2. AZ ÉLŐ ANYAGI LÉTRE REFLEKTÁLÓ EMBER
Az ember nemcsak anyagi létező, hanem az élő természet része. Élőlénynek nevezzük. De vajon tudjuk-e, mi az élet? Meg tudjuk-e oldani az élet keletkezésének problémáját? Olyan kérdések ezek, amelyeknek tisztázása elengedhetetlen az emberi lét megfelelő értelmezéséhez.
Az élő anyag tudományos kutatásában a tudósoknak nehezebb dolguk volt, mint az élettelen anyag vizsgálatában. Az anyag ugyanis bizonyos határig "túlélte" az apró részekre szedés és az újbóli felépítés játékát, az élőlény azonban nem. A kutatóknak az élő szervezet durva megsértése nélkül kellett fürkészniük az élet titkát. A tudósokat főleg két téma foglalkoztatta: az élőlény szervezettsége és az élet eredetének kérdése.
a) Az élő anyag szervezettségeA 18. századtól
napjainkig a tudomány négy szinten vizsgálta meg az élő anyag szervezettségét
(lat. organisatio), és fokozatosan tárta föl a szervek, a sejtek, a gének és az
élőlényt alkotó molekulák sokféle rejtélyét.
A 18. század végre a természetrajz és a fiziológia már jelentős eredményeket ért
el. A természetrajz C. von Linné (1707-1778) "Systema naturae" című
művében érte el csúcspontját: e mű tudományos rendszerbe foglalta a növények és
az állatok világát. A fiziológia a növények és az állatok látható szerveit, ezek
működését és összhangját vizsgálta. A növényi és állati testek feldarabolása és
a tetemek vizsgálata során megerősödött az az ókori feltevés, hogy az élőket lényegében
ugyanolyan anyagok alkotják, mint az élettelen dolgokat. Az sem volt azonban kétséges,
hogy az élő mégiscsak különbözik az élettelentől. E különbség okát a szervezettségben
látták. A szervezet (lat. organismus) ebben a korban a "látható" struktúrát
és a funkciók "látható" összhangját jelölte. A. Haller (1708-1777)
a szövetek tanulmányozásában ért el jelentős eredményeket. Ezen a szinten is feltűnt
a szervezettség. Ch. Bonnet (1720-1793) szavai szerint: "a legkisebb rost,
a legkisebb rostocska is végtelenül kicsiny gépnek tekinthető, amelynek megvan
a saját funkciója. Az egész gép, a nagy gép irtózatosan sok gépecske együttese,
amelyben a gépecskék mind közös célra szövetkeztek, vagy közös cél felé tartanak"
(Palingénésie philosophique). Az életet ennek a szervezettségnek tulajdonították.
G. Cuvier (1769-1832) így fogalmazta meg ezt a gondolatot: "az élet állapotában
a szervek nemcsak egyszerűen egymás mellett vannak, hanem hatnak egymásra, és
mind közös célt szolgál" (Leçons d'anatomie comparée). Így az
élet "az az erő, amely ellenáll az élettelen testeken uralkodó törvényeknek"
(i. m.).
A szervezettség okát a 19. század elején új tudomány kezdte vizsgálni, amely ekkor
kapja a biológia nevet. A gyanú azokra a parányi lényekre terelődött, amelyeket
A. van Leeuwenhoek (1632-1723) fedezett fel, és amelyeket R. Hooke (1635-1703)
sejteknek keresztelt el. Az L. Oken (1779-1851) felelevenítette sejtelméletet
M. Schleiden (1804-1881) általánosította a növényvilágra, és Th. Schwann (1810
-1882) az állatvilágra. "A táplálkozás és a növekedés oka nem az organizmus
egészében, hanem elemi részeiben, a sejtekben lakik" - állapította meg Schwann
(Mikroskopische Untersuchungen). Az organizmus sejtállam, amelyben minden sejt
polgár. A sejt "az élet fészke" - mondotta R. Virchow (1821-1902). A
sejtekben zajlanak az anyagcsere folyamatai, és bennük készülnek az élők jellegzetes
molekulái. A sejtek differenciálódásával képződnek a szervek, és épül az élő test.
Osztódásukkal őrződik meg és reprodukálódik a szervezet. Mindezt azonban nem lehetett
pusztán fizikával vagy kémiával magyarázni, amint erről Claude Bernard (1818-1878)
szavai is árulkodnak: "Ha elfogadjuk is, hogy az életjelenségek fiziko-kémiai
megnyilvánulásokhoz kapcsolódnak, ami igaz, ezzel még nem oldottuk meg teljesen
a kérdést; hisz az élőlényeket nem véletlenül találkozó fiziko-kémiai jelenségek
hozzák létre tervszerűen, előrelátóan... Mintha minden élőlénynek és szervnek
lenne egy előre meghatározott tervrajza, ... mintha csak valami láthatatlan kalauz
irányítaná útját, s vezetné a helyre, amelyet elfoglal" (Leçons sur
les phénomènes de la vie). A "sejtpolgárok" és "sejtállam"
szerveződésének titkát valahol mélyebben kell keresni.
Ezt a mélyebb szintet vizsgálta századunk elejétől a biokémia és az örökléstan.
A biokémikusok tisztázták, hogy az élőlények sejtjeit jobbára hidrogén-, oxigén-,
szén-, nitrogén- és foszforatomok alkotják. Ezek az atomok hozzák létre molekulákká
kapcsolódva az élők elemi vegyületeit. Valamennyi sejtes élőlényben megtaláljuk
a szerves vegyületek négy fő típusát: a nukleinsavakat, a fehérjéket, a szénhidrátokat
és a zsírokat vagy zsírszerű anyagokat. Mi magyarázza a sejtek szerveződését?
A bonyolult organizmus milliárdnyi sejtet számlál, a sejtben pedig molekulák milliói
vannak. Az atomok és a molekulák persze nem véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz,
hanem szigorú és sajátos rendben. Amikor a sejt osztódik, ez az osztódás is sajátos,
de egyelőre titokzatos mechanizmus szerint történik. A biokémikusok figyelme a
fehérjék és a fehérjék családjába tartozó enzimek felé fordult. Az enzimek katalizátorként
működnek a sejtben, és az élők kémiájának valószínűleg ők a fő szervezői. A genetikusok
a sejtmagot kezdték vizsgálni. A genetika atyja Gr. Mendel (1822-1884) brünni
apát, akinek szép kezdeményezéseit csak a 20. század tudta folytatni. A sejtmagban
kivehető fonalakat W. Waldayer (1836-1921) kromoszómáknak nevezte el. E. Schrödinger
szavai szerint ezek a kromoszómák "tartalmazzák valamilyen kód formájában
az egyed jövőbeli fejlődésének és ivarérett állapotban való működésének teljes
sémáját... A kromoszómastruktúra közreműködik annak a fejlődésnek a létrehozatalában
is, amelynek vonalát tartalmazza. A törvényhozást és a végrehajtó hatalmat - vagy
hogy másik hasonlattal éljünk: az épülettervezőt és kivitelezőt - egyesítik magukban"
(Válogatott tanulmányok, 139-140. o.). A kromoszómákat alkotó finomabb egységeknek
W. L. Johannsen (1857-1927) a gén elnevezést adta.
Századunk közepén indult útjára a molekuláris biológia. E tudomány az élő és az
élettelen világ határára állt, és elsősorban a baktériumokat kezdte tanulmányozni.
A feladat egyáltalán nem volt könnyű, mert már az életminimumot jelentő baktériumsejt
is nagyon bonyolult lény: benne körülbelül kétezer kémiai reakció zajlik le páratlan
virtuozitással, icipici térben. Ezek hihetetlen sebességgel folynak különféle
irányokban, egymást keresztezik anélkül azonban, hogy összezavarodnának. A reakciókat
az enzimek irányítják, és mindegyik enzim csak egyet. Osztódáskor a baktériumsejt
megkettőzi önmagát, létrehozza pontos hasonmását annak a "gyárnak",
amelyet az emberi leleményesség mindmáig nem tud utánozni. A reprodukcióban nem
csupán a hasonmás alkotórészeit kell létrehoznia, hanem az alkotórészek atomjait
és molekuláit is szigorú sorrendbe kell kapcsolnia, ezenfelül a magasabb egységéket
is pontos minták szerint kell megalkotnia. Milyen mechanizmus irányítja mindezt?
O. T. Avery (1877-1955) és munkacsoportja bebizonyította, hogy az öröklődés biokémiai
alapvegyületei a nukleinsavak: a sejtmagban a dezoxiribonukleinsav (DNS), a citoplazmában
pedig a ribonukleinsav (RNS).
