¹ Vita, 1956. 253. Árpássy Gyuláról (1904–1974) lásd: a Hegedüs-kormány időszakát taglaló tanulmány 262. jegyzetét, valamint: Nagy S. I. 1976. 90. és Báthory Z. – Falus I. 1997. I. 106.

² Zétényiné R. M. 1956. 2.

³ Emlékeztető a folyó hó 17-én Hegedüs elvtársnál tartott megbeszélésről. (MOL M-KS-27691/120. ő. e.)

⁴ Előterjesztés a tanító- és óvónőképzés átszervezésére. (MOL M-KS-276-91/33. ő. e.)

⁵ "Társadalmi technikákon az emberi viselkedést befolyásoló módszerek összességét értem, amelyek összehangolják a viselkedést a társadalom uralkodó interakciós mintáival" – írta Mannheim Károly, e technikák példáiként a politikára, a hadviselésre, a közlekedésre, a propagandára utalván, majd hozzátette, hogy "az ún. civil életben is úgy kell az embereket kondicionálni és nevelni, hogy az egyén személyisége összhangba kerüljön a társadalmi életet átható mintákkal. ... Az uralkodó minta lehet demokratikus vagy autoritariánus; a nevelés mindkét rendszert szolgálhatja. Ugyanakkor a nevelés csak egyike azon társadalmi technikáknak, amelyek a polgárok mindenkor kívánatos típusának kialakítását tűzik ki célul." "A tömegek megszervezése problémájának megoldása érdekében a modern társadalomnak... tökéletesítenie kellett és ki kellett terjesztenie ezeket a társadalmi technikákat... [s ez] a kisebbség uralmának kedvez. ... [K]oncentrációs folyamatok figyelhetők meg az oktatás és a közvélemény formálásának módszerei esetében. Az eszmék sajtó- és rádiópropaganda útján történő mechanikus tömegtermelése ugyanebben az irányban hat. Az oktatás egyre inkább az emberi viselkedés manipulálása új művészetének részévé válik és a többség kevesek általi elnyomásának részévé nőheti ki magát." (1999/c. 219–220. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁶ M. Foucault szerint "minden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megszervezik a diskurzus termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig bizonyos számú eljárás szerint..." "A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekszenek megkaparintani." "Minden oktatási rendszer a diskurzus kisajátításának politikai fenntartása vagy módosítása, mindazon tudással és hatalommal együtt, ami a diskurzusok birtoklásával jár. ... Végül is mi más az oktatási rendszer, ha nem a beszéd egyfajta ritualizálása, a beszélő alanyok szerepének minősítése és kijelölése; ha nem egy szétszórt doktrinális csoport létrehozása, a diskurzus hatalmának és tudásának elosztása és kisajátítása?" (Foucault, M. 1998. 51., 62–63. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Pokol B. 1997. 355–377.

⁷ Lásd ehhez pl.: Allport, W. A. 1977. 267–302.; Angelusz R. 1992. 82–108.; Bahtyin, M. 1986. 127–191.; Benczik V. 2006. 139–146.; Bernstein B. 1975. 145–170.; Bourdieu, P. 1978. 9–38.; Csizmadia E. 1997. 171–182.; Fehér F. – Heller Á. – Márkus Gy. 1991. 275–298.; Gadamer, H.-G. 1984. 305–339.; Gyekiczky T. 1989. 5–40.; Hunyady Gy. 1996. 19–29.; Koselleck, R. 1997. 5–16.; Pataki F. 1993. 83.; Rorty, R. 1994. 61–112.; Szabó M. 1997. 83–103. és 1998. 97–126.

⁸ "A realitásszint fogalmán azt értjük, hogy minden társadalom létrehoz egy olyan mentális légkört (mental climate), amelyben bizonyos tényeket és ezek kölcsönös kapcsolatát alapvetőnek tekintik és »reálisnak« nevezik, míg más eszmék az »ésszerűen elfogadható« kijelentések szintje alá süllyednek és fantasztikusnak, utópikusnak vagy irreálisnak nevezik őket. Minden társadalomban létezik a realitásnak egy általánosan elfogadott értelmezése. Ebben az értelemben minden társadalom kidolgozza saját tiszteletreméltó eszméinek készletét és az ettől eltérő nézeteket mint »ördögieket«, »felforgatókat« vagy »értékteleneket« (»méltatlanokat«) elutasítja" – ajánlja figyelmünkbe Mannheim Károly. (1999/c. 251.)

⁹ P. L. Berger és T. Luckmann szerint "a szimbolikus értelmi világ az összes társadalmilag objektivált és szubjektív valóságos értelem mátrixának tartható. A társadalom egész története és az egyes ember életének egésze ezen az értelmi világon belüli események. ... A szimbolikus értelmi világon belül a valóság speciális területei is értelmes, teljes egységgé integrálódnak, amely »magyarázza«, sőt igazolja is azokat." "Ahhoz, hogy az intézményes rend, mint értelmes egész totalitásban bizonyosság jelleget nyerjen, legitimálódnia kell egy szimbolikus értelmi világban való »elhelyezkedésével«. Ez az értelmi világ ellenben... semmilyen további legitimációt nem igényel." "Ki veheti rossznéven a teoretikusoktól, ha erősebb támasztékot keresnek, mint amit saját érveik törékeny volta megadhat: ha például megkísérlik, hogy az állam fegyveres hatalmával kényszerítsenek vetélytársukra egy érvelést. ... [A] társadalmi hatalom magában foglalja a döntő szocializációs folyamatok meghatározásának hatalmát, s ezzel a valóság előállításának hatalmát is. Mindenesetre az igen elvont szimbólumrendszerek (azaz a mindennapi élet konkrét tapasztalatától messze eltávolodott elméletek) érvényüket nagyobb mértékben köszönhetik társadalmi, mint empirikus alátámasztásnak. ... [I]ly módon pszeudo-pragmatizmus alakul ki." "Ha a valóság meghatározása már ott tart, hogy valamilyen konkrét hatalmi érdek kapcsolódik hozzá, úgy »ideológiának« nevezhető. ... Az ideológiának éppen az a sajátossága, hogy ugyanazt az általánosan kötelező értelmi világot különböző módon értelmezi, a szóban forgó társadalmi érdekektől függően." (Berger, P. L. – Luckmann, T. 1998. 137., 148., 167. és 172–173.) Vö.: Karácsony A. 1995. 76–85.; Percheron. A. 1999. 38–43.; Pokol B. 1997. 23–24.; Somlai P. 1997. 89.

¹⁰ Vö. pl.: Ferge Zs. 1976. 11–58.; Pataki F. 2003. 32.

¹¹ Vö. pl.: Horváth M. 1975. 13–57.; Kardos J. 1997. 72–73., 2007. 40–85.; Kelemen E. 1994. 51., 2002. 54–57., 84–86., 160–163.; Knausz I. 1994. 119–124. és 170–180.; Kozma T. 1985. 215–233.; Mészáros I. 1994. 72–83.; Pukánszky B. – Németh A. 1994. 581–582.

¹² Vö. pl.: Báthory Z. 1997. 5–8.; Bourdieu, P. 1974. 65–87.; Csoma Gy. 1998. 12–30.; Kapitány Á. – Kapitány G. 1995. 141–156.; Mannheim K. 1999/c. 237–238., 250–256.; Percheron, A. 1999/a–c. 9–73.; Somlai P. 1992. 7–34., 1997. 162–169.; Szabó I. 1991. 22–33.

¹³ Bayer József az "államszocializmus legitimációs válságáról" szólván, az "ideológiai államapparátus" leírásakor – Althusser nyomán – kifejtette: "részben ide kell sorolnunk az oktatási rendszert is (amelynek curriculumát és tartalmait átitatták az ideológia eszméivel a legalsó szinttől az egyetemig)", ami "a legkevésbé sem jelenti azt, hogy... tevékenységük kimerült volna ideológiai funkciójukban. Inkább csak autonómiájuk hiányára utal, arra a tényre, hogy kénytelen-kelletlen olyan kontextusban működtek, amely hozzájárult az uralkodó ideológia reprodukciójához (pl. a nevelési elvek, a propaganda... ill. a személyzeti és káderpolitika érvényesítése révén)." (1997. 244–245. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁴ Vö.: Pataki F. 2003. 14.

¹⁵ Vö.: Foucault, M. 1999. 179–180.

¹⁶ Helyzetüket azzal próbáltuk könnyíteni, hogy a főszöveget önmagában is érthetővé igyekeztünk tenni.

¹⁷ Az ilyen "számadás" talán célszerű, de – mivel nehezítheti a csak a tárgyalt történet iránt érdeklődő "laikus" olvasó dolgát (átlapozza) – semmiképp sem szükségszerű (elkerülhetetlen) eleme a történeti munkának. Még az elméleti-módszertani problémáknak oly nagy jelentőséget tulajdonító Collingwood is úgy vélte, hogy "lehet valaki egészen jó történész... anélkül, hogy reflektálna saját történeti gondolkodására". (1987. 57.)

¹⁸ Változtat-e bármit is a közelmúltban joggal "Magyar Örökség Díjjal" kitüntetett tanítóképzés teljesítményén az, hogy a letűnt században a társadalmi erőforrások felett rendelkező politikusok többnyire csak akkor járultak hozzá (már évtizedekkel korábban szükségessé vált) kiegészítő állami támogatást igénylő reformok végrehajtásához, amikor azt – a kisgyermekeket, ill. a falu társadalmát érintő – "politikai-világnézeti nevelési", ill. modernizációs feladattal kapcsolták össze? Így volt ez 1918–1919-ben, 1920–1923-ban, 1938-ban, 1956–1959-ben is.

¹⁹ Az ilyen heves reakciók forrását Berend T. Iván abban látta, hogy úgy tűnik, "mintha még hiányozna a múlttal megbékítő időtáv, mintha még élő szövetbe vágna a bonckés, s túlzottan is erősek lennének az érzelmek és indulatok, túl közelinek tűnők, mert a jelenbe érnek e közel fél évszázados folyamatok. A ma élő s a vizsgált korszakot is átélt kutatót, ha ehhez a kényes-érzékeny korszakhoz nyúl... csapdák fenyegetik. Bár jól ismerjük őket, mégis nagyon veszélyesek és nehezen elkerülhetők. ... Az egyik ilyen csapdának a determinista apológiát tartom. Ha már régóta nem is a »lehető világok legjobbika« Pangloss mesteri végletességében, és nem is a »minden, ami valóban létezik, feltétlen szükségszerűséggel létezik, méghozzá úgy ahogy éppen létezik« fichtei szélsőségében, de a determinista apológia még nagyon is jelen van, például azokban a szenvedélyes vitákban, melyek az 1956-hoz vezető vagy éppen azt követő út értékelése kapcsán izzottak fel. Eszerint minden lényegében csakis úgy történhetett, ahogy megtörtént, mást (lényegesen mást) a történelmi feltételek nem tettek lehetővé, s az adottságok közegében rejlő lehetőségeket végül is sikerült (nagyjából sikerült) kiaknázni. A másik, s napjainkban még gyakoribb csapda a történetietlen konjunktúra-vonzás, a történeti mérce felcserélése emocionális és etikai mércékkel, utólagos visszavetítésekkel, s nem utolsósorban »áthallásos« történeti analógiák historizáló felsorakoztatásával. Napjaink válságállapotában retrospektíve így válik minden úttévesztéssé, így veszíti el minden a legitimitását. Bár e két említett csapda homlokegyenest ellentétesnek tűnik, valójában egy tőről fakad. Az objektivitásra, elfogulatlan történeti elemzésre törő megközelítés helyett mindkettő a szokáshoz, – igaz az egyik a meggyökeresedett, másik pedig éppen az újdonság erejével ható divatszokáshoz – igazodik. (Max Weber hívja fel figyelmünket, hogy a divat is a szokás körébe tartozik, csakhogy a »szokáserkölccsel ellentétben a divathoz éppen annak újdonsága miatt igazodik a cselekvés«.) A csapdák elkerülésére egyértelműen tisztázni kell történeti értékrendünk elveit" – figyelmeztetett lassan két évtizede Berend T. Iván. (1989/8–9. 5.)

Kalmár Melinda tanúsága szerint az ifjabb generációhoz tartozó történésznek napjainkban sincs könnyű dolga: "meglepő... milyen nehezen keveredik elő a hatalmi és elnyomott történeti tudat alól a szabad ember – a nem elnyomóként és nem elnyomottként élő – történeti tudata. A mai jelenkortörténet-írás egyik problémája ezért éppen az, hogy néhány évvel a diktatúra bukása után a történeti leírás és az ideológiakritika kényesen egyensúlyozó önuralom kérdésévé vált: teljesen el kell szakadni az elnyomás és az elnyomattatás történetírói pozícióitól is. A történetírás nem szünteti meg, és nem is akarja megszüntetni ezeket az érzelmeket, indulatokat és nosztalgiákat, de zárójelbe teheti, felfüggesztheti őket annak érdekében, hogy olyan tanulságokhoz jusson, amelyek további sorsunk alakításában segíthetnek bennünket." (1998. 11.) Földhözragadt történészként (Foucault-ra, Popperre és Castelre utalván) tegyük hozzá: természetesen anélkül, hogy engednénk a prezentizmus csábításának s a jelen kérdéseit ahistorikusan "problematizálnánk". (Popper, 1962.; Castel, 1998/1–2. 64–66.)

²⁰ A történettudomány legitimációs, ill. kritikai funkciójáról, "a közéletben való felhasználásáról", a "múlt aktualizálásáról" általában, ill. a kelet-európai gyakorlatról különösen lásd pl.: Bloch, M. 1996. 99.; Duby, G. – Lardreau, G. 1993. 75.; Glatz F. 1980. 77–79.; Habermas, J. 2006/1. 32–33., ill. Niederhauser E. 1995. 646–648.; Gyáni G. 2006/9. 8–9.

²¹ W. Dilthey szerint erre amúgy sem lenne sok esélyem, hiszen: "az individuum, mint a benne összeszövődött közösségek hordozója és reprezentánsa élvezi és ragadja meg a történelmet, melyben e közösségek keletkeztek. Megérti a történelmet, mivel ő maga történeti lény." (1910. 542.) E. H. Carr is úgy vélte, jobb, ha tudomásul vesszük: "A történész saját korának gyermeke, és ahhoz kapcsolja őt emberi létének minden feltétele. Minden általa használt szó... akár akarja, akár nem, jelenhez kötődő képzettársításokat ébreszt." (1993. 23.) G. Duby még markánsabban fogalmazott: "Saját magam és környezetem rabja vagyok és maradok. ... Az az ember, akinek a múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazon szenvedélyekkel, mint én, nem akkor és ott ír, ahol én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam." (1993. 184.) Lásd ehhez továbbá: Kornis Gy. 1914. 12–43.; Hóman B. 1938. 7–8., valamint Szabolcs É. 2001. 60–64.

²² A kollektív identitás kialakítói, megjelenítői természetesen a közösségre vonatkozó közös narratívák, ezért és más okból is érthető az érzékeny reakció. (Heller Á. 1992/1. 6–14.; Erős F. 1992. 223–231.; László J. 2003/1. 50–55.; Pataki F. 2003/1. 26–35.)

²³ A történettudomány társadalmi feladatát "nem akkor végzi jól, ha... szócsőként visszhangozza, amit éppen belétáplált az adott politikai taktika [az aktuális oktatáspolitikai szituáció – D. P.], hanem akkor, ha lehetőleg pontos és reális tájékoztatást nyújt, a felmerült kérdésekre megbízhatóan, jól válaszol, és ezzel elősegíti, hogy a ma élő nemzedékek az őket is érdeklő történeti folyamatokat megértsék. A történelem éppen a megértés iskolájaként, és nem... valamiféle példatárként adhat nagyobb távlatot a jelen problémáinak megértéséhez, és járulhat hozzá a közösség politikai kultúrájának emeléséhez" – figyelmeztet Kosáry Domokos. (1987. 487. Lásd továbbá: Noiriel, G. 1996. 27.)

²⁴ Nietzsche, F. 1989. 42–45. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) Vö.: Németh A. 2006/4. 93.

²⁵ Nietzsche e "korszerűtlen elmélkedésében" – 1874-ben – úgy vélte, hogy "sorvasztó történelem-lázban szenvedünk", melynek oka a "kor történelemmel való túltöltekezése", ami számára ötféle szempontból is "ellenségesnek és veszedelmesnek tűnt az életre nézvést". "[E]z a mértéktelenség ejt egy kort abba a képzelgésbe, hogy a legritkább erényt, az igazságosságot, minden más kornál teljesebben birtokolja; ez a mértéktelenség kelt zavart a nép ösztöneiben, s akadályozza meg az éretté válásban mind az egyént, mind az egészt; ez a mértéktelenség veti el annak a mindenkor káros hitnek a magvát, hogy az emberiség immár elaggott, azt a hitet, hogy későn jöttek és epigonok vagyunk; ez a mértéktelenség juttat egy kort az önirónia veszedelmes, majd a cinizmus még veszedelmesebb hangulatába, s ezen belül aztán mindinkább egy okos-egoista gyakorlattá érik, mely az életerőt megbénítja, végül elpusztítja. ... [A] modern ember meggyengült személyiségben szenved." "A történeti érzék, ha béklyózatlanul uralkodik és minden konzekvenciáját levonja, a jövő gyökereit tépi ki, az illúziókat pusztítja el, és a fennálló dolgokat fosztja meg attól a légkörüktől, melyben egyedül életképesek. A történeti igazságosság, még ha valóságosan és tiszta érzülettel képviselik is, azért rettentő erény, mert mindig az elevent ássa alá és dönti le: bíráskodása mindig megsemmisítés" – állította, s a "történetietlenség és a történelemfelettiség" orvosságát ajánlotta olvasói figyelmébe, "melyek a tekintetet elvonják a szüntelen keletkezésről és alakulásról, és arra irányítják, ami a létezésnek az örök és változatlan jelentés karakterét adja, a művészetre és vallásra." (1989. 53–54., 67. Kiemelés részben tőlem – D. P.) Lehet, hogy a T. Olvasó a professzióját (egzisztenciáját?) védő esendő/szorongó értelmiségi motívumainak felülkerekedését konstatálja, ha megvallom, hogy közelebb áll hozzám H. White álláspontja: "mindig is úgy gondoltam, hogy a történeti tudás – természeténél fogva – relatív és relativizáló. Véleményem szerint a relativizmus a szkepszis szükségszerű következménye, s én a társadalomtudományok és a kultúrával kapcsolatos vizsgálódások kapcsán a felelős munkához éppen ezt az attitűdöt tartom kívánatosnak. Azt tartom, hogy a következetes relativizmus – vagyis az, amely saját tudásunkkal szemben éppúgy érvényesítendő, mint másokéval szemben – a tolerancia gyakorlásának legmegfelelőbb eszköze. Nem gondolom, hogy a felelős relativizmus nihilizmushoz vezetne." "Csak a tiszta történelmi tudat képes valóban minden pillanatban újból kétségbe vonni a világot, mert csak a történelem közvetít valóban humanizáló hatással aközött, ami van, s aközött, amiről az emberek azt gondolják, hogy lennie kellene. Ám a történelem csak akkor alkalmas az emberi tapasztalat humanizálására, ha érzékeny marad a gondolkodás és a cselekvés tágabb világára, amelyből kiindul, s amelyhez visszatér." (1997. 15. és 67. Kiemelések tőlem – D. P. Vö.: Noiriel, G. 1996. 23–26.; Romsics I. 2004. 449–451.) Olvasatomban Nietzsche heves reagálását az ironikus magatartással szemben – bizonyos alkati tényezőkön túl – az is kiválthatta, hogy felismerte "az újraleírás hatalmát". "Az újraleíró ironikus, miközben valakinek a végső szótárát fenyegeti, és ezáltal azt a képességét, hogy önmagának a saját, nem pedig az ő fogalmaival adjon értelmet, azt sugallja, hogy ennek a valakinek az énje és világa jelentéktelen, elavult és hiábavaló. Az újraleírás gyakran megaláz" – írta Rorty (1994. 107.)

²⁶ Croce, B. 1987. 557. és 569. Vö.: Gyáni G. 2000. 55–58.

²⁷ Collingwood, R. G. 1987. 59. Vö.: Croce, B. 1930. 31.

²⁸ Carr, E. H. 1993. 51.

²⁹ "[F]ennáll a veszély, sőt gyakran több mint veszély, hogy az irracionalizmus, a közöny és a dekadencia beszűrődik a történetírás szigorúságába, s rosszhiszeműen összekeverik a »res actae«-t a »res agendae«-vel, a megismerés és a történetírás mozzanatát a gyakorlati mozzanattal" – figyelmeztetett Croce (1987. 635.)

³⁰ "A szövegek... még a látszólag legvilágosabbak és legengedelmesebbek is, csak akkor beszélnek, ha tudjuk, hogyan kérdezzük őket" – írta Marc Bloch. (1996. 51.)

³¹ Weber, M. 1904. 39. Vö.: Nagy J. 1928/1-3. 137.; Kornis Gy. 1944. 525–526.

³² G. Duby úgy tapasztalta, hogy "a tudatalatti ösztönzése az elméletválasztásban, a problémakör kijelölésében is megnyilvánul: abban, ahogyan az ember egy csapást követ, a fellángolásban, amely arra ösztönzi, hogy bizonyos téma felé kalandozzon". Befolyásolja az is, hogy "a történésztársadalom ismer egy valóságos »kérdéshalmazt«, egyfajta rendszert, amelyben az egyikük vagy a másikuk által kérdés formájában megfogalmazott problémák egységes egésszé állnak össze." (1993. 42.)

³³ Horváth S. 2006/2. 16–26.

³⁴ G. Duby kutatása forrásairól megvallotta: "azért érzem jól magam a középkorban, mert támpontként elegendő, a korszakra vonatkozó szöveget találok ahhoz, hogy túlságosan bele ne szédüljek, de azért is, mert ezeknek a szövegeknek a száma elég csekély ahhoz, hogy egyetlen pillantással át tudjam fogni őket, ami... roppant jóleső érzés." (1993. 37–38.) A századunkkal foglalkozó E. H. Carr ellenben epésen megjegyezte: "Az újkor kutatójának nem adatott meg, hogy élvezhesse e készen kapott tudatlanság előnyeit. Neki magának kell kiküzdeni a szükséges tudatlanságot – s mennél közelebb van a vizsgált kor a jelenhez, a küzdelem annál nagyobb energiákat emészt fel. Kettős feladata van: egyrészt ki kell szűrnie a fontos tényeket, hogy azután történelmi tényekké alakítsa át őket, másrészt történelmietlennek nyilvánítva ki kell rostálnia a jelentéktelen tényeket." (1993. 14.) Ormos Mária a modern kori kutató ambivalens helyzetéről kifejtette: "boldog lehet, mert amerre csak fordul, mindenütt több forrást talál, mint bármely kollégája, aki korábbi időkkel foglalkozik, ám meg is van verve azzal, hogy a rendelkezésre álló forrásmennyiség több, mint amennyit egyáltalán képes áttekinteni, továbbá azzal, hogy a fantasztikus mennyiség ellenére fantasztikusan nagyok lehetnek a hiányok is... végeredményben a modern történelmi eseményeket meghatározó tényezők megsokszorozódása miatt a történész szinte sosem kutathat fel annyi összefüggést, hogy ne maradjanak kételyei, és ne legyenek miattuk álmatlan éjszakái." (1995. 38. Lásd továbbá: Ormos M. 2005. 6–15.)

³⁵ A "történészcéhre" utalás korántsem diffamáló, lásd pl.: Bloch, M. 1996. 23.; Duby, G. – Lardreau, G. 1993. 34–43., 50. és 78–82.; Glatz F. 1997. 39–41.; Kapitány Á. – Kapitány G. 1998. 34–51.

³⁶ "Amit »történelmi pártatlanságnak« neveznek, teljességgel egy a történelmi gondolkodásnak és a történelem elbeszélésének hajlamával; s olyannyira természetes és eleven a történészben, hogy ennek némelykor egyenesen őrizkednie kell a tetszés bizonyos érzésétől, nehogy eltúlozza az értékét azoknak, akikkel szembeszállt vagy szembeszállt volna a gyakorlati életben, akik iránt most hajlandó olyan nagylelkűséget tanúsítani, amely bűnös, mert maga is vajmi kevéssé történelmi, mivel – ha félrevezető értelemben is – magának a gyakorlati harcnak a visszaverődése. ... Persze a történész itt leírt hajlama önmagában véve szándék, jó és őszinte szándék, amely csak nagy nehézségek árán válhat valódi akarattá, nekiindulás, amely a kitűzött cél felé haladtában akadályokba ütközik; s a nehézségek és akadályok az elméjére és lelkére nehezedő előítéletek, elavult, mozdulatlan eszmék, amelyeket nem korrigált és nem gazdagított az újabb fejlődés, vagy eszmék és szilárd ítéletek látszatai, de lényegileg megdermedt érzelmek és szenvedélyek: egyszóval mindaz, ami a mélybe húzza az elmét és nem más, mint az elme tehetetlensége" – figyelmeztetett az ilyen irányú erőfeszítések buktatóira B. Croce (1987. 624-625.) – "[A] történetírás tükrözi a történész szubjektivitását... a történészmesterség kiműveli a történész szubjektivitását. Pontosabban, a történész mestersége teszi a történetírást és a történészt. Egykor szembeállították az észt az érzéssel, a képzelettel: ma ezeket bizonyos módon visszahelyezzük a racionalitásba. Cserében viszont az a racionalitás, amely mellett a történész letette voksát, az érzés és a képzelet kellős közepén válik szét, és szétválasztja azt, amit a kutatás énjének és a patetikus énnek – a »ressentiment«, a gyűlöletek, a vádbeszédek énjének – nevezek" – írta P. Ricoeur. (1964. 94.)

³⁷ Glatz Ferenc a "Jelenkortörténet és jelentörténet" című előadásában a jelenkortörténet-írást olyan történetírói tevékenységként jellemezte, "amely feladatául bevallottan a jelenben ható tényezők eredetének megvilágítását tűzi ki". A vizsgált téma – a középfokú négyéves tanítóképzés körüli játszmák fél évszázaddal ezelőtti lezárulása (s az akkor volt politikai rendszer meghaladása) – okán a Glatz Ferenc által ismertetett koncepciók közül az elsőt tartom alkalmazhatónak, mely szerint: "a jelenkortörténeti kutatás tárgya az az utolsó korszak, amelyik már »lezárultnak« tekinthető". S bár akkor a jelentörténeti tanulmányok kapcsán fogalmazta meg az előadó, figyelmeztetését mutatis mutandis igen megszívlelendőnek (vállalkozásunkhoz mért adottságaink kapcsán szorongást keltőnek) tartom: "a jelentörténeti tanulmányok kétségtelenül a legnagyobb szaktudományos iskolázottságot és a legkifinomultabb történetírói érzékenységet kívánják. És igen nagy önmegtartóztatást: elkerülni a »hamari ítéleteket«." (1995. 18., 23. és 25.; lásd továbbá: 1993. 61–62.)

Habitusomból s felkészültségem korlátaiból adódóan nem vállalkozhatom arra, hogy – Foucault és Castel nyomán – a "problematizáció" módszerével kísérletezzem, melyben a problémát előbb a jelenben vizsgálják, majd azután próbálják megrajzolni genealógiáját, vagyis az elemzés "a jelen helyzetből indul" ki. "A problematizációkban a jelen diagnosztizálása irányítja a múlt olvasatát, és arra késztet, hogy a történelmet a jelen megértésének fényében dekódolja." Az ily módon értelmezett "jelen történelme... kettős visszapillantást tesz lehetővé... Megmutatja, hogy miképpen működik a kortársi gyakorlat, közben pedig feltárja az annak szerkezetét feltáró hagyomány elemeit." Természetesen a fél évszázaddal korábbi történések rekonstruálásánál – tehát "saját kaptafámnál" – maradva is örömteli, megtisztelő lenne számomra, ha munkám hasznára lehetne a tanítóképzés jelen problémáival foglalkozó szakembereknek, hiszen – Castel szerint – "a problematizáció általában a történészek munkájából nő ki, de ezeket a műveket a történésztől eltérő módon olvasva". (Castel, R. 1998/1–2. 64., 65., 66. és 68.)

³⁸ "A társadalomtudós beállítódása a társadalmi világ közömbös megfigyelőjének beállítódása." (Schütz, 1963. 216.) – Fejtegetésem során, az adott kontextusban, úgy vélem, eltekinthetek a társadalom- és történelemtudomány közötti fontos különbségektől, melyekről lásd pl.: Schieder, Th. 1970. 155–170.

³⁹ Hans-Georg Gadamer ellenben nem nagyon hihetett a kutató társadalmi kötődéseinek/kötöttségeinek – Schütz által tételezett – "felfüggeszthetőségében". Sőt egyenesen úgy véli, hogy "még a történeti módszer mesterei sem képesek teljesen függetleníteni magukat koruk, környező társadalmi világuk, nemzeti hovatartozásuk stb. előítéleteitől. Vajon fogyatékosságnak kell ezt tekinteni? S ha még az volna is, a filozófiának akkor is el kellene gondolkoznia arról, hogy miért tapasztalható mindenütt, ahol valami igazi teljesítményről van szó. Más szóval, én csakis azt tartom tudományosnak, ha elismerjük azt, ami van, s nem abból indulunk ki, aminek lennie kellene, vagy ami lenni szeretne." Sőt, még abban sem volt bizonyos, hogy a realitások (a kutató "társadalmi poggyásza" elveszíthetetlenségének) tudomásulvétele árt a kutatói tevékenységének, hiszen úgy vélte, hogy "amikor a történész ismereteiben és értékeléseiben mindig látható a saját álláspontja, akkor ez a megállapítás nem számít a tudományosságával szemben felhozott ellenvetésnek. Semmit sem mond arról, hogy a történész tévedett-e állásponthoz kötöttsége miatt, s a hagyományt hamisan értelmezte vagy értékelte-e, vagy pedig előnyös álláspontja révén sikerült neki helyes megvilágításba helyezni valamit, ami addig figyelmen kívül maradt, mert ez az álláspont lehetővé tette számára, hogy a közvetlen kortörténeti tapasztalatban figyeljen meg az illető történeti jelenségekkel analóg dolgokat. Ezzel máris egy hermeneutikai problematika kellős közepén vagyunk – ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem a tudomány módszeres eszközeivel igyekszünk a hamisságról vagy a helyességről dönteni, tévedéseket kikapcsolni, és ismereteket szerezni" – állította Gadamer. (1984. 351. és 371.)

⁴⁰ Schütz, A. 1963. 216–219. (Kiemelés tőlem – D. P.) Lásd ehhez: Karácsony A. 1995. 68–70.

⁴¹ "A »történeti tény« fogalma olyan mélyen beivódott a történészek tudatába és tudományos szóhasználatába, hogy rendszerint nem gondolkodunk el tartalmán és természetén. ... Holott itt lényeges problémák egész komplexuma rejtőzik. Elég például a következő kérdéseket feltenni: hogy a múlt bármelyik ténye történeti-e, és ha nem, akkor mik a történeti tény megkülönböztető sajátosságai, vagyis milyen kritériumok szerint válogatja ki a történész a tényeket; milyen struktúrával rendelkezik a történeti tény, egyszerű és oszthatatlan »atom«-e, amelyből a történeti elbeszélés anyaga felépül, vagy pedig belülről tagolt lehet; végül mi, az amit tulajdonképpen történeti ténynek tekintünk, a reális jelenség »ahogy a valóságban volt«, vagy egy konstrukció, amelyet a rendelkezésre álló anyagok alapján a történész alkot meg? Milyen viszonyban vannak a tények, amelyekről a történészek beszélnek, a múlt reális eseményeivel? Nem nehéz észrevenni, hogy ezek a kérdések, amelyek nemegyszer megfogalmazódnak a történettudomány gyakorlatában és az utóbbi évtizedek elméleti vitái során, közvetlenül kapcsolódnak a történelem metodológiájának és ismeretelméletének kardinális problémáihoz" – hangsúlyozta A. J. Gurevics közel négy évtizede. (1969. 186.) Lásd továbbá: Carr E. H. 1993. 7–15.

⁴² Polányi M. 1994. I. 11–124.

⁴³ Popper, K. R. 1962. 133., 142–143. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴⁴ Dilthey álláspontját elemezve Gadamer is hasonló megfogalmazással élt: "A történelmi összefüggést végül is értelemösszefüggésként kell megérteni, mely elvileg terjed túl az egyén élményhorizontján. Olyan, mint valami nagy, idegen szöveg, melynek kibetűzéséhez egy hermeneutika segítségére van szükség." Utóbbi már csak azért is elengedhetetlenül szükséges, mert a történész forrásai jelentős részben írottak, s "mindenben, ami írásosan van rögzítve, van valami idegenszerű, s ezért a megértés elé ugyanazt a feladatot állítja, mint az, amit idegen nyelven mondanak. Az írott szöveg értelmezőjének az isteni vagy emberi beszéd tolmácsához hasonlóan, az a feladata, hogy megszüntesse az idegenszerűséget és lehetővé tegye az elsajátítást. Ez a feladat talán bonyolultabbá válik, ha tudatosul a távolság a szöveg és az interpretáció között" – figyelmeztetett Gadamer. (1984. 348. és 366.) Vö.: Habermas, J. 1994. 10.

⁴⁵ Mannheim K. 1996. 14., 64., 98., 102., 121. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴⁶ Polányi M. 1994. I. 12., II. 115.

⁴⁷ Polányi M. 1958. 153–154. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴⁸ Gadamer, H.-G. 1984. 339.

⁴⁹ "Nem tudunk másképp emlékezni, mint ahogy megtaláljuk a kollektív emlékezet keretei között a bennünket érdeklő múltbeli eseményeket. ... A társadalom – a körülményeknek és az idő múlásának megfelelően – különböző módon képzeli el a múltat: módosítja konvencióit. Mivel minden tagja e konvencióra támaszkodik, ugyanabba az irányba hajlítja emlékeit, amelybe a kollektív emlékezet fejlődik" – írta M. Halbwachs. (1925. 131. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Bartlett, 1932. 274–309.; Hámori E. 1999. 113–128.; Kónya A. 1999. 149–162.; Pataki F.1999. 181–186.; Pléh Cs. 1999. 41–50.

⁵⁰ Ez akkor is így van, ha a közép-európai történeti tapasztalatok birtokában – kényszerűen – kissé differenciáltabban értelmezem az elmúlt hetven évben vagy tíz alkalommal sarkaiból kifordult ("180 fokos fordulatot vett" – Litván Gy. 1995. 39.) magyar "valóság(ok) elfogadásának lehetséges módozatait".

⁵¹ "Magyarországon ma a múltak csatáznak" – konstatálta nemrégiben Göncz Árpád. (1997. 12. Vö. pl.: Potó J. 1989.; Prohászka L. 1994.; György P. 1997., 2000.; K. Horváth Zs. 2005/1.)

⁵² "Vajon a történész mennyiben tudja magát, mint az objektív valóság kutatóját önmagával, mint saját jelenkorának emberével szemben megvédeni?" – vetette fel a kérdést Kosáry Domokos, majd a következőképp válaszolt rá: "Bizonyos mozgástere a társadalmilag nagyjából adott feltételek közt is lehet. Tőle is függ, egyáltalán nem kevéssé, hogy tudatos ellenőrzéssel, szakmai erőfeszítéssel mennyiben sikerül a történelem ilyen jellegű »veszedelmeit« elkerülnie." (1987. 508. és 510. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁵³ "Ilyen előzmények és a jelen miatt a magyar történelem még sokáig politikai hadszíntér is lesz" – véli írását summázva Tőkéczki László. (1999. 160–161.) Sajátos hazai viszonyaink között ugyanis még korántsem evidens, amire B. Croce több mint fél évszázada felhívta a figyelmet: "Hiábavaló erőfeszítés volna a történetírás óráját beiktatni a cselekvés órájába, történeti gondolkodóként viselkedni, amikor valójában gyakorlatilag cselekszünk, ha ez nem volna egyúttal cselekvési mód, önmagunk buzdítása, kísérlet, hogy az ellenfelet elcsüggesszük és ügye feladására késztessük... [A] filozófus és a történész... minden további nélkül észreveszi és megkülönbözteti egymástól a megismerés óráját és a cselekvés óráját; bárki máshoz hasonlóan tudja, mikor kell gyakorlati személyként vásárra vinnie a bőrét, és amiképpen nem hajlandó a történetírást gyakorlati harccá hamisítani, éppúgy a gyakorlati harcot sem hajlandó történetírássá hamisítani, így szerezvén erkölcsi alibit önmaga és mások számára. ... A történetírás a múlt-jelené, a cselekvés a jelené, a képzelet a jövőé: a képzelet, remények és félelmek szülőanyja, amelyet a történelemkutató eltávolít magától, a cselekvés embere pedig magához szorít..." (1987. 627–629.)

⁵⁴ A "csőlátás" veszélyét kétségtelenül magában rejtő eljárás reményeim szerint közelmúltunk olyan rétegeit képes felvillantani, melyek a szélesebb horizontról vizsgálódó számára – konceptuális előfeltevései óhatatlan dominanciája folytán – talán kevésbé megragadhatók. (Vö.: Glatz F. 1997. 39.)

⁵⁵ A fentiekből következően a "front-, ill. lövészárok-választásánál" közelebb áll hozzám, amit Tőkéczki László a "Beszéljenek a szövegek!" című írásában kifejtett, mivel inkább biztosítani látszik "az empátia és a különállás egyensúlyát." (1999. 333–334. Vö.: Antall J. 1986. II.) Más motívuma is van "a forrásokhoz való közelség" iránti ragaszkodásomnak. Úgy tapasztaltam, hogy igenis van abban valami, amit Emilio Betti "a szövegek értelemautonómiájának" nevezett: eszerint a szerző [a forráskészítő] véleményét magából a szövegből kell kihámozni. S ha Betti hangsúlyozza is "a megértés aktualitásának elvét" (vagyis "az interpretáló saját helyzetéhez kötöttségét"), hozzáteszi, hogy "a megértésnek illeszkednie kell tárgyához". (Ismerteti Gadamer, H.-G. 1984. 351. Vö. pl.: Elias, N. 2005/1. 40–41.; Foucault, M. 1999. 176-181.

⁵⁶ A "racionalista, relativista és determinista hibák" elkerülésére ajánlotta figyelmünkbe Polányi Mihály ezt az elvet. (1958. 154.)

⁵⁷ Bloch, M. 1996. 98–102.

⁵⁸ Castel, R. (1998/1–2. 68.)

⁵⁹ Vö.: Sárkány M. – Somlai P. 2004. 14–17. és 28–52.; Gedeon P. 2004. 68–69. és 92–94.

⁶⁰ Vö. pl.: Polónyi I. – Timár J. 2006/4. 17., valamint Falusné Sz. K. 1990. 99–104.; Szeben É. – Tóthné S. G. – Mausecz Zs. 1984. 57–59. és 118–122.; Nagy M. 1994. 11–15. és 73–94.; Imre N. – Nagy M. 2003. 273–293.; Hajdu T. 2007/1. 78–82.

⁶¹ Lásd mindenekelőtt Füle Sándornak és Ladányi Andornak a tanítóképzés történetének e szakaszáról írt rendkívül forrásgazdag, időtálló munkáit!

¹ Írásomban Rozsondai Zoltán munkásságának a hazai tanítóképzés sorsára leginkább kiható időszakáról szeretnék megemlékezni; megtisztelő kötelességemnek/kötelességünknek érezvén, hogy számon tartsuk és megőrizzük valamennyi maradandót alkotó elődünk, kollégánk teljesítményét, emlékét. Imre Sándor már 1935-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a művelődéstörténeti, neveléstörténeti kutatásoknak – a nevelői gondolkodás alakulását jelentősen befolyásoló tanítóképzőkkel kapcsolatban – olyan egyéniségek hatását is számba kell venni, "akik nem voltak a neveléstudománynak még az akkori értelemben sem szakemberei", ám a nevelésügy jelentős gyakorlati munkásai voltak. (1935. 53.)

² Az 1945. évi... 798. A "Továbbképzés és demokrácia" kötet előszavában Keresztury Dezső még markánsabban fogalmazott: "A demokrácia nem parancsuralom. Módszerei sem lehetnek tehát erőszakosak. A nép építő erőinek összefogása és kifejezője: a jellemekben, az egyes emberek meggyőződésében kell támasztékot és igazolást keresnie. A demokrácia tehát nemcsak törvény, államforma, alkotmány, hanem mindennapi életgyakorlat, az ítélőerő, az emberség, a becsületes cselekedet vizsgája." (Kemény G. szerk. 1947. 5.)

³ Rozsondai Zoltán főbb életrajzi adatait e dolgozat végén közöljük.

⁴ A külön jelzet- vagy forrásmegjelölés nélkül idézett – a család birtokában lévő – dokumentumokat, leveleket, memoárokat özvegye, Rozsondai Zoltánné és gyermekei (Anikó, Zoltán és Zsolt) bocsátották rendelkezésemre. Köszönet érte. (Ezekben az anyagokban a kiemelések mindvégig tőlem – D. P.)

⁵ Rozsondai Zoltán bővebben szólt erről "A tanítóképzés útja a felszabadulás óta" című írásában (2004. 194–203.).

⁶ Lásd erről a "Nevelőképzési kérdések" című írását. (Rozsondai Z. 2004. 204–208.)

⁷ Lásd erről "A tanítóképző és óvónőképző intézetek szervezeti és működési szabályzatának ismertetése" című írásokat, valamint az Erdey-Grúz Tibor miniszterségével kapcsolatos memoárokat. (Rozsondai Z. 2004. 212–224., 294–300.)

⁸ Kiskunfélegyházi működéséről visszaemlékezéseket, egy levelet s egy évkönyvrészletet közöl: Rozsondai Z. 2004. 252–267.

⁹ Lásd erről a "Darvas József mint miniszter" című memoárt. (Rozsondai Z. 2004. 285–290.). Darvas József 1950. február 25-től 1953. július 4-ig volt (vallás- és) közoktatásügyi miniszter, s akkor Erdey-Grúz Tibor vette át az oktatásügyi tárca irányítását, Darvas József pedig Révai Józsefet váltotta a népművelési tárca élén, amelyet egészen 1956. október 24-ig vezetett. Rozsondai Zoltán memoárjaiból tudjuk, hogy többször felkereste volt tanítványát a testvértárcánál is. (Lásd: T. Kiss T. 1993. 493., 2002. 122–123.; Mann M. 2004. 113–118., 2005. 131–134.)

¹⁰ Korábban is többször felmerült a minisztériumból való kihelyezésének terve, de szakértelme, parasztpártisága, s ennek révén a párt és Kovács Máté államtitkár támogatása (PIL 284. f. 31. ő. e.; OSZK Kt., 210. f. 28. ő. e./ 10., 24., 27., 3840. sz.) s – Domokos Lajos szíves közlése szerint – a prepa Darvas József melletti tanári kiállásának emléke, elejét vették az ilyen törekvéseknek. (Darvas J, 1970. 325–345.; Szántó K., 1999. 35. és 41–45.; Bassola Z. 1998. 363–365.) A két Rozsondai testvér, Károly és Zoltán ötvenes években írt levelei is tanúsítják: újra és újra számolniuk kellett az áthelyezés lehetőségével.

¹¹ Hermann Alice (1895–1975) gyermekpszichológus, az óvodai nevelés kiváló szakértője. Lásd róla: Nagy S. szerk. 1977. 2. k. 132–133.; Báthory Z. – Falus I. szerk. 1997. I. k. 662. (írta: Vajda Zsuzsa); Varga É. 1995/1–2. 222–223.

¹² Mint az alábbiakban szólunk róla, Rozsondai Zoltán fokozatos háttérbe szorulása 1950-től kezdődött, majd 1954–1955-ös rövid megbízott osztályvezetői munkáját követően, Bizó Gyula kinevezésével vált véglegessé.

¹³ Exegi monumentum aere perennius – Az ércnél maradandóbb emléket állítottam magamnak. Horatius egy sorából született szállóige.

¹⁴ Ennek vélhető indokait lásd: MOL M-KS-288-33/2. ő. e.

¹⁵ Vö.: Szövényi Zs. 2004. 9–12.

¹⁶ A tanítóképzés történetének korábbi és 1953–1956-os időszakáról lásd bővebben kötetünk tanulmányaiban, illetve: Donáth P. 1999. 71–95., 2001/1. 219–234., 2001/2. 73–116., 2004. 91–137., 2004/1. 67–149.

¹⁷ A különböző kontextusokba állításról s a kontextualizálás lehetőségéről, nehézségeiről, kockázatairól lásd pl. LaCapra, D. 1983.; Gyáni G. 2004/3.

¹⁸ A Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete – Nagy László vezette – küldöttségének kérésére 1919-ben, néhány hónapra kitűnő szakember, Farkas Sándor szakfelügyelő került, az akkor már Kunfi Zsigmond által irányított minisztérium, majd a népbiztosság tanítóképzés ügyeivel foglalkozó ügyosztálya élére a minisztérium munkatársait Imre Sándor államtitkárnak jellemző id. Bibó István által – képzettségét és intelligenciáját tekintve – a minisztériumi munkára alkalmatlannak ítélt jogász, Schindler Arthur helyére. (Magyar Tanítóképző, XXXIII. évf. 300–307.; RL C/39. 26. cs.; MOL K46-605. f. - II/5. b. - TAGYOB.; A kultusztárca 1926/25–26. 19–20.; Nemes L. 1933/3. 40–42.) Lásd ehhez: Felkai L. – Zibolen E. 1993. 170– 210.; Bibó I. 1947/3. 507–514. Vö.: Hóman B. 1935. 6.

¹⁹ 1945–1951 között igazolás, racionalizálás, B-listázás, politikai felülvizsgálat keretében a VKM személyi összetétele gyökeresen átalakult. Kezdetben az ilyen rostálásoknál "a demokratikus magatartás", a koalíciós pártok egyikének hatékony támogatása mellett a szakmai hozzáértés is komoly súllyal esett latba. (Szűcs L. szerk., 1997/A., 371., 377–378.; OSZK Kt., 177. f. 57/25. sz.) Az 1946. évi létszámcsökkentés alkalmával a minisztérium 399 fogalmazói státusú alkalmazottjából 223 maradt meg, köztük Rozsondai Zoltán, akit így jellemeztek: "Megtartandó. A tanítóképző intézeti ügyek alapos szakértője. Pontos, lelkiismeretes." (OSZK Kt. 210. f. 13. ő. e. 122., 203., 215.; Bibó I. 1947/1. 336–345., Ormándi J. 1992. 27–33.; Bassola Z. 1998. 368–372.; Gyarmati Gy. et. al. szerk. 1988. 114–120.; Gyarmati Gy. 1995. 8–10.; Hunyady Gy. 2002. 478–481. Vö.: Márai S. 1942. 105.) Maradásában komoly szerepe lehetett annak is, hogy a Parasztpárt Politikai Bizottsága még 1947-ben is ragaszkodott ahhoz, hogy "a minisztériumnak koalíciósnak kell lenni, így a személyek összeválogatása is pártközi kérdés". (PIL 284. f. 13. ő. e. I. k. 191.) Mivel a VKM-beli pártcsoport ragaszkodott Rozsondai személyéhez és pozíciójához, sokáig ki tudta védeni más pártok, így az MKP igényeit. (Vö.: Kovács M. 1982/9. 47–53.; Gyarmati Gy. 1985/2. 526–537.; 1992/2. 208–215.; 1996/3. 512–535.)

²⁰ Kovács Máté, Gombos Ferenc és Barra György kezdeményezésére 1947 márciusában tervezetek születtek a Nemzeti Parasztpárt művelődés-, ill. kultúrpolitikával foglalkozó vezető/tanácsadó szerveinek megalakítására, összetételére. Ezek egyikében Rozsondai Zoltánt a Kultúrpolitikai Bizottságba, egy másikban a Művelődéspolitikai Munkaközösség Pedagógus Csoportjába (Alosztályába) jelölték. Kevés információval rendelkezünk arról, hogy az aktuális káderpolitikai küzdelmeken és a tehetséges parasztfiatalok támogatásán kívül milyen tevékenységet folytattak e testületek. Az egyetlen még megkérdezhető kortárs, Ravasz János kérdésemre 2002. május 3-án úgy emlékezett, hogy néhányszor üléseztek e bizottságok. Tervezeteket is készített a számukra, de az általa jól ismert Rozsondai Zoltán közreműködéséről nem volt tudomása. (PIL 284. f. 31. ő. e. I. k. 55., 71., 74–75., 95.; OSZK Kt., 210. f. 28/3-5., 19. sz.; N. Szabó J. 1993. 71–86., 136. és 1995. 31–35.; Póth P. 1985/2. 498–505.)

²¹ A szociáldemokraták Kéthly Annát szerették volna a kultuszminiszteri székben látni, ezért (is) kezdettől vehemensen támadták Keresztury Dezsőt. 1946 nyarától a Parasztpárt Elnöki Tanácsának, illetve Politikai Bizottságának ülésein kritikusan foglalkoztak a VKM tevékenységével. A pártelnök Veres Péter már 1946. június 21-én megállapította: "kultuszminiszterünk impotens". Farkas Ferenc és Medve Zsigmond azt hangoztatták, hogy "a konzervatív elemek és a reakció magával ragadta" Kereszturyt. Július 10-én már az is felmerült, hogy Darvas Józseffel kellene felváltani őt, de mivel Darvas protestáns volt (s a hagyomány és Mindszenty hercegprímás katolikus minisztert kívánt), más jelöltekkel próbálkoztak. Október 16-án, egy magánlakáson, Justus Pál, Horváth Zoltán, Ortutay Gyula és mások súlyos kifogásokat fogalmaztak meg Keresztury VKM-beli működésével kapcsolatban. Bódi Ferenc kéziratban maradt visszaemlékezése szerint az 1946. őszi pártválasztmányon először őt kérték meg a Kereszturyval szembeni vádbeszéd megtartására, de ő azt nem vállalta. (Jól tettem, mondom ma is – tette hozzá) Az idő előrehaladtával az elégedetlenek tárcacserére is gondoltak, amit azután Szviridov "tanácsára" perfektuáltak is: Veres Péter hadügyminiszter lett, s 1947 márciusától a "kisgazdapárti" –1945. március 7-étől egyidejűleg titkos MKP-tag – Ortutay Gyula került Keresztury helyére. (PIL 274. f. 4/ 20.; 21/75.; 284. f. 13. ő. e. 49–51., 110–114., 119–122., 166., 575., 701.; OSZK Kt. 177. f. 2176. ő. e. 6.; Kovács J. 1952/6. 478.; Bódi F.: Emlékezéseim a múltra című írását özvegye, Hadik Magda bocsátotta rendelkezésemre, köszönet érte.; Tóth I., 1972. 134–212.; Horváth M. 1984. 20–24.; Mészáros I. 996–1996. 104., 2004. 3.; N. Szabó J. 1991. 35–40.; Bálint L. 2002. 137.; vö.: Standeisky É. 2005/4. 5–7., 13–17. és 38–41.) Évtizedek múltán Keresztury Dezső egy nyilatkozatában úgy emlékezett, hogy eleve közölte a parasztpárti vezetőkkel, hogy "nem lévén pártember... csak szakminiszterként, tehát a terület alapos ismerőjeként fogadom el a megbízást... és azt is megmondtam, hogy a pártfegyelmet csak addig tartom meg ameddig az szakmai meggyőződésemmel egyezik". (Kabdebó L, 1983. 172. Kiemelés tőlem – D. P.) A Nemzetgyűlés 1947. március 13-i ülésén leköszönését is kapcsolatba hozta azzal, hogy "hamarosan rá kellett jönnöm, hogy különösen a változásnak, az átalakulásnak ilyen hullámverésű idejében, amilyenben élünk, a szakminiszterség legfeljebb illúzió lehet". (Napló, 1946. 731.) Katolikus volta ellenére, koncepcionális okokból, s a politikai erőtérben küzdő felek nyomására Keresztury – volt osztályfőnökével – Mindszenty Józseffel is többször vitára kényszerült. Mindazonáltal tevékenysége egészét a hercegprímás és Bánáss László veszprémi apostoli kormányzó hozzá írt köszönő leveleikben pozitívan értékelték. Slachta Margit pedig a Nemzetgyűlés említett ülésén egyenesen úgy fogalmazott, hogy "ha a minisztériumoknál az lenne a szempont, hogy valaki mennyire hozzáértő, mennyire szakember, akkor Keresztury Dezsőt vissza kellene hoznunk a kultuszminisztériumba, ez az ország érdeke!" (Mindszenty J. 1989. 127–128.; Beke M. szerk. 1996. 66., 162–163.; Ormándi J. 1992. 55–63.; Keresztury D. 1993. 52–53.; OSZK Kt., 177. f. 55/26. sz.; Az 1945. évi... 798.;: Kovács É. – Pőcze G. 1988. 10–11.; T. Kiss T. 1993. 509–510., 2002. 141–142.; Balogh M. 2002. 148–149.; Mészáros I. 2002/2. 12–19., 2002/3. 120.; Bálint L., 2002. 137.; Mann M. 2004. 98–99., 2005. 122–126.; Slachtáról: Gergely J. 2004. 228–230.)

²² Lásd: az "Egy különleges kérés" című írását s annak jegyzeteit (Rozsondai Z. 2004. 273–275., 345–346.), valamint az ügyet elindító 44.605/1945. IV. üo. sz. VKM-levelet (MREZSL 2. d. f. 52. d. 2979/1945.)

²³ 1946 őszén Veres Péter és Bárdos Lajos zeneszerző interveniáltak Keresztury Dezsőnél P. Gy.-né zenetanárnő Budapestre helyezése ügyében. Rozsondai Zoltán ellenben Vadászy Béláné kinevezését támogatta, mivel jobb volt a minősítése, s előbb nyújtotta be a kérvényét (azonos családi körülmények mellett). A miniszter jóváhagyásával így is történt. 1947 áprilisában Szabó József, a parasztpárt országos szervezőtitkára B. Gy. római katolikus tanítónak (parasztpárti aktivistának) a jászberényi képző gyakorlóiskolájába való kinevezését kérte Kovács Máté államtitkártól. Rozsondai Zoltán válasza: ilyen költségvetési hely pillanatnyilag nincs, B. Gy. nem állami tanító, nincs gyakorlóiskolai tanítói vizsgája. (OSZK Kt., 177. f. 55. ő. e., 54., 105.; 210. f. 17. ő. e., 26–29.)

²⁴ 1948 januárjában az MKP Bács-Bodrog Megyei Bizottsága és a KV Értelmiségit Osztálya a bajai "iskolaigazgatók véd- és dacszövetsége", az általuk "a demokratikus gondolat megvalósulása ellen emelt kínai fal" áttörésére szánta el magát. Ezért Polesinszky Jenő, a bajai állami tanítóképző igazgatójának helyére az MKP-tag dr. B. J. kollégiumi igazgató kinevezését kérte, mivel az intézet "tanári karában véletlenül sem található egy baloldalinak nevezhető pedagógus, s így fordulhat elő, hogy az intézet kollégista diákjainak padjaira »piszkos kommunista« s egyéb jelzőket firkálnak a jövő tanítói." Alexits György államtitkár a kérést "melegen támogatva" küldte az ügyosztályra. Rozsondai Zoltán ezúttal sem hagyta cserben a vétlenül politikai támadás tárgyává lett tanítóképzős szakembert (volt évfolyamtársát) s a következő diplomatikus választ adta: "A bajai állami tanítóképző intézetnél [dr. B. J.]... szakképesítésének megfelelő üresedés nincs. ... A tanár a közelmúltban... személyesen bejelentette, hogy hajlandó bármelyik állami tanítóképző intézetnél alkalmazást vállalni. Kérésének megfelelően, amennyiben az 1947/48. évi költségvetés életbe lép, s az előirányzott tanári állások rendelkezésünkre állnak majd, kinevezésére előterjesztést teszünk" – írta, s a munkáját jól végző [1952. június 8-án "Kiváló tanár" kitüntetésben részesült, majd 1952. június 27-től 1954. június 20-án bekövetkezett haláláig a minisztérium tanítóképző osztályának vezetőjeként, Rozsondai főnökeként tevékenykedő] Polesinszky Jenő – a budai képzőbe helyezéséig – a helyén maradt. (MOL XIX-I-1-k 1. d. 660/1948.; iratok Polesinszky Jenő hagyatékából; Bassola Z. 1998. 365–367.; Kiss Á., 1999. 424–425.)

1947. június 20-án Alexits államtitkár K. I.-nek, a II. kerületi tanítónőképző tanárnőjének – 1946. január 1-jéig visszamenő hatályú – soron kívüli előléptetését sürgette. Rozsondai Zoltán (ahogy egy héttel korábban a miniszternek is) kifejtette, hogy "az iskolai osztályok egyöntetű gyakorlata szerint" csak a kitűnő minősítésű tanárok léptethetők elő soron kívül, évente egy alkalommal, de akkor sem visszamenő hatállyal. Márpedig K. I. minősítései ilyen előléptetésre nem adnak lehetőséget. "Tapasztalatunk szerint rendkívül nyugtalan, ingerlékeny, ironikus, cinikus, múlt és jelenbeli összeköttetéseivel kérkedő, helyenként jobbra-balra csendesen fenyegető, kiegyensúlyozatlan, önkritika nélküli magatartása, egyénisége semmiképpen sem mutatnak kiváló, kitűnő nevelői egyéniségre. Kérésének intézésében, a vele való tárgyalás során nagy önuralommal, mondhatni az ideggyógyász nyugalmával jártunk el. Ellenkező esetben alap nélkül vádaskodó, gyanúsító, gyakran a lehetetlenség határán járó magatartását drasztikusan kellett volna visszautasítanunk." (MOL XIX-I-1-k 2. d.)

²⁵ Rozsondai Zoltán elsősorban Keresztury Dezső "hozzáértését, tárgyilagosságát, igazságérzetét, elfogulatlanságát és hozzáférhetetlenségét" értékelte. 75. születésnapja alkalmából 1979. október 25-én hozzá írt levelében leszögezte: "Most is tárgyilagosan állapíthatom meg, hogy abban az időben, a Te irányításod alatt volt a legszínvonalasabb, a legigazabb, a leghozzáértőbb a minisztérium munkája." (A továbbiakat lásd: Rozsondai Z. 2004. 315–316.)

²⁶ Lásd pl. a Szegi Ödön menesztése, a Súrlódások Alexits Györggyel című írásokat s Domokos Lajos memoárját: Rozsondai Z. 2004. 277–283. 290–291., valamint a neves karmester Márton Barna alkalmazásával kapcsolatban: PML NKO VIII: 53-b. 1. 186/1945.

²⁷ Lásd erről Rozsondai Zoltán memoárját a budai képző megmentéséért folytatott harcáról: Rozsondai Z. 2004. 294–295. A nagykőrösi képző megmentési kísérletéről: Donáth P, 2000/3. sz. 26–27. és kötetünkben a vonatkozó tanulmány 4. fejezetében.

²⁸ 1947. október 13-án Kovács Máté államtitkár (Rozsondai Zoltán kezdeményezésére) a következőket írta az akkor már hadügyminiszter Veres Péterhez: "A kultuszminisztérium tanítóképző ügyosztálya két honvéd-kincstári épületet kapott vissza óvónőképző, illetőleg tanítóképző céljaira. Költségvetésünkbe be is állítottuk az épületek rendbe hozását, most azonban váratlanul arról értesít a honvédelmi minisztérium, hogy nem engedi át a szóban forgó két épületet. Nagyon kérlek, ha csak egy mód van rá, szíveskedj az utólagos intézkedést hatálytalanítani, mert rendkívül nagy szükségünk van a két épületre. Enélkül sem a kőszegi tanítóképző, sem a miskolci óvónőképző ügyét megoldani nem tudjuk. A részletes tájékoztatást mindkét ügyről cédulán mellékelem. Megköszönném, ha ez ügyben Rozsondai Zoltán osztálytanácsost (pártunk tagja), a tanítóképző intézeti ügyosztály vezetőjét magadhoz hivatnád." (OSZK Kt. 210. f. 15. ő. e. 126. sz.)

²⁹ A Kovács Máté irataiban található különböző kimutatások arra utalnak, hogy Keresztury Dezső minisztersége idején a VKM vezetői között és fogalmazói karában messze az országos átlagot meghaladó volt a Parasztpárt reprezentációja. 1946-ban a minisztérium 19 legfőbb vezetője között 5-5 parasztpárti és szociáldemokrata, 4 pártonkívüli, 3 kisgazdapárti, 1-1 kommunista és polgári demokrata volt. A különösen a kommunisták által nehezményezett "aránytalanság" fokozatosan mérséklődött, hogy azután Ortutay Gyula, majd Darvas József időszakában az MDP túlsúlya (majd pártként monopóliuma) érvényesüljön. (OSZK Kt., 210. f. 13/14., 205–206. és 22/10. sz.; Jakab M. 1979. 60., 87. és 218–227.; Kovács M. 1982/9. 53.; Pető I. – Szakács S. 1985. 142.; Gyarmati Gy. 1985/2. 533.; 2001. 564–565.; Welker O 1945–84. 33–154.)

³⁰ Itt Kovács Máté mellett Kiss Árpádra (akivel már 1944-ben közös kötetet szerkesztettek), s esetleg a más pártbeli Simon Lászlóra, Kardos Lászlóra utalhatott a miniszter. (Kiss Á. – Kovács M. szerk. 1944.; Horváth M. 1983. 17–18.; Bassola Z., 1998. 381–383.) Már egy 1946. augusztusi – valószínűleg Mérei Ferenctől származó –, a közoktatásügyi minisztérium helyzetét jellemző írásban úgy vélték, hogy Keresztury "miniszter messzemenően befolyásolható, gyengekezű ember. Minden jóakarata ellenére sem lehet eredményes, mert tárcájának gyakorlati kérdéseihez nem ért. Egyetlen konkrét feladatot sem tud megoldani; "általános kultúrpolitikai irányelvekkel" foglakozik, amelyek nem találnak utat a megvalósításhoz.

A minisztérium tulajdonképpeni vezetése Kovács Máté tanácsos, az elnöki ügyosztály vezetőjének kezében van. Kovács Máté (a Parasztpárt tagja) éles eszű, energikus ember, aki a nevelésügyi ügyosztály élén haladó szellemű, jó munkát végzett. Mint az elnöki ügyosztály vezetője azonban kifejezetten személyi politikát folytat; akadályozza a munkáspárti befolyás érvényesülését; elfűrészeli azokat, akik a Pedagógus-szakszervezettel együtt kívánnak haladni, fontos helyekre »Fejbólintó Jánosokat« akar állítani." (MOL XXVI-I-1-b-szu/1946. 1. d. Kiemelés tőlem D. P.)

³¹ MOL XIX-I-1-r 2. d. 2-5.; Ortutay Gy. 1965. 397–399. Itt nem lehet feladatunk a korabeli oktatáspolitikai küzdelmek, koncepciók bemutatása. Ezt többen színvonalasan megtették. Lásd pl.: Jóboru M. 1974/5. 410–418., 1979/11. 963–972.; Horváth M. 1975. 11–157., 1976. 11–22., 1978. 13–31.; Kornidesz M. 1979/12. 1070–1080., 1980/4. 291–303.; Ladányi A. 1988. 197–232.; Kovács É. – Pőcze G. 1988. 3–110.; Pornói K. – Katona A. 1992. 57–79.; Gergely F. 1994. 8–26.; Mészáros I. 1994. 31–90., 1996. 52–60. és 202–208.; 2002/3. 111–166., 2004. 3–33.; Knausz I. 1994. 1–56.,1998. 13–100.; Ballér E. 1996. 83–110.; Kardos J. 1997. 69–79., 2004. 207–210.; Horánszky N. 1999. 307–311.; Nagy P. T. 2000. 165–186.; Mészáros I. – Németh A. – Pukánszky B. 2000. 403–413.; Niederhauser E. 2001. 299–302.; Kelemen E. 2002. 47–54., 84–86.; Mann M., 2002/1. 76–93., 2005. 127–130.; Golnhofer E. 2006. 9–26.

³² Lásd például: Tavasi L. 1848. 13–20.; A tanítóképző intézetek "rang"-ja 1890/2.; Nagy L. 1890/6. 290., 1890/7. 357–359.; A II. Országos 1896. I. k. 2. r. 642–713.; A Magyarországi Néptanítók 1896. 38–40.; Földes G. 1904. 18–19.; A Magyarországi Néptanítók 1904. 108–117.; A Szabad Tanítás Pécsett, 1907-ben 103–113.; Köveskuti J. 1908. 108–116., 169–175., 1909/2. 113–121., 1920. 1–11., 1920/a. 39–44., 71–81., 1927. 53–57.; Szabó A. 1911/10. 348–350.; Vita... 1913/1. 19–20.; Veritas 1913/11. 445–448.; A hazai 1914/22. 13.; Migray J. 1919. 122–125.; A magyar tanító 1924/27–28. 14.; A polgári 1926/37–38. 16.; Quint J. 1924/43–44. 22–23., 1926/5–6. 13–15.; Wágner J. 1926. 68–73.; Törös K. 1927/23. 4.; Kornis Gy. 1927/II. 609.; Vitner F. 1935/5. 98.; Donáth P. 2001/1. 219–234.; Nagy M. 2001/ 2.; Baska G. 2001/1.

³³ Évtizedek óta ismételgetett álláspontjukat 1931-ben így összegezte a Tanítószövetségek Szövetségének vezetősége a VKM számára: "a hangsúly a főiskolai tanítóképzéssel kapcsolatban a középiskolai érettségin van. Mi nem kívánunk olyan főiskolát, mely a tanítóképzőt esetleg 6 évre emelve a legfelsőbb két osztályt főiskolának minősítené... A mi felfogásunk szerint az általános műveltségét megszerzi az ifjú a középiskolában, együtt tanul azokkal, akik papok, jegyzők, orvosok, ügyvédek stb. lesznek. ... Velük együtt szerzi meg az érettségi bizonyítvány formájában a középosztály tagjai számára szolgáló tagsági jegyet. Így valóban nem lesz tovább abban a lehetetlen helyzetben, amely nagy általánosságban ma is fennáll, hogy ti. mi sehova sem tartozunk." (Idézi: Kiss J. 1933/1–2/2. 22–23. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Lakits V. 1896/3. 2–3.; Bertalan V. 1902/24. 185–186.; -i 1901/3. 173.; Kunfi Zs. 1908. 32–36.; Szabó A. 1911/4–6. 109–111., 205–207.; Klein Á. 1911/5. 156–158.; Kuthi Zs. 1911/5. 154–156.; Tüdős I. 1911. 9. 1–4., 10. 1–2.; -a -c 1913. 7–8.; A Magyarországi Néptanítók 1923. 46–47.; Juhász N. S. 1925/25. 1.; Bozsik B. 1933/13–14. 1.; Vitner F. 1935/5. 98–100.; Tanítóképzés 1937/6. 1–2.; Varga A. 1937/10. 3–4.; Muszty L. 1947/12. 529–533.) – Helyzetükről lásd, pl.: Szabó A. 1911/4. 109–111.; Rózsa E. 1911/9. 315–321.; Memorandum 1911/11. 381–385.; IX, X, XI. 1911/12. 439–440.; A kultusztárca 1926/21–22. 32.; Becker V. 1932. 4–6., 1940/II. 11–26., 1942. 16–22., 1944/1. 22., 1947/1. 17–26.; Drózdy Gy. 1944/1. 1–2.; Mácsay K. 1947/6. 3–5.; Szabolcs O. 1965. 96–112.; Kovács I. G. 1975. 632–640., 1978. 444–445., 454–461.; Sárközi I. 1980. 164–182.; Andorka R. 1982. 46–47.; Borsányi Gy. 1987. 133–134.; Pethő L. 1991. 11–151.; Felkai L. 1994. 83–86.; Gyáni G. – Kövér Gy. 1998. 90–91., 245–246. és 251–252.; Nagy M. 2001/1., 2.; Baska G. 2001/1.; Szabolcs É. 2001.; Kelemen E. 2004. 55–56.; Pornói I. 2006. 69–73.

³⁴ Szakszervezetünk 1919/2. 23.; BFL VIII. 130. a. 22. 1919. január 29.; Budaváry L. 1920/18–20. 11.; Felirat 1921/7. 50–51.; Vargha S. 1921/12. 90–91.; Benőcs J. 1921/12. 91–92.; A Magyarországi Néptanítók 1923. 45–48.; Nagy L. 1925/6. 3–4.; Törös K. 1927/23. 4.; A Harmadik Egyetemes 1928. 194–220.; Szakál J. 1934. 134–136.; Ekamp N. 1935/2. 1–2.; Bizottsági 1935/3. 4.; Bozsik B. 1935/4. 2–3.; A IX. Egyetemes Tanítógyűlés naplója 1935. 41–42., 49–50., 59–63.; Tizedik Egyetemes Tanítógyűlés 1940. 14., 42–47., 74.; Vinzce L. 1951. 48–50.; Kelen J. szerk., 1958. 7–173.; Simon Gy. 1971. 50–52. és 131–133.; Köte S., 1979. 9–120.; Felkai L. – Zibolen E. 1993. 193–210.; Kelemen E., 1993. 7–35., 2004/1. 176–182.; Nagy P. T., 1997. 135–147.; Kapi B. 2004. 272–273. A tanító/tanári érdekérvényesítés egyéb szervezeteiről lásd: Nagy M. 1994. 38–68.; Joó A. 2006/3. 4–6.

³⁵ Az MKP Pedagógus Pártcsoportja vezetőségének egy 1948. eleji ülésén Mérei Ferenc jegyzetelt: "Szakszervezet és párt: egy" – írta, a negatívumok között megemlítve, hogy "a VKM külön életet" él. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. Kiemelés tőlem – D. P.) Ezért "a közoktatás területének irányítását az államhatalomban pártunk viszonylag későn tudta biztosítani és ezért a szakszervezetnek hosszabb ideig kellett a közoktatásügyi kormányzatban és a tanügyigazgatásban lévő reakcióval szemben az ellenzék szerepét betöltenie. Ennek a helyzetnek a megszűnése fokozatosan ment végbe. Megkezdődött 1947 márciusában, amikor Ortutay Gyula vette át a minisztérium vezetését, és befejeződött 1949 szeptemberében, amikor a tanügyigazgatási reform végrehajtásával egyidejűleg a tanügyigazgatásban meghúzódó reakciós elemeket nagyjában és egészében kiszorítottuk" – idézte fel a történteket Béki Ernő, a pedagógus-szakszervezet munkájáról írt 1950. január 21-i jelentésében. (MOL M-KS-276-111/47. ő. e.) – Lásd továbbá: PIL SZKL 44. f. 1. doboz, 6. dosszié; Fürj Z. 1996. 116.; Kemény G. 1945/a-b. 47–53.; Béki E. 1945/1–2. 49–51. és 1948. 189–210.; Rákosi M. 1945. 204.; Toldy S. szerk. 1970. 155–206.; A magyarországi szakszervezeti... 7. k., 118–119.; Jelentés a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetéről, 1950. május 30. 4–5. MOL M-KS-276-111/47; Lukács S. 1982/8. 35–48.; Arató F. 1970. 24–31.; Voksán J. 1976. 23–31.; Szecskó K. 1977. 80–95.; Jóboru M. 1979/10. 871.; Jakab M. 1979. 70. és 93.; Jakab S. 1985. 14–25., 96–97.; Kelemen E. 1993. 35–44., 2004. 61–66.; 2007. 132–134.; Knausz I. 1998. 138.

³⁶ 1947. december 1-jén a szakszervezet 42.108 tagja közül 25.608 volt tanító. Béki E. 1948. 198.

³⁷ Az e kérdésben már évtizedek óta elkötelezett szakszervezeti elnök, nevelési ügyosztályvezető, OKT ügyvezető alelnök, Kemény Gábor, Angyal János osztályvezető, és a szakszervezet valamint az MKP különböző bizottságaiban, "aktíváiban" betöltött szerepe révén egyre befolyásosabb Mérei Ferenc és mások révén.

Kovács Máté államtitkár egy vázlatában azt vetette a szakszervezeti vezetők szemére, hogy őket "nem az egész művelődéspolitika érdekli, hanem csak bizonyos részei, pl. a tanítók helyzete, az általános iskolai nevelőképzés reformja." (Kemény G. 1945, 2–20.; 1945/a. 47–49.; 1945/b. 51–53.; Angyal J. 1945/9. 2–4.; Mérei F. 1947–48. 11–91.; 1948. 209–216.; OSZK Kt. 210. f. 22/16. Vö.: Sáska G. 2007. 16–17.)

³⁸ OSZK Kt. 210. f. 11./74-75., 91. sz. (Kiemelések tőlem – D. P.); Lukács S. 1946. 1–3., 1946/ 9–10. 321–331., 1947/6. 7–10., 1947/ 7. sz. 4–6.; Balogh J. 1946. 49.; Jóboru M. 1955/7. 146–147.; Gombos N. 2006. 76–77.

³⁹ Az OSZK Kézirattárában őrzött iratainak megismerését özvegye, Keresztury Dezsőné tette lehetővé számomra. Köszönet érte. Korabeli álláspontjához lásd: Keresztury D. 1945/10. 1., 1946. 7–35., 1946/4–5. 1–3., 1946/21. 1.

⁴⁰ Korabeli álláspontjához lásd: Kovács M. 1945., 1946/14–15. 3–4., 1946/21. 4–5., valamint: Kovács M.: A nevelői rend egysége. (OSZK Kt. 210. f. 24/140.); Horváth M. 1983. 17–25.

⁴¹ Álláspontjához lásd: Sík S. 1945. 3–4.; 1993. 290–298. Lásd továbbá: Baróti D. 1988. 82–85.; Mészáros I. 1992/S, 45–57., 2005. 153–156.; Rónay L. 2000. 140–143. valamint Grősz J. 1944–46. 244–251.

⁴² Kiss Á. 1940/7. 165–173.; 1943. 10–13., 82–86., 178–179.; 1944. 61–62., 1945. 76–91.; 1946. 2–6.; 1999. 418–435.; Horváth M. 1995. 15–22.; Kiss E. 2004/3–4. 162–165.

⁴³ Az eredetileg Max Webertől származó, Dessewffy Tibor által sajátos kontextusba helyezett fogalmat (melyet az angol nyelvű szakirodalomban "elektív affinitás"-ként használnak) e helyütt a fent nevezett – különböző vallású – személyek bizonyos közös sajátosságainak érzékeltetésére (kiterjesztve) használom. (Weber M. 1982. 116–117.; Dessewffy T. 1999. 80–82.)

⁴⁴ Itt szakmai-professzionális szempontú, a változásokat a megvalósíthatóság és a társadalmi méretű színvonal-emelkedés, mobilitásnövelés szempontjából mérlegelő "racionalitásra" utalunk. Az ilyen megközelítés buktatóról lásd pl.: A tanítóképző intézetek új 1914/29. 1–2.; Mészáros J. 2004/4. 431–439.

