Címszó: Rendezés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/30/30515.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Rendezés

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/530515.htm

 

Szócikk: Rendezés A magyar rendezés szó meglehetősen fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét. Eredetileg a rendezés nem is jelentett mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek fizikai elhelyezését, elrendezését. Primitív színpadokon még ma sem jelent többet és a primitív kritika még ma is úgyszólván csak ennyit lát feladatának. (»A színészek rosszul játszottak, de a rendezés jó volt«, vagy megfordítva ...) A francia (nyelv) (információ)  »régisseur« sem jelent többet, mint modern színpadon az ügyelő; a művészibb munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur en scéne«-nek nevezik. A rendező mindig jelen volt már a színház ősformájában is, szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen és mesterségszerű volt és körülbelül csak bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet jelentette. (Még Zubolyék (személy) komikusan primitívnek szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja, magyarázza.) Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol (nemzetiség) színészetben már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek, de nevét még évszázadokig nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari színházak színlapján sem és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még tartja magát. Egy önálló, »sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX. század vége felé lépett fel a rendezés, Németországban, (ország) a meiningeniek (ország) — és természetesen később még inkább Brahm (személy) (információ)  — továbbá Párizsban (ország) Antoine, (személy) Moszkvában (ország) Staniszlavszky (személy) színpadi reformjával kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben felmutatták a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a színpadi felfogást, az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni. Az újjá formált színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett látni a színész mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész színpad stílusát új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre uralkodóbb lett a színpadbn. Reinhardtról (személy) (információ)  már annyit írtak össze a világ minden nyelvén, amennyit még soha egyetlen színészről sem. A német (nemzetiség) (információ)  színpad pedig máig már elérkezettt a rendezői munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már rikító és többnyire üres külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már nem a darab lényegét akarják hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi temperamentumán át kiteljesíteni, hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával, stílusával ellentétes irányban, egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett színpadi egyéniségét, helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés története, sem kimerítő tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával egy egész irodalom kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb dolgozataimból (»Nyugat«, (intézmény) (információ)  XXII. 7,, XII. 8.): A rendező az író által szolgáltatott matériát teljes szabadsággal értelmezíheti és hozhatja egyenértékű színpadi kifejezésre, sőt a jó rendező: csakis így. Hogy az író szavakban megnyilatkozó közléseiből mennyit bíz a szavakra és mennyit a gesztusra, a hangra, a hang zenéjére, továbbá a kísértő vagy illusztráló zenére, a dekorációra és a világításra, hogyan adagol és ritmizál: mindez a rendező dolga és csakis a rendező dolga lehet. Az író még annyit sem közölhet a darabban a rendezővel, mint a zeneszerző a partiturában a karmesterrel, mert a partitura pontosan közölheti a hangmagasságokat, a hangszíneket, a tempó-arányokat is, csak éppen magát az alapvető, az átfoglaló tempókat és az árnyalásokat, hangsúlyokat nem bízhatja a metronóm gépi eszközére, ezeket a karmesterre kell bíznia. Csak éppen ezeket nem... És mennyi szabadsága, az invenciónak, a léleknek, az egyéniségnek mekkora alkotó területe marad még így is, a karmesternek is, a zenei interpretáció lényegesen reproduktív műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező a darab tolmácsolásának mikéntjében szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell? Mégis csak: a darab. Sőt: nemcsak a darab szavai és szerzői előírásai, hanem több is ennél: a darab lényege, lelke, legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének legintimebb, legszűzebb és legátfoglalóbb vonalai... Ez az, aminek minden külső eszközön innen és túl, inspirálnia kell a rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb interpretációban, színpadi fogalmazásban is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja alapvető szempontjait és ötleteit, azokat, amelyekben van eeő és lélekzet egy egész előadás, egy teljes rendezői alkotás egységes felépítésére, átfogó lendületére. Csakis ez lehet az az alap, melyre az egész hangszerelést, az egész előadást állíthatja. És ezen a ponton válik el a szabad rendezni alkotás a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől, trükköktől, rendezői viccektől, melyek sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb írói titkokra világítanak rá hirtelen és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig csak a felületen maradnak, sjőt a figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak is. És ez a rendezői szabadságnak az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága sem. Eddig már nem mehet a színpad szabadságharca, az írótól ellenkező irányban már nem keresheti a maga lehetőségeit. Az előadás stílusának a rendező imaginációjában kell élnie. Ez már eleven élet, de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott már nem elég a rendelő imaginációja, ott már a rendező szuggesztív erején múlik minden. A színpadon nem elég az elképzelés; az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan minden darabnak más a stílusa; ugyanazon korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író mindegyik darabjának is. Stílus alatt nem, vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab tartalma, művészi szándéka szerint való stílust kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb, legbensőbb — a támadathoz legközelebb eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen pánt egységébe és az előadás verelét, szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát jelenti, melyben minden szín, hang és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak az úgynevezett stilizált, hanem a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa, mely az előadásban minden szó, minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet, világítási hatás és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem kiszámítás, pontos rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában ... nem: a rendező ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei kóros állapotot — mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen más hangon mondta reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet (személy) (információ)  és más hangon, ha Sardout (személy) kellett próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől is szinte kötelezően lehetne elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok alapjában nem okoznak ütközést... A színész teljesen és szabadon kiélheti magát a szerepében; a rendező akár mindent elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha jó az, amit hoz: csak aztán következik az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás egészét fölvetítő, stílust formáló munkája. Rákosi Jenő (személy) (információ)  egyszer azt írta nekem: »a színész játssza a szerepet, a rendező játssza a darabot«. Ennél a néhány okos szónál erről talán nem is kell többet mondani. (Bárdos Artur dr.) (személy) (információ)  szin_IV.0045.pdf IV

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Rendezés címszóvég 30515 Szócikk: Rendezés A magyar rendezés szó meglehetősen fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét. Eredetileg a rendezés nem is jelentett mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek fizikai elhelyezését, elrendezését. Primitív színpadokon még ma sem jelent többet és a primitív kritika még ma is úgyszólván csak ennyit lát feladatának. (»A színészek rosszul játszottak, de a rendezés jó volt«, vagy megfordítva ...) A francia ynyelvy francia ynyelvy francia ynyelvy francia ynyelvy ynyelvy francia ynyelvy ykodvegy »régisseur« sem jelent többet, mint modern színpadon az ügyelő; a művészibb munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur en scéne«-nek nevezik. A rendező mindig jelen volt már a színház ősformájában is, szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen és mesterségszerű volt és körülbelül csak bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet jelentette. (Még Zubolyék yszemelynevy zuboly yszemelynevy Zuboly yszemelynevy zuboly yszemelynevy yszemelynevy Zuboly yszemelynevy ykodvegy komikusan primitívnek szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja, magyarázza.) Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy ynemzetisegy angol ynemzetisegy ykodvegy színészetben már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek, de nevét még évszázadokig nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari színházak színlapján sem és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még tartja magát. Egy önálló, »sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX. század vége felé lépett fel a rendezés, Németországban, ytelepulesy németország ytelepulesy Németország yorszagy Németország ykodvegy a meiningeniek ytelepulesy meiningen ytelepulesy meiningen yorszagy Németország ykodvegy — és természetesen később még inkább Brahm yszemelynevy brahm yszemelynevy Brahm yszemelynevy brahm yszemelynevy yszemelynevy Brahm yszemelynevy ykodvegy — továbbá Párizsban ytelepulesy párizs ytelepulesy Párizs yorszagy Franciaország ykodvegy Antoine, yszemelynevy antoine yszemelynevy Antoine yszemelynevy antoine yszemelynevy yszemelynevy Antoine yszemelynevy ykodvegy Moszkvában ytelepulesy moszkva ytelepulesy Moszkvá yorszagy Oroszország ykodvegy Staniszlavszky yszemelynevy staniszlavszky yszemelynevy Staniszlavszky yszemelynevy staniszlavszky yszemelynevy yszemelynevy Staniszlavszky yszemelynevy ykodvegy színpadi reformjával kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben felmutatták a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a színpadi felfogást, az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni. Az újjá formált színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett látni a színész mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész színpad stílusát új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre uralkodóbb lett a színpadbn. Reinhardtról yszemelynevy reinhardt yszemelynevy Reinhardt yszemelynevy reinhardt yszemelynevy yszemelynevy Reinhardt yszemelynevy ykodvegy már annyit írtak össze a világ minden nyelvén, amennyit még soha egyetlen színészről sem. A német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy ynemzetisegy német ynemzetisegy ykodvegy színpad pedig máig már elérkezettt a rendezői munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már rikító és többnyire üres külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már nem a darab lényegét akarják hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi temperamentumán át kiteljesíteni, hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával, stílusával ellentétes irányban, egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett színpadi egyéniségét, helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés története, sem kimerítő tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával egy egész irodalom kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb dolgozataimból (»Nyugat«, yintezmenyy nyugat yintezmenyy Nyugat yintezmenyy nyugat yintezmenyy yintezmenyy Nyugat yintezmenyy ykodvegy XXII. 7,, XII. 8.): A rendező az író által szolgáltatott matériát teljes szabadsággal értelmezíheti és hozhatja egyenértékű színpadi kifejezésre, sőt a jó rendező: csakis így. Hogy az író szavakban megnyilatkozó közléseiből mennyit bíz a szavakra és mennyit a gesztusra, a hangra, a hang zenéjére, továbbá a kísértő vagy illusztráló zenére, a dekorációra és a világításra, hogyan adagol és ritmizál: mindez a rendező dolga és csakis a rendező dolga lehet. Az író még annyit sem közölhet a darabban a rendezővel, mint a zeneszerző a partiturában a karmesterrel, mert a partitura pontosan közölheti a hangmagasságokat, a hangszíneket, a tempó-arányokat is, csak éppen magát az alapvető, az átfoglaló tempókat és az árnyalásokat, hangsúlyokat nem bízhatja a metronóm gépi eszközére, ezeket a karmesterre kell bíznia. Csak éppen ezeket nem... És mennyi szabadsága, az invenciónak, a léleknek, az egyéniségnek mekkora alkotó területe marad még így is, a karmesternek is, a zenei interpretáció lényegesen reproduktív műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező a darab tolmácsolásának mikéntjében szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell? Mégis csak: a darab. Sőt: nemcsak a darab szavai és szerzői előírásai, hanem több is ennél: a darab lényege, lelke, legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének legintimebb, legszűzebb és legátfoglalóbb vonalai... Ez az, aminek minden külső eszközön innen és túl, inspirálnia kell a rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb interpretációban, színpadi fogalmazásban is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja alapvető szempontjait és ötleteit, azokat, amelyekben van eeő és lélekzet egy egész előadás, egy teljes rendezői alkotás egységes felépítésére, átfogó lendületére. Csakis ez lehet az az alap, melyre az egész hangszerelést, az egész előadást állíthatja. És ezen a ponton válik el a szabad rendezni alkotás a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől, trükköktől, rendezői viccektől, melyek sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb írói titkokra világítanak rá hirtelen és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig csak a felületen maradnak, sjőt a figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak is. És ez a rendezői szabadságnak az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága sem. Eddig már nem mehet a színpad szabadságharca, az írótól ellenkező irányban már nem keresheti a maga lehetőségeit. Az előadás stílusának a rendező imaginációjában kell élnie. Ez már eleven élet, de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott már nem elég a rendelő imaginációja, ott már a rendező szuggesztív erején múlik minden. A színpadon nem elég az elképzelés; az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan minden darabnak más a stílusa; ugyanazon korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író mindegyik darabjának is. Stílus alatt nem, vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab tartalma, művészi szándéka szerint való stílust kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb, legbensőbb — a támadathoz legközelebb eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen pánt egységébe és az előadás verelét, szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát jelenti, melyben minden szín, hang és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak az úgynevezett stilizált, hanem a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa, mely az előadásban minden szó, minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet, világítási hatás és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem kiszámítás, pontos rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában ... nem: a rendező ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei kóros állapotot — mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen más hangon mondta reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet yszemelynevy goethe yszemelynevy Goethe yszemelynevy goethe yszemelynevy yszemelynevy Goethe yszemelynevy ykodvegy és más hangon, ha Sardout yszemelynevy sardout yszemelynevy Sardout yszemelynevy sardout yszemelynevy yszemelynevy Sardout yszemelynevy ykodvegy kellett próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől is szinte kötelezően lehetne elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok alapjában nem okoznak ütközést... A színész teljesen és szabadon kiélheti magát a szerepében; a rendező akár mindent elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha jó az, amit hoz: csak aztán következik az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás egészét fölvetítő, stílust formáló munkája. Rákosi Jenő yszemelynevy rákosi jenő yszemelynevy Rákosi Jenő yszemelynevy rákosi yszemelynevy jenő yszemelynevy yszemelynevy Rákosi yszemelynevy Jenő yszemelynevy ykodvegy egyszer azt írta nekem: »a színész játssza a szerepet, a rendező játssza a darabot«. Ennél a néhány okos szónál erről talán nem is kell többet mondani. (Bárdos Artur dr.) yszemelynevy bárdos artur dr. yszemelynevy Bárdos Artur dr. yszemelynevy bárdos yszemelynevy artur yszemelynevy dr. yszemelynevy yszemelynevy Bárdos yszemelynevy Artur yszemelynevy dr. yszemelynevy yszocikkszerzoy bárdos artur dr. szin_IV.0045.pdf IV

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Rendezés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/30/30515.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Rendezés

Szócikk: Rendezés A magyar rendezés szó meglehetősen fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét. Eredetileg a rendezés nem is jelentett mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek fizikai elhelyezését, elrendezését. Primitív színpadokon még ma sem jelent többet és a primitív kritika még ma is úgyszólván csak ennyit lát feladatának. (»A színészek rosszul játszottak, de a rendezés jó volt«, vagy megfordítva ...) A francia »régisseur« sem jelent többet, mint modern színpadon az ügyelő; a művészibb munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur en scéne«-nek nevezik. A rendező mindig jelen volt már a színház ősformájában is, szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen és mesterségszerű volt és körülbelül csak bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet jelentette. (Még Zubolyék komikusan primitívnek szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja, magyarázza.) Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol színészetben már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek, de nevét még évszázadokig nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari színházak színlapján sem és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még tartja magát. Egy önálló, »sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX. század vége felé lépett fel a rendezés, Németországban, a meiningeniek — és természetesen később még inkább Brahm — továbbá Párizsban Antoine, Moszkvában Staniszlavszky színpadi reformjával kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben felmutatták a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a színpadi felfogást, az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni. Az újjá formált színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett látni a színész mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész színpad stílusát új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre uralkodóbb lett a színpadbn. Reinhardtról már annyit írtak össze a világ minden nyelvén, amennyit még soha egyetlen színészről sem. A német színpad pedig máig már elérkezettt a rendezői munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már rikító és többnyire üres külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már nem a darab lényegét akarják hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi temperamentumán át kiteljesíteni, hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával, stílusával ellentétes irányban, egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett színpadi egyéniségét, helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés története, sem kimerítő tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával egy egész irodalom kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb dolgozataimból (»Nyugat«, XXII. 7,, XII. 8.): A rendező az író által szolgáltatott matériát teljes szabadsággal értelmezíheti és hozhatja egyenértékű színpadi kifejezésre, sőt a jó rendező: csakis így. Hogy az író szavakban megnyilatkozó közléseiből mennyit bíz a szavakra és mennyit a gesztusra, a hangra, a hang zenéjére, továbbá a kísértő vagy illusztráló zenére, a dekorációra és a világításra, hogyan adagol és ritmizál: mindez a rendező dolga és csakis a rendező dolga lehet. Az író még annyit sem közölhet a darabban a rendezővel, mint a zeneszerző a partiturában a karmesterrel, mert a partitura pontosan közölheti a hangmagasságokat, a hangszíneket, a tempó-arányokat is, csak éppen magát az alapvető, az átfoglaló tempókat és az árnyalásokat, hangsúlyokat nem bízhatja a metronóm gépi eszközére, ezeket a karmesterre kell bíznia. Csak éppen ezeket nem... És mennyi szabadsága, az invenciónak, a léleknek, az egyéniségnek mekkora alkotó területe marad még így is, a karmesternek is, a zenei interpretáció lényegesen reproduktív műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező a darab tolmácsolásának mikéntjében szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell? Mégis csak: a darab. Sőt: nemcsak a darab szavai és szerzői előírásai, hanem több is ennél: a darab lényege, lelke, legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének legintimebb, legszűzebb és legátfoglalóbb vonalai... Ez az, aminek minden külső eszközön innen és túl, inspirálnia kell a rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb interpretációban, színpadi fogalmazásban is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja alapvető szempontjait és ötleteit, azokat, amelyekben van eeő és lélekzet egy egész előadás, egy teljes rendezői alkotás egységes felépítésére, átfogó lendületére. Csakis ez lehet az az alap, melyre az egész hangszerelést, az egész előadást állíthatja. És ezen a ponton válik el a szabad rendezni alkotás a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől, trükköktől, rendezői viccektől, melyek sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb írói titkokra világítanak rá hirtelen és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig csak a felületen maradnak, sjőt a figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak is. És ez a rendezői szabadságnak az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága sem. Eddig már nem mehet a színpad szabadságharca, az írótól ellenkező irányban már nem keresheti a maga lehetőségeit. Az előadás stílusának a rendező imaginációjában kell élnie. Ez már eleven élet, de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott már nem elég a rendelő imaginációja, ott már a rendező szuggesztív erején múlik minden. A színpadon nem elég az elképzelés; az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan minden darabnak más a stílusa; ugyanazon korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író mindegyik darabjának is. Stílus alatt nem, vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab tartalma, művészi szándéka szerint való stílust kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb, legbensőbb — a támadathoz legközelebb eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen pánt egységébe és az előadás verelét, szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát jelenti, melyben minden szín, hang és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak az úgynevezett stilizált, hanem a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa, mely az előadásban minden szó, minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet, világítási hatás és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem kiszámítás, pontos rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában ... nem: a rendező ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei kóros állapotot — mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen más hangon mondta reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet és más hangon, ha Sardout kellett próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől is szinte kötelezően lehetne elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok alapjában nem okoznak ütközést... A színész teljesen és szabadon kiélheti magát a szerepében; a rendező akár mindent elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha jó az, amit hoz: csak aztán következik az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás egészét fölvetítő, stílust formáló munkája. Rákosi Jenő egyszer azt írta nekem: »a színész játssza a szerepet, a rendező játssza a darabot«. Ennél a néhány okos szónál erről talán nem is kell többet mondani. (Bárdos Artur dr.) szin_IV.0045.pdf IV