J. D. Watson (1928-) és F. H. C. Crick (1916-) 1953-ban föltárta a DNS szerkezetét,
és ezzel rávilágított az élet továbbadásának egyik fontos mechanizmusára. Eszerint
a fehérjék óriás-molekulái 20, egymástól különböző aminosav alapegységből épülnek
fel, és a fehérjék különbözőségét az aminosavak különféle sorrendje (szekvenciája)
eredményezi: a szekvencia változása mindig új fehérjét jelent. Ha az aminosavakat
az ábécé betűihez hasonlítjuk, akkor a fehérjéket olyan hosszú szavakhoz vagy
mondatokhoz hasonlíthatjuk, amelyeknek mindegyike csupán 20-féle különböző betűt
használ fel, és amelyeknek mindegyikében más és más a betűk kombinációja. Ezt
a szigorú és minden fehérje esetében sajátos sorrendet kell a sejtnek lemásolnia
és átvinnie utódaiba. Ebben a másolásban kap fontos szerepet a DNS. Watson és
Crick modelljében a DNS hosszában összecsavarodott kettős fonalhoz vagy hágcsóhoz
hasonlít. A hágcsó mindkét fonalán nukleotidok helyezkednek el, amelyek csupán
négyféle bázison keresztül kapcsolódhatnak a szemközti fonal nukleotidláncához.
A kötés módja nagyon szigorú. Ha például az egyik fonalon ACTG (adenin, citozin,
timin és guanin) a sorrend, és A-val szemben T áll a másik fonalon, akkor C-vel
szemben csak G állhat stb. Ez a szigorú és szellemes kötés biztosítja a hágcsó
két fonalának megfelelőségét és azt, hogy amikor a két fonal elválik egymástól,
akkor az első szabadon maradt ACTG szekvencia TGAC szekvenciát fog lekötni, a
másik fonal TGAC szekvenciája pedig ACTG-t. Így mindkét kiegészült fonal az eredeti
kötésformát és sorrendet mutatja, azaz az eredeti hágcsó pontosan megkétszereződik.
A DNS szekvencia az a terv vagy program, amely "előírja", hogyan kell
elkészíteni aminosavakból az új fehérjéket (enzimeket) pontosan az elődök mintájára.
A gén mai tudásunk szerint lényegében nem más, mint a DNS lánc egy-egy szakasza.
A másolás, illetve az eredeti fonalak kiegészülése természetesen nem olyan egyszerű
folyamat, mint ahogy a fentiekben vázoltuk. Más bonyolult mechanizmusok is szerepet
kapnak. Ilyenek például: a hírvivő RNS, a szállító RNS, a másolás hibáit javító
rendszerek, az enzimszintézist ki- és bekapcsoló operátor gén stb. A visszacsatolás
módjára működő szabályozó köröket és javító rendszereket még csak kevéssé ismeri
a tudomány, és a baktérium kicsiny vegyi gyárának kétezernyi reakciójából ezret
sem ismerünk. A DNS mint struktúrgén csak egy a szabályozó mechanizmusok közül:
szerepe kétségtelenül fontos, mert benne vannak az új fehérjék elkészítésére vonatkozó
információk és utasítások. Ezzel kapcsolatban írja Fr. Jacob (1920-): "ezek
az utasítások tartalmazzák a jövendő szervezet felépítésének terveit. Ők szolgáltatják
a tervek megvalósításához szükséges előírásokat, és koordinálják is e rendszer
működését... Az élőlény tehát az öröklődés által előírt program megvalósulása"
(A tojás és a tyúk, 8. o.). E jelentős fölfedezés ellenére is be kell vallanunk,
nem ismerjük az élet titkát: "A sejtet már kezdjük megérteni, de a szöveteket
és a szerveket még nem" (i. m. 407. o.).
A tudomány egyelőre nem tudja, mi az élet: "az élet lényegének még napjainkban sincs általánosan elfogadott meghatározása" (Természettudományi kisenciklopédia, 291. o.). Az élet lényegét kutató tudósok különös utat jártak végig: a szabad szemmel látható szervezetek és funkciók szintjéről egyre mélyebbre szálltak. De útközben "az élet eltűnt", és ott álltak üres kézzel: az atomok és a molekulák ugyanis élettelenek. E kalandnak azonban van egy fontos tanulsága is, amit Fr. Jacob így fogalmazott meg: "A dolgok minőségét az integráció változtatja meg. Hiszen egy szervezetnek gyakran vannak tulajdonságai, amik az alacsonyabb szinten nem léteznek. Ezek a tulajdonságok megérthetők az alkotóelemek tulajdonságaiból, de nem vezethetők le belőlük" (i. m. 420. o.). Az élő és az élettelen különbsége a szervezettség különbözőségében rejlik: az élet állapotában az anyagi összetevők más minta szerint rendeződnek, mint az élettelen anyag világában. E. Schrödinger írja: "mindannak alapján, amit az élő anyag szerkezetéről megtudtunk, arra kell számítanunk, hogy működése nem vezethető vissza a közönséges fizikai törvényekre. Mégpedig nem azért, mert létezik valami »új erő«, amely az egyes atomok viselkedését az élő szervezeten belül irányítja, hanem azért, mert az élő test konstrukciója egészen más, mint amit fizikai laboratóriumban valaha is megvizsgáltunk" (Válogatott tanulmányok, 202. o.). Ez az új konstrukció az anyagi összetevőknek olyan tulajdonságait és funkcióit "szabadítja fel", amilyenek az élettelen állapotban még nem jutnak érvényre: a részek a szervezet egészének, önszerveződésének és szaporodásának szolgálatába állnak.
Az élet eredetének kérdésében a szaktudósok az idők folyamán két különböző véleményt
fogalmaztak meg: az egyik szerint élet csak élő anyagból keletkezhet (gör. biogeneszisz),
a másik azonban lehetségesnek tartja, hogy az élet az élettelen anyagból alakult
ki (gör. abiogeneszisz).
A természetes nemződés (lat. generatio naturalis) hipotézisét védő tudósok
jelmondatát W. Harvey (1578-1657) fogalmazta meg: "omnia ex ovo",
azaz élő csak élőből származhat (omne vivum ex vivo). E mottó igazságát erősítette
meg L. Pasteur (1822-1895), aki bebizonyította, hogy az élet csíráinak elpusztítása
után (sterilizálás) semmiféle élettelen anyagból sem keletkezhet élet. E bizonyítás
természetszerűen csak a mai anyagi állapotokat tartotta szem előtt. "Ott,
ahol egy sejt megjelenik - írja R. Virchow - kellett előtte lennie egy másiknak,
mint ahogy állat is csak állatból keletkezhet, s növény növényből" (Die
Cellularpathologie, 1858.).
Az ősnemződés (lat. generatio spontanea) hívei ellenben úgy vélték, hogy
az anyag önerejéből hozza létre az élőt. J. B. van Helmont (1577-1644) például
az egerek és skorpiók ősnemződéséről írt. Hasonló álláspontot képviselt G. de
Buffon (1707-1778), J.-B. A. de Lamarck (1744-1829) és E. Haeckel (1834-1919)
is. Az ősnemződés hipotézisének új formája A. I. Oparin (1894-1980) és J. B.
S. Haldane (1892-1965) nevéhez fűződik.
Hogyan keletkezett az élet? Azt a föltevést, hogy élet mindig volt Földünkön,
el kell vetnünk, mert izotópos kormeghatározások alapján tudjuk, hogy bolygónkon
csak 4,6 milliárd éve van szilárd kéreg és víz. Értelmes élőlények irányították
ide az életet valamiféle genetikai információ (DNS) továbbításával? Ez az ötlet
megmozgatja ugyan képzeletünket, de csak elodázza a problémát. Marad a harmadik
lehetőség: az élet Földünkön jött létre, éspedig élettelen anyagból.
Pusztán az anyag véletlenszerű játékának köszönhetjük az életet? Sokan talán
igennel felelnek, pedig a dolog nem ilyen egyszerű. A legegyszerűbb sejtben
is iszonyatosan sok molekula dolgozik meghatározott céllal, sajátos feladatkörrel
és hallatlan precizitással. A kólibacilusban például hárommillió nukleotidpár
van. Ha e genetikai információtömeg másolását ügyes gépírónőre bíznánk, öt
napig kellene dolgoznia. A bacilusnak viszont húsz perc elegendő ehhez a művelethez.