⁴⁵ A 4290/1945. ME sz. rendelet a Magyar Közlöny 1945. évi 71. és a Köznevelés I. évf. 5. számaiban jelent meg. Rozsondai 1946. május 3-i feljegyzését lásd: OSZK Kt. 210. f. 11. ő. e. 2/41. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴⁶ Preska Gábornéval végzett számításunk szerint az 1935–1942 közötti időszak további tanévei átlagában a tanítói oklevelet szerzettek 3,8%-a tanult tovább polgári iskolai tanár(nő)képzőkben, 2,8%-uk egyéb főiskolán (s 1,3% "egyéb iskolában"). – Talán e helyzet forrására utal, hogy az 55.600/1941. VKM számú rendeletet kiegészítő 112.748/1942. VKM sz. rendelet a tanítói oklevél szövegében tételesen megjelenítette: az a továbbtanulás szempontjából (is) a líceumi érettségi bizonyítvánnyal egyenértékű. (Hivatalos Közlöny, 49. évf. 12. sz. 358–361.; MRT 1942. 3643–3644.)

⁴⁷ Rozsondai Zoltán 1948. november 6-i önéletrajzából. Ezt sérelmezte a kőszegi állami tanítóképző tantestülete is 1946. május 17-i "A tanítóképző akadémia és az általános nevelőképzés" című beadványában. VaML 501. b. 4508/1945-46. Lásd ehhez: Vö.: Tóth G. 1996. 201–205. és 263.; Bibó I. 1947/3. 512.; Gyáni G. 1997/6. 1289–1290.

⁴⁸ A korábban a Művelődési Minisztérium Központi Irattárában őrzött 4882/1947. VKM számú dokumentumot Ladányi Andor professzor úr bocsátotta rendelkezésemre. Köszönet érte. A 8930/1947. számú kormányrendeletet lásd: Magyar Közlöny, 1947. 1816.

⁴⁹ Ennek legszembetűnőbb dokumentuma "A Magyar Kommunista Párt a magyar tanítókért" című brosúra, mely 17 "követelésben" összegezte ígéreteit a tanítóság felé. A budapesti állami gyakorlóiskolai tanítók június 1-jén megfogalmazott "sérelemsora" ebből négyet tartalmazott. MOL XIX-I-1-g T-94360-1947. (143. d.)

⁵⁰ Természetesen ez sem volt előzmény nélküli. Már a 19. század végétől folyamatosan napirenden volt helyzetük tisztázása, rendezése. A Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesületének (TITOE) 1934. októberi taggyűlésén alaposan foglalkoztak "a gyakorlóiskolai tanítók szerepével és helyzetével, a tanítóképzés szolgálatában". 1938. január 19-én emlékiratot fogalmaztak "a gyakorlóiskolai tanítóság súlyos helyzetéről", melyre július 6-i látogatásuk alkalmával hívták fel az akkor vallás- és közoktatási miniszter Teleki Pál figyelmét. A bérrel és szolgálati idővel kapcsolatos kérések mellett felvetették: négyéves speciális tanfolyamot követően Gyakorlóiskolai Tanárvizsgáló Bizottság előtt vizsgázzanak, s ennek megfelelő címet kapjanak a gyakorlati képzés kulcsszereplői. 1943. június 16-i, a VKM-ben Huszka János miniszteri tanácsosnak július 2-án átadott emlékiratukban a tanárok és igazgatók előmenetelével kapcsolatos elvárások sorában ismételten kérték: "a tanítóképző intézetekben működő gyakorló népiskolai tanító kartársak szolgálatuk bizonyos évében a VI. fizetési osztályba neveztessenek ki, címük pedig gyakorlónépiskolai tanár legyen". 1943. november 22-én, az erről szóló főtitkári beszámolót követően, leszögezték: "állandó szívügyük a gyakorlóiskolai tanítók anyagi és erkölcsi helyzetének javítása", mivel "a gyakorlóiskolai tanítók ügye a legszorosabb kapcsolatban van a tanítóképzés színvonalával". (Szalatsy R. 1934/9. 285–302., 1938–39. 253–268.; Emlékirat a gyakorlóiskolai... 1938/4. 157–159.; Mesterházy J. 1939/5. 246.; M. J. VI. 3. 32. és 44/1943. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: A Tanítóképző-Intézeti Tanárok... 1896/III.; Juhász B. 1937/1. 8.; Molnár O. 1943/1. 1–2.; 1944/1. 1–2.; Balogh S. – Szabolcs O. 1963. 174–176.; 8000/1940. ME – MRT 1940. IV. k. 2718. és 2722–2725.)

⁵¹ A gyakorlóiskolai tanítóknak a gyakorlati képzésben elfoglalt helyükkel kapcsolatos sérelmeiről s az egyetemi továbbtanulásig és a nevelőképző főiskola tanári státusának elnyeréséig terjedő ambíciójáról plasztikus képet ad Losonczi György bajai gyakorlóiskolai tanítónak egy a IV. Egyetemes Tanügyi Kongresszus Nevelőképző Munkaosztályához írt 1949. áprilisi beadványa. (PIL SZKL 44. f. 47. d. 374. dosszié 1948–1949.)

⁵² Tanítóképző-intézeti gyakorlóiskolai tanítók sérelmei. 1947. július 4. MOL XIX-I-1-g T-943601947. (143. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Rozsondai – tekintet nélkül az aktuálpolitikai szempontokra – pontosította az óraszámmal, a Köznevelés című lap juttatásával kapcsolatos követeléseiket, lehetségesnek, de feleslegesnek ítélte a címzetes igazgatóságra való igényüket, támogatta továbbtanulásuk lehetőségét, s közölte, hogy nyitott kapukat döngetnek, amikor az OKT-ban és a minisztériumi ügyosztályban egy helyet kívánnak.

⁵³ Keresztury D. 1945/10. 1., 1946/4–5. 2., valamint 1946. 13., 21–22.; Tanterv 1946. 7–8. Vö.: Törvényjavaslat 1929/5–6. 40–41.; Klebelsberg K. 1929/7–8. 1–4.; Márai S. 1942. 114–117.

⁵⁴ Balogh S. – Izsák L. 1977. 220–223. Vö.: Bibó I. 1947/3. 520–522.

⁵⁵ Sík S. 1945. 3–4.

⁵⁶ Ennek érdekében a VKM 91.291/1946. III. számú rendeletével, 1946. szeptember 21-én például havi kötelező "tájékoztató világnézeti értekezleteken való részvételt" írt elő valamennyi nevelő számára, "az iskola fajára, jellegére és fenntartójára való tekintet nélkül" – akár a tanítás részbeni szüneteltetésével (VeML VIII. 74. 63/1946-47. Kiemelés tőlem – D. P.).

⁵⁷ Kiss Á. 1948/3–4. 147. vö.: Kiss Á. 1947/b. 40–54.

⁵⁸ Kiss Á. 1945. 76–79., 82., 91. – Egy év elteltével már rezignáltan nyilatkozott: "a napi politikai vetélkedés, pártpolitikai villongás – amely az élet más vonalán talán az egészség, talán a haladás jele – tönkreteszi a magyar kultúrpolitikát... nem ilyen vagy olyan osztálytársadalom számára kell megnevelni a magyar ifjúságot, hanem a demokratikus életforma, az emberség, műveltség és becsület köztársasága számára. ... A mi akaratunk azonban csak akkor fog valóra válni, ha a pártok elég nagylelkűek lesznek irányunkban és legalább egy ideig nem visznek napi politikát a nevelés ügyébe. Mi igenis politikára, vagyis a dolgok összefüggésének és a bajok ellen való harcos védekezésnek ismeretére akarjuk nevelni a magyar fiúkat és lányokat, de éppen, hogy idő előtt el ne rontsuk bennük a politika, a demokrácia élményét, kímélni kellene őket és bennünket." ("Kultúrpolitikánk csődje" 1946/43. 3.)

⁵⁹ Kiss Á. 1946. 20. sz. 3–4., 23. sz. 7.; 1948/4. 205. Vö.: KÉL I. 3. a. 1495. isk./1935.; Bozsik B. 1933/13–14.; Kiss J. 1933/1–2. 22–24.; 1935/3. 121–124.; Neményi I. 1935/7. 307–309.

⁶⁰ Az akkoriban még parasztpárti, majd kommunista Angyal János már 1945 novemberétől erőteljesen szorgalmazta a régi tanítóképzők helyett a nevelőképző főiskolák felállítását. (1945/9. 4.) Kemény Gábor a VKM kommunista pártcsoportjának vezetőjeként, a felsőfokú tanítóképzés bevezetésének elkötelezettjeként érvelt az egységes nevelőképzés bevezetése mellett. (OSZK Kt. 210. f. 27/25. sz. Korábbi és akkori pozíciójához lásd: Kemény G. 1966. 84–88., 94–96., 180–202.; Köte S. 1989. 356–394.; Kiss Árpád Kemény Gáborról 1973-ban. KÁGY C/24.)

⁶¹ Kiss Árpád álláspontját az OKT Elnöki Tanácsának ülésén körvonalazta, s az OKT "A nevelőképzés újjászervezése Magyarországon" című első javaslatában határozottan érvényesítette, amennyiben a középfokú ötéves tanítóképzés némileg átalakított programú megőrzését proponálta. (MOL XXVI-I-1-b-szu 1.d.; KÁGY A/1/3. Kiemelés tőlem – D. P.) Álláspontját praktikus megfontolások befolyásolták, hiszen a gyermekközpontú nevelőképzést maga is korszerű, előremutató iránynak látta. (Kiss Á. 1948/4. 20.) – A vita előzményeihez lásd pl.: A Magyarországi Néptanítók 1923. 45–48.; Vitner F. 1935/5. 98–99.; Petri P. 1935/2. 45–48.; Ekamp N. 1935/2. 1–2.; Bizottsági 1935/3. 4.; Bozsik B. 1935/4. 2–3.; A IX. Egyetemes Tanítógyűlés 1935/9. 352.; KÉL I. 3. a. 1495. isk./1935.; Szombatfalvy Gy. 1935/5. 179–180.; Kiss J. 1935/3. 124.; Neményi I. 1935/7. 308.)

⁶² 1946. április 25-én Keresztury Dezső miniszter közölte: "Művelődési intézményeink, iskoláink kárfelvétele... még nem teljes... népiskoláink körülbelül felét, középiskoláinknak körülbelül 60%-át érte komoly épületkár... A VKM vezetése és felügyelete alatt álló kulturális intézmények kára, 1938. évi értékben, körülbelül 470 millió pengőre tehető, tehát több, mint az akkori egész állami költségvetés..." (Mai magyar, 1946. 8–9.)

⁶³ Kiss Á. 1946. 20. sz. 6.

⁶⁴ A jóvátételi kötelezettségről lásd: Balogh S. – Földesi M. szerk. 1998.

⁶⁵ MOL XIX-I-1-j 30743/1947., XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.; Kiss Á. 1999. 430–431. Egy évtizeddel korábbi, átmeneti kompromisszumukról lásd: Padányi-Frank A. 1936/1. 1–3.

⁶⁶ Lásd pl.: Nagy M. 1946. 1–2.; Kiss Á. 1946. 2–6.; Lukács S. 1946. 1–3.; valamint: Németh A. 1990. 88–94.

⁶⁷ Egy 1946 késő őszén az MKP KV Értelmiségi Osztályán "Rákosi és Farkas elvtársak referátumához" készült dokumentum fordulatot sürgetett a párt értelmiségi politikájában: "szükséges, hogy funkcionáriusaink felszámolják ellenérzéseiket a pedagógusokkal szemben. A parasztságért folytatott harcunkban rendkívüli jelentősége van a falusi értelmiség megnyerésének és beszervezésének. Különösen a falusi tanítók jelentenek fontos kapcsolatot a néptömegekhez. Jó munkánkkal el kell érnünk, hogy a klerikális reakció központi figurájával, a pappal szemben a demokratikus erők központi figurája a tanító legyen." (PIL 274. f. 24. cs. 2. ő. e.) 1948. február 1-jén az MKP III. Pest megyei konferenciáján Kádár János főtitkárhelyettes is hangsúlyozta: "Pártunk egyik fontos kérdése az értelmiség megnyerése. Tapasztalhatták az elvtársak, hogy milyen nagy hátránya van a munkásságnak, ha a falu értelmisége – ide értve a lelkészt, a jegyzőt, tanítót – a párt ellen van. Ha összefognak, magukkal tudják ragadni a falu lakosságának nagy részét. ... Sokkal könnyebb a pártmunka falun, ha nem csak a gazdatársadalom, hanem egy-két tanító is tagja a pártnak." (Idézi: Szabó I. 1988. 81. Vö.: Huszár T. 2001. 115–122.) Az év végén, a pedagógus-szakszervezet III. küldöttközgyűlésén, Lukács Sándor hozzátette: "Ha a kulákság helyszíni szövetségese a klérus, a dolgozó parasztságnak a helyszínen a falu tanítója kell hogy természetes szövetségese, támogatója, segítőtársa legyen." "Propagáljuk a föld társas megmunkálásának előnyeit, segítsük elő a falusi dolgozók önkéntes szövetkezését". (1949/1. 17–18. és 24.) Egy, a középiskolások, köztük tanítóképzősök számára ekkoriban készült, "Az értelmiség szerepe és feladatai" című sillabuszban a "klerikális reakció rémhíreivel" szemben Sztálint idézték: "az értelmiség »a szocialista építés parancsnoki kara«" a Szovjetunióban, jó fizetéssel, állították, s e perspektíváért cserébe elvárták, hogy "a többi dolgozókkal együtt harcos építője... legyen a szocialista társadalomnak. ... Az új értelmiségnek valóban népi értelmiségnek kell lennie, abban az értelemben is, hogy a népet szolgálja, és abban az értelemben is, hogy egyre inkább a dolgozók közül kell kikerülnie, a munkásosztály és a parasztság fiaiból." (BKMÖL XXVI. 65. 1. d. 283/1948. Vö.: Hajdu T. 2007/1.)

⁶⁸ Rákosi S. – Szabó B. szerk. 1967. 383–384.; Balogh S.– Izsák L. szerk. 1980. 448.; A hároméves tervben végül 23 millió forint szerepelt. Magyarország... 1947. 68.

⁶⁹ Nevelőképző..., 1947/17. 1. Alexits György plasztikus jellemzését lásd: Huszár T. 1995. 266. valamint: Nagy F. szerk. 1997. 118–119.

⁷⁰ Nagy László elképzelése szerint a négy évfolyamúnak tervezett tanítóképző akadémián "beható elméleti és gyakorlati pedagógiai képzéssel", "mindenkit, minden tárgy tanítására és szaktanítására" képesítettek volna. (Magyar Tanítóképző, 35. évf., 8–11.; A tanító 1918/50–51. 26.) Imre Sándor ezzel kapcsolatban már 1921-ben felvetette: "Nehéz elgondolni, miképp alakult volna ki ez a tanítóképző főiskola és vajon hány lett volna?... Honnan vettek volna elegendő tanárt?" (1921. 651. Vö.: Vincze L. 1951. 48–49.)

⁷¹ Köznevelés, 3. évf. (1947) 378.; 4. évf. (1948) 149–150. és 205–210. Az akkori gazdasági helyzetben még a közeljövőben megnyitni szándékozott három főiskola finanszírozásának biztosításáért is harcolnia kellett Mérei Ferencnek. (MOL XXVI-I-1-b-szu/1947. 1947. augusztus 21.)

⁷² Vö.: Kornis Gy. 1928. 65.; Kiss J. 1933/6. 214.; M. Nádasi M. 1984/14. 8.

⁷³ Mérei Ferenc a NÉKOSZ II. nevelői értekezletén, 1948. január 5-én a közoktatás alapproblémáinak egyikeként említette a tanítók felkészültségének és képzésének kérdését. "A népiskolai tanítók gyengébb munkáját, a népiskolák alacsony színvonalát végzetszerűen meghatározza a tanítók képzettsége, valamint az, hogy a népiskolai tanítók tizennégy éves korukban kényszerültek arra, hogy a nevelői pályát válasszák. Márpedig az erre való rátermettséget tizennégy éves korban nem lehet eldönteni. Azonkívül a tanítóképző lezárt iskolatípus volt, elvégzése után nem lehetett továbbhaladni, s ez is rontotta a szelekciót, mert az igazán ambiciózusok nem mentek tanítóképzőbe. A népiskolák így másodrendű nevelői anyagot kaptak. A tanítóképzők struktúrája továbbá olyan volt, hogy szakképzést és általános műveltséget egyszerre kellett adnia. ... A helyes módszer az, hogy előbb az általános műveltség megalapozásáról kell gondoskodni, azután kell szakműveltséget adni. Ezzel szemben a tanítóképzők zsúfoltak a tantárgyaktól. Ennek az volt a következménye, hogy nagyon sok tantárgyat heti egy-két órában tanítottak. (A gimnáziumban a tárgyak legnagyobb része heti 3-4-5 órás volt.) A tanítóképzők tehát szükségszerűen felületességre és nem mélységre neveltek. Ebből fakadt azután az, hogy a tanulók sok mindent megtanultak, de a szellemi munka módszereit nem tanulhatták meg. Egész életükre rájuk merevedtek azok az ismeretek, amelyeket tizenkilenc éves korukig elsajátítottak. A mai tanítók 30-35 éven keresztül azt csinálják, amit a képzőben tanultak." (1948. 212–213. Argumentáltabban képviselte ezt – a Beke Manó által már négy évtizeddel korábban megfogalmazott – álláspontot: A Szabad Tanítás Pécsett, 1907-ben, 103.; Mérei F. 1947–1948. 44–48.)

Sík Sándor már egy 1946. április 25-i hozzászólásában szóvá tette, hogy az elmúlt évtized "egyre gépiesebb elbürokratizálódása és egyre nyomasztóbb világnézeti parancsuralma" csak fokozta a rutin uralmát. "A gomba módra tenyésző írásbeliség, a percekre kidolgozott óratervek és vázlatok, a legkisebb egységig egész évre kijelölt tanmenetek, a sok példányban kiállítandó statisztikák, törzslapok, származási lapok, kimutatások, az egyre sűrűsödő ellenőrzés, a szakfelügyelőknek és iskolalátogatóknak szükséges és hasznos, de avatatlan kézben gyilkossá válható intézményei: mind együtt, a tanítót egyre inkább hivatalnokká, felülről jövő utasítások bizalmatlanul ellenőrzött végrehajtójává alakították. Mindez természetesen ott, ahol lelkiismeretes és pedagógiai éthosszal megáldott egyének gyakorolták, sokkal kevésbé volt nyomasztó..." (OSZK Kt. 210. f. 10/17. Kiemelés tőlem – D. P. Vö. pl.: a VKM 3500/1936. eln. és 172.543/1940. sz. rendeleteivel tanmenetekről és óravázlatokról.) Muszty László a tanítóság helyzetére vonatkozóan megjegyezte: "A tanítóság népi származásával és sorsvállalásával, ösztönösen és tudatosan, de a tanítóképzésben szerzett »diplomájának« kényszerítő lezártságával is, valóban néptanító volt, a széles tömegű népé, s küldetésszerűen vállalta és élte a társadalmi híd szerepét, a népi és az »úri Magyarország« társadalmai között; valljuk be, nem nagy sikerrel... Így történt, hogy a tanító magára maradt a társadalomban. A hivatalnokuralom a tanügyigazgatásban és az iskolafelügyeletben szintén hozzájárult, hogy a tanító önmaga erejére hagyatkozzék, és egy különös életstílus spanyolcsizmájába szorítsák." (1947/12. 592. vö. pl.: Nagy L. 1893/1. 52–53.; Szabó A. 1911/4–6.; Klein Á. 1911/5.; Kuthi Zs. 1911/5.; Benőcs J. 1928/7. 98–101.; Varga A. 1937/10.; Gyulai I. 1939/6.; Weis I. 1942. 37–38.)

⁷⁴ Faragó László itt – Mérei Ferenchez (1947–1948. 13.) hasonlóan – Földes Ferenc (1941. 116–132.) és Tompa Józsefné újabb (1949/1/a. 12–13., 1949/3. 57. és 60–61.) számításaira utal. (Vö.: A jövő tanítói 1928/11. 161.; Hajdu T. 1980–81. 228.) – Preska Gábornéval 2006-ban elemeztük a KSH évkönyveiben, ill. a kormány éves jelentéseiben található 1925–1938. közötti adatokat, s értelmezésükhöz Andorka Rudolf 1982. évi javaslatára (297. o. Vö. továbbá: Tóth Z. 1987/1. 65.) támaszkodtunk. Eredményeinket a közeljövőben tanulmányban jelentetjük meg. Itt csak arra utalhatunk, hogy a Faragó László véleményalkotásához legközelebbi, 1937/38. tanévben valóban jelentős különbséget találtunk a tanító- és tanítónőképzősök szüleinek társadalmi státusára vonatkozóan. A fiúk és lányok (utóbbiak adatai zárójelben) szülei körében 0,5% (1,4%) volt a vagyonukból élők, nagybirtokosok, 12,2% (17,4%) a papok, tanárok, tanítók, 20,5% (46,3%), a tisztviselők, köztisztviselők, katonatisztek, más önállók, nyugdíjas tisztviselők, 20,1% (6,1%), a kisbirtokos parasztok, napszámosok, 22,6% (14%) az önálló iparosok, kereskedők s 6,5% (6,1%) a polgári és katonai altisztek, szolgák, 12,3% (4,8%) a munkások, napszámosok, 2,7% (0,2%) a mezőgazdasági munkások, cselédek s 2,6% (3,6%) az egyéb, egyéb nyugdíjas foglalkozásúak aránya. – Északkelet-Magyarország tanító(nő)képzőinek 1938–1948 közötti összetételét vizsgálva hasonló tendenciákat észlelt Dráviczki Sándor is. (2000. 9. sz. melléklet.)

⁷⁵ Faragó L. – Kiss Á. 1949. 284–286. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁷⁶ Vö.: A Magyarországi Néptanítók 1923. 47.; Garai J. 1947/3. 5–8.

⁷⁷ Faragó László erőteljes megfogalmazásával ("tudniuk kell") valószínűleg a Budapesti Nevelőképző Főiskola első évfolyamának hallgatói által megfogalmazott azon törekvésre reagált, melyről Kiss Árpád is beszámolt a Köznevelés 1948. május 15-i számában: "A szaktárgyak elmélyedőbb tanulására kértek több alkalmat a melléktárgyak rovására. Melyek ezek a melléktárgyak? Az ének, a háztartástan, a műhelygyakorlat, a kézimunka... A hallgatók a szakban való dilettantizmustól riadtak vissza. Attól félnek, hogy rossz tanárai lesznek szakjuknak... leválasztották a jövendő élethivatásukról az általános iskola alsó négy osztályának tanítói munkáját, a magukénak csak a felső osztályok tanári tevékenységét érzik. ... vágyaik teljesülése esetében fölösleges lenne új tantervű iskolákat nyitni: egyszerűen meg kellene sokszorozni a polgári iskolai tanárképzőket, vagy nyitni kellene másod- vagy harmadrendű egyetemeket. Az állami pedagógiai főiskolákban... nevelőket képeznek: nevelőket, akik szaktárgyakat is tudnak tanítani, de nem olyan szaktanárokat, akik esetleg nevelni is tudnak. ... Nem olyan intézmények kívánnak lenni, ahol valami pedagógiát is adnak elő, hanem pedagógiai főiskolák, ahol a szükséges szakirányú kiegészítést is nyújtják. Az állami pedagógiai főiskolákon a legtágabb értelemben felfogott pedagógia, a gyermek és a köréje fonódó nevelési kérdések a főtárgy, minden egyéb csak melléktárgy" – írta a hallgatókkal vitázva. Ennek indoka a pedagógusi szerepen belüli hangsúlyeltolódás: a tanítás mellett a nevelési funkció felértékelődése. Ezért az új típusú főiskolák esetében "szó sincs... arról, hogy a tudatlan, de gyermekszerető iskolamester és a tudós tanár vitájában az előbbi került volna fölül, és igyekeznék kiszorítani az utóbbit" – írta Kiss Árpád. (1948/4. 205–206.)

⁷⁸ Ezen álláspont árnyalt kifejtését adta egy, a IV. Egyetemes Tanügyi Kongresszus Nevelőképző Munkaosztályához intézett 1949. áprilisi beadványában Losonczi György bajai gyakorlóiskolai tanító, aki ezért a Pedagógiai Főiskola bifurkálását javasolta. (PIL SZKL 44. f. 47. d. 374. dosszié 1948–1949.)

⁷⁹ Az OKT első előterjesztésében a következőképpen reagáltak a középfokú ötéves tanítóképzés fenntartásával kapcsolatos felvetésekre: "A terv ellen felhozható ellenvetések közül kettő van, amelyekkel mindjárt itt szembe kell nézni. Az első az általános iskola egységét látja veszélyben a különböző előkészület alapján egy iskolában működő nevelőkben, a második a nevelők túl korai pályaválasztását (a szakiskola 14-15 éves korban elválasztja a tanítójelöltet a többi tanulótól) teheti észrevétel tárgyává.

Az iskolai munka egységét mindig a vezetés, az igazgatás vagy önkormányzat szelleme biztosítja. A tanító(nő), eddigi gyakori elszigeteltségével ellentétben, olyan testület tagja, amelyben vele egyező képesítésű, de magasabb szak- és pedagógiai tanulmányok alapján működő kartársak is vannak. Ezek az igazgatóval együtt olyan támaszai a munkának, akikhez hasonlót az eddigi tanító nem ismert. Minthogy munkája nem értékben, de minőségileg más, mint felső osztályokban tanító kartársaié, becsületesen gondolkodó és jól vezetett testületekben nem lehet helye egymás lebecsülésének. A tanító azonban továbbképzés, szakirányú érdeklődésének kielégítése, pedagógiai tökéletesedése terén az általános iskolában összehasonlíthatatlanul kedvezőbb viszonyok közé kerül, mint eddigi működése során.

A túl korai pályaválasztás esete a tanítóképző intézetekbe való belépés esetén valóban fennforog. De ez az eset minden olyan szakiskolánál, mely az általános iskola nyolcadik osztályára épül. Ezen is lehet segíteni úgy, hogy a mindenben, vagy valamelyik tárgyban, vagy tárgycsoportban kiváló, különleges technikai, művészi tehetséget felmutató, tudományos érdeklődést tanúsító tanítójelöltnek módot adunk arra, hogy magasabb iskolába léphessen, hogy a tanítóképző intézetet nem zárjuk le minden oldal felé." (MOL XXVI-I-1-b-szu 1. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁸⁰ Faragó L. – Kiss Á. 1949. 291–294. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)

⁸¹ Knausz Imre ezzel kapcsolatban az osztatlan vagy részben osztott iskolák nevelőszükségletére hívja fel a figyelmet, elismerve ugyanakkor a rövid képzési időből, és különösen a kibocsátható hallgatói létszám szűkösségéből adódó problémákat. Adatai szerint 1950-ben és az azt követő években, sorrendben 77, 330, 680, 1361 és 1524 hallgató jutott diplomához a nevelőképző főiskolákon. (1998. 131–132.)

⁸² 1956. október 1-jén és 2-án a balatonfüredi pedagóguskonferencián Mérei Ferenc és Faragó László egyaránt nyilatkoztak a pedagógiai főiskolák megteremtésének körülményeiről. Mérei az utolsó fél évszázad haladó pedagógiai mozgalmai és a tanítóság régi álma beteljesüléseként, "széles körű szabad vitában" kialakult álláspontként jellemezte a nevelőképző főiskolákat, melyek elsők voltak az akkori Kelet-Európában. "Igazi kezdeményezés volt. Magyar, szocialista, modern és haladó, amely országos vitával, nagy művelődéspolitikai harccal jött létre" – állította, az 1948-ban általa is említett hasonló csehszlovák (és lengyel) kezdeményezésekről látszólag elfeledkezve. Faragó szerint is harci kérdés volt a pedagógiai főiskola megteremtése: "harc egyrészt az egyházi tanítóképzés ellen, másrészt az általános iskola megvalósításáért. Ez utóbbi célt azzal akartuk szolgálni, hogy hallgatóinknak alsó és felső tagozatra egyaránt képesítést akartunk adni. Ezzel az általános iskola egységét is szolgálni kívántuk. Az alsó és felső tagozatra (ez utóbbinak egyes szakcsoportjaira) képesített nevelők lehetővé tették volna, hogy a falvakban és a tanyákon is komoly szakrendszerű oktatást biztosítsunk az általános iskola felső osztályaiban" – emlékezett Faragó László, majd tárgyszerűen hozzátette: "természetesen a pedagógiai főiskolák eredeti elképzelése nem volt hiba nélküli. A fő baj abból fakadt, hogy három év alatt alsó és felső tagozatra egyaránt akartuk képesíteni növendékeinket. Ez utópia volt. Mindazonáltal komoly pozitívumot jelentett a nevelő mozzanatoknak a főiskolai képzésben való érvényesítése, a főiskola sajátszerű közösségi élete." (Balatonfüredi...,1956. 26–27., 122–124.; MOL XIX-I-2-j 2934/1956. Min.; Mérei F.: Iskolareform a népi demokrácia országaiban. 1948. június, A népi demokráciák közoktatásügye 1949. MOL XXVI-I-1-a iktatás nélkül. 8. d. 46. t. Vö.: Vajda Gy. M. 1948/16. 386–388.; Zibolen E. 1989. 85–88.)

⁸³ Ezt a kérdést az egységes nevelőképzés támogatói közül is latolgatták néhányan. Walkó György a tanító–egyszakos tanárok képzésében látta a megoldást: "Az általános pedagógiai ismeretek megszerzéséhez, valamint azzal párhuzamosan két szaktárgyban való alapos tájékozódáshoz azonban a három év rövid idő. Önkénytelenül is felmerül tehát ezzel kapcsolatban – éppen a szaktudás mélyítésének érdekében – a kényszerű redukálás gondolata; vagyis az egy szaktárgyas általános iskolai nevelő típusának terve. Az egy szaktárgy vagy szorosan összetartozó szaktárgycsoport mint középponti stúdium köré szervesen kapcsolódhat azután a három esztendő általános pedagógiai tanterve. Ez a fajta koncentráció nemcsak kísérletet jelentene a nevelőképzés univerzalitásának a specialitással való összekapcsolására, hanem anyagi-költségvetési előnyöket is, amennyiben bő eshetőséget nyújt arra, hogy minden egyes nevelőképző intézet más és más, sajátos helyi adottságainak megfelelő szaktárgyi színezetet kapjon. Így kevesebb tanszék szervezése árán több főiskola létesülhetne, melyek annál nagyobb felkészültséggel állhatnának a jövő pedagógusnemzedéke rendelkezésére." (1947/7–8. 314. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Kiss Á. 1948/4. 207.; Vö.: Nagy J. 1998. 5–8.

⁸⁴ Vö.: Vincze L. 1951. 48. – Ezzel kapcsolatban Knausz Imre a kétéves tanítói tanfolyamok végül megvalósítatlan tervére hívja fel figyelmünket, melyeken 650+1650, az ötéves tervidőszak végéig a tanfolyamok 6400 osztálytanítót bocsátottak volna ki. (1998. 132. lásd továbbá: Gyalmos J. 1948/24/1. 609–610.; Tájékoztatás az 1947–48. iskolaévi...1948/24. 621.)

⁸⁵ Egy a közelmúltban számomra megküldött memoárjából kiolvashatóan Mérei Ferenc fentiekben idézett álláspontját osztja ma is – a korabeli reformelképzelések kialakításában részt vett – Kiss Tihamér professzor úr. (Kéziratát nagyon köszönöm.)

⁸⁶ G. Szabó Kálmán: A tanítóképzés reformja. (PIL 274. f. 21. cs. 72. ő. e.); Ortutay Gyula: Új magyar köznevelés 1943–1945. In: Ortutaty* Gy. 1949. 44–45.; Az OKT beszámolója a köznevelési reformtervezetről. In: Dancsné szerk. 1979. 201–202.; Kovács M.: A nevelői rend egysége. (OSZK Kt. 210. f. 24/140.) és uő: 1945. 30–31., 35., 38., 51., 75–79.; a szegedi és pécsi pedagógus-szakszervezeti csoportok javaslatai in: Dancsné szerk. 1979. 111–115.; Kemény G. 1945. 9–16.; Ki. 1945/7. 7–8.; Angyal J. 1945/9. 2–4., 1947. 24–39.; Kiss Á. 1945/12. 10.; A nevelőképzés újjászervezése Magyarországon. (MOL XXVI-I-1-b-szu)

⁸⁷ Több éves, Katona István levéltáros kolléga segítségével végzett kutatás ellenére sem találtuk nyomát annak, hogy a tanítóképzős ügyosztályt megkeresték volna a reformtervek ügyében, s hivatkozást sem találtunk arra, hogy véleményüket a döntéselőkészítés során figyelembe vették volna. Az elnöki ügyosztály 1946. április végi összegező feljegyzésében megnevezték mindazokat az intézményeket, ügyosztályokat, akiknek véleményét az OKT előzetesen kikérte, illetve, amelyek véleményéről tudomást szereztek. Ezek között nem említették Rozsondai Zoltán részlegét. Sőt: a budapesti gyakorlógimnázium javaslatának megfelelően úgy találták, hogy "kívánatos lenne... előzőleg még megkérdezni a tanító-, polgári iskolai és gazdasági középiskolai nevelők képzésével foglalkozó intézményeket is, minthogy a Tanács által véleményadásra felkért intézetek mind gimnáziumi tanárképző szervek." (MOL XIX-I-1-s 2677/1946 122.d. Kiemelés tőlem – D. P.) Mindazonáltal nem felejthetjük: abból, hogy eddigi erőfeszítéseink eredményeképpen valamilyen forrást, sőt arra való utalást sem találtunk, még semmiképpen sem állítható, hogy nem is létezett; s ez rekonstrukciós kísérletünket óhatatlanul hipotetikussá teszi.

⁸⁸ PIL 274. f. 25. ő. e. 106.

⁸⁹ Feladatukat a kihalásra ítélt intézménnyel kapcsolatos napi ügyek intézésében, majd a felszámolásukkal kapcsolatos átmeneti feladatok végrehajtásában látták. Mivel a számukra fontos tervek kimunkálásában más ügyosztályok segítségével "kiválthatóknak", megkerülhetőknek látszottak, a későbbiekben sem ambicionálták annyira e süllyedésre ítélt bárka kormányrúdjának megszerzését. E sajátos "munkamegosztás" tükröződik két, Kovács Máté hagyatékában talált feljegyzésben is. A főiskolai, akadémia tanítóképzés mellett elkötelezett Kemény Gábor vezette nevelési osztály 1946. március 18-i beszámolójában azt találjuk, hogy "előkészületben áll a nevelőképzés korszerűsítése és ezzel a tanítóképzés reformja". A Király Rudolf vezette középiskolai ügyosztály (melynek V/b., Rozsondai Zoltán vezette ügyköre volt a tanítóképző intézetekkel kapcsolatos teendők ellátása) 1946. január 30-i tervében a tanítóképzés színvonalának emeléséről, s "távolabbi tervként" "a középiskolai érettségire épített főiskolai, akadémiai tanítóképzés bevezetéséről" olvashatunk. (OSZK 210. f. 11/2/12. és 210. f. 32. Kiemelések tőlem – D. P.)

⁹⁰ Vö.: Bibó I. 1947/1. 343–344.

⁹¹ Mérei Ferenc itt – konjunkturális oktatáspolitikai megfontolásból – nem tett említést arról, amit Nagy Lászlóról szóló tanulmányában később maga is hangsúlyozott: tanítóképző intézeti tanárok jelentős szerepet játszottak a tanítói mozgalmak szervezésében. Lásd ehhez pl.: Mérei F. 1967.; EOL OET 4. 209/1910., 506/1911.

⁹² Másképp vélekedtek/vélekednek erről a tanítóképző intézeti tanárképzés, az Apponyi Kollégium tevékenyégét jól ismerő szakemberek: 1936. december 16-án, az Országos Felsőoktatási Kongresszuson Huszti József (1936. 89–90.), s másképp a történetüket feltáró, egykor maga is ott végzett tudós neveléstörténész. Tóth Gábor Apponyi kollégisták körében végzett alapos vizsgálatai szerint a kétharmad részt alacsonyabb társadalmi rétegekből rekrutálódott tanítóképző intézeti tanárok magatartását természetesen befolyásolta, hogy – hacsak külön le nem érettségiztek – 1938-ig nem doktorálhattak, s így egyetemi magántanári címet sem szerezhettek. Márpedig jól tudták: a Polgáriskolai Tanárképző Főiskolán a rendes tanárok többsége habilitált, s okkal feltételezhették, hogy hasonló elvárásokat indukálhatott volna a képzők főiskolai szintre emelése. Korántsem képességeik vagy felkészültségük szintje révén kerültek – tanítványaikhoz hasonlóan – hátrányos, "zsákutcás" helyzetbe: erre utal, hogy amikor a képzési rendszer e "köztes szférájához" tartozók elől elhárultak a tradicionális jogszabályok mobilitást gátló fékjei, a volt Apponyi kollégisták 54%-a egyetemi doktorátust, 22%-a kandidátusi fokozatot és 2%-uk tudományok doktora fokozatot szerzett. (1996. 136–163.). –1948. január 20-án a pedagógus pártcsoport vezetősége is korrigálta álláspontját, vagy legalábbis utalt egyoldalúságának gyökerére: "A káderek fejlesztésének hiányosságaiból fakadt, hogy új pedagógus párttagjaink politikailag nem fejlődtek, a kisebb létszámú régi káderek nagy része nem ismerte fel pártunk irányvonalának helyes alkalmazását a nevelésügy terén – a pedagógusokat egységes reakciós masszának tekintette, tőlük elszigetelődött, tömegmunkát, szakszervezeti munkát köztük végezni nem tudott." (PIL 274. f. 24/11. ő. e.; PIL SZKL 44. f. 12. d. 132. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.)

⁹³ Mérei Ferenc itt lényegében megismételte a tanítók reprezentánsai által már évtizedek óta hangoztatott érvet a tanítóképzős tanárok pozíciójáról. 1923. július 5-én Simon Károly, a Magyarországi Néptanítók VIII. Egyetemes Gyűlésének előadója, pl. így beszélt erről: "Bizonyos állandó merevség tapasztalható azzal a törekvésünkkel szemben, hogy a tanító is akadémiai képzésben részesüljön. A magyar tanítóság kijegecesedett törekvésével szöges ellentétben áll egy ún. hivatalos nézet, melyet a tanítóképzős tanárok képviselnek elsősorban, hogy a tanítónak a legjobb a képzés mai formája, tanrendszere. Ebből nem engednek, sőt inkább a tanítóképzést emelték 6, illetőleg 5 évre, a négy középiskola fölé. Úgy tűnik fel, mintha a tanítóképző intézeti tanárok kedvéért születnék a tanító, mint inkább megfordítva." (45–46.) 1928-ban, a Harmadik Egyetemes Tanügyi Kongresszus népiskolai szakosztályában felszólaló, az érettségire épített tanítóképző akadémiákat már húsz éve követelő, ám kollégái körében mindig kisebbségben maradt Köveskúti Jenő tanítóképző intézeti igazgató keserűen konstatálta: "A történelem majd meg fogja állapítani: kik ellenezték egykor a nemzet tanítóságának értelmi és társadalmi emelkedését szűkkeblűségből, mert nem tudtak a népneveléssel szemben emelkedettebb nézőpontig feljutni; kik ellenezték féltékenységből, mert hiszen, ha tanító értelmileg és társadalmilag velük egyenlő színvonalra jut, hát akkor ki fölött uralkodnak és kit értékelnek le; végül, kik ellenezték önző okokból, mert a főiskolai tanítóképzéssel veszélyeztetve vélik pozíciójukat." (A Harmadik Egyetemes 1928. 181.) Utóbbiakról szólt, 1935. február 14-én, a IX. Egyetemes Tanítógyűlés illetékes előadója, Ekamp Nándor pl. kifejtette: "nehezebbnek látszik a főiskolai tanítóképzés kivívása, mert az itt érdekelt tanítóképző intézeti tanárok – akik vitális érdekeiket látják veszélyeztetve – mindent elkövetnek, hogy a mai hibás rendszerű és ezért igen hiányos iskolai műveltséget adó tanítóképzés maradjon meg továbbra is." (Bizottsági 1935/3. 4.) A "Tanítók Szövetségé"-ben ehhez Kovács Dezső hozzátette: "Ne illessen senki a hálátlanság vádjával bennünket! Mi nem azt mondjuk, hogy a tanítóképzők nem feleltek meg elsőrangúan a múltban hivatásuknak, csupán azt állítjuk, hogy a világháborút követő és minden téren bekövetkezett változások között helyet kell, hogy kapjon az új tanítóképzés – a 8 osztályúvá fejlesztett elemi iskolai oktatás –, a tanítóság teljesen új jogviszonyainak rendezése és ezek alapján a tanítóság új értékelésének a nemzet szempontjából kiemelkedően fontos ügye is!" (1937/10. 3.) Bár a tanítók helyzetének javítását a tanítóképző intézeti tanárok szívesen támogatták, ennek útját – valóban egzisztenciális okokból – nem az érettségire épített képzésben látták. Kiss Sándor, a szarvasi evangélikus tanítónőképző igazgatója pl. egy tanítói továbbképző tanfolyamon 1937-ben kifejtette: "Véleményem szerint a hiba nem ott van, hogy a tanítóképzés csak öt év alatt történik, és nem is orvosolható azzal, hogy a tanítóképzést középiskolai érettségire építjük, vagy hogy a tanítóképzést főiskolává fejlesztjük. ... Célszerűbbé kell tenni az öt évfolyamú tanítóképző tantervét, és át kell dolgozni gyakorlatias szellemben a tankönyveket" – fejtegette, kartársaitól eltérően, még a hatéves képzéstől is elzárkózva. (BéML VIII. 59. 40. 18/1937.) Álláspontja is jelzi, hogy még a képzős tanárok többségi álláspontját képviselők körében sem beszélhetünk nézetazonosságról, hát még azonos habitusról. – Az egyes, az iskoláztatás révén is konstituált társadalmi csoportok, így pl. a tanítóképzős tanárok habitusának ilyen általánosító leírásának lehetőségéről lásd pl.: Bourdieu, P. 2002. 18–20.; Reichardt S.. 2001/3–4. 234–235.; Wehler, H.-U. 2001/3–4. 255–265.; Sasfi Cs. 2006. 516–526. és 531.

⁹⁴ Ezen a ponton Mérei Ferenc megítélése nagyon közel állt a tanítóság reprezentánsainak véleményéhez, ill. Karácsony Sándor 1945-ben kifejtett álláspontjához. A Tanítóegyesületek Országos Szövetsége 1930. július 3-i szövetségi tanácsülésén a tanítók továbbképzése, önképzése lehetőségeinek megteremtését szorgalmazta, majd a VKM-hez küldött, 1931. július 14-i memorandumában így fogalmazott: "A mai tanítóképzőről a legnagyobb tisztelet hangján emlékezhetünk meg. Az adott viszonyok mellett úgy teljesíti kötelességét, hogy nagyrabecsülésünket érdemli ki, azonban a legvégső célt: elméletileg és gyakorlatilag egyaránt kiváló tanítót, amellett magas műveltségű társadalmi lényt, aki széles néprétegek vezetésére van hivatva, nem tud adni, de nem is adhat, mert általános műveltséget, elméleti szaktudást és a gyakorlati tanításban való jártasságot egyidőben, hozzá fiatalkorú embereknek, tanítani nem lehet." (A Magyarországi... 1930/8–9. 211.; Kiss J. 1933/1–2/2. 22–23. vö.: Becker, C. H. 1926/6–10. 317–318.) – "Az eddigi és mostani módszereskedő tanítók... nem komoly pedagógiai munkaerők, csak alsóbbrendű mesteremberek, mert... a képezdékből, tehát nem komoly tudományos munkaközösségekből kerültek ki" – írta Karácsony Sándor, a tanítóság kétéves egyetemi képzését sürgetve. (1945. 86–87. Vö.: Karácsony S. 1985. 189–190. és 471., 2003. 152–158. és 224.; Lendvai L. F. 1993. 11–15.; Perecz L. 2007/4. 24–25.)

Kritikusaik sejtetésével ellentétben a tanítóképző intézeti tanárok prominens képviselői is szemben álltak "a pedagógiai rutin álláspontjával". Pl.: Molnár Oszkár, a Magyar Tanítóképző című egyesületi folyóirat szerkesztője 1938 áprilisában, a tanítóképző akadémia kapcsán hangsúlyozta: "Más pályán a tudást gépiesen is fel lehet használni, képletekkel és sémákkal lehet dolgozni anélkül, hogy az ezek létrejöttét feltételező megértésnek jelen kellene lennie. Igen sok esetben elegendő az emlékezeti tudás. Ezzel szemben a tanítónak az összefüggéseket mindig látnia kell." Amíg a líceumi oktatás és nevelés alapelveit tartalmazó Útmutatás a gimnázium és líceum közötti különbséget úgy írta le, hogy az előbbi "a tanulók szemét elméleti összefüggések meglátására, törvények felismerésére, okozati kapcsolatok kutatására nyitja meg, addig a líceum a megismert igazságok, tények, jelenségek gyakorlati alkalmazására tereli a figyelmüket". Somos Lajos – a TITOE 1938. decemberi taggyűlésén egyetértéssel fogadott s a VKM-hez is felterjesztett előadásában a gyakorlatiasság ezen, szimplifikáló értelmezésével vitatkozva – leszögezte: "Fáj ez a gondolat egyénileg is, mert ezt a másodrangú nevelést éppen ránk, a tanítóképző intézeti tanárokra akarják rákényszeríteni, akik hivatásuk természeténél fogva elvben legalábbis sohasem mondhatunk le a magasabb rendű nevelés és tanítás eszméjéről. ... A líceumi nevelés a tanítóképzés szempontjából csak akkor mondható értékesnek, ha az értelem-, akarat- és érzelemfejlesztő mozzanatok után következik az új ismereteknek az életben, közelebbről a nevelői hatáskörben való alkalmazása és az élet szempontjából való értékelése. Ilyen eljárással... [a növendékek gyakorlatiassága] mögött olyan szellemi magalapozottság lesz, amely képessé teszi őket erkölcsi és szellemi önállóságra, új helyzetekhez való alkalmazkodásra, okszerű munkára, a dolgok, jelenségek és tények mozgatóerőinek és igazi jelentésének a keresésére és megtalálására, azok megértésére, egyszóval magasabb rendű és a dolgok lényegét kereső munkára, így a nevelés művészetére is". Felvetéseikre válaszolva Imre Sándor, 1939 februárjában, kifejtette: a régi tanítóképzőben "a tanulmányi anyag kínos zsúfoltsága miatt, alig lehetett észrevételt tenni, pl. képesítő vizsgákon a tanulók ismereteinek hézagai vagy felszínen járása miatt, mert jól tudta az ember, hogy nem a tanulók szorgalma, sokszor nem is az értelmesség hiánya, még kevésbé a tanárok szakértelme vagy buzgósága, hanem... a hallatlanul nagy elfoglaltság az oka a mélyebbre hatolás elmaradásának". "Abból, hogy a líceum nem tanítóképző intézet, még csak nem is előkészítő iskolája ennek, lényeges javulást remélek, mert úgy látom, hogy annál jobb előkészülésre ad módot... A líceumi négy év alatt a tanítói pályán szükséges gondolkodás állandó gondozásnak, tudatos fejlesztésnek tárgya lehet... de nem az elemi iskolai nevelés kizárólagos szempontjából, hanem a nevelés egyetemes jelentőségének és feladatainak felismerése alapján." A VKM illetékesei az 1939. június 10-én kiadott "Tanterv és utasítások"-ban ehhez hozzátették: "A líceumnak... a gimnáziummal azonos értelemben kell tanulóit szellemi tekintetben képessé tenni az elméleti összefüggések meglátására, a törvények és okozati kapcsolatok felismerésére, tények pontos megfigyelésére és helyes megítélésére, s el kell látnia őket mindazokkal az általános, maradandó értékű szellemi javakkal, amelyek egyedül adják meg a fordulatokban s megpróbáltatásokban gazdag emberi élet minden adottságában a biztos eligazodást. A líceum gyakorlati iránya nem jelenti, és nem is jelentheti a magasabb rendű értelmi nevelés hiányát, mert ebben az esetben azonnal megszűnnék középiskola lenni." (Molnár O. 1938/4. 135.; A líceumi oktatás 1938/8. 358.; Somos L. 1939/1. 8–9.; Imre S. 1939/2. 63–65.; Mesterházy J. 1939/5. 243.; Tanterv... 1939. 87.; Zalai E. 1944/2. 51. Vö.: Molnár O. 1916/7. 51–53. Kiemelések részben tőlem. – D. P.)

⁹⁵ Ezt a "rutint" az 1926-tól kiadott Vezérkönyvek jelenítették meg a korabeli tanítóság s a képzős tanárok kritikusai szemében, bár kibocsátóik a tanulók munkáltatásának, életkoruk figyelembevételének s az oktatás mellett a nevelésnek a fontosságát kiemelve, a sorozat innovatív jellegét hangsúlyozták, s azt, hogy e kötetek "előkészítik és megindítják nagyobb arányokban a tanító önálló munkáját". (Quint J. 1926. 3–5.; Molnár O. 1926. 79–82. Vö.: Mészáros J. 1914/3. 4-5.; Utasítás 1935:VI. 28.) Talán ezért is, a TITOE vezetősége 1942. szeptember 16-i, a miniszternek előterjesztett memorandumában – egyebek között – megdöbbenését fejezte ki, mert "az egységes vezérkönyveket kivonták a forgalomból. Úgy tűnik fel, mintha a május 1-jén beharangozott Nemzetnevelők Könyvtára ennek a sorozatnak utódja lenne" – írták, a kérdés felülvizsgálatát kérve. Szinyei Merse Jenő miniszter 1942. október 1-jei, 2761/1942. Eln. számú rendeletében véleményt kért a tanítóképzőktől: "A Népiskolai Egységes Vezérkönyvek megkötik-e a tanítót, gátolják-e módszeres leleményességének kifejlődését, sablonizálják-e a nevelői és tanítói munkát azért, mert módszeres gondolatokat nyújtó, részletesen kidolgozott tanítási tervezetekben adják az egyes tantárgyak tantervi anyagát?" (M. J. VI. 3. 55. és 70/1942. vö.: Fabriczius L. 1944/2. 49–50.)

⁹⁶ Mérei F. 1947–48. 11. és 44–47. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Fogarasi B. 1919. 70-71. – A tanítóság és a tanítóképző intézeti tanárság különbségeit Mérei elsősorban aktuálpolitikai megfontolásból hangsúlyozta, hiszen ő is tisztában volt azzal, amit Imre Sándor már 1935-ben leszögezett: "a tanítóképző intézeti tanárok képzésében kell a tanítóság nevelői gondolkodásának forrását keresnünk". (1935. 53.) Történetileg az a Mérei-féle álláspontban meghúzódó feltevés sem igazolódott, hogy a tanítóképző intézeti tanárság képtelen változtatni gyakorlatán. Erre utal, hogy Koltai István, a Vendel utcai képző pedagógiatanára 1949-ben – álláspontját részletesen indokolva – a következő alcímmel adta ki általános tanítási vázlatgyűjteményét: "Szempontok az általános iskolai tanítások szabad alakításához."

⁹⁷ 1947. október 8-án alakult a Pedagógus-szakszervezet Pedagógiai Bizottsága, melynek elnöke, a szakszervezet alelnöke, Mácsay Károly tanítóképző intézeti tanár, s tényleges vezetője – formálisan alelnöke – Mérei Ferenc lett. (Megalakult... 1947/20.) Az MKP majd az MDP keretében 1947–1949-ben létezett, – s a közoktatás ügyeiben, 1948-ban rendkívül befolyásos – testületek neve, összetétele többször változott. Nevezték Pedagógus Pártcsoportnak, Pedagógus Pártcsoportok Vezetőségének, Pedagógus Aktívának. Mérei ezen kívül a párt Köznevelési Bizottságának is tagja volt. (Vö.: Voksán J. 1976. 27–28.)

⁹⁸ Mérei F. 1949/1. 27–30.

⁹⁹ A történet pikantériája, hogy idézett munkájában Mérei Ferenc a maga álláspontját a "pedagógiai realizmus" álláspontjaként jellemezte, ami a történtek ismeretében – legalábbis a tanítóképzés vonatkozásában – inkább a két évtizeddel későbbi párizsi diákok jelszava értelmében minősíthető annak: "Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!" – Az pedig már XX. századi történelmünk tragikomikus mozzanatainak sorát gyarapítja, hogy a fenti motívumok alapján kommunista szempontból feltétlenül jóhiszeműen – felvállalt "tanítói vonal" képviseletéért Méreit és társait utóbb tudatos "maximalizmussal" (a szabotázs sajátos formájával) vádolták: "...»maximalizmussal« arról is gondoskodtak, hogy rendes tanítóképzéssel se fedezhessük a szükségletet. Mérei javaslatára három évvel ezelőtt áttértünk a tanítóképzés régi rendszeréről (4 középiskola + 5 év tanítóképző) – érettségi után hallgatandó 3 évre, tehát főiskolai rendszerre. Két legyet egy csapással: a nem érettségizett dolgozó fiatalokat kiszorította a tanítói pályáról és a főiskolai igényekkel számszerűen lecsökkentette a tanító-utánpótlást" – állították a pártközpont munkatársai "a VKM-ben folyó ellenséges tevékenységről" 1950 februárjában írt jelentésükben. (MOL 276. f. 53/47. ő. e. és Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. I. 368–369.; Knausz I. 1998. 101–146.; Kardos J. 2003/6–7. 74–76. Vö.: BéML XXVI. 59. 1. d. 507/1950.)

¹⁰⁰ A szociális reprezentáció értelmében. (Vö.: László J. 1999/1.)

¹⁰¹ Kovács Máté, Sík Sándor, Kemény Gábor és Kiss Árpád korábban valamennyien középiskolai tanárok voltak. Kemény Gábor többször megismételte meggyőződését, miszerint a tanítóképző intézeti tanárság a felelős a III. Egyetemes Tanügyi Kongresszuson domináns tanítói törekvések megtorpedózásáért s a Kiss Árpád megítélése szerint is félresikerült 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkek korlátaiért. (Kemény G. 1927. 86., 1932. 95–96., 1946/9–10. 321.; Kiss Á. 1946/20. 2–4. Utóbbihoz lásd: Nagy P. T. 1997. 135–145.; Donáth P. 2001/1. 219–225. és 230–233.)

¹⁰² A 117 tagú Országos Köznevelési Tanácsban tanító- és óvónőképző intézeti tanárok/igazgatók voltak: Fekete József, Mácsay Károly, Somos Lajos, Szemere Samu, Varga Sándorné. Közülük Fekete és Somos igazgatók vettek részt az utolsó, 1943 júliusában kinevezett Országos Közoktatási Tanács munkájában is. (Az Országos 1943/14. 563–564.; Beszámoló...,1947. 21–25.; Golnhofer E. 1999. 282.) – A "másságukat" demonstrálók közül a korábban már említett Kiss Tihamér már 1945-től sorozatban küldte az OKT-ba, illetve a minisztériumba a közoktatás és a tanítóképzés átalakítására vonatkozó – hasonló iskolázottságuk és pszichológiai tájékozódásuk révén az iskolaszerkezet, illetve az alkalmazandó nevelési módszerek tekintetében –, Mérei Ferencével rokon tervezeteit. Egy kéziratban megőrződött írásában az újkorban kialakult demokrácia elvi alapjai és a francia, angol demokratikus nevelési rendszerek felvázolása után, egy demokratikus magyar köznevelési rendszer vázlatát nyújtja a szerző. (Kiss T. 1947/9. 399–403., 1996. 397–401., 1998. 140–141. Az iskolarendszer-vázalatot s az 1946. március 4-i javaslatot professzor úr küldte meg számomra. Az 1946. november 22-i, "hozzászólás a nevelőképzés reformtervezetéhez" példányai: TtREL, I. 120. e. 8. d. 279/1946.; DREL I. 1. a. 4462/1946.)

A tanítóképzéssel (s a nép-, ill. általános iskolai oktatással) kapcsolatos fejlesztési tervek alakításában Gyertyánffy Istvántól napjainkig jelentős szerepet játszó budai tanítóképző tanári testülete már 1945. december 1-jén megvitatta, majd a vita jegyzőkönyvével együtt felettes hatóságainak megküldte Koltai István tervezetét. Az egyetemen történő – kiinduló szakaszában egységes – nevelőképzés lehetőségét vázoló elképzelés 3 éves tanító és 5 éves tanárképzést proponált. A tanári testület tagjai a szép, de nem túl reális elképzeléseknek kijáró érdeklődéssel, empátiával hallgatták az előadót, s hozzászólásaikban előfeltételként az egyetem pedagógiai karának megszervezését s az ország anyagi kondíciónak lényeges javulását emlegették; addig is az akadémiai szintű tanítóképzés megteremtését szorgalmazták. Hagyományos véleményező szerepüknek, ezen kezdeményezésüknek, vagy/és igazgatójuk, Szabó Béla politikai tájékozódásának, kapcsolatainak köszönhetően, 1946 márciusában testületi ülésen véleményezhették az OKT "A nevelőképzés újjászervezése Magyarországon" című tervezetét. (ELTE TÓFK 562/1945. és 101/1946. Lásd továbbá, pl.: Koltai I. 1947/5. 224–226., valamint Gyertyánffy I. 1913.; Frank A. – Drozdy Gy. szerk. 1929.; Takács B. 1930–31. 170–171.; Imre S. 1936. 103–111.; Magyarfalvi L. 1968.; Panyik I. 1991. 10–69.; Droppáné 2003. 37–42.)

¹⁰³ MOL XXVI-I-1-b-szu 1. d.

¹⁰⁴ Rozsondai Zoltán személyi lapján. MOL XIX-I-1-s-11-t-személyi lap/1946. 116. d. Az ügyosztály feladatairól: Kubinszky L. 1947. 165–266.

¹⁰⁵ Lásd erről: "A pedagógiai főiskola és a tanítóképző intézetek" című tanulmányának első részét: Rozsondai Z. 2004. 171–183.

¹⁰⁶ Az oktatásirányításban szerzett tapasztalata révén Rozsondai Zoltán jól tudta: minél hamarabb képes bekapcsolódni az előkészítés folyamatába, annál nagyobb esélye lehet a várható döntés befolyásolására. (Vö.: Merton, R. K. 1968. 298.)

¹⁰⁷ A VKM 14. 059/1946. VI. 1. számú levelében. Szükség is volt erre, mivel – az ilyen témájú segédkönyvet összeállító – Nánási Miklós visszaemlékezése szerint "e tárgy elméleti anyaga, alapfogalmai, elvei tisztázatlanok, zavarosak voltak. De gyakorlatain (pl. kultúrműsorok a konzervgyárban, a 48-as centenárium ünnepségei, az iskola rendezvényei) szívesen részt vettek és tevékenykedtek a tanulók." (1974. 349–350., 1947. 3. Vö.: T. Kiss T. 2000. 54–57.)

¹⁰⁸ MOL XIX-I-1-g-57-3-36872/1946. (141. d.); BML VI. 501. 3677/1945-46. A budapesti főigazgatóság 7021/1945-46. számú körlevelét a témában lásd: ELTE TÓFK 165/1946. IV. 18., a székesfehérváriét FML VI. 501. (8. d) 4109/1945-46. sz.

¹⁰⁹ Kötelességem jelezni: a család által rendelkezésemre bocsátott, a Rozsondai fivérek közötti szoros – a mindkettejük hivatását jelentő tanítóképzés problémáira is kiterjedő –, bensőséges kapcsolatról tanúskodó levelek igen valószínűvé teszik, de tényszerűen nem bizonyítják, a történtek ilyen interpretációját.

¹¹⁰ A helyzet fonákságát tükröző megjegyzésben természetesen nem a tanítóképző ügyosztályra utalnak, hanem azokra, amelyek érdemben foglalkoztak/foglalkozhattak a nevelőképzés reformjával. Annak, hogy Rozsondai Zoltán elképzelését nem egy a másik ügyosztályra – kéretlenül – eljuttatott, ezért különösebb következmény nélkül figyelmen kívül hagyható feljegyzésben, hanem – a bátyja neve révén a miniszter számára is nyilvánvaló – kerülő úton jutatta el a címzettekhez, két oka lehetett. Keresztury figyelmét is fel akarta hívni a problémára és az illetékes ügyosztályt ignoráló eljárásra, s talán abban is bízott, hogy a miniszteri titkárságról érkező anyagot kevésbé lehet semmibe venni.

¹¹¹ VaML VI. 501. 4508/1945-46. (Kiemelés tőlem – D. P.) Rozsondai Károly tanítóképzéssel kapcsolatos korábbi álláspontjáról s a soproni evangélikus tanítóképzőről lásd: Rozsondai K. 1936., 1938/1., 2., 11–12., 1942/8.; Unger M. 1986. 157–170.

¹¹² A nevelőképzésről 1946. október közepétől folyt nyilvános vita lezárásaként megjelent cikkében Kiss Árpád is kitért a nyolc évvel ezelőtti törvényekben megjelölt út folytathatóságnak kérdésére: "Az 1938-as magyar tanító-akadémiai törvényben kísérlet történik arra, hogy a tanítóság 2 éves, érettségire épülő akadémiai képzésben részesüljön. A törvény azonban határozottan kimondja, hogy tanítóképző akadémiát csak líceummal, internátussal és gyakorló népiskolával együtt lehet fenntartani. Bármennyire kényszerítő jellege van is egyébként az akadémiai törvénynek, itt helyesen szögezi le, hogy 2 éves képzés legfeljebb olyan tanítónőjelölt számára elégséges, akit a líceumban (nevelési irányú középiskola) a nevelési alapismeretek tanításával a tanítói hivatásra már előkészítettek. Akinek ez iránt kétségei vannak, tekintsen bele a tanítóképző akadémia óratervébe... Az egésznek egyáltalában nem akadémiai jellege van, inkább kurzushoz, továbbképző tanfolyamhoz hasonlít, amelynek azonban nincs megbízható alapvetése. ... Az 1938. évi törvény 7. §-ának indokolásában a következőket olvassuk: »Minthogy a tanítóképző akadémia önállóan nem szervezhető, hanem csak líceummal kapcsolatban állítható fel, az egységes szellem és a tanítás folytonossága érdekében szükséges, hogy a tanítóképző akadémián ugyanazok a tanárok tanítsanak, mint a líceumban. A tanítóképző akadémiának abból a gyakorlati szempontból sem lehet külön tanári testülete, mert a különböző tárgyak tantervi óraszáma nem töltené ki az egyes tanárok kötelező óraszámát. A tanárok éppúgy, mint a líceumban, rendes, helyettes és óraadó tanárok lehetnek.« Alig kell bővebb magyarázat annak megértéshez, hogy ez a tanítói akadémia, ilyen tanári testülettel... semmivel sem jelentett többet... mint egy szakirányú, hatéves középiskola.

Nem kétséges, hogy a nevelőképzéssel foglalkozó intézményeinknek vannak olyan tanáraik, akik akadémiai tanároknak is kifogástalanul beválnak; de egyetemeink, mostani tanítóképző intézeteink és középiskoláink minden erőfeszítésére szükség lesz ahhoz, hogy annyi megfelelő embert leadjanak, amennyire nevelőképzésünknek már ma szüksége lenne. Mert, hogy a nevelőképzés egyetemi vagy főiskolai színvonalú-e, azt nagy részben tanárairól lehet megítélni. Nem arról, hogy milyen tudományos fokozat birtokosai, hanem arról, hogy rá tudják-e nevelni a magyarság jövendő nevelőit az önálló gondolkodásra, kritikára, problémák meglátására, ki tudják-e bennük alakítani a folyton tökéletesedő és tökéletesítő személyiséget?" (1946/23. 6–7. Vö.: Imre S. 1939/2. 61–69.; Becker V. 1940/II. 3–7.; Karácsony S. 1985. 189–191. és 471.) A tanítóképző akadémia – Imre Sándor által már 1927-ben megjósolt – emelt szintű "középfokú szakiskola" jellegét erősíti az 1938. évi XIV. tc. 21. §-a, amely az állami akadémiákat a tankerületi főigazgatók hatáskörébe, s a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1940. március 13-i konferenciájának határozata, amely "a líceumokat, tanítóképző akadémiákat... a Katolikus Középiskolai Főhatóság jogkörébe utalja". (CJH 1938. 131.; SzfvPL 7496. Schol – 4848/1940. Serédi bíboros, hercegprímás 4533/1940. sz. körlevele, valamint RL C/39. XXXIV. Vö.: Becker V. 1941. 5–15., 18–19. és 27–29.)

¹¹³ A KSH adatai szerint 1937/38-ban 55, 1942/43-ban (a területi visszacsatolások miatt) 85, 1946/47-ben (az ismét lecsökkent területen) 58, 1947/48-ban 60, 1950/51-ben 49, 1951/52-ben és 1952/53-ban 48, 1953/54-ben, 1954/55-ben 49, 1955/56-ban 45, 1956/57-ben 41, 1957/58-ban 28 s végül 1958/59-ben 21 volt a középfokú tanító(nő)képzők száma Magyarországon. (Magyar Statisztikai Évkönyv... 1943–1946. 262.; Szabady E. szerk. 1968. 142.)

¹¹⁴ A válaszok ilyen nagy száma arra utal, hogy a képzők tanárainak többségében élt az igény a véleménynyilvánításra, arra, hogy végre ne csak a Köznevelésben, az Embernevelésben és más szakszervezeti lapokban olvashasson a nevelőképzés jövőjét érintő kérdésekről, hanem maga is hallassa hangját a vitában. Ezzel, s talán az éppen akkor zajló B-listázástól való félelemmel magyarázható, hogy a közel 80%-ban egyházi képzők túlnyomó többsége is eleget tett – a csak az állami tankerületi főigazgatóságokon keresztül érkezett – felszólításnak. (Vö.: Becker V. 1941. 3–7.; Közoktatásügyi igazgatás és iskolafelügyelet 1942. 121–124.; Bíró S. 1935/9–10. 162–163.) Néhány katolikus képző, a Katolikus Tanügyi Főigazgatóság (KTF) erre vonatkozó 2000/1945-46. számú nyomatékos felszólításának megfelelően (melyet a 4340/1946-47. E és a 3288/1947-48. II. számú leveleikben megerősítettek), a főigazgatók ismételt sürgetésére sem reagált, vagy – mint a miskolci érseki tanítónőképző igazgatója – udvarias levélben megírta, hogy miért nem válaszolhat. (BAZML XXIV. 501. 4324-5/1945-46; VeML VIII. 74. 155/194647., HML VIII. 56/44. 338/1947-48.) Több katolikus tanítónőképző szóvá tette, hogy a KTF-től erre nem kapott utasítást, de mégis válaszolt, mert fontosnak érezte álláspontja kinyilvánítását. Pl. a kőszegi (VaML VI. 501. b. 45008/1945-46.), az egri érseki (BAZML XXIV. 501. 43244/1945-46.), a győri (FML VI. 501. 8. d. 4109-1/1945-46.). A tankerületi főigazgatóságokkal és a püspöki hivatalokkal való kapcsolattartás tekintetében a református képzőkben is zavarban voltak. (Lásd pl.: MREZSL 2. d. f. 52. d. 4946/1946. vö.: 6802/1937. 15–16.; továbbá: Kőrösi H. – Szabó L. 1912. 111–117.; Utasítás 1935:VI. 76–88.; Bene L. 1941. 151–154.)

¹¹⁵ MOL XIX-I-1-g 57-3-36872/1946. 141. d.

¹¹⁶ OSZK Kt. 177. f., MOL P 2076., OSZK Kt. 210. f., KÁGY.

¹¹⁷ Államiak: a budapesti XII. kerületi, a bajai, a jászberényi, a kiskunfélegyházi, a kőszegi, a nyíregyházi, a pápai és a pécsi délszláv nyelvű. Katolikus tanítóképzők: az egri érseki, a kalocsai érseki, a győri; tanítónőképzők: a zalaegerszegi, a székesfehérvári, a győri, a dombóvári, a pápai, az egri, a kőszegi, a soproni, a veszprémi és a miskolci. Református tanítóképzők: a debreceni, a sárospataki; tanítónőképzők: a debreceni, a pápai, és a miskolci. Evangélikus tanítóképzők: a soproni és a miskolci; tanítónőképző: a szarvasi. További felekezeti: az Országos Izraelita Tanítóképző.

A fentiekben említetteken kívüli jegyzőkönyveket lásd: BéML VIII. 59. 10. k., BKMÖL VIII. 88. 275/1946., a MREZSL 2. d. f. 53. d. 5858/1946., a SZML XXVI. 67. a. 329., 330/1946., SzSzBMÖL VIII. 53. b. 31. d., VeML VIII. 74. 8113/1945-46. és Gergely F. 1994.

¹¹⁸ Somos Lajos, az egri érseki tanítóképző igazgatója már 1941 februárjában memorandummal fordult érsekéhez "az akadémiai tanítóképzés válsága" címmel, melyben a líceumi III. osztályosok körében Padányi-Frank Antal kezdeményezésére végzett országos felmérés adatai alapján megállapította: a tanító várható fizetésének emelése nélkül bevezetni tervezett – kötelező líceumi jó eredményhez, internátushoz, alkalmassági vizsgához kötött – 2 évfolyamú akadémiai tanítóképzés kevésbé vonzza (a más pályákra is előkészített) növendékeket, mint ahogy azt a korábbi 5 éves képzésben tapasztalhatták. Változatlan feltételek mellett az első osztályokba akadémiánként a tervezett 25 helyett csak 10-12 növendék jelentkezését prognosztizálták, ami az 1941–46-os időszakban 1500-zal kevesebb tanítót biztosított volna a szükségesnél, a kieső bevételek révén az intézmények fenntartóit is nehéz helyzetbe sodorva. Amikor kiderült, hogy mindennek elkerülésére a VKM 1941. évi 55.600. és 56.055. V. sz. rendeleteivel a másod- és harmadéves növendékeket megfosztotta az érettségi lehetőségétől s a tanítóképző IV-V. osztályába kényszerítette őket – az 1941. június 30-i tantestületi értekezleten –, Somos Lajos kifejtette: "Megértjük, hogy rendkívüli időben rendkívüli intézkedésekre van szükség, és hogy sem törvény, sem szerzett jog nem lehetnek akadályai a nemzet érdekében hozott intézkedésnek, a jelen esetben mégis súlyos aggodalommal figyeljük a fejleményeket. Nem számítva azt, hogy a tanítóképzőbe kényszerített tanulók közül csak legritkább esetben lesz majd tanító, különösen pedig jó tanító, attól kell félni, hogy a líceummal együtt a tanítóképző is a legsúlyosabb kihatású jogi bizonytalanság áldozata lesz. A líceum és a tanítóképző mostani viszonya, amelyet a különállás és mégis egymásba olvadás példátlan esete jellemez, olyan bizonytalanságot teremt iskolatípusunkkal szemben, hogy a társadalom bizalma megrendül irántunk. A történtek után nem hiszek abban, hogy a líceumi érettségire épített 2 éves tanítóképző akadémia belátható időn belül megvalósuljon." (HML VIII. 56/14. és 39. 234/1940-41.; Szecskó K. 1994. 40–41. Vö.: A Katolikus Tanügyi 1941–42. 74–75.; BéML VIII. 59. 41. d. 531/1941.; Juhász B. 1941/11. 297–303.; G. L. 1941/25. 2–3. Kiemelés tőlem – D. P.) Így voltak ezzel kollégái is, ezért a TITOE 1942. március 16-i taggyűlésén, Padányi-Frank Antalnak "A tanítóképzés alsó tagozata" című előadását követően, a felszólalók egybehangzóan az 1938. évi XIII. tc. revíziója: a líceum helyett alsó tagozatként a tanítóképző visszaállítása s a felvételi vizsga bevezetése mellett foglaltak állást. Összefoglalójában a TITOE elnöke maga is hangsúlyozta: "Nem azt akartuk... hogy a líceum másodrangú középiskola legyen, levezetője azoknak, akik a gimnáziumban nem boldogulnak. Ha líceum tanítóképző lesz, ez a helyzet megváltozik." 1943. január 9-i küldöttségük Szinyei-Merse Jenő kultuszminiszternél is "a tanítóképző-akadémiai elv fenntartását", s annak alsó tagozataként a líceum helyett egy olyan intézmény létrehozását szorgalmazta, "amely csakis a tanítóképzést, a tanítói pályára való ránevelést szolgálja". Kérésük nem teljesült, de a 9200/1943. VKM sz. rendelettel a líceumok és tanítóképzők tanulmányi rendjét átmenetileg újraszabályozták. (M. J. VI. 3. 18/1942.; Egyesületünk 1943/2. 52.; A líceumok 1943/8. 222. Vö.: Frank A. 1918. 40.) – A kérdés más aspektusát helyezték előtérbe egyes leánylíceumok. 1942 őszén a pápai református leánylíceum kezdeményezésére a dunántúli református egyházkerület püspöke kérte a VKM-t, hogy mivel a líceum "különösen leánynevelésnél minden tekintetben jól bevált iskolatípus", engedélyezzék IV. osztálya megnyitását s az érettségi letételét. A VKM 114.384/1942. VI. 3. sz. átiratában elutasította a kérést, mert "a kérelem kivételes teljesítése hasonló kérelmek özönét vonná maga után, ami a tanítóképzés mai rendjét teljesen felborítaná". Mire a dunántúli egyházkerület püspöke 1943. január 28-án újabb beadvánnyal fordult a református konvent elnökségéhez, melyben némi módosítással kérése újratárgyalását kezdeményezte. 1943. április végén Váczy Ferenc, a nagykőrösi református tanítóképző igazgatója is úgy vélte: "a mai magyar tanítóképzés teljesen magán viseli egy átmeneti kényszerhelyzetnek minden nyomorát. Nem mondható szerencsés megoldásnak, akár az elmúlóban lévő öt évfolyamú tanítóképzéssel hasonlítjuk össze, akár az 1938. XIII. és XIV. törvénycikkekre gondolunk. ... A magyar tanítóképzés és a magyar középiskola ügye... rendezését várja." A református egyetemes konvent 1943. május 20-i ülésén, e felvetések hatására 207. és 210. határozataiban foglalkozott az 55.600/1941. sz. VKM-rendelettel szabályozott tanítóképzéssel. Úgy ítélte meg, hogy "a közmegnyugvás érdekében" mihamarabb meg kellene valósítani az 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkekben foglaltakat, azzal a kiegészítéssel, hogy a líceumba csak a tanítói, ill. tanári pályára alkalmas jelölteket vegyék fel, s az ottani érettségi csak az ilyen hivatásokra felkészítő felsőfokú intézményekbe biztosítson továbbtanulási lehetőséget. A tanítóhiányra tekintettel lehetőséget látott arra is, hogy a líceumi érettségit követően egyéves akadémiai tanulmányokat folytassanak a tanítójelöltek. "Hogyha pedig ennek a megoldásnak a nemzet mai viszonyaiból eredően elháríthatatlan akadályai lennének: méltóztassék visszatérni a tanítóképzés megelőző, de még teljesen meg nem szüntetett rendjéhez, az öt évfolyamú képzéshez" – kérték a VKM-et. (MREZSL 1. f. 37. d. 241/1943.; Egyetemes Konvent 1943. 286–289. Vö.: A Katolikus Tanügyi 1941–42. 74–75.) – Az Országos Református Tanáregyesület 1944. tavaszi javaslatai sorában ismételten foglalkozott a tanítóképzés reformjával (Bessenyei L. 1944/4. 80–81.), s talán mindennek szerepe volt abban, hogy az OKT is hasonló álláspontra helyezkedett. Imre Sándor alelnök az új összetételű testület 1943. december 1-jei, első ülésén kifejtette: "az iskolaszervezetben közvetlenül a háború előtt elhatározott és a háború folyamán végbement változások a szervezet egyik-másik pontján megbontották a régi rendet, s új még nem tudott megállapodni. Szükséges a szervezet egyöntetűségét, a változások már észlelhető hatását megvizsgálni (ide tartozik például... a líceum érvényesülésének megakadása... a tanítóképzés darabban maradt újjászervezése)." E felülvizsgálatról számolt be 1944. július 4-én a református egyetemes tanügyi bizottság előadójaként is tevékenykedő Váczy Ferenc Imre Sándornak. (Imre S. 1944/1. 6.; RL A/1/g. 14. d. 431-1944.; Alszeghy Zs. 1944/1. 10.) – Rozsondai Károly soproni igazgató már korábban, 1944. június 18-án jelentette Kapi Béla evangélikus püspöknek, hogy az OKT felkérte: készítse el a korszerűsített ötosztályos tanítóképzőre vonatkozó javaslatát, amiből arra következtetett, hogy "a tanítóképzés régi kereteinek visszaállítása van tervbe véve". (EOL DEE TI STL 1941-48. 89. d. 366/1/1944.)

