Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszék - Gondolat Kiadó 2007

A kultúra nem valami létminimumpótlék, hanem szükséges állapot a létezéshez, szöveggé alakított világ (Lotman 1973), a különböző kultúrák pedig ugyanannak a szövegnek a megfejtései, s ebben az értelemben az emberi élet - így a gépírónő Wolfné és a novellát olvasó Wolfné élete is - nemcsak szakadatlan létezés, hanem szakadatlan olvasás is. (Pilinszky 1973) A kultúra szövegének alkotói és olvasói is vagyunk. Létezni egyrészt annyit jelent, hogy jelnek lenni, vagyis valami-valaki önmagunknál fontosabbat helyettesítünk: a mieinket, elődeinket, mestereinket, magát az embert. Ez szemantikai jelentésünk. Másrészt amikor létezünk, része vagyunk valami nálunknál fontosabbnak: valamilyen törekvésnek, eszménynek, értéknek, hitnek. Ez szintaktikai jelentésünk (Lotman 1973). Megtörténik velünk - optimális esetben fokozott mértékben - irodalmi művek olvasójaként. Miközben olvasóként kiegészítjük a művet (a kiegészítésre szoruló töredéket), mi magunk is (ugyancsak kiegészülésre szoruló töredékek) kiegészülünk, vagyis teljesülünk, ugyanis az irodalom a teljességélményre ad esélyt. Nemcsak a mű megkezdett íve hosszabbodik meg a teljesség felé (Tillmann 1991), hanem - optimális esetben - a művet befogadóé is. Ha elfogadjuk azt, hogy minden történet - Wolfné kiegészítésre szoruló története is - bizonyos értelemben ugyanannak a törtéletnek a része, akkor beláthatjuk, hogy nemcsak a kiemelkedően magas gazdasági-kulturális tőkével rendelkezőknek van esélyük olvasásra, katarzisra, teljességre.

M. Heidegger a nyelvet a lét házának, az emberi lényeg szállásának nevezi. Ez fokozottan igaz az irodalom nyelvére. R. Bultmann szerint csak az képes a szövegek meghallására, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat. Meghallani, de nem megfejteni, hiszen Heidegger arra figyelmeztet, hogy az ember "van", "megállhat és elidőzhet", s nem kényszerül arra, hogy a létezőt mint egyetlen rendeletetésű valamit engedje létezni (Apel 1990). Örkény leszögezi: Wolfné "van", ami azt is jelenti, hogy nem egyetlen rendeltetésű, hanem több esélyű. Ezért is megérdemli, hogy az olvasó megálljon és elidőzzön. Hogy megjegyezhesse őt. Az Iskola a határon hősei az áttekinthető gyermekkor biztonságos rendjéből a katonaiskola rendnek álcázott káoszába kerülnek^[1]. Gánóczy Sándor szerint a teremtett világ is (beleértve a katonaiskolát, meg a katonaiskoláról szóló irodalmi művet és minden más irodalmi művet is, teszem hozzá) bizonyos értelemben kaotikus marad, mert - a héberül vihart is jelentő - Lelket egyfajta "káoszközelség" jellemzi, sőt, "gyakran maga indukál turbulens folyamatokat", s gyakran teremt "gyógyító nyugtalanságot", s maga az "isteni valóság (vagyis a rend) nyugtalanság és nyugalom, kín és kéj, belső izzás és békesség feszültségében tapasztalható meg" (2001:31-32). Sok jel mutat arra, hogy az ember nem csupán passzív elszenvedője, megváltandó elveszettje ennek a káosznak, hanem alakítója, rendezője is. Gánóczy arra is felhívja a figyelmet, hogy Maxwell, Poincaré és Lorenz szerint egy kis, gyenge, észrevétlen ok esetenként számottevő, jelentős, a rendszert megváltoztató okozathoz vezethet, továbbá arra is, hogy Haken szerint ez a tétel a szociális és interperszonális rendszerekre is érvényes, ugyanis "ezeknek a rendszereknek a jövője nem pusztán paradigmaváltásoktól függ, hanem imaginatív, inspirált, kreatív és lelkes személyek kezdetben szerény kezdeményezéseitől is" (Gánóczy, 2001: 35). Ahogyan ez a regény határmenti katonaiskolájában is történt, és ahogyan ez az Ottlik-regény (és más irodalmi művek) olvasása közben is megtörténhet az olvasóval. Fogarassy Miklóssal közös könyvünkben (1981) az irodalmi művet labirintushoz hasonlítottuk, amelyben az olvasónak el kell igazodnia, most pedig kínálkozik, hogy az előbbi értelemben használt, vagyis a rend és az újrarendezés lehetőségét magában foglaló káoszhoz is hasonlítsuk. A káosz bonyolult és finom szerkezet, tele nehezen észrevehető s könnyen eltaposható nyomokkal. A káoszban figyelni kell, s akkor meg lehet hallani benne a rend finom neszezéseit.

Ha az olvasó kellőképpen felvértezett (olvasottsággal, különböző irodalmi konvenciók ismeretével, az olvasást szellemi kalandként felfogó attitűddel) és ugyanakkor kellőképpen nyitott, akkor az ő olvasása is rá-olvasás lesz, mert rá-olvassa saját olvasatát az író szövegére, s ekkor - szerencsés esetben - az irodalmi mű labirintusában, káoszában, egyszersmind az olvasó lelkében is egyszerre rend támadhat, s a dolgok formát kaphatnak. Hogy az olvasó milyen módon van "olvasásra felvértezve", jelentős mértében függ pénzétől és hatalmától, társadalmi helyzetétől, iskolázottságától, műveltségétől, habitusától, értékrendjétől, vagyis szociálpszichológiai és szociológiai tényezőktől. Ez lesz könyvem témája, vagyis az, hogy milyen szerepe van - más, általam is ismert, de ebben a könyvben nem vizsgált tényezők mellett - az irodalmi mű befogadását befolyásoló szociálpszichológiai és szociológiai tényezőknek. Nem vállalkozom az egész labirintus bejárására, csupán az irodalomszociológia fonalát követem. Az irodalomtudomány és a szociológia közös halmazát képező területen maradok. Tudom, hogy ezt a területet mind az irodalmárok, mind a szociológusok egy-egy része már a másik diszciplínához tartozónak érzi, és azt is jól tudom, hogy engem inkább tartanak szociológusnak, mint irodalmárnak, még azok az irodalmárok is, akik szívesen látott vendégnek tekintenek. Mindennek ellenére egyszerre tekintem magam, mert nem tehetek mást, mindkét ország - az irodalom és a szociológia - polgárának. A kvantitatív szemantika elbizonytalanodik, amikor művészi alkotásokat akar vizsgálni, figyelmeztet Veres András (1979:355), nemcsak az irodalmi szöveget "tartalomelemző", hanem az szöveg befogadását vizsgáló szociológusnak is tudomásul kell vennie, hogy többértelmű, metaforikus nyelvvel van dolga, hogy az irodalmi mű - ahogyan Veres írja - "már a szociológiai vizsgálat előtt zárt struktúrával, sajátos, öntörvényű világgal rendelkezik", s ezért a kutató arra kényszerül, hogy "meghatározza a mű legfontosabb poétikai-esztétikai és ideológiai jellemzőit, s mindenkor az alkotás egészét vegye tekintetbe" (1979:356). A mű befogadását vizsgáló irodalomszociológiai kutatás minden esetben a vizsgált mű olvasásával, "elemzésével", értelmezésével, a "hivatásos olvasók" értelmezéseinek megismerésével kell kezdődjön. Ha nem így van, könnyen úgy járhat a kutató - Veres egyik kedves példáját idézve -, hogy Császár István Utazás Jakabbal című novellájának hősét, akinek a foglalkozása tűzoltókészülék-ellenőr és kazánfűtő rosszul tájolja be, ha a "fizikai dolgozó" kategóriába sorolja, ugyanis Császár novellájában ezek a foglalkozások értelmiségi inkognitókat jelölnek (1979:356). De nemcsak ez indokolja a magamfajta irodalomszociológus "kettős állampolgárságát", hanem az is, hogy az irodalomtudomány részét képező "hivatásos olvasatok" és szociológiai tényanyaghoz tartozó "laikus olvasatok" bizonyos értelemben közös halmazt alkotnak. Először is azért, mert az utóbbiakban több-kevesebb mértékben kimutatható az előbbiek hatása (és ha jóval ritkábban is, az ellenkező irányú hatással is számolni kell^[2]), másodszor azért, mert mindkét fajta olvasatban ki lehet mutatni azonos hatóerők befolyását. Más értelemben is kettős állampolgár az irodalomszociológus. Minél magasabb szintű poétikai megalkotottsággal rendelkező mű befogadását vizsgálja, annál több irányban tud kérdéseket feltenni az művel kapcsolatban az olvasóknak. Mivel a kérdések egy részét zárt kérdések (választható állítások) formájában kínálja föl az olvasónak, az már - ahogyan egyik lektorom, Horváth Géza megfogalmazza - ez már "egy látens műértelmező praxis kezdetét jelentheti". Még akkor is, ha nem irodalmárok, hanem a "laikus olvasók" értelmezéseit kínálja a kutató az olvasóknak.

Ez a könyv több ezer általam vizsgált olvasatra támaszkodik. Ezek között könyvem olvasatai is szerepelnek, melyekért hálás vagyok különösképpen Gereben Ferencnek, Horváth Gézának, Huszár Ágnesnek, Kolozsi Ádámnak, Nagy Attilának, Somlai Péternek és Veres Andrásnak (őneki azért is, mert rávett, hogy megírjam ezt a könyvet, s beadjam akadémiai doktori disszertációnak).

Éppen negyven éve kutatom az irodalmi művek olvasását. Tizenhét évig (1968 és 1985 között) a Könyvtártudományi és Módszertani Központ Olvasáskutatási Osztályán tevékenykedtem, amelynek több mint egy évtizedig vezetője is voltam. A hatvanas évek második felében - Ughy Jenővel (1965), Mándí Péterrel (1965, 1968)), Szentirmai Lászlóval (1967), H. Sas Judittal (1968), Gereben Ferenccel (1968) és másokkal együtt - az olvasási szokásokat (1969, 1970) vizsgáltam. Már ezeknek az olvasásszociológiai kutatásoknak is kiemelt témája volt az irodalomolvasás, egyszerűen azért, mert a hatvanas-hetvenes években (de a lakosság nagyobb részében még a nyolcvanas években is) a regény volt hazánkban a tipikus olvasmány.^[3] A hetvenes évek elejétől az irodalmi ízlés struktúrája (Kamarás, Balogh 1978, 1985) és dinamikája^[4] (1974), közepétől pedig az irodalmi művek befogadása (fogadatása, értékelése, elfogadása, hatása, értelmezése) és mindebben a szociálpszichológiai és szociológiai befolyásoló tényezők szerepe került érdeklődésem középpontjába. Amikor tehettem, másfajta (például vallás- vagy értékszociológiai) kutatásaimba is beépítettem az irodalmi olvasottság és ízlés, a befogadói viselkedés vizsgálatát, ugyanis azt tapasztaltam, hogy az irodalommal kapcsolatos olvasói és befogadói viszony fontos jellemzője mind az egyének, mind a csoportok habitusának, magatartásának és értékrendjének.

E könyv témája - az irodalmi mű befogadásának szociálpszichológiai és szociológiai megközelítése az empirikus kutatások alapján - tulajdonképpen hungaricum. Amikor a hatvanas évek közepén elkezdődött a hazai olvasásszociológiai kutatás, egyfelől rendelkezésére álltak a kultúra-, művelődés- szabadidő-, tömegkultúra-, könyv- és olvasásszociológiai elméleti alapművek (például W. Benjamin (1969), B. Berelson (1957), Bourdieu (1978), R. Escarpit (1973), H.N. Fügen (1964), L. Goldmann (1964), J. Hassenforder (1968), R. Hoggarth (1975), A. Hauser (1980, 1982), L. Löventhal (1973), Lukács György (1961), M. McLuhan (1962), A.A. Moles (1973), L. Muth (1970), M. Naumann (1975) művei), másfelől a mintát^[5] és összehasonlítási lehetőségeket adó empirikus könyv- és olvasásszociológiai kutatások eredményeit közreadó kiadványok (például R. Escarpit (1966), R. Fröhner (1961), E.W. McElroy (1968), R. H. Smith (1962), G. Schmidtchen (1968), H. Steinberg (1969), F. Zweig (1962) művei). Az irodalmi ízlés vizsgálatához már jóval kevesebb minta és példa állt rendelkezésre, ezek között a legfontosabbak Th. Adorno (1970). Benjamin (1969), P. Bourdieu (1982), L.L. Schücking (1961) művei. Az egyes irodalmi művek befogadásának empirikus vizsgálatához viszont alig-alig találtunk bármiféle előzményt. Amikor a hetvenes évek elején Józsa Péter és Jacques Leenhardt^[6] elhatározzák, hogy egy magyar és egy francia regény^[7] befogadásnak vizsgálatával próbálkoztak, úgyszólván előzmények nélkül vágtak bele, legalább is erről tanúskodik e két rendkívül tájékozott tudós könyvének bibliográfiája (1981). Nem támaszkodhattak másfajta tapasztalatra, mint a tömegmédia tartalmának befogadását vizsgáló kutatásokra, valamint magának Józsának a hetvenes évek elején kezdődő Kulturális blokkok kutatására, melynek keretében zeneművek, festmények, filmek és regények^[8] befogadását tervezte (és kezdte) vizsgálni. A Józsa művészetszociológiai munkásságát összefoglaló kötet (1986a-d) közel négyszáz tételes bibliográfiájában is csupán a hazai empirikus irodalomszociológiai befogadás-vizsgálat szerepelt. Amikor Józsáék belevágtak az irodalomszociológiai recepciókutatás egyik máig legjelentősebb vállalkozásába, hazánkban még csak az irodalomolvasás és az irodalmi ízlés vizsgálata folyt. Volt azonban a hatvanas évek közepén egy említésre méltó előzmény: amikor Hankiss Elemér a Hamlet példáján a tragédiát mint "többcsatornás információforrást" vizsgálta, megkért ötven irodalom szakos egyetemi hallgatót, hogy a darab két-három kulcsjelenetének néhány sora mellé jegyezzék föl mindazt az elemi érzést, gondolatot, élményt, melyeket a mű sorai keltenek bennük. Ez esetben azonban még befogadáslélektani vizsgálatról sem lehetet beszélni, ugyanis a kutató a drámai szöveg hatásosságának mérhetőségét vizsgálja, s nem az olvasóra gyakorolt hatását, noha az adatokból erre is lehet következtetni (1969:153-192). Józsáék kutatásával egy időben kezdtem el egy Örkény-és egy Sánta-novella befogadásának előbb hazai, majd ugyancsak nemzetközi összehasonlító vizsgálatát (1981), majd a hetvenes évek közepén Kiss Endrével és Somorjai Ildikóval Kertész Ákos Makra című regénye befogadásának vizsgálatát (1977). Ebben az időszakban vizsgálta Durkó Mátyás (1976) az "olvasásmegértést" és Gondos Ernő (1975:174-201) az irónia iránti érzékenységet^[9]. Az 1990-ben megjelent háromnyelvű, Olvasás- és könyvtárszociológia című bibliográfia (Kaposvári-Dányi, Lőrincz 1990), mely tíz év (1978-1987) terméséről számolt be, és az olvasáslélektani témájú műveket is tartalmazza, tizennyolc befogadás-vizsgálatot tartalmaz. Tény, hogy a hetvenes években Magyarország élen járt a befogadási folyamat kutatásában^[10], főleg a mélyreható, rendszeres és nagyobb mintákat használó empirikus kutatásokat illetően. Józsa a lehetséges okok között a következőket említi: a) a filozófiai és a szociológiai hagyományok, b) a hatalmi szféra viszonya az esztétikai praxishoz, c) az értelmiség eltérő viszonya ezekhez a problémákhoz. Józsa szerint Kelet-Európában sikerült megtörni a kulturális monopóliumot, de az intézmények puszta államosításával a kultúra hatékony terjesztésének akadályai nem hárultak el, ám a probléma érthetően nem közvetlenül politikai, hanem inkább kutatási feladatként fogalmazódik meg, többek között ilyen dilemmák formájában: az értelmiségnek a tömegeket kellene szolgálnia, de a teljesen ellentétes értékorientációkkal nem azonosulhat (1986c). Ehhez még azt tenném hozzá, hogy akár a Rozsdatemető, akár a Makra, akár A Mester és Margarita befogadásának kutatása jó alkalmat jelentett a társadalomkritika és a hivatalos ideológia fellazítása lehetőségeinek kipuhatolására, ugyanis nemcsak maguk a vizsgált olvasmányok jelentettek alternatívát (a "hivatalos kínálathoz" képest), hanem laikus olvasataik egy része is (a "hivatalos olvasataikhoz" képest).

A könyv címében szereplő "irodalmi művet" könyvemben a regény és a novella képviseli. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt a regényolvasás a társadalom legtöbb rétegében a leggyakoribb szabadidő-tevékenységek egyike volt, ma már korántsincs így, de a regény még ma is vezet az irodalmi olvasmány-típusok között. Másképpen: még nem vált - és úgy tűnik, még jó darabig nem is válik - lakosságunk többsége sem elsődlegesen újságolvasóvá, sem elsődlegesen non-fiction-olvasóvá, de még elsődlegesen rövid próza olvasóvá sem. A regényolvasók táborából lemorzsolódók többsége nem más olvasmányfajta olvasójává alakult, hanem a tévén és videón nézhető fikció fogyasztójává. Bár a regény és novella az olvasói praxisban legalább annyira jelent kommersz, szórakoztató lektűrt (ha tetszik, álirodalmat), azok az empirikus befogadás-vizsgálatok, amelyek eredményeire támaszkodom hipotéziseim bizonyításához, majdnem kizárólagosan a "magas irodalomhoz" tartozó (vagy attól nem messze álló) művek - Balázs József, Mihail Bulgakov, Fejes Endre, Gárdonyi Géza, Kertész Ákos, Kertész Imre, Veijo Meri, Nádas Péter, Ottlik Géza és Georges Perec regényei, Móricz Zsigmond, Örkény István és Sánta Ferenc novellái - fogadatását, értékelését, hatását és értelmezését vizsgálták.^[11] Ez talán inkább gyengéje, mint erőssége ez a magyar olvasáskutatásnak. Még akkor is, ha az irodalmi ízlést nemzetközi viszonylatban is igen alaposan és olykor igen eredeti módon vizsgáló kutatások jóvoltából eléggé megbízható képet alkothatunk a lektűrirodalom hazai olvasottságáról, kedveltségéről, az élmények között elfoglalt helyéről, és valamelyest még a hatásáról is. A hazai rádiós és tévés szappanoperákkal foglalkozó befogadás-vizsgálatokhoz képest a hazai olvasás- és irodalomszociológia adóssága nem hallgatható el.

Természetesen címben szereplő másik kulcsszó, a "befogadás" is magyarázatra szorul. Felfogásom szerint a befogadás szűkebb értelemben az, ami az irodalmi szöveg olvasását jelenti, ami az irodalmi mű és az olvasó találkozásakor létrejön. Eléggé könnyen elhatárolható a befogadás témaköre olyan könyv-, olvasás- és irodalomszociológiai témáktól, mint az olvasás története, az irodalmi művek alkotása, az irodalmi olvasmány-közvetítés intézményrendszere, az irodalmi szövegek, valamint a képi és az audiovizuális szövegek egymáshoz való viszonya és versenye, az olvasási és irodalomolvasási szokások (vagyis az olvasás és irodalomolvasás helye, szerepe, súlya az egyének és társadalmi csoportok tevékenység-rendszerében, életmódjában, habitusában és értékrendszerében), továbbá az olvasás lélektana, pedagógiája és patológiája. Még magának az ízlésnek, illetve az irodalmi ízlésnek a vizsgálata is csak érinti témámat. Annyiban azonban hozzátartozik, amennyiben befolyásuk van az irodalmi művek befogadására.

De hol kezdődik és meddig tart a befogadás? Feltételezésem szerint életünk végégig tart, hiszen - ha ez nem is mutatható ki könnyen - bármelyik irodalmi olvasmányunk életünk végéig hatással lehet ránk, s a kihűlt újra éledhet. Nehezebb eldönteni: mikor kezdődik a befogadás. Mindenképpen már az első mondat, az első szó elolvasása előtt. De még a mű címének megismerése előtt is elkezdődhet, hiszen a szerző nevének ismerete is elvárásokat és beállítódásokat indukálhat bennünk. Nagyon fontos a befogadás előzményét, folyamatát és eredményét elkülöníteni, tudva, hogy eredménye már a befogadás folyamatában megjelenik, továbbá, hogy végeredménye még tovább alakulhat. Legalább ilyen fontos a befogadás szerkezetének ismerete: legalább az érzékelés, az észlelés, a megértés, a fogadtatás, az értékelés, az elégedettség, a hatás, az értelmezés és az egyetértés megkülönböztetése.

Ebből a felsorolásból mindjárt kitűnik, hogy csak művileg választható el egymástól a befogadás fiziológiája, lélektana, filozófiája, kultúrtörténete, szociálpszichológiája és szociológiája. Ezek közül csak a legutóbbival igyekszem kimerítően foglalkozni, a befogadás szociálpszichológiai dimenziójával pedig - mert ez jócskán átfed a pszichológiai dimenziójával - csak kompetenciám nehezen megfogalmazható határain belül. Bár nehezen elválasztható vizsgálódásom tárgyától mégis csak érintőlegesen foglalkozom mind a hazai irodalomolvasás történetével, mind az egyes művek olvasástörténetével. Jól tudva, hogy minden olvasás, minden befogadás történetileg szituált, ez alkalommal mégis az irodalmi mű befogadása mechanizmusának szociológia és szociálpszichológiai értelmezését tekintem vizsgálódásom tárgyának, ami a befogadás elemei és összefüggései közül viszonylag állandó. Természetesen más volt A Mester és Margarita elolvasása motívumainak összetétele a hetvenes években (amikor például komoly szerepet játszott a regény "tiltott gyümölcs" volta), de a kilencvenes évek és az új évezred elején is számos hasonló vagy azonos motívumot találtunk, igaz, másfajta arányban.

Mindaz, amit ízlésnek, esztétikai érzékenységnek, olvasói beállítódásnak (attitűdnek), olvasói stratégiának, olvasói horizontnak, olvasói kompetenciának nevezünk, szétbogozhatatlan tényezők "gubancai". Persze a kutató - mert ez a feladata - megpróbál egy-két szálat kihúzni a gubancból, és megkísérli őket azonosítani. A szálak egyike-másika számomra eléggé egyértelműen szociálpszichológiai vagy szociológiai természetű. Csak egyetlen példa erre a "gubancra": az érzelmi és értelmi fejlettség közötti eltolódást hazánkban a gyermekorvos, a hitoktató és az olvasáskutató egyaránt tapasztalja. Egy gyermekorvos, az olvasásterápiával is foglalkozó Rajk András hívta fel figyelmemet arra, hogy a diszkóban csápoló serdülők és ifjak viselkedésében ugyanazt az örömszerző pótcselekvést érzékelhetjük, mint a retardált gyerekek himbálózásában (amit a gyógypedagógusok "szálemezésnek" neveznek)^[12]. A diszkóban csápoló (látszólag aktív, és mégis passzív) fiatal - ezt mi, olvasáskutatók gyakran tapasztaltuk - általában elég nehezen tud vagy akar átváltatni, mondjuk, a Trilla ritmusára. Hogy ennek a jelenségnek a magyarázatában mekkora súllyal szerepel a fiziológiai, pszichológiai, szociálpszichológiai és szociológiai tényező, igen nehéz megmondani. Mert az ember is ilyen szétgubancolhatatlan "gubanc". Amikor én ebből a "gubancból" szociálpszichológiai és szociológiai szálak kihúzkodására vállalkoztam és vállalkozom, az alig-alig megvalósíthatóra törekszem, mert összefüggésekből szakítok ki kompetenciám számára megragadható dimenziókat, elszakítva a magyarázathoz olykor (és legtöbbször!) elengedhetetlen irodalomtudományi, esztétikai, lélektani, filozófiai, jeltudományi, kultúrtörténeti és kulturális antropológiai dimenzióktól. Akár csak az általam vizsgált olvasmányok szerzői, magam is társszerzőkre szorulok. Míg lehetséges az irodalmi szöveg tartalmának, az irodalom-közvetítés intézményeinek vagy az olvasási szokásoknak "tisztán" szociológiai vizsgálata, az irodalomolvasás, az irodalmi ízlés és az irodalmi mű befogadásának empirikus "irodalomszociológiai" vizsgálata - még ha nem túl szerencsésen így is nevezzük - már elválaszthatatlan a szociálpszichológiai megközelítéstől. Az irodalmi művel kapcsolatos beállítódás, az olvasási stratégia, a hatás, az értelmezés, és a befogadást befolyásoló tényezők közül - hogy csak egyet említsek - az ízlés eminensen szociálpszichológiai kategória.

A könyv metaforikus címe azon a feltételezésen alapul, hogy az irodalmi mű és az olvasó viszonyát (vagyis a mű befogadását) modellező elméletek közül az empirikus kutatások a "mindkét felet" figyelembe vevő, dialogikus elképzeléseket igazolják. Egy művészi értékkel rendelkező regény és a műértő olvasó között olyan kapcsolata jöhet létre, melynek eredménye hozzáadott értéket képező olvasat. Ennek a hipotézisnek az igazolására vagy cáfolására kerül sor a második fejezetben, amikor egyfelől irodalomelméleti és irodalompszichológiai befogadás-modelleket szembesítek empirikus befogadás-vizsgálatok tapasztalataival, másfelől megpróbálok egy-két más rendeltetésű lélektani, és filozófiai modellt az irodalmi mű befogadására alkalmazni.

A könyv harmadik fejezetében számba veszem a befogadás különböző dimenzióit, a befogadás közvetlen előzményeitől kezdve az újraolvasásig. Eközben mód nyílik újabb hipotézisek megmérettetésére. Feltételezem - szemben H. R. Jaussal -, hogy már az első olvasás során is, már az első mondatoktól kezdve értelmez az olvasó. Feltételezem, hogy az olvasási folyamatot vizsgáló kutatásaink eredményei alátámasztják az első fejezetben bizonyítottnak remélt hipotézist a befogadás dialogikus modelljéről. Feltételezem, hogy a közömbösség-érintettség, valamint a negatív és pozitív fogadtatás (és hatás) különböző dimenziók. Ellenőrzöm Józsa Péternek az érzelmi hatás viszonylagos konszenzusára vonatkozó hipotézisét. Feltételezem, hogy az irodalmi mű által az olvasóban okozott változás - az egyes attitűdök megváltozásától (vagy éppen megerősítésétől) az érzelmi-értelmi megrendülésként értelmezett katarzisig - megfelelő módszerrel megragadható, s bizonyos korlátok között mérhető is. Meggyőződésem, hogy a hazai olvasóközönség irodalmi ízléséről kialakult térkép több vonatkozásban pontosabbá válik az élménykörök és élményalakzatok fogalmának bevezetésével. Azt is feltételezem, hogy az értelmezésben - legalább is a magyar olvasók és a művészi értéket képviselő regények közötti dialógus során - nagyobb különbségeket tapasztalunk, mint az érzelmi fogadtatásban. Ellenőrzöm Józsa másik hipotézisét is, mely szerint a filmekhez képest a regények átfogó értelmezésének kisebb mértékben feltétele a részletek értelmezése. Remélem sikerül számba vennem a különböző befogadási szintek jellemzéséhez szükséges tényezőket, s ennek alapján kidolgoznom az eddig használtabbnál hatékonyabban alkalmazható befogadás-tipológiát, mely egyfelől nem normatív, másfelől egyaránt figyelembe veszi a dialógusban résztevő mindkét felet. Végül megkísérlem módosítani H. R. Jaussnak az irodalmi mű újraolvasásával kapcsolatos elképzelését, valamint bizonyítani az újraolvasásban létrejövő "hozzáadott értékkel" rendelkező olvasatnak az "akinek van, annak adatik" alapján való létrejöttét.

A negyedik fejezetben, amelyben a befogadás feltételeit, valamint a befogadást befolyásoló tényezők szerepét és súlyát vizsgálom, azt szeretném bizonyítani, hogy a kulturális javak birtoklásában döntő szerepet játszó pénz és hatalom az irodalmi mű befogadásában csak áttételesen játszik szerepet.

Bizonyítani szeretném, hogy a befogadás egyes dimenzióiban a szakmai közvélemény által legerősebbnek vélt iskolai végzettségnél és társadalmi pozíciónál - legalábbis bizonyos művek esetében - erőteljesebb befolyásoló erővel rendelkezik a habitus, az értékrend, a világnézet, az irodalommal kapcsolatos pozitív és aktív beállítódás, az irodalmi kódrendszerek (az irodalmi nyelvek) ismerete és használata^[13], a művészet iránti érzékenység, és olykor még a nemzedékhez tartozás is. Feltételezem azt is, hogy a befogadást befolyásoló különböző tényezők különböző mértékben játszanak szerepet a befogadás különböző dimenzióiban, például azt, hogy a világnézet és az értékrend erőteljesebben befolyásolja az értelmezést, mint a hatást. Azt is feltételezem, hogy a különböző tényezők felerősíthetik, vagy gyengíthetik egymás hatását. Nem gondolom például, hogy önmagában a vallásosság komoly előnyt jelentene a transzcendenst megjelenítő művek el- és befogadásában, azt viszont feltételezem, hogy a belsődleges (a vallást nem eszköznek, hanem célnak tekintő) és nem-dogmatikus vallásosság megfelelő irodalmi nyelvismerettel párosulva nagy mértékben növelheti az elfogadás és az árnyalt értelmezés esélyét. Feltételezem, hogy Józsa kulturális blokk hipotézise bizonyos módosításokkal igazolható, ha nem is társadalmi réteg méretű, de kisebb "irányzatosnak" nevezhető csoportok formájában, amelyek azonban nem felelnek meg teljesen az értelmező közösségeknek. Azt is feltételezem, hogy egyes művek értelmezésében egyes laikus olvasók teljesítménye független zsűri előtt is egyenértékűnek bizonyulhat hivatásos olvasók értelmezésével.

E könyv kéziratának olvasói közül néhányan olvasásszociológiai nézőpontú olvasáselméletet vélnek lappangani írásomban,^[14] s ennek kijegecesedett és öntudatos explicitté tételére biztatnak. Elismerem, hogy bizonyos tapasztalataim és ezekre épített következtetéseim valamiféle szociológiai elmélet komponálására csábíthattak. Így például az a tény, hogy az irodalommal kapcsolatos beállítódásokhoz kötődő egyes művekre alkalmazott olvasási (és értelmezési) stratégiák valóban több-kevesebb hasonlóságot mutattak mind különböző olvasók, mind különböző művek esetén (legalább is behatárolható társadalmi térben és időszakban). Az is bizonyítható - legalább is a kortárs (vagy majdnem kortárs) művek és olvasók esetében, hogy a művek létrehozása, terjesztése, kiválasztása, befogadása részben egy olyan társadalmilag is meghatározott "társas-játék" keretében történik, melynek szabályai többé-kevésbé érvényesek mind az alkotóra, mind a közvetítőre (irodalmár, kritikus, tanár), mind a befogadóra. Mégsem tudok és szándékozom olvasásszociológiai nézőpontú irodalomolvasás-elméletet alkotni, ugyanis egy ilyen elmélet az ehhez képest átfogóbb filozófiai antropológiai, irodalomelméleti, esztétikai és hermeneutikai elmélethez képest egydimenziósra redukáló elmélet lenne, s ebbe nem férnének bele a befogadás antropológiai, transzcendentális-filozófiai, tudásszociológiai dimenziói. Így aztán könyvemben csupán arra törekedek, hogy érzékeltessem: a befogadás dialogikus modelljeiben az olvasóval együtt komolyan számolni kell a befogadó szociológiai-szociálpszichológiai kontextusával is.

Míg más könyveimnek Örkény, Sánta, Móricz, Kertész Ákos, Bulgakov, Ottlik és Kertész Imre műveinek befogadása^[15] volt a témája, ez alkalommal általában az irodalmi művek (a regények és a novellának) befogadása, vagyis a befogadás modelljei, dimenziói, feltételei és a befogadást befolyásoló tényezők; és ez alkalommal az empirikus kutatásaim eredményei mint bizonyító erejű példaanyag szerepelnek. Úgy gondolom, két okból is megtehetem, hogy elsősorban a hazai szociológiai és szociálpszichológiai befogadás-vizsgálatok eredményeire támaszkodjak, Először is azért, mert ezen a területen már negyven éve a világ élvonalában vagyunk. Másodszor pedig azért, mert nagyon fontos, hogy olvasóim lehetőleg ismerjék azokat a műveket, amelyek fogadtatásával, hatásával és értelmezésével próbálom megvilágítani, hogy mi is történik az olvasó "műhelyében", vagy kissé emelkedettebben szólva - egyik könyvem szerzőtársa, Fogarassy Miklós megfogalmazásával élve - az olvasó "csendjében".

Szemben eddigi empirikus irodalom- és művészetszociológiai kutatásaimmal - melyeknek csaknem mindegyike újdonságokkal gazdagította e kutatási ág módszertanát és eszköztárát, köztük olyan módszertani hungaricumokat, melyeket Balogh Zoltán segítségével alkalmaztam - ez a könyv rendeltetésénél fogva nem kínál újabb módszertani találmányokat, hiszen ezúttal legfőbb módszeremnek az eddigi empirikus kutatások eredményeinek újraolvasását, újraértelmezését tekintem. Ez ugyan olykor a régi adatok másféle csoportosításával, másféle mutatók képzésével történik, de ezt nem tekintem módszertani újításnak. Joggal lehetne követelni, hogy az eredeti adatokat "gépre vigyem" és új szempontok szerint "lefuttassam", vagyis hogy szakszerű másodelemzést végezzek. Több okból sem tehetem: részben anyagi, részben technikai, részben metodológiai okból. Ami a legutóbbit illeti, több régebbi kutatásomban kicsi (és az eredeti célnak nagyjából megfelelő) mintákat használtam, amelyek bizonyos matematikai statisztikai műveletekre nem alkalmasak. Még kevésbé van lehetőségem arra, hogy megfelelő nagyságú mintán többváltozós matematikai statisztikai elemzéssel bizonyítsam a befogadást befolyásoló tényezők szerepével kapcsolatos hipotéziseimet. Szigorú értelemben vett bizonyítás helyett így csak erősítgethetem, valószínűsítgethetem hipotéziseimet. Mivel azonban az esetek nagyobb részében két-három empirikus kutatás példáján is próbálom feltevéseimet igazolni, sokak számára ezek összhangja, logikai koherenciája is meggyőző lehet.

Felvetődhet az olvasókban, hogy mennyire érvényesek a húsz-harminc éves adatok a mai helyzet bemutatására. Először is ebben a könyvben az empirikus kutatások eredményei nem arról tudósítanak, hogy éppen most mi van, hanem elméleteket igazolnak. Másodszor pedig az irodalomolvasási szokások, az olvasmányszerkezet, az élményuniverzum, az irodalommal kapcsolatos beállítódás és az ízlés nemhogy évről évre, de még évtizedről évtizedre sem változik lényegesen, ezért - és ezt éppen kutatásaink bizonyították - a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek ízlés- és élménytérképei segítségével még ma is elég jól el lehet igazodni. Felvetődhet a kérdés, mennyire szolgálhatnak bizonyító erejű példaanyagként a hetvenes-nyolcvanas évek empirikus kutatásának eredményei, vagyis a húsz-harminc évvel ezelőtti olvasók olvasatai. A hazai irodalomolvasás "dinamikájának", történetének szociológiai vizsgálatához azonos művek különböző időbeli olvasatait kellene összevetnünk, ám a befogadás mechanizmusának vizsgálatához jól használhatók a közelmúlt adatai, egyszerűen azért, mert - és ezt éppen empirikus kutatásaink igazolják - ennyi idő alatt nem változik olyan mértékben az olvasó, ízlés, a befogadás mechanizmusa, hogy eljárásunk emiatt támadható lehetne.

A legnagyobb módszertani kihívása számomra, aki a többdimenziós és dialogikus irodalomfelfogást látja igazoltnak empirikus kutatásai tükrében, hogy következetesen ellenálljon a normativitás kísértésének, hogy szembeállítsa a jó, az ideális, a kompetens, a fejlett ízlésű vagy a pontosan, helyesen olvasót a hozzájuk képest tökéletlennel. Első kutatásom (az Örkény- és Sánta-novella befogadásának vizsgálata) idején munkatársammal még az optimálisnak tartott olvasathoz mértük az olvasói "teljesítményeket". Ennek bizonyos eredményeit - jelezve "ifjúságom vétkét"' - a normatív kategóriákba sorolt válaszok ellenére is fel fogom használni.^[16] Ha az irodalmi mű befogadását a mindennapiságból, rutinvilágból való kiemelkedés, a személyiség gazdagítása, a létélményben való részesedés az egyéni individuális kód kidolgozása, az önmegragadás, az irodalmi szöveg szimbolikus formáinak egyedi jelentésbe fordítása lehetőségének tartjuk (márpedig én ilyesminek vélem) akkor, bizony nem könnyű teljességgel elkerülni a normativitást. Természetesen ilyen irodalom-felfogás mellett is tartani lehet azt, hogy a műnek sokféle érvényes olvasata van, hogy egymás mellett többféle olvasat segítheti a felsorolt lehetőségek megvalósulását. De hát mit csináljon a kutató, ha úgy érzi, hogy bizonyítékai vannak az önmegragadásra, az egyéni individuális kód kidolgozására, a személyiség gazdagabbá válására és a teljességélmény felé történő lépés megvalósulására, ráadásul ennek részben szociológiai magyarázatára is? Nehezen tudja elkerülni a kutató a normativitás csapdáját akkor is, ha egyes értelmezéseket az uralkodó sémákhoz képest egyéninek, eredetinek minősíti (természetesen nem érzései, hanem viszonylag egzakt kritériumok alapján), ha ezeket a megfogalmazásokat összetettnek, árnyaltnak, általánosítónak, elemzőnek ítéli, és ezeket a szavakat használja a jelenség leírására. Igaz, persze, nyomatékkal kell hangsúlyozza, hogy az "árnyalt" megfogalmazás nem feltétlenül azonos a jó megoldással, a tökéletes olvasattal, a telitalálattal, sőt olykor az "árnyalt" megfogalmazás üres okoskodás vagy mellébeszélés. És ami ennél is fontosabb: az ilyen empirikus irodalomszociológiai kutatások elsődleges célja nem befogadási szintek megállapítása, hanem jóval inkább a különféle olvasói viszonyulások, az olvasókban létrejövő különböző hatások és értelmezések szociológiai és szociálpszichológiai magyarázata.

1971-72-ben folyt vezetésem alatt a Könyvtártudományi és Módszertani Központ Olvasáskutatási Osztályán (továbbiakban KMK) ez a szociálpszichológiai kísérlet, amelynek keretében azt vizsgáltam húsz könyvtáros segítésével, hogy mi történik a tipikus lektűrolvasók és az értékes irodalmi művek találkozásakor, hogy a különböző irodalmi beállítottságú és ízlésű lektűrolvasók közül kinél milyen esélye van az értékes irodalom különböző fajtáinak. A lektűrolvasókat két tucat könyvtárban (az ország minden táján) 137 könyvtárhasználó képviselte, 54 százalékban fizikai dolgozók, 17 százalékban középiskolás tanulók, 29 százalékban diploma nélküli, főképpen irodai munkát végző szellemi foglalkozásúak (1974).^[17]

1974-75-ben ugyancsak a KMK olvasáskutató műhelyének és három ország nemzeti könyvtárai kutatási részlegeinek együttműködésével Fogarassy Miklóssal^[18] Budapesten, Moszkvában, Szófiában és Varsóban vizsgáltuk 17 éves gimnazisták (100-100 fő), 40-50 éves nyolc általánost végző könyvtárhasználó szakmunkások (100-100 fő) és könyvtárosok (50-50 fő), rajtuk kívül Budapesten 21-30 éves szakmunkások (100 fő) és irodalmárok (50 fő) körében Móricz Zsigmond Kis Samu Jóska, Örkény István Meddig él egy fa? és Sánta Nácik című novelláinak befogadását (1981) minden fontosabb dimenzióban (vagyis a fogadtatását, az értékelést, a hatást és az értelmezést). A befogadást tekintve függő változónak, a feltételezett független változók közül a kultúra, nem, az életkor, a foglalkozás, az iskolázottság, az irodalommal kapcsolatos beállítódás, irodalmi ízlés szintje és az értékrend szerepelt. A kutatásban jó néhány eljárást (attitűd-skálák, a mű tartalomelemzésére támaszkodó kulcsszó-tesztek, fiktív-életrajz, befogadás-tipológiák) elsőnek próbáltuk ki. A kutatási tervet Gondos Ernő, Hunyadi György, Józsa Péter és Radnóti Sándor véleményezték. Az értékrend vizsgálatakor Hankiss Elemér kutatásához is kapcsolódtunk. A módszertani vonatkozású tanulságokról külön tanulmány készült (Fogarassy, Kamarás 1975). Bolgár és lengyel viszonylatban a kutatás akkori munkahelyem (a Könyvtártudományi és Módszertani Központ) és a megfelelő partnerintézmények közötti hivatalos együttműködés keretében történt, szovjet viszonylatban titokban, határon átcsempészett kérdőívekkel (Fogarassy, Kamarás 1981).^[19]

Jacques Leenhardt és Józsa Péter (mint az École des Hautes Etudes en Sciences Sociales és a Népművelési Intézet munkatársai) - lemondva a "sajátosan esztétikai hatásmechanizmusok" vizsgálatáról, de figyelembe véve "olyan attitűdöket, melyek a szövegek sajátosan irodalmi jellegzetességeivel függtek össze" - a regények által felkínált társadalmi, politikai, etikai és filozófiai problémák értelmezését, valamint az értelmezéseket lehetővé tevő "koherens ideológiai képződményeket és társadalmi struktúrákat" vizsgálták. Viszonylag kicsi (nem reprezentatív) mintákkal dolgoztak Párizsban 121 + 195, Budapesten 145 + 148 fő olvasta el a két regényt^[20], az "ipari népességhez" tartózó rétegeket képviselő mérnökök, kvázi-értelmiségiek^[21], alkalmazottak, technikusok, munkások és kiskereskedők 15-40 fős csoportjai; valamennyien a regények elolvasására önként vállalkozók (1981).

Kertész Ákos regényének befogadását a KMK olvasáskutatási műhelyének kutatásaként 1974-ben Kiss Endrével és Somorjai Ildikóval egy olyan 116 fős mintán vizsgáltuk, melynek három almintája a főhős különböző szerepeit (szakmunkás és amatőr képzőművész) és a főhős státusához képest ellenpontot jelentő szereplők (hivatásos képzőművészek) társadalmi pozícióit képviselték: 63 szakmunkás, 27 "kettős státuszú" (képzőművészeti szakkörbe járó) szakmunkás, 23 hivatásos képzőművész. Ebben a kutatásban megkíséreltük az olvasás folyamatának vizsgálatát, és a regényben megjelenítődő értékekkel kapcsolatos beállítódások megváltozásának vizsgálatát (1975).^[22]

1978-ban ugyancsak a KMK olvasáskutatási műhelyében vizsgáltam tanítványommal, Kovács Katalinnal Bertha Bulcsú Kenguru című regényének befogadását 27 középiskolás, 14 szakmunkástanuló, 19 szakmunkás és a főhőssel azonos nemű és foglalkozású 13 gépkocsivezető körében. Irodalmi szaktanácsadóink Horpácsi Sándor és Varga Lajos Márton voltak (Kamarás, Kovács 1985).

A hetvenes évek második felében a KMK olvasáskutatási műhelyében Katsányi Sándor vezetésével, Bartos Éva, Fogarassy Miklós és Pápainé Kemencki Judit és Villányi Lenke közreműködésével 9-10 éves gyerekek körében vizsgálták 300 fős mintán a Gárdonyi-regény befogadását (Katsányi 1985).

