Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


1. ...és elkezdtük a háborút

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Nagy Pál vagyok, Újkécskén születtem 1919 január 20-án. Az első élményem, amire emlékszem, hogy én Újkécskén 1926-ban, vagy 27-ben hallottam életemben először rádiót, mégpedig az úgynevezett Bedő közben lakó Laczkó Tamás bácsinál, aki ácsmester volt. Az akkori rádió körülbelül levelezőlap nagyságú volt, üvegbúra alatt volt, kinyúlt egy kar, amivel lehetett az úgynevezett kristályon állítani az adóállomást. Két fülhallgató tartozott hozzá, amelyiknek az egyik részét ki lehetett fordítani. Egy fülhallgatón ketten lehetett hallgatni. Így amikor összetettük a fejünket, összesesen négyen lehetett hallgatni.

1925-ben kezdtem az elemi iskolába járni. Elvégeztem a negyediket, az apám beíratott a polgári iskolába, amit sajnos nem tudtam elvégezni, mert amikor az első osztálynak vége lett, akkorra megszűnt Újkécskén a polgári iskola, és már csak pénzért tudtam volna levizsgázni, amit az apám az akkori gazdasági világválság miatt nem tudott kifizetni, így abbamaradt, és következő évben a hatodik elemit végeztem el. Annak az elvégzése után kovácsinas lettem, és mint kovács fölszabadultam, mint segéd.

Nagy Pál édesapja (Nagy Ferenc), testvére és nagyapja.

Az apám kovács volt, ugyanakkor az ipartestületnek a jegyzője is, ami azzal járt, hogy a betegsegélyezőt is a jegyzőnek kellett intézni, amit 1929. január elsejétől törvénybe iktattak, és akkor alakult belőle az Országos Társadalombiztosító Intézet, későbbiekben OTI. Az apámat felszólították, hogy továbbra is kovács marad, vagy az OTI-nak a tisztviselője lesz. Hát ő az utóbbit választotta. 1940-ig én besegítettem neki.

1940. január tizenötödikén gépkocsivezetésből levizsgáztam, december másodikán pedig bevonultam katonának. A bajai légvédelmi tüzérséghez hívtak be. Amikor vonultam be a katonaládával, Kiskunfélegyházán órák hosszat kellett a halasi vonatra várni. Letettem a katonaládámat a csarnokban, és ráültem. Pár perc múlva egy másik katonaládát is letettek. Újabb pár perc múlva:

– Bevonulsz komám? – kérdeztük a másikat.

– Bevonulok komám. Te honnan jöttél?

– Újkécskéről jöttem, Nagy Pál vagyok

– Én meg Szentkútról jöttem, Pintér Imre vagyok – és így elkezdtünk beszélgetni.

– Hová vonulsz be?

– Bajára, a légvédelmi laktanyába.

– Én ugyanoda.

Így folytattuk együtt az utat. Baján az elosztásnál engem az egyes számú ágyús ütegbe osztottak, őt a kettes gépágyúütegbe. Majd továbbra is tartottuk a kapcsolatot, én az épület első emeletén voltam, ő a második emeletén, szoktunk találkozni egymással.

Majd amikor az alaki kiképzésnek vége lett, 1941. januárban, vagy februárban nem emlékszem, eljött az úgynevezett híres dunai árvíz, amikor Soltnak háromnegyed részét romba döntötte. Oda vittek minket, engem már mint egy éves gépkocsivezetőt, és kaptam egy Polski Fiatot, két tonnás teherautót, azzal mentem az árvízhez.

