« A közmondások kiterjedése. KEZDŐLAP

Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve

Tartalomjegyzék

Jelviség (symbolismus) a közmondásokban. »


A közmondások módja és modora.

Módja és modora a közmondásnak – mint Ballagi mondja – egyenes, czikornyátlan és egyszerü. Egyiránt távol a mindennapias beszéd hosszadalmasságától s a költői nyelv virágos pompájától. Nem vágy fönlengeni; neki elég, ha szava nógat, figyelemre s gondolkozásra serkent. A hosszú mondókákat éppen nem szereti, mert semmit se ereszt »hosszú lére.« Kevés szóval, röviden és velősen: »egyet mond, kettő lesz belőle.« Ha komoly életviszonyokkal foglalkozik is, sem szedi ránczba homlokát; ellenkezőleg: vidor arczczal úgy ejti szavait, hogy ügyes fordulatok és szúró pontokkal, valamint jelentőségének mélysége által az illetőt élénken érje, mig a többieket, a hallgatóságot mosolygásra birja.

Formára és alakra nézve fő kelléke a rövidség és e mellett tulajdonsága a ritka kellemesség, őseredeti elmeél és világosság; majdnem minden közmondás egy-egy megdönthetetlen igazság: mert majdnem valamennyi »fején találja a szeget.« »Nem sok mentség kell az igazmondáshoz« s ehhez hiven nem »csüri-csavarja« a dolgot, hanem kereken, magyarán kimondja az igazságot, mert »mi a szivén, az a nyelvén,« habár jól tudja, hogy ha igazat szól, betörik a fejét, de azt is mondja, hogy »igazmondás nem emberszólás.« És éppen azért senkinek sem jut eszébe a kimondott igazsággal szemben állást foglalni, ellenkezőt állitani, mert: »a közmondás nem hazudik.«

A mi közmondásaink különleges tartalmát illető, erről Szvorényi igy ir: Egy és ugyanaz ez a magyar nép lelkének tartalmával: legnagyobb részt termék magyar gondolatok, melyekben fajunk szelleme s kedélye él, lüktet és munkál, gazdagon hintve el ősi jellemének, gyakorlati bölcseségének, vallásos és hazafias érzületének elemeit és elveit, valamint történeti emlékezéseit, szokásait, előitéleteit, babonáit stb., minélfogva közmondásaink nem csak erkölcstanitók, hanem erkölcsfestők is egyszersmind.

Valamint a nyelv minden tárgyat megnevez, úgy a közmondás is mindenféle itéleteket hallat, s bár sokat ad a külső és belső erkölcsi tisztaságra, mégis nem ritkán »szabad száju« lesz és némely aljas kifejezéseivel a szigorú erkölcsbiró füleit könnyen bánthatja, hahogy ez felejtené, mikép a nép nyelvmüvével van dolga, a nép füle pedig nyerset, sőt aljasat is befogad megütközés nélkül, kivált ha már közszólásképen megszokta azt. Mert hisz’ a közember ilyesmikben nem oly válogatós, nem oly finnyás, mint az uri osztály, miután szavajárása szerint a »szó be nem töri embernek a fejét.« A mézes-mázos szavakat pedig »ki nem állhatja,« mert azok alatt rendesen rossz lelket vél lappangani s »van is valami a dologban.« Egyébiránt, – mondja Szvorényi – ha a szennyes szóktól s szólásoktól méltán óvakodunk, még inkább kell azoktól óvakodnunk, kik velök talán még keresve élnek, a minek a közmondás épen nem oka. A nép és nyelve e szempontból is egyek; egymagára sem ez, sem amaz nem tesz különbséget az aesthetikai szép vagy rút, s az erkölcsi illő és nem illő között.

Azt sem kell felejtenünk – irja Ballagi – hogy a legdurvább kifejezés sokszor oly helyes, sőt helyesebb, mint a finom szólásmód, mely keresett, szóvirágos szavakkal él. Ha a durva nyers szó a maga helyén van s a tárgynak, dolognak s személynek megfelel, a kifejezés teljesen természetszerü s ez minden egyéb látszólagos szépségnél hasonlithatlanul többet ér. Ballagi véleménye szerint az a bizonyos nyerseség, melylyel a közmondás gondolatait ejti, ezeknek hatását nemcsak hogy nem csökkenti, de még jóval elő is segiti.

