeggyilkosságokért! A napóleoni egész Európára kiterjedő és évtizedeken át tartó háborúk nem lettek volna, ha előttük a francia forradalom nem lett volna. A mi negyvennyolcunkat is kétségtelenül nem a papok robbantották ki. A mi 1919-es "dicsőséges tanácsköztársaságunkat" még kevésbé. A szovjet kommunizmusnak is több háborúja volt egész fennállása alatt, mint bármely tőkés államnak, mely valaha volt a történelemben, s erejéhez viszonyítva békeidőben is nagyobb hadsereget tartott és többet költött fegyverkezése, mint ugyanakkor bármely kapitalista állam.)

A régi Magyarországon is csak annyira voltak urak a papok, hogy Rott Nándor veszprémi püspök akkor még meglevő 50.000 holdja ellenére (melyhez még káptalanjának újabb 50.000 holdja is csatlakozott) se tudta elérni, hogy a veszprémi postafőnök az legyen, akit ő szeretett volna. Ugyanakkor a jó katolikus, de postafőnökké nem lett postafőtisztnek székesfővárosi tanár fia, noha elsőrendű pedagógus, író, tudós, szónok és jellem volt, sehogy se tudott igazgatóvá lenni. Egy, a katolikus Budapesten nála sokkal befolyásosabb pártolókkal rendelkező, kisebb tehetségű kálvinista tanártársa egyik különösen keserű hoppon maradása után megvetően oda is mondta neki: Na, elmehetsz a papjaiddal!

Mintha csak azt akarta volna mondani neki: Nézd, én nem a papokra támaszkodtam, sőt még csak anyakönyvi katolikus se vagyok, olyan tehetség és kiválóság se vagyok, mint te, mégis többre vittem nálad a katolikus Budapesten! Te ugyanis csak tudós vagy, szónok és jellem, sőt kiváló tanár és jó szervező, tehát igazán vezető állásra való ember, de a papokra támaszkodtál és csak tehetségeddel és jellemeddel akartál érvényesülni. Nekem azonban elsősorban modorom és alkalmazkodóképességem van, de titokban a felekezetem is jobban pártol, mint téged a papok. S mint láthatod, az én felekezetem a te papjaidnál hatalmasabb is.

Olyan "nagy" volt a papok befolyása és hatalma a Horthy-korszakban, hogy abban a bizottságban, mely arról döntött, melyik filmet szabad Magyarországon műsorra tűzni s melyiket nem, volt ugyanis egy pap is, de hamarosan lemondott, mert semmit se tudott ott elérni s nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha azoknak a disznó filmeknek az előadásához, melyeket tucatjával engedélyezett ez a bizottság, ő is hozzájárult volna.

A következő eset azonban még ezek után is meglepett, sőt megdöbbentett. Egy somogyi falusi plébános - megelőzve a nemsokára utána következő nagy kommunista "haladást" - kitanulta a mozigépészséget s hangos mozit nyitott a vasúttól húsz kilométerre fekvő faluja kultúrházában (melyet viszont egy veszprémi kanonok építtetett a népnek, szintén megelőzve a kommunistákat).

Az volt vele a célja, hogy a falu jövendő mozija jó kezekben legyen (ugyanazon faluban ugyanis, ha már van mozi, nem lehet másikat engedélyezni). A mozit azonban a Belügyminisztériumban nem engedélyezték se a plébános, se az egyházközség nevére. Ezért a plébános az engedélyt a nővére nevére kérte. Mivel azonban így számítania kellett arra, hogy nővére halála után erkölcsileg meg nem bízható kezekbe is kerülhet az a mozi, szerződést kötött vele, hogy - mivel a helyiség az egyházközség tulajdona volt - csak olyan filmeket adhat elő, melyeket az Actio Catholica filmbizottsága jóváhagyott. A Belügyminisztérium még ezt a szerződést is csak úgy hagyta jóvá, hogy ezt a kikötést törölte belőle, tehát elrendelte, hogy az egyházközség helyiségében is elő kell adni a disznó filmeket is. (Mikor aztán - például Pesten a domonkos egyházközség mozijában is - emiatt ilyen filmeket is előadtak, a közönség természetesen a domonkosokat szidta, s akkor még én is együtt botránkoztam velük, mert semmit se tudtam felhozni a domonkosok mentségére. Azóta tudom, hogy a filmkölcsönzés technikája miatt ezek vetítését még akkor se lehetne elkerülni, ha az a belügyminiszteri törlés nem lett volna. Persze, ha az egyházközségek előre tudták volna, hogy így lesz, akkor nem is nyitottak volna mozit. Mikor azonban a költségek már megvoltak, bármily savanyú arccal is, de folytatni kellett a dolgot. A hívek pedig botránkoztak s még álmában se jutott eszébe egynek se, hogy az egész dologért ne "a papokat" vádolja. Mondom, még nekem se jutott eszembe.)

Hát ilyen "urak" voltak a papok abban a régi "úri" Magyarországon, mikor még a békák is azt kuruttyolták, hogy minden tőlük függ. Ebben az országban s ezeket a papokat vádolták a szociáldemokraták, hogy miért nem tudták megakadályozni magát a háborút is! Ugyanekkor ezek a hatalmat állítólag a kezükben tartó papok még a polgári házasságot se tudták megakadályozni, pedig akkor még nem is a kálvinista Horthy, hanem Ferenc József uralkodott s azt bizonyára még a marxisták is elhiszik, hogy legalább ezt igazán megakadályozták volna "a papok", ha tudták volna.

De azért az egyháznak - folytatják ellenfeleink - mégis csak hallatnia kellett volna a szavát s el kellett volna ítélnie a háborút akkor is, ha az állam nem kérte ki külön a véleményét. Az egyház azonban ezt még békében se teszi meg, mikor minden különösebb áldozat vagy kockázat nélkül tehetné. Az egyház e tartózkodó viselkedésével szemben a közvéleménynek nagyon tetszik például a nazarénusok álláspontja, akik e tekintetben olyan hősök és következetesek, hogy fegyvert nem érintenek még háború idején sem. Inkább hagyják magukat vasra veretni, ha beválnak katonának. Ezek az igazi evangéliumi emberek - mondják -, akik szenvedni is hajlandók meggyőződésükért. De az egyház, de a papok?

Azt hiszem ez a dolog lényege, s ezért ezt a kérdést bővebben tárgyalom.

Intézzük el először a nazarénusokat. Például a kérdés szentírási oldalát. Hiszen a nazarénusok a Szentírással érvelnek, tehát velük szemben is csak a Bibliával lehet érvelni. Majd ha velük végeztünk, csak akkor következhet az ész szava.

Nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy ez a tökéletes háború-, és fegyverellenesség a kereszténység szelleme, s hogy az evangéliumot csak a háború-, sőt fegyverellenes nazarénusok tartják meg igazán. Ott vannak például az őskeresztények. Ők ugyancsak ismerhették az evangélium szellemét, hiszen őket még maguk az apostolok, vagy legalábbis olyan emberek, akik az apostolokat még személyesen ismerték, tanították meg a kereszténységre. Ennek a nazarénus gondolkodásmódnak azonban még a nyomát se találjuk meg köztük.

Például Szent Sebestyén, az őskereszténység egyik legnagyobb és legtöbbet magasztalt hőse katonatiszt volt, tehát egyenesen a fegyverforgatás és a háborúskodás volt a foglalkozása (akkor az, aki katona volt, háborúskodott, tehát ölt is, hiszen mindig háború volt). Nyoma sincs annak, hogy ez a Szent Sebestyén akkor, mikor pogányból keresztény lett, abbahagyta volna "bűnös" foglalkozását. Ha egy katona az őskereszténység idejében Krisztus követőjévé vált, eszébe se jutott senkinek, hogy megtérésével együtt régi foglalkozását is el kell hagynia, mert neki most már nem csak ölnie, hanem még fegyvert megérintenie is tilos. Szent Sebestyén az evangélium vértanújává lett, mint tényleges százados. Ott van aztán az a 40 keresztény katona, aki hitéért vértanúságot szenvedni is képes volt, de abban, hogy katona legyen s fegyvert viseljen, nem látott semmi összeegyeztethetetlent kereszténységével.

