« KAMPIS ANTAL: RÉGI MAGYAR MŰVÉSZET. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BARTHA DÉNES: A MAGYAR ZENETÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE. »

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA:
A KÉZMŰVESSÉG ELSŐ NYOMAI

Ősi tulajdonság, hogy az ember akármilyen primitív is, magaalkotta közhasználati tárgyait elkészítésükkel egyidejűleg díszíteni is igyekszik. A célszerűség elve mellett a díszítőösztön azonnal érvényesül és a kézművesség, legkorábbi formájában már, esztétikai szempontokat is szolgál. Így lesz kézművességből iparművészet, melynél az esztétikai elv legalább olyan fontos, mint a célszerűségé, így indul útnak a mesterember és művész egybeforrott fogalma, mely csak a legújabb időkben válik ketté. A magyarok történetileg nemzetté való alakulásának időpontjában már arról értesítenek minket a keleti források, hogy a steppék harcedzett lovasai a többi keleti népek módjára kedvelik a fényt és pompát s szemük gyönyörűséget talál a fejlettebb kultúrával bíró népek termékeiben. Az arab kútfők közül Ibn Roszteh és Gardēzi említi, hogy a magyarok rabszolgákat cserélnek bizánci aranyszövetekért, színes gyapjúszőnyegekért és más bizánci árukért. Más helyen olvassuk, hogy a magyarok ruházata színes selyemszövetből készült és fegyverzetük ezüsttel bevont. Megtudjuk, hogy az ősmagyar nászajándék arany-ezüst marhából, pénzből, drága prémekből és kamukaselyemszövetekből állott, s az utóbbiakat 10 prémes ruha értékében válogatták ki.

Honfoglaló őseink anyagi kultúrája jellegzetes lovasnomád kultúra, mely az ázsiai és orosz steppéken alakult ki. A virágzó halottkultuszra valló sírleletek tárgyai – felszerelések, használati eszközök, fegyveröv veretei, szíjvégek, tűzszerszámtartó tarsoly lemezei, lószerszámdíszek stb. – az ötvösművészet körébe tartoznak. A romlandó anyagból készült szövetek, fafaragások elpusztultak és csak néhány, az ötvösséggel azonos szellemű csontfaragás mutatja, hogy művészi tevékenységük más anyagra is kiterjeszkedett. A fejlett fokon álló ötvösség emlékei mindenesetre érdekes előzményei a magyarság századokon át virágzó, legértékesebb iparművészeti tevékenységének.

Ma már ennek a sajátos nomád kultúrának, melybe a magyarság is beletartozik, kialakulását, fejlődését és hanyatlását végig tudjuk kísérni. A különféle nomád népnevek, a szkita, hún, avar vagy magyar mögött heterogén összetételű nép rejlett: az ilyen névvel jelölt egyes művészeteken inkább elmosódó határú kultúrköröket kell értenünk.

A honfoglaló magyarság egységesnek látszó kultúrája sokféle elemből áll. Kialakulása a hazánk területére való beköltözés előtti időre esik. A IX. század első évtizedeiben a magyarok a kazár birodalom északi határvidékén, a Don-Donec és Dnyeper táján, Levediában a folyók mentén északról lefelé húzódó normanokkal és a Kaukázuson át az arabokkal érintkeztek: Levedián vezetett ugyanis át a norman-arab kereskedelmi főútvonal. Ezzel magyarázható leleteinkben egyrészt a norman ízlésű kard és az északi szalagfonadékos ornamentika, másrészt a szasszanida jellegű arab palmetta. E két elem sajátos vegyülése alkotja a magyar ornamentika alapját és ez él tovább az Árpádkor román stílusú építészeti töredékeiben.

A kereskedelmi utak voltak az egyes távolfekvő kultúrák közvetítő közlekedési erei. A honfoglaláskori magyar leletek előzményeit ezért kereskedelmi utak torkolatánál és gócpontjainál találjuk meg, így a Kiev-környéki leletekben, a Levedia közepén fekvő verchne-saltovói magyar sírokban s a belsőázsiai minuszinszki medence gazdag lelőhelyein.

A honfoglaláskori lelőhelyek zöme általában az ország közepén lévő steppe-területre, a vereckei szorosból nyíló síkságra, a mai Zemplén és Szabolcs megye vidékére esik. Legkorábbi, a benepusztai, a levediai korszak végének művészetére vet világot. A pusztai népek jellegzetes módján eltemetett előkelő harcos sírja ez, mongoloid koponyával, lókoponyával, lábszárcsontokkal és a halotti tor maradványaival. Mellékletei: az egyenes norman típusú kard, a griffalakkal díszített niellós, öntött szíjvég norman műhelyekre vall, míg a fegyveröv öntött bronzpalmettái az arab művészettel kapcsolatosak. A sírban talált Berengarius-pénzek (888–924) pontosan keltezik a leletet az első itáliai kalandozások korára.

A honfoglaló magyarság legjellemzőbb ötvösművészeti emlékei a rézből, de legtöbbször ezüstből domborított és növényi ornamentikával díszített íves tarsolylemezek, melyek a tűzszerszámot tartó bőrtarsoly külső felületét borították. Technikailag a déloroszországi fémművesség hagyományait követik, amennyiben ezeket a vékony domborított ezüstlemezeket egy kevésbbé értékes anyagból készült lemezre erősítik, fémgombok vagy keskeny bordázott szalagok segítségével. Rendszerint aranyozott alapjukat sűrű beütögetett pontocskák vagy körök töltik ki, s erről hatásosan válnak el a domborított vagy vésett minta ezüstszínben hagyott elemei. Ornamentikájuk sajátos szimmetriatengelyre felépített végtelen minta egymásmellé helyezett egységeiből áll: az arab-szasszanida hagyományú palmettából, melynek keretét a norman szalagfonatból levezethető indadísz alkotja. Ezen egységes elven belül a tarsolylemezek mintája igen változatos. A tarcali tarsolylemeznek [PALMETTÁS TARSOLYLEMEZEK ÉS ÖVVERETEK] aranyozott az alapja s a szimmetrikusan elhelyezett palmetták szélein vonalas árnyékolás nyomai látszanak. Az eperjeskei közepén merőleges tagolás jelzi a középhangsúlyt, az erősen plasztikus szolnok-strázsahalmi és félegyházi darabon a középső palmettamotívum köré csoportosulnak átlós tengelyben a többiek. A Galgócon lelt tarsolylemez végtelen mintáját szalagfonadékos keret fogja be, a szolyvai és bodrogvécsi darabok palmettái keret nélkül, sakktáblaszerűen sorakoznak. A szolyvain felül plasztikus bojtokat utánzó sor van; ez és a lemezek mintája is arra mutat, hogy a végtelen palmettamotívumnak az eredetét selyemszövetek díszében kell keresnünk. A bezdédi tarsolylemezen ritka motívumokkal találkozunk: középen kereszttel, két oldalt egy-egy fantasztikus állatalakkal. Az egyikben már a keresztény vallás jelképes motívumát, a másikban a keleti pogányság szimbolumát látjuk. A tarsolylemezek fejlődésének tetőpontja a levediai tartózkodás utolsó éveire esik. Analógiáit egy kievi lelet norman kardjának és két csernigovi ivókürtnek ornamentikájában találjuk meg: ezek a mi tarsolylemezeinknek közvetlen előzményei.


Szíjvég két oldala a benepusztai honfoglaláskori leletből.
(M. Nemz. Múzeum.)

Más emlékeken is megtaláljuk ugyanezt a végtelen palmettaornamentikát. Így egy beregszászi leletből származó, ismeretlen rendeltetésű kúpos díszítményen és a honfoglaló magyarság emlékeinek másik nagy csoportjában. A fegyveröv díszítésére szolgáló öntött vereteken, csatokon és szíjvégeken. A honfoglaláskori szíjvég 5–8 centiméter hosszú öntött bronzlemez, ahol lekerekített, fent egyenes, vagy szimmetrikus levélpár hajlását követi. Szimmetriatengelyre felépített mintája: vastagabb indaszár alkotta mezőkben palmetták és félpalmetták, rendszerint aranyozott háttér előtt. Legszebbek az ókécskei és nagyőszi leletekből származó szíjvégek. Az övön, a csat és szíjvég között szívalakú bronzveretek, palmetták sorakoznak (kenézlői és geszterédi övveretek). Durvább kivitelűek a lószerszámdíszek. Elnagyolt technikával készült kerek, bronzból öntött kantárveretek ezek, négy szívalakú levélből alkotott rozettával (törteli sírlelet). Ez utóbbiaknak közvetlen előzményeit a belsőázsiai orosz Altájban lévő minuszinszki-medence gazdag leleteiben találjuk meg. Hatalmas kultúra virágzott ott a magyarországi avar uralom vége felé s ez a kultúra rokon a levediai fémművességgel. Ugyanazokat a szimmetriatengelyre felépített palmettaornamentikjú szíjvégeket és rozettás lószerszámdíszeket találjuk meg a minuszinszki leletekben, mint az előbb említett honfoglaláskori leletekben. Mindez alátámasztani látszik azt a történeti adatot, hogy a honfoglaló magyarság politikai és katonai megszervezését belsőázsiai mongolfajú törökök hajtották végre. Ezek hozhatták magukkal övvereteiket, lószerszámdíszeiket, amelyek elvegyültek a levediai fémművesség arab elemeivel.


Tarsolylemez a galgóci honfoglaláskori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Díszesek a magyarság első szablyáinak veretei is. Elsősorban említjük a Bécsben őrzött úgynevezett Attila-kardot, mely a levediai fémművesség egyik remeke és a kor utolsó éveiben készülhetett. Soha földben nem volt, ezért igen jó állapotban maradt: pengéje, aranyborítású markolata, keresztvasa és hüvelyének gazdag aranyveretei szinte hibátlanok. Finom díszéhez foghatót honfoglaláskori emlékeink közül csak a geszterédi lelet szablyájának aranyveretein találunk. Maga a gyengén hajlott pengéjű fegyvertípus honfoglaláskori leleteinkben igen gyakori, közvetlen előzményei megtalálhatók a levediai leletekben az említett kereskedelmi utak mentén, korábbi előképei pedig Belső-Ázsia lovasnomád népeinél lelhetők fel. Az Attila-kardot Salamon király anyja ajándékozta 1063-ban Nordheimi Ottó bajor hercegnek.

Így tehát a pogány magyarság művészetének virágzása és kialakulása a honfoglalás előtti korra esik. Az Ázsiából hozott elemeket az új hazában hamarosan nyugati áramlatok fojtják el. Az őshazában maradt magyarság továbbéléséről az ottani lovasnomád fegyverek és a redikori lelet (permi korm.) szíjvégei és veretei tanúskodnak, melyek szoros rokonságban vannak az előbb felsorolt emlékekkel.

