Keszthelyi György Bárány kalasnyikovval                 Versek 2010

cserépkorsóból vizet csorgatott arcodra
az Isten pontosan negyvenöt percig
valami megfontolt antik türelemmel
és ugyanaddig villogott metronóm-
taktusra egy krómfényű varázsvessző;
két lépésköznyi ütemére bicegtél -
anyám - üszkös lábon egy sötét tó felé
- eszméletvesztés! kiáltott valaki
és felbolydultak mind az avatott emberek
később kiderült hogy már ott voltam én
biztos alfától kétes omegányira
másodmagammal a világ peremén.

egy napra mindenki szépen kiöltözött
én meztelenül csüngtem egy forró mell
és a kőhideg Házsongárd között.

letéptek megint egy utcát a vén házak
közötti kockakő varratáról, mint
letűnt fazonú öltöny ócska maradványát -
hogy mikor mit rejtettek a gránitkő gomblyukai
a kis szakadékok vonalnyi öltései
csak régóta eltűnt, öreg szakik tudták,
mert a kis utcák kimentek - úgy látszik -
a divatból - új vonalú rikító sugárutak
praktikuma hőzöng - nagyzol, benzin-szmog
koktél korhű színei világlanak új lakmuszokból.

a Dózsa György semmitmondó utca
egy nagyvilágvásznon - nem csatolandó
képéhez hangháttér semmilyen weben
(tán a perzselődő hús sercegése -
az ülepé... a combé... térdig - így képzelem)
vagy egy ziláltvörös atyafi átka

de Dózsa György itt már nem lázadoz'
telkét is áttestálta lehiggadt szívvel
őfelségesebb Ferdinánd ex-királyra

kezdetben volt ő: a Steinway;
nem rövid zongora - pianinó
és nagyanyám - ketten a hátsó szobában,
aztán rendre a többiek;
nekem úgy tűnt nagyon magányosak
meglettek volna szépen külön-külön
időnként azért mégis összeültek...

a szomszéd utcából zilált ősz hajával
a rákos nő mindig eljött - lelke
mint a gránit - vicceket mondott,
nevetett: a fiam megkergült
most valami pártmunkába fogott

a csonka ujjú zongoratanárnő
Chopint játszott - tapsoltuk: virtuóz!
máskor apró terítőket horgolt
büszkén, mert értette a frivolitást
mindig lámpagyújtásig maradt
aztán hazaindult - kissé törődötten
ballagott fel a szűk mellékutcán
sosem nézett vissza - jól tudtuk
otthon őt sem várják - behúzódik
a könyvtárszobába hajnalig virraszt,
míg ölébe ejti Goethét Schillert...

a sváb néni is át-átcsoszogott
örök bánatával: sírt-kacagott, mondta:
Vilikét ott túl lerománozták,
hiába Wilhelm talán hat éve már
és sört kért - karján kék foltok
(a lányom megint a "vinklibe" vágott)
veszem a koffert, világgá megyek
majd meglátják - mi értettük őt,
pedig egyetlen volt aki nem dalolt,
nem zongorázott - egyszerűen ott ült
a szekrény előtt a fal melletti széken
hiányát mégis éreztük később,
mert tényleg elment az elsők között

aztán rendre a többiek --
azóta hűvösebb lett a hátsó szoba

a Steinway is máshoz költözött.

Ali leginkább király volt -
(akkortájt alvilág nem létezett)
két, vagy négy leánytestvére
hercegnő a kispiaccal szemben,
de lehet, hogy ötön voltak...
egyikük táncdalénekesnő
vagy valami díva:
sejttette szőrös lábán
a szakadt neccharisnya.

Rangjának jogán Alikirály
erőt fitogtatott, rendelkezett
a vén gimnáziumban -
kártyacsatákon adót szedett
birtoka hátsó udvarán;
és persze csak ő nyerhetett
a piculán.

De a hatóság lenézte Alit;
(szerintük nem volt semmi joga)
betuszkolták egy kék autóba -
olyankor aztán nem volt király
csak alulírott M. Aladár.

kedvenc háziállataim
az üveghalak voltak
tarka csíkozásukban
ott virított egy-egy trópusi gyarmat
súlyuk az óloméval vetekedett;
először dugóhúzók és műanyag lábtörlők
között bukkantam rájuk egy nejlonszoba
szintetikus labirintusában - egy görbe polcon;
később A VAS nevezetű lánc-és csavarboltban is;
a hentesüzlet kirakatában muskátli haldoklott
bent gumiköpeny-szagú
a kor szelleméhez képest illetlenül vidám
hús-vér legények élcelődtek
ott viszont nem voltak halak
még üveg-ólom halak sem voltak ott

miután kellőképpen hozzám idomultak
és megérttettem velük küldetésük lényegét
idegenbe csempésztem üveg-halaimat;
ott beépítettem őket
különböző komfortú szobák
eltérő stílusú polcaiba
onnan üzengettek nekem rejtjelezve:
hogy például mikor tetőzött a Duna
meg hogy barátom mikor szökött át Ausztriába

ott omladoz' a sétatér nyugati
szegletén az egyszervolt kaszinó
beleköltöznek lassan a szirének
lesz ám ott alt, szoprán, tremoló.

Most Mátyás is vastraverzek között -
hitetlenkedve szédül a piactér
valami vergődő, fusera kockák
zátonyra futott roncs-fedélzetén.
Szétszéledtek szemben a kufárok,
csend van, élet utáni, hasadt közöny.
Pedig nemrég még színek égtek
a padok félkörében - már fű sincs -
de sarjadnak harsány, törpe vigécek.

A püspök mellett csengettyűszóra
borízű vért - kegyelmet kortyol a pap -
feje fölé emel egy világmindenséget;
odább egy groteszk ablakszem alatt
párállik az odaképzelt fórum,
elheverednek a semmi színfalak.

A déli oldalon száraz még a vályú,
ha majd megnyílik a világpolgár-évad,
vizet csorgat az aszfaltra lazán
a betonba öntött olcsó ornamentum...

Ariadné, hallom, csődöt jelentett:
hát kiment divatból az irányfonal,
de kelleti magát ingyen is akár
a legendaízű bürökpohár.

mint a Nádas-patak medrén a sár:
lomhán lazul egy szürkés partszakasz -
feladott stég? - ha széle beszakad:
csak egy megrongált haszontalan nyár.

kis kartondoboz rajta a város -
két szegény reggel - egy csendes éj,
amelyből - akinek háza sincs -
annak is kihull egy-két karéj.

a díszteremben csuhás barátok
értekeznek áldásos erőkről;
megváltást mesélnek próféta-bölcsen
mária-hangú félszeg leányok.

új lakkot vontak régi padokra,
amelyek nyáron franciaágyak,
(tavalyról átmentett túlélési tárgyak)
eminens idők gubbasztanak bennük.

didergő varjak gyűlnek ilyenkor
forró teára, langyos bablevesre,
folyik a járdán az arcok akvarellje;
egy kiflit is zsebregyömöszölnek,
osztják a világ kezdetét-végét,
koldulnak puttonyból ütődött narancsot,
lopnak kézügyből lejárt lelki békét.

egy és más december - valami téli folt
lappang, burjánzik még tünetmentesen;
egy év - hátán egy másik - így és ennyi volt.

az osztályteremben radírgumit osztanak
és olcsó tintát kis kalamárisban,
itt-ott felsejlik egy-egy tiltott golyóstoll...
Isten is bekukkant a kancelláriába.

első képen lenne a hátsó udvar - várom:
bakelithangon szóljon a mókamester,
de közli azonnal a hangosbemondó:
már halott - szénmonoxid - az inkvizitor sem él.

csak egy nagyon sovány nőt látok odább;
türkiz fagylaltot zabál mohón,
bő fekete nadrág rejti rajta a csontot -
ma ilyesmiről szól a napidivat-nóta -
valaki rátülköl, felröhög - idióta.

belefutnak a sínek az ócskapiacba
ha megveszed a perui szalmakalapot
hazaviheted eldorádó kincsét
ha megveszed a zöld trapéznadrágot
este twisztelhetsz a fások klubjában
ha megveszed a csipkés szemfedőt
reggel könyöröghetsz a ferenceseknél

amikor kivágódott a Continental
barokk kapuja - (a hatvanas évekbe
ékelődött emlék) és megjelent kivont
karddal a szakadtinges vitéz - valami
szűk halásznadrágot is viselt - bizony