Magyar, orosz és észt anyanyelvű olvasók körében zajló nemzetközi összehasonlító vizsgálatnak indult 1978-ban a Bulgakov-regény befogadásának vizsgálata, amely a Szovjetunióbeli kollégák legnagyobb sajnálatára csupán magyarországi kutatássá zsugorodott, mely szintén a KMK olvasáskutatási műhelyében folyt. Mivel a befogadás lehető legtöbbféle dimenzióját vizsgáltam, egyebek mellett az olvasás folyamatát^[23] és egyes szövegrészletek (az első és a 14. fejezet) befogadását is, ezért többféle mintával dolgoztam: a) az alapmintába - az egész országot behálózó könyvtárosi figyelőhálózat segítségével - 255 olyan könyvtárhasználó került, akik maguk választották a regényt olvasmányuknak (szakmunkások, középiskolások, vallásos középiskolások, bölcsészek, diploma nélküli szellemi dolgozók, műszaki értelmiségiek, humán értelmiségiek és vallásos értelmiségiek 20-40 fős csoportjai); velük készült a könyv elolvasása után kérdőíves interjú; b) a regény első fejezet befogadásának vizsgálatához egy olyan 117 fős mintát használtam, melynek tagjai 57 állami, 26 egyházi, 15 dolgozók gimnáziumba járó diák és 19 szellemi foglalkozású dolgozó volt; c) a 14. fejezetet befogadását egy 30 fős (szakmunkásokból, diákokból és szellemi foglalkozású dolgozókból álló); d) az egész regény olvasási folyamatát pedig egy 38 fős, gimnazistákból és irodalom szakos főiskolásokból és egyetemi hallgatókból álló mintával vizsgáltam. Módom nyílt arra is, hogy 17 ország 134 hivatásos olvasóinak értelmezéseit összevethessem az általam vizsgált laikus olvasókéval. Irodalmi szaktanácsadóim Balassa Péter, Gábor György, Kisbali László és Kiss Ilona voltak.

1994-ben száz gimnazista körében (1997:267-268), 2004-ben pedig a Veszprémi Egyetem 75 bölcsészhallgatója körében a legfontosabb befogadási dimenziókban megismételtem a kutatást, és így benyomásomat szerezhettem a regény magyarországi befogadás-történetéről is (1996).^[24]

1979-80-ban a 101 fős mintán vizsgálta Lőrincz Judit ugyancsak a KMK olvasáskutatási műhelyének tagjaként a Nádas-regény befogadását, négyötödrészben - zömmel budapesti - értelmiségiekből és felsőfokon tanulókból, vagyis - Bourdieu kifejezésével élve - főkképpen a "magaskultúra bennszülöttjeiből" álló mintán. A kérdőíves interjúkat - és ez hazánkban újdonság volt - 32 esetben mélyinterjú egészítette ki (1984).

Leena Kirstinä és Lőrincz Judit szintén a KMK Olvasáskutatási műhelyének vállalkozásaként Veijo Meri Manilakötél és Balázs József Magyarok című regényének befogadás-vizsgálatára vállalkozott, amelyben a független változók közül a nemzeti kultúra és identitás szerepének vizsgálata került előtérbe. 50-50 könyvtáros, 50-50 anyanyelv és irodalomtanár, 50-50 fémmunkás, 50-50 mérnök, valamint Finnországban 50 gazdálkodó, Magyarországon 50 mezőgazdasági termelőszövetkezeti fizikai dolgozó jelentette a megkérdezettek körét (1992).

Másfél évtizeden keresztül gyűjtöttem ennek az Örkény-egypercesnek az értelmezéseit, mely több - és nem csak irodalomszociológiai^[25] - kutatásomban tesztként szerepelt. 842-en válaszoltak a "Hogyan értelmezi ezt a novellát?", 907-en a "Miért kell Wolfné nevét megjegyezni?" kérdésekre (373-an mindkettőre), és 397-en a novella címét is értelmezték. A nem reprezentatív minta harmincegy almintából áll, amelyben vannak 51-193 fős csoportok (szakközépiskolások, gimnazisták, tanár szakos egyetemi hallgatók, pedagógusok) és 8-50 fős csoportok (negyedikes és nyolcadikos tanulók, szakmunkástanulók, katonai középiskolába járók, óvóképzős, tanítóképzős és irodalom szakos hallgatók, mérnökhallgatók és fiatal mérnökök, katolikus és református teológus hallgatók, GYES-en lévő anyák, beosztott hivatalnokok, képzőművészek, szociológusok, pszichológusok, filozófusok, keleti vallásokkal foglalkozó kutatók, irodalmárok, magyartanárok, keresztény lelkészek, Krisna-hívők, a "Keresztények" nevű^[26] szekta tagja, és egy doboló sámán csoport tagjai) (2003).

1999-2000-ben a Veszprémi Egyetem Pedagógiai Kutatóintézetének az OTKA által támogatott kutatása keretében a lehető legtöbb dimenzióban vizsgáltam az Ottlik-regény befogadását, kiegészítve a regény újraolvasásának vizsgálatával is. Anyagi okokból ezúttal nem volt lehetőségem kérdőíves-interjús vizsgálatra, az adatfelvételben közreműködő munkatársaimmal arra törekedtünk, hogy gondosan kitöltött kérdőíveket kapjunk vissza. A vizsgáltak háromnegyed része kérésünkre olvasta el a regényt, a többiek maguk választották. Egy 45 fős, középiskolásokból és felsőfokon tanulókból álló alminta segítségével - ugyancsak kérdőív kitöltetésével - az olvasás folyamatát (ezúttal - első alkalommal - a valószínűsített és a remélt folytatást is vizsgálva) követtem. Két kisebb, egy 15 és egy 27 fős, középiskolásokból, felsőfokon tanulókból és humán értelmiségiekből álló mintán vizsgáltam az újraolvasást. Az összesen 252 fős, nem reprezentatív minta ötféle, összesen tizenkét 14-26 fős almintából állt: a) középiskolások (17-18 éves szakmunkástanulók, katonai középiskolába járó fiúk, állami és egyházi gimnáziumba járók), b) huszonéves felsőfokon tanulók és friss diplomások (mérnökhallgatók és mérnökök, magyar szakosok, katonatiszt növendékek), c) huszonéves klerikusok^[27] (katolikus papnövendékek és szerzetesi pályára készülők, felszentelt papok és szerzetesek, református lelkészhallgatók és lelkészek, Krisna-hívő szerzetestanulók, szerzetesek és lelkészek), d) 25-50 éves magyar szakos középiskolai tanárok, e) 50 évesnél idősebbek (nagyobb részt diplomások) (2002). A regény irodalmi recepciójának elemzői Bohár András és Mártonffy Marcell voltak, az olvasási folyamat adatainak elemzését Korda Eszter végezte.^[28]

A Kertész Imre-regény befogadását - valamennyi fontos befogadás-dimenzióban - egy összesen 150 főnyi nem reprezentatív mintán vizsgáltam a Veszprémi Egyetem Antropológia és Etika Tanszéke kutatásának keretében; elsősorban humán és nem humán diplomások, valamint a felsőfokon tanulók, s csak kisebb részben diploma nélküli szellemi foglakozásúak körében, anyagi okokból csak önkitöltős kérdőívek alapján (2005a).

1968-ban Gondos Ernő egy, a közművelődési könyvtárt használókból és könyvesbolti vásárlókból álló 2688 fős, többé-kevésbé a rendszeres könyvolvasókat képviselő (bár statisztikai értelemben nem reprezentatív) mintán (melynek 33 %-a volt fizikai dolgozó, 15 % nyugdíjas, 13 %-a középiskolás, 11 %-a műszaki, 9 %-a értelmiségi, 9 %-a tisztviselő és alkalmazott) 333 olvasmány (döntő többségben regény, de volt köztük néhány útleírás, valamint politikai és filozófiai mű is) olvasottságát és kedveltségét vizsgálta. A vaskos adattár tartalmazza a 333 mű olvasottsági és kedveltségi százalékarányait férfiak és nők körében, 12 életkori és 12 foglalkozási csoportban és iskolai végzettségük alapján különböző 6 csoportban, majd Sárdy Péter matematikus-könyvtáros segítségével, az együtt-kedvelések arányai alapján megjelenítette a 333 mű ízlésalakzatait, az adott műhöz legközelebb és legtávolabb álló művekkel jellemezve azt (1971, 1981). Párhuzamosan ezzel a kutatással - ugyancsak Sárdy Péter segítségével - Gereben Ferenc is vizsgálta az ízlés szerkezetét a kedvenc írók összetalálkozásai alapján (1974).

1974-ben Balogh Zoltánnal a KMK olvasáskutatási műhelyében a közművelődési könyvtárakat használó 14 éven felüli olvasókat képviselő 1400 fős reprezentatív mintán - Gondos módszerét továbbfejlesztve vizsgáltuk - a magyarországi olvasók irodalmi élményvilágának szerkezetét. Míg Gondos csak az "olvasta?" és a "tetszett?" kérdésekre adott igen-nem válaszokat dolgozta föl, mi az elutasítást^[29] és a kedvelés fokozatait is figyelembe vettük. Az olvasottságon és kedveltségen kívül más mutatókat is kidolgoztunk: a vitatottság mutatóját, és ami még fontosabb, a rétegre jellemző kedvelési indexet. Ilyen mutatókat még senki sem használt. Vizsgáltuk a művek egyes művek kedveltsége és a művet különböző mértékben kedvelők aktív-passzív olvasói beállítódás közötti összefüggést is. A művek élményalakzatokba való tartozását a Gondos által használt Yule-Kendall-féle Q-nál kifejezőbb és érzékenyebb Goodmann-Kruskal-féle gammát használtuk. Míg Gondos csak az egyes művek ízlésalakzatait rajzolta föl, mi a 15-féle élménykör egymáshoz kapcsolódását, vagyis az élmény-univerzum szerkezetét. Ez az elsősorban a több tudomány művelésében is zseniálisnak mutatkozó Baloghnak köszönhető módszertani lelemény világviszonylatban jelentős módszertani újítás (1978, 1985).^[30]

A Veszprémi Egyetem Antropológia és Etika Tanszéke kutatásaként egy, még javában folyó kutatás keretében különböző műfajú irodalmi művek (költemények, novellák, drámák, regények) újraolvasását vizsgálom, figyelembe véve egyfelől a két olvasás között eltelt időt, a műfajt, az esztétikai értéket, a mű hatását, értékelését és értelmezését, s természetesen az olvasó demográfiai és szociológiai paramétereit, valamint olvasói kompetenciáját. Eddig 35 irodalmi mű (12 regény^[31], 15 novella^[32] és 10 költemény^[33]) újraolvasását vizsgáltam, 224 olvasó (középiskolások, felsőfokon tanulók és diplomások, valamint, diploma nélküliek, kétharmad részt nők) körében (2005d).

A befogadást befolyásoló irodalmi olvasottság és ízlés alakulását Gereben Ferenc és Nagy Attila az egész ország lakosságát (s olykor az egész Kárpát-medence magyar nyelvű lakosságát) képviselő reprezentatív mintákkal operáló kutatásaira támaszkodva fogom figyelembe venni (Gereben 1998, 2002, 2005, Nagy 1991, 2003, Gereben, Lőrincz, Nagy, Vidra Szabó 1993). Néhány esetben felhasználom más szociológiai és szociálpszichológiai kutatások irodalomolvasásra vonatkozó adatait is.

Az irodalomszociológia történetének áttekintésekor Leenhardt és Józsa (1981:11-24) megállapítja, hogy csak eléggé sokára alakult ez a "határtudomány" oly módon, hogy az olvasók magatartásának társadalmi jellegének vizsgálatát is feladatának tekintse, vagyis hogy az irodalmi művek létrehozásának és az irodalomközvetítésnek szociológiai vizsgálata mellett olvasásszociológiát is műveljen. Az első jelentősebb olvasásszociológiai vállalkozás, mely Douglas Waples nevéhez fűződik (Waples 1937, Berelson. Waples 1940) visszhang nélkül maradt, s a kutatók érdeklődés az olvasás mint érzelmi-értelmi tevékenység iránt csak a hatvanas években jelenik meg. "Meg kell jegyeznünk, hogy ugyanebben az időben a magyarországi szociológiai kutatás fejlődése e témakörben gyorsabbés koherensebb volt", jegyzik meg Józsáék (1981:15). A pragmatikus - elsősorban a könyvkiadás és kereskedelem által megrendelt, másfelől a vásárló befolyásolhatóságát vizsgáló - kutatások megrendelőit és szakembereit nem érdekelte maga az olvasás aktusa, s igazából az irodalom sem. A célszerűség jegyében folyó attitűdkutatást végző szociálpszichológust és szociológust az irodalom mint komplex és többértelmű szöveg csak annyiban érdekli, amennyiben az nehézséget okoz az olvasásban, akadálya a megértésnek. A hatvanas évek jelentős irodalomszociológiai munkáiban a könyvvásárlás, a könyvtárba járás, az olvasásra fordított idő, a különböző műfajokkal és szerzőkkel kapcsolatos preferenciák, valamint a könyvvel kapcsolatos attitűdök mellett alig-alig esett szó az irodalmi művek olvasásáról.

Az irodalmi mű befogadásának vizsgálatára az akkori - főképpen a strukturalizmus jegyében fogant - irodalomtudomány sem nagyon biztatta az irodalomszociológiát. Főképpen főleg azok az irodalomtudósok nem, akik az irodalmi művet zárt rendszernek tekintik, akik mind a szerzőt, mind a valóságot^[34] e körön kívülinek tekintik is kizárják, akik az értelmezés premisszái közük kizárják a valóságot, akik ideális olvasónak azt tekintik, aki vagy a szerző vagy a szöveg titkát ismeri, akik csak a szöveg szóról szóra való megismétlését tekintik hű olvasatnak. "A legutóbbi időkig^[35] talán az olvasó volt az irodalmi kommunikáció leginkább elhanyagolt eleme. Az olvasónak jutó csekély figyelmet minden bizonnyal jórészt az magyarázza, hogy az irodalomelméletek jelentős része nagy hangsúlyt fektetett saját tudományosságára, az irodalomra adott szubjektív válaszok változékony tényezője ellentétbe kerülhet egy szigorú elmélet szemantikus követelményeivel", írja Ann Jeffereson és David Robey (2003:16-17).

Nincsen önmagában irodalmi szöveg, csak olvasatai révén létezik. Feltehető azonban a kérdés, hogy mennyiben határozza meg az olvasatot az olvasó? Irodalmárokat és filozófusokat egyaránt izgatja ez a kérdés, amelyre mind erre vagy arra voksoló, szélsőséges, mind pedig mindkét "felet" (az irodalmi szöveget és az olvasót) egyaránt figyelembe vevő válaszok is születtek. Ebben a fejezetben ezeket a válaszokat próbálom szembesíteni az irodalomszociológiai kutatások tapasztalataival, és a következő kérdések megválaszolására vállalkozom: Milyen mértékű megfelelés tapasztalható az irodalmi mű és az olvasó viszonyára vonatkozó irodalomelméleti, filozófiai és pszichológiai modellek és a szociológiai, szociálpszichológiai és lélektani megközelítésű^[36] empirikus irodalomszociológiai (és szociálpszichológiai) befogadás-vizsgálatok tapasztalatai között? Másképpen: az előbbiek közül melyik alkalmazható leginkább az empirikus kutatások tényanyagának értelmezésére? Ismét másképpen: mint hipotéziseket melyeket igazolják leginkább az empirikus kutatások? Az esztétikai és irodalomelméleti befogadás-modellekre szűkítve pedig így is fel lehet tenni a kérdést: hogyan lehet lefordítani az irodalomtudományi recepció-elméleteket a lélektan, a szociálpszichológiai és a szociológia nyelvére, és fordítva?

A mű és a befogadó közti viszony jó néhány modellje nem igen illik rá az eddigi empirikus irodalomszociológiai befogadás-vizsgálatok tényanyagára. Az orosz formalizmus - mely a szerzőközpontú megközelítéssel az "irodalmi tényt", azaz a formát állítja szembe - már hallgatólagosan feltételezi a mindenható olvasót, mégis - Arisztotelészt nem számítva - a műközpontú megközelítések egyik klasszikusa. Még inkább a mindenható mű jegyében működött a szerzői szándékot és az érzelmi hatást egyaránt mellőző, a külső körülményeket figyelmen kívül hagyó "szoros olvasást" követező újkritika, a szövegalkotás és befogadás szempontjait tagadó, a jel- és információelméletre támaszkodó, magát strukturalistának nevező prágai iskola, majd pedig a művet zárt egésznek tekintő és a jelentést létrehozó nyelv működési szabályait kutató "érett" strukturalizmus. Ezek között vannak olyan elképzelések, melyek szerint a valóságban, az érzékelésben és az irodalmi műben analóg rend van, és az irodalmi mű egy-egy megfelelést állít elénk végleges jelentéssel, vagyis megmondja, hogyan kell olvasni egy szöveget. A szerzői tudat feltárásával foglalkozó genfi iskola modelljében megjelenik ugyan az olvasó, de csupán mint az a befogadó, aki előtt kinyílik a mű, akit megrohannak a szerző gondolatai, aki ily módon másvalaki gondolatainak szubjektumává válik (Maclean 1995:146-148). A "mindenható mű" jegyében fogant elképzelések egy része szerint csak azért van többféle értelmezés, mert az olvasók egy része rosszul olvas, helytelenül értelmez. A posztstrukturalisták között is található olyan irodalmár, aki a mindenható mű képzetét erősíti. M. Rifatterre (1978) szuperolvasója például az az ideális címzett, aki képes a mű teljes strukturális rendszerét torzítás nélkül érzékelni. Érdekes, hogy ezt a "laikus olvasók" egy része is ugyanígy gondolja. Egy részük azért, mert erre szocializálták őket az iskolában, más részük azért, mert úgy véli, hogy mint minden a világon, elegendő szakértelemmel az irodalmi mű is megfejthető. A "laikus olvasó" is határozottan úgy érezheti, hogy akár ő maga, akár valaki más (általában egy kompetens személy, aki többnyire "profi olvasó", vagyis irodalmár) megfejtette a művet. Az "jó olvasatok" - vagyis a különböző szakemberek által egyaránt jónak tartott, és az egyazon szakemberek szerint egyaránt jónak tartott olvasatok - sokfélesége azonban korántsem nem erősíti meg ezt az álláspontot.

A műközpontú értelmezésirány, mely szerint nem lehet számolni "mindenható szerzővel", akinek módjában áll valamiféle egyedül érvényes olvasatot rendelni művéhez, vallja, hogy sokfajta olvasata lehet egy műnek, de ők csak ésszerű hatással számolna, nem pedig szeszélyes-személyes befogadással. Roman Ingarden számol ugyan a szöveg kitöltetlen helyeit kitöltő olvasatokkal, de - mint Veres András (2001:72-73) figyelmeztet erre - ezeknek nem tulajdonít jelentőséget, vagyis jelentést, szerinte a műalkotás érintetlen, mondhatni "romlatlan" marad olvasataitól.

Úgy tűnik, sokkal inkább igazolhatók a "gyakorlat", vagyis a mindennapi olvasói tapasztalat által a "mindenható olvasó" modelljei. Az olvasó jelentőségére az elsők között Roland Barthes (1996) hívta föl a figyelmet az olvasóra^[37], aki "egybegyűjti a nyomokat, amelyekből az írás összeáll". Barthes olvasója azonban nem egyéni, hanem kollektív olvasat hordozója, így aztán Veres szerint ez az értelmezésirány nem befogadó-, hanem befogadásközpontú (Veres 2001:76). A mű és a befogadó kapcsolatában a mindenható olvasó teoretikusai a jelentéstermelés végtelen lehetőségét és az olvasó "mindenhatóságát" látják. Szerintük az irodalmi szövegben semmi nincs rögzítve, minden az olvasón múlik. Stanley Fish^[38] szerint az olvasás nem feltárja, hanem megteremti a szöveg struktúráját, de nem akármilyen önkénnyel, hanem az értelmező közösségek^[39] normái szerint (Fish 1980). Azzal, hogy minden olvasó jelentést "megszabó" közösségbe tartozik (tehát nincs individuális olvasó), ez az elmélet akár még irodalomszociológia elmélet is lehetne, legfeljebb a szociologizmus túltengésével lehetne jellemezni. Azzal viszont, hogy megjegyzi, ez a közösség nem feltétlenül népes - és példának irodalmi folyóiratok szerkesztőit és olvasóit hozza fel -, problematikussá is teszi tételét, hiszen az irodalomolvasók többsége nem tagja ilyen közösségnek, s a legtöbb esetben többféle "közösség" befolyásolja befogadói tevékenységét.

Az "ahány olvasó, annyiféle olvasat" elképzelés jegyében születő pszichologizáló elképzelések többsége is a "mindenható olvasó" modellt kínálja, még Norman Holland is, aki szerint a szövegben nem történik semmi, minden az olvasóban történik, akiben az olvasás csak saját egyedi identitását teremti újra. Holland szerint az olvasó kezdeményezi és kreálja a választ, különböző sémákat próbál ráhúzni a szövegre, s ezt a szöveg vagy tűri, vagy nem tűri. Bár Holland dialógusról beszél, és elképzelése kétségkívül enyhébb változata a mindenható olvasó, az ő modellje sem tűnik ideálisan megfelelőnek az empirikus befogadás-vizsgálatok tényanyagának értelmezésére, hiszen Holland olvasója nem kerül igazán bensőséges kapcsolatba a szöveggel (1975, 1990).

Leenhardt és Józsa az olvasás pszichoanalízisét az irodalomszociológia olvasásszociológiai ága szomszédos területének tekinti. Holland elképzeléséről az a véleményük, hogy "olyasmit képvisel, amivel mi próbáltuk megalapozni az olvasásszociológiát. Anélkül azonban, hogy tagadnánk e munka jelentőségét, kényetlenek vagyunk alapvetően kifogásolni a megközelítés elméleti szegényességét. Nem érhetjük be azzal, hogy »bármit tesz az ember - álmodik vagy történetet mesél, valamilyen tünetet manifesztál, hivatását tölti vagy barátra tesz szert -, ezt úgy teszi, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel maximális örömöt és minimális fájdalmat szerezzen magának«. (...) Az olvasási tevékenység helyét a szabad asszociáció, a könyv és olvasás által kiváltott mindennapi fantázia veszi át, Azáltal, hogy vizsgálatát az asszociációs láncra korlátozza, tökéletesen szem elől téveszti azt a konstruktív folyamatot, amit a szubjektum, a kód és a szöveg dialektikája határoz meg, újra és újra visszajut a fantazmagóriákhoz, amelyek végeredményben mindig a neurotikus struktúra puszta ismétlődéseinek bizonyulnak." (Leenhardt, Józsa 1981:17-18).

A laikus olvasók körében ez a mindenhatóság-érzés azonban (legalább is ma még) csak eléggé ritkán fogalmazódik meg.^[40] Ha kellő türelemmel és felkészültséggel vizsgáljuk a befogadás folyamatát és eredményét, természetesen minden olvasatban ki lehet mutatni egyedi vonásokat, hiszen minden olvasó textualizálja a nyelvet, új jelölő viszonyok közé, új használati pozícióba helyezi a szót, ennek ellenére a "mindenható olvasó" tézist nem erősíti meg az a tény, hogy bármely mű esetében szép számmal találunk egymáshoz eléggé vagy nagyon hasonló olvasói élményeket és olvasatokat. Az empirikus irodalomszociológiai kutatások azt sejttetik, hogy a műalkotások "programja" (Eco 1990) nem tartalmaz szigorúan előírt műveleteket, vagyis a műalkotás mint feladat a befogadó mozgósítható tudását (és az olvasás eredményét) csak mérsékelten irányítja és korlátozza.

Kérdés, hogy mivel magyarázható az a tény, hogy a meglehetősen eltérő társadalmi helyzetű, ízlésű és értékrendű olvasók hasonlóképpen reagálnak egy műre, hasonló érzéseket és értelmezéseket produkálnak? Természetesen számolhatunk a mű hatásával, "vezérlésével" is, az olvasónak a szöveg által való irányítottságával is (Halász 1996), ám nem kevésbé azzal a - szociológiai - magyarázattal is, mely szerint a "hasonlóan" olvasók azonos kultúrában, azonos hagyományban élnek, azonos kulturális horizonttal rendelkeznek, nagyjából egy nyelvet beszélnek. A másik versenytárs - egy lélektani-antropológiai elképzelés - az ember antropológiai állandóira hivatkozik. Úgy tűnik, hogy akár a mű által sugallt, akár a társszerzőségben létrehozott, akár a mű alaptémájára improvizált olvasatokban gondolkodunk, olyan modellt célszerű alkalmaznunk, amelyben a mű és a befogadó - ha nem is feltétlenül egyformán, de - egyaránt fontos, komplementer, egymást feltételező tényező.

A hermeneutikai irányzathoz sorolható E.D. Hirsch modellje köztes helyet a "mindenható mű" és a dialogikus modell között: szerinte csak akkor beszélhetünk jelentésről, ha valaki (esetünkben az irodalmi mű szerzője) utalni akar valamire, és ennek az utalásnak meghatározottnak kell lennie. Helyénvalónak tartja annak a tisztázását, hogy az értelmezés mennyire felel meg a szerző valószínű intenciójának. Ugyanakkor az értelmezést csak a valószínűség és nem a bizonyosság irányítja, vagyis az irodalmi mű mindenhatósága korlátozott. Mindezt nem zárja ki azt, hogy érvényesebb és kevésbé érvényesebb olvasatokról beszéljünk (Maclean 1995:154-155, Halász 1996: 192-193).

Hasonlóképpen ítélhető meg U. Eco elképzelése az empirikus és a mintaolvasóról. Az empirikus olvasók "sokféleképpen olvashatnak, nincs törvény, ami megszabná nekik, hogyan olvassanak, így hát a szövegeket gyakran mintegy tárolóként használják saját érzelmeik számára, melyek eredhetnek a szövegen kívülről, vagy pedig a szöveg váltja ki véletlenszerűen. Ennek alapján inkább a "mindenható olvasó" képviselőjének tűnhetne Eco, csakhogy elképzelésének nem az empirikus olvasó, hanem a mintaolvasó válik központi figurájává, vagyis az eszményi típusolvasó, "akinek az együttműködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik azt meg is teremteni" (Eco 2002:16). Az empirikus olvasó által követendő példát az irodalmi mű kínálja föl: "az empirikus olvasók csak akkor válnak mintaolvasókká, ha felfedezték a mintaszerzőt, és megértették, mit akar tőlük" (Eco 2002:41-42). A mintaszerző pedig nem más, mint a mű stílusa, elbeszélő stratégiája, utasítás-sorozata, a mintaolvasó pedig - mint P. Puglatti írja - "együtt születik a szöveggel, hatáskörét az a genetikai kód határozza meg, melyet a szöveg átad neki" (Eco 2002:27-28).

Mennyire kötött és mennyire szabad az olvasó, aki szintén kutat, viszonyt létesít, és képzeletével kiegészít, vagy éppen beteljesít? J-P. Sartre szerint az olvasó alkotva feltár és feltárva alkot. Vezeti őt ugyan az író, de az olvasó rendre túllépi vezetőjét (1969). Az olvasó az író által irányítva alkot, s e mondatban mindkét szó - az irányítottság és az alkotás - egyaránt hangsúlyos. A tranzakcionizmus szerint a betű az olvasóhoz való viszonyban válik szöveggé, s az olvasó a szöveghez való viszonyában válik olvasóvá (Rosenblatt 1985).

Az empirikus befogadás-vizsgálatok tükrében úgy tűnik, hogy a mű az olvasókkal való párbeszédben születik, méghozzá újra- és újraszületik. A dialogikusság azt jelenti, hogy a mű befogadása, megértése a mű világának és az olvasó világának dialógusában jön létre. Hogy mit mond nekünk a mű, jelentős részben attól függ, mit mondunk mi neki, pontosabban: milyen kérdéseket tudunk feltenni neki. A befogadás egy olyan dialógus, melynek feltétele és eredményei is a közös szókincs, vagy ahogyan Gadamer fogalmaz: a művel folytatott kölcsönös szóértés egyre mélyülő folyamata. Az olvasatokat - a szerzővel társszerzőségben - létrehozó olvasó pedig jelentős mértékben éppen előző olvasmányai által születik és érik egyre kompetensebb olvasóvá. Ennek az irodalomszociológiai tapasztalatnak, és az erre épülő irodalomszociológiai "operatív modellnek" leginkább a dialogikus irodalomelméleti modellek felelnek meg.

R. Ingarden harmincas években írott könyveiben Husserl hatására a fikciós tárgyakra nem tartja érvényes azt, amit a reális tárgyakra (hogy egyértelműen meg vannak határozva), mert ez esetben a szavak és mondatok szintjén olyan hézagok keletkezne, melyeket az olvasónak kell kitöltenie vagy konkretizálnia. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Ingarden a szubjektivizmus valamilyen formáját részesíti előnyben, ugyanis ha lehetőséget is kap az olvasó a meghatározatlan helyek egyéni kiegészítésére, a mű szerkezeti vázának rekonstrukciója dönti el, hogy mi számít helyes, és mi önkényes olvasatnak (1977). Ingarden ezzel természetesen a mindenható mű elmélet képviselője. W. Iser - Ingarden által ihletett elméletében - már kifejezetten a szöveg és az olvasó dialektikus interakciójáról beszél. Mint a recepcióesztétika művelője felértékeli és átértelmezi az irodalmi szöveg betöltetlen helyeinek az olvasó általa történő kiegészítését. Az "odaértett olvasó" vezérli a tényleges olvasót a szöveg jelentésének összeállításában, az író által megformált üres helyek,^[41] rések orientálják az olvasót, folytonosan korrigálva a szövegészlelést. Az "üres helyek" feladványához az olvasó norma-repertoárját^[42] használja föl. Iser elképzelését úgy is lehet értelmezni, hogy a szöveg önmagában nem kész, rések (hiányok) maradnak benne (vagy inkább maradnak ki belőle, és az olvasónak kell befejezni, beteljesíteni. És lehet úgy is, hogy a rések nagyon is tudatosan megkomponáltak, mintegy körülrajzoltak, s mintegy lekottázzák az olvasó számára azt, amit bele kell látni ezekbe a résekbe. Így gondolja Ian Maclean is, amikor ezt írja: "Iser olvasója feltűnően emlékezetet a nehéz szövegek (jobbára regények) megértésével küszködő felkészült nyugati kritikusra, akit szellemi nyitottság és liberális alapállás jellemez, aki semmiben sem különbözik az újkritika szoros olvasójától." (1995:149-151). A repertoárt lehet szociológiai meghatározottságnak értelmezni, s az egész elméletet eminensen irodalomszociológiainak. Iser azonban inkább az olvasó személyes repertoárját és személyes élményét, és önmaga realizálását (amelynek az irodalmi mű eszköze) hangsúlyozza (1989). Iser modelljébe inkább a feladatot jól vagy rosszul megoldó (az üres helyeket jól vagy rosszul kitöltő, a körvonalazott hiányokat "kiszínező"), vagy éppen az olvasmány közvetítő közegén keresztül önmagát megvalósító olvasó illik bele, mint a különféle értelmezéseket (köztük egyenértékű "jó megoldásokat" is) produkáló alkotótárs.

H-G. Gadamer legfőbb érdeme éppen a dialogikusság értelmezése. Szerinte a megértés folyamatos és alkotó jellegű. Az értelmezés - mely mindig a hagyomány értelmezése, még a tegnap keletkezett mű olvasása esetében is - mindig megváltoztatja a mű jelentését, mert az értelmezés társadalmi környezete mindig más és más. Szerinte a mű értelmezése és megértése nem a műbe rejtett igazság rejtjelének a megfejtése, hanem dialógus, melyben a művel kapcsolatos előzetes fogalmainkat (előítéleteinket) alkalmasabbal helyettesítjük. Mindebből következik, hogy az irodalmi mű értelmezése egyben mindig önmagunk megértése is. A gadameri elképzelés jól lefordítható a pszichológia és a szociálpszichológia nyelvére. Másfelől pedig a gadameri elképzelés jól kiolvasható (és ezzel igazolható) az irodalmi mű befogadásának pszichológiai és szociálpszichológiai folyamatából. Ebben az elképzelésben a megértés nem a szubjektum teljesítménye, hanem egy hagyománytörténésbe való belekerülés, az értelmezést pedig olyan elemek alkotják, mint az előzetes megértés, hit abban, hogy csak azt érthetjük meg, ami értelemegységet alkot számunkra, végül pedig kapcsolat az igazsággal. Ha mindez adott, képesek leszünk a másik (másik személy, másik kor) elgondolása szerint megérteni a szöveget. Világlátásunk, értékrendünk ugyan korlátozza horizontunkat (olvasás esetén olvasói horizontunkat), mégis hozzáférhetővé válhat számunkra a másik (olvasás esetén a mű) horizontja, ha felismerjük saját pozíciónk történetiségét, és így a két horizont (az olvasóé és az irodalmi műé) összeolvadhat Az objektív szövegjelentés és a szubjektív értelmező kettőse helyére egyfelől egy időben létező interszubjektív egység, másfelől egy személyfölötti hagyomány lép (Maclean 1995:141-153).

A hermeneutikai körrel kapcsolatos heideggeri elképzelés nyomán Gadamer úgy látja, hogy amint az olvasó észrevesz valami értelmet a szövegben, előre felvázolja az egésznek az értelmét. Ennek az a feltétele, hogy a szöveget valamiféle elvárásokkal olvassuk, meghatározott értelmet várjunk. Jól látja D. E. Hirsch a hasonlóságot a hermeneutikai kör (a részből az egész és az egészből a rész megértése, állandó ingamozgás keretében) és a kognitív pszichológia úgynevezett javítható sémák^[43] modellje között, és azért tartja jobbnak Piaget modelljét, mert a sémában foglalt predikciók teljesülésük esetén megerősítik a sémát. Halász László viszont "megvédi" a befogadás-vizsgálatok által is igazolt hermeneutikai modellt, mert az is számol azzal a lehetőséggel, hogy az előzetes megértés helyet adhat az önigazolással, sőt igyekszik védekezni ellene (1996:192).

Józsa Péter és Jacques Leenhardt empirikus irodalomszociológiai befogadás-vizsgálatuk tapasztalatai alapján megállapítják, hogy "a jelentéseket nem a szöveg önmagában, hanem a befogadási folyamatot szabályozó mentális rendszer határozza meg. Minden úgy fest, mintha az esztétikai textus csak pre-textus volna ahhoz, hogy megszülethessenek a jelentések, melyek azonban másutt, más tényezők által határozódnak meg. Pre-textus a szónak mindkét értelmében: egy előzetes valami, amely csak a befogadásban és a befogadás által realizálódik, azaz 'elő-szöveg'; valami, ami nem magán- és magáértvalósága szerint érvényes, hanem aminek csak az a funkciója, hogy lehetővé tegye, hogy jelentést tulajdonítsunk neki, azaz ürügy." Úgy tűnik, mintha ez a Holland-féle modell (mely egy árnyalattal erősebb félnek tekinti a befogadót, mint a szöveget) tudásszociológiai változata lenne. Ugyanakkor Józsáék azt is kijelentik, hogy "a műalkotások előmozdíthatják lappangó, elfojtott tendenciák felszínre hozatalát, a praxis, az életmód és/vagy az értékek belső ellentmondásainak kirobbanását" (1981:431).

Hayden White elméletében - a történelmet maga a történész költi - a pre-textusnak a történelmi esemény felel meg, amely "különböző módon cselekményesíthető, hogy különböző értelmezéseket adhassunk nekik, és különböző jelentésekkel ruházhassuk fel őket" (White 1997:74). A történelmi tényekre (vagyis a pre-textust) a történész megkeresi a birtokában lévők közül a megfelelő narratívát. White szerint kétféle lehetséges végpont adódik a különféle cselekményszerkezetek létrehozására: az egyik (a determinsztikus típus^[44]) a kezdeti eseményt, a másik (az eszkatologikus vagy apokaliptikus típus^[45]) a sorozat utolsó elemét ruházza föl a meghatározó tényező státuszával. Mintha ilyesmivel találkozhatnánk az irodalmi mű befogadásakor is: az irodalmi mű "imprintingjének", az első benyomásoknak az olvasást végig meghatározó determinisztikus hatásával ugyanúgy találkozhatunk, mint a vég (a befejezés, a megoldás és feloldás) felőli értelmezéssel is. Legtöbbször azonban mindkét "olvasási végpont" szerepet játszik a megfelelő narratíva megtalálásában, a kezdeti és a záró végpontok egymást értelmező hermeneutikai terében.

Az irodalmi mű és a befogadó viszonyának kulcskérdése H. R. Jauss elméletében is a jelentés társadalmi érvényessége. Jauss elgondolása is bizonyos értelemben tranzaktív, hiszen az innen-oda (a műnek az olvasóra) vagy az onnan-ide (az olvasónak a műre gyakorolt) hatása helyett inkább a dialógust és a dialógust körülölelő történeti-kulturális horizont meghatározó szerepét helyezi előtérbe.

Jauss úgy próbálja elkerülni a pszichologizmus csapdáját, hogy egy mű befogadását és hatását az elvárásnak abba az objektiválható vonatkozási rendszerében írja le, mely bármely mű megjelenésének történeti pillanatában létrejön, s a műfaj korábbi ismeretéből, előző művek formájából és tematikájából, valamint a költői nyelv és a köznyelv ellentétéből épül föl.

Egy új interpretációnak kiindulópontja Jauss szerint a műnek a jelentől való távolsága és idegensége. Ez a kortársi és a majdnem-kortársi művekre is érvényes, hiszen a "vadonatúj" művek is irodalmi konvenciókra (vagy azok ellenében) épülnek, és ezekhez az elődökhöz nemcsak az írók viszonyulnak utódként, hanem műveik olvasói is. A mű hatásának egyik fontos feltétele az utódok látens vagy kifejezett érdeklődése. A költői szöveg Jauss szerint nem katekizmus, a szöveg célja a dialogikus megértés szabad játéktere, ahol az olvasó kérdést tesz fel a tradíció számára, és ezzel lehetővé válik az eredeti kérdés rekonstruálása, ennek segítségével pedig felülvizsgálhatja a saját eredeti kérdésfeltevését. Ebben a modellben - mely kizárja mind az olvasói nézőpont relativizálását, mind a határtalan értelmezhetőséget, mind az irodalomtörténeti folyamat mellőzését - az előzetes megértésünket lehetővé tevő előtörténet felderítése lehetővé teszi, hogy az olvasó rálásson megértésének lehatároltságára és játékterére. Jauss hangsúlyozza, hogy az elmúltnak nem minden reprodukciója előfeltételezi az új tapasztalati horizontba való átfordítást. Olyan műalkotások, melyek az irodalmi nyilvánosság konszenzusa révén példaképpé váltak vagy bekerültek az iskolai olvasmányok kánonjába, észrevétlenül kerülhetnek be esztétikai normaként egy tradícióba, és mint eleve adott elvárások határozhatják meg a későbbi generációk esztétikai beállítódását. Jauss modelljének fontos sajátossága, hogy a mű befogadása (ő így mondja: reprodukciója) mindig részleges marad: bizonyos értelmezési lehetőségek választása a többiekről való lemondás árán válik lehetővé. A tradíció alá van vetve az állandó rövidülés, egyszerűsödés ökonómiájának, mely minden kanonizálás sajátja. Teljes megvilágosodás az olvasásban nem létezik, mert - Heideggerrel szólva - "a homályt homályként fedi föl", "az értelem az értelemnélküliség szakadékából merül föl, s az értelemnélküliség végig körülveszi a belőle kiemelkedő értelmet" (1988:85).

Kritizálva Gadamer horizont-egybeolvadás modelljét (mely szerint létrejöhetne tökéletes befogadás, megértés, értelmezés) Jauss kulcsfogalma a horizontváltás, melynek iránya a szűkebbtől és meghatározatlanabbtól a tágabb és általánosabb felé irányul. Nem szabad az értelmező saját horizontjának az értelmezendőhöz asszimilálódni, mondja Jauss, mert az az értelem, amelyet a távoli szöveg visszanyerhet, nem egyedül saját horizontjának implikációiból bontakozik ki, hanem ugyanilyen mértékben az értelmező tapasztalatának későbbi horizontjából. Empirikus irodalomszociológiai kutatásaimban azt tapasztaltam, hogy ehhez az ideális esethez képest az irodalom-olvasás gyakorlatában rendszeresen előfordul az, hogy az olvasó mintegy túl közel kerül a műhöz, s horizontja beleolvad a mű horizontjába (s mintegy felszívódik abban), és gyakran előfordul az ellenkezője is, hogy túlságosan távol marad a műtől (vagyis nem tud vagy nem akar eléggé közel kerülni a műhöz), s ez esetben saját horizontjával "takarja le" (választja el magától) a művet. Egy szöveg csak a kérdező számára válhat kérdéssé, hangoztatja Jauss. Nos, a dialógusra képtelen vagy kevéssé képes olvasók egyik része nem kérdez, hanem állít, mintegy a szerző szájába próbálja adni a megfelelő választ, másik része pedig mintegy memorizálja, megismétli a műalkotás kiragadott részleteit.

Az olvasás esztétikai élményét Jauss szerint az irodalmi mű és az olvasó horizontjának dialógusa hozza létre, s az élmény lehet az olvasói normáknak megfelelés, a normák áthágása és új normát létrehozó is. Ebben a modellben ezek a normák - melyeket az olvasó érdekei, vágyai és élményei motiválnak - az esztétikai percepciós rendszernek vannak alárendelve. Ha Jauss ezeknek a motivációknak szociológiai feltételeivel is számolna, elmélete akár irodalomszociológiai befogadás-modell is lehetne.

Jogosnak érzem Veres Andrásnak empirikus kutatásaink referenciapontjai között szereplő Iser és Jauss munkásságával kapcsolatos kritikus megjegyzését: "Itt csupán jelezhetem véleményemet arról, hogy a hermeneutikai és recepcióesztétikai irányzatok végül nem hoztak akkora fordulatot az olvasó jelentőségének átértelmezésében, mint azt a fellépésük idején hangoztatott programjuk alapján várni lehetett. Nem annyira a művek és az olvasók, mint inkább a művek egymás közti dialógusát hangsúlyozzák. (...) Iser sem tesz mást, mint hogy az irodalmi szövegben rejlő hatás-lehetőségek feltételezett megvalósulásaként veszi számba az olvasó jelentőségfelismerő, illetve jelentésadó tevékenységét. Jauss pedig - bár egyenrangúnak fogja föl a szöveg által meghatározott hatást és a címzett által meghatározott befogadást - elismeri, hogy »közülük az irodalmon belüli elvárási horizont kirajzolása könnyebb, mivel levezethető magából a szövegből; a társadalmi elvárás viszont csak a történelmi mindennapi élet világának kontextusában tematizált«. Helyben vagyunk: erről volt szó korábban is" (1994:276).

P. Ricoeur az individuális olvasóra gyakorolt hatás és válasz Iser szerinti elképzelését, valamint a kollektív elvárás és a közösségi válasz Jauss szerinti elgondolását egymást kölcsönösen feltételező és egymást kiegészítő elképzelésnek tartja. A szöveg felhívó struktúrája szerinte az individuális olvasási folyamaton keresztül tárul föl, és az olvasó oly mértékben válik kompetens olvasóvá, amilyen mértékben részesül a közönségben leülepedett elvárásokból (1998). Ugyanezt Király Jenő így fogalmazza meg: az élmény-konkretizáció egyszerre tartozik az egyéni tudathoz (élményszerűsége által) és a kultúrához (jelrendszeri szabályozása által) (1998).

A jó olvasás Ricoeur szerint egyszerre enged bizonyos mértékű illúziót, és elfogadja az értelem által előállított cáfolatot. Ha az olvasó a műtől megfelelő távolságban foglal helyet, akkor az illúzió felváltva lesz ellenállhatatlan és elviselhetetlen (1998). Ez a gondolat rímel a műhöz túl közel kerülő és a mű hatótávolságán kívül maradó olvasóról - empirikus kutatások alapján - alkotott elképzelésemre. A ricoeuri ideális esetéhez képest az olvasók jelentős része - nevezzük őket naiv olvasóknak - a mű által keltett illúziók foglyává lesz, az olvasók másik jelentős hányada pedig - nevezzük őket racionális olvasóknak - makacsul és erősen ellenáll annak, hogy bármilyen illúziótól megszédüljön, s kritikusan, pragmatikusan, racionálisan közeledik a műhöz. Ricoeur modelljében - értelmezésem szerint - az illúzió elfogadása és cáfolata a befogadás egyformán fontos feltétele, pontosabban az illúziónak és az illúzió cáfolatának egyszerre történő elfogadása, ami megfelel a mű hatótávolságában való tartózkodásában. A hatótávolság egy eléggé széles sáv, mely egyes művek esetében keskenyebb, mások esetében szélesebb, ami azt jelenti, annak is van esélye a dialógusban való részvételre, aki valamivel közelebb marad az illúzióhoz, és annak is, aki a cáfolatához. Másképpen: az olvasónak eléggé széles mozgástere, eléggé komoly lehetősége van.

