« MÁLYUSZ ELEMÉR: TÁRSADALMI VISZONYOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

FEKETE NAGY ANTAL: A TELEPÜLÉS KÉPE. »

MÁLYUSZ ELEMÉR:
A MAGYARSÁG ÉS A NEMZETISÉGEK MOHÁCS ELŐTT

A magyar állam lakossága sohasem volt anyanyelv és népi műveltség tekintetében annyira egységesen magyar, mint a XV. században. Ekkorra ugyanis már végleg beleolvadtak a magyarságba azok a néptöredékek, amelyeket vagy itt talált a honfoglalás alkalmával, vagy később fogadott be, másrészt pedig még nem öltött nagy méreteket a balkáni pásztornépeknek a török előli menekülése. A X. század kis szláv telepei és avar maradékai éppen úgy eltűntek Mátyás korára a magyarság tengerében, mint ahogyan a tatárjárás előtt befogadott besenyő, rutén, cseh, horvát, német töredékek emlékét is már csak a sok elszórt Besenyő, Oroszi, Csehi, Horváti, Németi falu neve őrizte. Sőt a kunok is, noha a XIII. század derekán és aránylag nagy tömegben szállottak meg a Duna és Tisza mentén, magyarnyelvűek lettek ekkorára – falvaiknak a templomok védőszentjeitől kölcsönzött nevei tanúskodnak kereszténnyé és magyarrá válásukról – hogy később, a török háborúk idején mit sem akarva már tudni keleti hagyományaikról, a magyarsággal teljesen összeforrva küzdjenek szülőföldjükért. A hatalmas népfeleslegek, amelyeket a honfoglalás óta eltelt félévezred alatt a magyarság az egymást követő nemzedékek során életre hívott, magukban is elegendők voltak arra, – mintha az említett kis néprészek beolvadására szükség sem lett volna – hogy kis falvak és népes mezővárosok sűrűszemű hálójával borítsák be a magyar néptalajt, másrészt pedig ennek határait messze kitolják, túl azokon a vonalakon, amelyek a vezérek-kori lakott terület szélét jelezték.

Nem fegyverrel nyitott a magyarság maga előtt utat a XII–XIII. században, amidőn minden irányban eljutott az országhatárokig. A birtokviszonyokat feltüntető oklevelek tanúskodása szerint senkit sem fosztott meg tulajdonjogától s a felsőbbség, amelyet az Északi-Kárpátok gyér tót lakossága fölé is kiterjesztett, az állam és a társadalmi rend uralmát jelentette, de nem az első foglalók földönfutókká tételét. A magyar népfeleslegek ugyanis ott, ahol megtelepült néppel találták magukat szemben, e mellett elhaladva keresték fel és szállották meg a parlagon, gazdátlanul heverő vidékeket. Hasonlóképpen lakatlanul hagyták az erdős, hegyes tájakat, még ha senki sem élt is rajtuk. Éppen mert volt elég föld, először a könnyen megművelhető és állattenyésztésre legalkalmasabb területeket vették birtokukba. Így alakult ki a Kárpátok koszorújában a középkori magyar néptalaj, amelyet röviden ekképpen írhatunk le: magyar volt a sík és dombos vidék, de a Dunába és Tiszába siető valamennyi folyó völgye is, továbbá a fennsíkok, ahol csak alkalom nyílott földművelésre és állattenyésztésre. Tehát az a terület, amelyet Duna-medencének szokás nevezni – beleértve a Maros erdélyi szakaszát – jelentette a magyarság legrégibb települési helyét s belőle északra éppen úgy, mint keletre évtizedről-évtizedre folytonosan áradt szét a folyóvölgyekben a magyarság. Erős, hatalmas tömb az ország közepén, egyre keskenyedő nyúlványokkal a hegyekkel borított végek felé.


Magyaros arctípusok a győri antiphonaleban. XV. század.
(Győr, Püspöki könyvtár.)


Magyaros arctípusok a győri antiphonaleban. XV. század.
(Győr, Püspöki könyvtár.)