¹¹⁹ A legmarkánsabban ezt az álláspontot a sárospataki református tanítóképző képviselte: "A líceum eltörlendő. Vissza kell állítani az ötéves tanítóképzőt, mely jó osztálytanítókat nevelt a múltban és nevelhet a jövőben is" – állították, s a harmincas évektől képviselt álláspontjuknak megfelelően (MOL K 502-1933-10-36444) javasolták a tanító iskolán kívüli szerepének redukcióját. (BAZML XXIV. 501. 4324-2/1945-46.) Hasonló véleményt nyilvánítottak a zalaegerszegi Notre Dame, a pápai Ranolder Intézet tanítónőképzői is. (VaML VI. 501. b. 4508/1945-46. és FML VI. 501. 8. d. 4109/1956-46.)

¹²⁰ XXXII., kolozsvári közgyűlésüket követően, 1942. május 20-án a TITOE vezetői kéréssel fordultak a VKM-hez: "kegyeskedjék a líceumot a tanítóképző alsó tagozatául szolgáló [érettségivel záruló – D. P.] négyéves tanítóképző intézetté átalakítani. ... Kérésünk értelmében a tanítóképzés a négyéves tanítóképző intézetben és a törvényileg szabályozott kétéves tanítóképző akadémián történnék" – írták. (M. J. VI. 3. 40/1942. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹²¹ "A tanítóképzés időszerű kérdései közül legfontosabbnak ítéljük a pedagógiai kiképzés időtartamának növelését... Hogy azután 2 éves akadémia vagy 6 éves tanítóképző keretén belül valósul-e meg ez az elgondolás, már kevésbé lényeges" – fogalmaztak a soproni Szent Orsolya-rendi tanítónőképző tanárai. (VaML VI. 501. b. 4508/1945-46.).

¹²² A zalaegerszegi Notre Dame és a pápai Ranolder Intézet tanítónőképzőinek tanárai. (VaML VI. 501. b. 4508/1945-46. és FML VI. 501. 8. d. 4109/1956-46.)

¹²³ A kőszegi állami tanítóképzőben a tantestület megbízásából – a kötetünkben a pápai képző igazgatójává való kinevezése révén emlegetett – Csoknyay József és Jeges Károly tanárok dolgoztak ki részletes tervezeteket. (VAML VI. 501. b. 4508/1945-46. Vö.: Becker V. 1947/2. 45–120.).

¹²⁴ Az Országos Református Tanáregyesület (ORTE) 1943. november 24-i, 63-1943. számú körlevelére 17 gimnázium és 4 polgári iskola mellett a nyíregyházai, a pápai és a székelyudvarhelyi tanítónőképzők küldték el a közoktatási reformmal kapcsolatos elképzeléseiket. Ennek nyomán az ORTE elnöksége az OKT-hoz küldött memorandumában – az egységes köznevelési törvény keretében – egységessé kívánta tenni "a különböző fokú és fajtájú iskoláinkban működő tanerők képzését". A háromfokozatú képzés első lépcsőjében "az érettségi vizsgálat letétele után kétéves pedagógiai akadémiát kellene végezni mindenkinek, aki magyar köznevelő akarna lenni bármilyen iskolafajtában. A nyert oklevél jogosítana az elemi iskola alsó négy osztályában való tanításra" – javasolták. (Bessenyei L. 1944/4. 81. Vö.: Nagy M. 1938/2. 74–77.)

¹²⁵ A legmarkánsabban azt az álláspontot a kőszegi állami képző tervezetében fejtették ki: "A 2 éves tanítóképző akadémia volna hivatott betölteni azt az űrt, mely a középiskolai és a magasabb tudományos képzést nyújtó intézmény oktatási rendszere között van – és a tanárképző intézetek volnának hivatva... a felsőfokú oktatást is minden tudományos nagyképűség mellőzésével a haladás pályájára állítani." (VAML VI. 501. b. 4508/1945-46.) Hasonló utat keresett: a budai állami tanítóképző, a dombóvári Szent Orsolya-rendi, a pápai református tanítónőképző. (ELTE TÓFK 562/1945.; FML VI. 501. 8. d. 4109/1945-46.)

Nánay Béláné, a debreceni Dóczi Intézet gyakorlóiskolájának tanítója 1947. január 27-én az ötéves tanítóképzőt javasolta minden további pedagóguspályára történő tanulmány előfeltételévé tenni. (TtREL, I. 120. e. 8.) Ezen elképzelés "gyökerét" lásd: A Magyarországi Néptanítók 1923. 47.

¹²⁶ Még a tantestületen belül sem jutottak közös álláspontra: a bajai és a pápai állami, valamint a kalocsai érseki tanítóképzők és a veszprémi Angolkisasszonyok tanítónőképzője (különvéleménnyel). (BML VI. 501. 3677/1945-46.; FML VI. 501. 8. d. 4109-3/1956-46.; BKMÖL VIII. 88. 275/1946.; VeML VIII. 74. 8113/1945-46.)

¹²⁷ A korábban – 1933 májusában – "a négyéves tanítóképző intézet fölé, vele szervesen kapcsolatos kétéves tanítóképző intézeti főiskola" szervezését javasló jászberényi képző új igazgatója, Jantsky Béla és gazdasági tanára, Vaczek Béla 1946-ban külön tervezet dolgozott ki a tanyai tanítóképzésről. Állásfoglalásukban nagy hangsúlyt fektetettek a népi-falusi életmód, értékek stb. tanulmányozására, továbbadására a miskolci és szarvasi evangélikus tanító(nő)képzők is. Utóbbiakról – a szegedi tankerületet képviselő – Janson Vilmos általános felügyeleti látogatása végén, már 1941. április 23-án megjegyezte: a vallásos-hazafias s a tanítói hivatásra nevelés mellett "a tantestület ébren tartja az érdeklődést a népi értékek iránt, és tervszerűen készíti elő a jelölteket azokra a kötelezettségekre, amelyek rájuk mint tanítónőkre a legszélesebb magyar rétegek kulturális és szociális felemelésében leendő iskolájuk falain kívül is várnak". (SZML VIII. 52. a. 4. d. 186/1933., XXVI. 67. a. 329. és 330/1946.; BAZML XXIV. 501. 4324-2/1945-46.; BéML VIII. 59. 9. k. 171., 10. k. 213-216.) Lásd továbbá: Kiss Á. 1946/23. 5–7.; Varga F. 1947. 16–18.; Kiss M. 1975. 64–67.; Rácz Fodor S. 1990. 412–465.; Tóth L. 1990/2. 256–279.; Szabó F. szerk. 2000. 9–142.; Tóth L. 2000. 143–163.; Ködöböcz J. 2003. 66–67.

¹²⁸ Lásd erről Rozsondai Z. 1948.

¹²⁹ Ilyen felvetés szerepelt a pécsi délszláv és a nyíregyházi állami, a kalocsai érseki, a győri katolikus, a sárospataki református tanítóképzők jegyzőkönyveiben. (BML VI. 501. 3677/1945-46.; SzSzBMÖL VIII. 53. b. 31. d.; BKMÖL VIII. 88. 275/1946.; FML VI. 501. 8. d. 4109-4/195646.; BAZML XXIV. 501. 4324-2/1945-46.) Három éven belül kiderült: ajánlatukból az oktatáspolitika irányítói arra a következtetésre jutottak, hogy szükség esetén az alsó tagozati tanítóképzés megoldható akár 4 év alatt is... Ezen állásfoglalásukat bizonyos tájékozatlanság is elősegíthette. Egy, az MKP Pedagógus Pártcsoportja vezetőségében – a tanítóképzés folyamatos megszüntetéséről – 1948 áprilisában készült, Alexits György nevével fémjelzett előterjesztésben olvashatjuk: "A tanítóképzők öt osztályból állnak, amelynek első 4 osztálya líceum (az olyan középiskola, melynek végén közgazdasági egyetemre és pedagógiai főiskolára képesítő érettségi tehető), az V. osztály pedig a tulajdonképpeni tanítói oklevelet nyújtó speciális tanítóképzési rész." (PIL SZKL 44. f. 369. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.)

¹³⁰ Egy 1946. augusztus 18-i, Pétery József váci megyéspüspökhöz írt leveléből kiderül, hogy a kántorképzés kiterjesztését akkoriban semmiképp sem sorolta az ilyen lehetőségek közé: "A kiskunfélegyházi állami tanítóképző intézet igazgatója [Mezősi Károly – D. P.] annak az óhajának adott kifejezést, hogy az intézet római katolikus vallású növendékei részére a tanítóképző intézeti tanulmányok végzésével párhuzamosan a kántori tanfolyam elvégzése, a kántorképesítés megszerzése is lehetővé tétessék. Amikor Főtisztelendő Püspök Úrnak az ehhez való készséges hozzájárulását megköszönöm, tisztelettel értesítem, hogy a kántorképzésnek az állami tanítóképző intézetekbe való bevezetése a tanítóképzés, általában a nevelőképzés reformjának a küszöbén véleményem szerint nem tekinthető időszerűnek. A kérdés felvetésére, az új nevelőképzés keretébe való esetleges beillesztésére a nevelőképzésre vonatkozó tárgyalások rendjén nyílik lehetőség" – írta "a miniszter rendeletéből" Rozsondai Zoltán. (BKMÖL Kf. VIII. 84. 647/1945-46. Kiemelés tőlem – D. P. Pétery Józsefről lásd: Petróci S. 1997.) Az államosítást követően – vélhetően az egyes történelmi egyházakkal kötött "megállapodások" hatására – átmenetileg módosult a VKM álláspontja. Amikor a kalocsai érsekség 1948. november 15-től heti 5 órás kántorképző tanfolyamot akart indítani képzősök számára, a tanítóképző épületén kívül, az igazgató kérdésére a Budapest vidéki tankerületi főigazgató a VKM 53.922/1948. III. számú, december 8-i utasítására hivatkozva közölte: "VKM úr nem emel észrevételt az ellen, hogy az állami tanító- és tanítónőképző intézetben kántorképző tanfolyamot, vagy különböző felekezetek kérésére egyházi énekórák tartását engedélyezzem az órarenden kívüli időben, de csakis az esetben, ha azok az iskola épületében tartatnak meg, és azok megfelelő ellenőrzéséről gondoskodás történik." (BKMÖL XXVI. 65. 1. d. 323/1948. A megállapodásokról: Barcza J. – Dienes D. szerk. 1999. 99.; Köbel Sz. 2005. 28–32.)

¹³¹ Kiss Á. 1946/20. 5–6.

¹³² Kiss Tihamérnak, a debreceni református tanítóképző igazgatójának 1946. november 23-i levele református igazgató kollégáihoz, és tervezete: "Hozzászólás a nevelőképzés reformtervéhez" (TtREL, I. 120. e. 8. 279/1946.) egy, a demokratikus magyar iskolarendszer egészét átfogó koncepció részét képezte. (Kézirata másolatát a professzor úr megküldte, köszönet érte.) Közel hat évtized elteltével, a Csatlakozás az Európai Felsőoktatási Térséghez címmel készülő reformtervek egyes variánsai sajátos megvilágításba helyezik az akkori vitákat. Egyrészt az érettségire épülő tanító- és óvóképzést (ha az intézmények úgy látják jónak) egységes bemenettel, közel azonos 4, ill. 3,5 éves képzési idővel közelítik egymáshoz; másrészt – figyelmen kívül hagyva a 8 osztályos általános iskola "sérülékenységére" vonatkozó közelmúltbeli tapasztalatokat – az egységes tanárképzés felé veszik az irányt.

¹³³ A javaslatot előterjesztő Kiss Árpád – Kiss Tihamért vagy a már 1918-ban ezt proponáló Végh Józsefet meg sem említve – egyebek között Várkonyi Hildebrandra és Mérei Ferencre hivatkozott, a betöltött 9. életév korszakhatár jellegét bizonyítandó. Utóbbi, az OKT első javaslatához hozzászólva, azt "félmegoldás"-nak ítélte, "mert a tanítóságot ismét különválasztja, kiszorítja a nevelőképző intézetekből és képzését középiskolai fokon tartja... [H]a a gyermeki fejlődés szakaszaihoz akarunk igazodni, vagy az általános iskola harmadik osztálya, vagy az általános iskola hatodik osztálya után kellene a határt megvonni. Jól tudom, hogy ez gyakorlatilag megoldhatatlan s a kialakult gyakorlat és a befejezett tények késztetnek arra, hogy tizedik évre helyezzék ezt az elhatárolást, a szakosított oktatásra való áttérést. De legalább ne próbáljuk úgy feltüntetni, mintha ezt a fejlődéstan alapján tennénk" – írta, majd (Kiss Tihamérhoz hasonlóan, Piaget-nál nyert tapasztalatai alapján) hozzátette: "A gyermeki fejlődés természetes vonala semmiképp sem támasztja alá azt, hogy a tíz éven aluli gyermek nevelője alacsonyabb fokú képzést kapjon, mint a tíz éven felülié. Amennyivel kevesebb szaktárgyi tanulmányra van szüksége annak, aki kisgyerekkel foglalkozik, annyival több neveléstechnikai és fejlődés-lélektani ismeretet igényel." (MOL XXVI-I-1-b-szu/ 1946.; Kiss Tihamér demokratikus magyar iskolarendszerre vonatkozó kéziratos tervezete; MT, 34. évf. 28. Vö.: Kornis Gy. 1927. 116–117.; Kereszty Zs. 1988. 60–82. Kiemelés tőlem – D. P.)

Mérei Ferenc e tervvel kapcsolatos fenntartásai elsősorban az iskolarendszer fejlődését érintő aggodalmából származtak: "Amikor arról volt szó, hogy a népoktatás színvonalának emeléséért és a demokratikus közoktatásügy döntő követelésének, az egyenlő esély biztosításának érvényesítéséért megteremtsük az általános iskolát, a neveléstudomány képviselői a háromtagozatú iskolarendszer (kisiskola, progimnázium, gimnázium) tervével léptek fel. E terv elsősorban arra, a kísérleti pszichológia eszközeivel megállapított tényre támaszkodott, hogy a gyermeki gondolkodás a kilencedik életévben érik meg a tulajdonképpeni oktatásra, tehát a kilencedik életévig játékos kisiskolákba, az azután következő időszakban pedig progimnáziumba kell járni a gyermekeknek. Mi lett volna e terv megvalósulásának a következménye? A falvakban egy-, két-, háromtanítós és tantermes iskolákban a meglévő négy- vagy hatosztályos népiskola visszafejlődött volna kisiskolává; a városokban természetesen a progimnázium is kialakítható lett volna. Így ez a terv éppen az úgyis elmaradt falusi és tanyai iskolákat fejlesztette volna vissza, és növelte volna a városi és falusi lakosság művelődési eszközeinek és így műveltségi szintjének a különbségét" – írta 1948 novemberében. (1948/22. 551. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹³⁴ A pápai református tanítónőképző tantestülete és Győry Elemér püspök a főiskola nevelőképzést – és a református képzők fennmaradását – féltette Kiss Tihamér tervezetétől. (DREL I. a. 4462/1946. és MREZSL 2.d. f./53. d.) A Nyíregyházi Dolgozók Tanítóképzőjének a városi református és állami tanító(nő)képzők tanáraiból verbuválódott, Porzsolt István igazgatása alatt működő tantestülete 1946. május 28-i módszeres értekezletén ugyanakkor többen Kiss Tihamér javaslatához közel álló elképzelést fogalmaztak meg: "szerintük szükségesnek látszik valami líceumszerű alapképzés, amely az általános iskola I–III. osztálya tanítására képesítene, s a felső tagozat tanítói pedig alapképzés után kerülnének hároméves főiskolára". (Szabó J. 1982. 294.; Vö.: Porzsolt I. 1972. 44–45.)

¹³⁵ "Jegyzetek az Országos Köznevelési Tanács nevelőképző javaslatáról" című feljegyzésében Kemény Gábor elutasította a javaslatot mely szerint "a nevelőképzés új módjának az iskolatípusokhoz kell alkalmazkodnia". "Ellentmondásosnak látszik a javaslatban az, hogy míg egyrészt hangsúlyozza, hogy a tanítóképzés terén igen nagy nehézségekkel kellett a nevelőnek megküzdeni, mégis arra a megállapodásra jut, hogy az általános iskola I–IV. osztályában továbbra is ilyen típusú nevelőre van szükség. Nem helyes ez azért, mert az átalakulás folytán a követelmények egyre változnak, a helyzet évről évre más lehet. Nem lehet predesztinálni a nevelőt a 6–10 éves gyermekek tanítására s arra, hogy feljebb ne taníthasson. Az általános iskolában egyöntetű képzést kívánunk" – szögezte le Kemény Gábor. (OSZK Kt. 210. f. 27/25. sz.; Ladányi A. 1988. 200–203.)

¹³⁶ Fogarasi Béla cikkében azt állította, hogy "a hároméves terv... a folyamatos személyi és dologi kiadásokon kívül az állami nevelőképző főiskolák beruházási költségeire 24 millió forintot irányoz elő". (1947/2. 104.) Ha ez az összeg valóban ily módon állt volna rendelkezésre, akkor esélyt adott volna a nevelőképző főiskolákkal kapcsolatos tervek nagyobb arányú megvalósítására... A tényleges összegeket az 1947. július 11-én elfogadott hároméves tervről az 1947. XVII. tc. értelmében augusztus 1-jén hozták nyilvánosságra. (Magyarország... 1947. 68.) – 1947. február végén, március elején a Katolikus Tanügyi Főigazgatóságon is számításokat végeztek a nevelőképző főiskolák fenntartásával kapcsolatban várható költségekről. 24-25 tanárral s személyzettel számolva, főiskolánként 572.388 Ft/év, 20 tanárral 475.815 Ft/év kiadást kalkuláltak, kollégium nélkül. Ez a VKM számításait igazolja, hiszen a visszafogottabb variánsban 20 főiskolánál, három év alatt, ez megközelítően 30 millió forintot jelenthetett. (PL 3081/1948. 4080/194748.)

¹³⁷ Lásd "a 3 éves beruházási tervben és az 1947/48. évi költségvetési előirányzat során nem biztosított szükségletekről" készített VKM-kimutatást (OSZK Kt. 210. f. 27/59). Ebből kiderül az is, hogy a középfokú tanítóképzők számára épület-állagmegóvásra sem biztosítottak összeget, így összesen kb. kétmillió forintra nyújtottak be pótlólagos kérést. Valójában épületfelújításhoz – a 80.000 Ft-hoz jutott győri tanítónőképző kivételével – a képzők mintegy egyötöde csak 10.000–30.000 forintot kapott, a többi annyit sem, ami jól mutatja a képzőkkel kapcsolatos bizonytalanságot.

¹³⁸ Nagy M. 1946/20. 2. Az OKT a – szakszervezeti és VKM-nyomásra született – 3 éves nevelőképző akadémiára vonatkozó javaslata előterjesztésekor leszögezte: "A javaslat megvalósíthatósága iránt a Tanács a tárgyalások folyamán több alkalommal kifejezte kétségét. Rámutatott arra, hogy nem tartja valószínűnek, hogy az érettségi után még hároméves követelmények mellett – ezt írja elő a javaslat – elégséges számú hallgató jelentkezzék a nevelői pályákra. Nem látja a Tanács biztosítottnak az anyagi megalapozást és a legnagyobb körültekintés mellett sem tudna javaslatot tenni az új akadémiák igazgatóinak és tanárainak személyére nézve." (MOL XIX-I-1-j-30743/1947 18. d. 80/1947. sz.; KÁGY A/1/3.; részlet: Dancsné szerk. 1979. 673–678.; Beszámoló... 1947. 13–14.; Kiss Á. 1948/b. 39–41. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹³⁹ Horváth M. 1976. 11–13., 17–18.; Voksán J. 1976. 25–26.

¹⁴⁰ Nagy M. 1986. 344–347.; Bassola Z. 1998. 381–383.

¹⁴¹ Kovács Máté vázlatai között található: "A tanítók rémuralma: az elégedetlenség kétségkívül itt a legnagyobb, de státus- és osztályérzelmek is működnek mint hajtóerők. Visszatetszés, mert általában a mennyiség kerül a minőség fölé. A demokrácia egyik tipikus veszedelme beáll." (OSZK Kt. 210. f. 22/10.; Füle S. 1970. 8.)

Baróthy Dezső, a nevelési ügyosztály újdonsült vezetője 1947. áprilisi, Ortutay Gyulához írt feljegyzésében a nevelőképzésről benyújtandó törvényjavaslattal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy azt ügyesen kell "a tanító vonalnak" beadni. A tanítóképzés főiskolai szintre emelésével kapcsolatban hangsúlyozta: "attól félek, hogy a felemelt tanulmányi idő mellett nem lesz elég jelentkező, továbbá, hogy kellő pénz sem lesz erre hosszú ideig. Költségvetési kalkulációra is szükség lesz... A javaslattevők derék emberek, de nem láttak belülről főiskolát." (MOL P 2076. 1. d. 871/1947. Kiemelés tőlem – D. P. Lásd ehhez: Bízó Gy. 1965. 422–425.; Knausz I. 1994. 22–27.; Ladányi A. 1985. 335–337.) Megfogalmazása akár Lukács Sándorra, a pedagógusszakszervezet országos titkárára is utalhatott, aki a felelős VKM-vezetők felvetéseit a pedagógiai reformoknál kötelező mérsékletet és óvatosságot messze meghaladó huzavonának minősítette. (1946/23. 1.)

¹⁴² OSZK Kt. 210.f. 22. ő. e. 10., 16.; 27/ ő. e. 11., 54.; PL 3081/1948. /4873/1946-47. E./; Kiss Á. 1946/23. 8.

¹⁴³ Balogh S. 1975. 295–475.

¹⁴⁴ PIL 274. f. 25. ő. e. 106. – Ilku Pál, aki 1932–1939 között községi tanító volt Kárpátalján, gyorsan elégtételt vett: az MKP III. kongresszusán, 1946. szeptember 29-én erőteljes intézkedéseket követelt a közoktatás demokratizálása, "a reakció visszaszorítása" érdekében. Rákosi Mátyás összefoglalójában úgy találta, hogy "Ilku elvtárs... jól jellemezte azt, hogy a közoktatásügyi minisztérium látszólag csendes munkája mögött valójában a reakció húzódik meg". (A népi demokrácia útján... 1946. 92–93. és 178.) Ilku Pál oktatásirányítási ambíciói sem maradtak kielégítetlenül: különböző párt- és HM-pozíciók betöltése után, 1958–1961 között művelődésügyi miniszterhelyettes, majd 1961–1973 között miniszter lett. (Lásd: T. Kiss T. 1993. 504., 2002. 135–136.; Mann M. 2004. 138–145., 2005. 143–148.)

¹⁴⁵ OSZK Kt. 210. f. 11. ő. e. 7–8., 28. ő. e. 27., 29. ő. e. 9. és 138. sz.

¹⁴⁶ A Sík Sándor által aláírt tervezet – deklaráltan a szakszervezet, a tanítóság és a VKM nyomásának engedve – középiskolai érettségire épülő, egységes 3 éves – az egyetemekkel kapcsolatban álló – akadémiai és 5 éves egyetemi képzést javasolt az általános iskolai, ill. a középiskolai nevelők képzésére. (MOL XIX-I-1-j-30743/1947. 80/1947. sz. 18. d.; KÁGY A/1/3.; részlet: Dancsné szerk. 1979. 673–678.)

¹⁴⁷ Ez – természetesen a megváltozott körülményekhez igazodva – néhány tanítóképző értékeinek átmentését biztosíthatta volna.

¹⁴⁸ Törvénytervezet az általános iskolai nevelőképzésről. 1947. május 6. (MOL XIX-I-1-j30743/1947. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁴⁹ Ez sem tekinthető mellékesnek, hiszen a tanítóképzős tanárok bizonytalannak látták helyzetüket, perspektívájukat. Juhász Béla hangot is adott ennek a nagykőrösi református tanítóképző 1947. április 5-i módszeres és nevelési értekezletén. "[J]ó néhányunkat lelkileg súlyosan foglalkoztat, egyéb nyomorúságaink mellett, a nevelő-tanító képzés átmeneti helyzete, amelyből még nem látszik a jövő: a nevelők személyes és az intézet általános sorsának bizonytalansága." (PML NKO VIII. 53-a 1. d.)

¹⁵⁰ Törvénytervezet a nevelőképző iskolák felállításáról. 1947. március 7. Dancsné szerk. 1979. 684–687.; PL 3081/1948. (3641/1947.) Lásd továbbá: Ladányi A. 1988. 205.

¹⁵¹ Rozsondai Zoltánról szóló tanulmányunkban csak a tevékenységét meghatározó legfontosabb tényezők felvillantására vállalkozhatunk. Ezért nem foglalkozhatunk a koalíciós válság okaival s következményeivel sem. Csak jelezzük: az 1947. március 4–11. között zajlott, különböző szintű koalíciós tárgyalások során a fakultatív hitoktatásnak, a falusi kisiskolák fenntartótól független összevonásának, a nevelőképzésnek, az állami tankönyveknek az ügye összefonódott egyéb kérdésekkel. A közoktatásügyi albizottság ülésén megállapodtak abban, hogy "a nevelés színvonala emelésének érdekében elengedhetetlenül szükséges az egységes, demokratikus és állami nevelőképzés". (PIL 274. f. 7/161. ő. e., 284. f.1/5. ő. e.; Dancsné szerk. 1979. 576–577.; Nagy F. 1990/1. 390–398., 1990/2. 111–114.; Horváth – Szabó – Szűcs – Zalai szerk. 2003. 466–467., 481–482., 498.; Csicsery-Rónay – Cserenyey – Palasik 1998. 139–148. és 161.; Bibó I. 1947/1. 335–366.; Ortutay Gy. 1965. 397–399.; Balogh S. 1975. 436–462.; Vida I. 1976. 241–295., 1990/5–6. 815–826.; Kovács É. – Pőcze G. 1988. 22–27.; Mészáros I. 1989. 66–89., 2002/3. 121–126.; Palasik M. 1995/6. 1305–1330.; Izsák L. 1998. 79–83.; Romsics I. 1999. 289–293.; Kovács É. 2003/3–4. 272–275. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁵² Az MKP pedagóguscsoportjának véleményét "A nevelőképzés" címmel valószínűleg a szakszervezet pedagógiai bizottságát irányító Mérei Ferenc és az országos titkár, Lukács Sándor fogalmazták 1947. január vége–március eleje között. Ebben egyértelműen állást foglaltak az állami nevelőképző főiskolák megteremtése mellett. (MOL XXVI-I-1-a / 9. d. 57. t.) Majd március 12–13-án Mácsay Károly elnök és Lukács Sándor aláírásával véleményezték az OKT január 27-i javaslatát. Az akadémia elnevezés helyett nevelőképző főiskolát javasoltak, amely csak átmenetileg legyen 3 éves, s a negyedik évfolyam bevezetéséről később történjen intézkedés – javasolták, s úgy vélték: a 15 tervezett főiskolából 6-ot már 1947 szeptemberében, majd újabb 4-5-öt 1948-ban meg kellene nyitni. Leszögezték: "A nevelőképző főiskolák felállítása és fenntartása szakszervezetünk véleménye szerint kizárólagosan állami feladat..." (Gergely F. 1994. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁵³ Az ifjúság és a család problémáival már 1943-ban külön országos konferencián foglalkozó, a vezetése körüli vitákkal terhelt Actio Catholica javaslatára a Magyar Katolikus Püspöki Kar az 1945. május 24-i, a katolikus iskolák kérdését is felemlítő főpásztori szózat kiadását követő napi (25-i) értekezletén tárgyaltak először a Katolikus Szülők Szövetségének létrehozásáról, majd június 6-án az AC-ban értekeztek erről. Szervezését az iskolák védelmében 1945. október 17-én engedélyezték (az első csoportok már 1946 elején, tavaszán megalakultak). Munkatervét csak az 1946. május 4-i püspökkari körlevelet követően, szeptember 6-án hagyták jóvá. A helyi szervezetek megalakítását ösztönözve Mihalovics Zsigmond, az AC tisztségében megmaradt országos ügyvezető igazgatója 1945. június 22-én levélben fordult a káptalani helynökökhöz. Mindszenty József az AC országos elnökeként november 12-én írt a megyéspüspököknek, Drahos János november 30-án az egyházközségek és a katolikus iskolák vezetőinek. Majd a rövidesen megalakult szervezetek elnökeihez címzett, 1946/2. számú körlevélben kifejtették: "A Szövetség nyugati mintára azért vált nálunk is szükségessé, mert az államhatalom elvette védő kezét a katolicizmus felől, és az egész magyar katolicizmust ma a katolikus társadalomnak kell megóvnia. Ennek a társadalomnak két fontos bástyája van: a templom és az iskola... Ezt a két bástyát csak erőteljes társadalmi hátvéd tudja megvédeni. A templom társadalmi háttere az egyházközség. Az iskola körül a Szülőszövetségnek kell ilyenként kifejlődnie" – írták, hozzátéve, hogy a szervezetnek lehetőleg túl kell lépnie az iskola határain, s a volt és leendő szülőket, a szimpatizánsok széles körét kell összegyűjtenie. A belépőtől aláírt nyilatkozatot kértek, amelyben azok deklarálták: "kötelezettséget vállalok arra, hogy minden erőmmel szolgálni fogom a felekezeti oktatás, a kötelező hittantanítás és ezáltal a vallásos nevelés ügyét". A szervezést 1946 májusától terjesztették ki a nem katolikus iskolákra is. 1946. november 22-én, a Szabad Nép, a Fiatalok, az Ifjúság cikkei elleni tiltakozásként – a hercegprímás 6020/946. számú utasításának megfelelően – elrendelték, hogy valamennyi szervezet határozott hangon tiltakozzék a tankönyv-monopólium és az iskolák politizálása ellen. (PL S 11. AC 1943-48.; 162761947. 3790/1948.) 1947. február 25–27-i ülésükön a püspöki kar tagjai elégedetlenül konstatálták, hogy a lehetséges és kívánatosnak talált 5447 helyett csak 1936 szervezet működik, s azoknak is csak 30%-a bizonyult mozgósíthatónak az említett kampány során. A mulasztókat a püspöki kar szigorúan figyelmeztette, s határozott: "a Kat. SZVSZ-nek meg kell lennie minden iskolánál, mégpedig úgy, ahogy arra Lénárd Ödön AC-titkár irányítást ad". (GyPL I. 1. p. Circulares, 1946. 323. és 872.; KEMÖL VIII. 1. a. 25. d. az 1946. január 22-i alakuló értekezlet jegyzőkönyve; HML VIII. 56/22. 1946. március 29-i értekezlet jegyzőkönyve; Mihalovics Zs. 1943. 287–300.; Mihalovics Zs. szerk. 1943. 14–23., 45–58., 79–92., 128–146.; Beke M. szerk. 1996. 41., 55., 160., 174–175., 183.; Új fejezet 1946/29. 8.; Beresztóczy M. 1946. 1–6., 1946/41. 1.; Egyház, szülők, iskolák 1946/41. 1.; A Szülők Szövetségének hírei rovat anyagai A Szív újság 1946–47. évi számaiban; Ezernél több tiltakozás 1947/1. 10.; Hány iskolát 1948/21. 4.; Magyar Katolikus Almanach II. köt. 1988. 249–250.; Grősz J. 1944–46. 244–252.; Mindszenty J. 1989. 61–65. és 128., 1945–1946. 91–97. és 138–141., 1957. 59–60. és 166–168.; A Magyar Evangélikus 1947/2. 11. 16. és 21/XVI/1946-47. 28-31., 1947/4. 29/XVI/1946-47. 27-29., 1947/5. 46/XVI/1946-47. 126-127., 1948/1. 1. és 3/XVI/ 1947-48. 160-163., 1948/3. 33/XVI/1947-48. 227-228.; Gergely J. 1985. 53.; Kovács É. – Pőcze G. 1988. 9–32.; Mészáros I. 1989. 44–46., 2005. 136–139. és 149–156.; Gianone A. 2001. 165–168., 2003. 112–121.; Izsák L. – Kun M. 1994. 187.)

¹⁵⁴ A katolikus és a többi történelmi egyház akkori vitákban elfoglalt álláspontjáról lásd pl.: Beke M. 1996. 65–406., 2005/4. 483–490.; Grősz J. 1944–46., Mindszenty J. 1945–46, 1947, 1948., 1957.; Shvoy L. 1944–1945. 81–91.; További tiltakozások 1946/31. 5.; Pénzes B. 1946/31. 5.; Július 18–27 között betiltott 1946/31. 5.; Beresztóczy M. 1946. 1–6. és 15–24., 1946/33. 2., 1947. 108–110.; Ezernél több tiltakozás 1947/1. 10.; A fecskendő logikája 1947/13. 4.; Ravasz L. 1947/9. 5., 1988. 23–186.; Révész I. 1990. 67–123.; Ordass L. 1982. 107–185.; Isten embere I. k. 2002. 185–188. és 208–230.; Egyház és iskola. Deklaráció. EOL OLSZ 6. A. 1947.; A Magyar Evangélikus 1947/1. 26–30., 1947/2. 28–32., 1947/4. 27/XVI/1946-47. 21-23., 1948/2. 39/XV/1947-48. 259.; Veöreös I. 1947/1. 3–4.; Kapi B. 1947/1. 2., 2004. 549–657.; Ottlyk E. 1948/6. 298–301.; valamint Balogh S. 1973/4. 906–940.; Gergely J. 1977. 237–278., 1985. 42–73.; 1989/6. 32–47.,1993/5–6. 761–780.; 2000. 138–15., 2005/4. 471–481.; Közi-Horváth J. 1980. 35–60.; Izsák L. 1985. 85–87., 1985/2. 423–464.; Balogh M. 1997. 396–399. és 433–435., 2002. 125–182.; Gáspár L. – Kelemen E. 1998. 143–144.; Mészáros I. 2000. 275–308., 2002/3. 63–177., 2004. 3–33., 2005. 186–218., 2005/4. 424–432.; Szeghalmi E. 2000. 28–65.; Gianone, A. 2003/1. 79–126.; Kovács É. 2003/3–4. 267–275.; Bartha T. – Makkai L. 1983. 374–380.; Bolyki J. – Ladányi S. 1987. 94–127. és Barcza J. – Dienes D. szerk. 1999. 80–105.; Gombos Gy. 1992. 10–59.; Fürj Z. 1989/6. 48–58., 1990/2. 112–127., 1992/10. 1206–1218., 1997. 97–145.; Lázár A. 1995. 384–389.; Tibori J. 1995. 10–200.; Ladányi S. 1997. 417–427.; Kovács I. G. 1999. 125–130.; Karácsony S. 2003. 177–181.; Kiss R. 2003/3. 39–68.; Fabiny T. 1987. 146–170.; Mirák K. szerk. 1995. 16–19., 70–71., 226–228.; Bencze I. 1997. 405–408.; Böröcz E. 1998/3–4. 3., 7. 2., 8–9. 4., 1999/2–3. 2.; Csorba L. 1990/2. 111–123.; Szigeti J. 1987. 180–182. és 250–255.; Gyarmati Gy. 2000/2. 117–133.; Nagy P. T. 2000. 169–175.; Majsai T. 2001/11. 33–34. stb.

¹⁵⁵ Balogh S. 1973/4. 907.; Marosi I. 1988. 623–627.; Mészáros I. 1989. 70–72.; Nagy P. T. 2000. 165–185.

¹⁵⁶ Ortutay Gyula 1947. március 14-én kezdte miniszteri működését. A hivatalba lépésével kapcsolatos várakozások lehetséges oka: a kisgazdapárt számára 1943–1945 között – Ortutay részvételével – készült, 1945 júliusában ismertté vált tervezetükben úgy fogalmaztak, hogy "a tanítóképzés politikai átszervezésétől, anyagának átalakításától eltekintve, módszerében sokkal helyesebb úton haladt a tanárképzésnél, ezért most a tanítóképzés ügyére itt nem térünk ki". (1949. 44. Kiemelés tőlem – D. P.) Az őt közelről nem ismerők joggal feltételezhették, hogy a népi életmód iránt fogékony néprajztudóst bizonyára érdeklik a néptanítók, a tanítóképzés problémái, s e megjegyzése megfontolt álláspont eredménye, amelyre – talán – számítani lehet. Levelezésének tanúsága szerint Ortutay Gyulát valójában csak a hivatali kötelesség korrekt teljesítésének mértékéig érdekelte a tanítóképzés ügye, s idézett megjegyzésében is az egyetemi ügyek, a tanárképzés iránti érdeklődése fejeződött ki. (MOL P 2076. 1–21. d.)

¹⁵⁷ Az iskolák államosítása elleni érvek sorában a katolikus egyház képviselői többször hangsúlyozták: ez jelentősen növelné az állam kiadásait. Pénzes Balduin számításai szerint az 1946/47. tanévben egy állami tanítóképzős osztály fenntartása (személyi plusz dologi kiadások) 27.500, míg egy hasonló egyházi osztályé 6818 forint volt. A különbség elsősorban az osztályonként dologi kiadásokra fordított 7000, ill. 300 forintból adódódott az Új Emberben közölt számítások szerint. (1946/46. 5.) Ezen érvelés akkor már fél évszázados múlttal rendelkezett. Lásd pl.: Egyleti 1895/1. 8.; ys 1901/5. 34. A Magyarországi Katolikus 1901/7. 52–54. vö: Becker V. 1947/1. 45–51.

¹⁵⁸ PL 3081/1948. (4873/1946-47./E)

¹⁵⁹ Balogh M. 2002. 133.

¹⁶⁰ Erre a mozgástérre utalhat Ortutay Gyula egyik közeli barátjának, a nevelési ügyosztály vezetőjévé hamarosan kinevezett Baróthy Dezsőnek – a tárgyalt törvényjavaslat átdolgozása kapcsán (még az OKT papírján) – a miniszterhez írt levele is: "a nevelőképzés komplexumába beletartozik az egyházi képzők ügye. Ezek szakszempontból is rosszak. Ha másra nem, valamilyen javításra kötelezni kell őket, az is abszurdum, hogy a képzőknek csak 1/10-e állami, 55-ből cca 5. [Valójában 12 állami képző volt, kb. 20% – D. P.] Ez a képzők megszüntetése mellett szólna, de a megszüntetés ellen még több érv szólt, mint leírtam. Esetleg lehet valami középút, egyelőre nem látom, mi. Ma az egyházi képzők sötét reakciós tanítókat adnak, még a szakszervezet javaslata szerint is azt adnának cca 4 évig. Gyorsabb közbelépés kellene" – írta a későbbiekben az általános iskola látszat megvalósítása ellen fellépő, alsó és felső tagozatának megkülönböztetését, nevelőképzésük elválasztását szorgalmazó Baróthy Dezső. (MOL P 2076. 1. d. 871/1947.; MOL XIX-I-1-j-30743/1947. 18. d.; Dancsné szerk. 1979. 541–542. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁶¹ PL 3081/1948. (4873/1946-47./E); Dancsné szerk. 1979. 689–690.

¹⁶² Vö.: Hernitz J. 1919/2. 30. – Ez korántsem csak a katolikus egyházat aggasztotta: 1947. április 24-én, az Országos Evangélikus Tanítóegyesület közgyűlésén Herendi Károly elnök is figyelmeztette kollégáit: "Testvérem, lehet, hogy az abszolút materializmus hívei neked is felteszik a kérdést, hogy akarod-e az anyagot szolgálni, az anyagot imádni, az anyagot a nevelés középpontjába tenni, és feléje vinni a rád bízott ártatlan gyermeklelkeket. Meg tudnád-e tagadni azt, aki mindennapi munkádban láthatatlanul, de biztosan ott volt veled és aki csendes órán talán már mondta neked is: Jól van, hű szolgám. Testvér, nézz akkor Krisztusra..." Beszámoló 1947/1. 10.

¹⁶³ Lásd pl.: VPL Actio Catholica 462. és 4783/1945., KALOT 1011. és 3118/1946.; Szakács S. – Zinner T. 1997. 255–389.; Gyarmati Gy. 2000/2. 97–133.; Palasik M. 2000. 71–84., 194–291.; Balogh M. – Szabó Cs. 2002. 12–13.; Tomka F. 2005. 61–62. másfelől Huszár T. 2001. 126–162.

¹⁶⁴ A katolikus tanítóság 1946/36. 3.; Tanítók B-listájának 1946/37. 4.

¹⁶⁵ Mindszenty J. 1947. 38–39. Lásd továbbá: 1957. 177–187. (Kiemelés tőlem – D. P.) A Vigilia 1947/5. számában Baranyai Lipót nyíltabban fogalmazott: "A Marx által megszerkesztett történelmi materializmus tart igényt arra, hogy a vallás rangjára emeltessék; erről van szó!" (1947/5. 361.) Vö.: Erdő P. – Schanda B. 1993. 18. és 23–24.

A püspöki kar április 12-én kérte Nagy Ferenc miniszterelnököt, hogy vegye le a napirendről a fakultatív hitoktatást. (Nagy F. 1990/2. 111–114.; Pénzes B. 1947/11. 1.; A hitoktatásról 1947/24. 1–2.; Gyermekeink hitéért...! 1947/25. 1.; Újlaki A. 1947/12. 2.; Megindult a tiltakozások áradata 1947/14. 3.; Amerre az út vezet 1947/17. 1.; Rákosi M. 1997. 386.; Balogh S. 1973/4. 932.; Gergely J. 2000/1. 186–193.; Balogh M. 2002. 150.) – Ravasz László 1947. április 21-én szintén leszögezte: "Vegye mindenki tudomásul, hogy mi ragaszkodunk gyermekeinknek Krisztus evangéliuma iránti igényéhez. Ebből nem engedünk." (Idézi: Fürj Z. 1990/2. 122. Lásd továbbá: A budapesti reformátusok 1947/21. 8.; SZML VIII. 52. a debreceni tankerületi főigazgató 1042. és 1042-3/1947. sz. rendeletei; Tibori J. 1995. 167–171.) Vö.: Glatz F. 1997. 118–119.; Horánszky N. 1999. 35–37. Köbel Sz. 2005. 17–27.

¹⁶⁶ Arról, hogy a Horthy-korszakban miként befolyásolta a mindennapokat, az emberek valós döntéseit a vallásos nevelés, a történelmi vagy kisegyházakhoz ("szektákhoz") tartozás, s hogy mennyire szekularizálódott a magyar társadalom, lásd, pl.: Vass S. 1929. 3–15.; Karner K. 1931. 4–127.; Mihalovics Zs. szerk. 1943. 45–65. és 79–83.; Barankovics I. 1951. 72–81.; Lendvai L. F. 1987. 13–24.; Szántó J. 1998. 13–189., 2000.; Nagy P. T. 2000. 145–163.; 2000/1. 163–168.; 2001/3. 434–448.; 2002. 158–172. Vö.: Bogárdi Sz. I. 1995. 15–21.; Fazekas Cs. 1996. 16–238. Összevetésül a mai jogi szabályozásról, a vallásosság generációs típusairól lásd: Erdő P. – Schanda B. 1993. 35–52.; Szathmáry B. 2004. 74–87.; Földvári M. 2003/4. 20–33.

¹⁶⁷ Egy, a magyarországi katolikus iskolák helyzetét összefoglaló 1947. február 1-jei kimutatás szerint, az 1946/47. tanévben az egyház 33 (32?) tanító- és 3 óvónőképzővel rendelkezett (55% és 75%), melyekbe 6924, ill. 279 tanuló járt, s amelyekben 568, ill. 31 – 85%-ban államsegélyből fizetett – tanár tanított (57%, ill. 56%). (PL 8457/1947. Más források szerint 1946-ban 33, ill. 3 intézetben 480, ill. 35 tanár, 6566, ill. 313 tanuló; 1947-ben 32, ill. 3 intézetben 612, ill. 31 tanár s a fentieknek megfelelő számú tanuló volt. Beke M. 1988. 238.) Az egyházak iskolai szerepvállalásáról, intézményeikről, azok jogi, anyagi helyzetéről, a finanszírozásukat biztosító adókról, ill. alapokról lásd: A Vallás- és Közoktatásügyi 1870. 19–26. és 50–53.; Kőrösi H. 1914/22. 11.; A nyelv és vallásoktatás 1914/22. 4.; Sipos I. 1943. 182–185.; Becker V. 1942., 1944/11. 412–413., 17. sz. 646–648. és 1947/1.; Nagydiósi G. 1944/4. 132., 1944/15. 571–572. Vö.: Beresztóczy M. 1946. 1–24., 1947. 99–108.; Csizmadia A. 1966. 186–194., 241–253., 423–431.; Balogh M. – Knausz I. 1988. 38.; Balogh M. – Gergely J. 1996. 21–231.; Gergely J. 1997. 246–258.; Szecskó K. 1996. 195–215., Bolyki J. – Ladányi S. 1987. 87–127.; Fürj Z. 1996. 6–75. 1997. 20–144.; Raffay S.1944. 16–51.; Bucsay M. 1985. 256–258.; Csorba L. 1990/1. 203–215., 1999. 213–233. és a mellékletek; Felkai L. 1994. 39–48., 1998. 88–128.; Karády V. 1994. 7–38., 1997. 95–165., 2000. 209–232. és 279–285., 2004. 79–90.; Kormos L. 1995. 630–631.; Mózessy G. 1997. 9–120.; Mészáros I. 2000. 242–275.; Nagy P. T. 2000. 115–144., 2005. 107–135.; Ladányi A. 2002/3–4. 293–329., 2004/1. 3–38., 2004/3. 3–22.

¹⁶⁸ Horváth – Szabó – Szűcs – Zalai szerk. 2003. 466–467. és 481–482.; Balogh S. 1975. 394–399.

¹⁶⁹ PL 3081/1948. (4873/1946-47./E.) – 1947. augusztus 14-i levelében a püspöki kar nevében 3, egy egri, egy esztergomi és egy budapesti nevelőképző főiskolára jelentette be igényét a hercegprímás. Szeptember 5-i válaszában a miniszter az érdemi állásfoglalást az új kormányra hárította. A nevelőképző főiskolák felállításáról szóló hírek hatására a bíboros tiltakozott "a róluk, nélkülük" történő előkészületek ellen, mire Ortutay – nem minden alap nélkül – két főiskolai évfolyam "kísérleti jellegű" felállításáról írt, hozzátéve: "a... három katolikus nevelőképző főiskola felállításának kérdéséről addig nincs módomban nyilatkozni, amíg a nevelőképzés új rendjét (ide értve a jelenleg működő tanítóképzők és az újonnan felállítandó főiskolák viszonyát is) illetően törvényhozásunk nem intézkedik". Ugyancsak érdemi válasz nélkül maradt az Angolkisasszonyok főnöknőjének 1948. február 18-i, főiskolájuk "új, demokratikus szellemű nevelőképzővé" való átszervezésére vonatkozó ajánlata is. Másnap a pannonhalmi főapát helyettese jelezte a bíborosnak: a püspökkel egyetértésben nevelőképző főiskolát kívánnak felállítani Győrben. Február végére már a VKM-nek jelzett főiskolák terve, költségvetése is elkészült – hiába. Érdemi visszhang nélkül maradt – az akkorra már nyugdíjazott, volt szegedi főigazgató, katolikus tanítóképző intézeti igazgató – Becker Vendelnek egy szegedi, mezőgazdasági, kertészeti irányú nevelőképző főiskolára vonatkozó tervezete is. (PL 3081/1948. 5545., 6644./1947/E. 1561/1948. 4080/1947-48. E.; Mindszenty-levelestár, 1997. 37–40.; PIL SZKL 44. f. 17. d. 160. dosszié; Becker V. 1947/2. 45–120.; Ladányi A. 2004/3. 14–17. Kiemelés tőlem – D. P.) A református egyház igényét Papp Ferenc egyetemes konventi tanügyi előadó előbb 1947. szeptember 6-án jelentette be egy debreceni nevelőképző főiskolára Nagy Miklósnak, a VKM politikai államtitkárának, majd a konvent elnökségi tanácsa 1948. február 11-én döntött arról, hogy az igényt írásban is benyújtják a VKM-hez. (MREZSL 2. d. f. 53. d. 5854/1947., 1142./1948.) Kapi Béla evangélikus püspök 1948. január 3-án levélben tudatta Rozsondai Károllyal, hogy bizalmas információi szerint a katolikus egyház "már letárgyalta a kérdést és 4 nevelői intézetet kapott. A református egyház tárgyalásainak eredményét nem ismerem. Komolyan aggódom, hogy evangélikus egyházunk csak egy intézetre kapna jogot, a második legfeljebb tanítónőképző lehet" – írta a püspök, sürgősen kérve a soproni evangélikus pedagógiai főiskola tervét. Az igazgató ezt 10-én megküldte a püspöknek, aki – a hasonló miskolci és szarvasi elképzelésekkel – a január 14-i és február 3-i püspöki konferenciák elé terjesztette. 1948. február 7-i levelében pedig arról tájékozatta Rozsondait, hogy a miniszterrel folytatott tárgyalásán – annak kitérő válasza ellenére – az a benyomása alakult ki, hogy csak állami nevelőképző főiskolák lesznek. (EOL PÉJ 1939–1952. és DEE TI STL 1941-48. 89. d.; GyMSM SL VIII. 62. a. 6. d. vö.: Kapi B. 2004. 636.)

¹⁷⁰ Ortutay Gy. 1965. 397–399. Lásd ehhez: Rákosi M. 1997. 513–517.

¹⁷¹ 1947. május 1-jén jelenhetett meg a szakszervezet (Kemény Gábor és mások által szerkesztett) folyóiratában, az Embernevelésben – a szociáldemokrata párt által a B-listázottak közül kimentett, kiváló tanítóképző intézeti tanár – Koltai István cikke, melyben a szerző 1945 végétől dédelgetett elképzelésének újabb változatával támogatta az egységes nevelőképzés ügyét: "Ahogyan az általános iskola megteremtésével, a tanulók huzamosabb ideig tartó együttes nevelésével megteremtettük az alapját az egységes magyar társadalom kifejlődésének, éppen úgy az összes nevelőknek néhány esztendeig egy helyen történő együttes képzésével elő kell mozdítani a felfogásban, lélekben egységes nevelőtársadalom kialakulását. ... Egy egységes bázisra gondolunk, amelyből a nevelő- és szakoktatóképzés különféle szervei kinőnének. Úgy képzeljük, hogy a közép-, valamint a szakközépiskolákra (a mostani tanítóképző intézetek megszűnnének) megfelelő szelekció közbeiktatásával épülő 3 éves általános iskolai és az 5 esztendeig tartó középiskolai nevelő-, illetőleg szakoktatóképzés első 2 évfolyamát a nevelők egységes pedagógiai, magyarságszemléleti kiképzésére fordítanánk (a továbbiakban alapkiképzés), amelyet egy alapvizsga letétele után a speciális feladatokra való előkészítés követne. ... Az alapkiképzés helyét illetően kétféle megoldásra gondolhatunk. Az egyik különálló pedagógiai főiskolák létesítése lenne, amelyek egy harmadik év hozzácsatolásával egyúttal általános iskolai nevelőképzők is lennének; a másik az egyetemi képzés. Az utóbbi esetben az összes nevelők együttes képzése a nevelőképzés sajátos céljaira és feladataira szabott "neveléstudományi kar" kellő számban létesített alsó 2 évfolyamán történne." (1947/5. 225–226. Kiemelés tőlem – D. P. Koltai Istvánról lásd: BFL XVII. 463. 166/B. 1–17. d. 1945. aug. 22.; ELTE TÓFK 198/1946.; MOL XIX-I-1-g-57-1-K137778/1946.; Donáth P. 1997. 223.) Az egységes nevelőképzést támogató további közlemények: Ankét... 1947/5. 88–89.; Berzeviczy G. 1947. 309–312.; Walkó Gy. 1947. 312–314.; Vita... 1947/5. 87.; Vö.: Horváth M. 1976. 11., 17–19.; Voksán J. 1976. 25–26.

¹⁷² Lukács Sándor beszámolója szerint a szegedi szakszervezeti csoportnak a nevelőképzésről rendezett vitáján, egyebek mellett, javaslattal élt id. Csoma Gyula polgári iskolai igazgató is: a középiskolai érettségire épülő egységes nevelőképzés egységes, "kitűnően felépített" koncepcióját vázolta. (1947/6. 9.)

¹⁷³ Alig egy év múlva, 1948. február 26-án a VKM munkáját felülvizsgáló 7 tagú kommunista bizottság ülésén Révai József, a Politikai Bizottság döntését közvetítve, elégedetlenségét nyilvánította az addig 3 tagú (Alexits György, Novák Károly és Angyal János) bizottság munkájával kapcsolatban ("feladatát nem tudta jól betölteni"), ezért 7 tagú bizottságot bíztak meg a minisztérium munkájának "megjavításával". (PIL 274. f. 21/75.; Golnhofer E. 2006/1. 249.) Egy, a pártközpont számára készült, 1950. január 9-i jelentésben már, az 1948 őszén leváltott Alexits utódját, Szávai Nándort dicsérték: "Alexits elvtárssal szemben nála érezhető a határozott, erélyes vonalvezetés." (MOL M-KS- 276-111/46. ő. e. 10.)

¹⁷⁴ Welker O. 1945–84. 33–44.

¹⁷⁵ A Nemzeti Parasztpárt felső vezetőinek egyike 1948 elején a következőképpen interveniált a Kovács Máté államtitkárt háttérbe szorító Alexits államtitkár hatáskörét érintve: "újabban bizonyos tendenciák mutatkoznak a Nemzeti Parasztpárt háttérbe szorítására a minisztérium személyi ügyeiben és ügybeosztásában. Ennek megszüntetését kérem... Méltánytalan ez azért is, mert tagadhatatlan, hogy demokratikus közművelődésünk legalapvetőbb vívmányait (általános iskola, dolgozók iskolája, progresszív tandíj, szabadművelődés stb.) parasztpártiak indították el. Legjobb tudomásom szerint embereink ma is, úgy is, mint általában kitűnő szakemberek, de úgy is, mint progresszív demokraták, megbízhatóan megállták és megállják a helyüket... Kovács Máté államtitkárunk hatásköre egyre érezhetőbben összezsugorodik... az Alexitshez tartozó főosztályok több mint felét kezelik a kultusztárca költségvetésének" – olvashatjuk a feljegyzésben, mely a továbbiakban Rozsondai Zoltán ügyosztályvezető helyén való megtartását is kérte. (OSZK Kt. 210. f. 28/38., 39., 40.)

1947. szeptember 30-án a szociáldemokrata párt képviselője is tiltakozott amiatt, hogy Alexits György felügyelete alá tartozik 44.500 tanár, "Magyarország minden nevelője és diákja. Súlyosbítja ezt a helyzetet az, hogy Alexics (sic!) egyúttal a miniszter állandó helyettese is, amit annak távollétében jól ki is tudnak használni." (PIL 283. f. 21/51. Lásd továbbá: PIL 274. f. 21/75., 283. f. 21/37.; Mindszenty-leveleskönyv 1997. 38.)

Másfelől Alexits Györgyöt elárasztották az MKP különböző szintű szervezeteinek, vezetőinek kinevezési kérései. Mérei Ferenc pl. 1948. január 27-én a pedagógus pártcsoport vezetősége nevében sürgette az államtitkárt: "Most a szervezési munka fokozott kiépítésénél is nagyon nagy szükségünk lenne arra, hogy azt az erőt, amit te képviselsz a VKM-ben, a szervezeteinknek és a velünk szimpatizálóknak, megmutassuk. Ezért kérlek, ne sajnáld az erőt a feladatra" – írta a párt által javasolt középiskolai tanárok kinevezése, majd szervezése kapcsán. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t., valamint Mérei 1948. februári levelei PIL SZKL 44. f. 12. d. 133. dosszié. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁷⁶ 1947. október 30-án – minden valószínűség szerint Alexits Györgytől származó – feljegyzés készült Révai Józsefhez, melyben Ortutay "ingadozásairól" értesítették a kommunista vezetőt: "félő... hogy... az egyháznak nem tetsző intézkedéseket Ortutay Mindszentyvel a mi számlánkra íratja, más szóval: nem vagyok biztos benne, nem mutat-e mifelénk Ortutay nagy lelkesedést az egyház ellen és egyúttal nem denunciál-e bennünket Mindszentynek?" (PIL 274. f. 21/75.)

¹⁷⁷ Lásd ehhez pl.: Ortutay Gyula 1947. szeptember 15-i levelét Mihályfi Ernő tájékoztatásügyi miniszterhez. MOL P2076. 11. d. 4056/1947. Vö.: Bassola Z. 1998. 375–377.

¹⁷⁸ Megítélésük szerint beletartozott ebbe "a meghaladandó tradícióba" a "régi" neveléstudomány is: "A neveléstudomány sok évtizedes válságának lényege tehát az, hogy kultúrfilozófiává vagy pszichologizmussá változott és elszakadt a közoktatásügytől, amelyet állandóan fejlesztenie kellene. ... A magyar közoktatásügy, mint láttuk, csak úgy fejlődhet tovább az elsivárosodás vagy a külső feltételekkel való ellentét veszélye nélkül, ha az új iskolarendszer megszilárdításában a pedagógiai tudományok adatgyűjtését, tapasztalását és megoldásait felhasználhatja. Ezzel szemben a magyar neveléstudomány – elmúlt három esztendős termését tekintjük – nem sokat tud adni az iskolareformhoz. A neveléstudomány hivatásos és régi művelői a reform során vagy hallgattak, vagy olyan tervekkel léptek fel, amelyekben a fordulatos érvelés alig leplezte a régi iskolarendszer integrál fenntartásának szándékát" – írta, immár az Országos Neveléstudományi Intézet főigazgatójaként Mérei Ferenc. (1948/22. 550–551. Kiemelés tőlem – D. P. Vö. pl.: Imre S. 1912., 1935.; Kornis Gy. 1928.; Várkonyi H. 1925/6–10.; Weszely Ö. 1925/1–5., 1928/8–10., 1935.; Kemény G. 1945/c. 35–50.) A hivatalos álláspont reprezentánsaként leckéztető Mérei Ferenc nem sejtette, hogy egy éven belül önkritikára kényszerül, melyben a saját kutatásait is, "burzsoá objektivizmusuk" miatt – legalábbis részben – a "múlt" részének kell nyilvánítania, s hogy újabb néhány hónap múlva már őt kiáltják ki a szocialista pedagógia fő akadályának, ellenfelének. (Mérei F. 1949/12. 68–78., 1981. 155.; Lázár Gy. 1950/1. 5–60.; Golnhofer E. 1999. 288–290., 2004. 45–126., 143–145.; Németh A. 2005. 247–368.)

¹⁷⁹ Egy 1950. január 9-i, a pártközpont számára készült jelentés tanúsága szerint, az ilyen köztisztviselői mentalitást a kommunista VKM-vezetőknél sem tolerálták, mert jogkövető magatartásuk következtében "nem használták ki megfelelően hatáskörüket, s maguk is gyakran beleestek és eltévelyedtek a hivatali szabályok és lehetőségek útvesztőiben". (MOL M-KS-276-111/46. ő. e. 7.)

¹⁸⁰ Glatz F. et al. szerk. 2003. I. k. 32–33.; Huszár T. 1998. 341.

¹⁸¹ Szempontunkból adódóan Mérei Ferenc és Alexits György álláspontjának közös vonásait hangsúlyozzuk, ami nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a csoportmunkára vonatkozó álláspontjukban valamelyes különbség is felfedezhető legyen, ahogy erre időtálló tanulmányában Knausz Imre felhívja e figyelmet (1998. 110–111.). Mindazonáltal a Pedagógus Pártcsoportok vezetőségének anyagait áttanulmányozva, inkább arra hajlok, hogy legalábbis a koncepció tartalmi részét illetően, közös szerzőségüket feltételezzem.

¹⁸² Alexits Gy. 1947/1. 41–47. (Kiemelések tőlem – D. P.) Vö.: Vita... 1947/5. 87.; Faragó L. 1948/10. 208.

¹⁸³ Az Országos Köznevelési Tanács 1947. február 11-i, teljes ülésén Kiss Árpád egy kissé másképp közelítette meg azt a kérdést: "A szünet nélkül épülő nevelési és neveléstudományi intézmények, a növekedő számban megjelenő elméleti és gyakorlati pedagógiai művek... világosan kifejezésre juttatják az emberiségnek azt a hitét, hogy minden haladásnak, minden társadalmi megújulásnak igazi útja a nevelés... Nehéz lenne habozás nélkül igennel felelni arra a kérdésre, indokolt-e ez a felfokozott várakozás, mindaddig, míg a szervezett felnőtt társadalmak meg nem értik annak a sokszor leírt igazságnak a jelentését, hogy tökéletes nevelésre csak tökéletes társadalom képes. Nemcsak az igaz ugyanis, hogy az iskola formálja a jövő társadalmat, hanem legalább ennyire érvényes az a megállapítás is, hogy a társadalom szabja meg az iskola mindenkori formáját: mindig a társadalomnak kell megújulnia ahhoz, hogy az iskolarendszer, a nevelési szellem újjászülessék. A nevelés nagy jelentőségének felismerése tehát csak akkor válik gyümölcsözővé, ha az egész nevelőmunkát a társadalom fejlődésében beágyazva, mint annak egyik igen lényeges, szerves részét tekintjük... innen kiindulva tehetjük érthetővé azt a különös érzékenységet, amellyel a közvélemény az intézményes nevelés folyamatban lévő megújulásának egyes mozzanatait kíséri, és azt a türelmetlenséget, amellyel igen gyakran idő előtt sürget eredményeket. De innen kiindulva válik nyilvánvalóvá, hogy a társadalom és az intézményes nevelés közti folytonos feszültségek igen gyakran vezethetők vissza magára a kívánalmakat támasztó felnőtt közösségre, amely azt akarja megvalósulva látni az iskolában, amit vonakodik maga magára nézve is kötelezőnek elismerni vagy egyszerűen maga is képtelen egyetértésben és eredményesen megoldani. Ellentétek közt őrlődő társadalomnak nem lehet harmonikus a nevelése, és nem lehet olyan művelődéspolitikája, amelyet mindenki fenntartás nélkül helyesel." (Beszámoló... 1947. 5–6. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Pataki F. 2003. 111.

¹⁸⁴ Vö.: Fogarasi B. 1919. 49–57., 60–63.

¹⁸⁵ Vö.: a közel három évtizeddel korábbi kritikákkal (pl. Nagy L. 1918.; Dénes L. 1918.)

¹⁸⁶ Vö. egy evangélikus s egy református tanítóképző intézeti tanár megnyilatkozásával: Garai Józsefnek a Néptanítók Lapjában megjelent cikkével (1943/10. 382–86.) és Juhász Béla 1947. április 5-i előadásának vonatkozó részeivel a nagykőrösi képzőről szóló tanulmányunk 2.1. részében kötetünkben, továbbá KO VIII. 53-a 1. d.

¹⁸⁷ Vö.: Kiss Á. 1946/18. 1–2., 1975. 14–16.; Kovács M. 1946/21. 4–5.; -r. 1947. 1. és 7.; Szombatfalvy Gy. 1947/1. 4., 1947/2. 5.; Gárdos D. 1947. 10.; Kemény G. 1947/33. 3.; Csak javítani akarunk 1947/12. 8. valamint Horváth M. 1978. 17–23.; Erős I. 1990. 45–61.

¹⁸⁸ Az 1940-es években írt munkájában Mannheim Károly is úgy vélte, hogy "a kívülről tanulás már a régmúlt társadalmaiban is az ismeretek megkövesedéséhez vezetett... Az eszmény nem az egyre bővülő ismeretekre fogékony elme kifejlesztése volt, hanem az olyan szűklátókörű szemlélet megrögzítése, amely az elfogadott és elismert doktrínákra korlátozódik. ... [A korszerű – D. P.] iskola feladata annak megmutatása, hogy hogyan lehet hatékonyabban tanulni az élettől, hogyan lehet helyes következtetésekre jutni a tapasztalatok alapján, hogyan válhat valaki önnön nevelőjévé." (1999. 257–258.)

Szathmáry Lajos, a budai képző tanára 1956. március 10-én, a tanári farsangi mulatságon előadott paródiájának egy részlete arra utal, hogy közel tíz év elteltével sem jutottak túl sokra az Alexits György által említett tanítási metódusok meghaladásában: lásd kötetünkben a "Vizsgálatok, diagnózisok javallatok" című tanulmánynak a budai képzővel foglalkozó részében.

¹⁸⁹ Vö.: pl. Rózsa E. 1911/5. 147–154.; Sebestyén D. 1914/8. 288–291.; Málnai M. 1914/1. 15–19., 1915/6. 126–127.;.Gádor M. 1915/3. 55–61.; Molnár O. 1943. 164–180.; Garai J. 1947/3. 7–8.; Becker V. 1947/2. 45. és 59–60.; Bábosik I. – Mezei Gy. 1994. 27–152.; Kozma T. 1994. 45–80., 257–281.; Pukánszky B. – Németh A. 1994. 349–458.; Knausz I. 1998. 109–119.; Csoma Gy. 2000. 130–256.; Mészáros I. – Németh A. – Pukánszky B. 2000. 203–225.; Pataki F. 2003. 32–34. stb.

¹⁹⁰ 1949 decemberében hasonló kísérletéért Mérei Ferenc önkritikára kényszerült, melyben a "Gyermektanulmány" című könyve kapcsán az ilyen eljárásról a következőket írta: "Az az illúzió vezetett, hogy kritikai munka nélkül is kiválogathatók egy alapelveiben hamis irány anyagából az esetleg abban rejlő értékes részletek. ... A kritikai szempont nélküli tárgyalásmód, az elvi bírálatnak és az elvi álláspontnak ez a mellőzése a burzsoá objektivizmus jellegzetes vonása." (Mérei F. 1949/12. 70. Vö.: Gyarmathy A. 1943/8. 308–310.; Knausz I. 1998. 107.; Golnhofer E. 1999. 289–290.; 2004. 100–112., 143–144.; Németh A. 2005. 367–368.)

¹⁹¹ Vö.: Garai J. 1943/15. 599–604., 1944/8. 293., 1944/19. 715.; Dénesné B. J. 1944/10. 370.; Németh B. 1944/18. 674–676.

¹⁹² Vö.: Kiss Á. 1945. 9.; Karácsony S. 2003. 131–151. és 204–206. valamint Padányi-Frank A. 1931. 13–22.

¹⁹³ A korabeli "iskola-köztársaságokról" lásd: Trencsényi L. 1998. 82–88. – Történelmi és napi tapasztalataink mutatják: a politikai program és gyakorlat gyakran eltér egymástól. Így történt ez 1948-ban is, amikor a 43.000/1948. és az 51.554/1948. III. számú VKM-rendeletekkel a diákönkormányzatokat, önképzőköröket, sportköröket, szakköröket gyakorlatilag alárendelték az igazgatók által "minden erővel támogatandónak" mondott Magyar Diákok Nemzeti Szövetségének (Diákszövetség), s "a demokratikus szellem érvényesítése" érdekében a frissen államosított iskolákban a diákvezetők választását átmenetileg – a tanácsadó tanár és a MINSZ/Diákszövetség városi, kerületi, központi képviselői által történt – kijelöléssel helyettesítették. A Budapest vidéki tankerületi főigazgató 28/1948. eln. számú, szigorúan bizalmas utasítása értelmében így jártak el olyan iskolákban is, ahol "a diákönkormányzati szervek választása... politikai kérdéssé vált és zavart, nyugtalanságot keltett". (BKMÖL XXVI. 65. 1. d. 141., 176. és 184/1948.) Mindazonáltal az akkoriban budai képzős Peller József visszaemlékezése szerint 1949 őszén már "több jele volt annak, hogy az iskola életében a [a kerületi pártszervek által támogatott – D. P.] Diákszövetség hatalomhoz jutott, a tantestület fölé kerekedett. A mozgalmi rendezvények elsőbbséghez jutottak, az iskolai élet ezek szerint rendeződött." (2005. 15. Kiemelések tőlem – D. P.)

¹⁹⁴ Tanulmányunk céljából adódóan nem elemezhetjük a "jellemnevelés" s az "öntudatos fegyelem" kialakítása érdekében később történteket. Csak utalhatunk arra, hogy már 1948 júniusában, az MDP programtervezetében figyelemreméltó hangsúlyeltolódás következett be, amennyiben ismét "az iskolai rend és fegyelem, a tanulmányi előmenetel, a nevelők tekintélyének biztosítása" került előtérbe, igaz, még az "önkéntesség" jelszavával. (A Magyar 1948/4–5. 262.; Izsák L. szerk. 1998. 29.) 1948 decemberében a pedagógus-szakszervezet fórumán Révai József ezt így magyarázta: "Mi ellene vagyunk minden olyan irányzatnak, amely önkormányzat vagy önnevelés címén ki akarja vonni a tanulóifjúságot a pedagógusok irányítása és ellenőrzése alól. Tudatában vagyunk annak, hogy a nevelés sikere érdekében feltétlen szükség van tanári és tanítói tekintélyre, sőt – szükség esetén – szigorra. ... Elítéljük a reakciós rendszer nádpálca módszerét... ugyanakkor... ellene vagyunk minden pedagógiai anarchiának, fegyelmezetlenségnek és rendbontásnak is." (1949/1. 3.) Ugyanott Alexits György is azt hangsúlyozta, hogy "van haladó tekintélyelv is! Nyilvánvaló, hogy ha új világba, új korba lépünk, amikor a haladó gondolkodás még nem hatotta át a társadalom minden rétegét, ugyancsak nem nélkülözhetjük a tekintély elvét, ez esetben azonban nem a reakciós, hanem a haladást szolgáló tekintély elvéről van szó. A tudomány tekintélyének az elvéről, arról, amely a nagyobb tudás, magasabb értékű morál címén adja meg a pedagógusnak a tekintélyt. A mai társadalmi helyzetben természetesen ennek a gondolatnak vagyunk hívei, ezt kell tanítanunk nekünk, pedagógusoknak, mert mi is egy új szocialista társadalmat akarunk építeni." (1949/1. 32. Kiemelés tőlem – D. P.) Álláspontját visszhangozta Meskó Gyula a pécsi pedagógiai gimnázium nevelőtestületének 1949. szeptember 19-i ülésén: "A fegyelmet csakis a tudás és a pontosság tekintélyével lehet helyreállítani... [M]ár kezdem megismerni... munkatársaimat, a tanulóifjúságot, a környezetet és mindent, akivel és amivel építenem kell a szocializmus iskoláját ebben az intézetben. ... Az iskolában az igazgató felelős mindenért, de munkatársai, továbbá a Diákszövetség és az úttörő vezetői mind-mind egyénileg is felelősek a maguk posztján... Ha a fegyelem ellanyhul, akkor ez a mi veszélyünk elsősorban. Aki rosszul végzi munkáját, azt a szocializmus eltávolítja" –– szögezte le miheztartás végett az újonnan kinevezett pécsi igazgató. "[A] szocializmus építése nagyobb áldozatvállalást, nagyobb fegyelmet követel az állampolgároktól. Az állampolgári fegyelemre való nevelés pedig az iskolában kezdődik. Ezért olyan fontos kérdés az iskolai fegyelem megszilárdítása" – hangsúlyozta, a központi elvárásoknak megfelelően, a balassagyarmati tanítóképző igazgatója Hegedüs Rajmund is, 1952. február 14-én "Az iskolai fegyelem megszilárdításának" szentelt nevelési értekezleten. (BML VIII. 60. 25. d., valamint NML XXXII. 10/B. 841-5/1952. Vö.: Fegyelemre nevelés iskoláinkban 1951., s – az azonosságok és különbségek érzékeléséhez – egy közel négy évtizeddel korábbi felvetéssel: Simonyi Z. 1913/11–12.) Az "eredményről" Szathmáry Lajos 1956. március 10-én bemutatott paródiája referál a "Vizsgálatok, diagnózisok javallatok" című tanulmány 5. 3. részében. (A fegyelmezés tradicionális hazai "hipertrófiájáról" lásd: Pukánszky B. 2004. 21–23.)

¹⁹⁵ "Amikor a tanítóképzők rendszerének reformjáról volt szó, a hivatalos neveléstudomány minden lehetséges érvét felsorakoztatta a pedagógiai főiskolák felállításával szemben, védve az egyetemi tanárképzés régi rendszerét, ezzel a tanítóképzők középfokú jellegét, s ezen át – valószínűleg öntudatlanul – a népoktatás évszázados problémájának megoldása ellen lépett fel" – írta Mérei Ferenc 1948 novemberében. (1948/22. 551.)

¹⁹⁶ Alexits György az MKP politikai akadémiáján előadást tartott a párt hároméves művelődési tervéről, s ebben egy további érvvel szolgált a nevelőképző főiskola mellett: "Nem helyes a tanítóképzés eddigi módja, mert lélektani fonákság az, hogy egy 15 éves embert, aki karakterében maga is éretlen még, már nevelésre képezünk ki. Ezt 18 éves korban kell kezdeni, ugyanabban az életkorban, amelyben az ifjút más főiskolai tanulmányokra is érettnek tartjuk." (Vita... 1947/5. 87. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Mérei F. 1948. 212–213.