Jaussnak az a felfogása, mely szerint a művészet tapasztalata az idegen Te és általa a saját Én megtapasztalásának és meggazdagodásának kitüntetett útja megengedi, hogy a mű és a befogadó kapcsolatát megpróbáljuk M. Buber Én-Te kapcsolatához hasonlítani.^[46] A buberi Én-Te viszonylat pedig abban különbözik Jaussétól, hogy a kapcsolat létrejöttének feltétele éppen előzetes elképzeléseinktől, céljainktól, vágyainktól és mindenféle részlegességünktől való megszabadulás, a felfedező tudatos, célirányos attitűdjének a megnyílása, a befogadás attitűdjével való felváltása, az uralkodó Én-Az rendszerből való transzcendálásra való képesség. Az empirikus vizsgálatok tapasztalatai szerint az olvasó nemigen képes önmagának ilyen mértékű átadására és a mindenféle részlegességtől való megszabadulásra. Ez természetes is, hiszen az Én-Te kapcsolat éppen az Én-Az viszonylaton való túllépés. A mindennapi élet Én-Az viszonylata az a keretfeltétel, az az alap, ahonnan el lehet rugaszkodni az Én-Te kapcsolat felé. Az olvasó, ha át is lépi az Én-Az világ határát, minduntalan visszakerül a hétköznapi Én-Az világba. Ha pedig ez így van, akkor hogyan lehet az, hogy sok-sok olvasó mégis úgy érzi, hogy olvasás közben egy másik világban él? Buber élesen megkülönbözteti az extázist (amely az ész kikapcsolását és az érzések uralmát jelenti) az Én-Te kapcsolattól, amelyben az ember önmagából semmit sem kikapcsolva, hanem lénye egészével (tehát ösztöneivel, érzéseivel és gondolataival együtt) lép át a másik létrendbe, ugyanis csak így, egész emberként lehet létélmény részese (1991). A buberi fogalmakat használva azt lehet mondani, hogy a mű és a befogadó viszonya - optimális esetben - közelíthet az Én-Te viszonyhoz, pillanatokra akár el is érheti, vagy pedig az Én-Az és az Én-Te viszonylat között oszcillálhat.

Tverdota György - aki jogosan tekinti par excellence recepcióvizsgálatnak a kultuszkutatást - úgy véli, a kultikus befogadóra inkább illik a monologikus, mint a dialogikus (vagy legalább is vagy az gyengén dialogikus, mint az erősen dialogikus) erősen olvasás, hiszen "a kultikus olvasatokat jól leírható, erős, rögzült előfeltevések irányítják vagy kondicionálják", továbbá a kultikus olvasó "problémátlanul közelinek, familiárisnak érzi a befogadás tárgyát".^[47] Magam úgy vélem, hogy minden befogadást ilyen-olyan előfeltevések befolyásolják, mégis termékenynek érzem Tverdota a gyengébb és erősebb dialógusra vonatkozó elképzelését, hiszen a kultusz - bár műveké is lehet - elsősorban írók kultusza, márpedig az írókkal kapcsolatos - olykor valóban "jámbor és együgyű" kultikus beállítódások erőteljesen befolyásolhatják az adott mű befogadását. Hozzáteszem, nemcsak íróknak, hanem műfajoknak is lehet kultusza, jó példa erre hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi- és a kilencvenes éve fantasy-kultusza. Egyik lektorom, Korda Eszter figyelmeztet, hogy az olvasók írók és műfajok iránti rajongása a megjelenített fiktív világra irányul. Ezzel az esetek egy részében valóban számolni kell, de az írók (mint sztárok) és a műfajok (mint kedvenc időtöltések eszközei) kultusza is eléggé szembetűnő jelenség. Ugyancsak termékeny gondolata a kultuszkutatásnak a kvázi-vallásos kultikus és a tetszhalott klasszikus szakaszok elhatárolása az irodalmi mű olvasástörténetében (2003). Jó lehetett ezt nyomon követni a nyolcvanas évek elején még lobogó és a kilencvenes évek közepére már erősen kihűlő hazai Bulgakov-kultusz^[48] történetében. Empirikus kutatásaink arra is felhívják a figyelmet, hogy a mind a kultuszba tartozók köre (társadalmi összetétele), mind motivációs rendszere lényegesen változhat (szűkülhet-bővülhet) a szerzők és művek olvasástörténete során.

Az Iser és Jauss megközelítéseit összeötvöző ricoeuri modell jó elméleti alapot jelenthet az irodalmi mű befogadásnak empirikus vizsgálatához, azonban több ponton is kiegészíthető, elsősorban olvasáslélektani elemekkel. Jauss joggal beszél a befogadás részlegességéről. Jogosan, hiszen az olvasó szelektív figyelme a művet sosem teljes egészében, hanem csak részlegesen és "perspektivikus rövidülésben" ragadja meg. Halász László a figyelem két szintjét különíti el: az információkat az olvasó előbb átmenetileg tárolja, az értelmező-összeszerkesztő folyamatban pedig már figyelmét egy pontra szűkíti. E folyamat tehát kettős természetű: intuitív és racionális, spontán áradó és erőfeszítést kívánó, prelogikus és logikus, vágyvezérelt és valóságvezérelt (1996).

Az irodalmi művek a meghatározottság és a meghatározatlanság, a normateljesítés és a normaáthágás, a bizonyosság és a bizonytalanság feszültségét kínálják. D. E. Berlyne szerint az újdonság átéléséhez a múlt és a jelen, a meglepetéshez a várakozás és a kimenetel egybevetése juttathat el. Az újdonság, a többértelműség és az ellentmondásosság kihívására csak a kellőképpen kíváncsi, kutatásra és felfedezésre hangolt olvasó képes válaszolni (1983). A nagyon új művek kedvezőtlenül magas, a nagyon szokványosak kedvezőtlenül alacsony izgalomszintet idéznek elő.

Az olvasó - és ez a bármilyen szempontból legjobbakra is igaz - töredékes nyelvi és egyéb tudás birtokában sohasem tökéletes befogadó, figyelmeztet Huszár Ágnes,^[49] ugyanakkor a "mentális lexikon" (vagyis az egyén par excellence nyelvi ismereteinek és a világról szerzett tudáselemeinek összessége) a nem, az életkor, a tanultság, a szubkultúra függvényében jelentős eltéréseket mutathat. A "mentális lexikon" központi része legtöbbünknél izomorf, ám a befogadó és a mű közötti izomorfia - attól függően, hogy ki és melyik művel találkozik - rendkívül eltérő mértékű. Érthetően, teszi hozzá Huszár, hiszen a kognitív és érzelmi folyamatokat jelző szavak esetében kisebb az izomorfia, mint a konkrét, kézzelfogható denotátumú szavak esetében.

Bár az olvasás egyszerre tudattalan és tudatos, érzelmi és értelmi, úgy tűnik, valamiféle időbeli elsődlegessége mégis van az érzéseknek, ugyanis az ingerek tetszésének osztályozása sokkal rövidebb időt vesz igénybe, mint szemantikai jelentésük fölfogása. A képi asszociációkból keletkezett néma tudás általában (de nem mindig) megelőzi a verbalizáltat, a gyorsan fellépő érzelmek hatása az esetek jelentős részében alapvető bármilyen későbbi személyes értékelő megértésben. Érzelem és megismerés szorosan összekapcsolódnak a tudatos reflexió előtt is, és utána is (Halász 1996).

A dialógus keretében az olvasó saját magán áteresztve mindig valamilyen mértékig átírja a művet, s egyúttal saját magát is. A személy identitásának és moralitásának egyaránt feltétele az, hogy életeseményeinket egységes narratívában tudjuk elhelyezni. Ebben segíthet az irodalom: érzékletesen megjelenített példákat kínál arra, hogy hogyan lehet egészen eltérő mozzanatokat (életünk tele van ilyenekkel) egységben látni. Így minden irodalomolvasás egyben önéletírás és önmagunk felépítése is. Heideggeri ihletésű szóhasználattal: az irodalom-olvasás öngondozás. Természetesen minden olvasó valamilyen mértékig énvezérelt. Lehetséges az énvezéreltségnek olyan foka, amely már komoly mértékben akadályozza az olvasó kommunikabilitását. Az ilyen olvasó - amikor olvas - nem annyira dialogizál a művel, mint inkább magában beszél.

Az énvezérelt olvasó egyben vágyvezérelt is. Minden szükséglet-kielégítés valamilyen hiánytapasztalathoz kapcsolódik. A dolog keresése egy soha el nem veszett, egy újra megtalálandó tárgy keresése, írja Tengelyi László, majd így folytatja: "A dolog az űrhöz hasonló, melyet a fazekas a korsó falával körül vesz. Keresése mégis olyan látásmódot követel meg magának, mely az egészre és a teljességre tekint." Úgy tűnik számomra, hogy ez az űr ugyanaz, mint az Iser modelljében szereplő üres hely, mely az olvasót annak kitöltésére, "fazekasságra" készteti. Ez a keresés, ez az űrkitöltés Lacan szerint egyértelműen az örömelv irányítása alatt megy végbe. "Ezért a dolog totális örömtárgy, habár róla csak hiánytapasztalatot szerezhetünk", jegyzi meg Tengelyi (1997), s megállapítása az irodalomolvasásra is jól alkalmazható.

Az ember, aki Gáspár Csaba László szerint alapvetően befogadó-karakterű, nem képes a kinyilatkoztatott tartalmat saját feltáró erejével, vagyis értelmével felfedezni, ám képes asszimiláló erőivel (értelmével és akaratával) elfogadni és befogadni. És azért képes erre, mert erre van rendelve, mert az individuum a transzcendens megszólítás révén születik személlyé, méghozzá a megszólításra adott válaszban. Ez szerintem nemcsak az isteni kinyilatkoztatásra igaz, hanem ilyennek tekinthetjük a műalkotások megszólítását és az olvasói választ is. Miként az Abszolútum ismeretlensége, úgy a műalkotásé is felszólítás a megismerés vég nélküli folyamatára, ami egy regény esetében is fennáll, hiszen az olvasó a mű többszöri elolvasása után is a tudatlanság állapotában marad, de közben - kedvező esetben - átkerül a "tudós tudatlanság" állapotába. Az olvasó Természetesen nem képes olyan mű felhívására válaszolni, amely számára teljes mértékben idegen világ, vagyis amikor a mű világa és az olvasó világa egyáltalán nem fedik át egymást. "Ahhoz, hogy ismeretlennek mondjunk egy személyt, sokat kell tudnunk róla", mondja Gáspár a személyek közti kapcsolatról szólva, de gondolatai alkalmazhatók a olvasó és az irodalmi mű kapcsolatára is. Az ismeretlen mű (és minden valódi művészi alkotás ilyen: ismeretlen ismerős) befogadása a remény attitűdjét feltételezi, amennyiben a remény - Gáspár így fogalmazza meg -: "a már nyert tapasztalatokra támaszkodó, értelmes, a jövő alakulására nyitott, azaz szabad várakozó állapot". A mű befogadására is alkalmazható az, amit a filozófus a személyt érintő tudásról mond: "folyton úton van, az egyes információkat egy sajátos köztes várakozó állásponttal kell kitölteni, hogy összességük lezáratlansága ellenére operatív tudásként funkcionáljon" (1998:22-23).

3.1. Mikor kezdődik és meddig tart a befogadás?

A befogadás életvilágunkban történik, melynek fontos része élményvilágunk, annak pedig olvasmányélmény-világunk. Egy irodalmi mű kézbevétele (elolvasásának eldöntése) és elolvasása szerves része lehet élettörténetünknek (identitás-történetünknek, önmegismerésünknek, önértelmezésünknek). Az olvasás előzményébe beletartozik egész addigi életünk. A befogadáshoz szorosan hozzátartozónak lehet tekinteni az irodalmi mű elolvasása melletti döntés közvetlen motivációit, a művel (szerzőjével, műfajával, a mű értékelésével és értelmezésével) kapcsolatos információinkat és beállítódásunkat^[50], valamint a művel kapcsolatos várakozásunkat és olvasási stratégiánkat (vagyis az olvasási stratégia-tárunkból kiválasztott stratégiát). Az olvasás utóélete gyorsan elmúlhat, akár hosszú időre meg-megszakadva és időnként felidéződve, folytatódhat vagy folyamatosan életünk végéig eltarthat. Az olvasás utóéletében a befogadás (e fejezetben tárgyalandó) különböző dimenziói különböző súllyal szerepelhetnek.

Életünk, érdeklődésünk és értékrendünk alakulásán, a legszemélyesebb mozgatóinkon (mint belső hatásokon), valamint az olvasmánykínálaton és a divaton (mint az olvasmányokat számunkra felkínáló vagy éppen ránk erőszakoló külső hatásokon) kívül a mű kiválasztását nagymértékben meghatározza az általunk addig elolvasott irodalmi művek mennyisége és szerkezete.

Már csupán az a tény, hogy az olvasó milyen nemű (és ez ebben az esetben legalább annyira jelent társadalmi, mint biológiai és pszichológiai különbözőséget) az is jelentős mértékben növeli (a nők esetében) vagy csökkenti (férfiak esetében) olyan művek kiválasztását, melyeknek a szerzője nő vagy a címében női név szerepel, vagy éppen "női témájú" (ilyen a szerelem^[51] is), legalább is a magyar olvasók körében.

Bár nincsen teljes egybeesés a sokat olvasás és a sokféle irodalmi nyelv ismerete között, az olvasott és a többféle irodalmat olvasó nagyobb eséllyel találkozik számára ismeretlen vagy újfajta művel, mint azok, akiknek olvasói pályája bejárt ösvényeken (kipróbált és bevált szerzők és olvasmánytípusok nyomán) halad. Ízlésük és élményviláguk ismeretében eléggé nagy valószínűséggel megjósolható, mekkora esélye van egy-egy műnek egyes olvasóknál. A csak kikapcsolódást, szórakozást, a csupán "izgalmas" vagy "érzelmes" műveket kedvelők körében^[52] kevés esélye van az úgynevezett komoly irodalomnak, a romantika kedvelői körében a tényregénynek, a posztmodern irodalomnak és a sci-fi-nek.

A döntéshez hozzátartozik az olvasási stratégia kiválasztása, vagyis az, hogy "mire vesszük", minek, miként, milyen kódrendszerben kívánjuk olvasni az adott olvasmányt. Ehhez az olvasók igen eltérő mértékű és összetételű stratégia-tárral (sztereotípia-tárral) rendelkezhetnek. A szórakoztató (lektűr) irodalom esetében jóval könnyebb működő stratégiát találni, mint a magas irodalom egyedi műveire, sőt: utóbbiakra szinte lehetetlen, mert a magas irodalom ellenáll a sztereotip olvasatoknak. Másképpen: az átlagos krimi, kalandregény, érzelmes szerelmes regény, életrajzi regény, családregény vagy sci-fi elég könnyen olvasható a krimi-, kaland- érzelmes-szerelmes, és a többi olvasási stratégiával, de A legyek ura olvasása már nem működik sem a diákregény, sem a kalandregény, sem a horror olvasási stratégiákkal, mint ahogyan a Háború és béke sem a háborús regényolvasási stratégiával.

Nem önálló dimenziója a befogadásnak, hiszen az olvasás folyamatában már működik a befogadás legtöbb aspektusa: hat ránk a mű, és mi is hatunk a műre, hiszen már akár az első bekezdésektől kezdve értékeljük, értelmezzük, világát világunkhoz, elvárásainkhoz és addigi olvasmányainkhoz viszonyítjuk, viszonyulunk - ha vannak - szereplőihez, rokon- vagy ellenszenvezünk, elhatárolódunk tőlük vagy azonosulunk velük. A befogadás különböző dimenzióiban eléggé eltérő mértékűek lehetnek a változások. Előfordulhat, hogy egyre jobban, vagy éppen egyre kevésbé értjük, értékeljük, érezzük magunkhoz közelinek a művet, de az is lehet hogy ezekben a dimenziókban kisebbek az olvasás folyamata során bekövetkező változások, mint például az értelmezésben, vagy éppen fordítva. Nagyon erős szerepe lehet az első benyomásnak (az imprintingnek), de nem ritkán éppen az első benyomás megváltozása okozhat erőteljes (vagy éppen katartikus) hatást. Míg a regény fogadtatásának, hatásának, értékelésének és értelmezésének, valamint a regénnyel való elégedettség és egyetértés végeredménye az olvasás után fogalmazódhat meg (és az idők során tovább alakulhat). Az olvasási folyamat úgy is felfogható, mint az olvasási stratégia kipróbálása, a műre való ráigazítása, vagy más stratégiára való (akár többszöri) átcserélése, vagy lényeges átalakítása, vagy esetleg - legalább is az olvasó számára - új stratégia kimunkálása. Akár az olvasási stratégia működésének konstatálása, de sokkal inkább annak egy megfelelőbbre való átcserélése, akár több rendelkezésre álló stratégia kombinálása, akár egy új stratégia kimunkálása szintén felfogható az olvasás eredményének, ugyanúgy, mint a mű hatása vagy értelmezése.

Az olvasási folyamat vizsgálata úgyszólván a lehetetlenre vállalkozás, hiszen bennünk történik, és erről még a legjobb kérdésekre válaszolva is nehéz beszámolni, mert nehéz szavakba önteni. Kevesen is vállalkoztak ilyen kutatásra. Magam azzal az eljárással próbálkoztam, hogy több alkalommal megszakíttattam az olvasást, s különböző kérdéseket tettem föl az olvasás közben történtekre vonatkozóan: hogyan fogadta az olvasottakat, mi ragadta meg belőle, hogyan értelmezte az egész szakaszt, hogyan értelmezte egyes részleteit, hogyan alakult kapcsolata a szereplőkkel, milyen folytatást szeretne és milyen folytatást tart valószínűnek. Ez az eljárás végül is nem teljesen mesterséges beavatkozás az olvasás folyamatába, hiszen az olvasó a hosszabb szövegeket megszakítva olvassa, s olvasás közben asszociál, értékel, rokon- és ellenszenvet nyilvánít, azonosul, értelmez. Kérdésesebb (de védhető, mert többszörösen kipróbált) az az eljárás - ezzel is próbálkoztam -, mikor egy rövidebb szöveg (novella, regényrészletet) felolvasását szakítjuk meg, akár bekezdésenként.

A novellák, elbeszélések és regények olvasási folyamatának, benne az olvasási stratégiák működésének leírása legjobban a dialogikus modellek segítségével lehetséges, mint ahogy ezt három saját empirikus befogadás-vizsgálatom - a Makra című Kertész Ákos-regény, A Mester és Margarita és az Iskola a határon - esetében is tapasztalhattam.

Az olvasási stratégia részben a befogadás előzményéhez tartozik, mint az irodalommal kapcsolatos beállítódás "operatív" dimenziója, részben már a befogadáshoz, hiszen sok esetben a befogadás közben jön létre vagy alakul át. A keveset és kevésfélét és zömmel lektűrt olvasók többsége eléggé kevés olvasási stratégiával, a sokfélét, s köztük eléggé sok magas művészi értékű művet olvasók többsége sokféle olvasási stratégiával rendelkezik. Az olvasási stratégiák többféle kategóriába sorolhatók:

a) műfajoknak és olvasmányfajtáknak megfelelő olvasási stratégiák, például mese-, krimi-, kalandregény-, lányregény-, szatirikus regény-, érzelmes szerelmes-regény-, diákregény-, fejlődés-regény-, karrier-regény-, fantasy-, sci-fi-, orvosregény-, művészregény-, történelmi regény-, életrajzi regény-, útirajz-, háborús regény-, állatregény-, lélektani regény-, tényregény-stratégiák;

b) írókra szabott olvasási stratégiák;

c) egyedi művek esetében bevált, s hasonlónak érzett művek esetében is kipróbálhatónak vélt olvasási stratégiák.

Az olvasó számára megfelelőnek bizonyuló olvasási stratégia kiválasztása megtörténhet már az olvasás előtt, főleg akkor, ha az olvasó elegendő ismeretekkel rendelkezik a műfajról, az elolvasandó műről és/vagy szerzőjéről; és eltarthat az utolsó lap elolvasásáig, akár oly módon, hogy az olvasó állandóan alakít a kiválasztott olvasási stratégián, akár úgy, hogy cserélgeti azokat, akár úgy, hogy többet is alkalmaz egyszerre.

A Bulgakov-regény esetében több tucatnyi olvasási stratégia kínálkozik, többek között humoros regény-, szatirikus regény-, érzelmes szerelmes-regény-, fantasy-, sci-fi-, művészregény-, történelmi regény-, Jézus-regény, filozófiai parabola-, Faust-regény-, pikareszk, misztikus regény-stratégia.

Az olvasók jelentős része többféle olvasási stratégia kombinációjával próbálkozott, hiszen önmagában sem a szerelmes regény, sem a történelmi regény, sem a politikai szatíra, sem a misztikus regény nem működött.

Csupán a szerző és cím ismeretében az olvasók^[53] egyik része tanár (tudós, tanító) és tanítvány kapcsolatáról, másik része egy szerelmespárról szóló olvasmányra számított, kisebb részük pedig a mesterről Jézusra asszociálva vallási témájú vagy egyenesen Jézusról szóló regényt várt. A legfőbb nehézséget éppen az első fejezet többszólamúsága és iróniája jelentette. A Ne álljunk szóba ismeretlenekkel fejezetcím nagyon keveseknek juttatta eszébe a sztálini diktatúrának a belopakodó imperialisták leleplezését szolgáló polgártársi éberségre való felszólítását, inkább sejtethetett akár tragédiát, akár pikareszket, akár lélektani vagy tanregényt. A cím és az első mondatban szereplő "meleg tavaszi estén" között máris iseri értelemben vett üres hely keletkezik, és az első négy bekezdésben további tucatnyi.^[54] A legtöbb olvasó nem tudta sem saját személyes, sem saját irodalmi élményvilágában értelmes struktúrát alkotva elhelyezni: a meleg tavaszi, majd később szörnyűséges estét, a tikkasztó hőséget, a kihalt fasort, ahol egy "lélek" sem volt, az istentelen nagyméretű pápaszemet, a Berliozzal kombinált Mihail Alexandrovicsot, a Nyikolaj Ponirjoviccsal kombinált Hontalant, a TÖMEGÍR-t, a sör és ásványvíz helyett felajánlott meleg kajsziszörpöt. Az első bekezdés alapján az olvasók többsége mediterrán vidékre, a TÖMEGÍR ellenére nagyon sokan a felvilágosodás korára tájolják a cselekményt (s ez utóbbi mellett sokan a fejezet végéig kitartanak). A TÖMEGÍR esetében nemcsak ismerethiánnyal, hanem az irónia-érzék (vagyis az irónia vételére is alkalmas olvasási stratégia) hiányával is számolhattunk, főleg a nők körében. Már húsz évvel ezelőtt sem igen tudtak mit kezdeni ezzel a metaforikus mozaikszóval sem a gimnazisták, sem a diplomások, a mai egyetemistáknak tizede meg sem próbálkozott a válasszal. Legtöbben a tömegek számára írók szervezetére gondoltak, de többen népi írókra, reformátorokra, tucatműveket gyártókra gondoltak.^[55]

A bulgakovi irónia egyik remek fordulata kétségkívül az "Ásványvíz nincs - válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött." Legtöbben racionális válaszokkal próbálkoztak, ezek közül a "Mert ők is a hiánycikkekre kérdeztek rá" került legközelebb a bulgakovi látásmódhoz. Többen úgy vélték, Berlioz gorombán viselkedett az eladónővel, vagy pedig abban látják az eladónő sértődöttségének magyarázatát, hogy Berlioz a legolcsóbb italt kérte.

Ugyancsak racionális (fiziológiai-pszichológiai) választ találtak a mai egyetemisták Berlioz látomására. Berliozt a "mert költeményedből az sül ki, hogy Jézus valóban megszületett" megállapítása után legtöbben racionalistának, kételkedőnek, nem hívőnek, ateistának, öntörvényűnek, vagy nyitottnak tartják, nagyjából fele-fele arányban látják inkább pozitív vagy inkább negatív figurának. Nemcsak Berlioz és Iván, hanem az olvasók nagyobb része is meglepődött, amikor az idegen - megtudván, hogy beszélgetőtársai nem hisznek Istenben - "riadtan kikerekedő szemmel" biztosítja őket, hogy "esküszöm, nem árulom el senkinek".

Három alkalommal tettem föl az első fejezetet illetően legfontosabb és legindokoltabb kérdést, hogy "Ki lehet az idegen?". Először akkor, amikor Woland arról beszél, méghozzá kifogástalan oroszsággal, hogy az öt bizonyítékot megdöntő Kant okoskodása csak rabszolgákat elégíthet ki. A kérdezettek negyede széttárta karját, legtöbben - mint húsz évvel ezelőtt is - valamiféle tanult vagy tudós embernek tartották, hatoduk egy itt élő, itt tanuló, ide utazó külföldinek, tizedük emigránsnak gondolja. A többi válasz igen széles terjedelmet ölelt föl: néhányan Istennek,^[56] természetfeletti lénynek, vallási vezetőnek vagy misszionáriusnak, vagy éppen ateistának tartják, de akadt (igaz, csak egy!),^[57] aki az ördögnek tartja, és van, aki a Mesternek, Szent Péternek vagy a Nagy Immánuelnek, és ezzel még mindig nincs vége, mert turistának, kémnek^[58], Dosztojevszkijnek és még Bulgakovnak is véli egy-egy válaszoló. Woland kérdésének elhangzása után, hogy "ha isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában az eseményeket", feltettem a kérdést, hogy az idegen szerint ki irányítja az emberek életét. Annak ellenére, hogy tanítványaim háromnegyede nem tagadta isten létét, egyharmaduk azt válaszolta, hogy az ember saját maga, és csak egynegyedük tippelt Istenre. Hetedrészük úgy vélte, hogy a felettünk álló emberek (a kormány, a nagyokosok, a diktátorok és a manipulátorok) irányítanak minket. Ketten a véletlenre, ketten az Isten és a sátán kettős vezetésére gondoltak, egy valaki a sorsra, más valaki pedig a természetre. Jól érzékelhető ezekből a válaszokból mind a többféle olvasási stratégiával, mind azok kombinálásával való próbálkozás.

Ricoeur - empirikus kutatásaim által is igazolt - illúzió-cáfolat modelljének szellemében az adott olvasmányhoz kapcsolódó olvasási stratégián belüli elvárás-rendszerben megkülönböztethetjük a vágyott és remélt, valamint az olvasó számára valószínűsíthetőnek és kiszámíthatónak látszó fejleményeket. Mindkét fajta elvárás - a vágyott és a valószínűsített - vonatkoztatható a cselekményre, a szereplők magatartására, a mű értékrendjére, megformálására, stílusára. A vágyott és remélt fő forrása az általános olvasói elvárás. Az irodalomolvasás - még akkor is, ha valaki szűk körből, nagy biztonsággal választ - mindig az ismerős és ismeretlen, a hasonló és eltérő dialektikájával jellemezhető. Az olvasók jelentős része, ha nem is bejárt, de valahonnan ismerős utakon halad: az addigiakhoz eléggé hasonló olvasmányoktól az előzőekhez hasonló élményeket vár. A valószínűsíthető és a kiszámítható folytatás fő forrása természetesen maga az adott mű, melynek már szerzője és címe (a könyv borítója, fülszövege, tartalomjegyzéke) alapján valamennyire be lehet határolni a várható élmények körét. Természetesen jelentős mértékben behatárolják a valószínűsíthető elvárásokat a szerzővel és a művel kapcsolatos előzetes ismeretek. A vágyott és valószínűsíthető elvárások nagyon különböző módon kapcsolódhatnak az egyes olvasók olvasási elvárásaiban. Akár teljesen ki is szoríthatják egymást a vágyvezérelt^[59] és a valóságvezérelt (vagyis a mű valósága által vezérelt) olvasók esetében. A vágyvezéreltek többnyire (de nem kizárólag) a mesére, csodára, kikapcsolódásra, feloldásra és megerősítésre vágyó olvasók. Nemcsak a professzionális olvasók (az irodalmárok) lehetnek erősen valóságvezéreltek, hanem azok a "laikus olvasók" is, akik teljesen alávetik magukat a mű logikájának. Az eddigi tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a legtöbb esetben a kétféle várakozás különböző arányú ötvözetei jönnek létre az olvasóban, akár úgy, hogy az olvasás folyamatát végigkísérheti éles feszültségük, kialakulhat dialógusuk, kompromisszum születhet, és természetesen az egyik felülkerekedhet a másikon.

Valószínű, hogy a katartikus hatás mindig valamiképpen a kiinduló olvasói elvárás ellenében történhet, s annak részben vagy egészben történő feladását jelentheti. Frye szerint (1998:50) a "hogyan fog végződni a történet" a fikcióra, vagyis a bonyodalomra kérdez rá, a "mi az értelme enne a történetnek?" kérdés a tematikát érinti. "Minden irodalmi műnek van fikciós és tematikus oldala, s azt eldönteni, melyik fontosabb, gyakran egyszerűen csak vélemény dolga, vagy csak az értelmezés hangsúlyain múlik." Úgy gondolom, mindkét fajta - mind a vágyvezérelt, mind a valóságvezérelt - elvárás tartalmazhat fikciós és tematikus mozzanatot. Amikor az olvasó azt szeretné, hogy "jól végződjön" a történet, akkor ez korántsem csak a cselekményre, hanem az értékekre, vagyis a morális jóra is vonatkozhat.

A Ottlik-regény olvasási (befogadási) folyamatát vizsgálva tíz alkalommal tettük föl - ebben a sorrendben - a valószínűsített folytatásra vonatkozó Mit gondol, hogyan folytatódik ez a történet? és a vágyott folytatásra vonatkozó Ön milyen folytatásnak örülne? kérdést. A bevezető (Az elbeszélés nehézségei című) fejezet elolvasása után a valószínűsíthető folytatásra vonatkozó^[60] kérdésre legtöbben azt felelték,^[61] hogy a szereplők élettörténetük bemutatásával. Többen a katonaiskolai évek, barátságuk és általában a múlt elmesélését várták, és csak négyen a jelen történet folytatását. Ezekből a megfogalmazásokból még alig-alig olvasható ki, hogy a várakozások mennyiben vágy- vagy valóságvezéreltek. Néhányan valami szórakoztató (izgalmas, érdekes, színes, kalandos, humoros, szerelmi és kém-) történetet reméltek. Ezek vágyvezérelt elképzeléseknek tűnnek. A kérdezett olvasóknak egy kisebb része nemcsak mesét, izgalmat és élvezetet, hanem valami mást (vagy mást is) várt: többen elgondolkodtató (tanulságos, filozofikus), egyikük őszinte és izgalmas történetet, másikuk pedig egyszerre szomorú és vidám történetet. A 10. rész (Schulze és Merényi "belépői") után adott válaszok többségét már eléggé egyértelműen lehetett az inkább vágyvezérelt (kellemes és izgalmas folytatás, a fiúk összebarátkoznak, az újoncok hamarosan hozzászoknak az új rendhez), vagy inkább valóságvezérelt (verekedések, megalázások, a gyengébbek elnyomása, "robbanások", tragikus esemény, olyan összecsapások, melyekben Schulze is szerepet kap) várakozások közé sorolni, de előfordultak az előbbiek árnyalt ötvözeteik is ("harcolni fognak önálló személyiségükért").

Az Ön milyen folytatásnak örülne? kérdésre adott válaszok kevéssé sztereotipek, sokkal inkább egyéniek voltak, mint a valószínűsíthető folytatásra vonatkozók. Az olvasók többségének elvárási horizontja erősen vágyvezérelt, többüknél alig vált el a valószínűsített és a vágyott, ami arra utal, hogy a műbe való belépés (beöltözés) helyett elég sokan saját képükre formálták a művet. Mindennek ellenére a történésekhez, valamint és a regény szereplőihez és viszonyaikhoz kapcsolódó orientációs (pozitív és negatív) érzések és elmélyültebb érzelmek irányának gyakori változása igen dinamikus olvasmányélmény-folyamatról tanúskodik.

Ugyanakkor az olvasók egy részénél megfigyelhető volt az olvasás előre haladtával az élmények egyre elvontabb megfogalmazása is. Érzékelhető, hogy az olvasók jelentős részének egyfelől milyen fontos a jó győzelme és a morális igazságtétel, másfelől nem kifejezetten erkölcsi és emberi gazdagodásukat, hanem boldogulásukat, vagyis életük elviselhetőbbé vagy kellemesebbé válását, ellenségeiken és/vagy a rosszon való felülkerekedésüket várják. Az is megfigyelhető, hogy az első öt-tíz fejezet után az olvasók döntő többsége már nem próbálkozott az "izgalmas", "kalandos" még kevésbé a "szerelmes" regény sémájával. Az olvasók többsége a "diákregény", az "elnyomók és elnyomottak harca", valamint a "barátság" sémákkal kísérletezett, nagyobb részük mindhárommal egyszerre. Ezeken kívül felbukkant a "beolvadás vagy egyéniségnek megmaradás" sémája is (Kamarás 2002).

A befogadás-vizsgálatokban általában nem azt vizsgáljuk, amit a szövegértés-vizsgálatokban szoktak: hogy az ideális olvasathoz^[62] képest az általunk vizsgáltak mennyit és mit értenek meg a műből^[63], hanem azt, hogy az olvasó mennyire érezte a művet érthetőnek, és mi az, amit nem értett meg belőle. Ez a vizsgálati szempont azonban eléggé ritka, magam is csak két kutatásban foglalkoztam a befogadásnak ezzel a dimenziójával. Ennek egyik oka az, hogy a kutató, ha nem eléggé körültekintő és türelmes - beleavatkozva a "természetes" folyamatba - rákényszeríti az olvasót, hogy tudatosítsa azt, amit nem tudatosítana, ezzel mesterkéltté teszi a helyzetet, ugyanis nagyon sok minden nem értünk az irodalmi szövegben, ám ilyenkor a legtöbbször átsiklunk rajta, méghozzá úgy, hogy észre sem vesszük.

A megértés vagy az érthetőség mércéje olvasónként eléggé eltérhet: mérhetik a számukra (addig) jól érthető olvasmányokhoz, összevethetik az olvasottakat azzal, amit addig megértettek a világból, de lehet a mérce a tudomány, a mindennapi logika, vagy akár az olvasó számára jól érthető hitigazság vagy hiedelem. Természetesen eléggé eltérő módon alakulhat az irodalmi szöveg (olvasótól független) érthetőségének és az olvasótól függő megértésének olvasói megítélése. Előfordul, hogy a mű felszínén (a tények és a cselekmény szintjén) maradó olvasó úgy érzi, mindent jól ért, s az is, hogy a vájt fülű, de önkritikus olvasó őszintén bevallja, hol akadt el, mi maradt homályban, és végül az is, hogy az olvasó a művészi alkotást teljességgel be nem járható labirintusnak, teljesen meg nem fejthető tikoknak, vagy éppen a lényeg, a lét olyan fajta érzékletes megjelenítésének tekinti, mely egyszerre feltárulás és elrejtés.

Természetesen lehetséges a valaki vagy valakik által normának tekintett értelmezésekhez viszonyított félreértések szociológiai és szociálpszichológiai vizsgálata is, hiszen a félreértelmezésnek tekinthető értelmezések egyik fő oka az, amit Barthes úgy fogalmaz meg, hogy az olvasó mindenhol ugyanazt a történetet olvassa. (Barthes 1997:28). A félreolvasás bizonyos szempontból kudarcnak is tekinthető, ugyanakkor "félreolvasásainkból is sok erőt tudunk meríteni, ahogy Dosztojevszkij írja Don Quijotéről »A hazugságot hazugság menti« című publicisztikájában"^[64].

Nehezen magyarázható, hogy miért kérdeztük meg (mi, olvasáskutatók), mennyire volt könnyű vagy nehéz elolvasni a művet. Leena Kirstinä és Lőrincz Judit a neves finn író Meri Manilakötél és Balázs József Magyarok című regényeinek befogadását vizsgálva egy finn-magyar összehasonlító irodalomszociológiai kutatás keretében feltetették ezt a kérdést is. A finnek négyötöde találta Meri regényét, kétharmada pedig Balázs regényét könnyűnek, a magyaroknak ugyancsak négyötöde tartotta könnyűnek a hazai regényt, de csak fele annyian a finn regényt, mint a finnek a magyart. A magyarázat a finn regény "idegenségében" keresendő, ami ez esetben nem a megjelenő finn világ idegenségét jelenti, hanem a groteszk, abszurd és ironikus ábrázolás idegenségét (Kirstinä, Lőrincz 1992:43-45).

Az Iskola a határon befogadását vizsgálva a megértés alakulását is vizsgáltam. A bevezető három fejezet elolvasása után még az olvasóknak több, mint harmada jelzett olyasmit, amit nem értett: három-három olvasó nem értette, hogy végül is ki vitte el az iratot (Teodóra vagy valaki más), valamint a "mb" rövidítést, két-két olvasó nem értette Bébé és Szeredy kommunikációját, az időrendet és a tőkesúly-hasonlatot, egy-egy olvasó pedig a fürdőbéli jelenetet, Szeredy hirtelen betegségét, azt, hogy miért vágja pofon Teodórát, azt, hogy kik ők és kik a civilek, valamint azt, amikor Bébé az időről elmélkedik.

A további szakaszokban átlagosan már csak az olvasók töredéke^[65] válaszolt igennel az Akadt-e olyasmi, amit nem értett? kérdésre. Legalább hárman nem értették a következőket: a Trieszti Öböl emlegetése, Medve miért írja le másképpen a pokrócozást, mint Bébé, a latin felirat jelentése, a narrátor kiléte, Halász Péter miért tért ki Bébé kérdése elől, miért nem akar Medve anyjával hazamenni, miért tették ki Bébét Merényiék a csapatból. Nem könnyű magyarázatot találni arra, hogy mi az oka annak, hogy az első szakasz után ilyen alacsony a nyitott kérdésre adott nemleges válaszok száma. Lehetséges, hogy az olvasók nagyobb része valóban úgy érzi, hogy mindent ért. Ugyanakkor biztos jelek utalnak arra, hogy ez a "minden" erősen eltér az egyes olvasók esetében, hiszen ez attól függ, hogy mi minden kerül bele a "mindenbe", hiszen egyesek diákregényként, mások pedig mint a jók és rosszak küzdelmét olvassák a regényt, ismét mások úgy vélik, hogy az iskola magát az életet modellezi, a maga teljességével, gazdag mindenségével. Az is lehetséges, hogy az olvasók egy része nem szívesen vallja be, hogy egyes részleteket nem ért, ennél még valószínűbb, hogy korántsem könnyű megfogalmazni, hogy mi is az, amit nem értünk. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a pontosan megnevezett részletek vagy a műből kiemelt szövegrészletek értelmeztetése esetén ennél már sok esetben kétszer-háromszor nagyobb lesz a "nem értem"-mel válaszolók aránya.

Bár a szereplőkkel való kapcsolatot, vagyis - egyebek mellett - a szereplők hatását, értékelését és értelmezését is jelezheti, az olvasás folyamatához hasonlóan nem tekinthetjük a befogadás dimenziójának, ugyanakkor eléggé egyértelműen utalhat az olvasó involváltságára és erkölcsi ítélkezésére. A szereplőkkel való kapcsolatnak van érzelmi (rokonszenv és ellenszenv) és kognitív (a szereplő megítélése) dimenziója, és - Józsa Péter nyomán - elkülöníthetjük a rokonszenvezést az azonosulástól. Megfigyelhetjük, hogy az olvasók egy része nem tud, vagy nem akar azonosulni a számára rokonszenves szereplőkkel, elsősorban a szereplőtől való társadalmi vagy erkölcsi távolsága miatt. Lehet számunkra rokonszenves egy bátor, ügyes, jópofa, szellemes életművész, szélhámos, peremhelyzetű vagy akár bűnöző, de semmiképpen sem vállalnánk vele azonosságot. Mondhatjuk - akár férfiként is -, hogy "Bovaryné én vagyok", de a velük rokonszenvezők közül kevesen mondják, hogy "Piszkos Fred én vagyok", "az a kedves zsivány én vagyok", legalább is kutatásaink során ezt tapasztaltuk.

Józsa Péter és Jacques Leenhardt - a Rozsdatemető című Fejes Endre- és a Dolgok című Perec-regény magyar és francia olvasók körében történő befogadásának vizsgálatának tapasztalatai alapján - megállapította, hogy a szereplőkkel való azonosulás nem annyira az olvasó és a regényalakok szituációinak összehasonlíthatóságától függ, hanem attól, hogy "az olvasók milyen mértékben rendelkeznek olyan evidens értékrendszerrel, amely spontán módon érvényesül állásfoglalásaikban". Ezt az ítélkező azonosulást Józsa moralizálásnak^[66] nevezi, és ezt az olvasói magatartást megkülönbözteti az analizáló magatartástól, mely tartózkodik az azonosulástól és objektív magyarázatot keres az eseményekre és megnyilatkozásokra. Előbbit (a moralizálót) a magyar, az analizálót a francia olvasók körében találja jellemzőnek: míg a franciák szemében az ellentmondás a figurák társadalmilag meghatározott, s ezért szükségszerű helyzetében van, a magyarok szemében a többé-kevésbé eltévelyedett regényhősök és az őket körülvevő problémák között keresendő, s így esetleges (1981 252-260). Józsáék hangsúlyozzák, hogy a kétféle olvasás közül nem tartják az egyiket jobbnak, mint a másikat. A magam kutatási tapasztalatai - amelyek persze a moralizáló olvasói azonosulással inkább jellemezhető "terepről" származnak - arra mutatnak, hogy elkülöníthetők az azonosulás különböző szintjei. A skála egyik végén egyfelől az érzelmekre hagyatkozó, elemzés nélküli morális ítélkezésre alapozó naiv azonosulás, a másik végén pedig az elemzésen is alapuló reflexió alapján kialakult (tehát kritikával ötvözött rokonszenven alapuló) reflektív azonosulás.

A Makra című Kertész Ákos-regény szereplői közül a főhős háromféle lehetséges életútját megtestesítő olvasók (szakmunkások, amatőr művész munkások, hivatásos művészek) a regény több szereplőjével is komolyabb mértékben rokonszenveztek, de ehhez képest jóval kisebb mértékben azonosultak velük. Ennek munkatársaimmal négyféle okát rögzítettük:

a) az olvasók, úgy tűnik, ritkán képesek egynél több rokonszenves szereplővel azonosulni;

b) az olvasóétól nagyon eltérő státusokkal és szerepekkel (férfiak nőkkel, fiatalok öregekkel, munkások értelmiségiekkel, és fordítva) nehezebb azonosulni, mint azonos vagy hasonló társadalmi, demográfiai és kulturális helyzetű szereplőkkel;

c) ez eltérő értékrendű szereplő még lehet rokonszenves egy-egy pozitív vonása, gesztusa, tette alapján, de az eltérő értékrend komoly akadálya lehet az azonosulásnak;

d) a hasonló státusú és értékrendű szereplővel sem képesek azonosulni, ha a szereplő sorsa nem alakul az olvasó várakozásának megfelelően, ha elbukik, ha alulmarad (Kamarás, Kiss, Somorjai, 1977:73-74).

A regény főbb szereplőivel nemcsak azonosulni, hanem rokonszenvezni sem könnyű, mert kinek ambivalensek, kinek ellentmondásosak, kinek bonyolultak, kinek többszólamúak. A Mester bátor (regénye megírása miatt) és gyáva is (regénye nem vállalása miatt), Margarita léha (mert megcsalja férjét, mert boszorkány) és erényes (hűsége a Mesterhez, irgalma Fridához), Jesua (nagyon is emberi és a kozmosz ura), Pilátus az értékekre érzékeny és az értékek gyáva elárulója, Berlioz nagy műveltségű és ostobán magabiztos, Iván bugris és emelkedett, Woland ellenerő és az erő része, ördögi és játékosan emberi, kegyetlen és irgalmas. Egy ilyen "vibráló" figurákkal teli regény esetében célszerű megvizsgálni a szereplők megítélésének nemcsak egy-egy rokonszenv-osztályzattal kifejezett "végeredményét", hanem stabilitását és változását, s még inkább a pozitív-negatív viszonyulás tartalmát, magyarázatát is, vagyis szükséges a szereplő megítélését értelmezésükkel összekapcsolni. A Van-e olyan szereplő, és ha igen, ki az, akivel kapcsolatban a regény olvasása közben megváltozott a véleménye? kérdésre adott harmadfélszáz válasz alapján képet nyerhetünk a szereplők megítélésében mutatkozó stabilitásról és a változás irányáról. Húsz évvel ezelőtt^[67] a leginkább egyöntetűen és pozitívan megítélt Jesua mellett - némi meglepetésre - Berlioz megítélése mutatkozott legstabilabbnak,^[68] pedig egy-egy csoport határozottan jobban vagy kevésbé rokonszenvezett vele. A véleményt változtatók aránya Woland, Pilátus, Iván esetében volt a legnagyobb.^[69] A változások iránya egy esettől (Lévi Máté) eltekintve pozitív, az esetek nagyobb részében egyértelműen pozitív, Woland rokonszenvesebbé és Lévi Máté ellenszenvesebbé válásában elemző-összegző olvasási stratégia működését sejthetjük.