Minél régebben élt valamelyik vidéken a magyarság, annál erőteljesebben tudta ott a rendelkezésre álló minden talpalattnyi helyet művelés alá venni s így a lakott telepek számát megsokszorozni. Mivel pedig a legtermékenyebb tájakat már a honfoglalás alkalmával birtokába vette, ezek a XV. század végére a falvak és városok tömegének adtak életet és az ország legsűrűbben lakott részeivé váltak. A Duna alsó folyásának melléke, Tolna és Baranya, valamint Bács, Bodrog és Szerém vármegye, azután a Dráva torkolatvidéke, tovább pedig a Maros–Tisza–Duna szöglete tehát nemcsak azért lett a magyar néptalaj legnépesebb részévé, mert [A középkori magyar néptalaj] a vízben gazdag, kitűnően termő föld embernek és állatnak bőséges megélhetést nyujtott, hanem mert már korán szálláshelye volt a magyarságnak. Ma már alig, vagy egyáltalán nem tudjuk a térképen elhelyezni azt a sok magyar helységet, amely a Dráva torkolatánál, a Duna vonalától délre, az Eszék és Valkóvár (Vukovár) közti aránylag kis területen – légvonalban köztük a távolság mindössze 30 km – egymás után következett. Csapa, Hagymás, Erdőd, Boro, Szőcs, Berzétemonostor a nagyobb telepek, az általuk határolt vidéken pedig megtaláljuk a középkori magyar helységek valamennyi csoportját. Tehát a legősibb korba visszanyúlókat, amikor még a személynév egymagában lett helynévvé – ilyenek Tard, Ant, Borsod, Csépán, Csák, Rosd – a XI–XII. századi királyi megyére jellemzőket, mint Odvarnokföldét, Darócot, Halászt vagy az ugyanekkor betelepülők emlékét fenntartó Besenyő, Nempti, Oroszi falvakat, végül azok nagy csoportját, amelyek a XIII. században kezdődő s később divatossá lett módon úgy nyerték nevüket, hogy egy személynév mellé a -falva, -laka vagy -háza képző járult. Ezek tömkelegéből csak néhányat említünk fel: Csapa és Eszék közt feküdt Csabalaka, Csapa és Berzétemonostor közt Bálintfalva, Boncfalva, Ivánfalva, Kisfalud, Márkus-, Pap-, Szélfalva, Berzétemonostornál: Csákány-, Ellyés-, Gergely-, Izsó-, Jakab-, László-, Domoszló-, Asszonyfalva, Borónál: Bodó-, Csala-, Csánk-, Györk-, Héder-, Kosár-, Orbános-, Péterke-, Pazdicsfalva, Dienestelke, Szőcsnél: Édesfalva, Tiszten-, Máté-, Miklósfalva, Újfalu, Valkóvárnál Csabagáta, Csáknál Keselyűfalva, – a keselyű bolgár-török szó, – kissé keletebbre pedig Kondorfalva. Mint az egymást követő helynév-csoportok mutatják, a honfoglalás idejétől kezdve megszakítatlanul gyarapodott ezen a vidéken a magyarság és népfeleslegével minden korban újabb és újabb telepeket létesítve, lélekszámát hatalmasan felduzzasztotta. A falvak és városok ugyanis viszonylag népesek voltak. Eszéken például a XV. század második felében mintegy 210 adófizető család élt, Hagymáson meg 165. A lakosság magyar voltáról a családfők neve tanúskodik. Így az említett Hagymáson ilyen nevű embereket találunk: Kalmár, Kincses, Érsek, Ács, Porkoláb, Bika, Kakas, Szarka, Hajós, Csík, Fakó, Varsás, Dezső, Barát, Török, Dékán, Fületlen, Sánta, Gálos, Áros, Kásás, Szilvási, Bakó, Deszkás, Csuka, Földes, Felföldi, Pálfi, Szép, stb. A szláv, szerb nevűek alig egytizedét tették ki az itteni lakosságnak, pedig ekkor már a török elől sokan magyar területre húzódtak, főleg a trónját vesztett despota-dinasztia, a Brankovics-család kíséretében, amikor ennek tagjai éppen itt a déli vidékeken nagy uradalmakat kaptak királyainktól.

