Címszó: Rendezés - Magyar Színművészeti Lexikon
(1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
Szócikktípus:
SZINHAZIFOGALOM
NEMSZEMELYNEV
A szócikk eredeti képe megtekinthető:
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.png
Az itt olvasható változat forrása: B Kádár
Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa.
(Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház-
és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása
keretében.
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/30/30515.htm
Az adatbázis kódja: 1357986421928
A szócikk három változatban található meg az
oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort
szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.
A szöveg linkekkel ellátott változata:
Rendezés
Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/530515.htm
Szócikk: Rendezés A magyar rendezés szó meglehetősen
fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét. Eredetileg a rendezés nem is jelentett
mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek fizikai elhelyezését, elrendezését.
Primitív színpadokon még ma sem jelent többet és a primitív kritika még ma is úgyszólván
csak ennyit lát feladatának. (»A színészek rosszul játszottak, de a rendezés jó
volt«, vagy megfordítva ...) A francia (nyelv) (információ)
»régisseur« sem jelent többet, mint modern
színpadon az ügyelő; a művészibb munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur
en scéne«-nek nevezik. A rendező mindig jelen volt már a színház ősformájában is,
szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen és mesterségszerű volt és körülbelül csak
bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet jelentette. (Még Zubolyék (személy) komikusan
primitívnek szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja,
magyarázza.) Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol (nemzetiség)
színészetben már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek, de nevét még
évszázadokig nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari színházak
színlapján sem és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még tartja
magát. Egy önálló, »sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX. század
vége felé lépett fel a rendezés, Németországban, (ország) a meiningeniek
(ország)
— és természetesen később még inkább Brahm (személy) (információ)
— továbbá Párizsban (ország) Antoine,
(személy)
Moszkvában (ország)
Staniszlavszky (személy) színpadi
reformjával kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben
felmutatták a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a
színpadi felfogást, az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni.
Az újjá formált színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett
látni a színész mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész
színpad stílusát új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre
uralkodóbb lett a színpadbn. Reinhardtról (személy) (információ)
már annyit írtak össze a világ minden nyelvén,
amennyit még soha egyetlen színészről sem. A német (nemzetiség)
(információ)
színpad pedig máig már elérkezettt a rendezői
munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már rikító és többnyire üres
külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már nem a darab lényegét akarják
hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi temperamentumán át kiteljesíteni,
hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával, stílusával ellentétes irányban,
egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett színpadi egyéniségét,
helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés története, sem kimerítő
tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával egy egész irodalom
kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb dolgozataimból
(»Nyugat«, (intézmény)
(információ)
XXII. 7,, XII. 8.): A rendező az író által
szolgáltatott matériát teljes szabadsággal értelmezíheti és hozhatja egyenértékű
színpadi kifejezésre, sőt a jó rendező: csakis így. Hogy az író szavakban megnyilatkozó
közléseiből mennyit bíz a szavakra és mennyit a gesztusra, a hangra, a hang zenéjére,
továbbá a kísértő vagy illusztráló zenére, a dekorációra és a világításra, hogyan
adagol és ritmizál: mindez a rendező dolga és csakis a rendező dolga lehet. Az író
még annyit sem közölhet a darabban a rendezővel, mint a zeneszerző a partiturában
a karmesterrel, mert a partitura pontosan közölheti a hangmagasságokat, a hangszíneket,
a tempó-arányokat is, csak éppen magát az alapvető, az átfoglaló tempókat és az
árnyalásokat, hangsúlyokat nem bízhatja a metronóm gépi eszközére, ezeket a karmesterre
kell bíznia. Csak éppen ezeket nem... És mennyi szabadsága, az invenciónak, a léleknek,
az egyéniségnek mekkora alkotó területe marad még így is, a karmesternek is, a zenei
interpretáció lényegesen reproduktív műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező
a darab tolmácsolásának mikéntjében szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell?
