« A közmondások módja és modora. KEZDŐLAP

Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve

Tartalomjegyzék

Nyelvsajátság. »


Jelviség (symbolismus) a közmondásokban.

A közmondások szólásformáin egyik leggyakoribb vonás a jelviség (symbolismus) vagyis a jelképben szólás. Mi abban áll, hogy a kifejezett eszme, vagy igazság mintegy jelmezben, kölcsön vett öltözetben lép föl, úgy azonban, hogy tüstént fölismerjük: ki vagy mi rejlik alatta.

Erdélyi szerint a közmondások elmélete a jelviség, gyakorlata pedig az élet. Amonnan elvét veszi, itt alakját leli s eme két sarok az, mi körül a közmondások lényege forog. Világosabban: lehet symbolikus (jelvi) előadási alakja valamely eszmének, de ha az életben el nem fogadtatik, nem lesz belőle közmondás; szintugy igaznak látszik, hogy az élet által felkapott ily szólásmódok alapja rendesen mindig valami tapasztalás, megtörtént dolog, mi a közmondások természetét megkülönbözteti a kigondolt, bölcselmi uton levont igazságoktól.

Ez a közmondás pl. »fehér liliomnak is fekete az árnyéka« – egészen eltakarja a belé öltözött igazságot; de csak ugy, mint fátyol a szobrot; – kilátszik alóla, t. i. hogy »az ártatlanságnak is meg van a maga gyarlósága.« A fehér liliom ugyanis az ártatlanságnak, az árnyék a gyarlóságnak megszokott jele (symboluma).

Midőn azt mondja: addig hajtsd a fát, mig fiatal; vagy addig verd a vasat, mig tüzes, – nem oda néz, hogy a kertészt vagy a kovácsot tanitsa; hanem, hogy a »fiatal fáról« a gyermeknevelő értsen; a hamar hülő s keményedő tüzes vasban pedig, mint példában intsen, hogy a mig jelen van, addig használjuk föl az alkalmat; mert az idő nem vár.

Itt a »fa« és »vas« és a mi róluk mondatik, csak kép. Más és több a jelentősége e közmondásnak, mint a mit szószerinti értelmében mond; – és épen ezen többet jelentő viszony, ezen fokozat határozza meg minden közmondás lényegét.

Lényegük tehát nem a szavakban, hanem abban áll, hogy szófeletti értelmüknél fogva jelentésük jobbadán képletes, példázó vagy jelvi, azaz: mi azt értjük alattuk, a mire vonatkozásuk van, nem pedig azt, a mi bennük szó és betű szerint foglaltatik. Ez uton a symbolika mélyen bejátszik a közmondások természetébe, kettős hatalommal ruházván föl a szavakat: hogy legyenek ott a fül és szem előtt, mint hang és kép, – és a lélek előtt, mint az általok kifejezett gondolat.

Jelv – Erdélyi szerint – tulajdonlag minden képes előadás, ha mögötte valamely eszme áll. A jelvben eszközzé válik minden tárgy, eset és történet; szabaddá lesz minden eljárása a képzelődésnek, gondolkozásnak egyformán, mert a czél nagyobb mindennél: az eszme, s ennek szolgálatára föl van ajánlva, mint csak embertől s emberi képzelődéstől telik. Mikép minden sugár a naphoz viszen, ugy minden eszmélkedés az eszmére viszonylik. Mint fény a lég, ugy az anyag és szellem összeköttetését a symbolismus vezeti most világos, majd ködös területeken át, hagyván derüt és homályt, tudást és vágyat maga után.

E szerint a symbolismusban minden él, minden mozog – és pedig a szó tulajdon értelmében, – mivel örökös lebegése van az elmének gondolatról-gondolatra, képről-képre, tárgyról-tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a gondolat mindkettőt s viszont: mindenféle cserében. Ez a cserélgetés, ez a változtatgatás ugyszólván tündéri játékot állit elő. Jő, megy a képzelődés, mint a szövő csónakjai, egymás mellett, egymás ellen, s nyomain végre mintegy keleti szőnyegen, ki van irva ég és föld, nap és éj, nyár és tél, az ifjuság és aggkor, az élet és halál. Symbolismus nélkül nincs élet, nincs költészet, tehát minden képes beszédnek, irásnak s az egész költészeti nyelvnek a symbolismus az alapja.