¹⁹⁷ "A nevelés az ember alakítása. Az ember alakítása egyben a világ alakítása is. De ugyanez a feltétel fordítva is fennáll; nem alakítható az ember a világ alakítása nélkül. S minthogy a nyugati féltekén a hivatalos tudomány egyik funkciója közel fél évszázad óta éppen az, hogy gátat állítson a világ, s így az ember átalakulásának – a hivatalos neveléstudomány voltaképp attól a feladattól szakadt el, amely létét egyedül indokolná" – írta 1948 novemberében, "A falakon belül" című írásában Mérei Ferenc. Majd kifejtette, hogy az addig hasonló utakon járt magyar neveléstudomány csak akkor kapcsolódhat be hatékonyan a reformmunkálatokba, ha erre "biztosítékot" nyer: "A biztosíték csak az ideológia lehet. Az iskolarendszer demokratizálásában, a szocialista építés köznevelésének kialakításában az együttműködésnek nem lehet más záloga, mint az, hogy akik együttműködnek, azok egyet is akarnak: demokratikus iskolát, szocialista építést." (1948/22. 550. és 552.) Rövidesen saját bőrén kellett tapasztalnia, hogy az általa követelt ideológiai biztosíték csak a Sztálin és elvbarátai által szimplifikált marxizmus–leninizmus szervilis "alkalmazása" lehet. (Mérei F. 1949/12. 68–78.; Lázár Gy. 1950/1. 5–60.; Kovács J. 1952/6. 491–494. Vö.: Horváth M. 1976. 11–21.; Nagy M. 1986. 344–348.; Golnhofer E. 1999. 288–290.; 2004. 145.; Lányi G. 2001. 54.)

¹⁹⁸ Vö.: Csécsényi A. 1947/31. 6. – A Társadalmi Szemle következő számában Fogarasi Béla "A hároméves terv és a kultúra" című cikkében az MKP nevében ismét leszögezte: "Az általános iskola színvonalának emelése és a szakszerű tanítás megvalósítása azt kívánja, hogy az új tanerők nevelőképző főiskolákon nyerjenek kiképzést. Ezzel megszűnik az eddigi alacsony nívójú tanítóképzés. A főiskolai nevelőképzés megvalósítása döntő jelentőségű lépés lesz egy új demokratikus szellemű tanárság kialakulása felé. A főiskolai nevelőképzés elvét már mindenki elfogadja, de a gyakorlati megvalósítás körül még sok vita folyik, még sok módszertani és szervezeti kérdés tisztázandó. A mi álláspontunk az, hogy a bölcsészeti karok nem oldhatják meg az általános iskola tanárainak képzésével járó feladatokat, hanem csak e feladatok egy részét. A munka súlypontját a nevelőképző főiskolákra kell helyezni, s ezeknek olyan lehetőségeket kell adni, hogy valóban a kor színvonalán álljanak." (1947/2. 104. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Zacher L. 1947/2. 4–7.; Kovács D. 1947/3. 7–10.; Jósvai L. 1948/4. 10–15.)

¹⁹⁹ E kifejezést Faragó Lászlónak "A »koalíciós neveléstudomány« bukása" című írásából kölcsönöztem, amely a Magyar Pedagógia 1950. január–februári számában jelent meg, s amelyben a szerző az 1949 elején Kiss Árpáddal közösen megjelentetett, "Az új nevelés kérdései" című könyve kapcsán gyakorolt "önkritikát". Írása görbe tükrében, "hibáit felsorolva, és megbírálva" Faragó plasztikus képét adja a politikában s a neveléstudományban lezajlott szovjetizálási folyamat következményeinek, s egyben annak is, hogy miben állt a korábbi "középutas", "a pártosság követelményét semmibe vevő", a konzervatív nevelőtársadalmat "objektív" tárgyalásmódja révén megnyerni szándékozó, a funkcionális pedagógiai szemlélet, a pedológia és a nevelésszociológia felé nyitott, az 1944. évi angliai köznevelési reformokat dicsőítő "koalíciós neveléstudomány" és az új követelményeknek megfelelő elmélet különbsége: "Homályosan éreztem... hogy munkásságom és magatartásom »középutas«. ... A politikai hiba, amelyet elkövettem, abban állt, hogy a koalíció taktikai elvét átvittem az elmélet síkjára, a marxista–leninista szemlélet és módszer elvének következetes alkalmazását meg sem kíséreltem. Valahogy akként állítottam fel a magam munkájával szemben a követelményt, hogy elegendő csak lépésben haladni, oly módon, hogy ezeket a lépéseket a múlt rendszerben nevelkedett pedagógusok széles tömege, a burzsoá eszményekkel telítettek, attentisták [a várakozó álláspont hívei – D. P.] is követni tudják." "... [A] nevelés fogalmát mintegy időtlenül, társadalmon kívül, abszolút érvényes formában próbáltam megragadni. ... Ahelyett, hogy a nevelést konkrétan, mint a proletárdiktatúra osztályharcos eszközét tárgyalnám, a szocialista nevelést, mint a lehetséges nevelési formák egyikét tárgyaltam." "Minden kommunistának tisztában kell lennie azzal, hogy ha az eszmei tisztaságot alábecsüli és ideológiai téren engedményeket tesz, ezzel csupán az ellenségnek tesz szolgálatot. ... A látszólagos objektivitás és a kozmopolita szemlélet közös tőről fakadó bűnében mindenekelőtt önmagamat kell elmarasztalnom; amikor a gyermekszempontú pedagógiai irány nyugati képviselőit mint a ma is haladónak tekintendő nevelői felfogás előfutárait állítottam be, amikor a funkcionális pedagógiai felfogást – a liberalizmus pedagógiai ideológiájának ezt a tipikus megnyilvánulását – »objektíven«, sőt pozitív előjellel tárgyaltam stb. – magam is az osztályellenség ideológiájának befolyása alatt állottam. ... [A]z elmélet kérdéseiben – a neveléselmélet kérdéseiben is – csak az foglalhat állást, aki a marxista–leninista elméletet elsajátította, és valamennyi kérdés tisztázásához ezzel az ideológiai apparátussal, leninistához méltó tisztasággal és pártszerűséggel fog hozzá. Az elméleti tisztaság és pártszerűség elvét kell mindenekelőtt megvalósítanunk a felsőoktatásban a nevelőképzés területén, ahol a szocialista társadalom nevelőit készítjük elő jövő feladatukra" – írta a budapesti nevelőképző főiskola igazgatója, az ONI osztályvezetője. (1950. 1–2. 68., 70., 74–75. Kiemelés tőlem – D. P.. Vö.: MOL M-KS-276-65-342. 11–12.; Faragó L. – Kiss Á. 1949.; Mérei F. 1949/12. 68–78.; Tettemanti B. 1949/19. 533–534.; Lázár Gy. 1950/1. 5–60.; Kovács J. 1952/6. 488–494.; Balatonfüredi... 1956. 22–23.; Kiss Á. 1999. 426. valamint Knausz I. 1998. 122–123.; Faragó Kl. 1999. 292–299.; Kéri K. 2002/3. 47–59.; Pataki F. 2003. 110–111.; Golnhofer E. 2004. 36–41., 56–57., 62–64., 100–104., 110–111., 118–119.)

²⁰⁰ Vö.: Mérei Ferenc: Előterjesztés az általános iskolai nevelőképzés (pedagógiai főiskolák) jelenlegi helyzetének és fejlesztési terveinek tárgyában. PIL SzKL 44. f. 41. d. 368. dosszié, MOL XXVI-I-1-a 9. d.

²⁰¹ Ezen "új szellemet" jellemezte Mérei Ferenc "A pedagógiai főiskolák fejlesztésének terve" címmel tartott előadásában 1949. február 12-én, a budapesti nevelőképző főiskolán. Kifejtette: "aki apolitikus, az nem lehet jó tanár, az rossz tanár lesz; olyan helyre megy, ahol a nevelés par excellence politikai funkció és ahol állandó kemény harcot kell vívnia. ... [A] mi főiskolánkon az tanítson, aki ezt az embertípust fel tudja nevelni, ... kell, hogy állandóan képezze magát, fejlődni akarjon. ... Aki azt mondja, hogy [a marxizmussal, a politikával szemben] zárva voltam a múltban és zárva vagyok és leszek a jövőben is, az ne tanítson a pedagógiai főiskolán, menjen más pályára." (MOL XXVI-I-1-a 9. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Kovács J. 1952/6. 488–494.; Knausz I. 1998. 117.; Pataki F. 2003. 13. és 32.

²⁰² Korántsem csak a kommunisták hangoztatták fenntartásaikat a középfokú tanítóképzéssel szemben. A Nemzetgyűlés költségvetési vitájában, 1947. március 12-én, a VKM-mel kapcsolatos tételek kapcsán többen kitértek a tanítóképzés/nevelőképzés problémáira. A parasztpárti Farkas Ferenc a nevelőképzés főiskolai szintre emelését sürgette, a líceumok és tanítóképzők egy részének főiskolává, a többiek óvónőképzővé, nőnevelővé alakítását javasolta. Az ugyancsak parasztpárti Kondor Imre azt hangsúlyozta, hogy a középfokon képzett prepák "nem alkalmasak arra, hogy azokat a nevelési célokat megvalósítsák, amelyeket mi az általános iskola tantervében kitűztünk magunk elé. ... Ez a prepa... bizony az elemi iskolás fokon sem állta meg a helyét mint pedagógus. ... Én ismerem a tanítóképzők egész tanrendjét, munkatervét, ismerem azt a képesítést, amelyet a tanítóképzés ad. Azt kell mondanom, hogy már a tanítóképzés bevezetésekor is elavult volt, minden kultúrállamban az a tudásanyag, amit a mi preparandiánk... itt még az 1940-es években is adott." A kisgazdapárt nevében felszólaló Futó János mérsékletre kérte a régi nevelőképzés bírálóit. Kijelentette: "a régi nevelőintézetek sok jó tanítót és sok jó tanárt adtak ennek a magyar nemzetnek..." (Az 1945. évi... 607., 642–643., 656.)

²⁰³ Mérei Ferenc miközben – legalábbis a tanítóképzés vonatkozásában – elszakadt az akkori pénzügyi, társadalmi feltételek által körülhatárolt valós lehetőségektől, módszerének valóságérzékenységét hangsúlyozta: "A szocialista társadalmi formának sem jellegzetes iránya a pedagógiai realizmus. A szocialista nevelés a szocialista ember eszményét valósítja meg: tehát lényegében eszménypedagógia. ... [A] pedagógiai realizmus jellegzetesen nem eszménypedagógia. Nem is lehet az, hiszen az eszményt az adottból kell kifejteni, úgy, hogy az a jövőre mutatóan is érvényes legyen. Márpedig a pedagógiai realizmus éppen az átalakuló társadalom nevelési iránya. Ha nevelési eszményt fejtene ki az adott helyzetből – ez nem fedné a fejlődésnek azt a fokát, ahova a társadalom akkor érkezik, amikorra a ma kifejtett eszmény követésére nevelt nemzedék felnő. Ha megpróbálná anticipálni azt a társadalmi helyzetet, ami felé halad, annak embertípusát, és azt emelné nevelői eszménnyé, irreális, életidegen sémákkal dolgozna" – írta, s igaza volt... (1947–48. 90. Kiemelés tőlem – D. P.)

Ettől még 1949. decemberi kényszerű önkritikájában retirálni kényszerült: "a magyar népi demokrácia perspektíváit hamisan ítéltem meg. ... [N]em láttam, hogy a népi demokrácia a szocialista építés időszaka; a szocialista építés perspektíváját távoli lehetőségnek tekintettem. Így nem is törekedhettem arra, hogy a szocialista nevelés célkitűzéseit közelítsem meg. ... a burzsoá gyermeklélektan megjavítására, megtisztítására irányuló törekvés mögött ott kellett lappangania annak a hamis megítélésnek, hogy a népi demokrácia a burzsoá demokráciának egy fejlettebb, megtisztultabb formája, egy "plebejus" burzsoá-demokrácia. ... [A]z elmúlt másfél esztendő nagy politikai és kultúrpolitikai eseményei, s a szovjet pedagógiai irodalom megismerése, megtanítottak arra, hogy nevelésügyünk döntő kérdése a szocialista embernevelés kérdésének egyértelmű felvetése" – írta (Mérei F. 1949/12. 77. Kiemelés tőlem – D. P.) támadói által – joggal – hiteltelen fordulatnak minősített álláspontját deklarálva. "Egy év óta minden átmenet nélkül fordulat történt Mérei »ideológiai« munkájában. Az Új Nevelés Könyvtárában nem jelent meg többé ideológiai tartalmú könyv. Ellenben az ONI minden kiadványát teletömték válogatás nélkül, kilóra mért szovjet anyaggal. Míg régebben csak összezavarták, most megrettentették a gyakorló pedagógusokat, akiknek kezébe kerültek ezek a kiadványok" – olvashatjuk a VKM-ben folyó "ellenséges tevékenységet" elítélő dokumentumban. (MOL M-KS-276-65-342. 11–12. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Knausz I. 1998. 123–126.; Pataki F. 2003. 105., 2005. 342–343. "A valóság pedagógiájával" kapcsolatban: Mérei F. 1975/10. 107–111.; Pataki F. szerk. 1974. 10–16. és 323–452.; Kardos L. szerk. 1980. II. k. 923–1232.; Pataki F. 2005. 414–453.)

²⁰⁴ Álláspontjuk különbsége csak részben írható le a "túlfeszült lényeglátók" és "hamis realisták" bibói fogalompárjával, hiszen Rozsondai Zoltán és a modus vivendit keresők sem zárkóztak a múltba. Nyitottnak mutatkoztak az iskolarendszer demokratizálását szolgáló, az ország akkori helyzetében, adottságaival kivitelezhető reform felé. Ami itt számunkra igazán izgalmas: miként állhatott elő olyan helyzet, hogy az őszintén jobbító szándékú, a társadalom kasztszerű újratermelését szolgáló oktatási rendszert egyaránt átalakítani szándékozó, hozzáértő szakemberek, oktatáspolitikusok ennyire "elbeszéljenek egymás mellett"; hogy ennyire nem voltak képesek, az akkor optimálisan lehetséges tanítóképzős reform kereteinek közös kialakítására, s hogy ez a játszma miként vezetett szereplői pozícióvesztéséhez (Mérei Ferenc, Alexits György), háttérbe szorulásához (Rozsondai Zoltán) s a tanítóképzés minőségromlásához?

Bibó István a közoktatásügy demokratizálásának akadályait mérlegelve, 1947-ben úgy látta, hogy azok egyik oka a felek diszpozíciójában rejlett: "Az egyik oldalon áll a középosztályi korlátoltságokkal súlyosan megterhelt, fasizmustól sem érintetlen, üres tekintélytartásra hajlamos, nemzeti sérelmekben megrekedt, szociológiailag tájékozatlan, anyagilag leromlott, de nem rosszakaratú, áldozatvállalásra kész és konkrét gyakorlattal bíró régi nevelői kar. Felette ott van egy demokratikus reformokkal próbálkozó, de a szakszerű keretek fellazításától nagyon félő tanügyi adminisztráció. A másik oldalon ott áll a közoktatás demokratizálásának harcos baloldali élcsapata, melynek tagjai az esetek túlnyomó többségében marxizmuson vagy pszichoanalízisen, vagy esetleg ezek vulgáris válfajain nevelkedtek, a velük szembenálló emberanyag reakcióit félreismerik, doktrinerségre erősen hajlamosak, s buzgalmuk lényegesen több riadalmat okoz, mint amennyi hívet a demokráciának szerez." Másutt ehhez azt tette hozzá, hogy itt "egy olyan társadalom vitázik, amelyben emberek, pártok és osztályok között heves pozícióharc folyik, és ebben a pozícióharcban lényeges és döntő fegyver egyrészt a szakszerűségre való hivatkozás, másrészt az a gyanakvás, mely ezt a hivatkozást fogadja". (1947/1. 344., 1947/3. 509., 1948/1. 603–612.)

²⁰⁵ A pedagógus pártcsoportok vezetőségének az MKP szervező bizottságához készült – 1948. január 15-i – jelentésében mindazonáltal azt hangsúlyozták, hogy "a VKM-ben lévő 62 vezető állásból mindössze 6 van pártunk kezében. Ebből komoly befolyást jelentő pozíció 3. Politikai államtitkár–miniszter helyettese, IV. főosztály főnöke és a személyzeti ügyosztály vezetője. ... Ilyen körülmények között tehát az MKP egyéb területen meglévő államhatalmi súlya, a közoktatásügyben nem érvényesül, ennek következtében a pedagógustársadalom felé nem tudunk erőt felmutatni." (PIL 274. f. 24/11. ő. e.; PIL SZKL 44. f. 12. d. 132. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.)

²⁰⁶ Vö.: Beszámoló...1948. 25. – "Wittgenstein pontosan látja korunk elbizonytalanodott értelmiségijének nagy dilemmáját, aki Isten, kultúra, tehát valódi egész híján valamilyen mesterséges pszeudo-Egészet akar létrehozni, meggyőződése a mindenkori gyökeres átalakulás szükségessége, aminek érdekében a világot átalakíthatónak, tehát egyszerűnek és könnyen kezelhetőnek kell látnia. Ennek csupán az emberi tapasztalat szól ellene, így tehát mindenekelőtt azt kell útjából eltakarítania. E teoretikus értelmiségit a tapasztalat csak zavarja, mert a tapasztalat az, ami folyton kicsúszik a markából, és váratlan akadályokat gördít nagy céljai megvalósítása elé. A tapasztalat az ő számára a zugokban megbúvó, rejtelmes ellenállás, a megfoghatatlan démoni szellem, amelyet mindenhogyan le kell küzdenie, ki kell iktatnia. Ennek jól ismert és mindenkor használatos eszköze pedig az ideológia" – írta, némi malíciával, "A fölöslegeges értelmiségi" című esszéjében Kertész Imre. (1993. 189–190. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁰⁷ Legyen ez apró adalék Kende Tamásnak, izgalmas tanulmányában felvetett kérdéséhez. (2003/12. 61.)

²⁰⁸ Erre a nem túl távoli jövőben, külön tanulmányban kerül sor.

²⁰⁹ Az OKT tervezetével szembeállítva előbb – az MKP Pedagógus Pártcsoportja nevében az e kérdésnek szentelt viták során, február közepén – Faragó László fejtette ki az általános iskolai egységes, főiskolai szintű nevelőképzés álláspontját (1948/10. 208.), majd 1947. március 12–13-án a pedagógus-szakszervezet elnöke és országos titkára levélben közölte álláspontját a VKM-mel: "A nevelők képzésével foglalkozó főiskolák neve akadémia helyett nevelőképző főiskola legyen. A nevelőképző főiskolák önálló intézmények, amelyek közvetlenül a VKM hatáskörébe tartoznak. Nem helyeseljük az OKT-nak azt a javaslatát, hogy a nevelőképző főiskolák az egyetemi bölcsészkarok partikuláiként működjenek. ... Az ország különböző vidékein hozzávetőlegesen 15 nevelőképző főiskola felállítására kell intézkedést hozni. A főiskolák felállítása 3 év alatt válik teljessé. Az első évben, tehát 1947 szeptemberére 6 nevelőképző főiskola állítandó fel (kettő Budapesten, egy Szegeden, egy Debrecenben, egy Pécsett és egy nem egyetemi székhelyen). A 6 főiskolán két vagy három párhuzamosan működő első évfolyam állítandó fel, a jelölteknek minél nagyobb százalékát befogadó kollégiumokkal és természetesen általános iskolai, közép- és középfokú gyakorlóiskolákkal. 1948 szeptemberére újabb 4 vagy 5 főiskolát kell megnyitni, az 1948/49. tanévben egyes – az első 6 főiskolán tanuló – második évfolyamok az új főiskolákon folytatnák tanulmányaikat. Végül 1949 szeptemberére még 4 vagy 5 új főiskola nyissa meg a kapuit [kollégiummal, gyakorlóval]... A nevelőképző főiskola egyelőre 3 évfolyammal indul. A negyedik évfolyam esetleges bevezetéséről később történik intézkedés [dékánátusi rendszerrel, a tanárokat országos bizottság javasolja, ösztöndíjak szükségesek]. A nevelőképző főiskolák felállításával párhuzamosan megszüntetendők a mai tanítóképző intézetek. ... A szerzett jogokat tiszteletben kell tartani, tehát a tanítóképzőknek azon növendékei, akik 1946 szeptembere óta az intézetek kötelékeibe tartoznak, 1951 szeptemberéig teljes érvényű tanítói oklevelet szerezhessenek.

A nevelőképző főiskolára való felvétel feltétele bármilyen középiskola érettségi bizonyítványa. Az országos bizottság döntsön afelől, hogy... kell-e felvételi vizsgát tenni, és ha igen, milyet. A középiskola leendő tanára 18 éves korban iratkozzék be a nevelőképző főiskolára, és evvel egyidejűleg az egyetemre, ill. szakfőiskolára" – javasolták a realitásokkal nem túlságosan számolva tervezetükben a szakszervezet vezetői. (Gergely F. 1994.)

Elképzelésüket a VKM III. ügyosztályának törvénytervezeteként március 17-én Kemény Gábor terjesztette az érintett ügyosztályok elé – kivételesen elküldve azt a Rozsondai Zoltán vezette tanítóképzős ügyosztálynak is. E tervezet egyetlen ponton előnyösen különbözött a szakszervezeti javaslattól: fogékonynak mutatkozott a tanítóképző intézeti tanárok további sorsa iránt. Az átmenetileg hároméves nevelőképző főiskolák tanárait elsősorban a képzettebb tanítóképző intézeti tanárok között kereste, s egyes képzők főiskolává fejlesztésének lehetőségét is mérlegelte, majd elvetette, s középiskolává, ill. szakiskolává alakításukat javasolta. (MOL XIX-I-1-j 30743/1947. 18. d.)

²¹⁰ "Az elmúlt két esztendőben az általános iskola felső tagozatát sok olyan helyen is megvalósították, ahol ennek semmilyen feltétele sem volt meg, s az általános iskolai felső tagozatok jó része lényegében nem más, mint elemi iskola; ugyanakkor azonban a lakosság elégedetlen ezzel a megoldással. Másrészt, mivel ez a rossz iskola is teljes jogú általános iskola, a közületek nem kényszeríthetők jobbra. Ma tehát újra kell kezdeni az egész iskolareformot. Hogy valóban középiskolai fokú legyen az általános iskolai felső tagozat, elengedhetetlen, hogy e tagozatok külön igazgatással, nevelői karral és külön felügyelettel működjenek, mert lélektani és didaktikai szempontból a 6–10 éves és a 10–14 éves életkor más eljárásokat kíván, tehát más beállítású nevelőt (osztálytanítás: I–IV., szaktanítás: V–VIII.). Az iskolareform hitele is ezt kívánja, ha a múlt (leventeoktató) tanítói alá rendeljük az általános iskola tanárait, s általában a szaktanítást olyanokra bízzuk, akik erre a jövőben is csak nyári tanfolyamon képződhetnek, ez az iskola alig lehet más, mint a Hóman-féle nyolcosztályos iskola. Javaslat: Az általános iskola eleve fenntartandó: 6–14 éves korig, tehát általános iskola kell. Az általános iskola két tagozatra oszlik: általános elemi iskola I–IV. osztály, 6–10 év, általános vagy népi gimnázium V–VIII. osztály, 10– 14 év" – írta a vidéki általános iskolák helyzetéről a VKM nevelési ügyosztályának főnöke, a miniszter közeli barátja, Baróti Dezső, 1947. május 14-én. (Dancsné szerk. 1979. 541–542. Vö.: Laszczik E. 1939. 11.; Beszél az általános 1946/45. 3–4.; Beszélgetés a tanyai tanítóval 1946/49. 5.; Csak javítani akarunk 1947/12. 8.; Csaplár F. 1978. 165–199.) Egy 1984. április 25-i, Ladányi Andorhoz írt levelében Baróti megemlítette, hogy a kommunisták nem lelkesedtek egy javaslatáért, s – tévesen – a nevelőképzéssel kapcsolatos törvénytervezetére utalt. Márpedig 1947. június 19-i tervezete lényegében megfelelt az MKP elvárásainak. Valószínűbb, hogy erre a konfliktusra emlékezett homályosan a professzor úr. (A levél rendelkezésemre bocsátását köszönöm.)

²¹¹ Itt a szerző tudatosan "elfelejtette", hogy a tanító képesítése a meghaladandónak ítélt népiskola I–VIII. osztályában jogosított tanításra, s nem az általános iskolában.

²¹² PIL 274. f. 21/73. ő. e.; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. (Kiemelések tőlem – D. P.)

²¹³ A Harmadik Egyetemes 1928. 172–220.; Kiss J. 1933/1–2./2. 21–24.; Szakál J. 1934. 134–136.; Simon Gy. 1971. 50–52., Felkai L. szerk. 1971/II. 131–133.

²¹⁴ 1947. augusztus 21-én, az MKP pedagógus csoportja nevében, Mérei Ferenc a párt Állampolitikai Osztályához fordult, a következő kéréssel: "Az MKP két év óta sürgeti az általános iskolai tanárképzés megindítását és a nevelőképző főiskolák felállítását. A szakszervezet ismételt követelésére sikerült elérni, hogy szeptemberben három főiskola megnyílik (Budapesten, Szegeden, Pécsett). A VKM költségvetésében a főiskolák megnyitására nincs fedezet, viszont a hároméves terv már az első évben előirányozza azokra a szükséges összeget. Ha a megnyíló főiskoláknak ennek megfelelően a Tervhivatal kiutalja az előirányzott összeget – akkor azok jó színvonalon indulhatnak, és hamarosan megszilárdíthatják az általános iskola rendszerét. – Ha ez nem történne meg, akkor ezek az iskolák kollégium nélkül, eszközök nélkül, alacsony színvonalon nyílnak meg, nyomorúságos helyzetükkel nem vonzzák, hanem riasztják a nevelőjelölteket, kompromittálják az általános iskola rendszerét és az egész közoktatásügyi reformot. – A pedagógus csoport javasolja az Állampolitikai Osztálynak – mondja ki, hogy a hároméves terv kulturális programjában a nevelőképző főiskolák elsőrendű jelentőségűek, és ennek alapján hasson oda, hogy a Tervhivatal az előirányzott összeget mielőbb folyósítsa." (MOL XXVI-I-1-b-szu/1947) 1947 őszén, végül csak a szegedi és a budapesti főiskolák megnyitására került sor, az előbbinél beiskolázási nehézségekkel. (PL 3081/1948. 1497/1947-48.)

Ortutay Gyula az OKT 1948. február 5-i teljes ülésén már szerényebb elképzelést vázolt: "A pedagógusképzés új módját a közoktatásügyi minisztérium a Köznevelési Tanáccsal egyetértésben a nevelőképző főiskolákon keresztül kívánja megvalósítani. A már létesült két főiskola mellé másik két főiskolát fogunk felállítani, és remélem, hogy a hároméves terv lezárásakor már mind a hat tervezett nevelőképző főiskola működhet." Ennek érdekében az ötéves terv készítésekor e célból előbb 50+50, majd 40+40 millió forinttal számoltak 1949 januárjában a VI/1. ügyosztály illetékesei. (Beszámoló... 1948. 43.; MOL XIX-I-1-a 3. d. 17. t. Kiemelés tőlem – D. P.) Tehát már nem 10, hanem 6 főiskolát terveztek, melyek közül csak négy valósult meg.

²¹⁵ Ez a bírálat Rozsondai Zoltánnak szólt, aki nem volt hajlandó mindaddig intézkedni a képzők visszafejlesztéséről, amíg erre 1948. február 19-én egyenes utasítást nem kapott. (Dancsné szerk. 1979. 679–680.)

²¹⁶ E kérdésben nem feltétlenül a párthatárok mentén tagozódtak a vélemények. Ezt tanúsítja, hogy a Nemzetgyűlés 1947. március 12-i ülésén a kisgazda Révész László kifejtette: "Az általános iskola és az állami tankönyv-monopólium csak akkor lenne igazán hatásos népnevelési szempontból, he ezeket a reformokat egybekötnők a nevelőképzés alapvető reformjával. ... Ezen a téren a minisztérium részéről tudtunkkal édeskevés történt. Tudomásunk szerint a magyar pedagógusok szakszervezete éppen egy esztendővel ezelőtt nyújtotta át a kultuszminisztériumnak és a Köznevelési Tanácsnak a nevelőképzés reformjára vonatkozó első írásbeli javaslatát, amelyről kissé vontatottan ugyan, de megindultak a tárgyalások... egy esztendő alatt sikerült ennek a három szervnek közös megállapodásra jutnia. Az új nevelőképző főiskolák felállításának – a nevelőjelöltek legalább 75%-át befogadó modern kollégiumokkal – már ebben az évben meg kellett volna indulnia, hogy legalább egy esztendővel az általános iskola teljes kiépülése után, tehát 1949-ben, az új típusú főiskolákon képzett általános iskolai nevelőkkel frissíthessük fel a régi képzésben részesült nevelői kart. Ha ezt megvalósítjuk, akkor végképp elesik a reakció legfontosabb érve az általános iskola ellen, amely ma is jórészt alaptalan, hogy ti. színvonalsüllyedést jelent." (Az 1945. évi... 629. Vö.: Csak javítani akarunk 1947/12. 8. Kiemelés tőlem – D. P.)

²¹⁷ PL 3081/1948. (6644/1947.); Dancsné szerk. 1979. 704–705.

²¹⁸ PIL 274.f. 21/73. ő. e.; Dancsné szerk. 1979. 690–691. (Kiemelések tőlem – D. P.) Vö.: Kiss Á. 1999. 430–431.; Ladányi A. 1988. 204–205. – Az előterjesztés és Mérei Ferenc sürgetései nyomán szeptember elején Ortutay Gyula utasítást adott a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskola első évfolyamának új rendszerű képzés keretében való elindítására s a budapesti pedagógiai főiskola megszervezésére, első évfolyama megnyitására. Erre november elején került sor. (Faragó L. 1948/10. 208.)

²¹⁹ Mérei Ferenc egy 1948. május 24-i, Kiss Árpádhoz írt levelében – a kollégiumokban folytatandó politikai nevelés jellegéről vitázva – fejtette ki "aktivista" álláspontját s annak összefüggését a "pedagógiai realizmussal": "Egy pont van, amiben nem tudok egyetérteni. És ez a politikai nevelés konkretizálásával szembeni aggály. A feladat, amire a népi demokrácia vállalkozik, az ország alapvető átalakítása – az életszínvonal messzemenő és kiegyenlítettebb felemelésével. Ehhez cselekvő emberek kellenek, olyanok, akik ráirányulnak a célra; olyanok, akik éppen konkrét mozzanatokból képesek megragadni a körülöttük lévő világot. Akiknél az, hogy demokrácia, vagy az, hogy országépítés, nem absztrakt, a konkrét társadalom fölött álló kategória, hanem a közvetlen környezetük alakításával összefüggő feladatok tömegéből áll. A mi számunkra a harcos demokrata (úgy hisszük, évtizedekre megmarad nevelői eszményünknek) olyan ember, aki közvetlen környezetében meg tudja ragadni a közvetlen feladatokat. A demokrácia a mi számunkra nem történelem fölött lebegő ideál, hanem azonnali tett, azonnali magatartás. Mindezzel azt akarom alátámasztani, hogy nem »a nagy irányvonalak, kialakult elvek« alapján kell a politikai nevelést megadnunk, hanem az adottból, a konkrétból kiindulva. Engedd meg, hogy itt, még akkor is, ha ezzel a gőg vétkébe esem, hivatkozzam az én pártom erejére, hatékonyságára. Arra, hogy a kommunisták, akik a politika konkrét iskoláját járták s a konkrét feladatokon át tanulták meg a nagy terveket, mily hatékonyan, cselekvőn állnak a világban, s mily reálisan képesek nagy feladatokat megoldani. – Egyetértek Veled tehát abban, hogy komoly hibája a mi kollégiumunknak, hogy a gyerekeket az egyéni munka és az önálló gondolkodás felé nem vitte. De nem értek egyet Veled a politikai nevelés konkretizálásának kérdésében. ... – Én is azzal végzem, amivel Te, a pedagógiai realizmussal. Úgy veszem ki szavaidból, Te azt érted alatta, hogy a megszerzett tapasztalatokat és tudást az adott valósághoz kell alkalmazni. Én inkább azt értem alatta (ebből az aspektusból), hogy az adott valóságból kell meríteni. Erre mondod Te, hogy miért kellene újra felfedezni, amit már mások felfedeztek. Erre én azt válaszolom, hogy nem a mások által megszerzett tudás és tapasztalat elhanyagolásáról van itt szó, hanem arról, hogy azt az én valóságomhoz nem alkalmazni kell, hanem azon át megmérni. – A különbség talán most ott van köztünk (mert mindketten egyaránt hívei vagyunk mind a kész anyag megtanulásának, mind a cselekvő tapasztalat szerzésének), hogy Te az adottat akarod megmérni a múlt tapasztalatai alapján, én a múlt tapasztalatait akarom megmérni az adottak alapján. Te habozol, amikor az adott tapasztalat ellentmond a régi bölcseknek, én kegyelettel a szívemben ilyenkor, múzeumba helyezem a bölcseket és az adott tapasztalat fonalát követem" – írta, álláspontja buktatóját: a "sollen"-en átszűrt "adottal" kapcsolatos radikális perspektívaváltások természetét a későbbiekben saját bőrén tapasztalni kényszerülő Mérei Ferenc. (MOL XXVI-I-1-b-szu/1948. 1. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Knausz I. 1998. 109–118.

²²⁰ A világnézeti-politikai küzdelem katolikus részről is igen tudatosan folyt. Ennek illusztrációjaként most nem a közismert püspökkari körlevelekből, hanem néhány kevésbé ismert, de szemléletes dokumentumból idézünk. Glattfelder Gyula csanádi érsek már egy 1943. júniusi országos konferencián elnökölve, Kerkay Jenőnek "az ifjúság lelkületéről és szervezéséről" szóló előadásának azon konklúziójára, mely szerint a rétegenként külön létrehozott ifjúsági szervezeteket "egységes világnézeti, kulturális és szociális szellemmel kell eltölteni" s "közös nagy megnyilatkozásokkal kell megmutatni az erőt befelé, és néha megmutatni a kívülállóknak is" reagálva leszögezte: "Az előadó alapgondolata az, hogy az Actio Catholica legyen ennek az ifjúsági mozgalomnak a csúcsszervezete, és ide fussanak össze a szálak... A központnak itt kell lennie az Actio Catholicában, és az országos vezetést innen irányítjuk. És így van remény arra, hogy ezen a téren nagystílű munka kezdődjön." Szükség is volt erre. Erről tanúskodik, hogy 1947. augusztus 28-án az Actio Catholica Országos Ifjúsági Titkársága az egyházmegyei tanfelügyelők figyelmét felhívta arra, hogy "a marxisták veszedelmes arányokban intézményesítik ellenséges pedagógiájukat. (Úttörők, politikai ifjúsági csoportok, népi kollégiumok, az MNDSZ vonatkozó akciói, de különösen a szociális segítés csábító és meggyőző módszere; sajtótermékek, könyvek; burjánozva növekvő sport, szórakozás stb.) Különösen a fővárosban, és még közelebbről a munkásifjúság apraja-nagyja áll e hatás alatt. A pedagógusok szellemi átformálása és szociális téren való megkörnyékezése növekvő erővel folyik. ... Maga az ifjúság kell, hogy kezünk alatt egészen tervszerűen apostoli öntudattal telítődjék..." Ennek érdekében a katolikus pedagógusok számára négynapos társadalomtudományi tanfolyamot szerveztek a Szentlélekről elnevezett szociális leánylíceumra támaszkodva. (Mihalovics Zs. szerk. 1943. 14–22.; KÉL I. 3. a.; HML VIII. 56/44. 33/1947-48. Kiemelés részben tőlem – D. P. A NÉKOSZ ilyen irányú tevékenységéről, ideológiai-politikai kötődéséről lásd pl.: Kardos L. szerk. 1980. I. k. 789–796.; Kardos L. – Tasi J. 2000. 195–200.; Svéd L. szerk. 1994. 210., Gábris J. 1986/1. 44–48. és ÁBTL V700/57. 400.; GyMSM GyL VIII. 55. a. válogatott iratok 1907–1945., az 1946. szeptember 16–i levél, valamint GyPL I. 2. c. CXLIII. d. Mézes Ernő győri hitoktató s VPL Gymn. 2929/49. Hajdú István nagykőrösi hitoktató jelentéseit az 1948/49. tanévről; Párhuzam 1947/12. 8.; Csécsényi A. 1947/31. 6.; Rónay Gy. 1947/34. 5.; Micheller M. 1991. 165–167., 1996. 33–55.; Papp I. 2002. 313–322.; Pataki F. 2005. 174–258. és 300–302.; Ködöböcz J. 2006. 60.)

A Katolikus Tanügyi Főigazgatóság Dunántúli Kerületi főigazgatója 1947. október 16-án körlevélben figyelmeztette a hatáskörébe tartozó iskolák igazgatóit: "Az oktató-nevelő szerepe... sohasem volt annyira felelősségteljes, mint napjainkban. Holnap úgy cselekszik a nemzet, ahogy a ma ifjúsága gondolkozik. Az ifjúság gondolatvilágának, tudásának, meggyőződésének, gerincességének azonban az iskola az irányítója, a nevelő-oktatók legerősebb megalapozói... A falragaszok, röpcédulák, az eltorzult nyomdai termékek, a szólamok, a propagandabeszédek zűrzavart keltő világában világosságot kell gyújtanunk a lelkekben. ... Nevelésünk csak akkor lesz tökéletes, ha a vallás és erkölcsiség alapelveire épül, ha magyar nemzeti szellemmel és a korviszonyokhoz alkalmazkodó szociális lelkülettel telített életsugárzás." (BML VIII. 60. 12. 226/1947-48.)

1947. október 30-án Papp Elemér, a Katolikus Tanügyi Főigazgatóság alelnök-főigazgatója valamennyi hatáskörébe tartozó igazgató figyelmét felhívta az AC Országos Ifjúsági Bizottsága négy kérésére, köztük az AC által kiadott, "igen használható szociális kézikönyvre (Eglis: A keresztény szociológia főbb kérdései). A hittan tanításának (szociál-etikai szempontból), a mindennapi kérdések órájának kiegészítéseképpen ifjúságunk forgassa ezt a nagyon ügyes könyvecskét." (VeML VIII. 74. 3006/1947-48. E.)

A Katolikus Iskolai Főigazgatóság 1948. március 17-i határozata alapján május 26-án a katolikus tanügyi alelnök-főigazgató értesítette a katolikus diákotthonok igazgatóit, hogy "tervszerű és kötelező világnézeti oktatást" rendeltek el. "Az oktatás anyagát 1948. szeptemberre az AC fogja vázlatszerűen, irányításra kidolgozott forrásmunkák alapján elkészíteni. Az oktatásnak azonban még a jelen tanévben meg kell indulnia, a körülmények engedte keretben. Addig, amíg az AC a munkatervet és a szükséges agyagtárt elkészíti, az azonnal meginduló világnézeti előadások mindenekelőtt természettudományiak legyenek" – írta, látszólag az akkor már napirenden lévő államosítás lehetőségével nem számolva Papp Elemér. – Az egyházi tanítóképzők külön utasítás nélkül is felhasználták a rendelkezésükre álló tanórán kívüli eszközöket, az önképzőkörökben rejlő lehetőséget a növendékek világnézeti nevelésére. Így pl. az egri érseki tanítóképző "Mindszenty Önképzőköre Természettudományos Szakosztályának" [már évtizedek óta így hívták – D. P.] 1946. október 18-i ülésén, egyebek között a darwinizmusról, az ember származásáról vitatkoztak. (HML VIII. 56/31. 1946/47., 56/44. 819., ill. 1076/1947-48.; Venczell E. szerk. 1908/1909. 80–81. Kiemelések végig tőlem – D. P.)

²²¹ Az MKP Politikai Bizottsága a közelgő választásokra való felkészülés jegyében 1947. június 6-án és 12-én tárgyalt a tanítóság helyzetéről, s a megnyerésükért folytatandó kampány kezdő időpontjául június 15-ét jelölte meg. A brosúra e kampány keretében látott napvilágot, a szervező bizottság körlevelével küldtek szét a pártszervezetekhez. (PIL 274. f. 3. cs. 91–92. ő. e.; 274. f. 24. cs. 11. ő. e.; N. Szabó J. 1993. 77–79.) Az egyházi képzők pedagógusait e kampány alig befolyásolhatta. Erre utaltak – a velük 1998-ban és 2005-ben készült interjúk során Orosz Emesének és Kocsis Eszternek – a Ranolder Intézet egykori növendéke, K. J. és a kisvárdai apácákhoz járt K. T.-né, megemlítve, hogy az őket oktató nővérek nem titkolták: szavazataikkal a Kisgazdapártot támogatták.

²²² A Magyar Kommunista Párt a magyar tanítókért 1947. 2. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Ortutay Gyula már a Zeneakadémián tartott, 1947. május 17-i beszédében kifejtette: "Az általános iskola jó formája nem valósítható meg tanítóképzésünknek magasabb, akadémiai szintre való emelése nélkül. Ez egyben alkalmas lesz megváltoztatni tanítóságunknak azt a teljesen jogosulatlan, sértő és méltatlan kisebbségi helyzetét, amely a magyar társadalomban érte." (1947. 18.)

²²³ A katolikus püspöki kar 1947. augusztus 14-i konferenciáján referált Mindszenty József arról, hogy "a fakultatív hitoktatás kérdését a kormány levette a napirendről, s hogy az egységes tankönyveket is elejtették a hitvallásos iskolákra nézve. A két eseményben szívós ellenállásunk eredményét is láthatjuk; ám győzelemnek nem mondhatjuk. Választási taktika is van a dologban, mint ahogy minden látszat enyhülés is... csupa taktika" – figyelmeztetett a bíboros, majd a püspökök, még e tanácskozásuk során, állást foglaltak az egri, az esztergomi és a budapesti katolikus nevelőképző főiskolák iránti igényük bejelentése mellett. (Beke M. szerk. 1996. 232. és 244.; PL 3081/1948. (5545/1947./E. Kiemelés tőlem – D. P.)

²²⁴ "A... velem közölt törvényjavaslattal, annak mostani alakjában, nem értek egyet" – írta minisztere nevében Bacsó Ferenc miniszteri osztályfőnök. (MOL XIX–A-83-a. A minisztertanács 1947. június 26-i ülésének jegyzőkönyve: a 185. jegyzőkönyv, 286–288.)

²²⁵ Dancsné szerk. 1979. 673–678., 688–690.; Baróthy Dezső feljegyzése Ortutay Gyulához (a későbbiekben nevét Barótiként használó szakember ezt a feljegyzést még így írta alá), 1947. április. MOL P 2076. 871/1947. 2508/1947.; MOL XIX-A-83-a 185. jegyzőkönyv, 286–288.; Szűcs L. szerk. 2000. 303.; Ladányi A. 1988. 205–207. Az 1947. évi választásokról lásd: Izsák L. 1999. 235–258.; Palasik M. 2000. 255–261.; Földesi M. – Szerencsés K. szerk. 2001. 13-55.; Hubai L. 2000. 98–117., 2001. I. k. 75–80.

²²⁶ Mindszenty József 1947. október 16-i, a nevelőképző főiskolák megnyitásával kapcsolatos tiltakozó levelére Ortutay Gyula a következőket válaszolta: "A nevelőképző főiskolák létesítése az ez évi költségvetési keret megszavazása előtt nem lehetséges, s felállításukhoz törvény vagy legalább kormányrendelet szükséges. Egyelőre nem tettem mást, mint hogy a szegedi Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola költségvetésének terhére, kísérleti jelleggel, két nevelőképző főiskolai első évfolyamot nyitottam meg. Tekintettel arra, hogy ez a két évfolyam egyelőre kísérleti jelleggel működik – és hallgatói minősítéséről s az iskola jogi helyzetéről csak a későbbi törvényes intézkedés dönt, a napokban megnyíló első évfolyamokat csak a kérdés ideiglenes megoldásának tekintem. A Bíboros Hercegprímás Úr által kért három katolikus nevelőképző főiskola felállításának kérdéséről addig nincs módomban nyilatkozni, amíg a nevelőképzés új rendjét (ide értve a jelenleg működő tanítóképzők és az újonnan felállítandó főiskolák viszonyát is) illetően törvényhozásunk nem intézkedik. ... [A] kísérleti jellegű két főiskolai évfolyam megindítása semmiképp sem sértheti a katolikus egyház törvényes jogait, hiszen az Angolkisasszonyok budapesti tanárképző főiskolája eddigi keretében zavartalanul folytathatja működését, az állam által felállított két főiskolai évfolyam létesítése pedig nem zárja ki azt, hogy a kérdés végleges rendezésekor a katolikus egyház szempontjai is tárgyalás alá kerüljenek" – írta, a nevelőképzés államosítására irányuló törekvést tudatosan álcázva a miniszter. PL 3081/1948. (6644/1947.); Dancsné szerk. 1979. 704–705. (Kiemelés tőlem – D. P.) Lásd továbbá: Mindszenty hercegprímás 1947. augusztus 16-i levele Ortutay Gyulához s a miniszter szeptember 5-i válasza. PL 3081/1948. (5545/1947./E) Kürti Menyhért Drahos Jánosnak 1947. október 17. (PL 3081/1948. 1497/1947-48.)

²²⁷ Szűcs L. szerk. 2000. 528.

²²⁸ A 8930/1947. számú kormányrendelet: Magyar Közlöny, 1947. évf. 1816.

²²⁹ Kovács J. 1952/6. 501–506.

²³⁰ A pedagógus-szakszervezet tanítói tagozata 1948. január 26-án határozatban sürgette a VKM-nél a szaktanítói tanfolyamok szervezésének meggyorsítását és a végzettség magánúton történő megszerzésének lehetővé tételét, majd rövidesen az igazgatók kiválasztásával kapcsolatban rögzítette álláspontját. (PIL SZKL 44. f. 19. d. 180. dosszié, 12. d. 130. dosszié) Gyalmos János, a VKM III. főosztályának vezetője már februárban felvette 3 hónapos munkatervébe "a szaktanítói tanfolyamok továbbfejlesztését s újak megnyitását". (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.) Egy szarvasi tanító kérdésére a szakszervezet pedagógiai bizottságának titkáraként Mérei Ferenc március 3-án egy olyan, a pedagógiai főiskolán szeptembertől induló rövidített tanfolyamról tájékoztatta az érdeklődőt, amelyet "alkalmazásban álló tanítók ösztöndíjjal, ill. fizetett szabadsággal" végezhetnek el. (MOL XXVI-I-1-a 6. d. 36. t.) Szakszervezeti jelentésében kilátásba helyezte, hogy "néhány éven belül minden olyan nevelőnk, aki 10–14 éves gyermek nevelésével foglalkozik, legalább ilyen tanfolyamon szerzett vizsgával rendelkezik majd". (PIL SZKL 44. f. 17. d. 160. dosszié) Valójában 1948 nyarán 7 városban indítottak szaktanítói tanfolyamot, s az MDP Köznevelési Bizottságának munkaterve szerint október közepére 10 tankönyvet készítettek a számukra. Mindazonáltal a IV. Egyetemes Tanügyi Kongresszus Nevelőképző Munkaosztálya 1948. június 30-i határozati javaslatában sürgette az ilyen tanfolyamok befogadóképességének növelését s a pedagógiai főiskolát kiválóan végzők méltányos egyetemi továbbtanulásának lehetőségét. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 24. t.; PIL SZKL 44. f. 17. d. 160. dosszié és 47. d. 374. dosszié 1948-1949.)

²³¹ Mindez összekapcsolódott azzal, hogy a vezetés egyre kevésbé tartott igényt a pedagógustömegek részvételére a közoktatási reform munkálataiban. (Knausz I. 1998. 102.)

²³² 1948 januárjában Alexits György államtitkár jelentette: "nagy nehézséget jelent, hogy főiskolai nívót képviselő pedagógusunk alig van. (Ezek neveléséről a most felállítandó ONI-nak kell gondoskodnia.)" (PIL SZKL 44. F. 17. d. 160. dosszié, 6. Ezt a kérdést az egységes nevelőképzés támogatói közül is latolgatták néhányan. Walkó György a tanító–egyszakos tanárok képzésében látta a megoldást: "Az általános pedagógiai ismeretek megszerzéséhez, valamint azzal párhuzamosan két szaktárgyban való alapos tájékozódáshoz azonban a három év rövid idő. Önkénytelenül is felmerül tehát ezzel kapcsolatban – éppen a szaktudás mélyítésének érdekében – a kényszerű redukálás gondolata; vagyis az egy szaktárgyas általános iskolai nevelő típusának terve. Az egy szaktárgy vagy szorosan összetartozó szaktárgycsoport mint középponti stúdium köré szervesen kapcsolódhat azután a három esztendő általános pedagógiai tanterve. Ez a fajta koncentráció nemcsak kísérletet jelentene a nevelőképzés univerzalitásának a specialitással való összekapcsolására, hanem anyagi-költségvetési előnyöket is, amennyiben bő eshetőséget nyújt arra, hogy minden egyes nevelőképző intézet más és más, sajátos helyi adottságainak megfelelő szaktárgyi színezetet kapjon. Így kevesebb tanszék szervezése árán több főiskola létesülhetne, melyek annál nagyobb felkészültséggel állhatnának a jövő pedagógusnemzedéke rendelkezésére." (1947/7–8. 314. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Kiss Á. 1948/4. 207. Vö.: Nagy J. 1998. 5.

²³³ A Köznevelés 1948. évi 1–2. számában napvilágot látott a 13.500/1947. számú VKM-rendelet körvonalazta a szaktanítói tanfolyamok anyagát és vizsgakövetelményeit. Az 1948. nyári tanfolyamokon az I évfolyamon 1175-en, a II. évfolyamon 928-an vettek részt. A tanfolyamokkal kapcsolatos "a természettudományos, a történeti és társadalmi szellemű nevelésre" való felkészítéssel kapcsolatos elvárásokat a lap december 15-i számában Gyalmos János körvonalazta. (Gyalmos J. 1948/24/1. 609–610., 1948/24/2. 621.; Vajda Gy. M. 1948/24. 611–613.; Tájékoztatás az 1947–48. iskolaévi nyári... 1948/24. 621.)

²³⁴ A "pedagógiai kérdések áttekintése – vázlat a közgyűlési anyag előkészítéséhez" című, 1947. december 9-i előterjesztést lásd: MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. és XXVI-I-1-b 1. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)

²³⁵ A "helyteremtés" szándékával megjelentetett 56.100/1947. IV. üo. számú, 1948. január 8-i VKM-rendelet értelmében hivatalból végelbánás alá kellett vonni a teljes szolgálati idejüket kitöltött vagy 65. életévüket elért tanítókat. (A Magyar Evangélikus 1948/2. 195–196.)

²³⁶ Az általános iskola kiépülése következtében és e szaktanítói tanfolyamok hatására rövidesen komoly pedagógus-, benne tanítóhiánnyal szembesültek az oktatásirányítás ezt prognosztizálni képtelen vezetői. 1951 szeptemberében már erről, s emiatt szünetelő iskolákról készítettek jelentést Rákosi Mátyásnak. A gondok legfőbb okát – akkor még – az alacsony pedagógusbérek miatti "lemorzsolódásukban" látták. Ám egy 1953. október 7-i, "a közoktatásügy kérdéseit" áttekintő összefoglaló tanúsága szerint ebben sem történt érdemi változás: a tanítójelöltek kezdő fizetése havi 618 Ft volt. (MOL M-KS-276-65- 341. 30–34. és 41.)

²³⁷ "A továbbképzés szükségképpen együtt jár az átneveléssel. Ezt terrorral csak siettetni és elrontani lehet. Akit kényszerítenek, hogy olyasmit tanítson, amiben nem hisz, az hazudik. A hazugság pedig minden oktatásnak a rákfenéje" – emlékezett 1984-ben a továbbképző tanfolyamokkal kapcsolatos buktatókra Keresztury Dezső. (Horváth M. 1984. 23.)

²³⁸ PIL SZKL 44. f. 17. d. 160. dosszié, 6. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Amikor 1948 májusában egy lelkész-tanítóképzőt végzett református egyházfi kérte Ortutay Gyulától, hogy alkalmazzák az ilyen végzettségűeket állami iskolákban, a IV. ügyosztály a jogszabályokban előírtaknak nem megfelelő végzettség mellett azért is elutasítani javasolta a kérést, mert "ezerszám vannak szabályszerűen végzett tanítók és tanárok állás nélkül". (MOL P 2076. 17. d. 2669/1948.) – A katolikus püspöki kar május 23-i körlevelében is 3700 állástalan tanítóról tettek említést. (PIL 274. f. 7. cs. 68. ő. e.; Mindszenty J. 1948. 73.) Vö.: Magyar kormányprogramok 2. k. 983.

²³⁹ Rákosi M. 1948/1. 250., 266–267. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) Vö.: Barankovics I. 2001. 441–445.; Izsák L. 2001. 179–182.; Kovács É. – Pőcze G. 1988. 30–35. – Előző nap Rákosi azt írta Farkas Mihálynak Moszkvába, hogy az egyházat is kezdik sarokba szorítani, s "a holnapi pártkonferencián erőteljesen oda fogunk sózni nekik". (Pünkösti Á. 1996. 76.) A címzettek is így értették Rákosi üzenetét. Czapik Gyula egri érsek már január 12-én reagált az abban foglaltakra: "A kormányzat tendenciája, úgy látom, igen világos. Most az egyház kerül sorra. De méltó és hasznos ez? Én arra kérem Miniszter Urat, hasson oda, hogy ebben a küzdelemben ne valótlanságokkal és rágalmakkal harcoljanak ellenünk" – írta Ortutay Gyulának, aki 19-én, egy újabb megbeszélés reményében azt válaszolta, hogy "a súlyos helyzet ellenére is látom a méltó, helyes és jó megegyezés minden lehetőségét"... (MOL P 2076. 13. d. 457/1948. Kiemelés tőlem – D. P.) Rákosi más megoldást mérlegelt: februárban kifejtette Szuszlovnak, hogy egyelőre nem lépnek fel nyíltan az egyház ellen, de "ha háborút kezdenek ellenünk, akkor találunk jó pszichiátereket, akik Mindszentyt elmebetegnek nyilvánítják". (Baráth M. 2005/4. 502.)

²⁴⁰ A pedagógus pártcsoportok vezetősége 1948. január 19-i ülésén tárgyalt az egyházi iskolákkal kapcsolatos kérdések egy részéről. Utolsó, 11. határozatukban kimondták: "A nevelőképzés kizárólagos állami feladat. Pedagógiai főiskolát csak az állam állíthat. Ennek az elvnek a tanítóképző intézetek számára való kidolgozásával a vezetőség a tanítóképzés tárgyalásánál fog foglalkozni." (PIL SZKL 44. f. 12. d. 133. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 26. t. Kiemelés tőlem – D. P.) Ily módon, harminc év elteltével megismétlődött a történet: ahogy a tanítói mozgalom több évtizedes követelései jegyében 1918–1919-ben is előbb a tanítóképzőket akarták államosítani, ám végül a generális államosítás részeként kerültek – akkor átmenetileg – állami kézbe, úgy 1947–1948-ban előbb a nevelőképzők és az általános iskolákká összevonható falusi kisiskolák államosítását tervezték, valójában azonban ismét az általános államosítás részeként módosult a fenntartójuk. (Vö.: Egyleti 1895/1. 8.; Tudósító, 1896/28–29. 441.; Miniszterünk 1896/6. 1–4.; Kurucz Gy. 1896/8. 1–4.; Bertalan V. 1902/19. 145–146.; Katolikus nevelés 1902/20. 153.; Csáky K. 1906/16. 3.; Zichy J. 1911/25. 3.; Egy fegyelmi 1914/25. 3–4.; Zigány Z. 1914/36. 1–4., 37. 1–5., 1919/1. 1–2.; Grekus 1915/7. 1–4.; Barabás A. 1930/3. 33–34.; RL C/39. 22. cs.; Dancsné szerk. 1979. 747–749.) Érdekességként megemlítjük: a katolikus egyház álláspontjának alakulására akkoriban nagy befolyással bíró, a Katolikus Szülők Szövetségét irányító Lénárd Ödön még egy május eleji elemzésében is úgy vélte, hogy "előreláthatóan az általános iskolák államosításával kezdenek hozzá. El lehetünk készülve a katolikus tanítóság körében lázítási próbálkozásokra." (ÁBTL V-700/57. "Napirenden a közoktatás.")

Rozsondai Zoltánról szóló tanulmányunkban nem foglalkozhatunk azzal, hogy az egyházi képzők miként reagáltak az államosítás tervére. A probléma jelzéseként a református igazgató Váczy Ferencnek egy, az állami nevelőképzés tervével kapcsolatos, 1947. decemberi, tiltakozásra felszólító tervezetére hívjuk fel a T. Olvasó figyelmét, mely kötetünkben a nagykőrösi tanítóképzőről szóló tanulmány 2. 1. fejezetében olvasható. (MREZSL 2. d. f. 53. d. 8042/1947. Vö.: Isten szava a nevelőkhöz 1948. 22–24.; Fürj Z. 1990/2. 122.)

²⁴¹ Ennek hatásáról lásd, pl.: Mencz S. 1947/3. 11–14. Egyházi oldalról ezt természetesen megpróbálták kivédeni, lásd: A katolikus tanítókért,1948/10. 8.; Melocco J. 1948/23. 5.

²⁴² PIL 274. f. 24/11. ő. e.; PIL SZKL 44. f. 12. d. 132. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. (Kiemelések tőlem – D. P.)

²⁴³ PIL SZKL 44. f. 17. d. 160. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.

²⁴⁴ Dancsné szerk. 1979. 679–680. (Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁴⁵ "Az 1868:XXXVIII. tc. óta meggyőződésem szerint a nevelőképző főiskolák létesítése az, ami az általános iskolák mellett egész közoktatásügyünkben a döntő szervezeti változást és a reformot jelenti. Egész iskolaszerkezetünk alapja az általános iskolával, egész nevelőképzésünk szerkezete a nevelőképző főiskolákkal döntően megváltozott." Ortutay Gy. 1948/5. 76. (Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁴⁶ Vö.: Lukács S. 1949/1. 10.

²⁴⁷ Három évtizeddel korábban, 1917. szeptember 28-án Nagy László elnök és Lechnitzky Gyula főtitkár aláírásával egyesületközi tanácskozást javasoltak a tanító és tanári egyesületeknek, a köznevelési intézmények előtt álló demokratikus, nemzetiségi és civilizációs kihívásokra adandó válaszok közös megtalálása érdekében, mivel – írták – a TITOE "mélyen érzi erőinek elégtelenségét még azon tanintézetek reformjának feladataival szemben is, amelyek az ő közvetlen működési körébe tartoznak. Még inkább meglepi a tehetetlenség érzése, amikor a tanítóképző intézetekkel rokon s velük szorosan kapcsolatos tanintézetek szükséges átalakítására gondolunk. ... Hisszük, hogy minden tanító s tanári egyesület érzi az elszigetelt erők elégtelenségét a ránk váró feladatokkal szemben" – írták összefogást sürgetve, de az összeolvadás gondolatát fel sem vetve a szervezet képviselői. (EOL OET 7. 127/1917. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Magyar Tanítóképző, 32. évf. 257–258.; A III. egyetemes 1914/18. 9.)

²⁴⁸ BFL XVII. 463166/B. 1-17. d., XXV. 1. a. 4981/1945.; MOL XIX-I-1-f-1-P-87616-1945.

²⁴⁹ M. J. VI. 4. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Molnár O. 1945. 67.; Golnhofer E. 2004. 40–43. – Szabó Béla 1921–1926 között a budai képző növendéke volt. Fizika–természettudományi szakos tanári oklevelének megszerzése után – 1931 szeptemberétől helyettes, 1936-tól rendes tanárként, majd 1945. november 26-tól megbízott, majd kinevezett igazgatóként – 1950 szeptemberéig tanított a Fery Oszkár/Kiss J. altb. utcai tanítóképzőben, majd elkerült a pedagógusképzés területéről. (Szabó Béla hagyatékának iratai alapján.)

²⁵⁰ A szerény létszámú közgyűlésen, a fennmaradt jelenléti ív szerint, részt vett Rozsondai Zoltán s. (M. J. VI. 6.)

²⁵¹ Váradi József (1888–1961) tanítóképző intézeti tanár, 1942-ben doktorált. A budai állami tanítóképzőben tanított 1922-től 1939-ig, emellett 1928 és 1947 között a budapesti katolikus tanárképző főiskolán, világi és katolikus pedagógiai kongresszusokon is előadott. 1937–1944 között az OKT jegyzője, majd 1945-től 1947-ig, tehát a TITOE feloszlatásának időpontjában is, a Budapesti Tankerület főigazgató-helyettese. Irodalmi-közéleti munkássága során a tanítóképzés problémái mellett Széchenyi István hagyatékának közkinccsé tételével, a nemzetnevelés szolgálatába állításával s az iskolán kívüli népműveléssel, a tanítók ezzel kapcsolatos feladataival foglalkozott. (Váradi J. 1931/3., 1935., 1935/2., 1936., 1937/1., 1943/19., 1945/1–2., 1947., 1948/K/1. A Harmadik Egyetemes 1928/2. 236–245.; Katolikus pedagógiai 1930/11. 162–163.; Róla lásd: Kaschinszkyné K. E. 1969. 264–278.; Nagy S. szerk. 1979. IV. k. 434.)

²⁵² Padányi-Frank Antal elnök lemondása után hivatalosan Váradi József alelnök képviselte az egyesületet. Állítását – személyét illetően is – alátámasztja, hogy 1935-ben született írásában Széchenyi István útmutatásaiból kiemelte: "egyesült erővel iparkodjunk azon, hogy Magyarországon egy ember se legyen kenyér és ruházat nélkül, födél és szakismeret nélkül, és az erkölcsi műveltséget senki se nélkülözze". Tanulmánya zárógondolataként egy levélrészletet ajánlott olvasói figyelmébe: "szolgáljuk tehát a legfőbb Jót azáltal, hogy teremtményét, az embert – honfitársunkat –, akármilyen alacsony helyzetben lépett volna is az élet színterére, oly magasra emeljük, mint azt tulajdonságai és erényei engedik." (1935. 16. Kiemelések tőlem – D. P. Vö.: Váradi J. 1937/1. 104–108.; M. J. VI. 3. 72/1942.)

²⁵³ A Köznevelés 1948. évi évkönyvében Váradi József kifejtette, hogy a századfordulón helyenként "gyermekmegfigyelésre" beállított félórákból "indult el hódító útjára hazánkban a gyermeklélektan, amely – Nagy László apostoli buzgalmából – 1906-ban a Magyar Gyermektanulmányi Társaság megalakulására vezetett". (1948/K/1. 212. Vö.: Nagy L. 1972.; Molnár O. 1913. 70– 77.; Lázár K. 1933. 14–15. stb.)

²⁵⁴ A Tanítóképző Intézeti... 1947. 9. (Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁵⁵ Szentirmay Jánosné Kary Erzsébet pedagógia–filozófia szakos tanítóképző intézeti tanári oklevél birtokában pályáját 1939/1940-ben kezdte. 1942 januárjától a Csalogány utcai tanítónőképző fiatal helyettes tanáraként, nevelőtanárként, majd szaktanárként működött. Az 1943. november 3-i, az istentiszteletet követő tanévnyitón ő tartotta "a nemzeti érzés, nemzeti öntudat erősítését célzó hagyományos zászlóbeszédet... rámutatva arra, hogy az egyéni élet gyökerei mélyen a nemzeti élet talajában gyökereznek". 1942 decemberében lépett be a TITOE-be. Gyors pozícióba kerülése már a megváltozott körülmények jele volt, ahogy a szakszervezet Országos 48-as Bizottságába kerülése és igazgatói kinevezése is. (Grynaeus I. szerk. 1940/41. 3. és 11–12., 1941/42. 6. és 22., 1943/44. 3. és. 15.; M. J. VI. 3. 54. és 71./1942.; Felkai L. szerk. 1971/II. 199. Vö.: Körösi H. 1929/11–12. 1–2.; Barcsai K. 1929/13–14. 3–6.)

²⁵⁶ Pedagógus Értesítő, 4. évf. 1. sz. 1948. január 1. 16. – A tudósítás hangnemén bizonyára érződött, hogy Szentirmayné Kary Erzsébet tanítóképző intézeti tanár, tagozati titkár személy szerint támogatta a nevelőképző főiskolák létrehozását, s maga is feladatot kapott a budapesti főiskola hivatásra nevelésének, gyakorlati képzésének kialakításában. 1948. december 15-én olvasói levelet jelentetett meg a Köznevelésben "A nevelőképzés a valóság útján" címmel, melyben a főiskolai pedagógiai, pszichológiai, filozófiai, szociológiai kurzusok sokszínűségét, nagyobb óraszámát vetette össze a líceumok és tanítóképzők 1947/48. évi tantervével, kimutatva, hogy a főiskolán jóval differenciáltabb és több lehetőség áll a hallgatók rendelkezésére. Ugyanakkor leszögezte: "Méltánytalan volna a múlt rendszerének bűne miatt követ dobni arra az intézményre, illetőleg az intézmény pedagóguskarára, amelyik immár utolsó évét éli. A benne működő tanárság mindenkor lépést kívánt tartani tárgyszerűségben a korral, azon hiú remény nélkül, hogy ezáltal a tanterv megmerevült kereteit teljes mértékben feloldhatja. Ha megkísérelték is egyesek – főleg az állami iskolák tanárai közül –, például a pedagógia szakosok »az ember lelkivilágá«-ba beszorított fejlődéslélektani kérdések részletezését (ami kétségtelenül a legjobban érdekli az ifjúságot) és a gyermektanulmány keretében a gyermeklélektan konkretizálását, vizsgálati módszereik messze távol maradtak az élet követelményeitől, mert heti 3 óra keretében egy év alatt nem nyújthatják a pszichológiai ismeretek teljességét, és heti egy órában még kevésbé érvényesíthették a gyermektanulmány fontos és eddig mellőzött ágát, a társadalomlélektani irányú gyermektanulmányt. Nem mélyíthették el a neveléstörténet roppant anyagát sem, s kényszerűen vagy a felszínességet, vagy az önkényes tananyag-kiválasztást kellett vállalniuk. Hosszú és fájdalmas lenne felsorolni mindazt, ami a múlt nevelőképzésében tanár és növendék számára egyaránt nehézzé tette a tanítás és tanulás, a formálás és formálódás éveit. Ma már senki előtt sem vitás, hogy a főiskolai színvonalra emelt nevelőképzés népi demokráciánk fejlődésének szükségszerű követelménye, s a tanítóságon keresztül egész népünk érdeke is" – állította. (1948/24. 631. Vö.: Németh A. 2005. 358–361.)

²⁵⁷ Diplomatikus formában itt azt ajánlották a miniszter figyelmébe, hogy a nevelőképző főiskola oktatóival szemben joggal támasztható követelményeknek a tanítóképzős tanárok jelentős része is megfelelhetne, ha ehhez segítséget, lehetőséget kapna. Bizonyára nem véletlen, hogy a szakszervezeti előterjesztésben Mérei Ferenc által megfogalmazott külföldi tanulmányút ötlete is bekerült a memorandumba, jelezve: képesek és készek vagyunk a legkorszerűbb módszerek tanulmányozására, elsajátítására, adaptálására – ha támogatnak bennünket felhalmozott tudástőkénk fejlesztésében, ahelyett, hogy idegen területre helyezve, annak elfecsérlésére kerülne sor.

²⁵⁸ Az országos kérés mellett az egyes tantestületek külön úton is próbálkoztak. Pl.: a képzős tanárok kérésére, a kiskunfélegyházi MKP-szervezet kezdeményezésére a városi képviselő-testület 1948. január 9-i ülésén 376/ki. 1948/24/kgy. 1948. számú határozatával állást foglalt a tanítóképzés korszerűsítése, nevelőképző főiskolára helyezése mellett. Ugyanakkor egy ilyen intézmény felállításának helyszínéül Kiskunfélegyházát ajánlotta, "mert itt egy 75 év óta magas nívójú tanítóképző intézet működik, és épület s az anyagi szükséglet legnagyobb része biztosítva van". Egyben bizottságot állított fel "a Függetlenségi Frontba tömörült pártok és a szakszervezet" képviselőiből, a "kijárás érdekében". (BKMÖL Kf. XXII. 103. A. 376/1948.)

²⁵⁹ E kérésük korrekt és méltányos volt.

²⁶⁰ A memorandumot és a miniszter válaszát lásd: MOL P 2076. 13. d. 957/1948. (Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁶¹ Poór Sándor szóbeli közlése. Domokos Lajos igazgató úr memoárját lásd: Rozsondai Z. 2004. 291.

²⁶² "Két tanítóképző (egy fiú és egy leány) alakuljon egy új típusú középiskolává, amely a középiskolai rendszerbe beilleszkedik, de a tanterv törzsműveltségi részétől eltérő anyagban nem humanisztikus élő nyelvi vagy természettudományi anyagot ad, mint az új középiskola eddig felállított három típusa – hanem pedagógiai, szociológiai anyagot. E két középiskolának, amelyek a középiskolák általános rendszerébe beilleszkednének, főként az lenne a hivatásuk, hogy a pedagógiai főiskolák számára előkészítsenek. Fiúiskolában a Budapest XII. kerületet, leányiskolában a cinkotai képzőt javaslom erre" – írta Mérei Ferenc 1948. április 1-jén a tanítóképző intézetek megszüntetésére vonatkozó javaslatában. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁶³ Szakmai, pedagógiai boldogulásuk érdekében tanítóképző intézeti tanárok nem először kényszerültek hasonló kompromisszumra: ahogy az I. kötetben a nagykőrösi képzőről írt tanulmányunk 2.1.1. fejezetében erről szóltunk már, 1919 februárjában–márciusában hasonló döntésre kényszerültek elődeik (idősebb kollégáik). Nehéz elhatározásukkal sem akkor, sem három évtizeddel később nem voltak egyedül. Zibolen Endre "önvédelmi reflexének" működéséről, a Parasztpártba, majd az MDP-be lépéséről, szerepvállalásáról s az ennek révén folytathatóvá vált tudományos teljesítményéről lásd pl.: Horánszky N. 1999. 300–311.; Kelemen E. 2003. 29–39.; Golnhofer E. 2004. 146.

²⁶⁴ MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.; BFL XXXV-95-h-218. – Szorult helyzetükben mindazonáltal továbbra is igyekeztek megfelelni a már 1948 augusztusától sorozatosan megfogalmazódó elvárásoknak. Kivették részüket abból a mozgalomból is, melynek célját az államhatalom és a tanügyigazgatási szervek által támogatott kezdeményező baloldali szervezetek abban látták, hogy "a magyar demokrácia vívmányait a falu dolgozó népének felvilágosítása és kulturális felemelése útján megvédjük a nép felemelkedését gátló, reakciós mesterkedésekkel szemben. ... El kell érni, hogy a falvak dolgozó népének minden kulturális szükségletét a demokratikus szervezetek elégítsék ki, hogy a dolgozó parasztság szabadidejében a haladó szellemű, színvonalas kultúra termékeivel ismerkedjék meg." (BKMÖL XXVI. 65. 1. d. 112/1948.) – 1949. október 16-án a budai képzősök Szalkszentmártonban "szocialista kultúrelőadást" mutattak be "Szocialista álom" címmel. A helyi párt- és társadalmi szerveknek az időközben államtitkárrá lett Szávai Nándorhoz címzett köszönőlevele szerint "az előadás érdekessége volt, hogy a színfalakat vetítették, ami a szereplők megjelenésével és a fényerő emelésével elmosódott, valóban álomképeket nyújtott. A lírai hangulatú összekötőszöveg, a zene és a fényhatások nagyban hozzájárultak a teljes átéléshez. Az első kép a felszabadulást jelképezte, a második kép: a felszabadulás örömét játszották meg (sic!) a helybeli kis óvodások, a harmadik kép a magvetést és aratást mutatja be, amely a munkát dicsőíti, a negyedik kép a bő termés örömét népi táncokban fejezi ki, az ötödik kép a szocialista termelőmunkát mutatta a bányászok szereplésével.

Ezután következett az est legszebb része, a vörös fény hódító útja, mely jelenet a legnagyobb tetszést váltotta ki a nézőközönségből. Tapasztalatunk az volt, hogy a szocialista nevelést e kultúrműsorral a pedagógiai gimnázium növendékei teljes mértékben elérték" – írták, kérve: dicsérjék meg a műsor létrehozóit. Szávai államtitkár az igazgatóhoz intézett levelében "a szalkszentmártoni sikeres szereplés alkalmával elismerését fejezte ki", s hozzátette: "Szeretném, ha a jövőben minél többször hallatnának magukról." (MOL XIX-I-1-l – Szalkszentmárton – 1949. 4. d.) A Szakáts Ödön "sokoldalú testnevelőtanár" irányításával létrejött előadásról memoárjában egy akkori növendék – Peller József, az ELTE ny. egyetemi docense – megjegyezte: "tanárunk tornászok, népi táncosok, zenészek, rajzolók, világítási technikusok bevonásával az emberi élet nagy területeiről: munka, vidámság stb. látványos produkciót tanított be. A résztvevők ötleteiből összeállt "Szocialista álom" című változatos mű bemutatása után annak híre terjedt, s országszerte sikerrel szerepeltek vele. Egyik napon a Szabad Népben lesújtó kritika jelent meg a produkcióról, amelynek a lényege az volt, hogy ebben a szocializmus kigúnyolása folyik. A Diákszövetség vezetőit is keményen bírálták vakságuk miatt. Hatására az értékrend összeomlott, a jó és a rossz összemosódott, a kezdeményezés, az alkotás izgalma elszállt. A tevékenységet a bénultság váltotta fel". (2005. 14–15.)

²⁶⁵ Szabó Béla a Szávai államtitkárral még főigazgató korában kialakult személyes jó viszonyát kihasználva megkísérelte megakadályozni, hogy 60.000 forintot elvonjanak a XII. kerületi képző felújítására tervbe vett 200.000-ből. Az államtitkár felszólítására az illetékes főosztályvezető jelentette: "A díszterem helyreállítása, mint nem olyan sürgős beruházás, elmaradhatott. Ez 60.000 Ft lett volna. Ezt a pénzt a Huba utcai általános iskola és a pestszentlőrinci Apponyi utcai általános iskola fűtésének helyreállítására fordítottuk. A képző épülete – a díszterem kivételével – használható. Az igazgató ellenem irányuló burkolt gyanúsítása szemtelenség! Kérem... felelősségre vonni..." (MOL XIX-I-1-l-Szabó Béla-1948. 4. d.)

²⁶⁶ Az előkészületekről lásd: Faragó L. 1948/10. 208–209.

