5. A KOZMOSZ EGÉSZÉRE REFLEKTÁLÓ EMBER

Az ember a kozmosz szülöttje. Létét a térben és időben határtalanul elnyújtózkodó természetnek köszönheti. Vajon honnan ered a kozmosz, és miért hozta létre az embert? Vajon térben és időben végtelen a világ? Olyan kérdések ezek, amelyek minden korban megmozgatták az ember értelmét és fantáziáját.


1. A természet a tudományos világképben

A világképen a szaktudományok eredményeinek összefoglalását és tudományos összlátásban történő elméleti feldolgozását értjük. A gigantikus méretű és az időben "széthúzódó" kozmosz egésze sosem lehet a közvetlen emberi tapasztalás tárgya. Ezért a világ képének megrajzolása csak hipotézisek és a tudomány föltárta adatok hipotetikus kiterjesztése (extrapolációja) alapján lehetséges. A szoros értelemben vett világkép tisztán szaktudományos jellegű, és így nem érinti a kozmosz létére, rendjére és értelmére irányuló filozófiai kérdéseket. Minthogy azonban nincs előfeltevések nélküli ismeret, azaz a tudományos kutatást előzetes filozófiai irányvétel, világ- és emberfelfogás irányítja, az úgynevezett tudományos világképbe is beleszövődnek világnézeti és filozófiai jellegű elemek. Természetesen a szaktudományos kutatás is visszahat az előzetes filozófiai irányvételre, s eszményi esetben a filozófia és a tudomány olyan hermeneutikai kört alkot, amely a valóság sokoldalú és átfogó értelmezését teszi lehetővé.

a) Az univerzum megformálódása és fejlődése

A nyugat-európai gondolkodásban lényegében kétféle természetszemlélet alakult ki, és ennek megfelelően kétféle világmodell született. Az újkori tudomány a világ sztatikus (a kozmosz ünnepélyes állandóságát és fejlődést nem ismerő merevségét hirdető) szemléletét kapta örökül az ó- és középkortól. Ez a szemlélet azonban tarthatatlannak bizonyult, és fokozatosan a dinamikus (a természet mozgékonyságát és fejlődését valló) világszemlélet váltotta föl.

A sztatikus világmodellek korszaka a görögökkel kezdődött. Főként geocentrikus (a világmindenség közepének a Földet tekintő) modelleket alkottak, de nem volt idegen tőlük a heliocentrikus (a világmindenség középpontját a Napban megjelölő) eszme sem. A Földet eleinte henger vagy korong alakúnak vélték (Démokritosz), később a térben szabadon lebegő gömbnek. A püthagóreus Hiketasz és Ekphantosz (i. e. 5. sz.) szerint a mindenség közepe a központi tűz. Azt is tanították, hogy a Föld a saját tengelye körül forog, és a Nap körül kering. A szamoszi Arisztarkhosz (kb. 320-250) úgy vélte, hogy a mindenség középpontja a Nap, és a csillagok óriási távolságra vannak egymástól.

Az ókori világmodell Arisztotelész és Ptolemaiosz (kb. 90-160) rendszerében nyerte el végső formáját. Arisztotelész szerint a térben véges világmindenség központja a gömb alakú Föld. A Földet 56 szféra veszi körül. A Hold alatti világ a változás (az őselemek keveredésének) világa, de itt sincs fejlődés. A Hold fölötti szférákon keringenek a bolygók, a Nap és a csillagok. A Hold fölötti szférák és égitestek anyaga változatlan, s az égitestek mozgása örök körmozgás. A legkülső szféra az állócsillagok szférája, s ezen kívül semmi (űr) sincs. Az alexandriai Ptolemaiosz úgy vélte, hogy a mindenség központja a nyugvó Föld. A Földet átlátszó kristályszférák (gömbhéjak) veszik körül, s a megfelelő szférákon keringenek a Hold, a Nap és a bolygók. A bolygók nem csupán körpályákon keringenek, hanem hurokszerű körpályákon (epiciklusokon) is mozognak. E modellben nincs helye a fejlődésnek. Arisztotelész szerint a kozmosz örök, a fajok állandóak, s legfeljebb az egyedek cserélődnek. A "mozdulatlan mozgatónak" vagy a Démiourgosznak csak mozgató és rendező szerepe van.

A középkori világmodell az arisztotelészi-ptolemaioszi világképre épült: sztatikus és geocentrikus jellegű volt. A világmindenség térben véges, és legkülső burka az állócsillagok szférája. Központja a Föld (egyesek lehetségesnek tartották, hogy a Föld a saját tengelye körül forog, de azt nem tanították, hogy a Nap körül kering). Az égitestek romolhatatlanok, mert anyaguk lényegileg különbözik a földi anyagoktól. A világegyetem méreteit több millió kilométerre becsülték. Az élettelen anyag, a növények, az állatok és az ember világa hierarchikusan épül egymásra, de nincs fejlődés. A kozmoszt Isten teremtette a semmiből, éspedig véges idővel ezelőtt.

A sztatikus világmodell az újkorban annyiban változott meg, hogy a geocentrikus felfogást a heliocentrikus eszme váltotta föl, és jelentősen gyarapodtak a kozmosz belátható részére vonatkozó tudományos ismeretek. Azt az ókorban is ismert gondolatot, hogy a Föld nem középpontja a világnak, az újkor hajnalán Nicolaus Cusanus (1401-1464) bíboros elevenítette fel. A heliocentrikus rendszer diadalra vitele (kopernikuszi fordulat) és matematikai megalapozása M. Kopernik (1473-1543) lengyel kanonok nevéhez fűződik (De Revolutionibus Orbium Coelestium). J. Kepler (1571-1630) a bolygók mozgástörvényeit fogalmazta meg. A heliocentrikus rendszer mellett síkra szálló G. Galilei értékes fölfedezésekkel gazdagította a kozmoszra vonatkozó ismereteket (a Hold hegyei, a Jupiter holdjai, a napfoltok stb.). A technikai eszközök tökéletesedésével a világmindenség belátható határai egyre messzebbre tolódnak. Fr. W. Herschel (1783-1822) és fia a galaxisra és az extragalaxisokra vonatkozó ismereteket gazdagította. Az ifjabb Herschel katalógusa már 5079 csillaghalmazt és galaxist tartalmazott. Jóllehet a tudományos fölfedezések egyre jobban megtépázták a sztatikus világkép tekintélyét, e modell egészen a 19. századig tartotta magát. Az élővilág fixista szemléletét C. von Linné fogalmazta meg a 18. században.

A dinamikus világmodell alapjai már az ókorban megvoltak (Hérakleitosz, i. e. 6. sz.; Empedoklész, i. e. 5. sz.; Hipparkhosz, i. e. 2. sz. stb.). A középkorban is akadtak olyanok, akik nem fogadták el Arisztotelész szemléletét. J. Buridán († 1358) például azt tanította, hogy az égi és a földi testekre ugyanazok a mozgástörvények érvényesek. N. Cusanus úgy vélte, nincs okunk föltételezni, hogy változás csak a Földünkön van, s nem mindenütt a világegyetemben (De docta ignorantia).

Az újkorban tudományos megfigyelések és hipotézisek ütöttek réseket a sztatikus modellen. Tycho de Brahe (1546-1601) egy szupernova megfigyelése kapcsán jegyezte meg, hogy valószínűleg nemcsak a Hold alatti világban van változás, hanem az örök és változatlannak tartott égitestek világában is. G. Galilei is ezt a nézetet képviselte. Az első kozmogónia (a kozmosz részleges objektumainak kialakulásával foglalkozó tudomány) R. Descartes nevéhez fűződik: "örvényelméletével" a Naprendszer kialakulására akart hipotetikus magyarázatot adni. I. Newton a gravitációs törvénnyel próbálta magyarázni a Nap és az állócsillagok létrejöttét. I. Kant a Föld keletkezésére vonatkozóan dolgozott ki elméletet. Ezt az elméletet P.-S. Laplace tökéletesítette. A 19. század kozmogóniái és Ch. R. Darwin evolúciós elmélete nagyban hozzájárultak az arisztotelészi világkép összeomlásához.

Az egész kozmosz megformálódására vonatkozó hipotézisek és a fejlődéselmélet tökéletesítése századunk vívmányai. A dinamikus modell "megrajzolása" a relativitáselmélet egyenleteinek felülvizsgálásával matematikai úton kezdődött. Az általános relativitáselmélet (1916) egyik tétele az, hogy a térben jelenlevő tömeg módosítja a tér geometriáját, és nem-euklidészi görbült térré teszi. A. Einstein modellje szerint az univerzum határtalan, de véges. E modell két alapvető hipotézisre támaszkodik: az anyag középsűrűsége különbözik a nullától, és mindenütt egyforma; a világsugár állandó (sztatikus univerzum). W. de Sitter (1872-1934) elveti Einstein első hipotézisét, és egy fejlődő univerzum modelljét alkotja meg. Ez a világmindenség azonban irreális, mert nem tartalmaz anyagot (az anyag nulla átlagsűrűségű). A. Friedmann (1888-1925) más úton próbálkozik. Szerinte megtarthatjuk az első einsteini hipotézist (azt tudniillik, hogy az anyag átlagsűrűsége különbözik a nullától), ha megengedjük, hogy a világsugár és így az anyag sűrűsége is változik az idővel. A világmindenség ebben a modellben is tágul (1922).

