Címszó: Gyulai Pál - Magyar Színművészeti
Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
Szócikktípus:
FERFINEVCIMSZO SZEMELYCIMSZO
SZULETESIEV 1826
SZULETESIEVTIZED 1825
A szócikk eredeti képe megtekinthető:
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.png
Az itt olvasható változat forrása: B Kádár
Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa.
(Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház-
és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása
keretében.
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25015.htm
Az adatbázis kódja: 1357986421928
A szócikk három változatban található meg az
oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort
szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.
A szöveg linkekkel ellátott változata:
Gyulai
Pál
Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/525010.htm
Szócikk: Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus,
sz. 1826. (születés
éve) elején, Kolozsvárott, (megye) meghalt
1909. nov. 9-én, Budapesten. (Budapest)
Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait,
azután fölváltva tanított (a kolozsvári (megye) ref.
kollégiumban és Pesten) (Budapest)
és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban (időpont) külföldi
tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben (ország) és
Párizsban; (ország)
1858-ban (időpont)
nőül vette Szendrey Máriát, (személy) (információ)
Szendrey Julia (személy) (információ)
húgát s leköltözött Pestről (Budapest)
Kolozsvárra. (megye)
Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, (időpont) Pesten
(Budapest)
telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— (időpont) 1876.
(időpont)
a Színitanodában (intézmény)
volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban (időpont) a
budapesti (Budapest)
egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc (személy) (információ)
örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét
s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára
tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé
szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy
egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát
megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő
lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások
költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának
zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének«
(intézmény)
(információ)
szerkesztője (1873-tól), (időpont) az
Akadémia (intézmény)
(információ)
első osztályának titkára (1870-től) (időpont) s
a Kisfaludy - Társaság (intézmény)
(információ)
elnöke (1879-től), (időpont) fokozatosan
kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének
ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött
ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén
a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. (időpont) lemondott
a Kisfaludy - Társaság (intézmény)
(információ)
elnöki méltóságáról, 1902. (időpont) tanári
székéről; a »Szemle« (intézmény)
szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban 1909. (időpont) nov.
9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát
és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség
egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma
már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi
nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb
ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között.
Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit
írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi
munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire
és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától
késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem
hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével (személy) (információ)
és Aranyéval (személy) (információ)
hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak
lírájával sokat foglalkozott, Aranyt (személy) (információ)
meg mint embert is mindenkinél jobban szerette.
Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján
énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben
(Margit szigetén) (cím) s egészen
egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával
átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), (cím) a szabadságharc
után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), (cím) s a kiegyezés
után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség).
(cím) Verses
regénye, a nagyszabású Romhányi, (személy) Puskin
(személy)
nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett
lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük
a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó gazdája«, (cím) (információ)
a magyar realizmusnak legszebb hajtásai;
ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja
megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti
munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte
ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél
és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német (nemzetiség)
(információ)
elme világgá röpítette az »Umwertung der
Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió
alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, Toldy Ferenctől (személy) (információ)
származó értékítéleteit, az egyes művek és
írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét
és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb
az Arany Jánosról (személy) (információ)
szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty
(személy)
(információ)
életrajza, Katona (személy) (információ)
és Bánk bánja) (cím) (információ)
hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De
— és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte
a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti
kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán
legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése:
egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől
erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is
fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással
Planche Gusztáv, (személy) a
»Revue de deux Monde« (intézmény)
(információ)
kritikusa és Kemény Zsigmond (személy) (információ)
voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott
remekeibe, kivált Shakespeare (személy) (információ)
és Arany (személy) (információ)
költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve
már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai
tevékenységét 1850-ben (időpont) indította
meg a Petőfi-utánzók (személy) (információ)
sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi
Sándor és lírai költészetünk« (cím) (információ)
c. tanulmányával (1854.) (időpont) és
a »Szépirodalmi Szemle« (intézmény)
c. összefoglaló kritikájával (1855.). (időpont) Innen
kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését,
különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek
a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert Vörösmarty (személy) (információ)
hagyományát folytatva nagy gondot fordít
a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a
hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók
sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai
tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása.
Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert
erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon,
hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének
félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A
világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette
szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve,
magas szempontokból ítélt. Még Petőfit (személy) (információ)
is bírálta s csak egy Arany (személy) (információ)
volt, akihez minden téren csodálattal fordult.
Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet
örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól.
Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot
beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival (személy) (információ)
szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait,
(személy)
(információ)
nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte.
Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott
s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével
száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta
is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s
a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel:
az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú
kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem
kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.) (személy) (információ)
szin_II.0209.pdf II
Adatbázisszerű megjelenés
xcímszó Gyulai Pál címszóvég 25015 Szócikk: Gyulai
Pál a legnagyobb magyar kritikus, sz. 1826. elején, xtalanevtizedx 1835 xtalanevtizedx
1845 Kolozsvárott, ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy Kolozsvár ymegyey kolozs
megye ykodvegy meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. Budapest ytelepulesy
nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy Szülővárosában végezte középiskolai és
főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a kolozsvári
ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy kolozsvár ymegyey kolozs megye ykodvegy ref. kollégiumban
és Pesten) pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy és főúri
családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban xevtizedx 1855 külföldi
tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben ytelepulesy berlin ytelepulesy
Berlin yorszagy Németország ykodvegy és Párizsban; ytelepulesy párizs
ytelepulesy Párizs yorszagy Franciaország ykodvegy 1858-ban nőül xtalanevtizedx
1865 vette Szendrey Máriát, yszemelynevy szendrey mária yszemelynevy Szendrey
Máriá yszemelynevy szendrey yszemelynevy mária yszemelynevy yszemelynevy
Szendrey yszemelynevy Máriá yszemelynevy ykodvegy Szendrey Julia yszemelynevy
szendrey julia yszemelynevy Szendrey Julia yszemelynevy szendrey yszemelynevy
julia yszemelynevy yszemelynevy Szendrey yszemelynevy Julia yszemelynevy
ykodvegy húgát s leköltözött Pestről pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy
budapest ykodvegy Kolozsvárra. ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy Kolozsvár
ymegyey kolozs megye ykodvegy Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, xevtizedx
1865 Pesten pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy telepedett
le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— 1876. xevtizedx 1875 a Színitanodában
yintezmenyy színitanoda yintezmenyy Színitan yintezmenyy színitanoda
yintezmenyy yintezmenyy Színitan yintezmenyy ykodvegy volt aligazgató és a dramaturgia
tanára. 1876-ban a budapesti Budapest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy
budapest ykodvegy egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc yszemelynevy toldy ferenc
yszemelynevy Toldy Ferenc yszemelynevy toldy yszemelynevy ferenc yszemelynevy
yszemelynevy Toldy yszemelynevy Ferenc yszemelynevy ykodvegy örökét, a magyar irodalomtörténet
tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett
tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei
kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk
vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát
megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő
lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások
költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának
zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének«
yintezmenyy budapesti szemle yintezmenyy Budapest yintezmenyy budapesti
yintezmenyy szemle yintezmenyy yintezmenyy Budapest yintezmenyy ykodvegy szerkesztője
(1873-tól), az Akadémia yintezmenyy akadémia yintezmenyy Akadémia yintezmenyy
akadémia yintezmenyy yintezmenyy Akadémia yintezmenyy ykodvegy első osztályának
titkára (1870-től) s a Kisfaludy - Társaság yintezmenyy kisfaludy - társaság
yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy kisfaludy yintezmenyy - yintezmenyy társaság
yintezmenyy yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy ykodvegy elnöke (1879-től), fokozatosan
xtalanevtizedx 1885 xtalanevtizedx 1895 kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb
szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé
emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét
nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként
visszavonult, 1899. xevtizedx 1895 lemondott xtalanevtizedx 1905 a Kisfaludy -
Társaság yintezmenyy kisfaludy - társaság yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy
kisfaludy yintezmenyy - yintezmenyy társaság yintezmenyy yintezmenyy Kisfalud
yintezmenyy ykodvegy elnöki méltóságáról, 1902. xevtizedx 1905 tanári székéről;
a »Szemle« yintezmenyy szemle yintezmenyy Szemle yintezmenyy szemle yintezmenyy
yintezmenyy Szemle yintezmenyy ykodvegy szerkesztését s az akadémiai titkárságot
azonban 1909. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak
utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló
szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség,
mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének
titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb,
legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom
munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait
és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált
volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő,
irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő,
noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny:
várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével yszemelynevy petőfi
yszemelynevy Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi
yszemelynevy ykodvegy és Aranyéval yszemelynevy arany yszemelynevy Arany
yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy ykodvegy hozzák
kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, Aranyt yszemelynevy
arany yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany
yszemelynevy ykodvegy meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás
téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi
boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén)
ycimy margit szigetén ycimy Margit szigetén ycimy margit ycimy szigetén ycimy
ycimy Margit ycimy szigetén ycimy ykodvegy s egészen egyéni fölfogással szólaltatta
meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti
(Hadnagy uram), ycimy hadnagy uram ycimy Hadnagy uram ycimy hadnagy ycimy uram
ycimy ycimy Hadnagy ycimy uram ycimy ykodvegy a szabadságharc után porba döntött
nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), ycimy horatius olvasásakor
ycimy Horatius olvasásakor ycimy horatius ycimy olvasásakor ycimy ycimy
Horatius ycimy olvasásakor ycimy ykodvegy s a kiegyezés után sikereitől elkapott
magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). ycimy népszerűség ycimy
Népszerűség ycimy népszerűség ycimy ycimy Népszerűség ycimy ykodvegy Verses regénye,
a nagyszabású Romhányi, yszemelynevy romhányi yszemelynevy Romhányi
yszemelynevy romhányi yszemelynevy yszemelynevy Romhányi yszemelynevy ykodvegy Puskin
yszemelynevy puskin yszemelynevy Puskin yszemelynevy puskin yszemelynevy
yszemelynevy Puskin yszemelynevy ykodvegy nyomán, de gyökeres magyar szellemben
egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni —
sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi
udvarház utolsó gazdája«, ycimy egy régi udvarház utolsó gazdája ycimy Egy régi
udvarház utolsó gazdája ycimy egy ycimy régi ycimy udvarház ycimy utolsó ycimy
gazdája ycimy ycimy Egy ycimy régi ycimy udvarház ycimy utolsó ycim a magyar realizmusnak
legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását
szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai
és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését
és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje
s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német ynemzetisegy
német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy ynemzetisegy német
ynemzetisegy ykodvegy elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát,
Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek
közkeletű, Toldy Ferenctől yszemelynevy toldy ferenc yszemelynevy Toldy Ferenc
yszemelynevy toldy yszemelynevy ferenc yszemelynevy yszemelynevy Toldy
yszemelynevy Ferenc yszemelynevy ykodvegy származó értékítéleteit, az egyes művek
és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét
és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb
az Arany Jánosról yszemelynevy arany jános yszemelynevy Arany János
yszemelynevy arany yszemelynevy jános yszemelynevy yszemelynevy Arany
yszemelynevy János yszemelynevy ykodvegy szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty
yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty
yszemelynevy yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy ykodvegy életrajza, Katona yszemelynevy
katona yszemelynevy Katona yszemelynevy katona yszemelynevy yszemelynevy Katona
yszemelynevy ykodvegy és Bánk bánja) ycimy bánk bán ycimy Bánk bán ycimy bánk
ycimy bán ycimy ycimy Bánk ycimy bán ycimy ykodvegy hozzányúlt, azt maradandóan
elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet
kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé,
nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb
fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki
berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete,
másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával
is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással
Planche Gusztáv, yszemelynevy planche gusztáv yszemelynevy Planche Gusztáv
yszemelynevy planche yszemelynevy gusztáv yszemelynevy yszemelynevy Planche
yszemelynevy Gusztáv yszemelynevy ykodvegy a »Revue de deux Monde« yintezmenyy
revue de deux monde yintezmenyy Revue de yintezmenyy revue yintezmenyy de
yintezmenyy deux yintezmenyy monde yintezmenyy yintezmenyy Revue yintezmenyy de
yintezmenyy ykodvegy kritikusa és Kemény Zsigmond yszemelynevy kemény zsigmond
yszemelynevy Kemény Zsigmond yszemelynevy kemény yszemelynevy zsigmond
yszemelynevy yszemelynevy Kemény yszemelynevy Zsigmond yszemelynevy ykodvegy voltak
reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare yszemelynevy
shakespeare yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy
yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy ykodvegy és Arany yszemelynevy arany
yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany
yszemelynevy ykodvegy költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan,
a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben
xevtizedx 1855 indította meg a Petőfi-utánzók yszemelynevy petőfi yszemelynevy
Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi yszemelynevy
ykodvegy sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai költészetünk«
ycimy petőfi sándor és lírai költészetünk ycimy Petőfi Sándor és lírai
költészetünk ycimy petőfi ycimy sándor ycimy és ycimy lírai ycimy költészetünk
ycimy ycimy Petőfi ycimy Sándor ycimy és ycimy lír c. tanulmányával (1854.) és a
»Szépirodalmi Szemle« yintezmenyy szépirodalmi szemle yintezmenyy Szépirod
yintezmenyy szépirodalmi yintezmenyy szemle yintezmenyy yintezmenyy Szépirod
yintezmenyy ykodvegy c. összefoglaló kritikájával (1855.). Innen xtalanevtizedx
1865 xtalanevtizedx 1875 kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a
magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit
bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért,
mert Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy
vörösmarty yszemelynevy yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy ykodvegy hagyományát
folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos
érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt
mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű
poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum
lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek
tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s
örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt,
sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete
egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott
ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld
remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még Petőfit yszemelynevy petőfi
yszemelynevy Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi
yszemelynevy ykodvegy is bírálta s csak egy Arany yszemelynevy arany
yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany
yszemelynevy ykodvegy volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat
nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök
normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól.
Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot
beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival yszemelynevy
jókai yszemelynevy Jókai yszemelynevy jókai yszemelynevy yszemelynevy Jókai
yszemelynevy ykodvegy szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, yszemelynevy
jókai yszemelynevy Jókai yszemelynevy jókai yszemelynevy yszemelynevy Jókai
yszemelynevy ykodvegy nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben
mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel;
hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem
törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán
fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a
művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle.
De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek
munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát
is végzett. (Császár Elemér.) yszemelynevy császár elemér yszemelynevy Császár Elemér
yszemelynevy császár yszemelynevy elemér yszemelynevy yszemelynevy Császár
yszemelynevy Elemér yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy császár elemér szin_II.0209.pdf
II
A szócikk eredeti szövege:
Címszó: Gyulai Pál - Magyar Színművészeti
Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
Szócikktípus:
FERFINEVCIMSZO SZEMELYCIMSZO
SZULETESIEV 1826
SZULETESIEVTIZED 1825
A szócikk eredeti képe megtekinthető:
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.png
Az itt olvasható változat forrása: B Kádár
Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa.
(Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház-
és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása
keretében.
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25015.htm
Az adatbázis kódja: 1357986421928
A szócikk három változatban található meg az
oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort
szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.
Gyulai
Pál
Szócikk: Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus,
sz. 1826. elején, Kolozsvárott, meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. Szülővárosában
végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva
tanított (a kolozsvári ref. kollégiumban és Pesten) és főúri családokban nevelői
meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig
tartózkodott Berlinben és Párizsban; 1858-ban nőül vette Szendrey Máriát, Szendrey
Julia húgát s leköltözött Pestről Kolozsvárra. Négy évi tanárkodás után, 1862-ben,
Pesten telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— 1876. a Színitanodában
volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban a budapesti egyetemén elfoglalta
Toldy Ferenc örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át
mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő
tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál
mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége,
tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást,
fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni
azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik.
Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb
folyóiratának, a »Budapesti Szemlének« szerkesztője (1873-tól), az Akadémia első
osztályának titkára (1870-től) s a Kisfaludy - Társaság elnöke (1879-től), fokozatosan
kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének
ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött
ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén
a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. lemondott a Kisfaludy
- Társaság elnöki méltóságáról, 1902. tanári székéről; a »Szemle« szerkesztését
s az akadémiai titkárságot azonban 1909. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte.
Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta
örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül.
Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának
és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb,
legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más
az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete
gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és
differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő
és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben.
Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«,
nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével és
Aranyéval hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott,
Aranyt meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy.
lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát
és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén) s egészen
egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával
átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), a szabadságharc után porba döntött
nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), s a kiegyezés után sikereitől
elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). Verses regénye,
a nagyszabású Romhányi, Puskin nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de
a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék
maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó
gazdája«, a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet
sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós
analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől
tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az
elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb
volt. Még mielőtt egy német elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát,
Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek
közkeletű, Toldy Ferenctől származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek
művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte
helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az Arany
Jánosról szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty életrajza, Katona és Bánk
bánja) hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának
művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt
az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává
tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége.
Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló
és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete.
De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal
(legnagyobb hatással Planche Gusztáv, a »Revue de deux Monde« kritikusa és Kemény
Zsigmond voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare
és Arany költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek
elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben indította
meg a Petőfi-utánzók sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai
költészetünk« c. tanulmányával (1854.) és a »Szépirodalmi Szemle« c. összefoglaló
kritikájával (1855.). Innen kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte
a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit
bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért,
mert Vörösmarty hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére
és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek
művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből
fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig,
— legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű
kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű
ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái
ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével
polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain
s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását:
irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még
Petőfit is bírálta s csak egy Arany volt, akihez minden téren csodálattal fordult.
Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet
örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól.
Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot
beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival szemben.
De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte.
Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott
s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével
száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta
is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s
a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel:
az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú
kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem
kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.) szin_II.0209.pdf II