Nyelvi hozomány lévén a közmondások, a nyelvnek pedig minden egyes szava ugyanannyi jelv, azaz minden szó egy-egy tárgyat képvisel: a közmondások is követik az egész nyelv sorsát a symbolikára nézve. És ha egyes szó, pl. »tavasz« átvitethetik az életre, hogy ifjúságot jelentsen, hasonlókép egyes mondatok is átvihetők más valaminek jelentésére, szószerinti értelmükön kivül és felül, melyeket, ha elfogad a szokás, fölavat az élet, azonnal közmondásokká lesznek. Ez uton és egyedül azért, mivel ugy és közegyezés szerint megállapitott s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel birnak az életben.

Az elmondottak szerint a közmondás szó csak ugy veendő, mint közakarat, közvélemény s több efféle szavak. És becse nem az erkölcsi vagy bölcselmi tartalom szerint mérlegelendő, hanem az országos helybenhagyástól, mely a jelviség (symbolizálás) alapján megadta neki a közkeletet és forgalmat, mint pénznek az ország és törvény tekintélye.

Az ősnépek minden tanitmányai jelvekben voltak foglalva, s nem mondhatni a kora emberiségről jellemzőbbet, mint ha állitjuk, hogy előbb érezte, mint tudta az igazságokat Isten, világ és rendeltetés felől s annak, mi elméjében fogant, mihamar meglelte illő köntösét a körülte és hozzá közel fekvő természetben, mikor az elvont fogalmakat szó helyett alakkal, betű helyett cselekvénynyel ábrázolta ki, betöltvén a tárgy és gondolat közti távolságot, ha volt, képzelődései pótlékaival. A gyermek ma is ugyanazt teszi és bizony az »álomszuszék,« »aluszékony,« »henye ember« fogalma előbb volt meg alakban, mint puszta elvontan kimondva, mit szóval utoljára igy fejeztek ki: »összedugja kezeit.« Ellenben: »meg van még a két kezem!« – a két kéznek munkára még meglevő készségét s képességét jelenti ki. S ezen két példában látni egyuttal, mikép ugyanazon érzéki tárgy más-más viszonyban alkalmazva, többféle eszmének lehet jelképe. Igy közszólásainkban: »Hosszú kezü« = a más tulajdonáig is elérő, azaz tolvaj. »Egykézre dolgoznak« = egyetértve, ugyanazon czélra. »Kéz alatt tovább adtak rajta« = titkon, szép szerivel. »Kezet adott rája« = biztositotta az alkut, szerződést; minthogy a kézadás az alku, szerződés szentesitő jelve. – S mint a kéz ezekben, ugy a többi testrészek, s főleg a fej, láb, orr, szem, fül, száj, fog, nyelv, nyak, mint az emberhez legközelebb álló ősjelvek, legszaporább alkalmazásuak s jobbadán azon szereppel vannak megbizva, hogy magának a személynek, vagy személyes tulajdonoknak jelvei legyenek. – A testrészekről, melyekből egy-egy személyt alkotott az ősember képzelme, nem kellett sok az átmenetelhez, hogy viszont a felötlőbb emberi tulajdonokat s a szem előtt álló, vagy ismétlődő tüneményeket jeles személyiségekkel ruházza fel.

A symbolika az élet, vallási és nemzetiségi, társadalmi és politikai viszonyok szerint változik. Változik a symbolika a népek szellemi tehetsége és kedélye, égalji helyzete és házi, azaz társas viszonyai szerint is.

Sokan azt állitják, hogy a közmondások első szerzői az olyan Pythagoras és bölcs Salamon-féle régi bölcsek volnának. Ez teljes képtelenség. Mert van nép, melynek bölcse soha nem volt, de olyan nincs, melynek közmondása ne volna. Vagy – mint Erdélyi mondja – a symbolismus közös forrás, nem szükség hozzá szabadalom s az ég nem mindenkor tudósok előtt nyilik meg, hanem igen gyakran együgyü pásztoroknak is.