G. Lemaître (1894-1966) belga abbé az orosz Friedmanntól függetlenül fedezte fel a relativitáselméletben a táguló és a táguló-összehúzódó (oszcilláló) világmindenség modelljének csíráit (1927). Hipotézise értelmében a világmindenség valamiféle iszonyatosan sűrű anyagi állapotból indult ki. A szinte mérhetetlen koncentráltságú "ősatom" előttünk ismeretlen okból fölrobbant, és a robbanásban jöttek létre az elektronok, a protonok, a neutronok stb. A belga tudós arra is fölhívta a figyelmet, hogy a galaxisok színképében kimutatható vöröseltolódás (ha a fényforrás távolodik, fényének hullámhossza növekszik, s így színképe a vörös felé tolódik) igazolhatja, hogy az univerzum jelenleg is tágulásban van. E. P. Hubble (1889-1953) a galaxisok színképében jelentkező vöröseltolódást összefüggésbe hozta a galaxisok távolságával, és ezzel lényegében bizonyítékot szolgáltatott az univerzum tágulására (1929). A Lemaître-féle modell módosított változatát 1948-ban G. Gamow (1904-1968) dolgozta ki, és ő adta az ősrobbanásnak a "Nagy Bumm" (ang. Big Bang) nevet. Véleménye szerint a kezdeti állapotot nem ősatomnak kell felfognunk, hanem tiszta energiának vagy valamiféle hihetetlenül sűrű sugárzásnak. Meggyőződéssel vallotta, hogy ennek a rendkívül erős sugárzásnak nyomai ma is fellelhetők az univerzumban. 1965-ben amerikai tudósok fel is fedezték a 3 Kelvin-fokos sugárzást, amely a kezdeti állapot maradványának tekinthető. A következő években egyre-másra születtek az ősrobbanást föltételező modellek különféle változatai. Ezek a modellek megegyeznek abban a föltevésben, hogy univerzumunk véges idővel ezelőtt valamiféle "ősanyag" (energia, őstűzgömb) robbanásával vette kezdetét: ebben a robbanásban alakultak ki az elemi részek, az atomok stb., majd a világegyetem tágulásával és fokozatos lehűlésével a szemcsés anyag galaxisokba és csillagokba tömörült. Van olyan elképzelés is, amely szerint a kezdet egy "fekete lyuk" volt (a fekete lyuk olyan föltételezett csillagászati objektum, amely annyira sűrű, hogy nehézségi ereje bezárja körülötte a téridőt, és amelyből így hétköznapi értelemben vett anyag vagy fény nem távozhat.). A "Scientific American" magyar kiadása (1985/1.) a felfúvódó világegyetem modelljét ismerteti. A cikk ezzel a meglepő végkövetkeztetéssel zárul: "Az univerzum felfúvódó modellje olyan lehetséges mechanizmust kínál, amely szerint a megfigyelhető világegyetem végtelen kis tértartományból fejlődött. Ilyenformán roppant csábító egy lépéssel tovább menni és azt feltételezni, hogy a teljes világegyetem tulajdonképpen a semmiből fejlődött ki". - Az ősrobbanással és a kozmosz megformálódásával számoló tudósok megalkották a világ dinamikus modelljét. E modellek közül kiemelkedő P. Teilhard de Chardin víziója, amely az ősrobbanástól kezdve próbálja nyomon követni a kozmosz megformálódását, a bioszféra, a pszichikai szféra és a nooszféra fejlődését (Le phénoméne humain).

Az állandó állapot (ang. Steady State) modellje H. Bondi (1919-), Th. Gold (1920-) és Fr. Hoyle (1915-) nevéhez fűződik (1948). Az ősrobbanást föltételező modell szerint a galaxisok egymástól való távolodásával a köztük levő tér egyre üresebb lesz, míg végül az anyagsűrűség nullára csökken. Ha valóban ez a helyzet, az univerzum fagyhalálra van ítélve: az élet megszűnik, a csillagok kihunynak, az anyagkészlet kimerül. A három tudós hipotézise ezt a sötét jövőt akarta "elkerülni". Nézetük szerint az állandóan táguló és ezáltal "felhíguló" anyag minduntalan pótlódik, és így az anyag sűrűsége állandó marad. Számításaik szerint ahhoz, hogy az univerzum állapota azonos maradjon, azt kell megkövetelnünk, hogy évenként 10 köbkilométerenként egy hidrogénatom keletkezzék a semmiből. A modell sikerét egy ideig az biztosította, hogy Gamow elképzeléséhez képest jobb magyarázatot tudott adni a nagyobb rendszámú elemek keletkezésére. Az állandó állapot hívei a táguló és friss anyaggal pótlódó kozmoszban látták a fejlődés alapját és biztosítékát. Ezt az elképzelést azonban sokat támadták, mert sértette a tömeg és az energia megmaradásának elvét. Fr. Hoyle 1965-ben a "Nature" című folyóirat egyik cikkében közölte, hogy feladja az állandó állapot hipotézisét.

Az ősrobbanást föltételező modellek sajátos változata a táguló-összehúzódó (lüktető) modell, amelynek G. Lemaître a "főnix világegyetem" nevet adta. R. Dicke, Fr. Hoyle (1965) és mások föltételezése szerint a világmindenség tágulása csak véges értékig növekszik, aztán a folyamat megfordul, s összehúzódásba megy át, mígnem eléri a kezdeti állapotot. Eszerint a táguló világmindenség kezdeti állapota egy előző összehúzódás végpontja. A lüktetés elvileg vég nélkül ismétlődhet. Az összehúzódás azt jelenti, hogy a tágulási folyamatban kialakult képződmények (élőlények, galaxisok, molekulák, atomok stb.) egybeolvadnak, azaz valamennyi összehúzódó univerzum hőhalállal ér véget. Kérdés persze, hogy az univerzumban van-e elegendő anyag a tágulás leállításához. Egyesek a fekete lyukakban "tárolt" anyag szerepére hivatkoznak. Mások ellenben azt állítják, hogy a főnix-modell elvetendő, mert a tapasztalati adatok azt mutatják, hogy az univerzum valószínűleg örökké tágulásban marad.

Jóllehet a dinamikus modell végérvényesen győzelmet aratott a sztatikus világkép fölött, ma még nem tudunk olyan elméletet alkotni, amely minden szempontból híven tükrözné a kozmosz megformálódását és fejlődését. "Még az sem biztos, hogy azok a fogalmak, amelyek helyénvalóaknak mutatkoznak (bármilyen nagy) kozmikus környezetünkre, használhatók a világegyetemre mint egészre" (Természettudományi Lexikon 3. k. 859. o.). A világhírű kozmofizikus, J. B. Zeldovics (1914-) szerint az ősrobbanás modellje éppolyan jól megalapozott, mint az égi mechanika ősrégi tudománya (La Recherche, 1984. jan.). A kozmosz eredetét azonban homály fedi. Az univerzum kezdete ugyanis peremföltétel, azaz olyan szingularitás (egyszeri adottság), amely nem lehet tudományos vizsgálat tárgya: "a szingularitás közelében nem érvényesek a kozmológiai egyenletek megoldásának feltételei, hisz egyelőre még nincs magára a szingularitásra és az azt megelőző időkre vonatkozó, fizikailag megalapozott feltevés" (Természettudományi Kisenciklopédia 66. o.). A kozmosz végkifejlete, fejlődésének iránya is bizonytalan.

b) A tér-idő végtelenségének problémája

Jóllehet a világ tér-idő szerkezetének természete és a kozmosz végtelenségének kérdése filozófiai reflexiót is igényel, a maguk módján a szaktudományok is megpróbálkoztak e problémák tisztázásával.

Az újkori tudományosság az ó- és középkori hagyományokat követve többféle értelemben beszélt a térről és az időről.

Bár a szóhasználatban ez nem mindig türköződött, a tudósok általában megkülönböztették a matematikai, a képzetes és a fizikai tér fogalmát.

A matematikai vagy geometriai tér olyan tiszta és elvont kiterjedés, amelyet minden anyagi tartalomtól függetlenül önmagában és önmagáért vizsgálunk. Elvontsága nem azt jelenti, hogy csupán az emberi értelem alkotása (lat. ens rati onis), mert a matematikai tér adott esetben a valóságban is létezhet, azaz a fizikai világ jellemzője lehet.

A geometriai terek közül a legrégibb és a legismertebb az euklidészi tér. Ennek geometriáját Eukleidész (i. e. 300) alexandriai matematikus dolgozta ki. E tér főbb jellemzői: a síkban egy egyeneshez az egyenesen kívül fekvő ponton át csak egyetlen párhuzamos rendelhető; a háromszög belső szögeinek összege 180 fok stb. A hiperbolikus térgeometria kidolgozása Ny. I. Lobacsevszkij (1793-1856) nevéhez fűződik. Jellemzői: az egyenessel az egyenesen kívüli ponton át több párhuzamos húzható; a háromszög belső szögeinek összege kisebb, mint 180 fok stb. E tér negatív görbületű, és szemléletünk számára hozzáférhetetlen (analogonja a traktrix forgatásával keletkező pszeudoszférán látható). Az elliptikus és a szférikus térgeometria kidolgozója B. Riemann (1826-1866). E tér jellemzői: párhuzamos nem húzható; a háromszög belső szögeinek összege nagyobb, mint 180 fok stb. Szemléletünk számára e pozitív görbületű tér hozzáférhetetlen (analogonját a véges, de határtalan gömbfelületen láthatjuk).

A képzetes (imaginárius) tér képzeletünk alkotása és képzeletünk tárgyainak megjelenési "helye". Ez a képzeleti és valós tárgyakat megelőző tér három dimenziós (lat. dimensio: kiterjedés, kimérés, felmérés), homogén és mozdulatlan. A képzetes tér mint alanyi adottság (pszichikai 'a priori') olyan egyetemes befogadó "tartály", amelynek határai elmosódnak, és amely akkor is megmarad, ha ténylegesen semmit sem képzelünk.

A fizikai tér olyan valós kiterjedés vagy mérhető vonatkoztatási alap, amelynek segítségével a kinematika és általában a fizika a testek mozgását és helyzetét meghatározza. Annak eldöntése, hogy a fizikai tér milyen geometriai tulajdonságokkal rendelkezik (azaz, melyik matematikai tér érvényes fizikai világunkban), a szaktudományokra tartozik. Hétköznapjaink és a földi technika világa a fizikai teret három dimenziósnak és euklidészinek tartja.

Az újkori tudományosság az "idő" kifejezést is többféle értelemben használta. A tudósok általában különbséget tettek a pszichikai, a képzetes és a fizikai idő között.

A pszichikai idő a múltbeli, a jelenlegi és a várható élményeink folyamatos egymásutánjára épülő élmény. E folyamélménynek központja a múltat és a jövőt a jelenben összekapcsoló és egységesítő "én". A pszichikai idő ritmusának észlelése és mérése szubjektív módon történik (gondoljunk a fogorvos várószobájában eltöltött idő "lassulására" és tartamára!).

A képzetes idő az a fantáziánk alkotta homályos és "önmagában fennálló" folyam, amely egyenletesen folyik a határtalan múlt felől a parttalan jövő irányába. Ez a képzeleti és valós eseményeket "megelőző" idő egyetlen dimenziós, és irányában visszafordíthatatlan (lat. irreversibilis). A képzetes idő mint alanyi adottság (pszichikai 'a priori') a képzeleti és a valós események "befogadó folyama".

