« ÖTÖDIK RÉSZ. Fej verések. KEZDŐLAP

Dugonics András:
Magyar példa beszédek és jeles mondások

Tartalomjegyzék

HETEDIK RÉSZ. Más Bűntetések. »

22HATODIK RÉSZ.
Föl akasztás.

A’ Vármegye temettette el.

Fönn felejtették.

Ki tötték a’ szellőre[1]

Úgy lóg, mint az akasztott ember.

Akasztó fa’ sódora.

Fel fűzték, mint a’ koppót.

Almának is a’ szépét kötik fel.

Meg adták a’ lovak’ árát.

Néha akasztással is el hiresedik az ember.

Meg fúlt a’ hóhér madzagán.

Jól fel hágott a’ város’ szeme’ láttára.

Nem éri lába a’ földet.

Ég és főld között lakik.

Föl vitték a’ fölleg várba.

Föl magasztalták az ég felé.

Lajtorján ment a’ sirba.

Egy pótrán vették nyakára valóját[2]

23Ki vitték, de a’ fán felejtették.

Savanyú vízre vitték, és ott itatták.

Bé kötötték a’ zsák’ szájját.

Meg terhelte a’ fát.

Akasztó fa címere, hohér pallos levele.

Jól lakott a’ savanyú kútbúl.

Nem hal a’ vízbe, kinek fel kell akadni.

Jól meg nyújtották; ki is nyújtoztatták.

El lehet lába alatt járni.

A’ hoszszas tömlöcnek akasztó fa vége.

Hurokra akadt a’ torka.

Nyakára fujtották a’ kötelet.

Hollók és varjak eledelévé lett.

El temették szemfödél nélkül.

Akasztó fára termett.

Akasztani való.

Az akaztás se esik ingyen.[3]

Szemeit a’ hollók vágták ki.

Fán száradt csuka.

24Bé fogadta a’ hóhér oszlopos palotájába.

Fel nyakra valózták.

Hoszszabb lett, mint ez előtt volt.

Szél fújja a’ talpát.

Hoszszú bötűt csinállottak belőlle.

Egy egész bötűvé változott.

A’ varjak, verebek társaságjokban lakozik.

Ki tették a’ szárító fára.

Hóhér falattya lett.

Akasztó fa virágja[4]

Szellőztetik[5]

Könnyű az akasztó fát meg szokni[6]

Meg ette a’ hóhér.

Pap volt halálán, de nem temetéssén.

Hollók vendégeskednek szeme’ koponyáján.

Föl kötötték a’ bú felejtőre.

25Meg kötötték a’ torkát, mint a’ zsáknak.

Szél hányogattya a’ Cser fán.

Oly magosra emelték: hogy el se érhetni.

Föl hágott a’ lépcsön, de le nem jöhetett.

Bele keverődzött a’ kenderbe.

Meg kötötték a’ kender ingnek gallérját.

Csak el nem kerülhette a’ szál fát.

A’ fogasra akadt.

Vezetni köllött a’ sírba.

A’ csiklándós nyakat is meg köthetik.

Nyakára fujtották a’ pótrást.

Fel emelték a’ pócra.


[1] Minek előtte egy Tolvajt Őszi üdőben fel akarnák akasztani, csak azért esedezett a’ hóhér előtt: hogy nyakán hagygya bundáját: mert hives szellő meg árthatna néki.

[2] A’ Magyaroknak nyakra valójokról ezeket írja Altorjai Báró Apor Péter: „Nyakra valót soha máskor nem viseltek; hanem, mikor útra mentenek. Akkor némelyike szép gyócsból való nyakra valót kötött fel, melynek két vége kinek skófiummal, kinek arany fonállal, kinek elegyesen, kinek tiszta selyemmel vala meg varva. Az ővéig függve le eresztette övéig, vagy pedig hátra vetette a’ vállán a’ hátára, ’s ott! lebegett. De rend szerént (a’ Fő emberek, midőn útaztak) Portai selyem nyakra valót viseltek. Az alább rendű emberek pedig közönséges Portai nyakra valót.” Több illyen szokásokat fogok Apor Péter kéz írássábúl elő adni.

[3] Nem tudni: hová való Ítélő széknek nem vala hóhérja, ki egy tolvaj Cigánt fel akasztana. Azt javaslották tehát a’ Cigánnak: hogy mennyen valahová, és akasztassa fel magát. A’ Cigány (tovább látván orránál) azt mondá: hogy őtet ingyen soha se fognák fel akasztani. Ezért hát forintot adtanak néki, mellyekkel el ment ugyan a’ Cigány; de fel akasztatta é magát? avvagy nem; eddig senki se tudgya: mert a’ jegyző könyvekben fel nem találhatni.

[4] Látván Diogenes: három aszszont fel akasztva egy fán; Oh (úgymond) bár minden fa több illy gyümölcsöt hozna – Mert Diogenes nagy gyűlölője volt a’ Fehér népnek; ugyan azért soha meg nem házasodott.

[5] Midőn egy Cigánt akasztani akarnának; kérte a’ hóhért: hogy pipáját kezében hagyná. Mert ő (igen nedves természetű lévén), ha e’ nedves üdőkben nem pipázhatna, magának nagyon árthatna. Az után nagyon meg is szokta a’ dohányozást. Végtére el unná magát az akasztó fán egyedűl; a’ pipa ideje töltésse lenne.

[6] Szabódott a’ Cigány: hogy az akasztófát meg nem szokhattya; mert ezt a’ rosz szokást leg nehezebbnek tartaná. Fel akasztássa szempillantássában észre vette ő: hogy a’ szokás nehéz; de látták a’ ki kisérők: hogy el enyiszte után úgy meg szokta a’ fát, mint ha mindég rajta függött volna.

« ÖTÖDIK RÉSZ. Fej verések. KEZDŐLAP

Dugonics András:
Magyar példa beszédek és jeles mondások

Tartalomjegyzék

HETEDIK RÉSZ. Más Bűntetések. »