Azonban a nazarénusoknak ez nem elég, mert ez nincs benne a Bibliában. Cornelius százados azonban magában a Szentírásban (az Apostolok Cselekedeteiben) szerepel, mégpedig mint igen jámbor és jó ember (ApCsel 10,1-4.22). Mivel százados volt, kétségtelenül kard volt az oldalán s hozzá is kellett nyúlnia, ha máskor nem, akkor, mikor felkötötte. Tekintve az akkori időket, s mert fiatal se volt már, egészen bizonyos, hogy harcban is részt vett már nemegyszer. Semmi nyoma sincs azonban annak, mintha az apostolok csak azzal a feltétellel vették volna be az egyházba, ha "nyugdíjba" megy s ezután fegyvert nem érint. Sőt a Szentírás szövegéből egész jól látható, hogy továbbra is épp úgy százados maradt, tehát fegyveres szolgálatot teljesített (tehát ölt is, ha szükség volt rá) mint azelőtt, pogány korában.

Aztán ott van a kafarnaumi százados. Az a derék ember, aki azt mondta: "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj" (Mt 8,8) s akinek nagy hitét Krisztus Urunk annyira megdicsérte. Itt sincs semmi nyoma annak, hogy Krisztus Urunk - a nagy dicséret mellé - azért azt is odasúgta volna neki: De azért, fiam, ezt a ronda foglalkozásodat most már hagyd abba és még ma add be nyugdíjazási kérvényedet.

Krisztus Urunk nem botránkozott meg rajta, hogy ez a nagyhitű, kiváló ember tényleges százados volt és semmi kifogása se volt az ellen, hogy továbbra is az maradjon, tehát kardot viseljen.

Az igaz, hogy mikor Szent Péter Jézus elfogatásakor kardot rántott, a Mester azt mondta neki, hogy tegye vissza hüvelyébe a kardját, mert mindenki, aki kardot ránt, kard által vész el. (Mt 26,52) Azonban a nazarénusok együgyűsége éppen abban áll, hogy ők nem gondolkodnak, hanem csak abba a szóba (kard) kapaszkodnak bele, melyről a Szentírás azt mondja, hogy "öl" (2Kor 3,6).

De persze a betűbe csak akkor kapaszkodnak bele, ha történetesen úgy látszik, mintha mellettük szólna. Jézusnak Péterhez intézett és a kard ellen szóló szavát azonban lehet ugyan úgy is érteni, mint a nazarénusok értik, de lehet magyarázni úgy is, hogy Jézus csak a béketűrésre akarta vele inteni a tanítványait és bennünket, vagy hogy csak a maga javára nem engedett ebben az esetben kardot használni, mert hiszen éppen azért jött a földre, hogy értünk meghaljon.

Már most, hogy a háromféle értelem közül melyik helyes, azt a józan ész és a Szentírás a tárgyra vonatkozó más helyeivel való összevetése dönti el. Cornélius és a kafarnaumi százados példája azt mutatja, hogy nem lehet úgy érteni, ahogy a nazarénusok értik, mert hiszen ebben az esetben Krisztus Urunknak a kard elleni tilalma és a kafarnaumi századossal való viselkedése, úgyszintén az apostoloknak Cornelius századossal való eljárása egymással ellentmondanának. De ennél még határozottabban is meg lehet cáfolni a nazarénusok tanítását, szintén a Bibliából.

A rómaiakhoz írt levél 13. fejezetének 4. verse például azt mondta, hogy a fejedelem "nem ok nélkül hordozza a kardot". Fegyvert tehát (legalábbis a fejedelmeknek és az ő alkalmazottaiknak) nemcsak érinteni szabad, hanem még állandóan hordozni és használni is (tehát szükség esetén ölni is szabad vele, hiszen a kard elsősorban azért van). Ha kardot sohase használnánk, akkor "ok nélkül" hordoznánk.

A földi hatalom birtokosáról pedig azt mondja a rómaiakhoz írt levél, hogy nem ok nélkül hordozza a kardját. Világos tehát, hogy ha Jézus elfogatásakor Szent Péternek mégse engedte használni a kardot, az nem azt jelentette, hogy kardot egyáltalán és sohase szabad használni, sőt - urambocsá! - még érinteni se, hiszen Krisztus Urunk csak ebben a konkrét esetben nem tartotta célszerűnek a kard használatát s csak ebben az esetben tiltotta meg, nem pedig általánosságban, s egyszer s mindenkorra. Hogy abban az egy esetben Péternek miért tiltotta meg, megmondtuk.

No meg tilalmával természetesen arra is akart figyelmeztetni bennünket, hogy a jó keresztény s kivált a pap (s az egyház jövendő feje, mert Szent Péter volt az, aki kardot akart használni) nem azért van, hogy kardjával védje az igazságot vagy a maga szabadságát, hogy hozzá nem a nyers erő, nem az erőszak, nem a velejáró gőg és fölény illik, hanem az alázat, a türelem és a szellem fegyverei.

Ezzel azonban természetesen nem tiltotta meg egyúttal azt is, hogy azok, akiknek a foglalkozásuk, a hivatásuk a papokétól teljesen különböző, akik azért vannak, hogy a fegyver erőszakával védjék meg az erényt és a jó embereket a gonoszok durvaságától és fegyveres erőszakától, a kardjukat ne használhassák, ha kell. A kafarnaumi századosnak és Cornéliusnak nagy dicsérete a Szentírásban azt bizonyítja, hogy a kard használata is tiszteletreméltó foglalkozás, s hogy azok az emberek is derék keresztények lehetnek, mint azok, akik a szellem fegyvereivel küzdenek ugyanezen rossz ellen.

Szent Máté evangéliuma 10. fejezetének 34. versében még maga Krisztus Urunk is azt mondja, hogy: "Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." Jézus tehát nemcsak nem tiltja meg nekünk kereken, hogy fegyvert érintsünk, hanem szerinte is vannak olyan esetek, mikor Ő maga adja kezünkbe a kardot s természetesen azért, hogy használjuk.

De még azt is egész világosan megtaláljuk a Szentírásban, hogy Isten igéjének mi a véleménye a háborúról. Azt olvashatjuk benne ugyanis, hogy mikor Keresztelő Szent János tanítani kezdett, "megkérdezték a katonák is: »Hát mi mit tegyünk?« Nekik így felelt: »Ne zsaroljatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal. «" (Lk 3,14)

Tehát nem szidta le őket azért, mert "harcosok" voltak, se nem fenyegette őket kárhozattal, ha továbbra is azok maradnak, még csak arra se célzott nekik, hogy jobb lenne szelídebb foglalkozást választaniuk, még kevésbé szólította fel őket arra, hogy azonnal dobják el maguktól fegyvereiket, mert azok megfertőzik őket, s ezért azokat még megérinteni se szabad, hanem csak arra figyelmeztette őket, hogy a "civileket" ne bántsák, ne zsarolják, azaz fegyverükkel vissza ne éljenek és hogy - ki hinné?! - olcsón szolgálják királyukat, vagy legalábbis fizetésemelést ne kérjenek (amitől viszont nem a nazarénusok, hanem a marxisták mennek neki a falnak).

Kétségtelen, hogy mindebben benne van az is, hogy továbbra is megmaradhatnak "harcosoknak", mint most már Krisztus követői is, sőt látjuk, hogy Keresztelő Szent János, ez a Jézus szavai szerint még prófétánál is nagyobb ember, akinél nagyobbat anya még nem szült, ezt a lehető legtermészetesebb dolognak tartotta.

Így elbánik tehát a Szentírás azokkal a nazarénusokkal, akik állítólag legjobban engedelmeskednek a "Szentírásnak", s akikről a közvélemény azt tartja, hogy Krisztus "leghűségesebb követői"!

Először is nagy tévedés, hogy embert ölni mindig, kivételt nem tűrően tilos. Szó sincs róla! Az államnak például joga van kivégeztetni a gonosztevőt (csak erre lehet érteni a Szentírás szavát, hogy joggal viseli a kardot). Rendkívüli esetekben, mikor másképp nem lehet fenntartani a rendet és a közbiztonságot, még kisebb vétségekért is büntethetnek halállal a hatóságok, azaz, ha szükség van rá, statáriumot is joggal hirdethetnek.

De magánembernek is joga van ölni, ha rátámadnak, rendőr nincs a közelben és csak így tudja megvédeni a maga életét. Nem jócselekedet ez az önvédelemből elkövetett gyilkosság, de nem is gaztett, nem is bűn. Még az evangéliumi parancs is csak azt mondja ugyanis, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Tehát nem jobban, mint magadat. Aki a felebarátját jobban szereti, mint magát és például még az életét is feláldozza érte, az hős. De aki ezt nem teszi meg, még nem gonosz vagy bűnös, hanem csak az önfenntartó ösztön hatása alatt álló normális ember.

Ha azonban olyan felebarátomról van szó, aki egyenesen az életemre tör, még azt se mondhatjuk, hogy jobb lett volna, ha hagytam volna, hogy ő öljön meg engem, mintsem hogy én kioltsam emiatt az életét. Aki ugyanis ilyenkor úgy gondolkodik, hogy hát inkább majd meghalok én, azt senki sem tartja hősnek, hanem anyámasszony katonának vagy gügyének.