A nomád élet megszűnésével megszűnnek a lovasnomád kultúrának a környezettől megszabott feltételei is. A magyar nép harcos fiai az ipari [A MEGTÉRÉS KÖVETKEZMÉNYEI] munkát nem tartották szabad emberhez méltó foglalkozásnak: a háziszükségleteiket kielégítő fegyverkovácsok, szíj- és nyereggyártók, timárok, szűcsök, ötvösök, eddig legnagyobbrészt a szolganépség köréből kerültek ki. Az új hazában a békés államalakulat, a nyugati civilizációval való érintkezés és a kereszténység elterjedése lehetővé tette, hogy megismerkedjenek külföldről behívott idegenek által művelt, eddig ismeretlen mesterségekkel. Szent István érdeme, hogy népe belekapcsolódott a XI. században európaszerte dívó román stílusáramlatba. Bölcs előrelátással figyelmezteti Intelmeiben fiát, Imre herceget, hogy becsülje meg a beköltöző jövevényeket (hospites), mert azok idegen szokásokat, tudást, erkölcsöt, fegyvert hoznak magukkal és mert „gyenge és erőtlen az egyerkölcsű ország”. Tényleg nagyszámban jelennek meg jövevény mesteremberek is, kiket új templomok építésére, egyházak felszerelésének készítésére hívtak be. Munkásságuk és a térítő papság tevékenysége nyomán meghonosodik lassan az új keresztény stílus a régi keleti formák rovására. A jövevények királyi székhelyek, várak, püspökségek és kolostorok körül telepszenek meg, hogy megbízóiknak, a királynak, főuraknak és főpapoknak dolgozzanak. Az Árpádkor elején főleg olasz és német hospesek telepszenek le, később a keresztes hadak átvonulása következtében ismét tömegesen beözönlő jövevények között már vannak flamandok és franciák is. Természetes, hogy az ipar csak a városi élet fejlődésével lendülhetett naggyá: első városaink zömét is elsősorban betelepült idegenek alkották. A város falai között alakulhatott és fejlődhetett ki a céhrendszer, mely mindenfajta ipari fellendülésnek egészen a XIX. század közepéig elengedhetetlen feltétele. Az Anjouk városfejlesztő politikája meg is hozta gyümölcsét: a magyarországi ipar a XIV. században európai színvonalra emelkedett.


Tarsolylemez az eperjeskei honfoglaláskori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

XI–XII. századi oklevelek, alapítólevelek és összeírások tanúsága szerint a mesteremberek száma rohamosan növekedett. Az 1015-ben alapított pécsváradi apátság kézművesei között említenek 6 kádárt, 12 esztergályost, 3 fazekast, 5 aranyművest, 6 viaszöntőt, 8 kocsigyártót stb. Amikor I. Endre király a tihanyi apátságnak 1055-ben birtokokat adományoz, az ezekkel együtt kapott szolgáló és iparűző nép között házanként egy-egy esztergályos, aranyműves és szűcs is van. A tihanyi apátság 1211. évi összeírása 2 tálkészítőt (fazekast), 5 timárt, 7 szűcsöt, 12 kőmívest, 3 kovácsot és egy aranyművest említ. I. Géza a garamszentbenedeki apátság alapítólevélben 1075-ben egy ötvöst is ad el az apátságnak. Egykorú írott forrásaink nagyszámú ötvösmestert említenek, közöttük már korán szerepelnek magyar nevűek is. Ez talán azzal magyarázható, hogy a középkorban országunk a leggazdagabb arany- és ezüsttermő földnek számított. Királyaink mindenkor megbecsülték az ötvösmestereket. Mint egészen rendkívüli esetet említjük IV. Bélának egy aranypecsétes oklevelét, melyben 1234-ben felesége, Mária királynő udvari ötvösmesterének, Szemőcs mesternek nemességet adományoz. Tudunk 1263-ban egy István nevű (Stephanus Aurifaber) nemesbirtokos királyi ötvösmesterről, kinek egy egész faluja van. I. Károly olasz származású ötvöse, Gallicus Péter a Szepességen többször királyi birtokadományokban részesült, a szepesi és lublói várak várnagyának tisztét viselte, majd szepesi alispán lett. Szent István akaratához híven tehát az udvar megbecsülte az idegen mesterembereket és a nép – ha lassan is – elsajátította mesterségüket.


Tarsolylemez a szolnok-strázsahalmi honfoglaláskori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Legjelentékenyebb emlékei az Árpádok korából az ötvösművészetnek maradtak. Nagyrészük külföldi készítmény ugyan, de gyorsan fejlődő iparművészetünkre gyakorolt hatásuknál fogva, valamint magyar történeti kapcsolataik miatt számon kell tartanunk őket. Három oldalról érkeztek hozzánk külföldi ötvöstárgyak: Olaszországból, Németországból és Bizáncból. Ezt részben országunk földrajzi fekvése, részben a kereszténnyé vált királyi ház vallási és családi politikája teszi indokolttá.


A Konstantinosz Monomachosz bizánci császár által I. András királynak küldött korona zománcos arany lemezei.[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

[A SZENTKORONA] Álljon felsorolásunk élén a magyar szent korona, mely részben olasz, részben bizánci készítmény. Mégis a magyar nemzettesttel annyira összeforrott, jelentősége az egyszerű királyi jelvényen annyira túlnőtt, hogy legféltettebb nemzeti kincsünket tiszteljük benne. Felső része olasz, talán római bencés kolostorban készült és annak a koronának egy része, amelyet a hagyomány szerint II. Szilveszter pápa küldött István királynak. Két egymást derékszögben metsző, filigrános, drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott hajlott aranypánt kereteli a nyolc apostolnak és a trónoló Krisztusnak színes rekeszzománcos képét. Négy apostol képe elveszett. Hogy eredeti alakjában milyen volt, arra nézve csak feltevéseink vannak. Régi teória szerint nyilt abroncs volt, középen a Krisztus képével, köröskörül az apostolok álló alakjaival. Mások szerint zárt korona volt eredetileg is, a mai keresztpántos alakjában, mert a zománclemezek némelyike hajlott és csak az alsó, összekötő abroncs veszett volna el. Legújabb kutatás eredménye szerint későrómai sisakformában kell elképzelnünk, melyen a zománcos pántok a sisak hajlását követték. Ez a sisakforma érmeken egészen Nagy Konstanting visszamenőleg figyelemmel kísérhető és innen került át a germán formavilágba. Ezt a koronát egyesítették később I. Géza (1074–77) bizánci koronájával, amit Dukasz Mihály császártól kapott. Az egyesítés időpontja legvalószínűbben Géza koronázásának idejére tehető. A Géza-korona kétséget kizáróan a bizánci császári ötvösműhelyben készült. Nyilt aranyabroncs, melyen rekeszzománcos mellképek (közöttük Dukasz Mihály császár, fia Konstantinosz és Géza király képe) váltakoznak hatalmas drágakövekkel. A képeket elől háromszögű és íves tagokból álló oromzat koronázza, melyet zöld, illetve kék színű ablak-zománc (à jour zománc) alkot. A korona két oldalán, valamint hátul is, aranyláncok csüngenek, végeiken drágakövekkel; ez a láncdísz a bizánci császári koronák elmaradhatatlan dísze. A korona tetején ma ferdén álló, gömbös végű, egyszerű aranykereszt csak a XIV. században kerülhetett a koronára, felerősítésekor a legfelső Krisztus-alakos zománclemezt durva módon átfúrták.


Aranyozott tarsolylemez a bezdédi sírból a vezérek korából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Minden valószínűség szerint I. Endre kapta ajándékba azt a bizánci eredetű koronát, melyet Nyitraivánkán találtak szántás közben. Hét hosszúkás, fent félkörös aranylemez van meg belőle, színes rekeszzománcos képekkel. Elől középen foglalnak helyet Konstantinos Monomachos bizánci császár (1042–54), felesége Zoé és ennek nővére, Theodora pompás császári díszben. Majd liturgikus táncosnők és allegorikus alakok következnek. A hét lemez együttesen alkotta a fültől-fülig terjedő diadémszerű fejéket; a lemezek minden keretelés nélkül csatlakoztak egymáshoz. Érdekes példája a bizánci udvarban használatos stephanos egy fajtájának.


A prágai Szent István-kard.
(A Szent Vid székesegyház kincstára.)

[BIZÁNCI KAPCSOLATOK AZ ÁRPÁD-KORBAN] Árpádházunk bizánci kapcsolatairól egy harmadik fontos emlékünk tanúskodik: az esztergomi kincstárban őrzött szent kereszt ereklyetartó (staurotheka). A négyszögű lap közepén látható kettős keresztalakú mélyedésben volt elhelyezve a szent kereszt egy része. Körülötte három síkban egymás felett színes rekeszzománcos alakok és jelentek, köztük az ereklyétől két oldalt Nagy Konstantin és anyja, Szent Heléna állanak. Az opak, világos zománcszínek, valamint a zománcalap ezüst volta az emléket a bizánci zománc hanyatlásának korára, a XI–XII. század fordulójára keltezik. A trébelt, arabeszkes és szentek alakjával díszített keret nem a staurothékához való, valószínűleg 1520 körül készült délszláv munka. Régi egyházaink egykori leltáraiban sokszor találunk utalást hasonló emlékekre. A pannonhalmi monostor kincstárának XI. századbeli leltára például több ereklyetartó aranytáblát is említ. Az esztergomi staurothékát a kincstárnak 1609–10. évi leltára említi először mint Kutassy János prímás hagyatékát.


A székesfehérvári sírlelet ékszerei. XII. század.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A német származású emlékek közül nevezetes darab az az aranyfeszület, melyet Gizella királyné, Szent István felesége 1008-ban elhúnyt anyja regensburgi sírjára ajánlott fel. A famagot borító aranylemezes kereszt felületét színes rekeszzománcos lapocskák, drágakövek és gyöngyök díszítik, középen felfeszített Krisztus aranyból öntött plasztikus alakja, lábainál ott térdel Gizella királynő és apácaruhás anyja. A keresztszárakon olvasható a felajánlást tartalmazó felirat. A feszületet, mely valószínűleg egykorú regensburgi ötvös munkája, ma a müncheni Reiche Kapelle kincstárban őrzik.


Adelhaidnak, Szent László feleségének keresztje, hátlap.
(Szent Pál kolostor, Lavanttal.)