Ha még arra utalunk, hogy a Duna déli partvonala keletebbre is színmagyar volt a XV. században, – itt a legnépesebb helyek így sorakoztak egymás mellé: Szata (ma Sotin), Apáti (Opatovácz), Atya (Scharengrad), Újlak (Illok), Bánmonostor (Banostor), Csörög (Cserevics), a török személynevet őrző Kamancs (Kamenica), Pétervárad, Karom (Karlovic) – a további felsorolástól már el is tekinthetünk. Ha a magyar néptalajnak csak a határzónáját akarnók is feltüntetni, akár a Dráva vonalát követve, hogy azután a Mura torkolatánál északra fordulva Pozsonyon keresztül feljussunk a Vág, Nyitra, Garam völgyeibe, akár pedig a Duna déli folyása mellett haladnánk, hogy a krassói hegyek lábánál hatoljunk fel a Maros és a Körösök völgyét átszelve a Felső-Tiszáig s annak mellékfolyóiig, a legszebb magyar helynevek százait és a jobbágynevek ezreit kellene egymás mellé rónunk s ekkor még mindíg adósok maradnánk azokkal a bizonyítékokkal, amelyek az így leírt határon belül élő lakosság magyar voltáról tanúskodnak.

A XV. század végéig csak a nyugati határszélen veszített tért a magyarság. Kétségtelenül a legveszélyesebb terület volt ez, mert a magyarság itt a hozzá hasonlóan egy tömbben megtelepült és emberfeleslegének elhelyezésére kényszerült német néppel került szembe, amely az osztrák őrgrófság határát a magyar-német érdekzóna X. századi elválasztó vonalától, az Enns folyótól fokozatosan és nagy súllyal tolta kelet felé. Ha a magyarság államának politikai határainál nem tudta a német népi terjeszkedést megállítani s kénytelen volt belenyugodni néptalaja szélének letördelődésébe, – Trianonban ez a jelenség a „Burgenland” elszakításához vezetett – [A németség terjeszkedése] annak az oka egyáltalán nem a németség népi fölénye volt. A Fertőtől nyugatra eső vidék azért lett németté, mert a határszéli uradalmak ausztriai nagybirtokosok kezébe kerültek s ezek, az Eizingerek, Enzersdorferek, Pottendorferek, Puchaimok, Weittmüllerek, Graveneckerek könnyen és tömegével hozhatták át a jobbágyságot Lajtán-túli birtokaikról, főleg a XV. században, amikor a Habsburgok fennhatósága alá jutottak a nyugati végek. A német település újabb, másodlagos jellegét bizonyító számtalan példa közt is különösen jellegzetes a következő kettő: amikor a Fertő északi partján fekvő Szombathely mellett megtelepszik a németség, faluját Neusiedelnek mondja, s ez a név a régi telep megjelölésére is szolgál, amióta magyar lakossága kisebbségbe jut; az ugyanezen a tájon a heiligenkreuzi ciszterci apátság által a XIII. században alapított „új major” neve pedig a XIV. században Neueigen, majd Münichhof lesz. A magyar falvak, amidőn az ily módon letelepedő németség közéjük ékelődött, szigetekké váltak ugyan már a középkorban s elválasztattak anyanépüktől, végleges elszakadásukhoz, denacionalizálásukhoz azonban csak a Mohács utáni két évszázad politikája vezetett.


Magyaros arctípusok az 1510. évi csikszentléleki oltárról.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az összefüggő magyar néptalaj, ha közigazgatási egységeink szerint akarjuk meghatározni, az anyaország 57 megyéjéből – Erdélyt, Szlavóniát és Horvátországot tehát külön választjuk – a következő 22-t foglalta magában: Győr, Komárom, Esztergom, Heves, Borsod, Külsőszolnok, Szabolcs, Békés, Csongrád, Csanád, Torontál, Bács, Bodrog, Pest, Pilis, Solt, Fehér, Veszprém, Zala, Somogy, Tolna, Baranya. Abban a 26 megyéből álló széles övben, amely ezt a területet közrefogta – nevüket alább fogjuk két csoportban felsorolni – a magyarság már nem az egyedüli lakosság volt, mert benne a hegyvidéket átengedte a nemzetiségeknek; az ő lakóhelye itt is a sík- és dombvidék, mégpedig a 22 megyével annyira elválaszthatatlanul összeforrva, hogy a magyar néptalaj határa, átszelve a 26 megyét, a magas hegység lábánál húzódott el. A terület, mely ezen a vonalon belülre került, színmagyarnak tekinthető. Benne csak itt-ott tűnik fel – a városokról most nem szólunk – egy-egy török elől elmenekült bolgár vagy szerb népsziget. Így az Alduna melletti Keve lakosai elhozták kiváltságleveleiket a Csepel-szigetre s ott régi városuk nevével illették új lakóhelyüket, a mai Ráckevét, a Szentendrei-szigeten meg bolgárok telepedtek meg, az utolsó bolgár cárnak, Siszmánnak a fia pedig, amikor Bulgária elpusztulása (1393) után Zsigmondhoz menekült népének egy töredékével, a kevemegyei Maxond-kerületet kapta. Mindezek a szigetek oly jelentéktelen pontok voltak, hogy nagyságuk, a magyarság tengeréhez viszonyítva, percentszerűen még megközelítő pontossággal sem fejezhető ki. Egyébként a hegyek közül a magyar néptalajra csak egyes emberek sodródtak át, ezek pedig, kiszakadva népi közösségükből, oly hamar magyarokká váltak, hogy idegen származásukra csak az új környezetüktől nyert Tót, Orosz, Horvát, Oláh, Rác vagy Német családnevekből lehetett következtetni.