Nem is megfontolt, tudatos önfeláldozás következménye volna ez, hanem a tehetetlenségé és a gyávaságé. A rémület, nem pedig a hősi fokú szeretet volna az, ami ilyenkor annyira megbénítaná az illető akaraterejét, hogy még a védekezés se jutna eszébe. A tehetetlenséget azonban senki se tekinti erénynek, se vonzónak vagy utánzandónak. A hősiesség ennek éppen az ellenkezője. Tehát bizonyos esetekben nemcsak ölni szabad, hanem még azt se lehet mondani, hogy jobb lett volna, ha nem öltünk volna. Aki más életére tör, az büntetést érdemel, nem pedig önfeláldozást, de különösen nem önfeláldozást éppen annak részéről, akinek életére tört.

Vannak azonban olyan esetek is, mikor embert ölni egyenesen dicséretes dolog és erény.

Tegyük fel, hogy egy rendőr, miközben szolgálata elvégzése után éjszaka a fővárosban hazatérőben van otthona felé, s a közelben puskaropogást és elhaló segélykiáltásokat hall. Rablógyilkosok garázdálkodnak a közelben. A rendőr a helyszínre siet, két gonosztevőt leterít közülük, mire a többi elmenekül.

Vagy tegyük fel, hogy egy pusztán magánosan lakó földbirtokos családját a ház ura távollétében kóbor cigányok támadják meg s az egyetlen otthon levő férfi alkalmazott szembeszáll velük, ura vadászfegyverével az ablakon át néhányat leterít közülük, mire a többiek elmenekülnek.

Mind a ketten: ő is, meg az előbb említett rendőr is gyilkosok, sőt tömeggyilkosok lettek, tettüket mégis nemcsak nem kárhoztatjuk, hanem egyenesen dicsérnünk és erénynek, hőstettnek kell nyilvánítanunk. Mindketten életüket kockáztatták ugyanis más életének és vagyonának védelmében. Mindketten bajban levő felebarátaik védelmére siettek önzetlenül, a maguk élete veszélyeztetésével.

A rendőrnek például sokkal kényelmesebb lett volna, ha úgy tett volna, mintha nem hallaná a lövéseket és a segélykiáltásokat, hiszen már nem is volt szolgálatban, fáradt is volt már s nagyon kívánkozott az éjszakai nyugalom után. Könnyű elképzelnünk, hogy még pihenten és a szolgálati idő tartama alatt se éppen kellemes dolog oda menni, ahol lövöldöznek, azok közé, akik most már mindenre el vannak szánva és halált osztogatnak. Ez a rendőr tehát csak azért lett "tömeggyilkos", mert jó ember volt, mert önfeláldozó volt, akinek előbbre való volt a bajban lévők megsegítése, mint a maga kényelme, sőt élete. Csak azért lett tehát tömeggyilkos, mert azért ölt, mert szeretett. Hogy nem a rablógyilkosokat szerette, hanem az ártatlanul megtámadottakat, azt is erkölcsi érzéke kívánta.

Ha ez a rendőr történetesen nazarénus lett volna, az a megtámadott család bizony a rablógyilkosok áldozata lett volna. Nazarénus ember ugyanis nem megy el rendőrnek, mert ezt a foglalkozást bűnösnek tartja, mert hiszen fegyverviseléssel, sőt sokszor fegyverhasználattal jár, a nazarénus pedig nemcsak nem süt el, hanem még csak nem is érint fegyvert, mert még azt is bűnnek tartja.

Hogy emiatt ártatlan emberek pusztulnak el, az őt nem zavarja, mert az ő korlátolt, fanatikus lelke nem a lelket, hanem csak a betűt látja. Nem veszi tudomásul, hogy a gonoszok akkor is használnak fegyvert, ha ő nem is érinti. Az ő "evangéliumi" lelkületének egész egyszerű következménye tehát az lesz, hogy csak a jók fognak elpusztulni, a gonoszok azonban megmaradnak s büntetlenül gonoszkodhatnak.

Keresztény szempontból és a józan ész szempontjából nem feltétlenül és nem mindig dicsőség fegyvert nem érinteni. Ha akarjuk, ha nem, tudomásul kell vennünk, hogy az emberek között gonoszok is vannak s azok akkor is használnak fegyvert, ha mi, a jók, nem érintjük, sőt éppen és emiatt használnak majd mindig könnyebben és gyakrabban.

A gonosztevőket csak fegyverrel lehet megfékezni, mert ők a kérlelésre, a "dumákra" nem sokat adnak, s mi lenne a társadalomból, ha mindenki olyan "jó" lenne, mint a nazarénusok? Ha mindenki oly "lelkiismeretesen" megtartaná a Szentírás szavát? Ha senki se nyúlna fegyverhez s így senki se fékezné meg őket? Nem a legundokabb farizeizmus lenne-e ez a kereszténység?

Pedig egy nazarénusokból álló társadalomban még jobban szükség lenne a gonosztevők fegyverrel való megfékezésére, mint ma, mert akkor gonosztevő is sokkal több lenne, mint ma van, mert ma - hála Istennek! - a gonosztevők mellett fegyveres rendőrök is kellő számban vannak és ezek a fegyveres rendőrök annyira "gonoszok" és "evangélium-ellenesek", hogy ha kell, lőnek is, mégpedig nem is mindig a levegőbe.

Bizonyára annak a pusztai földbirtokosnak a házában is nem az igazi kereszténységet vagy az önzetlen felebaráti szeretetet, hanem egyszerűen csak az önző kényelem megnyilvánulását, sőt a képmutatás netovábbját jelentette volna, ha az asszonyokkal és gyermekekkel együtt otthon levő kocsis a rabló cigányokkal való fegyveres szembeszállás helyett egyszerűen kijelenthette volna, hogy ő nazarénus, megtartja a Szentírást (nem úgy, mint a papok, akik még a háborút és a fegyvereket is megáldják), s ezért fegyvert nem fog.

De mi lett volna belőlünk, ha nemcsak ma, hanem már évezredek óta mindenki vagy majdnem mindenki nazarénus lett volna s ezért "Jézus tanai iránti tiszteletből" nem lett volna hajlandó fegyvert érinteni? Akkor ma már nem lennének a földön jámbor és hasznos állatok, de ember is alig, hanem csak farkasok, hiénák, tigrisek, oroszlánok és gonosztevők. A jámbor nazarénusok is csak akkor létezhetnének, ha mellettük mindig volnának olyan "gonosz" balekok is, akik helyettük is megfognák a fegyvert s így őket is megvédenék mind a vadállatok, mind az emberi bőrbe bújt ragadozók ellen. Igazán kényelmes kereszténység!

Vegyék hát tudomásul ők is és azok is, akiknek az ő elveik annyira tetszenek, hogy fegyverre már csak az állatok elleni védekezés és a maguk táplálása miatt is szükség van. Furcsa figura az a nazarénus, aki fegyvert nem fog, mert a sátán fajzatának tartja azt, aki ilyesmit megcsinál, de a nyulat, melyet a más fegyvere ejtett el, jóízűen megeszi.

De - sajnos - nemcsak az állatok, hanem az emberek miatt is szükséges a fegyver, mert az ember olyan furcsa és átkos lelki berendezésű "állatja" az Istennek, hogy miatta nemcsak állat-, hanem emberölés nélkül se lehet ellenni a földön. Emiatt gonosznak és ostobának kell mondanunk még azt a nazarénust is, aki legalább van annyira következetes, hogy nemcsak fegyvert nem fog, hanem bicsérdista életmódot is folytat, azaz neki az a hús se kell, melyet mások fegyverének használata szerzett neki.

Ostobák - mondom - még ezek is, mert ha a jó emberek nem fognak fegyvert, abból még nem következik, hogy ezt a gonoszok se teszik. Éppen ellenkezőleg: Ebből az következik, hogy akkor a gonoszok annál jobban megteszik ezt a tilos dolgot, mert hiszen látják, hogy büntetlenül tehetik. Gyilkolás tehát akkor is lesz, sőt több lesz, mint most. De akkor csak a jókat és az ártatlanokat fogják gyilkolni, s ráadásul büntetlenül, mert a gonoszokat senki se gyilkolja.