Nagy Pál tüzér
Felirat a kép hátulján: 1940.12.26. Pali a tüzér

Még nem volt vége az árvíznek, de minket kivontak, és a szegedi vonatosztályt vitték a helyünkbe. Minket kivontak, mert Eszterházára, illetve Ferdődre vittek lőiskolára. Ezt megelőzően, amikor kiadták a parancsot, hogy föltankolni, és indulunk Bajára Soltról, érdekes dolog történt. Mert én, mint újonc nem jutottam oda a tankoláshoz, és nem tudtam, hogy mennyi üzemanyag van a tartályban. Arra sem emlékszem, hogy Uszódnál vagy a környékén, körülbelül hat-nyolc kilométeren keresztül folyt át az árvíz az úton. Ott fogyott el az én benzinem. Amikor úgy ahogy az út mellett lévő kőoszlopok után, ahogy tudtam lehúzódtam, bizony a többiek elhúztak mellettem. Utoljára a parancsnokunk, egy törzsőrmester jött személyautóval. Megállt. Azt mondja – érdekes beszédje volt –

– No, elfogyott a benzined?

– Igen, alázatosan jelentem, elfogyott.

– Na akkor itt egyen meg a fene! – és otthagyott az úton.

Hát én dacára annak, hogy a Tisza mellett születtem a mai nap se tudok úszni, és bizony amikor rám esteledett, a víz szintje pedig nőtt, bizony kezdett a madzag belém szaladni! Fölmásztam a fülke tetejére, nem mertem lent lenni, közben majd megfagytam mert – nem tudom – január vagy február volt. És nagyon hideg volt. Így vészeltem el át az első harctéri éjszakámat. Másnap délelőtt hoztak egy kanna benzint, és így jutottam el Bajára.

Onnan elvittek bennünket Fertődre. A Fertőd mellett lévő kis faluban volt egy nagy fogadó, ahol az egész ágyús üteg el lett helyezve. Onnan a gépkocsitelepünk az Eszterházy-kastély mellett lévő gazdasági udvarban volt, ahová minden nap eljártunk, és nyálunk csurgatva lestünk be a kastély rácsos kapuján, és számolgattuk a 365 szobát, ami a kastélyban volt.

Magyar Arado iskolagép

A lőiskolát pedig a Fertő-tó partján végeztük úgy, hogy egy JU52-es célzsákkal a Fertő-tó felett repült és mi, természetesen éles lőszerrel lőttünk rá. Amikor – nem tudom hány napra rá – sikerült egy célzsákot lelőni, az azt jelentette, hogy akkor egy egyes, tehát egy hektós hordó sört kapott az üteg. No ez folyt addig, amíg úgynevezett fölriasztás nem lett, amikor indulás volt. Abbahagytuk a lőiskolát és elindultunk tengelyen Bajára, illetve Baján csak keresztülmentünk, és mentünk Szegedre.

Ott foglaltunk tüzelőállást, mégpedig a bevezető kiskunfélegyházi vasútvonal bal oldalán, ahol Nagyhéten, 1941 Húsvét előtt való hetében, egy reggel öt jugoszláv repülőgép repült be, és bombázta Szegedet. A mellettünk lévő két gépágyú, ami szintén a mienk volt és nekünk nyújtott alacsony támadás ellen légvédelmet, az egyik repülőgépet lelőtte, amiről meg is van a fényképem. A roncsról és a pilóta összetört hullájáról.

Lelőtt jugoszláv gép Szeged mellett, 1941 április
A lelőtt jugoszláv gép halott pilótája, Szeged mellett, 1941. április

Akkor mi tűzparancs tilalmat kaptunk, mert a szegedi repülőtéren német Messerschmidtek voltak, azok repültek fel, és a maradék négy jugoszláv repülőgépet úgy épségben, egészségben lekényszerítették a szegedi repülőtérre.

A bombázás után való nap menetkészültségi parancsot kaptunk, és indultunk Délvidékre. Hitler visszaadott egy darabot az elfoglalt területből. Amikor a gépkocsikon ültünk, vártuk az indulási parancsot, beszaladt a volt tüzelőállásba egy kisteherautó. Abból a meglepetésemre kiszállt a nagybátyám, Nagy László, aki cipész volt, de volt neki ez a másfél tonnás kisteherautója. A másik oldalról kiszállt az édesapám és az édesanyám. Azok engem még nem tudtak meglátogatni, mivel az árvíznél és a fertődi lőiskolán, majd Szegeden voltam. Hát nagyot dobbant a szívem, és elkezdtem kiabálni – Édesapám! Édesanyám!