Adelhaidnak, Szent László feleségének keresztje, előlap.[3]
(Szent Pál kolostor, Lavanttal.)

Királyaink kincsesháza – amint egy-egy adatból kitűnik – telve lehetett arany-ezüst holmival. Ezek nagyrésze elpusztult vagy külföldre került, mint királyaink bőkezű ajándéka és mint a királyleányok hozománya. Más részüket pedig, hazánk szomorú történelme folyamán kimenekítették az országból. Csak az emléke él Szent István gazdag ajándékainak, melyeket Asztrik érsek vitt Bambergbe. A királyi kincstárból került a hohenfurti apátságba Kunigunda királyleány bizánci zománcos kettős keresztje, melyet anyja, IV. Béla leánya, Anna vitt el. Tudunk Gizella királynő ékes koronájáról, melyet II. Endre zálogosított el. A Thüringiába férjhez ment Szent Erzsébet 1211-ben magával vitt kincsei közül kevés kivétellel minden elveszett. Pedig egykorú adatok elámulva emlegetik a pompás ékszereket, gyűrűket, selyem- és brokátszöveteket, az ezüst fürdőkádat és bölcsőt, amit hozományul kapott. Tudjuk, hogy IV. Béla aranyserleget ajándékozott az assisi ferenceseknek és hogy a tatár veszedelem hírére a királyi kincseket II. Frigyes császárnál igyekezett biztonságba helyezni. III. Endre felesége, Ágnes királyné mintegy 800 darab ékszert és drágaságot vitt magával férje halála után a svájci königsfeldeni kolostorba; néhány közülük a mai napig megvan. Mindebből csak egy-egy elvétve fennmaradt darab hirdeti királyi kincstárainak hajdani gazdagságát.


Nagy Lajos címeres ereklyetartója a barii (Apulia) Szent Miklós templomban. 1350.
(A fénykép Balogh Jolán tulajdona.)

Mindezek között már bőven fordulnak elő magyar készítmények is. Első helyet foglal el közöttük Szent László feleségének, Adelhaidnak keresztje a lavanttali Szent Pál kolostorban. A kereszt 83 centiméter magas, fáját aranylemezek borítják, szárai kiszélesedő négyszögekben végződnek a román keresztek módjára. Elől filigrános keretben drágakövek és gemmák (onix, achát, lapis lazuli stb.) ragyognak, középen kristálylap alatt foglal helyet a partikula. Magyar udvari ötvös készíthette a XI. század második felében. Vésett, figurális díszű hátlapja későbbi, XII. századi, a rajta olvasható latin felirat megnevezi a hátlap készítőjét, Gunthert, és a magyar király feleségét, Adelhaidot, aki eredetileg a Waldshut melletti Szent Balázs-monostornak adományozta a keresztet.


A koronázási ezüstkereszt. XIII. század.
(Esztergomi székesegyház kincstára.)

Filigrános díszű aranyékszerek töredékei kerültek elő Székesfehérvárról, melyeknek alapján egy árpádkori udvari ötvösműhely körvonalai bontakoznak ki előttünk. A lelet főbb darabjai: bizánci rekeszzománcos korongalakú enkolpion, egykor királyi jogar nyelét borító filigrános aranylemezkék, a jogar nyakán volt hasonló díszű kis korona, apró, aranyfiligrános övveret és két szíjvég, vörösköves aranygyűrű, granulációs gomb és egy csomó kis pitykegomb. Újabb kutatás eredménye szerint ezek az ékszerek a XII. század elejére keltezhetők és így valószínűleg Könyves Kálmán egykori sírjához tartoztak. Érdekes, hogy a szíjvégek még a hasonló avarkori bronzemlékek régészeti körének emlékét idézik fel. Ez a magyar ötvösműhely a külföldiekkel ellentétben, úgy látszik, mértékletesen alkalmazza a foglalatos kőberakást, viszont előnyben részesíti az egy anyagon belül kínálkozó díszítő lehetőségeket, a filigránt és a granulációt. A filigránt Velencén át ismerhették meg hazánkban és ez maradt az egész magyar románkori ötvösség kedvelt technikája. Élénk velenczei kapcsolatokról a XIII. század elejétől kezdődőleg van tudomásunk, amikor is a velencei köztársasággal vámmentességi szerződést kötöttünk főleg ékszerekre és szövetekre vonatkozólag; egy nálunk dolgozó velencei ötvösről névszerint is tudomásunk van és hiteles adataink vannak arról, hogy az udvar akkor főként Velencében szerzett be ékszereket, ötvöskincseket és drága szöveteket.


Szent Simeon zárai koporsója. 1380.
[4]


IV. Béla felesége, Mária királyné udvari ötvösének,
Szemöcs mesternek érdemeiért aranypecsétes oklevélben nemességet ad. 1243.
[5]
(Országos Levéltár.)


Nagy Lajos egyik nagy címere Aachenban.
[6]

A székesfehérvári ékszerekkel egy műhelyben keletkezett a koronázási jogar kristálygömbjének csüngőkkel díszes aranyfiligrános foglalata. Nyelének aranyborítása későbbi, XII–XII. századi, de sávos beosztású díszítésmódjában a székesfehérvári jogar formai öröksége él. Kristálygömbje, melyet három vésett oroszlánalak díszít, Árpád-házi királyaink legrégibb kincseinek egyike volt. Egyiptomi arab Fatamida eredetű munka a X. századból. Hasonlókat őriznek a berlini Zeughausban és a bambergi dómban.


Hedvig királyné kristálypohara.[7]
(Drezda, Grünes Gewölbe.)

Ugyancsak az udvari ötvösműhely terméke a jóval később, a XII. század közepe táján készült koronázási eskükereszt, melyet az esztergomi székesegyház kincstárában őriznek. Színaranyból készült, karéjos szárvégződésű keresztjének közepén kis kristálykereszt zárta el a szent ereklyét. Filigrános, [ÁRPÁDKORI MAGYAR ÖTVÖSMŰVEK] gömböcskékben végződő dísze, előlapján drágakövekkel tarkított. Talpa és a keresztszárak találkozásánál lévő két medaillon színes beágyazott zománccal ékes és csak az 1634-ben eszközölt renoválás alkalmával került a keresztre.


A körmendi lelet négy csészéje. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Filigrándíszéhez igen közel állanak a berni diptychon filigrános keretelő pántjai. Egyike azon műkincseknek, melyeket Ágnes királynő vitt magával Svájcba. Két szárnyának közepét egy-egy bizánci kamea díszíti. Köröskörül pergamentre festett velencei miniaturák sorakoznak Krisztus életének és kínszenvedéseinek jeleneteivel, ezeket keretelik a filigrános, drágaköves szentek félalakjának sorozatában ott látjuk a magyar szenteket: Istvánt, Lászlót, Imrét és Erzsébetet.


Ezüst ivócsésze kezdetlegesen bevésett Agnus Dei-vel. XI. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Királyi kincstáraink gyarapodása az Anjouk korában nagyban folytatódott. Az a kevés királyi műkincs, ami e korból ránk maradt, ugyancsak megoszlik, részben mint külföldi import és mint hazai készítmény. A párizsi Edmond Rotschild-gyüjteményben őrzik Erzsébet királynénak, I. Károly feleségének házioltárkáját. Az aranyozott ezüst polyptychon középszekrényében a Madonna szoboralakja ül, két oldalt egy-egy ereklyetartó angyallal. Az oltárka szárnyait kívül és belül vésett ezüstalapra alkalmazott áttetsző zománcképecskék borítják, Jézus életéből vett jelenetekkel, muzsikáló angyalokkal és álló szentekkel. Valószínűleg Erzsébet királyné ajándékozta a pozsonyi Klarissa-zárdának, melynek leltárában többször szerepel; innen került ki külföldre a mult században. Rajnavidéki munka, analógiáit Aachen és Köln környékén készült hasonló emlékekben találjuk. Talán Erzsébet királyné hozta magával egy aacheni zarándokútja alkalmával.


Ezüstedény a körmendi leletből. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nagy Lajos az általa alapított aacheni magyar dómkápolnának számos ötvösműkincset ajándékozott 1374-ben. [ANJOU MŰKINCSEK] Habár a királyi ajándék jórésze elveszett, a még meglévő pompás gyertyatartók, hengeralakú ereklyetartók, gazdag archtiektonikus keretbe foglalt, zománcos Anjou-címerekkel díszes öv- és palástcsatok részben a XIV. századbeli udvari ötvösműhely magas teljesítőképességéről tesznek tanúságot.


Palástra való kapcsok. XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A zárai dómban áll Szent Simeon ezüst koporsója, fedelén a szent domborművű alakjával, oldalain jelenetsorozattal, melyek a szent életében tett és koporsója mellett történt csodákat beszélik el. Többször fordul elő ezeken Nagy Lajos és Erzsébet alakja a magyar címerrel egyetemben. A keskeny oldalak háromszögű oromzatán ott van nagyban az Anjou-címer, koronás LR betűk (Ludovicus rex) között. A majuszkálás felirat elmondja, hogy a pompás munkát Francesco da Milano készítette és Erzsébet királyné ajánlotta fel 1380-ban a dómnak.


Áttört boglárok a XIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nagy Lajos királyunknak a külföldi egyházak iránt tanúsított bőkezűségét hirdeti a barii Szent Miklós-templomban álló ereklyetartó, melyet 1350-ben ajándékozott a templomnak. A leltárban említett számos drágaság, zománcképes kelyhek, miseruhák közül csak ez maradt meg: ezüstből készült, oroszlánlábakon nyugvó kápolnácska, színes zománcképekkel és tornyának tetején a zománcos, pólyás magyar címerrel. Bizonyítja, hogy Nagy Lajos a külföld legelső ötvöseivel állott összeköttetésben.


Pecsét- és díszgyűrűk. XII–XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Különleges alakja miatt értékes számunkra a drezdai Grünes Gewölbében őrzött foglalatos hegyikristály-serleg, melyet kétségtelenül Nagy Lajos egyik udvari ötvöse készített. A gömbalakú kristálytestet fonadékos pántok kapcsolják a hatkaréjos talphoz, mely vésett lomdíszítésével és liliomos [IVÓCSÉSZÉK] oromzattal ellátott fedelével a koragótikus ötvösség egyik remeke. Egyik oldalából kettős volutás fogó indul ki, rajta zománcos lemezen két összefonódott M-betű. Talpára és fedelére kis címerpajzsok vannak erősítve Anjou-címerrel, fedelén a lengyel sas is rajta van. A serleg szárán alkalmazott egykorú felirat szerint Hedvig lengyel királyné, Nagy Lajos lánya, ajánlotta fel Szent Vencel tiszteletére. Hogy melyik templomnak, arról nem szól a felírás, de valószínű, hogy a krakkói dómnak, amelyet – tudjuk – gyakran megajándékozott és amelynek Szent Vencel a patrónusa.