Létrejöhetett önmagától egy ilyen bonyolult rendszer, azaz elképzelhető, hogy
véletlenszerűen rakódtak össze "építőkövei"? Cairns-Smith "The
Life Puzzle" című könyvében (1971) szemléletes példával világítja meg a
véletlenszerű összerakódás esélyét: Tegyük fel, hogy majmot ültetünk az írógép
elé, és a majom másodpercenként leüt egy betűt. Ha sokáig hagyjuk "dolgozni", néhány oldalnyi szövegben már fogunk találni olyan betűcsoportot,
amely megfelel valamilyen rövid, értelmes szónak. Darwin "A fajok eredete"
című művének első mondata azonban csak 10180 év alatt jelenhetne
meg egyszer a vaktában gépelgető majom művében. Ez elképesztően nagy szám, amely
jóval fölülmúlja a világmindenség feltételezett életkorát. Ha nagyon sok majommal
dolgoztatunk, az sem megoldás, mert akkor is az értelmetlen sorozatoknak van
nagyobb esélyük, s nem az értelmeseknek; az egész könyv megjelenésére pedig
hiába várnánk.
Az élet eredetének problémája a molekuláris biológia szintjén lényegében két
kérdésben fogalmazódik meg: kialakulhattak-e az élettelen anyagban - legalábbis
egészen kezdetleges formában - aminosav és nukleinsav láncok? A másik kérdés:
hogyan jött létre e két rendszer között a megfelelőség és a kölcsönhatás, amely
fokozatosan tökéletesedett, mígnem elérte a legegyszerűbb sejt szintjét?
Az első kérdésre a tudósok többsége határozott igennel válaszol. Fr. Wöhler-nek
(1822-1895) már korábban sikerült szervetlen anyagokból szerves vegyületeket
szintetizálnia. Oparin hipotézisének értelmében az egyszerű élőlényt alkotó
alapvegyületek és az anyagcsere kezdetleges jeleit mutató bonyolultabb rendszerek
(az úgynevezett koacervátumok) az őstengerben vagy "őslevesben" alakultak
ki elektromos kisülések és sugárzások hatására. E feltevést megerősítette az
a tény, hogy 1953-ban St. Miller gázkeverékekből elektromos kisülések alkalmazásával
aminosavakat szintetizált. A tudomány mai állása szerint a fehérjék és a nukleinsavak
spontán szintézise elképzelhető és részben kísérletileg is utánozható. Az "őslevesben"
a maitól eltérő körülmények között létrejöhettek primitív aminosav és nukleinsav
láncok. A fehérje és a nukleinsav önmagában azonban még nem élet.
A második kérdést illetően a tudósok csak homályos elképzelésekkel rendelkeznek.
A mai élőlényekben a nukleinsavak tartalmazzák a fehérjék gyártási módjára vonatkozó
terveket, a gyártási műveleteket viszont fehérjék szabályozzák és hajtják végre.
Ha a kólibacilust egy könyv szövegéhez hasonlítjuk, szaporodását pedig a könyv
újbóli nyomtatásához, azt kell mondanunk, hogy az új nyomtatást csak saját nyomtatásának
termékei tudják létrehozni. A fehérjék és a nukleinsavak önmagukban tehetetlenek.
Melyik volt előbb? Melyik a tyúk, és melyik a tojás? Hogyan jött létre a kölcsönhatás?
Ha megengedjük, hogy spontán módon létrejöttek kezdetleges kölcsönhatási rendszerek,
akkor is kérdés, hogyan maradtak fönn, és hogyan tökéletesedhettek e kezdetleges
"laboratóriumok". Elképzeléseink persze vannak. Lehet, hogy az első
időkben a megkettőződésre képes RNS vezérlő RNS-ként is működött (ez sok feltétel
szerencsés találkozása esetén nem lehetetlen). Az így kialakult RNS és DNS sorrendek
azonban zavarosak voltak. De tegyük fel, hogy a feltételek szerencsés találkozása
révén megfelelő hosszúságúra megnőttek a molekulaláncok és "véletlenül"
kialakult bennük a fehérjeszintetizáló program. Hogyan maradhatott fönn? Az
enzimmentes nukleinsav szaporodás nagyon pontatlan: a másolás hibái révén rövidesen
elvész az információ. Erre a problémára M. Eigen (1927-) az úgynevezett hiperciklusok
(a ciklusok ciklussá szerveződése) hipotézisével próbált magyarázatot adni.
Elemi szinten ez nagyjából a következőket jelenti: az egyik RNS ciklus, miközben
önmagát szaporítja, létrehoz egy enzimszerű anyagot, amely nem ezt az RNS-t,
hanem egy másikat szaporít. "Önzetlensége" azzal térül meg, hogy ez
a másik RNS viszont olyan enzimet készít, amely őt szaporítja. Az elemi szinten
összekapcsolódott két körfolyamat aztán tovább bonyolódik, tökéletesedik.
Mindez azonban nem lehet pusztán a véletlen műve. Fr. Jacob szavai szerint "a
jelenlegi organizmus programja olyan, mint egy szerző nélküli szöveg, amelyet
egy korrektor több mint egy milliárd évig ellenőrzött, javított, finomított,
tökéletesített szüntelenül, kiküszöbölve lassanként minden tökéletlenséget"
(i. m. 376. o.). E titokzatos korrektort a biológusok különféle nevekkel illetik:
"a reprodukció irányító jellege", "a természetes szelekció elve"
(minél világosabb, érthetőbb az információ, annál nagyobb eséllyel adódik tovább),
"a komplexitás növekedésének törvénye", "a növekvő rend felé
irányulás kényszere" stb. Ezekkel az utalásokkal azt akarják mondani, amit
M. Eigen "A játék" című művének alcímében így fogalmazott meg: "természeti
törvények irányítják a véletlent". Ezt még J. Monod (1910-1976) is elismerte,
aki pedig "Le Hasard et la nécessité" című művében ugyancsak eltúlozta
a véletlen szerepét. A legegyszerűbb élőlények nem véletlenül rakódtak össze
molekulánként, hanem egy hosszú kísérletező folyamatban, amelyben szerepe van
ugyan a véletlennek, de amelyben a véletlen irányítás alá kerül. Az irányított
véletlen fogalmának megértéséhez térjünk vissza a gépelgető majom hasonlatához.
Könnyítsük meg majmunk munkáját! Ha egy szót szerencsésen eltalált, félretesszük,
és most a másodiknál folytathatja kísérletezését. Ebben az esetben már 18 milliárd
év alatt megjelenhetne egyszer a kívánt mondat. Ha pedig betűnként tennénk félre
a sikeres találatokat, az idézet megjelenésére csak másfél órát kellene várnunk.
Ezekkel a könnyítésekkel azonban erősen befolyásoltuk a véletlenszerű kopogtatást,
és becsapnánk magunkat, ha azt mondanánk, a majom egészen véletlenül írta le
a darwini mű első mondatát. Hasonlóképpen: az élet megjelenése sem pusztán a
véletlen műve.
Az is bizonyos, hogy az "irányítás" vagy "szabályozás" nem
érthető meg pusztán az élettelen anyag viselkedés- és mozgástörvényei alapján:
"a biológia nem redukálható a fizikára, de nem is nélkülözheti" -
állapítja meg Fr. Jacob (i. m. 400. o.). Az életet az anyag véletlenszerű és
statisztikus mozgásának fölhasználásával "biológiai törvényszerűségek hozták
létre".
A tudomány egyelőre nem ismeri az élet eredetének minden részletét. Fr. Jacob kissé borúlátóan úgy véli, "nincs rá biztosíték, hogy valaha is sikerülni fog elemezni a szerves és az élő közötti átmenetet. Talán még azt sem lehet megbecsülni, mekkora volt a valószínűsége, hogy élő rendszer jelenjen meg a földön. A genetikai kód feltehetően azért univerzális, mert minden, aminek idáig élnie sikerült, egyetlen őstől származik. Márpedig egyetlenegyszer bekövetkező eseménynek nincs mérhető valószínűsége" (i. m. 399. o.). Jóllehet sokat tudunk az élet eredetéről, a lényeget mégsem sikerült megragadnunk. Tudjuk, hogy az összeilleszkedés képessége, az egyre bonyolultabb szervezetek létrehozása, még az önszaporítás is, mind az anyagot alkotó elemek tulajdonsága. A dolgot mégsem értjük egészen, mert az újszerű integráció vagy biológiai minta, amely az említett tulajdonságokat felszínre hozza, nem értelmezhető és nem vezethető le az anyag véletlenszerű és statisztikus jellegű mozgásaiból.