összecsődült a nép, odabenn bajt
vívtak egy ledér várkisasszonyért
most meg itt áll ez rongyosan, igazságosan
ajkán franciás mosoly, szinte ránctalan;
aláírást is osztogat, párat - zsánmáré
suttogják kábultan, a Kontiból fűszeres
középkorillat terjeng, édeskés huzat
idekinn kaszárnyaszag és milicista
bőröv csípős aromája - csak áll, még
mindig mosolyog - neki már egyre megy
ez a játék - volt kezdet, volt happy-vég...
de hirtelen fekete Volgába vágja magát
a vitézt is elvitték, hát ő sem úszta meg.

válságtánc-órán drága a tangó
de olcsó a sztepp és az aszfalt-vitus
viaszjárdába bokázom gondjaim nyomát
(hogy holnap ismét bablevest eszem)
ám most egy lányköldökön liheg a szemem -
és alább - titkos Y árnyak - leplezetten
vagy pihés-nyitottan... de aktképzetemre
rátüzelnek a borostás partizán-
szentek - vethetem hát a balrakeresztet
a körülpalánkolt Szent-Mihály megett.

belémköltözött
egy vasárnapi templom
ott marad estig

          *

két zsoltár között
remények törmeléke
zuhog a mennyből

          *

pópa keresztel
Szent Mihály hajthatatlan
halálra kongat

a zöld - mint olyan - párhuzamos
skálán virít a szokványtavasszal -
a nagy transzplantátor műtősöltönye
viszont nyugodtzöld -. chopin-dallamos
házsongárd-gyanús mély árnyalattal.

Virágvasárnapon a Házsongárdban
lekaszabolt kőőrszemek
hónapok óta minden kárhozatlan...
ébredeznek a lélekismerősök
szunnyadnak még a lelki-ismeretlenek.

A Szabók bástyájáig csak néhány balkon
és egy fenyő - mondhatni szemmagasságban
érint toronyiránt - farkasszemet nézünk;
ha most ignorálnám a közöttünk nyúló csekély
teret átívelnék mint a fény a felső
fakapuig (a kőlépcsők jóval alattam)
befészkelném magam valami ottfelejtett
puskagolyó apró lakosztályába és igen-
valóban otthonosan leélnék ott még pár
évszázadot komótosan figyelve a várost
lefércelve lassan majdnem szabályos
csonttartozékaimról márványkoponyámról
az immár teljesen zavaró húsfelesleget.

Ott kezdődik nekem a reggel;
nem hiszem azt a hagymakupolát,
nem tudom, miért, a misehang se tetszik
Félútnyira Mátyás - egy másik hitvallás:
gyalog, ennyi az út és a türelem
reggelente, ha fény sincs sehol -
Úgy döntöttem, a fennvaló erre él,
ha tőlem függ, vagy ha csak látszat -
képzelet, önámítás, de van, lennie kell
mégis, mintha valami génekbe ültetett...
nem töröm rajta a fejem - öregszem, hiába -
Itt nem fog sakk-mattot adni az a mester,
Itt nem nyílik meg a nagykapu
szóval itt bizonyosság sem nyílik
végigjárom az utcáimat,
remélem, megmaradnak ők,
hiszem, hogy túlélek,
hiszem, hogy még vagyok.

Ahogy egy kis pénzhez jutok
levágatom a bal lábamat -
minek annyi csont, ízület
ritkulásos, sötét tünet.

Ahogy egy kis pénzhez jutok
lerángatom a néma csengőt,
öntök helyébe bronzharangot,
hadd halljak echte égi hangot -
a régit, ha annyit megér
eladom egy sósperecér'.

Ahogy egy kis pénzhez jutok
fehérre festem a lelkem,
kórházbarakká kalapálom,
lábadoz' benne pár barát;

Én majd a magasból csodálom
összetákolt betegszobám
szivárványszínű ablakát.

gyapjúsapkát visel
már ősszel - de
nyáron is
a hitet farzsebből osztogatja:
nyomtatott jövőkép
gesztenye héja hull szaglik
fekete ördög süti a sarkon
fehér kötényben

a próféta aki galambokat etet
öt méterre a piactól kettőre
a malomároktól azzal nem számol
hogy egy tasak kukorica
egyenlő egy félbarna kenyérrel
sok tasak egy használt kabáttal
hogy háza még dúcnyi sem

mint az ősz istennője
kabátja öntelten szürke
szoknyája büszkén térdig
szeme nem társalog
mosolya hajthatatlan

a fehér lakköv fölött
pár ujjnyi barna bőr
valami szélhámos szolárium
őszbecsempészett nyárutánzata

jólétét fitogtatja
az ortodox templom előtt
orrnyergén blazírt keresztet vet
egy pogány napszemüveg

cipősdobozától
pár oktávnyira
sétáló tízesek

derékból szinte térdig görbed - öreg-
feketében szinte történelmien
két lépésnyire a hajléktalanságtól
háromra egy meseízű boldogságtól
négyre levedli magányos bábállapotát
és minden köztesség nélkül lepkévé
magasztosul kiröppen a szűk fonott
kosárból körbelibben az aszfaltból
előrobbanó pipacsok között

Rámköszön hajnalban a kartonember -
szekere, mint egy limuzin - akkora;
visszabólintok, mondanám: tél van -
ráfagy a keze, a lelke a rúdra.

Áthúz fölötte egy nyugati járat,
neki idegen, köztes dimenzió;
villanyszemével rákacsint hidegen
(két végcél között mindig ezt csinálja).

Két végcél között a kartonember
megszületik párszor, családot temet,
felszed egy csikket rutinból... rágyújt -
szétroppantaná az óriás szekeret.

sötét öltönybe bújtatott hittel
jött át a téren szocialista
gumipertlis nyakkendőjén
tíz éve ugyanaz a gyári bog
szuszogva várta reggelente
az asztmásan hörgő templomtorok -
a tikkasztó tömjénes gótika
elnyelte gyorsan talán már útközben
aztán kiszállt mint időgépből
a sekrestye díszes hűvösébe
tett-vett kelyheket talárokat
míg végül rámeredt a naprakész
üvegre - belőle a szent bor Istenem
hiányzott... hiányzott... hiányzott

amikor papjóska megölte az anyját -
másodikban - elnéző volt a halál,
mint szokása szerint a kiskorúakkal;
különben köztudott hogy az elmúlás
toleranciaszintje csaknem százszázalékos
a virtuális gyilkosságok esetében;
aztán meg papjóska nyilván szerette
anatómiailag szinte kifogástalan szerkezetű
anyját - de könnyű volt akkor párhuzamot vonni
a tűrőképességét meghaladó első óra és
egy szülő halála között, így aztán: - legurult az ágyról
és vége volt - mondta bohócgörbületű szájjal
s a szemét dörzsölgette paraszt-bánatosan;
ámde hirtelen: - anyád keresett - vár a tanáriban -
dörrent rá a megsemmisítő bizonyíték,
mire papjóska persze megtört és zokogva
semmisnek nyilvánította korábbi vallomását.

hamupipőke enyhén misztikus volt
hófehérke hét kis latorral enyelgett
juliskáéknál már észlelhető a szándékosság
ámde sehol egy helyszínelés egy bűnvádi
eljárás - a gonosz mostohák perverz
hajlamain sem tűnődtek el soha
a lélekgyógyászok; aztán lám odáig
fajul a helyzet hogy a naiv piroskát
átveri egy gerontofil ordas; lesz is ám
lövöldözés egy csomó abszurd halál
pedig mindez megelőzhető lett volna
pár szép szóval csoportterápiával

- de hát a legszebb mesék magva a tragikum -
sóhajtott néró aztán felgyújtotta
az első keze ügyébe eső várost

húsz perce állok a hideg kövön
ritkaszövésű, molyette lélekkel
mellettem egy natúrszínű Antal
odább Mária - szelíd mosolya kék

olcsó kis vezeklés - fázik a talpam
szemben Krisztus izzad - vért izzad Krisztus
a ministránsfiú fejbúbja kopasz
számonkérően néz: kis Torquemada
de hátulnézetből kedves pszichiáter

az utcatörpe
hajnalban angolul beszél
de beszél bármilyen más nyelven
így december közepén

az utcatörpe
spórolt anyagból készült
kis befektetéssel
de szavatossága végtelen
még ebben a zimankóban is

az utcatörpe
retteg a város hevétől
egy jégtáskában jól ellenne
nem érdeklik a teadélutánok
áthibernálna pár üveg töményen
öreg utcalányok bomolnak érte

ott állt a fehér lány - megállt reggelente
a zöld ágy szétzilált téglalapja előtt
mindig magasabbról nézett alá mert
minden reggellel süppedtem valamennyit;
a zöldszemű cigánylányra emlékeztetett
aki egyszer leült mellém a sétatéren
és aranykeretű sorsot nyomott a markomba
drágán mert a megrendelt életnek ára van;
de ez a lány nem volt színes nem ígért semmit
sem jót sem rosszat a jövőre célzást se tett
- ugye nincs barátod... - kockáztattam meg egyszer
sós cseppeket ejtett a gyűrött zöld pázsitra
imádtam gyöngyöző homlokát tanácstalanságát
ahogy mint partratévedt kis sellő babrált
matatott bizonytalanul vénák aorták között

Másnak íróasztala van
én meg egy létra fokáról
üvegfalra festek --
ha eszembe jut írni
vagy lehull a gondolat
vagy megbillen a létra
és leesek én.