Az azonosulás sorrendje a Bulgakov-regény esetében is másképpen festett, mint a rokonszenvé: a legrokonszenvesebb Jesuával háromszor kevesebben voltak képesek több-kevesebb mértékig azonosulni, mint a második legrokonszenvesebb Mesterrel. Többféle magyarázattal is számolhatunk:

a) a két címszereplő befogadására többféle séma, több hasonlónak érzett hős mintája kínálkozott;

b) többen egy regénybeli regény figurájának érezhették Jesuát, tehát nem "igazi" regényhősnek;

c) nehezen esik olyan szereplővel azonosulni, akit elpusztítanak, őt inkább szánni lehet, kitartani mellette, dicsőíteni, de nem belebújni a bőrébe;

d) azzal is számolni kell, hogy többen Jesuát isteni és nem emberi lénynek érezték, ezért nem engedhették magukhoz eléggé közel.

e) az is érthető, hogy a dogmatikus Lévi Mátéval kevesebben azonosultak, mint az "erő részével, amely örökké rosszra tör, s örökké jót művel", pedig kevéssé kedvelték, mint Wolandot.

Feltételezhető, hogy mind a rokonszenvezésben, mind az azonosulásban szerepet játszhat az irodalmi szereplők, valamint az olvasó életvilágának és irodalmi élményvilágának szereplői közötti hasonlóság. A "Kikkel találkoztak már a regény szereplői közül?" kérdésre kapott válaszok között érthetően a másik létrendbe (vagy oda is) tartozó szereplőknek, Wolandnak és segítőtársainak, valamint Jesua említésére számíthattunk legkevésbé.

Arra is gondolhatunk, hogy az irodalmi élmények és az élettapasztalatok kölcsönösen felerősíthetik egymást, ötvözetük pedig erősítheti az emberismeret és az empátia-érzéket.

Az Ottlik-regény esetében a szereplők megítélésének viszonylagos stabilitását talán azzal magyarázhatjuk, hogy ők az olvasók számára - a Bulgakov-regény olyan hőseihez képest mint például Woland, Jesua, Behemót, Korovjov - hús-vér emberek. Bár "tízezernyi lelkük" van, mégis könnyebb sémákban elhelyezni őket, mint A Mester és Margarita hőseit, ugyanis utóbbiakhoz az olvasók egy részének nincsen elegendő kódja.

Az is viszonylag könnyen magyarázható, hogy a három főszereplő közül Bébé megítélése változott legkevesebbet. A titokzatos Medvéhez és a szűkszavú Szeredyhez képest ő a "legnormálisabb". Merényi szépségét és sajátos méltóságát könnyű zárójelbe tenni, s rápasszítani a gonosz sémáját. Érthető, hogy a Medvével való rokonszenvezés a III. rész második felétől - miután ő válik az ellenállás karizmatikus figurájává - még magasabbra emelkedik. Szeredy megítélésében is eléggé jelentős változás regisztrálható: ahogyan erősödik Bébével és Medvével való barátsága - annak ellenére, hogy a leggyakoribb jelzője a "zárkózott" marad - egyre szimpatikusabbá vált az olvasók számára. A többi szereplő közül Öttevényi, Tóth Tibor és Schulze megítélése változott jelentősebb mértékben. Öttevényi tettének értéke jócskán csökken a regény végére, miután az olvasó számára bebizonyosodott, hogy fel lehet venni a harcot a rosszal (ha legyőzése nem is az ő igyekvésük következménye lesz). A szép, de bigott és nyafogós Tóth Tibort addig is csak az olvasók kisebb része tartotta rokonszenvesnek, de Merényiékkel való kacérkodása és "árulkodása" után még kevésbé nyerte meg az olvasók tetszését.

Riasztó "belépője" után megvesztegethetetlenségével Schulze az olvasók egy részét a maga oldalára állította, de ez az átmeneti rokonszenv eléggé hamar lekopott róla. Merényi érdekes módon éppen bukása után vált az olvasók jelentős részénél az addigihoz képest még ellenszenvesebbé, még Schulzenél is ellenszenvesebbé, megközelítve a leginkább elutasított Varjút. Colalto és Czakó a három főszereplő barátságának erősödésével veszített vonzerejéből. Nem könnyű magyarázatot találni arra, hogy miért csökkent a Júlia iránti rokonszenv. Lehetséges, hogy az olvasók egy része szerint Bébének már nem volt annyira szüksége rá, mint Medvével és Szeredyvel való összebarátkozása előtt, de talán férjhezmenetele sem eshetett jól az olvasók egy részének (Kamarás 2002:70-73).

A befogadást vizsgáló kutató számára inspiráló Jaussnak az a gondolata is, hogy meg kell különböztetni a szöveg-olvasó viszony két oldalát, a hatást és a recepciót.^[70] Az előbbi szerinte az érték-konkretizációnak a szöveg által, az utóbbi pedig a befogadó által meghatározott eleme. Empirikus kutatásaink csak részben igazolják a hatás e két aspektusa ilyen módon való megkülönböztetését, ugyanis a mű hatása korántsem független a receptortól és recepciótól, annak szerves része, s az érzelmekre gyakorolt (ha tetszik, elszenvedett) hatás összefonódik az olvasó tudatos értelmező tevékenységével. A hatást nem szűkítem le érzésekre, egyfelől azért sem, mert az érzéseknek azon fajtája, melyeket érzelmieknek nevezünk, kognitív dimenzióval is rendelkeznek (például miértjük, magyarázatuk is van), másfelől pedig a hatás kifejezetten a kognitív mezőben is működik, mint véleményformálás.

Nem azonos a nagyon tetszéssel, még csak a pozitív előjelű hatással sem. Nem lehet azt mondani egy borzongást, félelmet, undort, szorongást, kétségbeesést, bűntudatot kiváltó műről, hogy nem hatott. A tetszés-nemtetszés skála közepe lehet a tetszett is, meg nem is, de lehet egy másik skála, a közömbösen hagyott-érintett skála nulla pontja is. A legkedveltebb művek sorrendjével párhuzamba lehet állítani az olvasókat legjobban érintő, kimozdító műveket is. Jól lehet érzékeltetni a hatás erősségét a közömbösen maradók százalékával, de úgy is, hogy a nagyon erős pozitív és negatív minősítés (hatás) arányát hasonlítjuk össze a langyos és közömbös minősítések arányával, végül pedig csupán a nagyon erőteljes pozitív hatás arányát is használhatjuk. Természetesen érzékeltetheti a hatás erősségét a "Milyen benyomások alakultak ki Önben erről a műről?" kérdésre adott válasz is, amikor ilyesmit hallhatunk, olvashatunk: "közömbösen hagyott", "nem ragadott meg különösképpen", "nem fogott meg", "nem érdekelt", "unalmas volt", "nem az én esetem". A hatás erősségét a közömbösség-érintettség dimenzióban meglehetősen ritkán vizsgálják az olvasáskutatók.

Bár Gondos Ernő irodalomszociológiai kutatásában (1971, 1975) - amikor 333 mű olvasottságát és kedveltségét vizsgálta a hatvanas évek végén^[71] - egyszerűen az "olvasta" és a "tetszett" válaszok aránya alapján mérte a hatásosságot^[72], s azt tapasztalta, hogy bár a legolvasottabb művek egyben a legkedveltebbek is - a hatásossági sorrend eléggé eltér az olvasottsági és a kedveltségi sorrendtől:

A legolvasottabb művek Fejes, Berkesi és Verne regényei kivételével egyfelől kötelező olvasmányok, másfelől afféle "nemzeti alapművek". A Verne-regény ekkor még gyermekkori alapélmény, a Berkesi-regény, a kor úgynevezett szocialista lektűrje a hatásossági listán is csak harminckilencedik. A néhány évvel azelőtt megjelenő, ekkor még az ideológiai berkekben erősen vitatott, s ezért félig-meddig tiltott - az aczéli terminus szerint tűrt - gyümölcsnek számító Rozsdatemető eléggé széles körben olvasott és kedvelt (a kedveltségi sorrendben a 333 mű közül 19.), mégis csak 60. a hatásossági listán. A legkedveltebb műveknek már a fele - nem kötelező, hanem - "magánolvasmány", a Gondos-féle mutató alapján leghatásosabb műveknek pedig majdnem mindegyike.

Kétségkívül ez a rendkívül egyszerű hatásosság-index is eléggé sokat megmutat az irodalom-olvasás és az ízlés történetéből, látni kell korlátjait is. Először is hiányoznak a "közömbösen hagyott", a "nagyon tetszett" és a "nem tetszett" vélemények, amelyek elengedhetetlenek a hatásosság árnyaltabb és pontosabb méréséhez. Másodszor pedig számításba kell venni azt, hogy a sokak által olvasott művek olvasótábora rendszerint heterogénebb, mint a kevesek által olvasottaké. Így aztán a Nagy utazás, az Igéző, az Iván Gyeniszovics és az Igazak ivadéka esetében egy átlagosnál jóval szűkebb és az átlagosnál műveltebb olvasókat magába foglaló olvasókörben regisztrálható hatásosságáról beszélhetünk.

A Meddig él egy fa? című Örkény-, a Nácik című Sánta- és a Kis Samu Jóska című Móricz-novellák novellák befogadását 17 éves gimnazisták körében vizsgáltuk. Egyfelől azt tapasztaltuk, hogy kétségkívül legkönnyebben érthető és átélhető történetet jelentő Móricz-novella érintett meg legtöbbeket, hiszen mindössze töredéküket (2 %) hagyta közömbösen és sokuknak (45 %) nyerte meg tetszését. Másfelől a jóval nehezebb olvasói-értelmezői feladatot jelentő Sánta-novella valamivel jobban érintette, vagyis kevésbé hagyta közömbösen olvasóit, mint a kedveltebb és könnyebbnek érzett Örkény-novella: a Meddig él egy fa? olvasóinak 22 százalékát, a Nácik csak 11 százalékát hagyta közömbösen, kedvelés és elutasítás arányában pedig nem volt eltérés. Csupán ezek az adatok is cáfolják a "mindenható olvasó" elméletét, hiszen számottevően eltér a három novella hatása ugyanazon olvasók esetében, méghozzá nem is az olvasási feladat nehézségének arányában. A "mindenható mű" teória is cáfolható azzal, hogy eléggé eltérő volt a közömbösen maradók aránya a magyar, bolgár, orosz és lengyel diákok körében: az Örkény-novella esetében: 2-30, a Sánta-novella esetében 5-40 százalék (Fogarassy, Kamarás 1981:78-90).

Az olvasók számára az átlagosnál nehezebbnek bizonyuló két nehezebb novellához képest - a szöveg alapján könnyebbnek semmiképpen sem nevezhető - Bulgakov-regény kiemelkedő mértékben érintette olvasóit, s ezt a "nagyon tetszett" válaszokat adók nagy (43 %) aránya mellett legalább annyira érzékelteti a közömbösen maradók mindössze 1 százalékos aránya (Kamarás, 1996:266). Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy az a Stalker, mely jóval kevésbé tetszett nézőinek, mint a Bulgakov-regény, abban ahhoz hasonlít, hogy ugyancsak nagyon keveseket (5 %) hagyott közömbösen (Kamarás, 1996:453). Az Iskola a határon is ebbe (a keveseket nem érintő és az olvasók jelentős részét megragadó) kategóriába sorolható mű: a vizsgált olvasócsoportok töredékét (1-11 %) hagyta közömbösen, de 5-80 százalékuknak nagyon tetszett.^[73] A Sorstalanság jóval kevésbé tetszett olvasóinak, mint az Ottlik-regény (18 % volt az elutasítók aránya, az Iskola a határon esetében csak 11 %), de hasonló mértékben, vagyis igen erősen érintette olvasóit^[74] (Kamarás, 2005/a).^[75]

A "tetszés" vagy a "nemtetszés" megállapítása ugyan a hatás pozitív-negatív irányát jelöli, de erősségéről és tartalmáról vajmi keveset árul el. Jelentése ugyanis lehet egyszerűen csak az, hogy "fogyasztói várakozásaimnak ezúttal is megfelelt", jelentheti azt is, hogy kellemes érzéseket váltott ki belőlem az olvasmány, de azt is, hogy magas esztétikai értéket tulajdonítottam a műnek, valamint azt is, hogy megrendítő, katartikus, egzisztenciális élményt okozott. Amikor csupán a tetszésre kérdezünk rá, és nem kérdezzük meg legalább azt, hogy miért tetszett, csupán annyit tudhatunk meg, hogy pozitív irányban lengett ki a mutató. Balogh Zoltánnal közösen végzett kutatásunk során - azon túl, hogy csupán a "tetszett" sok esetben nem jelent mást, hogy "megint nem csalódtam választásomban, ízlésemben" - először is azt állapítottuk meg^[76], hogy a hazánkban átlagosan hét "tetszett" válaszra jut egy "nem tetszett". Azt is rögzítettük, hogy ez az arány az iskolai végzettség növekedésével csökken^[77], de más tényezők is befolyásolják azt, hogy milyen mércét használunk a "nagyon tetszett", "tetszett", "közepesen tetszett", "tetszett is meg nem is", "egyáltalán nem tetszett" megállapításánál. Amikor Élményalakzatok kutatásunk keretében négy dimenzió (nem, életkor, iskolai végzettség és a munka jellege) szerint 46 különböző réteg ízlését (pontosabban irodalmi élményszerkezetét) vizsgáltuk, 150 irodalmi művel modelleztük az olvasmánykínálatot. A 150 mű fogadtatása alapján kiszámoltuk valamennyi réteg átlagos tetszési indexét, s az adott műre vonatkozó relatív tetszési index azt mutatta, hogy milyen mértékben tér el az adott mű fogadtatása a 150 mű fogadtatásától (vagyis az adott réteg mércéjétől, vagy - ahogy akkor neveztük - "tetszési szokásától"). Ez az eljárás magyar innováció, nem találjuk nyomát a szakirodalomban, addig a hazai vizsgálatokban a "tetszett" mellett csak nagyon ritkán szerepelt a "nem tetszett", de még a "nagyon tetszett" is (Balogh, Kamarás 1985:17) .

A tetszés-nemtetszés különböző dimenziói - a mű művészi értékének megállapítása, a várakozásoknak való megfelelés (elégedettség), az olvasó ízlésének megfelelés, a mű világának az olvasó világához való közelsége/távolsága - jelentősen eltérhetnek a tetszés fő vonalától (általános trendjétől). Lehetséges, hogy valakinek annak ellenére tetszik egy regény, hogy nem tartja ízlésétől az adott művet, mégis magasra értékeli, mind esztétikai értékét, mind hatását illetően, és természetesen a fordítottja is.

Az olvasók 45 százalékának nagyon tetszett a regény, ugyanakkor 61 százaléka tartotta kiemelkedő értékűnek, 15 százaléka pedig eléggé értékesnek. Azoknak, akik elolvasás előtt valamit vártak a regénytől (a kérdezettek háromnegyede) 40 százaléka megkapta, 27 százaléka pedig többet kapott. A pozitív fogadtatásra utaló arányok nagyjából azonosak, de egymást nem teljesen átfedő halmazok, vagyis akiknek nagyon tetszett azoknak többsége nagyon értékesnek is tartotta és elégedett is volt vele, de akadtak ettől eltérő esetek is (Kamarás 1996:266-271).

Ugyanazok - a magyar tanárok - találták művészileg legértékesebbnek, és ízlésüknek leginkább megfelelőnek, akiknek legjobban tetszett a regény, és azok - az idős olvasók és a szakmunkástanulók - találták legértéktelenebbnek, valamint ízlésüktől és világuktól legtávolabb állónak, akiknek legkevésbé tetszett. E regény esetében is erősebben korrelált a pozitív fogadtatás az irodalmi ízléssel (ezen belül is leginkább az irodalommal kapcsolatos pozitív beállítódással, az olvasott művek értékével és az irodalmi kódismerettel), mint az értékrenddel és világnézettel (Kamarás 2002:108, 188-189).

A Kertész Imre-regény fogadtatásánál először is azt lehetett megállapítani - amit akár meglepőnek is tarthatunk -, hogy az összbenyomás inkább pozitív, mint negatív. A regény egyértelműen pozitív hatást gyakorolt a vizsgáltak egyötödére, akiknek döntő többségét mélyen megrendítette. A nagyon fejlett ízlésűek körében arányuk csaknem négyszer ekkora volt.

A különböző értékrendűek közül - a hipotézisnek megfelelően - a Sorstalanság azoknak tetszett legjobban, akiknek értékrendjét az univerzalitás és a jó szándék értékei uralták, de nem sokkal kevésbé tetszett a tradicionális értékrendűeknek, jóval kevésbé az önállóság- és az élvezet-értékeket előnyben részesítőknek.

Míg ezt a regényt a vizsgáltak különböző csoportjainak 30 százaléka^[78] fogadta tetszéssel, csak 20 százalék utasította el. Csak 29 százalékuk ízlésének felelt meg teljesen, 18 százalékuk ízlésétől távol, 11 százalékukétól nagyon távol állt, ami azt is jelenti, hogy a vizsgáltaknak legalább egyharmadát a regény "ízlése ellenére ragadta meg". Természetesen nagyon különbözőképpen lehet értelmezni a Sorstalanság világát (és az értelmezések ezt alá is támasztják), az azonban mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy ezt a művet olvasói világukhoz valamivel közelebb érezték, mint ízlésükhöz (Kamarás 2005/a). Ugyanezt tapasztaltam az Iskola a határon esetében is (Kamarás 2002:116).

Eléggé egyértelműen megállapítható, hogy a mű és az olvasó horizontjának bizonyos mértékű találkozása (átfedése, összhangja) feltétele a mű befogadásának, ami a mű bizonyos mértékű elfogadása nélkül alig-alig elképzelhető. Azok, akiknek ízlésétől vagy világától a mű nagyon távol állt, a legtöbb esetben közömbösen fogadták vagy teljes mértékben elutasították. Igaz, hogy minél közelebb volt hozzájuk, annál inkább fogadták tetszéssel, ám az is igaz, hogy a mű több esetben az ízlés és a mű világától távolabbi olvasói világ "ellenében" is megérintette, megfogta vagy akár meg is ragadta az olvasót. Az is előfordult azonban, hogy az irodalommal kapcsolatos kedvező beállítottsága, széles terjedelmű olvasottsága, magas ízlésszintje és olvasói kompetenciája (kódismerete) ellenére a várhatónál hűvösebb fogadtatásra talált a mű, vagy két világ (a műé és az olvasóé) szembenállása, vagy a kellő ráhangoltság (motiváció) hiányában.

Kifejezetten az "olvasás mérlegét" nem elemeztük a befogadás-vizsgálatok során. Egy nemcsak irodalmi művek, hanem a közművelődési könyvtárból kölcsönzött könyvekre vonatkozó nemzetközi összehasonlító olvasásszociológiai kutatás keretében Bryan Luckhammel (1980) összevetettük a manchesteri (393 fő) és miskolci (274 fő) könyvtári olvasók "Mit vártak?" és a "Mit kaptak?" kérdésekre adott válaszait, s azokat a következő szempontok szerint minősítettük:

a) expresszivitás és instrumentalitás,

b) aktivitás (bekapcsolódás) és passzivitás (kikapcsolódás),

c) specifikus és átfogó érdeklődés

d) L. Goldmann, Lukács György és T. Parsons kategóriáit használva: a "mikrostruktúrákhoz" (fa, osztály, földrajzi hely, életállapot) kapcsolódó partikularitás és a "makrostruktúrákhoz" (emberek közötti kapcsolat, történelem, társadalom, gazdaság és politika) kapcsolódó perspektivikusság, egyetemesség,

e) belső világ és külső világ,

f) azonnali (az olvasást befejezettnek, lezártnak tekintő) és késleltetett (mélyebb és hosszabb ideig tartó hatásra utaló) kielégülés.

Az elvárásokban mutatkozó eszköz-jellegű (megérteni-, megoldani-típusú) elvárások általában teljesültek. Az érzelmi jellegű expresszivitás csak (kétharmad) részben valósult meg, míg önmegértés-típusú expresszivitás aránya kétszeresére nőtt a megvalósulásban. Az elvárások között még fele-fele arányú speciális és átfogó érdeklődés, a megvalósulásban már egyharmad-kétharmad arányt mutatott. Ha nem is ilyen erős, de hasonló irányú változás mutatkozott a részlegesség-egyetemesség vonatkozásában. Erőteljesebb volt a változás az azonnali és a kérleltetett hatás arányában: 36-ról 21 százalékra csökkent az azonnali, 39-ről 56-ra a késleltetett hatás aránya. Úgy tűnik, hogy a kilenctized részben irodalmi olvasmányok hatására az olvasói horizont eléggé egyértelműen tágult, s az elvárásokhoz képest a hatás mélyebb és tartósabb lett (1980:31-55).

Az a tény, hogy az olvasó mennyire tartja újszerűnek, szokatlannak a mű megformálását, növelheti vagy csökkentheti a pozitív fogadtatás esélyét. Ennek megítélése ismét csak a mérce függvénye. A kezdő vagy kevés félét olvasónak elvileg minden szokásától eltérő olvasmány újszerű lehet, mégis - a kutatási tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy az olvasottabbak és a többféle irodalmi kódot ismerőt érzékenyebbek inkább az megformálás újszerűségére.

A Sorstalanságot mindössze 1 százalék tartotta teljesen újszerűnek, és csak 9 százalék teljesen vagy meglehetősen hagyományosnak, 54 százalék érezte számos vonatkozásban újszerűnek, és 30 százaléka ebben a tekintetben átlagos műnek. Ötfokú skálával mérve az újszerűséget, ebben a - zömmel felsőfokú végzettségű, tehát eléggé homogén! - mintában az újszerűség-mutató értéke 3.4 volt, (akárcsak az Iskola a határon esetében.) Mint várható volt, a Kertész Imre-regényt leginkább a legfejlettebb ízlésűek (3.7), legkevésbé a diploma nélkül foglalkoztatottak (3.3) érezték újszerűnek (Kamarás 2005/a).

Az olvasói elvárásoknak való megfelelés "záróvizsgája" a regény befejezése. Bertha Bulcsú Kenguru című - a Rozsdatemetőhöz és a Makrához képest csupán "olvasmányos", "tanulságos" jelzőkkel^[79] illethető - regényének befejező mondata viszonylag valamennyire nyitott, de egyértelműen optimista befejezést érzékeltet: "Új terveket építgetve tört előre a kéklő messzeség felé". Ezt a befejezést a vizsgáltak többsége megfelelőnek találta: "Egyetértek a befejezéssel, mert elvette a lányt, és életcélja lett", "Én is ugyanígy fejezném be, de én engedném, hogy hadd keresse még egy kicsit a szőke lányt", "Jó a befejezés. Így él egy mai fiatal".

Jó néhány kérdés felvetődhet ezzel kapcsolatban. Ezek közül az egyik az, hogy melyik befejezés felelt meg jobban az olvasói elvárásnak: az eredeti vagy a művi változatok közül a kifejezetten rózsaszínűek? Ismerve a befogadókat, akiknek nem a Makra vagy a Rozsdatemető, de - hogy még egy munkásfiatalról szóló regényt említsek - még csak nem is Asperján remek Vészkijáratbejárata volt a mércéje, hanem Berkesi Húszévesekje nem lephet meg az, hogy "kéklő messzeséget" is rózsaszínű szemüveggel olvasták. A másik fontos kérdés, hogy indukálhat-e alacsonyabb esztétikai értékű mű árnyaltabb értelmezést. E kutatás alapján úgy tűnik, nemigen.

Lehet a hatás egyértelműen erős és egyértelműen pozitív, a tartalma azonban eléggé eltérhet, hiszen lehet a hatás kognitív vagy emocionális, kellemes vagy más jellegű, megerősítő vagy éppen megrendítő. Ugyanolyan irányú és erősségű hatás tartalma lehet homogén és ötvözhet eléggé ellentétes elemeket: elgondolkodtathat és felzaklathat, meghathat és alakíthat, felzaklathat és állásfoglalásra késztethet, szórakoztathat és igazolhat minket.

Könnyen belátható (és persze bizonyítható is), hogy a hatás tartalmát még nehezebb vizsgálni, mint erősségét és irányát, hiszen ez nehezebben foglalható szavakba, s ez esetekben nem lehet a szavakat előjeles számokkal helyettesíteni. A nyitott kérdésre (Hogyan hatott? Mit érzett?) adott válaszok többsége ("jó volt", megfogott", "tetszett", "érdekes volt") nem sokat árul el arról, hogy milyen húrokat pendített meg a mű az olvasókban. Interjú keretében persze meg lehet kérdezni, ki lehet faggatni az olvasót, hogy miért tetszett, mit is jelent hogy "jó volt", de erre ritkán adódik lehetőség. Mind a kérdőívek kitöltetése, mind az interjúkészítő segítségével kitöltött kérdőív esetében leggyakrabban olyan választható válaszokkal próbálkozunk, amelyek előző - nyitott kérdésekkel operáló vizsgálódások tapasztalatai alapján állítunk össze. Ettől azonban ez az eljárás eléggé problematikus marad, ugyanis számolni kell azzal, hogy az általunk felkínált "elgondolkodtatott", "meghatott", "megrendített, "felkavart", "fejtörést okozott", "igazolta elképzeléseimet", "új összefüggéseket tárt föl" mást és mást jelent mind az egyes olvasók, mind az egyes olvasórétegek esetében. Faktoralanalízissel - erre nincs mindig lehetőség^[80] - valamennyi feltárható abból, hogy hogyan kapcsolódnak össze (hogyan értelmezik egymást) a kérdezett által kiválasztott válaszok.^[81] Meg lehet kérdezni, hogy mit jelent az olvasó számára az "elgondolkodtatott", "meghatott", "megrendített, "felkavart", "fejtörést okozott", "igazolta elképzeléseimet", "új összefüggéseket tárt föl", és alkalmazható az ennél egyszerűbb, de legalább ennyire hatásos eljárás^[82]: megkérni a kérdezettet, hogy fogalmazza meg az általunk ajánlott válasz-lehetőségek ellentétét.

32 féle választ kínáltunk^[83] a Mit érzett a novella elolvasása után? kérdésre, amelyek közül hetet lehetett kiválasztani. A két novella hatásának tartalmát a 17 éves magyar gimnazisták körében a következő választások tükrözik:

Az irodalommal kapcsolatos (általános) elvárások között elsősorban az "elgondolkodtasson", "tágítsa látóköröm", "szórakoztasson", "újat mondjon", "alakítsa világnézetem", "ismereteket közöljön", "tárjon fel összefüggéseket" szerepelt. Ezeket az igényeket szemlátomást az Örkény-novella volt képes jobban kielégíteni. A Meddig él egy fa? hatása valamivel kellemesebb, a Nácik hatása pedig valamivel mélyebb és mozgósítóbb volt. Józsa Péter (1974) arra hívta fel a figyelmet, hogy a legkülönbözőbb műfajú, témájú és értékű művek érzelmi fogadtatása esetében még a legrétegzettebb olvasótáborban is eléggé jelentős mértékű társadalmi konszenzus figyelhető meg. A magyar diákok között az Örkény-novellát a lányok, a Sánta-novellát a fiúk fogadták kedvezőbben. A diákok körében az érzelmi konszenzus, ha gyengébb mértékben is, de az országhatáron túlra is kiterjedt, és körében, s főképpen a magyar, lengyel és bolgár diákok körében volt erős. Az orosz diákok körében az átlagosnál gyakoribbak voltak a "csalódást okozott" és a "közömbösen hagyott" érzések.

A tizenéves diákok és a középkorú szakmunkások érzéseit összehasonlítva a Meddig él egy fa? esetében meggyőző mértékű az érzések hasonlósága, a Nácik esetében pedig csak egyetlen réteg töri meg az érzelmi konszenzust: a 40-50 éves magyar férfi szakmunkások. A megrendülés, a keserűség, az elgondolkodás érzéseit a félelem, a zavar, a valamit tenni kellene érzése ötvözte vagy helyettesítette. Lehetséges lenne, hogy körükben a novellabeli hatalmukkal perverz módon visszaélő "elvont nácik" a második világháborút és a "konkrét nácikat" idézik fel? Ezzel is számolni lehet. Csakhogy a bolgár, a lengyel és az orosz szakmunkások érzéseiben nem bukkannak fel ezek az elemek! Lehetséges. hogy a személyes történelmi tapasztalat (vagyis az, hogy mi magyarok a nácikkal is azonosítható németek oldalán harcoltunk) ekkora erejével kell számolni? Lehetséges, ám a kutatás idejében 40-50 éves férfiak 1944-ben még csak 10-20 évesek voltak, így csak kisebb részük részesülhetett közvetlenül olyan brutális élményekben, amelyek felidézése félelmet vagy akár bűntudatot is ébreszthetne bennük. Csakhogy számolni kell a közvetett élmények hatásával is. Az akkor még tizenéves, de a férfi szerepre készülő, azt kényszerből olykor ki is próbáló fiúkra apjuk, bátyjuk, idősebb férfi rokonaik példája és elbeszélt élményei jóval erősebben hathattak, mint a velük azonos korú lányokra (Fogarassy, Kamarás 1981:80-87).

Az Örkény- és a Sánta-novellához képest a Bulgakov-regény hatásának tartalmában nagyobb arányban szerepeltek a kellemes hatásra utaló elemek (szórakoztatott, gyönyörködtetett, felvidított), ami érthető, ha arra gondolunk, hogy ez a regény - szemben a halálról és az embertelenségről is szóló novellákhoz képest - felfogható szerencsésen végződő, megható és ugyanakkor humoros történetnek is.

P. Berger a humort kis transzcendenciának, a nevetést pedig a másik világba való átlépésnek tartja. A regény humorára való reagálás mértékére utal az a tény, hogy az "Előfordult-e, hogy nevetett a regény olvasása közben?" kérdésre eléggé magas volt a nem válaszolók aránya: 14 százalék. A középiskolások nevettek rajta legtöbbet, s a két értelmiségi réteg (a humán értelmiségiek és a mérnökök) mutatkoztak legkevésbé fogékonynak Bulgakov humora iránt. Talán a fekete humor inkább taszította őket. Behemót tréfái a válaszolók 30, Woland 27, a moszkvaiak viselkedése 23, Margarita boszorkánysága 6, Iván ámokfutása 4, a varieté-jelenet pedig 3 százalékát mulattatta. A középiskolásokat és a szakmunkásokat elsősorban Behemót nevettette meg. Woland "humora" iránt a humán értelmiségiek bizonyultak leginkább fogékonynak, a moszkvaiak viselkedése pedig leginkább a bölcsészeket ingerelte nevetésre. Margarita boszorkány-szerepben a középiskolásokat mulattatta elsősorban.

A "Tudna-e említeni olyan részletet, amelyre azt lehet mondani, hogy szép?" kérdésre adott válaszokból mindössze 10 százalékot tett ki a nemmel válaszolók aránya. Ez az arány két rétegnél tért el jelentősebben: nem véletlenül éppen azoknál, akik legkevésbé érezték és érzékelték Bulgakov humorát; a műszaki értelmiségiek (35 %) és a vallásos értelmiségiek (29 %) körében. Különböző típusú válaszok gyakorisági sorrendje így alakult: a címszereplők szerelme 32, a bibliai rész 19, a befejezés 11, Pilátus ábrázolása 8, a bál leírása, Margarita repülése és Wolandék repülése az űrben 4-4 %. A humán értelmiségiek válaszaiban az átlagosnál jóval gyakrabban a címszereplők szerelmének és a bibliai "történetnek" az említése. A műszaki értelmiségiek Pilátus ábrázolását, a középiskolások a befejezést tartották kétszerte nagyobb arányban szépnek, mint a többiek, a vallásos értelmiségiek pedig Lévi Máté magatartását, és a Mester kiszabadítását (Kamarás 1997:271-275).

Az Iskola a határon hatására utal a "Milyen jelzőkkel illetné a regény egészének hangulatát?" kérdésre felkínált válasz-lehetőség: unalmas, megható, szórakoztató, nyomasztó, iszonyatos, felkavaró, titokzatos, izgalmas, filozofikus, megrendítő. Az a tény, hogy csaknem valamennyi vizsgált rétegben a "felkavaró", a "filozofikus", a "megrendítő" és a "nyomasztó" szerepelt leggyakrabban, egyértelműen érzékelteti, hogy a regény hatását tekintve - vagyis az érzések szintjén - eléggé erőteljes konszenzus tapasztalható. Valamennyi csoportban többségben voltak azok, akikre pozitív hatással vagy pozitív hatással is volt a mű. Ugyanakkor mindegyik csoportban található kétféle kisebbség: azok, akikre a regény negatív hatással volt, és azok, akikben negatív érzéseket is keltett a mű.

Természetesen mind az "izgalmas", mind a "szórakoztató", de még a "felkavaró", a "titokzatos" és a "filozofikus" is különfélét (sőt, különböző előjelű véleményt) jelenthet személyenként és csoportonként. Egyesek a cselekményes műveket tartják izgalmasnak, mások azokat is, amelyekben belső történések dominálnak. Amikor G. Schulze arra figyelmeztet, hogy az izgalmas séma a magas kultúrához is kapcsolódik, nem kifejezetten ilyen művekre gondol, mint az Iskola a határon (1998: 186-204). Annak ellenére, hogy ez a mű nem az izgalmas sémában íródott, az ebben a sémában otthonos olvasóinak egy része megpróbálta ebben a sémában olvasni, s ez részlegesen sikerült is nekik.

A Kertész Imre-regény esetében is az előbbi tíz "hatás-jelzőt" lehetett ^[85] választani. Ez esetben is ugyanazt a négy elemet említették leggyakrabban, azzal az eltéréssel, hogy ezúttal a "nyomasztó", a "felkavaró" és a "megrendítő" került - holtversenyben - az élre, és - érthetően - sokkal kevesebben tartották ezt a regényt izgalmasnak vagy szórakoztatónak, mint az Iskola a határont.

Egy áltagos kalandregény, krimi vagy érzelmes regény hatása az esetek jelentős részében legfeljebb egy-két elemből tevődik össze, ám nem ritkán előfordul, hogy a befogadó egy dimenzióban érzékeli a mű hatását. Ez persze nem jelenti feltétlenül, hogy még az ilyen olvasmányok is mélyebben és többféle módon hatnak. Az irodalmi értéket képviselő művek hatását vizsgálva eléggé egyértelműen tapasztalhattuk meg azt, amit Hankiss állít, hogy "az emberi lény két szinten él: a triviális és az egzisztenciális történések szintjén", hogy az emberek "bármit tesznek, egyúttal annak a világnak az építésén is dolgoznak, tudva-öntudatlan, amely lehetővé teszi létezésünket", hogy az "emberek élete mögött rejlő egzisztenciális drámáról kell beszélni". Még akkor is ez történik, még akkor is a hiteles lét lehetőségét és az élet értelmét keresi az ember Hankiss szerint, amikor éppen megpróbálja magát "szétszórni, szétszórakozni" (2005:20-27), vagyis nemcsak a magas (és magasztos), hanem a triviális irodalom olvasása közben is. Érzékelhettük, hogy az olvasót egy műalkotás egyszerre szórakoztathatja és gondolkodtathatja, bosszanthatja és fejtörést okozhat neki, meghathatja és új összefüggéseket tárhat föl számára. Irodalomszociológiai kutatási tapasztalataim azt látszanak igazolni, hogy - megfelelő feltételek^[86] esetén - az esztétikai értékkel és hatóerővel rendelkező mű nagyobb eséllyel, nagyobb erővel, hatásosabban mozgósíthat két szinten történő létezésre, a második szint bekapcsolására, a második szint átélésére, tudatosítására.

Eléggé ritkán vizsgáljuk célirányosan azt, hogy a szereplőkön kívül milyen részletek, jelenetek, képek, mozzanatok ragadják meg az olvasót. A Stalker című Tarkovszkij-film után (Kamarás 1989:73-75) a Sorstalanság esetében ezt is vizsgáltam. A magával ragadó részletekre vonatkozó kérdésre eléggé kevés, átlagosan két válasz érkezett, ezek 27 százaléka a bevagonírozás előtti időszakra (ez a regény szövegének is 27 százaléka!), 51 százaléka a lágerben töltött időre (ez szövegének 61 százaléka), 22 százaléka pedig a szabadulás utáni időszakra (a regény szövegének 11 százaléka) vonatkozik. A megfelelő szövegrészek hosszához képest az utolsó időszakból említettek legnagyobb arányban emlékezetes részletet, ami érthető, hiszen a művek befejezése általában nagyobb súllyal szokott megjelenni az emlékezetben.

Az említett mozzanatoknak 49 százaléka kifejezetten negatív, 24 százaléka kifejezetten pozitív, a többit (ilyen például az apjától való búcsú vagy az újságíróval való találkozás) nehéz egyértelműen előjellel ellátni. Míg a felkínált hatáselemek kiválasztása alapján a regény hatása kiegyensúlyozottnak érezhető, a magával ragadó részletek alapján viszont úgy tűnik, hogy ez a regény inkább a sötétebb, lehangolóbb, tragikusabb regiszterben hatott. Érdemes megemlíteni, hogy a különböző olvasórétegek között ebben a tekintetben nem lehetett jelentősebb eltéréseket tapasztalni, csupán egy vonatkozásban: erős összefüggés mutatkozott az ízlés fejlettsége és a láger pozitív történéseinek felidézése között (ennek aránya nagyon fejlett ízlésűek 57 százalékától a fejletlen ízlésűek 13 százalékáig fokozatosan csökken).

A hatás mélységét, azaz a mű maradandó, a személyiségbe beépülő hatását mérni meglehetősen nehéz, s szinte lehetetlen, részben azért, mert nehéz szavakba foglalni, részben azért, mert a hatás maradandóságát hosszabb idő elteltével (is) kellene mérni, amire ritkán nyílik csak lehetőség.

Az olvasók egy (minden esetben kisebb) része rendre úgy érzi, hogy megváltozik a világról vagy annak egyes mozzanatairól alkotott nézete, felfogása, beállítódása. Ritkán adódik alkalom arra, hogy az irodalmi mű befogadását vizsgáló kutató egyes attitűdök megváltozását vizsgálhassa, ugyanis erre az attitűd olvasás előtti "bemérésére" is szükség van. A Makra című Kertész Ákos-regény befogadás-vizsgálatában az olvasókat három - a regény főhősének, Makra Ferencnek három lehetséges útját megtestesítő - réteg (szakmunkások, amatőr művész szakmunkások^[87] és hivatásos képzőművészek; valamennyien férfiak) képviselték. A regény hatásától várt attitűd-változást kétféle módon is vizsgáltuk. A regény elolvasása előtt öt életfelfogást véleményeztettünk a vizsgáltakkal, amelyek a regény öt szereplőjének^[88] életfelfogását modellezték (Kamarás, Kiss, Somorjai: 1977:80-81), majd - a regény elolvasása után - az öt életfelfogás^[89] sorrendjét összevetettük a regény ugyanazon öt szereplőjének rokonszenv-sorrendjével. A hatás iránya egyértelmű: nemcsak szabadabb és szabadosabb, hanem a túlélő életfelfogás is felértékelődik.

Az attitűd-változást a fizikai munkások esetében az életfelfogások olvasás előtti és utáni véleményezésével is vizsgáltuk. Ennek alapján a regényt olvasó fizikai munkások attitűdje - okkal hihetjük, hogy jelentős mértékben a regény hatására - három életfelfogás esetében változott jelentős mértékben, s ebből két esetben volt egyértelmű a változás iránya.

A legnagyobb arányú (63 %) változást az életet szabadon élvező művész-életmodell értékelésében regisztrálhattuk, mely az esetek kétharmadában pozitív irányú volt. A kutatók meglepetésére ugyanekkora mértékben, de még erőteljesebben (az esetek háromnegyed részében) változott pozitív irányban a kompromisszumot kötő, biztonságelvű, az életet mérsékelten élvező életmodellel kapcsolatos attitűd. A hagyományos, otthonülő családanya életmodell (melyet Magdus, a főhős felesége testesített meg) esetében is elég nagy (53 %) volt a véleményváltozás, fele-fele arányban pozitív és negatív irányban. Annak ellenére, hogy a szereplők közül az izgalmas egyéniségű, szenvedélyes művésznővel az olvasók nagyobb része rokonszenvezett, a hozzá képest szürke, unalmas, de biztonságos fogódzót jelentő feleséggel is legalább annyira rokonszenveztek, mint amennyire elutasították. A főhős végül is nem vállalta föl sem a biztonságot nyújtó, régimódi, bevált meleg, de eléggé szürke otthont, sem pedig szeretője forradalmi és szabados életfelfogását, és az öngyilkosságba menekült. Ez az olvasók egy részére úgy hatott, hogy magasabbra értékelték a feleség által képviselt életmodellt, mint a regény elolvasása előtt, tehát sokakban a regény (a főhős kudarca) a hagyományos értékrendet erősítette meg. Többen voltak azonban, akikben a hagyományokat áttörő, a szabad életet bátran élvező életmodell értéke határozottan növekedett, miközben nem engedték el a biztonságos, "normális" fogódzóját sem, s - kettős tudattal - az izgalmas szerető értékeinek felvállalása mellett az unalmasan biztonságos feleség értékeitől sem váltak el. Úgy vélem, Magdusnak Vali melletti megtartása jól példázza a Hankiss által feltételezett kétszintű (triviális és egzisztenciális) létezést, méghozzá mindkét szakmunkás csoportban, sőt valamennyire még a hivatásos művészek körében is.

Mindhárom - eléggé eltérő társadalmi helyzetű, ízlésű és értékrendű, és a regényt különbözőképpen értékelő - olvasórétegre hatott a Makra, az a regény, amelyet Bálint Éva és Veres András a Rozsdatemetővel^[90] és a Látogatóval^[91] együtt a sikerképtelenség regényének nevez, mert érzékletesen jeleníti meg a sikerképtelen életformák szívós újratermelődését a hatvanas-hetvenes években (1979:297).

A saját életükben az átlagos munkásléttől valamennyire már elmozduló, a "Vali"-életfelfogást a "Magdus"-életfelfogás fölé helyező "felfelé mobil" amatőr fizikai munkások körében volt nagyobb lehetősége az olvasmány hatására bekövetkező attitűd-változásnak, ugyanis ők határozottan elfordultak (megtagadták azonosságukat) a változtatni nem tudó-merő, a trivialitás (a kisemberi egzisztencia) szintjétől elszakadni nem képes főhőstől, egyértelműen felvállalták a szabadság életmodelljét. (Kamarás, Kiss, Somorjai 1977:68-77).

Az "Illik-e a regény valamelyik részletére, hogy: megrendítő?" kérdés feltevésekor természetesen nem számítottam arra, hogy mindegyik igenlő válasz katartikus megrendülésről tanúskodik, már csak azért sem, mert - szemben a "nagyon tetszett" minősítéssel élők 43 százalékával - a fenti kérdésre a kérdezettek meglehetősen nagy része (78 %-a) válaszolt igennel. A leggyakoribb válaszok a következők voltak: a Mester élete (18 %), a bibliai rész (12 %), a moszkvaiak bűnhődése, a vége, Pilátus sorsa (8-8 %), Berlioz halála (7%), Margarita hűsége (6%), Iván sorsa és a bál (4-4 %).

A válaszokból a "megrendítő" következő jelentései rajzolódtak ki:

a) kellemetlen, kellemetlenül meglepő (például Berlioz halála azon középiskolások körében, akik Berliozt rokonszenves művelt ateistának tartották.)

b) megható, elérzékenyülést okozó (Margarita hűsége a középiskolások körében),

c) meghökkentő (Berlioz feje vétele, a bálon történt drasztikus események),

d) tragikus (a Mester sorsa a humán értelmiségiek szemében),

e) morális dimenzióban hatásos (Pilátus sorsa a vallásos olvasók körében).

A regény egészét és/vagy egyes részleteit leginkább azok érezték megrendítőnek:

akik a regényt iróniája miatt is értékelték,
akiket a regény elgondolkodtatott,
akiket gyönyörködtetett,
akiket megerősített,
akiket megnyugtatott,
akiket felszabadított,
akik felfrissültek tőle,
akik elolvasása után úgy érezték, hogy más emberek lettek,
akiket megzavart,
akiknek igazolta elképzeléseit.

