2. AZ ÉLŐ ANYAGI LÉTRE REFLEKTÁLÓ EMBER


Az ember nemcsak anyagi létező, hanem az élő természet része. Élőlénynek nevezzük. De vajon tudjuk-e, mi az élet? Meg tudjuk-e oldani az élet keletkezésének problémáját? Olyan kérdések ezek, amelyeknek tisztázása elengedhetetlen az emberi lét megfelelő értelmezéséhez.


1. Az élet a szaktudományos reflexióban

Az élő anyag tudományos kutatásában a tudósoknak nehezebb dolguk volt, mint az élettelen anyag vizsgálatában. Az anyag ugyanis bizonyos határig "túlélte" az apró részekre szedés és az újbóli felépítés játékát, az élőlény azonban nem. A kutatóknak az élő szervezet durva megsértése nélkül kellett fürkészniük az élet titkát. A tudósokat főleg két téma foglalkoztatta: az élőlény szervezettsége és az élet eredetének kérdése.

a) Az élő anyag szervezettsége

A 18. századtól napjainkig a tudomány négy szinten vizsgálta meg az élő anyag szervezettségét (lat. organisatio), és fokozatosan tárta föl a szervek, a sejtek, a gének és az élőlényt alkotó molekulák sokféle rejtélyét.

A 18. század végre a természetrajz és a fiziológia már jelentős eredményeket ért el. A természetrajz C. von Linné (1707-1778) "Systema naturae" című művében érte el csúcspontját: e mű tudományos rendszerbe foglalta a növények és az állatok világát. A fiziológia a növények és az állatok látható szerveit, ezek működését és összhangját vizsgálta. A növényi és állati testek feldarabolása és a tetemek vizsgálata során megerősödött az az ókori feltevés, hogy az élőket lényegében ugyanolyan anyagok alkotják, mint az élettelen dolgokat. Az sem volt azonban kétséges, hogy az élő mégiscsak különbözik az élettelentől. E különbség okát a szervezettségben látták. A szervezet (lat. organismus) ebben a korban a "látható" struktúrát és a funkciók "látható" összhangját jelölte. A. Haller (1708-1777) a szövetek tanulmányozásában ért el jelentős eredményeket. Ezen a szinten is feltűnt a szervezettség. Ch. Bonnet (1720-1793) szavai szerint: "a legkisebb rost, a legkisebb rostocska is végtelenül kicsiny gépnek tekinthető, amelynek megvan a saját funkciója. Az egész gép, a nagy gép irtózatosan sok gépecske együttese, amelyben a gépecskék mind közös célra szövetkeztek, vagy közös cél felé tartanak" (Palingénésie philosophique). Az életet ennek a szervezettségnek tulajdonították. G. Cuvier (1769-1832) így fogalmazta meg ezt a gondolatot: "az élet állapotában a szervek nemcsak egyszerűen egymás mellett vannak, hanem hatnak egymásra, és mind közös célt szolgál" (Leçons d'anatomie comparée). Így az élet "az az erő, amely ellenáll az élettelen testeken uralkodó törvényeknek" (i. m.).

A szervezettség okát a 19. század elején új tudomány kezdte vizsgálni, amely ekkor kapja a biológia nevet. A gyanú azokra a parányi lényekre terelődött, amelyeket A. van Leeuwenhoek (1632-1723) fedezett fel, és amelyeket R. Hooke (1635-1703) sejteknek keresztelt el. Az L. Oken (1779-1851) felelevenítette sejtelméletet M. Schleiden (1804-1881) általánosította a növényvilágra, és Th. Schwann (1810 -1882) az állatvilágra. "A táplálkozás és a növekedés oka nem az organizmus egészében, hanem elemi részeiben, a sejtekben lakik" - állapította meg Schwann (Mikroskopische Untersuchungen). Az organizmus sejtállam, amelyben minden sejt polgár. A sejt "az élet fészke" - mondotta R. Virchow (1821-1902). A sejtekben zajlanak az anyagcsere folyamatai, és bennük készülnek az élők jellegzetes molekulái. A sejtek differenciálódásával képződnek a szervek, és épül az élő test. Osztódásukkal őrződik meg és reprodukálódik a szervezet. Mindezt azonban nem lehetett pusztán fizikával vagy kémiával magyarázni, amint erről Claude Bernard (1818-1878) szavai is árulkodnak: "Ha elfogadjuk is, hogy az életjelenségek fiziko-kémiai megnyilvánulásokhoz kapcsolódnak, ami igaz, ezzel még nem oldottuk meg teljesen a kérdést; hisz az élőlényeket nem véletlenül találkozó fiziko-kémiai jelenségek hozzák létre tervszerűen, előrelátóan... Mintha minden élőlénynek és szervnek lenne egy előre meghatározott tervrajza, ... mintha csak valami láthatatlan kalauz irányítaná útját, s vezetné a helyre, amelyet elfoglal" (Leçons sur les phénomènes de la vie). A "sejtpolgárok" és "sejtállam" szerveződésének titkát valahol mélyebben kell keresni.

Ezt a mélyebb szintet vizsgálta századunk elejétől a biokémia és az örökléstan. A biokémikusok tisztázták, hogy az élőlények sejtjeit jobbára hidrogén-, oxigén-, szén-, nitrogén- és foszforatomok alkotják. Ezek az atomok hozzák létre molekulákká kapcsolódva az élők elemi vegyületeit. Valamennyi sejtes élőlényben megtaláljuk a szerves vegyületek négy fő típusát: a nukleinsavakat, a fehérjéket, a szénhidrátokat és a zsírokat vagy zsírszerű anyagokat. Mi magyarázza a sejtek szerveződését? A bonyolult organizmus milliárdnyi sejtet számlál, a sejtben pedig molekulák milliói vannak. Az atomok és a molekulák persze nem véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, hanem szigorú és sajátos rendben. Amikor a sejt osztódik, ez az osztódás is sajátos, de egyelőre titokzatos mechanizmus szerint történik. A biokémikusok figyelme a fehérjék és a fehérjék családjába tartozó enzimek felé fordult. Az enzimek katalizátorként működnek a sejtben, és az élők kémiájának valószínűleg ők a fő szervezői. A genetikusok a sejtmagot kezdték vizsgálni. A genetika atyja Gr. Mendel (1822-1884) brünni apát, akinek szép kezdeményezéseit csak a 20. század tudta folytatni. A sejtmagban kivehető fonalakat W. Waldayer (1836-1921) kromoszómáknak nevezte el. E. Schrödinger szavai szerint ezek a kromoszómák "tartalmazzák valamilyen kód formájában az egyed jövőbeli fejlődésének és ivarérett állapotban való működésének teljes sémáját... A kromoszómastruktúra közreműködik annak a fejlődésnek a létrehozatalában is, amelynek vonalát tartalmazza. A törvényhozást és a végrehajtó hatalmat - vagy hogy másik hasonlattal éljünk: az épülettervezőt és kivitelezőt - egyesítik magukban" (Válogatott tanulmányok, 139-140. o.). A kromoszómákat alkotó finomabb egységeknek W. L. Johannsen (1857-1927) a gén elnevezést adta.

Századunk közepén indult útjára a molekuláris biológia. E tudomány az élő és az élettelen világ határára állt, és elsősorban a baktériumokat kezdte tanulmányozni. A feladat egyáltalán nem volt könnyű, mert már az életminimumot jelentő baktériumsejt is nagyon bonyolult lény: benne körülbelül kétezer kémiai reakció zajlik le páratlan virtuozitással, icipici térben. Ezek hihetetlen sebességgel folynak különféle irányokban, egymást keresztezik anélkül azonban, hogy összezavarodnának. A reakciókat az enzimek irányítják, és mindegyik enzim csak egyet. Osztódáskor a baktériumsejt megkettőzi önmagát, létrehozza pontos hasonmását annak a "gyárnak", amelyet az emberi leleményesség mindmáig nem tud utánozni. A reprodukcióban nem csupán a hasonmás alkotórészeit kell létrehoznia, hanem az alkotórészek atomjait és molekuláit is szigorú sorrendbe kell kapcsolnia, ezenfelül a magasabb egységéket is pontos minták szerint kell megalkotnia. Milyen mechanizmus irányítja mindezt? O. T. Avery (1877-1955) és munkacsoportja bebizonyította, hogy az öröklődés biokémiai alapvegyületei a nukleinsavak: a sejtmagban a dezoxiribonukleinsav (DNS), a citoplazmában pedig a ribonukleinsav (RNS).