A sínpár súlypontjában párhuzamtiszta
eszmélet - hullamereven csendrekészen
vedli bőrét a láz, lágy testét felissza
felhörpinti egy szemvillanásnyi résen
míg magát keresi egy jobb nemzedékben
rőtbarna freskó talpfára feszített
fehérizzású lelkiismeretében.

arca pagoda
teste hullámzó rizsföld
halk lüktetése
büszke-lemondó
hovatartozás

arca bambuszkalitka
teste szomorú madár
elfojtott termékenység
öreg hagyomány

arca egyensúly
teste pendülő húr
két folyó harmóniája

lesik - csalogatják
új indigóvárosok
lelke foszlányain
alkudoznak már
kis sehollétek

zabkását fújnak a mesterszakácsok
a konyhavilág egy húson pendül
hímet hámoznak lágytojás tükrében
ki belekóstol táncra szenderül
jó a recept - a könyv szerint - de kétes
készül-e hulláslisztből a teremtés hevében
szinkronlépésre purgatóriumi rétes

a tejüveg mögött fagyasztott-fehér
fémzörej - titkos villanásai
a belső formabontásoknak;
lassan működő önvilágokban,
nedvek medrén, csatornáiban,
elfolyó órák kattogására
épített hibás szerkezetekben,
furcsa dioptriák nagyításában;

kis élet-halálok határvonalán
állnak a fényben zöld-idegenen,
időt detonálnak, felsöprik üledékét,
lélegeztetőre kapcsolt
örök átmenetben.

átszűri - ugyancsak
átszűri az ember
a mondanivalót;
ha kérdezi -
ha többször kérdezi
a rejtett arcú
társalgópartner:
ez vagy az a sor
miért szomorú -
füstöt szív mélyen
tüdőre - kifújja
mint szappanbuborékot -
- élünk így is
felel röviden...
értelmezze majd

a déli irányvonal
északi célba fut
eldöcög mellette
a vén Európa -
tágul a vasösvény
s a forró Balkán
tolakszik kínál
koszt törökvécét
tinédzserlélekbe
parancsolt kéjeket

és van bennebb
egy régi utcafront
századeleji
patyomkin-falakkal
árnyékán csalódott
koravén koboldok
álmokat váltanak
tömény kábulatra

látomást céloz
vénába tép a tű
felszippant kivetett
csatornasorsot
visszaköp rőtbarna
nektárcseppeket -
hastáncot lejt villant
bizánci lakkreményt

egy öreg szerelvény
tesped a síneken
mellőz célt határidőt -
egyszer csak unottan
nyugatra moccan
közben a padokról
eltűnik minden
pár magyar mondat
rozsdás regáti gőg

a kenyérgörcsben vonagló tenyér
rongyosra kotorja a tágas zsebet;
születésről, temetésekről
ilyen időkben szó sem lehet.

Született talán háromszor,
mint a népmesehősök -
barna hiszékenységét harmincháromszor
verte el rajta a rendbontó matyi -
a lúdas mégis mindig ő volt...

Világra gurult, mint dobókocka,
nem hallott népdalt, tanmesét,
felnőtt majdnem, mert úgy rendeződött,
hogy ő lett a kihúzott tétel:
játék, közhasznú szerszám - halott
ólomhuszár a gyerekszobában --
szögesdrót-vétkek hazajáró lelke
karmolta, húzta vékony grabancát,
ásott álmába taposóaknát --
(sehol egy szabálytalan, művészi kontúr,
egy rendhagyó, ártatlan görbület) -
láncos eb leste, vedelte volna vérét
a várossá züllött, veszett faluvégen.

Kaszát-kapát-vasvillát forgattak arra
jancsik-juliskák - üvegszájat nyaltak,
ittak híg lőrét - sokat - faltak szalonnát.
Mezítláb mászott hegyre, csüngött holdkaréjon
annyi fehérfegyver fekete lelke közt;
hány divatjamúlt természetes halál
nem-tudni-mi-okból kérdése porlad ott,
a kétes tisztaságú fenegyerek-telken...

Szoruló torok hörgése - rémálom:
sújtólég huzata csapja meg, szénpor
fojtja - bányavidékek sötét szelleme,
lángot fogó dinamitmarka nyúl be
a földbe, robbant magának fészket --
az agy sáncaiban se békehimnusz,
se hétfejű sárkány: megváltó hőstettek
észérvei, magasztos motívumai... semmi.

Hagyta hát a teremtés öntelt színeit,
hagyta hervadni őket fekete tisztásokon
szürkén, monoton mindegypofával;
másféle hajnalok ideje letűnt,
mint esély, mint mentség... mint avas barátság.
Hátat fordított akkor a napnak,
rányalintott a sárgás borítékra,
megcímezte, feladta magát --
sercintett mennyboltra tökmaghéjat,
holnemvolt, nyálas csillaghulladékot.

a génhibás almafa
elfelejtette a virágzást
viszont megtanult járni
repülni - hegyeket mászott
majd űrképeket készített
a gyilkos ózonlyukakról;
szabadidejében
ördögöt űzött és
lelkitanácsot adott
a tanácstalan madaraknak;
haikukat is írt
egy almafa halott virágairól -
éjjel - ha rosszat álmodott
megfojtott egy-két utcalányt

senki sem maradt ebben a házban
bár átjártak itt mindenféle népek;
csak kiskorú lányok pelyhes ölére
fészkeltek holmi olasz vigécek

Megint döcögnek, hőbörögnek,
valami változás megint késik -
vagy elment már a lassuló gyors,
vagy megállt, ami szeretetreméltó.

Eszembe jut az akasztott bakfis -
Húsz centit nőtt - ennyire egyszerű;
Statisztikailag így reagál a test
egy szarvashibányi erőszaktevésre.

Betájolom az őrület fókuszát -
tudom a szabályt: kiköveteli
napra beosztott, rendelt hozsannáit
a legtébolyultabb intervallum is.

A közlekedő edény: az, ami örök -
Már a Szentírásban letette a garast.
Kár volt Istennek bábát játszani,
vétek volt elvágni a köldökzsinórt:
Mert a mesterkéltség kora változatlan,
mert az emészthetőség foka végtelen...

ha talán csak ennyi volna: pár közömbös
évtized (amennyi azért még beleférne
az elviselhetőség ketrecébe)

ámde a jól fizetett új udvari piktorok
csak napot és kék egeket festenek
vajon mennyi vigaszt nyújthat
egy mesés napfelkelte a hajótöröttnek?

vagy helyezd magad a száműzött
kivetettségébe - noha megeshet,
hogy a leírt szó (netán egy elégia) visszahoz
néha egy-két tetszhalott lelket.

ha talán csak a semmittevés lenne...
(a tunyaság magvából mi egyéb csírázhat?)
de a bárkit bármi áron átverés kéje
ez van arcátlan közönnyel benne
s a hegycsúcsról gőgösen leintő zeuszkodás
begyakorolt (és immár megtapsolt) kényszere.

no meg a kisajátított, olcsó Krisztus-malaszt
mert motiválni kell mégis az újistenek
követőit, ha már a lelkiismeret is hallgat.
(kövess engem és mondd, hogy imádsz, paraszt!)

megnőttek nagyon a napok, a ferde évek
gravitációja meggörnyeszti még a legkitartóbb
gerincet is - reggelente az ódon órára nézek
(gyakran megáll) lám, a hiábavalóság maró sava
még a tárgyakat is kikezdi előbb-utóbb.

ugyan kinek kellenek ezek a selejtidők?
ki nem üszkösödik lassan? Oh, boldog rothadás!
kit nem lök röhögve utcára, kórházba, gödörbe
a törvénybe foglalt, parafált tudathasadás?

esteledvén az éj zugaiból ugyanaz a
holnap leselkedik ugrásra készen
megint és megint és megint... mit tehetsz,
nehogy elszenderedj és légy mindig résen...