A "Van-e valami, amit másképpen lát a regény hatására a regény elolvasása után?" kérdésre adott igenlő válaszok 49 százalékos aránya még akkor is jelentősnek ítélhető, ha a "másképpen látni" természetesen nem is azonos az "életünket megváltoztatni"-val. A konkrétabb válaszok között négy típus fordult elő gyakrabban: a válaszolók 8 százaléka másképpen látja a vallást, a Bibliát és a túlvilági dimenziót, 8 százaléka az emberi jellemet és az emberi kapcsolatokat, 4 százaléka általában a társadalmat és az emberi kapcsolatokat. Négy százalékot tett ki azoknak az aránya, akiknek szertefoszlottak illúzióik egy bizonyos korról (a legtöbben a húszas-harmincas évek, kevesebben az ötvenes évek önkényuralmára gondoltak). A válaszok alapján úgy tűnik, hogy a regény látásmódot megváltoztató hatása jobbára a kognitív regiszterben működött. A regény hatására valamit másképpen látók az átlagosnál nagyobb arányban vannak azok között:

akiknek a regény nagyon tetszett,
akiknek a regény humora is élmény volt,
akik a regényt újszerűségéért is értékelték,
akiknek azért tetszett, mert úgy érezték, róluk is szól,
akik azt kapták, amit vártak tőle, vagy még többet is,
akiknek egyszerre mondott újat a közelmúltról és Jézus koráról,
akik a regény elolvasására bűntudatot éreztek,
akiket megrendített,
akiket gyönyörködtetett,
akinek példát jelentett,
akiket felszabadított,
akik előtt új összefüggések tárultak fel (Kamarás 1997:275-277).

Az "Okozott-e Önben a regény maradandó hatást?" kérdésre az Iskola a határont olvasó református klerikusok, a tiszti iskolások, a gimnazisták és az idős olvasók válaszoltak legnagyobb (50-60 %-os) és a szakmunkástanulók, a katonai középiskolások legkisebb (23-30 %-os) arányban igennel. A leggyakoribb válasz minden csoportban az "elgondolkodtatott" volt, ami ezúttal is a kognitív irányú hatásra utal.

A Sorstalanság esetében is hasonló volt az igenlő válaszok aránya, a leggyakoribb válaszok azonban erős érzelmi hatásról is tanúskodnak: a holokauszt mélyebb megértése (9 %), döbbenetes, iszonyatos, nyomasztó érzés (7 %), a "soha többé ne történjék ilyen" érzésének kiváltása vagy megerősítése (7 %). A regény az életkor növekedésével egyre inkább gyakorolt erőteljes hatást, a diploma nélküli szellemi foglalkoztatottakra pedig kisebb mértékben hatott erőteljesen, mint a diplomásokra. (Kamarás, 2005/a)

A katarzist - szemben az eredeti görög felfogással, mely szerint éppen az érzelmek akadályától szabadul, tisztul meg az értelem - a mai érzelemkutatás (Oatley, Jenkins 2001) fényében egyszerre értelmi és érzelmi megrendülésnek definiálhatjuk. Kutatásaim alapján úgy tűnik, mintha az olvasók jelentős része - hatástalanító és védekező eljárásaival - gondosan elkerülné a szembesítés, és a megrendülés lehetőségét. Az elérzékenyülés, a meghatódás, a szorongás vagy az undor persze lehet elemi foka, de még inkább gátja az érzelmi megrendülésnek. A katarzis nem túl gyakori szükségletének többféle változatát regisztrálhatjuk: az olvasónak önmagával való szembesülése, eszközeinek és céljainak átértékelése, új értékek, horizontok és létrendek felfedezése, hőn áhított feltevések megbizonyosodása vagy bizonytalan életgyakorlatának megerősítése. Az érzelmi-értelmi megrendülésben lehet a hangsúly a racionális belátáson, "megrendülhet" egy vélemény, módosulhat egy attitűd, ritkábban egy attitűd-rendszer, még ritkábban egy meggyőződés-rendszer. Létrejöhet a misztikus élményhez hasonló extatikus állapot is, rövid ideig tartó és tartós, akár életre szóló hatással is. A más létrendbe való átlépésre sok irodalmi mű lehetőséget ad, ám erre a kihívásra a katarzisra nyitottság nélkül az irodalmilag műveltebb olvasó sem tud válaszolni. A katarzis oly ritka pillanat, mint a buberi értelemben az Én-Te kapcsolat. Egy katartikus élmény nem garantálja a hamarosan következőt, de utat nyithat nagy, ha nem is minden esetben katartikus élményeknek, hiszen a katarzison átesett olvasó ezután már egy kicsit másképpen látja, fogadja, értelmezi a világot. Ugyanakkor az is valószínű, hogy az adott mű eredményezte katarzis halmazati hatás, előző élmények és megrendülések is szerepet játszhattak létrejöttében.

A katarzis feltétele a katarzis-képesség. Lőrincz Judit zömmel értelmiségiekkel, olvasottságuk alapján "falakon belüli beavatottakkal" olvastatta^[92] el az Egy családregény vége című Nádas-regényt, akik számára addigi olvasmányaik megfelelő kompetenciát kellett volna kínáljanak ehhez a regényhez, mégis komoly nehézséget jelentett számukra a regény elolvasása. A felszíni struktúra kibontása ment rendjén, de a mű teremtette jelképrendszer törvényeinek felfedezése már jobbára meghaladta erejüket. "Nehéz az átlábalás azon az ingoványos talajon, melyet a szemiotikusok a megközelítés és a bizonytalanság átlátszatlansági zónájaként értékelnek. A mű formai-szerkezeti-stiláris közegében alakot öltő mondanivaló megértése s egyben átélése katarzis-képességet követelt. A mámoros beleélés, az alakokkal való komfortos azonosulás itt tehát nem lehetett adekvát olvasási mód. (...) Az asszociációk váltakozása, az idősíkok oszcillálása, a szöveg pulzáló ritmusa, az olvasóban feszültséget támasztott. E feszültség a mű átélhetősége és átélhetetlensége között indukálódott, állandóan tudatosítva az olvasó saját tudati működéséről is. Tehát a saját tudatműködéséről szerzett benyomás is beleszövődött a művel való találkozásba, magának az élményfolyamatnak szerves részévé kellett válnia." (1984:88-89)

Mi is lehet a katarzis-képesség egy ilyenfajta "nyitott mű" esetén, mint Nádasé? Nemcsak a megfelelő nyelvismeret, nemcsak a beleérző-megérző képesség, hanem egy olyanfajta tudatosság, mely képes a kettős reflexióra, vagyis arra, hogy a műre reflektáló olvasónak saját reflexiójára (saját reflektív és a befogadás közben alakuló énjére) is reflektáljon.

A hatás irányáról kétségkívül a mű elolvasása után, ám erősségéről valószínűleg inkább évek elteltével tudhatnánk meg többet, ha lennének ilyen vizsgálatok. A Mester és Margarita befogadásának öt égig elhúzódó vizsgálata keretében kivételesen alkalom nyílott erre. Harminc olvasót a regény elolvasását követő interjú után - tucatnyi könyvtáros segítéségével - négy-öt évvel később ismét felkerestünk, és megkérdeztük őket, hogyan emlékeznek vissza a regényre, mi maradt meg bennük belőle, mennyiben változott meg véleményük. (Az esetek egy részében az egykori interjú néhány kérdését is megismételtük, elsősorban a szereplők jellemzésére kérve meg őket.) Annak alapján, hogy a regény elolvasása után négy-öt éve hogyan értékelték és értelmezték a művet, öt féle olvasói viselkedést tudtunk eléggé jól megkülönböztetni: a leértékelést, a kifakuló élményt, a kihűlő élményt, a maradandó emléket és az elmélyülő élményt.

a) A leértékelők. Döntő többségüknek vagy komoly nehézségei voltak a regény értelmezésében, vagy jellegzetesen "egydimenziós", vagyis jobbára csak egyféle szövegre alapozó, jócskán leegyszerűsítő értelmezéseket adtak. Az elméleti matematikus szakra járó B. Zsoltnak annak idején "tetszett is meg nem is" a regény. "Társadalmi bírálata" miatt tetszett, de mert nem teljesen értette meg az egészet, végül is inkább elutasító volt a véleménye. Három év elteltével így nyilatkozott a regényről: "Akkor sem értettem meg semmit sem belőle. Az maradt meg, hogy misztikus és mesés alakok játszottak benne, emellett ironikus volt és az akkori orosz társadalom légköre is benne volt. Az alapgondolata nyilván társadalombírálata, amit még meg is értenék, de nem értem, hogy miért ilyen eszközökkel kellett neki ezt megírnia. Miért van szükség ilyenkor nem valós alakokra? Éppen ilyenkor kellenének valós szereplők, és határozott jellemek. Itt van például az Utas és holdvilág. Ez sokkal jobban tetszett, mert valós volt és egy kicsit romantikus is. Most ilyeneket olvasok." Wolandot akkor "igazságosnak és cinikusnak" jellemezte, most "ördöginek és éleselméjűnek" látja. Margaritát akkor "hűségesnek" tartotta, három év elteltével pedig így látta: "Szép nő volt, azt hiszem és egy darabig hű is". Pilátust elsőre gyávának és megalkuvónak tartotta, utóbb pedig már csak arra emlékezett, hogy "valamilyen filozófiai kérdésekről esett szó, hogy jó-e az ember vagy rossz". Annak idején Berliozt okosnak, Ivánt tehetségesnek ítélte, rájuk később egyáltalán nem emlékezett. Behemótot és Korovjovot elsőre kajánnak és éleseszűnek, utóbb tipikus alvilági alakoknak tartotta.

b) Kifakuló élmények. A típus egyik képviselőjének, K. Zoltánnak azért tetszett regény, mert "izgatta Woland titokzatossága", másik reprezentánsának, S. Bélának pedig azért, mert "közel állt hozzá ez a téma". K. Zoltán mércéje az Egri csillagok és az Akiért a harang szól. A mű legfontosabb gondolatának azt tartotta, hogy "hogyan alakul két ember kapcsolata bizonyos környezetben és azt milyen tényezők befolyásolják". K. Zoltán az interjú után, azonnal el akarta olvasni még egyszer a regényt, de ez elmaradt. Ma is egyik kedvenc olvasmányának tartja, de bevallja, alig emlékszik rá, csak arra, hogy egy "korrajz, társadalomkritika a személyi kultuszról". Wolandot annak idején kiszámíthatatlannak érezte, utóbb úgy emlékszik rá, mint akinek "akkora hatalma volt, mint Sztálinnak, de ő jól élt a hatalommal". A Mestert akkor "elgondolkodtató személyiségnek" tartotta, három évvel később csak arra emlékszik, hogy "becsukták a bolondokházába, aztán a sok feszültséget a szerelemmel oldotta fel az író". Arra is emlékszik, hogy Pilátus nem élt jól hatalmával, de ő csak közvetve volt vétkes, mert a döntést a tömegre hagyta"

c) Kihűlő élmények. G. Ágnesnek annak idején nagyon tetszett a regény, ezt akkor így indokolta: "Szeretem az ilyen lehetetlen dolgokat". A mérce G. Ágnes számára a Kántor nyomoz, az Oroszlánhűség, a Párizsi Notre Dame és a Bengáli tűz voltak. G. Ágnes azóta férjhez ment. Gondozónő. Gyönyörű lakásuk és három hónapos gyerekük van. Úgy érzi, mindenük megvan. Éppen A három testőrt olvassa; nagyon élvezi. Már nem tudja, miért is tetszett neki akkor a Bulgakov-regény, csak arra emlékszik, hogy, "volt a Mester meg a Margarita", de hogy mi történt velük, azt nem tudom, pedig szeretem a szerelmes történeteket".

d) Maradandó emlék. V. Anikónak harmadéves könyvtár-magyar szakos főiskolás korában nagyon tetszett a regény, azért, mert feladatot jelentett számára. Mércéi Musil, Semprun, Goethe, Beckett és Babits voltak. F. Gáboré Werfel és Waltari. F. Gábor kétszer is elolvasta a regényt, mert előszörre nem érezte eléggé humorát. Másodszor már bőven talált olyan részleteket, amelyeket humorosnak és olyanokat is, amelyeket szépnek és megrendítőnek érzett. Ő az írást, az alkotást és az új fogadtatását érezte a regény fő gondolatának. V. Anikó azóta könyvtáros, és az ELTE bölcsészkarán magyar szakra jár. Változatlanul jó regénynek tartja, sőt a maga nemében egyedülállónak, de azóta még nagyon sok hasonlóan jó könyvet olvasott, így aztán a Bulgakov-regény a csúcsról a "helyére került". Emlékszik jól a történetére, humorára, légkörére.

e) Elmélyülő élmények. A Hittudományi Akadémián teológiát tanuló Sz. János a pannonhalmi bencés gimnázium negyedikes tanulója volt, amikor az interjú készült. Neki akkor "csak" tetszett a regény, de kiemelkedő irodalmi értékűnek tartotta. Mércéje Madách, Kosztolányi és Sienkiewicz. Azért tetszett neki, mert "a valóságot és a fantasztikumot igen jól összekapcsoló mű", s arról szólt, "hogy az emberek állandóan csak az anyagiakkal törődnek, esztelenül csak halmozzák azt, ugyanakkor hiányzik az életnek értelmet adó boldogság életükből, miként az hiányzott Margarita és a férje közötti kapcsolatból is". Kedvenc könyvei közül ugyan már kiszorult ez a regény, de továbbra is zseniálisnak tartja. Úgy érzi, hogy évekkel olvasása után jött rá, "mit is jelent Woland alakja, mit rejt a két író magatartása". Úgy érzi, amikor olvasta "csak külszíni fejtéssel bányászkodott" és "igen sok kincs maradt a mélyben". Úgy érzi, újra el kellene olvasnia, mert bizonyos benne, hogy "sok nemes érc kifejthető még a mélyebb rétegekből és egyetemesebb szemlélettel sok minden kitisztulhat" (Kamarás 1997:278-280).

Bár a minta nem kellőképpen nagy, eléggé jó érzékelhető, hogy nagyobb élmények jobban megmaradnak, különösen akkor, ha megmarad a "magas mérce", az értékes irodalom olvasásának gyakorlata.

Az adott mű olvasásakor felidézett régebbi olvasmány- és filmélmények, vagyis az ismeretlen műben való eligazodást segítő reference-művek^[93] az olvasói horizont azon részét képezik, melyek komoly mértékben alakíthatják az olvasási stratégiát.

A Nádas-regény értelmiségi olvasóiban 1979-80-ban a következő szerzőket és műveket idézte föl (Lőrincz 1985:32): T. Mann (8 fő), Ottlik Iskola a határon, Schwartz-Bart: Az igazak ivadéka, Esterházy Péter (6-6), Balázs József, Mészöly Miklós, Konrád György: Látogató (4-4), Kardos G. György: Avraham Bogatir, Malamud: A Mesterember (3-3), Alain-Fournier: A titokzatos birtok, Bereményi Géza: Legendárium, Dickens: Copperfield Dávid, Móricz: Légy jó mindhalálig, Proust: Az eltűnt idő nyomában (2-2). Ebben az élménykörben négy élményréteg különíthető el:

a) tematikai azonosság (Malamud, Schwart-Bart),

b) az eredet kutatása (Bereményi, Mann, Proust),

c) csodálatos gyerekvilág (Alain-Fourier),

d) a gyerekvilágból kipottyanó gyermek (Móricz, Dickens),

e) hasonló írásmód (Esterházy. Konrád, Mészöly) élménye.

Arra a kérdésre, hogy olvasmány- és filmélményeik közül melyikre hasonlít leginkább az Iskola a határon, - amint várható volt - a legtöbb csoportban a Légy jó mindhaláligot nevezték meg legtöbben. A "nem akarok debreceni diák lenni"-től nincs olyan nagy távolságra a második helyen szereplő A legyek ura. Eléggé gyakran fordult elő a Holt költők társasága, a Törless iskolaévei, a Pál utcai fiúk és az Abigél. Mindegyikben felbukkan vagy a tragikum, vagy legalább is a vérre menő konfliktus. Mindez eléggé egyértelműen utal arra, hogy a hasonlónak érzett élmények alapján az Ottlik-regény hatását tekintve korántsem afféle izgalmas és/vagy érzelmes diák-regény (Kamarás, 2002:121).

A Sorstalanság befogadásának vizsgálatakor a "Mely olvasmány- vagy filmélménye jutott eszébe a regény olvasása közben vagy elolvasása után?" kérdésre adott válaszokban leggyakrabban a következő művek szerepeltek: Spielberg: Schindler listája (46 %), Benigni: Az élet szép (9 %), Szabó István: A napfény íze (8 %), Semprun: Nagy utazás (8 %), Merle: Mesterségem a halál (6 %), Anna Frank naplója (6 %), Spillmann: A zongorista (6 %). Egyértelműen a Schindler listája jelenti legtöbbek számára a világítótornyot a tájékozódásban, mellette pedig elsősorban egyfelől a holokauszt tragikomikus-melodramatikus, másfelől a borzalmakat hitelesen bemutató és a humanizmus szellemében elítélő művek. A mai magyar olvasók holokauszt-képét és közvetett holokauszt-élményét ma már korántsem a Semprun-regény határozza meg (mint negyed évszázada), hanem a rendkívül népszerű film, melynek hollywoodias populáris mítosza jócskán legömbölyített és megszelídített holokauszt-képet sugall, bizonyítékul elég csak felidézni a fekete-fehér film kiszínesedő záróképét. Benigni sokak számára emlékezetes élményt jelentő Az élet szép című - legalább annyira melodramatikus, mint tragikomikus - filmje még jobban eltávolította a befogadót az autentikus Auschwitz-élménytől. (Kamarás 2005/a).

Az irodalmi élményvilág része az élményvilágnak (a tudásszociológia kifejezésével: az életvilágnak). Meghatározó eleme az olvasási horizontnak is. Jelentős mértékben befolyásolja irodalmi olvasmányaink kiválasztását, fogadtatását, értékelését, hatását és értelmezését. A legújabb élmény ebben a világban keresi és találja meg a helyét, mely természetesen - akár újraolvasás nélkül is - változhat. Megváltoztathatja helyét az élmény későbbi alakulása, mely történhet az olvasottak "továbbgondolásával", mások olvasataival való összevetéssel, az eredeti élmény újabb élmények fényében történő megvilágításával. Az irodalmi élményvilágnak a feltárása és leírása azért is nehéz feladat, mert tetemes része reflektálatlan, szavakba nehezen önthető. Amit mégis meg lehet tudni belőle: az olvasó olvasástörténetének főbb eseményei, jelenlegi olvasási szokásai (benne kedvelt olvasmányfajták és fontosabb olvasási indítékok), legnagyobb olvasmányélményei (mint ízlésének jellemzői, ízlésítéleteinek vonatkoztatási pontjai) és egyes olvasmányainak fogadtatása és befogadása. Az irodalmi élményvilág az olvasó olvasástörténetének egymásra rakódó történéseiből épül föl, mely nem független az olvasó identitás-történetének alakulásától. A legnagyobb olvasmányélmények között szereplő gyermekkori olvasmányok lehetnek imprinting-jellegű, máig élő "örök" élmények, és lehetnek olyan "egykori nagy élmények", melyeket már felülírták az utánuk következő olvasmányélmények, de mint elsőket mégsem lehet teljesen elfeledni.

Az irodalmi élményvilágról valamit elárulnak a kurrens olvasmányok is. Minél nagyobb körről van szó, annál inkább, hiszen az egyes olvasók esetében ezek eléggé esetlegesek is lehetnek. Azt is tudjuk már, hogy a keveset és a kevéssé értékeset olvasók jelentős része hosszú időn át nagyjából ugyanazt olvassa, alig próbálkozik újfajta olvasmányokkal, szerzőkkel, és jóval kevésbé vállalkozik kockázatos szellemi kalandokra, mint a sokat és a sokfélét, köztük értékes műveket is olvasók. Jóval többet árulnak el az irodalmi élményvilágról a legkedvesebb, legnagyobb hatású olvasmányok, ugyanis ezek lassabban cserélődnek, és ezért - akár egyes olvasók, akár olvasórétegek vagy a teljes olvasóközönség legnagyobb élményeiről van szó - az élményvilágnak mind állandóságát, mind változását jobban érzékeltetik a "leg"-ek. Az egyes művek befogadásának vizsgálata is sokat elárulhat az élményvilágból, de inkább annak finom struktúrájáról, aktuális működéséről, mint egészéről.

Lehetséges az élményvilág vizsgálata egy olyan olvasmánylistával, mely többé-kevésbé egyszerre tükrözi az olvasók (vagyok azok egyes rétegei és egyedei) leggyakoribb, legtipikusabb irodalmi olvasmányait és a korabeli olvasmánykínálatot, tehát nemcsak a legtöbbek által olvasottakat, hanem az irodalomtudomány számára fontos műveket is. Gondos Ernő 1968-69-ben 333 művet tartalmazó listával modellezte^[94] (1971), Balogh Zoltán és jómagam 1973-ban végzett kutatásunkban 150 művel modelleztük az olvasmány-univerzumot (1978).

A legolvasottabb szerzők között Jókai, Gárdonyi, Mikszáth, Molnár Ferenc, Stendhal, Berkesi András, Hugo, Hemingway, Fejes, Tolsztoj és Verne (1971:478) művei fordultak elő. Mivel a legolvasottabb szerzők legolvasottabb műveinek jelentős része kötelező olvasmány, a hatvanas évek élményvilágáról az olvasott művek rangsoránál többet árulhatnak el a Gondos kutatásában szereplő 333 mű közül a legkedveltebbek (1971:479-480): Egri csillagok, Az öreg halász és a tenger, Az arany ember, Háború és béke, A kőszívű ember fiai, A párizsi Notre Dame, Anna Karenina, Akiért a harang szól, Vörös és Fekete, Oroszlánkölykök (I. Shaw). Bizonyos tekintetben még ennél is többet érzékeltet az élményvilágból az olvasottságukhoz képest (ezt véve 100 százaléknak) legkedveltebb (bizonyos értelemben - Gondos így nevezte őket - "leghatékonyabb") művek. Ezt a listát az Ivan Gyeniszovics egy napja vezeti^[95], ám kizárólag tipikus bestsellerek követik: Knight: Légy hű önmagadhoz, I. Shaw: Oroszlánkölykök, Schwarz-Bart: Igazak ivadéka, Hemingway: Akiért a harag szól, Öreg halász és a tenger, Zweig. Sakknovella, Dreiser: Amerikai tragédia, Mitchell: Elfújta a szél (1971:481).

Természetesen nem ezek a gyakorisági listák jelentették a Gondos kutatásának újdonságát, hanem az ízlésalakzatokat alkotó címsorok, melyek azt mutatják meg - egy asszociációs együttható segítségével -, hogy bizonyos művek kedvelői egyúttal mely más műveket kedvelnek, melyek iránt közömbösek és melyektől állnak legtávolabb. Másképpen: mely olvasmányélmények vonzzák és taszítják egymást. A legközelebbi kapcsolatoktól az olvasó számára legtávolabbi művekig terjedő címsorok természetesen azt is érzékeltetik, hogy hogyan olvasták az adott művet a magyar könyvtárhasználók a hatvanas évek végén.

Gereben Ferenc a hetvenes évek elején a 30 legkedveltebb író és költő kapcsolatait vizsgálta megállapította, hogy Jókai Mór "holdudvarában" korabeli (Dumas, Mikszáth, Gárdonyi, Hugo), Berkesi Andráséban viszont a hasonló színvonalú (Szilvási, Rejtő, Fehér Klára, Passuth Palotai Boris, Kolozsvári Grandpierre Emil), Móricz Zsigmond és Németh László kapcsolataiban az érték dominál, Hemingway^[96] és Passuth "rokonságában" viszont T. Mann, Fejes, Váci Mihály, Berkesi, L Tolsztoj, Fekete István és Passuth keveredik. Fontos megállapítása Gerebennek, hogy "az irodalmi érték polarizálódása a társadalmi értelemben vett befogadói tudaton belül a legújabb irodalom esetében a legélesebb", vagyis ez a típus (Weöres, Déry, Nagy László, Sánta, Fejes, Örkény, Juhász) van legtávolabb az "ízléstérképen" a Berkesi- és Szilvási-típusú lektűrtől (Gereben 1974).

A Balogh Zoltánnal 1973-ban együtt végzett kutatásunkban (1978: 383-386) - immár a réteg-specifikus tetszésindexek alapján - a következő műveket találtuk a legkedveltebbeknek: Egri csillagok, Nyomorultak, Akiért a harang szól, Az arany ember, Légy hű önmagadhoz, Monte Christo Grófja, A kőszívű ember fiai, A diadalív árnyékában (Remarque), A láthatatlan ember (Gárdonyi), Jan Eyre. Az öt évvel későbbi (az 1978-as) országos reprezentatív vizsgálat legolvasottabb művei jelentős részben azonosak ezekkel, de akkor már erőteljesebben jelentkezik a következő évtizedekre jellemző tendencia: a gyengébb minőségű lektűr egyre nyomatékosabb jelenléte az élményvilágban, amit az 1978-as vizsgálatban Berkesi második és Dallos negyedik helye jelez (Gereben 1998:93).

Ebben a kutatásban végül is csupán 150 művel modelleztük az olvasmány-univerzumot, ugyanis a listánkon szereplő 240 mű közül azoknak az adatait már nem dolgoztuk fel, melyek olvasottsága nem érte el az öt százalékot.^[97] Míg Gondos csupán az egyes művek ízlésalakzatait mérte föl, mi megkíséreltünk az egymáshoz szorosan kapcsolódó és az egymást kizáró olvasatok alapján élményköröket felrajzolni. Végül is 15 eléggé eltérő méretű és egymást különböző mértékben átfedő vagy elkerülő élménykört különítettünk el (Balogh, Kamarás 1978: 347-375), és ezeket az élménykörbe tartozó művekről neveztük el^[98]. A 3. táblázatban az élménykörök olvasottságát, kedveltségét és kedveltségük homogenitását mutatom be:

Először is megállapíthatjuk, hogy az olvasottság, a kedveltség (és ezeknek homogenitása) alapján a magyarországi könyvtárhasználók élményvilágát a hetvenes évek elején leginkább a "nemzeti romantika", az "európai romantika" elnevezésű élménykörök uralták. Bár a "klasszikus realizmus" élménykör olvasottsága jelentős mértékben nagyobb, a kedveltebb "háborús lektűr" és a "kulturális lektűr" erőteljesebben alakította az irodalmi élményvilágot, mint Balzac, Dosztojevszkij és Tolsztoj. A legtöbb élménykörben tapasztalható elég magas szórásértékek azt jelzik, hogy eléggé eltérő az egyes társadalmi rétegek élményvilága. A meglehetősen eltérő szórásértékek arra mutatnak, hogy ezeknek az élményköröknek az egyes olvasórétegek (és az egyes olvasók) élményvilágában elfoglalt helye eléggé eltérő lehet. Leginkább a krimi, a kortárs realista és a modern élménykörökbe sorolt művek kedvelése és elutasítása mutat legnagyobb "kilengéseket".

Az élménykörök egymáshoz kapcsolódását a 2. táblázat is érzékelteti, amelyben egyre sötétebb satírozással jeleztem a kapcsolódás erősségét, a # jelekkel pedig a taszítást.^[105] (Balogh, Kamarás 1985. 127-128)

Jól érzékelhető, hogy a "nemzeti romantika" és az "európai romantika", valamint a "mai magyar realizmus" és a "mai külföldi realizmus" élménykörök nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Mégis külön választottuk őket, ugyanis az "európai romantika" élménykör erősebben kapcsolódik nemcsak a lektűr-jellegű élménykörökhöz, hanem a más élménykörökhöz alig kapcsolódó "sci-fi" élménykörhöz is. Nehezebben, de azért elválasztható el a két "mai realizmus" élménykör: a "mai külföldi realizmus" élménykör távolabb van a "társadalmi lektűr" és közelebb a "háborús realizmus" és a "történelmi lektűr" élménykörökhöz, mint a "mai magyar realizmus élménykör". A "klasszikus realizmus" élménykör eléggé közel áll mind a "romantikus" mind a "mai realizmus" élménykörökhöz, de szorosabb kapcsolatban van mind a lektűr-jellegű élménykörökkel, mind a "modern" élménykörrel. Lazább halmazt alkot az öt "lektűr" és a "háborús realizmus" élménykör. Utóbbit az előbbiektől a "modern" élménykörhöz való kapcsolódás különíti el leginkább. Az öt "lektűr" élménykör közül nem a "régi lektűr" élménykör tért el leginkább a többitől - mint ezt feltételezett "régi" olvasóközönsége alapján várhattuk volna -, hanem a "pszichologizáló lektűr", mely a "kulturális lektűr" élménykör mellett a lektűröknél jóval értékesebb művek olvasatát magában foglaló "mai külföldi realizmus" és "háborús realizmus" élménykörökhöz áll legközelebb. Eléggé eltérnek az összes többi élménykörtől a "kalandregény" és a "krimi" élménykörök, ugyanakkor egymáshoz szorosan kapcsolódnak.^[106] Ezt a kapcsolatot alaposabban vizsgálva arra a következtetésre jutottunk, hogy a magyar olvasók jelentős része a krimit nem afféle szellemi fejtörőként, nem a detektívvel együtt nyomozva, hanem az eseményeket követve, kalandregényként olvassa. Az összes többitől egyértelműen a "modern" élménykör különül el, mely csupán a "klasszikus realizmus" és a "háborús realizmus" élménykörökhöz kapcsolódik eléggé laza szálakkal. A "sci-fi" élménykör a "kalandregény" és a "krimi" élménykörökhöz áll legközelebb, de a "krimi" élménykörhöz képest sokkal távolabb áll a "társadalmi lektűrtől" és a "kalandregénytől". A "sci-fi" élménykörhöz tartozó sci-fi-k egy része (így az Állati elmék, az Én, a robot /Asimov/, a Harc a szalamandrákkal és a Marsbéli krónikák) a "sci-fi" élménykör mellett a "modern" élménykörhöz kapcsolódik legszorosabban, vagyis ahhoz a élménykörhöz, amely legtávolabb helyezkedik el a "lektűr" és a "kalandregény élményköröktől, amelynek olvasói között legnagyobb arányban találhatók diplomás olvasók.

Az irodalmárok számára jó néhány egyéb meglepetést is okozott kutatásunk.

Elég csak például Golding és Kertész Ákos, Camus és Keyes regényei olvasatainak azonos élménykörbe kerülését megemlíteni. Nem kisebb meglepetést okozott - kiváltképpen a Berkesit szocialista realista írónak kikiáltó kultúrideológusok számára -, hogy a Húszévesek és a Sellő a Pecsétgyűrűn című, akkor rendkívül divatos "szocialista lektűrök" rokon-olvasatai között ott találhatók a két világháború közötti (de máig élő, ható) és korántsem szocialista szellemiségű lektűr olyan képviselői, mint az Elfújta a szél, a Manderley-ház asszonya és a Réztábla a kapu alatt. A viták kereszttűzébe kerülő - és hol rendhagyónak, hol dekadensnek, hol szentségtörőnek bélyegzett, vagy éppen hogy szocialista realistának "szentesített" - Rozsdatemető olvasatai egyáltalán nem az úgynevezett "szocialista eszmeiségű", "szocialista realista" vagy "kritikai realista" művek" olvasataival mutattak rokonságot, hanem Böll, Sánta, Faulkner, Abe Kóbó, Kosztolányi és Németh László regényeinek olvasataival. Érdekes helyet foglalt el az élmény-univerzumban a Legyek ura: nagyon távol mindenféle lektűrtől, és eléggé távol mindenféle romantikus regénytől, s közeli rokonságban nem csupán Faulkner, Bulgakov, Böll, Updike és Camus regényeinek olvasataival, hanem értékesebb sci-fi-k (Lem, Asimov, Keyes művei) olvasataival is. Érdekes képet mutat a Svejk élmény-rokonsága is: Rejtő-regények, egy Kovai Lőrincz kalandregény, Merle háborús regénye (Két nap az élet), valamint Čapek Harc a szalamandrákkal, Böll Egy szolgálai út vége, Bulgakov A Mester és Margarita című műveinek olvasatai. Elsőre talán nehéz rokonságot felfedezni a Svejk, valamint Böll és Bulgakov regényei és azok élmény-lenyomatai között, az iróniájuk és olvasóik irónia iránti érzékenysége/érzéketlensége azonban fontos részét képezheti a magyarázatnak.

Kutatásunk "élménytérképe" jól egészítette ki Gereben Ferenc "ízléstérképét": például a mi ötféle lektűr, tovább "kalandregény", "krimi", "sci-fi" és "háborús realizmus" élmény-kategóriáink Gereben "bestseller I.", "bestseller II." és "lektűr" ízléskategóriáit^[107] (1998:119). Gereben a kurrens olvasmányok, valamint a kedvenc művek és olvasmánytípusok összetétele és viszonylatrendszere alapján sorolta az olvasókat különböző ízléskategóriákba. Az általa "bestseller" kategóriába sorolt Szilvási, Dallos és Mitchell regények olvasataik alapján besorolhatók a "lektűr" élménykörbe, közelebbről azonban annak három különböző - "régi lektűr", "társadalmi lektűr", "kulturális lektűr" nevű - élményalakzatába. A 4. tábla alapján úgy tűnik, hogy a "lektűr" élménykör nem túl erősen kapcsolódik a "realizmus" és "romantika" élménykörökhöz, továbbá megerősíti annak a jogosságát is, hogy az ízlés árnyaltabb leírásához jól használhatók a "krimi" vés "kalandregény" élménykörök a Gereben-féle "Bestseller I", "Bestseller II" és "Lektűr" ízléskategóriák mellett.

A Gondos-féle ízlésalakzat- és a Balogh-Kamarás-féle élményalakzat-kutatások időnkénti megismétlésével szépen felvázolható lenne az ízlés dinamikája, az irodalmi ízlés története. Mivel, sajnos, hasonló vizsgálatok később nem készültek, így az irodalmi élményvilág alakulásáról - megfelelő mélységű feltérképezése híján - kellőképpen pontos és hiteles adataink nincsenek. Vannak azonban olyan kutatások - elsősorban Gereben Ferenc és Nagy Attila jóvoltából -, melyek segítségével megalapozott hipotéziseket tehetünk az irodalmi ízlés alakulásáról. A romantika és neoromantika mellett éppen ez a lektűr-ízlés jellemzi az ezredforduló irodalmi élményvilágát a negyvenen felüliek körében, és ezt kezdi felváltani a negyvenen aluliak rétegében a S. King, R. Cook, D. Steel műveivel jellemezhető lektűr-irányzat. Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy ne befolyásolta volna az úgynevezett szocialista ideológia és kultúrpolitikai az irodalmi élményvilágot, de nem jobban, mint Bulgakov, Dosztojevszkij, Camus, Marquez, Mészöly Miklós, Nagy László, Németh László, Ottlik Géza vagy Pilinszky János, valamint a "nyugati" írók művei. És ne felejtsük, hogy még a "szocialista" jelzőt is kiérdemlő Fejes Endre, Kertész Ákos, Ajtmatov és mások műveit is a "rendszer ellen olvasta" az olvasók többsége.

1999-2000-ben egy közel 300 fős - zömmel tizen- és huszonévesekből álló, eléggé eltérő olvasó-csoportokból^[108] összeálló - mintán vizsgáltam az Iskola a határon fogadtatását és befogadását. A befogadói háttér vizsgálatához - egyebek mellett - a legnagyobb olvasmányélményekre, valamint 53 irodalmi mű és film ismertségére és kedveltségére is rákérdeztünk. A természetesen a 3-6 legnagyobb élmény együttese is felfogható az olvasói élményvilág lenyomatának. Elemzésükkor számolni kell azzal, hogy a közöttük szereplő szerzők (többen nem műveket soroltak fel, hanem kedvenc szerzőiket) és művek az olvasástörténet különböző időszakait képviselik, méghozzá különböző súllyal.^[109] Másik rétegét képezik a legnagyobb élményeknek a friss nagy élmények, amelyek vagy hosszú ideig megmaradnak mércének, vagy esetleg egészen rövid időn belül kiesnek a legnagyobbak közül. A leg-ek mint olvasatok egymást erősítik vagy gyengítik, egymást értelmezik. Amennyiben az egyetlen Bűn és bűnhődés mellett öt-hat krimi szerepel, sokkal kevésbé valószínű az, hogy az ízlést a Dosztojevszkij-mű uralja, jóval inkább az, hogy a Bűn és bűnhődést-t is bűnügyi regényként olvasta az illető. Más a helyzet, ha valaki a remekírók mellett kedvenc szórakoztató olvasmányát is megemlíti. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az iskolai kötelező olvasmányoknak és az éppen divatos műveknek más művekhez képest nagyobb esélyük van arra, hogy a legnagyobb élmények közé bekerüljenek.^[110]

Bár a minta természetesen még a (mai) huszonévesekre sem reprezentatív, egy és más azért kirajzolódni látszik a legnagyobb élmények szerkezetéből:

Érzékelhetően visszaköszönnek a hetvenes évek elején feltérképezett élménykörök, vagyis eléggé szembetűnő az irodalmi élményvilág folytonossága. Ha összehasonlítjuk a hetvenes évek eleje és az ezredforduló tízen- és huszonéveseinek irodalmi élményvilágát, a hazai olvasástörténet újabb fejleményeiként^[113] regisztrálhatjuk a legnagyobb élmények között megjelenő következő szerzőket és műveket: Bulgakov: A Mester és Margarita^[114], Marquez: Száz év magány, Orwell: 1984, Ottlik: Iskola a határon, Szerb: Utas és holdvilág, valamint Hesse, Hrabal, Kafka, Kundera regényei. Érdemes megemlíteni, hogy Orwell 1984 című regényének ebben az élménykörben van ugyan romantikus olvasata is, de alig-alig van sci-fi-szerű olvasata. Nagyon sajátságos az Édes Anna besorolása a mai huszonévesek irodalmi élményvilágában gyakori "ifjúsági" olvasataival.^[115]

Megállapíthattam, hogy a vizsgált művek^[116] olvasatai nagyjából egy olyan élménykörbe tartoznak, amely a "modern-posztmodern" nevet viselhetné. Valamennyi vizsgált mű legközelebbi olvasatai között ott találhatók József Attila és Pilinszky költeményei, a Bűn és bűnhődés és A Mester és Margarita, Örkény egypercesei és a Micimackó mint az élménykör közös nyelvét alkotó műveinek ezekhez közelálló olvasatai.

"Új világ köszöntött ránk, amely az olvasáskultúrában is új korszakot hozott. Számolnunk kell azzal, hogy a szépirodalom, amely - a demokrácia profi politizálási színtereinek kiépülésével - Közép-Európában jelentős pozíciókat veszített a társadalmi-politikai életben, az olvasmányszerkezetben is további tért veszített. Számolnunk kell azzal is, hogy a szépirodalmon belül tovább nő a felületesebb, a világdivat hullámain hozzánk érkező új keletű olvasmányok népszerűsége, és csökken a hagyományos érték, a klasszikusok és általában a magyar irodalom szerepe.^[117] Vagyis a vizuális kultúrában korábban is radikálisabban jelentkező globalizációs jelenségek (melyek sokszor az amerikanizálódás köntösét veszik magukra) immár egyre nagyobb tért hódítanak az olvasáskultúrában is", írja Gereben (2002:37-38). Kérdés, persze az, hogy mennyire erős ez a tendencia. Az ilyen fajta tényeket és trendeket jól ismerők sem igen számítottak arra, hogy az olvasásról leszokott gyerekek milliói veszik kézbe a Harry Potter-könyveket, közülük több százezren azóta egyéb könyveket is. Másfelől több kutató megfigyelte már, hogy a rendszeresen internetezők és a szappanopera-rajongók (hazánkban még ők vannak többen) habitusa, életvilága jelentősen eltér: előbbiek jóval többet beszélgetnek és olvasnak, mint az utóbbiak. Gereben is jelzi, hogy az internet-használók leggyakoribb és legkedvesebb olvasmányai körében az átlagosnál gyakoribb a modern irodalom, de ritkább a hagyományos értékes irodalom, valamint az is, hogy a számítógépes kultúrától legtávolabb az általa "romantikus", a "lektűr" és a "bestseller II."^[118] ízlésképlettel jellemzett olvasók állnak (2002: 37). Mindez arra látszik utalni, hogy a hazai irodalmi élményvilágot illetően fő tendencián belül ellenkező irányú mellékáramlatok is működnek, vagy talán még arra is, hogy a művészi értékek esélyét illetően egyértelműen eléggé negatív uralkodó tendencia - akár a nem túl távoli jövőben - meg is változhat.

"Az olvasó által az olvasás megkezdésekor aláírt szerződés a konvenció", fogalmaz frappánsan N. Frye (1998:66-67). Hozzá kell tenni, hogy ez a szerződés nem minden esetben köthető meg, hiszen az olvasók egy része az adott mű által képviselt konvencióban nem járatos, csak valamelyik többé-kevésbé hasonlóban. Természetesen az adott konvencióban való otthonosság sem jelent még garanciát a befogadásra: egyfelől azért, mert a művészi értéket képviselő mű a konvención belül mindig egyedi és eredeti, másfelől a tematika idegen, meghökkentő, taszító lehet a befogadó számára.^[119] Így aztán még a "szerződést megkötő" olvasóra is részben érvényes az, amiről Jádi Ferenc pszichiáter beszél - amit egyébként az Ottlik-regény olvasásfolyamatában is tapasztalhattunk -, hogy "Az ember bensője és a világ között valami dialógus alakul ki. Minél inkább elismerjük, hogy milyen a világ, a világ is annál inkább elismeri, hogy mi milyenek vagyunk. A művészet és mindenfajta kreatív tevékenység olyan, hogy játszunk, de nem tudjuk, mi a kártya, és azt sem tudjuk, milyen szabályok érvényesülnek, hanem menet közben alakítjuk ki ezeket a szabályokat, és változatjuk is őket" (Monory, Tillmann 2000: 214-215). A valódi művészi alkotás habitualizált cselekvés háttere előtt újítások előterét (Berger, Luckmann 1998:80) képezi. Még a "szerződést kötő" olvasó számára is mindennapi valóságába nem illeszkedő problémát jelent, amit megpróbál bevonni a problémamentes körön belülre (Berger, Luckmann 1998: 44). Ez - az előbb említett okok miatt - azoknak az olvasóknak sem sikerül mindig könnyedén, akik "szerződést kötöttek". Érzékelhettük, hogy az olvasók a számukra idegen, zavaró képzeteket az általuk rendszeresen használt kategóriák és képzetek kontextusába illesztették. Ezt vagy úgy tették, hogy az ismeretlent valamilyen ismerős kategóriába helyezték (a reprezentálandó hasonlóságát hangsúlyozva általánosítással^[120], különlegességét emelve ki partikularizálással^[121]), vagy pedig megnevezéssel (László 1999: 17). Jól kivehető volt az a tendencia is, hogy a cselekményes olvasmányokhoz és izgalmas történetekhez hozzászokott olvasók sok mindent elkövetnek, hogy a regényt az ő fogalmaik szerinti történetté alakítsák, méghozzá a számukra ismerős történetek (köztük saját történetük) sémájára. Míg a konvencióban való otthonosság nem jelent garanciát a befogadásra, a konvencióban való járatlanság kifejezetten akadálya a tetszéssel fogadásnak, a megértésnek és az értelmezésnek is, vagyis általában a művel való dialógusnak. Az Ottlik-regény befogadási folyamatát vizsgálva megfigyelhető volt az is, hogy az olvasás előrehaladtával egyre nő az elvonatkoztató értelmezések aránya, s ha nem is ilyen határozottan, de növekedik az árnyalt értelmezések hányada is. Egyre erőteljesebben jelenik meg az értelmezés morális dimenziója, ezen belül is elsősorban a jó-rossz sémában értelmezés.