Mivel a hegyvidék, köves és erdős talajával, eleve kevesebb embert tud eltartani, mint a folyók melléke, ha tudniillik mindkét helyen földművelésből és állattartásból kell a lakosságnak megélnie, természetes, hogy az előbbinek egy négyzetkilométerén sokkal sűrűbb volt a népesség, mint a másiknak ugyanakkora területén. Abból tehát, hogy Nógrád, Hont vagy Zemplén megyének mintegy a felét nem szállotta meg a magyarság s így az a tótság lakóhelyévé lett, illetőleg annak maradt meg, még korántsem következik, hogy az északi rész szláv lakossága számban ugyanannyit tett volna ki, mint a déli rész magyarsága. Az arány megállapítása végett figyeljük meg a legkisebb megye, Ugocsa lakosságának megoszlását. [Nemzetiségek a hegyvidéken] A magyarság itt egy tömegben élt a Tisza mellékén, északról és délről pedig a hegyvidék rutén s oláh lakossága fogta közre. A XVI. század közepéről fennmaradt összeírásokból megállapítható, hogy magyar volt a jobbágyságnak legkevesebb 77.25%-a, míg a kétségtelenül szláv (rutén) 3.43%, német 1.36%, oláh 0.28%, a családnév alapján meghatározhatatlan nemzetiségű pedig 17%. Ha ennek az utóbbi nagy számnak kétségtelenül tetemes része esik is az oláhságra és ruténségre, ugyanúgy bizonyos, hogy egy része a magyarság javára foglalható le. Legalább is oly mértékben, hogy a jobbágyság 80%-a magyarnak legyen tekinthető. Mivel azonban Ugocsában, egész falvakat alkotva, nagyszámú kisnemesség is élt s ez teljes egészében magyar volt, megállapítható, hogy a megye lakosságának jóval több mint négyötöde a magyarság soraiból került ki. Ezt az arányt, hogy ne vádoltassunk elfogultsággal, módosítsuk azokra a részben hegyekkel borított megyékre vonatkozólag, amelyek sík vagy dombos területe ugyan színmagyar volt, de északi részükben a X. századtól kezdve a tótság is szabadon fejlődött. Ilyenek gyanánt a 26 megyéből álló csoportnak következő hat tagját tekinthetjük: Pozsony, Nyitra, Bars, Hont Nógrád, Gömör. Ezek lakosságának valószínűleg nem négyötöde volt magyar, hanem kétharmada, vagyis a délibb részek népsűrűsége kétszer akkorának vehető, mint az északiaké. Legfeljebb az ugocsai arány érvényesülhetett ellenben az északkeleti, továbbá a keleti és déli – félig vagy részben hegyes – megyékben, számszerint 20-ban, amelyek névsora a következő: Abaúj, Torna, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Bihar, Kraszna, Középszolnok, Zaránd, Arad, Temes, Keve, Krassó, Szerém, Valkó, Vas, Sopron, Moson. Ezeknek rutén, illetőleg oláh lakossága ugyanis a XIV. században kezdett csak bevándorolni s így hiányzott az idő ahhoz, hogy a síkvidéki magyarságot csak némileg is megközelíthesse.


Magyaros arctípusok az 1510. évi csikszentléleki szárnyasoltárról.
(Szépművészeti Múzeum.)


Felvidéki szláv fajkép a XV. század közepéről, liptómegyei szárnyasoltáron.
(Szépműv. Múzeum.)