(cselekedhetsz-e még legjobb belátásod szerint?)

ha keressük egymást, mindenütt találunk
párezer hontalant - felmehetnénk a Golgotára
tiszta kínt tanulni... ne jöjjön senki utánunk!

Ha átköltöznék egy keleti frontra
cirill betűkkel írhatnék latin
nekrológot, vagy példabeszédet.
(Törném a fejem, ha volna min -
példának okáért: mikor lehet
történelmileg i-t tenni a pontra?)

Rögeszmés szeszély ez? Tán buggyant kényszer,
mesterkéletlen hős-szelekció?
Mennyi furfangot, cselszövést takar
a keresztkérdés: kinek mi jó?
hát az égi törvényszék mit akar?
(római fórumról pusmog a fészer.)

A tudósító is szitává lőve --
hogyan rögzíthet hangokat, képet
kuriózumnak - öntelt csatákról?
(a képlet s a képzelet téved,
a mese csak csordogál magától,
míg kitart az ózon - eppur si muove!)

ha most megtalálnám valahogy a módját
hogyan kell szemszúró sötétségben
hogyan kell fülsértő csend-ízű térben
megoldani gordiusz legújabb csomóját -
na nem az agy-diktálta klasszikus logikával
nem egyetlen gondolat diktátor-parancsolatával
hanem mondjuk lépkedve testeden, óvatosan
araszolva öntudatlanságodon, mint a hangya
míg meglazulnak a béklyó-gondolatok
míg megadja magát a történelmi kötél
és leájul lazán álmatlanságom mellé
mint kényszerzubbony a kényszerkábulatról

húsz szúnyog üldöz folyton - húsz gladiátor,
valami félálom volt - súlytalan öntöttvas-nyitánya
a roppanó hajnalnak - (megrepedt vas-radiátor?)
kábult vagyok az ébredő test félhalott-szagától

Egy asztal tömény,
egy teríték kolbász babbal -
szánkózik zsíros tálcán
az állami gondviselés;
irigy kis családok,
kopott asztaltársak,
magány-társulatok.

Olcsó fehér gyertyát
hoz be a főnök,
fej mögé ragasztja:
kell egy kis ellenpont
a fekete fejkendőnek,
rajta a makacs
erdőfeleki bognak,
amely ugye nem engedi
leesni a parasztasszony állát,
azt a meglazult kapcsot
nem hagyja magára
legalább.

Vannak nagyobb bajok -
mondja szeszrekedten
a törzsvendég - börtönviselt:
kemény puliszka volt és árpakása -
elmúlt - az előbb még kolbászt evett;
jó ez a gyenge fény...
csak egyenek nyugodtan,
csak ki ne hűljön,
csak rosszabb ne legyen.

Várnak topogva sorukra
a nemlét bejáratánál,
az áldozat előterében,
állnak fegyelmezetten -
sokan és számolatlanul --
ünnepet mímelnek a békeidők.

Pedig kiszüremlik a gyereksírás,
kampón rángó testek ritmusára
herseg a szakadó bőr, tátog
a csempére merevedett folt:
ásító pecsét a halál öltönyén.

Magyarok ezek? Örmények? Zsidók?
Miféle balsorsú népség?
Hogy ilyen megadók -
Hogy ilyen feladók -
Hogy ilyen élettagadók?!

Legalább egyik - mondjuk a fekete -
állna már ki a sorból,
amikor félrenéz a hóhér -
Legalább az a különc,
az a kitagadott,
a lázadó láncszem - pattanna el
és rántana végre elő
egy csőre töltött kalasnyikovot.

A csíkos füzetlap sem hoz össze semmit.
Hazaterelem a memorizált nyájat,
Leszakad útközben egy vadrózsa a rácsról...
Lóvátett - süti rám a foghíjas részvét;
A műterem aztán oszlásnak indul.
Híg árnyat vet a hajnal - ha kedve tartja;
Hasad egy arasznyi eszmélés mögött -
Proli csavargat plasztik egérgépet
Bóvli piaczene nyekereg belőle...
Leparolázok egy bokorlakóval
Hozzám nő blazírt, kiégett arca -
Kvartett-szöveg szól egy központi padon,
Varjú száll alá: fájdalomkisasszony.
Vajon ki sejti a szárnyak konfliktusát?
Mettől lebegés, meddig tűréshatár?
Nézem a megjátszott ál-úri tényállást:
Viadal nem lesz itt - gladiátor-vért sem
Szürcsöl magába a mostoha porond.

Harangszóra nyit kaput a házmester,
Harsányan bezúdul egy eltévedt újszent -
Betántorog egy szociális bolond.

már este beléptem egy tanteremnyi
hegedűtokba - ünnepet jósolt a hangulat -
mire Balassi tanár úr is megérkezett:
gyerekek, mi lehet ez széles föld felett...?
nem tudta senki és a Gaudeámusz
már vitte elöl a székelymintás batyut -
nosz hábéé biit hú ú musz. - - - slussz.

Gyilkolj meg tavasszal
és tied lehet a birodalmam!
Tedd csak meg jó szívvel,
nem faggat senki: hogy' lehet
alkonyatkor is szomjazni a vért,
megtapsolni a körmönfont kín
koreografált színjátékait.

Beteg függőség? Láz? Szenvedély?
hogy, bár otthon családok várnak
talán még asztalhoz sem ültök,
míg nem szippantottatok hideg
verítéket, vérszagot, hullabűzt.
Miért van az, hogy az utak vonalán
korhadó cölöpök sötét sora vonul,
vet bizarr árnyékot az éledő mezőre?

Lám, akadt mindig, aki elvállalta
a megfeszítés perverz rítusát -
a halálmunkások, buzgó mérnökök
úgy kalkulálták precíz rutinnal,
hová csapódjon be a fekete szeg,
mekkora súlyt bír el a csukló,
hogy, mint gombostűn hatalmas lepke
ott feszüljön földtől égig a test
kitárulkozva a négy égtáj felé.

Ilyen sorstételt kiszámolni,
végigvezetni két végpont között...
miféle isteni mértan ez?
És mit rejtenek az elrendelt idő
mozaikkockái? Hol a széthullott hatalmak
amforateste, a pár másodpercnyi múlt?
Köntöst szaggat ma száz példa, tanulság,
tavaszonként mégis, újra meg újra
szemet huny, kezeit mossa a világ.

Mindig ketten jönnek. Ketten,
mert úgy szebb, mert úgy hitelesebb;
ünnepélyesek, mint a szentek,
és mint a próféták: koravének;
- Ezt a csillogó várost sem nekik találták
ki - mondanák vagányosan a háromkirályok...
Isten még hátrább házal valahol; - Fogadják-e? -
kérdik szerényen a komoly kamaszok.

- Fogadjuk - szólunk - persze... hogyne
(hisz' sejtettük már a jelek szerint)

Mert ugye ideje volt leporolni a bútorokat,
fiókba rejteni a playboy-naptárt,
meggyújtani a nemzeti színű gyertyát
és egy hiszekegynyi időre elaltatni
örökbefogadott kísértéseinket.

mintha-ősz; déja vú vinilinblézerben
áthat rajta még egy haszontalan zsáner:
kislányok cigányos reklámöltözetben

a világ talpa lassan a földet éri
és mégis mintha zuhanna tovább
egy felhő már első magzatát vetéli

(1)

hideg arcba
időzített
fehér mosoly

fehér időbe
satírozott
hideg mosoly

(2)

cserzett ujjak
csapdájában
vergődő
fűcsomó

(3)

térd alatt
a láb görbületében
elmetszett lépés-
a szándék mozdulatlan
árnyéka

(4)

utolsó kép a retinán
vagy első emlék
az időtlenség
fénymásolata

Ez nem a pokol: valami több --
Fehér madarak szédülnek a kútba,
Ott pihegnek a szikkadt mederben,
Ellensúlyoznak egy fekete pontot.

A kőkáván megpihen az Isten -
Ahova lenézel: akár a hó,
Akár a szárnyak jégvirágai -
Igent bólint a halk illúzió.

Ahogy lassan elapad a táj,
Ahogy szinte naponta csökken,
Úgy szaporodik egy szomszéd időben
Az árnyéktalan patyolathalál.

Ahol lehámlik a keleti indulat,
elnéző fölénnyel mosolyog
egy hasonmás kontinens;
a csillagszóró sem emlékeztet ott
ostromlott cári palotára.