"A mű narratív sémája nem az eseményeket és a változásokat előidéző szándékos cselekvés okozati viszonyaiban elrendezendő séma, nem előrehaladó, kumulatív elbeszélés, hanem befelé mélyül. Nem a következmény viszonyaiban rendeződik el, hanem a kifejtés és az értelmezés viszonyaiban. Egy esemény azáltal lesz a narratív viszonyok csomópontja, hogy nem következik be. Az irodalmi mű nyitott mű, nem tükörkép, hanem diskurzus a világról", írják Kisbali László és Kiss Ilona. Ebbe a diskurzusba kellene bekapcsolódnia az olvasóknak, ami egyáltalán nem könnyű, hiszen az olvasók többsége hallgatni, szemlélni, élvezni szokta a regényeket. Ami végképpen nem könnyű: meghallani a különböző diskurzusok közötti áthallásokat, kitölteni a diskurzus kipontozott részeit, folytatni a megszakadó diskurzust. Ebből a "hangzavarból próbálnak" az olvasók "értelmes" hangokat kihallani, ha másképpen nem megy, a "zavaró hangok" kikapcsolásával. Az irodalmi mű - mint nyitott mű - többrétegű, gazdagságával és összetettségével az olvasó viszonylag korlátozott, szűkös tudata áll szemben, ezért mondhatja Ingarden, hogy "az irodalmi művet sohasem teljes egészében, valamennyi rétegében és összetettségében, hanem mindig csak részlegesen, úgyszólván perspektivikus rövidülésben ragadjuk meg" (1977).

Az ízlés, az olvasói stratégia, az olvasói horizont nem gyömöszölhetők bele a "szociológiai" feliratú skatulyába. Még a "művelt olvasó" sem, hiszen mit is jelent a műveltség? Semmiképpen sem csak iskolai bizonyítványt vagy bőséges ismerettárat, hanem tudatos viszonyulást a természethez, önmagunkhoz, társainkhoz (a társtól a társadalomig, beleértve ezek műveit is) és a transzcendens dimenzióhoz (beleértve a napfelkelte szépségétől a fantázia termékeiig, a mindennapi élet szabályait hatályon kívül helyező játék örömétől az imáig). A műveltség, vagyis a viszonylatokban (reflexiókban) való gazdagság a többdimenziós ember megélt tudása. Csakhogy még a többdimenziós embernek is sajátja az, hogy - mint Eslin írja - olvasóként mindig "szemben áll a művészi módon sokrétű szöveggel és védekezik ellene, a védekezésre pedig jó oka van" (2005:147). A viszonylatokban gazdag olvasó esetében azonban ebből a szembenállásból, ellenállásból párbeszéd alakulhat ki, és ennek keretében az íróval való társszerzőség is. A viszonylatokban szegény ember, aki általában szegényesen viszonyul olvasmányaihoz is, s azok összetettsége és a gazdagsága ellen redukcióval védekezik, a maga képére formálja, redukált világához igazítja a művet. És bizonyos mértékig minden olvasó szegényebb a kelleténél. "Az olvasó sohasem léphet túl egy felső határon - figyelmeztet a művészetpszichológus. - A mű viszont mindig efölött van." (Halász 1996:237)

Józsa Péter (1986/b) - még egy normatív szemléletű hermeneutika jegyében - nem redukcióról, hanem a félreértésről beszél, s annak öt típusát állapítja meg:

a) a szöveg tényszerű elemeinek megmásítása;

b) a cselekmény rekonstruálásnak nehézségei;

c) az elbeszélés logikájának meg nem értését (például happyend követelése);

d) a fikció logikájának meg nem értése (például a valósághoz hűtlenséggel vádolás);

e) megmerevedett rácsok és sémák alkalmazása a műre.

Valóban, nemcsak nyitott műről, hanem nyitott (rugalmas) olvasási stratégiákról és értelmezési sémákról is beszélhetünk, ugyanakkor a redukciót nem tekinthetjük kudarcnak, primitív vagy rossz olvasatnak, alacsony szintnek még akkor sem ha ezek a fogalma eléggé gyakran összekapcsolhatók. Először is azért nem, mert minden olvasó redukál. Másodszor azért a redukciónak fokozati vannak. Harmadszor azért, mert lehet egy redukáló értelmezés mélyebb, mint egy összetettebb olvasat. Negyedszer azért, mert egy egészében árnyalt értelmezésen belül lehetnek redukciók. Ugyanez másképpen: a mű bizonyos rétegeihez fűzhetünk redukáló, más rétegeihez árnyalt olvasatot. Amikor pedig egy-egy olvasatott árnyaltnak^[122] tekintünk, az uralkodó sémákhoz képest tartjuk árnyaltnak, nem egy norma világítótornyának fényében.

Kéziratom egyik lektora, Korda Eszter az árnyalt értelmezési kódot megfelelőnek tartja az olyan kiemelkedő remekművek vizsgálatánál, mint Bulgakov, Ottlik, Kertész Imre regényei, de kérdésesnek a népszerű, szórakoztató irodalom esetében. Természetesen nem gondolom, hogy a lektűr adekvát befogadása módja valamilyen árnyalt olvasási stratégia lenne, mert ha ezzel próbálkozna az olvasó, aki egyáltalán rendelkezik ilyennel, könnyűnek találná a más értelemben könnyűt, amelyet könnyű fegyverzetben kellett, lehetett volna olvasni, élvezni.^[123] "Miközben aggódom Mester és Margarita szerelméért, nagyon is adekvátan értelmezhetem Wolandék moszkvai jelenlétét, és várhatom izgatottan a következő Jézus-regény részletét", érvel tovább Korda. Természetesen ilyen is előfordul, de olyan is, hogy - legalább ennyire gyakorta -, hogy a csupán szerelmes regény stratégiával olvasó redukáló értelmezést ad az egészre, sőt olykor nemcsak az egészre, hanem magára a kiragadott szerelmi szálra is, mert például nem érti, hogy miért oly fontos Margaritának a regény és maga Pilátus. "Mi van, ha az olvasó pontosan olyan mélyen érti-érzi a művet, mint a szakirodalomból és a recepciótörténetből szintetizáló tudós szerint adekvát, csak nem tudja olyan szinten megfogalmazni, és azért tűnik redukciónak?", folytatja érvelését Korda, feltehetően olvasóim többsége nevében. Ez valóban korlátja minden ilyen vizsgálódásnak. Mindig rejtve marad nem kevés árnyalt olvasat. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az, aki nem tudja megfogalmazni "magas szinten" érzéseit, nagy valószínűséggel - ezt bizonyítottuk - nem is érez mélyen, hiszen nem az ötöst vagy a négyest, hanem csak a kettest vagy az egyest karikázta be a "Tetszett?", "Hatott?" kérdések válaszlehetőségei közül. Tehát ha nem is lehet kiküszöbölni a megfogalmazási "csatornazajt", egy tapasztalt kutató jócskán képest csökkenteni.

A szereplők értelmezésében a következő redukciókat találtam:

a) Fény-árnyék figurákból fekete-fehérek. Woland egyik szeme fekete, a másik zöld, Margarita elkényeztetett úriasszonyból lett múzsa, majd "politizáló" boszorkány, a Mester a Pilátus-regény bátor írója és gyáva elárulója, a nyakában ikonnal ördögöt űző Iván egy vallásellenes költemény szerzője, ugyanakkor a biblia történet folytatását mint az igazságot megálmodó ex-költő, Lévi Máté a hűséges, de tanítóját nem értő tanítvány, Pilátus rettenthetetlen katona és gyáva uralkodó. Hogy érthetővé váljék a diskurzus, akár csak két szereplő között, az olvasók jelentős része a fényből és árnyékból összegyúrt személyekből egyértelmű fekete-fehér figurákat gyártott, a következő módokon:

a1) A szereplők = cselekedeteik. Így lesz Wolandból bajkeverő, Margaritából házasságot törő, Berliozból póruljárt, a Mesterből őrült, szerelme elárulója. Ezekben az esetekben - leggyakrabban a szakmunkások, a középiskolai diákok és a középfokú végzettségű szellemi dolgozók körében - a kategorizálás és a minősítés is elmarad, a regény hősei egyszerűen egy történet szereplőivé válnak.

a2) A szereplők = sorsuk. A fény-árnyék szereplőkkel nehéz rokonszenvezni, nehéz megítélni őket, de lehet őket sajnálni. Így válik "szegény szerencsétlenné" elsősorban a középiskolás diákok szemében Berlioz, a Mester, a vallásos diákok szemében Pilátus, a középiskolás diákok és a vallásos olvasók szemében Pilátus és többek szemében a Mester. Jellemző, hogy akkor nő meg jelentős mértékben Iván iránt a rokonszenv, amikor bekerül az elmegyógyintézetbe, és nem akkor, amikor szembeszáll a gonosszal (annak ellenére, hogy akkor még Woland nagyon sokak szemében ugyanaz, aki Iván szemében).

a3) Megismerés helyett ítélkezés. Az erkölcsi ítélkezés az olvasó elemi szükséglete. Módjai, szintjei igen különbözők lehetnek: ítélkezhet az olvasó egy-egy eszményhez mérve, állást foglalhat átfogó etikai rendszere alapján, lehet az ítélet pozitívan és negatívan megítélt jellemvonások eredője. Lehet megbélyegzés és lehet mennybevitel. "Se törpe, se óriás, hanem egyszerűen magas" figyelmezteti az olvasót a narrátor, többen mégis gnómnak látják Wolandot, még többen, a válaszolók 40 százaléka pedig az első fejezet elolvasása után őrültnek. Megkapja az őrült címkét Iván és a Mester is, miként Margarita a házasságtörő, Korovjov a szadista címet, érvek és bizonyítékok nélkül; elsősorban a diákoktól, a műszaki értelmiségiektől és a középfokú végzettségű szellemi dolgozóktól, de olykor a humán értelmiségiektől is.

a4) Korrelációs sémák. Egy kiragadott vonásból alakítanak idealizált papírfigurát. Így lesz több esetben a középiskolás diákok körében a művelt ateista Berlioz csak a munkájának élő, és az idegenekkel barátságos úriember, másoknál pedig a "vallásban járatos" és az "egyszerű életet él" (gondoljunk a Gribojedov-ház lucullusi lakomáira!), a "művelt ateista" vonzata. Hasonló módon vált az olvasók több csoportjában is a valóban mozgékony Varenuha tettrekész, megbízható és becsületes tisztviselővé.

a5) A szereplők = egyetlen tulajdonságuk. Ez a leggyakoribb változata a személy egydimenziós papírfigurává egyszerűsítésének. Margarita szeszélyes, Lévi Máté indulatos, fanatikus (főképpen a műszaki értelmiségiek körében) és Berlioz művelt (elsősorban a diákok és a nők körében) és hitetlen (főleg a vallásos diákok körében) Jesua naiv, tiszta, álmodozó (mindhárom változat elsősorban a diákok körében), Iván izgága, befolyásolható, buta.

a6) A szereplők azonosítása más művek hőseivel. Az első fejezet olvasásakor Wolandot kalandregények kémeivel azonosították, leginkább a diákok. Wolandot legtöbben természetesen Mefisztóval, eléggé sokan (főleg a diákok) Cipollával, néhányan Osztap Benderrel azonosították. Többen vélték felfedezni Behemótban Murr kandúrt, és olyan olvasó is akadt, aki Margaritában a "szerelméért a világ végéig is elmerészkedő" János vitézt ismerte fel, Petőfi "népmesei" hősét.

a7) A szereplők azonosítása történelmi személyekkel. Elsőre természetesen sokan azonosítják Berliozt a zeneszerzővel. Az olvasók negyede-harmada Jézussal azonosítja a Jézus létezését bizonyító Wolandot, és többen a regény második feléig kitartanak elképzelésük mellett. Eléggé sokan azonosítják Jesuát a bibliai Jézussal, legtöbben a nem vallásos diákok, legkevesebben a vallásos értelmiségiek közül.

a8) A szereplők = eszmék Jesuában sokan a jóság, Berliozban a haladás, Wolandban az igazság, Margaritában a szerelem vagy a rombolás képviselőit látják. Akad néhány diák, aki - valószínűleg iskolai sztereotípiák hatására - Wolandban és társaiban a "társadalmi visszásságok" képviselőit látják. Jó néhányan - elsősorban a diákok, a szakmunkások és a középfokú végzettségű dolgozók közül - Varenuhában a hatalom ellen bátran fellépő kisembert látják.

a9) Szereplők = szerepek. Ez volt a második leggyakoribb leegyszerűsítési eljárás. Margaritát majd mindegyik csoportban többen látják tipikus úriasszonynak, Wolandot bűvésznek és művésznek. Jellemző, hogy a Mestert elsősorban a humán értelmiségiek tartják művésznek, Jesuát a férfiak forradalmárnak, Wolandot a diplomás olvasók filozófusnak, Lévi Mátét a szakmunkások hűséges szolgának, Pilátust a diákok zsarnoknak.

Hangsúlyoznom kell, hogy a felsorolt redukciók nem azonos szinten helyezkednek el. Miért ne lehetne a szereplőket más művek hőseivel vagy akár eszmékkel azonosítani? Akkor lehet hibás eljárásról beszélni, amikor az olvasók a lehetséges értelmezésmódokkal rosszul élnek, amikor leegyszerűsítik a szereplők feladatkörét, jellemét stb. Hogy melyik értelmező eljárást tekintjük helyesnek vagy helytelennek, az a műfajtól is függ. Egy "eszmeregény" hőseit helyes eszmékkel azonosítani, egy "jellemregény" hőseit nem. Mivel ez a regény legalább annyira "eszmeregény" mint "jellemregény", a felsorolt redukciók közül a szereplőknek cselekedeteikre (a) és egyes tulajdonságaikra (e) való leegyszerűsítése tekinthető a legsúlyosabb hibának. Jóval kisebb hiba a szereplők sorsukra redukálása A többi nem feltétlenül vezet hibás értelmezésre. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a felsorolt redukciók egy része a regény "belakása" közben jellemezte az olvasói magatartást, jelentős részük azonban az értelmezés egészét is meghatározta.

b1) Az egyik szereplő bőrébe bújva. A Patriarsije Prudin megjelenő Wolandot az olvasók egy része először németnek, majd franciának véli, előbb Berlioz majd Iván szemével látva őt. "A tégla magától nem esik senkinek a fejére", jelenti ki Woland, és - Berlioz fülével hallva - az olvasók egy része (főleg a diákok) így értelmezi: valaki, ha nem éppen Woland, Berlioz életére tör. Az első fejezeten túljutó olvasók harmadának Berlioz is és Woland is rokonszenvesnek tűnik. Sok esetben azért rokonszenveznek Wolanddal, mert Berlioz is érdeklődést mutat iránta, a tudós kollégát tisztelve benne. Iván sokak számára éppen az udvarias és művelt Berlioz szemszögéből tűnik félműveltnek és kötekedőnek. Szerepet játszhatnak a lektűrök sztereotípiái is abban, hogy a diákolvasók egy része Margaritát csupán a Mester bolygójának értelmezi, aki tőle kapja fényét, aki nélkül Margarita teljesen jelentéktelen figura lenne. Lévi Máté többnek rokonszenves, mint ellenszenves. Közülük jó néhánynak Woland kioktatása és elmarasztaló ítélete után még rokonszenvesebbé válik, mert vagy Lévi Mátéval vagy urával Jesuával azonosulnak: elsősorban a diákok és a szakmunkástanulók. A többség Ivánt a Mester szellemi örökösének tartja, ám egy jelentős kisebbség - Iván bőrébe bújva - úgy érzi, hogy a költő a Mester (vagyis egy megzavarodott, eltaposott, önmagához hűtlen ember) hatása alá kerülve feladja saját énjét.

b2) Kiegészítő szerepek. Már a cím is sokakban szerepeket (mestert és tanítványt, szobrászt és modelljét) sugallt. Még meg sem szólal Iván és Berlioz, az olvasók már "tudják" - külsejük alapján -, hogy Berlioz és Iván gazdag és szegény, tanító és tanítvány, gyáros és munkás, apa és fia. Később, további fejezetek elolvasása után éppen az okozott gondot sok olvasónak, hogy már nem működhettek ezek a szereppár-sémák.

b3) Elvont sémák kaptafájára húzva. Számos esetben az egész regény értelmezését meghatározta az, hogy a Woland és Berlioz közötti kapcsolat valamiféle jó-rossz sémában értelmeződött. Amikor Woland azt közli Berliozzal, hogy éppen egy Komszomol-tag vezette villamos fogja fejét levágni, ezt sokan azért tartják lehetetlennek, mert Berlioz jó, és a Komszomol is a jó ügy oldalán áll. Ilyen sémában értelmezve lesz Pilátusból véres kezű, érzéketlen zsarnok, Woland a rossz és Lévi Máté a jó képviselője. Így vélik Margaritát elég sokan az ördög cimborájának. Amikor a bál után, Woland szobájában Margarita a Mester fülébe súgja "a legnagyobb csábítást", az olvasók egy része határozottan hallja, hogy a "boszorka" azt súgta, legyenek az ördög cimborái. Azok közül, akik egy-egy szereplőből áldozatfigurát készítettek, többen áldozat és bűnbak viszonynak értelmezik Berlioz és Woland, Iván és Woland kapcsolatát, mindkét esetben Wolandot kiáltva ki bűnbaknak. Sokan még Nyikanor Ivanicsot is becsületes kisembernek, Woland áldozatának tartják.

b4) Az egyik fél hatályon kívül helyezése. Néhányan végig kitartanak amellett, sokan csak a regény elején vélekednek úgy, hogy Woland nem más, mint hallucináció, hókuszpókusz, akit nem lehet és nem kell komolyan venni, és nem tekintik kommunikáló félnek, csak Berlioz lelkiállapota lenyomatának. Ennek is van irodalmi hagyománya. A Karamazov-testvérek vagy a Doktor Faustus olvasója természetesen először arra is gondolhat, hogy az ördög a szereplő képzeletének "materializálódása". Nem emberi, tehát felfoghatatlan és értelmezhetetlen. Ez a magatartás természetesen kihathat a regény egészének értelmezésére, és ilyen olvasatokat eredményezhet: "ebben a bolond világban semmi sincsen a helyén, minden a visszájára fordult", "a káosszá váló világot mutatja be" vagy - ami gyakoribb - Woland, akár mint mérce, akár mint az ötödik dimenzió egyszerűen kimarad az értelmezésből: "egy író sorsának ábrázolásával a 30-as évek szovjet művészvilágát mutatja be", "a szerelem mindent legyőz".

Érzékelhető, hogy az olvasók többsége több-kevesebb sikerrel képes volt legalább is a kapcsolatok egy részének megragadására, ám az esetek jelentős részében vagy az egyik szereplővel azonosulva vagy rokonszenvezve, vagy túlontúl is kívül vagy felül maradva észlelték és értelmezték a szereplő közötti kapcsolatokat.

c) Az összefüggésrendszer leegyszerűsítése kapcsolatokra. A regény menetének előrehaladtával egyre növekvő hálózatrendszer okozta feszültség megszüntetésének egyik gyakori módja a kapcsolatrendszernek egyetlen kapcsolatra, illetve párhuzamosan futó kapcsolatokra való leegyszerűsítése, a "zavaró mozzanatok'', a "zavaró harmadik" kiiktatásával.

c1) Egydimenziós regény. Mit sem törődve a "többiekkel" (vagy azokat csak epizód-szereplőknek tekintve) jó néhányan hagyományos szerelmes regényként olvassák a művet. Egyesek kékeslila románc képviselőinek, mások Faustnak és Margitnak, megint mások csábítónak és elcsábítottnak, művésznek és múzsának tekintik a főszereplőket. Természetesen sokaknak gondot okoz Woland elhelyezése ebben a sémában, aki mégiscsak eléggé nyomatékosan jelen van, még a szerelmes pár életében is. Az egyik leggyakoribb megoldás: Woland a jótevőjük. A másik: Woland a gonosz, aki ellen a tiszták szövetkeztek.

c2) A kapcsolatokból kiszakított kapcsolatok, vagyis az összefüggések meglátásának hiánya. Ez a gyakoribb eset. Sokan így értelmezik Berlioz és Woland, Pilátus és Jesua, a Mester és Margarita, Iván és a Mester kapcsolatát. Berliozt többen éppen olyan kivételnek tartják ebben a kisszerű világban, mint a Mestert, és ezért nem értik (főleg a szakmunkások, a diákok és a mérnökök), hogy miért éppen egy Komszomol-tag vezette villamos vágja le "szegény Berlioz" fejét. Ily módon közelítve nem fedezi fel a nagy többség (a kérdezettek 85 %-a) a Pilátus látomásában megjelenő fejen Tibérius császár arcvonásait. Elkönyvelték, hogy Pilátus gonosz és gyáva, nincs szükségük egy harmadikra, hiába esik szó a felségsértésről szóló törvényről, és a császár feje helyett egyesek Jesua fejét, mások a gonoszét, megint mások magának Pilátusnak a fejét látják.

c3) A szellemi interakciók kiiktatása. Hogy Pilátussal Iván is, a Mester is és Margarita is kapcsolatba kerül, méghozzá igen bensőséges kapcsolatba, anélkül, hogy találkoznának vagy beszélgetnének egymással, csak eléggé kevesen veszik észre. Hiába jelenti ki Iván, hogy "engem már csak Pilátus érdekel, és álmodja meg ő a regény harmadik részét, Margarita azt állítja, hogy a Mester regényében az ő élete van megírva. Ezt sem hallja meg sok olvasó. Lehet értelmezni Pilátus regényét úgy, mint a bibliai történet parafrázisát, lehet úgy is, mint tanúságtételt egy történeti eseményről (ne feledjük, a Mester történész volt), amelynek Woland szemtanúja volt, egy biztos: a Mester beleavatkozhat Pilátus sorsába, szabadon engedheti. Az olvasók nagy része ezt sem veszi észre.

Amit Józsa Péter olvasási rendszernek nevez, az nagyjából egybeesik az én olvasási stratégia fogalmammal, pontosabban annak az adott olvasmányra igazított változatával. Józsa szerint "az olvasási rendszerek "nem annyira olvasási típusok, hanem állásfoglalási tendenciák", "nem annyira értelmezési rendszerek, mint inkább az irodalmi szöveg megragadásának szintjei, megközelítésének módjai, melyek hallgatólagos értékítéletektől nem mentes állásfoglalási tendenciák". Bizonyos mértékig vitatva Józsáék megállapítását, úgy vélem, hogy az olvasás stratégiák egyebek (attitűdök, elvárások) mellett magukban foglalják az értelmezési rendszert. Kérdés, vajon ezek az olvasási stratégiák (rendszerek, típusok, megközelítési módok) mennyire kapcsolódnak az adott műhöz, s mennyire az egyes olvasókhoz, és mennyire tükrözik egy-egy társadalmi-kulturális réteg habitusát, ízlését. Pontosabban fogalmazva: milyen értelmezési stratégiát kapcsol a műhöz az olvasó. Igaz, maga a mű is "számol" bizonyos olvasási stratégiával, mégsem tudja sem előrelátni, sem vezérelni az olvasót, sem pedig korlátozni az olvasó önkényét. Ez utóbbit, pedig egyedül a szakmai tekintélyek és fórumok tudják bizonyos mértékig befolyásolni. Még másképpen fogalmazva a kérdést: mennyire állnak az olvasatok az irodalmi mű, mennyire az egyes olvasó - P. Bourdieu (2002:11-24) kategóriával - gazdasági és a kulturális tőkéjének befolyása vagy "fennhatósága" alatt? És még egy kérdés: lehetséges-e egyetlen egy vagy több dimenziós rendszerben (tipológiában) elhelyezni egy valamennyire is heterogén olvasókör egy-egy műre alkalmazott olvasási stratégiát.

A nyolcvanas évek elején Katsányi Sándor és munkatársai 9-10 éves gyerekek körében vizsgálták a Gárdonyi-regény befogadását. Bartos Éva (1985:58-59) háromféle olvasatot különített el:

A szereplők érzéseivel és szerepeivel naivan azonosuló magánélet-központú olvasat a leggyakrabban lányregény-stratégia, a cselekmény és a tények szintjén maradó harc-központú olvasat kalandregény-stratégia jegyében jött lére, az előző kettőnél reflektívebb és árnyaltabb probléma-központú olvasatok pedig leginkább a történelmi regényeket kedvelők körében. A harc-központú értelmezésben a katonák, a magánélet-központúban a név szerint megnevezett hősök, a probléma-központúban, amelyben a vár egyenlő a hazával, s az érte való küzdelem erkölcsi kérdés, a társadalom, a nemzet képviselői védték meg Egert (Katsányi 1985:85).

Józsa és Leenhardt a Perec- és a Fejes-regény befogadásának vizsgálatakor olyan olvasási stratégiákat^[124] különböztettek meg, melyek sem a "mindenható mű", sem a "mindenható olvasó" tézist nem igazolják, hanem a különböző értékrendeket, szavaikkal "állásfoglalási tendenciákat" olvasnak ki a különböző olvasói megközelítésekből, eléggé eltérőeket a francia és a magyar, s a magyar olvasók körében eléggé eltérőeket a két regény esetében. A francia olvasók körében négyféle stratégiát állapítottak meg:

a) distancia nélküli (sem kritikus, sem apologikus), a józan posszibilizmus alapján álló olvasási stratégia;

b1) eszményként működő értékek (kultúra, közösség, szabadság, tudatosság) alapján működő, a szerző kritikájával azonosuló kritikus olvasási stratégia;

b2) egy koherens etikai rendszer nevében (melynek fő értékei a dinamikus cselekvés, a munka, a társadalmi haladás, a komolyság és az erkölcsi szilárdság) erőteljesen kritikus olvasási stratégia;

c) szintetikus-szociologikus olvasási stratégia, amelynek keretében az olvasók bírálják, de nem ítélik el a hősöket.

Igaza van egyik lektoromnak, Veres Andrásnak, hogy ennek a stratégia-rendszernek az a gyengéje, hogy csak az olvasó és a mű összhangjára vonatkoztat, holott legalább ilyen fontos (ha nem fontosabb) a műfaji-világképi klasszifikálás, melyet - ha öntudatlanul is - az olvasó is elvégez.

A magyar olvasók körében a Perec-regény esetében ötféle olvasási stratégiát térképeztek fel:

a) fenntartás nélküli azonosulás;

b) részleges elfogadás és bírálat;

c) a szerző feltételezett bírálatával való azonosulás (a tartalmas élet jegyében);

d1) agresszívan kritikus és moralista (a szereplők passzivitását, felelőtlenségét és realizmus-érzékének hiányát elítélő) hozzáállás;

d2) agresszívan kritikus és moralista (a munka nélküli jólétet igénylő szereplők személyiségének elítélése);

A Fejes-regény esetében ettől némiképpen eltérő olvasási stratégiákat tapasztaltak: a feltétel nélküli azonosulás (az idillikusnak érzett világgal) mellett egy olyan azonosuló stratégiát is találtak, melyben az azonosulás nem személyes (nem a családdal azonosulnak), hanem elvi jellegű (a problémával azonosulnak). A kritikus olvasási stratégiák közül az egyik - mely megfelel a c-típusnak - elfogadva a regény realitását utasítja el ezt a világot, a másik pedig az általa vélt valósághoz képest kétségbe vonja az író információinak hitelességét. (Józsa, Leenhardt, 1981).

Ezekben az olvasási stratégia leírásokban legalább hat különböző szempont érvényesül:

1) distancia hiánya vagy megléte;

2) a valódiság mérlegelése (a regény az olvasó szerint mennyire tükrözi a valóságot, az igazságot)

3) azonosulás 3.1) a szereplőkkel, 3.2) a problémával;

4) morális reflexió (elfogadás és kritika) és hiánya d1) morális reflexió a személyekre d1) a társadalmi-politikai rendszerre;

5) szociológiai reflexió és hiánya;

6) szintézisre törekvés és hiánya.

Az értelmezések minősége (szakszerűsége, mélysége) kimondottan nem, csupán a "distancia hiánya" és "szintetikus" jelző által van képviselve ebben a rendszerben, ám ezek eléggé egyértelműen utalnak az értelmezés különböző (az előbbi alacsonyabb, az utóbbi magasabb) szintjeire. Józsáék - talán helyesen - nem építettek ki ezekből az elemekből egy olyan többdimenziós rendszert, amelyben elhelyezhetők a különféle művek és olvasórétegek olvasási stratégiái - és ezek részeként - értelmezési rendszerei.^[125] Az általam vezetett kutatásokban - talán nem óvakodva eléggé a bölcsek kövét kínáló elegáns rendszerek csapdájától - erre törekedtem.

Nem ismerve még Józsa és Leenhardt olvasási rendszereit a két novella négy országbeli olvasói körében végzett befogadás-vizsgálatában összegyűjtött értelmezéseket a következő kategóriákba soroltuk:

a) a cselekmény mechanikus leírásai, valamint és olyan teljes félreértelmezések, melyek a "szövegfeletti szövegből" szinte semmit sem fogtak föl;

b) a nem teljesen mechanikus értelmezésben

b1) sűrítések és kiemelések^[126] jelzik, hogy az olvasó valamint megsejtett a "szövegfölötti szövegből", de ez nem került összefüggésbe annak más elemeivel;

b2) egy-egy tényleges, de nem lényeges mozzanatra^[127] épülő általánosítás;

c) árnyaltabb értelmezésben

c1) több fontos elem érzékelése^[128], de összegezés, összefüggések felismerése, elemzése nélkül vagy hibás következtetésekkel;

c2) az írói üzenetet tolmácsoló, de elnagyolt általánosítás.^[129]

d) az érdemi, az eredeti írói üzenet lényegéből felfogó, de nem eredeti értelmezésben

d1) az egyik fontos szál kibontása, elemzéssel,^[130]

d2) a mű lényegére vonatkozó, összegező, de egy kissé elnagyolt általánosítás.^[131]

e) az érdemi, az eredeti írói üzenet lényegét felfogó, eredeti értelmezésben

e1) intuitív-azonosuló-elemző értelmezés. A szereplőket követve, fontos részletek mögöttesét megérezve-megsejtve jut el lényeges dolgok felismeréséig;^[132]

e2) átlátva-összegező értelmezés, mely megtalálja azt a nézőpontot, ahonnan jó rálátás nyílik a műre.^[133] (Fogarassy, Kamarás 1981:139-143).

Ebben a többdimenziós rendszerben a következő szempontok szerepelnek:

1) a distancia hiánya és megléte;

2) tárgyiasság és spekulativitás;

3) a részletekből és az egészből kiinduló (tárgyias-induktív és elvont-deduktív) értelmezés;

4) eredetiség és hiánya;

5) tökéletes és tökéletlen olvasat (és annak lényeges és lényegtelen elemei);

6) megérzés és tudatosság;

7) az analízis megléte és hiánya;

8) a szintézis megléte és hiánya;

Józsáék "értelmezés-térképeivel" összehasonlítva a legszembetűnőbb különbség - kétségkívül a miénk rovására - a mi rendszerünk erőteljes normativitása, egy tökéletes olvasat feltételezése, a "lényeges", "fontos" elemek megragadhatóságának feltételezése. Ez akkor is domináns maradt, amikor ennek ellenében megpróbáltuk beépíteni rendszerünkbe az azonos szinteken lévő különféle, de egyformán eredményes utakat, az induktív és deduktív, az intuitív és tudatos, az elemző és összegező, az azonosuló és a távolságtartó megközelítések egyenjogúságát. Ezen erőfeszítések ellenére is ez a rendszer, bizony, a "mindenható mű"-tézis befolyása alá került. Másik fontos eltérés, hogy a mi rendszerünk megpróbálja mindenféle mű olvasatát befogni, ezért - előnyére és hátrányára - mellőzi a kellőképpen konkretizáló, az adott mű (és értelmezései) sajátos arculatát jobban érzékeltető szociológiai és morális dimenziókat.

A Kertész Ákos-regény befogadásának vizsgálatakor igyekeztük elkerülni a normatív szemléletet, s közelebb kerülni az értelmezések tartalmához. Az értelmezések döntő többségében pszichológiai, szociológiai és filozófiai elemeket találtunk, az esetek majdnem felében többet is, ennek megfelelően Kiss Endrével a következő kategória-rendszert használtuk:

a) pszichológiai (az altípusok kulcsszavai: "ellentmondásokkal teli ember", "lelki válság", "egyéniség", "tehetséges, de önbizalom nélküli ember", "magával birkózó ember", "lelki depresszió", "lelkiekben tohonya ember", "lelkiismeretfurdalás" "gyenge jellemű").^[134]

b) szociológiai (az altípusok kulcsszavai: "az átlag szeretete", "beilleszkedés", "alkalmazkodás", "Vali elveivel való szembennállás", "többre született ember", "helykeresés", "az átlagemberségre törekvés csődje", "a mai élet problémái", "alulról jövő sorsok kisiklása")

c) filozófiai-etikai (az altípusok kulcsszavai: "boldogság", "kettős élet", "önmagával szembeni felelősség", "egymásrautaltság", "gyávaság", "elvekhez ragaszkodás", "emberség", "szembenálló filozófiák", "becsületesség próbája", "önmagunk vállalása")

d) pszichológiai és szociológiai (példák: kisebbségi érzés + beilleszkedés, egyén akarata + közösség szerepe, elzárkózás + közösség, emberi hibák + társadalmi hibák)

e) pszichológiai és filozófiai (példák: egyéniség + megalkuvás, önmaga-keresés + boldogság-keresés, kisebbségi érzés + felelősség másokért, tehetség + bátorság)

f) szociológiai és filozófiai (példák: munkásosztály + önmagunk vállalása, munkásélet + különböző értékrendek, +beilleszkedés + kitartás az eszme mellett, átlagos munkás + emberi helytállás)

g) pszichológiai, szociológiai és filozófiai (példák: Vali és Makra kibékíthetetlen ellentétek + önmagunk vállalása + munkásosztály és értelmiség, korunk + logikus világ megtagadása + rosszindulatú kisszerű szájalók.

A Nádas-regény értelmezéseit Lőrincz Judit (1985:57-66) a következő kategóriákba sorolta:

Az elsőben az olvasó a népmesék legkisebb fiújának olvasási stratégiájával jó befejezést "erőltet" a regényre. A második jobbára az érzelgős-szomorú gyermekregény stratégiával "működött". A következő háromhoz már nehezebb volt kész stratégiát találni (még leginkább a fejlődésregényre lehetett), ezek az értelmezések nem jöhettek létre analizáló-szintetizáló olvasás nélkül.

Amikor Bohár András áttekintette az Iskola a határon szakértői értelmezéseit (1999:31), és azokat összevetette az általa ideálisnak tartott "fenomenológiai-hermeneutikai" olvasattal,^[135] azt tapasztalta, hogy többnyire egyetlen fontos szempont (ontológiai, transzcendens, esztétikai, poétikai, irodalomtörténet-kanionizációs) kiemelése foglalkoztatta a hivatásos befogadókat (1999:31). Természetesen a kevesebb kóddal rendelkező laikus befogadók esetében még inkább ezt várhattuk.

A regény egészének néhány szavas értelmezése egy "laikus olvasó" számára - ezt be kell látnia a kutatónak - meglehetősen nehéz feladat.^[136] A kérdezettek negyede - elsősorban persze a középiskolás diákok - nem is vállalkozott erre. Ennek fő oka az irodalomban való járatlanságuk. Számolni kell azonban azzal is, hogy az olvasók egy része Susan Sontaghoz hasonlóan (1998: 419, 424) elvi okokból ellenzi az értelmezést, mely "megfojtja", "ellaposítja", "el-szegényíti a művet", s azt vallja, hogy "hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk". Mindazonáltal az olvasók jelentős része akkor is értelmezte a művet, amikor csak benyomásaikat vagy érzéseiket írták le, vagy amikor megindokolták, hogy miért tetszett nekik.

Minden értelmezés redukáló, különösen manapság, amikor Sontag szerint "az értelmezés legtöbb esetben nyárspolgári túlbuzgóság" (1998: 419). Ricoeur úgy gondolja, hogy "a végesség ténye a vallási »tehetséggel« rendelkező embernél azt eredményezi, hogy korlátozott képességei közé szorítsa az őt meglátogató korlátlanságot". Ez a művészet befogadójára is ugyanígy igaz (Changeux, Ricoeur 2001: 278), méghozzá nem csak a korlátozott képességű befogadóra, hiszen minden értelmezés - a legeredetibb és legárnyaltabb is - bizonyos mértékig redukáló, mert kényszerűen részleges. Másfelől természetesen elhelyezhetjük az értelmezéseket az igen összetett és árnyalt értelmezésektől az erőteljesen redukáló értelmezésekig terjedő skálán.

Egy etikai elemet tartalmazó értelmezés lehet valóban etikai és lehet csak felszínesen moralizáló, hasonlóképpen lehet egy értelmezés valóban szociológiai és csak szociologizáló, valóban filozófiai és csak filozofáló (ezen belül lehet vallási és vallásos), igazi lélektani és csak pszichologizáló. A moralizáló, pszichologizáló, szociologizáló értelmezésekre, főképpen ezek belemagyarázó változataira igaz J. Culler megállapítása (1997:100), mely szerint "az az olvasó, aki mindent maga teremt, nem tanul semmit".

a) Pszichologizáló értelmezések közé sorolható az, mely szerint a regény "a felnőtté válásról szól, hogy hogyan képes az ember alkalmazkodni és tűrni a megaláztatást", továbbá az, amely szerint a regény lényege "a személyiségrombolás túlélése alkalmazkodással", valamint az, amely azt állítja, hogy az Iskola a határon "a felnőtté válás és a különleges baráti kapcsolatok regénye".^[137]

b) Pszichologizáló-szociologizáló az az értelmezése, mely a regényt így fogja föl: "Egy társadalmi réteget mutat be, amint túléli a helyzetet". Ebbe a kategóriába sorolható az is, amely szerint "az ember keresi helyét a világban, kiismeri a többi embert, és megpróbál egy magasabb rangra jutni a lehető legkisebb veszteség árán".^[138]

c) Moralizáló értelmezés, amely szerint "a tanárok sokkal több rosszat tettek a diákokkal, mint jót, és a rossz példa ragadós", valamint az is, mely a regény lényegét abban látja, hogy: "az emberi jellemek helytállása az összetartozás segítségével".^[139]

Annak ellenére, hogy minden értelmezés valamelyest félreértelmezés, határozottan van értelme mélyebbre hatoló, a művel dialogizálni próbáló, árnyalt értelmezésekről beszélni, melyekre többé-kevéssé áll Éric Weil megfogalmazása: "A diskurzusba belépve kilépünk az erőszakból". Esetünkben az erőszakos redukcióból. Szép számmal akadtak ilyen értelmezések. És ha nem is sok esetben, még az egyelemű lélektani, filozófiai és etikai értelmezések között is^[140]:

a) Lélektani értelmezés: "Bemutatja a magány és az egymásrautaltság legszélesebb skáláját, a lélek legtitkosabb rezdülését egy olyan társaságban, ahol nem baráti, hanem bajtársi viszonyban állnak egymással azok a személyek, akik teljes erővel védik személyiségüket, amit felnőtt hatalom igyekszik megsemmisíteni".

b) Etikai értelmezés: "Embertelen körülmények között is lehet erkölcsi és lelki elveket választani, valamint mélyebb emberi kapcsolatokra szert tenni".

c) Filozófiai értelmezések: "Az egyesben megmutatkozó egyetemes. Az eredeti otthonát elhagyó és igazi arcát elfelejtő emberi lény torzulása az anyagi világ álarcosbáljában. Mindenkiben megvillantja a jót, de a jócselekedetek szférájából csak isteni kegy által emelkedhet ki az ember".

d) A többelemű értelmezések között a lélektani-filozófiai értelmezések voltak a leggyakoribbak: "Embertelen körülmények között is meg lehet őrizni a belső függetlenséget, ilyen környezetben is kialakulhatnak barátságok és felépülhet az ember felnőtt énje."; "Az, hogy az ember hogyan reagál az élet különböző helyzeteire, függ gyerekkori élményeitől. Ha már tudatosul benne, ki is ő, hová is tartozik, akkor az ember önmaga alakíthatja sorsát. Ugyanakkor létezik egy fölöttünk álló valóság, Isten, akinek szuverén hatalma van, s az ő képviselőjén (Monsignore) keresztül kapták meg Merényiék a kegyelemdöfést."

Az átfogó értelmezések eléggé hűséges lenyomatai az olvasási stratégiának, amelyek egyik jellemzője lehet a szociológiai, lélektani, etikai, vallási vagy filozófiai irányultság. Elvileg sokféle irányultságú stratégia indukálhat árnyalt értelmezéseket, amint azt Fogarassy Miklóssal közös kutatásunkban bizonyítottuk (Fogarassy, Kamarás 1981). A szociológiai és lélektani irányultságú olvasási stratégiájú olvasók értelmezései gyakrabban indulnak ki a regény társadalomrajzából vagy a szereplők pszichikumából és kapcsolataik szociálpszichológiai reflexiójából, értelmezéseik között az átlagosnál gyakoribb a regény "tényeiből" kiinduló "induktív" értelmezés. Az etikai, filozófiai és vallási irányultságú olvasási stratégiával értelmező olvasók viszont az átlagosnál gyakrabban próbálkoznak "deduktív" értelmezésekkel: spekulatív etikai, vallási és filozófiai magyarázatokkal. Mindkét megközelítés eredményezhet redukáló, vagy árnyalt értelmezést. Ha nem párosul az árnyalt értelmezéshez szükséges olvasottsággal, kódismerettel és olvasói aktivitással^[141] a lélektani és a szociológiai (ritkábban a vallási és etikai) irányultság, könnyen marad meg az értelmezés a faktuális vagy racionalizáló szinten, az etikai, filozófia és vallási irányultságú olvasási stratégiával rendelkező olvasó értelmezése pedig a részletekben leragadó és az általánosságban maradó racionalizáló^[142], vagy pedig az érzelmi szinten.

Úgyszólván bármelyik kapun be lehet lépni a "mű labirintusába", bármelyik úton el lehet jutni mélyébe, a különböző olvasmányok esetében azonban bizonyos irányultságú stratégiák jobban segítik az árnyalt értelmezést. Az Iskola a határon esetében egyfelől azt tapasztalhattuk, hogy a dominánsan szociológiai irányultságú olvasási stratégiák kedveznek legkevésbé az árnyalt értelmezésnek, másfelől pedig azt, hogy a többes irányultságú olvasási stratégiák jóval nagyobb esélyt adtak az árnyalt értelmezésnek, mint az "egyszólamúak". Feltételezem, hogy az sem véletlen, hogy az árnyalt értelmezések zömében egyszerre szerepelt a tényekből kiinduló, elemző, induktív szociológiai és/vagy lélektani, valamint az elvonatkoztató, összegező, deduktív etikai, filozófiai-vallási elem, ami a hasonlóképpen összetett olvasási stratégiára utal.

A. H. Maslow (1968) megkülönbözteti az érdek vezérelte és a holisztikus esztétikai észlelést. Az előbbi elvont, ítélkező és beavatkozó, a holisztikus konkrétabb, kevésbé szelektív, s kedvezőbb feltételt jelent egy érzékletesen megjelenített művészi szöveg befogadására. Az általam vizsgált olvasók jelentős része nem illik bele ebbe a modellbe, ugyanis a nyitott, a szöveget magába engedő olvasó észlelése is kulturális sémától, értékektől és érdekektől meghatározott "procepció", továbbá azt is tapasztaltam, hogy elemi olvasói szükséglet az ítélkezés, akár lapos moralizálás, akár etikai ítélet formájában. Igaz, Maslow modellje észlelési modell, de hát az észlelés, az értékelés és az értelmezés szerves együttest képez. Éppen ezért tartok használhatóbbnak egyetlen egységes befogadási modellt egy kétlépcsős észlelési-értelmezési modellnél. Ugyanakkor semmiképpen sem szeretném véglegesen egybemosni a befogadás külön-külön is értelmezendő és vizsgálandó oldalait. Jóval több értelmezést sikerült elhelyeznem a Wessely-Csepeli-féle modellben (1984), melyben megkülönböztetik a mű világát az olvasó sajátjába olvasztó, asszimilatív típusú befogadást (amelynek jellegzetes kísérő jellege a mű és az olvasó értékrendszerének ütközése), és az alkalmazkodót (amikor az olvasó szinte részévé válik a mű világának, és az élmény varázsából felébredve ébrenlétében is képes felidézni a látomást, megőrizve magában annak értékeit). Míg az általuk asszimilatívnak nevezett olvasóval eléggé gyakran, az általuk alkalmazkodónak nevezettel jóval ritkábban találkoztam. Az az olvasó is nehezen illeszthető bele ebbe a rendszerbe, aki tárgyilagos-hűvös viszonyban marad a művel, nem engedve azt eléggé közel magához. Ilyenek voltak az elemzés nélküli deduktív megközelítések. És azok az olvasók sem helyezhetők el könnyen ebben a rendszerben, akik csak annyit engednek be magukba a mű világából, amennyi bennük kényelmesen elfér, anélkül, hogy látványos értékrend-ütközésnek lennének tanúi. Azokról az olvasókról van szó, akikről azt szoktuk mondani, hogy a magas irodalmat is lektűrként olvassák. Sok esetben (ha nem a legtöbb esetben) a két értékvilág részlegesen, de érdemi pontokon is találkozik, amikor az olvasó nemcsak közeledik, alkalmazkodik, megnyílik, hanem visz is magával valamit: elképzelést, értékeket, élményeket, tapasztalatokat. Érintkezhet a két világ egy-egy szereplő és az olvasó találkozásával is, de érintkezhet eszméken keresztül vagy "globálisan" is.