Ellenben, ha a jó emberek nem a nazarénusokra, hanem az egyházra hallgatnak, akkor is lesz ugyan gyilkolás a földön, de elsősorban a gonoszok gyilkolása, melyet értelmes emberek nem gyilkolásnak, hanem igazságszolgáltatásnak és közrendnek neveznek. De ebben az esetben a gonoszoknak is elmegy a kedvük a gyilkolástól, mert látják, hogy nem érdemes gyilkolniuk, tehát aránylag még így is lehet a legjobban elérni azt is, hogy még a gonoszokat se kell gyilkolni, mert alig lesznek ilyen gonoszok. A nazarénus rendszerrel ennek éppen az ellenkezőjét érnénk el.

A nazarénusok ostobasága tehát abban áll, hogy egyáltalán nem nézik azt, kit és miért gyilkolnak. Ők jó és rossz ember, támadás és önvédelem, ember és állat, okok, viszonyok és körülmények közt egyáltalán nem tesznek különbséget. Ők csak egyet hajlandók látni: a fegyvert. Szerintük a fegyver az, ami gonosz s ezért használata minden körülmények közt tilos. Nemcsak együgyűségből, hanem emberi gyarlóságból is mondják ezt. Önteltségből, hiúságból, feltűnési viszketegségből. Abban a meggyőződésben, hogy ők jobbak, különbek, példásabb keresztények, mint a többiek, hogy ők és csak ők tartják meg a parancsot, hogy "ne ölj".

Ostobaságuk és vallási hiúságuk aztán azt eredményezi, hogy ha nemcsak a társadalom néhány különcére korlátozódnának, hanem tanaik szélesebb körben elterjednének, nem kevesebb, hanem sokkal több gyilkosság történne mint jelenleg, mert a gonoszoknak a nazarénus államtól nem kellene félniük, s így szabadon garázdálkodhatnának s használhatnák azt a fegyvert, melyet a jóknak és az államnak használni akkor még ellenük is tilos volna.

Józan embernek tehát nem amellett kell agitálnia, hogy a jók ne fogjanak fegyvert (mert ennek eredménye csak az lesz, hogy csak a gonoszok fognak majd fegyvert, de ők még gyakrabban, mint eddig, mert hiszen őket jelenleg nem a Szentírás tilalma, hanem egyedül az állam fegyverétől való félelem tartja vissza tőle), hanem arra kell minden erővel törekednie, hogy a fegyvertől csak a gonosztevők szenvedjenek, ne pedig az ártatlanok.

Okos ember, ha az utcán vérbefagyott embert lát, nem egyszerűen csak azon botránkozik, milyen barbarizmus ez, hanem előbb megtudakolja, hogy ki az, aki vérbe fagyva fekszik s miért érte ez a szomorú sors. Ha megtudja, hogy ártatlan ember, sajnálatra gerjed s büntetést követel, ellenben ha arról értesül, hogy ez a vérbefagyott ember gyilkolni akart, de pórul járt, akkor is megrendül ugyan (a halál, különösen az ilyen halál, mindig megrendítő dolog), de a megrendülés mellett azért megelégedés is elfogja, mint minden embert akkor, mikor az igazság érvényesülését és a jó győzelmét tapasztalja. Így is sajnálja, ami történt, de elsősorban azt sajnálja, hogy olyan emberek is vannak, akiket csak fegyverrel lehet megfékezni, de semmiképpen se azt, hogy a megfékezés sikerült, és aki kardot rántott, karddal veszett el. Láthatjuk tehát, hogy még az a szentírási hely is, melyre a nazarénusok fegyvert nem érintésüket alapozzák, éppen a kardrántás igazságosságát hangsúlyozza. Azt mondta, igazságos dolog, hogy aki kardot ránt, kard által vesszen el. Tehát Krisztus Urunk szerint is joggal alkalmaz a hatóság fegyvert azok ellen, akik a fegyvert jogtalanul alkalmazzák.

Azt sohase érjük el, hogy a földön gyilkosok egyáltalán nem lesznek. Legfeljebb azt, hogy kevesebben lesznek. Mivel tehát fegyverre mindenképpen szükség van és szükség lesz, mégpedig nemcsak állatok, hanem emberek ellenében is, a dolgot nem intézhetjük el úgy, hogy a jókat tiltjuk el tőle, azaz magát a fegyver használatát (tehát akár jók, akár gonoszok ellenében, akár magánosok, akár az állam részéről) tiltjuk el, hanem úgy, hogy gondoskodunk róla, hogy ha már gyilkolás nélkül nem tudunk ellenni, akkor a kard legalább a gonosztevőket gyilkolja, ne az ártatlanokat s így a magában véve se bűnös, se bűntelen fegyver csak akkor működjék, mikor igazságot szolgáltat vagy bűntényt akadályoz meg, azaz mikor jót cselekszik.

Vannak olyan emberek - még férfiak is -, akik megborzadnak minden vértől, és akik még rablógyilkosság megakadályozására se volnának képesek vért ontani. Az ilyen emberek ne gondolják azt, hogy ez bennük erény, hogy ők a jók, ők az igazi keresztények, hanem helyette ismerjék el, hogy bennük ez gyöngeség, fogyatékosság, gyenge idegzet, férfiatlanság, nem pedig erény vagy kereszténység, és hogy az a rendőr vagy más bátor férfi, aki akkor is segítségére siet veszélyben lévő felebarátjának, amikor kések villannak vagy fegyverek ropognak, tehát az az ember, aki fegyvert használ, sokszor tökéletesebb ember, jobb keresztény és nagyobb hős, mint ők.

De ezekben a fegyveres hősökben a keresztény szeretet is nagyobb, mert nemcsak simogatással, csókolgatással és nyalás-falással lehet embert szeretni, hanem karddal és puskaropogással is, és ez a férfias, ez a hősies szeretet a tökéletesebb szeretet. Írva vagyon ugyanis, hogy nagyobb szeretete senkinek sincsen, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13).

Pedig hát az, aki, hogy máson segítsen, odamegy, ahol kardot rántanak és puskát ropogtatnak (s természetesen ő is ezt cselekedve megy oda, mert másképp semmi értelme se lenne annak, hogy odamenjen), az az életét kockáztatja és sokszor oda is adja az életét, noha az ő kezében is ott van a kard vagy a puska.

*

Ami már most magát a háborút illeti, ezek után már nem nehéz megmagyarázni azt se, miért nem jelenti ki az egyház kereken, hogy minden háború mindenképpen és minden körülmények között tilos. Ez a kategorikus tilalom ugyanis a nemzetek viszonylatában a jók, illetve a gyöngék kiszolgáltatását jelentené a gonoszoknak, illetve a hatalmasabbaknak. Ahogyan az egyénnél nemegyszer fordul elő, hogy mások gonoszsága miatt kénytelen ölni, mert a maga vagy szerettei életét vagy vagyonát másképp nem tudja megvédeni, épp úgy előfordulhat és elő is fordul ugyanez emberközösségekkel, nemzetekkel, országokkal, államokkal is.

Ha egy nemzetet megtámad a másik, vagy kirabolja, vagy hogy bizonyos területeket vagy természeti kincseket elragadjon tőle csak azért, mert tudja, hogy ő erősebb, vagy mert az a másik nemzet ereje jelenleg másutt van lekötve, vagy mert a támadás meglepetésszerűen éri, világos, hogy mint a megtámadott egyénnek, épp úgy a megtámadott nemzetnek is joga van védekezni. Ha az egyház kimondaná, hogy minden háború és mindenféle körülmények között tilos, akkor ilyen esetekben a védekezés is tilos volna. Ez pedig az igazság és jog, sőt a helyes felebaráti szeretet ellen volna. Az egyház ugyan csak ilyen esetekbe engedi meg a háborút, de emiatt már nem mondhatja, hogy minden háború tilos.

A háború tehát az egyház tanítása szerint épp úgy tilos, mint ahogyan ölni tilos. Mivel azonban ölni nem nazarénus módra tilos, hanem ésszerűen, tehát a tilalom a védekezést nem zárja ki, sőt ha ártatlant védünk a gonosz ellen, akkor ez az ölés egyenesen erény és érdem, épp úgy tilos a háború is, de az is ésszerűen tilos, azaz vannak olyan esetek, mikor nem tilos, mert ránk kényszerített, s mivel a résztvevők az ilyen háborúkban csak védekeznek s eközben életüket kockáztatják benne honfitársaikért, ilyenkor a háborúban való részt vevés még jócselekedet és érdem is lehet.

Ha az egyház még a védekező háborút is megtiltaná, a nemzetek közti viszonylatban is ugyanaz lenne az eset, mintha az egyének közti viszonylatban tiltanánk meg a támadó elleni védekezést, sőt még a fegyver viselését is. A gonosz lelkiismeretlen vezetőktől kormányzott népek ugyanis, akik az egyházra nem hallgatnak, akkor is épp úgy indítanának rablóhadjáratokat, mint eddig, sőt még jobban és így csak a békés nemzetek járnának rosszul. Nekik kellene békében tűrniük, hogy kirabolják őket azok, akik lelkiismeretlenek.