2. Az élet a fenomenológiai reflexióban
A transzcendentális irányú kutatásban az élet jelenségének metempirikus föltételeit keressük, az egyszerűbb élőlényeket filozófiailag jellemezzük, és vázoljuk az élet eredetére vonatkozó filozófiai problémát.
a) Az élőlény filozófiai jellemzése
Az Arisztotelészt követő skolasztikus bölcselet az alacsonyabb rendű élőlényeket
az entelekheia és az "anyag" fogalmaival írja le.
Az entelekheia (gör. en = -ban, -ben; telosz = cél, befejezettség; ekhein
= birtokolni) az élőlény formája vagy biológiai mintája, amelynek Arisztotelész
szerint az a jellemzője, hogy önmagában hordozza célját és a cél eléréséhez
szükséges erőt. Az entelekheia egyrészt az élőlény alkotórészeiben belátható
rend, amely a részek biológiai mintájú összetartozását és működését biztosítja;
másrészt olyan lehetőség szerinti minta, amely "igyekszik" megvalósulni
és továbbadódni: egyszerre megvalósultság és megvalósulási folyamat.
Az anyag az entelekheia vagy biológiai minta kiegészítő fogalma. Az anyag
a lehetőségi lét, a homály, az érthetőséget meghaladó tapasztalati maradék,
és az érzékelés alapja. Az élőlényekben az entelekheia-t megértjük, az entelekheia
formálta anyagot pedig érzékeljük.
A biológiai forma érthető, de nem értelmes minta, mert nem mutatja a tudat jeleit
(Summa contra Gentiles IV. 11.). Az alacsonyabb rendű élőlények az élettelen
anyagtól különböző módon reagálnak környezetük hatásaira, de "viselkedésüket"
tudatosság feltételezése nélkül is meg tudjuk magyarázni.
Példák az élőlények reakcióira: a nasztia (ingerhatás kiváltotta helyzetváltoztató
mozgás: a mimóza levelei érintésre összecsukódnak), a tropizmus (ingerhatás
kiváltotta és irányította helyzetváltoztató mozgás: a napraforgó tányérja követi
a Nap mozgásának irányát) és a taxisz: (inger irányította helyváltoztató mozgás:
a papucsállatka oxigéndúsabb területek felé mozdul).
Az entelekheia és az anyag az élőlény két egymást föltételező metafizikai lételve.
Az élőlények a rájuk jellemző biológiai minta alapján különböznek az élettelen
dolgoktól, és a fajukra jellemző minta alapján más fajoktól. A központi forma
vagy entelekheia biztosítja, hogy az élőlény egységes és egyedi, jóllehet térben
és időben különféle anyagok tartoznak hozzá (például a hernyó és a pillangó
ugyanaz az egyed!).
Az arisztotelészi entelekheia és anyag fogalma nem ütközik a tudományos takarékosság
szabályába.
Amit a szaktudomány az élőlényről mond, az csaknem minden esetben az entelekheia-ra,
az önmagát reprodukálni képes érthető szerkezetre vonatkozik. "A biológia
nem létezhet anélkül, hogy ne hivatkozna szüntelenül az organizmusok tervére,
az értelemre" - írja Fr. Jacob (i. m. 391. o.). "Mert végső soron
mindig a szervezet logikája, individualitása, célszerűsége uralkodik az alkotóelemek
s kommunikációs rendszereik fölött" (i. m. 408. o.). "Csak a baktérium,
az érintetlen sejt képes növekedni és szaporodni, mert csak benne van meg egyszerre
a program és a használati utasítás, a terv és a terv végrehajtásához szükséges
eszközök" (i. m. 365. o.). Ha nem tudnánk, hogy ezek a sorok korunk egyik
Nobel-díjas tudósától származnak, könnyen azt hihetnénk, hogy Arisztotelésznek
az entelekheia-ról szóló fejtegetéseit olvassuk. J. Monod szerint az élők egyik
alapvető jellemzője a teleonómia (céltörvényűség), azaz struktúrájukban és funkciójukban
tervet valósítanak meg. Arisztotelész sem akart mást mondani! Hangsúlyoznunk
kell azonban, hogy a forma mint heurisztikus fogalom nem érzékelhető, hanem
érthető szerkezetre utal. Az entelekheia mint transzcendentális föltétel nem
olyan konkrét empirikus adat, mint például egy vegyület, de nem is valami misztikus
hatóerő, hanem az érzékelhető elemekben értelmileg belátott érthető összetevő.
Az entelekheia-t megértjük, és nem érzékeljük. A DNS legfeljebb a tankönyv színes
ábráiban kötélhágcsó, valójában azonban nem látható, hanem belátható struktúra.
Az affinitás sem horgokra vagy kampókra utaló kifejezés. Csak ne tévesszük
össze a kémia betű-vonás nyelvét vagy a biológia szemléltető modelljeit magával
a valósággal!
Az arisztotelészi "anyag" sem felesleges heurisztikus fogalom. Korunk
biológusa jól tudja, hogy az élet hallatlanul bonyolult érthető szerkezetei
a bizonytalan lehetőségek világából bukkannak elő, és megértésüket homály is
övezi. Ismeretelméleti szempontból az anyag az, amit az élőlényben szabad szemmel
vagy mikroszkóppal látunk, amit megtapinthatunk stb. Az anyag alig érthető:
csak a forma közvetítésével tudunk róla.
A klasszikus természetbölcselet szerint az alacsonyabb rendű élőlények három
megkülönböztető tulajdonsága: az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás. E
tulajdonságok transzcendentális alapja egy-egy képesség (lat. potentia activa
vagy facultas). A képesség általánosságban: a tevékenység közelebbi és közvetlen
elve (I. Sententiarum, d. 42. q. 1. a. l. ad 2. és d. 45. a. 3. ad 2.). Az aktív
képességek dinamikus jellegű járulékok: tevékenységre irányuló, de képességi
létben levő formák. Minthogy a biológiai központi minta bensőleg függ az anyagtól,
képességei is csak az anyagban és az anyaggal együtt léphetnek működésbe. Ezért
organikus képességeknek nevezzük őket. A képességeket aktusaik alapján ismerjük
meg.
Az anyagcsere (lat. assimilatio et dissimilatio) transzcendentális alapja
a hagyományos szóhasználatban a "táplálkozási" képesség (facultas
nutritiva). Az élőlény a tőle különböző anyagokat beépíti saját szervezetébe,
és kiválaszt anyagokat. Ezek a folyamatok a szervezet egészének és "rendje"
megőrzésének szolgálatában állnak.
A növekedés (lat. auctus) metempirikus alapja a növekedési képesség
(facultas augmentativa). Az anyagcsere lehetővé teszi, hogy az élőlény építse
és gyarapítsa önmagát. Ezáltal éri el az entelekheia tartalmazta célt. A folyamat
fajspecifikusan (a fajra jellemző módon) megy végbe.
A szaporodás (lat. reproductio) transzcendentális föltétele a szaporító
vagy nemző képesség (facultas generativa). Megfelelő érettség esetén az élőlény
vele azonos fajú egyedeket tud létrehozni. Az élő nemcsak öncél, hanem a faj
fönntartását is célozza (individuum propter speciem).
Az élőlények esetében jelentősen módosulnak azok a tulajdonságok, amelyek az
élettelen testeket is jellemzik.
A kiterjedés "alak" (ném. Gestalt) jellegű. Ez más szavakkal
azt jelenti, hogy részekre osztása vagy feldarabolása csak a fajra jellemző
lényegi struktúra megsértése nélkül történhet, egyébként az élőlény elpusztul.
A koextenzivitás élettér (ném. Lebensraum) jellegű: az élettevékenységek csak
a fajnak megfelelő környezetben lehetségesek.
A mozgás fajspecifikusan történik. Az élőlény mozgásai alkotta folyam
nem tetszőleges hosszúságú. Az élő a sajátidejűség határai között mozog.
A tevékenység a mozgáshoz hasonlóan fajspecifikus jellegű. Az öröklött
tulajdonságok és az élettérhez való alkalmazkodás révén azonban még az azonos
fajhoz tartozó egyedek tevékenysége is eltérő, azaz egyéni színezetet mutat.
Az élő az élettelennel szemben bennható tevékenységet (lat. actio immanens)
is végez: önmagát építi, szervezi. Ennek az önépítésnek nagyon távoli hasonlóságát
az élettelen világban csak a kristályképződésben találjuk meg. Ellene vethetné
valaki, hogy az emberalkotta gép is végez bennható tevékenységet, mert mozgatja
önmagát, és így tevékenységének hatása benne marad. Válasz: kétségtelen, hogy
a gépet és az élőlényt sok tekintetben összehasonlíthatjuk, mégis lényegi különbség
van közöttük.