²⁶⁷ A tanítóképző osztály munkatársát, Szegi Ödönt, osztályvezetője, Rozsondai Zoltán tudta nélkül bízták meg bizalmasan a képzők államosításának előkészítésével. Lásd erről bővebben a róla szóló memoárban: Rozsondai Z. 2004. 282.

²⁶⁸ EOL PÉJ 1939–1952. és DEE TI STL 1941–48. 89. d.; GyMSM SL VIII. 62. a. 6. d. – A főiskola iránti igényükről akkor sem mondtak le, amikor világossá vált: egyházi fenntartású intézmény nem létesülhet Sopronban. 1949 februárjában valamennyi városi tanító(nő)képző szülői munkaközösségét mozgósították, aláírásokat gyűjtöttek a miniszterhez címzett levélre, melyben kérték: "a jövő iskolai évben megnyitandó tanítóképző főiskolák egyikét Sopronba helyezni szíveskedjék". Abban, hogy kérésük akkor nem talált meghallgatásra, a létrehozott nevelőképző főiskolák korlátozott száma mellett, talán az is szerepet játszott, hogy a soproni – katolikus – tanítónőképzősök 1948. június 7-én komoly részt vállaltak az államosítás elleni és Mindszentyvel szolidáris tüntetésben. (MOL XIX-I-1-l-Soproni Gimn. – 1949. 4. d.; Ribai M. E. 1997. 155–191.; Mészáros I. 2002/1. 34–37.)

²⁶⁹ Megnyílnak... 1947/17. 378.

²⁷⁰ Az OKT 1947. január 27-i javaslatában olvashatjuk: "A Tanács tisztában van azzal, hogy más elgondolások is lehetnek legalább ennyire eredményesek. Hogy maga előre nem határozott álláspont számára igyekezett az érdekelteket megnyerni (sic!), hanem inkább a közös megegyezés létrehozására törekedett, annak magyarázata az, hogy nem óhajtott olyan, egyébként esetleg kielégítő tervezetet Miniszter Úr elé terjeszteni, amelyet a nevelőknek kétségtelenül nagy többségét kitevő tanítóság eleve ellenszenvvel fogadott volna. A Tanács javaslatát ilyen értelemben tekinti eredménynek. – A javaslat megvalósíthatósága iránt a Tanács a tárgyalások folyamán több alkalommal kifejezte kétségét. Rámutatott arra, hogy nem tartja valószínűnek, hogy az érettségi után még hároméves követelmények mellett – ezt írja elő a javaslat – elégséges számú hallgató jelentkezzék a nevelői pályákra. Nem látja a Tanács biztosítottnak az anyagi megalapozást és a legnagyobb körültekintés mellett sem tudna javaslatot tenni az új akadémiák igazgatóinak és tanárainak személyére nézve. Mind a Miniszter Úr képviselői, mind a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének vezetői azonban eloszlatták ezeket az aggodalmakat és felmentették a Tanácsot az alól, hogy a problémát ilyen vonatkozásban is mérlegelje" – olvashatjuk a Kiss Árpád által fogalmazott, Sík Sándor alelnök által aláírt előterjesztésben. Egy év elteltével, az OKT teljes ülésén beszámolójában a 3 éves nevelőképző főiskola tantervével kapcsolatos komoly fenntartásait hangoztatta, s arra kérte a minisztert, hogy azok tantervét csak a "kísérleti idő" végéig hagyja jóvá. (MOL XIX-I-1-j-30743/1947. 18.d.; 80/1947. sz.; KÁGY A/1/3.; részlet: Dancsné szerk. 1979. 673–678. Beszámoló... 1948. 25–27. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁷¹ Az OKT 1948. február 5-i, teljes ülésén Kiss Árpád szóvá is tette: "Bár az OKT az elmúlt 2 év alatt behatóan foglalkozott a köznevelési reform következtében a nevelőképzés terén elkerülhetetlen változásokkal, a felkeresés és a rövid határidő mégis meglepetésszerűen érte a Tanácsot. Az a tény, hogy Miniszter Úr egyáltalán nem utal az OKT 80/1947. szám alatt január 27-én megküldött tervezetére, arra kényszerítette a Tanácsot, hogy megmaradjon a Miniszter Úr által vázolt keretek között és kizárólag a három év gazdaságos órabeosztását és tantervét beszélje meg szakbizottságaival." (Beszámoló... 1948. 25. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁷² A pedagógus pártcsoportok vezetőségének 1948. május 3-i ülésén foglalkoztak az OKT tevékenységével, s megállapították, hogy az "mai szervezetében és összetételében nem képes feladatát ellátni. Bizonytalan, harmadikutas politikát folytat; a köznevelési reform minden fontos kérdésében lehetővé teszi a habozást és taktikázást. A minisztériumi klikkek igen erősen befolyásolják munkáját." Majd az ülésen született döntésnek megfelelően született május 10-i s egy későbbi, az OKT átszervezését célzó – Mérei Ferenctől származó – feljegyzésekben olvashatjuk: "A szervezet jelentősége igen nagy, mert valamennyi tankönyv-, tantervkérdés hozzá tartozik. E szervezet hosszú időn át egyáltalán nem volt a mi kezünkben és így csak partizántevékenységet fejtettünk ki abban. Több kérdésben, így főként a pedagógiai főiskolák kialakításában kifejezetten a Tanács ellenállásába ütköztünk, és ez egy teljes évvel késleltette a főiskolák felállítását. Az elmúlt hat hónapban a helyzet sok szempontból megváltozott. A Tanácsba alacsony funkcióba bekerült Simonovits Anna nagy tekintélyre tett szert, és így ma a Tanács egész működését ellenőrzi. Ezzel egyidejűleg Gyalmos elvtárs a minisztériumban teljes egészében a kezébe vette a Tanács kontrollját, s ügykörét redukálta. A Tanács szervezetének és összetételének megváltoztatására azért van szükség, mert az elkövetkező reformok során a Tanács könnyen válhat, ha nem is az ellenállás, de legalábbis a habozás és a taktikázás magvává." Kiss Árpád pozíciójának gyengülésére utal az is, hogy miután hosszasan kifejtették a szükségesnek vélt szervezeti és személyi változtatásokat – köztük a tanítóképzőkkel foglalkozó előadó státusának megszüntetését –, megjegyezték: megvalósulásuk esetén 3 munkatárs, köztük "az ügyes, tehetséges, de politikai szempontból nem megbízható" Kiss Árpád jelenlegi beosztásában maradhat. (MOL XXVI-I-1-a, 1. d. és 5. d. 16. és 27. t.; PIL SZKL 44. f. 12. d. 133. dosszié Vö.: Knausz I. 1998. 112.; Bajomi I. 2006/3. 499–500. Kiemelés tőlem – D. P.) S valóban: az OKT megszűntekor Kiss Árpád és Faragó László az OKT funkciói egy részét átvevő ONI osztályvezetője lett, amiért az ÁVH-s anyagokban már akkoriban, nyilvánosan később, Méreit "burzsoá kispolgárok" átmentésével vádolták. (Magyar Közlöny, 1948/243. sz. 2321.; TH V-145288/9. 146. o.; Kiss Á. 1971. 182–184.; KÁGY C/1. és Litván Gy. 1996. 359–365., 1999/2. 60.; Faragó Kl. 1999. 295–299.)

²⁷³ Bár az OKT-t lényegében megszüntették, s Kiss Árpád az ONI osztályvezetőjeként alacsonyabb beosztásba került, a Köznevelést az év végéig szerkesztette. Maga sem sürgette az újabb pozícióvesztést, s a politikai folyamatok tényleges irányítói sem siettették, mert, ahogy Bóka László államtitkár az MDP Köznevelési Bizottsága számára készített előterjesztésében 1948. decemberében írta: "Megőriztük őt ebben az állásában mindmáig, részint azért, mert jól tudtunk vele együttműködni, részint azért, mert semmiképpen sem akartuk, hogy a lap Baróti szerkesztésébe kerüljön (ez volt ugyanis a miniszter szándéka)". Kiss Árpád – vélhetően az erről december 8-án tárgyaló Köznevelési Bizottság szándékát közvetítő főigazgatója, Mérei Ferenc "tanácsára" – 1948. december 1-jén adta be lemondását a miniszternek: "Egyrészt az OKT működésének szüneteltetése, másrészt új feladatköröm, amelynek jó betöltéséhez részproblémáknak pontos vizsgálatára és az eredmények jó értékelésére van szükség, igen nehézzé tenné a Köznevelés szerkesztői és kiadói munkájának további ellátását" – írta. (MOL P 2076. 21. d. 5552/1948., XXVI-I-1-b 4. d. 23. t.; PIL SZKL 44. f. 41. d. 369. dosszié.)

²⁷⁴ A kutatás engedélyezéséért, előzékeny támogatásáért köszönettel tartozom Kozma Tamás és Kiss Endre professzor uraknak s a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Tanszéke munkatársainak.

²⁷⁵ Vö.: Weber, M. 1996. 75–91.; Merton, K. R. 1968. 279–304.; Perrow, C. 1994. 55–58. és 133–150.

²⁷⁶ Ortutay Gyula 1948. április 9-én 4650/1948. számú rendeletével, "közoktatásügyünk és művelődéspolitikánk célkitűzéseinek, és ezáltal népünk művelődési színvonalának fokozatos emelése" érdekében, azonnali hatállyal életbe léptette a minisztérium új ügy- és személyzeti beosztását, melynek következtében a vezetők többsége kicserélődött. "12 főosztályvezető közül (egyelőre) 5 maradt meg beosztásában, 7 helyen új ember folytatta a munkát. Az ügyosztályvezetők közül 10 vezethette tovább az ügyosztályt, 14 helyre viszont új ügyosztályvezető került." (Welker O. 1945–84. 48. és 55.; T. Kiss T. 1993. 104–107., 2002. 154–155.) Elégedetten konstatálta ezt a Társadalmi Szemlében Lukács Sándor: "Kultuszkormányzatunk – lassabban ugyan, mint a legtöbb más kormányszervünk – szervesen beilleszkedett népi demokratikus életformánkba. A belső és külső tanügyigazgatás úgyszólván teljesen kicserélődött." (1948/4–5. 335.)

²⁷⁷ Novák Károllyal való jó viszonya ellenére sem valószínű, hogy parasztpártiként rendszeres információkkal rendelkezett volna a kommunista párt különböző szakmai fórumainak határozatairól, terveiről, s csak sejtése lehetett minisztere kettős pártkötődéséről. (Vö.: Kovács É. 2003/3–4. 272.) Márpedig az MKP Pedagógus Pártcsoportja vezetőségének 1948. április 26-i ülésén úgy határoztak, hogy a VKM-mel kapcsolatos kinevezéseknek "a nem kommunisták esetén is át kell menni a párt káderosztályán". (PIL SZKL 44. f. 12. d. 133. dosszié.) Június 17-én a KV Közigazgatási Osztálya már azt jelentette Farkas Mihálynak, hogy a tanítók és papok államosítással kapcsolatos magatartásáról gyűjtött "név szerinti adatokat továbbítottuk a párt értelmiségi osztályának további felhasználás végett". (MOL M-KS-276-65-339. 1–2., 13.) Mindazonáltal még 1948. november 15-én is arról referált az időközben felmentett Alexits György helyére került Szávai Nándor államtitkár Rákosinak, hogy "a most végrehajtott személyi változások ellenére, a minisztérium sem politikai, sem adminisztratív szempontból nem alkalmas a... vázolt feladatok végrehajtására." (MOL M-KS-276-65-341. 16–17.)

²⁷⁸ Rozsondai Z. 1948. 77–81. és 105–108. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)

²⁷⁹ Érvelése itt – korántsem véletlenül – a tanítóképző intézeti tanárok korábban idézett, 1948. eleji, miniszterhez intézett manifesztumával azonos.

²⁸⁰ Rozsondai Zoltán teljesen jogos, súlyos megállapításával szembehelyezkedett a tanítóság azon törekvésével, amely a népiskolai tanítói oklevél I–VIII. osztályra jogosító jellege folytán, külön továbbképzés nélkül alkalmasnak vélte önmagát az általános iskola valamennyi osztályában való tanításra. Ha ennek sikerült volna érvényt szerezniük, akkor eltűnhetett volna a nép- és az általános iskola közötti – éppen a szakrendszerű tanítás és a képzettebb tantestület folytán alapvető – különbség.

²⁸¹ Szabó Gyula egykori budai képzős növendék, később tanító- majd óvónőképző intézeti igazgató, még 1957 áprilisában is védelmére kelt a hagyományos ötéves képzésnek: "magam 1921-ben... iratkoztam be Budán. ... Ma már nem tudom megállapítani, hogy az, amit magam tapasztaltam, speciálisan budai jelenség volt-e, vagy az egész országban azonos volt-e a helyzet (úgy gondolom, igen), de amit mi akkor öt év alatt kaptunk, az – a latin nyelv nem tanulásától eltekintve – elérte, sőt sok vonatkozásban meghaladta a gimnázium nyújtotta műveltséget! Az bizonyos, hogy a pedagógia tárgyait legalábbis akadémiai szinten sajátítottuk el. Az ötéves tanítóképzés tehát nem a minőség szempontjából bizonyult elégtelennek, hanem egyfelől azért, mert struktúrájánál fogva nem tudott beilleszkedni a magyar közoktatásügy akkori rendszerébe, másfelől pedig azért, mert még az öt év sem volt elegendő a szükséges gyakorlat elsajátításához. ... Nem egészen a tartalommal volt itt a baj, hanem sokkal inkább az arra ütött pecséttel [a tanítóság társadalmi emancipációját akadályozó érettségi hiányával – D. P.]. De miért kell nekünk ezt a megbélyegző minősítést még ma is respektálnunk?" – kérdezte a Köznevelésben, a felsőfokú képzés kialakításának mikéntjéről szóló vitában, sokak álláspontját tükrözve Szabó Gyula. (1957/5. 113. Vö.: Frank A. 1926/5–6. 2.; M. Nádasi M. 1984/14. 8.; Bollókné P. I. 1988. 150– 168.; Fátrai K. 1996/1–2. 160–162.) Cikkére Bizó Gyula osztályvezető megbízásából választ szerveztek, melyhez vázlatot is mellékeltek: "a régi képzőről mondottak nagy része hatásvadászó demagógia. Persze ezt csak finoman lehet megmondani" – írták Porzsolt István igazgatónak (BGyTF I/1. 5.), aki a májusi számban vitatta Szabó Gyula álláspontját, utalva "az egyes tárgyak művelődési anyagának szintkülönbségeire, amely különösen matematikából, fizikából, magyar irodalomból, idegen nyelvből már az óraszámok tekintetében is szembeötlőnek mutatkozik". (1957/7. 155.) Az egy évtized múltán is virulens álláspontok jól érzékeltetik: Rozsondai Zoltán tárgyszerű álláspontjával 1947–1948-ban – ha nem is magányosan – két tűz közé kerülhetett, a középfokú ötéves képzést favorizáló tanítóképzős szakemberek és a felsőfokú képzés radikális bevezetésének elszánt hívei között.

²⁸² Rozsondai Zoltán tanári működése idején, 1932. december 10-én, a szarvasi tanítónőképző értekezletén Molnár Oszkár – a tanítóképzők főigazgatóságának képviseletében – kifejtette: "A tanítóképző még most is inkább elrontott középiskola, nem szakiskola. ... De ez a baj külföldön is fönnáll és a tanítóképzés természetéből fakad. Ugyanis... egyszerre kell megoldania az általános és a szakképzés feladatát. ... Ha együtt próbáljuk megoldani, mint most, a tanuló figyelme megoszlik a kettős cél között. De a tanárság is többet tehetne a szakiskola jelleg elmélyítése érdekében, mint jelenleg tesz. A háború előtt kezdett kialakulni a tanítóképző tanárság szakiskolai lelkisége. Mintatanításokat kellett tartani és sokat kellett gyakorlóiskolába járni. Igazi pedagógiai érzéket... csak az elemi iskolában lehet szerezni... Jelenleg a tanítóképző intézeti tanárok mintha visszavonultak volna a népiskolától. Különösen a fiatalok szeretik lenézni a gyakorlóiskolát, pedig nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is foglalkoznunk kell az elemi iskolai neveléssel. ... Intenzívebbé kell tennünk a gyakorlati képzést". (BéML VIII. 59. 7. k. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Váradi J. 1948/K/1. 212–213.; Deli I. 1996/1–2. 229–233.

²⁸³ Somos Lajos, az egri érseki tanítóképző igazgatója tantestületi értekezletükön keserűen jegyezte meg ennek kapcsán: "nem hiszek abban, hogy a líceumra épített 2 éves tanítóképző akadémia belátható időn belül megvalósuljon, ezért a líceum vizsga- és tanulmányi rendjének felfüggesztésére vonatkozó rendelkezést nem tekinthetjük olyannak, amely rendet és nyugalmat teremt. Most is keserű érzelmeket vált ki bennünk azoknak a szemrehányása, akik azzal a föltétellel adták líceumba a fiaikat, hogy 4 év alatt érettségit tehetnek, és nem kell tanítóképző akadémiát végezniük. ... Az bizonyos, hogy erőszakkal nem lehet tanítókat nevelni, és hivatást nem érző tanítókkal nem lehet nemzetet sem felemelni, sem megtartani." (HML VIII. 56/14. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁸⁴ A tanítóképzők növendékeinek összetételéről, ill. a végzett tanítók társadalmi helyzetéről, sajátosságairól érdemleges adatokat találhatunk pl.: Schvarcz Gy. 1866. XIII., 1867. 1–66.; A Vallás- és Közoktatásügyi, 1870–1883; Nagy L. 1893/1. 50–54.; Szuppán V. 1893/1. 16–36.; Sebestyén Gy. 1896. 94–105.; Adatok a felvételről 1897. 537–559., 633–647.; A közoktatásügy 1908. 54–56.; Bánóczi J. 1911/12. 424–430.; A Magyar 1913. 126–134.; A M. Kir. Kormány, 1914–1941.; Kőrösi H. – Szabó L. szerk. 1915. 314–325. és az egyes megyékre vonatkozó adatoknál 1911–1915.; Jelentés... 1928/29., 1932/33., 1933/34. megfelelő részei; Jelentések 1927/28., 1936/37., 1937/38., 1938/39., 1939/40., 1940/41., 1941/42., 1942/43. megfelelő részei; Asztalos J. 1929/11–12.; Bene L. – Berwaldszky K. szerk. 1930–31. 56–62.; Ujváry L. 1930/6. 86.; Becker V. 1932. 7.; Kiss J. 1929/3. 175-185.; 1929/4. 238-246., 1930/1. 30-38., 1930/4. 201-218.; 1932/3. 135–139.; Szakál J. 1934. 98–100. és 130–132.; Jancsó E. 1935. 14–42.; Juhász B. 1936. 3–12.; Chobodiczky A. 1938/2. 50–51.; Bene L. szerk. 1938–39. 156–209.; Koltai I. 1939. 148.; Somos L. 1939/1. 10.; Weisz-Vihar B. 1940/1. 3–5.; Bene L. 1941. 22–28.; Földes F. 1941. 116–132.; A Katolikus Tanügyi 1941–42. 85–86.; Mindszenty J. 1945–46. 140.; Tompa J.-né, 1949/1/a. 12–13., 1949/3. 57. és 60–61.; Felkai L. szerk. 1959. 70–73., 92–93., 144–147., 238–243.; Balogh S. – Szabolcs O. 1963. 156–160., 174–176., 206–208.; Nánási M. 1964. 165–167., 1974. 341–347.; Farkas D. 1969/1. 72–74.; Kelemen E. 1970. 49–53., 1982. 3–68.; 1985. 100–127., 1994/3–4. 697–698.; Lengváriné 1972. 51–55.; Kovács I. G. 1978. 444–445., 455–461.; Sárközi I. 1980. 164–170., 244–263.; Ködöböcz J. 1986. 148–150., 240–241. és 298–299.; Gábris J. 1988. 46–54., 1996. 111–112.; Fekete J. 1990. 97–98.; Krajcsovszki J. – Krajnyák N. 1990. 214–215. és 243–244.; Rácz Fodor S. 1990. 403–404.; Tóth L. 1990. 101–102. és 180–181.; Varga G. – Szekercés P. 1990. 101–105. és 130–132.; Panyik I. 1991. 65–66.; Pethő L. 1991. 51–91. és 130– 151.; Kéri K. 1995/5. 36–44.; Dráviczki S. 1995. 248–249., 2000. 7–10. számú mellékletek, 2002. 93–112.; Krajcsovszki J. 1997. 91.; Baska G. – Nagy M. – Szabolcs É. 2001. 11–129.; Kékes Szabó M. 2003/3. 17–24.; Kalmár E. 2004. 151–153. és 196–203.; Timár L. 2004. 69–70.; Horváth J. A. 2006. 623–630.; Watanabe A. 2006. 581–584.

²⁸⁵ A TITOE nevében Padányi-Frank Antal elnök 1938 májusában lelkesen fogadta az 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkek megszületését: "Örömmel állapítom meg, hogy ezekben a törvényekben – a líceum elnevezéstől eltekintve – minden benne van, amit kértünk, sőt vannak kérdések, amelyek kérésünknél is többet hoznak." Akkoriban így látta ezt az Evangélikus Népiskola felelős szerkesztője, a soproni evangélikus tanítóképző gyakorlóiskolájának vezetője, Somogyi Béla is: "a főiskolai tanítóképzés ügyében nem annyira a tanítóság, mint inkább a tanítóképző intézeti tanárok álláspontja érvényesült". (Padányi-Frank A. 1938/5. 135.; A főiskolai 1938. 42. vö.: Berkényi K. 1938/3–4. 3.) A líceumi oktatás-nevelés alapelveit tartalmazó "Útmutatások" megjelenésével azonban gyökeresen változott a helyzet. E dokumentum ugyanis az új intézménytípust nemcsak a gimnáziumtól, hanem a tanítóképzőtől is elhatárolta, leszögezve, hogy "a líceum egyetlen irányban sem szakosítja tanulmányi anyagát", s hogy "amikor általános ismereteket nyújt, tekintettel kell lennie a későbbi tanító érdekeire is, de nem kizárólag, ahogyan eddig a tanítóképző tette, hanem csak a művelt embert érdeklő mértékig". (1938/8. 358–359.) A TITOE 1938. decemberi taggyűlésének előadója, Somos Lajos, kollégái egyetértésétől kísérve, kifejtette: "Ha a líceumi nevelés és oktatás irányelveit megszabó Útmutatás szellemében kell kiépítenünk a líceumot, az nem lesz a tanítóképző előiskolája és alsó tagozata, mint ahogy eddig hittük, és ahogyan a törvényjavaslatban szerepelt, hanem minden irányban gyakorlatias középiskola... Ezzel a magyar tanítóképzés ideje a valóságban 2 évre csökken, amit nem tartunk elegendőnek. Így látva a líceum és a tanítóképzés viszonyát, a tanítóképző intézeti tanárság lelkiismereti kötelességének tartom, hogy komoly aggodalmainak illetékes helyen kifejezést adjon és hivatásának természetéből fakadó kötelességét teljesítve védelmére keljen tanítóképzésünk érdekeinek. ... [K]érjük, hogy 1. legyen a líceum a tanítóképző akadémia alsó tagozata; 2. érvényesüljön a líceumban a határozott irányú tanítói ránevelés szelleme; 3. gyakorlati jellegének biztosítására kapcsoltassék be a líceumi nevelésbe a gyakorlóiskola (vagy megfelelő elemi iskola); 4. a líceum módszeres célkitűzéseiben a gyakorlatiasság elve ne az elsőrendű értelmi nevelés hiányát, hanem az élet szempontjából való értékesítés többletét jelentse; 5. a különféle gyakorlati életpályákra való előkészítés csak másodrendű feladata legyen a líceumnak" – követelte Somos Lajos, s egyben aggodalmát fejezte ki a fiúlíceumok elsős növendékeivel kapcsolatban. (1939/1. 10–12. Lásd továbbá: Mesterházy J. 1939/5. 243–244. Vö.: Padányi-Frank A. 1936/1. 3.) Felvetéseikre az 1939. június 10-én kiadott líceumi "Tanterv és utasítások"-ban reflektáltak a VKM illetékesei. Kitartva eredeti álláspontjuk mellett, hangsúlyozták, hogy a líceum "nem egy élethivatásra, hanem élethivatások egész sorára készít elő". S bár megadták a gyermektanulmányozás, a hospitálás lehetőségét, nyomatékosan előírták: "a líceumnak... nemcsak a megszűkített értelemben vett tanítói munka érdekében kell tanulóiban a nevelői gondolatot ápolnia, hanem gondoskodnia kell arról is, hogy a nevelés szelleme áthassa a növendékei részéről majdan betöltött sokféle élethivatást is. ... Sohasem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a líceumot megalkotó törvény a nevelés kérdését ki akarta emelni abból a szorosan elhatárolt, túl szűkre méretezett körből, amelyben eddig a tanítóképző keretein belül élhetett... A líceum nem lehet csupán a tanítóképző akadémiának előiskolája, nem lehet kizárólagos feladata a felső tagozat munkájának megkönnyítése." (88–95. Lásd továbbá: Rendtartás... 1939. 1–2.; Érettségi... 1940. 7–8.; Garai J. 1940/6. 145–148.) Somos Lajos – az egri érseki líceum tanári értekezletén, 1939 őszén – már "megnyugvással" konstatálta, hogy a dokumentum készítőjét "emelkedett nemzeti és keresztény szellem hatotta át. Ennek a szellemnek tulajdonítható, hogy a tanítóképző intézeti tanárságnak az elmúlt iskolai év folyamán hangoztatott bíráló észrevételeit és jogos kívánságait messzemenően elismerte", s hogy akceptálta azt is, hogy "a lélektanilag megalapozott nevelési ismeretekre nemcsak a hivatásos pedagógusoknak van szükségük, hanem minden embernek". Somos Lajos fontosnak tartotta azt is, hogy a dokumentum megállapította: "a líceum sajátos rendeltetésének és célkitűzéseinek elemzésében kiindulásul és alapul csak az 1938. évi XIII. tc. és a hozzá fűzött indokolás szolgálhat". (HML VIII. 56/12.) Mindazonáltal a líceumi növendékek tanítói alkalmasság szempontjából való kiválasztására továbbra sem volt lehetőség (erre az akadémiai képzés előtt került volna sor), s minthogy 1941-től valamennyi líceumi tanulót a tanítóképző IV. és V. osztályába irányították, az 1942. március 16-i taggyűlésén Árpássy Gyula szomorúan konstatálta: "Ha végigtekintünk az elmúlt négy éven, megállapíthatjuk, hogy minden esztendőben gyengébb tanulóanyagot kaptunk. ... [A]mikor a líceum első osztálya megnyílt, a növendékek legnagyobb része tanító akart lenni, a második évben már a tanítói pályát választók száma csökkent, s évről évre mindig kevesebb lesz számuk. ... [A] növendékek nagy része azért jött líceumba, mert a középiskola latin, francia, olasz tárgyaival nem tudott megbirkózni, vagy azért, mert kényelmesebbnek, könnyebbnek vélte a líceumi érettségi megszerzését." Ennek orvoslására 1942 májusában a TITOE kérte a VKM-et, hogy a tanítóképző akadémia alsó tagozata az érettségivel záruló tanítóképző intézet legyen, s hogy "kegyeskedjék a népi származású tehetségek nagyobb részét – a gimnázium IV. osztályának elvégzése után – tanítói pályára irányítani". Hóman Bálint miniszteri székből való távozása után, 1942. szeptember 16-i emlékiratukban az egyesület vezetői markánsabban fogalmaztak: "Az 55.600/1941. sz. rendelettel a líceum zsákutcába került. Az abból kivezető út csak az lehet, hogy a négyosztályos líceum helyett négyéves tanítóképző intézet szerveztessék. Ezt... betetőzi a törvényileg helyesen szabályozott kétéves tanítóképző akadémia" – írták. Addig is, maguk láttak munkához: Somos Lajos az egri érseki képző értekezletén a líceumi tanulóknak az akadémiai képzést fenyegető érdektelenségét konstatálva, arra szólította fel kollégáit, hogy "tanítóképzésünk sorsát figyelemmel kísérve", a nemzetnevelés jövőjét biztosítandó, a "Rendtartásban biztosított lehetőségeken felül is a tanítói pályára neveljünk a líceumban". (HML VIII. 56/14.) A december 12-i TITOE-taggyűlésen országosan is kiadták a jelszót: "Merjünk a líceumban is tanítóképző intézeti tanárok lenni!" Tanai Antal e megfogalmazását Padányi-Frank Antal elnök nyomatékosította: "A líceumban is neveljünk tanítókat, s a líceum tanítási módszere olyan legyen, mint a tanítóképző módszere!" Ennek érdekében kötetet adtak ki: "Eszményi gyakorlatiasság a tanítóképzésben" címmel.(Hivatalos Közlöny, 49. évf. 12. sz. 358–361.; Kevesen 1939/45. 6.; M. J. VI. 3. 18., 40., 41., 55. 72/1942; Padányi-Frank A. szerk. 1943., Tanárhiány 1943/57. 2.; Árpássy Gy. 1943/17. 710–712. vö.: Groó V. 1897/13. Kiemelések végig tőlem – D. P.) Másra nem is nagyon volt lehetőségük, hiszen az 1943. július 5-én kiadott 9200/1943. számú VKM-rendelet – a líceum I–III. osztályaiban is bevezetve a heti egy órás gazdasági gyakorlatot – "további rendelkezésig" fenntartotta azok líceumi jellegét s a bírált 3+2 osztályos iskolaszerkezetet. (MRT 1943. III. k. 2941.)

²⁸⁶ Rozsondai Zoltán akkoriban talán már tudhatott arról, hogy módosítani készültek a 11.130/1945. ME számú kormányrendeletet a dolgozók iskoláiról, melynek megvalósítása során a 84.082/1946. III. számú rendeletben még az iskola azon típusát kívánták preferálni, amelynek végzett növendékei majd "a falu, a nép közé kerülnek vissza, tehát szükségesnek mutatkozik[ott] új óvónőképzők és tanítóképzők megszervezése a dolgozók számára". Az 1947–1948. évi felülvizsgálatokat követően azonban az MKP Köznevelési Bizottságában az ilyen tanítóképzőkről, a hallgatóság összetételéről súlyos megállapításokat tettek: "A tanítóképző intézetekben és líceumokban rendkívül sok a kispolgári és polgári elem. Ezért itt a hallgatóság egy részét más pályára kell irányítanunk. A tanulmányi színvonal elég jó, bár a gyakorlati képzés szinte megoldhatatlan feladat, mert a rendes korúakat esténként nem lehet iskolába rendelni, a dolgozók pedig nappal nem járhatnak hospitálni. Igen értékesek a népi kollégiumokkal kapcsolatos tanítóképzőink. A tanítóképző iskolatípusa a nevelőképzés reformja miatt megszűnőben van. Őszre az osztályok száma 60%-kal csökken." Mivel ezen 53 intézményből 24 felekezeti volt, s az 1333 hallgatóból 631 egyházi képzőbe járt, megállapították, hogy "az egyház különösen a tanítóképzők és a paraszt dolgozó gimnáziumok vonalán hódított erősen teret, ami annál veszélyesebb, mert így alkalma van e dolgozók iskoláit végzett (és ezáltal a demokráciában némi előnnyel rendelkező), tanítói okleveles reakciós kispolgári elemeket becsempészni a közoktatásba. ... A... dolgozók polgári és tanítóképző létesítése is elhibázott lépésnek minősíthető, mert ezek az iskolák csupán demokratikus frazeológiával létrehozott intézmények, a valóságban azonban a szegényparasztság és a munkásság számára alig jelentenek valamit." Megoldásként a megmaradó iskolákban a jelentkezőktől a szakszervezet támogatását kérték a felvételhez. (Szabó J. 1982. 296.; PIL SZKL 44. f. 46. d. 270. dosszié, 1948–49., 47. d. 371. dosszié, 1948–49.; MOL XXVI-I-1-b-szu/1947. 1. d. és P 2076. 14. d. 1212/1948. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Nánási M. 1974. 344–346.; Kiss M. 1975. 66–67.; Rácz Fodor S. 1990. 440–446., 451.; Tóth L. 1990/2. 259. és Arató F. 1972. 34.) Valójában más megoldás született: Alexits György államtitkár 1948. június 7-i rendeletével, a 160.950/1948. V. 2. számú – a tanítóképzés fokozatos felszámolását előíró – rendeletének érvelését ismételve (tanítófelesleg, általános iskola egységének biztosítása a nevelőképző főiskolán), elrendelte, hogy szeptembertől a dolgozók tanítóképzői nem vehetnek fel újabb elsőéveseket. (EOL MEE TBI 30. cs.) A 90%-ban fizikai munkás – részben népi kollégista – tanulókat oktató Nyíregyházi Dolgozók Tanítóképzőjének igazgatója, Porzsolt István, erre óvónőképzős osztály megnyitására kért és kapott engedélyt, mely engedély fenntartotta a március 3-án érkezett minisztériumi utasításban foglaltakat: "a dolgozók tanítóképzője és óvónőképzője tanulói csak azok lehetnek, akik valóban önhibájukon kívül nem részesültek eddig tehetségüknek, képességüknek és hivatástudatuknak megfelelő iskolai képzésben, akik valóban dolgozók, s akik politikai tekintetben a népi demokrácia szempontjából megbízhatóak". (Idézi: Szabó J. 1982. 301. Vö.: Porzsolt I. 1972. 47.)

A dolgozók tanítóképzőjének hivatalos megítélése tehát ellentmondásos volt. Idézzük röviden a nagykőrösi intézet két tanárának véleményét a történtekről: "Ne felejtsük el, hogy az az idő is nevelt, a »fényes szellők« kora. A »... holnapra megforgatjuk az egész világot« hite és akarata élt a tanítványokban. A nagy tettek ideje volt az, szégyen lett volna nem helytállniuk. De maga az iskola is formálta őket. A kifosztott, ütött-kopott falak közt újraéledt az évszázados intézmény, de különben is, minden tanítóképző sajátos légköre, hagyománya, a genius loci. Egy tanítványunk úgy fogalmazta meg ezt, hogy »én nem tudom, miért és hogyan, de itt a kilincstől, a sötét szűk folyosóktól, ócska faragott padoktól kezdve a pedelluson át az igazgatóig minden és mindenki nevelt bennünket«". Egy másik kőrösi tanár így emlékezett: "A rendes korúaknál jóval érettebbek, komolyabbak voltak. Érdeklődésük őszinte volt, a tanítási órák hangulata közvetlen. Igyekezetük szinte megható volt... Minden követelménynek igyekeztek megfelelni. Itt a nagy különbség a mai dolgozók iskoláival szemben." (Idézi: Nánási M. 1974. 354. Kiemelések végig tőlem – D. P)

²⁸⁷ Ebből a társadalmi helyzetből, útból sajátos ethosz – és a szociális pedagógia iránti fogékonyság (vö. pl.: Molnár O. 1913.) – adódott, melyet a TITOE 1942. december 14-i taggyűlésén Padányi-Frank Antal elnök a következőképpen fejezett ki: "Bennünket mindig ez a kérdés érdekel, hogy mit lehet tenni a népért? Ez az előadás [gyakorlatiasság a természettan tanításában témáról – D. P.] is falu-, nép- és földszagú volt, köszönet érte Csada Imrének!" (M. J. VI. 3. 72/1942.) E szemlélet hatotta át a falukutatásra való felkészítést is. (Lásd, pl. Barabás E. 1935. 38–41.; Rozsondai K. 1936/6. 205–206.)

²⁸⁸ Az Apponyi kollégisták 63%-a csak magyarul beszélt. (Tóth G. 1996. 154.) Korábban, 1907/1908-ban ez korántsem így volt: a magyar anyanyelvű elemi iskolai tanító(nő)képző intézeti tanároknak csak 23%-a nem beszélt más nyelven, a nem magyar anyanyelvűeknek pedig csak 1,7%-a. (A Magyar 1913. 125.)

²⁸⁹ 1943. június 18-án a TITOE vezetői memorandummal fordultak a VKM-hez, melyben leszögezték: "A tanítóképző intézeti tanárok zömét... a szelekciós rendszer alapján a legkiválóbb polgári iskolai tanárokból képezik a szegedi egyetemmel kapcsolatos két évfolyamos Apponyi Kollégium kebelében. ... Hogy tehát tanítóképző intézeti tanári oklevelet kapjon, el kellett végeznie a közép- vagy középfokú iskola alsó tagozatát, amely 4 év [túlnyomó többségük polgári iskolát végzett – D. P.], azután végzi a tanítóképzőt, melynek ideje 5 év. Utána a polgári iskolai tanárképző ideje 4 év és végül az Apponyi Kollégiumé 2 év, összesen tehát 15 év. ... A középiskolai tanárképzés ideje... csak 13 esztendő, szemben a mi képzésünk 15 évével" – írták, a középiskolai tanárokéval azonos előmenetelt, és az Apponyi Kollégium Budapestre helyezését szorgalmazva. (M. J. VI. 3. 32/1943. Vö.: MOL K 502-1926-VI. 17-402.; Nagy L 1897/8. 481–482., 1903/1. 8–10.; A tanítóképző-intézeti tanárok 1899/9. 141.; Kovács J. 1913. 3–7.; Becker V. 1940/I. 3–15.; Egyesületünk 1943/2. 52.; Mesterházy J. 1943/9. 225–232., 1944/2. 33–39.; Molnár O. 1943/1. 3.; 1944/1. 1.–2.; Egyesületünk 1943/2. 52.; Dráviczki S. 2000. 13. sz. Melléklet.)

²⁹⁰ Gyakran az ilyen nehézségeket leküzdő, végzett tanítóképző intézeti tanárok is hátrányos megkülönböztetéssel találkoztak. Erre emlékezett Nánási Miklós, a miskolci és a nagykőrösi képző volt igazgatója: "Ezt a hierarchikus skálát még előttem is pengette ifjú tanárkorom legtekintélyesebb egyházi tanügyi funerátora. Nemcsak a prepa, hanem a prepatanár is alacsonyabb rendűnek minősült, még a mi időnkben is. Persze ez a helyi felfogás az országos közgondolkodás függvénye volt csupán, amely egyaránt »osztályiskolának« minősítette a gimnáziumot és a képzőt is. Ahogy az előbbi jellemzően »úri iskola« volt, amely tekintetes címet, karpaszományt s belépőt adott az »úri középosztály« áhított szentélyébe, annyira sajátosan »proletár intézmény« volt a preparandia." (1964. 165. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: Nánási M. 1974. 340–346.)

²⁹¹ Itt az igazolási eljárások eredményeire utal Rozsondai Zoltán.

²⁹² Amikor erre, s a háborús körülményekre tekintettel az Apponyi Kollégium tanulmányi idejét egy évre szállították le, sőt néhány hónapos tanfolyamok terve is felmerült, a TITOE vezetői kérték a VKM-et: "kegyeskedjék a háború befejezése után a kétéves kiképzést rögtöni hatállyal visszaállítani" s a néhány hónapos tervet elutasítani. "A tanítóképző intézeti tanárok egy ilyen terv magvalósításában a tanárság és egyúttal a tanítóképzés szellemi színvonalának leszállítását látnák" – írták 1944. május 30-án. (M. J. VI. 3. 16/1944. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁹³ Padányi-Frank Antal, a TITOE elnöke és Mesterházy Jenő főtitkár 1942. december 2-án bizalmas levéllel fordult a képzők igazgatóihoz, az egyesület nevében arra kérve minden egyes kartársukat, hogy "csak végszükség esetén kérje felsőbb hatóságaitól új tanár alkalmazását. Az új tanár alkalmazása most általában gimnáziumi tanár megbízatását jelenti... Két okból kérjük ezt... 1. Hogy azok, akik most az Apponyi Kollégiumot végzik, oklevelük megszerzése után kaphassanak a tanítóképző intézeteknél állást. 2. A tanítóképző intézetek sajátos nevelői szellemének megóvása és fejlesztése szempontjából kívánatos, hogy státusunkba minél kevesebb gimnáziumi tanár kerüljön" – írták. (M. J. VI. 3. 66/1942. Kiemelés tőlem – D. P.)

²⁹⁴ A korábbi állami szerepvállalás és a földreform következtében az egyházi tanítóképzős tanárok fizetésének zömét is az állam állta államsegély formájában. A VKM 5400/1946. és 116.600/1946. V. üo. számú rendeleteivel szabályozta a nem állami tanszemélyzet tagjai illetményeinek utalványozását. Utóbbiban 1946. október 21-én Keresztury Dezső miniszter közölte: "A tanítóképző intézeteknél minden tanítóképzői osztály után két, a gyakorló általános iskola alsó négy osztálya után két, felső négy osztálya után osztályonként két-két államsegélyes állást kívánok a lehetőségekhez képest fokozatosan rendszeresíteni. ... Az államsegélyes állások új megállapításával kapcsolatban a nem állami iskolánál működő valamennyi állami tanárt ki fogom vonni. Természetesen nincs akadálya annak, hogy a helyben működő vagy más állami tanárok választassanak meg az üres államsegélyes helyekre. Az átvételnek azonban a folyó iskolai év végéig meg kell történnie." (VeML VIII. 74. 68/1946-47. Vö.: Molnár O. 1943/1. 1.; Nagydiósi G. 1944/15. 571.)

²⁹⁵ Az 1946/47. tanévben a tanító(nő)képzőknek és líceumoknak 12.156 tanulója és 678 tanára volt. (Magyar Statisztikai Zsebkönyv 1947. 189–190.)

²⁹⁶ Rozsondai Z. 1948. 105–108. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)

²⁹⁷ "Minden meglévő nép- és általános iskolának teljesen osztott alsó tagozatú iskolává való kiépülése esetén a tanítói szükséglet, tehát az ideális maximális szükséglet 29.528 fő lenne. Jelenleg 27.023 működő tanítónk van, s mintegy 3700 okleveles tanító kéri állami kinevezését, tehát osztálytanítóink száma máris túlhaladja azt a maximális szükségletet, amelyet összes nép- és általános iskoláink alsó tagozatainak teljesen osztottá való kiépítése kívánna meg. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy rendes tanítóképző intézeteink évente átlag 1800, a dolgozók tanítóképző intézetei pedig átlag 250 tanítót bocsátanak ki, még akkor is erős osztálytanítói túltermelésről kell beszélnünk, ha a nyugdíjazás és halálozás folytán bekövetkező 4-5%-nyi fogyást, évente 12001400 tanítónak a szolgálatból való kiválását is figyelembe vesszük" – szögezte le Rozsondai Zoltán. (1948. 105–106.)

²⁹⁸ A képzés minősége szempontjából vitathatatlan érvelés gyenge pontja, hogy – érthetően – nem számolhatott kellően az akkor még kevésbé súlyosnak érzékelt, ám egy éven belül égetővé váló pedagógushiánnyal. Utóbbi esetben ugyanis, a szaktanítói tanfolyam hallgatói nem nélkülözhetők az általános iskolákból tanulmányaik éveire. 1956. május 21-én a minisztérium akkori vezetői éppen ezzel magyarázták "a pedagógusképzés színvonalát illető kényszerű engedményeiket". (Erdey-Grúz Tibor miniszter 1956. május 21-i előterjesztésében. MOL XIX-I-2-m-152/1956. 25. d. és M-KS-276-91/33. ő. e.)

²⁹⁹ Tesléry Károly 1946 nyarán – a VKM népiskolai/általános iskolai ügyosztályán feldolgozott országos felmérés alapján úgy vélte, hogy akkor az országban csak a népiskolák elkerülhetetlen fejlesztéséhez az alkalmazásban álló 22.560 tanító mellett további 5549 tanítóra van szükség, s ennek még kb. kétszeresére az általános iskolák megteremtéséhez, vagyis összesen kb. 15.000 pedagógusra. (1946/12. 2–3.)

³⁰⁰ Akkoriban a budapesti pedagógiai főiskola első évfolyamán 82 hallgató tanult, a szegedi főiskolán pedig ennél is kevesebb. A létszám jelentős emeléséhez további anyagi eszközökre s a féllegális szervezés nyilvánossá tételére, a főiskola jellegének, céljának megismertetésére, megfelelő propagandára volt szükség, ami csak 1948 áprilisától–májusától vált lehetségessé: az egyházakkal az iskolák feletti befolyás megszerzéséért vívott harc nyílttá válásával. (Faragó L. 1948/10. 209.; Szabolcsi M. 1948/10. 211–212.)

³⁰¹ "Felvetődik még a kérdés: milyen lesz az átalakulás üteme, az intézetek fokozatos megszűnése. Ezt a kérdést a pedagógiai főiskolák kifejlődésének üteme határozza meg. Ez pedig az ország pénzügyi lehetőségeinek s az intézetek benépesítésének a függvénye. A benépesítés is lényegében pénzkérdés. Egy intézmény benépesülése két módon történhetik: mesterségesen és természetesen. A mesterséges benépesítés eszközei: az ingyenes tanulás biztosítása, a tanulásra való berendelés, a jövő munkahely kötelező biztosítása. Mondanunk sem kell, hogy ennél sokkal értékesebb a természetes benépesülés. Ennek alapja a főiskola természetes vonzó hatása s az általános iskolai nevelő életkörülményeinek a mainál jóval kedvezőbb, a más főiskolai képesítésűek életkörülményeivel egyenlő mértékű biztosítása. A legfőbb kérdés tehát pénzkérdés" – írta Rozsondai Zoltán, nem hagyva kétséget az iránt, hogy a háború következményeivel és a békeszerződésben előírt kötelezettségekkel birkózó Magyarországon ez könnyen az egységes általános iskolai nevelőképzés bevezetése Achilles-sarkának bizonyulhat. (107. Kiemelés tőlem – D. P.) – Átmeneteket kereső álláspontja a lengyelországi megoldással mutatott rokonságot, amennyiben ott e pedagógiai főiskolák felállítása mellett – tekintettel a nevelőhiányra – "a pedagógiai líceumokat ideiglenesen kénytelenek voltak még nyitva tartani". (Vajda Gy. M. 1948/16. 388.)

³⁰² Az alábbiakból kiderül, hogy ennek éppen az ellenkezője történt (habár "a kultúra rombolásának útja" ezúttal is "csupa jó szándékkal volt kikövezve" (Prohászka L. 1946. 18.):

–  az egyházakkal folytatott iskolapolitikai küzdelem áldatlan következményeként a tanítóképző intézeti tanárság jelentős része (a szerzetes tanárok) elvesztek a pedagógusképzés számára, s a megmaradók egy része is – az egyre rigidebbé váló világnézeti-politikai követelmények érvényesítése során – elkerült a tanítóképzés területéről;

–  az intézménytípus meggondolatlan átalakítások sorozatán esett át,

–  képzési ideje – egy évtizedre – az 1923 előtti szintre csökkent,

–  s mindennek következményeképpen a növendékek is megszenvedték a folyamatos átszervezés következményeit.

Az utóbbira egyetlen példát idézünk, az óvónő N. E.-nek 1957. január 18-i, a Népszabadsághoz írt leveléből: "Amikor én az iskolát végeztem, 1947–1951-ben, állandóan változott az iskolatípus. Kezdtem felekezeti iskolában (lévén a tanítóképző egyházi iskola) mint líceumban. ... A második osztály már államosított iskola volt, de nem ez volt a baj, hanem a következő: igazgatónk az év elején, egy napon kijelentette, hogy az óvónőképző nálunk is megnyílik, mert nagy szükség van óvónőkre. Aki jelentkezik, déli 12 óráig szólhat. Hozzátette, hogy az óvónőképző 4 osztályú lesz, érettségivel egyenlő értékű, a tanítóképző pedig 7 éves főiskolai jellegű. Ezek után kellett eldönteni sorsunkat. Nekem nem a tanulási idő számított, mert jó tanuló voltam, szerettem is tanulni, s gyermekkorom óta a tanítói hivatásra készültem, de arra kellett gondolni, hogy özvegy édesanyám van, s a legnagyobb áldozatok árán tud csak taníttatni 4 évig is. Ez... vezérelt, amikor jelentkeztem az óvónőképzőbe. (Legyen átkozott az a perc.) Így azután különbözeti vizsgát tettünk 16-an, s a II. osztályt már velük együtt óvónőképzőben végeztem. A III. osztály pedagógiai gimnázium néven készített minket hivatásunkra. Míg a IV. osztály ismét óvónőképzővé lett. Mire III. osztályba jártunk, megtudtuk, hogy a tanítóképző is csak 4 éves, az 5. az már gyakorlóév. Jelentkeztem átlépésre, de igazgatóm jóvoltából (legyen áldott az ő neve) ez nem történhetett meg. Visszaút nem volt. Mikor pedig mi a IV. osztályban képesítőztünk, az alattunk lévő III. osztály is képesítő vizsgát tett, ugyanis akkorra az óvónőképző már 3 éves lett. ... S mi lett ennek a következménye? Csak a magam életéről szólhatok, de bizonyára nem csak az én sorsom. Életemet elhibáztam. Hivatástudat nélkül elkeseredve, mintegy rabságra ítélve végeztem munkámat. ... El kellett helyezkednem, mert kenyérre szükségem volt. ... Elmondani sok lenne... mennyit szenvedtem én amiatt, hogy óvónő lettem. Pedig tudásom annyi, mint egy tanítóé, s az iskolás gyermekekkel boldog örömmel foglalkozom. Elkeserítő arra gondolni, hogy számomra már semmi kiút nincs, s mint óvónőnek kell meghalnom egyszer? Megpróbálkoztam az elmúlt évben is kérvényezni, hogy tanítóképzőbe iratkozhassak, de visszautasítottak azzal, hogy elmúltam már 20 éves és nem vagyok hajadon, így nincs rá lehetőség. ... [K]érem, juttassák el levelemet olyan illetékes személyhez, akin múlik, hogy milyen lesz a jövőbeni tanítóképző... vegyék figyelembe a hivatást, ne kényszerítsenek senkit sem akarata ellenére más pályára, s adjanak lehetőséget az elhibázott életűeknek arra, hogy, ha lehet, helyrehozhassák még az életpálya-választást. Gondolok olyanokra is, akik pl. tanítóképzőbe akartak iratkozni, de származás miatt – kisiparos – csak óvónőképzőbe vettek fel. ..." (MOL XIX-I-2-f 847-8531-N6/1957. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁰³ Az idézett levél a Rozsondai család birtokában van. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) A Horthy-korszak nevelésügyéről alkotott véleményének summázatát lásd.: Kemény G. 1945/c. 35–50.; 1986. 270–289.

³⁰⁴ MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁰⁵ PIL SZKL 44. f. 41. d. 369. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Mérei Ferenc 1948. április 13-án röviden véleményezte Alexits anyagát, s ebben újra felvetette: "Egy kérdés hiányzik: mi történjék a tanítóképző intézeti tanárokkal?" (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t.)

³⁰⁶ Nem számoltak az általános iskola felső tagozatának "elszívó hatásával", ezért az oktatáspolitika irányítói rövidesen a tanítóhiány jelenségével szembesültek, olyannyira, hogy 1951 szeptemberében már képesítés nélküli (líceumi érettségivel rendelkező) tanítók alkalmazását is megengedték – a tanítói képesítés megszerzését előírva számukra. (MOL XIX-I-1-g-1250-K-10/1951. 350. d.) Egy évized múltán ugyanis már kétszer annyi pedagógus tanított az általános iskolákban 200.000-rel több tanulót, mint 1938-ban, a megfelelő osztályokban. (MOL M-KS-28833/1958/4. 186.)

³⁰⁷ A javaslatból csak a mondandónk szempontjából érdekes részleteket idézzük: "A Budapest XII. ker. átalakul fiúgimnáziummá, amelyben a klasszikus és természettudományi tagozatok mellé kísérletileg bevezetjük harmadik tagozatként a szociológiai, pedagógiai és pszichológiai tárgyakat tanító tagozatot.

A cinkotai tanítóképző átalakul leánygimnáziummá ugyanolyan kísérleti tagozattal, mint a XII. kerületi...

A pápai tanítóképző átalakul pedagógiai főiskolává. Tanári kara azonban nem megy át automatikusan főiskolai tanárnak, hanem egyéb helyen nyer megfelelő beosztást." (PIL SZKL 44. f. 41. d. 369. dosszié; MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁰⁸ Mindebből a kérdés tudatos "lebegtetése" következett volna, ám egyes tankerületi tisztviselők, pl. a miskolci tankerület főigazgató-helyettese, az egri érseki tanítóképzőben tett 1948. januári látogatása záró értekezletén, 27-én egyértelműen fogalmazott: "Az iskolareform magával hozza nevelőképzésünk reformját is, a tanítóképző intézetek mai formájukban megszűnnek. Másfajta iskolává való átalakításuk szükséges. Ma nem ismerjük pontosan az új középiskola tervezetét, az új feladatokat ismerjük, s erre minden nevelőnek készülnie kell. A készülés első feltétele, hogy a nevelő a szó helyes értelmében valóban haladó szellemű legyen" – fogalmazott Zatskó Gyula. (HML VIII. 56/23. 1948. január 27-i tanári értekezlet jegyzőkönyve.)

³⁰⁹ Vö.: Bollókné P. I. 1996/1–2. 61–64.

³¹⁰ Kovács Péternek, a pedagógus-szakszervezet szervezőtitkárának egy 1948. július 9-i írása is ilyen szemléletet tükrözött: "Sajnos pedagógusaink egy része még ma sem tud beilleszkedni a népi demokrácia célkitűzéseibe... idegenkedik a mai szellem átvételétől, [holott] a régi rendszerben alig-alig jelentkezett ideológiai ellenkezés a pedagógusok részéről!... Zokszó, bírálat, sőt gyakran gondolkodás nélkül – itt-ott – meggyőződésük ellenére végrehajtották azokat, mert erre neveltek az akkori tanítóképzők, melyekben, hasonlóan a többi iskolához, a német drill-szerű fegyelmezés és a külső tekintély elvén felépülő nevelés folyt... tervszerűen szolgalelkűségre neveltek. Az új rendszerű nevelőképzéssel, tovább- és átképzéssel a múlt rendszernek ezeket a maradványait rövidesen felszámolja a demokrácia. ... Most, hogy az iskolák irányítása, szellemi vezetése és a tankönyv – ezek fontos és döntő nevelési tényezők – a demokrácia kezébe kerültek, semmi akadálya demokratikus nevelési rendszerünk kibontakozásának" – írta, az új szituáció adta lehetőségeket némiképp túlértékelve, s változatlanul a pedagógusok alkalmazkodó képességére apellálva a szakszervezeti vezető. (PIL SZKL 44. f. 17. d 160. dosszié; Kovács P. 1948/15–16. 14–15. Kiemelés tőlem – D. P. vö.: Az az "átképző tanfolyam" 1920/5. 1–2.) A Köznevelési Bizottságnak az 1948. július 15. és október 31. közötti időszakra szóló munkatervében is első helyen szerepelt "az iskolák államosításával elért döntő győzelmünk kihasználása a pedagógusok végleges megnyerésére, közoktatásunk demokratizálására, iskoláink tanulmányi színvonalának emelésére". (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 24. t.)

³¹¹ Vö.: Pataki F. 1974. 9–16., 2003. 117–129., 2005. 173–180.; Hunyady Gy. 1999/1. 69–70., valamint Imre S. 1936. 27–45.

³¹² Mérei Ferencnek egy 1948. eleji vezetőségi ülésen készült jegyzetében olvasható e megfogalmazás. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. Kiemelés tőlem – D. P.)

³¹³ A tradíciókkal való szakítás plasztikus példájaként, "a polgári hagyományokkal való leszámolás" sztálini elvéből kiindulva bírálta "a nevelésügyi hagyományok rabszolgáit": Faragó Lászlót és Kiss Árpádot "A nevelés szocialista fogalma" című cikkében Tettemanti Béla. (1949/19. 533–534.)

³¹⁴ Amikor az államosítást követően kiderült, hogy a fakultatív hitoktatásra a pedagógiai gimnáziummá átalakított tanítóképzőkben a középiskolák közül a legnagyobb arányban jelentkeztek (76,2%), s hogy kevéssé hajlandók a "lemorzsolódásra" is, a VKM Kollégiumának balatonkenesei értekezletén, 1950 januárjában Mérei Ferenc radikális intézkedést javasolt: "a pedagógiai gimnáziumok kérdéséhez... ott a [hittan] lemorzsolódás 10%. Mindnyájan tudjuk, hogy itt leglényegesebb a kérdés. ... [B]orzalmas dolog, hogy klerikális tanítókat képeznek és jövőre, két év múlva klerikális tanítók mennek ki. Azt javaslom, hogy ebben a kérdésben azonnal hozzunk határozatot. Úgy hiszem ugyanis, hogy ez nem választható el attól, hogy a volt egyházi iskolákról van szó. A nevelői kar figyelemreméltó része az egyház alatt is tanított. ... Úgy gondolom, hogy 4-500 olyan személy van, akinek a szerepe ebből a szempontból jelentős. Véleményem szerint a VKM személyzeti osztályának ezt a kérdést külön meg kellene vizsgálnia, személy szerint végignézve őket. ... Azután a szükségletekhez képest... átcsoportosítást, áthelyezést kell végrehajtani. ... [A] pedagógiai gimnáziumok esetében nem várhatjuk meg a szívós és lassú munka eredményét. ... [J]avaslom, hogy ezen a ponton a radikálisabb beavatkozás útját keressük. ... Azokat tehát, akiknél a klerikális kötöttség nem olyan természetű, hogy ki kellene őket zárni a tanári pályáról, de olyan természetű, hogy a pedagógiai gimnáziumokban kártékony, át kellene helyezni más gimnáziumokba. A kártékonyság küszöbe a pedagógiai gimnáziumokban alacsonyabban van, mint a többi középiskolában. Ezért javaslom, hogy... itt radikális intézkedések történjenek." (MOL XIX-I-1-r 2. d. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: MOL M-KS-276-89-285. 61.) – Méreit már félreállították, amikor az intézetekké nyilvánított tanítóképzőkben a VKM 1240-V-3/1950. IV. sz. rendeletével 1950 szeptemberében megszüntették a hitoktatást és megszigorították a tanítóképzőkbe jelentkezők felvételét. A munkás-paraszt származásúak közül elsősorban az "ateista, antiklerikális szülők gyermekeit" szándékoztak felvenni, különösen, "ha maguk is ilyen beállítottságúak voltak". (MOL M-KS-276-89-285. 61. valamint XIX-I-1-g1280-K-91-/1-10/-1950. 313. d.; Köpeczi Bócz E. 2004. 38–39.)

³¹⁵ A Pedagógiai Főiskola feladata és szervezete. 1948. 149. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³¹⁶ A pápai Ranolder Intézetbe 1944–1948 között járt R. J.-né (Sárközi Diánának 2006-ban adott interjújában) úgy emlékezett, hogy a képzőben "keresztény jobboldali értékeket" kaptak.

³¹⁷ Vö.: Fodor G. 1988.

³¹⁸ Előterjesztés az általános iskolai nevelőképzés (pedagógiai főiskolák) jelenlegi helyzetének és fejlesztési terveinek tárgyában. PIL SZKL 44. f. 41. d. 368. dosszié, MOL XXVI-I-1-a 9. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) Mérei pozíciójának értelmezéséhez lásd: Mérei F. 1949. 189–191., 1975. 107–111., 1977. 635–643.; G. Donáth B. 1989. 70–72.; Köte S. 1989. 81–84.; Litván Gy. 1989. 115–115.; Erős F. 1995. 123–126.; Pléh Cs. – Bodor P. – Lányi G. 1998. 303–304. és 308–309.; Lányi G. 2001. 54.; Tamás P. 2001. 293–295. Vö.: Standeisky É. 1999/1. 106–114.

Amit az MKP prominenseinek a tradícióhoz való viszonyáról írtunk, teljesen konkrétan, a tanítóképzésre vonatkozóan értendő, hiszen az értelmiségi politika általános kérdéseiről szóló dokumentumaikban a radikális fordulat mellett elméletileg gyakran hangoztatták – az újraértékelt hagyományok megőrzésének jelentőségét. (Lásd pl. Mérei anyagaiban: MOL XXVI-I-1-a 5. 27. t.)

³¹⁹ Az 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkeket s a végrehajtásukat átmenetileg felfüggesztő 55.600/1941. számú VKM-rendeletet "felülíró" miniszteri utasítás – a pedagógiai főiskolák helyzetének jogi rendezetlensége folytán – "nem jelent meg sem a Magyar Közlönyben, sem a Köznevelésben. [Ezért] a kultuszminisztérium ügyviteli intézkedéseként tekinthető" – írta Rozsondai Károly felettesének, a dunántúli püspöknek, 1948. május 25-én. (EOL DEE TI STL 1941-48. 89. d. és MEE TBI 30. cs.)

³²⁰ Baróti Dezső miniszteri tanácsos 1948. május 18-án a tankerületi főigazgatókhoz címzett – az egyházi iskolafenntartóknak is megküldött – 45.053/11948. III. számú körlevelében közölte: "az osztálytanítók képesítésében mutatkozó túltermelésre való tekintettel a fokozatosan megszűnő tanító(nő)képző intézetekben a képesítés megszerzését kizárólag azok számára kívánom biztosítani, akik tanulmányaikat tanítóképző intézetben (líceumban) kezdték és jelenleg a tanító(nő)képző intézet IV. osztályának tanulói. A jövőben tehát középiskolai érettségi bizonyítvány alapján tanítóképző intézeti tanterv-különbözeti vizsgálatra engedélyt nem adok". (MREZSL 2. d. f. 52. d. 3972/1948.)

A líceumi III. osztályok rövidesen, a beiskolázásukkor kilátásba helyezett tanulmányok folytatásának lehetőségét kérő levelekkel árasztották el a VKM-et, amelyekre Alexits György államtitkár június 7-én a 162.078/1948. V. sz. rendeletével elutasítóan reagált. Az egri pedagógiai gimnázium időközben IV. (líceumi) osztályossá lett tanulói 1949. október 13-án, akkor célravezető érveléssel (M-KS-276-86/9. 3.) kérték, hogy tanulmányaik végén tanítói oklevelet szerezhessenek: "95%-ban szegény munkás- és parasztszülők gyermekei vagyunk, akiket szüleink tanulmányaink kezdetén azzal a tudattal adtak a tanítóképzőbe, hogy 5 év alatt tanítói oklevélhez jutunk. Iskoláztatásunkra csak ilyen kilátások mellett tudtak vállalkozni, s az újabb három esztendőre terjedő főiskolai iskoláztatásunkhoz szükséges anyagi támogatást legtöbbünk számára már nem tudnák biztosítani." A sorozatos kérésekre Rozsondai Zoltán novemberben rendelettervezetet készített, miszerint "a líceum IV. osztályos tanulói egyéni kiválasztás alapján a tanítóképző intézet IV. osztályának a második félévben, V. osztályának az 1950/51. évben való elvégzése után általános iskolai tanítói oklevelet szerezhetnek". Javaslatára Szávai Nándor államtitkár, 1949. december 16-án, 1250-129/1949. IV. sz. utasításával, bizonyos feltételek (pl. tanulmányi eredmény) megléte esetén engedélyezte a líceumi IV. osztályos tanulók számára tanítóképző intézeti osztályok szervezését. (MOL XIX-I-1-l Nyíregyháza-1948. 3. d., egri ped. gimn. 1949. 1. d., győri tanítóképző-1949. és Kunszentmárton-1949. 2. d., XIX-I-1-g-Min.-1250-58/IV. 304. d., P 2076. 21. d. 5613/1948.; FML VI. 501 1944–1949. 5. d. 1254-10001-4/1949. IV. 2.) Az állandó változtatás, kapkodás nyomot hagyott a képzés színvonalán is: "A képző jó lett volna, ha nem variálnak... de a líceumi tanítóképzésnek, annak, hogy csak a IV. év második félévében kezdtünk intenzíven hospitálni és tanítani, s mivel 30-an voltunk az osztályban az lett az eredménye, hogy egyes óravezetést nem is láttunk sajnos. Fogalmunk sem volt, hogy mi fán terem a fogalmazástanítás vagy az 1. osztályban az új módszer szerinti betűtanítás; a készségtárgyakról nem is beszélve!... Nem készítettek fel semmire, amikor kiküldtek. Osztatlan alsó tagozatba kerülve azt sem tudtam, mi a Melnyikov-módszer, a tanmenet. Minket [az időközben tapasztalt tanítóhiányra tekintettel – D. P.] sebbel-dobbal kidobtak. Sajnos nagyon megkínlódtam azt, hogy – jeles tanuló lévén – egy pusztai, 2 tanerős iskolába helyeztek [alig néhány éve felső tagozatban tanító férjével – D. P. ] Pősténypusztára... Mivel az anyaiskola Ludányhalásziban, 5 km-re volt – amit csak gyalog vagy kerékpárral lehetett megtenni –, az igazgatóm, csak három alkalommal jött el látogatni egész évben. Előfordult, hogy jött a felügyelő, én tanítottam a saját fejem szerint, mire Ő csodálkozott, leültetett és bemutató órát tartott" – emlékezett 2005. január 30-i levelében s a velem való beszélgetés során a cinkotai képzőből 1950 augusztusában gyakorlatra küldött P. L.-né. (Vö.: HML VIII. 56. 20. k. 1943. szeptember 1.; Miklósvári S. 1955/19.)

³²¹ A pápai állami képző tehát már nem szerepelt a nevelőképző főiskola lehetséges színhelyeként.

³²² 1948 szeptemberében kezdte tanulmányait az Állami Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium 5. osztályos tanulójaként a budai tanítóképzőben Peller József, az ELTE ny. egyetemi docense. Memoárjában olvashatjuk: "Osztályfőnököm Tárkányi Imre latintanár volt. Abban a tanévben a nyolcosztályos gimnázium első három osztályának latintankönyveit tanulmányoztuk. A felzárkóztatás tervét nem ismertük, bizonyára volt ilyen... A második idegen nyelvet angol, francia, orosz közül magunk választhattuk meg" – írta memoárjában a kolléga úr, jelezve, hogy a tanév végén bizonyítványába a "hatodik osztályba léphet" bejegyzés után a "felvettem a pedagógiai gimnázium második osztályába" szöveget írták 1949. szeptember 8-án. A változás következtében a gimnázium mellett elkötelezettek közül sokan távoztak, így a humán-, ill. reálosztályok tanulóból egy pedagógiai osztály alakulhatott csak, összesen 20 tanulóval. Megszűnt az idegen nyelv választhatósága is: mindenki csak oroszt tanulhatott a továbbiakban. (2005. 1–2. és 13. A memoár rendelkezésemre bocsátását köszönöm.)

³²³ EOL MEE TBI 30. cs. és DEE TI STL 1941-48. 89. d.; MREZSL 2. d. f. 53. d. 2957/1948.; PL 3081/1948. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Az iskolák államosítást követően a rendelkezés hatályát az MDP Köznevelési Bizottságának 1948. június 22-i állásfoglalása szellemében a 168.098/1948. V. számú, a 45.500/1948., a 164.975/1948. V. 2., a 167.090./1948. V. 2. számú VKM-rendeletekkel a volt egyházi képzőkre is kiterjesztették. (MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. és 8. d. 46. t., valamint MOL M-KS-276-109/3. ő. e.; MREZSL 2. d. f. 53. d. 5607/1948.; FML VI. 501. 17. d. 1940/49. és GyMSM SL. XXVI. 60. 1. d. 8/1948-49., XXVI. 61. 1. d. 11/1948-49. sz.)

³²⁴ Ez semmit sem változtat azon, hogy sokáig elfeledkeztek Rozsondai Zoltán korrekt tanulmányáról, olyannyira, hogy egy 1954. június 2-án "a pedagógusképzés megjavítására és a pedagógusfelesleg felhasználására" irányuló javaslatban a pártközpont munkatársai a történeti előzményekre vonatkozóan igen tájékozatlanoknak mutatkoztak, s csacsiságokat írtak: "A tanítóképző 1920-ban 6 éves volt, a gazdasági válság idején csökkentették a tanulmányi időt 5 évre. 1938-ban újra 6 évre emelték fel, majd a háború alatt 5 évre szállították le" – vélték az előterjesztők. (MOL M-KS-276-89/313 ő. e. 157–158.)

³²⁵ Vö.: Merton, K. R. 1968. 301. és Az elsodort köztisztviselő 1948/21. 1.

³²⁶ Az ügyosztály 1948. szeptemberi munkatervében Rozsondai Zoltán jelezte: "Amíg a tanítóképzés területén, tehát az ügyosztály munkaterületének 80-85%-án a munkajelleg felszámoló és átszervező, addig az óvónőképzés területén, a munkaterület 15-20%-án erősen építő, fejlesztő." Számoltak az ebből adódó "káderpolitikai lehetőséggel" az MDP illetékesei is. Egy valószínűleg Mérei Ferenctől származó, 1948. október 12-i feljegyzésben olvashatjuk: "A VKM V. főosztályára óvónőképző intézeti előadónak kell most bemenni, mert a tanítóképzői ügyosztály 1949 nyarán, a tanítóképző intézetek megszűnésével egyidejűleg mai szerkezetében megszűnik és átalakul óvónőképző ügyosztállyá. Ennek előkészítésére és a már meglévő óvónőképző intézetek ügyeinek irányítására kell erős elvtársnak bemenni." (MOL XXVI-I-1-a 11. d. 69. t. Kiemelés tőlem – D. P.)

³²⁷ Rozsondai Zoltán: A tanítóképzés a múltban és ma. (Feljegyzés, 1951. január 20.)

³²⁸ Lásd erről: Az ország katolikus 1948/40. 1.; Iskoláink védelme 1948/40. 5. és 41. 2.; A vádlottak padjáról 1948/41. 1.; Igaz-e 1948/42. 1–2.; Mikler K. 1948/1. 5.; Dezséry L. 1948/1. 5.; Reök I. 1948/2. 7.; Dancsné szerk. 1979. 772–775. és 799–820.; Faragó L. – Kiss Á. 1949. 286–287.; Ortutay Gy. 1965. 393–401.; Horváth M. 1975. 141–157.; Balogh S. – Izsák szerk. 1980. 448.; Izsák L. 1985. 134–139.; Kovács É. – Pőcze G. 1988. 35–54.; Fürj Z. 1992. 1206–1218.; Drahos P. 1993. 34–36. és 45.; Mészáros I. 1994. 72., 2002/3. 13–153.; Knausz I. 1998. 27–67.; Balogh M. 2000/6. 402–416.; Gergely J. 2000. 138–151.; Kardos J. 2000. 152–160.; Nagy P. T. 2000. 165–194.

A változás jellegét illetően igen tanúságosaknak tűnnek Becht József miskolci evangélikus tanítóképző igazgató elköszönő szavai a felügyelő bizottság utolsó, 1948. július 12-i ülésén: "Igazgató jelenti, hogy a felügyelő bizottsággal szemben köteles felelőssége július 1-jével megszűnt, nemcsak azért, mert ezzel a nappal kezdődik nyugdíjazása, hanem azért is, mert az intézet megjelölésében az evangélikus kitétel már nem használható... Majd így folytatta: »És itt érkeztem el ahhoz a pillanathoz, amelyben akarva, nem akarva visszanézek a mögöttem álló tanévek hosszú sorára. Az a Becht József, akinek arcképe a folyosó falán függő, szolgálatának első éve végén készült tablón látható, nem is álmodhatta akkor, hogy a dolgok hova fejlődnek, hogy éppen ő lesz, aki bejelenti az evangélikus tanítóképző megszűnését. Ami akkor volt, ma álomnak tűnik. Királyság, I. világháború, tanácsköztársaság, kormányzóság, II. világháború, köztársaság – elegendő ez a felsorolás is. Mindmegannyi eskü, új célkitűzés, amely a legjobban mutatja ennek a korszaknak a nyugtalan, átalakuló képét. A fejlődésnek még nincs vége, de a lehetőségek a tényleges szolgálatomon már túl esnek, ezeknek már csak szemlélője lehetek«" – fogalmazott, egy egész generáció életérzését közvetítve, az igazgató úr. (EOL TEE MT VII. 3. d. 980-7/1948. Vö.: Életrajzával. EOL Analekta Hrabács József hagyatéka. Kiemelés tőlem – D. P.)

³²⁹ Már 1948. május 5-én javaslat készült a Politikai Bizottság számára a felekezeti iskolák államosításáról, melyben leszögezték: "Az államosított felekezeti tanítóképzők szeptember 1-jétől kezdve éppúgy fokozatosan leépülnek, mint az államiak." (PIL 274. f. 24/12.; PIL SZKL 44. f. 41. d. 369. dosszié) Azt, hogy a tanítóképzős első osztályok helyébe más típusú osztályok indítandók, ekkoriban már a történeti egyházak is megértették. Tárgyaltak is az új osztályok lehetséges profiljáról, miközben – legalábbis látszólag – nem számoltak az államosítás lehetőségével, sőt a katolikus képzők felsőévesei számára a gyakorlati képzés új rendjét határozták meg 1948. február 21-én. (KÉL I. 3. d. 2180. 2297-98/48. isk.; MREZSL 2. d. f. 53. d. 1513., 6497/1948.; EOL MEE TBI 30. cs. 1948. április 28–29. 87. sz. és DEE TI STL 1941–48. 89. d. 4053/VI. 204/4/948. valamint PÉJ 1939–1952. az 1948. június 4-i értekezlet 18. pontja; BFL VIII. 135. a. 345/1947–48. 318/1947–48.)

³³⁰ A Rozsondai család bocsátotta rendelkezésemre, köszönet érte.

³³¹ Rozsondai Zoltán az 1948. június 12-én Alexits György államtitkár és Baróti Dezső miniszteri tanácsos irányításával az államosítás végrehajtásának koordinálására létrehozott tárcaközi bizottság tagjaként tevékenykedett. A tanítóképzés területén szerepe volt a képzők és korábbi fenntartóik, a szerzetesrendek közötti ingatlanmegosztási folyamatokban is. 1949 nyarán például kétszer is felkereste ezért az államosított veszprémi tanítónőképzőt. (Dancsné szerk. 1979. 773–774.; VeML XXVI. 65. Az 1949. szeptember 10-i tanári értekezlet jegyzőkönyvében.)

³³² A püspöki kar, illetve a rendfőnökök erre vonatkozó utasításairól (s az utóbbiak korábbi magatartásáról), tárgyalásairól lásd: Dancsné szerk. 1979. 772–773.; az 1948. június 16-i rendfőnöki értekezlet jegyzőkönyvét, valamint a tanító rendi főnököknek a püspöki kar június 24-i felhatalmazását követő tárgyalásairól készült Pro memóriát lásd: KÉL I. 3. a.; Vö.: Gianone A. 2003/1. 115–116.; Szerzetesek állami alkalmazása 1948/30. 3.; Szerzetesek és a tanítás 1948/34. 2.