A felsorolt megyéknek már a határai is jelzik, hogy bennük a magyarság települési vidéke volt a lényeges. Az a hely ugyanis, amelytől a megyék elnevezésüket kapták, magyar néptalajon feküdt – Bihar éppen úgy, mint Temesvár vagy Szatmár – annak bizonyságául, hogy itt volt akkor lakosság, amidőn a közigazgatás ellátására alkalmas szervezetet kellett életre hívni. A hegyvidék, amely csak felét vagy negyedét teszi ki az említett megyék területének, szembetűnően utólag kapcsolódott a magyar alaphoz, akkor, amidőn a már ott is megtelepült lakosság igazgatásáról kellett gondoskodni. Nemcsak Zemplén, Abaúj vagy Bereg alakja mutatja ezt, hanem a Maros-Tisza-Duna szögének megyéi is. Temest és Krassót ugyanis a középkorban más határok fogták közre, mint amilyeneket a törökkor után nyert. A XV. században ezek a határok még nem észak-déli irányban futottak, hanem kelet-nyugatiban s így a megyék a Temes, illetőleg Karas folyó mellett, sík vidéken terültek el, az erdélyi határhegyektől [Rutén és oláh pásztortelepek] csaknem egészen a Tiszáig nyúlva le. Természetes és érthető, hogy a hegyvidékeken feltűnő rutén-oláh helységek lélekszáma a középkorban messze elmaradt a több évszázadra visszanyúló magyar táj falvai, városai mellett. A XIV. század második felében a krassói hegyek oláh telepei oly egyszerű pásztorszállások voltak, hogy még csak meg sem rögzítődtek. Jellemző rájuk a csanádi káptalannak, mint hiteleshelynek a megállapítása. Amidőn ez – 1363-ban – Himfi Benedeket bevezette Vaja falu birtokába, a határok körüljárása alkalmával az illyédi várhoz tartozó oláhok kenézeinek ellenmondásával találkozott, a perbe idéző oklevelet azonban már nem tudta átadni nekik „lakóhelyük bizonytalansága miatt”. Ezenkívül kicsik is a telepek; így 1378-ban, ugyancsak a krassói hegyek közt, Guden kenézségében öt ember élt, Bogdán fia Pál kenéz falujában ugyanannyi s bár Perliszkén nyolc család volt, István kenéz vezetése alatt már mindössze csak négy. De ha még népesebbek is a hegyi falvak s a hasonlóképpen krassói Jánoskenézfalvának 1389-ben 18, Phileskenézfalvának 15, Pribilfiamiklósfalvának meg éppen 24 jobbágy lakosa van, hiányzott életükből az az állandóság, amely a népesség megerősödésének az alapfeltétele. A felsorolt pásztortelepek ugyanis csak az említett években szerepelnek, később ellenben nyomuk sincs. Felbomlottak, eltűntek, amint lakóik a kenézek vezetésével tovább vándoroltak vagy esetleg többedmagukkal összeolvadtak egy-egy állandóbb faluvá. Az Erdélyt minden oldalról körülfogó hegységekben, tehát a bihariban is, a XIV. század végén még csak efféle bizonytalan oláh szállásokat találunk. Velük szemben a többévszázados multra visszatekintő magyar helységek lakosságuk számával annyira fölényben voltak, hogy a középkor végén egy-egy vegyes népességű megyében a magyarság a ruténségnek vagy oláhságnak valóban a többszörösét tehette ki.


Szláv keveredésű felvidéki polgári arctípusok a XV. század végén, turócbélai szárnyasoltárról.
(Szépművészeti Múzeum.)

Ha a magyarság és szomszédjai összehasonlításánál nem feledkezünk meg a falu és falu közti nagy különbségről, arról a tényről, hogy a kenéztelepekkel szemben például a Szilágyságban a középkori Darócon 71 jobbágytelek volt, Szántódon 84, Tasnádon 164, Zilahon pedig 169, a számbeli fölénnyel még mindíg nem érzékeltettük eléggé a magyarság túlsúlyát. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a magyar lakosság, miközben évszázados munkájával a földrajzi tájat kultúrtájjá alakította át, teljesen összeforrott a földdel s amíg a pásztortelepeket nyomtalanul elfujhatta egyetlen kedvezőtlen fordulat, az ő lakóhelye a tájba annyira elszakíthatatlanul belegyökereződött, hogy még állandó ellenséges elnyomás, idegen uralom sem volt képes abból teljesen kitépni. A biztos, állandó hajlék, a földdel való szoros kapcsolat és a falu határain belül generációk hagyományait ápoló életközösség Abaujtól Orsováig a középkorban a magyarság sajátja volt – éppen mert csak ő áldozott oly sok évszázadnyi munkát a föld megművelésére – s így az ő kirajzó népfeleslege számíthatott állandóan arra, hogy új tűzhelyet alapíthat magának s nyer ezzel támaszt, hogy el ne kallódjék. Mivel zárt népi közösségben élt, őt nem fenyegette a földdel laza kapcsolatban álló lakosság sorsa, hogy leváló tagjai más közösségbe sodródnak s elvesznek az anyanép számára. Bizonyára egyes magyarok is bekerültek tótok, rutének, oláhok, horvátok közé, távolról sem oly számban azonban, mint fordítva; középkori jobbágyneveink között ezért is bukkanunk csak nagyritkán egy-egy Magyar családnévre. A magyarság tehát a középkorban teljes mértékben élvezte a megtelepült népek kiváltságát: hogy mágnesként vonhassa magába a környező népelemek egyes tagjait, a nélkül, hogy ezek önkéntes beolvadásáért cserébe a maga gyermekeit kellene odaadnia.