Ők is észrevettek, és szaladtak a gépkocsioszlop felé, de nem értek el, amikor indulási parancsot kaptunk, és anélkül indultunk el, hogy az apámmal, anyámmal találkoztam volna.

Majd mentünk, Szabadkát elhagytuk, amikor elölről lövöldözést hallottunk.

A menetben is úgy mentünk, hogy mi, az ágyús üteg középen, előttünk az egyik gépágyú, hátunk mögött a másik gépágyú, akik menet közben is nekünk alacsony támadás ellen védelmet nyújtottak volna. Elkezdtek elölről kiabálni – Gépágyúk előre!

Amikor a lövöldözést hallottuk, Szenttamás nevű község felé közeledtünk, és a gépágyúk elkezdtek lőni. Géppuskaszerűen, százhúszat lőhettek percenként. Nem lehetett százhúszat kilőni, mert addigra annyira bemelegedett a cső, hogy esetleg csőrobbanás is bekövetkezhetett volna, így szakaszosan lőttek. Amikor mi is odaértünk, vége volt az egész lövöldözésnek. Le volt lőve a szenttamási templom tornya.

Ahogy kiderült, a szenttamási plébános, nem tudom hány segítségével együtt, géppuskázta a haladó katonamenetet.

Mi Óverbászon foglaltunk tüzelőállást. Ott nem tudom megmondani mennyi időt töltöttunk el minden esemény nélkül, mert ott semmiféle támadásban nem volt részünk. Egyedül – nem messze volt az óverbászi temető a tüzelőállásunktól – ott egy reggel hallottuk a hírt, amit később meg is néztünk, hogy az óverbászi temető egyik kriptájában hat fej nélküli magyar katonát találtak.

Bajáról indultak Körösmezőre. A vonat ablakából a vonat eleje látszik.
Rahó, utcarészlet

Onnan visszajöttünk Bajára, és 1941. június huszonkettedikén tört ki a második világháború. Az úgynevezett gyorshadtestet fölriasztották, a gyorshadtestbe mi is beleestünk, és mentünk a háborúba. Mégpedig bevagoníroztunk vasútra, és elvittek bennünket Rahón keresztül Körösmezőig. Körösmező nem messze van a Tatár-hágótól. Ott nem tudom mennyi időt töltöttünk el. Egy fatelepen voltunk elhelyezve, ahol nem is igen ütöttük föl a sátrunkat, hanem a deszkákból csináltunk magunknak szálláshelyet.

Visó völgye

Onnan én speciel a szegedi Pick Szalámigyár öt tonnás Büssing AG teherautójával öt tonnás pótkocsit húzva összesen száz mázsa légvédelmi ágyúlőszert szállítva indultam neki az üteggel a Tatár-hágónak.

A Tatár-hágó olyan keserves volt, hogy ott ilyen – hát tankcsapdáknak nevezem – nem árok volt, hanem beton, az útnak felét foglalta el, egyik a hegy felől, a másik a szakadék felől kétoldalt úgy, hogy bizony nagyon-nagyon keservesen tudtunk azon a szerpentinen cikk-cakkban az üteggel áthaladni. Nem tudom mennyi ideig tartott. Arra emlékszem, hogy akkor amikor fölértünk a Kárpátok tetejére, persze már hóban, meg akartunk fagyni, és az éjszakát ott kellett fent tölteni. Még mielőtt besötétedett volna, azt mindenki tudja – illetve aki tudja – hogy ha a nyers fenyőfát én letépem a törzséről, azzal tudok tüzet rakni, mert az meggyullad és ég akkor is. Hát mi ezt csináltuk, nem gondolva azt, hogy esetleg – mert a háború már folyt, ez körülbelül augusztus első napjaiba történt, pontosan nem emlékszem rá – nem gondoltunk arra, hogy esetleg a tűz után még bombázhatnak is bennünket az oroszok. De megúsztuk bombázás nélkül.

A másik oldalon leereszkedtünk és elkezdtük a háborút.


Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.