Ostyatartó a XIV. század közepéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Világi rendeltetésű emlékeink az Árpád-korból alig maradtak, az Anjouk korából is ritkán. Annál érdekesebb világi emlékeinknek egy egységes XIV. századi csoportja: erősen keleties jellegű, lapos, rendszerint övre akasztható ivócsészék gazdag sorozata. Legrégibb közöttük az Isten bárányának kezdetleges vésett alakjával díszített, akasztókarikával ellátott csésze, úgy lehet még a XII. századból. Különösen érdekesek a több mint száz évvel ezelőtt felbukkant körmendi ezüstlelet csészéi. A lelet négy ivócsészén kívül egy feliratos ezüstköcsögöt és mintegy 12 ezüst pecsétgyűrűt tartalmazott, melyek a XIV. századra keltezhetők. Az egyik csészén hátul még megvan a karika, melynél fogva övre akaszthatták; ebben a népvándorláskori áldozati csészék emléke él. A körmendi csészék vésett és vert növényi motívumaiban, futó állatalakjaiban egyfelől, másfelől pedig felirataiban a keleti és nyugati elemek vegyülése bizonyítja a magyar művészetnek akkori stílusáramlatait és az ősi keleti formáknak a nyugatiak mellett lappangó továbbélését. Példája az egyik csésze ezenfelül a legrégibb középeurópai ezüstbélyegzésnek: a hátán kétszer beütött A-jegy kétségtelenül argentumot jelent. Hasonló ivócsészék nagy elterjedtségét hazánkban a halasi, ernesztházai stb. leletből származó XIV. századbeli emlékek bizonyítják. Ebbe a csoportba tartozik az a három pompás ivócsésze is, mely az Ágnes királyné által elvitt sarneni kincsekhez tartozik és melyet jelenleg a zürichi Múzeum őriz.


Kelyhek a XIV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ékszer a mindenkori magyar viseletnek elengedhetetlen tartozéka. A vezérek és az első Árpád-házi királyok korából pénzekkel keltezhető sírokból előkerült nagymennyiségű bronzékszer bizonyítja a kétségtelenül magyar mesterek nagymértékű gyakorlatát. Kisigényűek, de annál jellemzőbbek ezek az egyszerű bronzékszerek: sima vagy csavart nyakperecek (torquesek), S-végződésű hajkarikák, melyek a XIII–XIV. században nagyobb méretűek és gömbös díszt kapnak, sima karperecek és gyűrűk, néha egyszerű jelvénnyel fejükben, melyek egy-egy gazdagabb vitéz sírjában – ezüstanyagból is – előkerültek. Tömegesen találunk a XIII–XIV. századból ruhadíszítésre szolgáló és pártaövekre való domborított ezüstlemezkéket, különféle változatos növényi, geometrikus és állatalakos mintával. Ilyen fémruhadíszeket az egyszerűek és előkelőek egyaránt viseltek. A sarneni kolostorban őrzik Ágnes királyné esküvői ruháját, melynek szövete elpusztult s csak majdnem másfélezer ilyen fémlemezke van meg belőle antependiumra és kis Jézus-szobor ruhájára nagy összevisszaságban felvarrva. Több bronzból készült verőtövet is ismerünk, melyekkel ezeket a díszes lemezeket készítették.


Az iglói pacifikale. XIV. század.

Királyainkat is értékes ékszerekkel temették, bár olyan pompás halotti ékszerek, aminőket a székesfehérvári királysír felszínre hozott, ritkaságszámba mentek. Jellegzetes temetkezési ékszerek azok, melyek III. Béla királyunk és felesége Châtilloni Anna székesfehérvári sírjából kerültek elő. A két egyszerű, síma, keresztekkel díszített abroncskorona, a jogar, apró kard és a sarkantyúk mind ezüstből készültek, csak egy zománcos karéjos bizánci enkolpion, a király méreggyűrűje, gránátfejében arab felirattal és Anna királynő szirénalakos gránátfejű gyűrűje van aranyból.


Szent Kálmán réz fejereklyetartója. XII. század.
(Melki apátság.)

Jellemző XIII. századbeli ékszerek azok az áttört, ágfonadékos, félgömbös boglárok, melyeket jellegzetes románkori állatalakok élénkítenek és melyeknek [ÁRPÁDKORI ÉKSZEREK] foglalataiból a kövek már hiányzanak. Hasonló, palástra való csatokat is ismerünk, legérdekesebb az a XIII. századbeli darab, melyen hat áttört medaillonban fantasztikus madáralakok szorulnak, közepén tipikusan román oroszlánmaszk tátong. Egy színaranyból készült nyolcszögletű és színes csiszolatlan drágakövekkel ékített boglár már igen előkelő főúr tulajdona lehetett és kevésbbé általános típust képvisel.


Szent László fejereklyetartója. XIV. század.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Árpádkori arany és ezüstgyűrűk nagy tömegben maradtak fent. Legáltalánosabb fajta a pecsétgyűrű, melynek keskeny abroncsán a síma, lapszerű fej néha hatalmas méreteket is ölt. A vésés eleinte sekélyes, később mélyebb lesz. A címerképek igen különbözők, leggyakrabban szerepel rajta a sas, Isten báránya, oroszlán, liliom, névbetű, III. Béla kora óta a kettős kereszt, pelikán, stb. Ezek az idők folyamán néha felismerhetetlenségig elromlanak; eredetileg vagy vallásos emblémák, vagy nemzetségjelvények voltak. A címerképeket néha körirat kíséri. Korán jelentkeznek köves gyűrűk is, egyszerű foglalatban. Ilyen a kalocsai érseki sírból előkerült topázköves gyűrű, több gránátfejes gyűrű, és Lodomér érsek XIII. századvégi csiszolt, zafírköves gyűrűje. Kedvelték a XI–XII. században az életfás gyűrűk, melyeken az életfa rendszerint két alak között áll. Ritkaságszámba megy egy III. Béla kori aranygyűrű, melyen az Üdvözítő védőleg terjeszti ki karjait királyi pár fölé és egy emberfejes aranygyűrű JANUS felirattal, mely Kálmán és II. István nádorispánjáé volt egykor.

Nagyszámú ötvösmunka halmozódott fel régi egyházaink kincsestárában is. Okmányok emlékeznek meg a pécsváradi, tihanyi, pannonhalmi, bakonybéli apátság, a veszprémi és székesfehérvári egyház gazdag felszereléséről: pompás kelyhekről, ciboriumokról, gyertyatartókról, tömjénezőkről, kézmosókról, ereklyetartó szekrénykékről, oltárkeresztekről, olajtartó szarvakról, stb.


Vízöntőedények a XIII. és XIV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mi maradt meg árpádkori és anjoukori egyházaink gazdag kincstárából és hogyan illeszkedik bele egyházi ötvösségünk az európai stílusáramlatokba? Románkori kelyheinkből csak hírmondónak maradt ránk egy-két darab. Ilyen a berényi bronzkehely és a két kalocsai kehely a XII. századból. Az egyik közülök ezüstből készült és egy kalocsai érseki sírban lelték, pásztorbot fejével és patenával együtt. A pásztorbot csigásan hajlik és oroszlánfejben végződik, rekeszes kőfoglalataiból már hiányzanak az ékkövek. A kerek patenán bevésve az Úr áldó keze látható, a kehely pedig jellegzetes románkori formát képvisel: talpa kerek, szára tölcséres, gombalakú nodussal és félgömbös kupával. Később az alacsony romántípusú kehely megnő, kuppája tölcséres alakot vesz fel, talpa hol kerek, hol már karéjos, gombján megjelennek a rotulusok, szóval kezd kialakulni a diadalmas magyar gótikus kehely formája, mely a XIV. század végétől kezdve sodronyzománcos díszével a XVI. század végéig uralkodik egyházi ötvösségünkön. XIV. századi ötvösségünk kelyheket, ciboriumokat, szentségmutatókat és más szertartási tárgyakat oly nagy mennyiségben hozott létre, hogy belőlük máig is több száz darabot tudunk felmutatni. Nagyrészük szerényebb igényű vidékies készítmény, de vannak közöttük olyanok, melyek külföldi darabokkal összehasonlítva is megállják helyüket (kisszalóki kehely, a Koronázó-templomban lévő kehely stb.).


I. Károly király Péter szepesi várnagy által 1331-ben vésett nagypecsétje. Elő- és hátlap.[9]
(Országos levéltár)

Anjoukori ötvösségünk kedvelt technikája a vésett, ezüstalapra alkalmazott színes, áttetsző zománc. Ez a díszítő technika Siénából terjedt el mindenfelé. Nálunk I. Károly idején vált általánossá, valószínűleg a siénai Gallicus Simon és fia, Péter nyomán, kik érdemeikért többször részesültek királyi adományokban. Gallicus Péter egyetlen hiteles műve, Károly kettős ezüst nagypecsétje, nem szemléltetheti e technikát. Kétségtelenül a legszebb áttetsző zománcos emlékünk az iglói templomban őrzött oltárkereszt: vésett szárát egykor zománc borította, karéjos végein Mária és szentek alakjai állanak, s e helyeken az áttetsző zománc még jórészt megmaradt. A rajta található N C betűk valószínűleg Igló latin nevét Novavilla Civitast jelentik. Ebbe az emlékcsoportba tartozik még a vizaknai kehely, egy aranyozott rézciborium, melyet kis ezüst, áttetsző zománcos lemezek díszítenek és a körtvélyesi aranyozott rézciborium, melynek vésett passio-jeleneteiből az alap zománcdísze teljesen hiányzik, de hogy megvolt, azt a rovátkolt vésés mutatja.


Emberfőalakú vízöntőedény. XIII. század.
(Br. Bruckenthal Múzeum, Nagyszeben.)


Bronz gyertyatartó a XIII. századból. Hajduhadházi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ötvösök nem mindig dolgoztak nemes fémekből, szerényebb igényű megrendelők részére bronzból, rézből készítették az edényeket, s ezek között majdnem kizárólag egyházi rendeltetésű emlékekkel rendelkezünk. Korai ötvösségünket alig lehet elválasztani a rézművességtől és bronzöntéstől, s ez utóbbi anyagokból sok emlékünk van, mely a magas művészi plasztika színvonalán mozog. Itt főként két fejereklyetartó hermára gondolunk. Az egyik Szent Kálmán aranyozott réz fejereklyetartója, mely nagy plasztikai erővel adja vissza a vastagnyakú, energikus arcvonású fiatal férfi ideálportréját. A herma a XII. században készült, 1517-ben Miksa császár vitte el Székesfehérvárról és adta a melki apátságnak, ahol most is őrzik. Két évszázaddal későbbi Szent László hermája. Ugyancsak aranyozott rézből készült és mint plasztikai alkotás méltán sorakozik a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra mellé.