G. W. Leibniz szavai szerint: a gép részei nem gépek, ellenben "egy természetes
gép még a legcsekélyebb részeiben is gép" (Hauptschriften, II. 264. o.).
I. Kant pedig így magyarázza az élőlény és a gép különbségét: a zsebórában az
egyik rész a másikért van, de nem általa. A egyik kerék nem létrehozója a másiknak.
A gépnek csak mozgató ereje van, de nincs alkotó ereje: ezért az óra nem javítja
ki önmagát, és nem hoz létre újabb órákat. A gépben nincs igazi önszervezés
(vö. Kritik der Urteilskraft, 65. paragrafus). Ha önreprodukáló automatákat
szerkesztenénk (a gép hatalmas szerelőcsarnokban sétálna, összeszedné, összeszerelné
alkatrészeit és beépítené a leánygépbe az utód létrehozásának programját), még
ezek is nagyon távol állnának az élőlényektől. Az anyagép csak önmaga másolatát
készítené el, éspedig abban az állapotában, amilyenben ő maga volt az utód létrehozása
pillanatában. Idővel a gép elhasználódna, a leányok egyre tökéletlenebbé válnának,
és néhány nemzedék után az egész rendszer eltolódna a statisztikai rendezetlenség
irányába: a nemzetség kihalna. Az élőlény ellenben nem önmaga másolatát készíti
el, hanem programot ad át, amely rugalmasan alakul, a véletlenszerű eseményeket
is fel tudja használni, és megőrzi a rendet.
Minden tekintetben tökéletes önreprodukáló "gépet" csak akkor tudnánk
csinálni, ha élőlényt tudnánk alkotni. Ennek lehetőségét sok tudós kétségbe
vonja, de filozófiailag ennek sincs akadálya. Ám ha ez sikerülne, akkor újra
csak arra döbbennénk rá, hogy az élő lényegesen magasabb rendű, mint az élettelen
gép, mert a "gép-élőlény" szerkezete, formája bonyolultságban és
szellemességben messze felülmúlja az eddigi emberalkotta gépek logikáját.
Az arisztotelészi entelekheia és anyag fogalma tág kereteket biztosít a szaktudományos
kutatás számára. Ha a filozófus enged a szaktudományos absztrakció és az empirizmus
szellemének, akkor látása vagy beszűkül, vagy a tudományos takarékosság kánonjába
ütközik.
A mechanisztikus szemlélet szerint az élőlények bonyolult gépek, amelyeket
az atomok véletlenszerű játéka vagy a fizikai és kémiai folyamatok alkalmi találkozása
alkotott. R. Descartes például az élőlényt bonyolult gépnek tekintette (Principes
IV.). Igaz, ő nem a véletlenek játékának tulajdonította az élő szerkezeteket,
hanem Isten alkotásának, de utódai már eltekintettek Istentől, és az anyagi
erők mechanikus és vak játékára hivatkoztak. A mai mechanistáknak igazuk van
abban, hogy nem fogadják el az élőlény részeit irányító empirikus életerő hipotézisét,
de tévednek, amikor a biológiát pusztán a fizikára és a kémiára akarják redukálni.
A vitalizmus (lat. vis vitalis = életerő) szerint az élőlény alkotórészeit
és funkcióit titokzatos életerő szabályozza. Ezt a nézetet hirdette például
J. von Liebig (1803-1873) és H. Driesch (1867-1941). E felfogásban az életerő
"a gépet irányító kísértet". A tudománytörténészek úgy vélik, hogy
a vitalizmus nem volt teljesen haszontalan nézet, mert a mechanistákkal szemben
ébren tartotta a gondolatot, hogy az élőlényt nem lehet pusztán fizikával és
kémiával magyarázni. Ugyanakkor a tudomány bebizonyította, hogy a vitalizmus
téves álláspont, mert az élőlényben nincs olyan titokzatos és konkrét szellem
vagy energia, mint amilyet a vitalisták feltételeztek. A vitalisták teljesen
félreértették az arisztotelészi entelekheia fogalmát.
A dialektikus materializmus elveti az életelv fogalmát, tehát elutasítja a vitalizmust. Ugyanakkor tud arról, hogy az élőlény minőségileg (lényegileg) magasabb rendű, mint az élettelen anyag, tehát a mechanisták véleményét sem osztja. E filozófia életfelfogásának hiányossága nézetünk szerint abban áll, hogy az érthető összetevőt belemossa az érzékelhető szférába, mert nem emeli ki eléggé, hogy az élet "minőségét" nem érzékeljük, hanem megértjük.
b) Az élet eredetének filozófiai problémája
Ha elfogadjuk, hogy az élet az élettelen anyagból keletkezett, akkor e létrejövési
folyamatot és a vele kapcsolatos problémát a skolasztikus filozófia fogalmi
kereteiben így fogalmazhatjuk meg: Az élettelen anyag filozófiai szempontból
anyagi formák és az "első anyag" (materia prima) egysége. A biológiai
mintákat ez az anyag a lehetőségi lét állapotában tartalmazza. Természeti okok
hatására az élettelen létezők egy csoportjában megtörténik a belső átrendeződés
(dispositio), és ez a csoport hajlamossá válik az új minta befogadására. Amikor
pedig a természeti okok az anyag lehetőségeiből "elővezetik" (eductio
de potentia materiae) az új mintát, az említett létezők ezt befogadják: megszűnik
bennük az anyagi minta, s helyébe lép a biológiai forma. Kérdés, hogy milyen
okok végzik az átrendezést és az új minta elővezetését.
Aquinói Szent Tamás megkülönbözteti a rendeltetésének megfelelő okot és a véletlenszerű
okot (I/II. q. 85. a. 5.; De potentia q. 3. a. 6. ad 6.).
A rendeltetésének megfelelő ok (causa per se) természeténél fogva irányul meghatározott
okozat létrehozására: önmaga által és az okozatra irányultan hozza létre az
eredményt. A véletlenszerű ok (causa per accidens) természeténél fogva nem arra
irányul, amit létrehozott, és így az okozat hozzá viszonyítva mellékes, véletlenszerű
eredmény.
A véletlen nem várt esemény, olyasmi, amire nem számítottunk. Ebből a szempontból
a "véletlen" a tudásunk határát jelző kifejezés. Természetesen a véletlennek
is van oka, de a véletlen esetében olyan okról vagy oksági lánc melléktermékéről
van szó, amellyel nem számoltunk. Lételméleti szempontból a véletlent egymástól
különböző és összhangban nem levő oksági láncok alkalmi találkozásának tekinthetjük.
A véletlen ellentéte a rendszeres előfordulás. A szabályosan ismétlődő eseményeket,
a rendet nem mondjuk véletlennek, hanem törvényszerűnek vagy asszertórikusan
szükségszerűnek (Summa contra Gentiles II. 39.). Véletlen, ha az írógéppel játszadozó
majom időnként leüt egy-egy értelmes szót. Ám senki sem mondaná véletlennek,
ha Majakovszkij egyik versét gépelné le: a vers ugyanis a betűk és a szavak
értelmes sorozata, azaz rend a betűk véletlenszerű eloszlásával szemben.
Az élettelen anyagi létezők egyike sem lehetett olyan "rendeltetésének
megfelelő ok", amely önerejében, önmaga által (causa per se) hozta volna
létre a biológiai mintát. A biológiai formák ugyanis ontológiailag magasabb
rendűek, mint az anyagi minták. Márpedig a rendeltetésének megfelelő ok esetében
"az okozat nem lehet kiválóbb, mint kiváltó oka" (De veritate q. 5.
a. 2. ad 8.). A véletlenszerű okok esetében nincs ilyen követelmény (II/II.
q. 148. a. 3. ad 2.). Csakhogy a véletlenszerű okok ritkán és elszigetelten
eredményeznek valamiféle alacsonyabb szintű rendet (Summa contra Gentiles II.
41). Ezért Aquinói Tamás lehetetlennek tartja, hogy az élőlényeket az elemek
véletlenszerű keveredése hozta létre (Summa contra Gentiles II. 39.).
A véletlennek szerepe lehetett az élet megjelenésében, de önmagában nem magyarázza
meg a biológiai mintát (In VII. Metaphysicorum, lectio 8.).
Álláspontját megerősíti a mai tudomány. Fodor L. István szerint "egyszerűen
nincs annyi idő és tér Földünkön, hogy az ősóceán őslevesében spontán, véletlenszerű
próbálgatások sorozatában kialakuljon egy életképes molekula" (Földön kívüli
élet, 112. o.). Fred Hoyle, a neves asztrofizikus úgy véli, hogy az élet véletlenszerű
létrejötte éppoly képtelenség, mint az, hogy a szeméttelepen átsöprő hurrikán
az ott található hulladékokból összerak egy működőképes Boeing 747-es repülőgépet.