Mégis csak: a darab. Sőt: nemcsak a darab szavai és szerzői előírásai, hanem több
is ennél: a darab lényege, lelke, legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének
legintimebb, legszűzebb és legátfoglalóbb vonalai... Ez az, aminek minden külső
eszközön innen és túl, inspirálnia kell a rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb
interpretációban, színpadi fogalmazásban is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja
alapvető szempontjait és ötleteit, azokat, amelyekben van eeő és lélekzet egy egész
előadás, egy teljes rendezői alkotás egységes felépítésére, átfogó lendületére.
Csakis ez lehet az az alap, melyre az egész hangszerelést, az egész előadást állíthatja.
És ezen a ponton válik el a szabad rendezni alkotás a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől,
trükköktől, rendezői viccektől, melyek sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb
írói titkokra világítanak rá hirtelen és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig
csak a felületen maradnak, sjőt a figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak
is. És ez a rendezői szabadságnak az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága
sem. Eddig már nem mehet a színpad szabadságharca, az írótól ellenkező irányban
már nem keresheti a maga lehetőségeit. Az előadás stílusának a rendező imaginációjában
kell élnie. Ez már eleven élet, de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott
már nem elég a rendelő imaginációja, ott már a rendező szuggesztív erején múlik
minden. A színpadon nem elég az elképzelés; az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan
minden darabnak más a stílusa; ugyanazon korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író
mindegyik darabjának is. Stílus alatt nem, vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab
tartalma, művészi szándéka szerint való stílust kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb,
legbensőbb — a támadathoz legközelebb eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen
pánt egységébe és az előadás verelét, szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát
jelenti, melyben minden szín, hang és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak
az úgynevezett stilizált, hanem a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa,
mely az előadásban minden szó, minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet,
világítási hatás és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem
kiszámítás, pontos rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában
... nem: a rendező ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei
kóros állapotot — mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen
más hangon mondta reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet (személy) (információ)
és más hangon, ha Sardout (személy) kellett
próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől is szinte kötelezően lehetne
elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok alapjában nem okoznak ütközést...
A színész teljesen és szabadon kiélheti magát a szerepében; a rendező akár mindent
elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha jó az, amit hoz: csak aztán következik
az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás egészét fölvetítő, stílust formáló
munkája. Rákosi Jenő (személy) (információ)
egyszer azt írta nekem: »a színész játssza
a szerepet, a rendező játssza a darabot«. Ennél a néhány okos szónál erről talán
nem is kell többet mondani. (Bárdos Artur dr.) (személy) (információ)
szin_IV.0045.pdf IV
Adatbázisszerű megjelenés
xcímszó Rendezés címszóvég 30515 Szócikk: Rendezés
A magyar rendezés szó meglehetősen fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét.
Eredetileg a rendezés nem is jelentett mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek
fizikai elhelyezését, elrendezését. Primitív színpadokon még ma sem jelent többet
és a primitív kritika még ma is úgyszólván csak ennyit lát feladatának. (»A színészek
rosszul játszottak, de a rendezés jó volt«, vagy megfordítva ...) A francia ynyelvy
francia ynyelvy francia ynyelvy francia ynyelvy ynyelvy francia ynyelvy
ykodvegy »régisseur« sem jelent többet, mint modern színpadon az ügyelő; a művészibb
munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur en scéne«-nek nevezik. A rendező
mindig jelen volt már a színház ősformájában is, szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen
és mesterségszerű volt és körülbelül csak bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet
jelentette. (Még Zubolyék yszemelynevy zuboly yszemelynevy Zuboly yszemelynevy
zuboly yszemelynevy yszemelynevy Zuboly yszemelynevy ykodvegy komikusan primitívnek
szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja, magyarázza.)
Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol ynemzetisegy
angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy ynemzetisegy angol
ynemzetisegy ykodvegy színészetben már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek,
de nevét még évszázadokig nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari
színházak színlapján sem és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még
tartja magát. Egy önálló, »sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX.
század vége felé lépett fel a rendezés, Németországban, ytelepulesy németország
ytelepulesy Németország yorszagy Németország ykodvegy a meiningeniek ytelepulesy
meiningen ytelepulesy meiningen yorszagy Németország ykodvegy — és természetesen
később még inkább Brahm yszemelynevy brahm yszemelynevy Brahm yszemelynevy
brahm yszemelynevy yszemelynevy Brahm yszemelynevy ykodvegy — továbbá Párizsban
ytelepulesy párizs ytelepulesy Párizs yorszagy Franciaország ykodvegy Antoine, yszemelynevy
antoine yszemelynevy Antoine yszemelynevy antoine yszemelynevy yszemelynevy
Antoine yszemelynevy ykodvegy Moszkvában ytelepulesy moszkva ytelepulesy
Moszkvá yorszagy Oroszország ykodvegy Staniszlavszky yszemelynevy
staniszlavszky yszemelynevy Staniszlavszky yszemelynevy staniszlavszky
yszemelynevy yszemelynevy Staniszlavszky yszemelynevy ykodvegy színpadi reformjával
kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben felmutatták
a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a színpadi felfogást,
az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni. Az újjá formált
színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett látni a színész
mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész színpad stílusát
új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre uralkodóbb lett
a színpadbn. Reinhardtról yszemelynevy reinhardt yszemelynevy Reinhardt
yszemelynevy reinhardt yszemelynevy yszemelynevy Reinhardt yszemelynevy
ykodvegy már annyit írtak össze a világ minden nyelvén, amennyit még soha egyetlen
színészről sem. A német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy
német ynemzetisegy ynemzetisegy német ynemzetisegy ykodvegy színpad pedig máig már
elérkezettt a rendezői munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már
rikító és többnyire üres külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már
nem a darab lényegét akarják hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi
temperamentumán át kiteljesíteni, hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával,
stílusával ellentétes irányban, egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett
színpadi egyéniségét, helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés
története, sem kimerítő tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával
egy egész irodalom kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb
dolgozataimból (»Nyugat«, yintezmenyy nyugat yintezmenyy Nyugat yintezmenyy
nyugat yintezmenyy yintezmenyy Nyugat yintezmenyy ykodvegy XXII. 7,, XII. 8.): A
rendező az író által szolgáltatott matériát teljes szabadsággal értelmezíheti és
hozhatja egyenértékű színpadi kifejezésre, sőt a jó rendező: csakis így. Hogy az
író szavakban megnyilatkozó közléseiből mennyit bíz a szavakra és mennyit a gesztusra,
a hangra, a hang zenéjére, továbbá a kísértő vagy illusztráló zenére, a dekorációra
és a világításra, hogyan adagol és ritmizál: mindez a rendező dolga és csakis a
rendező dolga lehet. Az író még annyit sem közölhet a darabban a rendezővel, mint
a zeneszerző a partiturában a karmesterrel, mert a partitura pontosan közölheti
a hangmagasságokat, a hangszíneket, a tempó-arányokat is, csak éppen magát az alapvető,
az átfoglaló tempókat és az árnyalásokat, hangsúlyokat nem bízhatja a metronóm gépi
eszközére, ezeket a karmesterre kell bíznia. Csak éppen ezeket nem... És mennyi
szabadsága, az invenciónak, a léleknek, az egyéniségnek mekkora alkotó területe
marad még így is, a karmesternek is, a zenei interpretáció lényegesen reproduktív
műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező a darab tolmácsolásának mikéntjében
szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell? Mégis csak: a darab. Sőt: nemcsak a
darab szavai és szerzői előírásai, hanem több is ennél: a darab lényege, lelke,
legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének legintimebb, legszűzebb és legátfoglalóbb
vonalai... Ez az, aminek minden külső eszközön innen és túl, inspirálnia kell a
rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb interpretációban, színpadi fogalmazásban
is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja alapvető szempontjait és ötleteit, azokat,
amelyekben van eeő és lélekzet egy egész előadás, egy teljes rendezői alkotás egységes
felépítésére, átfogó lendületére. Csakis ez lehet az az alap, melyre az egész hangszerelést,
az egész előadást állíthatja. És ezen a ponton válik el a szabad rendezni alkotás
a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől, trükköktől, rendezői viccektől, melyek
sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb írói titkokra világítanak rá hirtelen
és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig csak a felületen maradnak, sjőt a
figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak is. És ez a rendezői szabadságnak
az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága sem. Eddig már nem mehet a színpad
szabadságharca, az írótól ellenkező irányban már nem keresheti a maga lehetőségeit.