De hát háború esetén miért nem nyilatkozik az egyház, a papság, hogy a küzdő felek közül kinek van igaza, azaz melyik nemzet az, amelynek fiainak nem bűnös a fegyverfogása? Miért nem mondja meg, melyik oldalon áll az igazság, melyik a támadó és melyik a védekező, s miért tűri el azt a legalább az egyik fél részéről feltétlenül téves hitet, mintha mindkettőnek egyformán igaza lenne, s mintha a háborúja annak a nemzetnek is büntelen lenne, aki támadó?

Erre a kérdésre azt feleljük, hogy a legtöbb esetben az egyház nem illetékes erre a döntő nyilatkozatra, mert hogy kinek van igaza, azt ilyenkor csak az tudja eldönteni, aki be van avatva a diplomáciai titkokba, mindenről pontosan értesülve van és tisztában van mindkét fél indítóokaival. Az ügyet megvilágító titkos okmányokat azonban a felek csak utólag szokták közölni s többnyire akkor is csak úgy jutnak nyilvánosságra, ha az ellenfél kezébe kerülnek. Az ellenfél azonban többnyire csak azt szokta belőlük közölni, s annak csinál reklámot, ami rá nézve előnyös. Ezek alapján dönteni tehát szintén igazságtalan volna.

De még ha a pápa abban a helyzetben is volna, hogy tudna igazságosan nyilatkozni, akkor se sok értelme volna az ilyen nyilatkozatoknak, mert az a kormány, mely ellen nyilatkozata szólna, gondoskodnék róla, hogy alattvalói a pápai nyilatkozatról ne értesüljenek. Addig, míg a rádiót fel nem fedezték, ez többnyire tökéletesen sikerült is neki. De Hitler még a külföldi rádióhallgatást is olyan szigorúan büntette, hogy rádiókészülékeik ellenére is el tudta zárni alattvalóit a külföldi hírszolgálattól. Ilyen körülmények közt a pápa esetleges nyilatkozatának haszna alig lenne, kára azonban annál több, mert az illető kormány megtorlásul üldözné az egyházat és a hazára hivatkozva, polgárait ellene uszítaná.

Olyan országban, melyben a katolikusok csak kisebbséget tesznek, nem is titkolná el a kormány ezt a pápai nyilatkozatot, hanem éppen ellenkezőleg, reklámhadjáratra használná fel, mint a hivatását eláruló, politizáló pápa megtévelyedését. A katolikus egyház ellen már úgyis meglévő gyűlölet felkorbácsolását, mint a történelem és az élet bőségesen bizonyítja, tökéletes sikerrel tudná vele elérni.

Úgy tüntetné fel a dolgot, mint a pápa rosszakaratát az illető ország és nép ellen, az illető állam katolikus polgárai részéről pedig a pápa szavára hallgatást, mint hazaárulást és idegen érdekek szolgálatát. Egyébként pedig az egészet egyszerűen a katolicizmus "nemzetköziségével" magyarázná.

Az egyház mindezen nagy hátrányok ellenére mégis nem egyszer nyilatkozott már, mikor háború tört ki. Mikor a második világháborúban Hitler megrohanta Hollandiát és Belgiumot, a pápa azonnal hivatalosan is nyilatkozott, nyilvánosságra hozott táviratot küldött a belga királynak is, meg a holland királynőnek is és Isten áldását kérte igazságos háborúikhoz. Az egyház tehát nemcsak meg nem áldotta Hitler háborúját, hanem kérdés nélkül is egész világosan az egész világnak tudtára adta, hogy ebben a háborúban kinek volt igaza és kinek nem, ki volt az ártatlanul megtámadott védekező és ki volt a bűnös támadó.

S mi volt a haszna az egésznek? Talán szót fogadtak neki az emberek? A német protestánsok (az ország kétharmada) szidták érte a pápát és a katolikusokat, s katolikus honfitársaikról újra megállapították, hogy sohase voltak igazi németek. Ami pedig magukat a német katolikusokat illeti: a pápa erről a két táviratáról a német lapok és a német rádió természetesen nem írt s nem szólt egy szót sem. A katolikusok a dolgot csak a protestáns és állami propaganda hadjáratból tudták meg. Használni nekik se használhatott azonban, mert a hívő és vallásilag művelt katolikus legfeljebb azt állapíthatta meg, hogy a pápa ebben nem tévedhetetlen s ezzel el is volt intézve számára a dolog (ha nem, akkor vértanúvá kellett volna lennie; sokan azzá is lettek), az átlagos katolikus pedig a mennyezetig ugrált dühében, hogy a pápa minek politizál!

A német tábori papok is kénytelenek voltak tovább szolgálni a német háborút akkor is, ha tudtak is Róma szaváról. Először, mert menten agyonlőtték volna őket, ha megtagadták volna a szolgálatot, s különösen, ha ezzel a megokolással tagadták volna meg. Másodszor, mert nagyon tévednek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy a tábori pap azért van, hogy a harcra (a jelen esetben az igazságtalan, tehát bűnös harcra) lelkesítse a katonákat, vagy hogy "a fegyvereket megáldja". Nem. Egy igazi pap még akkor se ezt tekinti fő hivatásának, ha nemzeti háborújának igazságos, tehát védekező voltáról meg van győződve. A pap az ő hivatásához illőnek még igazságos, védekező háborúban is elsősorban azt tartja, hogy a halálfélelemnek, nélkülözésnek és szenvedésnek kitett szegény katonákat megpróbáltatásaikban vigasztalja, erősítse, főképpen pedig, hogy bűnbánatra hangolja, bűneik alól feloldozza, a halálra előkészítse, hogy ha elesnek, tiszta lélekkel jelenhessen meg az örök bíró előtt. Aki komolyan hisz az örök életben, annak számára ez még annál is százszorta fontosabb, hogy megnyerjük-e a háborút, vagy elvesztjük. Az ugyanis örökkévaló sorsunkat dönti el, ez pedig csak a földi sorsunkat, azt is legfeljebb néhány száz évre. A pap az örökkévalóság szolgája.

A harcra lelkesítésnél még az is inkább a pap hatáskörébe tartozik, tehát inkább hivatása a tábori lelkésznek, hogy a katonákat a felesleges kegyetlenkedésektől s általában a polgári lakosság elnyomásától visszatartsa, mint az, hogy harcra lelkesítse. Hallottam is az első világháborút végigszolgált tisztektől, hogy ha a harctéren gyóntak, a pap mindig megkérdezte őket: Hogy bánt a civil ellenséggel? Nem kegyetlenkedett-e velük? Nem rabolt-e tőlük?

Ezért van a tábori pap, nem pedig a fegyverek megáldására és a katonák harcra lelkesítésére. Ez utóbbi a tisztek feladata, nem a papoké. Ennek a papi munkának abbahagyására, azaz a tábori papi állásról való lemondásra tehát akkor sincs semmi ok, ha a háború bűnös és igazságtalan. A katona úgyse jószántából vesz benne részt s vadsága fékezésére, szenvedéseiben vigaszra és halála előtt a bűnbocsánatra az igazságtalan háborúban még jobban rászorul, mint az igazságosban. Hitler egyébként is olyan kevés tábori papot alkalmazott, hogy talán 50.000 katonára esett egy. Ezek a papok, ha tudták, hogy háborújuk igazságtalan, a katonáknak erről nem szóltak. Hiszen csak helyzetüket nehezítették volna meg vele, de segíteni nem tudtak vele rajtuk. Ha az okosság úgy kívánja, annyit megenged (sőt sokszor talán meg is követel) az erkölcstan, hogy az igazságról hallgassunk. (Hogy a hazugságot, tehát az igazságtalanságot igazságnak mondjuk, semmiképp se engedi meg.)

A papság viselkedésének bírálói legyenek meggyőződve arról, hogy egy papnak nem kell tőlük tanulnia erkölcsöt, akár katolikusok, akár más vallásúak a bírálók, akár munkások, akár földbirtokosok, akár közlegények, akár tisztek, akár műveltek, akár műveletlenek. A papoknak is vannak emberi gyarlóságaik, sőt sokszor még bűneik is, de közel se oly sok és nem oly nagy, mint azoknak, akik bírálják őket. Ne a tiszt akarja erkölcsre vagy hazafiságra tanítani a papot, hanem hogy ezt ő tanulja tőlük, az a dolog helyes rendje.