Megjegyezzük, hogy az ilyen megállapítások alapjául szolgáló matematikai számítások a molekulák pontos összerakódásának esélyét az elemek kezdeti, kaotikus
állapotából kiindulva számolják.
Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a legegyszerűbb élőlény véletlenszerű kialakulásának
nincs gyakorlati valószínűsége. Ha csak a véletlenek játékát föltételezzük,
a nagy számok törvényére és a hosszú időre való hivatkozás sem oldja meg a problémát.
A valószínűség a véletlenszerű események irányulását jellemző adat: azt fejezi
ki, hogy a véletlenszerű eseményekből álló sorozatban körülbelül milyen arányban
várható egy általunk kedvezőnek ítélt esemény bekövetkezése. A "fej vagy
írás" játékban "fejet" akarunk dobni. Ennek valószínűsége 50%. A magyar kártya 32 lapjából ászt akarunk vakon kihúzni. Ennek valószínűsége
12,5%. Ha egymásután kétszer kívánjuk a kedvező eseményt, a valószínűséget
önmagával kell szoroznunk, és így ennek az eseménynek valószínűsége jóval kisebb,
mint az előző eseté. A valószínűség nem véletlen, hanem a véletlenszerű események
ingadozó rendje. Véletlen a kis ingadozás, mert ebben már semmiféle rendszert
sem állapíthatunk meg. Az élet véletlenszerű megjelenésének nincs gyakorlati
valószínűsége (egyébként is peremföltétel!).
A nagy számok törvényét így fogalmazhatjuk meg: ha véletlenszerű okoktól függő
kísérletsort végzünk, amelyben valamilyen "A" esemény vagy bekövetkezik,
vagy nem, akkor az "A" esemény bekövetkezésének viszonylagos gyakorisága
és az előre megadott valószínűsége közti különbség abszolút értékben kisebbé
tehető egy előre megadott tetszőlegesen kicsiny pozitív számnál, ha a kísérletek
száma elég nagy. Másként fogalmazva: a viszonylagos gyakoriságnak a valószínűségtől
való eltérése annál valószínűtlenebb, minél nagyobb a kísérletek száma. A véletlenszerű
tömegjelenségek rend felé irányulása - az ideális valószínűség megközelítésének
tendenciája - nem véletlen, hanem a véletlenekben érvényre jutó törvényszerűség.
A nagy számok törvénye önmagában nem oldja meg az élet létrejöttének problémáját.
Ha ugyanis egyetlen majom véletlenszerű kopogtatása nem tudja reprodukálni Darwin
művét, vagyis ennek az eseménynek nincs gyakorlati valószínűsége, akkor a mű
létrejöttének nagyon sok majom és hosszú idő föltételezésével sem lesz gyakorlati
valószínűsége. A nagy számok törvénye csak olyan véletlenszerű tömegjelenségekre
vonatkozik, amelyekben a kívánt esemény valószínűséggel rendelkezik.
Az élet megjelenését B. J. F. Lonergan nyomán az emelkedő valószínűség fogalmával
jellemezhetjük (vö. Insight). Az emelkedő valószínűség a kedvező események kiválasztása
és megőrzése azzal a céllal, hogy teret, lehetőséget adjunk egy magasabb szintű
rendszer véletlenszerű megjelenésének. Az emelkedő valószínűség nem véletlen,
mert jóllehet a véletlenekre épít, oka valamiféle új beavatkozásban és szabályozásban
keresendő. Példával megvilágítva:
Tegyük fel, azt a feladatot kapjuk, hogy az ábécé betűit tartalmazó zacskóból
behunyt szemmel húzzuk ki sorrendben a New York városnévben szereplő betűket.
A feladat sikeres megoldásának van ugyan elvi eshetősége, de gyakorlati valószínűsége
nincs. Valószínűsége csak akkor lesz, ha befolyásoljuk a húzást, azaz, ha a
betűk véletlenszerű kihúzásához újabb ok járul. Ilyen újabb ok lehet például
a kedvező betű megőrzése. Ha kihúzzuk, és félretesszük az N betűt, a következő
betűt már hamarabb fogjuk kihúzni, és minden kedvező betű megőrzése növelni
fogja a következő betű kihúzásának esélyét. Ehhez hasonló beavatkozást láthattunk
már egy korábbi példánkban is, amikor a gépelgető majmot segítettük abban, hogy
reprodukálja a darwini mű első mondatát.
Az élet megjelenésekor valószínűleg az történt, hogy megfelelő feltételek (szilárd
földkéreg, ősóceán, sugárzások stb.) között kialakultak DNS és RNS nagymolekula
populációk. Ezek megőrződtek, állandósultak és lehetőséget adtak primitív rendszerek
véletlenszerű megjelenésének (ilyenek például az Eigen-féle hiperciklusok).
Ezek ismét megőrződtek, szabályosan ismétlődtek, és ugyanakkor alapul szolgáltak
a bonyolultabb rendszer véletlenszerű megjelenéséhez. A bonyolultabb rendszerek
ugyancsak megőrződtek, és növelték a még bonyolultabb rend kialakulásának esélyeit.
Természetesen minden rendszer léte külső feltételrendszert követelt: azaz fönnmaradása
olyan valószínűséggel rendelkezett, mint amilyen valószínű volt azoknak a tényezőknek
a távolléte, amelyek le tudták volna rombolni.
Minél bonyolultabb egy rendszer, annál kisebb a valószínűsége. Ám éppen itt
kap jelentőséget a nagy számok törvénye és a hosszú idő. A nagy számok ellensúlyozták
a kicsiny valószínűséget. Ami egymillió esetben csak egyszer fordul elő, az
milliószor millió esetben egymilliószor várható. Az élet annak köszönhette sikerét,
hogy nagyon nagy volt az elemi rendszerek száma. Hasonló szerepe volt a hosszú
időnek is. A bonyolultabb rendszerek egyre szűkebb térre korlátozódtak: csak
ott valósulhattak meg, ahol megvoltak az alacsonyabb lépcsőfokok. Az összeszűkült
térben nem valósulhatott volna meg a nagyon sok lehetőség. A térbeli korlátokat
az időbeli egymásutániság tágította ki. Ha a milliószor millió lehetőség megvalósulása
nem fér el térben, alkalom nyílhat rá a nagyon hosszú időben.
A biológiai minta hosszú folyamatban, lépcsőzetesen, a véletlenek játékára épülve,
az alacsonyabb rendű formák megmaradásával, megőrződésével és fölhasználásával
alakult ki. Sokféle és sokrétű oksági láncnak kellett találkoznia ahhoz, hogy
a élet létrejöhessen. Különféle oksági láncok alkalmi találkozása (véletlenszerűen)
hozta létre az alacsonyabb rendű mintákat, de a véletlenek metszéspontjában
létrejövő minták már az asszertórikus szükségszerűség és a viszonylagos állandóság
birodalmába léptek, hogy új fejlődési lehetőségeket nyissanak meg. Az abiogenezis
folyamatát nem csupán a véletlen és a szükségszerűség összjátéka jellemzi, hanem
a rend növekedése, az emelkedő valószínűség is. E növekvő rendnek joggal keressük végső magyarázatát.
A szaktudósok a kiemelkedő és növekvő rend magyarázatát a biológia törvényeiben
látják. Azért beszélnek biológiai törvényszerűségekről, mert jóllehet az élet
föltételezi a fizikai és a kémiai törvények érvényét, a biológiai mintát nem
lehet ezekből a törvényekből levezetni. "Igaz, hogy a statisztikai mechanikával
meg lehetett magyarázni a nagymolekula-populációk átlagos viselkedését, a genetikai
analízis ellenben megmutatta, hogy az élőlények sajátságai nem statisztikai
jelenségekből erednek, nem rengeteg sok molekula lázas, vak tevékenységét fejezik
ki, hanem a kromoszómákban elhelyezkedő anyagok tulajdonságain nyugosznak. Az
élettelen testek rendezettségével ellentétben az élőlényeké nem vezethető le
a rendezetlenségből" - írja Fr. Jacob (i. m. 329. o.). Csakhogy a törvényekre
utalás még nem oldja meg az élet keletkezésének filozófiai problémáját. A biológiai
törvény ugyanis nem valamiféle démon vagy szabályozó kísértet, hanem az anyagi
folyamatok szabályosságára, önszerveződésére és önfelülmúlására utaló emberi
tétel. A törvények önmagukban nem hoznak létre semmit.