A legtöbb olvasói magatartás elhelyezésére alkalmas modell kidolgozásához Leenhardt és még inkább Józsa elképzeléseire támaszkodhattam (1981:420-436). Józsáék megkülönböztetnek három olvasói megközelítési módot^[143]:

a) a distancia nélkülit,

b) az események vagy koherens etikai rendszerek alapján ítélkezőt,

c) a szintetikus vagy szociológiait.

A distancia nélküli olvasói megközelítéssel a mi kutatásunkban is gyakran találkozhattunk, elsősorban a naiv, distancia nélküli azonosulással. Találkozhattunk olyan esetekkel is, amelyeket éppen a túlzottan nagy distanciával jellemezhetnénk. Ami a szintetikus olvasási rendszert illeti, kutatásunkban a szociológiai változatán kívül az etikai és az ontológiai változataival, továbbá e három különböző összetételű ötvözeteivel is találkozhattunk, méghozzá az induktív-összegező és a deduktív-elemző megközelítések között egyaránt. Józsa egyrészt két "olvasói akkomodációs módot" (vagyis az olvasó legáltalánosabb orientációját, figyelmének fókuszát) különbözteti meg, a személyest és a társadalmit. Megkülönböztet három "olvasási módot" (az olvasó viszonyulását az elbeszélés anyagához):^[144] a faktuális (vagy fenomenális), az identifikatív-emocionális és az analitikus-szintetikus olvasási módokat. Ami a személyes és a társadalmi orientációt illeti, az előbbit elsősorban az induktív, az utóbbit a deduktív olvasói megközelítésekben érzékelhettük. A háromféle olvasási módban pedig többé-kevésbé kényelmesen elhelyezhetem a kutatásunkban előforduló olvasói viselkedések és a mögöttük meghúzódó olvasási stratégiák többségét. Elsősorban erre az elgondolásra építve a következő, négyféle olvasói stratégiából álló modellt alkalmaztam a Bulgakov-regény értelmezéseinek kategorizálására:

a) Faktuális olvasási stratégia. Ezek az olvasók kizárólag a cselekmény mozzanatait regisztrálják, a jelenségek, a dolgok és a történések szintjén maradnak. Ilyen olvasókkal A Mester és Margarita befogadói között eléggé kevéssel találkozhattunk, mivel ez az olvasási stratégia szinte kizárta a Bulgakovval való párbeszédet. Lehet ugyan ezt a regényt szerelmi románcként is olvasni, ám ez már bizonyos érzelmi azonosulást követel meg, egyszerű kalandregényként azonban már aligha.

b) Naiv olvasási stratégia. Ezek az olvasók, mondhatni túl közel kerülnek a műhöz, túlontúl és bensőséges viszonyba kerülnek a szereplőivel. Velük azonosulnak, nem viszonylataikkal, nem a kapcsolataikkal érzékeltetett problémákkal. Jellemző rájuk a szintézis nélküli indukció, a distancia hiánya, és bizonyos mértékig illik rájuk az érdekvezéreltség (bár ezt ellensúlyozza, semlegesíti a naiv rácsodálkozás) és az asszimilatív megközelítés is (ám nem az egész művet nyelik el, hanem csak kedvenc hőseiket kapják be). Nem annyira bennük oldódik fel a mű, mint ők a mű álomvilágában. Mondhatni, a mű világát egy kis álomvilágra egyszerűsítik le, saját méretükre szabva. Jóval inkább a személyes, mint a társadalmi orientáció jellemző rájuk, jóval inkább a moralizálgatás, mint az etikai mérlegelés. Igen komoly hatással van rájuk az első benyomás. Komolyan zavarba hozhatók, ha kedvenc hős elkezd vívódni, őrlődni, ha kétértelművé válik, ha "értelmetlenül" elpusztul, hiszen ezek az olvasók vágyaik teljesülését várják az irodalmi műtől.

Az ebbe a kategóriába sorolható olvasók többségének tetszik vagy nagyon tetszik a mű, és irodalmi értékét is a legtöbbjük a skála legmagasabb fokára helyezi. Többségüknek többé-kevésbé aktív az irodalmi művekkel kapcsolatos beállítódása. Irodalmi ízlésük elsősorban a lektűrrel, ám sokaké romantikus, klasszikus, mai realista és modern művekkel is jellemezhető. Szinte valamennyiük igényli az erkölcsi állásfoglalás lehetőségét és az útmutatást, a megrendülést, harmóniát és a kellemes szórakozást. Többségüket elgondolkoztatta és meghatotta, egy részüket szórakoztatta is, ám egy részüket zavarba is hozta a mű és csalódást okozott, mert a szerelmi szálon kívül a többi (elsősorban Woland és Moszkva viszonya) megoldhatatlan feladatot jelentett számukra. Jóval többen rokonszenveztek és azonosultak szereplőkkel, mint az előző kategóriában. Az átlagosnál nagyobb részük mutatott megértést vagy rokonszenvet Berlioz iránt, és az átlagosnál kisebb része Woland iránt. A címszereplőkön kívül általában eléggé bizonytalannak mutatkoztak a szereplők megítélésében. Átfogó értelmezéseik zöme egydimenziós, elsősorban a moralizáló, az ontologizáló és a pszichologizáló kategóriákba sorolhatók, fő motívumaik az igazság és a szerelem győzelme. Nemigen tudnak mit kezdeni a regény ironikus értékszerkezetével, társadalomkritikájával, létfilozófiájával, transzcendenciájával. Eléggé hajlamosak arra, hogy sok mindent (sokkal több mindent, mint a másik három kategóriába soroltak) mesének értelmezzenek.

c) A racionális olvasási stratégia. Ezek az olvasók túlságosan is távol maradnak a műtől, esetükben túl nagy a distancia. Nem képesek, vagy a kelleténél kevésbé képesek az azonosulásra. Több szereplőt és szereplőkapcsolatot képesek átfogni, de nem kerülnek velük bensőséges kapcsolatba. Rálátnak a műre, de túlságosan nagy távolságról. Jellemző rájuk az elemzés nélküli dedukció, a kritikus, a racionális attitűd. Jóval inkább a társadalmi és az ontológiai megközelítés jellemzi őket, mint a személyes. Körükben valamivel gyakoribb az etikai mérlegelés, mint az előbbieknél, de ebben a körben is inkább a leegyszerűsítő, a jó-rossz típusú kategóriákkal operáló moralizálás a gyakoribb. A vágyteljesítésnek az önigazolás formája jellemző rájuk. Számukra nem álomvilág, hanem inkább a megismerendő világ a regényé, amelyet olykor non-fictionként olvasnak, elsősorban új ismereteket szerezve belőle.

A most tárgyalt (racionális) kategóriába sorolható olvasóknak általában valamivel kevésbé tetszett a regény, mint a más olvasási stratégiájú olvasóknak. Az irodalmi művekkel kapcsolatos beállítódásuk valamivel kevésbé aktív, mint az előbb tárgyalt kategóriába tartozóknak (de kevésbé passzív, mint az első kategóriába soroltaknak). Irodalmi ízlésük elsősorban a mai realizmus alkotásaival jellemezhető, ezt hol klasszikus, hol modern művek, hol a lektűr egészíti ki, mint szintén jellemző olvasmánytípus. A regény hatása ebben a körben elsősorban az ismeret gyarapodásával és a látókör tágításával jellemezhető, de a közömbösség, a csalódás, a zavartság valamint a gondolatébresztés, az állásfoglalásra késztetés, a megerősítés is jellemző hatáselemek. A mű több dimenziós volta, fantasztikuma, transzcendenciája többségüknek problémát okozott. Feltűnően alacsony azoknak az aránya ebben a körben, akik azonosulni tudtak valamelyik szereplővel, de a rokonszenvezés is kisebb mértékű volt. Nagyon sokan rossznak, mesésnek, kaotikusnak tartották a befejezést és reális, egyértelmű lezárást javasoltak. Átfogó értelmezéseik többsége a szociologizáló, a moralizáló és a politizáló kategóriákba sorolható. Ebben a kategóriában nagyobb volt a mű egészét vagy részleteit nem értők aránya, mint az előzőben, ám ezt az esetek nagyobb részében a mű rovására írták, míg a másik olvasási stratégiával jellemezhető olvasók között többen magukban keresték a hibát.

d) Elemző-ősszegező olvasási stratégia. Aktív és nyitott olvasó attitűd jellemzi ezeket az olvasókat, a szellemi munkavégzés vállalása, de nem a "beavatkozás", hanem a párbeszéd jegyében, formájában. Az elemzéssel kiegészülő deduktív és a szintézisbe kifutó induktív megközelítés, az inkább személyes és az inkább társadalmi orientációjú megközelítések egyenértékű változatai ennek az olvasási stratégiának. Az elemző-összegező stratégiájú olvasó egyik lábával az itteni, a másikkal a másik létrendben áll, egy másik hasonlattal élve: közlekedőedény szerepet tölt be a két világ, az őt meghatározó itteni világ és a mű világa között. Nem annyira a szereplőkkel, hanem a problémával azonosul (illetve a szereplőkön keresztül is a problémákkal), egyszerre megítélve és megélve azokat. Nem annyira az asszimilálás és az alkalmazkodás, mint inkább az értékegyeztetés és a szembesülés jellemző erre az olvasói stratégiára, amely a többi olvasói stratégiánál nagyobb esélyt ad a katarzisra, vagyis az egyszerre értelmi és érzelmi megrendülésre.

Az elemző-összegező olvasási stratégiával jellemezhető olvasóknak tetszett leginkább a mű, őket rendítette meg leginkább. Olvasói beállítódásuk az esetek nagyobb részében aktív vagy erősen aktív volt, irodalmi ízlésüket elsősorban a modern és a klasszikus művek (köztük az orosz klasszikusok) kedvelése jellemezte. Értelmezéseik között jóval több volt az átlagosnál az etikai, az ontológiai, az antropológiai, a történelmi-társadalmi értelmezés (és ezek ötvözetei). Kevesebb szereplővel azonosultak és rokonszenveztek, mint a naiv, többel, mint a racionális olvasási stratégiával jellemezhető olvasók.

A. H. Maslow szerint az önmegvalósító emberre a holisztikus észlelés jellemző. Maslow holisztikus percepciója a Wessely-Csepeli-féle modell akkomodációs típusára emlékeztet, mindkettő pedig a szeretet-modellre. A szeretetkapcsolatnak ugyanis lényeges feltétele az önfeladás, a mások feltétel nélküli elfogadása is. Az olvasó azonban képtelen a teljes alkalmazkodásra, a teljes önfeladásra, képtelen arra, hogy megtisztulva lépjen be a mű szentélyébe, de nincs is erre szükség, mert a művészi alkotás nem mennyország, hanem tisztítótűz, amelynek bűneink nélkül nem lenne értelme. Az olvasó részlegessége, érdekvezéreltsége, naivitása és kicsinyes észelvűsége éppúgy feltétele a katarzisnak, vagyis az érzelmi-értelmi megrendülésnek, mint a részlegességen, önösségen, érdekeken felülkerekedés, önmaga visszaszorításának képessége és akarása, a rálátás és együttlátás vágya. A mű az értékrend hézagaiba hatol be, állapította meg Józsa (1981). Az érdek- és elmélet-vezérelt, a naivul rácsodálkozó vagy a kábulatba eső olvasók körében inkább találtam olyan olvasókat, akikkel megtörtént a csoda: a szembesülés és a gazdagodás (Kamarás 1997: 285-291).

A mindössze 61 szóból álló - költeményszerűnek és anekdotaszerűnek és érezhető - Örkény-egypercesre^[145] is alkalmazni lehetett a Makra és az Iskola a határon esetében működő értelmezés-típusokat:

a) Szociológiai értelmezések:

a1) Sokan az ideális munkaerőt látják benne, akire mindig lehet számítani, aki hibátlanul végzi munkáját, akit nem zavar munkája monotóniája. Néhányan úgy érzik, Wolfné számára komoly erőfeszítést jelent munkájának a nyugdíjba menetelig való megőrzése. Néhány felkapaszkodott libának, a vállalatba beházasodó ügyeskedőnek látják Wolfnét.

a2) Számosan saját társadalmi helyzetüket ismerik fel Wolfné sorsában, mint az a kisgyermekes anya is, aki szerint "egyhangú robot az élet, ma legtöbben így élünk, csináljuk egykedvűen a munkánkat, kilépni ebből a mókuskerékből nem tudunk. Nem bírjuk tovább".

a3) Akad olvasó, aki szerint a korai Kádár-rendszer idején a vállalat dolgozóit figyelő beépített spicli kiszemeli magának a kívánatos Wolfnét.

b1) Néhányan enyhébb vagy súlyosabb pszichiátriai esetnek tartják: frusztrált titkárnőnek, aki fogyókúrába kezd, vagy ideges, rosszkedvű, gyomorbántalmakkal küszködő, szétszórt dolgozónak. Többen úgy gondolják, hogy a novella azt érzékelteti, hogy Wolfné türelme véges, s "ha kibillentik ebből az egyensúlyból, nagyot robbanhat".

b2) A lélektani értelmezések leggyakoribb változata szerint ez a novella egy ember leépülését, önfeladását ábrázolja. Ezek szerint Wolfné annyit sem tesz meg magáért, hogy meleget ebédel, teljesen aláveti magát mások akaratának, nem akarja maga irányítani az életét, mert nem hiszi, hogy változtatni tud sorsán.

c1) Wolfné kreativitás nélküli, a monoton munkájához hasonlóan egyhangú, szürke, eseménytelen és örömtelen élete, mely sokak sorsa: ez az egyik leggyakoribb értelmezése a novellának.

c2) Több értelmezésben felbukkan az a Wolfné, akit "remény a reménytelenségben" beállítódása, lelkülete jellemez, amelyben a megváltásra várás jelenik meg a lelassított öngyilkosság alternatívájaként.

c3) Akad olyan értelmezés, amelyik szerint a hajdani euroszubjektum szétesését megtestesítő Wolfné schizophren, de nem a fogalom klinikai értelmében, ugyanis autizmusa konform világának kiürültségétől Wolfné nem szenved, hanem vegetál.

d) Filozófiai értelmezések:

d1) Sokak szerint a magányos farkas Wolfné az elfajzott civilizáció, az abszurd, posztmodern elidegenedett világ, a globalizáció tragikus sorsú áldozata, akinek az élete elveszik a monotónia szürke mocsarában, amelyből szabadulni nem tud, mert csak kicsinyes, gyenge próbálkozásokra telik erejéből.

d2) Akadnak néhányak, aki szerint Wolfné vétkes élete ilyetén alakulásában: beletörődik sorsába, feladja a harcot, vagy "az anyagi világot képviseli".

d3) Sokak szerint Wolfné személy, vagyis egyedi, egyszeri, pótolhatatlan. "Az emberi élet a mindenséghez mérve kicsiség, a hétköznapok monotonitásában létezik. Ezen azonban mégis csak átüt a személyiség, az egyszeriség csodája: Wolfné sorsa".

d4) Még többen Wolfnét a kicsiség és a nagyság, a szürke egérség és a méltóság, a nevezetes névtelenség képviselőjének tartják.

d5) Vannak, akik Wolfnéban a megszentelt hétköznapiságot, a hétköznapok hősét látják, aki egyszerre statiszta és főszereplő.

d6) Többen ontológiai szinten értelmezik a novellát, mely szerintük magáról az életről, a létről szól: a lét értelmetlenségéről, elviselhetetlen szörnyűségéről. Wolfné létezik, de igazából nem él, jelentik ki többen. Egyikük szerint Wolfné az "inautentikus tömeglétet" jeleníti meg, egy evangélikus lelkész szerint viszont "Wolfné alapritmus". Másikuk szerint Wolfné mitologikus, transzcendens mineműség.

e1) "Végig etikáról van szó hát, semmi egyébről. Ezért áll ott alighanem a végén: »jegyezzük meg«'", figyelmeztet Balassa (2001). Többen osztják ezt, akik Wolfnéban a társadalom építőjét, a világ fenntartóját, a templom építőjét látják, vagyis a kötelességtudat megtestesítőjét. Egyesek a "nála értékesebb emberek", mások az "értékteremtő emberek" alázatos szolgálóját látja Wolfnéban.

e2) Keresztény hőst látnak benne néhányan, vagy azzal érvelve, hogy "egy farkas is lehet bárány, áldozati", vagy azzal, hogy "Wolfné vállára vette a világ képtelenségének ráeső részét. Hordja, mint mindennapi keresztet. Névtelen szent. Se taps, se díjak, se kanonizáció. Eszébe sem jut. Él. Ősösztönnel érzi: nem hiába".

f1) Többen látják benne az istenképmást és az Isten által számon tartott embert.

f2) Mások éppen ellenkezőleg céltalannak, örömtelennek, értéktelennek ítélik életét Isten nélkül.

A Trilla általam összegyűjtött olvasói értelmezései a következő dimenziókban helyezhetők el (jelentős részük egyszerre többen is):

1) elvont - konkrét,

2) értékes - értéktelen (mármint a főszereplő),

3) szélsőséges - tipikus eset,

4) társadalmi - személyes,

5) szomatikus - pszichikus - pneumatikus - transzcendens emberkép,

6) bűnös - áldozat (mármint Wolfné),

7) sorsszerűség - szabad akarat.

Mindez azt igazolja számomra, hogy az olvasó - bármennyire is hajlamos a bonyolult redukálására - hajlamos több dimenzióban is észlelni és értelmezni az embert. Valószínűleg azért, mert élménye van arról, hogy maga is több dimenziós lény. És még akkor is hajlamos marad, ha a novella hőse elsőre egydimenziósnak látszik (Kamarás 2003:25-35).

Még nem teljesen megválaszolható kérdés, hogy mennyiben lehet következtetni a szöveg egészének értelmezéséből a szöveg részleteinek értelmezésére, és fordítva. Józsa azt tapasztalta, hogy a regények esetében az egész értelmezésében kisebb akadályt jelent a szöveg egyes részleteinek pontatlan észlelése és/vagy értelmezése, mint a filmek esetében. Lehetnek természetesen a szövegnek kulcsfontosságú és kevéssé fontos részletei, és ugyanez vonatkozhat a szereplőkre is, hiszen, mondjuk Makra Ferenc, a Meddig él egy fa? Bánnéja, A Mester és Margarita Wolandja, az Iskola a határon Medvéje értelmezése nélkül ezek a művek nem értelmezhetők.

Négyféle kérdést tettem föl a legfontosabb szereplők értelmezését vizsgálva: a) megkértem az olvasókat, jellemezzék őket röviden. Többnyire jelzőket kaptunk válaszul, amelyekből elsősorban a szereplők észlelésére (pontosabban procepciójára) és értékelésére következtethettünk; b) előre megadott értelmezéseket minősíttettem velük, vagyis ezek segítségével értelmeztettünk a regény hősei közül hetet; c) értelmeztettem néhány szereplő egy-két megnyilatkozását, cselekedetét; d) értelmeztettem néhány, szereplők közötti interakciót.

Woland leggyakoribb minősítései így alakultak: igazságot szolgáltató (19 %) gonosz, ördögi (19 %), korlátlan hatalmú (9 %), durva, nyers (8 %), értelmes, okos, célratörő (5-5 %), titokzatos, misztikus (4 %), gunyoros, ironikus (3 %). Ebből kiviláglik, hogy csak alig néhányan ismerték fel benne a kritika és a dialektika szellemét, a mércét, amihez a jelen méretik, a másik létrend képviselőjét. A felkínált tíz értelmezés közül^[146] átlagosan 2,5-öt választottak a következő sorrendben:

Elgondolkodtató, hogy éppen az az értelmezés került első helyre, melynek egyik része (az igazságszolgáltatás) ugyan az olvasók által megfogalmazott minősítések között is az élen volt, másik eleme (a dialektika képviselője) viszont csak elvétve szerepelt. Ilyenkor mindig kérdés, mennyire sugalltuk, szuggeráltuk bele a kérdezettekbe a választ. Csakhogy legalább ekkora lehetősége volt a többi felkínált válaszlehetőségnek is, és ez a nagyon nagy arányú említés eléggé egyértelműen arra utal, hogy ez valamiképpen benne volt az olvasókban, s a felkínált lehetőséggel leginkább azok éltek, akiknek csak megfogalmazni segítettünk megérzésüket. 1994-ben száz középiskolás^[147] körében vizsgálódva azt tapasztalhattam, hogy jóval nagyobb arányban tartják a kritika és dialektika képviselőjének, mint másfél évtizeddel azelőtt.

Woland és Lévi Máté kapcsolatának értelmezését vizsgálva a következő kérdést kapták a kérdezettek: "Jézus küldötteként Lévi Máté jön Wolandhoz. Ingerülten gúnyosan viselkednek egymással. Lévi Máté a gonoszság szellemének és vén szofistának nevezi Wolandot, Woland pedig rabszolgának Lévi Mátét. Mi az oka ennek az ellentétnek?" A összes kérdezett ötöde hallgatott. A legtöbben (13 %) Isten képviselője és az ördög ellentétét látják kapcsolatukban, a többiek pedig a szolga és a szabad lény ellentétét (9 %), két különböző világ képviselőjét (8 %), a dialektika és a dogmatika (8 %) a jó és a rossz (5 %), a tagadás és a hit (4 %) képviselőinek tartották őket.

"Miért Woland jutalmaz Isten helyett?" kérdeztük Woland szerepét, valamint Woland és Jesua viszonyát is tisztázandó. A kérdezettek valamivel több, mint harmada (!) nem tudott válaszolni. A válaszolók legnagyobb része (11 %) úgy vélekedett, hogy ez Woland hatásköre, a többiek úgy gondolták, hogy Woland közelebb áll az emberekhez, mint az Isten (6 %), hogy Woland nagyobb hatalommal rendelkezik, mint Jesua (4 %), vagy pedig - ezzel szemben - azzal érveltek, hogy Woland Isten helyettese (4 %), hogy Jesua adja a fényt, Woland a nyugalmat (4 %), hogy mivel a Mester nem hívő, ezért foglalkozik ügyével Woland (4 %).

Azt a kérdést is feltettük, az előbbihez hasonló céllal, hogy "Mi a viszony Woland és Jesua között?" Ezúttal a kérdezettek kétötöde (!) maradt néma. Legtöbben (13 %) ellenfeleknek tartják őket, kevesebben hangsúlyozzák kiegészítő szerepüket (6 %) és dialektikus egységüket (5 %). Néhányan úgy érezték, hogy Jesua és Woland egyenlő félként tisztelik egymást, ugyanennyien pedig azt gondolták, hogy mindkettőjük szellem, de Jesua a hatalmasabb.

Margarita minősítésére tíz közül kilencen vállalkoztak, és a következő Margarita-kép alakult ki: önzetlen, áldozatkész (12 %), határozott, bátor (9 %), hűséges (8 %), jelentéktelen, csak a Mestertől nyeri fényét, igazi nő (6-6 %), a szerelem megtestesítője (5 %), szeszélyes (4 %), szabados (3 %), jó, tiszta, romantikus, szép, a boldogságért áldozatra képes (2-2 %). A regény szövetéből kiszakítva a két címszereplő kapcsolata nem sokkal több, mint egy "szerelmi történet". Persze, ez a "nem sokkal" azért elég ahhoz, hogy még önmagában sem helyezhető el a "love story" kategóriában. Bizonyíték erre az is, hogy az, ami a Mestert megdöbbentette, nem is annyira Margarita szépsége volt, hanem "a szeméből áradó rendkívüli magányosság, amit senki sem vett észre". Nos, ezt az olvasók nagy része sem vette észre. Valószínűleg azért nem, mert a rendhagyó sárga virág ellenére is elég jól alkalmazható Margaritára valamelyik naiva séma. Hogy Margarita nem egyszerűen csak szerelme a Mesternek, hanem múzsája és egy nagy mű felfedezője és hűséges védelmezője is, ezt az olvasóknak elég nagy része megérezte, mert ilyenfajta álirodalmi előképek is akadtak "embertárukban", de azt, hogy a Mester regényéhez Margaritának személyesen (egzisztenciálisan) is köze van, már kevesebben, pedig Margarita "váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva". Margarita "magánossága" ugyanis csak Pilátuséhoz mérhető, akinek egyetlen társa kutyája, akiről a lelkébe látó Jesua megállapíthatja, hogy "túlságosan zárkózott vagy, elvesztetted a hitedet az emberekben". Ezt Margarita is magára vonatkoztathatta, hiszen ő is palotában élt, mint Pilátus ("gót stílusú magánpalotában"). Voltak - jó néhány "laikus olvasó" és a hangjáték-változatot elkészítő Török Tamás - akik Pilátus és Margarita hasonlóságát a gyávaságukban látták, azzal érvelve, hogy Margarita gyáván elhagyta a Mestert, amikor ő az elmeklinikára került.^[148] Az olvasók inkább az áldozatkészségét hangsúlyozzák, nem érzékelve eléggé, hogy Margarita számára az "áldozat" inkább a szabadulást, az értékekkel gazdagodást, az emberebb emberré válást jelenti. Önfeladása egyben önmagára találás is. Azok, akik úgy érezték, hogy Margarita a Mester nélkül "fénytelen csillag maradna", valamit megsejtettek abból, hogy szerelmükben az erósz (vagyis a vágy) mellett fontos szerepet játszott a filia (vagyis a másik személy tisztelete) is, valamint - elsősorban Margarita részéről - az agapé (vagyis az áldozatos szeretet), de amikor az áldozatot hozó kiüresítette magát, meg is szüntette addigi ürességét, megtöltve olyan értékekkel, amelyek után sóvárgott. Szerelmük szövetség is lett, egy olyan ügy szolgálatában, amelyet a hatalom "pilátuskodásnak" nevezett. A "szabadság, szerelem" az ő kapcsolatuk mottója is lehetne. Ebből inkább a szabadság az, amit az olvasók kevésbé érzékeltek.

A felkínált öt értelmezés közül tulajdonképpen csak hármat választottak, mert kettővel alig néhányan értettek egyet:

Úgy tűnik, Margarita értelmezéséhez eléggé jól használható kulcsoknak bizonyultak azok az olvasási stratégiák, melyek Woland (és más szereplők) esetében kevésbé olajozottan működtek. 1994-re csak annyiban változott a kép, hogy a diákok körében mindhárom pozitív értelmezés egyformán gyakori.

Amikor irodalmi művek részleteinek értelmezését vizsgáltuk, háromféle szempontot vettünk figyelembe: a) részben tükröződő egész (vagyis a mű egésze alapján értelmezett részlet) elvét, b) a hivatásos olvasók értelmezéseiben és a c) a laikus olvasók értelmezéseiben kulcsfontosságúnak ítélt részletek.

A regényt már elolvasó 53 olvasóval^[149] még egyszer elolvastattuk a Bulgakov-regénynek a 24., A Mester kiszabadítása című fejezetét, hogy képet kapjunk egyrészt arról, hogyan értelmezték a regény egyik kulcs-fejezetét, amelyben először futnak össze a szálak. Wolandon és teljes kíséretén kívül megjelennek (vagyis a regény jelenidejében először találkoznak) a címszereplők, felbukkan a feljelentő Alojzij Mogarics, a vámpírkodó Varenuha, az ártányból malacképű polgártárssá visszaváltozó Nyikolaj Ivanovics, a boszorkánnyá váló Natasa, a lépcsőházban pedig Annuskával is találkozhatunk. Megjelenik Frida is, jó néhány szereplőről pedig szó esik, így Pilátusról, Ivánról, Latunszkijról, Lapsonnyikováról, Rimszkijről, Jacques úrról és Mengel báróról.

Ez a kulcsfejezet többféleképpen is próbára teheti az átlagos olvasót. Ebben a fejezetben viselkedik legfurcsábban az idő. "Megáll, sőt reverzíbilissé válik, miközben rendületlen nyugalommal halad lineárisan előre megszokott ütemében", írja Szente Péter (1978). Szente arra is felhívja a figyelmet, hogy a Mester megjelenéséig mindössze egyetlen pillanatig tartó, majd ezután körülbelül éjjel egy óráig zajló történésben a hagyományos igazságok érvénytelenné válnak, ami újabb próbatétel az olvasó számára. Az "ünnepi éjfél" (ahogy Woland nevezi) és a hétköznapi idő ellentétében, ahogy Szente (1978) írja, "egy körkörösen létrejövő hipotetikus, a regény végére még igazolandó végső azonosságnak" az erőterében zajlanak az események. Úgy tűnik, mintha minden kétszer történne meg, csak másodjára fonákul, ellentétére fordulva: hiába igazolja Woland a Mester állítását, mégis "ugyanúgy lesz": Azazello háttal a célnak is átlövi a kártyalapon megjelölt szemet, Behemót két pisztollyal sem találja el; az elégett kézirat előkerül, a Mester kórházi nyilvántartási lapja viszont elég; Natasa boszorkánnyá lesz, Varenuha viszont meg akar szabadulni a vámpírszereptől; az ékszerésznő lakásában ajándékba kapott aranypatkó a bálkirálynőtől a cseplesz Annuskához kerül, majd visszakerül. Ez a pillanatnyi idő-vákuum mintha magába szippantaná az elmúlt időt is, hiszen a Mester Pilátus szavait ismétli meg ("Ó, istenek, istenek"), Behemót Azazellóval huzakodva a kórházi jelenetet parodizálja ("Hidd el, minden éjjel megjelenek neked, holdsugár-köntösben, mint a szegény Mester"), amikor pedig Woland el akarja zavarni a kandúrt, ő a büféssel példálózik ("Talán bizony illik ilyen ünnepi éjszakán kétfelé osztani a vendégsereget, Messzire, mint a mihaszna büfés: első osztályú és másodosztályú frissességűekre?"). Azzal pedig, hogy Woland egy alkalommal "lovagomnak" nevezi Korovjovot, a jövőre, az utolsó fejezetben történő színváltozásra utal, amikor Korovjov Fagót bíborlila palástos lovaggá változva száll tova aranyláncos paripáján. Az ötödik dimenzió és a többi dimenzió (a Woland által elmesélt, a Mester által megírt és Iván által megálmodott múlt, valamint a Woland által megméretett moszkvai valóság) kapcsolatának észlelésére vonatkozott a "Hol szerepel még a regényben a telihold? Van-e összefüggés ezek között a jelenetek között?" kérdésre heten nem tudtak válaszolni, de a többiek zöme sem tudott két-három esetnél többet említeni, pedig a telihold úgyszólván a regényben minden fontosabb pontján jelen van, és három szereplőnek (a Mesternek, Pilátusnak és Ivánnak) nincs nyugta a holdfényben. Mindenesetre a "tizenkétezer holdra" büntetett Pilátusra tízen, a teliholdtól meggyötört epilógusbeli Ivánra kilencen, Margarita repülésére szintén kilencen, a Mester és Iván első találkozására hatan, a Berlioz halála előtti teliholdra ketten, a Júdás meggyilkolásáról tanúskodó teliholdra szintén ketten emlékeznek. Ami az összefüggéseket illeti, a kérdezettek kétharmada teljesen tanácstalan, de a többiek is eléggé bizonytalanok.

Az is nehézséget jelent az olvasó számára, hogy nagy olykor ünnepélyesen, máskor azonban félvállról vagy ironizált pátosszal mondatnak ki: Woland szájából az immár szállóigévé váló "kézirat sosem ég el", Behemót szájából az idősebb olvasóknak valahonnan már nagyon ismerős "a történelem majd igazol bennünket", Korovjovtól halljuk, hogy "ami látható, azt akárki könnyen eltalálja", a Mester mondja ki, hogy "ha nincs dokumentum, akkor ember sincs", és ugyancsak Wolandtól halljuk, hogy "az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is". Ha az öt kijelentés szövegkörnyezetét megvizsgáljuk, a patetikus, az ironikus, a humoros, az abszurd, a tragikus és a szatirikus különféle ötvözeteit állapíthatjuk meg. Minderre kevés olvasó rendelkezik megfelelő "vevőkészülékkel". A kérdezettek egyharmada érthetően nem tud mit kezdeni Bulgakov finom és rafinált iróniájával. Ötödrészük - nem teljesen alaptalanul, ám eléggé leegyszerűsítve - úgy értelmezi, hogy hazugságainkban mindig van valamilyen valóság-elem, valamilyen igazságmag, ami viszont Behemót koholmányából hiányzik, tehát ez nem a valóság elferdítése, hanem, mint Woland mondja, merő koholmány. Hárman - jogosan - a koncepciós perekre és a koholt vádakra gondolnak. Egyvalaki pedig úgy véli, hogy "abban a társadalomban mindenki hazudik, úgy hát ott a hazugság számít igazságnak, amihez képest Behemót koholt történetét valóban hazugságnak lehet tartani".

Amikor Korovjov azt bizonyítgatja Margaritának, hogy Azazello tetszés szerint talál bele a szívnek bármelyik pitvarába, és Margarita "De hisz az mind el van rejtve!" felkiáltással nyugtázza, Korovjov azt recsegi, hogy "Az a vicc az egészben, hogy el van rejtve! Ami látható, azt akárki könnyen eltalálja". Szente P. a Hamletben talál erre a "korovjovizmusra" párhuzamot: "látszikot nem ismerek... ezek, valóban, látszanak, mert játszhatók; az enyém belül van, és nem látja szem, csak dísze és boglára gyászmezem". A többség ésszerű megfontolásból nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, mondván, nem elég látni a célt, el is kell tudni találni. A kijelentéssel egyetértők egyik fele evidenciának tartja Korovjovnak ezt a kijelentését, és csak a válaszolóknak negyedrésze ad olyan válaszokat, hogy "a rejtett tulajdonságokat is meg kell ismerni", "Woland világában a mögöttes tartalom meglátása a lényeg", "ami fontos, az a szemnek láthatatlan, a szívével lát jól az ember".

A "Nincs dokument, tehát ember sincs" aforizmát kivétel nélkül mindenki helyesen értelmezte, ugyanilyen egyértelműnek tűnt mindenki számára az, hogy miért jelentette fel Alojzij Mogarics a Ponczius Pilátusról szóló regény szerzőjét, ami a történelmi helyzet elég pontos észleléséről tanúskodik. Ehhez képest meglepően sokan bizonytalankodtak az immár klasszikussá váló "A kézirat sosem ég el" értelmezésében. Eléggé jelenvaló ez esetben is a racionalizáló védekezés a művészi kétértelműséggel szemben. Nyolcan úgy gondolták, arról van szó, hogy az elégett kéziratot a szerző memóriája pótolja. Kilencen arra hivatkoznak, hogy Woland és a hozzá hasonló földöntúli erők képesek a megtörténtek semmissé tételére. Az eszme maradandóságát, elpusztíthatatlanságát viszont eléggé sokan, (19-en) tették értelmezéseik központi gondolatává.

Woland és Margarita a kulcsszereplői ennek a fejezetnek: a szellem, az erő része a partnerévé felnövő esendő és csodálatos ember. "No de mi értelme lett volna, hogy olyasmit intézzek el, ami, hogy újra elmondjam, egy másik hatóságra tartozik? Egy szó, mint száz, nem én fogom elintézni, hanem maga", mondja Woland Margaritának, kissé idegesen, és amikor Margarita azt kérdezi, hogy "És az én szavam elég ehhez?" megkerülve a választ, azt mormolja: "No, intézze már el, mit kéreti magát". Margarita ilyen módon nemcsak mint "műkedvelő boszorkány", hanem - éppen Woland által elismerve, kinevezve, felkenve - egy másik "hatóság" képviselőjeként is jelen van az ötödik dimenzióban, de úgy hogy mindvégig megőrzi eredeti emberi mivoltát, sőt emberségében még el is mélyül. "Amennyiben még szükség van rám, szívesen elvállalok mindent, amit rám bíz. Egy cseppet sem vagyok fáradt, és nagyon jól mulattam a bálon. Ha még tovább tartana, készségesen odatartanám térdem, hogy ezrével csókolják meg a gyilkosok, akasztófavirágok." Végső elkeseredésében, sírva mondja már ezt Margarita Wolandnak, miután arra gondolt, hogy a vízbe öli magát. Szó sincs arról, hogy "mégis csak kedve támad, hogy Wolandékhoz csatlakozzon", mint ahogy jó néhány olvasó gondolta. Bizonyítéka ennek, hogy már rajta van Woland zsíros háziköntöse, mert szégyelleni kezdte addig természetesen viselt meztelenségét. Arra a kérdésre, hogy "Miért nem feszélyezte Margaritát meztelensége?" eléggé kevesen (tízen) válaszoltak úgy, hogy ez egy más dimenzió, és csak ketten gondolták azt, hogy meztelensége tisztaságának, megtisztultságának jelképe. Ezzel szemben hárman azzal érveltek, hogy boszorkány volt, négyen pedig azzal, hogy mások is voltak ott mezítelenül. Még jó néhányan próbáltak ésszerű magyarázatot adni, azzal például, hogy "érdeke volt, hát eltűrte", "úgy érezte, hogy álmodik", "önkívületi állapotban volt".

A "Miért nem akart kéréssel előhozakodni Margarita?" kérdésünkre a legtöbben (elsősorban a szakmunkások) azt válaszolták, hogy büszkeségből, emlékezve arra, hogy Woland is büszke asszonynak nevezte őt, amikor lehúzva róla a "nehéz köntöst" maga mellé ültette az ágyra. Többen azzal magyarázták a húzódozását, hogy nem akarta kérésével végleg elkötelezni magát a sátánnak, néhányan azzal, hogy meg volt illetődve, néhányan pedig úgy érezték, hogy nem akart önzőnek látszani. Többen arra gondoltak, hogy Fridának és a Mesternek is elkötelezte magát, de csak egyet kérhet, ezért nem szólal meg. Woland végül is igazolja Margarita viselkedésének helyességét azzal, hogy mennydörgő hangon egyszerre ismeri el könnyeit és büszkeségét.

Arra a kérdésre, mit akart Woland azzal mondani, hogy "az irgalmasság néha álnokul behatol a legkisebb résen is", eléggé sokféle, ám az esetek többségében meglehetős tanácstalanságot érzékeltető válaszok érkeztek. Egyesek úgy értelmezték Woland válaszát, hogy jól meg kell gondolnunk, kivel szemben vagyunk irgalmasok, mások pedig úgy, hogy Woland képmutatással vádolja Margaritát. Akadt olyan vélemény is, mely szerint éppen Fridának nem szolgálja érdekeit az irgalmasság, akinek még vezekelnie kell bűnéért, és olyan is, hogy Woland szemében az irgalmasság öncsalás. Ezek pedig elsősorban értelmiségi vélemények. A többiek körében a leggyakoribb válasz az volt, hogy szánalomból senkin sem lehet segíteni. Érvényesebbnek tűnt azoknak az értelmezése, akik szerint Margarita lelkébe megmagyarázhatatlan irgalmasság jutott be. Tízen úgy gondolták, hogy Woland szavaiból az csendül ki, hogy az irgalmasság az ő számára olyan, mint ördögnek a szenteltvíz. "Csak" arról feledkeztek meg, hogy Woland nem egyszerűen az ördög, hanem az erő részeként az. Kevesen akadtak, akik felfedezik ebben a mondatban az iróniát, mint például az az olvasó, aki szerint ez a kitétel "rettenetesen gúnyos, hiszen két olyan ellentétes fogalom, mint az irgalmasság és az álnokság kerül együvé". Figyelemre méltó volt az az értelmezés is, amely szerint "a segíteni akarás reményét a legszörnyűbb pokolban sem lehet elnyomni", és az is, amely szerint ez a mondat arról tanúskodik, hogy Woland sem mindenható.

A nagyon nehéz "Miért bízta Woland Margaritára Frida felmentését?" kérdésre is sokféle válasz érkezett. Jó néhány válaszból az derült ki, hogy az olvasók egy része történetet próbál magában felépíteni, természetesen a maga számára elfogadható történetet. Hogy értelme legyen a "Próbára tettük" mondatnak, afféle mesei próbatételnek magyarázta féltucatnyi olvasó azt, hogy Woland Margaritának engedte át Frida ügyét. Ez az ügy nem is érdekelte Wolandot, válaszolja valaki, arra hivatkozva, hogy míg Margarita Fridával foglalkozott, Woland a glóbust nézegette. Ketten arra gondoltak, hogy Woland bálkirálynői hatalmát engedi gyakorolni Margaritának. (Nem veszik figyelembe, hogy a bálkirálynőség feladat, szolgálat vagy vezeklés volt, hatalom nem járult hozzá. Hiába állt fő helyen, szolgálatban volt, egy nem is könnyű szerepet kellett eljátszania.) Néhányan arra hivatkoztak, hogy Margarita immár Woland beosztottjai közé tartozik, és ez a feladat éppen neki jut. Többen mintegy bagatellizálták az ügyet, mondván, ezt az apróságot Margarita is el tudja végezni. "Ez nem Woland asztala", jelentik ki hárman. Nyolcan - jóval közelebb jutva az igazsághoz - azzal magyarázták Woland döntését, hogy olyan ember képes felmenteni Fridát, akiben van irgalmasság. Tucatnyi olyan válasz akadt, mely szerint Woland nem akar, illetve nem tud jóságos és irgalmas lenni. Hatan Woland korlátozott hatalmára hivatkoznak. Egy valaki azzal érvelt, hogy Frida felmentéséhez csak Margaritának van erkölcsi alapja, valaki pedig azzal, hogy "a lelkiismeret birodalmában megszűnik Woland hatalma". Azt hiszem, figyelemre méltó azoknak az értelmezése is, akik úgy magyarázzák a Frida-ügyet, hogy "az ember nagy hatalommal rendelkezik, a segíteni tudás hatalmával".

Az olvasók egyik része a "ha már mese, legyen egészen mese"-elv alapján megpróbált mindent a fantasztikum, a mese és az álomvilág dimenziójában értelmezni. Jellemző, hogy akadt olvasó, aki még a titkosrendőröket is beavatottaknak, Woland embereinek képzeli, de ez egy szélsőséges eset, Margarita boszorkányságának önkényes meghosszabbítása azonban eléggé jellemző volt. A másik védekezési mód - amely az előbbinél kétszerte gyakoribb - a racionalizálás. Ennek többféle válfajával is találkozhattunk. Néhányan mindent észelvekkel próbáltak magyarázni, még Wolandot is, mások Wolandon kívül mindent. Sokan megpróbálták egyértelműen körülhatárolni, meddig a mese, honnan kedve a valóság, és így sajátos dualisztikus értelmezések alakultak ki. Erre elsősorban a Woland és Margarita közötti munkamegosztás magyarázatai jellemző példák. Tapasztalhattuk, hogy nemcsak az iróniával átszőtt bölcselkedésnek a befogadása okoz nehézséget, hanem a humor és az irónia, valamint a groteszk és az irónia ötvözetei is. A szatíra nyelvét még elég jól értették az olvasók, de az iróniával átszőtt pátosz "lefordítása" már nem ment könnyen.

A regényből vett (kiragadott) részletek értelmezésének az alkalmazottnál szerencsésebb módja lett volna, amit Tarkovszkij Stalker című filmjének befogadása vizsgálatánál alkalmaztam (1996:400-491), amikor arra kértem a kérdezetteket, hogy a részletek értelmezését helyezzék el saját szavaikkal megfogalmazott átfogó értelmezésükbe. Ez alkalommal azért nem választhattam ezt a módszert, mert néhány csoport (szakmunkástanulók és más középfokon tanulók) jelentős részének vagy éppen többségének ez a művelet túlságosan nehéz lett volna. Egy másik nehézség is akadt. A kérdések megválaszolásakor a többség számára nem állt rendelkezésre a könyv, így aztán az esetek többségében szó szerint csak kiragadott részek értelmezéséről lehetett szó.

A "határ" értelmezésére hét lehetőséget kínált a kérdőív,^[150] a legtöbb csoportban a gyermekkor és a felnőttkor (20-40 %), a civil és a katonai világ (10-50 %), valamint a szabadság és az alávetettség közötti határt (5-40 %) választották,^[151] tehát elsősorban szociológiai és filozófiai értelmezéseket. Jóval kevesebben választották az országhatárt, az emberi és embertelen, az erkölcsös és erkölcstelen, valamint a teljes élet és a szűkre zárt létezés határát.

