Tétel adatlapja

CÍMLAP

Vörösmarty Mihály

Csongor és Tünde

UTÓSZÓ



Mily különös, hogy a világirodalom legszebb filozófiai költeményei sokszor a népköltészet egyszer szimbolumait használják föl a legmagasabb röppenésű gondolatok kifejezésére. Mintha az emberi szellem legvégső, leghatalmasabb szintéziseiben odajutna vissza, ahol a gondolat először ébred öntudatlan álmaiból s a poézis egyszerű és naiv virágaiban bontja ki szárnyait. Végső egyszerűség és végső egység, a bölcseség alfája és omegája ezekben az ősi képekben találkozik és olvad össze.

Vörösmarty harmincéves korában írta a Csongor és Tündét, tehát neki valóban túl az "emberélet útjának felén," abban a korban, mikor az ifjúság első szenvedélyeit kitombolva, örömeit és csalódásait végigizlelve költészetben és életben egyaránt ráeszmél először arra a nagy problémára, mi az élet célja, mi az emberi boldogság? S a feleletet a középkori magyar verses népmese, Árgirus és Tündér Ilona története adja meg allegorikus formában. Árgirus-Csongor az élet keserű tapasztalatain és viszontagságain keresztül hajszolja Ilona-Tündét, kit egyszer elvesztett, mint az ember a gyermekkori boldogságot, s kit csak számtalan szenvedés, kiábrándulás után talál meg szinte véletlenül, a sorsnak ép olyan szeszélyes fordulatával, mint amilyen eddig hányta-vetette, mikor már-már kétségbeesik az éjtszakában, a "szív többé nem vigasztalja és az ész megszomorítja, " megtalálja a szerelemben, abban a diadalmas szerelemben, mely amilyen váratlanul éri az embert, olyan ellenállhatatlan, s győzedelmeskedik az éj minden sötét hatalma fölött.

Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

Ez a kilobbanó ének, mellyel a hatalmas és élettől duzzadó, fantasztikus és minden fantasztikumon keresztül annyira realisztikus drámai költemény bezárul, legjobban kifejezi a férfi Vörösmartynak még minden elboruláson keresztül is érvényesül életvágyát. Ez a költemény ép annyira érezteti az emberi életnek tarka-barkaságát, sokféle örömét és bánatát, sokféle vágyát és sokfelé keresgélő emberbogarait, mint magának a költőnek legbensőbb drámáját, mikor a legszörnyübb kísértések szakadékai között megtalálja azt az utat, mely költői természetéhez legjobban illett, a mindent megváltó szenvedélyét.

Tegyük még hozzá, amit már százszor elismételtek, de százegyedszer sem szabad említetlenül hagyni: a magyar költői nyelv ebben a műalkotásban éri el első nagy, talán legnagyobb diadalát. A simulékony, Proteusz-szerű trocheusok, melyek a fantasztikus és naturalisztikus jeleneteket egyformán érzékelhetővé teszik, egyformán illenek az álmodozó Csongor és a folyton éhes-szomjas Balga, a rejtélyes Tünde és a rejtély nélküli Ilma, a veszekedő ördögfiak, a gonosz intrikus Mirígy és a légies Nemtők szájába, a méltóságteljes, tragikus jambusok az Éj asszonyának és a vándoroknak mélyértelmű szavaiban, olyan gazdag hangszereléssel szólalnak meg, mely valóban méltó ehhez az élet egész gazdagságát, minden szépségét és rútságát szimbolizáló költeményhez.

Budapest, 1921. szeptember havában.
Király György.