J. D. Watson (1928-) és F. H. C. Crick (1916-) 1953-ban föltárta a DNS szerkezetét, és ezzel rávilágított az élet továbbadásának egyik fontos mechanizmusára. Eszerint a fehérjék óriás-molekulái 20, egymástól különböző aminosav alapegységből épülnek fel, és a fehérjék különbözőségét az aminosavak különféle sorrendje (szekvenciája) eredményezi: a szekvencia változása mindig új fehérjét jelent. Ha az aminosavakat az ábécé betűihez hasonlítjuk, akkor a fehérjéket olyan hosszú szavakhoz vagy mondatokhoz hasonlíthatjuk, amelyeknek mindegyike csupán 20-féle különböző betűt használ fel, és amelyeknek mindegyikében más és más a betűk kombinációja. Ezt a szigorú és minden fehérje esetében sajátos sorrendet kell a sejtnek lemásolnia és átvinnie utódaiba. Ebben a másolásban kap fontos szerepet a DNS. Watson és Crick modelljében a DNS hosszában összecsavarodott kettős fonalhoz vagy hágcsóhoz hasonlít. A hágcsó mindkét fonalán nukleotidok helyezkednek el, amelyek csupán négyféle bázison keresztül kapcsolódhatnak a szemközti fonal nukleotidláncához. A kötés módja nagyon szigorú. Ha például az egyik fonalon ACTG (adenin, citozin, timin és guanin) a sorrend, és A-val szemben T áll a másik fonalon, akkor C-vel szemben csak G állhat stb. Ez a szigorú és szellemes kötés biztosítja a hágcsó két fonalának megfelelőségét és azt, hogy amikor a két fonal elválik egymástól, akkor az első szabadon maradt ACTG szekvencia TGAC szekvenciát fog lekötni, a másik fonal TGAC szekvenciája pedig ACTG-t. Így mindkét kiegészült fonal az eredeti kötésformát és sorrendet mutatja, azaz az eredeti hágcsó pontosan megkétszereződik. A DNS szekvencia az a terv vagy program, amely "előírja", hogyan kell elkészíteni aminosavakból az új fehérjéket (enzimeket) pontosan az elődök mintájára. A gén mai tudásunk szerint lényegében nem más, mint a DNS lánc egy-egy szakasza. A másolás, illetve az eredeti fonalak kiegészülése természetesen nem olyan egyszerű folyamat, mint ahogy a fentiekben vázoltuk. Más bonyolult mechanizmusok is szerepet kapnak. Ilyenek például: a hírvivő RNS, a szállító RNS, a másolás hibáit javító rendszerek, az enzimszintézist ki- és bekapcsoló operátor gén stb. A visszacsatolás módjára működő szabályozó köröket és javító rendszereket még csak kevéssé ismeri a tudomány, és a baktérium kicsiny vegyi gyárának kétezernyi reakciójából ezret sem ismerünk. A DNS mint struktúrgén csak egy a szabályozó mechanizmusok közül: szerepe kétségtelenül fontos, mert benne vannak az új fehérjék elkészítésére vonatkozó információk és utasítások. Ezzel kapcsolatban írja Fr. Jacob (1920-): "ezek az utasítások tartalmazzák a jövendő szervezet felépítésének terveit. Ők szolgáltatják a tervek megvalósításához szükséges előírásokat, és koordinálják is e rendszer működését... Az élőlény tehát az öröklődés által előírt program megvalósulása" (A tojás és a tyúk, 8. o.). E jelentős fölfedezés ellenére is be kell vallanunk, nem ismerjük az élet titkát: "A sejtet már kezdjük megérteni, de a szöveteket és a szerveket még nem" (i. m. 407. o.).

A tudomány egyelőre nem tudja, mi az élet: "az élet lényegének még napjainkban sincs általánosan elfogadott meghatározása" (Természettudományi kisenciklopédia, 291. o.). Az élet lényegét kutató tudósok különös utat jártak végig: a szabad szemmel látható szervezetek és funkciók szintjéről egyre mélyebbre szálltak. De útközben "az élet eltűnt", és ott álltak üres kézzel: az atomok és a molekulák ugyanis élettelenek. E kalandnak azonban van egy fontos tanulsága is, amit Fr. Jacob így fogalmazott meg: "A dolgok minőségét az integráció változtatja meg. Hiszen egy szervezetnek gyakran vannak tulajdonságai, amik az alacsonyabb szinten nem léteznek. Ezek a tulajdonságok megérthetők az alkotóelemek tulajdonságaiból, de nem vezethetők le belőlük" (i. m. 420. o.). Az élő és az élettelen különbsége a szervezettség különbözőségében rejlik: az élet állapotában az anyagi összetevők más minta szerint rendeződnek, mint az élettelen anyag világában. E. Schrödinger írja: "mindannak alapján, amit az élő anyag szerkezetéről megtudtunk, arra kell számítanunk, hogy működése nem vezethető vissza a közönséges fizikai törvényekre. Mégpedig nem azért, mert létezik valami »új erő«, amely az egyes atomok viselkedését az élő szervezeten belül irányítja, hanem azért, mert az élő test konstrukciója egészen más, mint amit fizikai laboratóriumban valaha is megvizsgáltunk" (Válogatott tanulmányok, 202. o.). Ez az új konstrukció az anyagi összetevőknek olyan tulajdonságait és funkcióit "szabadítja fel", amilyenek az élettelen állapotban még nem jutnak érvényre: a részek a szervezet egészének, önszerveződésének és szaporodásának szolgálatába állnak.

b) Az élet eredete

Az élet eredetének kérdésében a szaktudósok az idők folyamán két különböző véleményt fogalmaztak meg: az egyik szerint élet csak élő anyagból keletkezhet (gör. biogeneszisz), a másik azonban lehetségesnek tartja, hogy az élet az élettelen anyagból alakult ki (gör. abiogeneszisz).

A természetes nemződés (lat. generatio naturalis) hipotézisét védő tudósok jelmondatát W. Harvey (1578-1657) fogalmazta meg: "omnia ex ovo", azaz élő csak élőből származhat (omne vivum ex vivo). E mottó igazságát erősítette meg L. Pasteur (1822-1895), aki bebizonyította, hogy az élet csíráinak elpusztítása után (sterilizálás) semmiféle élettelen anyagból sem keletkezhet élet. E bizonyítás természetszerűen csak a mai anyagi állapotokat tartotta szem előtt. "Ott, ahol egy sejt megjelenik - írja R. Virchow - kellett előtte lennie egy másiknak, mint ahogy állat is csak állatból keletkezhet, s növény növényből" (Die Cellularpathologie, 1858.).

Az ősnemződés (lat. generatio spontanea) hívei ellenben úgy vélték, hogy az anyag önerejéből hozza létre az élőt. J. B. van Helmont (1577-1644) például az egerek és skorpiók ősnemződéséről írt. Hasonló álláspontot képviselt G. de Buffon (1707-1778), J.-B. A. de Lamarck (1744-1829) és E. Haeckel (1834-1919) is. Az ősnemződés hipotézisének új formája A. I. Oparin (1894-1980) és J. B. S. Haldane (1892-1965) nevéhez fűződik.

Hogyan keletkezett az élet? Azt a föltevést, hogy élet mindig volt Földünkön, el kell vetnünk, mert izotópos kormeghatározások alapján tudjuk, hogy bolygónkon csak 4,6 milliárd éve van szilárd kéreg és víz. Értelmes élőlények irányították ide az életet valamiféle genetikai információ (DNS) továbbításával? Ez az ötlet megmozgatja ugyan képzeletünket, de csak elodázza a problémát. Marad a harmadik lehetőség: az élet Földünkön jött létre, éspedig élettelen anyagból.