Öttevényi tettének minősítésére négy lehetőséget kínált a kérdőív, ezek közül a vizsgált 12 csoportban a legkevesebben a legnagyobb erkölcsi elismerést jelentő "hősies áldozathozatal" értelmezést (0-15 %) választották, a többi hármat - "bátor", "bajtársiatlan", "tipikus civil magatartás" - jóval többen (5-55 %). A "tipikus civil magatartás" értelmezése lehet távolságtartó, lehet becsmérlő, lehet a balekságot érzékeltető, lehet a civil kurázsit dicsőítő vélemény. Az egyes irodalmárok által Jézushoz hasonlított Öttevényi (Zemplényi 1982) az idős olvasók körében egyértelműen pozitív figura volt, rajtuk kívül csak a magyartanárok és a keresztény csoportok tartották inkább pozitív, mint negatív figurának.

Eléggé eltérő módon válaszoltak a "Miért nem tudtak örülni Merényiék eltávolításának?" kérdésre, amelyre kilenc válaszlehetőséget ajánlott fel a kérdőív. Legtöbben az eléggé árnyalt "Mert velük szemben alakították ki saját világukat" (25-50 %) és a meglehetősen redukáló "Mert bajtársiatlan feljelentés áldozatai lettek" (10-45 %) értelmezéseket választották, és még elég sokan (10-35 %) a "Mert fontosabb a vágy, mint a vágy teljesülése" értelmezést. A katonaiskola világát a gyermekkor rendjéhez képest káoszként megélő diákok egyik része éppen a valamitől való szabadságot élvező, a maguknak erőszakkal szabad teret biztosító Merényiékkel szemben teremti meg a valamiért való szabadság, a belső szabadság világát, mely valamennyire intézményesül is a "világhoz hozzáadás" (a kockás füzet, a műsor-készítés, az atletizálás) formájában. Kiszámíthatatlan önkényükkel Merényiék egyszerre képezik szerves részét az iskola káoszának, másfelől képviselték rendezőelvét is, amellyel szemben a saját világ rendjét lehet állítani. Merényiék eltávolításával ez a rendezőelv tűnt el, és mert a velük szemben kialakított rend még nem volt eléggé szilárd, elbizonytalanodtak. A Merényiékkel szemben kialakított saját világ (szociálpszichológiai értelemben saját világgal rendelkező csoport és csoportidentitás) a Merényiékkel közös nagyobb világ része, amely a felszínen kaotikus, ám lényegében rendezett (akkor is, ha ez a rend nem is katonás, nem is racionális). Bébé és társai sorsa részben közös Merényiékkel. Merényiék világa ugyanakkor egy csábító másik világ, amelybe nem lehetetlen az átjárás (pontosabban nem lehetetlen velük focizni, fosztogatni, kalandokban részt venni), aminek kétféle akadálya lehet: Merényi engedélyének hiánya és a közéjük vágyakozók moralitása.

A regény mottójának értelmezését sokan a szentírási szöveg értelmezésével azonosítják, s az ágostoni hagyomány alapján magyarázzák.^[152] Szent Ágoston szellemének továbbélését vizsgálhattuk, amikor a következő magyarázatokat kínáltuk a kérdezetteknek. A válaszokból ki lehet érezni, mennyiben ütköztették az olvasók ezt a szentírási szöveget a regény egészével, benne a "hozzáadni valamit a világhoz", valamint a "halott formák segítségével élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú dimenzió felől ható erőkre szakadatlanul ügyelünk" gondolatokkal. Nem meglepő, hogy szemben - a még a vallásos olvasók számára is szélsőségesnek ítélhető - szentágostoni tanítással, az emberi erőfeszítést és a kegyelmet egyaránt szükségesnek tartó értelmezés körül alakult ki leginkább egyetértés: "Az embernek is igyekeznie kell sorsát alakítani, de ez kevés, kegyelemre is szükség van" (10-55 %). Átlagosan nagyjából azonos arányban (5-45 %) választották a következő három megállapítást: "Isteni kegyelem nélkül az ember semmit nem tehet", "Azoké a túlélés kegyelme, akik nem futnak utána, hanem rábízzák magukat Istenre", "Az emberi akarat korlátozott, az isteni irgalom korlátlan". Meglehetősen kevesen választották a két erősen redukáló értelmezést: "Eleve el van rendelve, ki lesz a kiválasztott", "A kegyelmi állapot éppen akkor kerüli el az embert, amikor nagyon akarja".

Megállapítható, hogy a részletekre vonatkozó felkínált értelmezések megítélésében - főleg az Öttevényivel, Medvével és Merényiékkel történetek esetében - jelentősebb az eltérés az egyes csoportok között, mint a felkínált átfogó magyarázatok elfogadásában. Ez talán azzal magyarázható, hogy a részletek értelmezésekor a fogalmakhoz és elvonatkoztató kijelentésekhez képest (többségükben ilyenek voltak a felkínált átfogó értelmezések) jobban felidézhető és érzékletesen megjelenő szereplőkhöz, valamint jobban felidézhető és átélhető eseményekhez lehetett kapcsolódni.

Amikor a kutató az olvasókkal szövegrészleteket értelmeztet, a részletekből próbál az egészre (az egész mű értelmezésére^[153]) következtetni. Habár az olvasó ezt saját szavaival teszi, mégis van az eljárásban valami mesterkélt, hiszen a kutató sok esetben olyasmit "tukmál" az olvasóra, mely számára a mű olvasása közben nem bírt jelentőséggel.

Míg a regényrészletek többsége eseményekhez és szereplőkhöz köthető, a szövegrészletek többsége a kérdezettek számára kevéssé volt szituált, s mivel többségüknek nem állt módjában, hogy elővegyék a könyvet, így aztán valóban "kiragadott" idézeteket értelmeztek. Ennek következtében érthetően csökkent a szituatív, és megnőtt az elvont értelmezések aránya, ugyanis az értelmezésre vállalkozók jelentős része nem mint Bébé vagy Medve egy adott helyzetben felbukkanó gondolatát, hanem mint az íróét értelmezték. Az értelmezések között bőven akad erősen redukáló, közepesen és eléggé árnyalt, és szép számmal akadt eredeti értelmezés. Eléggé gyakori az önkényes belemagyarázás, sokkal gyakrabban elvont, mint szituatív formában, olykor árnyalt megfogalmazásban. Nem túl ritkán közmondások, szállóigék sémáival vagy irodalmi idézetekkel próbálkoznak. Ez utóbbiakkal legtöbbször találó, árnyalt értelmezések formájában. A szövegrészletek értelmezése bizonyult a kérdőívben szereplők közül az egyik legnehezebb feladatnak, amelyre a kérdésektől függően a kérdezetteknek csak kétharmada-háromnegyede válaszolt.

A regény antropológiájába vezet be a következő szövegrészlet: "Van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk. Erős és szilárd tartalom az emberben és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt, bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából".^[154] Egyáltalán nem könnyű szöveg, még azoknak sem, akiknek már van valamiféle szaktudásuk és/vagy élettapasztalatuk az emberről. Egy sor kérdés vetődhet föl az olvasóban: Mi lehet a "végleges lerakódás", ami igazán élő bennünk, melynek mi vagyunk "életre hívói", vagyis teremtői? Miféle anyag "életünk anyaga"? Úgy tűnhet, hogy élettelen, ha életre hívtuk belőle az erős és szilárd tartalmat. Miért nem énünk, személyiségünk vagy tudatunk alján van ez, hanem a "létezésünk alján?" És mi van a második vagy harmadik réteg alatt? Van-e ennél az erős, szilárd és élő rétegnél fontosabb? Hogyan lehet igazán élő egy dimenzió, amelyben már "nem mozdul életünk"? Mennyiben vagyunk alkotói saját lényegünknek? Létrehoztuk vagy "csak" előhívtuk magunkat ("életünk anyagából")? Az olvasók többsége nemigen rendelkezik megfelelő sémákkal, hogy ezt a tudományosnak tűnő, ám csak részben tudományos, legalább ennyire homályt homállyal felfedő megjelenítést értelmezhesse. A "lelkiismeret", a "tudattalan", az "én", a "személyiség", a "lélek", az "élmény", a "világnézet" a legtöbb esetben kevésnek bizonyul az Ottlik által megsejtetett titok megragadására. Az olvasó ilyenkor érthetően kapaszkodót keres magában a szövegben. Az értelmezésre vállalkozók közül legtöbben (42) a "változhatatlan"-ra építik magyarázatukat, többeknek pedig a "nem mozdul" (17) és az "életünk" (11) jelentett kiinduló bázist. A szövegrészlet értelmezései így alakultak:

A redukáló és a belemagyarázó^[155] értelmezések tették ki az értelmezések harmadát, az árnyalt és eredeti értelmezések pedig hetedét.

Az Ottlik-regény - korántsem kegyesen moralizáló - etikájához kínál kulcsot ez a szövegrészlet: "Nem erkölcsi emelkedettségből gyűlöltük a hamisságot és hazugságot, hanem szinte testileg, az idegrendszerünk visszafojthatatlanul undorodott tőle; de ha szebben hangzik, azt is mondhatnám, hogy mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított bennünket a neveltetésünk."^[156] Ezt a szöveget az olvasó - az előbbihez hasonlóan - egyszerre érezheti tudományos hitelűnek^[157] és talányosnak. A mondat első fele eléggé határozottan állítja szembe az ösztönösséget a tudatossággal, de nem fejti ki, hogy mit is jelent a "testileg" és az "idegrendszerünk". Azt jelentené, hogy a gyermek születetten, ösztönösen erkölcsös? És ha igen, kérdezheti a lélektanban valamennyire jártas olvasó, akkor Freud vagy Jung modellje alapján képzeljük el a hazugságtól undorodást? A mondat másik fele -, mely a könnyedén-játékosan vagy éppen nyeglén hangzó "de ha szebben hangzik"-kal vezetődik be - már a "neveltetést" említi, ami természetesen nem zárja ki az ösztönös undor-érzést (hiszen a "beléjük nevelt" beépülhet a tudattalanba). A metaforikus "erkölcsi magaslatféle" kifejezés egyben a szaktudomány állításaival egybecsengve utal a 11-12 éves gyerek erkölcsi fejlődési stádiumára, hiszen ez a "magaslatféle" még nem az a csúcs, melyre önerőből felértek, hanem az a végső menedék, ahová - a hamisság és hazugság elől - "visszaszorította" őket neveltetésük. "Nem a választás következményeinek ésszerű mérlegelése számít, hanem az erkölcsi érzék. Ez jelenik meg úgy a regényben, mint a belső függetlenség biztosítéka. Valószínűnek látszik, hogy a könyv nem az értelemmel, nem is hasznossággal, hanem inkább az ösztönnel hozza összefüggésbe az erkölcsöt", írja Szegedy-Maszák Mihály, majd hozzáteszi: "végső soron két táborra osztja az embereket, annak alapján, hogy van-e erkölcsi érzékük vagy nincsen". Mindemellett Szegedy-Maszák szerint (1994: 99) Ottlik se nem biologizálja, se nem szubjektivizálja az erkölcsöt, csupán hasonló önállósággal ruházza föl az erkölcsi érzéket, mint a más-más dimenzióba tartozó érzékelő-képességet és értelmi megértést, és háromféle módon láttatja megnyilvánulni: erkölcsi tulajdonságok meglétének érzékelése, helyeslés és helytelenítés, indíték érzése a cselekvésre. Mindezek után még mindig nyitott kérdés marad a neveltetés és az ösztönös érzés, a mélyről jövő undor és az erkölcsi magaslatféle bonyolult viszonya, mely az olvasókat - laikust és hivatásost egyaránt - alaposan próbára teszi. Ebből a "labirintus-mondatból" legtöbben a "hamisság és hazugság" (37), a "neveltetés" (36), az "erkölcs" (22) és a "gyűlöltük" (18) szavak fonalát megragadva próbáltak kitalálni. A válaszolók negyede azonban egyszerre több kulcsszóval próbálta az értelmezés nyitját megtalálni, legtöbben a "hazugság és hamisság" és a "gyűlölet" (18), az "erkölcs" és "neveltetés", az "erkölcs" és a "hazugság és hamisság" (5), valamint a "hazugság és hamisság" és az "undor" (4) párossal próbálkoztak.

Az értelmezések kétharmada erősen redukáló vagy belemagyarázó volt, és csak tizede eléggé árnyalt és eredeti. Ez esetben csak kevésbé erős pozitív összefüggés érzékelhető a szöveg értelmezésének árnyaltsága-eredetisége és az irodalommal kapcsolatos pozitív beállítódás között, ami azt jelenti, hogy a fejlettebb ízléssel rendelkező és olvasottabb csoportokban (klerikusok, irodalmárok) is a szokásosnál többen adtak belemagyarázó vagy redukáló értelmezést, ugyanakkor a kevéssé fejlett ízlésű, s jóval kevéssé olvasottabb csoportokban is akadtak többen árnyalt vagy eredeti értelmezéssel szolgálók.

Az Ottlik-regény ontológiáját érzékelteti ez a szövegrészlet: "A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban."^[159] Ebben a szövegben Ottlik emberképe kozmikus távlatot kap, belehelyeződik ontológiájába. Az "érzékelésen túli, időn kívüli nagyobb valóság" és az "ismeretlen dimenzió", "a teljesebb kontinuum" komoly fejtörést okozhat a filozófiában és teológiában járatlan olvasóknak és a vallásos olvasók számára pedig erős kísértést jelenthet a teológiai vagy vallási rövidre zárásra. Ennek ellenére ez a szöveg valamivel egyszerűbb és egyértelműbb az előzőeknél, ami persze viszont az olvasót még inkább leegyszerűsítésre is csábíthatja. Biztos fogódzót a többrétegű valóság és annak egységének (kontinuitásának) egyértelmű kimondása jelent, az "ismeretlen dimenzió" viszont igencsak elbizonytalaníthatja az olvasót. Az "egybekapcsolva, egyetlen egészként" jó alkalmat kínál, hogy a szöveg jelentését az olvasó az emberiség egységére, az emberek összetartozására redukálja.

A szöveg kulcsszavai közül legtöbbek számára az "összefüggünk" (23), az "egybekapcsolva" (18), a "világ" (11), a "valóság" (9) és a "dimenzióban" (8) jelentett fogódzót, s csak elvétve egyszerre több.

Az előbbinél nagyobb számú eredeti értelmezés döntő többsége filozófiai megközelítésű volt.

Ottlik sajátos misztikáját érzékelteti ez a szövegrészlet: "Annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé."^[161] Szent Ágoston szigorúan összeköti az önszeretetet és az istenszeretetet: "Magamat ismerem, Téged is ismerlek, s ha Téged ismerlek, ismerem magamat." Babits is hasonlóképpen fogalmaz: "Aki igazán mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér". Ricoeur amikor saját hagyományunkban való elmélyülésről szól, meghökkentően hasonlóan fogalmaz, mint Ottlik: "Ha azonban eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem határain. Amint haladok az általam »alapvetőnek« nevezett réteg felé - amit mások más úton érnek el -, e mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanezt az utat járja." (Changeux, Ricoeur 2001:279). Ottlik - sokakat megzavarva - megfordítva a közismert "mások tükrében megismerni önmagunkat" gondolatot (melyet a eléggé ismert József Attila-sor^[162] is megerősít), az önmagunkba való minél beljebb haladáshoz és a magányunk közös centrumához való eljutáshoz köti a másokhoz való közeledés feltételét. Ezt az értelmezők harmada - az ellenkező irányú sztereotípia erős hatása alatt - egyszerűen nem érzékelve úgy "olvassa", hogy minél jobban közeledünk másokhoz, annál jobban megismerjük magunkat; és ez lesz a leggyakoribb értelmezés.

A szöveg kulcsszavai közül a legtöbbek (87) számára az "önmagunk" lesz a fogódzó, ezt pedig nem az "egymáshoz" (ebbe csak heten kapaszkodnak), hanem a "magány" (52) követi. Nagyon kevesen kapcsoltak össze két szót, legtöbben a "magányunk" és a "közeledünk", valamint a "magányunk" és az "önmagunk" kapcsolatából indultak ki.

A redukáló és belemagyarázó értelmezések aránya a legtöbb csoportban 50-60 százalék körül volt. Az eredeti értelmezések között a többségben lévő filozófiai megközelítésűeken kívül lélektani-filozófiai és lélektani megközelítésűek is akadtak: "Kollektív tudattalan"; "A közös alapélmény, a magány felé haladás révén egyre közelebb kerülünk hasonló élethelyzetű társainkhoz".

Ottlik "harmadikutas" antropológiáját idézi fel ez a szövegrészlet: "A tehetetlen összetartozás időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket, valami, ami talán kevesebb a barátságnál és több a szerelemnél. A civilek is össze vannak kötözve, a Himalája hegymászói, a szerelmesek, mert másként nem megy a dolog. Mi azonban ráadásul azt is tudtuk, hogy mindenen túl mindnyájan külön mérkőzést játszunk. Ezért szívósabb és tartósabb a mi kötelékünk, mint a hegymászóké vagy a szerelmeseké, mert ez a tudás is bele volt szőve. Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyermek szavát is?"^[164] Ez a kollektivizmus és individualizmus csapdáját elkerülő (mert ezeket szintetizáló) harmadik út: az egyéni felelősség másokért és önmagunkért. Már a "tehetetlen összetartozás" értelmezése komoly nehézséget jelenthet az olvasóknak, hiszen az elsősorban kínálkozó sémák közül mind a "közösség", mind a "barátság" tettekhez, akciókhoz kapcsolódik. Még jobban nehezíti az olvasó helyzetét ennek a sajátos sorsközösségnek Ottlik részéről történő ilyetén való betájolása: "kevesebb a barátságnál és több a szerelemnél". Már csak azért is nehezíti, mert az olvasók jelentős részének (valószínűleg még a klerikusok egy részének is) a szerelem feltehetően még a barátságnál is nagyobb érték. Még ennél is nagyobb zavart okozhat a szövegnek az a fordulata, mely szerint ennek az "időtlen időkre szóló" és a szerelemnél is többet jelentő köteléknek alapja éppen a "külön mérkőzés" tudata, ami átsegíti őket a megértés korlátjain.

Ennek a szövegnek a megfejtéséhez elsősorban az "összetartozás" (29), a "barátság" (20), az "összeköt" (11) és a "kötelék" (5) jelentett fogódzót, egyszerre több kulcsszó csak igen ritkán. Az értelmezések kétharmada a szövegnek csak az összetartozás-dimenziójára reagált.

Az értelmezések a legtöbb csoportban redukáló és belemagyarázó, s csak 8-10 százalék körül volt az árnyalt és eredeti értelmezések aránya.

Ottlik "szeretetfilozófiája" elsőre a jézusi tanítás paródiájának tűnik: "Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul".^[166] Ez a szöveg - melyben ugyancsak a szeretet fogalmának lebontása és újraépítése folyik - még meghökkentőbbnek tűnhet az olvasók nagy részének, hiszen a szeretés határozója éppen szó szerinti ellentéte a "közönyösen" lesz, de a "tehetetlenül szeretni" is idegenül hangozhat sokak számára. A szöveg kulcsszavai közül legtöbbek számára egyedül a "szeretet" (32), az "önmagam" (12), a "közönyösen" (7) és a "felebarát" (4), valamint a "szeretet" és "önmagam" (17), a "közönyösen" és a "szeretet" (7), a "felebarát" a "szeretet" (7) szolgált kiinduló pontul. A kérdezettek jelentős része egyszerűen elhallgatta értelmezésében a problematikus negyedik mondatot, s az első háromra viszonylag könnyen talált egyet sztereotipia-készletéből.

A legtöbb csoportban 55-60 százalékot tett ki a redukáló és belemagyarázó értelmezések aránya, az árnyalt és eredeti értelmezéseké viszont csupán 6 százalékot (a legkevesebbet az eddig tárgyalt szövegekhez képest!). Ezzel a szöveggel szálltak legtöbben vitába. Legtöbben azzal érveltek, hogy mindenki önmagát szereti legjobban, másfelől azzal, hogy ők csak magukkal törődnek, valamint azzal, hogy nekik nincsenek felebarátaik.

Az eredeti értelmezések többsége ez esetben filozófiai és vallási megközelítésű volt. A vallási magyarázatok megpróbálják Ottlik szövegét a jézusi szeretet-modellel azonosítani.

Ketten a "közönyösen" és "tehetetlenül" kikerülésével így értelmezték a szöveget: "A jézusi tanítás lényege: mindenki a felebarátom, aki utamba kerül"; "Egyetlen szeretet van, mellyel Istent, embert, önmagunkat szerethetjük". Ketten pedig még a legtöbbek által kikerült jelzőket is megpróbálták bevonni az értelmezésbe: "Eljutott a jézusi igazsághoz: ez a szeretet tehetetlen, közönyös a múlt miatt, ám megváltozhatatlan"; "A tökéletlen szeretet a szeretet horizontális maximuma. Ehhez kell a vertikális »szeresd Uradat, Istenedet«, s így a kettő igazi szeretetté olvad össze". A filozofikus megközelítések nem fedték le ugyan a teljes szöveget, ám lényeges pontokra mutattak rá: "Vannak dolgok, melyek egyszerűen csak vannak"; "Lételemei egymásnak".

Az irodalom, és ezen belül is Ottlik nyelvén megfogalmazott szövegeket kellett értelmezni a többségükben nem hivatásos (az irodalom terén nem szakember) olvasóknak, melyek az emberről, az emberi lélekről, ember és ember, valamint ember és mindenség kapcsolatáról szólnak. Az értelmezésben segítségükre lehettek nemcsak az embertudományok (a lélektan, a szociológia) és a filozófia (filozófiai antropológia, ontológia, etika), hanem még az ezekből a köznapi gondolkodásba átkerülő pszichologizáló, moralizáló, filozofáló sémák is. Ezek amennyire segíthetik, annyira akadályozhatják is a művészileg megformált szöveg értelmezését, méghozzá nemcsak a sémák, hanem a tudományos magyarázatok is. Éppen azok a szövegek, melyek a művészet nyelvén szépen folyékonyan beszélnek olyan kérdésekről, amelyekről a tudomány csak dadogni tud, olykor erősen emlékeztetnek a tudományos szövegekre, hiszen olyan kifejezések is előfordulnak bennük, mint "dimenzió", "erő", idegrendszer", "létezés", "létérdek", "merőleges", "kontinuum", "hajszálgyökér". Ezek a kifejezések azonban olyan szavakkal és szókapcsolatokkal összeszövődve alkotnak szöveget, mint a "hegymászó", "ha szebben hangzik", "erkölcsi magaslatféle", "azt is mondhatnám", "külön mérkőzés", "néma gyerek szavát megérteni".

A legtöbb esetben elsősorban - természetesen egyénenként és csoportonként is eléggé különböző szintű - filozófiai irányultságú értelmezésekkel próbálkoztak. Tapasztalhattuk, hogy ezek között jócskán akadt kellőképpen árnyalt és eredeti, sőt még hozzáadott értékkel rendelkező értelmezés is, méghozzá nem csupán a legolvasottabb, a legfejlettebb ízlésű és az irodalommal legbensőségesebb viszonyban lévő olvasók között.^[167] A pszichológiai és a pszichologizáló, a szociológiai és a szociologizáló, valamint az etikai és a moralizáló irányú értelmezések között kevesebb volt az árnyalt és eredeti értelmezések aránya, mint a filozófiai és filozofáló, a vallási és a vallásos értelmezések között.^[168]

Magyarázatra szorul az, hogy ugyanazok az olvasók, akik a felkínált átfogó értelmezések közül legnagyobb arányban árnyalt és "helyes" értelmezéseket érezték magukénak, a szövegek értelmezésekor az esetek több mint felében redukáló és belemagyarázó értelmezéseket adtak. Úgy tűnik, ez a kutatás is arról tanúskodik, amire már Józsa is figyelmeztetett, hogy a művészeti redundancia jóvoltából a befogadóban akkor is összeállhat - méghozzá többé-kevéssé relevánsan - az egész, ha nem kerül minden részlet a helyére. És ez - mint Józsa megfigyelte - sokkal inkább az irodalmi-, mint a filmélmény sajátossága (Józsa, 1982).

Csaknem minden irodalmi alkotásnak kitüntetett részlete a címe és a befejezése, különösen igaz ez a Sorstalanság esetében.

Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy e regény címének értelmezése egyáltalán nem könnyű feladat, és az sem, hogy az értelmezési kísérletek sokat elárulnak az egész regény értelmezéséről és megértéséről. A "sorstalanság" egy paradigmát váltó regény jócskán többértelmű címe. A sors értelmezhető a szabadsággal szembeni determináltságunknak, értelmezhető lehetőségünknek, értelmezhető elfogadott és általunk is alakított sorsunknak, azaz helyünknek a világban. A regény címe leginkább e legutóbbi sors-értelmezés ellentétének tekinthető. A "sorstalanság" azért is paradigmaváltás, azért is újszerű és váratlan megfogalmazás, mert nem fér be a "sorsüldözött", a "balsors", a "sors kegyeltje", a "sorsszerű" (fatális), a "sorscsapás", a "sorstragédia", a "sorsába belenyugszik", az "így volt megírva sorsa", a "dacol a sorssal", "a sors játékszere" sztereotípiákba. A leggyakoribb cím-értelmezések a következők voltak:

A sorstalanságot szabadsághiánnyal azonosítani véleményem szerint a lehetséges elfogadható megoldások egyike, ezzel szemben a sorsunk determináltsága és determinálatlansága, valamint a sorsközösség hiánya és annak megtalálása szerintem redukáló értelmezéseknek tekinthető.

A cím értelmezéséhez kapcsolható annak a kulcsmondatnak az értelmezése is, hogy "Ha sors van, akkor nem lehetséges szabadság, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azaz, hogy akkor mi vagyunk a sors". Ez a kulcsmondat komoly segítséget jelenthetett volna a cím értelmezéséhez is, de csak a kérdezettek fele próbálkozott megfejtésével, pedig ennek a szövegnek az értelmezéséhez - mint ahogyan a leggyakoribb értelmezések listája is szemlélteti - a "mindenki a maga sorsának kovácsa" sztereotípia is segíthetett:

Mit is tekinthet az olvasó a Sorstalanság befejezésének? Akár az egész szabadulás utáni szakaszt (az utolsó 35 oldalt), akár csak a Budapestre érkezés utáni (26 oldalnyi) részt, akár csak az utolsó két (egymáshoz szorosan kapcsolódó) bekezdést, vagy ennek csak a lágerbeli boldogságra vonatkozó részét, vagy akár csak az utolsó mondatot. Egyesek majd beleszámítják az újságíróval való beszélgetést, mások csak a két öreggel való beszélgetést, mondván ők a láger előtti részben is szerepeltek, vagy még inkább azért, mert itt hangzanak el olyan kulcsmondatok, mint a sors és a szabadság viszonyát taglaló, a "Mit tehettünk volna?" kérdésre válaszoló "Mindenki lépett, amíg csak léphetett", az "adott sorsomban mindvégig becsületes voltam" (a közvetlenül erkölcsi mozzanatot tartalmazó nagyon ritka mondatok egyike), "sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régi folytathatjuk", "nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek".

A befejezés értelmezése a vizsgáltak felének túlontúl nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis a vizsgáltaknak csak kétharmada vállalkozott rá, pedig megengedtük, hogy ki-ki azt tekintse befejezésnek, amit akar. Ilyen megoldások születtek:

Ezeknek a bejezés-értelmezéseknek többsége legalább is nem bántó módon redukáló volt, egy részük pedig (például a "a lágerben egyszerűbb volt az élet, mint otthon") kifejezetten árnyaltnak tekinthető.

Yrjö Varpio az elfogadás feltételének azt tartja, hogy a mű esztétikai-ideológiai szerkezet és az olvasó véleményére hatással bíró "keretideológiák" feleljenek meg egymásnak. (1991). A szövegrészletek értelmezésének bemutatáskor (lásd a 8-12. táblát) érzékelhettük, hogy jó néhányan inkább vitatkoznak a szöveggel, mint értelmezik azt. Bár a tetszés és elfogadás (egyetértés) általában együtt jár, érthetően az olvasó olykor akkor sem ért egyet mindazzal, amit az üzenetből kiolvasni vél, amikor kedvezően fogadja a művet, mert a két ideológia ütközik. És persze az is eléggé gyakran előfordul, hogy nagymértékben egyetért az olvasó azzal, amit a műből kiolvasni vél, de valamilyen okból (mert nehéz volt megérteni, mert szomorú, lehangoló, mert nem tetszik a stílusa) ehhez képest kevésbé lelkesen fogadja a művet, ugyanis nem csupán az olvasó véleményének kell megfelelnie a műnek, hanem a többdimenziós olvasói beállítódásának, melynek csak egyik dimenziója a kognitív-ideológiai.

Ezt tapasztaltuk Fogarassy Miklóssal az Örkény- és a Sánta-novella fogadtatását vizsgálva (négy ország diákjai és magyar felnőtt csoportok körében).

Jól látható a kedvelés az egyetértés közötti - ha nem is túl erős, de - pozitív kapcsolat: akiknek jobban tetszett a mű, azok általában nagyobb mértékben fejezték ki egyetértésüket. Ugyanakkor az is jól érzékelhető, hogy kivétel nélkül mindenki nagyobb mértékben értett egyet a kiolvasni vélt üzenettel, mint amennyire megnyerte tetszését a mű. A mű fogadtatása és értékelése, valamint a vélt üzenettel való egyetértés inkább egymást részben átfedő halmazok és mint egymás okai és okozatai. Igaz, a Sánta-novellát legélesebben elutasító és legalacsonyabbra értékelő orosz diákok ellenkeznek leginkább az íróval, és leginkább azok az irodalmárok és könyvtárosok értettek egyet a szerzővel, akik legmelegebben fogadták és legmagasabbra értékelik, a többi csoportban azonban nem tapasztaltunk ilyen erős összefüggéseket. Mindössze 6-13 százalék volt azoknak az aránya, akiknek nem tetszett a mű, mégis egyetértettek vélt üzenetével. Ez a táblázat arról is tájékoztat, hogy ez a két, nem könnyen megfejthető üzenettel rendelkező novella valamiről és/vagy valamivel meggyőzte az olvasók többségét.

A Nádas-regény befejezését azok tudták legkevésbé elfogadni, akik a főhős sorsát leépülő folyamatként képzelték el, valamint - természetesen - azok, akik a regényt cselekményszinten ragadták meg és pesszimistának tartották. Nagyobb arányban fogadták el, akik fejlődésregénynek olvasták, s mindenki elfogadta azok közül, akik a művet nyitott alakzatnak tekintették. Lőrincz Judit (1985:75-76) ezt azzal magyarázta, hogy az olvasóban "egyidejűleg két viselkedés realizálódik: egyfelől mindazon érzések átélése, amelyeket egy analóg élethelyzet, gyakorlati szituáció kiváltana, másfelől annak világos tudata, hogy nem kell végrehajtani a szituáció sugallta cselekedeteket, jelen esetben Nádas regényhősének megsegítését, megmentését", és J. Lotmant idézi (1973:251), aki szerint "a művészi viselkedés feltételezi a gyakorlati és a feltételes viselkedés szintézisét". És Lőrincz - helyesen - azt is megemlíti, hogy valamilyen szinten valamennyi olvasónak alapvető igénye a harmónia (megőrzése és helyreállítása).

A "Mennyire áll közel Önhöz, amit az író a világról és az emberről állít?" kérdésre adott válaszokat elemezve azt tapasztaltam, hogy a csoportok feléhez eléggé közel áll mindaz, ami a regényben a világról és az emberről olvasható, legtávolabb az idős olvasóktól és a szakmunkástanulóktól. Eléggé szoros összefüggés tapasztalható az irodalommal kapcsolatos pozitív beállítódás, valamint az írói világ- és emberfelfogással. való egyetértés között, még szorosabb a mű tetszéssel fogadása és a mű világának elfogadása között.

Ez a táblázat már jóval gyengébb pozitív összefüggést mutat a tetszés és az egyetértés között, mint az előző. Igaz, azok értettek egyet legkevésbé az olvasottakkal, akiknek legkevésbé tetszett, de ez az ellenkező pólusok már csak a magyartanárokra igaz. A tetszés és az egyetértés mértéke között - érthetően - a két katona-csoport és a legnagyobb arányban katonaviselt korosztály között tapasztalható, akiknek élettapasztalata igazolja az olvasottak igazságát. Természetesen jogos a kérdés: mennyiben térhet el az "egyetértés" jelentése az egyes olvasók és olvasócsoportok között? Joggal feltételezhetjük - és ezt mind a hatás tartalma, mind a mű értelmezése igazolja -, hogy nem egészen ugyanabban értettek egyet a művel (az íróval) a katonák és a civilek, s a civilek között is a hivatásos irodalmárok (a magyartanárok és az irodalom szakosok) és a "laikus olvasók", a katolikus és a református klerikusok (Kamarás 2002:109-110, 188-189).

A befogadás különböző módjait és szintjeit az irodalmi mű befogadását kutatók a befogadás alábbi jellemző jegyeinek figyelembe vételével szokták kialakítani:

3.9.1.1. Észlelés és memória. A szöveg számba vett elemeinek aránya. Józsa tapasztalata szerint a regény esetén a jó memória együtt járhat a közlemény elhanyagolásával, a filmek és festmények esetén a részletek elmosódása csökkentheti a befogadás mélységét (1986/b).

3.9.1.2. Involváltság. A műbe való belemerülés mértéke, amit D.R. Schwartz a befogadás első hermeneutikai szakaszának nevez. (1991)

3.9.1.3. Aktivitás. "Nem kell-e sajátos jelzést kidolgozni az olvasók passzivitásának vagy aktivitásának feltárására?" Kérdezi a hetvenes évek elején Stéphane Sarkany (1979), majd hozzáteszi, hogy "az az olvasó, aki aktívabb, intenzívebb élményeket halmoz fel, több benyomást, összetettebb hatásviszonyokat fog felsorolni, mint az, aki passzív (1979:64). Néhány évvel később Józsa (1986b) már megkülönbözteti a pszichofizikai és a elsajátítási aktivitást: az olvasó megmaradhat szenzoros-emocionális (naiv) szinten, s lehet tudatos, a feldolgozásra, értelmezésre (és az ezzel járó szellemi munkavégzésre) való hajlandóság. Rengeteg bizonyító adat áll rendelkezésre, hogy az irodalmi művel kapcsolatos aktív-passzív beállítódás miként befolyásolja a művek hatását és értelmezését. Amikor Balogh Zoltánnal 150 mű olvasottságát és kedveltségét vizsgáltuk, egy 0-2-ig terjedő tetszés-mutatót használva kiszámítottuk az egyes műveknek a tetszési indexét a gyengén, közepesen és erősen aktív olvasók csoportjaiban, így érzékeltethető az aktív-passzív beállítódás szerepe a különböző regények fogadtatásában (hatásában):

Eléggé egyértelmű tendencia olvasható ki ebből a táblázatból: a kevéssé értékes lektűrök a passzív, a megszokott konvencióktól eltérő módon megformált értékes művek pedig az erősen aktív beállítottságú olvasók körében hatottak erősebben. A hagyományosan megformált klasszikusok (Gárdonyi, Hemingway, Tolsztoj) és jó néhány bestseller (Dreiser) esetében nem tapasztalható lényeges eltérés passzív és az aktív beállítottságú olvasók között (1978). Az a tény, hogy, mondjuk az Anna Karenina az aktív és passzív beállítottságú olvasóknak egyformán tetszik, méghozzá az átlagosnál (1.00) jóval nagyobb mértékben, azzal is magyarázható, hogy ez - klasszikus létére is - mindenki tetszését megnyerő bestseller. Számomra azonban elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy ez a regény - mert nyelve és tematikája sokak számára érthető, mert a főhőssel rokonszenvezni és azonosulni lehet - a passzív beállítottságú olvasóknak is lehetőséget kínál a befogadásra, akiknek egy része él is ezzel, és érzelmes-szerelmes regényként olvassa a művet (esetleg kihagyva az unalmasabb részeket, mondjuk Levin filozofálásait^[178]).

Az Örkény- és Sánta-novella olvasásvizsgálata során (a magyar 17 éves gimnazisták) körében sor került a tetszés-nemtetszés és az aktív-passzív beállítódás összefüggésének vizsgálatára:

A fő tendencia egyértelmű: pozitív összefüggés van a tetszés és az aktivitás mértéke között, s ez a nem hagyományosan megformált művek esetében erősebb. A Nácik jóval kevésbé olvasható hagyományosan sztereotip, készen kapott olvasási stratégiával, például izgalmas partizántörténetként, ugyanakkor a Meddig él egy fa? könnyebben olvasható - kevesebb szellemi erőfeszítéssel, aktivitással - például megható történetként.

A Mester és Margarita befogadásának vizsgálata során eléggé egyértelmű összefüggést tapasztaltam az aktív-passzív beállítódás és a olvasási stratégiák között: a faktuális olvasási stratégia előfordulása az átlagosnál jóval gyakoribb, a naiv és a racionális olvasási stratégia pedig az átlagosnál gyakoribb a passzív beállítottságúak körében, az elemző-összegező olvasási stratégia előfordulása pedig az átlagosnál gyakoribb az aktív beállítottságúak körében (Kamarás, 1997:291-292).

3.9.1.4. Automatizmusok és hagyományok. A mindenkori kulturális hagyományrendszer által kialakított reflexek, s velük szemben tanúsított szuverenitás foka, amely megjelenik az értelmezés sztereotip és eredeti voltában. Ezt jól érzékelhettük az Ottlik-regény szövegrészletei értelmezésének vizsgálatánál.

3.9.1.5. A szöveg megértése. Schwartz (1991) ezt - a befogadás második hermeneutikai szakaszaként - a mire célzott?" és a "mit jelent?" közti hézag kitöltésének nevezi.

3.9.1.6. Az analízis és a szintézis. Meglétüket és egymáshoz viszonyított arányukat a Bulgakov-regény értelmezésének vizsgálata során tanulmányozhattam. Ez a szempont megfelel annak, amit Schwartz "kritika elemzés" néven a befogadás harmadik szakaszának nevez (1991).

3.91.7. A szövegtől való távolság. A kellő (optimális) távolság, amit a Meddig él egy fa? és a Nácik befogadása esetében láthattunk.

3.9.1.8. A hatás erőssége és mélysége. Ez a szempont megfelel annak, amit Józsa a "nembeli megrendülés szükségletének" (1986/b), Schwartz (1991) pedig "feltevéseink módosítása" néven a befogadás negyedik szakaszának nevez.

3.9.1.9. A formaélmény szükséglete^[179] Az olvasók egy részének az is fontos, hogy a mű "szépen", "művészien", "stílusosan", "eredeti módon" legyen megírva. Ennek a kutatása - eltekintve egy-két kivételes esettől - ritka epizódja a befogadás-vizsgálatoknak. Kérdés persze, lehet-e, szabad-e kiszakítani az olvasmányélményből a formaélményt, amikor az olvasó a művet "tartalmastul-formástul" fogadja be. Úgy vélem, lehet és szabad, mert sok esetben maga az olvasó is elkülöníti élménye különböző dimenzióit, amikor arra utal, hogy a mű gondolatait értékesnek tartotta, de stílusa zavarta. Amikor a "Menyire tartja művészileg értékesnek ezt a művet?" és a "Mennyiben tartja újszerűnek a mű megformálását?" kérdésekre adott válaszok indokolását kérjük, vagy amikor a "Talált-e ebben a műben olyasmit, amire azt mondaná, hogy szép?" kérdést tesszük föl, nem könnyű a válaszokból a formaélményre vonatkozó utalásokat kiszűrni. Tarthatja valaki művészileg értékesnek a művet humanizmusa miatt, találhat benne szépnek egy erkölcsileg értékes magatartást vagy egy megható részletet, ítélheti újszerűnek témája miatt.

A Mester és Margarita olvasói "Tudna-e említeni olyan részletet, amelyre azt lehet mondani, hogy szép?" kérdésre adott válaszaiból mindössze 10 százalékot tett ki a nemmel válaszolók aránya. Különböző típusú válaszok gyakorisági sorrendje így alakult: a címszereplők szerelme 32, a bibliai rész 19, a befejezés 11, Pilátus ábrázolása 8, a bál leírása, Margarita repülése és Wolandék repülése az űrben 4-4 százalék. Ezek kétségkívül szépnek is tekinthetők, szemben az elsősorban humoros, szatirikus vagy tragikus részletekkel, de sem a formaélmény szükségletét, sem bekövetkezését, sem a megformálásra való reflexiót közvetlenül nem bizonyítják.

Az Iskola a határonnak magas művészi értéket tulajdonítók hetvenféle indokolása közül a következők a leggyakoribbak: a jellemábrázolás, a mondanivaló, a valósághűség, a megformálás, a nyelv, az újszerű eszközök alkalmazása, az idősíkok változtatása és az erős hatás; a negatív minősítések leggyakoribb indokolásai pedig az írói mondanivalóval való egyet nem értés, a megértési nehézségek és a szöveg érdektelensége. A formaélményre a "megformálás", a "nyelv" és (áttételesebben) az "újszerű eszközök" utalnak. A formára hivatkozás - "megformálás", "nyelv", "újszerű formaeszközök", egyénis stílus" - azok körében a leggyakoribb, akik a legmagasabb művészi értéket tulajdonították a művet. Míg az irodalmárok elsősorban a művészi ábrázolás, a klerikusok, a tiszti iskolások és az állami gimnáziumba járók a mondanivaló és a valósághűség miatt tulajdonítanak a regénynek művészi értéket.

Az, hogy, hogy ki mit tart egy műben újszerűnek, komoly mértékben függ addigi olvasmányaitól, irodalmi tájékozottságától, irodalmi kódismeretétől is. A közel ötvenféle indokolás között az idősíkok váltakozása szerepelt leggyakrabban, s eléggé gyakran szerepelt még általában a stílus, az elbeszélő nézőpont váltogatása és a ciklikusan visszatérő események.

"Meg fogunk tudni szerkeszteni egy olyan rácsot - az esztétikai élménynek valamiféle periódusos Mengyelejev-táblázatát -, amelynek segítségével elvontan ugyan, de egzakt módon rögzíteni tudjuk a befogadói viselkedéstípusok és műtípusok találkozásának összes lényeges változását. Elméleti szinten megkonstruálhatjuk a tetszés, nem tetszés, az esztétikai öröm és az esztétikai csalódás különféle lehetséges eseteit, ha pedig a rendszert tovább finomítjuk, akkor a különféle élménytípusokat is megközelíthetjük. Beláthatatlan távlatok a pedagógiai ráhatás előtt.", írja Józsa (1986/c:83-95) racionális magabiztossággal, mondhatni a lélek mérnökeként. Ha az olvasót legalább annyira tartjuk megfejthetetlen titoknak, mind lélektani és szociológiai magyarázatok segítségével részben megfejthetőnek, akkor sem zárkózhatunk el - gőgös magabiztossággal - a tipologizálási kísérletek elől.

Csupán az elolvasott irodalmi művek mennyisége még keveset árul el az irodalmi ízlésről, jóval többet az elolvasott művek sorrendje és sokfélesége, még ennél is többet szerkezetének fő tendenciái, Ezt a képet jelentős mértékben árnyalja az éppen (a legutóbbi időben) olvasott és megkedvelt művek valamint a legnagyobb élmények ismerete. Még pontosabb lenne a kép, ha ismernénk az összes irodalmi olvasmány (nem csupán a kurrens és emlékezetes olvasmányok) olvasói minősítését is. Sajnos, a legtöbb esetben ennek a tényanyagnak csak egy-egy fajtája ismeretében bátorkodunk (vetemedünk?) mi, olvasáskutatók az irodalmi ízlés tipologizálására.

Gereben Ferenc csupán a kedvelt olvasmánytípusok és a kedvenc olvasmányok (átlagosan 4-5 írónév és/vagy műcím) alapján alakította ki ízléskategóriáit, arra hivatkozva, hogy "az interiorizált értékekre alapozó ízlés sokkal kevésbé változékony, mint az aktuális olvasmányokban kifejeződő olvasói érdeklődés". Ez ugyan kétségkívül igaz, mégis van ennek az eljárásnak többféle hátulütője is: a) a legnagyobb élmények között keverednek az imprinting-élmények, a gyerekkori leg-ek és az érett fejjel megért élmények, 2) azok esetében, akiknek megcsappant irodalomolvasói érdeklődése, s esetleg már hosszú ideje nem (vagy alig) olvasnak irodalmi műveket, egy régebbi állapotot tükröznek legkedvesebb olvasmányai.^[180] 3) a kurrens olvasmányok legkedveltebbjei, amelyek azonban még nem szerepelnek a legnagyobb élmények között, éppen az egyedi olvasástörténet fordulópontját és jövőbeli alakulását jelezhetik.

Gereben a következő ízléskategóriákat használta - méghozzá eléggé sikeresen - empirikus kutatásaiban (1998:121, 2005:136):