CÍMLAP

Hévizi Ottó

A megfontolás rítusai

TARTALOM, ELŐSZÓ



Tartalom

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS

BIZONYOSSÁGOK KRITIKAI PERSPEKTÍVÁKBAN
1. Klütaimnésztra árnya
2. Az evidenciákat felülmúló bizonyosság (Husserl)
3. A meggyőződések tanúsított bizonyossága (Kant)
4. A bizonyosságoknál biztosabb tudás (Wittgenstein)
5. A bizonyosságokat felemésztő megbizonyosodás (Nietzsche)

I. FEJEZET
NIETZSCHE - AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS GONDOLATA
1. A reveláció kérdései
2. A "gondolatok gondolata" mint műforma
3. A nyitány
4. Három paradoxon
5. A nietzschei feladat
6. Polemikus előadások
7. A kígyó-gondolat
8. Elfulladások: elhallgatás és utálat
9. Ünnepi végjáték
10. Az új mérték
11. Nietzsche, a káosz-szervező

II. FEJEZET
KANT - A TRANSZCENDENTÁLIS ÍTÉLKEZÉS GONDOLATA
1. Egy processzus és története
2. A kategorikus imperatívusz kétes aranykora
3. A transzcendentális ítélkezés kezdeményei
4. Az igazlelkűség bizonyosság-fedezete
5. Faktum és imputáció
6. A lelkiismereti ítélkezés eljárásrendje
7. A tanúsíthatóság mint probléma
8. Szintézis vagy dekonstrukció?
9. Aidosz és aiszkhüné

III. FEJEZET
SZÓKRATÉSZ - A SZÓLÍTÓ DAIMÓN GONDOLATA
1. Az értelmezés nehézségeiről
2. A daimón logizálása
3. Az eszkatologikus daimón
4. Az erotikus daimón
5. Más kiindulópont a daimónhoz
6. A daimón mint lehetséges gondolat
7. Hozadékok és hiányok
8. Exkurzus, következmények nélkül
9. A jósláskontextus
10. A daimón mint praxisgondolat
11. Bonus intra melior exi

IV. FEJEZET
AZ AUTOCHTON ÍTÉLKEZÉSRŐL
Bevezetés
1. rész. Az eljárásról
2. rész. A distinkciókról
3. rész. A paradigmáról
4. rész. A sémáról
5. rész. Az aszimmetriáról
6. rész. A határról

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE


Előszó

"Minden individuumnak joga van hajlamai révén olyan alapelvekhez, amelyek az individuumot nem szüntetik meg. Itt és nem másutt kell keresni minden filozófia eredetét." Ha minden filozófia forrását nyilvánvalóan túlzás is ott keresni, ahol Goethe emelkedett szavai - melyek Kant kapcsán hangzottak el - fellelni remélik, néhány filozófiai kísérlet bízvást magáénak mondhatja ezt a manapság csak látszólag nagyra tartott genealógiát. Vannak idők - félő, a miénk is ilyen -, amelyek csekély hitellel ünneplik magukat a szabad individuum korának. Ez az önkép ugyanis könnyen megfér ama hittel, hogy úgyszólván minden mindenre felosztható (átváltható) és minden mindenkivel megosztható (cserélhető), legyen szó történelmi meghatározottságokról, szociális feltételekről vagy civilizációs és kulturális javakról. Tartok tőle, hogy a szériák és variánsok kora, midőn a korlátlan megoszthatóság és elegyíthetőség hitében ébred egyediségének öntudatára, éppen az egyén egyedülvalóságát tartja a legkevesebbre, mert egyre kevesebb köze lesz a mindenkor saját idejét - tehát a másokétól különböző történeti időt - élő individuumhoz. Egy efféle öntudat, kiváltképp ha önnön hitének rabja lesz, éppen az individuumban rejlő "oszthatatlant" tagadja meg. Márpedig az individuumnak csak addig van joga saját nevét viselnie, amíg egy kor képes evidenciának tekinteni benne valami átválthatatlant és cserélhetetlent. Valami osztatlant tehát, ami ott és akkor nem tud másként lenni benne, vagy nem tud másként történni számára, mint ahogyan van vagy történik. Valamit, ami az individuumban nem differálható, és nem is kollektivizálható.

Ha a jelen könyv venné magának a bátorságot, és meg akarná jelölni saját útirányát - amelynek kezdettől fogva tartó, tántoríthatatlanul egyenes követésével persze még ha akarna sem hivalkodhatna (lévén, hogy a filozófiai vizsgálódások inkább bóklászások vagy bolyongások, mintsem menetelések toronyiránt), ám amely útirányról az olvasó mégis joggal igényel előzetes tájékoztatást -, akkor alighanem az "oszthatatlanban" rejlő problémák egyike felé kellene mutatnia. Ama kérdés felé, hogy a sokféle maszkot öltő, tehát maszkjaiban variábilis individuum végső oszthatatlanságába vetett paradox (és egyre erőtlenebb) hitnek vajon szolgálhat-e fedezetéül valaminő invariáns önreflexió.

