Címszó: Gyulai Pál - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

FERFINEVCIMSZO SZEMELYCIMSZO

SZULETESIEV 1826

SZULETESIEVTIZED 1825

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.pdf
http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25015.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Gyulai Pál

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/525010.htm

 

Szócikk: Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus, sz. 1826. (születés éve) elején, Kolozsvárott, (megye) meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. (Budapest) Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a kolozsvári (megye) ref. kollégiumban és Pesten) (Budapest) és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban (időpont) külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben (ország) és Párizsban; (ország) 1858-ban (időpont) nőül vette Szendrey Máriát, (személy) (információ)  Szendrey Julia (személy) (információ)  húgát s leköltözött Pestről (Budapest) Kolozsvárra. (megye) Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, (időpont) Pesten (Budapest) telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— (időpont) 1876. (időpont) a Színitanodában (intézmény) volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban (időpont) a budapesti (Budapest) egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc (személy) (információ)  örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének« (intézmény) (információ)  szerkesztője (1873-tól), (időpont) az Akadémia (intézmény) (információ)  első osztályának titkára (1870-től) (időpont) s a Kisfaludy - Társaság (intézmény) (információ)  elnöke (1879-től), (időpont) fokozatosan kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. (időpont) lemondott a Kisfaludy - Társaság (intézmény) (információ)  elnöki méltóságáról, 1902. (időpont) tanári székéről; a »Szemle« (intézmény) szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban 1909. (időpont) nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével (személy) (információ)  és Aranyéval (személy) (információ)  hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, Aranyt (személy) (információ)  meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén) (cím) s egészen egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), (cím) a szabadságharc után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), (cím) s a kiegyezés után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). (cím) Verses regénye, a nagyszabású Romhányi, (személy) Puskin (személy) nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó gazdája«, (cím) (információ)  a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német (nemzetiség) (információ)  elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, Toldy Ferenctől (személy) (információ)  származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az Arany Jánosról (személy) (információ)  szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty (személy) (információ)  életrajza, Katona (személy) (információ)  és Bánk bánja) (cím) (információ)  hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással Planche Gusztáv, (személy) a »Revue de deux Monde« (intézmény) (információ)  kritikusa és Kemény Zsigmond (személy) (információ)  voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare (személy) (információ)  és Arany (személy) (információ)  költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben (időpont) indította meg a Petőfi-utánzók (személy) (információ)  sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai költészetünk« (cím) (információ)  c. tanulmányával (1854.) (időpont) és a »Szépirodalmi Szemle« (intézmény) c. összefoglaló kritikájával (1855.). (időpont) Innen kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert Vörösmarty (személy) (információ)  hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még Petőfit (személy) (információ)  is bírálta s csak egy Arany (személy) (információ)  volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól. Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival (személy) (információ)  szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, (személy) (információ)  nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.) (személy) (információ)  szin_II.0209.pdf II