Mint már mondottuk, a közmondás előtt, mint a jó törvény előtt, mindenki egyenlő, s azért mindazt, mi az erkölcsi lény életére vonatkozik, személyválogatás nélkül, kereken, kedélyesen, de a hol kell, amúgy magyarán is meghányja rostájában, mindenben ragaszkodva a szoros igazsághoz, melyet sem kedvezés, sem megfélemlités nem tántorithat meg. Kimondja egész bátran, himzetlenül: hogyan áll itt, vagy amott a dolog; s hogyan kellene állnia. A szépet viszont s a jót örömest dicséri s illusztrálja képekkel és hasonlatokkal.

Érdekes vonása a közmondásnak, hogy mindezek mellett egyenesen oktatni s rábeszélni, – ezt sohasem czélozza; hanem magára hagyja mindenkire: helyesen érti s alkalmazza-e a közlött igazságot? Megmondja a magáét s aztán odébb áll és nem tehet róla, ha utóbb közelebbről szivlelvén mondását, belátod, hogy téged intett, óvott, vágott, – szóval téged talált.

A közmondásnak ama minden iránti érdeklődésével s nyiltságával természetes összefüggésben áll – Szvorényi szerint – a szemfüleskedés is, – de sohasem hivalkodó kiváncsiságból, vagy épen rossz szándékból. Sőt becsületes humorával még meg is rója a »Kandi Pálokat« s a »Katuska embereket,« kik csakis gyermekkiváncsiságból szeretnek »minden lében kanál« lenni, s minden fedő alá bekandikálni. Ő csak azért les el mindent, hogy használjon, vagyis ha akárkiben nem »helyre-dolgot« látna, – legyen az bár herczeg, vagy rongyszedő, király, vagy koldus, – megmondhassa neki, mi helyes, vagy helytelen. Ritkábban, de megcselekszi azt is, hogy nevén nevezi a hibást, mint pl. Bodónét, a ki »másról beszélt, mikor a bor árát kérték.« Legtöbször azonban senkinek és mindenkinek szól, hogy a ki »ludas,« hát lakoljon; »a kinek pedig nem inge, ne vegye magára.« Egyébiránt csufot űz a szegényből, hogy egymást hamar kineveti; epéskedik a sánta bénára, tükörrel, szinekkel kisérti a vakot, borotválni akar kopaszt, akasztófára viszi a tolvajt; neki énekes, hegedüs, kereken kimondva egyiránt »iszos;« a kalmár hazug, a gazdag kevély, a kevély ostoba, az ostoba szamár, mely arany lant mellett is szamár nótát ordit.

A társadalmi élet iránt szint ily bőbeszédű. Nem könnyen találni oly osztályt hivatalos állást, üzletet stb., mely figyelmét kitudta volna kerülni; hol azután a szokások, ferdeségek, nyilt vagy titkos gyarlóságok közül nagyon is szemfüles és elevenig járó. Többi között kényes czélzással jegyzi meg pl. az orvosról: »nem jó orvost örökössé tenni;« a molnárokról: »ha mind felkötnék, a ki közöttük lisztlopó, kiveszne a mesterség;« a takácsokról, hogy »három takács egy ember;« s a kántorról: »jó dudoló, jó köppentő (cantores amant liquores). Ily erősen ostorozza a vámos gorombaságát, a borbélylegény kevélységét, a boltos ácsorgását, a kefekötő iszákosságát és számos egyebeket, nem felejtvén még azt is megjegyezni, hogy «varga, tót meg hóhér szégyenli a nevét.» Gyakran kiméletlen a kor iránt, kifog a hatalmon, olykor paczkáz, máskor kedvkereső, majd gúnyolodó, néha parancsoló, sőt kétértelmü és mosdatlan száju is nem egyszer, elvétve trágár és szemérmetsértő.

No de ilyet hallva, ne feledjük, hogy nép müvével van dolgunk, ki soha nem látja, nem olvassa, hogy fegyelmezhesse a maga beszédét.