A fizikai idő az alanytól függetlenül létező dolgok változásából, illetve az anyagi események egymásutániságából adódó objektív folyam, amelynek mérése is objektív módon történik. Ez az idő nem létezik az anyagi eseményektől függetlenül. Mérése úgy történik, hogy az ember önkényesen kiválaszt valamiféle periodikus és változatlan sebességgel lefolyó mozgást (a Földnek a tengelye körüli forgása, a Föld keringése a Nap körül, az atomok által kibocsátott hullámok rezgésszáma stb.), és ezt a mozgást tekinti viszonyítási alapnak.

Az abszolút tér és idő fogalma I. Newton nevéhez fűződik. A mechanika atyja úgy gondolta, hogy különbséget kell tenni a látszólagos és a valóságos mozgás között, s hogy a valós mozgást csak akkor tudjuk jellemezni, ha olyan abszolút térhez és időhöz viszonyítjuk, amelyek nincsenek kapcsolatban az empirikus terekkel és időkkel (így például a Föld légtere, amely a Földhöz viszonyítva nem mozog, abszolút értelemben mozog, mert az abszolút térnek hol az egyik, hol a másik oldalán mutatkozik). Az abszolút tér valamiféle egyetemes befogadó "tartály", amely "saját lényegénél fogva, külsőleg egyáltalán semmihez sem viszonyítva, mindenkor egyenlő és változatlan marad". Az abszolút idő olyan egyetemes folyam, amely "önmagában véve és lényegének megfelelően minden külső vonatkozás nélkül egyenletesen múlik" (Philosophiae Naturalis Principia Mathematica, I. magyarázó jegyzet). I. Newton a képzetes teret és időt tekintette az univerzum valós fizikai terének és idejének. Véleménye szerint a tér és az idő valamiképpen végtelen, mert Isten végtelenségében és örökkévalóságában gyökerezik. A tér végtelenségét fizikailag azzal próbálta igazolni, hogy ha a tér véges lenne, akkor az anyag a tér külső részeiből gravitációja folytán a tér belseje felé törekedne, következésképp belezuhanna a tér közepébe, és ott egyetlen gömb alakú tömeget alkotna (Levél R. Bentleyhez).

Ez a tér és időszemlélet szinte mindenkit kielégített egészen az Olbers-paradoxon megfogalmazásáig. W. Olbers (1758-1840) problémája az volt, hogy miért sötét az égbolt éjjel. Ha ugyanis a tér végtelen, azaz végtelen sok csillag van, akkor az égboltnak olyan vakítóan fényesnek kellene lennie, mint amilyen a Nap felszíne. Ám az égbolt sötét.

A relativitáselmélet és a 20. század csillagászati fölfedezései végül száműzték a fizikából a newtoni abszolút tér és idő fogalmát.

Az Einstein-féle speciális relativitáselmélet (1905) két alapvető posztulátumra épül: 1. Valamennyi fizikai jelenség (tehát nem csupán a mechanikai, hanem például az elektromágneses is) azonos módon folyik le valamennyi tehetetlenségi rendszeren belül. 2. A fénysebesség állandó (a fénynek valamennyi megfigyelő számára ugyanaz a sebessége, bármilyen legyen is a fényforrás vagy a megfigyelő mozgásállapota). Az elmélet következményei a térre és az időre vonatkozóan: a) A speciális relativitáselmélet összekapcsolja a tér és az idő metrikáját, és négydimenziós tér-idő kontinuumot tételez föl (Minkowski-világ). b) A hosszkontrakció (Lorentz-kontrakció) azt jelenti, hogy a mozgó tárgyak mérete a mozgás irányában megrövidül. Példa: ha A és B megfigyelőnek két pontosan egyenlő méterrúdja van, és B az A-hoz képest v sebességgel mozog, akkor az A megfigyelő a B méterrúdját hosszúnak méri, és fordítva is ugyanez a helyzet. c) Az idő relativitására utal az időlassúbbodás. A mozgó órák lassabban járnak, mint a nyugvók; s minthogy a lassúbbodás magának az időnek a sajátja, nemcsak a mozgó órák lassulnak le, hanem a fizikai és kémiai folyamatok is lassúbbak, ha mozognak. Ezt a föltevést szemlélteti az úgynevezett ikerparadoxon: két ikertestvér közül az egyik közel fénysebességgel haladó űrhajóban utazik, és saját órája szerint egy év múlva tér vissza a földre. Megérkezésekor a földön maradt testvérét sok évvel öregebbnek találja, mivel annak órája gyorsabban járt, illetve életfolyamatai is viszonylag gyorsabban mentek végbe. d) Az egyidejűség relativitása azt jelenti, hogy minden tehetetlenségi rendszernek saját külön ideje van, s így valamiféle időadatnak csak akkor van értelme, ha a rendszert is megjelöljük, amelyre ez az adat vonatkozik. Példa: a mozgó vonat elején és végén egyidőben lecsapó villámok csak a töltés szélén álló megfigyelő számára egyidejűek, mert a vonaton utazó megfigyelő a vonat elején lecsapó villámot előbb észleli. Nincs abszolút alap, amelynek segítségével tisztázni lehetne, hogy melyik megfigyelőnek van igaza.

Az Einstein-féle általános relativitáselmélet (1916) a viszonylagosság elvét a gyorsuló rendszerekre is kiterjeszti. Két alapvető posztulátuma: 1. Minden fizikai jelenség invariáns bármiféle rendszerre vonatkozóan, bármilyen legyen a rendszer mozgásállapota. 2. A tehetetlenségi és a súlyos (gravitációs) tömeg azonos. Einstein példája szerint azok a jelenségek, amelyeket a Földön a gravitációs erőnek tulajdonítunk, az űrhajóban is létrehozhatók az űrhajó gyorsítása által. Az űrhajón belül semmiféle kísérlettel nem tudjuk eldönteni, hogy e jelenségeket külső gravitációs mező okozza, vagy éppen az űrhajó gyorsulása. Az általános relativitáselmélet következménye a tér-idő szerkezetre vonatkozóan: a térben jelenlevő tömeg módosítja a tér geometriáját. Einstein szerint az univerzum elliptikus vagy szférikus, és leírásában a Riemann-féle geometria az illetékes. Az univerzum tere véges, jóllehet határtalan. A tér görbültségére vonatkozó tapasztalati bizonyítékok között a Merkur bolygó perihéliumának vándorlását és a csillagfénynek a Nap közelében való elhajlását szokták említeni.

Az ősrobbanást és az univerzum tágulását föltételező modellek szerint a világ térbelileg véges (határtalan), jóllehet állandóan tágul. A kozmosz időben véges, mert az ősrobbanás véges idővel ezelőtt történt. Arra a kérdésre, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, nem tudunk válaszolni. Ha az "összepréselt ősanyagban" nem volt mozgás (változás), akkor idő sem volt, és az "ősatom" (energia, tűzgömb) időt megelőző tartamáról a tudomány semmit sem mondhat. A világmindenség tágulása oldja meg Newton és Olbers problémáit: a térben véges mindenség azért nem omlik össze, mert tágul; s az égbolt azért nem vakítóan fényes, mert a kozmosz véges. A tágulást nem tudjuk szemléletessé tenni, de valahogy úgy kell elképzelnünk, mint egy felfúvódó léggömböt, amelynek felszínére pontocskákat rajzoltunk: a léggömb sugara az idő, héja (és az egymástól távolodó pontocskák) a tér. A 60-as években fedezték föl a kvazárokat (ang. Quasi-Stellar Radio Source = csillagszerű rádióforrás), és sokak szerint ezek a fénysebesség 90 százalékával távolodó galaxismagok az univerzum időbeli szélének jelzőtüzei. A. R. Sandage (1926-) 1975-ös adatai szerint az ősrobbanás körülbelül 18 milliárd esztendeje történt, és körülbelül 15 milliárd esztendeje gyúltak ki az első kvazárok (T. Ferris: A vörös határ, 141-142. o.). Ha az univerzum térszerkezete hiperbolikus, nagyjából akkor is ugyanez a helyzet. O. Heckmann (1901-1983) szerint helytelen az a föltevés, hogy a negatív görbületű hiperbolikus tereknek szükségszerűen végteleneknek kell lenniök (Csillagok, kozmosz, világmodellek, 147. o.). Tér ugyanis csak addig van, ameddig anyag, a fizikai tér fogalmát pedig nem szabad összekeverni a matematikai tér fogalmával.

"A Steady-State-elmélet tere euklidészi és időben korlátlan, minthogy a tágulás az elmélet szerint végtelen idővel ezelőtt kezdődött. Az eddigi megfigyelések azonban ellentmondanak ennek az elméletnek" - állapítják meg a Természettudományi kisenciklopédia szerzői (67. o.). Attól eltekintve, hogy az állandó állapot modellje nem ad tudományos magyarázatot az új anyag keletkezésére, az Olbers-paradoxonba is beleütközik. Ez a modell a H. Seeliger (1849-1924) fölvetette problémára sem válaszol: eszerint, ha a világban végtelen sok galaxis és csillag volna, nem érvényesülhetne az általunk ismert gravitáció, mert a távoli, végtelen tömegek vonzása mindenütt elnyomná a helyi gravitációt.

A főnix-modell szerint a tér abban az értelemben véges, hogy csak bizonyos határig növekszik, és aztán összehúzódásba megy át. Egyesek úgy gondolják, hogy az idő viszont végtelen, mert a tűzgömbbe visszazuhanó és az abból újra kirobbanó világ vég nélkül megújítja önmagát. Ez a hipotetikus modell azonban nem rendelkezik tapasztalati bizonyítékokkal, és komoly ellenérvekkel kell szembenézni e. St. Weinberg azt állítja, hogy az anyag fáradása, illetve az úgynevezett tömegviszkozitás miatt nehéz elképzelni, hogy az univerzum már végtelen számú cikluson ment volna keresztül (Az első három perc, 133. o.). G. Hawkings (1928-) véleménye szerint a fekete lyukak léte sem oldja meg a problémát, mert nagyon hosszú idő alatt a fekete lyukak is elbomlanak.

A fizikai tér-idő természetével kapcsolatban a tudomány még nem mondta ki a végső szót. Vannak, akik borúlátóan úgy vélik, hogy sosem fogjuk tökéletesen megismerni a tér és az idő lényegét. A tér-idő végtelenségével kapcsolatban Ferencz Csaba írja: "végtelen, örökkévaló világot a tudomány sohasem bizonyított" (Mozgó Világ, 1983. jan. 7. o.). Nagyon valószínű, hogy táguló univerzumunk térbelileg véges, és feltehetően 18-20 milliárd évvel ezelőtt ősrobbanással vette kezdetét. Arra a kérdésre, hogy mi volt azelőtt, és milyen lesz a kozmosz végkifejlete, a tudomány nem tud válaszolni.