Egy éppen a második világháborúban (tehát Hitler háborújában) az orosz harctéren Hitler oldalán harcoló magyar tábori papot panaszkodni hallottam, hogy tiszttársai nem voltak megelégedve "hazafias" működésével. Angolpártisággal vádolták, mert a legénység között csak szorosan vett papi munkát végzett, lelkesítéssel azonban nem foglalkozott. Láthatjuk belőle, hogy a katolikus papok éppen nem azt a gyűlöletes szerepet játsszák a háborúban, mint amellyel a marxisták rágalmazzák őket. Hogy aztán a tisztek mindig azt hiszik, hogy ők jobban tudják, mit kíván a haza, mint a papok, a hazának mindig ez a legnagyobb tragédiája.

Mivel a vallás lényege a másvilágban való hit, célja pedig az örök üdvösség, vallásilag analfabéták, a másvilággal pedig egyáltalán nem törődők (tehát gyakorlatilag nem is hívők) azok, akik a tábori papnak az ütközet előtti szerepét nem is tudják másban elképzelni mint a katonák fegyvereinek megáldogatásában és őket a hősi halára való buzdítgatásban. A hívő embere nézve a legfontosabb az életben a halál órája, mert ez dönti el üdvösségét vagy kárhozatát. Milyen pap lenne tehát az, aki katonái figyelmét ütközet, tehát a legnagyobb halálveszély előtt egyenesen elvonná az örökkévalóságtól s ő lenne az, aki helyette földi dologra irányítaná. (A háború sikere, sőt maga a haza is földi dolog.) Ha a pap a vallási szempontokat a hazafiasok, tehát a természetfölöttieket a természetesek mögé helyezné, ezzel tulajdonképpen arról tenne tanúságot, hogy abban a másvilágban, melyet hirdet, valami komolyan ő maga se hisz.

Ha még a tábori pap is csak vagy elsősorban a győzelemről meg az ellenség gyűlöletéről beszélne a halál előtt álló katonáknak, akkor egyenesen elárulná hivatását s megkönnyítés helyett megnehezítené katona hívei üdvözülését. Hiszen ezzel az égről még ő is a föld felé terelné figyelmüket s mégis úgy viselkednék, mintha a földön, a hazán, az otthonon, a honfitársakon, az ellenségen kívül és túl már nem is lenne semmi.

A pap, még ha katonapap is, azért van, hogy a halál utáni dolgokra terelje a katonák figyelmét. Ott vannak a tisztek, akik sokkal többen is vannak, mint a papok. Ütközetre, hősiességre, az ellenfél szétszórására, azaz földi célokra ők vezessék és buzdítsák a katonát, ne a papok. Ha még a papok is csak arra buzdítják, még a halál árnyékában is, akkor ugyancsak befellegzett szegény másvilágban való hitnek.

Ha pedig valaki minderre csodálkozva azt jegyzi meg, hogy hiszen akkor a pap egyenesen akadályozza a katona hősiességét és hazafiságát, mikor mindezeket másodrendű dolognak mondja neki, és egyenesen eltereli róluk a figyelmét, azt feleljük neki, hogy nem. Amelyik katona ugyanis hitetlen vagy hitközönyös, arra a másvilágról szóló papi beszédek úgysincsenek nagy hatással, különösen mivel az ezred (sőt Hitler seregében egy egész hadtest) egyetlen papjának úgyis eltörpül a hatása a tisztek egész serege, a hadipropaganda széles gépezete és a sűrű napiparancsok közepette.

Amelyik katona viszont hívő (pedig különösen a halál árnyékában majdnem minden ember hívő), arra földi és így a haza iránti kötelességei szempontjából is jó hatással van a papnak ez a szorosan vallási keretek közt maradó működése. A hívő ember ugyanis elsősorban az elkárhozás miatt fél a haláltól s elsősorban emiatt nincs kedve ész nélkül a halálba rohanni. Neki elsősorban azért kell rettegnie a "hősi haláltól", mert ez számára könnyen a poklot jelentheti.

Ha azonban ott van a pap, akinél meg tud gyónni és akitől feloldozást tud kapni, akkor már neki mint hívőnek, nincs oka a haláltól rettegnie, tehát gyávának lennie. Egyébként pedig a kötelességteljesítés is hozzátartozik a vallásossághoz, igazságos, védekező háborúban pedig maga a katonáskodás és a hősi halál is érdem, mert hiszen tulajdonképpen felebaráti szeretet, az otthoniak szeretete egész az önfeláldozásig.

Budapesten a második világháború folyamán éppen a Nemzeti Bank tisztviselőinek lelkigyakorlata volt, mikor a lapokban az az állítás volt olvasható, hogy az olaszok a pápa befolyására váltak el Mussolinitől és a németektől. (Nem volt sokat jelentő hír, mert egész addig ezek az olaszok nem nagyon sok bizonyítékát adták annak, mintha a pápa szavára valami sokat adnának. Ha nem látták volna, hogy Mussolini katasztrófába vitte őket, most is bajosan hallgattak volna a pápa szavára. Ha a pápának engedelmeskedtek volna már eredetileg is, akkor nem is került volna hatalomra soha Mussolini, s így nem is kellett volna tőle ilyen elkésve elszakadni.)

Az egyik e lelkigyakorlaton részt vett tisztviselő, noha a bank alkalmazottai között még a legvallásosabbak közé tartozhatott, mert nemcsak részt vett a lelkigyakorlaton (amit természetesen a Nemzeti Bank nem minden tisztviselője tett meg), hanem még a gyónását is elvégezte (amit szintén nem tett meg mindenki még azok közül se, akik a lelkigyakorlaton részt vettek), az újság elolvasása után annyira felháborodott, de nem az újságon, még csak nem is az "áruló" olaszokon, hanem az állítólag ezt előidéző pápán, hogy dühében, noha gyónását arra már elvégezte, a szentáldozáshoz már nem járult miatta.

"Minek politizál!" - ordította magából kikelve. Az még mint lehetőség se jutott eszébe, hogy a dolog lehet egyszerűen csak a lap rágalma is. Még kevésbé jutott eszébe az, hogy a pápa esetleg lehet okosabb ember is mint ő, és jobban értesült is, tehát hogy esetleg a pápa volt az, aki jól politizált, míg ő volt az, aki rosszul. Legkevésbé jutott eszébe természetesen az, hogy neki, mint katolikusnak, a pápát esetleg talán még a politizálásban is követnie lehetne.

"Uram, válaszoltam neki, bocsásson meg annak a szegény pápának ezért a megbocsáthatatlan bűnéért, a butaságáért. Ne feledje, hogy ma már még egy analfabéta munkásnak is joga van politizálni. Csak ez tehát az anyaszentegyház fejének se lehet olyan megbocsáthatatlan bűne. Ha pedig az a szegény pápa rosszul politizál, nem tehet róla, ha egyszer az Isten nem adott neki elég sütnivalót. Hiszen az csak érthető dolog, hogy a papok az evangéliummal való sok foglalkozástól elbutulnak s az is csak természetes, hogy a pápának még az elbutult papok közül is a legbutábbat választják meg." (Kíváncsi vagyok rá, hogy ez a tisztviselő most nem kommunista párttag-e, s hogy legalább most már belátta-e, hogy a pápa annak idején mégiscsak okosabb ember volt mint ő, tehát ha nem bírálta volna a pápát, hanem utána indult volna, még földi érvényesülése szempontjából is mennyivel előnyösebb lett volna számára a hamarosan fasisztaellenes kommunista uralom alatt.)

Tehát hívők és nem hívő marxisták szemrehányást tesznek az egyháznak, hogy miért nem szól, miért nem nyilatkozik, miért nem hallatja szavát, ha a háború igazságtalan. Mikor pedig hallatja, akkor tisztelet és engedelmesség helyett még azok is felháborodnak miatta, akik jó katolikusokként szerepelnek, hogy miért politizál és minek avatkozik olyanba, amihez "semmi köze". De azért mégis szentül meg vannak győződve, hogy ha a pápa megtiltotta volna a háborút, akkor nem törhetett volna ki. Pedig hát látjuk, hogy még azok se engedelmeskednek neki, sőt engedelmesség helyett felrobbannak, hogy egyáltalán nyilatkozni merészelt, akik még lelkigyakorlaton is részt vesznek, sőt éppen gyónás után vannak.

Ha a szovjet ellen háború törne ki, vajon szükség volna-e arra, hogy a pápa külön nyilatkozzék, hogy ki mellett áll a jog és az igazság? De ha mindezek ellenére mégis külön is tudtunkra hozná, hogy nem a szovjet mellett, vajon ki tagadná meg emiatt a szovjet tiszteknek az engedelmességet?