A hivatásukat féltő szerzetesek/szerzetesnők részt vállaltak az államosítás elleni küzdelemből, ugyanakkor abban reménykedtek, hogy elöljáróik megtalálják a módját annak, hogy hivatásukat az államosítás ellenére folytathassák. Amikor erre nem kerülhetett sor, véleményük megoszlott. A többség megértette a hercegprímás döntését, fegyelmezetten tudomásul vette a helyzetet s leggyakrabban – felsőbb utasításra – a következő választ küldte az állami kinevezésre: "Államosított iskolában, hittantanítást kivéve, alkalmazást nem vállalhatok, mivel mint szerzetes csak (rendfőnökömtől, szerzetesnővér: egyházi főhatóságomtól) fogadhatok el szolgálati beosztást. Ezt az állásfoglalásomat csak akkor változtatom meg, ha az iskolakérdésben az illetékes egyházi főhatóságok és a kormányzat között megegyezés jön létre" – olvashatjuk az esztergomi főegyházmegyéből származó, a kalocsai érseki főhatóság által szétküldött válaszlevélformulában. (KÉL I. 3. a. 1948. július 7.) Mások úgy vélték, hogy "a kommunisták lassan akartak eltávolítani bennünket az oktatásból, Mindszenty megkímélte a kommunistákat ettől, maga végezte el ezt helyettük". (KÉL I. 3. a; MOL M-KS-276-106-135. 3. és 31. Vö.: Mészáros I. 2000. 299-304., 2002/1. 62–73., 2002/3. 153–156.) Néhányan (kevesen) a szerzetesi és a pedagógusi hivatás közül az utóbbit választották. – Az így kialakult helyzetet a VKM hamar kihasználta: 1948. november 8-án a 36. és 37/1948. eln. számú rendeletekkel próbálta távol tartani az állami szolgálatot nem vállalt egyházi személyeket az iskolák tanulóitól. (KEMÖL VIII. 1. b. 24. és 25/1948-49.) A szerzetesrendek főnökei a fele részben államosított rendházi épületek államosítása ellen tiltakozó, 1950. április 15-i, Rákosihoz írt levelükben diplomatikusan "egyes helyi hatóságoknak" tulajdonították, hogy "valósággal mint fertőző betegeket zártak el bennünket az ifjúsággal való legelemibb érintkezéstől is... Az utóbbi hónapokban... a szerzetesházak ellen különféle címeken indított eljárások egyre jobban figyelmen kívül hagyják a vallásszabadság... alkotmányos elvét... Sok áldozattal és lemondással felépített házainkban nemegyszer gettószerűen zsúfolnak össze vagy azokat elhagyni kényszerítenek bennünket; az iskolák államosításáról szóló törvényre hivatkozva, de annak tételes korlátait messze túllépve" – panaszolták, 10 tagú küldöttségük fogadását kérve. Darvas József ezzel szemben a tanulók és szerzetesek elkülönítésének kívánatosságára, az államosított iskolaépületekben lévő kápolnák megszüntetésére, "33 iskolai és kollégiumi objektum felszabadítására" s az akció révén "nyerhető" 3900 új kollégiumi férőhelyre hivatkozva, kérte a tervek megvalósítását. "A javaslat szerintem helyes és belevág a vonalba" – írta (a nyári fejleményekre utalva) április 18-án Rákosi Mátyás a miniszter levelére. Napokon belül egyetértését nyilvánította Gerő Ernő, Farkas Mihály és Kádár János is. A kikényszerített 1950. augusztus 30-i "megállapodást" kísérő szeptember 1-jei kormánynyilatkozatot követően némiképp változott a helyzet: korlátozott számban hajlandónak mutatkoztak volt szerzetesek állami szolgálatba vételére. (MOL M-KS-276-65-353. 19–30., 36–37., 41., 59.; Gergely J. szerk. 1990. 11–12., 307., 328.; Drahos P. 1993. 39. A történtekhez lásd továbbá: Szabó Cs. szerk. 2001.; Balogh M. – Szabó Cs. szerk. 2002.; Mészáros I. 2000., 2002/1.)

³³³ Az államosított iskolák – köztük a tanító(nő)képzők – világi tanárait Mindszenty József hercegprímás 1948. június 12-i, a püspöki karhoz írt körlevelében arra intette, hogy "ha létfenntartásuk vagy családi tekintetből alkalmazásban maradni kényszerülnek, sohase feledkezzenek meg az egyházhoz való hűséges ragaszkodás lelkiismeretbeli kötelességéről. Akiket az életkörülmények eddigi pályájuknak erre a nagy törésére nem kényszerítenek, a katolikus egyházat és a katolikus szülőket ért kétségtelen jogfosztás átérzésében, egyházukhoz és a katolikus iskolákhoz való törhetetlen hűségüknek tiszteletreméltó bizonyságát és példáját azzal szolgálhatják, ha nem katolikus lelkiségi iskolában tanításra nem vállalkoznak." (Dancsné szerk. 1979. 772.) A püspöki kar egyes tagjai, így pl. Czapik Gyula egri érsek maradásra ösztönözték világi tanáraikat. Somos Lajos, az érseki tanítóképző – az államosítás során tisztében meghagyott – igazgatója a tantestület június 16-i értekezletén kifejtette: "szeretnők, ha a jövőben is ennek a hivatásnak élhetnénk, a demokratikus szellemben megújhodott Magyarország továbbra is értékes munkásai lehetnénk". Majd közölte "az iskolafenntartó egyházi főhatóságnak azt az álláspontját, hogy intézetünk minden alkalmazottja vállalja a munkát az új helyzetben is, mert bízik benne, hogy katolikus hitelveihez és meggyőződéséhez mindenki hű maradhat." (HML VIII. 56/23. az 1948. június 16-i értekezlet jegyzőkönyvében.)

³³⁴ Vö. az államosítás költségeinek kimutatásaival: MOL XXVI-I-1-a 5. d. 27. t. és 8. d. 46. t.; A bizottság határozatai: MOL M-KS-276. f. 106/13. 1. és 109/3. ő. e.

³³⁵ "Líceumokban és tanítóképzőkben 310 pedagógus helye ürült meg, ebből részleges áthelyezésekkel 60 állást tudtak a tanév megnyitása előtt betölteni" – írta az OPKM államosítási pályázatainak anyagai alapján Kovács Éva és Pőcze Gábor. (1988. 53.) A tanárhiány enyhítésére több iskolát összevontak (pl. a kecskeméti tanítónőképzőket, a budapesti VII. kerületi állami tanítónőképzőt és a Ranolder Intézet államosított képzőjét – lásd erről a Hegedüs-kormány időszakát tárgyaló tanulmány 4. fejezetét), másutt egész intézményeket áthelyeztek, mint a hajdúdorogit előbb Hajdúnánásra, majd Hajdúböszörménybe. (Az ebből adódó nehézségekről számolt be Csernáth Erzsébetnek 2005 tavaszán egy akkori növendék, K. Gy.-né.) Gyakran egy-egy pedagógus ideiglenes áthelyezésével vagy másutt állásban lévő óraadók alkalmazásával próbálták áthidalni a nehézségeket. Ez történt az Angolkisasszonyok államosított veszprémi tanítónőképzőjében is. Csoknyay József 1949. januári "neveléstudományi tanfelügyelői látogatása" végén kiemelte: "Az intézet jó munkája annyival inkább értékelendő, mivel sok nehézséggel, akadállyal kellett az intézet igazgatójának és nevelőtestületének megküzdenie... a nevelőtestület tagjainak nagy része óraadóként látja el az egyes szaktárgyak tanítását, s így magas óraszám mellett dolgozik. ... A tanulmányi felügyelőnek nem volt lehetősége arra, hogy összehasonlítást tegyen a korábban és a jelenleg folyó nevelést illetően... [de] igen sok jel arra mutat, hogy az államosítás óta az intézet oktatómunkájának színvonala a vázolt nehézségek ellenére sem csökkent, sőt inkább emelkedett" – állította a pápai igazgató. Egy év elteltével már csak 4 óraadó tevékenykedett az intézetben A pedagógusok többsége – igaz, több iskolában is tanítva – már főfoglalkozású tanítóképzői, ill. gimnáziumi tanár volt. (VeML XXVI. 65. Ált. iratok. 277/1948-49., 129/1950. Kiemelés tőlem – D. P.)

³³⁶ "A megszűnő tanítóképző intézetek épületei általában nem tekinthetők szabaddá váltaknak, csupán azokon a helyeken, ahol az intézet teljesen megszűnik. A tanítóképzőkben jelenleg mintegy 12.000, nagy többségükben népi származású tanuló tanul, akiknek tanulási igénye a jelenlegi tanítóképzési rendszer megszűnésével nem szűnik meg. Tanulásuk biztosítására nagyjában akkora teremszükségletre lesz szükség a jövőben is, mint jelenleg. Az ügyosztály munkaterve különös tekintettel van arra, hogy a fokozatosan felszabaduló épületek jövő rendeltetéséről, más intézmény céljaira való átszervezési alkalmazásáról világos képet szerezzen. ... A tanítóképzők megszűnésével együtt jár a tanárság helyzetének, munkaterületének meghatározása. Ennek biztosítása érdekében életrajzi, képességi, minősítési adatok és szakszervezeti jelentések alapján igyekszünk az ügyosztály hatáskörébe tartozó nevelőkről tiszta képet alkotni, hogy a tanítóképzők megszűnésével párhuzamosan lehetőleg mindenki a népi demokratikus magatartása és szakértékének megfelelő munkahelyekre legyen beosztható" – olvashatjuk e munkatervben.

³³⁷ Sok problémával járt a szerzetesi intézményekben államosított képzők és internátusaik elválasztása a továbbra is egyháziak által használt részektől, valamint felszerelésük biztosítása. (Lásd pl.: MOL XIX-I-1-l-kalocsai tanítóképző-1949. 2. d.; VeML XXVI. 65. az 1949. szeptember 10-i értekezlet jegyzőkönyvében.)

³³⁸ Ennek érdekében Rozsondai Zoltán 1948. szeptember 15-én a 171.946/1948. V. 2. számú utasításában pontos kimutatásokat kért a felügyelete alá tartozó intézmények tanárairól (és alkalmazottairól), sőt minősítési lapjukat is bekérte. (GyMSM SL XXVI. 61. 1. d. 6/1948-49.) Az MDP dombóvári szervezetének – a zárdában megszűnt tanítónőképző szegény növendékei helyben való továbbtanulásának biztosítását kérő – levelét továbbító Szávai államtitkár kérdésére az osztályvezető szeptember 30-án jelentette: a dombóvári állami tanítónőképző "V. osztályát szeptember első hetében megnyitottuk, s ezzel 25 helyi tanulónak a tanítói képesítés megszerzését lehetővé tettük. A pedagógiai tárgyak ellátásáról dr. Szepes Lajos pécsi állami tanítóképző intézeti tanárnak a dombóvári intézethez való időszaki átrendelésével gondoskodtunk. A tanár a hét két napján Dombóváron tanít." (MOL XIX-I-1-l-Dombóvár-1948. 1. d.)

2005 áprilisában több, ekkoriban képzőbe járt interjúalanyunk (Bődi Gabriellának, Kecskés Adriennek, Kapusi Ádámnak és Heves Sándor Zoltánnak) kitért a volt katolikus képzők államosításából adódó problémákra. A soproni Isteni Megváltó Leányainak tanítónőképzőjébe járt K. T.-né megemlítette: "1948 ősztől nekünk igazi tanári karunk nem volt, más állami iskolákból jöttek a tanárok. Csak egy-két pedagógus volt, akit ide neveztek ki. Nagyon zavaros időszak volt." Egy anonimitást kérő, tanulmányait a budapesti Salvator Intézetben kezdő kollégánkat is "szedett-vedett társaság tanította, mert innen-onnan jöttek. Nagyon nehéz helyzetben voltak, mert ez egy egyházi iskola volt, ahol egészen másképp tanítottak, mint az állami iskolákban. Az érettségink is tükrözi ezt, hiszen tankönyvünk sem volt... Történelemkönyvünk nem is volt, azt se tudta a tanár úr, hogy miből készüljön, mert már másnap mást kellett tanítani, tehát egy nagyon zavaros időszak volt." Így látja iskolatársa, N. J.-né is: "Egy heterogén társaságot kapkodtak össze a tanári karba, volt nagyon jó tanár és iszonyú is. Így a tanároknak voltak problémái velünk, és egymás között is." Az államosított debreceni Svetits Intézet egykori növendéke, M. I.-né is úgy emlékszik, hogy az apácák helyére került szaktanárok "nem mindegyike volt tanítóképzésre felkészítve. Ezért nekik is elég sok gondot okozott, hogy megismertessenek velünk olyan dolgokat, amelyeket jószerivel ők is akkor ismertek meg. Nagyon jó tanáraink voltak... de nem volt letisztulva még egy-egy tantárgy jellege, mélysége, mert... akkor még alig voltunk túl a második világháborún, és ideológiai szempontból eléggé tisztázatlan volt sok minden." A szegedi Miasszonyunkról elnevezett Szegény Iskolanővérek képzőjéből a győri állami tanítónőképzőbe került D.-né G. A. össze tudja hasonlítani a két intézményt, s úgy találja, hogy "az állami százszor keményebb volt, mint a zárdai". 1948-ig reggelente az állami intézmény igazgatónőjével és tanáraival is rendszeresen összefutott a templomban, ám az 1948/1949. tanévben már az igazgatónő – brosúrákból felkészülve – politikai-világnézeti felvilágosító órák tartására kényszerült.

³³⁹ Az erre vonatkozó elvi döntés az MDP Agitációs és Propaganda Párt Kollégiumának 1949. május 4-i ülésén körvonalazódott: "A Kollégium megbízza a Köznevelési Bizottságot, hogy a középiskolai reform tervébe dolgozza be a pedagógiai középiskolai típus létesítését" – olvashatjuk a határozatban, melynek megszületésében (az 1280-K-30/1949. IV. számú VKM-rendelettel) az egységes középiskola megteremtésének szándékán kívül szerepet játszhatott az is – ahogy erre 1956-ban Mérei Ferenc utalt is –, hogy akkoriban a Szovjetunióban az elemi iskola alsó osztályaira négyéves pedagógiai középiskolákban képezték a nevelőket. (MOL M-KS-27686/25. 2. Vö.: Népnevelés... 1948/16. 380.; Balatonfüredi... 1956. 25–26.) Így a középfokú képző rapid megszüntetésének célját feladni kénytelen Mérei Ferenc korábbi programja lényegi elemének legalább csökevényes megvalósítására törekedett a képzők pedagógia tanárai számára nyaranta rendezendő 10 napos tanfolyamok révén, melyek célja: "a pedagógiai gimnáziumokat meg kell szabadítani a tanítóképző intézet hagyományaitól és nevelői szemléletétől, s a szocialista ember nevelésére képes nevelőket képező intézménnyé kell tenni. Evégből pedagógus tanárait minden nyáron konferenciára kell összehívni, amelyeknek elsődleges célja pedagógiai ideológiai" – írta a jeles pszichológus, majd – immár feladva a "pedagógiai realizmus" álláspontját – megmagyarázta, mire gondol: "Mivel a részvevők különböző konzervatív vagy reakciós szemléletű elméleti pedagógiát tanultak, szükséges a haladó tudományos pedagógia elveinek tisztázása és így régi tudásuk átértékelésének megindítása... Az alapelvek tisztázása után szükséges az embereszmény felrajzolása, szovjet pedagógusok alapján." (MOL XXVI-I-1-a-ikt. nélk. - 1949. 8. d. Vö.: M. Nádasi M. 1984/14. 8.)

³⁴⁰ A kalocsai állami pedagógiai fiúgimnázium igazgatója 1950. március 31-i jelentésében pl. "a munka akadályai" között említette: "a pedagógiai gimnázium III. osztálya és a tanítóképző IV. osztálya több mint heti 40 óráját". (BKMÖL XXVI. 65. 3. d. 166/1950.)

³⁴¹ 1949-ben, a pedagógiai gimnáziumok számára az ONI-ban készült pedagógiai tankönyv vitáján Kiss Árpád is erős fenntartását hangsúlyozta a négyéves intézménnyel kapcsolatban: "A pedagógiai gimnáziumoknak... nincsen végleges elfogadott tanterve, tehát nem lehet a könyvet ahhoz mérni... A tankönyv a négyosztályos pedagógiai gimnázium számára készült, amelyben a harmadik osztálytól kezdve az általánosan művelő tárgyakkal párhuzamosan két éven keresztül folyik az elméleti és a gyakorlati pályára való előkészítés. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a rövidített előképzésnek az eredményei kielégítők lesznek-e? Tapasztalatom szerint a feladatnak a könnyebbik része a pályára való ránevelés, igen nagy problémák vannak azonban a matematikai-természettudományos, nyelvi-irodalmi, történelmi műveltségnek a szükséges fokra való emelésével" – vélte a tudós pedagógus. (KÁGY A/1/6. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: M. Nádasi M. 1984/14. 8.

³⁴² MOL M-KS-276-65-342. 2-12. A VKM munkájáról hozott MDP KV-határozat 1950. március 29-i keltezéssel jelent meg. A Magyar Dolgozók Pártja... 1951. 175–181.; Ravasz J. – Felkai L. 1951. 77–82.; Jóboru M. 1952/6. 162–164.; Ladányi A. 1988. 208–210.; Németh A. 1990. 100–103. és Kardos J. 1997. 72–74.; Vincze L. 1951. 3–4. és 48.; Kovács J. 1952/6. 489–490.

³⁴³ Így sikeresnek bizonyult Rozsondai Zoltán egy értékmentő "gerilla-akciója", melynek révén sikerült megakadályoznia, hogy a pedagógiai gimnázium balul sikerült kísérlete során a tanítóképzők elveszítsék gazdasági gyakorló kertjeiket. "A tanítóképző intézetek szervezésére vonatkozó jogszabályok szerint minden tanítóképző intézettel kapcsolatban gazdasági gyakorlóterületet kellett létesíteni. Célja a mezőgazdasági ismeretek gyakorlati része elsajátításának lehetővé tétele volt. A pedagógiai gimnáziumok jelenlegi tantervi anyagának, óratervének nem része a mezőgazdasági ismeretek, s ezért természetszerűen vetődik fel a gazdasági gyakorlóterületek további hasznosításának kérdése. Tekintve a pedagógiai gimnáziumok tantervének átmeneti jellegét, addig is, amíg ez véglegesen ki nem alakul, a gazdasági gyakorlóterületeket a pedagógiai gimnáziumok tartozékaként kívánom megtartani" – írta 1250-G-5/1950. IV. számú levelében a pedagógiai gimnáziumok igazgatóinak, javaslatot kérve a gyakorlókertek átmeneti hasznosításához. (MOL XIX-I-1-r 2. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Sőt: Rozsondai megkísérelte azt is, hogy – a fizikai és kémiai szertárak, előadótermek, könyvtárak fejlesztése révén – a képzők számára kamatoztassa a pedagógiai gimnáziumi létből adódó kötelezettségeket, s plusz költségvetési forrásokat szerezzen erre, illetve egy másik beadvány kapcsán, a zenetanításra is. (MOL XIX-I-1-g-1250-74. és 145/1949. 304. d., XIX-I-1-l-Ped. Gimn.-1950. 3. d.)

³⁴⁴ Rozsondai Zoltán: Tanítóképzésünk útja a felszabadulás óta. Információ csak belső használatra. 1952. július 8. Lásd: Rozsondai Z. 2004. 194–199. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)

³⁴⁵ Törvények és rendeletek... 1951. 140–142.

³⁴⁶ Egy, a pedagógusképzés és -elhelyezés problémáinak kezelésére irányuló javaslatban 1954. június 2-án a MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának munkatársai azt, hogy a "tanítóképző 4 éves lett", "az átmeneti nagyarányú tanítóhiánnyal" magyarázták, hozzátéve: "a tanítóhiány 1953-ban megszűnt, 1954-től évről évre jelentős tanítófelesleg jelentkezik". (MOL M-KS-27689/313 ő. e. 157–158.) 1954. július 3-án, valószínűleg a MDP PB által a nevelőképzés kérdéseinek vizsgálatára kiküldött bizottság tájékoztatására készült a "Tanítóképzésünk képzési idejének alakulása" című feljegyzés, melyet Rozsondai Zoltán a következőkkel zárt: "Az, hogy a bevált ötéves tanítóképzés miért alakult át négyévessé... abban találja magyarázatát, hogy 1949-ben, amikor a tanítóképző pedagógiai gimnáziumként újra megnyílt, az egységes s minden gimnáziumra egyaránt érvényes négyéves rendszerbe illesztették be. A tanítóképzés leglényegesebb kérdését, a képzési időt tehát végeredményben alaki, szervezési hiba döntötte el" – állította diplomatikusan, az általános iskola megteremtésével létrejött tanítóhiányról célzatosan "megfeledkezve" a tanítóképzős osztály képviselője. (Kézirat a család birtokában.) 1956. december 19-én a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének Ideiglenes Elnöksége, a budapesti tanító- és óvónőképzés tanárok tanácskozásai nyomán leszögezte: "A képzési időnek 1950-ben történt ilyen mértékű csökkentése az általános iskola alsó osztályaiban és az óvodában folyó pedagógiai munka lebecsülését jelezte, károsan befolyásolta a nevelőképzés színvonalát, és így az iskolai, ill. az óvodai munkát is". (A tanító- és óvónőképzés... 1956/1. 5.) Vö.: Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. I. k. 273–274. és 363.

³⁴⁷ Rozsondai Zoltán: A tanítóképzés a múltban és ma. (Feljegyzés, 1951. január 20.)

³⁴⁸ Az 1939. június 10-én a 133.864/1939. IX. üo. számú rendelettel kiadott "Tanterv és utasítások" szerint "a líceum léleknevelő és emberalakító munkájának első, vezető gondolata... a valláserkölcsi alapokra épülő nemzetnevelés. ... [T]elítse minden tanulója lelkét a vallás és erkölcs örök igazságaival, művelje ki bennük az isten felé tekintő, alkotó világszemlélet teljességét annak erkölcsi és szociális tartalmával együtt, ismertesse meg magyarságának minden értékével, szépségével és kötelességével, hogy a tanuló a líceumból az életbe kilépve nemessé és erőssé veretezett egyéniségét fenntartás nélküli önfeláldozással állítsa a nemzet szolgálatába." (86.) A tanárok felkészítése, az egyetemi képzés is ilyen szellemben folyt. Fináczy Ernő ezt lakonikusan fogalmazta meg: "Vallás nélkül tehát nincs nevelés. Ezt különösen ma kell erősen hangsúlyozni, amikor az anyagi javak imádata már-már elnyomni látszik minden nemesebb, önzetlenebb törekvést... Aki a kultúrát vallásos gyökereitől elszakítja, megfosztja a nevelést igazi értelmétől. ... [A]z idealisztikus világnézet második, tőle elválaszthatatlan eszménye: a nemzeti eszmény. Egyik a vallás, másik a nemzet." Majd később hozzátette: "Vallásunk, hitünk, nyelvünk, irodalmunk, tudományunk, művészetünk az... amiben mi nemzeti fennmaradásunk legfőbb biztosítékát látjuk." (1937. 16–17. és 131. Az új irányvonalhoz lásd pl.: Az ifjúság... 1950.; Jakab M. szerk. 1952.)

³⁴⁹ Az adott történelmi konstellációban érthető a katolikus püspöki kar 1948. május 23-i körlevelében megfogalmazott aggodalom: "Az állami iskolamonopólium behozatala után az állami iskolát semmi sem menti meg attól, hogy pártpolitika, materializmus, hitközöny melegágyává süllyedjen." Május 29-i körlevelükben ehhez hozzátették: "ne vegyék el ősi, megbízhatóan nevelő iskoláinkat, ne tévedjenek a totális rendszerek útjára". (PIL 274. f. 7. cs. 268. ő. e.; IMNN IR 25. d. 160/2. t.; Mindszenty J. 1948. 74. és 80.)

Sietve ezt tették: az MDP Titkárságának 1949. október 12-i ülésén értekeztek "az egyházi reakció iskolai befolyásának korlátozásáról", Révai József előterjesztésében, s – egyebek között – úgy határoztak, hogy "a felvilágosító munka kiindulópontjaként fel kell dolgozni 3 témát: a világ keletkezését, az ember származását és a vallások eredetét". November 10-én a Politikai Bizottság tárgyalt "a természettudományos oktatás tervéről, az egyházi reakció befolyásának korlátozásáról az iskolában". Az elvben elfogadott előterjesztésben "világnézetileg megalapozott természettudományos anyag beillesztését" javasolták a pedagógusok továbbképzésébe, s a pedagógiai gimnáziumokban a biológia oktatásának kiterjesztését proponálták a IV. osztályra is, hozzátéve, hogy "a szakköri munkát a pedagógia mellett elsősorban a biológiára irányítjuk". (MOL M-KS-276. f. 53/39. 1. és 11-14. valamint 54/66. 4. Kiemelés tőlem – D. P.)

Ugyanezen világnézeti-politikai preferenciák jegyében soron kívül zöld utat kapott az akkor már reformkorból doktorált, később ismert történésszé lett Wittman Tibor kinevezése a jászberényi tanítóképzőbe. Alexits államtitkár 1948 májusában az erre vonatkozó kérvényre ráírta: "Egy cikkét olvasva konstatáltam, hogy Wittmannak komoly dialektikus materialista felkészültsége van. Mivel az ilyen történész ritka, mint a fehér holló, kinevezése gimnáziumhoz vagy tanítóképzőhöz feltétlenül kívánatos." (MOL XIX-I-1-k-W.-1948. 3. d.; Wittman T. 1947/10. 449–451. Vö.: Wágner F. 1937/1. 554–559.)

³⁵⁰ A közoktatásban foglalkoztatott pedagógusokkal szembeni új követelményeket előbb 1948. szeptember 26-án, az MDP oktatási értekezletén, majd december 10–11-én a pedagógusszakszervezet III. küldöttközgyűlésén fogalmazták meg igen markánsan (lásd pl. A következő láncszem... 87.; Révai József, Ortutay Gyula, Alexits György, Lukács Sándor, Mérei Ferenc cikkeit az Embernevelés 1949/1. számában, 1–33.; és A Pedagógus Szakszervezet III. ... 1948/24. 624–625.; Faragó L. 1948/24. 615–616.) Elképzeléseiket "továbbfejlesztették" 1949 elején "Az ideológiai harc kérdése a pedagógia területén" című, az Agitációs és Propaganda Bizottság számára készült előterjesztésben (MOL M-KS-276-111/2. 530–538. Vö.: Kovács J. 1952/6. 502–503.), melynek gyakorlati kiviteleztetését a tanügyigazgatási szervektől várták. Az alig több mint másfél éve államosított veszprémi tanítónőképző 1950. február 9-i, tanfelügyeleti látogatást záró értekezletén Kocsis Gyula megállapította: "az intézet az általános nevelési és szakemberképző vonalon megfelel a demokratikus köztársaság követelményeinek. A szocializmus építésének mai szakaszában azonban a teljesítmények fokozása minden vonalon parancsoló szükségesség. ... Elsősorban a nevelőknek kell magukban kialakítani azt az új típusú embert, amely nevelésünk célja. E szempontból... jelentős lépések történtek, és történnek e téren, s az új világnézethez elengedhetetlenül szükséges természettudományos nevelés és orosz nyelvoktatás jó kezekben van, és szép eredményeket mutat fel. Ez irányban végzett jó munka lesz az alap ahhoz, hogy megfelelő új vágású szakembert, jelen esetben új típusú tanítót, tanítónőt kiképezzük. Ültessük át növendékeinkbe azt az öntudatot, hogy egy nép nevelői, a kultúrából eddig kisemmizettek számára a kultúra egyik legfontosabb közvetítői lesznek. E kettős cél: az igazi szocialista embertípus kialakítása s ennek alapján kiváló szakemberek képzése szép és nehéz feladat." (VeML XXVI. 65. Ált. iratok. 129/1950. Kiemelés tőlem – D. P. vö.: Jeszipov–Goncsarov 1950. 386–395. és 501–527.)

³⁵¹ Erről, s az ebből fakadó nehézségekről tanúskodik a nyíregyházi tanítónőképző igazgatójának egy 1951. február 4-i feljegyzése is: "a tanulók szociális megoszlása: munkás 84 – 26%, paraszt 135 – 41%, egyéb 105 – 33%. A tanulók anyagi helyzete általában elég nehéz. Mutatja ezt a bejáró tanulók nagy száma [kb. 120-190 a 324-ből – D. P.]. Sok a gyengén felruházott és rosszul táplált növendék, főként a bejárók között. (Újabban iskolánk főzési lehetőséget biztosít ezeknek.) Legalább még 60-70 tanulóotthoni elhelyezésre lenne szükség, hogy a legnehezebb helyzetben lévő [az otthonról hajnalban induló s késő este hazavergődő – D. P. ] bejáró tanulókon kellőleg segíthessünk. Minden tankönyve kb. a tanulók felének van meg (159-nek). Ebben nagy része van annak a kb. 3000 forint értékű tankönyvnek, amit a tankönyvsegélyekből, részben az SZMK-adományokból osztottunk ki. Fontos tanszerei hiányoznak (körző, rajztábla) 118 tanulónak." (SzSzBMÖL XXXI. 11. 4. d.) Hajnalban iskolába botorkálók másutt is előfordultak: egyik, akkoriban a sárospataki képzőbe járt riportalanyunk, M. A-né, 2005 áprilisában – Kocsis Eszternek – elmesélte, hogy naponta 8-8 km-t gyalogolt a reggeltől sokszor délutánba nyúló tanítás előtt és után. (vö.: Ködöböcz J. 2003. 68.)

Sokaknak a tandíjfizetés is komoly nehézséget jelentett. Erről – s a korszak atmoszférájáról – tanúskodik Sz. J. győri III. osztályos líceumi tanulónak Rákosi Mátyáshoz címzett 1948. decemberi kérvénye: "Egy régi pártharcos fia tiszteletteljes kéréssel fordul Önhöz, a diákok nagy megértőjéhez. Líceumba járok és a tandíjam annyira sok, hogy szegény édesapám keresetéből azt fedezni nem tudja. Édesapám a múltban politikai magatartása miatt sok zaklatásnak volt kitéve, így most sem vagyunk úgy felszerelve, ahogyan azt a minimum megkívánja. Ezért... kérem Rákosi elvtársat... hasson oda, hogy a tandíjamat mérsékeljék. Nem kívánom én azt, hogy tandíjmentes legyek, mert tudom, hogy az én filléreim is segítik a mi Magyarországunk szocialista felépítését; de ami sok, az bizony sok. Édesapám Szi. I., sofőr a győri vagongyárban. Ketten vagyunk testvérek, s öcsém is... iskolába jár. Soraimat zárom azzal,... hogy továbbtanulásom kizárólag [Rákosi – D. P.] Elvtárs atyai jóindulatától függ. Harcos üdvözlettel: Sz. J." – olvashatjuk a politikai államtitkárhoz átküldött levélben. Szávai Nándor felszólítására Rozsondai Zoltán az ügyről a következőket jelentette: "A líceumi tanulók tandíját a 91.314/1946. VKM számú rendelet értelmében az igazgató által az iskolaév kezdetén összehívott díjmegállapító értekezlet állapítja meg. Sz. J. tanuló ügyében egyidejűleg felhívtuk a győri állami tanítóképző intézet igazgatóját, hogy nevezett családi körülményeit vizsgálja felül, s amennyiben a tanuló szociális viszonyai indokolttá teszik, terjessze fel tanulmányi segélyezésre." (MOL XIX-I-1-l-Sz. J.-1948. 4. d.)

Peller József egyetemi docens úr fentiekben már idézett memoárjában a szociális összetétel változásának egy másik nehézségére is felhívja figyelmünket: "Széles tömegek számára lehetővé tették... hogy a tudás birtokába juthassanak, s hogy a szegények köréből is a tehetségesek, akaraterővel bírók értelmiségivé váljanak. Ez nemzeti érdek is. Persze a lehetőség fénye sokakat elkábított, sokan, igen sokan ennek áldozataivá váltak. Képességeiket rosszul ítélték meg, a tövises útra nem számítottak, elvéreztek... Az irodalom adós maradt azzal, hogy ennek a megindult hadnak a sorsát érdemben ábrázolta volna. A felemelkedés sikerét emelték ki, de ezek kínját, keservét elhallgatták, nem beszélve az elhullottak hatalmas tömegéről. Pedig az értelmiség felfrissítésének, bővítésének igen nagy ára volt. Számos emberi élet ment tönkre, azok esetében is, akik céljukat megközelíthették. A család kulturális közegéből származó hátrányt később pótolni csak igen kevésnek sikerült (pl. a nyelvi ismereteket)." (2005. 5. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁵² Ld. pl.: MOL XIX-I-1-g 1250-40/IV./2. és 1250-64. 304. d.; SzSzBMÖL XXXI. 11. 4. d. az 1951. február 4-i feljegyzésben. Vö.: Ködöböcz J. 2006. 62-64., 86.) Bódi Ferenc – aki gimnáziumi tanári végzettség és gyakorlat, egyetemi doktorátus majd politikai szerepvállalás után a VKM-ből került a cinkotai tanítónőképzőbe igazgatónak – évtizedek múltán, egy hátrahagyott kéziratában így emlékezett: "Az itt töltött másfél év sem volt leányálom, mert állandóan voltak nem kívánatos külső beavatkozások, de a tanári testület jó részben kiváló emberekből állt. Ilyen volt mindenekelőtt az igazgatóságából leváltott Medgyessy Zsófia és a hozzá legközelebb álló franciatanárnő, Simonyi Ilus, és a rajztanár Tóth Mihály. Az akkori idők »szelleme« azonban nem engedte meg, hogy az ember, ha vezető volt, egy helyen meg is melegedjék. E védekező taktika össze volt kapcsolva a leplezetlen kontraszelekcióval. Ezért történt az, hogy leváltottak egy nagyon átlagos képességű tanítóval. Ez már nem is lepett meg, hiszen az érettségi vizsgán, ahol én, kartársnőm tehermentesítése céljából mint vizsgáztató tanár szerepeltem, szintén egy tanító volt az elnök, aki mély és igaz tudásáról igyekezett bennünket meggyőzni... Leváltásom után a budai, XII. kerületi tanítóképzőhöz kerültem igazgatóhelyettesnek, de én ezt a munkát különböző okoknál fogva nem sokáig vállaltam. Az iskola akkor alakult át gyakorlóiskolává, és én inkább a vezető tanárság mellett foglaltam állást." (Kiemelés tőlem D. P.) Örömmel vette Bódi Ferenc igazgatóságát az ekkoriban Cinkotán negyedikes P. L.-né, aki – 2004-ben, beszélgetésünk során – úgy emlékezett, hogy ő másként kezelte a negyedikeseket, ötödikeseket, mint elődje, Medgyessy Zsófia: partnert látott bennük, s baráti hangnemben tárgyalt velük.

2005. június 22-i beszélgetésünk során R. Várkonyi Ágnes Széchenyi-díjas akadémikus asszony – aki 1947 nyarán végzett az akkor éppen a Veres Pálné Gimnázium épületében működő líceumban – Medgyessy Zsófia következetesen humánus, szociálisan érzékeny magatartását emelte ki. Úgy emlékszik, hogy a tantestület két a zsidótörvények által érintett tanárnőjének, R. M.-nek és F. S.-nek nem engedte, hogy feltegyék a sárga csillagot és az intézetben különleges védelmet biztosított a számukra 1944 novemberéig, amikor az intézet épületét a hozzá tartozó parkban lévő Batthyány-kastéllyal együtt lefoglalták és megszállták a németek. Ezután – úgy hallotta – a Dunántúlon, az intézet volt növendékeinél kaptak menedéket, s így élhették túl az üldözéseket. A professzor asszony arra is emlékezett, hogy Medgyessy Zsófia magánbeszélgetések során elhatárolódott az 1945 előtti "régi rendszer bűneitől", de intranzigensnek mutatkozott az ország szovjetizációjával szemben is, amiért (s a pszichológia háttérbe szorítása következtében) a kitűnő pedagógust már 47 éves korában nyugdíjazták.

³⁵³ Kelemen Elemér pontos megfogalmazása szerint: "... kettős determináció – a közoktatásnak az egész társadalomra irányuló, tömeges kiterjesztése egy kizárólagos és ellentmondást nem tűrő ideológia és politika szolgálatában – határozta meg a magyar pedagógusképzés közelmúltbeli történetét." (Kelemen E. – Setényi J. 1994. 51.) Hunyady György – a szociálpszichológus nézőpontjából – ehhez hozzátette: "A sztálinista diktatúra... »társadalmi igazságtételként« hirdette, hogy a kizsákmányoltakat ülteti a kizsákmányolók helyére, miközben az egyéni pszichológiai realitásokat figyelmen kívül hagyva avatkozott be embermilliók életébe. Óriásiak az általa okozott kulturális veszteségek, az elherdált és szétroncsolt szellemi kapacitások, ugyanakkor ledöntötte a társadalmi válaszfalakat, s a politikai indoktrinációval terhelt tanulás lehetőségét sokak előtt megnyitotta." (2000/4. 9. Vö.: Mészáros I. 1994. 73–76.)

³⁵⁴ A négyéves képzés visszaállításával újra mutatkoztak a 20. század első negyedében tapasztalt problémák, melyekről lásd: Szakál J. 1934. 88.; Ködöböcz J. 1986/a. 300–306.; Bollókné P. I. 1988. 158–160.; Németh A. 1990. 36–70.; Tóth G. 1999. 14–16.; Gombos N. 2002. 70–75., 2006. 21-48. és 81-97., 2006/2. 117–129.

³⁵⁵ Füle S. 1956. 22. sz. 127.

³⁵⁶ SzSzBMÖL XXXI. 11. 4. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) A négyéves képzésből fakadó nehézségekről lásd továbbá: Kovács Józsefné "A tanítóképző néhány problémájáról" és Amigó Mária "A pedagógusképzés problémái" című, 1952. januári írásait; az MDP Budapesti PB Agitációs és Propaganda Osztályának 1952. II. 25-i feljegyzését a budapesti tanítóképzők problémáiról. MOL M-KS-276-89/300. 1–2., 3., 7., 67–73.

³⁵⁷ Ld. Polesinszky Jenő igazgató 1952. VI. 19-i feljegyzését a XII. kerületi tanítóképzőben tapasztalható "lemorzsolódások" okairól. ELTE TÓFK 662/1952.; O. Nagy G. 1969. 98–102.; Panyik I. 1991. 88–89.

³⁵⁸ Lásd erről bővebben kötetünkben a Nagy Imre-kormány időszakával foglakozó tanulmány 1.2. fejezetében, valamint Donáth P. 2001. 78–79.

³⁵⁹ Darvas József 1952. január 22-i, 853-171/1952. IV. szám alatt utasította a tanácsi osztályvezetőket és iskolaigazgatókat a "nagy tanítónk és vezetőnk, Rákosi elvtárs 60. születésnapjára" való felkészülésre, majd március 1-jén vezércikket írt a Köznevelésben "népünk tanítójáról". (NML Bgy. XXVI. 64. 853-3-1/1952.; Darvas J. 1952/5. 129–130.)

³⁶⁰ Rozsondai Zoltán visszaemlékezése alapján.

³⁶¹ Pl.: 1951. január 20-i feljegyzését Rozsondai Zoltán a következőkkel zárta: "A ma tanítóképzőjének kulcskérdése az, hogy mennyire tudja megvalósítani kettős célkitűzését, amit a múlt tanítóképzője nem tudott megoldani. Ez itt a nagy kérdés, amire csak néhány év tapasztalata adhat feleletet." – 1952. július 8-i feljegyzésében óvatosan felvetette: "a tanítóképzés minőségi színvonala szempontjából szükségszerűen felvetődik a gyakorlóév megfelelő »hasznosításának« kérdése, tanulmányi, tanítási szempontból a tanítóképzőkhöz való szorosabb hozzá rendelésének gondolata." – "A tanítóképzés színvonalának emelése érdekében a minisztérium új tantervet adott ki az 1953/54. tanévre. ... Az évkezdeti tapasztalatok azt mutatják, hogy... a tanítóképzés négyéves kerete, úgy látszik, nem ad lehetőséget a tanítói hivatás megfelelő betöltéséhez szükséges kultúranyagnak komolyabb megterhelés nélkül való elvégzésére. Ez... ismételten felveti a tanítóképzés időtartamának kérdését. Meg kell vizsgálni, hogy elegendő-e a jelenlegi négy év a tanítóképzés célkitűzéseinek eredményes megvalósítására" – írta Rozsondai Zoltán.

A kérdésről folytatott diskurzussal kapcsolatos ambivalens helyzetre utal, hogy Rozsondai Zoltán első feljegyzésével közel egy időben – a tanácsköztársaság közoktatásügyi politikájáról szóló munkájában, a személyes tapasztalatokkal rendelkező – Vincze László előbb az 1950. évi MDP KV-határozat szellemében leszögezte: "1949-ben a párt leleplezte az ellenség támadását a népi demokrácia iskolapolitikája ellen, és ezzel a pedagógiai főiskolák átalakultak olyan szaktanárképző főiskolákká, ahol az általános iskolák felső tagozatának szaktanárait képezik, a pedagógiai gimnáziumokban pedig – 1950-ben ismét tanítóképző néven szerepel ez az iskolatípus – megindult a tanítóság nevelése, hogy gondoskodni tudjunk megfelelő számú osztálytanítóról az általános iskolák alsó osztályai számára", majd hozzátette: "Sem 1919-ben, sem 1945-ben nem volt aktuális még a tanítóképzés olyanforma főiskolai színvonalra emelése, amint azt annak idején elgondolták. Először a kérdéssel kapcsolatban az egyik feladatot kell megoldani, és ez megoldható volna... Rá kell találnia pedagógusképzésünknek erre az útra: tehát az első feladat az, hogy a leendő tanító feltétlenül középiskolát végezzen. A tanítóképzés csak szükségből szorítható középiskolai keretek közé, túlterhelés és minőségi romlás veszélye nélkül. A mai megoldás tehát csak átmeneti lehet, addig tartható csak fenn, amíg utolérjük magunkat – és elég számú tanítónk lesz az egyre szaporodó általános iskolák részére. A tanítóképzésnek érettségi után – ez lehet a fejlődés következő fázisa – 2-3 féléves tanítóképző főiskolákon kell történnie, olyanformán, hogy a jelöltek délelőttjeiket kiváló tanítók mellett töltik, mint hospitálók – fizetést kapnak –, gyakorló tanítók, délután pedig elméleti pedagógiai képzésben részesülnek, olyan tárgyakat tanulnak (neveléstan, oktatástan, lélektan, társadalmi ismeretek), amelyeket a középiskolákban nem tanultak vagy csekély mértékben tanultak. Így középiskolai műveltséggel bíró, kellő elméleti és gyakorlati pedagógiai készségekkel, ismeretekkel rendelkező tanítóságot nevelhetünk" – írta, majd a tanító- és tanárképzés egymásra építésének lehetőségeit vázolta. (1951. 48–50. Kiemelések végig tőlem – D. P. Vö.: Apor P. 2005/1.)

³⁶² Vö.: Szabó A. 1911/10. 339–350.

³⁶³ 1950–1955-ben Rozsondai Zoltánnak a tanítóképzéssel kapcsolatos elképzelései lényegesen eltértek a központi irányvonalat kényszerűségből érvényesítő (Darvas József) vagy azt saját álláspontjaként képviselő (Erdey-Grúz Tibor) miniszterei álláspontjától. Az ebből adódó konfliktusok, viták s az ezektől aligha függetleníthető alacsonyabb beosztásba helyezés – hátrányosan befolyásolták hangulatát, munkájának megítélését. Egy 1952-ből ránk maradt káderjellemzésében szemére vetették, hogy nem hajlandó belenyugodni a képzési idő csökkentésébe s az új szempontokat előtérbe helyező káderpolitikába, s a felmerülő új problémákra "a régi gyakorlat analógiáit veti fel lehetséges megoldásként. Ez sokszor termékeny eljárás, néha azonban konzervatív jelleget ad az ügyintézésnek. A kérdés megvitatásakor azonban sohasem merev, a jó érveket mindig elfogadja. ... Viszonya dolgozótársaihoz igen jó, tisztelik, s tekintélye korrekt magatartása, szaktudása miatt széles körökben megalapozott. Korábban ellentétek mutatkoztak közte és Darvas elvtárs között. Ezek már teljes mértékben felszámolódtak a tanítóképzésért folytatott közös munka során."

Egy 1956. júniusi jellemzésében Bizó Gyula osztályvezető is megemlítette, hogy "a megelőző években munkáját kellően nem értékelték, és személyét sem ítélték meg minden vonatkozásban helyesen. Mint osztályvezető, főelőadói beosztásba kerülve, több osztályvezetővel dolgozott együtt. Egyrészt osztályvezetői, de még inkább munkatársai (pl. G. M.-né) politikailag nem tartották megfelelően fejlettnek, s ezért háttérbe szorították. Ugyanakkor szakmailag sokat tanulhattak volna tőle. Különösen az utóbbi időben éleződött ki helyzete, amikor az osztály vezető nélkül volt, s mint megbízott vezetőt is egyes ügyekben (pl. személyi ügyek) mellőzték. Ez a helyzet bizonyos visszahúzódást, sértődöttséget váltott ki benne. Természetesen politikai fejlődését is gátolta. E téren valóban van pótolni valója: pl. egy főosztály-értekezleten a racionalizálással kapcsolatban a régi rossz gyakorlatról szólva, nem mutatott rá azokra a pozitív jelenségekre, amelyek éppen ma ezen a területen találhatók. De van tennivalója a pártcsoportnak és az osztályvezetésnek is: a bizalomnak olyan légkörét kell megteremteni számára, melyben kiváló képességei maradéktalanul kibontakozhatnak s munkalendülete felfokozódik. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy rendszerünkhöz hű, szocialista építésünk célkitűzéseit elfogadja s azok megvalósításáért dolgozik. Hiányosságainkat, hibáinkat jól meglátja, kritikai érzéke fejlett, azonban azok kijavításáért nem harcol elég következetesen és kitartóan. Az elmondottak mellett Rozsondai Zoltán emberi és munkatársi magatartása példás. Egyenes, igazmondó, bátor ember, aki véleményét személyre való tekintet nélkül alkotja meg és hangoztatja. Munkatársait szívesen támogatja, s jó kollegiális viszonyt alakít ki velük, különösen, ha látja, hogy munkájukhoz értenek és képesek is annak megoldására." (Kiemelések tőlem – D. P.)

³⁶⁴ Az aláírás nélkül fennmaradt dokumentum tartalmi és stiláris elemzése Rozsondai Zoltán szerzőségére utal, vagy arra, hogy valamelyik felettese néhány – például a tanárképzésre s az ideológiai harc fontosságára vonatkozó betoldással – az általa készített anyag módosított változatát küldte át a pártközpontba. A dokumentumot a nyolcvanas éveiben járó Rozsondai Zoltántól elkérő s azt a rendelkezésemre bocsátó Ladányi Andor professzor úr is erre az álláspontra jutott 1985-ben megjelent kitűnő tanulmányában (1985/5. 358.) Kérdésemre válaszolva Köte Sándor professzor úr – aki az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztálya munkatársaként tevékenykedett akkoriban – valószínűbbnek tartotta az utóbbi variációt. A korabeli hivatali hierarchiában s az annak megfelelő információs rendszerben Bence Gyula partnere az OM illetékes főosztályvezetője lehetett, s nem a korábbi osztályvezetői besorolásából politikai okból főelőadóvá (s csoportvezetővé) visszaminősített, ám ekkoriban a beteg – 1954. június 20-án elhunyt – Polesinszky Jenő osztályvezető helyett helytállt Rozsondai Zoltán.

³⁶⁵ A középfokú tanítóképzés konstans problémái (ahogy Báthory Zoltán professzor úr mondaná: a "szuper-maratoni reform") folytán Rozsondai Zoltán bő két évtizeddel korábban, még az Apponyi Kollégium hallgatójaként, vagy a tanítóképzés történetével kapcsolatos búvárkodásai során megismerhette a Magyarországi Néptanítók VIII. Egyetemes Gyűlése előadójának, Simon Lajosnak 1923. július 5-i előterjesztését a tanítóképzés reformjáról: "Abban mindnyájan megegyezünk (tanítók, tanítóképző tanárok, közoktatásügyi minisztérium), hogy a tanítóképzés mai formája nem maradhat meg. Az újjászervezést mindannyian kívánjuk. Csak a módozatokban térünk el, a kivitelben. Az összes eddig elhangzott javaslatok és tervek három típusba sorolhatók:

1.    A megszakítás nélküli, egytagú, hat évfolyamú tanítóképző, mely a régi tanítóképző szellemét a maga egészében megőrzi. Az általános és szakműveltséget egymás mellett tanítja. Alsóbb osztályokban a közműveltségi, felsőbb osztályokban főleg a szaktárgyakat. Ezen típus fenntartása mellett azok érvelnek, akik az egységes szervezetnek és a tanítói ránevelésnek hívei.

2.    A kéttagozatú, hatosztályú tanítóképző alsó négyéves tagozatában az általános műveltségi, felső kétéves tagozatában a szaktárgyakat tanítja. Egyetlen jó oldala ennek a típusnak az, hogy a szaktárgyakat érettebb korban tanítja, és ezt a befejezett általános műveltségre építheti.

3.    A középiskola VIII. osztályára és érettségi vizsgálatra épülő hároméves tanítóképző főiskola, mely elveti az eddigi képzési módot, s a tanítói ránevelés feladatát úgy kívánja megoldani, hogy a mai tanítóképzők felszerelt gyakorlóiskolája megmaradna a szemináriumokká átalakított mai tanítóképzők keretében.

Az egytagú típus nem elégít ki bennünket, mert a 15–21 éves ifjút vagy nőt egyszerre tanítani a közismereti tárgyakra és azok alkalmazására, módszerére, teljesen abszurd dolog. A filozófiai tudományokat az ifjú lélek testi és lelki fejlődése előtt tanítani lélekölés. Ezt magunkon tapasztaltuk.

A kéttagú típus már közeledik a mi felfogásunkhoz: az első tagozatot a közismeretei tárgyak elsajátítására, befejezésére szánja, a második tagozatot a szaktárgyakra. Mi is azt hangsúlyozzuk: közismereti tárgyak, azután szakképzés. De minek ezért az ideáért a tanítóképzést megnyújtani? Ott vannak a középiskolák, tanuljon a tanítójelölt a középosztály reprezentánsaival együtt, s csak az érettségi után váljanak el a szakképzés miatt. Nem kell félteni azt a vesszőparipát, amelyet »tanítói ránevelésnek« neveznek. Aki született tanító, az ránevelődik hamar, ha már tud, az átadás, a módszer a vériben van; akiben pedig hivatáskészség nincs, az teljesen nem nevelődik rá évtizedeken át sem, csak beletörik.

A 3. típus tehát a mi kívánságunk és követelésünk már évtizedek óta, és ezt keresztül is fogjuk vinni, mert az igazságunkról meg vagyunk győződve. Nem számítva a tanítói színvonal emelkedését, nagyon sok velejárója volna az akadémiai képzésnek, mely egy csapásra leszerelne sok oly kívánságot és ellentétet, melyek ma napirenden vannak.

Röviden csak a következőket soroljuk fel:

a) A tanítóság anyagi helyzetét nivellálná.

b) Megszűnnék a tanító és tanár között a pedagógiai képzés tekintetében a különbség; minthogy a kis- és nagy gyermek (az ifjú) számára nem lehet más pedagógia, mert a tanítónak látnia kell eljárásában a jövőt, a tanárnak pedig a múltra kell építenie: egységessé válhat a filozófiai, neveléstani és módszertani képzés, csak tárgyi tekintetben volna különbség.

c) Sok jó tanító kerülhetne át magasabb fokú iskolához továbbképzés esetén, s növelnék a jó tanárok számát; ez a körülmény nagy hatással volna a tanítói ambíció fokozására.

d) A falu, a város egyenlő rangú, képzésű tényezőt nyerne a pap, a jegyző, az orvos, a gyógyszerész és a gazdatiszt, no meg az állatorvos mellett a kulturális kitermelés terén (Sic!), melyet most külön szólamokban írnak, hirdetnek és olvasnak, mint: többtermelés, fajvédelem, kultúrnívó, gazdasági fellendülés, melyeket azonban az iskola, a tanító nélkül megoldani nem tudnak". (A Magyarországi Néptanítók 1923. 46–47. Kiemelés részben tőlem – D. P.)

³⁶⁶ Rozsondai Zoltán itt a képzési struktúrára vonatkozóan a tanítómozgalom évtizedes követeléseiben s az 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkekben vázolt elképzelést elevenítette fel. Annak indokolásakor Hóman Bálint miniszter kifejtette: "A tanító által betöltött magasrendű népnevelő hivatás megköveteli a társadalmi megbecsülés fokozását is. Mindez megvalósíthatatlan a középfokú iskola keretében, viszont a pedagógiai szempont megköveteli, hogy a rövid tartalmú főiskolai képzés szoros összefüggésben maradjon a középiskolai előképzéssel. Ezért... az új tanítóképző akadémiai kétéves tanfolyamot csak a líceummal kapcsolatban és a gyakorló népiskolával szoros összefüggésben szervezem meg." Az 1935. évi... 17. k. 263. (Kiemelések részben tőlem – D. P.) Vö.: PL Serédi Cat. 42. 193639. 2963/1937. és Szabó A. 1911/10. 348–349.

³⁶⁷ Kiemelések részben tőlem – D. P.

³⁶⁸ Az 1954. februári előterjesztésnek az 1954. évi felvételi keretszámokra vonatkozó részét május 12-én terjesztette a miniszter a Minisztertanács elé, amely az ötéves terv során várható tanítófeleslegre hivatkozva a korábbi 2800, majd 2100 tanítójelölt beiskolázása helyett 650 felvételét javasolta, "a jelenlegi 49 tanítóképző helyett 29 tanítóképzőbe". A Minisztertanács június 11-i ülésén ennek megfelelően döntött. (MOL XIX-I-2-b 2.d.; Rozsondai Zoltán: Bár csak ne lett volna igazam! című memoárja in: Rozsondai Z. 2004. 296–298.; Kardos – Kornidesz szerk. 1990 II. k. 202–204.; Ladányi A. 1989. 83.)

1954. április 23-án Kovács József, a pedagógusok szakszervezetének elnöke (korábban az ötéves képzés visszaállításáért lobbizó miniszterhelyettes) Horváth Márton KV-osztályvezetőhöz írt levelében leszögezte: "elvileg egyetértünk azzal, hogy a tanítói felesleg veszélyének elkerülése céljából szükséges néhány képzőt megszüntetni... Megítélésünk szerint azonban nem indokolt 20 képző megszüntetése; az OM túl mereven kezeli a tervszámokat... nem számol azzal, hogy a kultúrmunka más területein is... kellenek jól képzett tanítók. Mindezek alapján szükségesnek tartjuk, hogy a képzők megszüntetésére vonatkozó tervet alaposan vizsgálják felül és a végleges döntést a különböző szempontok mérlegelése után hozzák meg." (MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 121. Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Kovács J. 1978. 90–105.; Donáth P. 2001. 79–83.

³⁶⁹ MOL M-KS-276-89/300. 253. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁷⁰ MOL M-KS-276-53/185. ő. e. 1. és 5.; Ladányi A. 1988. 210.; Donáth P. 2001. 101–112.

³⁷¹ Rozsondai Károly "Feljegyzés a soproni állami tanítóképzőről" című írásában 1954. október 15-én amellett, hogy jelezte: sérelmesnek találják, hogy a Megyei Tanács Oktatási Osztályának rövid utasítására nem vehettek fel első osztályosokat (helyette az általános iskola 5. osztályát nyithatták meg a szaktanárok óráinak biztosítása érdekében), ezért "a soproni tanítóképző további fenntartása érdekében memorandumot állított össze" a megyei és városi pártbizottság s a városi tanács támogatásával. Egyben azt is hangsúlyozta, hogy "tanulmányi, tanítóképzési szakszempontból egyetlen célszerű megoldást lát a nevelőtestület: az 5 éves tanítóképzés visszaállítását". (GyMSM SL XXVI. 65. 7. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁷² MOL XIX-I-2-k 4. d. az 1955. március 10-i kollégiumi értekezlet anyagaiban. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁷³ Jóboru Magda a Köznevelésben kifejtette: "az új tantervek csak akkor lehetnek jók, ha gyakorló nevelők maximális bevonásával készülnek. Márpedig nem adhatnak komoly segítséget azok, akik nem értenek egyet az alapelvekkel, a célkitűzésekkel..." 1955. 6. sz. 126. (Kiemelés tőlem – D. P.) Lásd róla: Mann M. 2004. 119–121., 2006. 161–162.

³⁷⁴ Az 1955. március 10-i kollégiumi ülésen Vadász Ferencné főosztályvezető kénytelen volt elismerni: az előterjesztésben "azt írtuk, hogy 20 tanítóképző vezetőjével megbeszéltük és egyetért valamennyi. ... Mindegyik úgy szólalt fel, hogy alapjában egyetértünk, de mégis csak az 5 éves képzésben látjuk a megoldást." MOL XIX-I-2-k 4. d. az 1955. március 10-i kollégiumi értekezlet anyagaiban. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁷⁵ A négyéves tanítóképzés PTI által készített programjáról 1955. május 28-án szerveztek vitát, 129 tanítóképző intézeti igazgató, tanulmányi vezető, pedagógus részvételével. A programkészítést irányító Füle Sándor még 1955-ben közreadta a tanácskozás rövidített jegyzőkönyvét, melyből kiderül, hogy még ott is többen szóltak az ötödik, gyakorlati év képzési időbe kapcsolásáért. Kiss Lajos debreceni igazgató pedig a négyéves tanítóképző céljával kapcsolatban leszögezte: "nem lenne helyes, ha a tanítóképző csak az általános iskola alsó tagozatára nevelne, és nem tenné növendékeit alkalmassá és jogossá az egyetemi tanulásra. Az a véleménye, hogy ez a legmerevebben ellentmondana annak a szocialista elvnek, hogy az iskolának pedig nyitottnak kell lennie. Ne zárjuk le a fejlődésnek és haladásnak ezt a lehetőségét a fiatal, törekvő kartársak előtt." Összefoglalójában Nagy Sándor PTI-igazgató leszögezte: "a tanítóképző célja a tanítóképzés. Ez semmi szín alatt sem jelent zártságot, vagy valamiféle zsákutcát, hiszen az OM messzemenően fogja biztosítani azt, hogy a tanítóképzők legkitűnőbb növendékeit felvegyék azokra a főiskolákra és egyetemekre, ahová esetleg menni kívánnak. A tanítóképzés jellegét azonban nem ezek az esetek szabják meg, hanem a tanítóképzés igényei." (Füle S. szerk. 1955. 51. és 67. Kiemelés tőlem – D. P. Lásd továbbá: Füle S. 1956. 127–128.; 1968. 190–191.; 1970. 9.; Tóth L.-né 1966. 189–190.; Petriné F. J. – Szabolcs É. 1999. 16–19.)

³⁷⁶ MOL XIX-I-2-k 4. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁷⁷ Uo., valamint a család birtokában lévő, "Szeptember végén – kollégiumi stílusban" című memoárban. A Pedagógiai Tudományos Intézetben Bori István, Faludi Szilárd és Füle Sándor készítették a négyéves képzés új terveit. (Füle S. 1968. 190–191.; Rozsondai Z. 2004. 320–323.)

³⁷⁸ 1955 januárjában, a korábbi OM-kollégiumi határozatok végrehajtásáról szóló előterjesztésben, elmarasztalták Csukás István főosztályvezetőt s az mb. osztályvezetőként tevékenykedő Rozsondai Zoltánt azért is, mert nem kezdeményezték az óvónőképzés képzési idejének 4 évre való visszaállítását kilátásba helyező 1953. október 29-i határozat megváltoztatását (a 3 éves képzés fenntartását), annak ellenére sem, hogy illetékes pártfórumok így döntöttek. Sőt, – Rozsondai módszerére jellemzően – egyik alternatívaként a négyéves képzés megteremtését terjesztették elő.

³⁷⁹ 1955. május 5-én, az OM kollégiumi értekezletén tárgyaltak az MDP KV-nak – a Rákosi ismételt átmeneti felülkerekedését deklaráló – "márciusi határozatának a közoktatás területén való alkalmazásáról". A témát lezárva Erdey-Grúz miniszter hangsúlyozta: "fontos, hogy a káderek megítélésénél az utóbbi időben eluralkodott apolitikus szellemet – mely a[z 1953.] júniusi határozat óta igen megerősödött – megszüntessük. ... Most a politikai szempontnak kell előtérbe kerülni, (s) ... igen fontos a vallásos világnézet elleni harc folytatása..." (MOL XIX-I-2-k 4. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁸⁰ Az előterjesztés a Rozsondai család birtokában van.

³⁸¹ MOL M-KS-276-91/71. 103-105. (Az utóbbi mondatot a gépelt szövegből utóbb tollal kihúzták. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁸² Lásd erről bővebben: Mészáros I. 1996. 5–43.; Nagy P. T. 2000. 187–243.; Donáth P. 2004. 94–98., továbbá a Donáth P. 2008-ban a nagykőrösi tanítóképzőről szóló tanulmányt és a Hegedüs-kormányról szóló tanulmány 1. fejezetét.

³⁸³ "A világnézeti-politikai nevelés helyzete a tanítóképzőkben" c. előterjesztést lásd: MOL XIX-I-2-k 7. d. és az elhelyezkedési lehetőségeket illetően: M-KS-276-91/120. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁸⁴ A tanárok párttagságának számonkérése már 1945 kora tavaszán elkezdődött. Előbb a tankerületi főigazgatók bizalmas utasításban érdeklődtek az igazgatóktól a tantestület tagjainak párttagságáról, majd az igazolások során erről mindenkinek nyilatkoznia kellett. Érdekes, hogy az arányok a rendkívüli nyomás ellenére sem módosultak lényegesen. A jászberényi képző igazgatójának 1945. április 26-i jelentése szerint a tantestület "valamennyi tagja belépett valamelyik demokratikus pártba": 2-2 fő a kommunista, a szociáldemokrata, ill. 2 fő a kisgazda- s 5 fő a Polgári Demokrata Pártba. (SZML VIII. 52. 44/1945. Vö.: VeML XXVI. 65. Általános iratok 332/1949.)

³⁸⁵ MOL M-KS-276-91/120. (Kiemelés tőlem – D. P.); Ladányi A. 1988. 212–213.; Donáth P. 2004. 99–102. és kötetünkben a nagykőrösi tanítóképzőről szóló tanulmány 3.1. fejezetét és a Hegedüs-kormányról szóló tanulmány 2. fejezetét.

³⁸⁶ Ebben a kérdésben egybeeső álláspontjukat Kálmán Györgynek "a tanítóképzés jelenlegi rendszeréről és az ehhez fűződő javaslatról" c., 1956. február 13-i feljegyzéséből idéztem. MOL MKS-276-91/120. (Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁸⁷ MOL M-KS-276-91/120. (Kiemelés tőlem – D. P.) Forrásaink a tanítóképzést s a közoktatás néhány más területét illetően is igazolni látszanak Hegedüs András memoárjának állítását, miszerint bizonyos reformokat kezdeményezett. Annak megítélését azonban, hogy ezek révén 1956 tavaszán–nyarán beszélhetünk-e egy "új reformkorról", a tisztelt olvasóra bíznánk... (1988. 233–241.)

³⁸⁸ A letűnt században az előjelek ugyan változtak, ám a tanítókkal szemben megfogalmazott társadalmi-politikai elvárások – s cserébe az elismertség ígérete – virulensnek bizonyultak: bő egy évtizeddel korábban, 1943 júliusában, Kállay Miklós miniszterelnök arra kérte a pedagógusokat, hogy "egyikőjük se adja fel az iskola után sem nemzetnevelő hivatottságát, hanem az egész életben töltse be azt a szerepet, amit a fiatalság nevelésében vállalt, mert nem tud nevelődni, fejlődni a nemzet, ha a tanító, a tanár csak az ábécét vagy matematikát tanítja... A tanító kell, hogy a jegyzővel együtt a falu vezetője, szellemi, lelki és erkölcsi életének irányítója legyen. Higgyék el, hogy a státusrendezés és fizetésrendezés... nem viszi előre annyira e testület és társadalmi réteg ügyét, mint az, ha e nevelői kar minden egyest tagja lelkesen beáll a nemzeti erő kimunkálásába. Mert missziós feladat vár a magyar nevelői karra!" (Kállay M. 1943/14. 549–550. és Lázár L. 1943/14. 554–556.; Váradi J. 1943/19. 793–794.)

³⁸⁹ MOL M-KS-276-91/33. és XIX-I-2-m-152/1956. 25. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Quint József TITOE-elnök, budai igazgató 1922. nyári érvelésével (1942. 150.) a tanítóknak a szülőkkel s a felnőtt társadalommal kapcsolatos teendőiből adódó oktatási-nevelési feladatairól s az ezekre való felkészítéshez a képzési idő növeléséről.

³⁹⁰ MOL M-KS-276-91/33. és M-KS-276-53/297. 25. (Kiemelés tőlem – D. P.); Magyar kormányprogramok 2. k. 1111–1112.; Ladányi A. 1988. 214–215.; Donáth P. 2004. 100–102. és kötetünkben a Hegedüs-kormányról szóló tanulmány 2. 2. fejezetét. A döntés nemzetiségi tanítóképzésre gyakorolt hatásról lásd: Föglein G. 2006. 95–96. és 146–147.

Rozsondai Zoltánnak a felsőfokú képzés melletti egyértelmű elkötelezettségét bizonyítja Bizó Gyula 1956. július 26-i levele az éppen Balatonszárszón nyaraló helyetteséhez: "Kedves Zoltán! Az első, akit sietünk értesíteni, Te vagy: ma délelőtt 12 órakor (sic!) a képzés új tervét elfogadták. Az osztály körbeállva siratja a régi romjait. Érezd magad nagyon jól. Részletekről majd beszélünk. Természetesen a hír csak Neked szól. Andante maestoso! Sok szeretettel ölel az egész osztály nevében: Gyula"

³⁹¹ Ladányi A. 1988. 60. A felsőfokú képzésről lásd pl.: Hegedüs R. 1960/5. 309–312.; Rozsondai Z. 1969. 231–242.; Bollókné P. I. 1988. 169–196.; Németh A. 1990. 105–117.; Hunyady Gy.-né 2000. 89–100.; Gombos N. 2006. 103–205.

³⁹² Egy ilyen, az intézményrendszer egészének s a végzett tanítók kulturális, társadalmi helyzetének, kompetenciáinak megismerésére irányuló, az elmúlt másfél évszázadot s a jelen helyzetet is feltárni próbáló – pedagógusok, pszichológusok, szociológusok és történészek közreműködésével lefolytatandó – vizsgálat valószínűleg a tanítóképzés történetével kapcsolatban is megkérdőjelezné a felsőfokú képzés, s az ezzel járó tanítói társadalmi státusemelkedés irányában (átmeneti visszaesésekkel tarkított) töretlen fejlődés retrospektív konstrukciójának érvényességét. (Vö.: Sárkány M. – Somlai P. 2004. 14–17. és 28–52.; Gedeon P. 2004. 68–69. és 92–94.). Feltételezhetően arra a megállapításra jutna, hogy a tanítóképzés képzési idejének növekedése, felsőfokúvá válása, majd főiskolai rangra emelkedése (kisebb nagyobb "elmaradásokkal/előrefutásokkal") lényegében követte a társadalom általános iskoláztatási szintjének alakulását, a tanító szereppel kapcsolatos társadalmi elvárásokat – miközben a tanítók státusa a szakmák jövedelmi és presztízs-hierarchiájában alig változott. Utóbbira újabban meggyőző adatokat találunk az 1938–2003 közötti időszakra vonatkozóan. (Vö. pl.: Castel, R. 1998/1–2. 68.; Polónyi I. – Timár J. 2006/4. 17., valamint Falusné Sz. K. 1990. 99–104.; Szeben É. – Tóthné S. G. – Mausecz Zs. 1984. 57–59. és 118–122.; Nagy M. 1994. 11–15. és 73–94.; Imre N. – Nagy M. 2003. 273–293.; Hajdu T. 2007/1. 78–82.)

³⁹³ Lásd ehhez: Donáth P. 2004. 101–102. és kötetünkben a Hegedüs-kormányról szóló tanulmány 2.2. fejezetét.

³⁹⁴ Lásd róla: Csoma Gy. 1979/2. 100–101.; T. Kiss T. 1993. 521., 2002. 153–154.; Mann M. 2004. 146.

³⁹⁵ Az 1958. április 24-i kormányülésen a hozzászólók több ponton megkérdőjelezték az 1956. július 26-i határozatnak megfelelő előterjesztést, s annak átdolgozását kívánták. Ezért került a tanító- és óvónőképzés ügye újra a PB elé, melynek állásfoglalása után, a kormány 1958. augusztus 14-i ülésén elfogadták az 1958. évi 26. sz. törvényerejű rendelet szövegére vonatkozó javaslatot s a 2074/1958. IX. 7. sz. kormányhatározatot. (MOL XIX-A-83-a 176. d. az április 10-i és 24-i, 179. d. az augusztus 14-i ülések anyagaiban, valamint XIX-I-4-zz 27. d. Benke Valéria feljegyzéseiben.)

³⁹⁶ MOL M-KS-288-5/82. 76-77. (Kiemelés tőlem – D. P.); Ladányi A. 1988. 222–223.; Donáth P. 2000. 107–109.

³⁹⁷ Az aznapi ülésen ezen kívül "a közös országgyűlési és tanácsválasztások előkészítéséről" (1.), "az állam és egyházak viszonyáról és az egyházpolitikai helyzetről" (2.) s "a színházak helyzetéről" (4.) tárgyaltak. MOL M-KS-288-5/82. (Kiemelés tőlem – D. P.); Ladányi A. 1988. 222–225.; Donáth P. 2000. 108–110.; Ólmosi Z. – Urbán K. szerk. 1991. 39–58.

³⁹⁸ MOL M-KS-288-5/82. 32–33. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Benke V. 1984/10. 25.; lásd róla: T. Kiss T. 1993. 489.; 2002. 118–119.; Mann M. 2004. 119., 2005. 141–142.

³⁹⁹ Állásfoglalása eldöntötte a határozat sorsát: "Az 1959-es év szeptemberétől kezdve a tanárképzés 5 éves, a tanítóképzés 3 éves és az óvónőképzés 2 évfolyamú intézményekben történjék, plusz az esti és levelező tagozaton. Tudomásul vesszük, hogy politikai és egyéb követelmények jobb kielégítése céljából kezdetben elsősorban a termelésben dolgozó érettségizettek közül vesznek fel hallgatókat." MOL M-KS-288-5/82. 34–35. o. (Kiemelés tőlem – D. P.) Ennek érdekében 1958. október 18-án levelet küldtek a Szakszervezet Országos Tanácsa elnökségének s a KISZ KB Intéző Bizottságának, hogy segítsenek érettségizett, politikailag megfelelő, addig az üzemekben, a termelőmunkában jól szerepelt, 30 év alatti fiatalok mozgósításában s az őket támogató alapítványok, ösztöndíjak létrehozásában. (MOL XIX-I-4-kk 75442/1958. 3. d. – Tegyük hozzá, hogy 1957 júniusában az MSZMP KB határozatban rögzítette: "A tanulók társadalmi osztályokhoz való tartozását és politikai magatartásukat, népi demokráciához való hűségüket továbbra is figyelembe kell venni az egyetemi, főiskolai felvételeknél" (MOL XIX-I-4-ddd 7. d.), s hogy "a munkás- és dolgozóparaszt-fiatalok" továbbtanulását társadalmi tanulmányi ösztöndíjakkal is ösztönözték (MOL XIX-I-4-ddd 812/1959. 6. d.). Tegyük hozzá továbbá, a történelmi hűség kedvéért: húsz évvel korábban a VKM 1200/1938. eln. számú rendeletével (majd a 12.750/1942. VII. 2. számúval) előírták "a tanulóifjúság és a tanárok fokozottabb nemzetvédelmi ellenőrzését", megkívánva, hogy az intézmények igazgatói évente kétszer jelentsenek a tanítóképzős növendékek és tanáraik politikai magatartásáról; soron kívül, ha "szélsőjobboldali (nyilaskeresztes) vagy szélsőbaloldali (szociáldemokrata, kommunista)" agitációval találkoznak. (BéML VIII. 59. 41. d. 339/1942.)

⁴⁰⁰ Soós L. szerk. 1997. 420. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Kádár János utólag talán megbánta a felsőfokú óvónőképzés melletti állásfoglalását. Legalábbis erre utal egy megjegyzése, amelyet az MSZMP KB 1960. június 10-i, az oktatási rendszer továbbfejlesztésével foglalkozó ülésén tett. Amikor az előadó, Kállai Gyula a felsőfokú technikumok kapcsán kijelentette: "a technikum pedig szakkádereket képez, szakmérnök és szakmunkás közötti képesítést ad. Azért, mert szakkádereket képez, nem jelenti azt, hogy ne legyen főiskolai jellege. Most már az iskolarendszerünkben bevezettük, hogy pl. az óvónőképzés főiskolán folyik", Kádár János közbevetette:"Elég baj ez." "Én nem tudom, hogy baj-e vagy sem, bevezettük" – folytatta előadását Kállai Gyula, hozzátéve: "ha már érettségi nélkül bizonyos szakmákban ipari tanulónak sem vesznek fel, azt hisszük, indokolt, hogy az ilyen középkáderek képzése főiskolán történjék." (MOL M-KS-2884/33. ő. e. 19. Kiemelés tőlem – D. P.)

Kádár pozíciójának értelmezéséhez, a történeti háttérhez és a kultúrpolitika alakulásához lásd pl.: Huszár T. 1999. 67–140., 2003. 5–80.; Huszár T. szerk. 2002. 19–125.; Hegedűs B. A. szerk. 1996. 283–317.; Rainer M. J. 1999. 339–440.; Kövér Gy. 1998. 305–354.; Kahler F. – M. Kiss S. 1997. 207–318.; Zinner T. 2001.; Szerencsés K. 1997.; Romsics I. 1999. 397–422.; Gergely J. – Izsák L. 2000. 396–410.; Ripp Z. 2002. 199–265. Rainer M. J. 2003. 25–91.; valamint Köpeczi B. 1986. 62–74.; Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II. k. 276–348.; Révész S. 1997. 61–89.; Standeisky É. 1996. 99–362.; Kalmár M. 1998. 9–253.; Cseh G. B. – Kalmár M. – Pór E. szerk. 1999. 13–362.; Németh I. 1999. 89–114.

⁴⁰¹ Az előterjesztők zavarát és elszántságát egyaránt jó példázza a június 10-i PB-ülésen meghívottként részt vett Szigeti József miniszterhelyettes reakciója. Kádár János markáns állásfoglalását hallván szót kért, s látszólag a minisztere által képviselt állásponttól némiképp eltérve, mégis lényegében amellett kitartva, a következőket mondta: "Elsősorban természetesen a szakmai indok a döntő. Azt hiszem, hogy a káderkérdéseken túl, tehát azon, hogy a politikai helyzetet a tanító- és óvónőképző intézetekben javítani tudjuk, elsősorban szakmai indokok szerepelnek." (MOL M-KS-288-5/82. 35.) – A döntés értelemszerűen megváltoztatta az addig önálló Tanító- és Óvónőképző Osztály sorsát is: Benke Valéria már 1958. június 16-án kezdeményezte a Felsőoktatási Főosztályba olvasztását, Szigeti József felügyelete mellett. (MOL M-KS-288-33/1958/4. 284.)