A könyv önálló jelenségként próbál, ha meghatározni nem is, de megvilágítani és körvonalazni egy - a későbbiekben autochton ítélkezésnek nevezett - megfontolási eljárást, amelynek filozófiai példái ezt az invariánst kísérlik meg tetten érni az individuumban. (Hogy sikerrel-e vagy sikertelenül, az már más kérdés.) Az autochton ítélkezésnek nevezett jelenség, mint a későbbiekben látható lesz, a filozófia hagyományos tárgyterületeit tekintve nagyjából az etika, a vallásfilozófia és az episztemológia határvidékén lokalizálható. Megközelítéséhez és azonosításához három korszakos jelentőségű filozófiai elgondolás interpretációja szolgált támpontként számomra: a transzcendentális ítélkezés gondolatáé (szűkebb értelemben: a kategorikus imperatívuszé) Kantnál, az örök visszatérés gondolatáé Nietzschénél, valamint a jelzést adó daimón gondolatáé Szókratésznél. Együttes, közös platformú tárgyalásukat az indokolta, hogy úgy találtam: mindhárom elgondolás értelmezhető egy abszolút mértékkel számoló, önmegítélést indukáló gondolatként, már amennyiben legbensőbb vonásukként értjük meg szakrális kontextusukat és episztemológiai tétjüket. Ezen ítélkező eljárások hozadékát, jelentőségét, érvényességét persze kétségkívül a morálfilozófia jogosult felmérni, ezért is tekinti őket a filozófiatörténet alapvetően morális (vagy amorális) elgondolásoknak. Eredeti értelmük azonban, amely megszabja a bennük konceptualizált eljárások indíttatását, megítélésem szerint mégsem valaminő morális célzatban keresendő, hanem egy sokkal inkább tudáselméleti kérdésességben: az önmagunkról való megbizonyosodás lehetőségének vagy lehetetlenségének kérdéskörében.

Az autochton ítélkezés filozófiai példáiról elöljáróban annyit, hogy olyan eljárásokat foglalnak magukban, amelyek interrogációkként, önmagunk kérdőre vonásának műveleteiként írhatók le. Ennek véghezvitele ad felhatalmazást, hogy bármiféle tartalmi megkötés (dogma, doktrína) nélkül, pusztán saját eseti és esetleges ítéletünk váljon az adott praxis, illetve elv személyes vállalhatóságának legfőbb, vagy éppenséggel egyedüli bírájává. Legfontosabb jellegzetességeik közül most csak kettőt említek. Az egyik, hogy (nem a kanti értelemben véve a kifejezést) formális jellegűek, tehát az igen/nem válasz bináris kódját érvényesítik, és bizonyos hermeneutikai feltételek fennállása esetén bárki gyakorolhatja őket. A másik, hogy tudáselméleti szempontból nem egy helyénvaló ítélet megalkotására szolgálnak, hanem az elképzelhető legszigorúbb feltételek mellett véghez vitt megbizonyosodásra arról, ami akkor és ott sajátja valakinek. Átadják a döntés jogát az eljárás gyakorlójának, akinek e szabadsággal egyszersmind a felelősség abszolút formáját kell elgondolnia és magára vennie.

A vizsgálódási kiindulópont behatárolása, az egyes filozófiai elgondolások értelmezése és az egységes leírásukra tett kísérlet alkotja a könyv egy-egy tematikai egységét, mely így a következő három nagyobb részre tagolódik.

Az I., II. és III. fejezet három, teljesen különálló elemzést foglal magában. Ezek az interpretációk igyekeznek világos képet adni Kant, Nietzsche és Szókratész említett alapgondolatairól, megragadva a vizsgálandó jelenség, az ítélkezési processzus szempontjából releváns mozzanataikat. Utólag már jól látható számomra, hogy mindhárom gondolatban az foglalkoztatott, miképp játszanak szerepet bizonyos hermeneutikai előfeltételek egy introspekciós ítélő eljárásban. Úgy is mondhatom, hogy a transzcendentális ítélkezés, az örök visszatérés és a szólító daimón gondolata egy hermeneutikai formáletika különböző kísérleteként vált érdekessé és jelentőssé számomra.