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Gyulai Pál címszóvég 25015 Szócikk: Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus, sz. 1826. elején, xtalanevtizedx 1835 xtalanevtizedx 1845 Kolozsvárott, ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy Kolozsvár ymegyey kolozs megye ykodvegy meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. Budapest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a kolozsvári ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy kolozsvár ymegyey kolozs megye ykodvegy ref. kollégiumban és Pesten) pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban xevtizedx 1855 külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben ytelepulesy berlin ytelepulesy Berlin yorszagy Németország ykodvegy és Párizsban; ytelepulesy párizs ytelepulesy Párizs yorszagy Franciaország ykodvegy 1858-ban nőül xtalanevtizedx 1865 vette Szendrey Máriát, yszemelynevy szendrey mária yszemelynevy Szendrey Máriá yszemelynevy szendrey yszemelynevy mária yszemelynevy yszemelynevy Szendrey yszemelynevy Máriá yszemelynevy ykodvegy Szendrey Julia yszemelynevy szendrey julia yszemelynevy Szendrey Julia yszemelynevy szendrey yszemelynevy julia yszemelynevy yszemelynevy Szendrey yszemelynevy Julia yszemelynevy ykodvegy húgát s leköltözött Pestről pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy Kolozsvárra. ytelepulesy kolozsvár ytelepulesy Kolozsvár ymegyey kolozs megye ykodvegy Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, xevtizedx 1865 Pesten pest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— 1876. xevtizedx 1875 a Színitanodában yintezmenyy színitanoda yintezmenyy Színitan yintezmenyy színitanoda yintezmenyy yintezmenyy Színitan yintezmenyy ykodvegy volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban a budapesti Budapest ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc yszemelynevy toldy ferenc yszemelynevy Toldy Ferenc yszemelynevy toldy yszemelynevy ferenc yszemelynevy yszemelynevy Toldy yszemelynevy Ferenc yszemelynevy ykodvegy örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének« yintezmenyy budapesti szemle yintezmenyy Budapest yintezmenyy budapesti yintezmenyy szemle yintezmenyy yintezmenyy Budapest yintezmenyy ykodvegy szerkesztője (1873-tól), az Akadémia yintezmenyy akadémia yintezmenyy Akadémia yintezmenyy akadémia yintezmenyy yintezmenyy Akadémia yintezmenyy ykodvegy első osztályának titkára (1870-től) s a Kisfaludy - Társaság yintezmenyy kisfaludy - társaság yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy kisfaludy yintezmenyy - yintezmenyy társaság yintezmenyy yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy ykodvegy elnöke (1879-től), fokozatosan xtalanevtizedx 1885 xtalanevtizedx 1895 kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. xevtizedx 1895 lemondott xtalanevtizedx 1905 a Kisfaludy - Társaság yintezmenyy kisfaludy - társaság yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy kisfaludy yintezmenyy - yintezmenyy társaság yintezmenyy yintezmenyy Kisfalud yintezmenyy ykodvegy elnöki méltóságáról, 1902. xevtizedx 1905 tanári székéről; a »Szemle« yintezmenyy szemle yintezmenyy Szemle yintezmenyy szemle yintezmenyy yintezmenyy Szemle yintezmenyy ykodvegy szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban 1909. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével yszemelynevy petőfi yszemelynevy Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi yszemelynevy ykodvegy és Aranyéval yszemelynevy arany yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy ykodvegy hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, Aranyt yszemelynevy arany yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy ykodvegy meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén) ycimy margit szigetén ycimy Margit szigetén ycimy margit ycimy szigetén ycimy ycimy Margit ycimy szigetén ycimy ykodvegy s egészen egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), ycimy hadnagy uram ycimy Hadnagy uram ycimy hadnagy ycimy uram ycimy ycimy Hadnagy ycimy uram ycimy ykodvegy a szabadságharc után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), ycimy horatius olvasásakor ycimy Horatius olvasásakor ycimy horatius ycimy olvasásakor ycimy ycimy Horatius ycimy olvasásakor ycimy ykodvegy s a kiegyezés után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). ycimy népszerűség ycimy Népszerűség ycimy népszerűség ycimy ycimy Népszerűség ycimy ykodvegy Verses regénye, a nagyszabású Romhányi, yszemelynevy romhányi yszemelynevy Romhányi yszemelynevy romhányi yszemelynevy yszemelynevy Romhányi yszemelynevy ykodvegy Puskin yszemelynevy puskin yszemelynevy Puskin yszemelynevy puskin yszemelynevy yszemelynevy Puskin yszemelynevy ykodvegy nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó gazdája«, ycimy egy régi udvarház utolsó gazdája ycimy Egy régi udvarház utolsó gazdája ycimy egy ycimy régi ycimy udvarház ycimy utolsó ycimy gazdája ycimy ycimy Egy ycimy régi ycimy udvarház ycimy utolsó ycim a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy ynemzetisegy német ynemzetisegy ykodvegy elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, Toldy Ferenctől yszemelynevy toldy ferenc yszemelynevy Toldy Ferenc yszemelynevy toldy yszemelynevy ferenc yszemelynevy yszemelynevy Toldy yszemelynevy Ferenc yszemelynevy ykodvegy származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az Arany Jánosról yszemelynevy arany jános yszemelynevy Arany János yszemelynevy arany yszemelynevy jános yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy János yszemelynevy ykodvegy szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy ykodvegy életrajza, Katona yszemelynevy katona yszemelynevy Katona yszemelynevy katona yszemelynevy yszemelynevy Katona yszemelynevy ykodvegy és Bánk bánja) ycimy bánk bán ycimy Bánk bán ycimy bánk ycimy bán ycimy ycimy Bánk ycimy bán ycimy ykodvegy hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással Planche Gusztáv, yszemelynevy planche gusztáv yszemelynevy Planche Gusztáv yszemelynevy planche yszemelynevy gusztáv yszemelynevy yszemelynevy Planche yszemelynevy Gusztáv yszemelynevy ykodvegy a »Revue de deux Monde« yintezmenyy revue de deux monde yintezmenyy Revue de yintezmenyy revue yintezmenyy de yintezmenyy deux yintezmenyy monde yintezmenyy yintezmenyy Revue yintezmenyy de yintezmenyy ykodvegy kritikusa és Kemény Zsigmond yszemelynevy kemény zsigmond yszemelynevy Kemény Zsigmond yszemelynevy kemény yszemelynevy zsigmond yszemelynevy yszemelynevy Kemény yszemelynevy Zsigmond yszemelynevy ykodvegy voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy ykodvegy és Arany yszemelynevy arany yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy ykodvegy költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben xevtizedx 1855 indította meg a Petőfi-utánzók yszemelynevy petőfi yszemelynevy Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi yszemelynevy ykodvegy sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai költészetünk« ycimy petőfi sándor és lírai költészetünk ycimy Petőfi Sándor és lírai költészetünk ycimy petőfi ycimy sándor ycimy és ycimy lírai ycimy költészetünk ycimy ycimy Petőfi ycimy Sándor ycimy és ycimy lír c. tanulmányával (1854.) és a »Szépirodalmi Szemle« yintezmenyy szépirodalmi szemle yintezmenyy Szépirod yintezmenyy szépirodalmi yintezmenyy szemle yintezmenyy yintezmenyy Szépirod yintezmenyy ykodvegy c. összefoglaló kritikájával (1855.). Innen xtalanevtizedx 1865 xtalanevtizedx 1875 kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy vörösmarty yszemelynevy yszemelynevy Vörösmarty yszemelynevy ykodvegy hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még Petőfit yszemelynevy petőfi yszemelynevy Petőfi yszemelynevy petőfi yszemelynevy yszemelynevy Petőfi yszemelynevy ykodvegy is bírálta s csak egy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy Arany yszemelynevy arany yszemelynevy yszemelynevy Arany yszemelynevy ykodvegy volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól. Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival yszemelynevy jókai yszemelynevy Jókai yszemelynevy jókai yszemelynevy yszemelynevy Jókai yszemelynevy ykodvegy szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, yszemelynevy jókai yszemelynevy Jókai yszemelynevy jókai yszemelynevy yszemelynevy Jókai yszemelynevy ykodvegy nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.) yszemelynevy császár elemér yszemelynevy Császár Elemér yszemelynevy császár yszemelynevy elemér yszemelynevy yszemelynevy Császár yszemelynevy Elemér yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy császár elemér szin_II.0209.pdf II

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Gyulai Pál - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

FERFINEVCIMSZO SZEMELYCIMSZO

SZULETESIEV 1826

SZULETESIEVTIZED 1825

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.pdf
http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0209.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25015.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Gyulai Pál

Szócikk: Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus, sz. 1826. elején, Kolozsvárott, meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a kolozsvári ref. kollégiumban és Pesten) és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben és Párizsban; 1858-ban nőül vette Szendrey Máriát, Szendrey Julia húgát s leköltözött Pestről Kolozsvárra. Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, Pesten telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— 1876. a Színitanodában volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban a budapesti egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének« szerkesztője (1873-tól), az Akadémia első osztályának titkára (1870-től) s a Kisfaludy - Társaság elnöke (1879-től), fokozatosan kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. lemondott a Kisfaludy - Társaság elnöki méltóságáról, 1902. tanári székéről; a »Szemle« szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban 1909. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével és Aranyéval hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, Aranyt meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén) s egészen egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), a szabadságharc után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), s a kiegyezés után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). Verses regénye, a nagyszabású Romhányi, Puskin nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó gazdája«, a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, Toldy Ferenctől származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az Arany Jánosról szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty életrajza, Katona és Bánk bánja) hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással Planche Gusztáv, a »Revue de deux Monde« kritikusa és Kemény Zsigmond voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare és Arany költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben indította meg a Petőfi-utánzók sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai költészetünk« c. tanulmányával (1854.) és a »Szépirodalmi Szemle« c. összefoglaló kritikájával (1855.). Innen kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert Vörösmarty hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még Petőfit is bírálta s csak egy Arany volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól. Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.) szin_II.0209.pdf II