2. A természet a filozófiai reflexióban

A transzcendentális elemzésben a kozmosz megformálódásának és fejlődésének problémáját a filozófia szemszögéből filozófiai fogalmakkal írjuk le. Hasonlóképpen filozófiailag vizsgáljuk a tér, az idő és a végtelen fogalmát is.

a) A fejlődő kozmosz, mint filozófiai probléma

A fejlődés olyan folyamat, amelyben valamiféle létező a környezet és az önfelülmúlás hatására korábbi állapotához képest új tulajdonságra tesz szert, vagy lényegileg megváltozik. Tág értelemben az elemi részek atomokká szerveződését, az atomok molekulákká alakulását, a galaxisok megformálódását stb. is fejlődésnek nevezhetjük. Szoros értelemben azonban csak azt a folyamatot tartjuk fejlődésnek, amelyben a létező lényegileg változik, miként ezt az élet, a magasabb rendű állatok és az ember megjelenése esetében "látjuk".

A fejlődés főbb jellemzői: 1. A fejlődésben van maradandó és változó elem. Skolasztikus megfogalmazásban a maradandó elem az anyag, a változó a forma (a lényegi forma változása különösen az élet, a magasabb rendű állatok és az ember kialakulása esetében szembetűnő). 2. A fejlődést a folyamatosság (fokozatosság) és a megszakítottság (ugrás) dialektikája jellemzi. A tomista filozófia ezt úgy magyarázza, hogy a meghatározott forma alatt levő anyag fokozatosan hajlamossá válik az új forma befogadására, s adott pillanatban a régi formát ugrásszerűen felváltja az új lényegi forma. 3. A fejlődő valóság nem csupán passzív módon fogadja be környezetének hatásait, hanem öntevékenyen járul hozzá saját kibontakozásához vagy önfelülmúlásához. A fejlődést nem szabad csupán a vízmelegítés vagy a biliárdjáték felületes modellje szerint értelmezni. 4. Az igazi fejlődésben létnövekedések, léttöbbletek jelentkeznek. Ezek igen gyakran a rend, a bonyolultság, a logika "növekedésében" mutatkoznak meg.

A kozmosz megformálódása és fejlődése az a folyamat, amelyben az ősrobbanás következtében szétsugárzó anyag egyre bonyolultabb rendszerekbe (atomokba, molekulákba, galaxisokba stb.) tömörül, majd meghatározott tér-idő pontokon biológiai, pszichikai és szellemi minták alapján rendeződik, azaz lényegileg múlja fölül önmagát. A természet hierarchikus felépítésű, és fejlődése is az "emeletes építkezés" szabályait követi: az alacsonyabb szintű rendszerek a magasabb szintű rend megjelenésének szolgálatában állnak. Aquinói Szent Tamás írja: "A formák aktusaiban (lényegi formákban) bizonyos fokozatosság van. Az első anyag először az elemi formára vonatkozóan van képességi létben. Amikor pedig az elem formája alatt létezik, az összetett létező formájára vonatkozóan van lehetőségben: ezért az elemek az összetett létező anyaga. Ha az összetett test formája alatti létét tekintjük, a vegetatív lélekre irányultan van képességi létben... Hasonlóképpen: a vegetatív lélek képességi létben van az érzéki lélekre, az érzéki lélek pedig az értelmes lélekre... Az elemek tehát az összetett testek végett vannak, ezek pedig az élőlények érdekében, melyek közül a növények az állatok végett léteznek, az állatok pedig az ember végett. Tehát az ember az egész fejlődés célja" (Summa contra Gentiles III. 22 .). Ha ezt a sztatikus képet mozgásba hozzuk (amit Aquinói Tamás csak az egyedfejlődéssel kapcsolatban tett meg), a kozmosz megformálódásának és fejlődésének filozófiai leírásához jutunk.

A természet fejlődése azt az egyszerű és mégis jelentős kérdést veti fel, hogy az élettelen anyag hogyan múlhatta fölül önmagát. Hogyan adhatta azt, amije kezdetben nem volt, azaz miért rendeződött a biológiai, a pszichikai és a szellemi minták alapján?

A rendeltetésüknek megfelelő okok közül egyik sem múlhatta fölül önmagát, mert a véges, feltételektől függő létezőnek nem lehetnek feltétlen tulajdonságai: a rendeltetésének megfelelő természeti ok mindig saját fajának határain belül tevékenykedik, és azon belül bontakozik ki. A véletlenszerű okok még a legparányibb élőlény megjelenését sem magyarázzák, és így teljes képtelenség, hogy a természet iszonyatosan bonyolult és logikus építménye pusztán véletlenül jött létre. A nagy számok törvénye sem oldja meg a problémát.

Ha az ősrobbanás nyomán kialakult univerzumot tetszés szerinti kozmosznak tekintjük, azaz olyasminek, amelyen belül csak a fizikai törvények és a véletlen az úr, a szükségszerű és a véletlen dialektikája sem magyarázza meg a természet fejlődését. A kozmosz fejlődésében ugyanis a rend, a logika növekedését láthatjuk, s ez a növekvő rend nem vezethető le pusztán a fizikai törvényekből és a véletlenekből.

Hasonlat: Engedjünk be egy óriási TÜZÉP-telepre nagyon sok majmot, és tűrjük el, hogy az ott felhalmozott építőanyagokat tetszés szerint dobálják. A majmok tevékenysége szükségszerű és véletlen mozzanatokból áll. Mikor fogják felépíteni a parlament épületének mását? Nyilván soha. Néhány kalyibaszerű építményt talán létrehoznak, de ezek csak a majmok tevékenységének határain belüli "építmények". Ha ellenben mégis fölépítenek valamiféle házat, joggal gondolunk arra, hogy szükségszerű és véletlenszerű mozgásaikhoz újabb ok (például idomítás) járult. - Ha a kozmosz indulásakor meglevő anyagok természete, kapcsolódási lehetőségei stb. képviselik a szükségszerűséget (a fizikai törvényeket), és ezt a szükségszerűséget csak a véletlen szabályozza, a természet fejlődésének fölfelé ívelő logikáját és a természet "eleven találmányainak" megjelenését nem tudjuk megmagyarázni.

Ha a fejlődést törvénynek tartjuk, ezzel még semmit sem magyaráztunk meg: mert jóllehet a törvény leírja (kifejezi) az anyagi események irányulását, nem okolja meg ezt az irányulást. A tetszés szerinti természetben a különféle anyagok és energiák közömbösen viszonyulnak ahhoz, hogy milyen magasabb logika vagy minta szerint rendeződjenek: a molekulák, "jól érezték" magukat az élőlények megjelenése előtt is. Ám ha "kiléptek" a magasabb szintű rend iránti közönyükből (és a fejlődés törvénye éppen ezt fejezi ki), joggal gyanakszunk arra, hogy a kozmosz nem tetszés szerinti természet, hanem kezdetét, anyagait, eseményeit és végkifejletét illetően logikusan determinált valóság. Gyanakvásunkat a filozófiai okság elve táplálja. Ez az elv azt fogalmazza meg, hogy mindaz, ami csak feltételesen létezik (ami adott esetben el is maradhatott volna) feltétlen létalapot és magyarázatot követel. A fejlődés törvénye utal erre a föltétlen létalapra, de nem azonos vele.

A természet fejlődésén töprengő filozófusnak mindenkor figyelembe kellene vennie, hogy a fejlődésben megjelenő új lényegi formákat csak részben tudjuk magyarázni az alacsonyabb szintű létezők természetéből, mert az új formák hiánytalanul nem vezethetők le ezekből. Hasonlat: az autó működését részben meg tudjuk érteni a benne előforduló anyagok természetéből, de azt a logikát, amely az autót alkotó elemeket egyberakta, mindenestül mégsem vezethetjük le az elemek természetéből és természetes eloszlásából.

A fixista kreacionizmus eltúlozza a lényegi formák különbségét, és azt állítja, hogy a megjelenő új formákat semmiképpen sem lehet megérteni az előzőkből. E szemlélet hívei a fejlődés kritikus pontjainál (az élet, az állat és az ember megjelenésénél) Isten közvetlen beavatkozására, teremtésére hivatkoznak. Tagadják a kozmosz öntevékenységét, és elutasítják a fejlődést, mert a lényegi újdonságot valamiféle isteni "toldaléknak" tekintik. Nézetünk szerint ez a fölfogás nehezen fér össze a kereszténységnek az Isten és a világ viszonyáról szóló tanításával.

A redukcionizmus és az ezzel párosuló mechanisztikus fölfogás elmossa a lényegi formák különbségét, és a magasabb szintű rendet teljességgel az alacsonyabb szintű rend logikájából akarja levezetni. E szemlélet hívei a fejlődést a biliárdjáték modellje alapján értelmezik, és az evolúció képződményeit a fizikai törvények és a véletlen dialektikájára akarják redukálni.

A dialektikus materializmus elfogadja, hogy a fejlődésben megjelenő új minőségek lényegileg különböznek egymástól. Állítja, hogy "a minőség nem vezethető vissza a mennyiségre" (Filozófiai kislexikon, 229. o.), hogy "nem lehet az egyik minőséget a másikra teljesen (a kimerítés értelmében) visszavezetni" (Dialektikus materializmus, Bp. 1978., 124. o.). Ugyanakkor a fejlődésre nem ad elégséges magyarázatot. Hívei elfeledik, hogy a dialektikus törvények csak diagnózist adnak világunkról, s hogy éppen azt a meglepő tényt kellene ontológiailag megmagyarázni, hogy a fejlődésben az ellentétes logoszok úgy hatottak egymásra, hogy a tér és az idő bizonyos pontjain a rendet növelték. Másként fogalmazva: a dialektikus materializmus nem ad választ arra a kérdésre, hogy világunkat adott esetben miért az értelmes rendet növelő dialektika törvényei uralják, és miért nem más törvények.

A dialektikus materializmus azt állítja, hogy jóllehet van fejlődés, a világmindenség egésze mégsem fejlődhet, mert akkor valamiféle teremtést kellene föltételeznünk (Filozófiai kislexikon, 104. o.). A minden porcikájában fejlődő, egészében mégis sztatikus modell azonban nincs összhangban a szaktudományos hipotézisekkel, és félő, hogy annak a Parmenidésznek álláspontjához közelít, aki a fejlődést látszatnak tartotta.

b) A tér-idő és a végtelenség filozófiai szemszögből

A fizikai tér (gör. szpadion; lat. spatium) fogalmának körülírása nem könnyű feladat, mert az antik filozófia és a skolasztika nem foglalkozott közvetlenül és kifejezetten a tér problémájával. A filozófiai hagyománynak a térre utaló kifejezései homályosak és nehezen értelmezhetők.

