Előszó

Ezt a könyvet, mely magyarul a Vallomás a filozófiáról címen nem jelent meg, de számos más nyelven Radikális filozófia címen igen, voltaképpen kétszer írtam meg. Először az 1003 tézis a filozófiáról címmel íródott, valóban tézisek formájában. Kétségtelen, a Don Giovanni, illetve az ő 1003 spanyol szeretője ihletett meg a filozófiának szóló szerelmi vallomásomban. Ezt a verziót aztán Vajda Misu kritikája nyomán elvetettem, s az új, végső verzióval helyettesítettem. (Most az 1978-as német kiadásból '82-ben angolra fordított változatot használom támaszképpen.)

Az első részt szeretetteli irónia jellemzi. Azzal vezetem be szerelmi vallomásomat, hogy kibeszélem minden filozófia "trükkjét". Ez úgy írható le, hogy egy alapból, alapelvből érvekkel vezetik le s azonosítják azt a Legfőbb Jót, Igazat és Szépet, melyet már a levezetés megkezdése előtt ab ovo feltételeztek. Ahogy magamat egy metaforával kifejezem, "életre csókolják" Csipkerózsikát, akiről pontosan tudják, hogy kicsoda, miért alszik, és hol rejtőzik. Minden filozófus egy másik Csipkerózsikát "csókol életre", így más Legfőbb Jót, Igazat és Szépet varázsol elő egy kalapból.

A filozófusok tehát keresnek valamit, amit már megtaláltak. Ez az ens perfectissimum, ens realissimum. A filozófiák racionálisak, mivel racionalitásra tartanak igényt még akkor is, mikor tisztában vannak azzal, hogy az eleve feltételezett és azután levezetett Legfőbb Igazat, Jót és Szépet intuícióval ragadták meg. Igaz, hogy ezt azért ritkán ismerik el.

Itt fogalmazódik meg először egy, a későbbiekben sokszor ismételt gondolatom, miszerint egy filozófiát nem lehet falszifikálni, csak verifikálni; illetve amennyiben falszifikálják, akkor sem ártanak érvényességének. Itt írok először arról, hogy a filozófiának saját nyelve van, melyhez a lét és legyen közötti feszültség és esetleges ellentét, továbbá a lényeg és jelenség megkülönböztetése hozzátartozik.

A filozófia tautologikus természetét nemcsak a metafizikában, hanem a modern filozófiában (Heidegger, Sartre) is tetten értem. Ezeket a filozófiákat is csak verifikálni lehet.

Már itt megjelenik a "radikális filozófia" jelzős szerkezetben a "radikális" kifejezés egyik - alapvető - értelme. Azért alapvető, mert minden filozófiára vonatkozik. Ugyanis minden filozófia radikális. Lehet-e radikálisabb gondolatrendszer annál, amely látszatnak, puszta véleménynek nyilvánítja mindazt, amit eddig igaznak és jónak tartottunk, és szembeállít ezzel egy "igazi" igazat, szépet és jót, melyről egyikünknek sem volt fogalma soha eddig?

Kár, hogy nem elégszem meg ezzel a szellemes és találó gondolattal, és a könyv utolsó részében elkezdem forszírozni a radikális szó egy másik értelmezését.

Ugyancsak alá tudom ma is írni, amit a második fejezetben a filozófia recepciójáról mondok. A gondolatot azzal alapozom meg, hogy a filozófia a gyermeki kérdéseket teszi fel. (Nem tudtam, hogy Heidegger is valami hasonlót mondott; de ezen voltaképpen semmi sem múlik, ha az állítás igaz, azaz fején találja a szöget.)