Aranyozott réz feszítőzabla. XIII. század. Zsámbéki lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

[BRONZ- ÉS RÉZMŰTÁRGYAK] Emlékanyagunk igen gazdag bronzból és rézből készült kisplasztikai alkotásokban, melyek részben egyházi, részben világi célt szolgáltak. Legjellemzőbb emlékei ezen ipari tevékenységnek a különféle állatalakban készült vízöntő edények, aquamanilék, melyeknek használata általános volt egész Európában a XII–XIV. században. Hazai leletanyagunkban sok az idegen, francia, flamand és északnémet készítmény, kétségtelenül magyar kéz munkája azonban az a két, vadászó lovas alakját megörökítő aquamenile, melyeket Büngösdpusztán és Kisjenőn ástak ki. A térden alul érő magyar köntöst viselő lovasok pajzsot tartanak, mögöttük a ló hátán kis kutya áll, az egyiknél ott látjuk a ló nyakán primitíven ábrázolt futó nyulat. Az Abauj megyében lelt, tamburint verő kentaurt ábrázoló (talán Chiron és Achilles) vízöntőedény eredetére vonatkozólag eltérők a vélemények: részben északnémet, részben magyar, 1300 körül készült munkának tartja a szakirodalom. Az aquamaniléknak alig van olyan típusuk, amely leletanyagunkban ne lenne képviselve. Kedveltek voltak az emberfejet ábrázoló vízöntők. Ilyen hazai darabunk a nagyszebeni Bruckenthal Múzeumban őrzött csupaszarcú férfifejet ábrázoló bronz aquamanile, 1200 körüli időkből és a Magyar Történeti Múzeum erőteljes plasztikájú női fejet ábrázoló sárgaréz vízöntője, melynek lelőhelye ismeretlen. A Maas-vidéki ötvösség termékeivel rokon szellemben és a fején viselt architektonikus, ülő alakokkal tarkított építményben, a bizáncias fülbevaló viszont messzebb Kelet felé, talán hazánkra mutat.


Ezüstdíszekkel behintett szövetdarab Ágnes királynénak, III. András feleségének ruhájából.[10]
(Sarneno templom, Svájc.)

Rézöntő ötvöseink művészetét néhány igen díszes XIII. századi feszítőzabla hirdeti, a gödöllői és zsámbéki vörösréz zablák. Ez utóbbi orrpántjain ott vannak a román ízlés kedvelt összefonódó sárkányalakjai, áttört kerek medaillonjaiban madarak ülnek. E díszes zablák – úgy látszik – lovasnemzetünk egyik különlegessége voltak; hasonló emlékek külföldön hiányzanak.


Arany Krisztus-test, XIII. század. Újszászi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az oltárfelszerelés fontos tárgyai a gyertyatartó és az oltárkereszt. Főként talpaik maradtak meg és ezeken figyelemmel kísérhetjük azt a [CORPUSOK ÉS FESZÜLETEK] jellegzetes szalagfonadékos román ornamentikát, indái között mesebeli állatalakokkal, melyet korabeli hazai kőornamentikánkból jól ismerünk. Legszebb példányunk a Szentmiklóson lelt XII. századbeli aranyozott bronz oltárkereszttalp. Néha a talpat egész alakban ábrázolt fantasztikus állat alkotja, hátán indából csavart fogantyúval. Ilyen a Történeti Múzeum szirént ábrázoló gyertyatartója, mely vállán hordja a tányéros tüskét (hajdúhadházi lelet) és a kolozsvári Erdélyi Múzeum griffmadarat ábrázoló gyertyatartója, mindkettő a XII. század végéről.


Bronz feszület Pusztaszentmiklósi lelet, XII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Gyüjteményeink szép számban őriznek bronzból öntött és egykor aranyozott, XI–XIII. századból származó körmeneti feszületeket és ezekről levált Krisztus-corpusokat. Legnagyobb részük nálunk készült, s bennük az egykorú európai típusok mindegyike képviselve van. Legrégibb, még XI. századi példányokon a kereszt végei felé enyhén szélesedik és Krisztus teste kezdetleges vésésben látható rajtuk. Némelyik karcsú körmeneti kereszt szárai vésett fonadékos mintával vannak díszítve, ezekről válik el az ugyancsak karcsú plasztikus Krisztus-test. Gyakran megmaradt rajtuk alul a gömb és az üres hengeres tok, melyet fanyélre húznak rá. A XII. századra jellemző az a kereszttípus, melynek szárai végeiken négyzetalakban kiszélesednek. Ilyen a bösztörpusztai kereszt, melyen a favázat aranyozott rézlapok borítják és a Pusztaszentmiklóson lelt bronzfeszület, felül az Úr áldó kezével. Hazai típusnak látszanak a természetes faágat utánzó, hengeres keresztek, melyeken a lecsonkozott ágak nyomai akár plasztikusan, akár vésésben vannak érzékeltetve. A XII. századtól kezdődőleg a keresztszárak néha plasztikus gombban vagy üres karikákban végződnek, ez utóbbiakból a kő- vagy pasztaberakás kiesett. A XIII. század folyamán lép fel a háromkaréjos keresztszárvégződésű típus, ami azután sokáig divatban marad. A kereszten függő Krisztus alakja eleinte merev, méltóságteljes, vízszintes karokkal és egymás mellé helyezett lábakkal, hosszú, térdigérő lágyéktakaróval, s csak a XIII. századtól kezdődőleg kap a corpusábrázolás realisztikusabb vonásokat. Az Újszászon lelt XIII. századi tömör aranycorpus anyaga szempontjából ritkaságszámba megy.


Körmeneti kereszt aranyozott vörösrézből. XII–XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Jellemző hazai emlékcsoport a románkori ereklyetartó mellkeresztek csoportja. Bronzból készült, karikán felfüggeszthető és nyitható, kis mellkeresztek ezek, elől a kereszten függő Krisztus kolobionos alakjával, hátul a bizáncias „Maria orans” vésett vagy domborműves képével. Ezekhez járul gyakran a négy evangelista mellképe medaillonban, a kereszt szárain. Bizánci prototípust utánoznak ezek a jórészt a XI. században készült emlékek s hazai leletanyagunk nagy számából arra lehet következtetni, hogy vannak köztük magyarországi készítmények is.


Oltárkereszt talpa aranyozott bronzból. XII. század. Szentmiklósi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Meg kell emlékeznünk a magyarországi zománc és nielló kezdeteiről. Első nyomát honfoglaláskori leleteinkben találjuk: a bezdédi lelet felfüggesztőszíjának veretein kezdetleges rajzú, fekete niellós, csillagos, illetve indás kitöltés van. A XII–XIII. században egész Európa hódol a limogesi típusú, beágyazott zománc divatjának. Gyakran kerülnek felszínre ilyen emlékek hazánk gazdag földjéből s ezek legtöbbje külföldi gyártmány, például figurális kézmosó-tálkák (egyik soltvadkerti lelet), olajtartó palackok és corpusok (boncádi lelet). Előkerültek azonban kezdetlegesebb rajzú és technikájú beágyazott zománcos töredékek, zománcos ládikaveretek, evangelisták szimbolumát tartalmazó keresztszárveretek, könyvtáblakapcsok, zománcos korongok (dettai lelet) is, melyeket méltán tarthatunk magyarországi próbálkozásoknak. Nem tekinthetjük azonban hazainak azt a négy figurális díszű zománcos korongot és két zárópántot, mely a hagyomány szerint arról a ládáról való, amelyben a XVII. századig a szent koronát őrizték. A XIV. században új zománctechnika honosodik meg hazánkban: az olasz eredetű, ezüstalapra vésett rajzú áttetsző zománc divatja, melynek hazai példáit, az iglói pacifikálét, körtvélyesi ciboriumot és egy ezüstlemezes rézciboriumot már más kapcsolatokban tárgyaltuk. Az aranyalapú niellónak egyik legkorábbi nyugati példája a Kigyóspusztán lelt aranycsat és négy invokációs feliratú kerek gomb. A XIII. század derekán készültek; a csaton ábrázolt csatajelenet a magyar lovagi rend viseletére és fegyverzetére vonatkozólag egyik legfontosabb kultúrtörténeti forrásunk.


Körmeneti kereszt aranyozott rézből. XII–XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Aranyniellós csat és gombok a XIII. századból. Kígyóspusztai lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Hazai bronzöntésünk jelentékeny emlékei az Árpád- és Anjou-kori harangok és keresztelőmedencék. Úgylátszik Szepesség és Erdély a legkorábbi ércöntő mesterségünk főtűzhelye. Központja a Szepességen Igló volt a XIII. századtól a középkor végéig, emlékanyagunk legnagyobb része innen származik. Az iglói Gaal Konrad mester öntötte Nagy Lajosnak a [VASMŰVESSÉGÜNK] visegrádi nagyharangot, a király ezért egy 1354-ben kelt oklevélben mindennemű adó fizetése alól felmentette. Legrégibb harangjaink majdnem dísztelenek, rendszerint gótikus majuszkulákkal írt felirat olvasható a paláston, az evangelisták jelvényeit ábrázoló, vagy rozettás, lapos domborműves medaillonok mellett. Díszesebb kivitelűek XIV. századbeli keresztelőmedencéink, melyek alapformájukban románkori vagy koragótikus kelyhet utánoznak. A svedléri templom keresztelőmedencéjét valószínűleg szintén Gaal Konrád alkotta, erre vallanak a talpán látható csöbörsisakos Nagy Lajos-címerek. A medgyesi, lőcsei és liptóteplai XIV. századbeli keresztelőmedencék díszítő rendszere nagyjában azonos: a gótikus majuszkulákkal írt felirat mellett viaszminták után készült kis medaillonok sorakoznak rajtuk, a Keresztrefeszítéssel vagy apostolok alakjaival, közben hullámzó indák és levelek alkotta sorokkal.


Bronzkanna a XIV. századból a lőcsei Szent Jakab templomban.

Korai vasművességünk széleskörű gyakorlatát elsősorban a földből előkerült fegyverek bizonyítják. A fegyverkovácsság ősidőkre visszanyúló mesterség, a legtöbb keleti nép előkelő foglalkozásnak ismerte. A ránkmaradt fegyveranyag tanúsága szerint Szent István nyugati politikája szinte egy csapással megszünteti a honfoglalók keleties fegyverzetét és a hazai fegyvertípusok a nyugatiakkal párhuzamosan fejlődnek négy századon át. A görbe szablya helyett a kétélű egyenes kard, a nyílcsúcsok mellett a lándzsa és a tüskés, majd a XIII. század végétől fellépő tarajos sarkantyúk képezik majdnem kizárólag leletanyagunkat. A Duna medréből fogtak ki egy keleti formájú XII. századi sisakot, vonalas ezüstberakásos (tausia) perzsajellegű díszítéssel. Ezt az érdekes emléket kétségkívül a kazár birodalomból áttelepült hazai izmaeliták kultúrkörével [ELEFÁNTCSONT PLASZTIKÁNK] kell összefüggésbe hoznunk, akik nálunk kereskedés mellett még hadiszolgálatot is teljesítettek. A fegyverektől eltekintve, sajnos, az Árpád- és Anjou-kori vasművességből alig tudunk valamit felmutatni. Néhány ajtóvasalás és az alföldi középkori ásatásokból nemrég előkerült aranyegyházi koporsóládák zeg-zugvonalas és stilizált levélformában végződő vaspántjain kívül, mindössze két XIV. századi vasajtót említünk: a leleszi premontrei konvent ajtaját s a rudabányai református templomból származó vasajtót. Mindkettőt ferde rácsalakban rátett vaspánthálózat borítja, nagyfejű szögekkel megerősítve, közben a feliratot alkotó gótikus betűk között a pólyás és keresztes magyar címer látható. A kovácsok jelentékeny számára vall, hogy a tizennegyedik század közepén Óbudán külön utcájuk volt.


Bronz keresztelőkút Liptótepláról. XIV. század.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Erzsébet királynénak, I. Károly feleségének házioltára, előlről. XIV. század első fele.
(Rotschild-gyüjtemény, Páris.)


Erzsébet királynénak, I. Károly feleségének házioltára, hátsó oldal. XIV. század első fele.[12]
(Rotschild-gyüjtemény, Páris.)

Hazai elefántcsontplasztikánkról keveset tudunk. Egyházi leltárak némelyike említ már a XI. században elefántcsont-szekrénykéket és ereklyetartó-táblákat, de ezek minden bizonnyal importált munkák, hazai gyakorlatára egyelőre semmi nyomunk. Ilyen importált munka a prágai Szent Vid székesegyházban őrzött Szent István-kard, melyet elefántcsontból faragott keresztvasa és markolatgombja miatt is említünk. A kard X. századi nyugati típusú, egyenes kétélű szertartáskard. Keresztvasát északi vikingkészítésű elefántcsontlemezek borítják, laposan faragott sárkányalakos, fonadékos dísszel. A kard hitelességéhez kétség nem fér, a prágai székesegyháznak 1387-i leltárában már megemlíti Smilo sekrestyés. Egy másik elefántcsont emlékünk, melyet a históriai hagyomány fűz országunkhoz, a jászberényi múzeumban őrzött kürt, a híres „Lél vezér kürtje”. Már régen ott van Jászberényben, s a jászokkal való kapcsolatára utal, hogy több jász község címerében is szerepel. Gazdag domborműves faragásának tárgyköre is igen változatos akrobatikus jelenetek váltakoznak lovasalakokkal, nyilazó vadászokkal, állatküzdelmes jelenetekkel, griffekkel, kentaurokkal. Hihetőleg X. századbeli bizánci készítmény, de helyi gyökereit távolabb Keleten kell keresnünk.


Vasajtó a leleszi premontrei konventben. XIV. század.

Szíj- és nyereggyártó, bőrkészítő és szűcsiparunknak a fegyverkovácssághoz hasonlóan ősi honfoglaláskori mesterségnek kellett lennie. Az emlékanyag teljes hiányában meg kell elégednünk néhány történeti adattal, mely szerint a XIII. század végén a bőrkészítést különleges magyar iparnak tekintették és a magyarországi timárok, szűcsök munkája nemcsak itthon, de külföldön is keresett volt. Erdélyben 1376-ban már külön bőrtáskakészítőkről is van tudomásunk.


Ötvös verőtő hátlapja. XIV. század.
(M. Nemzeti Múzeum.)

Az Árpád- és Anjou-kori hímzésre és szövésre vonatkozó adataink igen hiányosak. Honfoglaló őseinknek már említett hajlandósága a pompás, színes selyemszövetből készült ruhák iránt történelmünk első négy évszázadon át megmaradt: ilyen pompás szövetű ruhákban ábrázolja ugyanis a Nagy Lajos körül álló udvari embereket a Képes Krónika címlapja. A textilanyagot Bizáncból és Olaszországból, főként Velencéből kapták és a magyarországi hímzés története ilyen külföldi selyemszövetre alkalmazott próbálkozásokkal kezdődik. Első apátságaink és egyházaink kincstára az inventárok tanúsága szerint telve volt arannyal és selyemmel hímzett miseruhákkal, pluviálékkal, dalmatikákkal, antipendiumokkal, függönyökkel, melyek apácakolostorokban készültek a magyar úri nők serény keze nyomán.


Ötvös verőtő előlapja, XIV. század.
(M. Nemzeti Múzeum.)

Legjelentékenyebb emlékünk a magyar koronázási palást. Zárt, harangalakú miseruha volt eredetileg, melyet Gizella királyné és a veszprémvölgyi apácakolostor lakói készítettek a székesfehérvári bazilika számára 1030-ban. Később, valószínűleg még a XII. században átalakították: elől felhasították, megcsonkították, hosszából is levágtak s ekkor került rá az árkádsorokkal és állatalakokkal hímzett és gyöngyözött gallér. Ugyanekkor készülhetett a koronázási palást byssus-szövetre festett másolata, melyet ma a pannonhalmi bencés főapátság őriz. A palást anyaga zöldszínű négylevelű rozettákkal mintázott szederjes (bíbor) bizánci selyemszövet, melyet dús aranyhímzés borít. A középen elhelyezett villaalakú kereszt körül három félkörű sávban foglal helyet a figurális dísz, mely a Megváltó mennyei birodalmának lakóit sorakoztatja fel. Középen, a villa tövében és szárán kissé lejjebb, kétszer is ott van Krisztus mandorlában, a két villa által bezárt közben két-két angyal által tartott kisebb mandorlában a Szent Szűz és ismét a Megváltó képe látható, közöttük a négy evangélistának körbe foglalt jelvényei. Alattuk az első szférában mindkét térfelen 8–8 próféta áll, középen a legmagasabbnak ábrázolt Krisztus alakjával. A második szférában a mennyei Jeruzsálemet látjuk, gazdag architektonikus fülkékben trónol a 12 apostol, felettük apró alakok és küzdő harcosok csoportjai. A legalsó sávban dús indaornamentika között páros madarak ülnek, közben kerek medaillonok szentek félalakjaival s középen – ez a palást legérdekesebb része – Szent István és Gizella királynő felirattal hitelesített alakjai vannak kihímezve. A koronás királyi pár bizánci stílusú díszruhát visel, István király lándzsát és keresztes országalmát, Gizella királyné templommodellt tart. A kereszt szárán az uralkodópár között lévő kisebb kerek medaillonban fedetlen fejű ifjú látható, kiben sokan Imre királyfi képét [HÍMZÉS ÉS SZÖVÉS] vélik felismerni. Az első és második szféra közötti keskeny sávban foglal helyet a felirat: ANNO INCARNACIONIS XPI MXXXI INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASVLA HEC OPERAA ET DAA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. A koronázási palástot mindenkor a legnagyobb megbecsüléssel vették körül. Első királynénk munkáját őrizendő, régi tradíció, hogy minden magyar királyné tesz egy-két öltést a paláston.


Keresztelőmedence bronzból. XIII. század.[13]
(Svedlér, katolikus templom.)


Aranycsipkék részletei XII–XIII. századi bácsmonostori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Miseruha hímzett kereszttel. XIV. század vége.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Miseruha hímzett kereszttel. XIV. század vége.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Cserépedény hullámvonalas dísszel. XI–XII. század, Szobi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Még két textildarabot ismerünk, melyeket a hagyomány Szent Istvánnal hoz kapcsolatba. Az egyik szent királyunk erszénye, másik sapkája, mindkettő a bécsi Kapucinus-zárdából került a Geistliche Schatzkammerbe. A sapka világosvörös selyemszövetét keleties jellegű arabeszkes indadísz borítja, közben madáralakokkal. Kétségtelenül XI. századi bizánci eredetű, éppúgy, mint az erszény vörösselyem előrésze, melyet gyöngykeretes szabálytalan mezők hálóznak be, a trónon ülő Krisztus, angyalok és szentek színesen hímzett képével. Hátsó oldalán cirillbetűs vallásos felirat olvasható s ez a bizánci előrésznél későbbi, ószláv munka. Mindkét tárgyat II. Mátyás felesége, Anna királyné ajándékozta a bécsi kapucinusok kolostorának.


Festett és bekarolt díszű cserépbögre. XIII. század. Pilini lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A koronázási palást keletkezését megelőzően 1004-ben készült miseruháról csak írott tudomásunk van. A francia forradalom alatt pusztult el és addig a metzi Szent Arnulf-templomban őrizték. A lemásolt felirat szerint Szent István és Gizella ajándékozta XIX. János pápának. Páros madarakkal [GÓTIKUS MISERUHÁK] ékes, vörös bizánci selyembrokátból való s gazdag figurális hímzése itthon készült.

A zágrábi székesegyház őrzi a Szent László palástjából átalakított miseruhát, mely a középkori leltárak szerint a király ajándékaként került oda. Geometriai mintás sötétkék, szaracén eredetű, XI. századi szövete igen szakadozott állapotban van, a rajta látható koronás nő és férfi alakja, valamint a László király nevét említő felírás későbbi, XIII. századbeli ráaplikált hímzés. Mindezek a megmaradt emlékek csak halvány képet adnak első királyainknak az egyházak iránt tanúsított bőkezű gondoskodásáról.

Látjuk, hogy a külföldről importált drága szövetek hímzett dísze rendszerint hazánkban készült. Az apácakolostorokban nevelkedő főúri leányok, asszonyok és hivatásos hímzőmesterek készítették a miseruhák keresztjének hímzéseit és ebben a királyi család asszonyai jártak elő jó példával. Boldog Margitról, IV. Béla leányáról jegyzi fel a krónika, hogy „ebéd után kézimunkát tészen vala”; I. Károly nejéről, Erzsébet királynéról mondja egy másik, hogy Zách Felicián éppen azon ujjait vágta le merénylete alkalmával, melyekkel annyi miseruhát varrt és hímzett. Az istvánkori veszprémvölgyi apácák örökét az Anjou-korban a pozsonyi Klarisszák vehették át, kiknek rendházát Erzsébet királyné alapította. Az itt nevelkedett főúri leányok készítették minden bizonnyal azokat a pompás miseruhákat, melyeket a királyné római zarándokútja alkalmával, 1350-ben a Szent Péter-templomnak ajándékozott. Nagy Lajos korából névszerint is ismerünk egy budai hímzőmestert, Hód Istvánt és az Anjou-kor szellemi expanzivitására jellemző, hogy ő később Franciaországba vándorolt és a francia királynak, az orleansi hercegnek és Berry hercegnek dolgozott. Estienne le Hongre dit le Bièvre néven emlegetik és dicsérettel írnak róla a francia források. Milyen hatalmasat fejlődött az Árpád-kori Magyarország, hogy az akkori tanítvány szerepe helyett most már az irányító mester szerepét is átveheti!

Gótikus miseruháink gazdag sorozatában sok van, melynek hímzése is külföldön készült. A Magyarországon készült kereszthímzéseknek is csak primitívrajzú, laposöltéses hímzések ezek, melyeken rendesen a Keresztrefeszítés jelenete tölti ki a keresztet, alkalmazkodva a formához. Más helyen a középkori falfestés módjára egymás mellé és alá helyezett túltömött Passio-jelenetek sorát hímezik a keresztre.

Ágnes királyné, III. Endre király neje, aki férje halála után a königsfeldeni kolostorba vonult, sok Árpád-házi kincset vitt magával és a kolostort is bőven ellátta egyházi textilneművel. A régi leltárak sok antependiumot hoztak összefüggésbe nevével. Egyet említünk közülük, melynek hitelességéhez kétség nem fér, s mely ma a berni múzeum egyik legféltettebb kincse. Rajta elől selyemmel hímezve a Keresztrefeszítés jelenete, két oldalt gótikus árkádok alatt álló szentekkel. A két elsőt, Szent Andrást és Szent Ágnest férje és a maga patrónusa tiszteletére hímeztette a királyné. A mult században, amikor az antependiumot javították, az egyik alak pergament alátétben levéltöredékre bukkantak, melyet 1334-ben Lajos bajor királyt írt Ágnes királynénak. Mindebből kitűnik, hogy az antependium már Königsfeldenben készült, de magyar történeti vonatkozása miatt e helyen adunk róla számot.


Cseréppalack festett csíkozással. XIII. század. Hatvani lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A hímzéseken kívül történelmünk első négy századából alig maradt ránk másfajta textilnemű. A teljesség kedvéért utalunk néhány korai sírleletben talált aranycsipketöredékekre, melyek részben egy bácsmonostori sírból, részben Châtilloni Anna székesfehérvári sírjából kerültek elő. Aranyszálból varrott, áttört csipkeszerű töredékek ezek, kerek idomot kitöltő geometrikus csillagszerű rajzzal. Hogy nálunk készültek-e, nem tudjuk, erre vonatkozólag írott forrásaink sem nyujtanak biztos támpontot.

A középkori magyar kerámia emlékeit csak újabban kezdik kellő figyelemben részesíteni. Az eddig szórványosan felbukkanó leleteket módszeres ásatások nyomán előkerülő edények egészítik ki s mindezekből már most is megállapítható, hogy hazai fazekasaink nem maradtak a kor általános európai színvonalán alul. Az edényekben talált pénzekből és ékszertöredékekből úgy látjuk, hogy a XI–XIV. századokban az alább [KÖZÉPKORI KERÁMIÁNK] leírt főbb típusok voltak használatban.


A legrégibb kívül mázas, fenékbélyeges cserépedény a XIII. századból. Abonyi-lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


A legrégibb mázas cserépedény alja bélyeggel.

Már a legkorábbi edényeink korongon készültek s csak utólagos kézi javítgatás nyomait viselik magukon. Anyaguk hol durva, homokkal kevert, hol jól iszapolt agyag. Eleinte feketésszürke, majd barnásvörös, később sárgásfehér színűek és mázatlanok, többnyire fül nélkül. Leggyakoribb alak az egyszerű, széles szájnyílású urna forma, símán lehajló, legömbölyített peremmel s ez a perem csak a gótikában lesz tagozott és éles. Hol karcsúbb, hol szélesebb az edény alsó része és e szerint kap zömök vagy vékonyabb körvonalat. Másik kedvelt típus a szűknyakú palackforma, néha füllel, a harmadik a tölcséren kiszélesedő szájú pohárforma, melynél a nagyméretű tölcséres rész rendszerint gömbös testhez csatlakozik. Későbbi, már XIV. századi forma a magas baluszteralakú váza, nagy szájnyílással, melynek valószínűtlenül vékony talpa karcsú vonalban kiszélesedő testbe megy át, felül rendszerint két füllel. Mindezek híg anyag tartására szolgáló edények és nem főzőedények. Legelterjedtebb árpádkori főzőedénytípus az üstforma: a széles, kissé domború fenék felfelé keskenyülő alacsony oldalakba megy át és széles, erőteljes peremben végződik. A peremen két egymással szemben alkalmazott lyuk van, a felfüggesztéshez való fonal számára. Vastagfalú erős edények ezek, melyeket tűzön, parázson való főzéshez felfüggesztve, vagy egyszerű vasháromlábra állítva használtak (ilyen vasháromláb nemrég került elő Kecskeméten). Üstalakú főzőedények nagyszámban maradtak fent a XIII. századból a szentesi, győri, kecskeméti stb. leletekben.

Ez utóbbi főzőedények dísztelenek, míg az elsőnek említett edényformákon már korán díszítés nyomaival találkozunk. A XI–XII. századi edényeken fésűvel bekarcolt hullámvonalas díszítést találunk, melyet pálcikával bekarcolt hullámvonalas vagy egyenesvonalas párhuzamos díszítés vált fel. A vonalas díszítés néha spirálisan kanyarodva az egész edény testét beborítja. Ritkább a pontozott vonalakból álló sor. A nyaknál néha vésett vesszősort, vagy fekvő S-alakú idomokból alkotott szegélyezést találunk. A XIII. századtól kezdődőleg fellép a festett dísz: rendszerint a sárgásfehér edényeken alkalmazzák a vörösesbarna földfestékkel festett egy-két ujjnyi széles párhuzamos, vízszintes csíkozást. Ilyen a Történeti Múzeum gyüjteményébe került Hatvanban talált palack és a pilini leletből származó széles, tölcséres nyakú füles csésze. Ritkább típusú a Nagykajdacson lelt baluszteralakú palack, mert ferde festett rácsmustra hálózza be egész felületét.


Cserépedény futó lovak benyomott ábrájával. Kisvárdai lelet.
(Szabolcs vármegye múzeuma.)


Losici cseréppohár aranyozott ezüst foglalatban. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A legtöbb középkori edény fenekén ritkábban homorú, leggyakrabban domború jegyet találunk. Ezek a fenékbélyegek eleinte az egész feneket kitöltik, később kis méretben csak középre vannak beütve. Az edény megszikkadása után, égetése előtt fa- vagy cserépbélyegzővel ütötték be őket. Feltétlenül műhely- vagy mesterjegyeket kell bennünk látni, melyeknek változatos rajzai közt leggyakoribb a körbe írt kereszt (s ebben a korabeli pénzek rajzával mutatnak rokonságot), vagy küllős kerékalak, különböző csillagformák, villaszerű ág, háromszög és kombinációi; nem ritkák a négyszöges alapformájú fenékbélyegek sem. A fenékbélyeges edények használata sem magyar, sem nem középkori specialitás: hasonló edények lelőhelyei nyomán megállapítható közös kultúrkörük, Európa középső és keleti felében.

A XIV. századi edények némelyikén új, fejlettebb díszítési móddal találkozunk: a hengerrel benyomott dísszel. Legérdekesebb példánya a Kisvárdán talált karcsú talpú, duzzadt testű darab, melynek testén hengerrel benyomva vágtató lovakat ábrázoló friz fut körül, zeg-zugvonalas felső lezárással. Egyedülálló dekorációja keleti hatásról tanúskodik, melyet talán a Szíriát járt magyar izmaeliták közvetítettek. Egy másik hengerrel nyomott díszítésű, egyszerűbb mintájú edényünket a budai Főtéren ásták ki. Rózsaszínű cserépből készült korsó ez, fülén hullámvonalas benyomott dísz látható, virág- és levélutánzatokkal. Vésett hengerrel készült egy Beregszászon talált edényfül gótikus majuszkulákkal írt felirata, melyen a Drugeth név és családi címer töredékét ismerjük fel.

Az edényeken alkalmazott színtelen vagy színes máz valószínűleg Keletről került hozzánk. Legkorábbi magyarországi emlékünk az abonyi leletből származó apró, fületlen bögre, mely a vele talált pénzekkel és a két kis csattal a XIII. század második felére keltezhető. Finoman iszapolt anyagból készült, egész felületét, fenekét is, belseje kivételével, barna ólommáz fedi. Úgylátszik, a sárgásbarna máz fordúl elő legkorábban, utána a világoszöld, majd a sötétzöld mázat alkalmazzák, mint a kassai múzeum egy kis, Stószról előkerült bögréje bizonyítja Nagy Lajos pénzeivel. A mázas cserép kifejlődése azonban már történelmünk következő évszázadainak jellemzője. Már a XIV. században is készülhettek olyan edények, melyeknél az egész belsőt máz borítja. Például szolgálhat a komáromi várromokból előkerült csodálatosan ép kis füles bögre, melynek testét ferde halhólyagos dudorok borítják s ezzel, valamint sárgamázas belsejével ritka típust képvisel.

Leletanyagunkban gyakran előfordulnak plasztikus szemcsés, hol mázas, hol mázatlan cserépből készült edények, melyeket legnagyobb lelőhelyük után losici (morvaországi) importált áruknak tekintenek és melyeket [PADLÓTÉGLÁK ÉS KÁLYHACSEMPÉK] régen úgy megbecsültek, hogy nem egyszer díszes ezüstmunkába foglalták. Késő XIV. századi karcsútalpú edénytípusok ezek, széles peremük körül gyakran apró kis fülek sorozata fut körbe. Miután azonban Magyarországon sem ritka az ilyen anyagú föld s újabban sok ebből készült töredék került felszínre, lehetséges, hogy hazánkban is készítettek ilyeneket.

A használati edényeken kívül kerámiai leletanyagunk az Árpádok és Anjouk korából igen ritka. Mindössze néhány padlótéglára utalhatunk, melyek az esztergomi ásatások nyomán és a bakonybéli és pilisszentkereszti apátságok területén kerültek felszínre. Négyszögű, mázatlan téglák ezek, rajtuk bevésve vagy lapos reliefben körbe írt stilizált állatalak, szarvas, griff, fantasztikus emberalakok vagy geometrikus kitöltés. Még a XIII. századra vall a Margitszigeten talált cseréptégla nyilazó, hegyes süveget viselő kún-magyar lovasalakja.

Jelentős középkori kerámiai alkotások a cserépkályhák, melyeknek rendesen zöld ólommázas figurális csempéi külön studiumot érdemelnek. Leletanyagunk majdnem kizárólag a XV. századból származik, de fejlett művészi színvonaluk arra enged következtetni, hogy XIV. századbeli fazekasaink is készítettek már ilyeneket. Így még a XIV. században készülhetett a Dohányoson lelt mázatlan, pártázatos oromzatú kályhacsempe, melyen két hosszú köntösbe öltözött süveges kanászt látunk, amint a makkot verik le a tölgyfáról. Ugyancsak a legújabb ásatások (Pomáz) nyomán kerültek elő olyan sárgásbarna mázas csempetöredékek, melyeknek rajza és betűtípusai elárulják XIV. századi származásukat.


Szent István palástja, 1031.[14]
(Királyi Várpalota.)


[1] A korona korát a két uralkodó évszámai (XII. Kosntantinos: 1042–1054, I. András: 1046–1060) pontosan meghatározzák. Darabjait 1860-ban Nyitraivánka község határában az eke vetette fel, s azok, két hiányzó lemez kivételével, vétel útján a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A találás helye arra vall, hogy a korona 1074-ben kerülhetett földbe, amikor a két király, Géza és Salamon között folyó küzdelmekben utóbbi Nyitra várát ostromolta. (A város és Nyitraivánka közti távolság mintegy 8 kilométer.) A korona középső lemezén Konstantinosz császár látható, mellette neje Zoe és nőtestvére Teodora, továbbá két táncosnő és két nemtő képe. A valószínűleg bársonysüvegre alkalmazott lemezeken kívül két kis köralakú lapocska Szent András és Szent Péter képével és egy aranyrekeszbe foglalt kristálydarab tartozik a lelethez.

[2] A leletek nagyobb részben a székesfehárvári Bazilika helyén 1839-ben illetéktelen kezek által kiásott sírokból kiemelt aranytárgyak. A felső sor első és második darabja, valamint az alsó sorban látható pitykék és övveretek br. Barkózcy László püspök, a koronaalakú pálcafoglalat (?) pedig Jankovich Miklós útján jutott a Nemzeti Múzeumba. A karkötővé a XIX. század második felében átalakított filigrándíszű aranylemezkék és a bizánci készítésű gyöngykeretű aranykorong bizonytalan származású, de hasonlóképpen a bazilika sírjaiból előkerült darabok, melyeket székesfehérvári magántulajdonból vásárolt meg 1855-ben a Nemzeti Múzeum.

[3] A kereszt keletkezésére vonatkozó adatok egykorúan a hátlapot borító lemezbe vannak vésve. Az adományozásról a következő verssorok szólnak: Clauditur hic digni crucis alme porcio ligni, Pannonici regis dedit uxor hanc Adilheidis. Magyarul: E méltó keresztbe van itt az áldott fa része foglalva. Ezt a pannóniai király hitvese, Adilheid adta. A készítő művész neve sem hiányzik: DOMINVS GUNTHERVS AB[S]OL[VEN]S PERAGRAVIT HANC CRVCEM. Magyarul: Günther úr befejezvén elkészítette ezt a keresztet.

[4] A koporsót a zárai Szent Simeonról nevezett egyházban őrzik. 1377-ben Erzsébet magyar királynő rendelte meg Milánói Ferenc ötvösnél, 1380-ban készült el, mint fogadalmi ajándék. A királyné Magyarországba szándékozott vitetni, a szent tetemeivel együtt ez azonban nem történt meg. Mai állapotában többszörös javításon esett át. Képünk az Iparművészeti Múzeumban őrzött galván másolatról készült.

[5] A kb. felére kisebbített oklevél rendkívül ünnepélyes alakban van kiállítva. A király hivatkozik a Bödöge veszprémmegyei) faluból való Szemőcs (más olvasás szerint Scemeyn = Szemény) mester kora ifjúságától teljesített szolgálataira s a tatárjárás alatt megmutatott hűségére és ezért őt, testvérét Andronikuszt, valamint Kocs és Kasza nevű unokatestvéreit a nemesek rendjébe iktatja. Az oklevél kezdősorainak olvasása: IN NOMINE S[AN]C[T]E TRINITATIS ET INDIUIDUE UNITATIS AMEN. BEla dei gratia Hungarie, Dalmatie, Choroatie, Rame, Seruie, Gallicie, Lodomerie, Cumanieq[ue] rex in perpetuum. Humana conditio a primo conditore sue tenens originis dignitatem, etiam si sit alicui[us] obnoxietatis rubigine peccatis exigentibus maculata, spirat tamen et intendit p[ri]meue libertatis sue gloria reformari.

[6] A Nagy Lajos király által 1367–80-ban az aacheni székesegyház mellett alapított Mária-kápolnának ajándékozott kincsek sorában a legszebb darabok közé tartozik két egymáshoz teljesen hasonló, a magyar-Anjou címerrel díszített ötvösmű. Tulajdonképpen övkapcsok. Az eredetiek egyenként kb. 22 cm magasak, ezüstből készültek, aranyozással, gazdag zománcozással. Mindkettőn csekély eltéréssel ugyanaz a német felirat olvasható. Az itt bemutatott darabon így szól: ich bergere Maria lere, gotes lere wolte ich mer. A felírás nyelvét az magyarázza, hogy a díszes darabok (az 1367 október 27-ről való felsorolás három selyemövet említ) német egyháznak voltak szánva.

[7] E díszes, magyar-Anjou címeres ivóedény eredetileg Mária királyné, Nagy Lajos leánya részére készült, amit a rá alkalmazott, két összefonódott gótikus betűből álló monogramm bizonyít. Tőle juthatott testvéréhez, Hedvig lengyel királynőhöz, aki Sz. Vencel tiszteletére szentelte. A XVII. században a lengyel királyok más kincseivel együtt a szász királyi ház gyüjteményébe került.

[8] Szent László életnagyságú régibb fejereklyetartóján eredetileg korona foglalt helyet. A XIX. század elején Trencsén város levéltárában bukkantak rá, innen jutott a Nemzeti Múzeumba.

[9] I. Károly második nagy pecsétje 1330 november havában a havasalföldi hadjáratban elveszett. Ezért a következő év tavaszán új pecsétet vésetett az ötvösmesterséget folytató sienai Simon fia, Péter szepesi várnaggyal, akinek kiváló munkájáért 1331 március 28-án kelt oklevéllel a szepesmegyei Jennik jószágot adományozta. A körirat: KAROLUS DEI GRA[CIA] HUNGARIE DALMACIE CROACIE RAMIE S[ER]VIE GALICIE LODOMERIE COMANIE BOLGARIE ET[CETERA] REX P[RI]NCEPS SALERNITAN[VS] ET HONORIS AC: MO[N]TIS S[AN]G[T]I ANGELI D[OMINV]S.

[10] Amikor III. András király özvegye, Ágnes királyné az általa alapított königsfeldeni klarissza-zárdában 1364-ben elhúnyt, nagyobbára Magyarországból hozott kincseit az apácákra hagyta. Ezekből néhány darab a Königsfeldenből elköltözött szerzetesnőkkel a sarneni Szt. András-zárdába jutott, közöttük egy ezüstlemezkékkel televarrott ruhának a töredékei is, amelyekből a jámbor nővérek egy kisded Jézust ábrázoló faszobornak varrtak köntöskét. E többször átalakított ruhácska részint zöld selyemből, részint pirosas bársonyból állott. Egyik, a szobrocska elejét borító darabját képünk mutatja be. mivel a sarneni ruhácska díszei már nincsenek a régi helyükön, nem tudjuk megállapítani, hogy eredeti elrendezésük milyen lehetett.

[11] A hatalmas bronzedény két, szétvehető részből áll. Rajta a nagybetűs felirat szolgál fődísz gyanánt. Szövege a keresztelésre vonatkozik: IN NOMINE PATRIS ET FILII ET SPIRITVS SANCTI AMEN. ITE IN ORBEM VNIVERSVM ET PREDICATE DICENTES QVI CREDIDERIT ET BAPTIZATVS FVERIT SALVVS ERIT IN NOIMINE PATRIS ET FILII ET SPIRITWS SANCTI.

[12] A legszebb XIV. századi zománcos ötvös művek sorába tartozik; készítője valószínűleg itáliai mester. Régebben Boldog Margiténak tartották; újabb feltevés szerint első tulajdonosa Erzsébet királyné lehetett. Korábbi története ismeretlen, csupán azt tudjuk róla, hogy a margitszigeti dömés apácák birtokában volt, akik a török elől a XVI. század elején Pozsonyba menekültek. Először egy 1561-ben felvett leltárban bukkan fel: Egi Boldog Aszoni kepe az ki az Szent Margith Azzonie uolt, belöl Arani az táblaia, ezüst az Talpa. Amikor a klarisszák rendjét II. József feloszlatta, és kincseit elkótyavetyélhette, az oltárka a gr. Batthyányi-családhoz került. 1867-ben gr. Batthyányi Artúr Párizsba adta el 29.000 frank, akkoriban jelentékeny áron.

[13] A medence kora az aláírásban sajtóhibából a XIII. századra téve. A rajta levő Anjou-címerek korát a XIV. század második felére határozzák meg.

[14] Szent István palástja a magyar hímzőművészetnek nemcsak legbecsesebb, de legrégibb emléke is. Készítéséről s adományozásáról a rá hímzett felírás ad biztos felvilágosítást: ANNO INCARNACIONIS XP[IST]I MXXXI INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASVLA HEC OPERA[T]A ET DA[T] ECCLESIE SACTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. (Krisztus megtestesülésének 1031. évében a 14. indictióban István király és Gizella királyné által készült és adatott ez a kazula, a Fehérvár városában levő Szent Mária egyházának.

« KAMPIS ANTAL: RÉGI MAGYAR MŰVÉSZET. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BARTHA DÉNES: A MAGYAR ZENETÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE. »