Pusztán az anyag véletlenszerű játékának köszönhetjük az életet? Sokan talán igennel felelnek, pedig a dolog nem ilyen egyszerű. A legegyszerűbb sejtben is iszonyatosan sok molekula dolgozik meghatározott céllal, sajátos feladatkörrel és hallatlan precizitással. A kólibacilusban például hárommillió nukleotidpár van. Ha e genetikai információtömeg másolását ügyes gépírónőre bíznánk, öt napig kellene dolgoznia. A bacilusnak viszont húsz perc elegendő ehhez a művelethez. Létrejöhetett önmagától egy ilyen bonyolult rendszer, azaz elképzelhető, hogy véletlenszerűen rakódtak össze "építőkövei"? Cairns-Smith "The Life Puzzle" című könyvében (1971) szemléletes példával világítja meg a véletlenszerű összerakódás esélyét: Tegyük fel, hogy majmot ültetünk az írógép elé, és a majom másodpercenként leüt egy betűt. Ha sokáig hagyjuk "dolgozni", néhány oldalnyi szövegben már fogunk találni olyan betűcsoportot, amely megfelel valamilyen rövid, értelmes szónak. Darwin "A fajok eredete" című művének első mondata azonban csak 10180 év alatt jelenhetne meg egyszer a vaktában gépelgető majom művében. Ez elképesztően nagy szám, amely jóval fölülmúlja a világmindenség feltételezett életkorát. Ha nagyon sok majommal dolgoztatunk, az sem megoldás, mert akkor is az értelmetlen sorozatoknak van nagyobb esélyük, s nem az értelmeseknek; az egész könyv megjelenésére pedig hiába várnánk.

Az élet eredetének problémája a molekuláris biológia szintjén lényegében két kérdésben fogalmazódik meg: kialakulhattak-e az élettelen anyagban - legalábbis egészen kezdetleges formában - aminosav és nukleinsav láncok? A másik kérdés: hogyan jött létre e két rendszer között a megfelelőség és a kölcsönhatás, amely fokozatosan tökéletesedett, mígnem elérte a legegyszerűbb sejt szintjét?

Az első kérdésre a tudósok többsége határozott igennel válaszol. Fr. Wöhler-nek (1822-1895) már korábban sikerült szervetlen anyagokból szerves vegyületeket szintetizálnia. Oparin hipotézisének értelmében az egyszerű élőlényt alkotó alapvegyületek és az anyagcsere kezdetleges jeleit mutató bonyolultabb rendszerek (az úgynevezett koacervátumok) az őstengerben vagy "őslevesben" alakultak ki elektromos kisülések és sugárzások hatására. E feltevést megerősítette az a tény, hogy 1953-ban St. Miller gázkeverékekből elektromos kisülések alkalmazásával aminosavakat szintetizált. A tudomány mai állása szerint a fehérjék és a nukleinsavak spontán szintézise elképzelhető és részben kísérletileg is utánozható. Az "őslevesben" a maitól eltérő körülmények között létrejöhettek primitív aminosav és nukleinsav láncok. A fehérje és a nukleinsav önmagában azonban még nem élet.

A második kérdést illetően a tudósok csak homályos elképzelésekkel rendelkeznek. A mai élőlényekben a nukleinsavak tartalmazzák a fehérjék gyártási módjára vonatkozó terveket, a gyártási műveleteket viszont fehérjék szabályozzák és hajtják végre. Ha a kólibacilust egy könyv szövegéhez hasonlítjuk, szaporodását pedig a könyv újbóli nyomtatásához, azt kell mondanunk, hogy az új nyomtatást csak saját nyomtatásának termékei tudják létrehozni. A fehérjék és a nukleinsavak önmagukban tehetetlenek. Melyik volt előbb? Melyik a tyúk, és melyik a tojás? Hogyan jött létre a kölcsönhatás?

Ha megengedjük, hogy spontán módon létrejöttek kezdetleges kölcsönhatási rendszerek, akkor is kérdés, hogyan maradtak fönn, és hogyan tökéletesedhettek e kezdetleges "laboratóriumok". Elképzeléseink persze vannak. Lehet, hogy az első időkben a megkettőződésre képes RNS vezérlő RNS-ként is működött (ez sok feltétel szerencsés találkozása esetén nem lehetetlen). Az így kialakult RNS és DNS sorrendek azonban zavarosak voltak. De tegyük fel, hogy a feltételek szerencsés találkozása révén megfelelő hosszúságúra megnőttek a molekulaláncok és "véletlenül" kialakult bennük a fehérjeszintetizáló program. Hogyan maradhatott fönn? Az enzimmentes nukleinsav szaporodás nagyon pontatlan: a másolás hibái révén rövidesen elvész az információ. Erre a problémára M. Eigen (1927-) az úgynevezett hiperciklusok (a ciklusok ciklussá szerveződése) hipotézisével próbált magyarázatot adni. Elemi szinten ez nagyjából a következőket jelenti: az egyik RNS ciklus, miközben önmagát szaporítja, létrehoz egy enzimszerű anyagot, amely nem ezt az RNS-t, hanem egy másikat szaporít. "Önzetlensége" azzal térül meg, hogy ez a másik RNS viszont olyan enzimet készít, amely őt szaporítja. Az elemi szinten összekapcsolódott két körfolyamat aztán tovább bonyolódik, tökéletesedik.

Mindez azonban nem lehet pusztán a véletlen műve. Fr. Jacob szavai szerint "a jelenlegi organizmus programja olyan, mint egy szerző nélküli szöveg, amelyet egy korrektor több mint egy milliárd évig ellenőrzött, javított, finomított, tökéletesített szüntelenül, kiküszöbölve lassanként minden tökéletlenséget" (i. m. 376. o.). E titokzatos korrektort a biológusok különféle nevekkel illetik: "a reprodukció irányító jellege", "a természetes szelekció elve" (minél világosabb, érthetőbb az információ, annál nagyobb eséllyel adódik tovább), "a komplexitás növekedésének törvénye", "a növekvő rend felé irányulás kényszere" stb. Ezekkel az utalásokkal azt akarják mondani, amit M. Eigen "A játék" című művének alcímében így fogalmazott meg: "természeti törvények irányítják a véletlent". Ezt még J. Monod (1910-1976) is elismerte, aki pedig "Le Hasard et la nécessité" című művében ugyancsak eltúlozta a véletlen szerepét. A legegyszerűbb élőlények nem véletlenül rakódtak össze molekulánként, hanem egy hosszú kísérletező folyamatban, amelyben szerepe van ugyan a véletlennek, de amelyben a véletlen irányítás alá kerül. Az irányított véletlen fogalmának megértéséhez térjünk vissza a gépelgető majom hasonlatához. Könnyítsük meg majmunk munkáját! Ha egy szót szerencsésen eltalált, félretesszük, és most a másodiknál folytathatja kísérletezését. Ebben az esetben már 18 milliárd év alatt megjelenhetne egyszer a kívánt mondat. Ha pedig betűnként tennénk félre a sikeres találatokat, az idézet megjelenésére csak másfél órát kellene várnunk. Ezekkel a könnyítésekkel azonban erősen befolyásoltuk a véletlenszerű kopogtatást, és becsapnánk magunkat, ha azt mondanánk, a majom egészen véletlenül írta le a darwini mű első mondatát. Hasonlóképpen: az élet megjelenése sem pusztán a véletlen műve.

Az is bizonyos, hogy az "irányítás" vagy "szabályozás" nem érthető meg pusztán az élettelen anyag viselkedés- és mozgástörvényei alapján: "a biológia nem redukálható a fizikára, de nem is nélkülözheti" - állapítja meg Fr. Jacob (i. m. 400. o.). Az életet az anyag véletlenszerű és statisztikus mozgásának fölhasználásával "biológiai törvényszerűségek hozták létre".

A tudomány egyelőre nem ismeri az élet eredetének minden részletét. Fr. Jacob kissé borúlátóan úgy véli, "nincs rá biztosíték, hogy valaha is sikerülni fog elemezni a szerves és az élő közötti átmenetet. Talán még azt sem lehet megbecsülni, mekkora volt a valószínűsége, hogy élő rendszer jelenjen meg a földön. A genetikai kód feltehetően azért univerzális, mert minden, aminek idáig élnie sikerült, egyetlen őstől származik. Márpedig egyetlenegyszer bekövetkező eseménynek nincs mérhető valószínűsége" (i. m. 399. o.). Jóllehet sokat tudunk az élet eredetéről, a lényeget mégsem sikerült megragadnunk. Tudjuk, hogy az összeilleszkedés képessége, az egyre bonyolultabb szervezetek létrehozása, még az önszaporítás is, mind az anyagot alkotó elemek tulajdonsága. A dolgot mégsem értjük egészen, mert az újszerű integráció vagy biológiai minta, amely az említett tulajdonságokat felszínre hozza, nem értelmezhető és nem vezethető le az anyag véletlenszerű és statisztikus jellegű mozgásaiból.