A közmondásokra nézve a képjelviség ott éri el tetőpontját, hol ezek különc, daczos formája meghozván az értelmet, azon körülmények eltalálására is kénszerit, melyek valaha a közmondást megszülték. Soha nem volt esze ágában sem semmiféle bölcseletnek a hűséget ócsárolni s megszólni, tanitani az adott szó meg nem tartását, ajánlani a haza iránti hidegséget… mégis van néhány közmondás, mely a hűségre nézve megjegyzi, hogy: »Hű, mint a kutya« – vagyis csak kutyához illik a hűség. A fogadásról ezt mondja: »Ember fogad fogadást, agg eb, aki megállja.« Szemére veti a hazának, hogy: »Senki sem próféta a maga hazájában.« és: »A haza mostoha.« Hasonlóan könnyedén veszi az ígéret megtartását: »Ígéret urasság, megadni parasztság.« »Igérd meg, ne add meg, nem szegényit az meg.« Gunyolódik, paczkázik a szegényen: »Ki szegényben bizik, nádra támaszkodik.« »Szegénynek egy pénz is oly kár, mint a gazdagnak száz.« Mindezt soha sem tanitá az erkölcstan, vagy a bölcselem, mi jogon tanitja tehát a közmondás?

Azt hinnők, hogy e fogas kérdéssel már sarokba szoritottuk, tönkre tettük a közmondásokat. Pedig ellenkezőleg. Nagyon meg van annak az oka-foka, hogy miért hasonlitja a magyar ember a hűséget a kutyához. Nem egy eset volt, van és lesz az életben, midőn a hűség, a ragaszkodás ártalmára lehet sok embernek. Épen ezért, mint tényeken alapuló igazság int, hogy vigyázzunk a hűséggel, ne higyjünk vakon, mivel a föltétlen hűség gyakran kárára lehet az embernek legjobb akarata mellett is. – A mi a fogadás és az ígéret meg nem tartását illeti, erre is számtalan tanulságos eset van az életben. Lapozgassuk csak a történelmet, kisérjük figyelemmel a magyar politikai élet mozzanatait s vizsgáljuk meg az u. n. »fölebb valók« eljárását az u. n. »alattvalók«-kal szemben s viszont – azonnal halomszámra találunk példákat, melyek az ily irányu közmondások jogosultságát, életrevalóságát a napnál is fényesebben megvilágitják. – – – Általában pedig ne feledjük, hogy mig az erkölcstan és bölcselem általános igazságokat ajánl, addig a közmondás néha-néha egyéni állapotokra is kényszerül alászállani, mert minden tudományát, minden ismeretét a gyakorlati életből, a mindennapi tapasztalásból meriti. És éppen az ilyen faju mondások mutatják ki a közmondások igazi, mélyebb vizsgálatra képes becsét s igy a maga leplezetlen őszinteségével, nyiltságával mutatja be szellemi arczképét s mikor a közmondásokból könyvet szerkesztünk, csak hű tükröt tartunk a nép, a nemzet elé, hogy lássa benne saját arczát, jellemvonásait minden árnyalataival; hogy lássa benne azon hű szellemi képmását, mely sem nem csúfit, sem nem szépit, sem nem nagyot, sem nem kicsinyit, hanem a szó valódi értelmében hiven mutat. Csunyát mutat a rútnak, szépet a szépnek.

De vannak oly közmondások is, melyeket nem kép után fogadott el a szokás, melyekben semmi nyomra a symbolismusnak, pl. »Meglásd, kinek higyj.« »Ész jobb erőnél« – tömérdek ily erkölcsi és bölcselmi tartalmu mondatok. Az efféle szárazabb tételek valami lefolyt történetből vannak elvonva, s a helyett, hogy puszta szók, előlegesen megállapitott igazságok maradnának, ez uton már tényleges becscsel birnak, mert nincs efféle tartalmu közmondás, mely kopaszsága mellett is minden ok és alkalom nélkül, egyszerre s akármikor volna használható, hanem meg kell jönni a körülménynek, a lélek hangulatának hozzájuk, mik között elpattanva, soha nem hibázhatják el hatásukat és ama körülmény rendesen az, vagy legalább hasonló ahhoz, mely a közmondást valamikor igen régen létre hozta először.