A színmagyar területet körülvevő határövön túl voltak azonban még olyan megyék is, amelyekben a magyarság a lakosságnak csak kisebb részét jelentette. Ez a rész körülbelül 20%-ra becsülhető az anyaország utolsó kilenc megyéjében: Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Zólyom, Szepes, Sáros, Máramaros és Pozsega megyében. Bennük a magyarságot főleg a kisnemesség képezte, amely életmódjában és gazdálkodásában alig-alig különbözött a jobbágyságtól. Turócban vagy a Szepességen a kisnemesi falvaknak egész tömege alakult ki s közöttük ilyen nevűeket találunk: Gyula-, Bodor-, Bodó-, Keve-, Folkus-, Benefalva, Betlen-, Ábrahám-, Édes-, Mátyás-, Urbánfalva stb. Máramarosban a magyarság, mivel ide akkor jutott el, amidőn [Népsűrűség a XV. század végén] a városi élet többé nem volt számára szokatlan, az öt város – Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező, Máramarossziget – lakosságát alkotta. Egyes megyékben, így Trencsénben vagy Pozsegában a magyarság valószínűleg nem tette ki a népesség egyötödrészét, máshol azonban, Sárosban vagy Szepesben, bizonyára többet s így általánosításunk helytállónak látszik.


Előkelő bányavárosi polgárság típusa a XVI. század elején, a besztercebányai székesegyház Szent Borbála-oltáráról.

Az ország egész lakosságáról a középkorból nem maradt fenn összeírás. Ilyen nem is készült, mivel az államokban akkor még sehol sem ébredt fel a vágy, hogy alattvalóik számáról pontos felvilágosítást szerezzenek. Tudjuk ellenben, hogy a XV. század utolsó évtizedének két esztendejében megyénként hány adóköteles jobbágytelket írtak össze. A porta ugyanis adóegység volt s jelentette azt a telket, a rajta élő jobbágycsaláddal és a hozzátartozó földekkel együtt, amelyre a Mátyás által rendszeresített egy aranyforintnyi adót kirótták. Mivel a földnélküli szegények vagy a jobbágygazda szolgálatában álló béresek nem fizették ezt az adót, a porták száma nem azonos Magyarország egész jobbágylakosságának számával. Ha erről nem is, a népesség sűrűségéről, megyénkinti megoszlásáról mégis mindenképpen megbízható felvilágosítást nyujtanak az adatok, amint őket 1494–95-ből a királyi számadáskönyvek napjainkig fenntartották. Bizonyosra vehető ugyanis, hogy egy és ugyanazon évben a Budáról az egész országba szétküldött adóróvók egységes utasítások szerint jártak el s így egy megyének a lakossága, ha ezer portát találtak benne, fele akkora volt, mint szomszédjáé, ha abban 2000 telket írtak össze. Ilyen szempontból vizsgálva a portaszámokat, megállapíthatjuk, hogy a színmagyar megyék valóban sokkal népesebbek voltak, mint a hegyes vidéken fekvők, következőleg az ország lakosságának zöme bennük tömörült. 1495-ben például Borsodban 5000, Hevesben 5722, Pest megyében 4500, a kis Pilis megyében meg 1746 porta volt, ellenben Árvában 301, Zólyomban 1421, Liptóban 791. A legsűrűbb lakosságú megyék a déldunántúliak, így Zala 8979, Tolna 10.031½, Somogy 11.085, Baranya 15.018½ portával. A fölényt, amelyet a magyarság számára ezek a megyék biztosítottak, két összehasonlítás érzékeltetheti: Tolna és Trencsén, illetőleg Baranya és Nyitra párhuzamba állítása. Bár Trencsén megye területe 4619 km2, Tolnáé pedig kereken ezerrel kevesebb: 3643 km2, ennek mégis csaknem háromszor annyi portája volt s így népsűrűsége négyszer felülmúlta azét az északi megyéét, amelyben a legkevesebb magyar lakott. Tolnában ugyanis egy négyzetkilométerre 2.75 porta esett, míg Trencsénben csak 0.78. Valamivel enyhébb az ellentét Baranya és Nyitra között, talán mert ennek lakossága kétharmadrészben magyar volt, de még így is azt találjuk, hogy az előbbi, noha területe – 5133 km2 – kisebb mint az 5723 km2-es Nyitráé, mégis 15.018½ portájával harmadfélszer több családot tartott el, mint a másik.