*

De - halljuk végül talán legerősebb érvül az egyház ellen - mikor háború van, az egyház és papjai is részt vesznek a háborús uszításban és a két szembenálló fél országai közül mindegyikben a papok is egyformán azt hirdetik, hogy nekik van igazuk, az ő ügyük az igazságos, hogy ők az a fél, amelynek oldalán harcolni nemcsak nem bűn, hanem dicsőség, hősiesség, és felebaráti szeretet. Mindkét harcoló félnek azonban egyszerre nem lehet igaza, tehát legalább az egyik ország papsága feltétlenül hazudik ilyenkor.

Mikor erre az érvre válaszolunk, először is figyelmeztetünk arra, amit már fentebb is megállapítottam, hogy az egyház szellemében működő tábori pap nem uszít még akkor se, ha valóban meg van győződve róla, hogy hazájának van igaza. Nemcsak nem uszít, hanem még csak nem is lelkesít a háborúra még ilyenkor se, mert ő elsősorban nem a hazával, hanem a rá bízott katonák örök üdvével törődik.

A pap nem a földi boldogulás, hanem a másvilág embere. A pap az örök életre vezet s emellett legfeljebb könnyet töröl le, vigasztal és fájdalmakat enyhít. Azokat a könnyeket törli le, melyeket a hazafias földi cél munkálása okoz.

Említettem, hogy a jó pap csak akkor politizál, ha a hitet és erkölcsöt kell mentenie vele, vagyis, ha a politizálásnak vallási vonatkozása is van. Annak pedig, ami miatt a háborúk kitörni szoktak, alig van valaha vallási vonatkozása, hiszen alig voltak világnézeti háborúk, kivéve akkor, ha a támadó nem Európából, hanem egy másik világrészből jött (mórok, törökök, tatárok). Ha nemzeti érdekeket kell védeni, lelkesülhet a pap is, de ő mégiscsak elsősorban az örök haza szolgája, nem a földi hazáé.

De hagyjuk ezt és fogadjuk el, hogy háborúban a papok is mindig a maguk nemzetének adnak igazat és véleményüket ők is a háború idején szokásos élességgel képviselik. Viselkedésüket még ebben az esetben is csak az tartja az egyház szempontjából védhetetlennek és a keresztény erkölccsel ellenkezőnek, aki még az erkölcstan elemeivel sincs tisztában. Aki ugyanis a katolikus morálisba csak bele is kóstolt, tudja, hogy van helyes és van téves lelkiismeret, és azt, hogy valaki bűnös-e vagy nem, sohase az dönti el, hogy az, amit tett, objektíve jó volt-e, hanem az, hogy ő jónak vagy rossznak tartotta-e.

Aki csütörtökön meg van győződve róla, hogy péntek van s mégis megeszi a húst, az épp úgy vétkezik, mintha valóban péntek lett volna, ellenben ha valaki valamely ünnepen azért mulasztja el a szentmisét, mert elfelejtette, hogy ünnep van, az viszont nem vétkezett ezzel a misemulasztással. Tehát a bűn szempontjából háború esetén se az számít, hogy objektíve melyik nemzetnek van igaza, hanem csak az, hogy kinek mi volt ebben a tekintetben a meggyőződése.

Pedig hát mindenki tudja, hogy háború idején különösen gyakori a téves lelkiismeret, azaz hogy a bűnös, a támadó nemzet fiai is szentül meg vannak róla győződve, hogy nekik igazuk van. Nemcsak az ilyenkor különösen erősen felfokozott nemzeti érzés okozza ezt, hanem az is, hogy ilyenkor az ellenpárttal szemben mindig terror van, az állam ellenvéleményt nem tűr, a sajtó-, a gyülekezési és szólásszabadság mindig fel van függesztve s mindig rögtönbíráskodás van a "kémek, hazaárulók és rémhírterjesztők" ellen.

Az állam ilyenkor mindig propaganda-hadjáratot folytat az ellenség ellen és a maga polgárai meggyőzésére és lelkesítésére. (Hát még a marxista államok!) Ha aztán mindehhez hozzávesszük még a majdnem mindenkiben amúgy is meglévő nemzeti elfogultságot, könnyű megérteni, ha még a papok nagy része is a legőszintébben meg van győződve a maga nemzetének igazságáról, még akkor is, ha a valóságban az igazság az ellenkező. De ha maga a pap meg van erről győződve, akkor nem csoda, hogy ezt hirdeti is és ez esetben bizony hirdeti még olyan pap is, aki egyébként tiszteletreméltó jellem.

Bizonyos szempontból még örülni is lehet annak, hogy az igazságtalanságot elkövető nemzet fiai is többnyire azt hiszik, hogy nekik van igazuk, mert hiszen ha tudnák, hogy nem, akkor se mernének ellenkezőleg beszélni, sőt akkor is szolgálni volnának kénytelenek a rossz ügyet, sőt kénytelenek volnának érte a harctérre is menni és ott meghalni. De ez esetben ez már bűnük volna s az értékesebb embereknek ez a helyzet bizony a testiek mellé még igen sok lelki kínt is okozna.

De többet mondok: Nemcsak az lehetséges, hogy az egyik oldalról a lelkiismeret tévessége miatt hiheti mindkét fél egyszerre, hogy neki igaza van, és hogy így nem vétkezik, mikor háborút folytat, hanem bizonyos tekintetben még objektíve is lehet mindkét félnek igaza. Különösen lehetséges ez akkor, mikor világháború folyik, mint ez napjainkban szokásos.

A gyakorlati életben a legtöbbször nem egy egészen ártatlan és egy egészen bűnös nemzet áll egymással szemben, hanem többnyire egy kisebb fokban és egy nagyobb fokban bűnös. Legtöbbször az igazságos ügyet képviselő félnek is vannak hibái és elkövetett bűnei és az ellenfél természetesen csak ezeket látja, az ő sajtója csak ezt domborítja ki. Viszont az igazságtalan háborút folytató félnek is lehet egyes részletkérdésekben igazsága is és világos, hogy az ő állampolgárai csak erről tudnak. Különösen egy világháborúban olyan sok érdek ütközik össze és az ügy egészében olyan bonyodalmat képez, hogy szinte lehetetlenség világosan megmondani, melyik félnek van igaza.

Az első világháborúban például kétségtelenül nekünk volt igazunk, mert hiszen a szerbek gyilkolták meg trónörökösünket s ők akarták felszabadítani azokat a szerbeket, akiket mi országunkba a törökvilágban befogadtunk, de ők akarták tőlünk elszakítani azt a Bácskát és Bánságot is, mely már ezer év óta a miénk volt. Világos, hogy ez támadás volt és mi ezt nem tűrhettük volna még akkor se, ha nem a kis Szerbia lett volna az, aki ezt a merényletet elkövette ellenünk.

Hogy mi ekkor hódítani nem akartunk, arra kell-e meggyőzőbb bizonyíték, mint az, hogy nem volt Szerbiában egyetlenegy magyar falu se (noha valaha maga Belgrád neve is Nándorfehérvár volt és a mienk volt), nekünk pedig nemzetiségünk már anélkül is volt éppen elég. De Magyarország szép, szabályos alakját csak elcsúfítottuk volna Szerbia egy részének elfoglalásával. Kétségtelen tehát, hogy mi védekező háborút folytattunk, a másét elhódítani nem akartuk.

Ámde nekünk e védekező háborúkban szövetségesünk volt Németország. Mivel azonban a német-francia határ igen meg volt erősítve, míg viszont a belga-francia határ nem, mert Belgium felől, Belgium semleges lévén, nem fenyegette a franciákat veszély, Németország meglepetésként Belgiumon keresztül rohanta meg Franciaországot. Emiatt végiggázolt azon a Belgiumon, melynek semlegességéért az európai hatalmak, köztük maga Németország is, kezességet vállaltak.

Mivel ebben a kezességben az is benne volt, hogy ha Belgiumot támadás érné, ezek a hatalmak fogják megvédeni, és mivel a hatalmak sorában Nagy-Britannia is ott volt, Anglia és később Amerika is ezért avatkozott bele ellenünk a háborúba. Teljes joggal volt tehát meggyőződve arról minden angol és amerikai, hogy ebben a háborúban neki van igaza, és hogy őt e beleavatkozásra a becsület kötelezi. Mi azonban nemcsak a szerbek, hanem Anglia ellen is harcoltunk az első világháborúban, s így az angolok is és mi is egyaránt helyesen voltunk meggyőződve arról, hogy igazunk van. Láthatjuk belőle, hogy még az is lehetséges, hogy két egymással küzdő fél mindegyikének igaza legyen. (Egyiknek az egyik szempontból, a másiknak a másikból.)