A symbolismus játékának illusztrálása czéljából lássunk néhány ugyanegy értelmü közmondást: A tiszta vizet is megszüri. Kitolná krajczáérért kecskét a sárból. Lidérczet imádja, hogy pénzt hozzon. Sokszor elmondta Kristóf imádságát. Szunyogban is hájat keres. Elégbül sem mer enni. Somfánál főző. Magától is szánja. Ha nyálával jóllakhatnék, soha nem köpné ki. Disznón gyapjat keres. Még a disznó almot is eladná. Isten oltáráról is elvenné. Holtnak szemfödelét is elvenné. A halált se váltaná meg stb. mind e közmondás birvágyot, fösvényt jelent.

Továbbá: Nem mind tiszta buza, mi az ő földjén terem. Csapja a csíkot a lencsével. Muhart vet. Letéreget az országutról. Hamis pénzverő. Elvetette a sulykot. Elódzott a bocskor szíj. Csettet vetett a szája. Megcsuszamodott ajka. Sokféle fábul farag. Szereti a zuzát stb. E közmondásokban árnyéka sincs a »hazug« szónak s mégis azt jelenti mindegyik. És ez nem körülirás. Hanem – mint Erdélyi irja – a tiszta buza vétetvén az igazság jelképe gyanánt, kiben az meg nem terem: neve hazug. Csik és lencse nem igen férnek össze, mint nem az ellenmondás azaz hazugság. Országut megint képe az igazságnak; ki erről letér, hazug. Mikor a bocskorszíj elódzik, széthull a kapcza; egy hazugság elszórja hitelét egész előadásnak. Csettet vet a száj, azaz nem azt teszi, mint kellene, mint a puska, mikor nem sül el, ez hazugság. Sokféle fa nem illik együvé, mint nem az, ha fehéret, feketét összebeszélünk, – ez is hazugság.

Érdekességénél fogva közöljük Erdélyi statisztikáját, melyben a magyar és német közmondások bizonyos számáról van szó. Körte »Volks-Bibliothek. Dritter Band. Die Sprichwörter der Deutschen, v. Dr. Wilhelm Körte. Leipzig, 1847.« czimű gyűjteményében és Erdélyi gyüjteménye közt, ily aránt van a két nyelvi s egy családba tartozó közmondások között. A német gyűjtemény »Pferd és Ross« czim alatt közöl 30-on felül való közmondást, a magyar az egy »ló« czim alatt 80-nál többet. Előbbi »Hund« alá sorol 80-nál többet, a magyarnak 150 »ebe« és 90-en felül van »kutyá«-ja. A németnek 20 »Ochs«-a s nekünk 32 ökrünk van. »Schwein« amott 24, nálunk 40. »Esel« azonban ott több van: 45, mig nálunk csak 18 szamár. »Wolf« ott 28, nálunk 54 farkas van. – A két első élelmi szer: »kenyér és bor«-nál igy áll az arány: a németnek 16 »Brot«ja s nekünk 36 kenyerünk van. »Wein«-ja 45, a mi borunk 80 körül van. Igy a test részei is.

Ha nekünk – folytatja Erdélyi – 33 szólásmódunk van az orr felől, mikor a németnek 19, – mi talán finyásabbak vagyunk, mint ők és hamarább megorrolunk valamit. Ha 48-szor emliti kezét a német, mig a magyar nem több, mint 35-ször, – talán a német dolgosabb, tevékenyebb. Bár nekünk több mondásunk van a fejről, mégis a német gondolkozóbb; mi pedig fejesebbek vagyunk. Mig a szemet többször emlegetve is, alig vagyunk szemesek, nem hogy szemesebbek a németnél. Továbbá német nyak van 8, magyar 34. Tehát valószinü, hogy mi magyarok nyakasabbak vagyunk a németeknél. Fog amott 11, imitt 24, szem ott 39, nálunk 45. Tehát szemesebbek is vagyunk a németnél stb.

A mondottakból látszik, hogy az ősjeleknél kedvezőbb az arány részünkre s nem szükség, hogy ezek bármelyikében pl. a szomszéd némettől kellett legyen kölcsön vennünk. De látszik egyuttal az is, hogy az ismeretek szerzésében talpra esettebb volt az ős magyar, mint a mai. Esze dúsabb, szive fogékonyabb, képzelődése alkotóbb.

« A közmondások módja és modora. KEZDŐLAP

Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve

Tartalomjegyzék

Nyelvsajátság. »