Igen szókimondó továbbá a nőkkel szemben is; mert mig elismeri, hogy »jó asszony a ház koronája;« másfelől igen int: »megódd magad a szakállas (férfias) asszonyoktól.« És sok egyenes észrevétele is akad róluk. Ilyenek: »Három asszony egy vásár» – »Asszonyfán is elkél a bor.«

A ravasz természetü, tudálékos és haszonleső embert »politikus«-nak mondja.

Nem épen kiméletes azon megjegyzéseiben sem, melyekben a magyar jellemtől elütő népfajokról hallatja visszatetszését. »Szász emberség nem sokat ér;« a czigány és czigányság egyértelmü a »hazuggal és hazugsággal;« »három görög, három török, három zsidó – kilenc pogány.« Még többet s keményebbeket koczkáztat a tótról, ki szerinte »nem ember;« – és: »adja a tótnak szállást, kiver a házadból.« S a németet sem épen kedvezőn köti össze vele: »tótnak bors, németnek koporsó!« Nem minden éle nélkül a tréfának nevezi végre: a németet sógor-nak, a tótot atyafi-nak, a zsidót szomszédnak; mig a magyar vidékiek egymás közt földik.

Mindez azonban – mint Szvorényi mondja – csupán kedélyes aggatódzás, épen oly ártatlan, mint a rácz ürmös, zsidó cseresnye, oláh duda, szerb tövis, sváb bogár stb.

Nem kiméli abban, a mi humorát, vagy gúnyját ingerli – saját faját sem. »A székelyfogadásra« semmit sem ad. »Nagy pipáju s kevés dohányunak« gúnyolja saját vérét is a magyart, megróván annak számos nemzeti gyöngéit, midőn pl. hamar lelkesedését »szalmatűz«-nek mondja, hozzá tevén: »szalmatűznek a szene is hitvány.« Nem szereti, hogy csak: »maga kárán tanul;« és hogy »csata után okos a magyar.« Megzaklatja továbbá a szegény, de nagyralátó »pipás, bocskoros, hétszilvafás nemes embert.« (»Fakó kocsi, kenderhám, nemes ember, szűrdolmány!«)

S erős ösztöne van arra is, hogy a más vidékit vidékestől ócsárolja: »Nem is magyar, ki a Tiszából nem ivott.«

Szivesen évelődik végül az egyes községek s általán a székely és palócz föld lakósaival, kiknek valamely bárgyu tettét ellesvén és nyelvére kapván, országosan hurczolja meg őket. Ily értelemben mi az alföldön, Nagy-Kikinda, a Szepességben: Béla, Gömörben: Ratkó és Rás, Abauj-Torontálban: Görgő, Szatmárban: Börvely és Nagy-Palád, az a Dunántuliaknak Rátót. Mindent ráfognak ezekre. Itt mindenütt keresztbe vitték a létrát, a szunyognak harangoztak, átuszták a hajdinát, a templomot borsón tolták el, a torony tetején nőtt füvet a falu bikájával lelegeltették, agyonütötték a ketyegő fenét (zsebórát). A rédiekre ráfogja, hogy »sátoros ünnepre ködment köszörültek,« a »lédecziek hazafeküdtek,« stb.

Nem tartózkodik olykor egyik-másik tájejtésnek kiélczelésétől sem: »aligha baja nem esett a csákónak: hozzik a bűrit.«

De mindezeknél tovább megy, midőn azokon is köszörüli élczét, kik nem maguk okai fogyatkozásaiknak. Kimondja, hogy: »az ördögök közt is legrosszabb a sánta;« a kopasztól, hogy: »hátul kopasz, azért ravasz;« a vöröshajuakról: »vörös ember, vörös ló, ritkán válik abból jó.«

Hanem minden ilyetén nyilatkozataiban is becsületes, jóakaró, sohasem üres fecsegő. Sokat el lehet hát nézni őszinteségének; mert ártani nem akar, s e mellett egykoru lévén az öreg idővel, tapasztaltságára és emberismeretére bizton épithetni.

« A közmondások kiterjedése. KEZDŐLAP

Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve

Tartalomjegyzék

Jelviség (symbolismus) a közmondásokban. »