Ahol a parancsok visszavonultak,
nem húz a versenyló ágyútalpat,
még szénásszekeret sem húz a ló
ott - a szavak semleges pólusain,
a népszerűtlen, blazirt ég alatt.

Néhol egy izlandi lávaugar,
skandináv pasztellhangulat -
micsoda rideg melankólia...
mélyhűtött jólét, otthon-illúzió:
egy gejzír, egy rőzseláng,
fölötte bogrács... a fonóban reggelig
összeáll Hargita köldökzsinórja.

a hegedűtok nekem az álmok háza -
nem tudni mi rejtőzik benne - kábszer
röpcédula, kalasnyikov, sőt egyszer
arra is gondoltam: előfordulhat,
hogy egy másik kicsi hegedűtok,
benne egy még kisebb hegedűvel.

tudják a vadak az ösztön receptjét
hogy' fortyog a massza az állati üstben
hogy' vág az agyar az áldozati húsba
hogy' falja a hím a nőstény szagát
és hogy' dönti le a biztos félhalálba

csak a messzi fa odvában lakó angyalok
s a méztündér sejti hogy naponta egyszer
egy-két órára gombszemű plüssmackó vagyok

lomha lángoszlop vonul keletről reggelente
fekete futótűz, sötét igézet visszfénye
hajnali foltjait eltakarja az égnek
színek üszke hull szárnyaló ütemére
de aztán hirtelen megül, apró gyertyákat gyújt
a drótéleken, háztetők szépia-kontúrjain
horgonyt vet mint a halál amikor kiköt
az ódon sírkert mólóinál, majd estetájt
visszafordul a széllel, ismét keletre száll
új ritmusokat dobol a fakuló fénybe
bölcsője ring egy régi mesében

aranytollból a fészke...

keresztet rajzol a pap és elmegy
vele egy magasztos alkalom
múltam percekre vetített mását
nem látom már de hallom
még a kéz végső Szentlélek -
Istennek - suhanását.

isten ha begyújt a szénakazalba
három lótolvaj röppen fel az égre
otromba lábnyomot karcol a kékre
disznóbőr bakancsuk fekete talpa

kalandfilm-hősök olívzöld mesterek
balhéznak nyitnak meg dugult csapokat
kevernek ördöngős vércsoportokat
tust húznak mély szinkópás szívverések

ha vizet kérek csókot ad egy szajha
és villogtatja hibátlan gyöngy-fogát -
sunyi lázálomban hazug szűzleány;

visszahúzódnék a szénakazalba
de tudom hogy isten újra begyújt - hát
elsomfordálok mint tetten ért zsivány

A templomtornyok és általában a
húsz méternél nyúlánkabb épületek
enyhén balra dőlnek - mintha önnön
szívpitvaruk nyugalmába hullva -
csak az alacsony növésű házak feszülnek
még csökött törpeigényű gerinceiken
Valami miniatűr függőlegességben.
Krisztusra ütő vörös kábulat ez,
kilátástalan ecetes kóma,
amíg a bordákon átüt a szív vergődése,
amíg észlelhető a gravitáció átka,
az izmokra kapaszkodó rög szolga-hűsége

manapság nem váltunk meg világokat
és nem küldünk latrokat a mennybe,
mert nem logikus és nem kifizetődő
az agyunkra furcsa egyenruhát varrtak -
elmerülünk hát a lappangó tünet
kábulatában és vicsorgunk kiégett
parlagokon szénásszekérről lehullott
rozsdaette gereblyefogakkal.

keresztek égen földön
templomkupolán sekrestyében
akasztandó nyakamban
kereszt mindenütt
tízparancsolatban
húsz-harminc lehetne
enyhén elnézően
vétkeimben kereszt
feszülök naponta rajta
keresztből tűz
keresztből víz
föld levegő
kereszt az élet
a közhely
visszük engedelmesen
csak néha lázadunk
látszat kedvéért
olyankor kétes a keresztút
meneküléskor soha
de nem -- még nem adom fel
mennyivel tartozom?

Legyen pesszimizmus: és lőn - hideg
tenyér, álmatlan, borostás adat -
tizenhat sorba kelesztett kenyér...
lőn anyaföld, részeg luxuskurva
rikácsolás a kocsmaasztal alatt -
lőn alkuvás, hitel, hitegetés,
védelmi pénz egy zálog-holnapért,
sápadt primőr-nap sunyi görbetükre:
ravaszul vigyorgó elnöki plakát --
Ne szeresd tovább, hagyd ezt a hazát
Isten! - gyújtsd meg a kanócot!
gondviselésed hagyd a ruhatárban,
élvezd a prömiert, a díszelőadást:
lőn vastaps, utcasors, tragikomédia -
ördög-csürhe lőn, táncol fel a mennybe,
az égből száz angyal veti le magát.

Csak állt a sarkon, öreg volt, szögletes,
mint repedt stukkó - gondoltam leverten;
sárgaréz bizsu, bóvli csillogású,
rikító kacat egy fonnyadó mellen.

Elkapta röptében a tekintetem:
- Akarsz? - simult rám a típusszöveg.
- Perszehogy - hőzöngtem vissza flegmán -
Hisz' régi vágyam egy kecses szörnyeteg.

Nem válaszolt... ma minden pénzre megy.
Ennyit ne tudna egy dörzsölt vagány?
- Találkozunk a melegedőben,
mert egy csónakban evezünk, madám,
és együtt futunk zátonyra, naccsád!
Elmosolyodott: - ma olcsó vagyok...
mennyit fizetsz, hogy legyek a hazád?

Valami elvárt, rossz beidegződés,
ittrekedt elvtársi zajongás a téren;
egy újabb játék magnézium-lángján
fel-felröppenő, elpukkanó órák;
részeg buzgalom, tízesreébredés.
Csak néhány régi szándék hasal még lesben
senkiföldjén, egy magasles célkörében --
pedig nincs már tétje a szökésnek,
se ellenértéke így, tiltások nélkül:
az egész világ csak kilincsre zárva.
(alszik a Fertő-tó romantikája...)
A Mester mégsem sétál a leprások között,
a háborgó tengert sem nyitja meg középen --

De mégis: kik állnak a befutó mögött?
és ki üli meg a fiatal kancát?
-- Ha már az öreg megunta, megszökött...

az a dallam úgy szállt a fülledt TÉREN
át mint egy átok - a kurva kezében
olcsó palack - szemén véreres csömör
kezdte egy zagyva pohárköszöntővel
majd ráhányt a vizeletszagú padra
végül kirabolta a vérmes öreget

miért penderült ki a jobb szélső sávra? ...
a szélvédőn megcsúfolt barna lepkék -
miért áll újra négykézláb a járdán
lihegve? - fekete gazellák szökellnek
az égnek - feslett múltú ravasz angyalok
inal közöttük csorgó nyálú hímnek
álcázott végzete elől - zuhognak rá a csillagok

Feldobja szemernyi magántulajdonát,
ki bort, sört, ki zsíroskenyeret.
Van, aki mondjuk szüzességével garantál,
ha aznap éppen arról szól a tétel.
Amikor önzetlenségből doktorálsz,
számít-e akkor az adott téma?
Gyomorbaj, hányinger,
agyzavar, altest...
mindenkinek valami esedékes cetli.
Kihúzza, felel majd érte,
felel majd mások helyett is,
vagy elhallgatja éppen...
így megy ez: fölényesen,
kiszámítható, tollvonásnyi szinten.

Közismert hangon szól be a telefon - mintha
reggeledne már - olyanok a színek.
Ott közeledik csigalassan
az a gép... tudod, éppen az ég alatt;
ahol felkel a nap, ott él, mint köztesgazda,
vagy csupán szörfözik - ki hogyan látja.
Ezüst latex-teste hatalmas lehet,
de bombát ilyenkor nem hint - közömbös -
csak utast szállít. Így mondják, egyszerűen...
csak utast szállít ő, keletről nyugatra.
Csaknem toronyiránt menetel velük
vándorbot, hamubasült pogácsa nélkül,
plasztiktálcán kínál felüdülést,
szenzoron játszik kártyaszázadot:
huszonegyest és egyebeket is,
melyekben kettő a valószínűség.
De azért nem beszél kockázatokról,
pánikot sem kelt -- nem az a dolga;
amint már mondtam: utast szállít az égen -
kényelmesen, kegyelmezetten.

hej, ha a tűzfal nem lenne meddő
hány vakablak születne belőle...