⁴⁰² Rozsondai Z. 1969. 231.; Vö.: Margócsy J. 2000. 199–200. és a "Politikai diszkrimináció vagy valami más?" c. tanulmány 5. 2. fejezete kötetünkben.

⁴⁰³ Lásd a Tanítóképző Intézet tanterve című minisztériumi utasítást. ELTE TÓFK 377/1959.

⁴⁰⁴ MOL M-BP-1/1./PVB./49. Az első tanévben a budai felsőfokú tanítóképző tanárainak 51,5%-a, gyakorlóiskolai tanítóinak 37,5%-a volt az MSZMP tagja. (Panyik I. 1991. 95.) A középfokú képző kitűnő, ám "az akkori elvárásoknak meg nem felelő" tanárainak egy része (pl. Bódi Ferenc, Szathmáry Lajos) gyakorló gimnáziumba került, mások csak általános iskolában folytathatták pályájukat. Kapi-Králik Jenő is így járt: "miután megíratták vele a felsőfokú tanítóképzés tantervét, kitették általános iskolába. Ott természetesen nehézségei támadtak, megkeseredett, hamar meghalt." (Karlovitz J. 2006. 3.) – Kiss Tihamér professzor úr memoárjaiból s hozzám írt, 2002. január 29-i leveléből tudhatjuk, hogy Bizó Gyula oly módon igyekezett a politikai és szakmai elvárásoknak egyaránt megfelelő színvonalas tanítóképzést teremteni, hogy általa jó szakembereknek tartott pedagógusokat hívott meg a felsőfokú képzőkbe, a szakcsoportvezetői pozícióhoz a pártba való belépést szabva előfeltételül. "Én a vörös herbartizmus korában újra lehetőséget kapva, hogy az általam is képviselt oktatási metodikai reform szellemében folytathassam a képzést, vállaltam a feltétel teljesítését" – tegyük hozzá, a szakmai publikációk megjelentetése érdekében is. (Vö.: Kiss T. 1961. 281.; 1996. 405.)

⁴⁰⁵ Az MSZMP PB 1959. július 21-i ülésén a "különfélék" között, az illetékes ügyosztály előterjesztésére, Kállai Gyula tájékoztatása alapján döntött: "helyesli, hogy a felsőfokú tanító- és óvónőképző intézetek tanárai részére szervezett tanfolyamon, augusztus 7-én de. fél 10-kor, Marosán György elvtárs előadást tartson arról, mit kíván a párt a kommunista pedagógusoktól." (MOL XIX-I-4-f-Marosán-1959. (79. d.) és M-KS-288-5/141. ő. e. 1., 8. és 99.)

⁴⁰⁶ Bizó Gy. 1959. 349. – Felszólítása – legalábbis a minisztériumba is megküldött jegyzőkönyvek tanúsága szerint – nem maradt visszhang nélkül. Erre utal pl. a Debreceni Felsőfokú Tanítóképző Intézeti Tanácsának 1959. november 25-i jegyzőkönyve, amely szerint a KISZ-segítő tanár kifejtette: "A mi intézetünk új intézmény. Talán nekünk van a legnagyobb lehetőségünk arra, hogy kommunista világnézetű embereket neveljünk. Ezzel a lehetőséggel élni erkölcsi kötelességünk. Mi jellemezze az innen kikerülő tanítót? Világnézeti szilárdság, jó szakképzettség, az ifjúsági mozgalom ismerete és szeretete. Nagyon fontos, hogy kik adják, alakítják ebben az intézetben az alaphangot, kiknek a véleménye számít." (MOL XIX-I-4-f-2-Debrecen-1959. 80. d. Kiemelés tőlem – D. P. Vö.: az 5. fejezetben Mérei Ferenc által kifejtettekkel, valamint: Mészáros I. 1996. 42–43.; Köpeczi Bócz E. 2004. 30–32.)

⁴⁰⁷ Ungváry Gyula 1959. október 9-i feljegyzésében (OM Irattár).

⁴⁰⁸ Kiemelések végig tőlem – D. P. – Ennek is meg lehetett a hatása. Erre utalhat, hogy a Nyíregyházi Felsőfokú Tanítóképző Intézet 1959. november 30-i nevelési értekezletén az előadók az intézet célját – "művelt, hivatásukat értő és szerető, kommunista világnézetű és erkölcsű tanítók képzését" – a következőképpen magyarázták: "Művelt, tehát ismerője, értékelője a klasszikus örök értékű alkotásoknak, de a korszerű, óriás léptekkel fejlődő új élet sokoldalú alapvető ismereteinek is. Hivatását értő és szerető: ismeri a neveléstudomány fejlődését, eredményeit, hazai és külföldi kiváló pedagógusok munkáját, a kikristályosodott módszertani eljárásokat, gyakorlati munkájában majd mindezeket alkalmazza, de nem gépiesen, hanem szeretettől, felelősségérzettől, alkotni akarástól áthatva, ténylegesen hivatása magaslatán állva. Kommunista világnézetű és erkölcsű tanítókat képezünk. A kommunista világnézet tiszta, tudományos, dialektikus materialista gondolkodást, a munka, a munkás élet világformáló alapvető fontosságának elismerését, megbecsülését jelenti. A kommunista erkölcs elsősorban öntudatot, szerénységet és áldozatkészséget, de emellett minden olyan nemes tulajdonságot is magában foglal, amely képessé teszi az egyént a közösségért való igaz munkálkodásra" – fogalmaztak a nyíregyházi nevelőtanárok, s Rozsondai Zoltánhoz hasonlóan megpróbálták a klasszikus értékeket, morális tartalmakat, tanítóképzős hagyományokat a korszerű követelményeknek és a korszerű ideológiai elvárásoknak megfelelő keretben megjeleníteni. (MOL XIX-I-4-f –2- Nyíregyháza-1959. 81. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴⁰⁹ Tanulságos összevetni a Rozsondai Zoltán által ismertetteket a négy és fél évtizeddel korábbi szabályozás intencióival: A tanítóképző intézetek új rendtartása 1914/29. 1–4.

⁴¹⁰ Jó lenne tudni, hogy vajon e szöveg ismertetésekor felvillant-e Rozsondai Zoltán emlékezetében, hogy közel két évtizeddel korábban, a tanítóképző akadémiák céljaival kapcsolatosan találkozott már az akkori politikai-világnézeti intencióknak megfelelően körülírt "új embertípus kialakításának" szolgálatába állított felsőfokú tanítóképzés koncepciójával. Evangélikus intézménnyel foglalkozó szakelőadóként (s bátyja sorsa iránti érdeklődés okán) valószínűleg olvasta Neubauer János cikkét is az Evangélikus Népiskola 1940. évfolyamában, melyben a szerző igen plasztikusan jelenítette meg ezt az elképzelést: "Új embertípus kialakítása – ez a jelenkor népoktatásának legnagyobb problémája. Az állam és az egyház vezető emberei, valamint a népoktatás irányadó tényezői ebben látják a mai iskola nagy feladatát. ... Az új embertípus kialakítása a nevelés dolga. Tehát elsősorban a tanító nevelői és tanítói munkájának az eredménye, bár tagadhatatlan, hogy az új embertípus kialakítása körül más tényezőknek is (család, ifjúsági szervezetek, felnőttek életközössége) fokozott mértékben szerepük van. ... Azért igen fontos, hogy a tanítóképzésre hivatott tanítóképző akadémia a fiatal tanítókat a megfelelő felkészültséggel bocsássa ki az életbe. ... [A]z előttünk fekvő tervezet... új világnézetet hirdet, és ezen világnézet szellemében kívánja a fiatal hallgatókat nevelni. Az új világnézet pedig a Keresztyén és Magyar Nemzeti Világnézet. ... Éspedig oly erővel és bensőséggel, hogy mindazok, akik ezen világnézet szellemében neveltetnek és taníttatnak, a keresztyén és magyar nemzeti világnézet fanatikus és meggyőződéses követőivé váljanak. Ez a tervezet nagy célkitűzése" – szögezte le a szerző, hozzátéve, hogy ez a cél "két lelki folyamatot foglal magában: a vallásos nevelést és a nemzetnevelést", melyeknek érvényre kell jutniuk a nevelés- és tanítástan egészében. (Neubauer J. 1940. 122–123. Kiemelések és írásmód az eredeti szerint – D. P. Vö.: Katona Miklós, Molnár Oszkár, Padányi-Frank Antal, Somos Lajos és Wágner Ferenc hozzászólásaival a tanítóképző akadémia tartalmáról a TITOE szervezésében folytatott vitában. 1939/2. 70–91. és Becker V. 1942. 61–65.,1944/1. 22.)

⁴¹¹ Túlmutat tanulmányunk s a középfokú képzők történetét firtató kutatásunk keretein, ezért csak megjegyezzük: az egykori képzősökkel készült interjúk között akad a felsőfokú képzők első éveiről beszámoló is, melyekből kiderül, hogy miként is érvényesült az egyes képzőkben e "papírforma". M. Gy.-né N. M. (2006-ban, Nyitrai Zsófiának) esztergomi képzős éveiről úgy emlékezett például, hogy bár a KISZ-szervezet valóban jelentős szerepet játszott a diákok életének alakításában, "nem éreztem, hogy bennünket erőszakkal mozgósítottak volna, akár a szervezet tagjaiul, akár a különböző megmozdulásokon való részvételre. A mi pályánk olyan, amely igényli az aktív és minden területen való közreműködést, s ez átmenet nélküli volt a mi életünkben, de legalábbis én akkor nem érzékeltem, hogy a KISZ különösen diktatórikus lett volna. A pártszervezet működéséről nincsenek tapasztalataim, mivel abban sem vettem részt, azt viszont bátran mondhatom, hogy nem érzékeltünk semmilyen erőszakolt dresszúrát a nevelésünkben. Az intézet igazgatója egy rendkívül nagy műveltségű és a városban is nagy tekintélyű ember, dr. Hegedüs Rajmund volt, aki humánus magatartásával nagyszerű példát adott, s jól tudta integrálni a mozgalmi és szervezeti működést a képző egységes irányításával. A vezető szerepet mindenkor ő gyakorolta." Vö.: Hegedüs R. 1960/5. 310–312.

⁴¹² E sajátos nyelvi játék révén Rozsondai Zoltán, miközben taktikusan használta az ideológiai-politikai megbízhatóság mércéjeként szolgáló szótárt, nem maradt meg annak egysíkú, "propagandista beszédmódjánál", hanem – tudatosan kor-szerűtlenül, korát megelőzve – törekedett annak tudományos és művészi elemekkel való kiegészítésére. (Vö.: Bayer J. 1990. 44–47.; Kuczi T. 1990. 124–140.)

⁴¹³ Cooper, T. L. 1987. 58–59. Vö.: Glatz F. 2001. 298–299.

⁴¹⁴ Vö.: Merton, K. R. 1968. 301.; Thompson, D. F. 1992. 35–42.

⁴¹⁵ Bizó Gyulának a tanítóképzés iránti és politikai elkötelezettségére utalunk.

⁴¹⁶ 1956. szeptember 26-i jellemzéseiben Bizó Gyula osztályvezető még határozottan kiállt Rozsondai Zoltán megtartása mellett: "Többször felvetődött a minisztériumból való elhelyezése. Kihelyezésének indokai a következők voltak: politikai passzivitás és a minisztérium szempontjából nem szerencsés baráti kapcsolatok. Véleményünk szerint ezek a kihelyezési indokok erőltetettek. Rozsondai elvtárs jó munkát végez, ezért munkakörében továbbra is megtartjuk." Ma még pontosan nem rekonstruálható, hogy vajon mitől változott meg ennyire a továbbra is kétségtelenül jó munkát végző Rozsondai Zoltán megítélése. Szerepe lehetett ebben annak is, hogy munkatársai 1956 októberében a minisztériumi forradalmi bizottság tagjává választották, s még inkább annak, hogy bár örömmel támogatta a tanítóképzés felsőfokúvá tételét, kevéssé rokonszenvezett a megteremtésével kapcsolatos ideológiai elvárásokkal, és még kevésbé azonosult az azokból adódó személyzeti politikával. Óvatosan erre utal kötetünkben a szervezeti szabályzatról közölt beszéde (s leplezetlenebbül 1969-es tanulmánya a tanítóképzés színvonalproblémáról) is.

Az 1956-ot követő minisztériumi rendcsinálás jegyében fogant "káderjelentésekben" többször megfogalmazódott, hogy bár a tanító- és óvóképző osztály "szakmailag jól felkészült emberekből áll", "politikai erősítés itt is szükséges". "A vezetés Bizó elvtárs személyével politikai és szakmai szempontból jól megoldott. Ugyanakkor Rozsondai, Juhász, Ungváry, Hermann Alice nagy szakmai tudásuk és hozzáértésük mellett politikailag nem erősek. A nevelőmunka mellett perspektívában cserére is gondolni kell." (MOL M-KS-288-33/1957/2. 138.)

Keresztury Dezsőnek 75. születésnapja alkalmából írt (1979. október 25-i) köszöntő levelében Rozsondai Zoltán tárgyszerűen utalt hosszú minisztériumi pályafutása akkoriban unikális jellegére is: 1946-ban "a Minisztérium fogalmazói karának és a beosztott külső munkatársaknak a létszáma kereken 300 volt. Amikor 1961-ben én is kiléptem a Minisztériumból, a 300-ból mindössze már csak 9-en voltunk, a régiek 3%-a! Kit erre, kit arra sodornak a szelek..." (Rozsondai Z. 2004. 315.)

⁴¹⁷ 1935. április 16-án, a IX. Egyetemes Tanítógyűlésen Schwartz Győző használta e bibliai hasonlatot a tanítók emancipációját (akár népiskolai igazgatói besorolását) jelentő "ígéret földjéről", melyre már ő sem juthat el, de arra kérte "az illetékes tényezőket, és mindenkit, akinek szava lehet, kövessenek el minden lehetőt, hogy az ígéret földje egyben a valóság földje is legyen. Ez nemcsak a tanítóságnak, hanem a magyar hazának is Kánaánja lesz" – állította, kollégái éljenzésétől kísérve. (A IX. Egyetemes Tanítógyűlés naplója 1935. 66–67.)

⁴¹⁸ Rozsondai Zoltán a "Tanítóképzésünk színvonalproblémái" című tanulmányát (Rozsondai Z. 1969. és 2004. 225–242.).

⁴¹⁹ "Húszévi tanügyigazgatási munka után visszatértem oda, ahonnan erre a hosszú útra elindultam: a tanári munkához. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy sok éven át erőt, energiát, időt, szabadságot, egészséget nem kímélve dolgozhattam, küzdhettem a közjóért, a jobb tanító- és óvónőképzésért, köznevelésünk színvonalának emeléséért. Köszönet és köszöntés mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattam, küzdhettem nevelőképzésünk színvonalának emelésében. Ha egy test elmozdul, s mozgása befejeztével pályájáról visszatér eredeti helyére, a fizika értelmezése szerint elmozdulása zérus. Úgy érzem, hogy a tanári pályáról a tanügy igazgatásira való hosszú elmozdulásomra és a tanári pályára való visszatérésemre nem lehet mechanikusan, mereven alkalmazni a fizika rideg tételét. Hiszem, hogy valamikor az élet alkonyán, az egész élet integrálása idején nem azon kell eltűnődnöm, hogy az élet integrálja zérus" – írta Rozsondai Zoltán, a minisztériumból való távozása alkalmából a tanítóképzőknek írt búcsúlevelében 1961. február 18-án. A válaszlevelek egyikében olvashatjuk: "Matematikusi pontossággal nézett utána az emberek sorsát eldöntő igazságtalan határozatoknak és síkraszállt az igazságért. Sokszor tért azzal haza – egy-egy, az értékes emberekért, a tanítóképzés ügyéért elveket fel nem adó, éles állásfoglalása után –, hogy nem biztos, hogy másnap még a Minisztériumban lesz. A mégis ott töltött 16 év a tanítóképzés területén mindenki által elismert szaktudásának és az igaz ügyekkel kapcsolatos bátor kiállásának volt köszönhető." (Rozsondai Z. 2004. 307.)

⁴²⁰ Rozsondai Zoltán 1983. május 30-án, Köpeczi Béla miniszterhez írt levelében tárgyszerűen összegezte tevékenységét: "1945-től 1961-ig 16 éven át a Minisztérium tanító- és óvónőképzői osztályán, időnként meglehetősen nehéz, súlyos körülmények között, mint előadó és osztályvezető dolgoztam, s nagy erőfeszítéseket tettem tanító- és óvónőképzésünk színvonalának emeléséért." (Rozsondai Z. 2004. 318.)

⁴²¹ Kiss Árpád 1948. november 3-án Sík Sándorhoz írt levelét közölte: Mészáros I. 1989/1. 55. – Kiss Árpád egy 1950-ben írt memoárjában ehhez hozzátette: 1945-ben "a történelem folyamatának medrét kezdtük ásogatni, és sejtelmünk sem volt annak az áradatnak az irányáról, ellenállhatatlan erejéről, amelynek útját befolyásolni akartuk". "Azok az országos jelentőségű munkálatok, amelyeket hosszú időn keresztül irányítottam... megmutatták, milyen nehéz tenni a jót akkor is, ha minden irányadó tényező tisztán látja... A helyes, a jó megoldás helyébe az adott viszonyok között a lehetséges legjobb került... Hogy ilyen feltételek között kell-e vállalni az életet, nem tudom. Ha azonban élünk, nincsen választásunk ilyen és másfajta viselkedésmód között" – írta, s bár életében – Babits hasonlatával élve – "lába nem mehetett egyenesen a Csillag felé, melyre az ujja mutatott", soha nem vette le tekintetét róla. Tudta, 1945-ben kis is fejtette: "Csillaga", a demokrácia "nehéz életforma: mindig újból megteremti magában egyén és közösség. Minden nemzedékkel elölről kezdi az érte folytatott harcot. A demokráciára való nevelés talán a legnagyobb életfeladat." (Kiss Á. 1999. 376. és 378., 1945. 91., valamint Babits M. 1928. 216. Kiemelés a második idézetben tőlem – D. P.)

⁴²² Rozsondai Zoltánnak a közalkalmazottak igazolását előíró 1080/1945. ME számú rendeletnek megfelelően kitöltött nyilatkozatából. (BFL XVII. 463. 166/B; Magyar Közlöny, 1945. 20. szám, 1–3.)

¹ Az 1956. és 1958. évi döntésekről lásd: Ladányi A. 1985., 1988.; Donáth P. 2000.

² Terjedelmi okokból ezúttal a döntéselőkészítés folyamatára és magára a döntésre, ill. következményeire koncentrálunk, ezért el kell tekintenünk a korszak oktatáspolitikájának és a tanítóképzés helyzetének általános bemutatásától. Lásd erről: Ladányi A. 1985.; Kelemen E. 1999/a; Donáth P. 1999., 2001/2.; Kardos J. 2003/6–7., 2007. 64–90.

³ Az 1953 májusában meghonosított "új kurzus/szakasz" kifejezésről lásd: Fejtő F. 1991. II. k. 7–28.; Hajdu T. 1995. 199.; Kende P. 1999. 250–251.; Rainer M. 1996. 510–511., 520.; Bihari M. 2005. 159–160.

⁴ A legfelsőbb pártvezetés 1953. június 13–16-i moszkvai tárgyalásairól készült feljegyzéseket T. Varga György publikálta (1992. 234–269.). A történtekről s a nemzetközi kontextusról lásd: Hajdu T. 1995. 198–199.; Rainer M. 1996. 510–519.; Urbán K. 1992/6. 72–73., valamint Gati, Ch. 1990. 127–130.; Fejtő F. 1990. 363–366.; Krausz T. 1997. 512–513.; Pók A. 1998. 46–49.; Borhi L. 1994. 36–39.

⁵ Izsák L. 1998. 188–206.; Nagy I. 1953. 630–638.

⁶ Az 1953. június 3-i titkársági ülésen még Rákosi Mátyás további miniszterelnökségéből indultak ki, így – Révai József helyett – Nagy Imrét jelölték népművelési miniszternek. A 14-én a Moszkvában tartózkodó magyar küldöttség által összeállított – immár Nagy Imre miniszterelnökségével számoló – tervezetben az akkor még összevonásra szánt hármas minisztérium (közoktatási, népművelési, felsőoktatási) élére Darvas Józsefet jelölték. (T. Varga Gy. 1992. 260–261.; Rainer M. 1996. 515.; Szabó B. 1986. 69.; Urbán K. 1992/6. 72–74.)

Rainer M. János a következőképpen összegezte, hogy az SZKP vezetői miért döntöttek Nagy Imre mellett: "... olyan személyt kerestek, aki adottságai, tekintélye és képességei révén képes ellensúlyozni Rákosit és Gerőt, akiket... nem végleg meneszteni szándékoztak, hanem felhasználni őket a korrekciós politika végrehajtása során. ... Számításba vették [Kiszeljov budapesti nagykövet kifejezésével] a »veszett magyar nacionalizmust«, ami szemükben a zsidó származásúak dominálta vezetés élére »magyar származású« személyiség kinevezését írta elő. A magyar illegális mozgalom vezéregyéniségei vagy halottak voltak, mint Rajk László, vagy egyelőre ellenségként börtönben, mint Kádár János. Ugyanakkor létkérdés volt, hogy kiszámítható, a pártszerűség normái és a moszkvai instrukciók messzemenő figyelembevételével dolgozni képes személyt találjanak. Ebben a várakozásban később, 1954–56-ban nagyot csalódtak, de az erre utaló jeleket az 1953-as optikában egészen másképp értelmezték..." (1996. 530.) Utóbbiakhoz lásd Baráth Magdolna közleményeit a szovjet követi jelentésekből: 1998/3. 103–117., 1998./1. 218–241., 1998. 119–141., valamint Rainer M. 1999. 51–124.

⁷ A KV-ülésen Nagy Imre a Rákosi, Gerő, Farkas és Révai alkotta vezető "klikk" tevékenységéről leszögezte: "az elvtelenségbe és pártszerűtlenségbe torkollott, és súlyos hibák forrásává lett... Rákosi elvtárs az általános politikát, Gerő elvtárs a gazdasági területet, Farkas elvtárs a honvédelmet, Révai elvtárs pedig az ideológiai frontot uralta." "Gerő elvtárs tényleges irányítása alatt... a Népgazdasági Tanács és részben az Országos Tervhivatal is kisajátította a Minisztertanács funkcióját... el voltak szakadva a néptől, a realitásoktól, bürokratikus szervekké váltak, amelyek futottak a nagy számok után. S ha gazdaságpolitikánk kalandorjellegéről kell beszélnünk, úgy ez elsősorban [a Vas Zoltán vezette] Országos Tervhivatalra vonatkozik" – hangsúlyozta. (1953. 630–631. és 634.) Az elnöki posztjáról már korábban elmozdított – a későbbiekben a Minisztertanács titkárságvezetőjeként, Nagy Imre közvetlen munkatársaként tevékenykedett – Vas Zoltán memoárjában maga is elismerte: "... fanatikus megszállottjai voltunk a saját magunk által tervezett, de rövidesen nyilvánosan is irreálisnak bizonyuló felemelt ötéves tervünknek". (1990. 107.)

⁸ Urbán K. 1981. 46. – A Moszkvába "konzultációra" meg se hívott, a KV-határozatban az egyszemélyi irányításra "albérletbe kapott" ideológiai élet hiányosságaiért – értelmiségi körökben merevségéért, dogmatizmusáért, "moszkovita beállítódásáért", arroganciájáért – elmarasztalt Révai József háttérbe szorításához a szovjet pártvezetők is ragaszkodtak. Származása mellett – a budapesti követségüktől nyert információk alapján – "elfajzott liberális" volta, azon tevékenysége hívta ki a moszkvai patrónusok haragját, amellyel "az irodalom frontján rágcsáló kártevőket védelmezte": a "népies nacionalista" Veres Pétertől a "burzsoá nacionalista" Lukács Györgyig. (Izsák L. 1998. 196–197.; Illyés Gy. 1987. 371.; Hajdu T. 1995. 198.; Háy Gy. 1990. 374–376.; Hegedűs B. – Rainer M. szerk. 1991. 101–104.) A június 20-i PB-ülésen egyébként Révai, a moszkvai instrukciókkal megismerkedvén, megrendülten nyilatkozott: "Első érzésem... a szégyenkezés volt." "Voltak már pártválságok... de ennek elkerülhetetlenül országos visszhangja lesz. Mégis... szembe kell nézni ezzel a megrázkódtatással... Elkenve, részletekben, apró-cseprő rendszabályokkal nem lehetne az elkövetett hibákat kiküszöbölni." (Szabó B. 1986. 67. és 70.)

⁹ Rákosi M. 1997. 919. – Rákosi még a KV-ülés alatt üzenetet kapott Moszkvából: "ezt a határozatot ne hozzuk nyilvánosságra, akkor hozzuk nyilvánosságra, amikor eredményei megmutatkoztak". (Rainer M. 1996. 524.) A határozatot lásd: Balogh S. 1986. 497–510.; Izsák L. 1998. 188–206.

¹⁰ Magyar kormányprogramok 2. k. 1059–1076. – Műfajából, céljából adódóan komoly eltérés volt Nagy Imre KV-ülésen elhangzott beszéde és a parlamentben általa elmondottak között. Amellett, hogy a pártfórumon részletesebben foglalkozott az MDP vezetésében, az ország irányításában tapasztalható anomáliákkal s azok forrásaival, témánk szempontjából a legfontosabb: a leendő miniszterelnök egyáltalán nem foglalkozott oktatási kérdésekkel... (1953. 630–638.)

¹¹ Vö.: A Belügyminisztérium 1953–56. 1. k. 148–181. és 688–702.

¹² Vö.: Ladányi A. 1986. 127–128.; Hajdu T. 2007/1. 63–65.

¹³ A Nagy Imre által választott terminológia, beszédének nyelvezete is élénk visszhangra talált a magyar közvéleményben, s – szándékától függetlenül – sokan összekapcsolták azt egy, a moszkvai konzultációk nyomán Budapesten elterjedt információval. E szerint Berija – talán a hivatalos tárgyaláson kívül – azzal vádolta Rákosit, hogy "zsidó király akar lenni Magyarországon". (Hegedüs A. 1988. 201.; Méray T. 1989. 17., Szabó R. 1995. 23–231.) A tárgyalásokról közreadott feljegyzésekben az áll, hogy Berija szerint "helyesebb volna, ha a minisztertanács elnöke magyar volna. Sztálin elvtárs többször mondta Rákosi elvtársnak, hogy a magyarokat jobban előre kell vinni. Mondják, hogy sokan kiszolgálták Horthyt. Ha becsületes emberek és most minket szolgálnak, akkor támogatni kell őket." (T. Varga Gy. 1992. 241.; Standeisky É. 2007/2. 10.) A júniusi KV-határozatban is rögzítették: "A személyi jellegű vezetés akadályozta és lehetetlenné tette, hogy a párt és az állam élén igazi vezető kollektíva alakuljon ki. Csak igen kis számban vittek előre magyar származású vezető kádereket a legfelső funkciókba, és ezeket is inkább formálisan, mint ténylegesen." (Izsák L. 1998. 194.) – A hazai zsidóság 1945 utáni helyzetéről, a kommunista párthoz való viszonyukról lásd pl.: Bibó I. 1986. I. k. 754–797.; Szabó R. 1995., valamint Erényi T. 1996. 97–112.; Gati, Ch. 1990. 103–109.; Gyurgyák J. 2001. 581–602.; Karády V. 1992. 35–45., 1993/3. 49. és 57., 2001. 77–96. és 272–295., 2002. 11–258.; Kovács A. 2002. 9–40. és 131–159.; Ladányi J. 2002. 81–100.; Pelle J. 1995. 101–324.; Pünkösti Á. 1996. 449–471.; Schmidt M. 1998. 271–286.; Standeisky É. 1992/2. 284–308.; Stark T. 2002. 101–127.; Varga L. 1992/2. 62–67. ¹⁴ Nagy Imre, 1954/II. 366. Vö.: Magyar kormányprogramok 2. k. 1069–1070. (Kiemelés tőlem – D. P.) Az értelmiséghez való viszony változását igen jól illusztrálja, ha a miniszterelnök idézett szavait összevetjük Révai Józsefnek az MDP II. kongresszusán elhangzott beszédével (Révai, 1951. 135–137.) vagy azzal, amit Rákosi mondott "a régi és új intelligenciával kapcsolatos problémájáról" a moszkvai tanácskozáson (T. Varga Gy. 1992. 249.). A kormányprogramról, illetve annak értelmiségi fogadtatásáról lásd pl. Vásárhelyi M. 1988.; Nagy I. 1984. 135–138., 208–211.; Hegedüs A. 1989. 230–232., valamint Berend T. 1997. 104–107.; Heller Á. – Kőbányai J. 1998. 101–102., 114–115.; Háy Gy. 1990. 376–377.; Izsák L. 1997. 315–319.; Kende P. 1991. 29–32.; Rainer M. 1996. 531–542.; Romsics I. 1999. 374–380.; Salacz G. 1988. 120– 123.; Unwin, P. 1992. 85–87.; Urbán K. 1992/6. 74–76.

¹⁵ A Bács-Kiskun Megyei Tanács VB Oktatási Osztálya vezetőjének kérdésére, 1953. november 25-én, a kalocsai tanítóképző igazgatója így összegezte az érintettek elvárásait/reményeit: "Az új kormányprogram az általános iskolát állítja oktatásügyünk középpontjába. Az általános iskola mai eredményeivel nem szolgálja azt a célt, amelyért életre hívták. Kormányzatunk rádöbbent a hiányosságokra. E hiányosságok megszüntetése csak az általános iskolát érintő rendelkezésekkel nem oldható meg. Szoros összefüggésben van e kérdéssel tanítóképzésünk. Az általános iskolák helyzetének megjavítását célzó kormányprogram tehát központba állítja a tanítóképzést is. Tanítóképzőink feladata, hogy általános iskoláink alsó tagozata részére jó nevelőket képezzen, s előkészítse azokat a nevelői pályára, akik az általános iskola felső tagozatában – pedagógiai főiskola elvégzése után – akarnak tanítani" – írta Lovass Nagy István. (BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 463/1953. vö.: Kelemen E. 2007. 214-221.) – Hasonló következtetésre jutott néhány hónappal később Porzsolt István, a nyíregyházi tanítónőképző igazgatója is, az iskola első félévi munkájáról készült beszámolójában: "Ezek a nagyjelentőségű megállapítások bennünket, a mi iskolai munkánkat két szempontból is döntően érintik. Először azért, mert van egy 9 tanulócsoporttal rendelkező általános iskolai tagozatunk... gyakorlóiskolánk. Nem akarunk semmi esetre sem abba a hibás szemléletbe esni, hogy ezek a mi gyakorlóiskoláink a régi értelemben vett mintaiskolák, kivételezett, kiválogatott gyermekanyaggal, rendkívüli eredmények és produkciók, kissé a szemfényvesztés határát súroló fogások, pedagógiai boszorkánykonyhák legyenek. De mégis fenn kell tartani azt a felfogást, hogy ezek olyan iskolák – melyek arra szolgálnak, hogy jövendő tanítónemzedékünk bennük elméleti tudását gyakorlati ismeretekkel egészítse ki, s így élethivatására a maximális felkészítést kapja, s melyek ugyanakkor az általános iskoláknál lényegesen jobb tárgyi előfeltételekkel rendelkeznek – valóban elöl járjanak azoknak a célkitűzéseknek megvalósításában, melyeket Pártunk és kormányunk... állított iskoláink és pedagógusaink elé. De közelről érint bennünket az új kormányprogram kulturális célkitűzése azért is, mert az általános iskolák munkájának, oktató-nevelő eljárásainak, tanulmányi színvonala emelkedésének elérése nem képzelhető el nagyobb tárgyi és szakmai tudással rendelkező, hivatásszeretettől mélyebben áthatott, öntudatos, világnézetileg tisztánlátó, új tanítónemzedék kiformálása nélkül. Ennek az új, fiatal tanítói gárdának felnevelése pedig a tanítóképzők munkájától, közelebbről a mi munkánktól függ. Úgy tekintsünk ezért vissza a most lefolyt első félévi iskolai munkánkra, hogy ennek eredményeit, hiányosságait elemezve... lássuk, mennyire segítettünk megvalósítani saját munkaterületünkön Pártunk és kormányunk új programját, és mik azok a feladatok, melyek most induló második félév során... előttünk állnak." (SzSzBMÖL XXXI. 11. 3. d. Kiemelések mindkét dokumentumban tőlem – D. P.)

¹⁶ Füle S. 1956. 24. sz. 109.

¹⁷ Füle S. 1956. 22. sz. 128.; Törvények és..., 1953. 9., 1954. 160.; Mészáros I. 1996. 138–139.

¹⁸ Rozsondai Zoltánról lásd a róla szóló tanulmányt kötetünkben, valamint: Rozsondai Z. 2004.

¹⁹ Lásd róla: T. Kiss T. 1993. 493., 2002. 122–123.; Mann M. 2004. 113–118., 2005. 131–134.; Rozsondai Z. 2004. 285–290.

²⁰ Lásd róla: T. Kiss T. 2002. 126–127.; Mann M. 2004. 122., 2005. 135–137.; Rozsondai Z. 2004. 212–224., 294–300.

²¹ Az ilyen eljárást, az önálló magyar művelődéspolitika felszámolását, a szovjet minták mechanikus átvételét a pedagógusképzésben argumentáltan bírálta Nagy Imre a nemzetközi kapcsolatok öt alapelvéről 1956 januárjában írt tanulmányában (Nagy I. 1984. 226–235.), Ravasz János a Petőfi Kör 1956. szeptember 28-án és Mérei Ferenc október 1-jén, a balatonfüredi pedagóguskonferencián (Hegedűs B. – Rainer M. szerk. 1992. 39.; Balatonfüredi... 1957. 25–29.; Szabolcs É. 2006. 170–173.; Géczi J. 2006/9. 24–28.)

²² Vitájuk értékeléséhez s az 1953–1954-ben történtek megértéséhez fontos adalékokat találhatunk a Rozsondai Zoltánról írt tanulmányban, kötetünkben. A memoár egészét lásd: Rozsondai Z. 2004. 292–294.

²³ A négyéves képzés visszaállításával elkerülhetetlenül visszaköszöntek a századelőn tapasztalt jelenségek, problémák, melyekről lásd pl.: Sebestyén Gy. 1896. 74–90.; A Szabad Tanítás Pécsett, 1907-ben 103–113.; A tanítóképzés 1911/8. 281–282.; Szabó A. 1911/10. 339–350.; Fináczy E. 1912. 258.; Imre S. 1912. 222–223., 1939/2. 64.; Mészáros J. 1914/3. 4–5., 1914/4. 4.; Szakál J. 1934. 88.; Porzsolt I. 1972. 48.; Bollókné P. I. 1988. 158–160.; Németh A. 1990. 36–70.; Fátrai K. 1993. 34–36.; Tóth G. 1999. 14–16.; Gombos N. 2006. 21–48. és 81–97., 2006/2. 117–129.; Molnár B. 2007. 66–112.

²⁴ Rozsondai Zoltán: Tanítóképzésünk útja a felszabadulás óta. 1952. július 8. In: Rozsondai Z. 2004. 201–202.; Vö.: Füle S. 1956. 22. sz. 127., valamint a gyakorlóévvel kapcsolatos korábbi hasonló tapasztalatokról: Kiss J. 1929/4. 239.

²⁵ Jeszipov, B. N. – Goncsarov, N. K. 1950. 123.

²⁶ SzSzBMÖL XXXI. 11. 4. d. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) Vö.: Zalai E. 1944/2. 51–56.; Gombos N. 2006. 86., 2006/2. 127. Lásd erről továbbá: Kovács Józsefné "A tanítóképző néhány problémájáról" és Amigó Mária "A pedagógusképzés problémái" című, 1952. januári írásait s az MDP Budapesti PB Agitációs és Propaganda Osztályának 1952. II. 25-i feljegyzését a budapesti tanítóképzők problémáiról. MOL M-KS-276-89/300. 1-2., 3., 7., 67–73.

²⁷ Polesinszky Jenő igazgató 1952. VI. 19-i feljegyzése a XII. kerületi tanítóképzőben tapasztalható "lemorzsolódások" okairól. ELTE TÓFK 662/1952.; O. Nagy G. 1969. 98–102.; Panyik I. 1991. 88–89.; Dráviczki S. 1995. 248.

²⁸ Lásd róla: Mann M. 2004. 119–121.

²⁹ Lásd ehhez: Losonczy G. é. n. 5–14. – Ebből a szempontból "az ötvenes évek" iskoláival szembeni politikai elvárások – minden forradalmi frázis s a látszólag ellenkező miniszteri elvárás ellenére – jellegükben inkább "a múlt iskoláira" utaltak. Az általuk sugallt iskola, amennyiben történelmi-társadalmi meghatározottságai, tanári kara stb. ellenére "ideáltipikusan" megvalósulhatott volna, sok tekintetben a régmúlt olyan iskolájára emlékeztetett volna, amely Mannheim szerint "elszakadt a modern élettől, egyfajta papírszagú, skolasztikus atmoszféra lengte körül"; az előírásoknak megfelelő, "utánzó alkalmazkodásra készített fel". (1999/c, 256–258.) Az oktatáspolitika irányítói gyakran megfeledkeztek arról, hogy az autonóm választás lehetőségének kizárásával, a megalapozott állásfoglalások helyett másra, mint pusztán verbális "azonosulásra" vagy hallgatásra nem is nagyon számíthattak.

Az utóbbi években volt tanítóképzősökkel készült interjúink is ezt tanúsítják. A Debrecenben, 1954-ben, ill. 1956-ban végzett E. Zs. és Sz. I.-né (Maros Bernadettnek) úgy nyilatkozott, hogy "ilyenre, hogy politikai-világnézeti nevelés, nem emlékszem... Valahogy mi a szakmai munkával voltunk elfoglalva." Kolléganője ezt így árnyalta: "A politikai-világnézeti nevelést a könyvekből tanultuk meg, nem öntötték belénk, aztán vagy hittük, vagy nem. Én legtöbbször nem. A hivatalostól eltérő véleményekhez nem viszonyultak, ugyanis nem volt túlkapás. A képzőben ellene sem neveltek minket, de rá sem. Arra rájöttünk, hogy alkalmazkodni kell az életben, ha meg akarunk élni, ha meg akarunk maradni." L. I. (Gerebenics Tamásnak adott interjúja) szerint nem volt ez másképp 1953 után a zalaegerszegi képzőben sem: "Embernek neveltek bennünket, a vallástól és politikától függetlenül. Nem volt a képzőben politikai nevelés." Sajnálkozva konstatálta (Csernáth Erzsébetnek adott interjújában) ugyanezt a böszörményi képzőben 1952–1956 között végzett Z. I.-né: "Most politológus lennék még a pedagógus mellett, mert ugye most több szakma kell. De ott nem is tudtam, mi a politika". (Kiemelések tőlem – D. P.)

³⁰ A materialista világszemlélet érvényesítésének szükségessége és a klerikális befolyás csökkentése mellett érvelő Darvas Józsefet láthatólag a legkevésbé sem zavarta, hogy 1950. február 1-jétől 1952. június 31-ig a Bányai Evangélikus Egyházkerület, majd annak megszűnésével, 1952. július 18-tól a Déli Evangélikus Egyházkerület világi vezetője, "felügyelője" volt. (Balogh M. – Gergely J. 1996. 114. és 121.) – Lent, a "kisemberek" szintjén sem volt egyértelmű a helyzet. 2005-ben – a kutatásunk keretében Pomaházi Istvánnak, Heves Sándor Zoltánnak és Kecskés Adriennek adott interjúikban – többen is erről referálnak Az akkoriban a jászberényi tanítóképzőben végzett M. R. így emlékezik: "Nem lehetett nyíltan templomba járni. Volt olyan tanár, aki szemet hunyt felette, s úgy tett, mintha nem is tudna róla. Nem avatkoztak bele, nem szóltak ránk, hogy te ott voltál, és miért nem tanultál? Az ő magánügye volt. Mindazonáltal nem volt ajánlatos menni, mert esetleg visszaütött: ha a tanácsházára befújták, s az a tanárhoz visszajutott, annak lépnie kellett, mert kötelessége volt." B. S.-né, aki 1953-ban érettségizett Esztergomban, csak a későbbi osztálytalálkozók során ismerte meg tanárai nézeteit, hiszen "akkoriban nekik is alkalmazkodniuk kellett. Nyilván teljesen más nézeteket vallottak, hiszen ők előtte katolikus iskolában tanítottak. De természetesen ott akartak maradni a szakmájukban az államosítás után. Különösen, akik pedagógia vagy módszertan szakosok voltak, más iskolában nem tudtak elhelyezkedni. Nekik igen nehéz lehetett a helyzetük, hiszen a városban is, éppen úgy, mint a faluban, nagyon figyelték, hogy ki merre... Hogy elmegy-e a Bazilikába vagy a templomba, vagy nem megy el. Vagy mégis hova jár? Szóval, nekik sokkal nehezebb helyzetük volt abban az időben, amikor váltott a világ." B. F.-né szerint 1951–1956-ban így volt ez a pápai tanítónőképzőben is: "Volt egy magyartanárom, akinek rendkívüli irodalomszeretetünket köszönhetjük, akiről utólag kiderült, hogy eredetileg katolikus pap volt. Államosítás után sikerült valahogy hozzánk kerülnie. De soha semmilyen említést sem tett arról, hogy ő milyen nézeteket vall... sohasem jött elő ilyesmivel, hogy vallás. Persze azt tudtuk, hogy nem illett akkoriban templomba járni, de nem volt semmilyen erőszakos ráhatás... Nem nagyon jöttek ki az eltérő nézetek, vagy mi fiatalok nem figyeltünk oda erre. Én például azt sem tudtam, ez utólag derült ki, hogy az egyik osztálytársam mélyen katolikus volt. Most nemrég lett apáca. Mi ilyenekről akkoriban nem beszéltünk. Azt biztosan tudom, hogy a tanárok nem jártak templomba, de volt egy idős református tanárnőnk, aki minden vasárnap ott volt. Idős volt, vele már nem tudtak mit csinálni. De ő sem hangsúlyozta a vallásosságát az osztályban." Kérdésünkre válaszolva a szegedi tanítónőképzőben, 1953-ban érettségizett V. K.-né sem emlékezett arra, hogy "valakit is megbüntettek volna azért, mert elment vasárnap a templomba".

³¹ 1952. április 7-én Horváth Márton az MDP Titkársága számára a következőket jelentette: a továbbképzésben részt vett "pedagógusok szakmailag és ideológiailag fejlődtek, de különösen ideológiai téren gyakoriak a helytelen nézetek (így pl. a Szovjetunióhoz való viszony, a munkásosztály vezető szerepe, a klérus, a nyugati államok fasizálódása kérdéseiben). A pedagógusok egy része – bár látja a Szovjetunió felszabadító, segítő szerepét – aggályoskodik amiatt, hogy az erős »szovjetizálás« következtében Magyarország nemzeti vonásai nem szorulnak-e túlságosan háttérbe. [Aminek] tápot ad, hogy a Közoktatásügyi Minisztérium a különböző szovjet anyagok... mellett nem támaszkodik kellően magyar anyagra és tapasztalatokra." (MOL MKS-276-54/188. 22.)

Olvasónaplójában – a politikai szereppel szintén próbálkozott – Veres Péter így füstölgött ekkoriban: "Lehet-e azon segíteni, hogy a politikusok ostobák. Lehet-e azon változtatni, hogy politikának látják az életet, és ezért nem az igazi valóságot látják. ... A forradalmároknak, hogy sikerre jussanak... nagyon kellene tudniuk, hogy mi az az emberi nem és az emberi társadalom, aztán minden adott nemzet életében, amit nem lehet, amit nagyon nehezen és nagyon sokára lehet, és amit nem is kell megváltoztatni..." (1953–56. 142–143. Vö.: Szilágyi Á. 1999. 21.) Ha alkalma lett volna megismerni Eric Hoffer 1951-ben megjelent művét "A fanatizmus természetrajzáról" (eredeti címe: The True Believer), talán maga válaszolt volna – talán szándékosan egysíkúan felvetett – saját kérdésére. (1999. 47–130.)

³² Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. I. 377–380.; Vö.: Andor M. 1987. 30–34.

³³ A megváltozott körülmények között még markánsabban fogalmazott – egy, az általános iskola felső tagozatos tanterveiről tárgyaló 1957. márciusi OM-kollégiumi értekezleten – Jóboru Magda miniszterhelyettes, a kapkodástól óva a tantervkészítőket: "Megint oda jutunk, mint 1950-ben. Három hónap alatt készül tanterv, két hónap alatt készül tankönyv. Azért következett be a csőd, mert 50-ben lemásoltuk a mérhetetlen nagy szovjet tanterveket és tankönyveket." (Idézi: Ballér E. 1996. 109.)

³⁴ 1952. május 15-én Darvas József a Köznevelésben, a pedagógusok továbbképzését sürgetve – a demokrácia iránti lojalitásukat hangsúlyozva –, megjegyezte: "jelentékeny részük néhány alapvető kérdésben még ingadozó... Különösen... a klerikalizmushoz való viszony alapvető megváltoztatása megy elég lassan, ami nem is csoda, ha tudjuk azt, hogy pedagógusaink nagyobbik része egyházi tanítóképzőből került ki, s... hogy... a múlt rendszer igyekezett minél szilárdabb világnézetet kialakítani." (1952/10. 290.) Amihez augusztusban a 852-1517/1952. VII. KM számú, az 1952/53. tanév fő feladatait összegező utasításában hozzátette: "Közoktatásunk megnövekedett feladatait csak harcosabb és képzettebb káderekkel tudjuk megoldani. Ezért az igazgatóknak... ismerniük kell azokat a pedagógusokat, akik ideológiai, politikai és szakmai szempontból jól fejlődnek, lelkesen végzik iskolai munkájukat, segítik a szocializmus építését az iskolán kívül is... Az eddigieknél keményebben kell fellépni az önképzésükkel nem törődő, munkájukat hanyagul végző pedagógusokkal szemben, és szigorú rendszabályokat kell alkalmazni azokkal szemben, akik népi demokráciánk ellenségeinek uszályába kerültek." (7–8.) Vö.: Nagy P. T. 1998. 13–14. s a ténylegesen betöltött tanítói szerepek szempontjából: Trencsényi L. 1988. 122–149.

³⁵ Egy vélhetően 1952. augusztusi tanévnyitó jelentésében Porzsolt István, a nyíregyházi tanítónőképző igazgatója is az alapismeretekkel kapcsolatos nehézségekről számolt be. Elmondta, hogy folyamatos nyári konzultációkkal segítették matematikából és orosz nyelvből a legtöbb nehézséggel küzdő tanulók felzárkózását. "Az érettségi vizsgák, de már az egyes osztályvizsgák is azt mutatták, hogy tanulóink ismeretei, különösen matematikából, magyarból, oroszból, de bizony történelemből, földrajzból, biológiából, énekből is sokszor mutatnak olyan alapvető ismeret- és készségbeli hiányokat, melyeknek elsajátítása korábbi osztályok feladata lett volna" – fejtegette az igazgató, majd példákat említett ennek illusztrálására: "B. I. nem tudta megmondani, hol a veséje. K. S. nem tudta felírni a 22660536-ot. Tanulóink közül többen nem ismerték országos, megyei és helyi vezetőinket stb. ... Ezért a következő iskolai év döntő fontosságú feladata: felszámolni az alapismeretbeli hiányokat." (SzSzBMÖL XXXI. 11. 3. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

³⁶ Korábban a líceumba felvett tanulókkal is akadtak gondok. Lásd pl. Szántó K. 1944/2. 47–48.

³⁷ Az államosításkor a képzős tanárok jelentős része: 310 katolikus szerzetes tanárnő és tanár került el a tanítóképzőkből, helyüket óraadókkal vagy polgári iskolai és középiskolai tanári végzettségűekkel töltötték be. Az államosított képzők tantestületei légkörének megváltoztatása érdekében a tanügyigazgatás vezetői gyakori áthelyezésekkel operáltak. Erre utalt Porzsolt István is idézett, 1952. augusztusi jelentésében, melyben örömmel konstatálta, hogy "az elmúlt esztendők nagyobb személyi változásokat jelentő időszaka után most, ebben az iskolai évben nevelőtestületünk összetételében nem történt változás. A tavalyi esztendő megmutatta, hogy ha vannak is még fogyatékosságok, hiányok testületünk kollektív szellemében, egységes nevelőgyakorlatának, oktatási követelményeinek területén, általánosságban ez a kollektíva alkalmas arra, hogy magát folytonosan továbbképezze, feladataiban egyre jobban elmélyülve, egymásnak a kritika hasznos fegyverének alkalmazásával segítséget nyújtva, a jövő tanítónemzedék nevelésének felelősségteljes faladatait megvalósíthassa. Jó ezt tudnunk és éreznünk, azért, mert a folytonosan növekvő feladatok közepette növekednie kell felelősségtudatunkkal együtt az önbizalmunknak is ahhoz, hogy jó és eredményes munkát végezhessünk. Abban a tényben, hogy közvetlen feletteseink, a Megyei Tanács és a Párt testületünket azonos összetételben hagyták a következő iskolai évre, a fentebb elmondottak bizonyosságát látjuk. Ez az irántunk való bizalom jele, munkánk megbecsülése és elismerése. Igyekezzünk ezt a bizalmat a következő iskolai év még jobb munkájával, az előző évi hibáknak, hiányosságoknak kiküszöbölésével még inkább megérdemelni" szólította fel kartársait a nyíregyházi igazgató. (SzSzBMÖL XXXI. 11. 3. d. Kiemelés tőlem D. P. Vö.: Kovács É. – Pőcze G. 1988. 53.) – Ködöböcz József, az 1950-ben állami kezelésbe került sárospataki képző (lelkész) pedagógiatanára, később igazgatóhelyettese, főiskolai tanára az ebből adódó problémákra így emlékezett: "Az állami tanítóképzőben a tanítóképzés korábbi feltételei nem voltak biztosítva. A tanári létszám megnőtt, de középiskolai, gimnáziumi s nem »tanítóképző intézeti képzettségű« tanárok kerültek hozzánk. A gyakorlóiskolába beosztott tanítóknak sem volt gyakorlóiskolai tanítói képzettségük. Ilyen körülmények között fontos feladatnak tartottam a tanítóképzési feladatok tudatosítását, a »képzős szemlélet«, »szellem« erősítését. Igyekeztem a tanároknak tanítóképzős, a tanítóknak gyakorlóiskolai tanítókká fejlődését, a tanulóknak pedig tanítóképzős tanulókká formálódását segíteni." (Ködöböcz J. 2003. 23.)

³⁸ MOL M-KS-276-89/300. 74.,78–80. (Kiemelések tőlem – D. P.) – A lényegében változatlan tanítóképzésről – öt év elteltével, a megváltozott oktatáspolitikai konstellációban, immár az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökeként – a tanítói végzettséggel rendelkező Darvas József kevésbé diplomatikusan fogalmaz(hat)ott: "Tanítóképzési rendszerünk ma rosszabb, mint a Horthy-rendszerben volt, holott ma jóval nagyobbak az igények. Nyilvánvalóan cselekedni kell. ... Javaslom tehát, hogy a kulturális bizottság mint előrelépést fogadja el a kétéves akadémiát, de nem mint a tanítóképzés végleges megoldását... a hivatástudat kialakításához sem elég a [gimnáziumi érettségire épülő – D. P.] kétéves akadémiai képzés." (Az 1957. október 8-i ülés jegyzőkönyve, OGYL C-IV-10. 5. Jegyzőkönyv.)

³⁹ Amigó Mária három budapesti tanítónőképző intézet tapasztalatait összegző, a pedagógusképzés problémáit taglaló írását a következőkkel zárta: "Ha gazdaságilag lehetséges lenne, az lenne az ideális, hogy az ötödik évet itt töltsék a képzőben a tanító(nő)képzősök, irányítás mellett, kitűnő pedagógusok vezetésével, és így sokkal többet tanulnának." MOL M-KS-276-89/300. 7. Lásd erről bővebben: Donáth P. 2001. 78–79. – A négyéves képzés problémáiról lásd: Füle S. 1970. 8–9.; Ködöböcz J. 1986. 294–297.; Ladányi A. 1985/5. 358. és 1985. 337–338.; Németh A. 1990. 102–105.; Tóth L.-né 1966. 186–190.

⁴⁰ Július 8-i feljegyzésében Rozsondai óvatosan felvetette: "a tanítóképzés minőségi színvonala szempontjából szükségszerűen felvetődik a gyakorlóév megfelelő »hasznosításának« kérdése, tanulmányi, tanítási szempontból a tanítóképzőkhöz való szorosabb hozzárendelésének gondolata..." (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁴¹ Rozsondai Z. 2004. 292.

⁴² 1952. január 22-i keltezéssel, "Darvas József s. k." aláírással küldték meg az ország iskoláinak a 853-171/1952. IV. KM számú körlevelet a "Rákosi elvtárs születésnapjára való készülés" tárgyában, valamint a miniszter cikkét "népünk tanítójáról". ELTE TÓFK 101-952/I. 29.; Darvas J. 1952/5. 129–130. Lásd továbbá Gerő Ernő cikkét: Balogh S. 1986. 391–397., továbbá: Rákosi Mátyás élete képekben.; Pünkösti Á. 1996. 424–438. – Alig másfél év múltán, a moszkvai bírálatok hatására, a KV-ülésen Rákosi is önbírálatra kényszerült: "Bölcs vezér és legjobb tanítvány lettem... hagytam magam körül kifejlődni a kommunistákhoz méltatlan hízelgést." (Szabó B. 1986. 86.; Nagy I. 1953. 630–631.; Izsák L. 1998. 194.)

⁴³ Lásd erről a 8534-2021/1952. XII. KM sz., 1952. október 3-i s a 10/1953.-X. sz. fővárosi körleveleket. (ELTE TÓFK 27. és 96/953.) – Szabó Imre és Szőke Sándor akkori eminens budai növendékek visszaemlékezése szerint a jó szándékú intézkedések egy része éppen ellenkező hatással járt. A szaktanárok közül többen (különösen azok, akik addig csak középiskolában tanítottak s gimnáziumi tanári képesítéssel rendelkeztek) nehezen boldogultak a módszertan tanításával, s "lezüllött a színvonal". (Az interjúkat Lőrincze Tímea készítette.) A sárospataki képzőből hasonló gondokról tudósít Ködöböcz József is: "Ez a váltás... hirtelen, s nem megfelelő időben történt. Az egyetemet végzett tanárokat e feladatra nem készítették fel, az alsó tagozati tantárgyak tanítására vonatkozóan módszertani képzést nem kaptak, s többen, fiatalok lévén, képzős tapasztalattal sem rendelkeztek." (1968/a, 313. Vö.: Ködöböcz J. 2003. 23., 2006. 68–69.) A probléma általános jellegét mutatta, hogy még az 1955. május 28-i országos pedagógiai ankét Tanítóképzői Albizottságának vitáján is sok szó esett a szaktanárok átállásával kapcsolatos nehézségekről. (Füle S. 1955. 11–12. és 38–41.)

⁴⁴ A 8532-27/1953. VI. számú utasítást a "Tanítóképzők gyakorló általános iskoláinak szervezési problémáiról" Jóboru Magda szignálta. (ELTE TÓFK 298-953/V. 14. és NML Bgy. XXVI. 64. 4. d. 126/1953.)

⁴⁵ Lásd pl.: Árpássy Gyula igazgató 1953. novemberi körlevelét a budai képző növendékeihez, Lovass Nagy István kalocsai igazgató november 25-i javaslatait, valamint a Nógrád Megyei Tanács VB Oktatási Osztálya vezetőjének 14-74-14/1953. számú utasítását a gyakorlóéves nevelők találkozójáról. (ELTE TÓFK 298-953/V. 14.; BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 463/1953. és NML Bgy. XXVI. 64. 4. d. 67/1953., valamint Faragó L. 1953.)

⁴⁶ Lásd a 852-1517/1952. VII. KM sz. miniszteri utasítást az 1952/53. tanév fő feladatairól (a Köznevelés IX. évf. 1952. szeptember 1-jei számának mellékletében), valamint az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiuma számára készült, 1953. VIII. 12-i előterjesztést az 1952/53. évi pedagógus-továbbképzésről. (MOL XIX-I-2-k/1. d. 4.)

⁴⁷ Lásd pl. a 8532-19/1953. VI. sz. KM-körlevelet az úttörővezető-képzésről a tanítóképzésben, valamint a Jóboru Magda által szignált, a képzőintézményekben tevékenykedő DISZ-szervezetek munkájára vonatkozó 8531-5/1953. VI. sz. KM X. utasítást. (ELTE TÓFK 133. és 280-1953.; BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 99/1953. s ennek megyei utasítás-változata: NML Bgy. XXVI. 64. 4. d.) A pedagógusokat "az általános és középiskolai szocialista-kommunista ifjúsági szervezetek támogatására kötelező" – 1952. november 1-jei – rendelet ismertetését lásd: Mészáros I. 1996. 24. (Vö.: Ravasz J. – Felkai L. 1951. 90–100.; Szabó I. 1991. 69–75.; Köpeczi Bócz E. 2004. 38–40.)

A nyíregyházi tanítónőképző igazgatója, az 1953/1954. tanév első félévét értékelve, az ifjúsági szervezet tevékenységéről ezt írta: "A DISZ egyébként lassan, de biztosan halad abba az irányba, hogy egyre öntudatosabb segítője legyen az iskolai oktató-nevelő munkának. A negyedévi iskolagyűlés és az annak nyomán megtartott osztálygyűlések a kritikai és önkritikai szellem, készség határozott fejlődéséről tettek tanúságot. Legtöbb helyen egyénekre menően elemezték az előző negyedév elkövetett hibáit és hiányosságait, és jó, konkrét határozatokkal jelölték meg a közvetlen feladatokat... azonban a határozatok megvalósítása, a kijelölt feladatok teljesítésének ellenőrzése már nem volt mindig elég következetes. ... Különösen fontos szerep vár e tekintetben, a házi feladatok ellenőrzésében a csoportvezetőkre... tőlük megkívánhatjuk, hogy a hozzájuk tartozó 6-8 társuk előkészületéről, annak fokáról, esetleges hiányairól, akadályairól tájékozottak legyenek és bennünket hűen, megbízhatóan tájékoztassanak. Ugyancsak foglalkoznia kell a DISZ-nek és az egyes kartársaknak a tanulási formák helyes módjainak kialakításával" – hangsúlyozta jelentésében Porzsolt István, majd "az iskolai közösség kialakulásával kapcsolatban megjegyezte: sok hiányosságot látunk e téren. Pl.: a DISZ-naposoknak nem hajlandók engedelmeskedni a más osztálybeliek, különösen a felsőbb évesek az alsóbb éveseknek. Nem látják be, hogy iskolai közösségünk egy fontos érdekének képviseletéről van szó." (SzSzBMÖL XXXI. 11. 3. d.)

A DISZ-munka ilyen felfogása miatt interjúalanyaink véleménye megoszlott a szervezet iskolai szerepének megítélésében. Általában kevéssé nyilatkoztak az abban folyó munkáról, vagy csak egyes mozzanataira emlékeztek (kulturális megmozdulások, május 1-jei felvonulások, nyári táborok) több-kevesebb lelkesedéssel. A győri képzőben végzett, 1956-ban képesítőzött B. Gy.-né (2005 tavaszán, Kapusi Ádámnak) az ifjúsági szervezet felügyeleti-fegyelmi funkciójának megvalósulásáról idézett fel sajátos mozzanatokat: "1953-ban szeptembertől decemberig bejárós voltam... a vonatunk beérkezett a tanítás megkezdése előtt háromnegyed órával. Volt időnk, akinek nem volt meg a leckéje, az befejezte, vagy ha valaki valamit nem tudott, a másik vagy elmondta neki, vagy urambocsá' odaadta a füzetét és a másik leírta. Ez nem nagy titok, a diákság folyamatosan csinálja. De ez akkor halálos bűn volt, mert voltak besúgó DISZ-es osztálytársak, akik elmondták a DISZ-vezető tanárnak, hogy hát ez és ez bizony nem tisztességes tagja az iskolának, mert amikor beért, odaadta a megírt házi feladatát X. Y.-nak, az meg lemásolta... Összehívták a diákságot, mintha egy ítélőszék előtt kellett volna számot adni erről »a szörnyű esetről«, előadták, hogy mi történt, és ott »ítéletet hirdettek«. Olyan is volt, akit ki akartak csapni a kollégiumból, de volt egy-két olyan tanár, aki egy kicsit régebbi vágású volt [sic!], és látta, hogy ez nonszensz. Szólt, hogy ilyet ne csináljanak, mert nagy baja lenne ebből a gyereknek, s hogy hát nem olyan súlyos ez a dolog, mint amilyennek elkönyvelik. Majdnem »koncepciós pert« kreáltak belőle." (Kiemelések mindkét forrásban tőlem – D. P.)

A szervezeti nehézségekről nem szóltak a visszaemlékezők. Ezekről a budai képző egykori DISZ-titkárának, P. J.-nek egy füzete tanúskodik, melyben "az iskolai DISZ-szervezet munkájának megjavítási tervét, feladatait" vázolta az 1951. május – június 15. közötti időszakra. A 6,5 oldalas dokumentum – egy szervezeti és működési szabályzatra emlékeztető módon – részletesen taglalja a vezetőség tagjai közötti munkamegosztást, kapcsolattartásukat a pártszervezet megfelelő funkcionáriusaival, s azt a mai fejjel felfoghatatlan centralizáltságot, "fegyelmet", adminisztrációs kötelezettséget, amelyet – szankciók terhe mellett, legalábbis papíron – az ifjúság szinte minden megnyilvánulásával kapcsolatban megköveteltek. Aligha független ettől a központi szervek által előírt – sok "muszáj feladattól", hogy egy októberi iskolavezetőségi ülésről készült feljegyzés szerint P. J. annak felvetésére kényszerült: a budai képzőben "miért nem megy úgy a DISZ-munka?". S meg is válaszolt rá: "a) Nincs bennünk képesség. b) Nem vállaljuk a munkát. c) Szétforgácsolódunk, nincs bennünk lendület, kritika és önkritika. Még senki sem mondta, hogy ez, vagy az helytelen cselekedet tőlem." Majd annak leszögezése után, hogy "a DISZ-munka nem magánügy", kérte, a vezetőség "okolja meg, hogy miért nem dolgozik, vagy mi az oka annak, hogy munkájának nincs eredménye". "Amennyiben én állok az útban mondta P. J. –, hajlandó vagyok bevallani önkritikával az iskolai taggyűlés előtt gyengeségemet... és lemondok. Nem fenyegetésképpen mondom, de ha egy hét alatt nem fog meglátszani a változás a tagkönyvcsere rendezésével, nem vagyok hajlandó" folytatni – olvashatjuk a (köszönettel vett) füzetben. Forrásainkból úgy tűnik, hogy P. J. másként fogta fel feladatát, mint – a jászberényi állami pedagógiai gimnáziumból K. J. által a Március Tizenötödikében bírált – Cs. I. "A IV/a osztálytitkára irtózik a munkától. Ha közösségi munkáról van szó, szerényen meghúzódik a háttérben és irányít, parancsol, ha kritizálni merjük, így válaszol: »Ne pofázz!« Falujáró munkát egyszer végzett, amíg az osztály tagjai 6 és 7 ünnepnapot feláldozva rótták a vidék útjait. Ez a magatartás kizár minden olyan eshetőséget, amely Cs. I.-t osztálytitkárrá alkalmassá tenné". (Milyen 1949/40. 3.)

⁴⁸ A 14/852-10/1953. II. számú utasításában Jóboru Magda miniszterhelyettes leszögezte: "A tanítóképzők IV. éves tanulóinak 35%-a tanulhat tovább, 65%-a megy gyakorlóévre. Nyomatékosan felhívjuk az elosztóbizottságok figyelmét, hogy a továbbtanulók kiválasztása ne úgy történjen, hogy gyakorlóévre csupán közepes és gyenge tanulók menjenek, mert ez súlyosan veszélyezteti az alsó tagozati oktatás színvonalát. A tanítóképzők feladata elsősorban az alsó tagozati nevelőoktatás erősítése, az egyre jobb minőségű nevelőképzés, illetve utánpótlás útján." (NML Bgy. XXVI. 64. 4. d. 39/1953.) A korábbi, a továbbtanulást ösztönző irányvonal megváltoztatását a tanítóképzőt végzők nagyarányú továbbtanulási szándéka váltotta ki. A veszprémi állami tanítónőképző igazgatója pl. 1951. május 22-i havi jelentésében közölte: "A 39 végző tanuló közül továbbtanulásra jelentkezik 31, a legtöbb pedagógusnak készül. Tanítói elhelyezkedést óhajt 8." (VeML XXVI. 65. ált. iratok 286/1951. Kiemelések tőlem – D. P.)

⁴⁹ Lásd ehhez: Rozsondai Zoltánnak "A magyar tanítóképzés" című kéziratát; a 852/853-1/1953. VII., 8534-063/1952.XII., 8531-1/2/1953. VI. és a 14/852-10/1953. II. KM. sz. körleveleket. (ELTE TÓFK 8-21-6/1952, 7/2, 27 és 100/1953.);az iskolákban folyó erkölcsi-politikai nevelés vizsgálatáról rendelkező "Útmutatót". (MOL M-KS-276-89/283. 130-134. o.) Lásd továbbá: Mészáros I. 1996. 23–24.

A tanügyigazgatás, a tanfelügyelet ilyen irányú felhasználása korántsem volt előzmények nélküli a magyar nevelés- és iskolatörténetben. Az 1935. évi VI. törvénycikk miniszteri expozéja során Hóman Bálint deklarálta: "A nevelés egységét nem a tanítás és tanár lélektelen uniformizálásával kívánom biztosítani, hanem... az átfogó és egyetemes nemzetnevelési elvek egységes érvényesítése, az igazgatás és felügyelet rendszerének egyöntetűbbé tétele útján." Ezért az iskolalátogatók feladata lett egyebek között "a nevelő- és oktatómunka eredményének emelése és valamennyi iskolának bekapcsolása az egyöntetű nevelőszempontok szerint irányított valláserkölcsi és nemzetnevelési rendszerbe". (Közoktatásügyi.., 1942. 82. és 93. Vö.: Kelemen E. 1994. 44–46.; Mann M. 1997. 93–95., 2005. 99–100.; Nagy P. T. 1992. 51–150.)

⁵⁰ Az ad hoc, késedelmes, átgondolatlan intézkedésekről, "lányomnak mondom, vejem is értsen belőle" stílusban, igen kritikusan írt, 1953. november 25-én Lovass Nagy István kalocsai igazgató, leszögezve: "az Oktatásügyi Minisztériumtól a határozott elvi irányítást s a szakfelügyelet biztosítását várjuk". (BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 463/1953.)

⁵¹ "A kierőszakolt egyetértésről" (s következményeiről), "a közvetlen politikai szocializáció" mechanizmusairól, "a szociális befolyásolás folyamatairól", a "csoportnyomás hatásáról", "a kognitív disszonanciáról", a hivatalos ideológiáról s annak a legitimációban játszott szerepéről, hatásáról a politikai mentalitás alakulására lásd pl.: Fehér F. – Heller Á. – Márkus Gy. 1991. 299–300.; Illyés Gy. 1987. 373.; Háy Gy. 1990. 367–370. és Tamás G. M. 1999. 206–207.; Szabó I. 1991. 20–34.; Angelusz R. 1992. 99–101.; Kelman, H. C. 1961. 27–36.; Asch, S. E. 1960. 17–26.; Festinger L. 1963. 10–16.; Csepeli Gy. 1997. 269–300.; Garai L. 2007. 184–209., valamint Arendt, H. 1992. 590–591.; Gerschenkron, A. 1962. 162–173.; Hobsbawm, E. 1998. 375–381.; Hoffer, E. 1999. 50–100.; Huszár T. 1998. 10–12. és 236.; Luhmann, N. 1970. 19–31.; Mannheim K. 1996. 46–52.; Bayer J. 1997. 228–264.; Bihari M. – Pokol B. 1992. 182–198.; Gombár Cs. 1984. 62–71., 1987/4–5. 5–12.; Krausz T. – Tütő L. 1988. 7–14.; Litván Gy. 1988. 150–156.; Schlett I. 1982. 283–296.; Szabó M. 1988. 104–109.; Szilágyi Á. 1999. 21.; Tőkéczki L. 1998. 422.; Vajda M. 1984. 126–138.; Valuch T. 1999. 460–461.; Völgyes I. 1999. 4–11.

Az ilyen esetek példájaként B. Gy.-né (2005 tavaszán, Kapusi Ádámnak) elmondta, hogy miként emlékeztek meg a győri képzőben Sztálin haláláról: "Két negyedikes kiállt a lépcsőfordulóba, egy nagy, gyászkeretben lévő, díszített Sztálin-kép mellé, s amikor mentünk fel, mindig meg kellett állni, vigyázzba, meghajtani a fejet, így tisztelegni. Aki ezt nem tette, azt bejelentették, és a nyomorult osztályfőnöknek kellett eljárnia. Kapott valami megrovást magatartásból – a tanárok nem mertek szemet hunyni felette, mert akkor őket vették volna elő." (Vö.: Ködöböcz J. 2006. 68.)

⁵² A "bürokrácia csökkentésének szándékával" időnként arról is jelentést kértek, hogy mely szervektől hány utasítást kaptak az egyes tanítóképzők. (Pl.: Polesinszky Jenő minisztériumi osztályvezető 1952. szeptember 24-én. ELTE TÓFK 8-18-2/1952.)

⁵³ A nagykőrösi tanítóképző tanári testületének 1953. augusztus 25-i alakuló értekezletén például Zilahi Lajos igazgató aggodalommal konstatálta: "Nevelőtestületünk nagy óratöbblettel dolgozik, ez pedig nemcsak kiadást jelent gazdaságunknak, hanem a minőségi munkát is veszélyezteti. Vajon hogy tud az a nevelő hospitálni gyakorlóiskolánkban, tanításon, gyakorlati kiképzésen részt venni, ha 28, 29 órában dolgozik? Vagy lehet-e módszertani szempontból kifogástalan órát várni attól a kartárstól, akit képesítés nélkül állítottunk be órák ellátására? Pedig a tanítóképzőben többről is van szó, nemcsak jól felépített kell legyen az óra, hanem a szaktanár indokolja is meg egy-egy eljárását növendékeinek is, mert minden órán kell hogy folyjék a tanítóképzés." (PmL NKO XXVI-2-a Kiemelés tőlem – D. P.)

⁵⁴ "Pedagógusaink zöme ma már világosan látja, hogy a köznevelés területén Pártunk által kitűzött feladatokat csak akkor tudja maradéktalanul megoldani, ha a szakmai ismeretek elsajátítása mellett állandóan fejleszti politikai tudását, elsajátítja a marxista–leninista elméletet. A marxista–leninista világnézet megismerése hatalmas mértékben emeli az iskolai munka színvonalát, eredményesebbé teszi az oktatást" – olvashatjuk a kötelező pedagógus-továbbképzés tankönyvében, mely arról tudósít, hogy e továbbképzés "az 1952/53-as tanévben népi demokráciánk fejlődésének elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik. Pártunk útmutatása alapján elsősorban azért jelöltük ki ezt az anyagot, mert elengedhetetlenül szükséges minden nevelő számára, hogy világosan ismerje népi demokráciánk fejlődésének döntő állomásait. Rákosi elvtárs tanít meg arra, hogy tudatosítanunk kell egyre fokozottabb mértékben, hogy a népi demokrácia proletárdiktatúra..." (Jakab M. szerk. 1952. 3–4.)

⁵⁵ MDP II. Kongr. 118.; Mészáros István ismerteti "a szülők közötti pedagógiai propagandáról" rendelkező 1952. október 16-i utasítást, mely szerint "a szocialista társadalom ugyanazokat a célokat tűzi a szülők és az iskola elé. Mind a családban, mind az iskolában a kommunista nevelés feladatait kell megvalósítani. ... A nevelés csak akkor lehet eredményes, ha a család és az iskola nevelőmunkája egybehangolt", idézte a professzor úr, okkal-joggal felvetve: "és hol vannak az egyes embert megillető, alapvető szabadságjogok?" (1996. 24. Vö.: Mészáros I. 1996/b. 133134.; Dancsné, 1979. 733.; A Szülői Munkaközösségek... 1948/21. 518.; Darvas J. 1952. 11. és 7. és Rendtartás... 1950. 62–64.). Az ilyen törekvések effektivitását illetően lásd: Szabó M. 1988. 160–163.; Szabó I. 1991. 45–56.

⁵⁶ FML XXVI. 53. 9. d. 52/953. (Kiemelések tőlem – D. P.)

⁵⁷ Az első székesfehérvári év után 1954-ig a sárbogárdi képzőben tanult V. K. – Kecskés Adriennek, 2005-ben – megemlítette, hogy "egy kicsit szegényes volt az iskola. Székesfehérváron még volt zongora és zongoraóránk, de Sárbogárdon már csak elvétve, nagyon keveset kaptunk ilyen téren. Nem volt gazdag az iskolánk, nélkülözés is volt a képzőben. Nem volt mindig, mindenünk készen. Építettük az iskolát, a tanítóképzőt, mert nem volt kész. A kollégiumban is volt, amikor rántott leves volt, s olyan is, hogy nem volt vacsora... Először egy régi kastély volt berendezve kollégiumnak... ahová befért ötven, hatvan ember. Azután, amikor megszaporodtak az osztályok, akkor elkészült a másik kollégium, a nagyobb, és akkor már ott laktunk. A feltételek fokozatosan javultak. Nem tudom, mennyit hallott az '50-es évekről, bizony szegényes volt a kollégium."

⁵⁸ Tizenhárom hónap múlva az igazgató reménye alaptalannak bizonyult: a sárbogárdi képzőt is a gimnáziummá alakítandók közé sorolta a minisztérium. Dani L. 1989. 26–29.; Németh R. 1989. 37.; Farkas G. szerk. 236.

⁵⁹ "A Dolgozó Ifjúság Szövetségének feladata a középiskolában elősegíteni a Párt iránymutatása alapján az iskola nevelőmunkáját, vagyis segíteni az iskolaigazgatónak és a pedagógusoknak abban, hogy a dolgozók gyerekeiből jól képzett szakemberek nevelődjenek, akik aktív, lelkes építői a szocialista Magyarországnak" – olvashatjuk a gimnáziumi rendtartásban. (Rendtartás... 1950. 65.)