Hasonlat: jóllehet a kémia törvényei érvényesek a kémiai kísérletet megelőzően
is, a kísérlet sikere nem csupán tőlük függ, hanem attól, hogy a kémikus hogyan
rendezi, és hogyan hozza reakcióba a különféle anyagokat. Az életet sem a biológia
törvényei hozták létre, hanem az élettelen anyagnak az a különös törekvése,
hogy fölülmúlja önmagát, és lényegileg új mintákat alkosson.
Miért szervezte önmagát az anyag? Miért és hogyan hozta létre azokat a biológiai
mintákat, amelyeket az élettelen anyag mozgástörvényeiből nem tudunk levezetni?
Mi a növekvő rend végső magyarázata?
Észre kell vennünk, hogy ezek a filozófiai kérdések túlmutatnak a szaktudományok
határain. A szaktudós fölsorolja azokat az empirikus föltételeket és okokat,
amelyek föltehetően elősegítették az életet. A filozófus azt kérdezi, hogy miért
konvergáltak a különféle természetű okok, miért segítették olyan mintáknak a
megjelenését, amelyek az élettelen világra nem jellemzőek? Bármilyen sok feltételt
és okot említ meg a szaktudós, ezt a kérdést mindig föl tudjuk tenni.
Az élet megjelenését magyarázó filozófusnak mindenképpen figyelembe kellene
vennie, hogy az élettelen anyag formái és a biológiai minták között lényegi
különbség van, s hogy az utóbbiak nem vezethetők le az előbbiekből.
A fixista kreacionizmus eltúlozza ezt a különbséget, és azt állítja,
hogy az élettelen anyag nem tudta fölülmúlni önmagát: következésképp a kezdeti
biológiai mintákat közvetlenül Isten teremtette (lat. creatio = teremtés) külön
aktussal. Ez a szemlélet egyrészt azért helytelen, mert kizárja az élettelen
anyag közreműködését, és ezzel tagadja a fejlődést: a világban minden újdonság
valamiféle "hozzátoldás" eredménye, és nem a megelőző állapotokra
épülő és azokból fakadó következmény. Másrészt helytelen istenképet föltételez:
Istent úgy mutatja be, mint valami ügyetlen művészt, aki állandóan arra kényszerül,
hogy foltozgassa, javítgassa művét.
A redukcionizmus elmossa az élő és az élettelen közti lényegi különbséget,
és az életet kizárólag az élettelen anyag részeinek véletlenszerű mozgásaiból
akarja megmagyarázni. Egyetlen redukcionista sem fogadná el, hogy autóját pusztán
földmozgások és légköri események hozták létre, az élet megjelenésével kapcsolatban
mégis ilyesmit állít.
A dialektikus materializmus elfogadja, hogy az élet új "minősége" nem magyarázható meg hiánytalanul az élettelen anyagból (elutasítja a redukcionizmust). Minthogy azonban elutasítja Istent és a teremtésre vonatkozó valamennyi elgondolást, az élet megjelenését nem tudja megfelelő módon magyarázni. A dialektikára való hivatkozás éppen a probléma lényegét kerüli el. Mert a kérdés lényege az, hogy az ellentétes logoszok (különféle empirikus tényezők) miért úgy hatottak egymásra (dia-logosz!), hogy közben olyan rendet eredményeztek, amely bennük és az alacsonyabb szinten nem található meg.
Az a tény, hogy a biológiai minták nem véletlenül, hanem az emelkedő valószínűség fémjelezte folyamatban jelentek meg, a végső alap kérdését veti föl. A vallásos ihletésű filozófiák ezt a transzcendentális alapot a háttéri tapasztalatban "jelentkező" Istennel azonosítják.
Arisztotelész arról beszél, hogy az alacsonyabb rendű élőlények az élettelen anyagból származnak (Peri dzóón geneszeósz 721 b és 763 a). Csakhogy az ókori filozófus is tudta, hogy "a kevesebből nem lehet több", ezért végső fokon az égitestek, illetve az égitesteket mozgató intelligenciák szabályozó szerepére hivatkozott. Arisztotelész elképzelése tehát (generatio aequivoca) lényegesen különbözik a tudósok vallotta ősnemződés (generatio spontanea) hipotézisétől. Szent Ágostontól (354-430) sem idegen az a gondolat, hogy az élet egyszerűbb formái (férgek, rovarok, halak stb.) a szervetlen anyagból erednek. De az élet végső forrása Isten, aki úgynevezett észcsírákat (lat. rationes seminales) helyezett az általa teremtett anyagba, hogy ezek alkalmas időben kibontakozzanak. A csírák vagy eszmei magvak Istentől valók, és kibontakozásuk is annak az Istennek erejében történik, aki bensőleg működik a teremtett dolgokban (vö. De Trinitate 3,8,13 és 14; De Genesi ad litteram 6,10,17). Aquinói Tamás hasonlóképpen gondolkodott: az egyszerűbb élőlények keletkezéséhez elegendő az anyag és az ég ereje (virtus coelestis), amely eszköz-ok gyanánt szerepel az intelligenciák (angyalok) "kezében" (I. q. 45. a. 8. ad 3.; I. q. 70. a. 3. ad 3. és In VII. Met. lectio 8.). Ezeknek az a szerepe, hogy az Isten teremtette lehetőségi formákat "elővezessék" az élettelen anyagból. A skolasztika fejedelme élesen bírálta Avicennát, aki azt állította, hogy az élőlények az elemek mechanikus és véletlenszerű keveredéséből származnak (I. q. 71. a. un. 1.).
a) Az élet eszköz-okainak végső alapja
Az élet létrehozásakor az élettelen anyag meglepő módon felülmúlta önmagát: olyan
ötletes mintákat hozott létre, amelyek nem vezethetők vissza az élettelen anyagi
formákra. Ez az önfelülmúlás magyarázatra szorul, mert a létezők tetszés szerinti
összegének tekintett "természet nem képes az erejével arányos tevékenységet
fölülmúló működésre" (I/II. q. 109. a. 3. ad 2.). Az emelkedő valószínűség,
a szükségszerűség és a véletlen szövevényéből kiemelkedő rend elégséges alapot
követel.
Minthogy az életet létrehozó természeti okok alacsonyabb rendűek, mint az okozat
(élet), az anyag önszerveződésének meglepő jelenségét csak úgy magyarázhatjuk
megfelelő módon, ha az életet elősegítő természeti okokat eszköz jellegű okoknak
tekintjük. Az eszköz-ok (lat. causa instrumentalis) olyan valóság, amely más oknak
rendelődik alá, amelyet más ok használ, és amely e másik okkal együtt hozza létre
az okozatot. Az eszközt használó okot főoknak (lat. causa principalis) vagy első
oknak nevezzük (III. q. 62. a. 1.). A főoknak mindig tökéletesebbnek kell lennie,
mi az általa kiváltott okozat. Az eszköz-ok esetében ellenben nincs ilyen követelmény
(II/II. q. 165. a. 2. ad 1.).
A biológiai minták megjelenésének transzcendentális főoka Isten. "A szellemiség
híján levő természet egésze úgy viszonyul Istenhez, mint ahogy az eszköz a fő
hatóerőhöz" - állapítja meg Aquinói Tamás (I/II. q. 1. a. 2.). Az élet megjelenésében
mutatkozó létnövekedés (az emelkedő valószínűségben kibontakozó és az alacsonyabb
szintből elégségesen nem magyarázható rend) végső fokon az Istentől ered, de úgy,
hogy megvalósításában az élettelen anyagi létezők is közreműködtek mint eszköz-okok.
Minthogy Isten belülről és a létezők természetének megfelelően irányítja a dolgokat
(I. q. 83. a. 1. ad 3.), az élet teremtése a véletlenszerű tömegjelenségek és
a bennük rejlő valószínűségek fölhasználásával történt.
Az isteni ok és a természeti vagy másodlagos okok viszonyát Aquinói Tamás általánosságban
így jellemzi: "jóllehet az első ok maximálisan belefolyik az okozat létrehozásába,
befolyását és e befolyás fajtáját mégis a közelebbi ok határozza meg" (De
potentia q. 1. a. 4. ad 3.). Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Isten az evilági
létezők természetének megfelelően működik együtt (lat. concursus = együttműködés)
a dolgokkal, azaz nem kényszeríti őket. Isten mint transzcendentális létalap létben
tartja a dolgokat (lat. conservatio = megőrzés), cselekvésükhöz erőt ad, és végig
is "kíséri" tevékenységüket, de nem úgy, mint a dolgok lényegéhez tartozó
valóság, hanem mint a dolgok létben tartója s mint a létezők tevékenységének föltétele
(De potentia q. 3. a. 7.).