2. Az élet a fenomenológiai reflexióban

A transzcendentális irányú kutatásban az élet jelenségének metempirikus föltételeit keressük, az egyszerűbb élőlényeket filozófiailag jellemezzük, és vázoljuk az élet eredetére vonatkozó filozófiai problémát.

a) Az élőlény filozófiai jellemzése

Az Arisztotelészt követő skolasztikus bölcselet az alacsonyabb rendű élőlényeket az entelekheia és az "anyag" fogalmaival írja le.

Az entelekheia (gör. en = -ban, -ben; telosz = cél, befejezettség; ekhein = birtokolni) az élőlény formája vagy biológiai mintája, amelynek Arisztotelész szerint az a jellemzője, hogy önmagában hordozza célját és a cél eléréséhez szükséges erőt. Az entelekheia egyrészt az élőlény alkotórészeiben belátható rend, amely a részek biológiai mintájú összetartozását és működését biztosítja; másrészt olyan lehetőség szerinti minta, amely "igyekszik" megvalósulni és továbbadódni: egyszerre megvalósultság és megvalósulási folyamat.

Az anyag az entelekheia vagy biológiai minta kiegészítő fogalma. Az anyag a lehetőségi lét, a homály, az érthetőséget meghaladó tapasztalati maradék, és az érzékelés alapja. Az élőlényekben az entelekheia-t megértjük, az entelekheia formálta anyagot pedig érzékeljük.

A biológiai forma érthető, de nem értelmes minta, mert nem mutatja a tudat jeleit (Summa contra Gentiles IV. 11.). Az alacsonyabb rendű élőlények az élettelen anyagtól különböző módon reagálnak környezetük hatásaira, de "viselkedésüket" tudatosság feltételezése nélkül is meg tudjuk magyarázni.

Példák az élőlények reakcióira: a nasztia (ingerhatás kiváltotta helyzetváltoztató mozgás: a mimóza levelei érintésre összecsukódnak), a tropizmus (ingerhatás kiváltotta és irányította helyzetváltoztató mozgás: a napraforgó tányérja követi a Nap mozgásának irányát) és a taxisz: (inger irányította helyváltoztató mozgás: a papucsállatka oxigéndúsabb területek felé mozdul).

Az entelekheia és az anyag az élőlény két egymást föltételező metafizikai lételve. Az élőlények a rájuk jellemző biológiai minta alapján különböznek az élettelen dolgoktól, és a fajukra jellemző minta alapján más fajoktól. A központi forma vagy entelekheia biztosítja, hogy az élőlény egységes és egyedi, jóllehet térben és időben különféle anyagok tartoznak hozzá (például a hernyó és a pillangó ugyanaz az egyed!).

Az arisztotelészi entelekheia és anyag fogalma nem ütközik a tudományos takarékosság szabályába.

Amit a szaktudomány az élőlényről mond, az csaknem minden esetben az entelekheia-ra, az önmagát reprodukálni képes érthető szerkezetre vonatkozik. "A biológia nem létezhet anélkül, hogy ne hivatkozna szüntelenül az organizmusok tervére, az értelemre" - írja Fr. Jacob (i. m. 391. o.). "Mert végső soron mindig a szervezet logikája, individualitása, célszerűsége uralkodik az alkotóelemek s kommunikációs rendszereik fölött" (i. m. 408. o.). "Csak a baktérium, az érintetlen sejt képes növekedni és szaporodni, mert csak benne van meg egyszerre a program és a használati utasítás, a terv és a terv végrehajtásához szükséges eszközök" (i. m. 365. o.). Ha nem tudnánk, hogy ezek a sorok korunk egyik Nobel-díjas tudósától származnak, könnyen azt hihetnénk, hogy Arisztotelésznek az entelekheia-ról szóló fejtegetéseit olvassuk. J. Monod szerint az élők egyik alapvető jellemzője a teleonómia (céltörvényűség), azaz struktúrájukban és funkciójukban tervet valósítanak meg. Arisztotelész sem akart mást mondani! Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a forma mint heurisztikus fogalom nem érzékelhető, hanem érthető szerkezetre utal. Az entelekheia mint transzcendentális föltétel nem olyan konkrét empirikus adat, mint például egy vegyület, de nem is valami misztikus hatóerő, hanem az érzékelhető elemekben értelmileg belátott érthető összetevő. Az entelekheia-t megértjük, és nem érzékeljük. A DNS legfeljebb a tankönyv színes ábráiban kötélhágcsó, valójában azonban nem látható, hanem belátható struktúra. Az affinitás sem horgokra vagy kampókra utaló kifejezés. Csak ne tévesszük össze a kémia betű-vonás nyelvét vagy a biológia szemléltető modelljeit magával a valósággal!

Az arisztotelészi "anyag" sem felesleges heurisztikus fogalom. Korunk biológusa jól tudja, hogy az élet hallatlanul bonyolult érthető szerkezetei a bizonytalan lehetőségek világából bukkannak elő, és megértésüket homály is övezi. Ismeretelméleti szempontból az anyag az, amit az élőlényben szabad szemmel vagy mikroszkóppal látunk, amit megtapinthatunk stb. Az anyag alig érthető: csak a forma közvetítésével tudunk róla.

A klasszikus természetbölcselet szerint az alacsonyabb rendű élőlények három megkülönböztető tulajdonsága: az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás. E tulajdonságok transzcendentális alapja egy-egy képesség (lat. potentia activa vagy facultas). A képesség általánosságban: a tevékenység közelebbi és közvetlen elve (I. Sententiarum, d. 42. q. 1. a. l. ad 2. és d. 45. a. 3. ad 2.). Az aktív képességek dinamikus jellegű járulékok: tevékenységre irányuló, de képességi létben levő formák. Minthogy a biológiai központi minta bensőleg függ az anyagtól, képességei is csak az anyagban és az anyaggal együtt léphetnek működésbe. Ezért organikus képességeknek nevezzük őket. A képességeket aktusaik alapján ismerjük meg.

Az anyagcsere (lat. assimilatio et dissimilatio) transzcendentális alapja a hagyományos szóhasználatban a "táplálkozási" képesség (facultas nutritiva). Az élőlény a tőle különböző anyagokat beépíti saját szervezetébe, és kiválaszt anyagokat. Ezek a folyamatok a szervezet egészének és "rendje" megőrzésének szolgálatában állnak.

A növekedés (lat. auctus) metempirikus alapja a növekedési képesség (facultas augmentativa). Az anyagcsere lehetővé teszi, hogy az élőlény építse és gyarapítsa önmagát. Ezáltal éri el az entelekheia tartalmazta célt. A folyamat fajspecifikusan (a fajra jellemző módon) megy végbe.

A szaporodás (lat. reproductio) transzcendentális föltétele a szaporító vagy nemző képesség (facultas generativa). Megfelelő érettség esetén az élőlény vele azonos fajú egyedeket tud létrehozni. Az élő nemcsak öncél, hanem a faj fönntartását is célozza (individuum propter speciem).

Az élőlények esetében jelentősen módosulnak azok a tulajdonságok, amelyek az élettelen testeket is jellemzik.

A kiterjedés "alak" (ném. Gestalt) jellegű. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy részekre osztása vagy feldarabolása csak a fajra jellemző lényegi struktúra megsértése nélkül történhet, egyébként az élőlény elpusztul. A koextenzivitás élettér (ném. Lebensraum) jellegű: az élettevékenységek csak a fajnak megfelelő környezetben lehetségesek.

A mozgás fajspecifikusan történik. Az élőlény mozgásai alkotta folyam nem tetszőleges hosszúságú. Az élő a sajátidejűség határai között mozog.

A tevékenység a mozgáshoz hasonlóan fajspecifikus jellegű. Az öröklött tulajdonságok és az élettérhez való alkalmazkodás révén azonban még az azonos fajhoz tartozó egyedek tevékenysége is eltérő, azaz egyéni színezetet mutat. Az élő az élettelennel szemben bennható tevékenységet (lat. actio immanens) is végez: önmagát építi, szervezi. Ennek az önépítésnek nagyon távoli hasonlóságát az élettelen világban csak a kristályképződésben találjuk meg. Ellene vethetné valaki, hogy az emberalkotta gép is végez bennható tevékenységet, mert mozgatja önmagát, és így tevékenységének hatása benne marad. Válasz: kétségtelen, hogy a gépet és az élőlényt sok tekintetben összehasonlíthatjuk, mégis lényegi különbség van közöttük.