Arisztotelész elsősorban a hely (gör. toposz; lat. locus) problémájával foglalkozott. Szerinte a hely "a körülzáró test első mozdulatlan határa" a körülzárttal szemben (Phüszika 212 a). Fogalmát csak paradox módon lehet körülírni: mert a hely mindig az a dolog, amely valahol van, s mégis rajta kívüli valóság (Phüszika 209 b). A hely mint a körülzáró testek felszíne testi jellegű, de maga a hely mégsem test. Arisztotelész tagadta az üres hely (gör. kenon; lat. vacuum) valóságát. Álláspontját azzal indokolta, hogy az "üresnek" anélkül, hogy test lenne, kiterjedtnek kellene lennie, és ez nem lehetséges (Phüszika 214 a). Azt tanította, hogy a világmindenség nem valamiféle helyen van, mert csak az van helyen, amit valami más határol (Phüszika 212 b). - Az ókori filozófus a teret többféle kifejezéssel (mékosz, pléresz, diasztéma stb.) jelölte. Egyik utalásában a tér fogalmát így próbálta meghatározni: a tér "a tartalmazó test szélső határai közti kiterjedés" (Phüszika 211 b). Más megjegyzéseiből arra következtethetünk, hogy a tér fogalmát abban az értelemben használta, mint amilyen értelemben a modern kinematika használja, azaz távolságnak, hosszúságnak tekintette (Phüszika 232 a, 248 a).

A világteret Arisztotelész valószínűleg a részleges helyek együttesének, illetve a helyek együttes kiterjedésének (lat. coextensivitas) tartotta.

Aquinói Szent Tamás az ókori mester nyomdokain haladt. A tér (lat. spatium, extensio, longitudo, dimensio, distantia) kifejezést gyakorta ő is abban az értelemben használta, mint a modern kinematika: "gyorsnak azt nevezzük, ami nagy teret fut be rövid idő alatt; lassúnak ezzel szemben azt, ami kis teret fut be hosszú idő alatt" (Commentarium in IV. Physicorum, lectio 16.). Másutt az üres teret, azaz "az önmagukban fennálló dimenziókat" nevezi térnek (Quodl. 6. a. 3.), de az üres térnek nem tulajdonít realitást: "azt állítjuk, hogy a világ kezdete előtt nem volt hely vagy tér" (I. q. 46. a. 1. ad 4.).

A későbbi skolasztika ezeket a fizikai anyagtól elkülönült dimenziókat (lat. dimensiones separatae) tartotta szem előtt, amikor a térről beszélt. Így például Fr. Suarez (1548-1617) azt állította, hogy a tér olyan üresség, amelyet természeténél fogva a test hiánya jellemez, de amely alkalmas arra, hogy testet fogadjon be (Disputationes Metaphysicae, LI. s. 3.). Ám ő is azt vallotta, hogy az üres tér nem pozitív realitás, hanem a képzelőerő szüleménye (i. m. XXX. s. 7.).

R. Descartes a tiszta kiterjedéssel azonosította a teret: "nem valósan különbözik a tér vagy belső hely és a benne foglalt testi szubsztancia, hanem csak ama mód alapján, amelyen föl szoktuk őket fogni. Valójában ugyanis a hosszúságba, a szélességbe és a mélységbe való kiterjedés, ami a teret alkotja, teljesen azonos azzal, amit a testet alkotja" (Principia, II, 10). A racionalista filozófus nem tett különbséget a fizikai tér és a matematikai terek között. G. W. Leibniz a testet és a kiterjedést jól megalapozott jelenségnek tartotta, és a teret az együtt létező dolgok rendjének tekintette (3. levél Clarke-hoz).

A filozófiai hagyomány a tér fogalmát nem tudta megnyugtató módon tisztázni. Ennek ellenére úgy gondoljuk, nem járunk messze az igazságtól, ha a fizikai teret úgy tekintjük, mint a fizikai testek (és energiák) dimenzióinak bonyolult együttesét. A tér és a testek kiterjedése között nincs valós különbség (mert a fizikai tér nem létezhet a fizikai anyagtól függetlenül), de az értelem mégis különbséget tesz a két fogalom között: a tér a testek kiterjedését a fizikai anyagtól "elvonatkoztatva" a mérhetőség és az összemérhetőség szempontjából jelöli, a kiterjedés kifejezés ellenben - legalábbis burkoltan - a kiterjedt testre is utal. Megjegyezzük, hogy a térszemlélet és a térfogalom kialakításában jelentős szerepe van a megismerő alanynak is.

A fizikai idő (gör. khronosz; lat. tempus) problémájával a filozófusok többet foglalkoztak, mint a tér természetének kérdésével, és az időre utaló megjegyzéseik is egyértelműbbek. Minthogy azonban az idő "természete" rejtélyesebb, mint a téré, a filozófia ezen a területen sem dicsekedhet nagy eredményekkel.

Arisztotelész szerint "az idő a változás mértékszáma a megelőző és a következő szerint" (Phüszika 219 b). Másutt azt mondja, hogy "az idő a változás mértéke" (220 b). Ez a körülírás egyrészt azt emeli ki, hogy idő csak ott van, ahol valami változik (a lehetőségből megvalósultságba megy át), másrészt arra utal, hogy e változó folyam az egymásra következő állapotaival mintegy "számolja önmagát", azaz magában hordozza a számolhatóság alapját. Az ókori filozófus arra is fölhívja a figyelmet, hogy az idő föltételezi a számoló, illetve az egymásra következő állapotokat "megtartó" és megkülönböztető alanyt is: "ha nem volna lélek, nem volna idő" (Phüszika 223 a).

Szent Ágoston azt állítja, hogy az idő nem azonos a test mozgásával, mert a test mozgását az idővel mérjük (Confessiones 11,24,31), s valamiképpen mégis mozgás, mert átmenet a jövőből a múltba az oszthatatlan jelenen keresztül (Confessiones, 11,14 és 15). Ez az átmenet magába zárja az előbbi és az utóbbi folyamatos egymásra következését. Ágoston is kiemeli, hogy a múltat, a jelent és a jövőt valamiképpen a lélek fogja egybe (Confessiones, 11,20,26). Elképzelése lényegében nem különbözik az arisztotelészi fölfogástól.

A skolasztika Arisztotelész szemléletét veszi át, és az időt a tartam (lat. duratio: létben való maradás) egyik fajtájának tartja. Aquinói Tamás megismétli az ókori filozófusnak azt a tételét, hogy "az idő a változás mértékszáma a megelőző és a következő szerint", majd hozzáfűzi a következőket: "ami az időben mintegy materiális elem, az a mozgásban alapozódik, tudniillik az előbb és az utóbb; ami pedig formális elem, az a számláló lélek műveletében teljesedik be, amiért is a Filozófus a Phüszika IV. könyvében azt állítja, hogy ha nem volna lélek, nem volna idő" (I. Sententiarum d. 19. q. 2. a. 1.). Időképzetünk alapja a változás és a változásban megvalósuló egymásra következés (lat. successio).

G. W. Leibniz az időt jól megalapozott jelenségnek tekintette, s úgy fogta föl, mint a jelenségek egymásra következésének rendjét (3. levél Clarke-hoz).

Jóllehet a filozófiai reflexió az idő természetének titkát nem tudta megfejteni, az arisztotelészi körülírást elfogadhatónak találjuk: az idő a változás mértékszáma a megelőző és a következő szerint. Az idő valamiképpen azonos a mozgással (változással), mert ha mozgást észlelünk, időt is észlelünk, és fordítva is ez a helyzet (In IV. Physicorum, lectio 17.). Az idő mégsem azonos a konkrét mozgásokkal, mert ezek a mozgások a mozgó testek szerint különböznek, az idő ellenben adott rendszeren belül mindegyikben közös. A különféle mozgások adott rendszeren belül lehetnek gyorsabbak vagy lassúbbak, az idő azonban e rendszeren belül nem lehet gyorsabb vagy lassúbb. A mozgás egymásra következő állapotai adott esetben megfordíthatók (például a filmet visszafelé forgatjuk), az időbeli egymásra következés azonban megfordíthatatlan (irreverzibilis). Az idő a mozgás járuléka, vagy egyik "oldala". Mértékszámnak tekinthetjük, mert folyamatosan egymásra következő és mindig újdonságot hozó állapotaival az idő egyrészt "önmagát méri", másrészt mesterségesen elkülöníthető egységei jó viszonyítási alapot adhatnak a különféle mozgások méréséhez. Az időszemlélet és az időfogalom kialakításában a megfigyelő alanynak éppoly fontos szerepe van, mint a tér esetében.

A tér és az idő összekapcsolása (Einstein) nem idegen a filozófiai gondolkodástól. Már Aquinói Tamás is megállapította, hogyha a mozgásban a folytonosságot nézzük, a térrel mérjük, ha pedig az egymásra következést vesszük figyelembe, a mozgást az idővel mérjük (I. Sententiarum d. 8. q. 3. a. 3.). S minthogy a relativitáselmélet elsősorban a tér és az idő kapcsolatára, valamint az egymáshoz képest mozgó rendszerek tér-idő mértékeire vonatkozik, ez az elmélet nem érinti a tér és az idő természetére vonatkozó filozófiai reflexiót.

A végtelen (gör. apeiron; lat. infinitum) az, aminek nincs vége vagy korlátja abban a rendben, amelybe tartozik. Pozitív tapasztalatunk van róla (mert csak e tapasztalat alapján tudhatunk a dolgok végességéről), de fogalmát csak tagadás módján tudjuk megalkotni: a végtelen a végesség tagadása. Ennek ellenére a fogalomalkotás módja is jelzi, hogy a végtelen valami pozitív valóság: a vég vagy határ a véges létező további tökéletességének tagadása, és így a végtelen mint a tagadás tagadása valami pozitívumot jelent. Minthogy azonban véges lények vagyunk, e pozitívumról nem tudunk világos és egyértelmű fogalmat alkotni. A végtelent (mint analóg kifejezést) többféle értelemben használjuk, mert a végtelennek többféle fajtája van.

Minden szempontból végtelen az, ami a lét rendjében korlátlan (egyedül a tiszta megvalósultság, az abszolút lét, azaz Isten ilyen). Bizonyos szempontból végtelen az, ami a tökéletesség meghatározott nemében korlátlan (ilyen például a mennyiségi végtelen).