Aquinói Tamásnak az "isteni együttműködésről" szóló tanítását K. Rahner
(1904-1984) a fejlődésre és így az abiogenezisre is kiterjesztette. Ezt a kiterjesztést
a következő probléma sürgette: Ha eltúlozzuk a másodlagos okok szerepét, akkor
az első ok, azaz Isten feleslegessé válik. Ebben az esetben azonban vagy nem tudjuk
megmagyarázni az anyag önfelülmúlását (nem értjük, hogyan lehet "a kevesebből
több"), vagy tagadnunk kell a fejlődés tényét (ha ugyanis az élet "új
minősége" eleve benne van az élettelen anyagban, akkor nincs értelme, hogy
fejlődésről beszéljünk). Ha Isten tevékenységét túlozzuk el, mint ahogy a fixista
kreacionizmus teszi, a másodlagos okok szerepe és autonómiája kerül veszélybe.
Ebben az esetben egyrészt lebecsüljük Isten hatalmát (Summa contra Gentiles III.
68.), másrészt újra csak tagadjuk a fejlődést (az élet újdonsága kívülről történő
hozzátoldás eredménye volna, és nem szervesen fakadna a természeti előzményekből).
K. Rahner így fogalmazta meg az első ok és a másodlagos okok dialektikáját: "a
végtelen ok, amely mint tiszta aktus minden valóságot eleve magában tart, a véges
oknak mint végesnek »konstitúciójához« (»in actu«) tartozik
anélkül, hogy benne mint létezőben belső mozzanat volna. E dialektikus kijelentés
első fele által válik aztán »érthetővé«, hogy a véges ok valóban fölül
tudja múlni önmagát, azaz hogy (befogadott vagy magától létrehozott) hatása több,
mint ő maga, és mégis általa létrehozott hatás, tehát magától tudja fölülmúlni
önmagát. E dialektikus kijelentés második része teszi érthetővé, hogy ez a hatás
valóban fejlődés lehet, mert nem ez volna a helyzet, ha a véges oknak mint végesnek
konstitúciójához tartozó tiszta (végtelen) aktus magának a véges oknak belső
mozzanata volna, azaz ha ez a véges ok már eleve és mindig birtokolná azt, amit
majd csak önmagát fölülmúlva, öntranszcendenciájában kell még elérnie" (Das
Problem der Hominisation, 69. o.). Az élettelen anyagot Isten képesíti az önfelülmúlásra,
azaz az élet létrehozására, de úgy, hogy az isteni teremtő tevékenység nem megy
át az anyag tulajdonába. Isten nem csodás módon és nem kívülről nyúl bele teremtésébe,
hanem eleve megadja, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztassák.
Isten nem kényszeríti az eszközöket, hanem természetüknek megfelelően használja
őket. Ez a magyarázata annak, hogy az abiogenezis folyamata az ember oldaláról
nézve gigantikus szerencsejátékhoz hasonlít, azaz véletlenszerű tömegjelenségeken
keresztül valósul meg. E játék elemeit, az elemek kezdeti kombinációját (a benne
rejlő valószínűségekkel) és a játék szabályait Isten alkotta meg. Az emelkedő
valószínűség végső alapja nem egy tetszés szerinti természet, amelyben a véletlen
uralkodik, hanem a tökéletesen informált Teremtő alkotta természet, amely a véletlen
és a szabály játékos dialektikájában "csalhatatlanul" hozza felszínre
a benne rejlő valószínűségeket. A véletlen természetesen csak az ember számára
létezik, mert amit mi véletlennek látunk, az Isten abszolút tudásában bizonyára
nem az (I. q. 22. a. 2. ad 1.).
Az élet megjelenését biztosító transzcendentális alap föltételezése nem teszi feleslegessé a szaktudományos kutatást, és nem sérti a tudomány önállóságát. A tudós bátran vizsgálhatja az élet megjelenésének "hogyanját", akadály nélkül tárhatja föl az életet létrehozó empirikus okok játékát, mert a fenti filozófiai magyarázat nem szab semmiféle korlátot számára. Természetesen tudatában kellene lennie annak is, hogy ha tagadja a filozófiai valóságértelmezés létjogosultságát, illetéktelenül átlépi a tudomány határait, és tagadása csak annyit ér, amennyire azt filozófiailag igazolni tudja.
b) Az élet transzcendentális célkitűzője
Az élet minden esetben értelmes, logikus megoldás (a baktérium piciny gyár, amelyben
minden a helyén van, s mindennek megvan a maga funkciója). Az élettelen anyag
az élet mintáját olyan folyamatban érte el, amelyet az emelkedő valószínűség logikája
jellemez. E "logika" főbb jegyei: a véletlenek fölhasználása, a sikeres
primitív rendszerek megőrzése, a kezdeti rendszerek összekapcsolódása és egymásra
épülése, a rend növekedése stb. Az érthető megoldásokra és a rend növelésére irányuló
folyamatokat a filozófia nyelvén teleologikus (gör. telosz: cél, befejezettség;
logosz: alap, törvény, logikus irányulás stb.), azaz célirányos folyamatoknak
nevezzük. Kétségtelen, hogy az abiogenezis logikája nem olyan látványos, mint
amikor például az ember megfelelő eszközökkel és céltudatosan leír valamiféle
értelmes szöveget, de a rendet növelő események mélyén mindenképpen "kitapintható".
Az élet megjelenésében megmutatkozó logika a véletleneket fölhasználó és a véletleneket
szabályokkal irányító szerencsejátékok célirányosságához hasonlít.
Ahol különféle természetű létezők (az atomok, a molekulák, az életet biztosító
külső feltételek stb.) olyan rend (érthető szerkezet) kialakításán fáradoznak,
amely minden további nélkül nem vezethető vissza e létezők természetére, joggal
vetődik fel a végső magyarázat igénye. Aquinói Tamás írja: "Lehetetlen, hogy
bizonyos ellentétes és egymással összhangban nem levő dolgok mindig vagy legalábbis
többnyire egyetlen rendbe kovácsolódjanak, hacsak nem valamiféle irányítónak az
erejében, amely összességüket és az egyeseket arra képesíti, hogy meghatározott
célra irányuljanak" (Summa contra Gentiles I. 13.). A célirányosság, a növekvő
rend alapja nem lehet egy tetszés szerinti élettelen természet, amelyben csupán
a véletlen uralkodik. Ha ellenben a természetben a véletleneket megszelídítő szabály,
azaz a játék logikája jut érvényre, akkor semmi sem tilthatja meg, hogy a játék
elgondolójára következtessünk.
Aquinói Szent Tamás végkövetkeztetését ma is helytállónak tartjuk: "a világban
különféle természetű dolgokat látunk egyetlen rendbe kovácsolódni, éspedig nem
ritkán vagy alkalomadtán, hanem mindig vagy legalábbis többnyire. Kell tehát lennie
valakinek, akinek gondoskodása irányítja a világot, és őt nevezzük Istennek"
(Summa contra Gentiles I. 13.). Az élet megjelenésének Isten a végső célkitűzője,
a véletlen és a szükségszerűség rendet növelő dialektikájában az ő elgondolása
jut érvényre.
Az isteni elgondolás és az elgondolást megvalósító anyagi létezők viszonyáról
helyesen kell gondolkodnunk. A teleológia nem azt jelenti, hogy az isteni gondolat
erőszakosan célra irányítja és összmunkára kényszeríti az anyagi tényezőket. Az
isteni terv nem úgy jut érvényre, hogy az anyagi létezők átmenetileg valamiféle
"új minőséget" kapnak, amelynek erejében aztán létrehozzák a biológiai
mintát. Az isteni logika a kezdeti feltételek (a meghatározott természetű részecskéket
létrehozó "ősrobbanás", a részecskék és energiák kezdeti eloszlása stb.) megteremtésében,
a kezdeti feltételek tartalmazta kombinációs lehetőségekben és abban keresendő,
hogy Isten nagyon hosszú időn át létben tartja az általa determinált univerzum
játékelemeit és játékosait.
Az élet megjelenését biztosító isteni terv nem valamiféle misztikus és az események
láncolatába beavatkozó véges erő, hanem a kezdeti létezők természetével és kombinációjával
eleve adott "logika". A szaktudós módszertani meggondolásokból eltekinthet
ettől a logikától, mint ahogy egy sakkjátszma elemeit, véletlenszerű és szabályos
mozgásait is leírhatjuk anélkül, hogy a sakk megalkotójára gondolnánk. A filozófiai
reflexió ellenben éppen a játék tervezőjét, elgondolóját keresi.