Közrendű magyar feje kassai oltárképen. 1522.
(Szépművészeti Múzeum.)

A lakosság zöme, mint ezek a példák is mutatják, valóban a magyar néptalajon élt, mégpedig annak is a déli részén. Azokon a vidékeken, amelyek Mohács után török uralom alá jutottak. A hódoltság következményei ezért is oly katasztrofálisak a magyarságra. Az ő hazája pusztult [A magyarság és a nemzetiségek megoszlása] el, maga pedig rabszolgává vagy földönfutóvá lett, a földdel együtt elveszítve új, meg sem született generációit is, mialatt a hegyes vidékek tót, német, rutén, oláh lakossága szabadon fejlődhetett. Az eltolódást a következő adatok mutatják. 1870-ben, amikor a gyáripar még nem éreztette hatását és a lakosság kevésbbé tömörült városokba, mint ma, Trencsén megye 248.626 lakost számlált, Tolna pedig 220.740-et. Vagyis népsűrűségük körülbelül egyforma lett, holott a középkorban a magyar megyéé még négyszer nagyobb. Arról pedig ne is szóljunk, hogy a mai Tolna megye csak részben magyar. Ugyanígy Nyitra lakossága is 1870. évi 359.844-es lélekszámával elhagyta Baranyát, mert ennek népessége még 1880-ban sem érte el a 300.000 főt.


Magyar arctípusok a csíkmenasági oltáron. 1543.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az egész középkori Magyarország területére kiterjedőleg a porták számának tükrében, sajnos, nem figyelhetjük meg a magyarság és a nemzetiségek megoszlását, mivel az említett számadáskönyvek az anyaország 57 megyéje közül csak 43-nak a portáit összegezik, nem tartalmazzák ellenben a Bihar, Békés, Arad, Zaránd, Csanád, Csongrád, Temes, Torontál, Keve, Krassó, Bács, Bodrog, Szerém, Valkó megyékre, vagyis a dunántúliakhoz hasonlóan sűrűn lakott déli és keleti, tisztán vagy túlnyomó részben magyar lakosságú vidékekre vonatkozó adatokat. Ezeknek a megyéknek az adóját ugyanis nem a királyi adószedők gyüjtötték össze, hanem az uralkodó felhatalmazására Bács és Bodrog megyéét a kalocsai érsek, Temesét és a környező megyékét az alsómagyarországi főkapitány, Somi Józsa szedette be, hogy közvetlenül a déli határszélek védelmére használhassák fel, következőleg róluk a számadáskönyvek nem is emlékezhettek meg. A 43 megye, amelyben összesen 159.202½ porta volt, a következőkép oszlik meg: a színmagyar megyék csoportjába tartozik közülök 16 – tehát hiányzik hatnak a portaszáma – a 80%-ban magyarok közé 12 – hiányzik nyolcé, – a 67%, illetőleg 20% magyarságot feltüntető megyék azonban – mint tudjuk, ilyen 6, illetőleg 9 volt – kivétel nélkül helyet nyertek közöttük. Bár, ismételjük, éppen a legnagyobb megyék azok, amelyek kimaradtak, a porták megoszlása még így is a magyarság fölényéről tanúskodik. A 16 színmagyar megye telkeinek összege ugyanis 83.500½, a második csoportba tartozóké 34.330, a harmadikba soroltaké 26.264½, végül a negyedikbe osztottaké 15.107½. Ezek közül pedig magyar lakosságra esik az első csoport teljes egészében, vagyis 83.500½, a másodiknak 80%-a, azaz 27.464, a harmadiknak 67%-a, tehát 17.597, végül a negyedik csoport 20%-a: 3021½ porta. Ezek szerint 131.582 porta illette meg a 159.202½-ből a magyarságot, ez a szám pedig 80%-nál is nagyobb magyar kontingensről tanúskodik. Ha ismernők a többi, Bihartól Bácsig egymás után következő megyének a portaszámát – körülbelül 50–55.000 körül járhatott ez – még nyilvánvalóbbá lenne: mindezek beszámításával az anyaország lakosságának legalább 86%-a magyar volt.