G. W. Leibniz szavai szerint: a gép részei nem gépek, ellenben "egy természetes gép még a legcsekélyebb részeiben is gép" (Hauptschriften, II. 264. o.). I. Kant pedig így magyarázza az élőlény és a gép különbségét: a zsebórában az egyik rész a másikért van, de nem általa. A egyik kerék nem létrehozója a másiknak. A gépnek csak mozgató ereje van, de nincs alkotó ereje: ezért az óra nem javítja ki önmagát, és nem hoz létre újabb órákat. A gépben nincs igazi önszervezés (vö. Kritik der Urteilskraft, 65. paragrafus). Ha önreprodukáló automatákat szerkesztenénk (a gép hatalmas szerelőcsarnokban sétálna, összeszedné, összeszerelné alkatrészeit és beépítené a leánygépbe az utód létrehozásának programját), még ezek is nagyon távol állnának az élőlényektől. Az anyagép csak önmaga másolatát készítené el, éspedig abban az állapotában, amilyenben ő maga volt az utód létrehozása pillanatában. Idővel a gép elhasználódna, a leányok egyre tökéletlenebbé válnának, és néhány nemzedék után az egész rendszer eltolódna a statisztikai rendezetlenség irányába: a nemzetség kihalna. Az élőlény ellenben nem önmaga másolatát készíti el, hanem programot ad át, amely rugalmasan alakul, a véletlenszerű eseményeket is fel tudja használni, és megőrzi a rendet.

Minden tekintetben tökéletes önreprodukáló "gépet" csak akkor tudnánk csinálni, ha élőlényt tudnánk alkotni. Ennek lehetőségét sok tudós kétségbe vonja, de filozófiailag ennek sincs akadálya. Ám ha ez sikerülne, akkor újra csak arra döbbennénk rá, hogy az élő lényegesen magasabb rendű, mint az élettelen gép, mert a "gép-élőlény" szerkezete, formája bonyolultságban és szellemességben messze felülmúlja az eddigi emberalkotta gépek logikáját.

Az arisztotelészi entelekheia és anyag fogalma tág kereteket biztosít a szaktudományos kutatás számára. Ha a filozófus enged a szaktudományos absztrakció és az empirizmus szellemének, akkor látása vagy beszűkül, vagy a tudományos takarékosság kánonjába ütközik.

A mechanisztikus szemlélet szerint az élőlények bonyolult gépek, amelyeket az atomok véletlenszerű játéka vagy a fizikai és kémiai folyamatok alkalmi találkozása alkotott. R. Descartes például az élőlényt bonyolult gépnek tekintette (Principes IV.). Igaz, ő nem a véletlenek játékának tulajdonította az élő szerkezeteket, hanem Isten alkotásának, de utódai már eltekintettek Istentől, és az anyagi erők mechanikus és vak játékára hivatkoztak. A mai mechanistáknak igazuk van abban, hogy nem fogadják el az élőlény részeit irányító empirikus életerő hipotézisét, de tévednek, amikor a biológiát pusztán a fizikára és a kémiára akarják redukálni.

A vitalizmus (lat. vis vitalis = életerő) szerint az élőlény alkotórészeit és funkcióit titokzatos életerő szabályozza. Ezt a nézetet hirdette például J. von Liebig (1803-1873) és H. Driesch (1867-1941). E felfogásban az életerő "a gépet irányító kísértet". A tudománytörténészek úgy vélik, hogy a vitalizmus nem volt teljesen haszontalan nézet, mert a mechanistákkal szemben ébren tartotta a gondolatot, hogy az élőlényt nem lehet pusztán fizikával és kémiával magyarázni. Ugyanakkor a tudomány bebizonyította, hogy a vitalizmus téves álláspont, mert az élőlényben nincs olyan titokzatos és konkrét szellem vagy energia, mint amilyet a vitalisták feltételeztek. A vitalisták teljesen félreértették az arisztotelészi entelekheia fogalmát.

A dialektikus materializmus elveti az életelv fogalmát, tehát elutasítja a vitalizmust. Ugyanakkor tud arról, hogy az élőlény minőségileg (lényegileg) magasabb rendű, mint az élettelen anyag, tehát a mechanisták véleményét sem osztja. E filozófia életfelfogásának hiányossága nézetünk szerint abban áll, hogy az érthető összetevőt belemossa az érzékelhető szférába, mert nem emeli ki eléggé, hogy az élet "minőségét" nem érzékeljük, hanem megértjük.

b) Az élet eredetének filozófiai problémája

Ha elfogadjuk, hogy az élet az élettelen anyagból keletkezett, akkor e létrejövési folyamatot és a vele kapcsolatos problémát a skolasztikus filozófia fogalmi kereteiben így fogalmazhatjuk meg: Az élettelen anyag filozófiai szempontból anyagi formák és az "első anyag" (materia prima) egysége. A biológiai mintákat ez az anyag a lehetőségi lét állapotában tartalmazza. Természeti okok hatására az élettelen létezők egy csoportjában megtörténik a belső átrendeződés (dispositio), és ez a csoport hajlamossá válik az új minta befogadására. Amikor pedig a természeti okok az anyag lehetőségeiből "elővezetik" (eductio de potentia materiae) az új mintát, az említett létezők ezt befogadják: megszűnik bennük az anyagi minta, s helyébe lép a biológiai forma. Kérdés, hogy milyen okok végzik az átrendezést és az új minta elővezetését.

Aquinói Szent Tamás megkülönbözteti a rendeltetésének megfelelő okot és a véletlenszerű okot (I/II. q. 85. a. 5.; De potentia q. 3. a. 6. ad 6.).

A rendeltetésének megfelelő ok (causa per se) természeténél fogva irányul meghatározott okozat létrehozására: önmaga által és az okozatra irányultan hozza létre az eredményt. A véletlenszerű ok (causa per accidens) természeténél fogva nem arra irányul, amit létrehozott, és így az okozat hozzá viszonyítva mellékes, véletlenszerű eredmény.

A véletlen nem várt esemény, olyasmi, amire nem számítottunk. Ebből a szempontból a "véletlen" a tudásunk határát jelző kifejezés. Természetesen a véletlennek is van oka, de a véletlen esetében olyan okról vagy oksági lánc melléktermékéről van szó, amellyel nem számoltunk. Lételméleti szempontból a véletlent egymástól különböző és összhangban nem levő oksági láncok alkalmi találkozásának tekinthetjük. A véletlen ellentéte a rendszeres előfordulás. A szabályosan ismétlődő eseményeket, a rendet nem mondjuk véletlennek, hanem törvényszerűnek vagy asszertórikusan szükségszerűnek (Summa contra Gentiles II. 39.). Véletlen, ha az írógéppel játszadozó majom időnként leüt egy-egy értelmes szót. Ám senki sem mondaná véletlennek, ha Majakovszkij egyik versét gépelné le: a vers ugyanis a betűk és a szavak értelmes sorozata, azaz rend a betűk véletlenszerű eloszlásával szemben.

Az élettelen anyagi létezők egyike sem lehetett olyan "rendeltetésének megfelelő ok", amely önerejében, önmaga által (causa per se) hozta volna létre a biológiai mintát. A biológiai formák ugyanis ontológiailag magasabb rendűek, mint az anyagi minták. Márpedig a rendeltetésének megfelelő ok esetében "az okozat nem lehet kiválóbb, mint kiváltó oka" (De veritate q. 5. a. 2. ad 8.). A véletlenszerű okok esetében nincs ilyen követelmény (II/II. q. 148. a. 3. ad 2.). Csakhogy a véletlenszerű okok ritkán és elszigetelten eredményeznek valamiféle alacsonyabb szintű rendet (Summa contra Gentiles II. 41). Ezért Aquinói Tamás lehetetlennek tartja, hogy az élőlényeket az elemek véletlenszerű keveredése hozta létre (Summa contra Gentiles II. 39.).

A véletlennek szerepe lehetett az élet megjelenésében, de önmagában nem magyarázza meg a biológiai mintát (In VII. Metaphysicorum, lectio 8.).

Álláspontját megerősíti a mai tudomány. Fodor L. István szerint "egyszerűen nincs annyi idő és tér Földünkön, hogy az ősóceán őslevesében spontán, véletlenszerű próbálgatások sorozatában kialakuljon egy életképes molekula" (Földön kívüli élet, 112. o.). Fred Hoyle, a neves asztrofizikus úgy véli, hogy az élet véletlenszerű létrejötte éppoly képtelenség, mint az, hogy a szeméttelepen átsöprő hurrikán az ott található hulladékokból összerak egy működőképes Boeing 747-es repülőgépet. Megjegyezzük, hogy az ilyen megállapítások alapjául szolgáló matematikai számítások a molekulák pontos összerakódásának esélyét az elemek kezdeti, kaotikus állapotából kiindulva számolják.

Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a legegyszerűbb élőlény véletlenszerű kialakulásának nincs gyakorlati valószínűsége. Ha csak a véletlenek játékát föltételezzük, a nagy számok törvényére és a hosszú időre való hivatkozás sem oldja meg a problémát.

A valószínűség a véletlenszerű események irányulását jellemző adat: azt fejezi ki, hogy a véletlenszerű eseményekből álló sorozatban körülbelül milyen arányban várható egy általunk kedvezőnek ítélt esemény bekövetkezése. A "fej vagy írás" játékban "fejet" akarunk dobni. Ennek valószínűsége 50%. A magyar kártya 32 lapjából ászt akarunk vakon kihúzni. Ennek valószínűsége 12,5%. Ha egymásután kétszer kívánjuk a kedvező eseményt, a valószínűséget önmagával kell szoroznunk, és így ennek az eseménynek valószínűsége jóval kisebb, mint az előző eseté. A valószínűség nem véletlen, hanem a véletlenszerű események ingadozó rendje. Véletlen a kis ingadozás, mert ebben már semmiféle rendszert sem állapíthatunk meg. Az élet véletlenszerű megjelenésének nincs gyakorlati valószínűsége (egyébként is peremföltétel!).

A nagy számok törvényét így fogalmazhatjuk meg: ha véletlenszerű okoktól függő kísérletsort végzünk, amelyben valamilyen "A" esemény vagy bekövetkezik, vagy nem, akkor az "A" esemény bekövetkezésének viszonylagos gyakorisága és az előre megadott valószínűsége közti különbség abszolút értékben kisebbé tehető egy előre megadott tetszőlegesen kicsiny pozitív számnál, ha a kísérletek száma elég nagy. Másként fogalmazva: a viszonylagos gyakoriságnak a valószínűségtől való eltérése annál valószínűtlenebb, minél nagyobb a kísérletek száma. A véletlenszerű tömegjelenségek rend felé irányulása - az ideális valószínűség megközelítésének tendenciája - nem véletlen, hanem a véletlenekben érvényre jutó törvényszerűség. A nagy számok törvénye önmagában nem oldja meg az élet létrejöttének problémáját. Ha ugyanis egyetlen majom véletlenszerű kopogtatása nem tudja reprodukálni Darwin művét, vagyis ennek az eseménynek nincs gyakorlati valószínűsége, akkor a mű létrejöttének nagyon sok majom és hosszú idő föltételezésével sem lesz gyakorlati valószínűsége. A nagy számok törvénye csak olyan véletlenszerű tömegjelenségekre vonatkozik, amelyekben a kívánt esemény valószínűséggel rendelkezik.

Az élet megjelenését B. J. F. Lonergan nyomán az emelkedő valószínűség fogalmával jellemezhetjük (vö. Insight). Az emelkedő valószínűség a kedvező események kiválasztása és megőrzése azzal a céllal, hogy teret, lehetőséget adjunk egy magasabb szintű rendszer véletlenszerű megjelenésének. Az emelkedő valószínűség nem véletlen, mert jóllehet a véletlenekre épít, oka valamiféle új beavatkozásban és szabályozásban keresendő. Példával megvilágítva:

Tegyük fel, azt a feladatot kapjuk, hogy az ábécé betűit tartalmazó zacskóból behunyt szemmel húzzuk ki sorrendben a New York városnévben szereplő betűket. A feladat sikeres megoldásának van ugyan elvi eshetősége, de gyakorlati valószínűsége nincs. Valószínűsége csak akkor lesz, ha befolyásoljuk a húzást, azaz, ha a betűk véletlenszerű kihúzásához újabb ok járul. Ilyen újabb ok lehet például a kedvező betű megőrzése. Ha kihúzzuk, és félretesszük az N betűt, a következő betűt már hamarabb fogjuk kihúzni, és minden kedvező betű megőrzése növelni fogja a következő betű kihúzásának esélyét. Ehhez hasonló beavatkozást láthattunk már egy korábbi példánkban is, amikor a gépelgető majmot segítettük abban, hogy reprodukálja a darwini mű első mondatát.

Az élet megjelenésekor valószínűleg az történt, hogy megfelelő feltételek (szilárd földkéreg, ősóceán, sugárzások stb.) között kialakultak DNS és RNS nagymolekula populációk. Ezek megőrződtek, állandósultak és lehetőséget adtak primitív rendszerek véletlenszerű megjelenésének (ilyenek például az Eigen-féle hiperciklusok). Ezek ismét megőrződtek, szabályosan ismétlődtek, és ugyanakkor alapul szolgáltak a bonyolultabb rendszer véletlenszerű megjelenéséhez. A bonyolultabb rendszerek ugyancsak megőrződtek, és növelték a még bonyolultabb rend kialakulásának esélyeit. Természetesen minden rendszer léte külső feltételrendszert követelt: azaz fönnmaradása olyan valószínűséggel rendelkezett, mint amilyen valószínű volt azoknak a tényezőknek a távolléte, amelyek le tudták volna rombolni.

Minél bonyolultabb egy rendszer, annál kisebb a valószínűsége. Ám éppen itt kap jelentőséget a nagy számok törvénye és a hosszú idő. A nagy számok ellensúlyozták a kicsiny valószínűséget. Ami egymillió esetben csak egyszer fordul elő, az milliószor millió esetben egymilliószor várható. Az élet annak köszönhette sikerét, hogy nagyon nagy volt az elemi rendszerek száma. Hasonló szerepe volt a hosszú időnek is. A bonyolultabb rendszerek egyre szűkebb térre korlátozódtak: csak ott valósulhattak meg, ahol megvoltak az alacsonyabb lépcsőfokok. Az összeszűkült térben nem valósulhatott volna meg a nagyon sok lehetőség. A térbeli korlátokat az időbeli egymásutániság tágította ki. Ha a milliószor millió lehetőség megvalósulása nem fér el térben, alkalom nyílhat rá a nagyon hosszú időben.

A biológiai minta hosszú folyamatban, lépcsőzetesen, a véletlenek játékára épülve, az alacsonyabb rendű formák megmaradásával, megőrződésével és fölhasználásával alakult ki. Sokféle és sokrétű oksági láncnak kellett találkoznia ahhoz, hogy a élet létrejöhessen. Különféle oksági láncok alkalmi találkozása (véletlenszerűen) hozta létre az alacsonyabb rendű mintákat, de a véletlenek metszéspontjában létrejövő minták már az asszertórikus szükségszerűség és a viszonylagos állandóság birodalmába léptek, hogy új fejlődési lehetőségeket nyissanak meg. Az abiogenezis folyamatát nem csupán a véletlen és a szükségszerűség összjátéka jellemzi, hanem a rend növekedése, az emelkedő valószínűség is. E növekvő rendnek joggal keressük végső magyarázatát.

A szaktudósok a kiemelkedő és növekvő rend magyarázatát a biológia törvényeiben látják. Azért beszélnek biológiai törvényszerűségekről, mert jóllehet az élet föltételezi a fizikai és a kémiai törvények érvényét, a biológiai mintát nem lehet ezekből a törvényekből levezetni. "Igaz, hogy a statisztikai mechanikával meg lehetett magyarázni a nagymolekula-populációk átlagos viselkedését, a genetikai analízis ellenben megmutatta, hogy az élőlények sajátságai nem statisztikai jelenségekből erednek, nem rengeteg sok molekula lázas, vak tevékenységét fejezik ki, hanem a kromoszómákban elhelyezkedő anyagok tulajdonságain nyugosznak. Az élettelen testek rendezettségével ellentétben az élőlényeké nem vezethető le a rendezetlenségből" - írja Fr. Jacob (i. m. 329. o.). Csakhogy a törvényekre utalás még nem oldja meg az élet keletkezésének filozófiai problémáját. A biológiai törvény ugyanis nem valamiféle démon vagy szabályozó kísértet, hanem az anyagi folyamatok szabályosságára, önszerveződésére és önfelülmúlására utaló emberi tétel. A törvények önmagukban nem hoznak létre semmit.