Az előadás stílusának a rendező imaginációjában kell élnie. Ez már eleven élet,
de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott már nem elég a rendelő imaginációja,
ott már a rendező szuggesztív erején múlik minden. A színpadon nem elég az elképzelés;
az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan minden darabnak más a stílusa; ugyanazon
korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író mindegyik darabjának is. Stílus alatt nem,
vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab tartalma, művészi szándéka szerint való stílust
kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb, legbensőbb — a támadathoz legközelebb
eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen pánt egységébe és az előadás verelét,
szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát jelenti, melyben minden szín, hang
és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak az úgynevezett stilizált, hanem
a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa, mely az előadásban minden szó,
minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet, világítási hatás
és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem kiszámítás, pontos
rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában ... nem: a rendező
ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei kóros állapotot —
mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen más hangon mondta
reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet yszemelynevy goethe
yszemelynevy Goethe yszemelynevy goethe yszemelynevy yszemelynevy Goethe
yszemelynevy ykodvegy és más hangon, ha Sardout yszemelynevy sardout
yszemelynevy Sardout yszemelynevy sardout yszemelynevy yszemelynevy Sardout
yszemelynevy ykodvegy kellett próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől
is szinte kötelezően lehetne elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok
alapjában nem okoznak ütközést... A színész teljesen és szabadon kiélheti magát
a szerepében; a rendező akár mindent elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha
jó az, amit hoz: csak aztán következik az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás
egészét fölvetítő, stílust formáló munkája. Rákosi Jenő yszemelynevy rákosi
jenő yszemelynevy Rákosi Jenő yszemelynevy rákosi yszemelynevy jenő
yszemelynevy yszemelynevy Rákosi yszemelynevy Jenő yszemelynevy ykodvegy egyszer
azt írta nekem: »a színész játssza a szerepet, a rendező játssza a darabot«. Ennél
a néhány okos szónál erről talán nem is kell többet mondani. (Bárdos Artur dr.)
yszemelynevy bárdos artur dr. yszemelynevy Bárdos Artur dr. yszemelynevy bárdos
yszemelynevy artur yszemelynevy dr. yszemelynevy yszemelynevy Bárdos yszemelynevy
Artur yszemelynevy dr. yszemelynevy yszocikkszerzoy bárdos artur dr. szin_IV.0045.pdf
IV
A szócikk eredeti szövege:
Címszó: Rendezés - Magyar Színművészeti Lexikon
(1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
Szócikktípus:
SZINHAZIFOGALOM
NEMSZEMELYNEV
A szócikk eredeti képe megtekinthető:
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0045.png
Az itt olvasható változat forrása: B Kádár
Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa.
(Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház-
és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása
keretében.
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/30/30515.htm
Az adatbázis kódja: 1357986421928
A szócikk három változatban található meg az
oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort
szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.
Rendezés
Szócikk: Rendezés A magyar rendezés szó meglehetősen
fedi a színpadi rendezés fogalmának ősértelmét. Eredetileg a rendezés nem is jelentett
mást, mint a színpadon lévő tárgyak és emberek fizikai elhelyezését, elrendezését.
