Utószó

Régóta őrzöm e kisregény címlapjául és egységes képi motívumául választott képet. (A zsák most végre, annyi év után, megtalálta a foltját...)

Még aktív szerkesztő koromban került hozzám, a múlt század kilencvenes éveinek végén, egy osztrák fiatalember akart lapunknak, a Romániai Magyar Szónak kedveskedni vele - azt remélte, hogy jó pénzeket kap majd érte cserében -, elektronikus postán küldte el annak a kapunak a fényképét, amely mögött annyi kelet-európai ábránd és kétely izzott fel, kavarogva. A Bécs melletti menekülttábor bejárata és sima falú, katonás épületének látványa egyszerre vonzott és taszított engem, ha arra gondoltam, hány ismerős és ismeretlen kor- és sorstársam elszivárgásának tranzithelye volt ez a fasoros ligetbe vesző gyűjtőmenhely, ahol a keleti országokból menekültek elvileg kidekkolhatták sorsuk jobbra fordulását.

Az évek teltével sokszor elővettem ezt a fotót, s rajta keresztül gondolatban csak azért is bemerészkedtem abba a világba, amit én soha életemben nem láttam, nem éltem át, de amelynek a létezéséről igenis tudtam, s amelynek akár magam is lakója lehettem volna, ha nem kötöz magához annyi szállal az a realitás, melynek jól felállított csapdájában éltem és amellyel szembeni tehetetlenségemet hűségnek beállítva, erényként könyveltem el.

Elekes Ferenc most teljesen váratlanul, jó pár évtized eltelte után üzen számomra onnan, az emlékeiből újrateremtett lágerből, tévelygő, illúziókat kergető naiv lelkek társaságában elvegyülve. Mintha megannyi megszállott, szélmalom-rohamozó donkihót adott volna egymásnak találkát Traiskirchenben, hogy kölcsönösen bátorítsák-etessék egymást olyan illúziókkal, amikben talán már maguk sem hittek; ám aki ezt akkor belátta volna, saját vakmerő kalandját kérdőjelezi meg.

A lágerben élő donkihótok közül is kiemelkedik, álomvilágának és erkölcsiségének anakronisztikus tisztaságával egy különös figura, Miroszláv, aki több identitását biztosító több útlevelével, sajátos lágerfilozófiájával és tapasztalatával élhetővé és értelmessé teszi a donkihótok kényszerű várakozását. Eközben ugyanis mindannyian a hatóságok boldogító igen-jére várnak, hogy megtudhassák végre, milyen új lapot osztott le számukra a láthatatlan sorskovács, s hogy az vajon nyerő lesz-e avagy álomromboló kompromisszum, örök békétlenség, végzetes meghasonlás forrása?

Miroszláv különössége nem csak abban áll, hogy rendhagyó árvasága örök váróteremmé változtatta addigi életének valamennyi terét, hanem abban a nagyfokú érzékenységben is, amivel megkísérli kitapogatni kinek-kinek a gyengéjét, és akár a jó orvos, együttérzésével és bölcs tanácsaival sikerül félig meg is gyógyítania a világ huzatos tornácán előszobázó pácienseit. Az itt lézengő, tehetetlenségre ítélt donkihótok lélekben sérülékenyek, bizonytalanok, semmit sem látnak útjuk esetleges távlataiból, a folytatásból. Életüknek csupán a kérdőjeleit ismerik, igenlő állításai és határozott tagadásai összemosódnak, elkeverednek. Korábbi életnormáik csődöt mondanak - ők maguk lesznek a kétlábon járó csőd megtestesítői.

Az Éden Bádenben e ködös tekintetű sorskeresésnek halkra fogott, bensőséges kamarazenei hangszerelésű zeneműve. Ugyanúgy váltogatják egymást benne a tételek, a motívumok, a variációk, a díszítések, a szinkópák, a crescendók és decrescendók, az ismétlések, akár a dallamok világában. A könyvbeli donkihótok lelke ugyanis zengő hangszernek bizonyul a hontalanság válaszútján eléjük álló, martalóctempójú sorsfordulatok húrpengető, ideges ujjai alatt.

Az író hangján megszólaló mesélő, maga is gyakorló donkihót, végül, két vállra fektetett szélmalmát felismerve, a lágerlétre és -sorsra mond határozott nem-et, ráhibázva a reá váró eshetőségek egyszerű egyenletére: lágerből lágeren át, csakis újabb lágerbe juthat az ember, ha képtelen fölszabadítani önmagát. Ahhoz pedig mindig jobb az otthon, az ólmeleg menedék, amelynek padlóján talán csak szalma van szétterítve, de az mégis maga a maradék remény.

2010. szeptember 18.
Cseke Gábor