Hasonlat: jóllehet a kémia törvényei érvényesek a kémiai kísérletet megelőzően is, a kísérlet sikere nem csupán tőlük függ, hanem attól, hogy a kémikus hogyan rendezi, és hogyan hozza reakcióba a különféle anyagokat. Az életet sem a biológia törvényei hozták létre, hanem az élettelen anyagnak az a különös törekvése, hogy fölülmúlja önmagát, és lényegileg új mintákat alkosson.

Miért szervezte önmagát az anyag? Miért és hogyan hozta létre azokat a biológiai mintákat, amelyeket az élettelen anyag mozgástörvényeiből nem tudunk levezetni? Mi a növekvő rend végső magyarázata?

Észre kell vennünk, hogy ezek a filozófiai kérdések túlmutatnak a szaktudományok határain. A szaktudós fölsorolja azokat az empirikus föltételeket és okokat, amelyek föltehetően elősegítették az életet. A filozófus azt kérdezi, hogy miért konvergáltak a különféle természetű okok, miért segítették olyan mintáknak a megjelenését, amelyek az élettelen világra nem jellemzőek? Bármilyen sok feltételt és okot említ meg a szaktudós, ezt a kérdést mindig föl tudjuk tenni.

Az élet megjelenését magyarázó filozófusnak mindenképpen figyelembe kellene vennie, hogy az élettelen anyag formái és a biológiai minták között lényegi különbség van, s hogy az utóbbiak nem vezethetők le az előbbiekből.

A fixista kreacionizmus eltúlozza ezt a különbséget, és azt állítja, hogy az élettelen anyag nem tudta fölülmúlni önmagát: következésképp a kezdeti biológiai mintákat közvetlenül Isten teremtette (lat. creatio = teremtés) külön aktussal. Ez a szemlélet egyrészt azért helytelen, mert kizárja az élettelen anyag közreműködését, és ezzel tagadja a fejlődést: a világban minden újdonság valamiféle "hozzátoldás" eredménye, és nem a megelőző állapotokra épülő és azokból fakadó következmény. Másrészt helytelen istenképet föltételez: Istent úgy mutatja be, mint valami ügyetlen művészt, aki állandóan arra kényszerül, hogy foltozgassa, javítgassa művét.

A redukcionizmus elmossa az élő és az élettelen közti lényegi különbséget, és az életet kizárólag az élettelen anyag részeinek véletlenszerű mozgásaiból akarja megmagyarázni. Egyetlen redukcionista sem fogadná el, hogy autóját pusztán földmozgások és légköri események hozták létre, az élet megjelenésével kapcsolatban mégis ilyesmit állít.

A dialektikus materializmus elfogadja, hogy az élet új "minősége" nem magyarázható meg hiánytalanul az élettelen anyagból (elutasítja a redukcionizmust). Minthogy azonban elutasítja Istent és a teremtésre vonatkozó valamennyi elgondolást, az élet megjelenését nem tudja megfelelő módon magyarázni. A dialektikára való hivatkozás éppen a probléma lényegét kerüli el. Mert a kérdés lényege az, hogy az ellentétes logoszok (különféle empirikus tényezők) miért úgy hatottak egymásra (dia-logosz!), hogy közben olyan rendet eredményeztek, amely bennük és az alacsonyabb szinten nem található meg.


3. Az élet végső alapja

Az a tény, hogy a biológiai minták nem véletlenül, hanem az emelkedő valószínűség fémjelezte folyamatban jelentek meg, a végső alap kérdését veti föl. A vallásos ihletésű filozófiák ezt a transzcendentális alapot a háttéri tapasztalatban "jelentkező" Istennel azonosítják.

Arisztotelész arról beszél, hogy az alacsonyabb rendű élőlények az élettelen anyagból származnak (Peri dzóón geneszeósz 721 b és 763 a). Csakhogy az ókori filozófus is tudta, hogy "a kevesebből nem lehet több", ezért végső fokon az égitestek, illetve az égitesteket mozgató intelligenciák szabályozó szerepére hivatkozott. Arisztotelész elképzelése tehát (generatio aequivoca) lényegesen különbözik a tudósok vallotta ősnemződés (generatio spontanea) hipotézisétől. Szent Ágostontól (354-430) sem idegen az a gondolat, hogy az élet egyszerűbb formái (férgek, rovarok, halak stb.) a szervetlen anyagból erednek. De az élet végső forrása Isten, aki úgynevezett észcsírákat (lat. rationes seminales) helyezett az általa teremtett anyagba, hogy ezek alkalmas időben kibontakozzanak. A csírák vagy eszmei magvak Istentől valók, és kibontakozásuk is annak az Istennek erejében történik, aki bensőleg működik a teremtett dolgokban (vö. De Trinitate 3,8,13 és 14; De Genesi ad litteram 6,10,17). Aquinói Tamás hasonlóképpen gondolkodott: az egyszerűbb élőlények keletkezéséhez elegendő az anyag és az ég ereje (virtus coelestis), amely eszköz-ok gyanánt szerepel az intelligenciák (angyalok) "kezében" (I. q. 45. a. 8. ad 3.; I. q. 70. a. 3. ad 3. és In VII. Met. lectio 8.). Ezeknek az a szerepe, hogy az Isten teremtette lehetőségi formákat "elővezessék" az élettelen anyagból. A skolasztika fejedelme élesen bírálta Avicennát, aki azt állította, hogy az élőlények az elemek mechanikus és véletlenszerű keveredéséből származnak (I. q. 71. a. un. 1.).

a) Az élet eszköz-okainak végső alapja

Az élet létrehozásakor az élettelen anyag meglepő módon felülmúlta önmagát: olyan ötletes mintákat hozott létre, amelyek nem vezethetők vissza az élettelen anyagi formákra. Ez az önfelülmúlás magyarázatra szorul, mert a létezők tetszés szerinti összegének tekintett "természet nem képes az erejével arányos tevékenységet fölülmúló működésre" (I/II. q. 109. a. 3. ad 2.). Az emelkedő valószínűség, a szükségszerűség és a véletlen szövevényéből kiemelkedő rend elégséges alapot követel.

Minthogy az életet létrehozó természeti okok alacsonyabb rendűek, mint az okozat (élet), az anyag önszerveződésének meglepő jelenségét csak úgy magyarázhatjuk megfelelő módon, ha az életet elősegítő természeti okokat eszköz jellegű okoknak tekintjük. Az eszköz-ok (lat. causa instrumentalis) olyan valóság, amely más oknak rendelődik alá, amelyet más ok használ, és amely e másik okkal együtt hozza létre az okozatot. Az eszközt használó okot főoknak (lat. causa principalis) vagy első oknak nevezzük (III. q. 62. a. 1.). A főoknak mindig tökéletesebbnek kell lennie, mi az általa kiváltott okozat. Az eszköz-ok esetében ellenben nincs ilyen követelmény (II/II. q. 165. a. 2. ad 1.).

A biológiai minták megjelenésének transzcendentális főoka Isten. "A szellemiség híján levő természet egésze úgy viszonyul Istenhez, mint ahogy az eszköz a fő hatóerőhöz" - állapítja meg Aquinói Tamás (I/II. q. 1. a. 2.). Az élet megjelenésében mutatkozó létnövekedés (az emelkedő valószínűségben kibontakozó és az alacsonyabb szintből elégségesen nem magyarázható rend) végső fokon az Istentől ered, de úgy, hogy megvalósításában az élettelen anyagi létezők is közreműködtek mint eszköz-okok. Minthogy Isten belülről és a létezők természetének megfelelően irányítja a dolgokat (I. q. 83. a. 1. ad 3.), az élet teremtése a véletlenszerű tömegjelenségek és a bennük rejlő valószínűségek fölhasználásával történt.

Az isteni ok és a természeti vagy másodlagos okok viszonyát Aquinói Tamás általánosságban így jellemzi: "jóllehet az első ok maximálisan belefolyik az okozat létrehozásába, befolyását és e befolyás fajtáját mégis a közelebbi ok határozza meg" (De potentia q. 1. a. 4. ad 3.). Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Isten az evilági létezők természetének megfelelően működik együtt (lat. concursus = együttműködés) a dolgokkal, azaz nem kényszeríti őket. Isten mint transzcendentális létalap létben tartja a dolgokat (lat. conservatio = megőrzés), cselekvésükhöz erőt ad, és végig is "kíséri" tevékenységüket, de nem úgy, mint a dolgok lényegéhez tartozó valóság, hanem mint a dolgok létben tartója s mint a létezők tevékenységének föltétele (De potentia q. 3. a. 7.).