Régi menü:
Friss tavaszt tálal az ég;
kamrát retusál, konyhát mázol -
kijár ez az évi jutalék, mert
bár tele a pokol s a börtön,
kagylófényű manikűr nagyzol
a nőies miniszteri körmön.

Majdnem-csend:
Csak egy-egy monológ,
hogy mit, miért kéne...
csak néhány olcsó szentbeszéd,
hogy mi az a sok, mi a kevés:
a semmi szalonképes énje -
kézlegyintésnyi jövőtemetés.

Szerény ebéd:
Csupán egy sovány körítés -
Ma főfogás a zamatos mámor,
hozzá vagy tíz félkész emelet -
bálterem nyílik a magasban és
keringődallamra táncol a mélybe
egy hitelképtelen, véres hússzelet.

még meg sem szólalt háromszor a kakas
kidobolták: kinek mi haszna-kára,
ki lesz bíró, ki elsőrendű vádlott,
hej, gyülekeztek a dús lakomára.

még meg sem szólalt háromszor a kakas
s már hálapénz csörrent, apadó testen
döglegyek tojása, uzsorakamatra
vásárolt érdem a célegyenesben.

két pont között relatív téridőben
vízálmú aszfalt forró tevehátán
gyaloghintóban hindu térítőben
holtvágányon egycentes szajha ágyán

sirálynászban a szellős Dunaparton
jégbefagyva egy michigani tóban
kék neonfényben egy unt utcasarkon
omló toronyba szorult felvonóban

kiltben csadorban selyemkimonóban
papi talárban egy gót sekrestyében
sunyi golyóként egy jól célzott szóban
világudvaron egy vélt nemzet-közben

márkás szerelésben nyakig a szarban -
bocsánat de ezt éppen így akartam
(rövid szó roncsa a hajtűkanyarban)

az udvaron amelynek csíkozása
nem feltétlenül zebrát takar
rendszerint némák a kutyák
nagyritkán rávakognak a napra
és csak holdtöltekor
harapnak jóbarátot;
az idomított kutyák
felsöprögetik
a bokrok leradírozott tollait -
ahol az időnek
nincsenek adatai
csak agyara van a télnek -
adott esetben szétmarcangolja
a díszmadarakat

mostanában meg-megjelennek
pedig már tünedeznek a szúnyogok
nem szeretik a lesújtó magányt
csak a magasztos szavakat szeretik
önbizalmuk a nagy számok törvénye szerint
nő - elárasztja a sorstalan falvakat
olajlámpások ígérnek örök fényt - riadtan
elhúzódik a szénásszekér ahol elvonulnak

mint az a kolozsvári hegedűművész
aki Cincinnatiban biztosítást árul
és szájpadlására görbülő nyelvvel
telefonálja a régi magyar L-t
úgy ferdült ötven év hátramenetben

mert a lélek halhatatlanságához
már csak a tér görbülete
viszonyulhat esetlenebbül

kihívóan bordázott kutyák
előléptetett barmok robogók
aszfaltvánkoson nyugvó páriák
tarka hónaljbűz arrább a szent
folyó kávészín' löttyét
szürcsölő jóltáplált maharadzsák

a korlát műanyag kabátujjából
alámutató függőleges szigor
egyszer elmosódik - fordított
törtvonalat von a büntethetetlen
késői hazatérés alá - a magasban
víz-gázvezetékek tapinthatósága -
egyensúlyát izzadt tenyerén tartva
tekint mint nyitott ajtóra - a mélybe -
most már nem tudni: fentről zuhant-e
az égre vagy lentről emelkedett

Két óra tizennyolc. Pont.
Korán, de kinek is...
Mert az a hír, mondjuk,
Hogy mennyit ér ma a font,
Hogy hajléktalanná lett
Egy volt élsportoló... van ilyen -
Mi végre született?
Úgysem lesz belőle altatódal,
De fel sem ébred tőle senki.
Csak viselte a jövőt. Ennyi.
Tehát akkor hol is tartunk?
Kiterül-e, vagy görcsbe,
Ököllé duzzad a markunk?
Vagy ha semmi, hát akkor
Minek is aludni annyit?
Két óra huszonkettő. Pont.
Aludni kéne aszongya.
Na ja... újmagyarosan.
Égre mutat a középső ujja.
Nincs hozzászólás.
Ami volt, elrohan.
Disznó évek - ganajtúrás.
Rozsdás rugóimon
Bütykölget szomszéd órás
Halott lakatos.
Nincs hozzászólás.
Köszönöm a tapsot.

Hogy ott, vagy itt - aligha mindegy,
hogy aszfaltút, sánc, hogy öreg haraszt,
hogy ki hever alattad - feletted
milyen madarak merre húznak,
hogy késlelteted, vagy fordítva
ínyencségeid árnyékolt hatását...

Hol ott, hol itt - úgy tűnik mindegy:
hány térítetlen számla, kifogás,
hogy mettől s miért költöznek folyton -
kihull az agy törésvonalából
egy-egy fametszet, templomkapu...

Ikárosz hányszor átkozza el magát,
míg végre megjelennek az angyalok...

ösvényszavakból kevés maradt
gyerekek mert az ösvényszavak
nem szeretik sem a sebességet
sem a világvárosi tülekedést
ezért soha nem látjuk őket
autópályákon nagyáruházakban

az ösvényszavak régebben elhúzódtak
az ősteremtmények zöld vidékeire
de minthogy az erdőtüzek megtizedelték őket
kis szárnyakat növesztettek - így leginkább
a szentjánosbogárhoz hasonlíthatók

az ösvényszavak tagadják a mesterkéltséget
és nem ismerik a képmutatást
nem járnak templomba: hitük
az elenyésző számok dogmájára épül

igénytelenségük páratlan és utánozhatatlan
spontánul fel-fellobbanó apró lángjuk
összeforrasztja a tőlük elhatárolódott
óriásszavak meglazult fényállványait

amikor majd végképp kihalnak - gyerekek
nem tartunk többé irodalomórát - mert akkor
kilátástalanságuk biztos tudatában
más naprendszerbe emigrálnak a versek

késő van
magamba hulltam
ez nem időzóna
nem múlt nem semmi
tegyétek helyére
mielőtt meggondolom magam
mielőtt kihull kizuhan
a fekete rohadt almamag
kompótosüvegbe
oda
vagy szemeteskukába
szelektív hagyomány
hasznából folyik
az úgymondélet tovább
valameddig még fénylik
úgy tűnik indulatlan
békés
tegyétek most el
jól fog majd őszre télre
túlél az ember rajta
vagy emlékein
legalább
legesleg
még reményeinél is
jóval alább

Hint-e az ég egy klasszikus harmatot
erre a rendőrkék esőkabátra?
Életunt áltavasz ködében hátha
nem észleljük a villanó vaslapot.

Alázuhan a kicsorbult nyaktiló...
(Robespierre-fazonú, üdvözült jóbarát
új jakobinusnak képzelte magát...)
Sötét főszerep, tömény depresszió.

Vasalt öltönyös, borotvált álarcok
utat és sorsokat foltoznak, noha
az értelmetlenség rémítő görbe-

tükrében patinás atyai átok
ül - (megbocsátani nem fogunk soha?)
Pislákol, kiég egy negyvenes körte...

úgy értendő -
vasat keres a régi falban
filléres kincset az elárvult kastély mögött
nincs ám annyi - szól át az Isten
és akkor már omlik is kő tégla - borul rá
pár mázsa akkor is ha gyermek

úgy értendő -
ha áramot csór
képes érte felmászni az égig
nem tudja mennyi a volt - csak fényt lát
végül az amper - az csapja oda
lepereg még sistereg levedzik -
mint a frissen sült alma - éppen olyan

úgy értendő -
a helyszínelő üvölt - mars innen - kuss -
de vájkálódnak azért még keveset
se romlott hal se tojás egy darabig
a francba de olcsó a karton
a házmester kidobja átkozódik
hisz' az a dolga - szenilis veterán

úgy értendő -
nincs önkéntesség idegenlégió
feketedő korban - aláhull az ember
elássa magát - de nem vész el ő
csak hát ahogy mondják át-átalakul
meg ahogy pusmogják - rosszak a gének
kérdi estelente nyomottan magától
mi a fene ez mi a franc pont velem
és mászik másnap - mászik megint - hátha

az árnyékot nyújtó haj egykor
belefért az úgymond tiltott élvek
többfelvonásos dossziéjába --
ma már nincs árnyéka a városnak sem
csak hosszú útszéli nyúlványok vannak --
közömbösek -- senki sem tiltja őket...