⁶⁰ A szülők feladata a szülői munkaközösségben – melynek tagja minden iskolába járó gyermek szülője – "tevékenyen támogatni a nevelőtestületet a tanulmányi eredmény fokozásában és a tudatos fegyelem megteremtésében" – olvashatjuk a gimnáziumi rendtartásban. (Rendtartás... 1950. 62.)

⁶¹ A politikai világnézeti nevelésről – Kecskés Adriennek 2005-ben adott interjújában a fentiekben már idézett – V. K. úgy vélte, hogy az "minden tantárgyban hatásos volt. Nagyon kellett ügyelni, hogy a tanítás közben is meglegyen a nevelői cél... Nekünk minden egyes tanítás során, történelem- és matematikaórán figyelni kellett erre. Volt egy politikailag nevelő igazgatónk [Sic!], aki minden tananyagba, még a matematikába is bevitte a nevelői célt. Tehát politikailag nevelt... az anyagot kiegészítette úgy, hogy a rendszert és a politikai nevelést is elősegítse."

⁶² "A Dolgozó Ifjúság Szövetségének nevelőmunkája a középiskolában szerves része az iskola nevelőmunkájának – ezért feltétlenül szükséges, hogy az igazgató és az osztályfőnök, valamint a többi nevelők részvételével folyjék... Az igazgató felelős az iskolában működő DISZ-szervezet egész munkájáért" – olvashatjuk a gimnáziumi rendtartásban. (Rendtartás... 1950. 65.)

⁶³ Arról, hogy az ilyen elvárások milyen hatással lehettek az 1945 előtt keresztény-nemzeti szellemben nevelt pedagógusokra, beszédesen tanúskodik egy 1952. december 28-i levél, melyben az igazolások során mondvacsinált ürüggyel kényszernyugdíjazott Mesterházy Jenő budai tanítóképzős tanárnak (a Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete egykori titkárának) írt volt tanítványa, N. L., aki akkor a Lenin Intézetben folytatta egyetemi tanulmányait: "Különben jól meglennék. Tantestületünk majd' csupa fiatalember. Iskolánk ott van a Kőbányai Plébániatemplom tőszomszédságában. (Elég baj ez, mert még jobban kell küzdeni a klerikális reakció ellen." (ELTE TÓFK Kt. M. J. H III. és A. I. 32.; BFL XXV. 1. b. 3670/1945. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁶⁴ Az igazgató – érthető okból – nem említette, amit az ekkoriban a debreceni államosított Svetits Intézetbe járt M. I.-né hangsúlyozott 2005. tavaszi interjújában (Kapusi Ádámnak): "Még az 1950-es évek közepén sem volt letisztulva egy-egy tantárgy tartalma, tanítási mélysége. Például az irodalomé, a történelemé vagy a neveléstörténeté."

⁶⁵ "A pedagógusi munkában mindvégig meghatározó maradt a kiterjesztett szerepvállalás" – állapítja meg a 20. század folyamatait áttekintve Nagy Mária. (1994. 79.)

⁶⁶ FML XXVI. 53. 9. d. 703/952., 440/953. (Kiemelés tőlem – D. P.)

⁶⁷ FML XXVI. 53. 9. d. 87/953.; 16/954.; Dani L. 1989. 21–26.; Németh R. 1989. 35–36.; Farkas G. szerk. 234–235.

⁶⁸ Dani L. 1989. 24.

⁶⁹ Tíz évvel korábban a történelemtanítást a "nemzetnevelés" eszközeként, "magyarságtudományként" jellemezték a Néptanítók Lapjának vezércikkében – Szinyei Merse Jenő miniszternek az Országos Közoktatási Tanács 1943. december 1-jei ülésén mondott beszédére hivatkozva. (Barabás I. 1944/3. 81.)

⁷⁰ "Neveléstörténetből" kétértelmű kérdést is tartalmazott a szempontsor: "A reakció nevelési politikáját tudják-e konkrétan igazolni, vagy csak szólamokban ismerik?" (MOL XIX-I-1-g 304. d.) Vö.: Ravasz J. – Felkai L. 1951. 27–100.; Tanay A. – Árpássy Gy. 1953. 31–102.

⁷¹ Az "ideológiai államapparátus" tevékenységéről s a "direkt politikai szocializáció" mechanizmusairól lásd Bayer J. 1997. 240–245.; Fehér F. – Heller Á. – Márkus Gy. 1991. 275–300.; Szabó I. 1991. 22–34.; Szabó M. 1988. 160–162.; Berend T. 1999. 115–118.

⁷² Lásd: az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának anyagában található "Útmutatót". (MOL M-KS-276-89/283. 130-134.) Az 1953. áprilisi budapesti brigádvizsgálat során 44 általános és 21 középiskolában vizsgálták az ifjúság erkölcsi-politikai nevelését. "Az általános megállapítás az, hogy a politikai, erkölcsi nevelés terén még csak az első lépéseket tettük meg. Nevelőink zöme politikailag, ideológiailag kevés képzettséggel kezdte a tanévet, igazgatóink is csak a folyó tanévben kaptak komolyabb továbbképzést." "Az ellenség hatása, különösen a klérusé, még gyakran érezhető középiskoláinkban." "Nevelőink nagy részénél hiányzik még a pártos, szenvedélyes állásfoglalás, belső átélés a tanítási anyaggal kapcsolatban. Az »objektív« tanítási mód nem lelkesíti az ifjúságot. Ezért vannak hiányosságok a hazafias nevelés eredményeiben... Iskoláinkban inkább politikai-erkölcsi oktatásról beszélhetünk, és nem nevelésről" – olvashatjuk a beszámolóban. (BFL XXXV. 95. c. 217. ő. e. Kiemelés tőlem – D. P.) Lásd ehhez továbbá: Kovács József tanulmányát a Pedagógiai Szemle 1952/6. számában (503.), Sós Júlia hozzászólását a Petőfi Kör pedagógusvitájában (Hegedűs B. – Rainer M szerk. 1992. 25–26.), valamint a XII. kerületi tanítóképzőben lezajlott vizsgálatról az 1953. április 18-i háromnegyedévi ellenőrző értekezlet jegyzőkönyvét (ELTE TÓFK). A továbbképzések és az ellenőrzés mikéntjéről lásd: Jóboru M. 1953.; A Budapesti Pedagógus Továbbképző Intézet 1953. április 24-i, 14-74/1953. sz. körlevelét (ELTE TÓFK 274-1953.).

⁷³ Vö.: Donáth P. 2008.

⁷⁴ A nagykőrösi képzőről lásd: Seri A. 1986–87. 3–85. és Szenczi Á. 1996. 151–162.

⁷⁵ "A szovjet típusú társadalmakat nem lehet megfelelően ellenőrizni (bár legitimálni persze lehetne) anélkül, hogy az alattvalók szüntelenül és nyilvánosan ne tennének állandó tanúbizonyságot lelkes egyetértésükről. A tiszteletadás és egyetértés ezért számít alattvalói kötelezettségnek az uralkodó fels[ős]ég iránt." (Fehér F. – Heller Á. – Márkus Gy. 1991. 300.)

⁷⁶ Előfordult, hogy lelkész végzettségű református tanárokat "a palást letételére, egyházuk megtagadására" ösztönöztek. (Ködöböcz J. 2006. 60.)

⁷⁷ A pedagógusok, illetve az oktatási rendszer e sajátosságáról írta Durkheim: "... az oktatási szervezet még talán az egyháznál is ellenségesebben fogad minden változást, talán még nála is konzervatívabb és hagyománytisztelőbb, mivel az a feladata, hogy az új nemzedéknek a messzi múltba visszanyúló műveltséget adjon tovább". (Idézi: Bourdieu, P. 1974. 68.) S valóban: az 1951–1955 között a sárospataki képzőbe járt D. E. (2006-ban, Kádár Attilának) kijelentette: "Meggyőződésem, hogy a tanulók nagy része vallásos volt, de nem szabadott templomba járni, veszélyes következményei lettek volna. ... Az az igazság, hogy a mi tanáraink féltek a politikai dolgokba belenyúlni. Óvatosak voltak, attól féltek, hogy elküldik őket."

⁷⁸ MOL M-KS-276-89/282. 38-41. (Kiemelés tőlem – D. P.) A pedagógusok megítélésével kapcsolatos anomáliákról lásd: Kardos J. – Kornidesz M. szerk. II. k. 18.; Jóboru M. 1954. 53. Csapdahelyzetükről Mérei Ferenc, Sós Júlia, Litván György és Kemény István szólt a Petőfi Kör pedagógusvitájában. (Hegedűs B. – Rainer M. szerk. 1992. 22–28., 49–59.)

⁷⁹ Az 1953. VIII. 12-i kollégiumi előterjesztést lásd: MOL XIX-I-2-k 1. d. 4. Vö.: Kovács J. 1952/6. 501-506.

⁸⁰ Az 1953. IX. 10-i kollégiumi előterjesztést lásd: MOL XIX-I-2-k 1. d. 2., 5. – Mindez korántsem jelentette azt, hogy ne folyt volna hatékony – igaz, nem egészen a hatalom elvárásainak megfelelő szellemű – hivatásra nevelés a képzőkben. Demeter Endre tanár úrnak, a sárospataki képző egykori diákjának Ködöböcz Józsefről (a pataki képző tanáráról, a református közélet ismert alakjáról) írt megemlékezésében olvashatjuk: "Ő első perctől kezdve nem az érettségire, hanem a tanítói pályára készített bennünket. Minden órán hangsúlyozva, hogy a tanítónak nem csupán feladata, hanem fontos küldetése is van a falvakban... a nép felemelésére irányuló hivatásszeretettel végzett munkával, önzetlen nemzetszolgálattal. ... Kiszállásaink alkalmával megismerkedhettünk a faluval, az ottani emberek életével, gondjaival, mentalitásával, vagyis azzal az életközeggel, ahová az iskola befejezése után kerültünk. Megismerkedtünk a gyerekekkel, a falusi iskolák helyzetével, a tantestület tagjaival, az iskolák felszereltségével stb." (Vö.: Demeter E. 1996. 6.; Ködöböcz J. szerk. 2003. 139–140.)

⁸¹ "Nagyobb türelmességet kell tanúsítani vallási kérdésekben. Megengedhetetlen e téren adminisztratív eszközök alkalmazása" – mondta expozéjában Nagy Imre. (1954/II. 366.); Lásd ehhez: Gergely J. 1985. 139. és Salacz G. 1988. 120–122.

⁸² A Szülők Iskoláját gyakran a szülők politikai-világnézeti befolyásolására használták: a Szovjetunió megismerésére, szeretetére, a Szovjet Filmhét vetítéseinek látogatására s a vallásos világnézettel szembeállítani szándékozott "természettudományos világkép" terjesztésére. (Lásd, pl.: BKMÖL XXVI. 65. 2. d. 617/1949., 3. d. 166/1950.)

⁸³ Korábban gyakran kényszerítették a pedagógusokat a szülők szemében okkal-joggal ellenszenves tevékenységre. Családlátogatásaikról "hangulatjelentésekben" kellett beszámolniuk. A kalocsai tanítóképző igazgatója pl. 1951. december 6-án a következőt jelentette a városi tanács oktatási csoportjának: "jelentem, hogy a tanítóképző és a vele kapcsolatos gyakorló általános iskola nevelői december 5-én 48 családot látogattak meg. Beszélgettek Rákosi Mátyás elvtárs beszédéről, a jegyrendszer megszüntetéséről és a bérek felemeléséről. Nagy megelégedéssel fogadták a mezőgazdasági termények szabad forgalmát. Különösen örültek a jegyrendszer megszüntetésének. Elmondták, hogy az utóbbi napokban mit vásároltak: ruhát, élelmet. Bizalom és szeretet megnyilvánulása mutatkozott meg a szülőknél a Párt és Rákosi Mátyás elvtárs iránt. Különösen megelégedéssel vették a családi pótlék rendezéséről szóló rendelkezést. Ez a nagy anyagi könnyítés olyan lelkesedést és hálát váltott ki a szülőkből, hogy megígérték: munkahelyeiken jobb munkát végzenek, és népi demokráciánk igaz szeretetére nevelik gyermekeiket." (BKMÖL XXVI. 65. 4. d. 593/1951.)

1952. június 6-án Jóboru Magda, a miniszter első helyettese, a Begyűjtési Minisztérium felszólításának engedve "hozzájárult" "a nevelők cséplési és körzeti ellenőri beosztásához". A megyei tanácsok oktatási osztályainak írt körlevelében "hathatós támogatásukat kérte a Begyűjtési Minisztérium helyi szerveinek". Felhívta figyelmüket egyrészt a június végén megadott keretszámokban megjelölt számú nevelő "biztosítására", másrészt kérte, hogy az illetékes "az ellenőrök kijelölésénél vegye figyelembe a nevelők fontos nyári elfoglaltságát (továbbképzés, nyaraltatási akció stb.)". (MOL XXVI-I-1-b/1. d. 1417-0618/1952. I. sz.) Rendszeres volt a pedagógusok békekölcsön-agitációra való mozgósítása is.

⁸⁴ Az 1953. szeptember 24-i kollégiumi előterjesztést és az október 1-jei jegyzőkönyvet lásd: MOL XIX-I-2-k 1. d., 4., 1. (Kiemelés tőlem – D. P.) A hittanbeíratások problémájához lásd: MOL M-KS-276-91/126 ő. e. 2–7., továbbá Nagy P. T. 1998. 23.; Beránné N. É. – Kajári E. 1989. 144–147.; Salacz G. 1988. 123.; Köbel Sz. 2005. 47. és 125–126.

⁸⁵ Nagy I. 1954/II., 358–359.

⁸⁶ 1953 második felében az 5224 tsz-ből és tszcs-ből 688, 1954-ben 225 oszlott fel. 376 ezer főre tehető taglétszámuk 1953 második felében 126 ezerrel, 1954-ben 20 ezerrel csökkent. Földterületük az 1953. júniusi 1620 ezer hektárról az év végéig 477 ezer, majd a következő évben további 61 ezer hektárral csökkent. (Gergely J. – Izsák L. 2000. 350.) Ily módon a szövetkezetekből 140 ezer család vált ki, a családok 18%-a, s a közösen művelt földterület aránya 24%-ról 16,7%-ra csökkent. (Pál J. 1996. 496–497.)

⁸⁷ 1953 decemberében Hegedüs András miniszterelnök-helyettes előterjesztése nyomán az MDP KV és a Minisztertanács határozatot hozott a mezőgazdasági termelés fejlesztéséről. Nagy Imre 1954. január 23-án az új év feladatait vázolta a parlamentben: "Oktatásunkban a legnagyobb erőfeszítéseket és anyagi áldozatokat az általános iskolák fejlesztésére kell fordítanunk. ... A pedagógusok, elsősorban a falusi és tanyai tanítók anyagi problémáival is foglalkozik a kormány." (1954/II. 460.) Az ÁEH illetékesei a papságot, az egyházakat is rendszeresen "mozgósították" a termelőszövetkezetekkel, illetve az éppen aktuális mezőgazdasági munkákkal kapcsolatban. Lásd: Balogh M. – Gergely J. 1993. 305–307.; Pál J. 1995. 75–88.

⁸⁸ Különös "gyöngyszeme" a cikknek: a sándorfalvai általános iskola 25-30 tanulója által "a Micsurin-szakkörön belül alakított Vörös Október tsz-t" s annak tevékenységét ajánlotta olvasói figyelmébe. A termelőszövetkezetekkel kapcsolatosan lásd: Gyarmati Gy. 1996. 182–184. és Csonka E. 1981. 365–366.

⁸⁹ A budai képző hajdani tanulója (1953–1957-ig), Kozma Tamás professzor visszaemlékezése szerint: "A tanító mint a falu lámpása... Ezt nagyon okosan, szisztematikusan és hatékonyan csinálták, úgyhogy négy év alatt elég sok minden ragadt az emberre." (Szabó Ildikó interjújából).

⁹⁰ A kormányzat által szűkösen csepegtetett "olajról" Barla-Szabó Ödön (1981. 29.) megállapította: "A pedagógusok havi átlagbére ebben az időben még 34%-kal alatta maradt az 1938. évi színvonalnak, a középiskolai tanárok fizetése pedig a felét sem érte el az utolsó békeév átlagosan 314 pengőnyi jövedelmének..." Vö. Gyarmati Gy. 1996. 187–188.; Beránné N. É. – Kajári E. 1989. 93–95.

⁹¹ A tanítók "társadalmi-politikai munkára" való felkészítését a képzők pedagógiai kurzusain is szorgalmazták. V. ö.: Jeszipov, B. N. – Goncsarov, N. K. 1950. 331–335. és 388.

⁹² Az aktuális hatalom által preferált "tiszta fény" sugárzásában való közreműködés és "a falu lámpása olajának" összekapcsolása újra és újra előkerült a 20. századi magyar oktatástörténetben. Közel negyedszázaddal korábban pl. az akkori legnagyobb tanítói kört reprezentáló Nemzetnevelés (a katolikus népiskolák és tanítóegyletek hivatalos lapja) 1930. március 1-jei vezércikkében, miután felajánlotta a katolikus tanítóság hathatós közreműködését az iskolákban is jelentkező "bolseviki izgatás" és a németség körében tapasztalható "nemzeti egység elleni" felbujtás elleni harcban, hozzátette: "csak azt kérjük a kultuszminiszter úrtól, a tanfelügyelőségektől, a közigazgatási hatóságoktól, legyenek hathatós támogatói, segítői a tanítóságnak nemzetépítő munkájában. Igaztalan támadásoknál legyenek a tanítók védői, jogos kérelmeiknek szószólói, sérelmeik orvoslásának... megértő előmozdítói, a keserűségek, a fájdalmak, a panaszok megszüntetői." (Tíz esztendő 1930/5. 66. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁹³ Lásd ehhez: Kovács J. és Scheitz A. 1954.; Knausz I. 1994. 135–136.

⁹⁴ A falusi tanító szerepével kapcsolatban megfogalmazott társadalmi-politikai elvárások valószínűleg túlzottaknak bizonyultak. Erre – vagy a néprajzkutató Szuhay Péter szemléletére – utalhat, hogy a magyarországi falvak életmódjának változásáról írt tanulmányában említést sem tesz "a nemzet napszámosainak" szerepéről. (1996. 714–717.)

⁹⁵ MOL M-KS-276-54/272. ő. e. "A közoktatásügy kérdései" című – Rákosi Mátyás iratai között fennmaradt –, 1953. október 7-i előterjesztést lásd: MOL M-KS-276-65-341. 40-43. – A tanítókkal kapcsolatos elvárások között korábban is hangsúlyosak voltak a politikai természetű elvárások. Az akkorra már nyugdíjazott szegedi katolikus tanítóképző intézeti igazgató, Becker Vendel "A katolikus iskolaügy a demokratikus Magyarországon" című munkájában – a 20. század első évtizedeiről – olvashatjuk: "A magyar községi és hitvallásos iskolák rohamos... államosításának politikai okai voltak. Minden kormány a tanítóság révén törekedett politikai kormányrendszerét állandósítani. Jaj volt annak az állami tanítónak, ki más véleményen volt, mint tanfelügyelője, vagy éppen minisztere! Büntetésből áthelyezték, kegyvesztett lett. A választások alkalmával – különösen tanyán – ő volt a kormányzati kortes, és ha a kormánypárti jelölt nem kapta meg a szavazatok többségét, őt okolták." (Becker V. 1947/1. 50. Kiemelés tőlem – D. P.)

⁹⁶ Kovács József miniszterhelyettes két évtized múltán úgy emlékezett, hogy "1953 nyarán a párt Központi Titkárságán – a betegeskedő Révai József helyett – Farkas Mihály foglalkozott a közoktatás kérdéseivel. Még miniszterhelyettesi minőségemben (tehát 1953 októbere előtt – D. P.) vele beszéltem meg a tanítóképzés fejlesztésére készített javaslatunkat, melyben a képzési időnek négy évről öt évre történő emelését terjesztettük elő. A döntés pontosan az ellenkező irányban született meg; Farkas Mihály a képzők közel felének (köztük olyan nagy múltú intézeteknek, mint a pápai, a nagykőrösi, a soproni tanítóképzőnek) azonnali hatályú megszüntetését rendelte el." (1978. 104.) A tanítóképzők visszafejlesztésére vonatkozó döntés csak 1954. június 11-én került kormány elé, s a Politikai Bizottság is csak július 14-én vetette el a képzési idő felemelésére vonatkozó javaslatot is. Igaz viszont, hogy már 1954 április elején telefonon értesítették a leépítésre szánt intézményeket – így a nagykőrösi tanítóképzőt – arról, hogy szeptembertől nem nyithatnak tanítóképzős osztályt. (Donáth P. 2001. 105-109.)

⁹⁷ 1957. október 8-án, az Országgyűlés Kulturális Bizottságnak ülésén – tanítóképzős diák és tanári tapasztalatokkal rendelkező – Nagy Sándor utalt az 1953-ban történtekre is: "Amikor először, 1953-ban ilyen jellegű kérdések felmerültek, akkor felmerült egy gondolat, hogy ötéves képzés nem elegendő, hatévesre van szükség. Abban az időben magam is ezen az állásponton voltam, tekintettel arra, hogy az ötéves időszakban semmiképpen sem lehetett a tantervek komoly javítására gondolni." (OGYL C-IV-10. 5. jegyzőkönyv.)

⁹⁸ Ez a gond sem volt új keletű. Közel négy évtizeddel korábban Szabó Adolf a tanítóképzők 1911. évi tantervéről elmélkedve leszögezte: "le kellene mondania az államnak a tanítói erővel űzött uzsoráskodásáról, zsákutcába kergetvén bele, elzárva előle a haladás minden útját, az előrejutás minden lehetőségét. ... Ne ringassa magát az állam vagy bármely más társadalmi közösség is abban a hitben, hogy az egyénekkel űzött eme, ne mondjuk: visszaélés, hanem rövidlátás nem bosszulja meg magát magán a közösségen... letörik minden igyekezetük, elfásulnak, közönybe fúlnak" – figyelmeztetett az akkor ambiciózus fiatal tanító. (1911/10. 349–350. Kiemelés tőlem – D. P.) Nem sok eredménnyel. Erről tanúskodik a négy évtized elteltével – az ötvenes évek elején – tanítói pályára került P.-né T. Gy. (2006-ban, Sárközi Diánának adott interjújában): "Ha valaki, mint én is, kikerült egy 6-700 lelkes faluba tanítani, attól elvárták – de boldogan csináltuk is, mert örültünk, hogy állásunk van –, hogy minden tanításon kívüli pluszmunkát társadalmi munkában végezzük. Nekünk kellett menni állatot számlálni, tojást begyűjteni, népszámlálni, kultúrmunkát végezni. Színdarabot készítettem: egy este a fonóban, 2 órás műsor lett... Pestre hívtak énekelni (Rábai Miklós), utána sok felkérést kaptunk, bányásznapon, stb. díjakban is részesítettek."

⁹⁹ Az 1953. októberi értekezlet jegyzőkönyvét és a róla készült jelentést, javaslatokat lásd: MOL MKS-276-89/282. 46-89., 90–96., 97–99.; Az október 10-i javaslatot lásd: MOL M- KS-27689/283. 124–129., valamint Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II. k. 7–11. (Kiemelések tőlem – D. P.)

¹⁰⁰ "A klasszikus rendszer anatómiájáról", s ezen belül a koordinációs, illetve tervezési-szabályozási viszonyokról, a "rendszerré szervezett irracionalitás" mechanizmusairól lásd: Kornai J. 1993. 65–159.; Bauer T. 1978, 87–107.; Berend T. 1999. 104–111.; Bihari M. 1996. 19–34.; Gyarmati Gy. 1996. 177–183.; Krausz T. 2007. 122–144.; Rév I. 1988. 658–665., 1996. 147–148.; Szalai E. 2007. 53–61. Szigeti P. 2007. 13–43.; Valuch T. 1998. 460–462.; Wiener Gy. 76–91.

¹⁰¹ Urbán K. 1981. 63–65.

¹⁰² Sajátos eszközöket használtak ennek érdekében. A 8472-0193/1952. IV. sz. OM-utasításban intézkedtek a diáksapka középiskolai bevezetéséről. A Bács-Kiskun Megyei Tanács VB Oktatási Osztálya 847-27-9/1954. számú, az igazgatóknak írt levelében leszögezte: "A fegyelem biztosításának és a kollektív szellem erősítésének komoly elősegítője a diákegyensapka, ezért kérem, hogy a diáksapka és a sapkajelvény bevezetéséről szóló rendeletnek szerezzen érvényt." (BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 120/1954. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁰³ MOL XIX-I-2-k 1. d. 2.

¹⁰⁴ Márpedig minden eszközt bevetettek a "lemorzsolódás elleni harcban". A kalocsai tanítóképző igazgatója pl. 1952 januárjában leveleket írt az órákat nem látogató növendékek lakhelyén illetékes községi tanácsi VB-elnököknek: "Értesítem, hogy intézetünk alább felsorolt tanulói hosszabb ideje nem látogatják az előadásokat. Kérem – a lemorzsolódás megakadályozása érdekében – nevezetteknél családlátogatást végeztetni, a szülőket a továbbtanulás fontosságáról meggyőzni szíveskedjék. A látogatás eredményét és a felmerülő eseteleges nehézségeket mihamarabb közölni szíveskedjék." (BKMÖL XXVI. 65. 4. d. 5/1952.)

¹⁰⁵ Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II. k. 13.

¹⁰⁶ A hat évtizeddel korábbi állapotról lásd pl.: Sebestyén Gy. 1896. 61–65. és 88–90.

¹⁰⁷ Tanítóképzésünk... 1953. – A levélírók problémáiról némi képet nyerhetünk a tanári értekezlet ránk maradt jegyzőkönyve alapján. A nagykőrösi tanítóképző 1953. szeptember 23-i nevelési értekezletén ugyanis "a tanévkezdet tapasztalatait és az ebből adódó feladatokat" tárgyalták. ... Dr. Juhász Béla tanulmányi vezető beszámolt az egyes tárgyakkal kapcsolatos problémáikról: "Lélektan. A tantárgyban támaszkodni kellett volna az általános iskolában tanított, idegrendszerre vonatkozó ismeretekre, ez azonban olyan csekély volt, hogy az anyagot újra fel kellett dolgozni. A későn érkezett irányító tanmenet zökkenőt okozott az anyag feldolgozásában. A tankönyv anyaga nagy és nehéz, meghaladja a tanulók szellemi képességeit. Logika. Új tantárgy: megtanulása szokatlan nehézséget okoz, mert a tanulók szó szerint akarják megtanulni, így azonban nem tudnak megbirkózni az anyaggal, mert 1-1 órára meglehetősen sok szöveg jut. Nehézséget okoz, hogy nem szemléltethető az új ismeret, s az is, hogy ismétlő részek újra meg újra meg újra előfordulnak, ami nem egyszer eltéríti, visszahúzza a tárgy mondanivalóitól a tanulót. [A Pest Megyei Levéltárban őrzött példányra valamely felsőbb szerv képviselője kézzel ráírta: leendő pedagógusoknak feltétlenül szükségük van mindkét tárgyra, részletesebben is. Meg kell könnyíteni az anyag megértését.]... Tanítástan. A tantárgyat a tanulók (II. o.) lelkesen tanulják, kellően el is sajátítják az anyagot. Sajnos a tankönyv stílusa miatt is a tanulók többsége a szöveg szó szerinti bevésésére törekszik, tudásuk emiatt papírízű. Majd az októberben meginduló egyéni gyakorlóiskolai látogatás hozzásegíti őket a tanítottak teljesebb átéléséhez. Neveléstörténet. Az irányító tanmenet nem adja világosan, hogy a magyar vagy az egyetemes neveléstörténettel kezdődjék a tanítás. A társadalmi háttér meglehetősen hiányos, így nehéz megérteni 1-1 kornevelésének történeti jellegét." Majd a hozzászólások során a szaktanár Csikai Pál felvetette, hogy "a mezőgazdasági ismeretek c. tantárggyal kapcsolatban problémák merültek fel: hatalmas anyag, s rengeteg új fogalom. A helyszínen kellene ismertetni a fogalmakat, rengeteg kirándulásra lenne szükség. [Ráírt megjegyzés: Tanulmányi kirándulás formájában nem sokat, de lehet.]"

Zilahi Lajos igazgató a november 4-i első negyedévi értekezleten – Rozsondai Zoltán OM- főelőadó jelenlétében is – megismételte: "az óraterv és a tanterv zsúfolttá tette a képzés időtartamát, a tankönyvek súlyos megterhelést jelentenek a növendékeinknek, mert komoly tartalmú anyagot heti 1-2 órás tantárgyanként feldolgozni. Az általános iskolai végzettség nem minden növendéket tesz alkalmassá arra, hogy a tanítóképzőben zökkenő nélkül folytathassa tanulmányait. A nevelők előtt álló nehézségekkel és a tanulók túlterhelésével részletesen foglalkozott a pedagógiai munkaközösség. A helyzet elemzéséről és javaslatairól jelentést tett az OM-be, és beszámolt a Nevelők Lapjában is." (PmL NKO XXVI-2-a. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁰⁸ BKMÖL XXVI. 65. 5. d. 463/1953. (Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁰⁹ ELTE TÓFK 774 és 780–953.; lásd ehhez: Bálint B. 1954. 3.

¹¹⁰ A 847/8532-20/1953. IX. OM számú körlevelet lásd: ELTE TÓFK 898–953. (Kiemelés tőlem – D. P.)

¹¹¹ Rozsondai Zoltán egykorú feljegyzésében olvashatjuk: "A tanítóképzés színvonalának emelése érdekében a minisztérium új tantervet adott ki 1953/54. tanévre. ... Az évkezdeti tapasztalatok azt mutatják, hogy... a tanítóképzés négyéves kerete, úgy látszik, nem ad lehetőséget a tanítói hivatás megfelelő betöltéséhez szükséges kultúranyagnak komolyabb megterhelés nélkül való elvégzésére. Ez... ismételten felveti a tanítóképzés időtartamának kérdését. Meg kell vizsgálni, hogy elegendő-e a jelenlegi négy év a tanítóképzés célkitűzéseinek eredményes megvalósítására."

¹¹² Az OM Kollégiuma 1954. február 18-i értekezletének jegyzőkönyvéből. MOL XIX-I-2-k 2. d. 4. (Kiemelés tőlem – D. P.)

¹¹³ Kovács J. 1978. 104. – Kovács József ez irányú elképzeléséről, tevékenységéről lásd bővebben: Donáth P. 2001/2. 81–83.

¹¹⁴ Az új tanterv következtében a tanítóképzős osztályok "heti óraszáma 36–40 volt. Az egyéb óraterven kívüli (MHK, sportköri, szakköri stb.) munkát véve alapul, a IV. osztályos tanulók heti elfoglaltsága – csak napi kétórai tanulási időt számítva – 60 órára emelkedett. A tarthatatlan túlterhelés csökkentése érdekében a... tanév második felére mind a tantárgyi óraszámot, mind a tanítási anyagot csökkentettük" – írták a minisztériumi illetékesek 1954 áprilisában. (M-KS276-89/300. ő. e. 230.)

¹¹⁵ Évtizedekkel korábban is hasonló helyzet alakult ki az 1903-as tanítóképzős tanterv és a különböző társadalmi elvárásokra felkészítő kurzusok, tanfolyamok bevezetése során. Köveskuti Jenő 1908. január 5-én a tanítóképző akadémiák felállítására vonatkozó tervezetével (4+2 év) lepte meg a tanítóképzős tanárok egyesületének közgyűlését, mivel úgy vélte, hogy az "összezsúfolandó nagy, de értékes anyag négy év alatt nem lesz feldolgozható, hogy rövid idő múlva a keretek bővítésére lesz szükség, ha tanítóképzésünket visszafejleszteni nem akarjuk. Tudta... hogy a nép szociális érdekeit szolgáló eszmék és védő intézmények bebocsátást fognak követelni a legtipikusabb és legmagasabb fokú népnevelési intézetben. [Sic!] Hogy a folyton növekvő tartalom okvetlenül ki fogja tágítani, feszíteni a kereteket, vagy maga a tartalom fog összezsugorodni." (173. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹¹⁶ Vö.: Koselleck R. 1994., Riceour P. 1967.; Mannheim K. 1996. 172.; Hoffer E. 1999. 63–93.; Schmitt, C. 2002. 19–25., 160–162.; Gedő É. 2007/1. 88–89.

¹¹⁷ ELTE TÓFK 897–953. (Kiemelés tőlem – D. P.) Állásfoglalásukat az 1954. február 1-jei, az OM képviselőjének részvételével tartott tanári értekezleten nyomatékosították: "a jelenlegi képzésünkkel nem tudunk olyan tanítókat nevelni, akik alkalmasak a kormányprogram kulturális részének megvalósítására. A négy év nem elég alapos pedagógiai és tantárgyi ismeretek elsajátítására. Kívánatos... hogy az ötödik évet a növendékek a tanítóképzőben töltsék, komoly munkával. ... [Ezért] szükségesnek látjuk, hogy kormányunk az 5. évre gyakorlatra küldött növendékeket visszahozza az iskolába." (ELTE TÓFK 1001954.); lásd továbbá: Csete Gyulának a Nagykőrösi Tanítóképző vezető tanítójának hozzászólását (1954. 131.).

¹¹⁸ Az OM Kollégiumának 1953. október 29-i értekezletéről lásd: MOL XIX-I-2-k 1. d.

¹¹⁹ Az MDP KV 1953. december 23-i üléséről lásd: MOL M-KS-276-53/89.; Ladányi A. 1988. 210.

¹²⁰ MOL M-KS-276-89/313. ő. e.

¹²¹ Jóboru M. 1954. 49.; Vö.: Andor M. 1987. 48–51.; Kardos J. 2007. 77–79.

¹²² 1954. január 5-én Békési Lajos a Személyzeti Főosztály Iskolai Osztálya nevében előterjesztést tett a miniszternek "az 1953–54-es tanév munkaerő-gazdálkodásának tapasztalatairól és az 1954–55-ös iskolai év munkaerő-gazdálkodásának feladatairól". Ebben számításokat közölt a várható elhelyezési nehézségekről, s egyben javaslattal élt "a feleslegesként jelentkező nevelők elosztására":

"a) A norma szerinti szükséglet kielégítése után, igényen – normán – felül is helyezhessünk el gyakorlóéveseket az iskolákhoz. (Ellenkező esetben lesznek olyanok, akiket egyáltalán nem tudunk elhelyezni...)

b) Tanítójelöltek 2-3 tanulócsoportos iskolákhoz is kerülhessenek, gyakorlóévüket ne csak 4. tanítóként tölthessék. Ezzel megkönnyítenénk az iskolafejlesztési terv teljesítését.

c) Javasoljuk, hogy azokat a képesítés nélküli nevelőket, akik nem felelnek meg, és akik oklevélszerzésben nem vesznek részt, a megyei oktatási osztályok a tanév végén mentsék fel.

d) A nevelőigények kidolgozása után előfordulhat az, hogy minden végző számára munkahelyet biztosítani nem tudunk és így szükségszerű lesz a vidéki önálló tanulócsoport-bontás létszámhatárának 61 főről 51 főre való leszállítása is." (MOL XIX-I-2-m-18/1954. 9. d. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹²³ 1954. január 18-án Zsoldos Sándor egészségügyi miniszter vezetésével értekezletet tartottak, melyen Kiss Gyula miniszterhelyettes az OM nevében javaslatot tett 600-800, 1954-ben végző óvónő átadására az Egészségügyi Minisztériumnak (bölcsődék, gyermekápolók, gyermekgondozók, védőnők) – átképzéssel. (MOL XIX-I-2-m-109/1954. 9. d.)

¹²⁴ MOL M-KS-276-89/313. ő. e.

¹²⁵ MOL M KS-276-89/313. ő. e. 57.; vö.: Knausz I. 1994. 156.

¹²⁶ MOL XIX-I-2-k 2. d.

¹²⁷ MOL XIX-I-2-b 2. d. Az egységes tanárképzés problémája ekkor, majd 1957-ben is összekapcsolódott a tanítóképzés reformjával, olyannyira, hogy az utóbbi alkalommal úgy tervezték, az egyetemekre kerülő tanárképzés helyére néhány helyen felsőfokú tanító- és óvónőképzőket telepítenek. Az egységes tanárképzés ma is napirenden van, a bolognai folyamatban helyet talál a tanítóképzés is. (Lásd pl.: Báthory Z. 2003/1–2., 2004/8.; Bollókné P. I. – Hunyadyné 2003/7–8., Hunyady Gy. 2003/1–2.; 2004/1., Hunyadyné 2004/1.; Ladányi A. 2003/1.; Ladányi A. – Szőke K. 2004/3. 412–413.; Falus I. 2004/3.; Polónyi I. 2004/3.)

¹²⁸ Kálmán György javaslataiban tartalmi és anyagi megfontolásból egyaránt az ötéves tanítóképzés visszaállítása és a 48-ból kb. 30 tanítóképző fenntartása mellett érvelt. (MOL M-KS-27689/300. 24-30.; MOL M-KS-276-89/313. 5–11., 20–23.) Füszfás Jenő 1954. február 19-i számításaiban nem kalkulált az ötéves tanítóképzés lehetőségével, ezért adatsora akkoriban nem szolgált érdemi döntés alapjául. 1956-ban azonban az általa vázolt pénzügyi logikával érveltek a 4+2 éves tanítóképzés gazdasági racionalitása mellett. MOL M-KS-276-89/313. 13–18.

¹²⁹ Farkas Mihály KV-titkárként 1953. szeptember 30-tól felügyelte az 1954. július 5-ig a közoktatás kérdéseivel is foglalkozó Agitációs és Propaganda Osztályt, majd azt követően az alosztályból önállósult Tudományos és Kulturális Osztályt (is). (Rákosi S. 1964. 39–40.; Nyírő A. szerk., 1989. 125., 135.)

¹³⁰ A tanteremhiány döntően befolyásolta a nyolcosztályos általános iskola gyakorlati megvalósításának ütemét, a tanulócsoportok lehetséges számát s így a szükséges pedagóguslétszámot; nagymértékben lekötötte az Oktatási Minisztérium rendelkezésére álló szűkös erőforrásokat. Az OM Kollégiumának 1954. szeptember 23-i értekezletén arról tárgyaltak, hogy az első ötéves terv során kb. 1300 tanterem készült – amiből tényleges növekménynek csak 1000 tekinthető –, míg a tanulócsoportok száma 5000-rel nőtt... Még az 1954. évi felújítási keretért is harcolni kellett a PM képviselőivel, akik az előző évinek 80%-át, 92 millió forintot ígértek, ám csupán 65 milliót szándékoztak rendelkezésre bocsátani. A vitában ezúttal is a PM erőfölénye érvényesült: egy november 20-i előterjesztés végül is 69 millió forint felújításra fordításáról adott számot s arról, hogy az 1954-re tervezett 500 tanterem helyett 308 készült el. 1955-re pedig csak 286 osztályterem megépítését tervezhették, de még ahhoz sem látszott biztosítottnak az építési kapacitás. 1954-ben az általános iskolák fejlesztésére – a júliusi csökkentések nyomán – csak 84 millió forint, a teljes keret 41%-a, 1955-ben pedig a tárca 116 millióra csökkent beruházási keretének 56,7%-a, 65,8 millió forint került felhasználásra. Így azután nem világos, mire utalt az országgyűlés költségvetési vitájában Erdey-Grúz miniszter, amikor 1955. április 20-án arról szólt, hogy "ebben az évben 416 tanterem építését terveztük, de bízunk abban, hogy helyi segítséggel további tantermeket juttathatunk iskoláinknak". (MOL XIX-I-2-k 3. d.; Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II. 63.; A falusi..., 1954. 406.; Szabad Nép, 13. évfolyam 110. sz. 2.) – 1956. január 18-án "Az általános iskolák helyzetéről" a Minisztertanács számára készített jelentésben Erdey-Grúz Tibor arról számolt be, hogy "az iskolahálózat... nem fejlődött kielégítően, mert nem tudtuk megfelelő arányban biztosítani a tárgyi feltételeket. Növelni kellett a meglévő tantermek kihasználtságát (1950-ben 6500, jelenleg több mint 11.000 tantermet használnak reggeltől estig, az összes tantermek 43%-át). Bérlés és igénybevétel útján sokszor nem megfelelő helyen és épületben kellett szükségtantermeket biztosítani (ezek száma jelenleg 2249). ... A tanulók egyre nagyobb száma szellőzetlen, levegőtlen, kellő világítás nélküli termekben, sok esetben életkorának nem megfelelő, egészségtelen padokban tartózkodik. Reggeltől estig használt tantermekben tanul jelenleg kb. 760.000 tanuló (össztanulók 60%-a), szükségtermekben pedig kb. 100.000 tanuló. ... A következő években tovább súlyosbítja a tantermi ellátottságot, hogy a II. ötéves terv időszakában szokatlanul nagyszámú, kb. 200.000 tanuló elhelyezését kell biztosítani, ami kb. Budapest tanulólétszámának felel meg" – jelentette a miniszter. (MOL XIX-I-2-m 30. d. 0021/6/1956.) Ezért – a második ötéves terv tárgyalásai folyamán – 1956. április 22-én Jóboru Magda Gerő Ernőnek írt feljegyzésében, 29-én pedig a miniszter már az OT által prognosztizált 4100 helyett 4500 tanteremért harcolt, kevés eredménnyel. (MOL XIX-I-2-n 7. d. 471/1956. és M-KS-276-91. 120. ő. e. 1–2.) Június 16-i, Antos Istvánnak írt levelében – a tervtárgyalás harmadik fordulójában – Erdey-Grúz Tibor az uralkodó "bázisszemlélettel" szemben nyomatékosan leszögezte: "Az általános iskolákra fordított 260 millió Ft annyira alatta maradt a szükségleteknek, hogy az I. ötéves terv kezdetén a tantermek 25%-ában tanítottunk délelőtt-délután, ma 43%-ában. ... [A]z általános iskoláknál nemcsak a nagymérvű lemaradást kellene pótolni, hanem az I. ötéves terv 15.000-res tanulólétszám-növekedésével szemben közel 200.000-rel több gyermek oktatásáról kell gondoskodnunk. ... A 4500 tanteremre vonatkozó igényünket fenntartjuk, tekintettel arra, hogy a jelenlegi színvonal tartásához 5500 tanteremre lenne szükség. A 4100 tanterem biztosítja ugyan a tanköteles korú gyermekek beiskolázását, fokozódik azonban az iskolák zsúfoltsága, és több mint 2000 szükségtanteremben fogunk tanítani" – érvelt a miniszter. (MOL XIX-I-2-m 25.d. 121/1956. Kiemelés tőlem – D. P.) S bár hosszas viták és Benke Valéria egy parlamenti felszólalása nyomán – a tervezés során – végül is az utóbbi számot sikerült elfogadtatni, a helyzet valójában alig változott. Knausz Imre adatai szerint 1955 és 57 között – a különböző terv-variánsokban szereplő évi 1-2 ezer helyett – átlagosan csak 307 tanterem készült. (1994. 142–143. Vö.: Andor M. 1987. 35–40.; Kelemen E. 2007. 220–221.)

¹³¹ MOL M-KS-276-89/313. 31-40.; MOL XIX-I-2-b 2. d. (Kiemelés tőlem – D. P) Az anyagra a pártközpont valamelyik illetékese ráírta: "és mi lesz, ha újra szükség lesz az iskolák rohamos fejlesztésére? Akkor újra valami átmeneti szükségintézkedés, mint a 2 éves pedagógiai főiskola? – Ideje volna már rátérni az átgondolt, alapos, perspektivikus tervezésre..." Vö.: Kozma T. 1985. 50–60. és 221–225.; Lukács P. 1988. 6–10.

¹³² Márpedig e problémák elég nagy figyelmet keltettek akkoriban. Temesi Alfréd, a Fővárosi Tanács X. Osztályának vezetője – a Budapesti Pártválasztmány közoktatásra vonatkozó határozata végrehajtásáról a VB számára írt, 1954. március 8-i jelentésében – beszámolt arról, hogy "a pedagógusképzésben megállapított hiányosságok csökkentése, a pedagógus-hivatástudatra való eredményesebb nevelés érdekében ankétot szervezünk valamennyi közép- és felsőfokú nevelőképzéssel foglalkozó intézmény és a fiatal pedagógusok részvételével. A tapasztalatok gyűjtését már megkezdtük, majd az ankét után az érdekeltekből álló bizottság a pedagógusképzésre javaslatot dolgoz ki." (MOL XIX-I-2-m 11. d. 611/1954.) Sajnos a bizottság jelentését eddig nem sikerült megtalálni. Vö.: Faragó L. 1954. 248–249.

¹³³ Az előterjesztők aligha sejtették: egy gondolatmenetükkel rokon elképzelés már két évtizeddel korábban napvilágot látott a Tanítók Szövetsége lapjain. Gömbös Gyula miniszterelnök ugyanis Hóman Bálint kultuszminiszter kb. húsz tanítóképző leépítésére vonatkozó "racionalizálási" javaslatain (talán Imrédy Béla pénzügyminiszter ösztönzésére) túllépve – a főrendiház ülésén, az 1933–34. évi állami költségvetésről szólva, a felesleges intézmények példájaként a tanítóképzőket említette, kijelentve: "Hatvankét tanítóképzőnkből csak tizenötre van szükség." Ehhez a tanítóság véleményének hangot adva – cikkében Bozsik Béla hozzátette: "ha... a tanítóságot magasabb rendű tudással kell az életre felszerelni, mint amennyit a mai [ötéves – D. P.] tanítóképző nyújt, akkor nem lehet megelégedniük... azzal, hogy a meglévő tanítóképzők számát 62-ről 15-re csökkentik, hanem haladék nélkül meg kell csinálniuk [Sic!] a főiskolai tanítóképzést, mert a magasabb színvonalú nemzetneveléshez elegendő tudást kizárólag csak ez adhat a tanítónak". (1933/13-14. 1. Kiemelés tőlem – D. P. vö.: OSZK Kt. 15. f. 48. és 736. sz.)

¹³⁴ Kardos – Kornidesz szerk. 1990. II. 199–201. (Kiemelések tőlem – D. P.) Vö.: Szabó A. 1911/10. 348–349.

¹³⁵ Az anonim dokumentum szerzőségére vonatkozó megjegyzéseket lásd a Rozsondairól szóló tanulmány 7. fejezetének megfelelő jegyzetében. Az előterjesztés szövegét lásd: Rozsondai Z. 2004. 204–208.

¹³⁶ Kiemelések részben tőlem – D. P.

¹³⁷ A tanítóképzésért felelős OM-ügyosztály által felvetett javaslatok értékeléséhez használhatta Bence Gyula a Füszfás Jenőtől kapott 1954. február 19-i számításokat, melyekben a tervosztály – az ilyen irányú felkérés hiányában – nem kalkulált az ötéves tanítóképzés lehetőségével. MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 13–18.

¹³⁸ MOL M-KS- 276-89/313. ő. e. 49.; Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II k. 199–202. Vö.: Kozma T. 1985. 50–61. és 221–233.; Lukács P. 1988. 6–16.

¹³⁹ Pedig hat évvel korábban még igen komoly remények/illúziók fűződtek a szükséges pedagóguslétszám s az ehhez kiképzendő nevelők számának tervezhetőségéhez. A IV. Egyetemes Tanügyi Kongresszus Nevelőképző Munkaosztályának 1948. június 30-i határozati javaslata a legelső pontban leszögezte: "A munkaosztály feltétlenül kívánatosnak tartja, hogy a tervgazdálkodás a nevelőképzés minden területén érvényesüljön. Időről időre a gazdasági élet tervgazdálkodásával összhangban a kultuszkormányzatnak meg kell állapítania a nevelőintézmények fejlesztésének tervét és ennek megfelelően a nevelői szükségleteket. A nevelői pályára jelentkező ifjúságot ennek megfelelően kell a különböző nevelőképző intézetekbe irányítani." (PIL SZKL 44. f. 47. d. 374. dosszié 1948–1949.)

¹⁴⁰ MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 69–72.

¹⁴¹ E tervszámokra való "támaszkodásra" – változékonyságuk okán –, nem is volt lehetőségük, hiszen például "1952-ben az ötéves tervet Magyarországon 472-szer írták át, az évest tervet pedig 113-szor" – közli Rév István. (1996. 147.)

¹⁴² A tervezéssel kapcsolatos anomáliák, nehézségek kísérték ekkoriban a szakmunkás-, ill. a technikusképzést is. Lásd: Darvas P. 1983–84. 69–75.

¹⁴³ MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 60–68.

¹⁴⁴ Balogh S. 1986. 178–179.; Izsák L. 1998. 129–135., 161–163.

¹⁴⁵ Valójában 1954-ben mindössze 309 tanterem épült. Knausz I. 1994. 141.

¹⁴⁶ MOL M-KS-276-89/300. ő. e. 219–224.; MOL M KS-276-89/313. ő. e. 73–88. Lásd ehhez: Vas Z. 1990. 107.

¹⁴⁷ Kornai J. 1993. 122–159., 189–254., 325–352.; Pető I. – Szakács S. 1985. 246–261., 268–281., 321–326.; Berend T. 1979. 82–140.; 1997. 104–109. – Az "erőltetett ütemű, importpótló iparosítás" okait és konzekvenciáit kutatva Berend T. Iván professzor általánosabb összefüggésre utalt: "Úgyszólván egyetlen megalomániás első ötéves tervet sem tudtak megvalósítani és befejezni Közép- és Kelet-Európában. 1953–1954 folyamán minden országban revideálták és mérsékelték a tervelőirányzatokat. A feszített terveket legitimáló háború végül nem robbant ki, az iparosítási politika irracionálissá vált, tele kedvezőtlen következményekkel. Rákosi Mátyás a gazdasági tervek kudarcát azzal magyarázta nem sokkal szabadulása után Aczél Györgynek, hogy »készültünk a háborúra és ránk szakadt a béke!«" (1999. 114. Kiemelés részben tőlem – D. P.)

¹⁴⁸ Felelősségét a történtekért – az 1953. júniusi KV-ülésen – Rákosi Mátyás is elismerte: "... önteltségünk, a kezdeti sikerektől való megszédülés oda vezetett, hogy terveink kidolgozásánál kezdtük hazánk gazdasági realitásait és lehetőségeit egyre inkább figyelmen kívül hagyni". (Szabó B., 1986. 86.) Részes volt ebben bizonyára – a KV-ülésen ezt az OT-re, ill. a KM-re hárítani próbáló – Révai József is. (Izsák L. 1998. 188–194.; Nagy I. 1953. 634.; Urbán K. 1981. 46.) Bár – ha felötlik bennünk M. Foucault figyelmeztetése – talán ítéleteinkben sem lehetünk olyan "fellebbezhetetlenek". A neves francia társadalomtudós figyelmünkbe ajánlja ugyanis, hogy "a hatalom, hacsak nem valamilyen magaslati és távlati pontból nézzük, nem olyasmi, ami azok között oszlik meg, akik rendelkeznek, ill. nem rendelkeznek vele, vagy akik explicite birtokolják, ill. elszenvedik. A hatalom inkább állandó mozgásban van, áramlik, körbe jár, csak láncolatokban funkcionál." (1999. 322.)

¹⁴⁹ Pető I. – Szakács S. 1985. 246–247 és 280–281.; Knausz I. 1998. 160. Nagy Imre miniszterelnök 1954. júniusi tanulmányában maga is hangsúlyozta: "a közgazdaságtudomány elmaradottsága miatt gazdaságpolitikánkban a szocialista építés törvényszerűségeit és objektív tényezőit nem vettük kellően figyelembe". (1954. 23.) Ezért komoly erőfeszítést tett a helyzet megváltoztatására. Lásd: Rainer M. 1999. 129–132.

¹⁵⁰ Ladányi Andor figyelemre méltó értékelését (1989. 83.) csak erősíti, hogy a középtávú tervek, tervszámok ellenére az érdemi (gyakran még akkor sem végleges) döntések a gyakran igen kemény éves tervalkuk során születtek. Jól illusztrálja e folyamatot egy az Országos Tervhivatalban 1955. október 12-én – az OM részéről Erdey-Grúz Tibor s Füszfás Jenő, a Miniszterelnökség részéről Kálmán György részvételével – zajlott tárgyalás nyelvezetében is jellegzetes emlékeztetője: "Létesítendő általános iskolai tanulócsoportok száma és a költségvetési létszámkeret igényeiben a tárca fenntartva az 1600 db tanulócsoport-igényét, a 3363 fős létszámigényét 2800 főre csökkenti (ebből 275 fő technikai dolgozó), azzal a feltétellel, ha függetlenített úttörővezetők további beállítása elhagyható, ill. az ily módon elhelyezhetetlen 270 gyakorlóéves tanító részére 10 hónapon keresztül havi 700 forintos átlaggal hospitálási béralapot biztosítanak. [Sic!] Ezzel szemben az OT fenntartja az 1000 db tanulócsoportra és 1300 főre vonatkozó javaslatát. Megegyezés nem jött létre, az OT függő kérdésként terjeszti a Minisztertanács elé." A miniszter mellett Siska Vince OT-elnökhelyettes által aláírt emlékeztető érdemi vitákról tanúskodik, s egyben arról, hogy az OM miképpen próbálta a szempontjából túlságosan is szűkös forrásokat a szakmai racionalitásnak megfelelően átcsoportosítani, egyben – a hospitálási ösztöndíj javaslatával – rejtetten apró lépést tenni az ötéves tanítóképzés visszaállítása felé. Ha javaslata meghallgatásra talált volna, s a gyakorlóévesek jelentős része már nem önálló osztálytanítóként, hanem a tanító mellett hospitálóként kapott volna havonta 700 forintot, akkor a következő lépésben már "ezen összeg megtakaríthatóságával" is érvelhettek volna az ötéves képzés "gazdaságossága" mellett. (MOL XIX-I-2-m 24. d. 379/1955.)

¹⁵¹ Knausz Imre szerint 1955 és 1957 között évente átlagosan 307 tanterem készült el. Az 1954-re az általános iskolák fejlesztésére tervezett 94,3 millió forint helyett, a júliusi csökkentések nyomán 80 millió; 1955-ben pedig az egész tárca beruházási kerete 206,3 millióról 116 millióra csökkent. Bár az általános iskolák részesedési arányát 41%-ról 56,7%-ra emelték, ez így is csak 65,8 millió forintot tett ki. (1994. 142–143.) Andor Mihály szerint 1950 és 1970 között az összes oktatási beruházás 80,8%-át, 13.598 millió forintot fordítottak az általános, a közép- és a felsőfokú oktatás beruházásaira. Az összeg 34,6%-át az általános, 23,4%-át a középiskolákra, s 42%-át a felsőoktatásra fordították. (1987. 50.)

¹⁵² "Meg kell szüntetni minden indokolatlan és jogtalan kiadást, az előírt keretek túllépését" – olvashatjuk a határozatban, mely a miniszterek kötelességévé tette, hogy "megtakarítást érjenek el az előirányzott létszám-, ill. béralaptervekkel szemben." (Izsák L. 1998. 252–254.)

¹⁵³ 1954. május 7-én a miniszter már 650 elsőéves felvételéről értesítette Mód Aladárt. MOL M-KS276-89/313. ő. e. 120.

¹⁵⁴ A Társadalmi Szemle 1954. márciusi számában Erdey-Grúz Tibor arról írt, hogy "a tervezés fő feladata... az, hogy a tanulók létszámának növekedésével összhangba hozza az új tantermek építésének ütemét és a kiképzendő pedagógusok számát... tekintve, hogy a tanítóképzés öt évig tart (a gyakorlóévet is beszámítva), öt évre előre kell ismernünk a tanulólétszám és a tantermek számának alakulását. A statisztikai adatok alapján rendelkezésre áll a létszám, az utóbbihoz a népgazdaság fejlesztése 5 éves tervének ismerete szükséges. Ha nem hangoljuk össze a tanítóképző intézetekbe felveendők számát a tanteremépítés 5 éves tervével, akkor könnyen előfordulhat, hogy mire a tanulmányaikat a terv első évében megkezdő tanítójelöltek elhagyják az intézeteket, túl kevés vagy túl sok lesz a tanítók száma a tantermek számához viszonyítva." (96.)

¹⁵⁵ A tervezés buktatóiról lásd az alábbiakban!

¹⁵⁶ Rozsondai Zoltán memoárját lásd: Rozsondai Z. 2004. 296–299. Vö.: Andor M. 1987. 40–48.; Ködöböcz J. 1986/a. 299–300.

¹⁵⁷ Vö.: Kelemen E. 2002. 160-163.

¹⁵⁸ Csak két év múltán, az SZKP XX. kongresszusát követően kaphattak nyilvánosságot a mélyebb okok: pl. a "Dogmatizmus a nevelőmunkában" (Bizó Gy. 1956.).

¹⁵⁹ A vita résztvevői, úgy tűnik, nem ismerték vagy legalábbis nem hasznosították az UNESCO Neveléstudományi Intézete által 1954 januárjában, Hamburgban, "Az elemi iskolai tanítók oktatása és képzése" témájáról tartott értekezletének anyagait, állásfoglalásait. A konferencia 2. munkacsoportjában figyelemre méltó elveket fogalmaztak meg a pedagógiai tanulmányokkal és a gyakorlati képzéssel kapcsolatban. Füle S. 1956. 24. 97–101.

¹⁶⁰ Lásd róla: Csoma Gy. 1979/2. 100–101.; T. Kiss T. 2002. 153–154.; Mann M. 2004. 146.)

¹⁶¹ A pártközponttal – helyzeténél fogva is – szoros kapcsolatot tartó Orbán László felszólalása talán arra utalt, hogy tudott a KV Tudományos és Kulturális Osztályának a kezdeményezéséről, melynek nyomán 1954 márciusában az OM kidolgozta a falusi/községi munkával, ill. a mezőgazdaság fejlesztésének segítésével kapcsolatos elképzeléseit, melyet az MDP KV Titkársága elfogadott. Eszerint:

"a) Falvakban, községekben a pedagógusok társadalmi munkájának középpontjába a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló határozat népszerűsítését kell állítani.

b) Az oktatás minden fokán növelni kell a tanulók gyakorlati és elméleti ismereteit a mezőgazdaság területén.

c) Felül kell vizsgálni az általános iskolák tantervi és tankönyvi anyagát, a mezőgazdasági technikumoknál az óratervet is a mezőgazdasági kérdések fokozott tanítása céljából.

d) A pedagógusképző intézetek tantervi anyagába [Sic!] érvényesíteni kell a korszerű mezőgazdasági tudomány követelményeit. A tanítóképzők tantervi anyagában általában a mezőgazdasági ismereteket stb., a pedagógus főiskolák [Sic!] tananyagában elsősorban az állat- és növénytan szakon korszerű, a hazai feltételeknek megfelelő ismereteket kell oktatni.

e) A megyei tanácsok végrehajtó bizottsága segítségével gondoskodni kell arról, hogy lehetőleg minden községi és falusi, tanyai iskola mellett 400-500 négyszögöl gyakorló kísérleti kert álljon a mezőgazdasági ismeretek elsajátítása céljából az iskola rendelkezésére." (MOL M-KS-27691/24. ő. e. 5–6. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁶² MOL XIX-I-2-k 2. d. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)

¹⁶³ SzSzBMÖL XXXI. 11. 4. d. – Az OM Pedagógusképző Főosztálya Módszertani Osztályán dolgozó Ungváry Gyulához írt kísérőlevelében Porzsolt István megjegyezte: "már vagy 20 esztendeje foglalkoztat a probléma, és számtalan variációt kidolgoztam. Sajnos eddig nem volt semmi eredménye. Hátha ennek lesz valami. Az ötéves variáció részletesebb indokolásába nem mentem bele, de ha érdemesnek tartjátok foglalkozni vele, írj néhány sort, és szívesen kidolgozom részletesebben is" – ajánlotta, fontosnak érezvén, hogy "ne legyen tanítóinknak »félműveltsége«, mint ahogy eddig, hanem érezhessék magukat minden más művelt emberrel jogosan egyenrangúnak". (Uo. Kiemelések mindkét dokumentumban tőlem – D. P.)

¹⁶⁴ Erdey-Grúz Tibor 1954. április 2-án – figyelmen kívül hagyva az Agit-Prop. Osztály márciusi megjegyzéseit – ismét csak az általános és középiskolai tanárképzés tervszámainak módosításával foglalkozó határozati javaslatot kívánt a Minisztertanács elé terjeszteni, melyben a főiskolák keretszámát 300, a tudományegyetemekét 400 főben limitálta. A pártközpont munkatársai széljegyzeteikben továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy "a tanítóképzők egy részének megszüntetését is az MT elé kell terjeszteni. ... Bár Erdey elvtárs Horváth [Márton] elvtárstól szabad kezet kapott a tervszámok kialakítására, helyesnek tartottuk volna, ha Erdey elvtárs figyelembe vette volna véleményünket is, ami azonban nem történt meg" – írta Bencze Gyula alosztályvezető. (MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 52–54.)

¹⁶⁵ MOL M-KS-276-89/300. 228–235. – Az előterjesztés anonim, az érvekből ítélve előkészítésében komoly szerepet játszhatott Rozsondai Zoltán is, aki már március 8-án alternatív javaslatot tett az 5 éves, a 6 éves és a 4+2 éves akadémiai jellegű tanítóképzésre. (Ladányi A. 1985/5. 358.)

¹⁶⁶ MOL XIX-I-2-b 2. d., aláírás nélkül, Andics Erzsébet anyagaiban. – Füszfás Jenő aznapi tervezetében precíz számításokkal támasztotta alá a tanítói létszámokra vonatkozó javaslatot, s felvázolta annak költségkihatásait is. (MOL M-KS-276-89/313. 133–139.)

¹⁶⁷ A tervezési munka során az OT és az OM különböző számításokkal operált. Előbbi szerint az 1959-ig végző 9000 tanítóból 1600, utóbbi szerint 8000-ből 4200 lesz "feleslegessé". Az 1954-ben beiskolázandó tanulókra vonatkozó elképzelések is jelentősen eltértek: az OM 600-700, az OT 1000-1200, – s az oktatás "hullámzásának enyhébbé tételét, az iskolarendszer megrázkódtatásának elkerülését" szem előtt tartva – Kálmán György (MT) 900 főt javasoltak. MOL MKS-276-89/300. őe. 192-194. o.; MOL M-KS-276-89/313. őe. 24-26. o.

¹⁶⁸ 1954. szeptember 23-án az OM Kollégiumi értekezletén – egy országos felmérés alapján – úgy vélték, hogy 189 "felesleges" tanítóval kell számolni, amihez hozzáadandónak vélték a felső tagozaton, szakosok helyett tanító 3205 főt. Perspektivikusan tehát – a már pályán lévők közül – 3394 fő "tanítófelesleggel" számoltak. (MOL XIX-I-2-k 3. d.)

¹⁶⁹ Az 1955. február 2-i PB-ülésen Rákosi Mátyás a pedagógusok DISZ-, ill. úttörővezetőként történt elhelyezésére utalva megjegyezte, hogy "tavaly 3 ezret javasoltak... Ezret megszavaztunk, és kiderül, hogy egy év alatt 760-nál tartanak..." (MOL M-KS-276-53/214. ő. e. 84.) – Nem először szembesült a kultuszkormányzat az átmenetileg "felesleges" vagy annak tűnő tanítók elhelyezésének, "parkoltatásának" problémájával. Három évtizeddel korábban Klebelsberg Kuno egy szociáldemokrata képviselőnek a tanítók és tanítónők egyes egyesületeknél alkalmazására vonatkozó kérdésére kifejtette: "Ebben a pillanatban, azt hiszem, 600-an vannak alkalmazva különféle más téren népiskolai tanítók, éspedig azért, mert nem óhajtottam őket átmenetileg Blistára tenni. Tudtam, hogy a tanyáknál belátható időn belül 6-800 új tanítóra lesz szükség." (A kultusztárca 1926/25–26. 21.)

¹⁷⁰ A 20. századi magyar oktatáspolitikát tanulmányozó számára szembetűnő, hogy – az egymással élesen szemben álló rendszerek körülményei között is – milyen visszatérő narratívákkal találkozik kutatásai során. Éppen húsz évvel korábban, 1934. április 26-án, Molnár Oszkár c. főigazgató, a szarvasi tanítóképzőben végzett felügyeleti látogatását záró értékelését a "tanítói túltermelés" elemzésével kezdte: "Csonkaországunk tanítóinak s tanítónőinek létszámát kereken 19.000-nek vehetjük. Minthogy a halálozás és nyugdíjazás folytán évenként beálló veszteséget a legbővebben 5%-kal szokás számítani, a tanítói karban évenként bekövetkező veszteség pótlására 950 tanítóra és tanítónőre van szükség. Ezzel szemben... az utolsó iskolai évben 731 tanító és 1380 tanítónő, összesen tehát 2111 diplomás hagyta el az intézeteket. Évenként tehát a kétszeresével jóval meghaladja a végzők száma azoknak a számát, akikre valóban szükség van. ... Ha a tanítótermelésnek eddigi tempója továbbra is megmarad, a végző tanítók és tanítónők lényegesen hozzá fognak járulni a szellemi proletariátus növeléséhez. ... A... védekezés egyik módja az intézetek megszüntetése. ... Az állam egyik intézetét, a csurgói tanítóképzőt, nem pusztán takarékossági szempontból, már megszüntette. ... Ha a kiadott oklevelek számát intézetenként 40-nek számítjuk, a jelenleg meglévő 55 intézetből 25-30 intézetet kellene feloszlatnunk, hogy... megközelítő egyensúlyt tudjunk létrehozni. Gyorsabb eredményt lehetne elérni azzal, hogyha az egyik évben az intézetek egyik felében, a következő évben meg az intézetek másik felében nem vennének fel az I. osztályba növendékeket,... [de ez] lényegesen megdrágítaná a tanítóképzést... Az elsorolt megoldási módoknál jobb, talán az egyetlen megoldási módja a tanítótermelés lényeges csökkentésének az volna, ha az iskolafenntartók felére szorítanák le az egy-egy osztályba felvehető tanulók számát... átmenetileg 20-ban kellene megállapítani az osztályonként felvehető tanulók számát. ... [Ám] a kisebb osztálylétszám tetemesen megdrágítaná a tanítóképzést" – fejtegette, az 1954–1955-ben alkalmazott technikák mindegyikét lehetségesnek tekintve, Molnár Oszkár. (BéML VIII. 59. 7. k. 239–240. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁷¹ Két évvel korábban, 1952. április 10-én egy Jóboru Magda által szignált körlevélben az egyéves politikai és szakmai szempontból megbízható jelöltek egyéves óvónőképző tanfolyamra való szervezésére szólították fel a megyei tanácsokat, utalva arra, hogy az 1951/1952-től létező tanfolyamokra azért van szükség, mert "egyre fejlődő óvodai és napközi otthoni hálózatunk súlyos nevelőhiánnyal küzd". (MOL XXVI-I-1-b/1. d. 8534-839/1952. IV. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁷² Az 1954. szeptember 15-i tényleges tanulólétszám 36.371 volt, s novemberben már 1955-re is csak 37.000 fővel számoltak. (MOL XIX-I-2-k 3. d.)

¹⁷³ MOL XIX-I-2-b 2. d.; Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990 II. k. 202–204.; Ladányi A. 1989. 83. – Április 23-án Kovács József, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke, Horváth Mártonhoz írt levelében leszögezte: "elvileg egyetértünk azzal, hogy a tanítói felesleg veszélyének elkerülése céljából szükséges néhány képzőt megszüntetni... Megítélésünk szerint azonban nem indokolt 20 képző megszüntetése; az OM túl mereven kezeli a tervszámokat... nem számol azzal, hogy a kultúrmunka más területein is... kellenek jól képzett tanítók. Mindezek alapján szükségesnek tartjuk, hogy a képzők megszüntetésére vonatkozó tervet alaposan vizsgálják felül, és a végleges döntést a különböző szempontok mérlegelése után hozzák meg." (MOL M-KS-27689/313. ő. e. 121. Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁷⁴ MOL XIX-I-2-b 3. d. 1–7. – Az előterjesztéssel egyidejűleg több javaslatvariáns készült a Minisztertanácshoz is "az 1954. évben végző tanítók és tanárok iskolához történő elhelyezésről", melyben a kb. 1434 "tanítói álláshiány" (valójában 362 középiskolai, 397 általános iskolai tanári és 675 tanítói álláshely hiányzott) feloldására ajánlottak alternatívát évi 8,04 vagy 4,77 vagy 3,44 millió forintos várható költséggel. A kb. 1260 "felesleges" óvónő elhelyezését kb. 5,4 millió forintos éves ráfordítással látták megoldhatónak. (MOL XIX-I-2-m-1133/1954. 12. d. Erdey-Grúz Tibor irataiban.)

¹⁷⁵ "Az ideális állapot, amelyre törekedni kell, azt kívánja, hogy a tanítóképzés kezdetét minél későbbre tegyük. Felmerült a 18 éves kor, de ebben nem alakult ki összhang" – olvashatjuk az 1954. januári dokumentumban. (Füle S. 1956. 24. 90.)

¹⁷⁶ MOL M-KS-276-89/300. 253. (Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁷⁷ Az 1954. május 5-i, legfelső szintű szovjet–magyar konzultáció során Moszkvában Kaganovics a magyar delegáció szemére vetette: "Maguk nagyobb lábon élnek, mint amilyent a lehetőségeik megengednek. Hitelbe építik a szocializmust. ... Túl sok szanatóriumot, iskolát, technikumot építenek." (Rainer M. – Urbán K. 1992. 138–139.; lásd továbbá: uo. 132–133., valamint Urbán K. 1997. 123–125.) Rákosi elfogadta, Nagy Imre vitatta ezt az álláspontot. Még az 1954. októberi KV-ülésen is úgy vélte, hogy "komolytalan és veszélyes arról beszélni, hogy »nagy lábon élünk«, hiszen az életszínvonal 1949-től 1953 közepéig csökkent (hogy mennyivel, azt nem lehet pontosan tudni; utalt hazug vagy kozmetikázott statisztikák zűrzavarára is), azóta pedig csak szerényen emelkedett. E jelszavak semmi másra nem jók, mint az adminisztratív lépések igazolására. Ezeket megtenni »sokkal könnyebb, mint az ipari vagy a mezőgazdasági termelést átállítani és fejleszteni«" – ismerteti a miniszterelnök felszólalását Rainer M. János. (1999. 77. és 85.)

¹⁷⁸ Vö. pl.: Pető I. – Szakács S. 1985. 268–273., 280–281., 321–326.; Berend T., 1979. 108–121.; Barla-Szabó Ö. 1981. 21–24.; Gergely J. – Izsák L. 2000. 352–353.; Izsák L. 1998. 236–307.; Ladányi A. 1989. 85–86.; Méray T. 1989. 64–66.; Aczél T. – Méray T. 1989. 230–234. és Unwin, P. 1992. 85–87.; Urbán K. 1992. 50–57.

¹⁷⁹ MOL M-KS-276-53/183. ő. e. 1. 5.

¹⁸⁰ Kardos J. – Kornidesz M. szerk. 1990. II. k. 18. (Kiemelés tőlem – D. P.); MOL M-KS-27653/160. ő. e.; Zibolen E. 1992. 6. – Köte Sándor professzor úr felvilágosítása szerint a – szakirodalomban a körülményekhez képest határozottan progresszívnek ítélt – határozat megfogalmazása lényegében Tőle és Voksán Józseftől származott, melyen a különböző pártfórumokon történő tárgyalás során bizonyos módosításokat eszközöltek.

¹⁸¹ A MDP III. kongresszusa 1954. 73. (Kiemelés tőlem – D. P.)

¹⁸² Az utalás pontatlan: a polgári iskolai tanárokat 1928-tól 4 éves tanárképző főiskolán képezték. Simon Gy. 1979. 194–196.

¹⁸³ MOL XIX-I-2-b/ 3. d. 1–7.; MOL M-KS-276-53/183. ő. e.

¹⁸⁴ MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 52–53.; MOL XIX-I-2-b 2. d.

¹⁸⁵ A nyíregyházi tanítóképző 1954. április 10-i tiltakozását és a soproni, nagykőrösi, ill. kalocsai képzőkre vonatkozó anyagokat lásd MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 120–124.; M-KS-276-91/33. ő. e.; XIX-I-2-m 15-16. d.; Porzsolt I. 1972. 48.; Donáth P. 2008.

Margócsy József ny. főigazgató úr 2005. április 11-i, hozzám írt levelében felidézte a fokozatosan megszűnő képzőkkel kapcsolatos teendők ügyében 1954-ben összehívott minisztériumi tanácskozáson történteket (ahol, megyei szakfelügyelőként, váratlanul, neki kellett képviselnie a Szabolcs-Szatmár Megyei Oktatási Osztályt). "Semmilyen »viselkedési« útmutatást, utasítást nem kaptam. Csak később derült ki, hogy egy bizalmas utasítás zárt borítékban való átvételét, tehát afféle futárszolgálatot kell teljesítenem. Kb. 30-an voltunk egy kisebb tanácskozóteremben, ahol egy bevezetőnek felfogható közlésben a pedagógusképző intézetek létszámának csökkentése volt a téma. Azt gondolván, hogy ez valóságos értekezlet, hozzászóltam, hogy megyénkben milyen égbekiáltóan nagy az ellátottsági nyomorúság (egy néhány nappal előbbi otthoni tanácskozáson osztályunk vezetője konkrét adatokkal támasztotta alá a drámai állapot ismertetését). Az értekezlet szünetében az a hölgy, aki a bevezetőt tartotta, félrehívott, s ott elég szigorú, darabos stílusban tudtomra adta, hogy amit a párt és kormány megbízásából elhatároztak és végrehajtanak, azt előzőleg gondosan megfontolják. Ezt a hozzászólásomra válaszként és magatartási utasításként közölte, és arrébb ment."

¹⁸⁶ Vö. pl.: Rákosi M. 1997. 962–66.; Pető I. – Szakács S. 1985. 268–273; Barla-Szabó Ö. 1981. 32–37.; Hegedüs A. 1989. 212–215.; Méray T. 1989. 64–67.; Baráth M. 1998/1. 239–241., 1998. 119–130.; Urbán K. 1992. 55–57., 1996/7. 80–86.

¹⁸⁷ Vö. pl.: Bethlen I. 1944. 124–139.; Gergely J. – Pritz P. 1998. 35–154.; Hajdu T. 1998/3. 3–10.; Gergely J. 1999. 55–149., 2001. 217–305.; Kollega T. I. szerk. 1996. 49–140.; L. Nagy Zs. 1995. 73–242.; Ormos M. 1997. 179–189., 1998. 66–285., 2001/11. 72–90., 2003. 75–86., 2003/7. 19., 2005. 189–195.; Pölöskei F. – Gergely J. – Izsák L. szerk. 1997. 115–257.; Romsics I. 1999. 220–232., 2004. 159–186., 216–222. és 340–368.; Vargyai Gy. 1995. 43–88.; Püski L. 2002. 206–233.