A mennyiségi (matematikai) végtelen az, amit nem tudunk bejárni sem méréssel, sem számolással, és semmiféle más módon (Arisztotelész). A mennyiségben a végtelen nem azonos a határtalannal (lat. illimitatum): ami végtelen, az határtalan, de megfordítva nem mindig ugyanez a helyzet (ha például eltekintünk a határoló levegőtől, a gömb felszíne határtalan, de véges).

A mennyiségi végtelen két alapvető fajtája a ténylegesen végtelen és a képességileg végtelen. A ténylegesen (aktuálisan) végtelen a megvalósultság szempontjából korlátlan, azaz olyan totalitás, amelynél abban a rendben nagyobb nem gondolható el (a matematika ezt transfinitum-nak nevezi). A képességileg (potenciálisan) végtelen ténylegesen véges, de (hozzáadással, osztással) vég nélkül növelhető (ezt gyakran indefinitum-nak nevezik).

A mennyiségi végtelen további fajtái: 1. Végtelenül kicsiny (lat. infinitesimum) az, ami kisebb, mint bármiféle más mennyiség. A potenciálisan végtelenül kicsiny olyan meghatározatlan és változtatható mennyiség, amely kisebb, mint bármiféle tetszőlegesen kicsiny meghatározott mennyiség (vö. infinitezimális számítás). Az aktuálisan végtelenül kicsiny olyan mennyiség, amelynél kisebb nem adódhat abban a rendben, amelybe tartozik (ilyen például az oszthatatlan és kiterjedés nélküli geometriai pont). Ezt nem szabad összekeverni az ember által észlelt legkisebb kiterjedéssel, mert ez fizikailag oszthatatlan ugyan, de matematikailag osztható. 2. A végtelenül nagy nagyobb, mint bármiféle véges mennyiség. Ez is lehet potenciálisan és aktuálisan végtelen. 3. A kiterjedésbeli végtelen a folyamatos (lat. continuum) vagy egymással érintkező (lat. contiguum) mennyiségekben érvényre jutó korlátlanság. 4. A számbeli végtelen a szakadásos és részeiben nem érintkező (diszkrét) mennyiség korlátlansága. 5. Végtelen az osztást illetően az, ami osztásból ered, s megfelel a kiterjedésbeli végtelenül kicsinynek és a számbelileg végtelenül nagynak. 6. Végtelen a hozzáadást illetően az, ami összeadásból ered, s megfelel a kiterjedésbeli és számbeli végtelenül nagynak.

A mennyiségi szempontból aktuálisan végtelen valóságának vagy legalábbis lehetőségének kérdése "kemény dió" a filozófusok és matematikusok számára. Azoknak a véleményéhez csatlakozunk, akik a mennyiségi aktuálisan végtelent tagadják, azaz erős idealizációnak és problematikus matematikai segédfogalomnak tekintik csupán.

A mennyiségi aktuálisan végtelent az osztást illetően elfogadták: a 17. század skolasztikusai közül R. Arriaga, F. Orviedo stb.; az infinitezimális számítás megalkotói közül valószínűleg G. W. Leibniz, K. Gutberlet († 1928), L. Couturat († 1914) és mások (jóllehet ezek a gondolkodók nem különböztették meg világosan a potenciális és aktuális végtelent); a szenzualisták (akik összekeverték az empirikus és a matematikai infinitézimum fogalmát). - A számsor aktuális végtelenségét elfogadták: a 16-17. század skolasztikusai közül F. Toletus, G. Vasquez, P. Hurtado, R. Arriaga stb.; a század eleji skolasztikusok közül D. Mercier, R. Jolivet, D. Nys stb.; a halmazelmélet kidolgozói közül B. Bolzano († 1848), G. Cantor († 1918), A. Fouillé († 1912 ), L. Couturat, O. Hilbert († 1943) és mások (jóllehet ők sem különböztettek mindig világosan az aktuális és a potenciális végtelen között.).

A mennyiségi aktuális végtelen valóságot (az osztást, a kiterjedést és a számsort illetően egyaránt) tagadták: Arisztotelész és Szent Tamás nyomán a skolasztikusok többsége; az újabb matematikusok közül A. L. Cauchy († 1857), J. H. Poincaré († 1912), H. Weyl († 1955), J. Brouwer († 1966), A. Markov († 1922) és mások.

Érvek a mennyiségi aktuális végtelen ellen: 1. A számsorban két szomszédos szám közé mindig beiktatható egy újabb, és ez egy új lehetséges osztás jelzője. 2. Ha a mennyiségi létet aktuálisan végtelen részre lehetne osztani, akkor aktuális infinitézimumokból kellene állnia. Minthogy azonban az aktuális infinitézimumok nem rendelkezhetnek kiterjedéssel (mert akkor nem volnának infinitézimumok), összességükből sem adódhat kiterjedés. Nézetünk szerint I. Newton járt helyes úton, amikor potenciális infinitézimumokra alapozta az infinitezimális számítást. 3. Nem adható olyan nagy szám, amelyhez ne lehetne újabbat hozzáadni. 4. Ha a természetes számok sora ténylegesen végtelen volna, akkor annyi természetes számnak kellene lennie, mint páros számnak, s mégis több természetes számnak kellene lennie, mert a természetes számok sora a páratlan számokat is tartalmazza. Ez az érv nem egyszerűen arra az axiómára épül, hogy az egész nagyobb, mint a része. Ezt az elvet ugyanis csak véges egészekre alkalmazhatjuk, de a végtelent G. Cantor meghatározása nyomán olyasminek kell tekintenünk, mint amiben a rész egyenlő az egésszel. A végtelennek ez a meghatározása azonban az aktuális mennyiségi végtelen esetében ellentmondást tartalmaz (olyan totalitásokat tesz egyenlővé, amelyek nem egyenlők). 5. Az aktuális végtelen ellen szól B. Russel († 1970) paradoxonja is: az összes olyan halmaz halmaza, amelyek nem elemeik önmaguknak, csak akkor eleme önmagának, ha nem eleme önmagának.

Jóllehet az univerzum térbeli aktuális végtelensége ellentmondásosnak látszik, azt a kérdést, hogy a világtér aktuálisan vagy csak potenciálisan végtelen, a filozófia és a matematika megnyugtató módon nem tudta megválaszolni. A fizikai tér végessége, illetve potenciális végtelensége mellett természettudományos adatok és hipotézisek szólnak.

Az Arisztotelészt követő Szent Tamás a végtelen kiterjedést ellentmondásosnak tartotta. Álláspontját többek között azzal próbálta indokolni, hogy valamennyi testnek meghatározott alakkal, határfelülettel kell rendelkeznie, és ez a végtelen test esetében nem lehetséges. Ezt az érvet azonban ő maga sem tartotta túl erősnek (III. Physicorum, lectio 8.). Az újskolasztikusok közül többen azzal érveltek, hogyha adódna valamiféle végtelen kiterjedés, akkor annak aktuálisan végtelen méternek kellene lennie (az aktuálisan végtelen mennyiség azonban ellentmondásos). Ám ez az érv sem túl erős, mert ha van végtelenül kiterjedt test, ennek nem kell szükségképpen aktuálisan végtelen számú részből állnia, mert állhat potenciálisan végtelen számú részből is (s az utóbbi föltevés nem tartalmaz ellentmondást).

Nem döntőek azonban azok az érvek sem, amelyekkel egyesek a világtér aktuális végtelenségét akarták igazolni, mert a matematikai érvekhez elegendő a potenciális végtelenség (indefinitum) föltételezése is. Abból, hogy a matematika használja az aktuális végtelen erősen problematikus segédfogalmát (s miért ne használhatná?), még nem lehet bizonyossággal eldönteni, hogy az univerzum fizikai terének végtelensége milyen természetű.

A szaktudományos világmodellek (az univerzum tágulása, a görbült tér, a világsugár kiszámítására irányuló erőfeszítések stb.) arra utalnak, hogy az univerzum tere véges vagy potenciálisan végtelen. A relativitáselméletet figyelembe vevő "Big Bang"-modell szerint az univerzum határtalan, de tere véges, jóllehet jelenleg még tágulásban van. Az állandó állapot modelljét elfogadva azt mondhatjuk, hogy a világmindenség térbelileg potenciálisan végtelen. A lüktető világegyetem modellje véges teret föltételez, mert az egyes ciklusokban a tér csak véges értékig tágul, aztán összehúzódásba megy át.

Az a föltevés, hogy a világ időbelileg örök (ez teológiailag úgy értelmezendő, hogy Isten öröktől fogva teremti a világot) nem látszik olyan ellentmondásosnak, mint a térbeli aktuális végtelenség. A különféle és egymást követő változások alkotta időfolyam ugyanis olyan teljesség, amelynek részei soha nincsenek ténylegesen együtt. Ha e folyam végtelen, potenciálisan végtelen, és a potenciálisan végtelen nem annyira ellentmondásos, mint az aktuális mennyiségi végtelen. A filozófia nem tudja meggyőző módon igazolni a világ véges idejű fennállását, de ugyanúgy örökkévalóságát sem.

A modern tudományok (a kozmológiai modellekre és az evolúcióra épülő következtetések) azonban arra utalnak, hogy "világunk" csak véges ideje létezik.

Szent Tamás szerint "azt, hogy a világ nem volt mindig, csak hittel tartjuk, és nem lehet bizonyító erejűen igazolni" (I. q. 46. a. 2.). Másutt azt állítja, hogy a Szentírásból tudjuk, hogy a világnak időbeli kezdete van (De aeternitate mundi). Megjegyezzük, hogy Aquinói Tamás a korabeli szentírás- és dogmaértelmezés befolyása alatt még nem láthatta, hogy tulajdonképpen az egyházi döntésekből és a Szentírásból sem tudjuk bizonyítani, hogy Isten a világot véges idővel ezelőtt teremtette. A Teremtés könyve nem tartozik a történeti könyvek közé (műfaja inkább a bölcsességi könyvek irodalmi műfajához hasonlít), s nagyon valószínűnek látszik, hogy a "kezdetben való teremtés" elsősorban nem azt jelenti, hogy az univerzumnak volt egy olyan pillanata, amely előtt nem volt másik, hanem azt, hogy Isten a teremtés "kezdete", ősforrása. A teremtés fogalmát el lehet választani a véges idő képzetétől, mert elsősorban azt jelenti, hogy a véges létező léte minden pillanatában Istentől függ. A IV. lateráni zsinat (1215) sem azt akarta dogmatikus formulába önteni, hogy a világ véges ideje áll fenn, hanem azt, hogy az anyag is Isten teremtménye, és nem valamiféle elfajulás eredménye.