A tető szintjén elhelyezkedő billenőablak résnyi repedésén tapintatosan beosont a húsos telihold...
- Álmatlan éjszakák áldatlan, átkozott hírnöke, bolond babona - gondoltam akkor.
Taplótorkom barlangmélyén, nyelőcsövem száraz csatornájában és nyelvem összes pórusán
ott izzott még a pár másodperc alatt beálló átmenet éteri íze, a túlvilág vénába csöppentett harmata.
Nehéz emlékezni az ébredésre, de figyelmeztettek, megjöttem, féltem, hogy sírni kezdek újcsecsemő mivoltomban.
Túl nagy volt a világ és én már elszoktam a mesék makulátlan színeitől.
Később felsejlett, hogy valami sakkjátszma váltotta ki a drámát - a sötét bábukkal léptem és rövidesen dicstelen vesztésre álltam,
aztán csak szólítottak, gurult a hordágy, szaladtak bemutatni a sokat megélt újszülöttet;
Várt már rám sokszáz kráterszemével a magányos égitest, beszélgettünk éjszakákon át, amíg csak távoznia kellett -
egyszerűen elfogyott. Akkor meggyúlt a villany:
- Két hete sakkozik uram - szólt rám valaki,
felsegítette kabátomat;
- Most már nagykorú - mondta halkan,
majd taxit hívott; rohant előlem a város,
a lépcsőházat mégis utolértem
és elkapdostam az ismert hangokat -
- Bővült a család... - vicceltem zavartan,
körültáncoltak, sírtak, nevettek.

Áldott legyen az, aki haszontalanná
üdvözül át - akinek sikerül
kiiktatnia testalkatrészeit a
forgolódó idők csavarrendszeréből.

Áldott legyen az utcakő, a fapad:
a kötetlenség sáros ereklyéi -
az ócska bérlő, az amőbaember,
akinek alig-sejtje sem tanulmány.

Áldott legyen a gondolattalan,
aki a reggelt estig zsebre vágja,
ráönti ásító agyát az ágyra,
másnap az aszfaltról szedegeti össze.

Áldott legyen az, aki sosem válogat,
nem pipiskedik, taknyát odacsapja
az öntelt limuzin sötét ablakára -
nem zabál aranyat, részvényt, sült galambot.

Áldott legyen, akit a másik nem ismer,
akinek gödre sincs, mint szivarcsikk ég le,
áldott legyen, akiről nem szól kartoték,
aki seholban van, semmiből hiányzik.

A káubojok szinte kizárólag
a gyermekkor deszkaszalonos
tekszászából sejlenek elő:
egyikük mindig jó, a másik gonosz -
a jó persze gyorsabban tüzel,
ezért nyilván ő marad nyeregben -
a rossz, aki ló- és tehéntolvaj
(rosszarcú, borostás, foghíjas néha)
végül hanyattesik a keskeny sikátoron,
bár nem látni sehol sem vért sem sebet.

Kongóban most azért mégis rosszabb:
ott legéppuskázzák az önkénteseket.

Takaréklángon szétment egy június
az állomás felé vezető úton -
pedig már legtöbben azt hitték: vége...
Szépasszonyok, lám, lám a vakremény:
se véres szerető, se más hadirokkant --
Légiveszély!... Mi?? - Légiveszély! - semmi...
Légvédelem? -- Szerény kis imitáció;
Idomított sólymok ülnek a bércen,
zsákmányra leső, öntelt angyalok -
egyik-másikuk lepillant - vigyorog...
tátogó csőrében farkasagyar --
- Fuck you! - torzul át gyanús-hirtelen
villogó fogsorú néger vicsorba --
bagót köp, leokád ezer kiló vasat.
Nyolc-negyvenkor a budapesti gyors
reméli még, hogy játék ez a város:
plasztiksínek és apró állomások...
de megvonaglik a százlábú-szerelvény,
ritkul a gőz, töményül az átok.
Kővári telep... katonakórház:
pár esendő cím -- arra szaladnak --
esdekel reggeltájt a felriadt polgár:
hátha mégis megbocsát az évszak -
az ámok-nyár - kicsit még lehetne élni...
Puffadt ló bámul a cseréptetőről,
a főzőkályha mennyekben fortyog --
anyám is kislány még - üvölt, csak üvölt,
szájában hideg, hálátlan humusz -
- Meghalt - közli lazán a házmesterné,
pedig dehogy... most ő itt a krónikás -
mesélget szirénát, riadót - furcsa:
elfordult tőle a fogyasztói világ;
vagy neki nem tetszik ez a ripacs --
az óvóhelyről ma biciklit csórnak -
pinceszag párállik, a holtág rohad...

Egymásba toluló, erőszakos kockák, sok egyenes, dőlt, szürke, vagy színes trapéz: cirkuszkupola.
Leng rutinosan a légtornász-város. -- Kubizmus, vagy precíznek tervezett geometria:
Ez is a város. -- Egy-egy élénk, impresszionista folt:
Még ez is belefér.
Vízszintes, függőleges, egymásba döfő, vitázó vonalak, izgő-mozgó, hiperaktív sávok.
-- Hirtelen lecövekelnek, elhallgatnak, ébredésemkor már akasztott autisták.
Önsúlyuk húzza őket a végtelenbe, fektet mögéjük árnyékot.
Az éjszaka négy órányi kiszámíthatatlan előadás, lélek mögötti elégtétel. Előétele a napnak.
A rejtett balkon körül foszforeszkáló sirályok keringenek. Holdra másznak, járják az eget.
Fényük a korlátlan szabadság villanyárama, láthatatlan üvegszálak töltik fel lebegő szárnyaikat,
a pneumatikus, súlytalan csontozatot.
Üvegszálakon át kommunikálnak a mennyországgal.
Se csóka, se szúnyog, se kutyavonyítás.
Amíg nem gyűl körém is valami fény, kénytelenül magamba pillantok.
Ha ott sem pislákol semmi, akkor hova még? Hova tovább?
- Szeretethiány - nem én mondtam.
- Túltengés - ezt mondtam én.
Jőjjetek: gyermekek, állatok, elesettek, őrültek, alvajárók, bizonyítsatok!
Ti, többiek, tudjátok: nem alszom, hát nincs időm alkudozni.
Elégettem tíz-húsz feleséget, élettársakat.
Lélektársi iszonyban élek.

2010. június 5.

leírom jómagam rólad
téged is félbehagylak
tenyerem mögött rabszemem
kushad - előtte rácsosablak.

Egy borús, töprengő arc mögött óhatatlanul költőt sejt az ember.

A fekete kalapkarima árnyéka a keskeny orrnyergen úgyszintén rímgyanút kelthet.

Ámde megtörténhet, hogy korabeli szépiafotó sajátos patinája
Kubikost,
Írnokot,
Hullaszállítót
lényegít át eminens gondolkodóvá, hiszen voltak idők, amikor,
ahogy mondani szokás: Számított a külső. Adott magára az ember.

Hogyan emelhetjük ki mégis a megtévesztő álcavilágból a költőt?
Erre csak egy mód van: várunk, míg eltűnik.
Mert, míg:
a Hullaszállító,
az Írnok,
a Kubikos
látványosan tevékenykedik, társaságba jár, családot tart el, szeretőt pénzel -
a mindenkori költő bizonyíthatóan magányos:
Még tevékenység közben is.
Még társaságban is.
Még akkor is, ha nem visel fekete kalapot.

Hát még, ha felköti magát.

nem feszíthettek érdemkeresztre
ott ahol addig erényt mértek
bennem meg burjánzott a vétek
sandán pislogtak selejtet sejtve
a lám-lámok és a mit-miértek

ha csend kuksolt itt hát kerestem odább
ismerős zajt egy új pályaudvaron
kongó lélekkel (csak gatyám lett lazább)
más színek között, idegen hőfokon

hol pénzmagból babért aratnak
a nagyok ha még nagyobbra nőnek
mindenkinek pezsgőt hozatnak:
ólomhuszárnak ponyvahősnek
fecnin tengődő piszkozatnak.

Meg sem kérdeznek
mintha nem élnék -
sakkoznak bennem
a nagymesterek
régóta már

Nézem az eget:
példabeszédnyi
a távolság - hát
költözhetnék - de
ácsorgok még

Lentről a menny csak
egy kopott paraszt
őrült lépése
a király felé -
ravasz halál

Kár azért aki
úgy öregszik meg:
harctalanul -

a tábla mellől
nézi a játszmát -
nem veszít semmit...
nem is tanul

Másnak íróasztala van
én meg egy létra fokáról
üvegfalra festek --
ha eszembe jut írni
vagy lehull a gondolat
vagy megbillen a létra
és leesek én.