Ellenben már kezdettől fogva arra törekedtem mindhárom értelmezés során, hogy a vizsgálat kerete és metódusa harmonizáljon mindazzal, amit az adott elgondolás döntő jellegzetességének vagy alapvető problémájának találtam. Nietzsche visszatérés-gondolatának értelmezéséül azért választottam a műelemzés módszertanát, mert magát az elképzelést egy közvetett hatásmechanizmussal operáló, intellektuális műformának tartom. A transzcendentális ítélkezés gondolatának megközelítése azért kívánt problématörténeti vizsgálatot, mert a kanti elgondolás meritumából számomra sokkal többet árul el a változó koncepció-kísérletek közötti viszony, azaz a gondolat története, mintsem Kant egyik vagy másik formáletikai elképzelése önmagában. Szókratész daimón-gondolatának értelmezésekor azért folyamodtam az apológia műfajához, mert az athéni filozófus közismerten józan bölcselete, amely mégis egy efféle kétes elgondolásnak adott helyet saját horizontján, joggal tűnik vádolhatónak a filozófiai értelemben vett integritás hiányával: inkoherenciával és következetlenséggel.

Az egyes interpretációkban szakítanom kellett azzal az uralkodó filozófiatörténeti értékeléssel, amely az említett koncepciókat alapvetően morális bölcseleteknek avagy morálfilozófiai indíttatású elgondolásoknak tekinti. (Az örök visszatérés gondolata annyiban kivétel, hogy annak szép számmal akadnak ontológiai, kozmológiai értelmezései.) Velük szemben, mint mondtam, a megbizonyosodásra irányuló indíttatást tekintem meghatározónak. Ennélfogva, még az értelmezéseket megelőzően, a könyv Bevezetése igyekszik felvillantani néhány irányt abból a mozgástérből, amelyet a kritikai filozófia négy jeles reprezentánsa alakított ki a bizonyosság kérdésének legújabb kori tematizálása során. Ebben a teoretikus mozgástérben új összefüggésekben és dimenziókban jelenik meg újra egy régi distinkció: a certitudo (bizonyosság) és a securitas (bizton-lét) prioritását valló gondolkodási hagyomány.

A Bevezető, valamint a három elemző fejezet után egy hosszabb összegzés tesz kísérletet arra, hogy különböző feljegyzések révén - mondhatnám: keresővonalak segítségével - rögzítse az autochton ítélkezés mint önálló jelenség kontúrjait. Itt, a IV. fejezetben számos kérdés vár választ: kezdve azon, hogy filozófiai értelemben mit jelent a példáikban tetten érhető sajátos "alaptalanság", folytatva azzal, hogy a jelenségnek mennyiben vannak közelebbi és távolabbi sémái és analógiái, továbbá, hogy miként karakterizálható az ítélkező eljárásban érvényre jutó időszemlélet. Mindezeken túlmenően, ebben az utolsó fejezetben tárgyalandó kérdések közül még kettőnek a megválaszolása ígérkezik nehéznek. Az egyik, hogy az autochton ítélkezés filozófiai példáiról vajon adható-e egységes műveleti leírás. A másik kérdés még alapvetőbb: hogy ezeknek az eljárásoknak minő értelem tulajdonítható - mennyiben van értelmük egyáltalán.

Kísérletről beszélek az autochton ítélkezésre vonatkozó vizsgálódásaimnál, amelyek aspektusa - ezt talán nem árt előrebocsájtanom - nem identitás- filozófiai és nem ontológiai, hanem kritikai-episztemológiai és ezen keresztül etikai. Az önvizsgálati eljárás autochtonitásának kérdése ugyanis munkám három főszereplője egyikénél sem tévesztendő össze az individuum autenticitásának vagy identikusságának kérdésével. Mindhárman tisztában voltak azzal, hogy az individuum mindenkor "maszkokban", változó, variábilis öntételezésekben adott önnön megismerése számára. (Ha nem így lett volna, Kant nem emlékeztetne a persona eredeti, "maszk" jelentésére, Nietzsche nem szögezné le, hogy az individuum sokaság, Szókratésznek pedig nem lenne sajátja a kérdés, hogy Typhón-e vagy mégis valamilyen "isteni" jutott neki osztályrészül.) Éppenséggel a maszkvariabilitás fakticitásának, meghaladhatatlanságának tudatában, s nem attól eltekintve vagy annak ellenében tettek kísérletet rá, hogy valamely invariáns önreflexióban tételezzék az individuum oszthatatlanját, vagy ha úgy tetszik, "minden filozófia eredetét".

Lezárva ezt a könyvet úgy találom, hogy nem tekinthetem magaménak az autochton ítélkezés gyakorlatát, de magaménak mondhatom pretencióit, különösen az alapjául szolgáló időszemléletet. Ám ezt a megalapozást csak ama korlátozással fogadom el, hogy bármely (filozófiai) alapra nézve is érvényes Flaubert (prózai) opciója: "Kimondani vagyunk, nem birtokolni."

Köszönettel tartozom Heller Ágnesnek, Jakus Ildikónak és Vajda Mihálynak segítségükért.

Hévizi Ottó