Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


36. Itthon, de fogságban

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Na most, amikor Székesfehérváron kivagoníroztak bennünket, én nem is tudom megmondani, hogy ez a szerelvényünk hány vagonból állt, és volt személykocsi is, biztos az amerikai őrségnek, hogy mennyi amerikai katona [lehetett, nem tudom], de elég sok volt. Az amerikai katonákkal együtt magyar rendőrség – már az akkor úgy nevezett demokratikus rendőrség fogott közre bennünket – és hát bizony elég gyászos menetben kísértek bennünket Székesfehérváron a Zámolyi úti laktanyába. Nagyon sokat jártam én azóta Székesfehérváron, de nem tudnám megmondani, hogy merre van a Zámolyi út, és pláne merre van, és megvan-e még a laktanya.

Sajnos elég nevetségesnek tűnt a menetünk, mert az amerikai katonák ugye fess öltözékben, mi tűrhető öltözékben, a szerencsétlen akkori rendőrök félig civil ruhában [voltak]. Volt olyan, akinek csak a sapka volt, rendőr sapka, vagy katona sapka, hát természetesen puska mindegyiknek a vállán [volt], de bizony olyan öltözékben, hogy hát volt olyan szerencsétlen, akinek nem közvetlen a feneke látszott ki, csak a gatya látszott a szakadt nadrágban. Így vonultunk mi át Székesfehérváron abba a laktanyába.

Ott aztán rettentő nagy volt a forgalom. Ott elválasztottak bennünket a nőktől. Minket is csak a sógoromat, mint katonát, meg engem vittek be a laktanyába. A feleségemet meg az anyósomat nem engedték be. No jó hogy én ezt említem, mert ez alatt a fél évszázad alatt, ami azóta eltelt, én már arra sem emlékszem, hogy hány napot töltöttem a később elmondandó körülmények között a laktanyában, hogy ezalatt a feleségem, meg az anyósom hol voltak.

Amikor felvittek bennünket a laktanyába, ott ilyen – akkori elnevezés szerint – igazoló bizottságon mentünk keresztül, ahol kihallgattak bennünket. Hát ott utána minden további nélkül bevittek egy nagy terembe, a sógoromat rögtön kiengedték. Engem nem engedtek. A laktanyában, amelyik épületbe engem elvittek, ott a szobák ajtaján krétával különböző betűk voltak. O betű, amit később megtudtam, hogy az az orosz bizottságnak a szobája, volt KP, azt is megtudtam, hogy a katonapolitikai bizottságnak, hát különböző bizottságok voltak.

No most ott olyan őrizetben volt nekünk részünk, hogy amikor WC-re akartunk menni, akkor is szuronyos rendőr katona vagy szuronyos puskás rendőr kísért bennünket a WC-re. Egy ilyen WC-re menés alkalmával megláttam, hogy a feleségem – nem messze volt a WC épülete a kerítéstől – a feleségem rá van tapadva a laktanya drótkerítésére, és már amikor meglátott elkezdett sírni. Hát annyit megengedett az őr, hogy odaszaladhattam hozzá, és a drótkerítésen én belül, ő kívül, hát megcsókolhattam. Mondom, mi van, mi van? Nem tudok semmit sem!

No én nem tudom, azt se, hogy hány napig voltam én ott, amikor elterjedt közöttünk a hír, a kiskunfélegyházi öreg laktanyához hasonlóan, ahol majdnem akkora szobák voltak, hogy talán egy század is befért, hát ott is hasonlóan nagyon sokan voltunk az egyik szobában, és mondták, akik már nagyon régen ott voltak, mert volt, aki akkor már hetek óta ott volt, Ausztriából hozták mint minket, azt mondták, hogy majd valami orosz bizottság hallgat ki bennünket.

No egyszer mehetünk haza! Majd a laktanya kapuban kapjuk meg a nevünkre szóló utazási engedélyt. Nyilván talán még most is elő tudnám kotorászni valahonnan, most is megvan, és valóban név szerint osztogatták ki. Hát voltunk ott, nem tudom, nagyon sokan, nyilván több, mint egy századnyian, amikor a végén az én nevemet nem hallottam. De nagyon sokan voltunk, akik nem hallották. És kiabáltunk, hogy nekem nincs? Nagy Pál vagyok, nincs? Másik kiabál, Kovács vagyok, harmadik kiabál... Hogy hívják? Kiss vagyok. Ilyen nagyon sűrű nevűeknek nem volt utazási igazolványunk.

Hát a vége az lett, hogy ott maradtunk, és megint körülfogtak bennünket puskás rendőrök és visszakísértek a laktanyaépületbe. Hát mi az Úr Isten, hát mi lesz mivelünk? No aztán megtudtunk még többet, hogy mi kémgyanúsak vagyunk. Hát ez szinte nevetség volt abban a számunkra tragikus helyzetben is, hogy mi, pont azok vagyunk kémek, akik leggyakoribb névvel vannak? Kissek, Kovácsok, Nagyok.

Hát és az orosz bizottság, aki majd minket ki fog hallgatni, jelenleg Bécsben van. Majd onnan várjuk vissza. Meg kell várni. Nem tudom még mennyi időt várakoztunk, lehet hogy a felségem bővebbet tudna erről mondani, csak a végén egyszer elengedtek bennünket. Mi is megkaptuk a hazautazási engedélyt a kapunál, és később tudtuk meg, hogy ez az orosz bizottság Bécs után átállt az amerikaiakhoz. Így kerültünk haza.

Még egy pár szót: amikor Székesfehérváron WC-re kísért a szuronyos rendőr, eszembe jutott, mint kémgyanús ugye, hogy nem-e jobb lett volna Ausztriában leszerződni valamilyen nemzetiséggel. Anyagiak szerint nagyon jó szerződést aláírni. Még ott nem jutott eszembe Székesfehérváron, csak ez, hogy nem-e többet ért volna, hogy nem olyan elbánásban részesültem volna, mint amikor hazajöttem Magyarországra, ott Székesfehérváron.

Ez később is eszembe jutott, azóta is, hogy amikor olvasom, és hallom, látom, látok a Tom Ferenciről, Tom Lantosról, külföldre szakadt több hazánk fiáról, és eszembe jut, hogy ha azt a bizonyos szerződést ott aláírom, nem-e ugyanígy a megfelelő tőkével körülövezve, énnekem is lehetett volna esetleg olyan életben részem, mint azoknak. No azután a másik oldala, mert már itthon hallottam én róla, nevet nem akarok említeni, de nagyon jó barátom volt, majdnem egyidősek voltunk, hogy az idegenlégióban kötött ki és ott tűnt el.


Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.