Az egyház tehát elvben és kereken nem mondhatja ki, hogy minden háború tilos, és azt se döntheti el mindig, melyik félnek van igaza. Láttuk, hogy a szenvedő félnek, az igazságtalanul megtámadottnak háborút viselni, azaz egy nemzetnek magát az igazságtalan támadás ellen védeni megengedett és az egyház is csak ilyen háborút mond megengedettnek. Hogy a háborúskodó felek közül ki a védekező és ki az igazságtalan támadó, azt azonban nem mindig lehet egészen határozottan eldönteni, kivált mikor az egyház nincs is mindig beavatva a diplomáciai titkokba.

Mikor meg lehetett állapítani, az egyház nyilatkozott is, bár ilyenkor se sok értelme volt, hogy szavát hallatta. Ugyanis kedves ellenségei, sőt mint láthattuk, még kedves hívei is ilyenkor engedelmeskedés helyett rendre szokták utasítani, hogy ne politizáljon. Azt is megállapítják ilyenkor, hogy nyilatkozata, mivel nem szorosan a hit dolgáról van szó, nem tévedhetetlen, s még a legkisebb baj, ha megelégednek azzal, hogy nem engedelmeskednek neki. Legtöbbször azonban még rúgják, marják, rágalmazzák is érte.

Ami a fegyverek állítólagos megáldását illeti, az se lenne éppen kifogásolható, mert például annak a rendőrnek, aki hősi önfeláldozással a jajveszékelők segítségére és a gyilkosok megfékezésére indul, bizonyára nyugodtan meg lehetne áldani a fegyvereit, ha önfeláldozó beavatkozása előtt ideje lenne az egyház áldását kérni. De ha ezt lehet, akkor bizonyára meg lehet áldani az olyan katona fegyvereit is, aki önként, vagy legalábbis kötelességtudó önfegyelmezéssel otthagyja nyugalmát, otthonát, családját és kimondhatatlan nélkülözéseknek, szenvedéseknek, életveszélyeknek, sőt a halálnak teszi ki magát, hogy honfitársait ki ne űzzék majd hajlékukból. (Hány magyarnak kellett menekülnie amiatt, hogy az első világháborút elvesztettük és az ország megcsonkult? A második világháborúban meg hány magyar pusztult el amiatt, hogy Budapest ostromára is sor került?)

Én azonban sohase hallottam a fegyverek megáldásáról még háború idején se. Csak hadihajó megáldásáról hallottam vízrebocsátása előtt. Ha egyszer hadihajó volt, akkor természetesen ágyúk is voltak rajta, de azt mondani, hogy az áldás nem a hajónak, hanem a rajta levő ágyúknak szólt, mégis hallatlanul nagy egyoldalúságra és elfogultságra vallana. Akik a hadihajón szolgálnak, a hazájukat védik és nagy fáradalmaknak, veszélyeknek teszik ki magukat miatta. Az áldás bizonyára nekik szól, nem a hajó ágyúinak, ők pedig bizonyára meg is érdemlik ezt az áldást s bizonyára rá is szorulnak.

Ha katolikusok még a békés lakásukat is meg szokták szenteltetni, mielőtt beköltöznek, sőt ezt minden vízkeresztkor újra meg újra megismételtetik, akkor igazán nem csodálkozhatunk rajta, ha egy hívő hadvezetőség a hajóját is megszentelteti, mielőtt a legénységet rávezényelné. E viselkedés annak is bizonyítéka, hogy meg van győződve ügye igazságáról. A kalózok nem szokták megszenteltetni hajójukat, mielőtt vízre bocsátják. Hogy a hadihajónak nemcsak páncélzata van, mely az ellenség lövegei ellen védi, hanem olyan felszerelése is, hogy ő is visszalőhessen, sőt támadhasson, az bizonyára nem lehet akadálya annak, hogy az egyház megáldja. Elvégre minden kereszténynek nem kell feltétlenül nyúlnak vagy birkának lennie, kivált, ha ragadozókkal van dolga s a kereszténység bizonyára nem azonos a tehetetlenséggel vagy gyámoltalansággal.

 

Miért rosszak sokszor
a vallásosnak tartott emberek is?


"Láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár."       
(Petőfi Sándor: A csárda romjai)


A sokat tapasztalt, jó emberismerő, bár mint istentelen, ebben a tekintetben elfogult Petőfi ír így. De éppen nem áll ebben egyedül, mert mások részéről is igen gyakran hallunk hasonló megállapításokat. Igen sokszor mondják, hogy akik a templomban úgy imádkoznak, hogy "majdnem lehúzzák a Krisztust a keresztről", sokszor éppen azok szoktak a legrosszabbak lenni. Még páter Bíró jezsuita tartományfőnök is azt mondta, hogy ha jön hozzá valaki valamit kérni, s arra hivatkozik, hogy mindennapi áldozó, nem bizalom támad iránta lelkében, hanem már előre fél, hogy szégyent vall majd miatta.

Hogy lehetséges mindez és mit szólunk hozzá?

Először is azt, hogy akik ezt a kifogást a vallásosak ellen felhozzák, többnyire vallástalan emberek s ezért rosszakarattal és ellenszenvvel nézik a vallásosakat. Megállapításuk tehát nem lehet tárgyilagos. Mivel ugyanis ők maguk nem imádkoznak, nem járnak templomban, érdekük, hogy megállapíthassák azokról, akik náluk e tekintetben különbek, tehát külsőleg vallásosak, hogy ők se jobbak náluk és ezzel a maguk külső vallásgyakorlata elmulasztására is mentséget találjanak vele. (Páter Bíró nyilatkozata egész más elbírálás alá esik. Ő nem a mindennapi áldozók rosszaságát állapítja meg, hanem azokat, akik a pap előtt erre hivatkoznak akkor, mikor kérnek tőle valamit. Hiszen még az is könnyen lehet, hogy az illetők nem is mindennapi áldozók, hanem csak önző okokból, hazugul hivatkoznak rá. De ha igaz, amit mondanak, akkor is tagadhatatlan, hogy a pap előtt tőkét akarnak belőle kovácsolni, tehát mindenképpen a napi áldozók gyarlóbbjai közé tartoznak.)

Válaszunk második része azonban az, hogy - úgy látszik - valami igazság is van a vallásosak, illetve a vallásosaknak látszók elleni kifogásban. Katolikus cselédek például igen gyakran dicsérik zsidó vagy protestáns gazdáikat s én magam is igen sok zsidó vagy protestáns ismerősömet találtam igen jólelkűnek s így rokonszenvesnek. Pedig hát ők még anyakönyvileg se voltak katolikusok s már csak emiatt se járhattak misére. A legtöbbjük bizonyára imádkozni is alig szokott, s ennek ellenére is jólelkű volt.

Világos, hogy arról józan ésszel szó se lehet, hogy valaki azért rossz, vagy rosszabb másnál, mert templomba járni és imádkozni szokott és hogy valaki azért összeférhetetlen, irigy, önző, sőt talán még alkoholista is, mert túl sokat ájtatoskodik és gyónik.

Egyenesen képtelenség azt gondolni, hogy ha nem járna ennyit templomba, akkor összeférhetőbb természetű és jobblelkű volna. Kétségtelen, hogy még vallástalan alapon állva is legfeljebb csak annyit mondhatunk, hogy a vallásosság előnyös hatása az emberek jellemén nem nagyon vehető észre, de azt semmiképpen se, hogy a vallás az, ami jellemtelenné, gonoszlelkűvé teszi az embereket.

Ha tehát mégis tapasztalunk olyan jelenségeket, melyek ezt a látszatot keltik, a dolgot csakis a következő módon magyarázhatjuk: Valakinek a jellemét és erkölcsi magatartását a gyakorlatban elsősorban nem a vallása, nem is a maga ezen alapuló erkölcsi erőfeszítései, hanem természetes adottságai, vele született hajlamai döntik el. Láttuk, hogy a katolicizmus még az emberek természetét is meg tudja változtatni, de láttuk azt is, hogy a valóságban ez - sajnos - csak tíz, vagy talán inkább száz közül egy esetben következik be.

Kétségtelen tehát, hogy nemcsak a protestánsok vagy a zsidók, hanem még a hívő katolikus is általában nem azért megnyerő egyéniségű, és jó, ha valóban az, mert katolikus, hanem azért, mert szerencsés természettel, előnyös adottságokkal született, s mert életében nem került olyan körülmények közé, melyek mostohasága káros és antiszociális tulajdonságokat fejlesztett volna ki benne.

Statisztikailag kimutatható, hogy a zsidók és a protestánsok minden országban jobb módúak és ren