Primitív színpadokon még ma sem jelent többet és a primitív kritika még ma is úgyszólván
csak ennyit lát feladatának. (»A színészek rosszul játszottak, de a rendezés jó
volt«, vagy megfordítva ...) A francia »régisseur« sem jelent többet, mint modern
színpadon az ügyelő; a művészibb munkát végző, tulajdonképpeni rendezjőt már »metteur
en scéne«-nek nevezik. A rendező mindig jelen volt már a színház ősformájában is,
szerepe magátólértetődő, de jelentéktelen és mesterségszerű volt és körülbelül csak
bizonyos technikai kérdések összeegyeztethet jelentette. (Még Zubolyék komikusan
primitívnek szánt színjátszásában is van egy kézműves, aki a szerepeket kiosztja,
magyarázza.) Kétségtelen, hogy a világot járó XVII. és XVIII. századbeli angol színészetben
már észrevehető, fontosabb szerep jutott a rendednek, de nevét még évszázadokig
nem tüntették fel a színlapokon, a leghaladottabb udvari színházak színlapján sem
és sok helyütt ez a tradíció — eléggé értelmetlenül — még tartja magát. Egy önálló,
»sui generis« művészet igényeivel körülbelül csak a XIX. század vége felé lépett
fel a rendezés, Németországban, a meiningeniek — és természetesen később még inkább
Brahm — továbbá Párizsban Antoine, Moszkvában Staniszlavszky színpadi reformjával
kapcsolatosan. Vagyis: a lényegbe vágó színpadi reformok egyszeriben felmutatták
a fontosságát és művészi tartalmát annak a tevékenységnek is, mely a színpadi felfogást,
az egész színpadi látást ily gyökeresen át meg át tudta formálni. Az újjá formált
színpadon már lehetetlen volt csupán a színészt meglátni, meg kellett látni a színész
mögött azt a művészi tényezőt is, mely a színészi játék és az egész színpad stílusát
új formák egységébe fogta össze. A rendezés kérdése ezentúl egyre uralkodóbb lett
a színpadbn. Reinhardtról már annyit írtak össze a világ minden nyelvén, amennyit
még soha egyetlen színészről sem. A német színpad pedig máig már elérkezettt a rendezői
munka túlértékelésének olyan fokára, mely, a rendezőt már rikító és többnyire üres
külsőségek hajszolására sarkantyúzza. Ezek a rendezők már nem a darab lényegét akarják
hangsúlyozni, színpadilag újraalkotni, a maguk művészi temperamentumán át kiteljesíteni,
hanem legtöbbször már a darab lényeges mondanivalójával, stílusával ellentétes irányban,
egyenesen a darab ellen hangsúlyozzák a maguk úgynevezett színpadi egyéniségét,
helyesebben: a maguk külsőséges trükkjeit. Sem a rendezés története, sem kimerítő
tárgyalása nem foglalhat itt helyet; mindennek megvilágításával egy egész irodalom
kísérletezik. Álljon itt néhány megjegyzés e témáról szóló nagyobb dolgozataimból
(»Nyugat«, XXII. 7,, XII. 8.): A rendező az író által szolgáltatott matériát teljes
szabadsággal értelmezíheti és hozhatja egyenértékű színpadi kifejezésre, sőt a jó
rendező: csakis így. Hogy az író szavakban megnyilatkozó közléseiből mennyit bíz
a szavakra és mennyit a gesztusra, a hangra, a hang zenéjére, továbbá a kísértő
vagy illusztráló zenére, a dekorációra és a világításra, hogyan adagol és ritmizál:
mindez a rendező dolga és csakis a rendező dolga lehet. Az író még annyit sem közölhet
a darabban a rendezővel, mint a zeneszerző a partiturában a karmesterrel, mert a
partitura pontosan közölheti a hangmagasságokat, a hangszíneket, a tempó-arányokat
is, csak éppen magát az alapvető, az átfoglaló tempókat és az árnyalásokat, hangsúlyokat
nem bízhatja a metronóm gépi eszközére, ezeket a karmesterre kell bíznia. Csak éppen
ezeket nem... És mennyi szabadsága, az invenciónak, a léleknek, az egyéniségnek