Rámcsimpaszkodik
egy konok közvélemény
gyilkol mint a tél

Lehetne dal - valami békebeli
szívforma giccs, édeskés körvonal -
lehetne harctalan, halk honfoglalás.

Virág is lehetne, bármilyen - tépett,
izzadtan lihegő, forró liliom,
vagy más, hasonló - belátható,
józan ideig vázában maradó,
még újraéleszthető gyökér, faág.

De lehull mindig, mint gyűrött lepedő -
elsomfordál a megtűrt hatás...
mindig ilyen a szükségállapot --
pár kis hőzöngés: - ne játszd meg magad,
átlátok rajtad... eképp és tovább...

Sokáig aztán semmi új célpont,
pár óráig mindenki védtelen --
nincs több szívügy, csak éber hold van;
holnapig pihensz -- sok romlandó vadam,
holnapig megint ártatlan vagyok - és
álmatlan változatlanul... ajánlom magam.

Milyen jó leszek majd,
amikor befogadom
a szemközti hangot,
mint árva kölyköt,
váratlan kérdést,
mint esedékes helyem
kockázatait...

Vándormadár piheg -
szárnyán legenda ül;
alkonyodik a függőkertben -;
zsebembe gyűröm
a tartósított estét.
Hűséges szép bűn -
romolhatatlan...

két-két oroszlán
szárnyait bontja
két múzsa lenget
győzelmi babért

szemközt egy román
parasztvezér is
elszállni készül

Ha a fehér csempéből kivonom
az illatos vécépapírt
és behelyettesítek egy gyűrött
párthű napilapot,
az eredmény
nyolc óra hétvégi munka.

Ha egy kompjútert és
három mobiltelefont vonok ki
a régies fazonú asztalokból,
megszokott típuskarácsonyt kapok
és tíz kis szánkót a Vulkán utcában.

Ha végül a kerek tükröt is
kivonom szemmagasságból
mielőtt megborotválkozom -
már csak egy üres borítékon múlik
és Vincent lehetek.

egy nőt - ha többet észlelsz belőle
egy zseniális rajznál - megkívánhatsz
akár, de gondold el, előfordulhat,
hogy csak bambán végét váró (bár
ellésre termett) bivalyt, tehenet,
hogy csak kampón csüngő, hideg
hústömeget termel ki véletlenül
vagy időnként mohó tekinteted

nem Isten szögezte le ezt a posztulátumot
érzékeid klasszikus mérlegén
könnyen lemérheted.

Kezdetben
úgy néztél rám mint a szerelem
félvakon ha elhagyja a szellem

Később
úgy néztél rám mint a hitetlen
amikor fordul önmaga ellen

Végül
úgy néztél rám hogy most hirtelen
új csillagjegyben újraszülettem

Készül az utca ünnepet játszani
kék csillagokat fércelt fel a fákra
havat lapátolt a tél látszatára;
megilletődöttnek akar látszani.

Ma rendelnék egy nagyobb adag Istent
valami konkrétabb égi jeleket:
égő csipkebokrot tüzes szekeret
hogy tudjam: az Úr nekem is leüzent.

Orromat csípi egy fals jólét szaga
érdekes: a látszat nem mond kudarcot
bár rendszeresen ismétli önmagát;

Csorgadoz' a fények édeskés sava
semlegesít egy semmitmondó arcot
feloldódik benne egy szürke kabát.

Szent-Iván éj van -
aprószentek hullnak és
óriáscsillagok.

           *
Korán ébredek,
mint teremtéskor az Úr -
bánkódni késő.

           *
Magamba nézek:
Ötvenöt nyarat látok...
Ki hitte volna?

           *
Születni nem kell.
De ha már megtörténik,
cipeld a halált!

Hátamra dobom az álomkabátot,
perceg halkan egy antik szívzörej:
valaki átlép a vaskos küszöbön,
járt már erre egy fordított napon;
évszámokat írt a betegek házára,
lázgörbét rajzolt, rövid függeléket -
ráhugyoznak most a puffadt ereszek,
a hattyúnyakú csatorna-díszek
sejtik, mitől bomlik így el az ember;
mikor rángatják partra az égiek.

                       *

A kis házak hátán üres hangyaboly
a romlott domb - szentjános-fénye
előcsal néha egy részeg Oberont
üveg-kastélyából meghalni végre;
hiányzik még egy bordély, két kocsma,
pár elvágódott generáció,
de ott még a vészjósló barlang - a lépcső-
sor alján vacogó pénztelen kamaszok .

                        *

Lomtalanítás van: összeszed az ember
hiányt, szüzességet, lelki ficamot,
kápolna-sarkon burjánzó sejteket;
barátkozna, tegezne templomot, halált -
ám egy sunyi kórkép, mint aknarepesz
fészket rak a test odvában ravaszul;
nyelvet lövell rá a kaméleon-hadúr -
- kis fejedelem a perifériákon -
felfalja két részvétlen tél szünetében.

                        *

Az apró kórboncnok takarodót huhog,
ultipartiba fúl a hűvös teremben
nap-nap után - mint jóbarát parolázik
folyton a nehéz, oszló végszagokkal;
(apám is vesztes lett a kőasztalon);
- Te újra itt? - kérdi unott-grófosan
és lecsap egy lapot a csontsegéd elé.

odabent Krisztus --
húsevő gipszbe vert
esendő kínok;
régi képmutatás
profán cövekei;
árulás csörren

vére bóbiskol - de számol...
visszaszámlál az Úr -
alvad az ég is

idekint évadnyitás
téli paródia:
gördül a rög - legördül --
eszme-függönye mögül
hadvezér röppen el -
tapsolnak: forradalom
legyintek: lófasz
és lőn
ek

éjfél körül elsüvít egy gép
az átmeneti fekvőhely fölött
légszomj hiány -- ott liheg bennem
a rövid kivándorlás ittas fényvilága
alszik még - persze - ő ilyenkor pihen
reggelre nincs már... egyikünk hiányzik
orgonahangra vált át a gépmotor
távolodik a játszótértől
színes fércszálak tartanak itt meg ott
hányadik ez a táj ez a testvidék
hányadik kipipált tartalom...

2010. június 17.

Magamba nézve (néha pletykaszinten)
mondom én neked, Istenem, naponta:
hiába zümmögök szédülten, látod,
szárnyam-lábam a Nagy Pók körbefonta.

Gyermekkoromról csak pár fakó fénykép
hányódik valahol-később egy ringó
nőcomb sejtelme (tíz centi térd felett)
leszázalékolt, idejétmúlt infó.

Amúgy nem maradt már sok tennivalóm...
kopottfarmeres és ballonkabátos
emlékeimet szótagokra bontom:
egy hang-jegy, egy kép-jel, egy kárhozott város...

találkozunk majd egy zsákutcasarkon.

mintha össze-vissza
mintha homokozóban
mintha más közegekben
értetlenül...

mintha lenne, meg nem is
mintha csecsemősírás
mintha Istent imádnám
hitetlenül...

Éjjel kettőkor a sárga fal mögött,
ágyamtól alig karnyújtásnyira
a szomszéd lány felnyerít - a hangja
izzó köröket éget a vakolatra;
hallgatom fásultan, ahogy szolmizál
az ösztön és várom, hogy tajtékozva
utolsót rángjon forró kancacombja.

Boldog vagyok, mert nem láttam soha,
így hát bármikor eltemethetem -
ötvensok éves emlősösztönöm
gúnyosan röhög vénülő testemen.

a szép szerelmes verseket mind-mind
mások írják - talán teliholdkor,
boszorkány-receptre, bűvös szavak
és selymes rímek főzetéből, titkos
ceremóniákon, melyeket én már
sosem ismerhetek - ifjúkoromban
bogánccsal dobáltak meg a lányok,
akkor ragadhatott rám a puszta vágy
a falusi kultúrház mögött, ott, ahol
az égő érzések is nyersek voltak,
mint kérődző bika szájában a fű
s a nők tompora kemény marokra éhes;
ezért szeretem ma is azt a néhány évet,
a pár nyári hónapot, az istálló-szagot,
a szénán vergődő asszony-testeket - mert
akkor romlottam én csak magamnak jóvá -
azóta nem írok szép rímes verseket.

A szerző, akinek ez az első verskötete, így vall magáról a Káfé főnix irodalmi portálon: