« ELSŐ KÖTET ŐSMŰVELTSÉG ÉS KÖZÉPKORI KULTÚRA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VÁCZY PÉTER: A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN. »

DEÉR JÓZSEF:
A MAGYARSÁG A NOMÁD KULTÚRKÖZÖSSÉGBEN

A tudományos irodalomban általánosan elfogadott és a közvéleményben is elterjedt nézet szerint a magyarság nyelve finnugor nyelv s így népi eredetének szálai is e rokonok ősi környezetéhez vezetnek. Ezzel az egyedül helytálló és tudományosan igazolható megállapítással a magyar őstörténet kérdései a finnugor népek legrégibb történetének problémáihoz kapcsolódtak: tudósaink a magyarság eredetének és őshazájának kérdéseit ebben az általános finnugor keretben tárgyalták. Így a nyelvrokonság biztos tényéből azt a történeti következtetést vonták, hogy a magyarság nemcsak nyelvét, hanem ősi etnikumát és műveltségét tekintve is rokon a finnugor népek családjával s azon belül a nyelvileg hozzá legközelebb álló vogulokkal és osztjákokkal. A nyelvi, népi és műveltségi rokonság feltevéséből született meg az az őstörténeti álláspont, mely szerint a honfoglalás korában harcos nomádnépként megjelenő magyarság ősei a régi finnugor népek és a mai vogulok meg osztjákok alacsony műveltségi színvonalán álló, erdőlakó, vadász-halász nép lettek volna s a magasabb kulturális állapot elsajátítását török népek szervező munkájának köszönnék.

A mai finnugor népek a Balti-tengertől Szibéria északnyugati részéig nyúló hatalmas területen szétszóródva élnek. Településük nagyjában kelet-nyugati irányú s egymástól való térbeli távolságuk megfelel a köztük fennálló nyelvrokonság fokának. Ha elhelyezkedésüknek ezt a jellegzetességét összevetjük azzal a ténnyel, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek egyrésze a történeti idők folyamán nyugat-északnyugat, másik részük pedig kelet-északkelet felé húzódott, akkor e vándorlás kiindulópontjául oly területet kell felvennünk, mely hajdan az összes finnugor nyelvek közös ősének és az azt beszélő népnek a hazája volt.

Ez a finnugor őshaza meglehetős biztonsággal a Volga középső folyásának vidékére lokalizálható. Pontosabb határait nyugat felé a Keleti- és Kaspi-tenger vízválasztója, kelet felé a Volga-könyök vidéke, délen az 52. szélességi fok, északon pedig a Dvina és Pecsora folyók forrásvidéke határozza meg. A finnugor nyelvegység kora a Krisztus születése előtti III. évezred közepére, felbomlásának kezdete pedig a II. évezred derekára tehető. A finnugor ősnépből lassú keletfelé húzódás következtében először az ugor ág vált ki: azok a népek, melyeknek leszármazói a mai vogul, osztják és magyar nyelvet beszélik. A többi finnugor nép még évszázadokig együttmaradt az őshazában, vagy annak közvetlen szomszédságában s csak jóval később szakadt két ágra: a finn-volgai és a permi nyelveket beszélő népek csoportjára. A finn-volgai ághoz tartoznak a finnek, az észtek és az eredetileg nem finnugor nyelvű és etnikumú lappok, továbbá a mordvinok és cseremiszek. A permi ágat a zürjének és votjákok alkotják.

A finnugor ősnép és a belőle kiszakadt ágak régi műveltségét a kutatók három módon iparkodtak meghatározni. Először is a finnugor alapnyelv és az egyes ágak azon szavainak elemzése alapján, melyeknek megállapítható legrégibb jelentése az élelemszerzés, a társadalmi, hadi és politikai szervezet, a vallási képzetek és a mindennapi élet ősi állapotára vet világot. Az így nyert szempontokat részben a finnugor népekre vonatkozó régi és újabb néprajzi leírásokból ellenőrizték, részben pedig oly régészeti anyag alapján, mely az őshaza területén és szomszédságában került elő, s e népek ottani tartózkodásával és műveltségi viszonyaival összefüggésbe hozható.

A kép, mely e különböző kutatási ágak eredményeiből kialakult, meglehetősen egységes hatású. A finnugor alapnyelv úgynevezett kultúrszavai éppenúgy alacsony színvonalra, vadászó-halászó, gyüjtő élelemszerzési módra utalnak, mint a régi és az újabb etnográfiai leírások, vagy mint azok a régészeti vizsgálatok, melyek a finnugor ősnép és a belőle kiváló ágak településterületén jellegzetes archaeológiai körzetek fölismerésére vezettek.

A Közép-Volga és mellékfolyói, főként a Káma alsó szakasza táján egészen az Uralig, sőt részben azon túl is, oly műveltség élt ezen a területen, melynek folytonossága a kőkorszaktól kezdve egészen a Krisztus utáni VII. századig zavartalan volt s amely így egy lényegében állandó összetételű lakosság hagyatékának tekinthető. Ez a műveltség meglehetősen kevert jellegű. Benne szoros időrendi egységben egészen heterogén műveltség-elemek élnek. A leletek túlnyomó része kő- és csonteszköz, mégpedig nem csupán a régebbi korszakokban, hanem ugyanolyan mértékben e kultúra utolsó szakaszaiban is. A kezdetleges kő- és csonteszközök mellett gyakran ugyanazokról a helyekről a bronzkori művelődés egy késői szakaszának jellegzetes tárgyai is előkerültek. Ezek eredetüket tekintve részben importcikkek, részben helyi készítmények, formai és díszítő elemeik azonban mindkét esetben egy oly kultúrhullámmal hozhatók kapcsolatba, mely a délorosz steppéről indult ki. Ez a késői bronzkor, mely Kelet-Oroszország egyéb részein is kimutatható és amelyet legnevezetesebb lelőhelyéről [ANANINOI ÉS PLANOBORI KULTÚRA] ananinoi műveltségnek szokás nevezni, a Krisztus előtti VI. századtól a Krisztus előtti II. századig virágzott ezen a területen: pontosan akkor, amidőn Dél-Oroszország térségein az iráni szkiták uralkodtak. A Káma és a Közép-Volga vidékének kezdetleges csont- és kőkultúrájába tehát minden valószínűség szerint ezek a szkíták, vagy esetleg más, velük közvetlenül érintkező népek oltották bele az új és magasabbrendű műveltségi elemeket. A szkíták hanyatlásával párhuzamosan e terület életében is visszaesés következik be. Ez körülbelül Krisztus születésének századáig tart s benne ismét kő- és csonteszközök válnak túlnyomóakká. Ezután újabb fellendülés következik, egy részben még bronz-, részben már vaskori kultúra alakjában, mely szervesen kapcsolódik az ananioi műveltség utolsó nyomaihoz.


Halászó vogulok a Loszva folyón.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

Ez az úgynevezett pianobori kultúra egészen a Krisztus utáni VI. századig virágzik ezen a területen. Ekkor egy egészen más jellegű művelődés váltja le, mely az e vidéken megtelepedő és államot alkotó török népnek, a volgai bolgároknak a tárgyi hagyatéka. A pianobori kultúra, melyet útján a csont- és kőeszközök ugyanúgy végigkísérnek, mint előtte az ananinóit, szintén délről jövő hatásnak, a kubánvidéken élő, ugyancsak iráni szarmaták műveltségének köszönheti legjellemzőbb elemeit.

Az alacsony színvonalra valló csont- és kőeszközök folytonossága, a bronz- és vastárgyak szórványos előfordulása és kétségtelen idegen eredete a Középvolga-vidék műveltségének lényegében oly képét tárja elénk, mint aminő a finnugor alapnyelv és a belőle kiszakadt nyugati ágak kultúrszavaiból és azokból a tudósításokból alakul ki, amelyek ezekre a népekre vonatkoznak. A lakosság főfoglalkozása még a viszonylag késői ananinoi és pianobori korszakban is a vadászat, elsősorban a prémvadászat volt. Mellette a kezdetleges földmívelés és a szűkkörű állattartás még alárendelt szerepet játszott. A sírok egy részéből lócsontok és lófogak, gyér számban zablák és egyéb lófelszerelési kellékek kerültek elő, ami arra mutat, hogy e ligetes-steppe jellegű területen a lónak nemcsak tartása, hanem lovaglásra való felhasználása is ismeretes volt bizonyos fokig. Az ananinoi síroknak azonban mindössze négy százaléka bizonyít az itt élő nép lótartása mellett: nagyobbarányú lótenyésztésről, vagy éppen az igazi steppére jellemző lovasnomád műveltségről így nem beszélhetünk.

A nyelvi, néprajzi és régészeti adatok tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy a Volga középső folyása mentén elterülő finnugor őshazának s a belőle kiváló nyugati ágaknak népe kezdetben teljesen alacsonyrendű és egyoldalú vadászó, halászó és gyüjtő életmódot folytatott, melynek jellegén lényegeset nem változtatott az a délről jövő iráni hatás sem, mely őket a földmívelés és az állattartás elemeivel megismertette. Így a régi finnugor népek abba a műveltségi csoportba sorozhatók, melyet a néptudomány a zsákmányoló életforma kifejezéssel jellemez. A földmíveléssel és állattenyésztéssel, mint az élelemszerzésnek termelő jellegű módozataival ellentétben ezek a zsákmányoló népek az őket körülvevő dús természeti javak előrelátásnélküli kihasználásával tartják fenn magukat. Ez a műveltség, mely csak árnyalatokban különbözik a régi szlávokétól, az észak-euráziai mérsékeltövi erdőrégió jellegzetes terméke.

Az eredményeket következetesen végiggondolva a magyarság eredetét is erre a területre kellene visszavezetnünk, s műveltségét is ezen általánosnak látszó finnugor jellemvonások alapján megítélnünk; annál is inkább, mivel ma is kezdetleges műveltségben élő legközelebbi rokonaink, a vogulok és osztjákok a XIII. századot megelőző időben nem mai hazájukban, az Ural keleti oldalán, az Ob középső folyásának vidékén, hanem még Európában, a Volga-könyöktől keletre laktak. Minthogy pedig a finnugor nyelvek rokonsági fokának általában megfelel településük térbeli távolsága, a többi finnugor nyelvtől leginkább különböző nyelvű magyarságot is vogul és osztják rokonaitól keletre kell helyeznünk, vagyis arra a nyugatszibériai területre, [FINNUGOR ŐSHAZA] melyet a Tobol folyó és mellékvizei szelnek át. Erre vallanának a régészeti eredmények is: az ananinoi és pianobori műveltség nem szakad meg az Uralnál, hanem azokra a területekre is átterjed, ahová a magyarságot nyelvészeti meggondolások alapján helyeznünk kell. Miután az ősmagyarságot térbelileg ebbe a finnugor környezetbe beillesztettük, az elől a feltevés elől nem zárkózhatunk el, mely szerint az ősmagyarság műveltsége lényeges elemeiben azonos volt a régi finnugor népeknek, és legközelebbi nyelvrokonainak, a voguloknak és osztjákoknak csak kezdetleges, stagnáló kultúrájával.


Osztjákok a Jeniszei partján.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

Az őshaza és az ősi műveltség kérdésének megoldása azonban mégsem ilyen egyszerű. Bármily logikusan következnek is fenti megállapításaink a finnugor őshazára és műveltségre vonatkozó igazolt eredményekből, bármily csábítóak is a nyelvi, néprajzi és régészeti analógiák: a magyarság eredetének, őshazájának és legrégibb műveltségének meghatározása ezen az úton csak úgy történhet, ha éppen azokról az ismereteinkről feledkezünk el, melyek nem általában a finnugor rokonságra, hanem egyedül magára a magyarságra vonatkoznak. Ezek az ismeretek kétségtelenül bizonyítják ugyan őseink finnugor nyelvét, származását és a rokonnépekkel való történeti kapcsolatát, ugyanakkor azonban oly tulajdonságokra figyelmeztetnek, melyek egyedül az ugor ágra jellemzők.

A vadász-halász és gyüjtő életmód túlnyomósága, a laza társadalmi és politikai szervezet s a kezdetleges viszonyok ismertetőjegyei csakis a finnugor ősnépre s az abból kiszakadt finn-volgai és permi ágakra érvényesek, de erőszak nélkül semmiesetre sem alkalmazhatók az ugor ágba tartozó ősi népekre. A finnugorság nyugati és keleti csoportjainak egymástól meglehetős élesen elkülönülő műveltségi állapota a vogul, osztják és a magyar nyelv azon kultúrszavaiban tükröződik, melyeknek a nyugati finn nyelvekben megfelelőjük egyáltalán nincsen. Hogy e különbségek jelentőségét lemérhessük, először is azzal a lényegbevágó eltéréssel kell megismerkednünk, mely az eurázsiai erdő- és az attól délre elterülő steppeövezet műveltségi viszonyai között fennáll.

*

A steppe nyilt, fátlan síkság, mely táji jellegét minden emberi beavatkozástól függetlenül nyerte. Ebben az övezetben, mely Euráziát mintegy kettészeli, füves rónák homokos tájakkal, ezek ismét teljesen kopár sivatagokkal váltakoznak. A steppeövezetet a Tiensán hegység keleti és nyugati részre tagolja, anélkül azonban, hogy folytonosságát teljesen megszakítaná s ezáltal útját állaná az egységes arculatú tájon egy lényegében egységes arculatú emberi műveltség kialakulásának.

Ezen a Keleti-Kárpátokig terjedő hatalmas területen már a történeti idők kezdetén oly kultúrák tünnek fel, melyek összhangzóan simulnak sajátos adottságaihoz. Aligha véletlen, hogy amíg az északi erdőövezetben vadászó-halászó népek kezdetleges közösségei találtak otthonra, míg a Kaukázus, a Hindukus és a Himalája sziklabástyáitól határolt déli tájon az első nagy földművelőkultúrák bontakoztak ki, – a steppeövezet a pásztornépek klasszikus földjévé vált. Eurázia e részének története lényegében azoknak a pásztornépeknek multjával azonosítható, melyek itt ősidők óta „füvet és vizet keresve vándoroltak.”

Állatot tartani és pásztorkodni távolról sem jelent egyet. Állatokkal oly népek is rendelkezhetnek, – esetleg nem kis számban – melyek életüket vadászatból, vagy földművelésből tartják fenn. Velük ellentétben a pásztor egész lelkivilágát és magatartását az a kapcsolat határozza meg, mely az általa szelídített és gondozott állatállományhoz fűzi. A pásztor állataiból, éspedig elsősorban nem húsukból, hanem tejükből és egyéb termékeikből él: lehetőleg kíméli tehát életüket, szaporítani iparkodik számukat és javítani minőségüket.

[A STEPPE VILÁGA] A nagy nyájak, csordák és ménesek együttartása és védelme, a legelők kiszemelése előrelátást és gondosságot követel s az embert a dolgok észszerű irányítására, szervezésre neveli. A vadásznépektől eltérően a pásztor nem néz babonás félelemmel szelídített állataira, hanem elsősorban vagyontárgyat lát bennük és viszonya hozzájuk merőben racionális. A pásztor képzeletvilágában is vannak ugyan totemisztikus csökevények, de – a félénk és babonás erdőlakókkal ellentétben – ezek az elemek nem játszanak többé jelentős szerepet sem hitvilágának kialakításában, sem társas alakulatainak létrejöttében. A végtelen síkságon teljes fenségében kibontakozó égbolt állandó látványa, a természet örök tüneményei a menny, a nap, a hold és a csillagok felé fordítják érdeklődését, s ezekben a kozmikus alakzatokban ismer a szellemvilágra, melynek főhelyét egyetlen, szinte már monotheisztikus tisztasággal elképzelt főistenség foglalja el, aki e népek képzeletében rendszerint a nappal, vagy a holddal azonosul. Az ember sorsa a kozmikus erőkhöz kapcsolódik, a hozzájuk való alkalmazkodás szerencsét és boldogságot, a mindenség örök rendjének semmibevevése pedig bajt és pusztulást jelent. A pásztornépek világszemléletét a gyakorlatiasság és a mindennapi életbe benyúló vallásosság keveredése jellemzi.


Osztják sátor.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

A történeti időkben felbukkanó pásztornépeknek, bár már a legkülönbözőbb háziállatokat tartják, legjelentősebb állatuk a ló. A steppeövezet ősidők óta a vadlovak hazája, ahol talán legelőször idomította az ember lovaglásra ezt a nemes állatot. A steppének a Tiensánig terjedő nyugati részeiből csak az utolsó száz évben pusztult ki a vadon legelésző tarpán, az arab és angol telivér s általában az összes nemesvérű lófajták őse. A Tiensántól keletre elterülő mongol steppének szintén megvolt a maga vadlova, a taki, vagy mongol póni, ez a felállósörényű, aprótermetű és nagyfejű állat: a húnok, mongolok és a többi belsőázsiai népek paripája.


Mongol póni (taki).

A nagystílű pásztorkodás gyakori és viszonylag gyors helyváltoztatást kíván, ez az életforma tehát a ló birtoklása nélkül el sem képzelhető. Az euráziai steppe egyes részei nem ugyanazon a tengerszinti magasságon fekszenek, tehát a klíma is felettébb változó s így a legeltetésre alkalmas fű a különböző területeken mindig más és más időben sarjad ki. Így az állatállományt sem lehet állandóan egy helyen legeltetni. Ez a természeti szükségesség a pásztort családjával és nyájával állandó barangolásra, nomadizálásra kényszeríti. A nomád pásztor állatait vad és félvad csordákban legelteti, tehát ló nélkül terelni sem tudná őket a viszonylag legkedvezőbb területre. [NOMÁD CSALÁDOK ÉS NEMZETSÉGEK] Ez a lovaglásra idomított ló azonban nemcsak a békés mindennapi munkának, hanem a harcnak és politikai szervezésnek is nélkülözhetetlen kelléke. Nélküle sohasem alakulhatott volna ki az a villámgyors és átütőerejű harcmodor, mely a letelepült népekkel szemben a steppe pásztorait a csatamezők fölényes uraivá tette s nem jöhettek volna létre szinte hihetetlenül rövid idő alatt oly óriási kiterjedésű birodalmak sem, mint aminőket a húnok, türkök és mongolok lovasnépei alkottak. A ló döntő szerephez jut az ember egész lelki beállítottságában, a világhoz való viszonyában: e nomádok még isteneikhez sem tudják másként, mint lóháton elképzelni s ha nyelv- és fajrokonaik földművelésre térnek át, már nem testvéreket, hanem idegen rabszolgákat látnak bennük. A ló az embernek nemcsak életében társa, hanem hű kísérője még halálában is. Innen érthető a lovastemetkezés szokása, a steppe uralkodónépeinek legjellemzőbb régészeti ismertetőjele.


Tarpán kanca csikajával.
(Brehm után.)

A pásztorkodás élelemszerzési módja szabja meg ezeknek a népeknek nemcsak családi és társadalmi, hanem politikai szervezetét is. A nomádok a síkságot népes és szapora családokkal járják s ezek nemcsupán a szülőket és közvetlen leszármazóikat, hanem a már felnőtt és új családot alapító ivadékokat is magukban foglalják. Csak így, egyesült erővel tudják együtt-tartani és gondozni állataik nagy sokaságát, s képesek megvédeni őket a természet viszontagságai és szomszédaik rablótámadásai ellenében. A családok, – régi magyar szóval nemek, nemzetségek – gyorsan szaporodnak, belőlük idővel ágak szakadnak ki, anélkül azonban, hogy ez a kiválás a vérrokonság tudatát, a közös ősök kultuszát s a nemzetséghez tartozó többi ágakkal való együttműködést gyengítené. A családi szervezet az összetartáson, a közös érdekek védelmén alapszik. Élén korlátlan hatalommal a legidősebb családapa, a nemzetségfő áll, akinek a fiatalabbak vakon engedelmeskednek. Az egyén érdekei és hajlandóságai nem jutnak szóhoz ebben a szervezetben, mely a személyes használati tárgyakon kívül nem is ismert magántulajdont. Közös a nyáj, a legelő, sőt bizonyos mértékben még az asszony is. Az özvegy nem mehet férjhez más nemzetség tagjához, nem viheti magával férjének gyermekeit és vagyontárgyait, hanem köteles feleségülmenni urának testvéreihez, sőt még más asszonytól született fiaihoz is (levirátus).

A nemzetségek nyáron egymástól függetlenül nomadizálnak a birtokoknak tekintett legelőkön, télen azonban közös szállásokra, rendszerint folyók mellé húzódnak s ilyenkor kikerülhetetlenül közelebbi kapcsolatba kerülnek a többi hasonló vérségi alakulatokkal. E téli együttélések a nomád államszervezés bölcsői, innen indul ki minden megmozdulás, mely már meghaladja a létfenntartás köreit. A végtelen rónákhoz szokott pásztorok a telelések alkalmával viszonylag szűk helyre szorulnak össze, s a tétlenség, a fagyasztó hideg, az apró érdekellentétek gyakran egymásnak uszítják a szófukar, hasznukat néző, rideg embereket. A különböző nemzetségek tagjai között napirenden vannak a csetepaték és verekedések, melyekbe előbb-utóbb belekeveredik az érdekelt felek egész nemzetsége. Ebben a nomád élet szempontjából annyira válságos évszakban a különösen fontos békesség veszélybe kerül, de ritkán bomlik fel teljesen. Ennek az egyszerű világnak is megvannak a maga nagy tekintélyei: élemedett korú, gazdag, bölcs, vagy félelmes harcos hírében álló nemzetségfők, akik közbelépésükkel útját állják az ellentétek elfajulásának. Igazságot tesznek az ellenfelek között s ügyes diplomáciával megakadályozzák a nemzetségek összecsapását. A köz érdekében való tevékenységük nem egykönnyen megy feledésbe s az ismétlődő telelések folyamán már mindenki elismert bírákat lát bennük, anélkül persze, hogy erre a tisztségre bárki felkérte, vagy éppen megválasztotta volna őket. Óvatos, a valóságos viszonyokon alapuló hatalombitorlás ez, melyet azonban mindenki természetesnek talál. Természetessé lesz idővel az is, hogy azok a nemzetségek, melyek valakit bírájukul elismernek, állandóan együtt teleljenek, sőt még nyáron is fenntartsanak bizonyos összeköttetést. A bíróból így lassan vezér lesz, az alkalmi megbízásból intézmény, a nemzetségek és ágak vérségi-gazdasági alakulatának laza halmazából pedig törzs: immár politikai és katonai egység. A dolgoknak ebben az állapotában a nagytekintélyű nemzetségfő már nemcsak ítélkezik és tanácsol, hanem híveire támaszkodva nyíltan parancsol is. Minél ügyesebb és hatalmasabb, annál több nemzetség csatlakozik hozzá. Ez természetesen nem megy mindig békés úton, mert a vezérnek más, hozzá hasonló eredetű tekintélyekkel kell megmérkőznie, akik ugyanúgy vágynak az ő népének javaira, mint ő azokéira. A győztes törzshöz újabb csatlakozott vagy legyőzött törzsek járulnak, a törzsből törzsek szövetsége, ebből pedig nép és birodalom születik, mely szinte már átfogja a „négy világtájat”.

Ez a lavinaszerű növekedés alakítja a pásztorok életét. Míg egymással mitsem törődve legeltetik nyájaikat, valamennyien egyenrangúak és közel egyenlő nagyságú vagyonnal is rendelkeznek. De ha valamelyik nomád néprész egy más meglevő hatalmi maghoz csatlakozik, alárendeltebb helyzetbe kerül azokkal a nemzetségekkel, törzsekkel és népekkel szemben, melyek a szövetségnek már régebbi idő óta tagjai. Aki utóljára csatlakozik, vagy akit legyőztek, könnyen elveszítheti mindenét s jólétre és gazdagságra megint csak úgy vergődhet, ha az erősebb alakulatba olvadva, kezében fegyverrel szomszédaira ront s elszedi tőlük javaikat. A nomádok társadalma felülrétegzett arisztokratikus társadalom.

[TÖRZSSZERVEZET – BIRODALOM – FÖLÜLRÉTEGEZÉS.] A hatalmi körzet tágulásával a nemzetség- és törzsfőből, vagy ivadékából lassan korlátlan monarcha lesz, aki tetszése szerint bánik a kezében összpontosuló óriási hatalommal. Trónját főméltóságok, rendszerint rokonai, vagy bizalmasai övezik s a rétegzés lépcsőzetesen terjed lefelé egészen a rabszolgákig. A családias vérségi jelleg csakhamar eltűnik a birodalomból; a törzsek és nemzetségek megmaradnak ugyan, de csak azért, hogy tartalmat adjanak a nagy katonai egységeknek, az ezres, sőt tízezres katonai alakulatoknak, melyek gépies pontossággal követik a fejedelem és fővezére parancsait.


Kirgiz lovas.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

Ez az engedelmesség azonban nem egyedül a fegyelem rideg beidegzettségében, vagy azokban a gazdasági természetű indítékokban leli magyarázatát, melyek az egyes egyén számára felettébb kívánatossá teszik a felsőbb parancsok teljesítését. A nomád monarchiák tekintélyi megalapozásúak s ez a tekintélyi indokolás ugyanúgy nem nélkülözi a felsőbb világnézeti, vallási szentesítést, akárcsak az antik világ, vagy a középkor államai. A nomád állam feje nemcsak vagyonban és hatalomban áll szédületes magasságban alattvalói felett, hanem személyét is oly nimbusz övezi, mely úgyszólván független annak tárgyi biztositékaiból. Rendkívüli teljesítményei az istenség küldöttének mutatják a birodalomszervező fejedelmet, akinél már a születés emberi körülményei is a mítosz ködébe vesznek. Az istenség csodálatos beavatkozással jelöli ki éppen őt az emberek feletti uralomra s a természetfeletti fogantatás oly testi és lelki képességekkel ruházza fel, melyek messze a közönséges halandók fölé emelik. E tulajdonságok a vér közössége révén utódaiban is öröklődnek s így az alattvalók meggyőződése szerint nemcsak a birodalomszervező fejedelem, de összes leszármazói is az ég akaratából, a világrenddel összhangban kormányoznak. A nomád népek e sajátságos „istenkegyelmisége” természetesen különbözik a keresztény király „dei gratia”-jától. A steppenépek fejedelme vezérnek, királynak születik, míg a keresztény uralkodó kegyessége, erényei és jócselekedetei révén érdemli meg Isten támogatását. Ismeretlen tehát az uralkodó felelősségének gondolata éppenúgy, mint az alattvaló beleszólása urának kormányzatába: a nomád állam ellentmondást nem tűrő despotiával egyértelmű.

A nomád birodalmak dinasztikus megalapozásából természetszerűen következik, hogy nem egynyelvű és egyfajú népeket olvasztanak egységbe. Az euráziai steppén élő irániak, mongolok és törökök lényegében azonos műveltséggel és szervezettel rendelkeznek, egyaránt tagjai „az íjat feszítő népek” nagy családjának. Az életmódnak ez az egyezése magyarázza a különböző nyelvű és etnikumú népeknek és néprészeknek másfajú és nyelvű vezetőrétegekhez való csatlakozását. E csatlakozások következtében a hódolt népek felveszik az uralkodónép nevét, húnoknak, avaroknak, türköknek tekintik őket, holott a valóságban nem azok, hanem esetleg irániak, bolgár-törökök, vagy éppen finnugorok. A steppe népeinek államfelfogása szerint, mely teljes tisztaságában a belsőázsiai türköktől származó orchonvidéki feliratokban jelentkezik (Kr. u. VIII. sz.), az alaktalan embertömegből, a nemzetségek és törzsek laza halmazából népet egyedül a fejedelem teremt. Ő a nép fentartója, biztonságának, jólétének, valósággal mindennapi kenyerének megszerzője, akinek gondoskodása nélkül az alattvalók nyomorúságosan elpusztulnának. Ebben a politikai rendszerben tehát, ahol minden szervezés felülről, a fejedelemtől és az uralkodóháztól indul ki, mágikus-vallásos kapcsolat fűzi egymáshoz a vezetőket és a vezetetteket. [A NOMÁD FEJEDELEM] A nomádnépek uralkodói valóságos politikai messiásai népüknek s viszonyuk az alattvalókhoz olyan, mint a prófétáké híveikhez. A fejedelem kiválasztottsága átsugárzik legelőkelőbb híveire, a trónust körülvevő főméltóságok tisztségei tehát ugyanúgy örökletessé válnak, mint maga a főhatalom.


Nomád fejedelem képe a nagyszentmiklósi kincs egyik korsóján.[1]
(Bécsi Művészettörténeti Múzeum.)

Az uralkodóházhoz való ragaszkodásnak ez az intenzitása azonban nemcsak együtt tartja, de gyakran szét is robbantja a birodalmakat. Az uralomhoz való jogcím a származásban, a vérben rejlik, a trónra tehát igényt tarthatnak mindazok, akiknek ereiben a legendás ős vére folyik. Oly lenyűgöző erejű az uralkodóház tekintélye, hogy az utódlás kérdése csak abban a legáltalánosabb alakjában érdekli az alattvalókat, hogy felettük ne idegen, hanem csak a választott nemzetség tagja uralkodjék. A fejedelmi nemzetség tagjai azonban egyformán trónképeseknek érzik magukat s így igen gyakran megesik, hogy nem az lesz az uralkodó, akit elődje erre kijelölt, hanem a családnak valamelyik másik tagja ragadja kezébe erőszakkal a hatalmat. Ezekben a viszályokban azután már a nép is pártokra szakad s néhány rövid év leforgása alatt hatalmas, virágzó birodalmak tünnek a semmibe, hogy helyükön azután bizonyos idő mulva a régi etnikai alapon, de új név alatt új birodalom keletkezzék.

A nomádnépek államalkotó ereje katonai szervezetük és harcmodoruk magasrendűségében leli magyarázatát. A steppe életviszonyai, a gyakori harc közepett katonává lesz mindenki, aki meg akarja védeni magát és vagyonát. A harcnak ez a mindennapisága és hivatásszerűsége fejleszti ki azt az összes nomádnépeknél lényegében azonos harcmodort, melybe csupán árnyalati eltéréseket visznek bele a szomszédos kínai, iráni, arab és bizánci magaskultúráknak a steppére kiszivárgó technikai vívmányai.

Sem az államszervezet, sem a katonai organizáció nem nélkülözi a vallási megalapozást. Ahogy a fejedelem hatalma az „ég akaratán”, a világmindenséggel való összhangon alapul, ugyanúgy a hadvezetés is ennek a komikus harmóniának a kidomborítására törekszik. Szent színek és szent számok, mint a sereg tagozódásának szempontjai, valósággal a vallás szféráiba emelik ezt a nagyon is gyakorlatias és észszerű hadviselést. Seregek és birodalomrészek jobb- és baloldali részekre oszlanak s ennek megfelelően az élükön álló főméltóságok is a tónus jobb-, illetőleg baloldalán foglalnak helyet. Aszerint, hogy a hold, vagy a nap kultusza áll az illető nép hitvilágának középpontjában, hol a nyugattal egyező baloldalt, hol pedig a keletnek megfelelő jobboldalt tartják előkelőbbnek.

E nomádnépekből túltengő politikai és katonai érzékük mellett sem hiányzott a békés foglalkozások, sőt a szellemi javak befogadása iránti fogékonyság. Békés időkben, melyek a nagy birodalmak megalakulását nyomon követték, a nomádok élénk kereskedelmi kapcsolatokat teremtettek, sőt egyesek közülük egyenesen kereskedőnépekké alakultak át. Volt önálló írásrendszerük és jellegzetes művészetük is, mely a mindennapi élet használati tárgyain fejezte ki mondanivalóit.

Jelentőségük az emberi művelődés szempontjából nem merül ki lavinaszerűen növekvő és katasztrofális gyorsasággal összeomló birodalmak létrehozásában. A földművelő népekre, a dél a nagy parasztkultúráira telepedve e nomádok teremtették meg az első igazi magasműveltségeket. Így a kínai, iráni és a kisázsiai ősi kultúrák létrejötte szoros összefüggésben van e pusztai népek szervező munkájával.

*

A régi finnugor népek világa nem a steppenépek világa volt, legalább is a finn és a permi ágaké semmiesetre sem. Mint az erdőrégió lakói elsősorban vadászok és halászok voltak, akiket az idők folyamán mind beljebb és beljebb szorítottak az erdőségekbe a náluk sokkal erősebb pásztor és földmívelő népek.

A finnugor népek keleti és nyugati, finn, permi és ugor ágainak műveltségét azonban egy lényeges különbség választja el egymástól. Míg a finn-volgai és a permi ág ősi szókincse túlnyomóan zsákmányoló életmódra utal, – az ugor nyelvekben mellettük oly nyomokat fedezhetünk fel, melyek alapján az e nyelveket beszélő ősi népeket állattenyésztőknek, sőt egyenesen lótenyésztőknek kell tartanunk.

Közös ezekben az ugor nyelvekben mindenekelőtt maga a ló szó, továbbá a tenyésztésre, az állat korára utaló megjelölések (másodfű-, harmadfű-, gyermekló, lófi) és a minőséget kifejező főló szavunk. Az állat ismeretén és tartásán túl jellegzetes lovas felhasználását bizonyítják fék, nyereg [LOVASNOMÁD ŐSMAGYARSÁG] és ostor szavaink, főként azonban a lóra elleni, azaz lóra pattanni kifejezés. Ezek az ugor nyelveknek a többi finnugor idiómákból hiányzó közös jellegzetességei. E nyelvi anyag vallomását összhangzóan egészítik ki a vogul és osztják hősi énekek, melyekben a ló mint az „isteneket hordozó szárnyaslábú szép állat” szerepel. A vogulok és osztjákok főistenének „hétlovú, hatlovú” ménese van, vagyis a lótartás képzetei ugyanúgy helyet kapnak az ősi mitológiában, akárcsak a legjellegzetesebb lovasnépeknél, például a szkitáknál. A lóra és a lovaglásra vonatkozó ősi kifejezések mellett több olyan szavunk is van, melyek a háziállatok jellegzetes pásztori kihasználásáról: fejéséről, tejtermékek készítéséről és fogyasztásáról tanuskodnak. Az a nép, mely a lótartás körébe vágó ily sokoldalú terminológiával rendelkezik, semmiesetre sem lehetett oly egyoldalúan vadász-halász foglalkozású, mint aminőnek a többi finnugorokat a nyelvtudomány, a néprajz és a régészet jellemzi.

Feltűnő tulajdonságai ennek az ősi, török hatás kora előtti magyar szókincsnek, hogy a ló mellett csak egyetlen más háziállat, a juh tartására szolgáltat kétségtelen bizonyítékot. A mai néptudomány hajlik a felé a felfogás felé, hogy az állatdomesztikáció korai időszakában még bizonyos megosztottságot tételezzen fel az egyes népeknél, vagyis csak bizonyos állatfajták tartását, elsősorban azokét, melyek az illető vidéken otthonosak. Az áttérés más állatok tartására eszerint már a későbbi fejlődésnek, éspedig más tenyésztő specialistákkal végbement érintkezésnek és keveredésnek a következménye. A lónak és juhnak kizárólagos tartása rendkívül sokatjelentő mozzanata az ugor ágban elhelyezkedő magyarság műveltségének: rávilágít arra a különbségre, mely közte és a déli kultúrák háziállatait, a szarvasmarhát, disznót és kecskét is tartó nagy pásztornépek között fennállott. E különbség azonban csak a pásztorgazdaság fejlettségének arányaiban érvényesül és nem változtat azon a tényen, hogy a régi magyarság végeredményben pásztor-, és nem erdőlakó vadásznép volt.

A lovasnomád népeknél, – láttuk, – a pásztorkodó életforma és a családi szervezet között bensőséges kapcsolat áll fenn. A zsákmányoló népek körében ezzel szemben csak olyan családi alakulatokat találunk, melyek a szülőkön kívül legföljebb a kiskorú gyermekeket egyesítik szervezetükben s még ezek a „kiscsaládok” is gyakran bomlanak fel és változnak. A magyar nyelvnek a vogullal és osztjákkal egyező rokonsági terminológiája viszont olly bonyolult vérségi kapcsolatokat jelez, melyeknek megkülönböztetésére csak ott lehetett szükség, ahol a viszonylag távoli rokonok is egyetlen családi szervezet kereteiben éltek. Erre az átfogó családi szervre utal a régi magyar nem (nemzetség) szó, mai úr szavunk vogul és osztják megfelelői pedig nemzetségfőt jelentenek. A nemzetség mellett van egy másik, nyilván már magasabbrendű társas alakulatra utaló kifejezésünk is: a had, melynek már az ugor korban kialakult a „sereg”, „harcos csapat” jelentése is. Ha ehhez hozzávesszük középkori történetíróink tudósítását, mely szerint a magyarok elei „hadakra” (exercitus) oszlottak, akkor a „had” szónak már az ugor korszakban is magasabb politikai-katonai jelentést tulajdoníthatunk, azaz a nemzetséggel mint vérségi alakulattal szemben a törzs, mint politikai képződmény ősi kifejezésének tarthatjuk. A magyarság lovas életmódjának és szervezetnének bizonyítására felhozhatjuk még íj, nyíl és tegez szavainkat, melyek a lovaglásra vonatkozó kifejezéseket hadi vonatkozásokban kiegészítik.


Lovasnomád fejedelmi aranyedények a nagyszentmiklósi kincsből.[2]
(Bécsi Műtörténeti Múzeum.)

Az ugor ág népeinek még egy jellemző, őket a többi finnugoroktól megkülönböztető jellemvonásáról kell megemlékeznünk. Míg a finn és permi népek hitvilágában a személyes főistenség képzete ismeretlen, – a vogulok, osztjákok és a honfoglaló magyarok hittek egy „égben lakozó” Istenben.


Lovasnomád fejedelmi aranyedények a nagyszentmiklósi kincsből.
(Bécsi Műtörténeti Múzeum.)

Szókincsének vallomása szerint tehát az ősmagyarság kétségkívül pásztori, sőt lovasnomád alapkultúrájú nép volt. A lótenyésztés mint érzelmileg is előtérben álló főfoglalkozás természetesen nem zár ki másfajta élelemszerzési módokat. Itt főként a halászatnak ősi finnugor foglalatosságára kell gondolnunk, mely még a török hatás korában is, főként télen nagy szerepet játszott a magyarság életében.

Az ősi szókincs vallomásán kívül más körülmények is ellentmondanak annak a feltevésnek, mintha a török hatás előtti idők magyarsága a finn népek nyugati ágainak színvonalán állott volna. Elsősorban arra a lényegbevágó antropológiai különbségre kell rámutatnunk, mely az egyes, rokonnyelveket beszélő finnugor népek között fennáll. A finnugor gyüjtőnév alatt ugyanis legalább három, egymástól élesen elkülönülő emberi alkat mutatható ki, éspedig: a keletbalti, azaz a tulajdonképpeni finnugor típus, a lapp s végül a keleti vogul-osztják szárny. A lappokról nyilvánvaló, hogy eredetileg nem voltak finnugorok és előttünk ismeretlen régi nyelvüket csak a finn népekkel való érintkezés során veszítették el. Ugyanilyen mértékben különböznek a szőkehajú, szürke- és szürkéskékszemű, jó középtermetű, középrövid koponyaalkatú finnek az alacsonynövésű, hosszúkás koponyaalkatú, barnaszemű és hajú voguloktól és osztjákoktól is, akik embertanilag a paleoázsiai rasszhoz tartoznak. E lényegbevágó különbség láttán arra kell gondolnunk, hogy a vogulok és osztjákok esetében is ugyanaz a folyamat játszódott le, mint a lappoknál: csere útján jutottak finnugor nyelvükhöz.

Kérdés, hogy a régi magyarság antropológiai alkata a balti, vagy a paleoázsiai rasszhoz áll-e közelebb. Erre a honfoglaláskori sírleletek antropológiai anyagának eddigi hézagos feldolgozása alapján határozott feleletet nem adhatunk. Úgy látszik azonban, hogy mindkét rassz igen nagy százalékban volt képviselve a honfoglaló etnikumban s mindkettő a mediterrán elemmel való hosszas és régi keveredés emlékét őrzi. Ez a kettősség tehát azt bizonyítja, hogy a magyarságnak a finnugor népek mindkét említett elemével volt antropológiai kapcsolata, ami viszont nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy finnugor nyelvéhez esetleg csere útján jutott. Az antropológiai különbségek és a kevert jelleg alapján óvakodnunk kell attól, hogy a finnugor nyelvek rokonságából minden esetben azonos népjellemre és műveltségi fogékonyságra következtessünk.

Őseink aligha azonosíthatók azzal a néppel, melynek emlékei az ananinoi és pianobori kultúrák. Míg az ananinoi területen a lótartás nyilvánvalóan szkita kezdeményezésre vezethető vissza, addig az ilyen iráni hatásnak a lótenyésztés ugor és magyar terminológiájában nyoma nincsen. Ugyancsak helytelen volna a vogul-osztják nyelvrokonság tényéből arra következtetni, hogy a régi ugorok és köztük a magyarok is a mai vogulok és osztjákok kezdetleges színvonalán állottak volna. Bár a magyarságban képviselve volt az a rassz-elem is, mely a vogulok és osztjákok többségének etnikumára jellemző, ez nem zárja ki azt a nagyon is valószínű lehetőséget, hogy e két nép fejlődése a különválás után ellentétes irányt vett. A magyarság a [A MAGYAR ŐSHAZA] déloroszországi steppeövezetbe költözött s ott teljességgel harcos nomádnéppé fejlődött, a vogulok és osztjákok viszont csak a XIII. századig maradtak meg a ligetes steppén s attól kezdve előttünk ismeretlen okok következtében az Uralhegység szibériai oldalára, az Ob középső folyásának aránytalanul zordabb erdővidékére húzódtak. Ez a helyváltoztatás magyarázza, hogy e népek kedvezőtlen új életkörülményeik hatása alatt fokozatosan elsatnyultak, visszafejlődtek s mint hősi énekeik mondják, a „sárgapázsitos szentséges föld”-ről elkerülve, lótenyésztő kultúrájukat is elveszítették. Nyelvük, mondáik és társadalmi szervezetük azonban a mai napig megőrízte a hajdani magasabb színvonalú élet emlékét. A magyarság műveltsége már azért sem azonosítható a mai vogul és osztják népekével, mert így a későbbi történeti fejlődés teljesen magyarázhatatlanná válnék. Félénk erdőlakók sohasem lehettek harcos nomádokká, mert „oly néppel, mely a mai vogulok és osztjákok színvonalán áll, egy török nép nem tudott volna mit kezdeni” és stagnáló műveltségű őseink „még idegen, török vezetés alatt is alig tehették volna meg a steppén keresztül vezető hosszú utat”.


Magyar pallos markolati része. IX. század.
(Kievi múzeum.)

Az őshaza is ott keresendő, ahol a magyarság lovasnomád néppé való átalakulásának előfeltételei adva voltak. A magyarság a ló- és juhtenyésztés mellett télen halászattal is intenzíven foglalkozott s így életmódjának ez a kettőssége oly őshazára utal, mely steppe-alkatú s amellett folyókban bővelkedő volt. Ez a valószínűség egyenlőkép lehetővé teszi, hogy az őshazát vagy a Tobol, Isim és Irtis által átszelt steppevidékre, vagy pedig a Kaukázus felett elterülő délorosz síkságra helyezzük.

Akár Nyugat-Szibériában, akár a délorosz steppének az erdőrégióival határos területein keressük a magyarok őshazáját, mindkét esetben alkalma volt a török népek egyik nagy csoportjával, a bolgár-törökséggel hosszú időn keresztül érintkeznie. A bolgár-török népek ugyanis ősidők óta az Ural folyó vidékét és Nyugat-Szibéria területeit tartották megszállva.

A bolgár-török népek nemcsak nyelvileg különböznek úgynevezett köztörök rokonaiktól, hanem műveltségüket tekintve is jellegzetes színfoltot alkotnak a törökség nagy családjában. A nyelv- és fajrokonaikkal közös nomád pásztorkodás s a velejáró harcos szervezet mellett feltűnő érzéket mutatnak a békés foglalkozások, így a prémvadászat, prémkereskedelem s a rabszolgákkal végeztetett földművesmunka iránt is. Ily néppel került érintkezésbe a magyarság, a Krisztus utáni V. századot talán évszázadokkal megelőző időkben. Ez a minden valószínűség szerint hosszú érintkezés jelentékenyen átalakította az ugor magyarságnak még egyoldalú, a ló és a juh kizárólagos tenyésztésére alapozott pásztori műveltségét. A magyarság a bolgár-törökök révén oly néppel jutott kapcsolatba, mely az összes számbajövő állatfajokat tenyésztette, ismerte a földművelés elemeit, foglalkozott prémkereskedelemmel és feldolgozással, s mindezek mellett fejlett politikai-katonai szervezettel rendelkezett. E sokszínű műveltségű nép hatása szintén nyelvi nyomokban, a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavaiban hagyta ránk emlékét.

Az ősmagyarság lovasnép mivoltát finnugor szókincsének vallomása mellett elsősorban az a negativum igazolja, hogy a nála kétségkívül fejlettebb műveltségű bolgár-törököktől a ló használatának és tenyésztésének köréből alig néhány kifejezést kölcsönzött. E régi pásztorkultúra egyoldalúságát viszont az bizonyítja, hogy a pásztori élettel összefüggő jövevényszavak nagyobb része a szarvasmarhatenyésztés fogalomköréhez tartozik (bika, tinó, ökör, tulok, ünő, borjú) s a tejtermékek felhasználásával áll kapcsolatban (sajt, turó, iró). A marhán kívül nyilván ekkor ismerkednek meg őseink a disznóval, ezzel az eredetileg délvidéki állattal, s ugyanekkor tűnik fel állományukban a kecske is (kecske, olló, gödölye). A lótartás mellett a juhtenyésztés szintén megtartja régi szerepét, sőt méretei talán még növekszenek is, amint a birka nyírásának és a gyapjú ruházati célokra való felhasználásának bizonyítéka. Az állattartás technikájának emelkedését bizonyítják karám- és ól szavaink, melyek a domesztikáció állandóságát és a nyájőrzés gondosságát sejtetik.

[BOLGÁR-TÖRÖK HATÁS.] A régi magyarságnak úgyszólván nem volt szava a földművelésre: a bolgár-török hatással most egész sereg ilyen jövevény került nyelvébe. Ismertté lesz: a gabonafajták közül az árpa és a búza, a szántóföldnek régi magyar tarló neve, továbbá a művelésnek oly jellemző kifejezései, mint eke, sarló, kéve, kepe és szérű. Bármily elhibázott volna is e kultúrszavakból arra következtetni, hogy a magyarsággal érintkező bolgár-törökség nem lovas pásztor, hanem földművelő parasztnép lett volna, mégis kétségtelen, hogy gazdasági tekintetben műveltségének elsősorban ezekkel az elemeivel hatott finnugor őseinkre.

Miután a török hatás kora előtti magyarság már maga is harcos lovasnomád nép volt, mely nemcsupán nemzetségekből állott, hanem maga is politikai-hadi egységgé, azaz törzzsé tömörült, természetesnek találhatjuk, hogy az állami és katonai szervezetre vonatkozóan ugyanúgy kevésszámú szót vett át a bolgár-törökségtől, mint a lótenyésztés, vagy a családi élet fogalomköréből. Bővebben kölcsönzött azonban a bolgár-török jogélet társadalmi-erkölcsi vonatkozású terminológiájából. Ebben a csoportban bakó, bilincs, törvény és tanú szavaink mellett különös figyelmet érdemel a bátor szó, mely eredetileg hőst, harcost jelent, továbbá a bűn, bocsát, gyarló és a „szent” jelentésű egy szavak. Ír, betű és szám szavaink valószínűvé teszik, hogy nemcsak a magyarságra hatást gyakorló bolgár-török nép rendelkezett írással, hanem a rovásos betűvetésre magyar szomszédjait is megtanította.

Ez a nyelvi tényekből kibontakozó bolgár-török hatás, mely a magyarság alapműveltségének összhangzó kiegészítését jelenti, nem szorítkozott egyedül nyelvi és kulturális térre, hanem állandóbb jellegű politikai kapcsolat következményének látszik. Kitűnik ez mindenekelőtt abból, hogy a bolgár jövevényszavak egyik, nyilván későbben átvett csoportja már nem a feltehető régi haza életföldrajzi környezetére, hanem egy sokkal melegebb és dúsabb vegetációjú déli tájon való tartózkodásra utal. A magyarság tehát jövevényszavaiból megállapíthatóan egy bolgár-török nép társaságában elhagyta régi szállásföldjét s a Kaukázus felett elterülő steppére költözött.

Ez a feltevés eseménytörténeti tényekkel is alátámasztható. Az V. század hatvanas éveiben ugyanis oly nagyszabású népmozgalom alakítja át az egész steppeöv etnikai és politikai képét, melynek eseményei a magyarságnak jövevényszavaiban tükröződő helyváltoztatását érthetővé teszik. A bizánci udvarban erről a népmozgalomról meglehetősen pontosan tájékozva voltak. Tudták, hogy az „Óceán mellett lakó népek” rárohantak a Belső-Ázsiában uralkodó avarokra s őket legyőzve, egy részüket kivándorlásra kényszerítették. Ezek a menekülő avarok a szavirok népét mozgatják meg, akik viszont három ogur-török, azaz bolgár-török népet terelnek maguk előtt.

E népek közül az avarok a régi ázsiai hún birodalom helyén, azaz Mongóliában laktak s tudjuk róluk, hogy éppen ezidőtájt érte őket nagy vereség a kínaiak részéről. Az avarság egy része nyugat felé húzódik s a szavirokra támadva az ő keletturkesztáni (Turfan) szállásaikat foglalja el. A szavirok a nyugatszibériai steppére, a bolgár-törökök addigi lakóhelyére zúdulnak, akik így szintén továbbköltözésre kényszerülnek és az Ural európai oldalán a Kubán vidékére telepednek.


Fémdíszek IX. századi magyar sírból.
(Kievi múzeum.)

Minden okunk megvan arra, hogy azt a népet, melynek társaságában a magyarság régi hazáját elhagyta, e nagy népmozgalom egyik bolgár-török résztvevőjével, az onogurokkal azonosítsuk. Erre késztet bennünket mindenekelőtt a magyarság és az onogurok új hazájának, a Kubán és a Don közének területi azonossága, továbbá az a sokatmondó körülmény, hogy a magyarságnak az idegen népek ajkán élő s az összes európai nyelvekben közös eredetre visszamenő neve (ungarus) ószláv közvetítéssel az onogur népnévből ered. Az onogurok híres prémkereskedők és feldolgozók voltak, az a bolgár-török nyelv pedig, amelyből a magyarság jövevényszavait kölcsönözte, erre az iparra vonatkozóan fejlett terminológiával rendelkezett. Míg a bolgár-török eredetű magyar ködmen szónak bőrből készült kabát jelentése van, addig a többi török nyelvekben mindössze felöltőt jelent.

[MAGYAROK ÉS ONOGUROK.] A szűcs értelme a törökségben általában csak „varró” s a szirony szó is csak szíjat, nem pedig színes, díszül szolgáló bőrsávot jelent.


Fémdíszek IX. századi magyar sírból.
(Kievi múzeum.)

A magyarok és onogurok között tehát nemcsak tartós érintkezés állott fenn, hanem az V. század utolsó évtizedeiben közös politikai szervezetet is alkottak és együtt indultak új haza keresésére. A magyarságnak a nála nemcsak sokoldalúbb műveltségű, de valószínűleg népesebb és így hatalmasabb onogur törzsszövetséghez kellett csatlakoznia, mégpedig úgy, ahogy rokonműveltségű népek találkozásai az euráziai steppén általában lejátszódtak. A bolgár-törökök „rendbeszedték” a velük valószínűleg nem harc, hanem inkább békés érintkezés során kapcsolatba került magyarságot, mely törzsszövetségük egyik egységeként helyezkedett el kötelékükben. A magyarságnak magaadta „magyar” neve, mely az ugor népek régi közös nevének (mansi) és egy „férfi, ember” jelentésű török eri szónak az összetételéből alakult (mogyeri), szintén ennek az egyesülésnek az emlékét őrzi.

Az V. század végétől a IX. század első évtizedeiig a magyarság a Kaukázus felett elterülő vidéken, az Azóvi-tengertől keletre, a Kubán alsó folyása és a Kercsi-szoros tájékán lakott. A reájuk vonatkozó legrégibb tudósításokból ennek a régi hazának leírása olvasható ki. Az arab írók szerint a magyarok a bizánciak földjének szomszédságában, az alánok népének közelében laknak és szállásföldjeiket a Kaukázus hegység határolja. Ugyanerre a területre utalnak a magyar nyelv iráni jövevényszavai is, melyek kimutathatóan a kútfőkben emlegetett alánok nyelvéből származnak. E szavak (vért, kard, üveg, vám, híd, asszony =„királynő”, fizet, kert, méreg, tölgy) a magyarság műveltségének a bolgár-török hatással összehangzó kiegészítését jelentik. A bolgár-török és alán kapcsolatok emléke megmaradt a magyar hagyományban, középkori íróinknak abban a tudósításában, mely szerint Hunor és Magyar elrabolják Bulár feleségeit és Dula alán fejedelem leányait.

Az előzőekben hivatkoztunk a nomádvilágnak arra a sajátosságára, hogy ebben a kultúrkörben nem a nyelv és a fajiság a népalakulás és államszervezés alapja, hanem kizárólagosan a politikai és katonai mozzanat, mely egy-egy uralkodó és a nyomába lépő dinasztia kormányzása alatt egységbe tömöríti ezeket az egyező műveltségű és életfelfogású népeket, tekintet nélkül nyelvük és fajiságuk különbségeire. A népalakulásnak erre a jellegzetes módjára kell gondolnunk, ha őstörténetünknek egyik feltűnő vonását akarjuk megérteni. A magyarság ugyanis az V.–IX. században nem a saját, hanem vele nyelvileg és etnikailag nem azonos uralkodónépek neve alatt szerepel, anélkül azonban, hogy nyelvét ősi népegyéniségét ezáltal elveszítené. Ahogy a hún nagykirály, vagy a türk kagán húnokká, illetőleg türkökké szervezi a legyőzött és csatlakozott népeket, ugyanúgy a magyarság is felveszi mindazoknak a népeknek a nevét, melyek az említett időben a délorosz steppén más népek között rajta is uralkodtak.

Így nem sokkal a bolgár-török onogurok megjelenése után, a VI. század harmadik évtizedében olyan „húnok” bukkannak fel a Kubán vidékén, akiknek Ogurda és Mogyeri nevű királyai kétségkívül magyar nevet viselnek. A magyarság tehát ebben az időben ahhoz a nomádbirodalomhoz tartozott, melyet Attila halála és a dunavidéki húnbirodalom összeomlása után a nagy király fia, Irmik, a Pontus vidékén és attól keletre alapított, s amelyet az egykorú írók hol húnnak, hol bolgárnak neveznek. E hún-bolgár birodalomhoz tartozás emléke a magyar uralkodóházban elevenen élő Attila-hagyomány, mely a dinasztia őseit, Álmost és Árpádot a legendás hún királytól származtatta. Ebben a pontusi hún-bolgár birodalomban rendkívül erős volt az Attila-genealógia tudata, s így arra kell gondolnunk, hogy a magyar törzs feje vagy rokonságban állott a hún-bolgár dinasztiával, vagy egyenesen annak a sarja volt, aki az új politikai keretben került a nép élére. E hagyomány szívós továbbélése viszont valószínűvé teszi, hogy a magyarság élén már a kubánvidéki tartózkodás első szakaszában is Árpád vezér valamelyik őse állott. Természetes megnyilatkozása ez ismét a származás [HÚN, SZAVÍR ÉS TÜRK KAPCSOLATOK] nimbuszára rendkívül sokat adó nomádnépek életének: így például a belső-ázsiai türk birodalom kagánjai a hún nagykirályoktól vezették le családfájukat.

Onogur és hún azonban nem egyedüli nevei a Kubán mentén élő magyaroknak. Még a X. század derekán is köztudomású volt a bizánci udvarban, hogy a magyarokat régebben „valamilyen okból erős szaviroknak” nevezték. E szavirok, – kikről már az V. század végének nagy népmozgalmáról szólva megemlékeztünk, – a bolgár-török népek régi szállásait, vagyis Szibéria nyugati steppéit tartották megszállva, majd a VI. század elején az onogurokkal egyező irányban a délorosz síkságra költöztek, ahol kezdetben a Volga közelében, majd később a Kubán mentén laktak, s viszonyuk az ottani „húnokhoz” hol ellenséges, hol pedig barátságos volt. Uralmuk azonban rövid ideig, mindössze a VI. század közepéig tartott, amikor is egyrészük ismeretlen helyre költözött, a visszamaradók pedig új politikai alakulatokban olvadtak fel.


A magyarokról szóló részlet Gardézi XI. századi perzsa földleírásából.[3]
(Az oxfordi Bodleyan-könyvtárban.)

Az onogurok, húnok és szavirok mellett a magyarság egy negyedik török néppel is közeli kapcsolatba került kubánvidéki hazájában, mégpedig a leghatalmasabb török alakulattal: a türkök birodalmával. Ezek hosszú ideig az avarok fennhatósága alatt éltek Belső-Ázsia térségein, a VI. század közepén azonban fellázadtak régi uraik ellen, leverték őket s ugyanott maguk alapítottak hatalmas új birodalmat, mely már a kezdet kezdetén két kagán uralma alatt egy keleti és egy nyugati félre oszlott. Az avarok dunavölgyi államalapítása idején, a VI. század hetvenes éveiben a türk birodalom fennhatósága a pontusvidéki összes nomád népekre kiterjedt. Európai hatalmuk előörseként a türkök szervezték meg a magyarság életében később oly nagy szerepet játszó kazár birodalmat, mely egészen 630-ig közvetlen fennhatóságuk alatt állott.

Nem lehet kétséges, hogy a magyarság ezekben az időkben szintén beletartozott a türk birodalomba. Nemcsak azért, mivel az egykorú írók mint a magyarokkal szomszédos onogurok és alánok urairól emlékeznek meg a türkökről, hanem főként azért, mert ez a hatalmas szervezőnép oly nyomokat hagyott a magyarság életében, melyek őseinket nemcsak a honfoglalás és a vezérek koráig, de még az első keresztény századokba is átkísérik. A IX. és X. századnak különböző nyelven írott kútfői egyöntetűen türköknek nevezik a magyarokat. E névadás régebben a honfoglaló magyarság törökös megjelenésével, fajiságával és egy részének töröknyelvűségével magyarázták, ma azonban tudjuk, hogy a türk név ugyanúgy politikai kapcsolat emlékét őrzi, akárcsak a régebbi onogur, hún és szavir nevek.


Aranyozott fémdíszek húnkori sírból. Lévai lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A türk hatás folytonosságát nem szakítja meg az a körülmény sem, hogy 630 táján Kurt onogur-bolgár fejedelem egy félszázadra feltámasztotta ősének, Irniknek hún-bolgár birodalmát. 680-tól kezdve a délorosz steppe a kazár nevű népnek uralma alatt áll, mely részben bolgár-török, részben szavir elemekből tevődött össze, élén egy vékony türk uralkodóréteggel. A kazár birodalom egész berendezkedése, fejedelmének címe, a fejedelemség sajátos istenkegyelmiségi indokolása ugyanúgy türk megalapozást mutat, akárcsak e nép napkultusza és ennek megfelelő jobboldali orientációja.

Az iráni-arab, bizánci és norman kultúrák szomszédságában a kazár uralkodóréteg és a nép rövidesen elveszítette régi harcos erkölcseit. Városlakóvá lett, kereskedő és iparűző életre, a déli és északi régiók terményeinek és áruinak közvetítésére rendezkedett be. Hatalmának fenntartására mohamedán zsoldosok mellett pogány pusztai népeket alkalmazott. Minden valószínűség szerint ez a szerep jutott államrendjükben a kubán–donvidéki magyarságnak is. A kazár birodalom belső átalakulásával és hatalmának elgyengülésével kapcsolatos az a nagyjelentőségű esemény, hogy a magyarság 830 táján elhagyta évszázados szállásait és a Don–Dnyeper közére, Levédiába költözött.

Ezek a politikai változások, mint minden nomádnép, a magyarság életében is kisebb-nagyobb etnikai változásokkal, régi néprészek leszakadásával és újak csatlakozásával jártak. A kubán–donvidéki tartózkodás századaira is két magyarnyelvű néprész kiválása esik. Az egyik a baskíriai magyarság volt, mely a bolgárság egy részének északra költözésekor, a VII. század folyamán, vált el a nép zömétől. Ezekkel a baskíriai magyarokkal találkozott 1236 táján Julián domonkosrendi szerzetes, aki nyelvüket még minden nehézség nélkül megértette. A másik magyar töredék a VI. század szavir népmozgalma során költözött el Perzsia irányába s még a X. század derekán is összeköttetést tartott fenn az akkor már Pannóniában élő magyarokkal.

A levédiai tartózkodás félszázada a magyarság néppéválásának legjelentősebb fázisa. A kazárokkal való kapcsolat a Don és Dnyeper közén sem szűnt meg teljesen, hanem csupán fokozatosan lazábbá vált. A magyarság jelentékeny ereje, az arab írók szerint 20.000 lovas, még ekkor is a kazár kagán rendelkezésére állott s befolyása a törzsek egymáshoz való viszonyában is érvényesült. A magyarság azonban ekkor már valójában önálló törzsszövetséget alkotott, mely inkább szövetségese, mintsem alárendeltje volt a hanyatló kazár hatalomnak. Ennek az önállósulásnak legbiztosabb jele az önálló magyar népnévnek a feltűnése, mely szintén a levédiai tartózkodás idejére esik. Az egyes törzsek élén hadnagyok, „vajdák” állottak, akik között a legelőkelőbb a kündü török méltóságnevet viselte. Ez „tiszteletet, nagyrabecsülést” jelent s viselője a kazár hatalom exponense volt. A kündü – úgy látszik – helyet foglalt a kazár birodalom főméltóságainak a sorában is.

A kazár állam élén a kagán áll. Ő azonban nem személyesen intézi országa ügyeit, hanem palotájába visszavonulva, háreme körében él s országa főméltóságaival is csak a legritkább esetben érintkezik. A tényleges hatalmat helyette a sad, vagy kagán bej nevű második fejedelem gyakorolja. Utána rangsorban a kündü kagán következik, aki aligha más, mint a magyarok „első vajdája”, Levedi kündü. Ez a gyakorlat a kazár államot megszervező belsőázsiai türköknél is érvényben volt, kiknél a hódolt vagy szövetséges népek fejei az udvari méltóságok sorában is helyet kaptak. Pontosan úgy, mint a türköknél, a kazároknál is családi összeköttetésekkel alapozták meg a szövetséges népekhez való viszonyt: Levedi kündü felesége a kazár kagán leánya volt. A kündü helyzete azonban nem hasonlítható a nomádnépek korlátlan monarcháinak állásához, mert ő legföljebb primus inter pares volt a törzsfők között s vezető szerepe a kazárbarátsággal [KAZÁR KAPCSOLATOK – LEVÉDIA.] függött össze. Az arab írók a IX. századi magyarságot abban az átmeneti állapotban jellemzik, amikor még a névleges kazár fennhatóság fennállott ugyan, de ugyanakkor már láthatóvá vált a nép önálló politikai szervezkedésének folyamata. Ez a fejlődés a magyar törzsek második méltóságához, a gyulához kapcsolódott, akinek tényleges hatalma úgy viszonylott a kündühöz, mint a kazároknál a sádé a kagánéhoz: „Minden magyar a gyula szavára hallgat s a támadást és védelmet s más ügyeket érintő parancsainak engedelmeskedik”. E gyula tisztség viselőjében nagy valószínűséggel Árpád apját, Álmost sejthetjük, akinek családja néhány évtized mulva véglegesen magához ragadta az egész magyar törzsszövetség vezetését.


Nomád baskírok tábora.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

A levédiai korszakot jellemző politikai önállósulás csak külső megnyilatkozása volt a magyarság gazdasági viszonyaiban bekövetkezett kedvező változásnak. Ez viszont a lehető legszorosabb kapcsolatban áll tartózkodási helyük adottságaival. Levédia folyóktól átszelt hatalmas síksága nemcsak a nomád pásztorkodás számára volt elsőrangú terep, nemcsak a halászat ősi finnugor foglalkozásának zavartalan folytatását biztosította, hanem az akkori Kelet-Európa kereskedésének legforgalmasabb országútjai is rajta futottak keresztül. A magyarság itteni tartózkodásának évtizedeiben a legkülönbözőbb gazdasági és kultúrhatások kereszttüzébe került. Ezek közül a belsőázsiai kapcsolatok mellett kezdetben a kazár és bizánci, később pedig a norman és arab befolyás a legjelentősebb. A gazdasági orientáció változásával párhuzamosan fordul el a magyarság politikailag is a kazár birodalomtól, mely feltartóztathatlanul halad a lassú bomlás felé. A kazár állam belső válságával függ össze egy jelentékeny török néprésznek a magyarsághoz csatlakozása. A magyarokhoz átpártoló kazár törzs „kabar” neve törökül „lázadót” jelent s e név világosan utal a kazár birodalomból való kiszakadásuk körülményeire. A kabar csatlakozás a levédiai korszak legvégére tehető s kezdetben még csak laza együtt működést jelentett a többi törzzsel.


Avar szíjvég alakokkal. VI–VII. század.
(M. Nemzeti Múzeum.)

Félévszázados békés fejlődés és gazdasági virágzás után a magyarság 889 táján levédiai hazájának elhagyására kényszerült. Ez a helyváltoztatás a török nomádnépek mozgalmának egy újabb hatalmas hullámával kapcsolatos, mely az előzőkhöz hasonlóan, szintén Belső-Ázsiából indult ki. A türkök hatalmas birodalmát 745-ben az ujgurok rokonnyelvű és fajú népe döntötte meg. Az ő két évszázadon át virágzó államukat a IX. század negyvenes éveiben szintén utolérte a nomád alakulatok kikerülhetetlen végzete: a belső harcok, lázadások és az egyes néprészek függetlenedésének folyamata. Az ujgur birodalomból kiváló népek közül először a besenyők jelentek meg Európa földjén. 870-ben a kazárokra támadtak. Ezek ekkor már nem tudtak kellő ellenállást kifejteni s ezért a besenyők sarkában nyugat felé nyomuló másik pusztai néppel, az uzok hatalmas törzsszövetségével léptek egyességre, akiket viszont a kunoknak még számosabb és erősebb népe szorongatott. Az uzok ezért kapva-kaptak a kazár ajánlaton, megtámadták a besenyőket, akik viszont túlerejük elől menekülve, a magyarok levédiai szállásaira vetették magukat. E helyváltoztatások és hadműveletek tulajdonképpen nagyszabású fegyveres összecsapás nélkül zajlódtak le s a gyengébbek szinte önként adták át helyüket az erősebbeknek, nehogy népi erejüket céltalanul kockáztassák. Így került a magyarság is a IX. század utolsó évtizedében az általa Atelküzü-nek, vagyis folyamköznek nevezett Dnyeper–Dnyeszter közötti területre, a délorosz steppének a legnyugatibb [ÚJ NÉPMOZGALMAK – ETELKÖZ] nyúlványára, ahol már minden irányban letelepült népek szilárd fala zárta el a továbbköltözés útját. Északnyugaton az orosz szlávok, akiket éppen ezidőtájt szerveztek jelentékeny erőt képviselő államokba a folyók mentén Skandináviából behúzódó norman kalandorok, délnyugaton a nagymultú s a barbárok szakadatlan hullámzását fölényes államművészettel kihasználó bizánci császárság, valamint a dunai bolgároknak ezidőtájt különösen hatalmas állama alkotta a magyarok közvetlen szomszédságát, hátukban a félelmes besenyőkkel, akik előreláthatólag ugyanúgy nem maradhattak sokáig Levédiában, miként előttük a magyarok. Etelköz a nyugat felé húzódó nomádnépek nagy temetője volt, ahol a letelepült népek és keleti rokonaik nyomása alatt rendszerint néhány évtized mulva felőrlődtek a kétfelé vívott harcokban. A magyarságot is az a sors fenyegette, mely később ezen a vidéken a besenyők, uzok és kunok népes, életerős törzseit elérte. Ebben a rendkívül válságos helyzetben kovácsolódott egységgé a magyarság, alakult ki az a politikai szervezet, mely egyedül tette képessé e népet az elkövetkező megpróbáltatások diadalmas leküzdésére.


A MAGYAROK VÁNDORLÁSA ÉS KALANDOZÁSAI.


Görbe avar kard.
(M. Nemzeti Múzeum.)

Az egyetlen bíztató sugár nyugat felé mutatott, az egyedüli kiút a Kárpátok hatalmas falától határolt Dunamedence elfoglalása volt, ez védettségénél és táji alkatánál fogva egy állattenyésztő lovasnép számára ideális életfeltételeket nyujtott. A magyar medence ugyanis a Kárpátok megszakításától eltekintve az euráziai steppe természetes folytatása, mely a Nagy- és Kisalföld síkságain és a dunántúli dombosvidéken át az Alpok nyúlványainál ér végett. Ezt a földet a magyarok még levédiai tartózkodásuk idejéből jól ismerték, először talán már 962 táján látogattak ide, 981-ben pedig a kabarok társaságában harcoltak Bécs tájékán. Tapasztalataik alapján tájékozottak voltak ennek a vidéknek nemcsak életlehetőségeiről, hanem a foglalás reményével kecsegtető politikai viszonyairól is.


Egyenes avar kard. (M. Nemzeti Múzeum.)

A Dunamedence népi és politikai viszonyainak kialakításában kétségkívül az avarok hatalmas belsőázsiai uralkodónépének jutott a döntő szerep. Ők Attila hún birodalmának bukása és az eredetileg annak kötelékébe tartozó germán népek rövid uralma után a VI. század második felében foglalták el ezt a területet. Mint az összes előttük és utánuk járt nomád népek, néhány évre megállapodtak a Dnyeper és Dnyeszter közén s innen indították meg puhatolódzó célú hadjárataikat a frankok ellen. Felvonulásuk a Kárpátoktól északra történt, ami azzal a jövőre kiható következménnyel járt, hogy beleütköztek a szláv népeknek a Kárpátoktól északkeletre elterülő települési centrumába. A kezdetleges műveltségű és úgyszólván teljesen védtelen szlávság ezzel a ténnyel több mint két évszázadra az avarok vezetése alá került. Ezek Belső-Ázsiából hozott uralmi gyakorlatukkal nemcsak gazdaságilag használták ki a szlávokat, hanem katonailag is segédcsapatokat szerveztek belőlük, melyeket értéktelen hordaként tereltek maguk előtt. Ezt a technikát oly méretekre fejlesztették, hogy új hazájuk végleges birtokbavételekor már a szélrózsa minden irányában szláv népek eleven fala védte őket: a szlávság mai elhelyezkedése, déli, keleti és nyugati részre oszlása, az avarság műve. E szláv népek azonban sohasem alkottak összefüggő tömeget, mert az ország középső részeit, főleg pedig a Dunántúlt az avarság zárt etnikai egységben szállta meg s innen, mint központból uralkodott a szláv perifériák felett. A Dunántúl, melynek avar temetői fogalmat adnak e nép nagy számáról, eredetileg sohasem volt szláv terület, s így a szláv népek ősi egységéről szóló tanítás nélkülöz minden történeti alapot.


Avar sírleletek Mosonyszentjánosról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az avarok birodalmát a VIII. század utolsó éveiben a frankok hatalmas királyának, Nagy Károlynak sorozatos és céltudatos támadásai döntötték meg. Eredményük: a mai Magyarországnak a Duna vonala által határolt nyugati fele közel egy évszázadra frank uralom alá került. Ekkor veszi kezdetét kisebb német telepítések mellett a szlávság beszivárgása a Dunántúlra. Az avarokat részben kiirtották, részben pedig egy szűkreszabott nyugatmagyarországi rezervációs területre szorították. Pontosan akkor, midőn az egykori római Pannónia a frank birodalom határtartományává vált, a keleti részekre és Erdélybe menekülő avarságot dél felől is támadás érte. A támadók a bolgárok voltak, akik a VII. század második felében a délorosz kazárbirodalom megalakulásával egyidőben a Duna és a Haemus-hegység között telepedtek meg s ott tekintélyes erőt képviselő, Bizánccal állandóan rivalizáló államot alapítottak, melynek bolgár-török uralkodó rétege meglehetősen hamar felszívódott az alávetett szláv lakosságba. A Dunamedence birtokán osztozó frank és bolgár hatalom a IX. század első felében sorozatos háborúkat vívott egymással, anélkül azonban, hogy bármelyik félnek sikerült volna a másik fölé kerekednie. A század második felében a hanyatlásnak induló frank birodalom éppenúgy nem törekedett itt kizárólagos uralomra, akárcsak a bolgárok, akiknek minden erejét a Bizánc ellen viselt hadjáratok kötötték le. A frankok és bolgárok dunavidéki hatalmának gyengülésével egyidőben jelentkeznek a szláv népek körében a politikai szervezkedés és önállóságra való törekvés első tünetei.

A Morva folyó mellett lakó szlávok, a morvák Moimir nevű fejedelme a IX. század harmincas éveiben elűzi a szomszédos rokon törzsek főnökeit és saját uralma alatt egészen a frank Pannóniáig terjedő országot alapít. E morva fejedelemség, vagy mint némi túlzással mondani szokták, a „nagymorva birodalom”, Rasztiszláv és Szvatopluk uralkodása idejében a keleti frank birodalom veszedelmes ellenfelévé emelkedett. De magán a frank határterületen is egyre növekedik a szláv elem túlsúlya. A tartományok élén a frank uralom vége felé mindenütt szláv hercegek állanak, anélkül azonban, hogy köztük és a morva fejedelemség között a nyelvi, faji, vagy akárcsak politikai szolidaritás legkisebb nyomai is mutatkoznának. Sőt éppen ellenkezőleg: az egyes szláv törzsek egymás iránti gyűlölete még a morvák és a frankok ellenségeskedését is meghaladja. A frankok egyideig a bolgárokkal szövetségben harcolnak a morvák ellen, de 892-ben már új szövetségesekkel, az Etelközben tanyázó magyarokkal vonulnak fel ellenök. A bolgár trónt 893-ban Simeon cár foglalja el, Bizáncnak ez az elkeseredett ellensége, aki politikai céljainak megfelelően sorsára hagyja a tiszántúli területeket. A IX. század második felének állandó háborúi e területnek, az „avarok pusztaságának” amúgyis gyér lakosságát erősen megtizedelték, úgyhogy a magárahagyott nép egy esetleges külső támadással szemben ellenállásra nem lett volna képes.

Kárpátokontúli hazájukból a szlávok meglehetősen alacsony színvonalú műveltséget hoztak magukkal, melynek egyetlen archaeológiai jellegzetessége a halomtemetkezés, a halottak elégetése és a föld- és mocsárvárak közé való telepedés volt. Minden egyéb, ami a IX. és X. században már szláv jellegzetességnek látszik, nem egyéb az illető terület helyi hagyományainak és idegen kultúrák elemeinek átvételénél. Éppen ezért a szlávság tárgyi hagyatéka vidékenként, a különböző idegen hatásoknak megfelelően, más és más jelleget mutat, északon lett-litván és finn, nyugaton frank, keleten norman és arab, délen pedig főleg bizánci vonások ütköznek ki rajta.

A kemény bánásmód ellenére is az avarok voltak a szlávok legfőbb tanítómesterei. Különösen a perifériákon volt erős az avarokkal való vérségi [AVAROK ÉS SZLÁVOK] keveredés, mely az avar vezetőrétegnek a szlávokra való rátelepedésével hozható összefüggésbe. A magyarországi szlávság régészeti hagyatéka erős avar hatást mutat. Míg az igazi szlávok az északeurópai rasszhoz tartoznak s így a germánságtól alig különböztethetők meg, addig a szlávság egy része erős mongoloid beütést mutat s körükben ennek megfelelően igen gyakori a rövid koponya, a mongolos arckifejezés és a sötét hajszín. E vérkeveredés és kultúrhatás következtében a szlávság fokozatosan átalakul, lassan politikai és katonai erények birtokába jut. A vezetők maguk úgyszólván sohasem szlávok, hanem vagy avarok, vagy egyéb jövevények. A cseheknél és morváknál erős a frank hatás, míg a Tiszántúlon és Erdélyben bolgárokat, a Felvidéken pedig egy olyan vezetőréteget találunk, melynek régészeti hagyatéka részben norman, részben avar hatás alatt áll. Hasonlóképpen idegenek, eredetileg törökfajú bolgárok és bizánciak szervezik meg a Balkán-félsziget szlávságát, míg a Kárpátokon túl az első avar vezetőréteget rövidesen normanok váltják fel. Ugyancsak norman vezetés alatt tömörültek állammá az Oderától keletre élő, később lengyelnek nevezett szlávok is. Ez az idegen eredetű uralkodóréteg mindenütt díszes fegyverzettel, hátaslovakkal és tekintélyes állatállománnyal rendelkezett, míg a szlávság széles tömegei ugyanakkor alig emelkedtek valamivel az őshaza műveltségi színvonala fölé.


Avar kengyel és lándzsa csúcsa.
(Magyar Nemz. Múzeum.)

Ily kezdetleges állapotban volt a szlávság a történeti Magyarországnak mindazon részein, melyeket túlnyomórészt erdők és hegyek borítottak. Nemcsak a honfoglalás korában, de még évszázadok mulva is primitív zsákmányoló életmódban találjuk a perifériák népességének azt a rétegét, mely ott őslakosságnak tekinthető. Így például a zólyomi királyi uradalom területén a honfoglaláselőtti eredetű szlávság még a XIII. században is nyestbőrökkel adózott a királynak, és szolgáltatása csak később alakult át pénzbelivé. Az adózásnak ez a módja kétségtelenül a lakosság ősi vadászó foglalkozása mellett bizonyít. A liptói és turóci fennsík legrégibb szláv falvainak elhelyezkedése is arra vall, hogy az őslakosság, mely már a honfoglalás előtt is itt élt, a mezőgazdaságnak kedvező sík és termékeny területeket elhanyagolva, kizárólag a hegyek lábához telepedett, s csak jóval később, a magyar és német telepesek példájára tért át földművelésre és állattenyésztésre. Ezzel teljesen egyező színvonalat tételezhetünk fel a rendkívül gyéren lakott Erdélyben és a középkori Szlavóniában is, melynek lakossága még a XI. század végén is pogány volt s a zólyomi uradalom lakóihoz hasonlóan sokáig szintén nyestbőrrel adózott a magyar királyoknak. A honfoglaláskori Magyarországnak északi, keleti és délnyugati határszélein tehát egy felettébb kezdetleges, zsákmányoló jellegű szláv műveltséget találunk.


Övveretek a csányi avar leletből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az erdős-hegyes vidékekkel ellentétben e népnek azon ágai, melyek termékeny, sík vidékeket szállottak meg, már viszonylag korán földművelőkké váltak. Ez a földművelés azonban nem jelentett a régi germánokéhoz hasonló nagyszabású parasztgazdálkodást, még ott sem, ahol erre a kedvező természeti viszonyok alkalmat adtak. Az arab írók, akik a IX. és X. századi szlávság műveltségi viszonyait jellemzik, arról tudósítanak, hogy a szlávoknak „szöllőkertjeik és szántóföldjeik nincsenek” s „gabonavetésük java köles.” Ugyanezt mondja Bölcs Leó bizánci császár és a nyugati szláv országokat a X. század második felében beutazó afrikai zsidó kereskedő, Ibrahim ibn Jakub is. Hasonlóképpen egyeznek a szlávok gazdasági érzékére vonatkozó összes jellemzések: „Életmódjuk szűkös, éppen nem bő” s „nagyon kevéssel beérik és nehéz kedvvel végzik a földműveléssel járó és másféle munkákat. Inkább szeretnek ugyanis szabadabban és munka nélkül élni, mintsem nehéz fáradtság árán bőven pénzre és eleségre szert tenni”. Alkalmi földművelésük, mely eredetileg úgyszólván csak a köles termelésére szorítkozott, semmiképpen sem minősíthető tehát igazi parasztkultúrának; általában úgy látszik, hogy a rendszeres földművelésre nyugaton a németek, keleten a normanok és a pusztai népek, délen pedig a bizánciak szorították őket. Az ő uralmuk és védelmük alatt jutottak a szlávok először abba a helyzetbe, hogy helyhezkötött életet éljenek.

Gazdasági viszonyaik korai műveltségük másik sajátságában, védtelenségükben és kezdetleges fegyverzetükben lelik magyarázatukat. Az egykorú írók szerint a bizánci fennhatóság alatt élő szlávok éppenúgy, mint a „nagymorva birodalom” lakói, nyáron állandóan az erdőségekben tartózkodnak, még oly vidékeken is, ahol már áttértek a földművelésre. A Balkán-félszigeten a VI. században feltűnő szlávok mindössze egyetlen fegyverrel, a rövid, fanyelű kopjával voltak felszerelve s csak alig egynéhánynak volt ezenkívül pajzsa is. A morva nép zömének hadifelszerelése a IX. század végére sem bővült lényegesen: „Fegyverzetük hajítódárda, [A SZLÁVSÁG MŰVELTSÉGE] pajzs, lándzsa s ezenkívül egyéb nincsen”. Szvatoplukról külön feljegyezték, hogy „ennek a fejedelemnek lovai is vannak, továbbá szép mellvértjei, melyek erősek és becsesek is.” Ilyen nagymorva előkelőktől származó fegyverek a Felvidékről több helyen is előkerültek s jellemző módon avar és norman hatást mutatnak, utalva arra a két politikai és műveltségi tényezőre, mely a szlávság megszervezését ezen a területen végrehajtotta.

Politikai és hadi szervezetükkel kapcsolatos a reájuk minden területen annyira jellemző várépítés is, melyet az egykori leírásokon kívül a régészeti maradványokból ismerünk. E várak, melyeket a morvák a magyarok ellen a honfoglalást megelőző portyázások idején építettek, inkább menhelyek, mintsem a nép nagy tömegeitől lakott állandó központok voltak. A köznép csak veszély idején és télen lakott bennük: nyáron újra szétszéledt a védelmet biztosító erdőségekbe. Ezekben a szikla-, föld- és mocsárvárakban tanyáztak azok az előkelők, akik vagyoni és katonai tekintetben egyaránt magasan a köznép felett állottak.

Ilyenek voltak az etnikai, politikai és kulturális viszonyai annak a területnek, melyet a magyarság etelközi tartózkodása idején új hazájául kiszemelt s amelyet nemsokára egy ezredévre szóló érvénnyel birtokába is vett.

Az etelközi magyarság nemcsak a keleti frank királysággal, hanem a bizánciakkal is barátságos viszonyban volt. Érdekében állott ugyanis, hogy gyöngítse azokat a hatalmakat, morvákat és bolgárokat, melyek részéről a Dunamedence tervbevett elfoglalása során ellenállást várhatott. De nyugati szomszédjai is keresték a hatalmas lovasnép barátságát. Különösen áll ez Bizáncra. Simeon bolgár cár ugyanis trónralépése óta (893) nemcsak a Balkán-félsziget teljes meghódítására törekedett, hanem Konstantinápolyt is el akarta foglalni. A görög császárság tehát szívesen látta volna, ha a magyarság hátbatámadja bolgár szomszédjait. Ennek az ideje 895-ben érkezett el. Simeon a bolgár kereskedőket ért sérelmek ürügye alatt váratlanul megkezdette a hadműveleteket. A bizánci fősereg Kisázsiában az arabok ellen harcolt s a főváros védelmére hirtelen összevont csapatok elégteleneknek bizonyultak az ellenség feltartóztatására. Bölcs Leó császár ebben a szorult helyzetben elődei jól bevált módszeréhez, a barbár népek egymás ellen úszításának eszközéhez folyamodott: segítségül hívta a továbbköltözésre készülő magyarságot. A magyar sereget a bizánci flotta átszállította a Dunán, s ez Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt Bulgáriára rontva, egészen fővárosáig, Preszlávig nyomult előre. Simeon, aki már-már Konstantinápoly ostromához akart fogni, a magyarok támadásának hírére visszafordult és két csatában megmérkőzött velük, de katasztrofális vereséget szenvedett. Ez azonban nem törte meg sem akaratát, sem népe ellenállását. Rövid idő alatt sikerült újabb tekintélyes sereget összegyűjtenie s ezzel megtámadta a mit sem sejtő és gazdag zsákmánnyal hazafelé vonuló magyarokat. A rendkívül véres ütközetben a bolgárok kerekedtek felül s végül is teljes győzelmet arattak. Simeon cár ugyanis még a magyar betörés idején összeköttetésbe lépett a magyarok házában tanyázó besenyőkkel, [A HONFOGLALÁS] akik egészen váratlanul megrohanták az etelközi szállásokon visszamaradt népet. A besenyők támadása délkeleti irányból, valószínűleg a Jekaterinoszláv és Oherson közötti Dnyeper-szakaszon történt. A túlerővel szemben az egyedüli lehetőség a menekülés volt, mégpedig északnyugatnak, a podóliai fennsík irányába. A visszavonuló törzsek egy része a Dnyeper mentén Kievig, másik pedig a Bug forrásvidékéig hatolt. Innen az oroszokkal folytatott kisebb csatározások közben délnyugatnak fordultak s a Vereckei-szoroson át a Felső-Tisza völgyébe ereszkedtek. A besenyők támadása elvágta a törzsek északnyugat felé húzódó zömétől Levente vert seregét, mely így két tűz közé szorulva a Keleti-Kárpátok rengetegébe vetette magát s a Borgói-, Gyimesi- és Tölgyesi-szorosokon át a Maros felső folyásának vidékére húzódott. A néprészek egyesülése és a Tiszántúl elfoglalása után a magyarok 898-ban és 899-ben Itáliára támadtak s a diadalmas brentai csata megvívása után 900 táján megkezdették az addig frank fennhatóság alatt álló Pannónia birtokbavételét. A magyar honfoglalást egyetlen évszámhoz kötni kétségkívül elhibázott kísérlet volna, viszont alig vitatható, hogy a magyarságnak 896-ban történt megjelenésével, ennek a területnek politikai és népi sorsa véglegesen eldőlt. Sem a frankok, sem a morvák nem ismerték fel kellő időben a magyar veszedelem jelentőségét. Arnulf keleti frank király és császár a magyarokban most is csak a morvák ellen jól felhasználható szövetségeseket látta, akikkel megdöntheti a 894-ben meghalt Szvatopluk fiainak viszályokba merült országát. 896-ban, tehát a magyarok megjelenésének évében a bajorok a csehekkel szövetségben harcolnak a morvák ellen s tűzzel-vassal pusztítják országukat. A magyarság jelenlétéről szinte tudomást sem véve ismétlődnek ezek a hadjáratok 898-ban, és 899-ben és 900-ban is, mialatt a Dunamedencében mind állandóbb jelleget ölt a magyar megszállás. Csak 907-ben történt az első kísérlet a kellemetlen szomszédok elűzésére. Liutpold őrgróf vezetésével a bajorok Pozsonynál megmérkőznek a magyarokkal, de seregük úgyszólván teljesen megsemmisül. Hasonló eredménnyel végződik a német törzsek összefogása 910-ben is, midőn Arnulf fia, Gyermek Lajos tesz kísérletet már nem a magyarok elűzésére, hanem csak feltartóztatásukra. Árpád népe a X. század első tizedére végkép megvetette lábát ebben a hazában.

A délorosz steppén való tartózkodás századai alatt, főként azonban a levédiai és etelközi hazában a már eredetileg is lótenyésztő, harcos magyarság nagyvonalú hódítónéppé alakult át. Ez a változás érvényesül politikai, hadi és társadalmi szervezetében éppen úgy, mint ahogy megnyilatkozik letelepedésének módjában és tervszerűségében, vallásában, művészetében és népi gyökerű iratlan irodalmában. Ez a kultúra volt az, mely a magyarságot a honfoglalás nagy művére, az új haza birtokbavételére és diadalmas megtartására, a változott viszonyokhoz való alkalmazkodásra, de amellett ősi népjellemének megőrzésére, egyszóval ezeréves életére képessé tette.


Avar cserépkulacsok, oldalnézetben. VIII. század.[4]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

E műveltségnek kétségkívül az a politikai szervezet adott keretet, melynek feje a korlátlan hatalmú fejedelem volt. A nomád államalakulások természetének ismeretében érthetőnek kell találnunk, hogy miért éppen az etelközi tartózkodás válságos és kilátástalan évei alatt egyesült a magyarság közös politikai vezetés alatt igazi néppé. Egyike volt ez azoknak a nagy pillanatoknak midőn a steppe-népek lelkében a vezető iránti mágikus hit gyökeret ver s őket a politikai messiásvárás hangulatában hihetetlen teljesítményekre lelkesíti. Ezt a vezetőt a kazárbarát Levedi kündű elejtésével a megyeri nevű törzs fejében: „a bölcs tanácsú és gondolkodású, kiválóan vitéz és uralomratermett” Árpádban, Álmos fiában találták meg, akinek családjában előbb a gyula tisztsége öröklődött s aki a legendás hún királytól, Attilától származtatta magát. A magyar államalakulásban tehát döntő szerepet játszott a tekintélyi mozzanat, a származás előkelősége, melyhez reális alátámasztást a vezértörzsnek a többit meghaladó gazdasági és katonai ereje adott. Árpádot nem „választották” a szó mai értelmében fejedelemmé, hanem mint előtte és utána annyi kisebb-nagyobb monarcháját ennek a nomád világnak, az összetömörült törzsek népének és vezetőinek bizalma emelte tisztjére. Ez formailag a vérszerződés ősi lovasnomád szertartásának keretében történt, [A HONFOGLALÁS MÍTOSZA] anélkül persze, hogy a fejedelem és a törzsek hadnagyai között azok az „alkotmányos” megállapítások, melyekről III. Béla király jegyzője kora udvari arisztokráciájának a multba visszavetített kívánságai alapján tudósít, létrejött volna. Árpád fejedelemségével és a vérszerződéssel az eddig lazán együttműködő törzsek valóságos néppé alakultak, melyet a török névadás szellemében „hétmagyarnak” neveztek el. A törzsnévnek népnévvé válása ebben az esetben is a végbement politikai változások kifejezője. A hétmagyar ugyanolyan jellegzetes nomád-török népnév, mint aminő a „tíz ogur” jelentésű onugur, vagy a „toquz oguz” népnév, mely „harminc oguzt” jelent. Ezek a számok vagy a népalakulásban eredetileg résztvevő egységek számát jelzik, vagy pedig bizonyos szent számokkal állanak kapcsolatban s így a világmindenséggel összhangot kereső világnézetük megnyilatkozásai.


Avar cserépkulacsok, szemközti nézetben. VIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mint a rokonműveltségű népeknél, a magyarságnál is évszázadokig továbbélt ennek a nagy eseménynek az emléke, természetesen nem valóságos alakjában, hanem egy vallásos eredetmítosz köntösébe öltöztetve. Mágog király egy Emes nevű leányt vett feleségül, tőle született Álmos nevű fia, akit „isteni csodás eset következtében neveztek Álmosnak, mert … anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, mely mintegy reászállva teherbeejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel pedig az alvás közben föltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak”. E mondában megörökített csodálatos fogamzás ugyanúgy az isteni beavatkozás jele volt a magyarság szemében, mint ahogy ilyet láttak a türkök a farkasanyától születés, vagy a mai kirgizek az uhumadártól fogantatás mítikus hagyományában. Az istenség ezzel jelölte ki Álmost népe feletti uralomra s oltott belé és leszármazóiba oly képességeket, melyek választott nemzetségének tagjait messze a közönséges halandók fölé emelték. A magyarság meggyőződése szerint ugyanis „Álmos vezér, meg azok, akik az ő ágyékából eredtek, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak”. Ez a hit az idők folyamán egyre mélyebben vésődött a nép lelkébe s a fejedelem és alattvalói kapcsolatában ugyanolyan sorsközösség képzeteket hívott életre, mint a többi nomádnépnél. Erejére semmi sem jellemzőbb, minthogy még a keresztény nagy világnézeti átalakulás sem tudta kiölni a lelkekből: a XII. század magyarja is a nép boldogulását, vagy pusztulását olvassa ki a királyi nemzetség virágzásából vagy magvaszakadásából.

A magyar turulmonda totemisztikus természetének megfelelően az uralkodóház mint „turulnemzetség” élt a pogánykor tudatában s a turulmadár képmása ugyanúgy fejedelmi jelvényül szolgált egészen Géza vezér koráig, mint a szkitáknál a szarvas, vagy a türköknél a farkasfej.

A korlátlan hatalmú fejedelemség megalakulása a magyar törzsek körében jellegzetes politikai, társadalmi és katonai rétegezés kiindulópontjává vált. Ettől kezdve minden a fejedelemhez, nemzetségéhez és törzséhez viszonyult s a többi néprészek egy erősen arisztokratikus rangsorolás szerint helyezkedtek el e természetes mag körül. A fejedelem népe, a megyer törzsvezérlő nemzetségét pedig az előjogok egész serege illette meg. A honfoglalás után a gazdaságilag legértékesebb, legnépesebb és amellett legvédettebb területek ennek a törzsnek jutottak. Az új hazában a település oly körrendszer képét mutatja, melynek sugarai egyre hosszabbodnak. Középpontját a fejedelmi család szállásföldje alkotta, a későbbi Pilis, Solt, Fehérmegyék területén és a Dunától védett Csepelszigeten. Szállásait kelet felé legyezőszerűen övezték a fejedelmi törzshöz tartozó többi nemzetség szállásai. Ezek után minden irányban a törzsek eleven védőfala következett, ki egészen a részben természetesen védett, részben mesterségesen erősített gyepűvonalig, mint a magyar településterület széléig s onnan az ország természetes határaig nyúló vad, lakatlan területig, az úgynevezett gyepűelvéig. E szervezetben azonban nemcsak a fejedelmi törzs helye volt pontosan [A TÖRZSEK ELHELYEZKEDÉSE] kijelölve, hanem a többieké is. Így például a kabarok, kiket nagy valószínűséggel a székelyekkel azonosíthatunk, háború idején az előhad szerepét játszották s egyébként is a határőrzés feladata jutott nekik az új hazában. Hasonló szerepre utal a második törzsnek finnugor eredetű Nyék neve, mely „határvédő, akadály” jelentésű. A negyedik törzsnek török eredetű Kürtgyarmat neve egy valamikor különálló Kürt és Gyarmat törzs összeolvadásából keletkezett. A Kürt jelentése „hótorlasz” s mint ilyen a törökségben meglehetősen gyakori nép- és törzsnév. A Gyarmat jelentése „fáradhatatlan”. A hatodik törzs Tarján neve a török tarchan méltóságnévvel függ össze; ugyanúgy mint a hetedik törzs Jenő neve, melynek jelentése törökül „bizalmas tanácsadó, miniszter”. Török törzsnév a Kér is, mely óriást jelent és így az erőt, vitézséget kifejező törzsnevek csoportjába tartozik. A nyolcadik törzs Keszi neve „darab, töredék” jelentésű, ami arra utal, hogy valamely idegen törzsszervezetből szakadt ki és a kabarokhoz hasonló módon csatlakozott a magyarsághoz. E törzsnevekből némi következtetést vonhatunk az egyes törzsek népi származására is. A Gyarmat, Tarján, Jenő és Keszi bolgár-török eredetűeknek látszanak, a Kürt és Kér belsőázsiai, a Megyer és Nyék pedig finnugor eredetűek.


MAGYARORSZÁG A HONFOGLALÁS ELŐTT

E törzsek összefüggő politikai rendszert alkotnak, melynek irányítás a korlátlan hatalmat élvező fejedelem kezébe van téve. Ő állít rokonaiból [FEJEDELEM – FŐMÉLTÓSÁGOK – POLITIKAI SZERVEZET] és bizalmasaiból hadnagyokat az egyes törzsek élére s ő nevezi ki azt a két főméltóságot is, akik rangban utána következnek. A fejedelem mellett a horka és a gyula bírói tisztséget viselnek, de ugyanakkor egy-egy törzs hadnagyai is; törzsük előkelőbbnek számított a többieknél. E két főméltóság szerepe a magyarság törökös politikai szervezetének egyik legjellemzőbb bizonyítéka. A tisztségeknek ez a kettőssége a magyarsággal érintkező összes török népeknél megállapítható. A felsorolt törzsek letelepedésének helyét csak a külföldi és a magyar hagyományokban említett vezéreik, nem pedig eredeti törzsneveik alapján tudjuk meghatározni. Csak annyi bizonyos, hogy a gyula, aki rangban a fejedelem után következő méltóság volt, az ország keleti, a horka pedig nyugati részét szállotta meg népével. Ha e területi megoszlást egybevetjük a honfoglaló magyar temetkezési rítusnak azzal a jellegzetességével, hogy a halott arca keletnek, a felkelő nap irányába fordul, nyilvánvaló lesz előttünk, hogy honfoglaló őseink éppen úgy keleti orientációval és ebből megállapíthatóan napkultusszal bírtak, akárcsak a belsőázsiai türkök és a kazárok.


A HONFOGLALÓ TÖRZSEK ELHELYEZKEDÉSE.

A politikai szervezet tehát azt mutatja, hogy a magyar fejedelemség az alattvalók szemében ugyanúgy a mindenséggel összhangot teremtő s ezáltal a nép jólétét és üdvét biztosító intézmény volt, akárcsak a hún nagykirályság, vagy a türkök és kazárok kagánsága. Természetes ebből, hogy a „hétmagyarok” fejedelme lényegében ugyanazt a hatalmat is élvezte, mint általában a steppe monarchái. „Ezt a népet pedig, – írja az őket közvetlen tapasztalatból ismerő Bölcs Leó bizánci császár – mely egyetlen főnek uralma alatt áll, nem szeretettel, hanem rettegéssel tartják féken s a főnökök a bűnösöket szigorú büntetéseknek vetik alá.”

A török államszervezetnek az a jellemző vonása, hogy a méltóságok egyes családokban örökletessé válnak, a honfoglaló magyarságnál is megtalálható. A bírói és hadnagyi tisztséget egészen a keresztény korszak beköszöntéig ugyanazoknak a családoknak kezén találjuk náluk. A türk felfogás szerint az uralkodó karizmája az általa kinevezett méltóságokra is kiterjed, ugyanígy a magyaroknál is a „nem dolgában jelesebb és hadban hatalmasabb” vezér mellett az „előkelő születésű, hadban hatalmas és hűségben állhatatos” hét fejedelmi személy állott. Az előkelő nemzetségek egy részének neve ugyanúgy vadmadár, vagy vadállat jelentésű, mint a genus Turul, s így mögöttük ugyanúgy totemisztikus eredethagyományt és annak megfelelő kiválasztottsági képzeteket tételezhetünk fel.

Az a vezetőréteg, mely ezt a politikai szervezetet megteremtette, török eredetű volt. Erre mutatnak a honfoglaló vezérek nevei, melyek nagyobbrészt köztörök, kisebb részben bolgártörök és finnugor jellegűek. E törökségen belül minden valószínűség szerint egy türk-kazár eredetű uralkodóréteg játszotta a vezető szerepet. Kiderül ez nemcsak a magyar és a türk politikai szervezet, uralomfelfogás, égtáji orientáció és hitvilág egyezéseiből, hanem abból is, hogy a magyarságnak két olyan törzse van, mely belsőázsiai eredetű: Kér és Kürt. Ezek között különösen a Kürt érdemel figyelmet, amely nemcsak egy magyar, hanem egy jenisszeividéki török törzsnek is neve. Majdnem pontosan ugyanerre a területre utal a honfoglalók egyik rétegének régészeti hagyatéka és antropológiai alkata is. A magyarság előkelőinek egy része kaukázusi és mongoloid rasszelemek huzamos keveredését bizonyítja, ami nyilván a délorosz steppén végbement etnikai és politikai változásokkal függ össze. Ezzel szemben egy másik, szintén vezetőszerepet játszó csoport nemcsupán mongoloid, hanem egyenesen pregnáns mongol vonásokat mutat. Ennek az embercsoportnak leginkább lovastemetkezésekből előkerült gazdag sírmellékletei antropológiai alkatukkal összhangzóan szintén belsőázsiai eredetre utalnak. Főként jellegzetes lovasfelszerelések ezek, egyélű hajlított nomád szablyák, továbbá övveretek és lószerszámok, melyek az úgynevezett minuszinszki kultúra emlékeivel tartanak közeli rokonságot. Ez a kultúra, mely nevét a minuszinszki medencétől kapta, a Jenisszei felső folyása mentén virágzott. Első korszaka kétségkívül kapcsolatos az avarok belsőázsiai uralmával, mely a VI. század derekán ért véget. A minuszinszki műveltség igazi fellendülése azonban a VI–IX. század közötti időre esik és szorosan összefügg az arab világ műveltségi és gazdasági expanziójával, mely e vidék kultúráját a késői szasszanida-iráni-perzsa művészet formavilágával és díszítő elemeivel megtermékenyítette. Ugyanígy kimutathatók főként a VII. század óta kínai hatások is. A minuszinszki kultúra széleskörűségét s Belső-Ázsia egyéb részeinek emlékeivel kimutatható összefüggését figyelembevéve. e kronológiai támpontok alapján megállapítható, hogy a minusszinszki medence fémművessége a türkök belsőázsiai uralmának gazdasági megnyilatkozása volt. Ez a terület is beletartozott a türk birodalomba s aligha véletlen, hogy a Jenisszei folyó mellől türk feliratok kerültek elő, melyek egyikén ugyanúgy egy Kürt nevű törzs szerepel, mint a magyar népközösségben. Nyelvi, régészeti és antropológiai nyomok együttesen támasztják alá azt a feltevést, mely szerint a türkökben kell látnunk a honfoglaló magyarság megszervezőit.

Türk hatás tükröződik a honfoglaló magyarság szellemi vonatkozású megnyilatkozásaiban is. Az a rovásírás, mely Magyarországon sokhelyütt egészen a XVI. századig használatban volt, két betű kivételével a türk rovásírás ábécéjével egyezik. Bármily keveset tudunk is a magyar ősköltészetről, bizonyosnak látszik, hogy a hét honfoglaló vezérről az énekek első személyben szóltak, mint ahogy a türk feliratok is trónbeszéd formájában örökítették meg a nagy kagánok és bölcs minisztereik emlékét.

[TÖRÖK VEZETŐRÉTEG – FINNUGOR KÖZNÉP.] Végül ugyancsak türk befolyást kell látnunk abban is, hogy a magyarság erős rétegzettségének megfelelően nemességre és köznépre oszlott, akárcsak a türkök, akiknél világosan megkülönböztették a „bégeket” a „közönséges néptől”. A magyarságot sorozatosan érő felülrétegzések érthetővé teszik, hogy ez a közrendű elem úgyszólván kizárólag finnugorokból állott. Valószínű ez mindenekelőtt azért, mivel a XI. századi oklevelekben szereplő szolgáló elemek nevei csekély kivétellel magyar, tehát finnugor eredetűek, ellentétben a jobbára bolgár és köztörök neveket viselő X. századi előkelőkkel. Régészeti és antropológiai tényekkel is alátámasztható ez a feltevés, amennyiben a szerényebb mellékletű honfoglaló sírokból arra a balti és az ugor rasszra jellemző csontvázak kerültek elő, mely a X. századi magyarságnak mintegy felét alkották. Ennek a köznépnek köszönheti hazánk helynévanyagának magyaros jellegét, főként azonban a magyar nyelv és ezen keresztül a magyar népiség megmaradását. Ha a Duna-Tisza térségeit kizárólag egy török uralkodóréteg vette volna birtokába, vékony felületben rátelepedve az itt talált lakosságra, akkor a magyarság ugyanúgy elszlávosodott volna, mint ahogy ez a sors érte az avarok és bolgárok vezetőrétegét is. Népi megmaradásunk tehát elsősorban ennek a közrendű, alárendeltebb, de semmiesetre sem rabszolgasorsú finnugor rétegnek köszönhető, mely uraihoz hasonlóan maga is harcos pásztor, télen pedig halász volt.


Magyar rovásírásos ábécé. XV. század.[5]
(M. Nemzeti Múzeum Könyvtára.)

A magyarság rétegzett politikai és társadalmi szervezetének előnyei főként hadrendszerében érvényesültek. A honfoglaló magyar, mint minden nomád, eredendően katona volt: „Férfiakban bővelkedő és független ez a nép, melynek a pompa kifejtése és a gazdaság szeretete mellett elsősorban arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék.” A magyar „a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és a fagylaló hideget s a nomád életből folyó egyéb nélkülözéseket” – írja Bölcs Leo. Pontosan egyezik ezzel az arab írók jellemzése a levédiai magyarokról, kik „bátrak, jókinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverük ezüsttel bevont, fényt kedvelők”. E leírások megvilágítják a honfoglaló magyar jellemét, keleties nyugalmát, öntudatos katonás természetét, a külsőségek és a valóság iránti eleven érzékét. S ha a tudós császár azt is írja róluk, hogy „a türk törzsek álnok s határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek”: ez a legnagyobb dicsérete politikai érzéküknek, mely sohasem engedte, hogy az akkori világ legagyafurtabb kultúrnépének vak eszközeivé váljanak. A magyarok éppen ezért katonai tekintetben is többek voltak harcrakész nomádoknál, akik „nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenségre csapást mérni”. Ez is politikai szervezetük központosított voltával függ össze. Bölcs Leo ugyanis mélyreható különbséget állapít meg az „egy fő” uralma alatt álló nomád népek s azok közt, kik „sok fő alatt álló dologtalan népek”. Csak ezek az egyeduralomban szervezett pusztai népek az igazán veszedelmes ellenfelek, köztük is főként a bolgárok és a magyarok. A magyarság harcmodorában a távolsági harc elve mesteri tökéllyel érvényesült. Az ütközeteket egymástól kis távolságra felállított lovasosztagok támadása nyitotta meg, melyeknek csak az volt a feladatuk, hogy az ellenséget nyílzáporral megzavarják, majd hirtelen visszavonulással a zárt csatarend felbomlását siettessék. Gyors lovaikon nekik kedvező terepre csalták ellenségeiket, akik a győzelem reményétől hajtva ekkor már nem tömött egységekben, hanem egyéni gyorsaságuknak megfelelően eredtek utánuk. Mocsarak, erdők és dombok védelme alatt közben már lesben állott a seregnek az a része, mely addig egyáltalán nem vett részt az ütközetben, de amely most a menekülőkkel együtt hirtelen ellentámadásba ment át és pusztító nyílzáport bocsátott az üldözőkre. A kézitusára csak a harcnak ebben a szakaszában került sor, mikor a megosztott ellenség [A MAGYARSÁG HADRENDSZERE] komoly ellenállást a mindenünnen előrerontó magyarokkal szemben már nem is tanusíthatott.

Katonai sikereiket elsősorban hadmozdulataik begyakorlottságának és szabatos keresztülvitelének, végeredményben tehát politikai szervezetük szigorúságának köszönhették, de nagy szerepe volt ebben felszerelésük, fegyverzetük és lóanyaguk minőségének is. A gazdasági szempontból oly jelentős levédiai tartózkodás még csak fokozta a magyarság amúgy is jelentékeny hadi készültségét. A belsőázsiai és a kazár fegyveripar termékei mellett ekkor egészítik ki készleteiket a déloroszországi norman hadiipar termékeivel, melyek közül főként az egyenes kétélű kard érdemel figyelmet; ezt a keleti szablyatípussal kombinált alakban is használták.


Csikózabla és kengyelek a honfoglalás korából. Pilini lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A nomád magyarnak háborúban és békében egyaránt nélkülözhetetlen társa a lova volt: „Követi őket az állatok, kancák és mének nagy sokasága, részint élelem és tej nyerése végett, részint hogy sokaknak tartassanak. A csata napjáig nemzetségek és ágak szerint télen-nyáron szakadatlanul legeltetik lovaikat, csatározások idején azonban a nekik szükséges lovakat maguknál tartva és sátraik közelében békóbaverve a csatarendbeállás idejéig őrzik.” Lovaikat tehát félvad ménesekben tartották s azokból szükség szerint válogatták ki a megfelelőket, ami egymagában kellő világításba helyezi lovaglási készségüket. Lovuk a stepperégió nyugati részében otthonos legnemesebb euráziai vadló, a tarpán leszármazója volt, melybe bizonyos belsőázsiai keveredés révén némi vér került a mongol póniból, az úgynevezett takiból is, a nélkül, hogy e keveredés az eredeti állomány nemes jellegén változtatott volna. Ezek a kistermetű, legföljebb 130 centiméter magasságú, szárazlábú, fejüket magasan hordó és többnyire egérszürke színű állatok rendkívüli gyorsaságukkal és szívósságokkal nagymértékben hozzájárultak a X. századi kalandozások híres lovasbravúrjainak véghezviteléhez.

A magyarok azonban nemcsak nagyszabású állattenyésztők voltak, nemcsak a halászat ősi foglalkozását űzték hatalmas arányokban, de egyben „sok szántóföldjük” is volt. Az egykorú íróknak ez a tudósítása természetesen nem úgy értendő, mintha a magyarság törzsökös része, mely „oda megy, hol a legeltetésre több fű kínálkozik”, maga művelte volna ezeket a szántóföldeket. Ez a feladat a szlávoknak jutott, kiket a sík vidékeken uralmuk alá hajtottak és földművelésre kényszerítettek. Már Levédiában is „a velük szomszédos szlávfajú népek felett uralkodnak s őket terményekből álló nehéz adókkal terhelik. A szlávokat meg-megtámadjak s foglyaikat a bizánci birodalom egyik kikötőhelyére viszik”.

Terményadóztatás és rabszolgatartás az új hazában is változatlanul jellemzi a magyarok és szlávok viszonyát. Sőt még arra is vannak adataink, hogy az avarokhoz hasonlóan szláv segédcsapatokat szerveztek: ezeket gyalogos előhadként alkalmazták. A magyarság népi jelleme azonban békésebb, műveltsége sokoldalúbb volt, mint az avaroké. Ez a különbség a szlávokkal való bánásmódban is érvényesült. Nagy tömegek lemészárlásáról, tervszerű embervadászatról, úgy mint ezt később a Magyarországra betörő tatároknál látjuk, a magyar honfoglalással kapcsolatban szó sem lehet. Rácáfol minden ilyen feltevésre az a körülmény, hogy a magyarság eleven gazdasági érzéket hozott magával a délorosz steppéről s az uralma alá került népeket ugyanazzal a haszonra törő racionális módszerrel kezelte, akárcsak a tulajdonát képező állatállományt. Nem kímélet és humanitás, hanem jólfelfogott érdek vezette őket akkor, midőn az új haza megszállásakor a lakosságot nem irtották ki, hanem megelégedtek az uralkodóréteg megsemmisítésével, hogy a köznépet azután uralmuk és védelmük alatt szolgálatukra szorítsák.

A szlávok élén álló morva, bajor és bolgár uralkodóréteg mindjárt a honfoglalás első szakaszában áldozatul esett a magyarok rohamának. Ezt a folyamatot főként a Felvidéken kísérhetjük nyomon. Régészeti leletek és későbbi okleveles utalások bizonyítják, hogy Turóc megye területén a magyar honfoglalást megelőző időben öt földvár állott, melyek később jelentőségüket elveszítették, azaz megszűnt az a kapcsolat, mely köztük és a szomszédos vidék között valamikor fennállott. A Felvidék szláv várai közül egyedül Nyitra élte túl a honfoglalást és vált a XI. század végefelé magyar királyi vármegye központjává. A várak és a környező telepek kapcsolatának megszakadása nyilvánvalóan a régi uralkodóréteg pusztulása, illetőleg elszegényedése mellett bizonyít, s annak a jele, hogy a magyarság nem alkudott meg a vidék kisebb-nagyobb régi uraival, nemzetség és törzsfőivel. E várakkal ellentétben a hegyek lábánál meghúzódó szláv falvak [A SZLÁVOK BÉKÉS HÓDOLTATÁSA] eredete a honfoglalást megelőző időre nyúlik vissza s a magyar uralom századaiban nemcsak fennmaradásuk, de még lakosságuk szaporodása is megállapítható. E kontinuitást az ország sík részein is ki tudjuk mutatni. Bizonyítéka ennek mindenekelőtt a szláv helynévanyag, mely csak úgy magyarázható, hogy a névadó lakosság életében nem következett be sem megszakadás, sem lényeges változás.


Díszes magyar zabla a honfoglalás korából. Hencidai lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A Felvidék, Erdély, a Dunántúl és az Alföld elfoglalásával kapcsolatban a magyar hagyomány szintén a szlávok békés hódoltatásáról tudósít. Csak a várak előkelői szegülnek ellen a magyaroknak, csak ők pusztulnak el a kissé mondaszerűen felnagyított harcokban. A két nép kultúrájának különbségeit tekintetbevéve ez természetes is: a félénk, gyengefegyverzetű szlávság nem is tanusíthatott komoly ellenállást az élet-halálharcot vívó, állig felfegyverzett keleti lovasokkal szemben. A magyar honfoglalás a szlávok életébe csak annyiban visz változást, hogy többé nem a földvárak jórészt szintén idegen urainak, hanem az egyes vidékeket hódoltató és megszálló magyar nemzetségeknek adóznak.

Magyarság és szlávság alkotja a X–XI. századi Magyarország két számottevő etnikai elemét, mely mellett más néptöredékek csak a törpe kisebbség szerepét játszották. Avaroknak, bolgároknak nem maradt kimutatható nyomuk s legfeljebb néhány német telepet tételezhetünk fel Nyugat-Magyarország északi részén s talán a Balaton mellékén.

A honfoglaló magyarság megszállotta mindazokat a területeket, melyeket akkori életformájának megfelelően gazdasági szempontból értékesnek ítélt. Mint elsősorban pásztorkodó és halászó nép, mindenütt birtokába vette a sík vidéket, a Nagy- és Kisalföldet éppenúgy, mint a legeltetésre kiválóan alkalmas dunántúli dombos tájat. Észak felé is addig hatolt, amíg az aljnövényzet nélküli és így legeltetésre alkalmatlan bükk- és fenyőerdők útját nem állották. Így északon Trencsén megye határáig, a zólyomi hegyekig hatolt előre, a Sajó, Hernád és Tarca völgyeiben pedig egészen Pelsőc, Kassa és Eperjes vonaláig terjeszkedett. Ugyancsak a bükkhatár szabta meg kelet felé való expanzióját is. Az előnyomulás ebben az irányban a Meszesi-kapun, a Maros, a Szamos és a Sebeskörös völgyein át történt s legkésőbb a X. század végére már magyar lakossága volt a Mezőségnek és a hunyadi medencének. Nyugat felé az Alpok keleti nyulványai, délen a Bilo-hegység állotta útjukat; a tiszántúli területen akadálytalanul terjeszkedtek le egészen az Aldunáig. Az a szlávság, mely ezen a magyar településterületen belül lakott, kisebbségben volt a magyarsággal szemben s így a magyarság köznépével elkeveredve már a keresztény királyság első századaira teljesen elmagyarosodott.

A honfoglalók által megszállott és a X. század folyamán birtokbavett terület jelentékenyen kisebb a történeti Magyarországnál. Ebből azonban elhibázott volna arra következtetni, mintha az üresen hagyott határvidékek nem tartoztak volna fennhatóságuk alá. A településterület és a természetes határok között elterülő, a magyarság számára akkor gazdaságilag értéktelen föld védelmi célokat szolgált, éppen azáltal, hogy jórészt lakatlan volt. Éppenígy a népi erő és a terjeszkedés képességének hiánya sem olvasható ki településük jellegzetességéből. Az ország középső sík és dombos területeinek megszállása viszont azt mutatja, hogy az előttük ittjárt népekkel ellentétben új hazájuk földrajzi egységével tökéletesen tisztában voltak. A központi fekvésű, előbb állattenyésztésre, később földművelésre legalkalmasabb területek birtokbavétele a jövőre nézve azzal a következéssel járt, hogy a magyarság ebben a mindenkor agrárjellegű országban a gazdasági erőforrások legfontosabbikát kezdettől fogva kezében tarthatta. A királyaink kezdeményezésére később bevándorolt telepeseknek az aránytalanul kedvezőtlenebb határszéli területek jutottak és így az államalkotó nemzet fölényét gazdasági téren sem veszélyeztethették.

Ugyancsak sorsdöntő volt a jövő szempontjából a magyar településnek az a jellegzetessége is, hogy az egyes törzsek valószínűleg a törzsválasztó [A TELEPÜLÉS JELLEGZETESSÉGEI.] gyepűk kedvéért az ország belsejében is üresen hagytak nagyobb területeket és mindenütt a hegységekbe vezető folyóvölgyeket szállották meg. Ezzel egyrészt biztosították a belső területek egységes benépesítését, másrészt pedig a magyarság természetes szaporodása révén előálló népfelesleg terjeszkedését a határok felé. A honfoglalók ilymódon már eleve megteremtették a gazdasági, politikai és etnikai egység összes előfeltételeit.


Honfoglaláskori magyar sír a kenézlői temetőből.
[6]

Az a nagystílű harcos nomádkultúra, melynek birtokában a magyarság a Kárpátok medencéjét elfoglalta, felhalmozott belső energiáit szomszédai irányában is megmutatta. A honfoglalást követő egy-két esztendő a viszonylagos nyugalom kora volt. A magyarság még túlságosan közel érezte magát a besenyő és bolgár veszedelemhez semhogy rögtön támadólag lépjen fel a nyugati országokkal szemben. Új hazájában éppen ezért védekezésre rendezkedett be, kelet és nyugat felé egyaránt. Csak ez a defenzív célzat magyarázhatja a fejedelmi törzs központi elhelyezkedését, főként azonban azt a tényt, hogy a két leghatalmasabb törzs, a gyula és a horka népe, a keleti, illetőleg a nyugati határ mentén telepedett le.

Már első németországi és itáliai portyázásaik is meggyőzték őket arról, hogy merőben új viszonyok közé kerültek. Nemcsak a steppe ért véget szállásterületük nyugati határánál, hanem megváltozott népi és politikai környezetük is. Az Enns folyótól nyugatra éppenúgy letelepült és nagyszámú lakosságot találtak, akárcsak délnyugat felé Itáliában, melynek életviszonyai és intézményei az övétől merőben különböztek.

A nyugati népek erőviszonyait kipuhatoló első hadjáratok sikere azonban meggyőzte őket arról, hogy új szomszédaiktól nem kell tartaniok, sőt éppen ellenkezőleg: oly világgal kerültek kapcsolatba, mely velük szemben egyelőre minden komoly ellenállásra képtelen volt. Mint minden nomádnép, mely valamely magaskultúra közelébe férkőzik, a magyarok is kísérletet tettek a körülmények nagystílű kihasználására. A X. századdal meginduló kalózhadjáratok annak az alapvető kulturális különbségnek a következményei, amely az euráziai steppeövezetből kiszakadt magyarság és a Nyugat germán-román népei között fennállott.

A nyugati szomszédok gazdasági kihasználására irányuló törekvés azonban semmiesetre sem jelent kizárólagosan öncélú rablást és fosztogatást, templomok feltörését és felgyujtását, falvak és kisebb városok kifosztását. Az úgynevezett kalandozóhadjáratokban érvényesül természetesen ez a tendencia is, az igazi cél azonban sokkal nagyobbszabású volt, méltó egy hatalmas lovasnomád néphez. E rablóvállalkozásoknak minősített hadjáratok célja csak a bennük résztvevő hadinép szempontjából merült ki a fosztogatásban, apró sarcolásokban és emberrablásban. A vezetők messzebbre tekintettek s az egyes országok mindenkori politikai viszonyaival számolva, a helyzet pontos ismeretében keresték meg azokat a módokat, melyekkel a portyázások nyereségét messze meghaladó hatalmas jövedelmekre tehettek szert.

„A türk törzsek – írja Bölcs Leo – telhetetlen kincsvágytól hajtva, esküt semmibe sem vesznek, szerződéses kötéshez magukat nem tartják, ajándékokkal ki nem elégíthetők, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, csalárdkodásban és azon törik eszüket, hogy megsemmisítsék a szerződéseket”. A telhetetlen kincsvágy valóban egyik legfontosabb motívuma a X. századi kalandozásoknak.

A magyar seregek évről-évre megjelennek szomszédaiknál, végigdúlják országukat, leverik az ellenszegülőket, felperzselik és kifosztják a falvakat. Mindez következetesen ismétlődik addig, míg az illető ország fejedelme a békét évi adó ellenében meg nem vásárolja. De még ezen felül is kamatoztatják „barátságukat”. Mindíg kaphatók búsás fizetség, vagy préda ellenében az adófizető fejedelem ellenségeinek megtámadására, vagy ingadozó uralmának megvédésére. Ilyen viszonyba került velük a 899-i brentai ütközet után Berengár felsőitáliai király és utódai, vienei Hugó és II. Berengár, valamint Alberich spoletói őrgróf. Ugyanez a helyzet nyugaton, [KALANDOZÁSOK – HÓDOLTSÁGI GYÜRŰ] ahol Arnulf bajor herceg 914-től egészen haláláig, 937-ig adóval vásárolta meg országa békéjét; továbbá északnyugaton, ahol a hódolt szláv népek területén átvonuló magyarok 924-ben hasonló feltételek mellett egyeztek meg Henrik szász herceggel és német királlyal. E következetesen alkalmazott rendszer alól a déli portyázóterület, a Balkán-félsziget sem kivétel. Simeon cár halála után (927) Bulgária kénytelen volt meghódolni s az országon átvonuló magyarok ettől kezdve hatalmas sarcokat róttak ki Bizánc császáraira is. Ezeknek az adóknak a méreteire jellemző, hogy a szászokra kivetett sarc az ország egész ezüstkészletét elemésztette. A X. század harmincas éveiben nyugaton és délnyugaton a magyarok szállásait valóságos hódoltsági gyűrű övezte, melynek fejedelmei rendszeres évi adót fizettek. E hódoltsági gyűrűnek azonban katonai rendeltetése is volt. Rajtuk keresztül a portyázó csapatok távolabbi országokra ronthattak anélkül, hogy visszavonulásuk alkalmával túl hosszú utat kelljen ellenséges területen megtenniök. Míg ez a hódolt övezet sértetlenül fennállott, a magyarok oly hadjáratokat bonyolítottak le, melyeknél az elindulás és a visszatérés útvonala azonos volt s amelyek így sokkal kevesebb kockázattal jártak. A tervszerű adóztatás, a hadszíntér állandó tágítása így Európa történetében a nomád népek gazdasági és politikai rendszerének egyik legnagyobbszabású megnyilatkozásává avatja a X. század magyar kalandozásait, melyek méreteikben még az avarok hasonló vállalkozásait is fölülmúlják. Bármily anyagias célok irányították is ezeket a hadműveleteket, politikai és diplomáciai megalapozásuk mégis kétségtelen: a magyarság valóban uralkodott a szomszédos népeken. Még az egykorú nyugatnak a keleti rablók fejére átkot szóró írói között is akadt egy, aki ennek a viszonylag maroknyi népnek szereplésében fel tudta ismerni a nagyvonalúságot. Ekkehard, a magyaroktól kifosztott St. Gallen-i kolostor szerzetese ez, ki a X. század harmincas éveiben így jellemezte őket: „Ez az erős nép, mely hadi erényei által jeleskedett, nemcsak a körülötte fekvő területeken uralkodott, hanem a tengeren is átkelt és szövetséggel ajándékozta meg a békéért könyörgőket, de porbasujtotta azokat, akik ellenszegültek.”


Arany karperecek a honfoglalás korából. Zsennyei lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ez a harmincas évek derekáig terjedő korszak Európa történetében a partikuláris erők akadálynélküli érvényesülésének és a feudális széthullásnak folyamatával esett egybe, a magyar fejlődés szempontjából azonban a központosított és egységes vezetés alatt álló magyar törzsszövetség virágkora volt. A szomszédok gyöngesége, a hódoltsági gyűrű kiépítése és a rajta túlfekvő országokba vezetett portyázások gyors sikere azonban rövidesen átalakította a magyarság politikai szervezetét, s e változás következményei a régebben alacsonyabbrendű ellenfelek lassú felülkerekedésével párhuzamosan a harctereken is mindinkább érvényesültek.

Láttuk: a magyar törzseknek a 900. esztendő táján végbement letelepedése eredetileg védelmi célokat szolgált és szoros kapcsolatban volt egyrészt a keletről várható besenyőveszedelemmel, másrészt pedig azzal a lehetőséggel, hogy egy esetleges keleti támadás következtében kénytelenek lesznek ismét nyugat felé költözni. A külpolitikai helyzetnek ez a pesszimisztikus megítélése magyarázza a vezértörzs központi s a két legerősebb másik törzs határszéli elhelyezkedését. A besenyők támadása azonban elmaradt s az első nyugati és délnyugati hadjáratok nyilvánvalóvá tették a továbbköltözés lehetetlenségét, de egyben azt is, hogy ezek a hadjáratok búsás sarcot és gazdag prédát biztosíthatnak az Itáliára és Németországra támadó magyar hadaknak. A vezértörzs védett helyzete ebben az új helyzetben elszigeteltséggé és így a többi törzsekkel szemben hátránnyá változott.


Regino prümi apát X. századi krónikájának a magyarokról szóló része.[7]
(Eredetije a müncheni nemzeti könyvtárban.)

Mint a nomád népeknél általában, a magyarságnál sem jelentette a korlátlan fejedelemség megszervezése a régi törzsi keretek felbomlását, hanem csak a néprészek szorosabb kapcsolatát. Az egyes törzseknek pontosan kijelölt szállásföldjük volt, melyeket lakatlanul hagyott gyepűsávok különítettek el a többi törzs területétől. Azok az utak, melyek ezekről a törzsi szállásokról kiindultak, a külföldi vállalkozásokkal kapcsolatban elsősorban egyetlen törzsnek biztosítottak előnyt a többiekkel szemben. Így például az itáliai portyázásokban a vezérek nevéből megállapíthatóan főként annak a déldunántúli törzsnek a népe vett részt, melynek vezére a X. század harmincas éveitől kezdve Bulcsu horka volt. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy a hódolt északitáliai királyság adója sem a fejedelem, hanem a horkák kezébe folyt be. Ugyanez a helyzet németországi viszonylatban is, ahol a horkák mellett a másik dunántúli törzs hadnagya, Lél vezér játssza a kalandozásokban a főszerepet. A Balkán-félszgiet sarcán és zsákmányán a horkák népe a gyula törzzsel és azzal az aldunavidéki törzzsel osztozott, melynek hadnagya a legendás Botond volt. A határtörzsek és az élükön álló hadnagyi családok előnyös helyzetére jellemző, hogy egyetlen eset kivételével nincs tudomásunk arról, hogy a vezértörzs hadnagya és a törzsszövetség fejedelme külföldi vállalkozást vezetett volna. A X. század negyvenes éveinek végefelé előkelő magyar követség jelent meg Konstantinápolyban, melynek főszereplője azonban nem Termács, Árpád vezér leszármazója, hanem Bulcsu horka volt, akit a bizánciak megkülönböztetett tisztelettel fogadtak, ajándékokkal halmoztak el, a császárváros patriciusává tettek és rábírtak a kereszténység fölvételével is, csakhogy békét hagyjon országuknak. Ha hozzávesszük ehhez, hogy nem sokkal később ugyanezekben a megtiszteltetésekben részesült a Bizáncba látogató gyula is, akkor világos lesz előttünk: a bizánciak nem a fejedelemmel, hanem a határmenti törzsek hadnagyaival egyezkedtek.

Bölcs Leo császár a honfoglalás idején írott művében így jellemzi a türkök népét: egyetlen fő szigorú uralma alatt áll s ezzel lényegében különbözik a széteső szervezetű, sok fő vezetése alatt álló többi szkíta néptől. Félszázaddal később fia, Bíborbanszületett Konstantin császár „a birodalom kormányzásáról” írott nagy művében már egészen más képet rajzol a magyarság politikai szervezetéről. A törzsek élén ugyan névleg még „az Árpád nemzetségéből soron következő fejedelem” áll, a törzsek azonban már nem mint feltétlen hatalmú monarchának engedelmeskednek neki, hanem csupán a háború és béke közös ügyeire kiterjedő laza szövetségi viszonyban vannak egymással. A század derekán a bizánciak éppenúgy a „magyarok főnökeihez” intézik leveleiket, akárcsak a besenyők vezéreihez, kiknek a magyarságtól eltérő politikai szervezetét Bölcs Leo császár annakidején oly határozottan kiemelte. Ez a nagy átalakulás nyomot hagyott a magyar hagyományban is. III. Béla király jegyzője szerint a magyarok Árpád halála után kiskorú fia, Zulta vezér mellé bírákat és hadvezéreket „választanak”, Bulcsu, Lél és Botond, tehát azon három hatalmas hadnagy személyében, akik a külföldi portyázásokban a vezetőszerepet játszották. Minthogy pedig a nomádnépek politikai egységét, a fejedelembe vetett hitet egyedül az tartja fenn, hogy népe érdekeit biztosítani tudja, a magyar törzsszervezeten belül oly bomlási folyamatnak kellett szükségképpen megindulnia, mely a fejedelem rovására a portyázó törzsek hadnagyainak kedvezett. A X. század harmincas éveitől kezdve a honfoglalás korában egységes magyarság mindinkább laza politikai konglomerátummá alakul, melynek irányítói a határmenti törzsek vezérei – közöttük is elsősorban Bulcsu horka – voltak. A harmincas évek közepe óta Bulcsu veszi át Lél hadnagy társaságában a [A KÖZPONTI HATALOM HANYATLÁSA.] külföldi hadi vállalkozások vezetését. Ezek azonban ekkor már egészen más képet mutatnak, mint a század első évtizedeiben.

Bölcs Leo császár taktikájában már megjelöli a magyarok hadviselési módjának biztos sikerű ellenszereit. A nyugati népek a magyarokkal való sorozatos és szerencsétlen kimenetelű mérkőzések után lassan-lassan rájöttek a védekezés módjára: egyrészt zárt gyaloghadak, másrészt oly nehéz lovasosztagok szervezésének szükségességére, melyek a futást színlelő magyarokat tömött hadirendben üldözik. E taktikaváltoztatás nyomán egyre többször sikerült az országaikba törő magyar hadakat szétszórni, megfutamítani vagy éppen megsemmisíteni. Minthogy a nomádnépek politikai szervezete és katonai eredményessége között a kortársak által is megfigyelt bensőséges kapcsolat állt fenn, nagyon is valószínű, hogy a nyugati népek katonai sikereit hadviselési módjuk átalakítása mellett a portyázó magyarság körében lábrakapó fegyelmetlenség is elősegítette. E fordulat első következménye a hódoltsági gyűrű lassú felbomlása volt. A magyarok, normanok és szaracénok egyidejű támadásai lassan újból lelki és politikai egységgé formálták a nyugat népeit, melyek körében a harmincas évektől kezdve a partikuláris erők visszaszorítása és a fejedelmi hatalom megerősödése jelentős lépésekkel haladt előre.


Aranyozott fémdíszek a geszterédi honfoglaláskori leletből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyarokkal való szövetkezés egyre gyűlöletesebbé vált s ha a fejedelmek még ezután is pénzzel vásárolták meg nyugalmukat a betörő barbároktól, együttműködésre már nem voltak hajlandók. Henrik német király még az adófizetést is megtagadta s 933-ban a megtorlásul betörő magyarokat Merseburg közelében szétszórta. 937-ben meghalt régi szövetségesük, Arnulf bajor herceg, s a központi hatalomtól helyébe ültetett utódok már ellenségként állottak szemben a magyarokkal és sikerült is őket több ütközetben legyőzniük. A hódoltsági gyűrű felbomlása, mely ugyanakkor az északnyugati szláv népek, csehek, fehérhorvátok és dalamincok elszakadásában jelentkezett, a régi taktika feladására kényszerítette Bulcsu horkát. Míg régebben a portyázó seregek aránylag rövid utakat tettek meg s ugyanazon az úton tértek vissza, melyen elindultak, addig most Bulcsu vezér több törzs hadi népét hatalmas vállalkozásokban egyesítette, melyek úgyszólván végigszántották az összes nyugati országokat. Rendszerint Bajorországban kezdették, a Rajnavidéken és Franciaországban folytatták és Itálián keresztül hazatérve fejezték be ezeket a szinte Attila-i méretű hadjáratokat. A pártokra szakadt Németországon 954-ben még minden komoly akadály nélkül vonultak keresztül, de a következő évben, amikor I. Ottó királynak sikerült a hercegek lázadását fölszámolni, Augsburg közelében, a Lech-mezőn döntő vereséget szenvedtek. Bulcsu és Lél fogságbaestek és akasztófán fejezték be életüket. Hasonló sors érte a Balkánon portyázó seregeket 968-ban Arkadiopolisnál s a vereség ebben az irányban is véget vetett a kalandozások korszakának. A magyarság hatalmi szférája a szélrózsa minden irányában összeszűkült s a gyepűi mögé visszaszorult népre az avarok végzetének árnyéka nehezedett.

Ennek a csatamezőkön bekövetkezett nagy fordulatnak a következményei a törzsszervezet belső életében is éreztették hatásukat. nemcsak Bulcsu és Lél bukott el a harcban hanem velük együtt az a lelkekben már-már gyökeret verő hit is, hogy ezek a vezérek biztosítják a „hétmagyar” nép jólétét és boldogulását. A vereségek a fejedelmi háznak kedveztek, mely az utolsó évtizedek lázas eseményeitől távoltartotta magát, és melynek népe elszigetelt helyzetében a többi törzsek állandó vérveszteségével ellentétben békében szaporodhatott.

Bár a kalandozásoktól visszahúzódó magyarságot a 955-i és 968-i vereségek után sem érte a német királyság, vagy Bizánc részéről támadás, e két nagyhatalom mégis biztos lépésekkel közeledett határai felé. Nagy Ottót, aki 962-ben a császári méltóságot felújította, a hetvenes évek elején újjászervezte a magyarok által annakidején megsemmisített osztrák határgrófságot, a bizánciak pedig 972-ben végképpen birodalmukhoz csatolták Bulgáriának keleti, a magyar szállásterülettel szomszédos részét. A portyázó hadjáratok kudarca és a szomszédos hatalmak egyidejű megerősödése tehát oly helyzetet idézett fel, melyre Árpád vezér népe letelepítésekor háza és törzse érdekeinek gondos szemmeltartásával eredetileg számított. A lechmezei és arkadiopolisi vereség után ismét a védekezés szempontja lépett [A VEZÉRTÖRZS ÚJ SZEREPE – GÉZA VEZÉR.] előtérbe s ebben az új helyzetben a fejedelmi törzs központi elhelyezkedése már nem hátrányt, hanem ismét előnyt jelentett. Az az ellentét, mely az eredeti letelepedés defenzív célzata és a következő évtizedek offenzív lehetőségei között fennállott, 955 után végleg feloldódott s ezzel Árpád ivadéka ismét kezébe vehette a nép egyeduralmi irányítását. Ezt a konszolidáló munkát Taksony fia, Géza vezér hajtotta végre a X. század utolsó évtizedeiben. A nomádvilág nagy uralkodóihoz és honszerző ősapjához, Árpádhoz hasonlóan ő is újból „rendbeszedte ősei törvénye szerint” a „hétmagyar” népet. A törzsszervezet megmaradt ugyan, de a törzsek élén álló hadnagyok szorosabb viszonyba kerültek a fejedelemmel. Házának legnagyobb riválisától megszabadulva a rokonát, Tar Szerindet, Koppány apját állította a horka törzs élére s valószínűleg befolyása alá vonta a másik dunántúli törzset, Lél hadnagy egykori népét is. Hasonlóan a régi türk kagánokhoz, akik a birodalom néprészeinek egységét az uralkodóház és a törzsfői családok összeházasításával erősítették, Géza vezér feleségül vette az erdélyi gyula leányát, Saroltot, a maga leányát pedig a kabarok hadnagyához, Aba Sámuelhez adta nőül. E kapcsolatok közül különösen jelentősnek bizonyult a gyula törzzsel kötött szövetség, mely a magyarságnak két legerősebb és amellett az átalakulás iránt legfogékonyabb néprészét egyesítette. A gyula ugyanis Bulcsuval ellentétben nemcsakhogy megkeresztelkedett Konstantinápolyban, hanem ennek következményeként népét is visszatartotta a portyázásoktól s Bizáncból hozott papokkal hozzálátott alattvalói megtérítéséhez. A maga főhatalmának biztosítása mellett Géza vezér a külső helyzet alakulását is világosan felismerte. A portyázásoknak erős kézzel végetvetett s 973-ban a quedlinburgi gyűlésre az agg I. Ottó császárhoz hódoló követséget küldött, s ez azután a Nyugattal való békés kapcsolatok kiindulópontjává vált.


Tarsolylemez a tarcali honfoglaláskori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az újabb történeti kutatások teljes világosságában tárták fel azt a kapcsolatot, mely a császári méltóság időnkénti felújításai s a keresztény világot ostromló barbár népek megfékezésének és megtérítésének feladata között fennállott. Császárnak lenni keresztény értelemben annyit jelentett, mint a hívő világ békéjét a barbárság rohama ellen fegyveres erővel biztosítani. Nagy Károly is annakidején mint a pogány szászok és avarok legyőzője érdemesítette magát császári koronázására (800), mint ahogy a Nagy Ottó-féle renovatio imperii-re is a hitetlen szlávok és magyarok megfékezése adott alkalmat. E gondolattársulás közvéleményszerűségére jellemző, hogy Widukind, a szász dinasztia történetírója szerint már a lechmezei ütközet után, tehát hét esztendővel római koronázása előtt mint a „haza atyját és imperátort” üdvözölték I. Ottót seregének vezérei. A magdeburgi érsekség alapítólevele (962) szerint Ottó a szlávok és „avarok”, azaz a magyarok legyőzése után ment el római koronázására. A császár feladata azonban nemcsupán a hitetlenek leverése volt, hanem egyben megtérítése és keresztény szellemben való megszervezése is. Ez a missziós gondolat hívta életre annakidején a salzburgi érsekséget, melynek hatásköre az egykori avar és szláv területekre terjedt ki, s ugyanebben a szellemben szervezte meg a pogány lengyelek térítésére I. Ottó az említett magdeburgi érsekséget, melynek a lengyel földön alapított poseni püspökség alárendelt egyháza volt. Hasonló szerep jutott a csehek és morvák irányában a mainzi érsekségnek, melyhez a 976-ban, tehát már II. Ottó uralkodása alatt szervezett prágai és az egyházi szervezet révén kapcsolatba kerültek azzal a birodalommal, melynek politikai tekintetben is hűbéresei voltak.

A lengyel és cseh mintától aligha különböztek azok a tervek, melyeket Nagy Ottó a magyarság megtérítésére kidolgozott. A különbség pusztán időbeli, amennyiben a császár a körülmények alakulása következtében csak jóval később jutott abba a helyzetbe, hogy a magyar misszió kiépítésére az első lépéseket megtegye. A diadalmas lechmezei ütközet és a szlávok legyőzése után érdeklődése mindjárt Itália ügyei felé fordult s ezzel kezdetét vette az a politika, mely már nem annyira az imperium német, mint inkább római jellegét hangsúlyozta. Ottó 961-től kezdve úgyszólván állandóan Itáliában tartózkodott s így már a térbeli távolság is megakadályozta abban, hogy 955-iki nagy győzelmének gyümölcseit egy nagyszabású magyar térítőakció alakjában learathassa. A magyar ügyekben mutatott passzivitását itáliai érdekeltségén kívül elsősorban az a körülmény magyarázza, hogy királysága délkeleti határvidékén nem állottak rendelkezésre oly erőskezű, céltudatos és terveit minden meggondolás nélkül végrehajtó munkatársak, mint akiknek a közreműködésével szász családi hercegsége közvetlen szomszédságában [A MEGTÉRÉS VILÁGPOLITIKAI HÁTTERE] sikerült keleti politikájának legnagyobb eredményeit kivívnia. De az egyházi szervezet sem nyujtott elegendő alapot egy céltudatos magyar misszió megindításához. A salzburgi egyház élén ugyan lelkes híve, Frigyes érsek állott, de hogy a X. század második felében mennyire képtelen volt föladatának megfelelni ez az érsekség, melyet egykor Nagy Károly a pannóniai avarok megtérítésére szervezett, éppen azt bizonyítja, hogy e tevékeny főpap munkássága kizárólag a németlakta területekre irányult. A birodalom politikai és egyházi befolyásának érvényesítéséről, oly arányokban, mint Lengyel- és Csehországban történt, egyelőre szó sem lehetett. Jellemző, hogy a magyarok megtérítésére irányuló első kísérlet nem a salzburgi érsektől, vagy valamelyik püspökétől indult ki, hanem attól a bajor uralkodóháztól, mely anyai ágon a magyarokkal évtizedekig barátságos viszonyban levő rég dinasztiától, Arnulf herceg családjától származott. Wolfgang, az első német térítő, aki a magyarokat országukban felkereste, a bajor hercegi családdal bensőséges viszonyban állott. 972 elején érkezett Magyarországba, de nagyobb eredményt már munkatársainak csekély száma miatt sem tudott elérni. 955 és 972 között tehát a magyarok megtérítésére és a birodalmi szervezetbe bevonására semmi sem történt, ami a délkeleti határ megszilárdításának feladatát akár egy lépéssel is meghaladta volna. Ennek ellenére kétségtelen, hogy Nagy Ottó nem kívánt más politikát folytatni a magyarsággal szemben, mint aminőt a csehek és lengyelek irányában követett s amely végeredményben uralkodói hivatásáról vallott mélységes meggyőződéséből, valamint reálpolitikai meggondolásokból fakadt.


Öv- és ruhadíszek honfoglaláskori kincsleletből. Tokaj.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az élete alkonyán Quedlinburgban megjelenő magyar követség azonban egyszerre felébresztette érdeklődését a délkeleti misszió ügye iránt. Még talán ő, vagy közvetlenül halála után akaratát teljesítő fia, II. Ottó (973–983) Bruno verdeni püspök személyében követet küldött a magyarokhoz, hogy velük a térítés ügyét megbeszélje. Ezen a ponton kapcsolódott bele a birodalom délkeleti terveibe egy nagyravágyó bajor főpap, Piligrim passaui püspök. Mint az esetleg bekövetkező magyar térítés szempontjából legkedvezőbb fekvésű egyházmegye feje, mint Frigyes salzburgi érsek rokona s a mellett a császári ház bizalmát élvező prelátus, oly szerepet szánt magának, mint aminő Magdeburg érsekeinek a lengyel misszióban jutott. Benne kell látnunk azt a férfiút, aki az itáliai és szláv politikába mélyedt birodalmi köröket a magyar kérdés rendezésének fontosságára figyelmeztette. Wolfgangot az ő kérésére nevezték ki regensburgi püspökké, tehát távolították el a magyar missziótól. Így a bajor hercegi ház kikapcsolásával a magyarok megtérítésének ügyét a központi hatalom s annak megbízottja, a passaui püspök vette kezébe. Ottó császár ugyanis kezdettől fogva reá gondolt, mert azzal a megjegyzéssel ajánlotta figyelmébe Bruno verdeni püspököt, hogy küldetése „neki és övéinek hasznára lesz.”

Ez a császári biztatás újabb tápot adott Piligrim nagyralátó terveinek. Ami Magdeburg volt északon, azzá akarta fejleszteni Passaut délen. Terveinek sikere esetén Nagy Ottó keleti politikájának alapelvei a magyarság irányában is éreztették volna hatásukat s az ország határain kívül fekvő egyházi központ itt is megteremthette volna a német politikai befolyás alapjait. Tervével azonban megkésett s az idő eljárt Nagy Károly és Nagy Ottó egyházpolitikai koncepciója fölött. Bármennyire iparkodott is II. Ottó atyja kormányzati hagyományait legalább is uralkodásának első éveiben betartani, I. Ottó itáliai politikai kezdeménye mindinkább egyetemes világbirodalmi tájékozódást eredményezett az Ottóknak eredetileg Alpokon inneni érdekeltségű, szász-német megalapozású államában. II. és méginkább III. Ottó teljesen a Róma-eszme hatása alá került s oly birodalmat állított maga elé eszményképül, amely a régi Róma példájára az összes népek felett áll. Ez a programm előbb-utóbb a német episzkopátus érdekeinek elhanyagolására s oly missziós politikára vezetett, mely a keleti országban a birodalmi [A „RENOVATIO IMPERII” ÉS PILIGRIM SZEREPE] egyháztól független érsekségek és püspökségek alapításával kívánta a térítés ügyét szolgálni.


Övfelszerelés a kenézlői honfoglaláskori sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

De más akadályai is voltak a magyar misszió átvételének. Passau nem volt érsekség, hanem annak a Salzburgnak alárendelt püspöksége, melynek még Nagy Károly jelölte ki a délkeleti részek megtérítéséhez vezető utat. A középkorban pedig a püspökségek területének és hatáskörének megváltoztatása a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Piligrim ezek leküzdésére még a hamisítás eszközétől sem riadt vissza: számos hamis oklevéllel azt próbálta bebizonyítani, hogy püspöksége jogutódja a hajdani lorch-i (Laureacum) érsekségnek, mely Pannónia felett joghatóságot gyakorolt. Bár II. Ottó rokonszenvezett Piligrim terveivel, a pápa 977-ben mégis a salzburgi érsekségnek Magyarországot illető jogait ismerte el.

Az érsekségért és az önálló térítő hatáskörért vívott küzdelemmel egyidőben Piligrim papjait is elküldötte Magyarországra, hogy a nép megtérítésével a mértékadó egyházi és politikai köröket befejezett tények elé állítsa. 973 és 975 között Piligrim papjai tényleg el is értek bizonyos eredményeket, amennyiben Géza fejedelmet, testvérét és Vajk nevű fiát többezer magyarral együtt Krisztus hitére térítették s talán megvetették a később kiépülő egyházszervezet első, szerény alapjait is. Az egész nép megtérítéséről azonban, mellyel a passaui püspök a pápához írott levelében kérkedett, szó sem volt, mert ehhez a nagy munkához a rendelkezésre álló idő távolról sem volt elegendő. Piligrim akciója ugyanis 975-ben megszakadt s fonalát a birodalom belső viszályaiba bonyolódó püspök többé nem vette fel.

Az a nagy átalakulás, melynek során a magyarság a keresztény nyugat román és germán népeinek társaságában elhelyezkedett, nem magyarázható egyoldalú módon a csatatereken bekövetkezett fordulatból s így megnövekedett hatalmú szomszédjainak külpolitikai nyomásából. De tévednénk akkor is, ha ennek az átalakulásnak egyedüli indokait a nyugati népek, elsősorban a németség azon békés hitterjesztő törekvéseinek tulajdonítanánk, melyek a magyarságnak az új eszmék iránt ellenséges, vagy legjobb esetben passzív tömegeit az európai fejlődés nagy országútjára terelték. A quedlinburgi követség, mint a Nyugathoz való közeledés első kétségtelen ténye, eddigi tudásunk szerint a magyarság vezetőitől indult ki s így ez a nagyjelentőségű kezdeményezés szükségképpen a magyar belső fejlődésnek oly tényezői felé fordítja tekintetünket, amelyek a nép életében és lelkében munkálkodva előkészítették az új tartalmak befogadását.

Az a magyarság, mely a X. század alkonyán a Duna-medence térségeit benépesítette, már nem azonosítható azzal a nomád népközösséggel, mely ezt a területet egy évszázaddal előbb hódítóként birtokába vette. A lechmezei ütközettől egészen István király trónralépéséig a régi életfelfogás szempontjából tespedt korszak következett, mely végképpen megásta a régi harcos nomádvilág sírját. Ennek a nomád életnek pedig a szomszédnépek megrohanása, kifosztása és rabszíjrafűzése gazdaságilag ugyanolyan fontos mozzanata volt, akárcsak a hatalmas nyájakkal való barangolás, vagy a téli foglalkozásként űzött halászat. A portyázások beszüntetésével a nomád életnek ez az egyensúlya bomlott meg s a harc és hódoltatás rovására minél nagyobb szerephez jutottak a békés foglalkozások, az ősi állattenyésztés, és a földmívelés is.

A X. századi magyar sírleletek azt mutatják, hogy az asszonyok többségben voltak a férfiakkal szemben a honfoglalók társadalmában. De ez csak látszat, a valóság az, hogy a férfiak jelentékeny része a csatamezőn maradt s nem a hazai földben tért nyugalomra. A magyarság antropológiai alkatának ismeretében joggal feltehetjük, hogy a kalandozások során elsősorban az a mongol és mongoloid uralkodóréteg szenvedte a legnagyobb vérveszteséget, mely a magyarságot annakidején hódító lovasnéppé szervezte. A X. század állandó harcai közepett tehát ez a nemcsak antropológiai, de egyben műveltségi típust is jelképező csoport állandóan fogyott, míg a finnugor eredetű, szegényebb s így természeténél fogva békésebb hajlandóságú réteg természetes szaporodás útján számbavehetően megnövekedett. A [A HONFOGLALÓK ÁTALAKULÁSA.] magyarságot alkotó rasszelemeknek ez az eltolódása kifejezi egyúttal a magyar népjellem lassú szelídülésének folyamatát is. A hosszú béke ideje alatt azonban maga a megmaradt vezetőréteg is lassan alkalmazkodni kezdett a megváltozott viszonyokhoz.


Elefántcsont-kürt, a hagyomány szerint Lehel kürtje. X–XI. század.[9]
(Jászberény város múzeuma.)

A büszke hódítók, akik a század elején még magánosan éltek és temetkeztek kedvenc paripáikkal s a levédiai eredetű arisztokratikus fémművesség emlékeivel, a század alkonyán már a sűrűbben lakott magyar és szláv telepekre költöznek, maguk is kedvet kapnak a köznép és a hódoltak földmívelő foglalkozásához, vagy legalább is annak fokozott ellenőrzéséhez. A szlávságra tipikusan jellemző soros temetőkben, szerény mellékletű, vagy teljesen üres sírok mellett mind gyakrabban akadnak olyanok, melyekből kétségtelenül a honfoglalókra utaló tárgyak és lócsontvázak kerülnek elő. A század végére és a következő elejére mindinkább fogy a nomád úri életre utaló tárgyak száma, mind ritkábbá válnak a lovastemetkezések, viszont annál sűrűbben szerepelnek a szláv gyűrűk, karperecek és hajkarikák. A magyar föld leletanyaga fokozatosan elszegényedik és „elszlávosodik”, ami természetesen csak a hódolt nép életviszonyaihoz való alkalmazkodást, nem pedig nyelvi, vagy faji elszlávosodást jelent, hiszen éppen ellenkezőleg: az ország középső részének a honfoglalás korában itt talált lakossága olvadt fel még az Árpád-kor folyamán a magyar uralkodó elemben. Nemcsak a régészeti anyag, de az első magyar törvények világánál is úgy áll előttünk az ország népe, mint amely már falvakban él s állattenyésztés mellett azzal egyenlő mértékben már földmíveléssel is foglalkozik. Ennek az átalakulásnak csak egyik tényezője a szlávság; mellette a magyar köznépnek jutott fontos szerep. A magyarság és szlávság közeledésének tünetei azok a szláv jövevényszavak, melyek főként a X. század folyamán kerültek át őseink nyelvébe. E szókincs egyik jelentős csoportja földmívelésre vonatkozó kifejezéseket tartalmaz, legnagyobbrészt azonban olyanokat, melyekre a magyarságnak már volt bolgár-török eredetű szava. Így az átvétel korántsem annak a bizonyítéka, mintha a szlávok ismertették volna meg a magyarsággal a földmívelést, hanem egyedül annak, hogy az uralkodórétegnek és a köznépnek a szlávokkal való érintkezése állandóbbá vált s a magyarság is oly néven kezdett nevezni bizonyos terményeket és művelési módokat, ahogy azt a neki adózó néptől hallotta.

Nemcsupán a gazdasági átalakulás előfeltételei állottak azonban készen a X. század végére, hanem ugyanakkor a lelkekben is előkészült a talaj az új hit befogadására. A magyarság oly kultúrkörből szakadt Európába, melynek népei magasrendű istenélménnyel rendelkeztek. A nomádnépek és közöttük a magyarság életének közös racionális alapvetése, a steppe fölött a maga végtelenségében és teljes fenségében kibontakozó mennybolt látványa egy meglehetősen tiszta hitvilág kialakulására vezetett. Keleten maradt rokonaik a különböző természetszellemek mellett elsősorban ahhoz az istenhez imádkoztak, aki „mindeneknél feljebbvaló” s aki „a mennyben lakozik”. Az istenélménynek ez a szinte monotheisztikus jellege érteti meg velünk a magyar nyelv jobbára szláv eredetű keresztény terminológiájának egy jellegzetes sajátságát. Nemcsak a kereszténység legbelsőbb lényegéhez tartozó fogalmak jelölésére szolgálnak oly „pogány” magyar szavak, mint aminő bűn, bocsánat és érdem, nem csupán Isten házát jelölték őseink a régi szent jelentésű egy-szóból képzett egyházzal, hanem még a kereszténység Atyaistenének nyelvi kifejezésére sem vettek igénybe szláv, vagy nyugati jövevényszót. Isten szavunk eredete még nem nyert tisztázást, de annyi bizonyos, hogy nem valamelyik szomszéd nép nyelvéből került hozzánk, hanem a magyarság honfoglaláselőtti szókincséhez tartozik.

Ennek a gazdasági-társadalmi nivellálódásnak, az ősi hit és az új vallás rokon lelkialapjának hátteréből emelkedik ki a maga igazi plaszticitásában annak a rendkívüli férfiúnak alakja, aki régit és újat egyetlen ötvözetben egyesítve, népét kereszténnyé tette, de ugyanakkor magyarnak is megtartotta.


[1] Valószínűleg a megrendelő képmása a nagyszentmiklósi kincs legdíszesebb darabján, amely újabb megállapítás szerint a VII-VIII. században készült.

[2] A nagyszentmiklósi népvándorláskori kincs nem egyidőben keletkezett. Legrégibb darabjainak kora a VII. századig visszavihető, a legfiatalabbak pedig a IX. századra keltezhetők. A megrendelők valamelyik türk eredetű nomádnép uralkodói, akik időről-időre gyarapították a kincset. Utolsó tulajdonosai besenyő fejedelmi személyek voltak a X. század elején. Elrejtése idején több darabból állhatott; egy ma hiányzó nagy korsóját a XIX. század derekán még említik; egy részét beolvasztották. A kincset 1799-ben a torontálmegyei Nagyszentmiklós határában árokásás közben találták. Még a találás évében a magyar királyi kamara felsőbb rendeletre kénytelen volt az egészet a császári régiségtárnak kárpótlás nélkül átadni. A kincs ma 23 darabból áll, köztük van egy 36 cm magas és 6 kisebb korsó, 8 különféle csésze, két egyszerű és két talpaspohár, 1 ivókürt, 1 szelence és 2 merítőkanál.

[3] Gurdézinak 1051–52-ben Dzsajháni szamanida nagyvezér († 941) rendeletére készült „Utak és országok” című, eredeti alakjában már nem ismeretes műve Ibn Rosteh XI. századi arab földrajzi író följegyzésein alapul. Egyetlen ismert másolata a XVI. (?) századból való; az itt bemutatott két oldal kb. felére van kisebbítve. Szövege a magyarok IX. századi hazájáról, külsejükről, házassági szokásaikról s a velük szomszédos szlávokról szól. Gr. Kuun Géza fordítása szerint elmondja, hogy „a magyarok bátrak, jókinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont; fénytkedvelők.”

[4] Az avar cserépkulacsok alakja arra mutat, hogy a jelentékeny méretű edényeket szíjon lógatva viselték. Győri, kiskőrösi és abonyi avar sírokból kerültek elő.

[5] A székely-magyar rovásírásnak ez az eddig ismert legrégibb emléke egy 1843. évi ősnyomtatvány egykorú kötésének hártya-előzéklapjára van írva. Latin címe fordításban: A székelyek betűi, amelyeket fába vésnek vagy metszenek. Feljegyzője, mint a betűk fölé írt hangjelzés mutatja, nem magyarajkú ember lehetett, aki rováspálcáról másolt, s a hangértékeket magyar tolmácstól hallotta.

[6] A felvételen kis sír látható; a háttérben levő, kb. 1/2 méterrel magasabban fekvő temetkezés csontváza és mellékletei megsemmisültek. Az előtérben álló sír női tetemet tartalmazott, amely mellett lófej, zabla és kengyelpár feküdt. A temető korát, a benne talált érmek a X. század második felére határozzák.

[7] Regino apát († 915) krónikája, amelyet egy ismeretlen a 967. évig folytatott, a magyarok betöréseinek hatása alatt nem a legkedvezőbben nyilatkozik róluk. A Münchenben őrzött legrégibb kéziratot valószínűleg az eredeti krónika első másolója írta. A bemutatott oldalon harcmodorukat ismerteti, azután így folytatja: „A húst, mint hírlik, nyersen eszik; vért isznak. Az elfogott emberek szívét részekre osztva gyógyszerül elnyelik. Könyörületre sohasem hajlanak; szívük semminő kegyeletre nem indul. Hajukat vassal tövig levágják. (Lovaikon) szoktak járni, elmélkedni, tartózkodni és tanácskozni. Gyermekeiket és szolgáikat lovagolni és nyilazni nagy odaadással [tanítják.]

[8] A Tokajon vagy környékén talált ékszer-lelet cserépedényben volt elrejtve. Az itt feltüntetett darabokon kívül nagyobb számú hajkarikát és fülbevalót tartalmazott. A vele talált bizánci aranyérmek a lelet korát a X. század végére keltezik.

[9] A kürt keleti, valószínűleg szíriai munka. Jellemző a keresztény motívumok teljes hiánya. Ábrázolásai részben szertartásos tárgyúak. Jászberényben a XVII. század óta mutatható ki; Lehel vezérrel való kapcsolatának legendája sem nyúlik előbbre.

« ELSŐ KÖTET ŐSMŰVELTSÉG ÉS KÖZÉPKORI KULTÚRA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VÁCZY PÉTER: A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN. »