mekkora alkotó területe marad még így is, a karmesternek is, a zenei interpretáció
lényegesen reproduktív műfajában! Az tehát kétségtelen, hogy a rendező a darab tolmácsolásának
mikéntjében szuverén. De mi az, amit tolmácsolnia kell? Mégis csak: a darab. Sőt:
nemcsak a darab szavai és szerzői előírásai, hanem több is ennél: a darab lényege,
lelke, legmélyebb intenciói, támadatának, megszületésének legintimebb, legszűzebb
és legátfoglalóbb vonalai... Ez az, aminek minden külső eszközön innen és túl, inspirálnia
kell a rendezőt, akár a legszabadabb és legmerészebb interpretációban, színpadi
fogalmazásban is. Sőt éppen ettől, csakis ettjől kaphatja alapvető szempontjait
és ötleteit, azokat, amelyekben van eeő és lélekzet egy egész előadás, egy teljes
rendezői alkotás egységes felépítésére, átfogó lendületére. Csakis ez lehet az az
alap, melyre az egész hangszerelést, az egész előadást állíthatja. És ezen a ponton
válik el a szabad rendezni alkotás a kicsinyes és külsőséges ügyeskedésektől, trükköktől,
rendezői viccektől, melyek sosem a lényegre tartoznak, sosem a legmélyebb írói titkokra
világítanak rá hirtelen és intenzív magnéziumfénnyel ... hanem mindig csak a felületen
maradnak, sjőt a figyelmet a lényegről elterelik, tehát hamisítanak is. És ez a
rendezői szabadságnak az a foka, melynek már nincsen művészi jogosultsága sem. Eddig
már nem mehet a színpad szabadságharca, az írótól ellenkező irányban már nem keresheti
a maga lehetőségeit. Az előadás stílusának a rendező imaginációjában kell élnie.
Ez már eleven élet, de a színpadi megvalósításig még nagy az út: ott már nem elég
a rendelő imaginációja, ott már a rendező szuggesztív erején múlik minden. A színpadon
nem elég az elképzelés; az eredmény: a kivitel kérdése. Valahogyan minden darabnak
más a stílusa; ugyanazon korbeli író, sőt esetleg ugyanazon író mindegyik darabjának
is. Stílus alatt nem, vagy nem csak a kor, Ül a nem a darab tartalma, művészi szándéka
szerint való stílust kell érteni. A stílus a mű leglényegesebb, legbensőbb — a támadathoz
legközelebb eső — vonalait fogja össze egy széttörhetetlen pánt egységébe és az
előadás verelét, szuggesztív egységét, alaptónusát és ritmusát jelenti, melyben
minden szín, hang és mordulat összecsendül. Természetesen nemcsak az úgynevezett
stilizált, hanem a legnaturalisztikusabb darabnak is van stílusa, mely az előadásban
minden szó, minden hang színértékét, hangmagasságát, minden dekoráció-részlet, világítási
hatás és minden mozdulat valőrjét meghatározza. Mindez, persze, már nem kiszámítás,
pontos rendezői előírás kérdése. Mindennek a rendező imaginációjában ... nem: a
rendező ujja hegyén kell vibrálnia, élnie. .. Egy rendezőn a színészei kóros állapotot
— mondhatjuk így is: bizonyos trance-ot — figyeltek meg. Egészen más hangon mondta
reggelenként azt, hogy: jó reggelt! — ha Goethet és más hangon, ha Sardout kellett
próbálnia a színpadon ... Ezt a trance-ot a színésztől is szinte kötelezően lehetne
elvárni a próbákon. És ezek a különböző kóros állapotok alapjában nem okoznak ütközést...
A színész teljesen és szabadon kiélheti magát a szerepében; a rendező akár mindent
elfogadhat, amit a színész magával hoz, ha jó az, amit hoz: csak aztán következik
az ő összefoglaló, összeolvasztó, az előadás egészét fölvetítő, stílust formáló
munkája. Rákosi Jenő egyszer azt írta nekem: »a színész játssza a szerepet, a rendező
játssza a darabot«. Ennél a néhány okos szónál erről talán nem is kell többet mondani.
(Bárdos Artur dr.) szin_IV.0045.pdf IV