A filozófia gondolkozik, írom. Körülbelül a következőképpen lehetne megfogalmazni a filozófia befogadónak tett javaslatait: "Gondold meg, hogyan gondolkozzál, gondold meg, hogyan cselekedjél, gondold meg, hogyan éljél!" A teljes befogadás esetében, folytatom, a befogadó mind a három kérdést végiggondolja, mégpedig a befogadott filozófia szellemében. A részleges befogadás háromféle lehet. Befogadhat az ember egy filozófiát tudományosan, ha kizárólag arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan gondolkodjon a gondolkodásról; befogadhatja etikailag, ha arra keresi a választ, hogyan gondolkodjon a cselekvésről; végül befogadhatja életvitele szempontjából, ha azon gondolkodik el egy filozófia alapján, hogyan éljen. Persze, teszem hozzá, mondanom sem kell, hogy minden megértés félreértés (bár nem minden félreértés megértés). Ez egy régi gondolat újraértelmezése. Ismételten példákkal támasztom alá a részleges befogadás mindhárom változatát, de ez itt nem teszi a szöveget fecsegővé.

Az ezt követő fejezetben újra elemzem az érték fogalmát, és számos olyan gondolatot fogalmazok meg en passant, melyek később egyik vagy másik könyvemben központi helyet foglalnak el. Többek között itt különböztetem meg először az alá- és fölérendeltségi viszonyt a személyes függőségi viszonyoktól; ez a megkülönböztetés majd csak az igazságosságról jóval később írott könyvemben lesz elengedhetetlen.

A következő fejezet új és ma is érdekes számomra, talán éppen azért, mert a későbbiekben nem igazán tértem vissza az itt kifejtettekre. A gondolatmenetnek akkor aktualitása volt. Habermas és Apel racionális kommunikációról szóló elméletének filozófiai divatja tetőpontján volt, úton-útfélen a racionális diskurzusról, a kontrafaktualitásról és az ideális nyelvi szituációról beszéltek. Magam is gondolkozni kezdtem az ebben a diskurzusban felmerült kérdéseken. Habermas és Apel egyes gondolataival szimpatizáltam, különösen a kommunikáció szerkezetének általános elemzésével; míg másokat nem tudtam elfogadni.

Az idevágó gondolatokat és kételyeket foglalom össze ebben a fejezetben. Mindenekelőtt elutasítom Habermas elméletét az igazságkonszenzus fogalmáról. Továbbá elutasítom azt a gondolatot, hogy a meggyőzés és a retorika radikálisan szemben állna egymással, hogy meggyőzni csak érvekkel lehet; végül azt, hogy a meggyőzés lenne egy vita egyedül pozitív kimenetele. Az egész értékvitával foglalkozó fejezet - melyben ennek a vitatípusnak különböző variációit sorolom fel - a pluralizmus védelmére íródott. Ami nem jelenti azt, hogy kizártam volna a meggyőzés lehetőségét. Még egy jó példával (Lukács György és Thomas Mann levélváltása) alá is támasztottam. Erről a témáról ennél jobbat később sem írtam. Úgy látszik, "elintézettnek" tekintettem magamban.

Utógondolatként aztán megkíséreltem összekapcsolni a radikális szükségletek elméletét a diskurzuselméletekkel. (Nem hiszem, hogy e miatt választottam volna a "témát", de ha már választottam, ezt is bele kellett foglalnom.) Sajnos, ez nem tett jót ennek a különben elméletileg igen érdekes könyvnek. Már megint előszedem az újbaloldali retorikát, és egy második értelmezést adok a "radikális" jelzőnek. Radikális ekkor persze már nem maga a filozófia, hanem a radikális szükségleteket megtestesítő filozófia. Egyebek között megkülönböztetem a baloldali radikalizmust a jobboldali radikalizmustól. Ez még cseppet sem lenne baj. A baj az, hogy mindenkit, akit szeretek, baloldali radikálisnak nevezek, Marxtól a "felszabadulás" teológiájáig (amit forradalmi kereszténységnek titulálok, s amiről mellesleg a Vigiliában írtam is); és mindenkit, akit nem szeretek, jobboldali radikálisnak tekintek. Így pl. az egész marxizmus-leninizmus a jobboldali radikalizmus rubrikájába kerül. Így persze könnyű. S ami még ennél is rosszabb, bevezetem a "totális társadalmi forradalom" gondolatát, mint pozitív gondolatot. Hiába határozom meg olyan szépen, hogy mit értek ezen tulajdonképpen (nem normát adni a világnak, hanem világot adni a normának), ma mégis borsódzik ettől a hátam.

(2009)