A 19. század közepétől a skolasztikusok egy része a R. Clausius (1822-1888) megfogalmazta entrópia-törvény kiterjesztésével próbálta igazolni a világ időbeli végességét. E törvény az energia-átalakulások irányára utal: a különféle energiák könnyen alakulnak át hőenergiává, és zárt rendszerekben a különféle hőmérsékletű testek előbb-utóbb közös hőmérsékletet vesznek fel. Ezt a világmindenségre is érvényesnek tartották, és arra következtettek, hogy ha a világ végtelen ideje állna fenn, akkor már be kellett volna következnie az univerzum "hőhalálának". - Ez az érvelés egyrészt azért kétes értékű, mert nem valószínű, hogy a világ zárt termodinamikai rendszer, másrészt az entrópia-törvény valószínűségi törvény, azaz megenged eltéréseket is.

Elgondolkoztató az az érv is, amely a fejlődésből indul ki. Eszerint, ha a fejlődés nem egyszerű körforgás vagy 'anyageltolódás', hanem olyan lényegi újdonságokat hozó megfordíthatatlan folyamat, amely sosem térhet vissza a kezdeti állapotba, a világnak időben végesnek kell lennie. Az univerzumban ugyanis csak véges értékű minőségek és energiák vannak, és a köztük levő különbségek is véges értékűek: a véges értékű "távolságok" azonban véges idő alatt hidalódnak át. Másként fogalmazva: ha a világ végtelen ideje állna fönn, a fejlődés már elérte volna végső állapotát.

A "Big Bang"-modell véges időt föltételez. Az is igaz azonban, hogy az ősrobbanást megelőző "anyag" (energia, őstűzgömb, fekete lyuk stb.) időtlen fennállásáról (duratio) és eredetéről a tudomány semmit sem mondhat. Az állandó állapot modelljéből az következik, hogy az idő potenciálisan végtelen. Ugyanez a helyzet a lüktető-modell esetében is. Persze nehéz elgondolni a dolgot: mert ha az univerzum örök, akkor a tágulás-összehúzódás 'N' alkalommal következett be, ahol az 'N' meghatározott, de végtelen számot jelent. A meghatározott (véges) végtelen számot azonban ellentmondásosnak találjuk.

A világmindenség időbeli végességének vagy végtelenségének problémáját a tudomány és a filozófia nem tudta megnyugtató módon megoldani. Álláspontunkat F. Selvaggi szavaival így foglalhatjuk össze: "tartózkodunk attól, hogy ebben a részben metafizikai érvet hozzunk fel, mert úgy véljük, Szent Tamással együtt tartanunk kell, hogy a világ örökkévalóságának abszolút ellentmondásosságát pusztán metafizikai érvekkel nem lehet bizonyítani. Ezenfelül megfontolandó, hogy a véges tartamot a »mi« univerzumunkkal, vagyis azoknak az eseményeknek folyásával kapcsolatban állítjuk, amelyekben tartózkodunk; az azonban, hogy univerzumunk kezdetén és végső határán túl mi volt, vagy mi lesz, hogy vajon az abszolút semmi, vagy egy más törvényeknek és más evolúciónak alávetett másik univerzum, pusztán tudományos és metafizikai érvekkel nem dönthető el. Ebből nyilvánvaló, hogy a tudományok semmiképpen sem bizonyíthatják az anyag örökkévalóságát és önmagában való elegendőségét, mint ahogy általában a materialisták, különösen a marxisták vélik, másrészt azonban a tudományok arra sem szolgáltathatnak érvet, hogy bizonyítsuk az idő kezdetén történő teremtő aktus szükségességét" (Cosmologia, 396. o.).

A világ tér-időbeli végtelenségét állító vagy tagadó filozófusnak figyelembe kell vennie, hogy távol állunk a tér és az idő titkának megfejtésétől, és arra is ügyelnie kell, hogy a végtelennek sok fajtája van, s ezeket a "végteleneket" nem illik összekeverni.

A panteizmus, azaz a világmindenség (gör. pan = minden) és az Isten (gör. theosz) azonosságát valló tan képviselői nem reflektáltak kellőképpen a végtelen különféle fajtáira, és a kozmosz méreteitől elbűvölve a természet végtelenségét (tévesen) Isten végtelenségével azonosították. Ilyen fölfogást képviselt például G. Bruno (1548-1600) és B. Spinoza (1632-1677).

A nem dialektikus materializmus hívei, mint például Cl. A. Helvetius († 1771), D. von Holbach († 1789), J. Moleschott († 1893), L. Büchner († 1899) vagy E. Haeckel az anyag végtelenségének, örökkévalóságának és teremthetetlenségének "ingyenes" állításával a minden szempontból aktuálisan végtelent, azaz Istent akarták kiküszöbölni. Nem gondoltak például arra, amit Aquinói Tamás így fogalmazott meg: "ha a világ végtelen ideje létezne, akkor sem volna egyenrangú Istennel az örökkévalóságot illetően, ... mert az isteni Lét egyszerre teljes Lét egymásra következés nélkül; ami ellenben a világról nem állítható" (I. q. 46. a. 2. ad 5.).

A dialektikus materializmus jó ideig a korábbi materialisták nyomdokain haladt. Képviselői görcsösen ragaszkodtak a tér és az idő végtelenségének "hittételéhez", mert azt remélték, hogy a végtelen világban már nem marad "hely" Isten számára. "Lelkesedésüket" egy ideig az sem hűtötte, hogy összeütközésbe kerültek a tudománnyal: az 1964-es kiadású Természettudományi Lexikon a zárt és véges világegyetem modelljét még nyíltan idealista interpretációnak nevezi (1. k. 221. o.). A dialektikus materialista fölfogás azonban lassan átalakulóban van: az 1965-ös moszkvai szimpózionon nyíltan és behatóan tanulmányozták a világegyetem végtelenségének problémáját (vö. Végtelenség és világegyetem). E. Kolman például azt állította, hogy a világmindenség valamennyi modelljét (végtelen térben is, időben is; véges térben, de végtelen időben; végtelen térben, de véges időben; véges térben is, időben is) össze lehet egyeztetni a dialektikus materializmussal (i. m. 164. o.).


3. A fejlődő és véges-végtelen kozmosz alapja

A fejlődő és a tér-idő szempontjából potenciálisan végtelen világmindenség transzcendentális föltételét a háttéri tapasztalatra ügyelő filozófusok az értelmes Létteljességben, a tiszta megvalósultságban, vagyis az örökkévaló Istenben "látják".

a) A fejlődő kozmosz transzcendentális alapja

Az ősrobbanásban megformálódó kozmosz a fejlődés kritikus pontjain (az élet, a magasabb rendű állat és az ember megjelenése esetében) lényegileg múlta fölül önmagát. Ez a megformálódás és önfelülmúlás magyarázatra szorul, mert a fejlődésben résztvevő anyagok önmagukban véve közömbösen viszonyulnak ahhoz, hogy egyszerűbb vagy bonyolultabb minták szerint rendeződjenek. Miért fejlődött a természet, miért múlta fölül önmagát? A kérdésre a választ nem a szaktudományoknak kell megadniuk. Nézetünk szerint teljesen igaza volt P.-S. Laplace-nak, aki Napóleonnak arra az ellenvetésére, hogy a "Mécanique céleste" című művében sehol sem szerepelteti a Jóistent, ezt válaszolta: "nem volt szükségem erre a hipotézisre, Sire". A szaktudós empirikus módszerekkel empirikus okokat kutat, de a vizsgált rendszer létére és típusára vonatkozó metafizikai kérdések megválaszolásában mint szaktudós nem illetékes. Mint ahogy egy vers megjelenését csak részben magyarázza az írógép billentyűinek fizikai mozgása (a billentyűnek ugyanis mindegy, hogy értelmes vagy értelmetlen szöveget ütnek a papírra), a fejlődés "értelmes szövegének" magyarázatához sem elegendő az empirikus okok és összefüggések feltárása. A kozmosz fejlődésének lehetőségi feltételét a filozófiai reflexiónak kell megvilágítania.

A fejlődésben érvényre jutó emelkedő valószínűséget, a rend növekedését a véletlen nem magyarázza. Egyébként is, "ahol a felszínen a véletlen űzi játékát, ott mindig belső, rejtett törvények uralkodnak rajta, és csak azon fordul meg a dolog, hogy ezeket a törvényeket felfedezzük" - ír ja Fr. Engels (Ludwig Feuerbach und der Ausgang der klassischen deutschen Philosophie, MEW, 21. k. 297. o.). A különféle anyagok természetét, mozgásformáit és kölcsönhatásait kifejező dinamikus és statisztikus törvények azonban nem megokoló, hanem leíró sémák, s a filozófia éppen a törvények ontológiai alapját keresi. Amikor a tudomány a törvények szabályozó szerepére hivatkozik, lényegében azt ismeri el, amit mi korábban úgy fogalmaztunk meg, hogy a kozmosz nem tetszés szerinti természet, hanem elemeiben és összefüggéseiben logikusan determinált valóság. A filozófus e logikus determináció föltétlen alapját akarja megtalálni.

A szűk világnézeti korlátokat szétfeszítő filozófia a természet önfelülmúlásának végső alapját a háttéri tapasztalatban fölsejlő feltétlen Létben jelöli meg. Weissmahr B. írja: "... a véges létezők önfelülmúlásának végső magyarázata csak a feltétlen valóság lehet. Hiszen csak így tudjuk azt a meglepő és a logikus gondolkodás szabályainak látszólag ellentmondó tényt megmagyarázni, hogy a kevesebből önmagától több lesz. A feltétlen valóság azonban csak akkor tudja a véges létezők önmaguk létrehozta létnövekedését érthetővé tenni, ha ezektől alapvetően különbözik anélkül, hogy velük szemben más valóság lenne. Ha ugyanis velük mindenképpen azonos volna, akkor a tökéletesség teljessége eleve a véges létezők léttartalmához tartozna, és így nem lehetne arról szó, hogy ezek valóban és nem csupán látszat szerint fölülmúlják önmagukat. Másrészt azonban az abszolút valóság létének olyannak kell lennie, ami nem áll egyszerűen a véges létezők létén kívül. Ha ugyanis a feltétlen valóság nem tartozna valósan - jóllehet nem egyértelműen meghatározható módon - a véges létezők létéhez, ha tehát minden különbség ellenére nem lenne a véges létezők belső, konstitutív alapja, úgy érthetetlen maradna, hogyan lehet a kevesebből önmagától több, azaz hogy a véges létező hogyan múlhatja fölül önmagát. Ezt a világ létezőivel nem azonosítandó, 'immanens' föltétlen valóságot, amely föltétele annak, hogy önfelülmúlás és evolúció egyáltalán adódhat, Istennek nevezzük" (Philosophische Gotteslehre, 93. o.). A föltétlen létalap értelmes mivoltára a fejlődés rendjéből, illetve természeti létezők rendet növelő összjátékából következtethetünk. A rend ugyanis értelmes rendezőt és célkitűzőt követel (Summa contra Gentiles II. 24.).