Aquinói Tamásnak az "isteni együttműködésről" szóló tanítását K. Rahner (1904-1984) a fejlődésre és így az abiogenezisre is kiterjesztette. Ezt a kiterjesztést a következő probléma sürgette: Ha eltúlozzuk a másodlagos okok szerepét, akkor az első ok, azaz Isten feleslegessé válik. Ebben az esetben azonban vagy nem tudjuk megmagyarázni az anyag önfelülmúlását (nem értjük, hogyan lehet "a kevesebből több"), vagy tagadnunk kell a fejlődés tényét (ha ugyanis az élet "új minősége" eleve benne van az élettelen anyagban, akkor nincs értelme, hogy fejlődésről beszéljünk). Ha Isten tevékenységét túlozzuk el, mint ahogy a fixista kreacionizmus teszi, a másodlagos okok szerepe és autonómiája kerül veszélybe. Ebben az esetben egyrészt lebecsüljük Isten hatalmát (Summa contra Gentiles III. 68.), másrészt újra csak tagadjuk a fejlődést (az élet újdonsága kívülről történő hozzátoldás eredménye volna, és nem szervesen fakadna a természeti előzményekből).

K. Rahner így fogalmazta meg az első ok és a másodlagos okok dialektikáját: "a végtelen ok, amely mint tiszta aktus minden valóságot eleve magában tart, a véges oknak mint végesnek »konstitúciójához« (»in actu«) tartozik anélkül, hogy benne mint létezőben belső mozzanat volna. E dialektikus kijelentés első fele által válik aztán »érthetővé«, hogy a véges ok valóban fölül tudja múlni önmagát, azaz hogy (befogadott vagy magától létrehozott) hatása több, mint ő maga, és mégis általa létrehozott hatás, tehát magától tudja fölülmúlni önmagát. E dialektikus kijelentés második része teszi érthetővé, hogy ez a hatás valóban fejlődés lehet, mert nem ez volna a helyzet, ha a véges oknak mint végesnek konstitúciójához tartozó tiszta (végtelen) aktus magának a véges oknak belső mozzanata volna, azaz ha ez a véges ok már eleve és mindig birtokolná azt, amit majd csak önmagát fölülmúlva, öntranszcendenciájában kell még elérnie" (Das Problem der Hominisation, 69. o.). Az élettelen anyagot Isten képesíti az önfelülmúlásra, azaz az élet létrehozására, de úgy, hogy az isteni teremtő tevékenység nem megy át az anyag tulajdonába. Isten nem csodás módon és nem kívülről nyúl bele teremtésébe, hanem eleve megadja, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztassák.

Isten nem kényszeríti az eszközöket, hanem természetüknek megfelelően használja őket. Ez a magyarázata annak, hogy az abiogenezis folyamata az ember oldaláról nézve gigantikus szerencsejátékhoz hasonlít, azaz véletlenszerű tömegjelenségeken keresztül valósul meg. E játék elemeit, az elemek kezdeti kombinációját (a benne rejlő valószínűségekkel) és a játék szabályait Isten alkotta meg. Az emelkedő valószínűség végső alapja nem egy tetszés szerinti természet, amelyben a véletlen uralkodik, hanem a tökéletesen informált Teremtő alkotta természet, amely a véletlen és a szabály játékos dialektikájában "csalhatatlanul" hozza felszínre a benne rejlő valószínűségeket. A véletlen természetesen csak az ember számára létezik, mert amit mi véletlennek látunk, az Isten abszolút tudásában bizonyára nem az (I. q. 22. a. 2. ad 1.).

Az élet megjelenését biztosító transzcendentális alap föltételezése nem teszi feleslegessé a szaktudományos kutatást, és nem sérti a tudomány önállóságát. A tudós bátran vizsgálhatja az élet megjelenésének "hogyanját", akadály nélkül tárhatja föl az életet létrehozó empirikus okok játékát, mert a fenti filozófiai magyarázat nem szab semmiféle korlátot számára. Természetesen tudatában kellene lennie annak is, hogy ha tagadja a filozófiai valóságértelmezés létjogosultságát, illetéktelenül átlépi a tudomány határait, és tagadása csak annyit ér, amennyire azt filozófiailag igazolni tudja.

b) Az élet transzcendentális célkitűzője

Az élet minden esetben értelmes, logikus megoldás (a baktérium piciny gyár, amelyben minden a helyén van, s mindennek megvan a maga funkciója). Az élettelen anyag az élet mintáját olyan folyamatban érte el, amelyet az emelkedő valószínűség logikája jellemez. E "logika" főbb jegyei: a véletlenek fölhasználása, a sikeres primitív rendszerek megőrzése, a kezdeti rendszerek összekapcsolódása és egymásra épülése, a rend növekedése stb. Az érthető megoldásokra és a rend növelésére irányuló folyamatokat a filozófia nyelvén teleologikus (gör. telosz: cél, befejezettség; logosz: alap, törvény, logikus irányulás stb.), azaz célirányos folyamatoknak nevezzük. Kétségtelen, hogy az abiogenezis logikája nem olyan látványos, mint amikor például az ember megfelelő eszközökkel és céltudatosan leír valamiféle értelmes szöveget, de a rendet növelő események mélyén mindenképpen "kitapintható". Az élet megjelenésében megmutatkozó logika a véletleneket fölhasználó és a véletleneket szabályokkal irányító szerencsejátékok célirányosságához hasonlít.

Ahol különféle természetű létezők (az atomok, a molekulák, az életet biztosító külső feltételek stb.) olyan rend (érthető szerkezet) kialakításán fáradoznak, amely minden további nélkül nem vezethető vissza e létezők természetére, joggal vetődik fel a végső magyarázat igénye. Aquinói Tamás írja: "Lehetetlen, hogy bizonyos ellentétes és egymással összhangban nem levő dolgok mindig vagy legalábbis többnyire egyetlen rendbe kovácsolódjanak, hacsak nem valamiféle irányítónak az erejében, amely összességüket és az egyeseket arra képesíti, hogy meghatározott célra irányuljanak" (Summa contra Gentiles I. 13.). A célirányosság, a növekvő rend alapja nem lehet egy tetszés szerinti élettelen természet, amelyben csupán a véletlen uralkodik. Ha ellenben a természetben a véletleneket megszelídítő szabály, azaz a játék logikája jut érvényre, akkor semmi sem tilthatja meg, hogy a játék elgondolójára következtessünk.

Aquinói Szent Tamás végkövetkeztetését ma is helytállónak tartjuk: "a világban különféle természetű dolgokat látunk egyetlen rendbe kovácsolódni, éspedig nem ritkán vagy alkalomadtán, hanem mindig vagy legalábbis többnyire. Kell tehát lennie valakinek, akinek gondoskodása irányítja a világot, és őt nevezzük Istennek" (Summa contra Gentiles I. 13.). Az élet megjelenésének Isten a végső célkitűzője, a véletlen és a szükségszerűség rendet növelő dialektikájában az ő elgondolása jut érvényre.

Az isteni elgondolás és az elgondolást megvalósító anyagi létezők viszonyáról helyesen kell gondolkodnunk. A teleológia nem azt jelenti, hogy az isteni gondolat erőszakosan célra irányítja és összmunkára kényszeríti az anyagi tényezőket. Az isteni terv nem úgy jut érvényre, hogy az anyagi létezők átmenetileg valamiféle "új minőséget" kapnak, amelynek erejében aztán létrehozzák a biológiai mintát. Az isteni logika a kezdeti feltételek (a meghatározott természetű részecskéket létrehozó "ősrobbanás", a részecskék és energiák kezdeti eloszlása stb.) megteremtésében, a kezdeti feltételek tartalmazta kombinációs lehetőségekben és abban keresendő, hogy Isten nagyon hosszú időn át létben tartja az általa determinált univerzum játékelemeit és játékosait.

Az élet megjelenését biztosító isteni terv nem valamiféle misztikus és az események láncolatába beavatkozó véges erő, hanem a kezdeti létezők természetével és kombinációjával eleve adott "logika". A szaktudós módszertani meggondolásokból eltekinthet ettől a logikától, mint ahogy egy sakkjátszma elemeit, véletlenszerű és szabályos mozgásait is leírhatjuk anélkül, hogy a sakk megalkotójára gondolnánk. A filozófiai reflexió ellenben éppen a játék tervezőjét, elgondolóját keresi.



Kezdőlap