Isten és az önmagát fejlesztő természet együttműködését nem úgy kell elgondolnunk, hogy Isten minduntalan belenyúl a természeti folyamatokba, és pótolja a véges okok hiányosságait. Ő nem a természeti okok helyett tevékenykedik, hanem eleve és állandóan azt biztosítja, hogy ezek adott esetben fölülmúlhassák önmagukat. "Ez a végső tény, minthogy (transzcendenciája folytán) nem azonos a véges létezővel, nem veszi át a véges létezőtől mint végestől az őt saját tevékenysége folytán megillető szerepét, és ezért nem veszélyezteti a létező önfelülmúlását; minthogy azonban a véges létezőktől (immanenciája miatt) nem különbözik minden további nélkül, lehetővé tudja tenni azt, amire a véges létező 'csupán önmagától', tehát végső alapjától függetlenül szemlélve (ami persze absztrakt szemléletmód) nem volna képes: nevezetesen, hogy kevesebből többet hozzon létre, azaz, hogy úgy tevékenykedjék, hogy tevékenységének eredménye minőségileg több legyen, mint a más evilági létezőktől származó hatások összessége" - állapítja meg Weissmahr Béla (i. m. 92. o.).

A kozmosz önfelülmúlásának transzcendentális megalapozásával Isten nem visz kényszert a fejlődés természetes menetébe: Ő azt "teszi", hogy a kozmosz létezőinek játékos és autonóm együttműködése az idők folyamán növeli a rendet. Isten föltételezése azért szükséges, mert a kozmosz nem tetszés szerinti, hanem sajátos logika alapján kibontakozó rendszere esetleges (el is maradhatott volna, vagy más típusú is lehetett volna), s mint esetleges rendszer föltétlen létalapot követel.

A természettudós bátran kutathatja a kozmosz megformálódásának és fejlődésének természetes okait, s szaktudományának határain belül nemcsak, hogy nem szükséges, de nem is szabad Istenre hivatkoznia. A végső és föltétlen alapra vonatkozó filozófiai útmutatások semmiben sem zavarják munkáját. A teológus is nyugodt lehet, mert a teremtés hittételét nem érte támadás: a teremtést mint a dolgok önfelülmúlásának eredeti és állandó megalapozását továbbra is olyan kizárólagosan isteni és szabad tettnek kell tekintenünk, amely sosem mehet át a teremtmény tulajdonába. S az a tény, hogy bizonyos létezőket a teremtmények "közvetítésével" teremt, nem kisebbíti, hanem éppen kiemeli Isten hatalmát. Erre már Aquinói Szent Tamás is utalt: "ha Isten képes is arra, hogy ő maga hozza létre az összes természeti okozatot, nem felesleges dolog, ha ezek mégis valamiféle más okok által jönnek létre. Ez ugyanis nem az isteni erő elégtelensége folytán van így, hanem az ő mérhetetlen jósága miatt, amely által nem csupán abban akarta közölni a dolgokkal saját hasonlatosságát, hogy létezzenek, hanem abban is, hogy más létezők okai legyenek: e két módon ugyanis általánosságban valamennyi teremtmény eléri az isteni hasonlóságot" (Summa contra Gentiles III. 70).

b) A természet végtelen és örök alapja

Aquinói Szent Tamás írja: "a megismerésben szellemünk a végtelen felé terjed, aminek az a mutatója, hogy bármiféle véges nagyságrendnél nagyobb elgondolására is képes. A szellemnek ez a végtelenre való irányulása azonban hiábavaló volna, ha nem létezne valamiféle érthető végtelen valóság" (Summa contra Gentiles I. 43.). A középkori filozófusnak ez a megállapítása a "bizonyos szempontból" végtelen (lat. infinitum secundum quid) valamennyi fajtájára is érvényes. Csak azért alkothatjuk meg a végtelen különféle osztályait, mert anélkül, hogy erre kifejezetten gondolnánk, valami nagyobbhoz, tökéletesebbhez, valamiféle igazi végtelenhez viszonyítjuk őket. A filozófia nagy kérdése az, hogy vajon mi ez a titokzatos és totális végtelen.

Meggyőződésünk, hogy a véges létezőket, a kozmosz gigantikus méreteit és a végtelen különféle osztályait állandóan "túllépő" emberi szellem nem a végtelen ürességre, azaz nem a semmire irányul. Az emberi ész természeténél fogva mindig "valamire" irányul, és nem a semmire (a semmi önmagában véve megismerhetetlen). A semmi nem lehet olyan viszonyítási alap, amely rádöbbent bennünket esetlegességünkre, végességünkre, és amely felfedi a végtelen különféle osztályainak viszonylagosságát. A szellem horizontjának megfelelő végtelen valóság nem lehet valamiféle gigantikus méretű tárgy (például a térben, időben és minőségeiben kimeríthetetlen kozmosz), mert valahányszor elgondolunk egy ilyen tárgyat, mindig "kevésnek" érezzük, mert közben "túllépett" rajta szellemünk. A végtelen viszonyítási alap nem tárgyi valóságként, hanem minden tárgyiasító ismeret lehetőségi feltételeként és a létezők titokzatos alapjaként sejlik fel tárgyiasító megismerésünk "hátterében".

A szellem minden határon túlra mutató horizontjában sejtésszerűen megtapasztalt alapot Arisztotelész magamagát gondoló észnek (Metaphüszika 1074 b), tiszta megvalósultságnak (Metaphüszika 1071 b), örökkévaló, tökéletes, élő (Metaphüszika 1072 b) és oszthatatlan istenségnek nevezte. A kereszténység szellemi légkörében születő filozófiák ugyanezt az alapot a kinyilatkoztatásban bemutatkozó Istennel azonosították. A minden korlátot fölülmúló végtelenség és az időtlenség fölfoghatatlan egységét, azaz Isten örökkévalóságát (lat. aeternitas) M. S. Boethius (480-524) így próbálta körülírni: "az örökkévalóság a határok közé nem szorítható lét teljességének egyszerre való és tökéletes birtoklása... Teljes joggal tehát csak azt tarthatjuk öröknek, ami határtalan létének tökéletes teljességét egyszerre fogja fel s mondhatja magáénak, aminek megvan hiánytalanul a jövője, s nem veszett el múltjából se semmi; s ... a múló idő végtelensége az ő számára jelen" (De consolatione philosophiae 5,6). Aquinói Tamás szerint "Isten a tiszta megvalósultság (lat. actus purus), akiben nincs semmi a lehetőségi létből" (I. q. 3. a. 2.). E végtelen megvalósultság "maga az önmaga által fönnálló lét" (lat. ipsum esse per se subsistens), aki "önmagában hordozza a lét teljes tökéletességét" (I. q. 4. a. 3.). A teremtményekre jellemző tökéletességeket (kiterjedés, testi szépség stb.) erő szerint (lat. virtualiter) birtokolja, azaz létre tudja hozni ezeket. A végtelen isteni lét belülről hatja át a létezők világát, jelen van a téridő minden pontján, de mindenütt jelenvalóságát (lat. ubiquitas) nem térbelileg körülhatárolható jelenlétnek kell felfognunk. Ő nem foglya a tér-idő börtönének. Mérhetetlensége (lat. immensitas) azt jelenti, hogy nem mérhető a tér és az idő mértékeivel. Benne mint tiszta megvalósultságban nem lehetséges semmiféle változás, így örökkévalósága időtlenség vagy időfelettiség: Isten létének nincs kezdete és vége; e létben nincs egymásra következés, mert a maga végtelen teljességében ténylegesen és egyszerre létezik (I. q. 10. a. 1.). Ez a színtiszta lét alapozza meg az ember szabadságát és személyes mivoltát, és így az Istenből sem hiányozhat a szabadság és a személyes mivolt.

Isten abszolút végtelenségét és a kozmosz viszonylagos (potenciális) végtelenségét nem úgy kell felfognunk, mint két különböző és egymással szemben álló végtelent. Isten ugyanis áthatja a világot (immanens): "a lét ugyanis az, ami a legbensőbb mindenben, és ami a legmélyebben átjár mindent... Ezért Isten jelen kell legyen minden dologban, mégpedig bensőleg" - mondja Szent Tamás (I. q. 8. a. 1.). Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy sokan isteni tulajdonságokkal ruházzák fel a természetet (panteizmus). Isten ugyanakkor mérhetetlenül fölül is múlja a kozmoszt (transzcendens), és ez a kozmosz - esetlegessége, összetettsége, véges értékei, időbelisége stb. miatt - sosem érheti el az Isten végtelenségét (II. Sententiarum, d. l. q. l. a. 5.; Summa contra Gentiles II. 31.; De potentia, q. 3. a. 17.).

A vallásos ihletésű filozófiák szerint a kozmosz ölén élő anthróposz csak akkor értelmezheti megfelelő módon önmagát, ha számol transzcendentális létalapjával, a világban való létét megalapozó titokzatos és személyes Végtelennel. Az ember csak Istennel együtt ember. A Transzcendenciára való nyitottság és a Transzcendenciától való függőség létének alapvető és lényegi vonása: e vonatkozás nélkül nem létezhetne, és nem válhatna személlyé. Létének értelmet adó alapja mindig "jelentkezik" transzcendentális tapasztalatában, azaz a kozmoszra irányuló ismereteinek fogalmilag elérhetetlen hátterében. Megteheti, hogy nem ügyel erre az alapra, azaz kitérhet a háttéri tapasztalat értelmezése elől, "ennek ellenére - mondja K. Rahner - transzcendens lény, és az is marad az ember, azaz olyan létező, akinek Titok gyanánt állandóan odaajándékozza magát a néma, végtelen Valóság, amellyel nem rendelkezhetünk. Ezáltal lesz az ember tiszta nyitottság erre a Titokra, és éppen ez állítja az embert mint személyt és szubjektumot önmaga elé" (Grundkurs des Glaubens, 46. o.).