Szlavónia és Erdély népességére vonatkozólag ugyancsak a porták számából következtethetünk. A középkori Szlavónia a Dráva–Száva-közének csak a nyugati felét foglalta magában – a keleti fél: Szerém, Valkó és Pozsega az anyaország integráns része volt – s erre a négy megyére oszlott: Verőce, Varasd, Kőrös és Zágráb. Portáinak száma 1495-ben 14.695 volt. Annyi, mint Somogyé és Veszprémé együttesen. Lakosságát a források szlávnak, magyarul tótnak nevezik s megkülönböztetik a Száván túl lakó horvátságtól. Bizonyára nyelve is észrevehetően eltért annak beszédétől, később azonban, amikor a horvátok a török uralom alatt északabbra vonultak, ezek a különbségek elenyésztek. A magyarság száma csekély volt, – néhány percentet tehettek csak ki a birtokos nemesek és az anyaországból szolgálatukba sietők – annál nagyobb azonban a szerepe az országrész közigazgatási és katonai szervezetének kiépítésében.


Török, német, cseh és magyar katona jellemző ábrázolása a liptószentandrási főoltáron. 1512.
(Szépművészeti Múzeum.)

Bonyolultabb a hasonló közjogi helyzetben élő Erdély területi és népi megoszlása. Ez ugyanis három közigazgatási egységre bomlott: szász földre, székely területre és a hét vármegyére. Az első lakossága német volt, a másodiké magyar, a megyék népessége pedig magyar és oláh. Az utóbbiak [A középkorvégi Magyarország népessége] arányának megállapításánál ismét döntőnek kell tartanunk, hogy a magyarság a Maros völgyét, főleg Gyulafehérvár környékét, már a X. században megszállotta s ugyancsak ő jelent meg előbb a többi folyó mentén is, az oláhság ellenben a XIII. század végén is oly csekély számban élt Erdélyben, hogy III. Endre 1293-ban azt gondolhatta: valamennyi oláhot, bárki legyen is a földesuruk, egyetlen királyi uradalom, a székesi területére össze lehet gyüjteni. A XV. század végére a hét megyében – Belsőszolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fehér, Hunyad – oláh lehetett a lakosság egyharmada, magyar pedig a kétharmada. Mivel pedig a megyei porták száma összesen 31.090-re rúgott, az erdélyi oláhságra mintegy 10.000 jobbágytelek eshetett. Ezt a kulcsot igen valószínűvé teszi a görögkeleti és a katolikus papság számának az aránya. 1495-ben a király „Erdély valamennyi megyéjében élő oláh papok” adóját elengedvén, 283 forintnak az adóösszegből való levonását hagyta jóvá s így a XV. század végén mindössze 283 pópa élt Erdélyben. Viszont itt másfélszázaddal korábban 548 plébánia volt, amiből akkor 260 esett a hét megyére. Még ha nem is vesszük figyelembe, hogy a plébániák száma a középkor végére bizonyára megnövekedett, hanem úgy tekintjük, hogy 283 pópa és 260 plébános gondozta a maga híveinek lelki életét, még akkor is a magyarság nagy számbeli fölénye állapítható meg. Mert később, a XVIII. században is az oláhság s általában a görögkeleti egyházba tartozók életének jellemző vonása volt, hogy lehetőleg minden falu papot akart tartani, míg a nyugati egyház plébániái mindenkor több falunak, egész kerületeknek a központját jelentették. Sokkal több magyar hívő állott tehát a 260 plébános mögött, mint ahány a 283 pópa mögé sorakozott s így nagyon is az oláhságra kedvezően állapítottuk meg az 1/3–2/3 arányt.


A magyar néptalaj a középkor végén

Bár a porta-adatokból a lakosság számát lehetetlen pontosan megállapítani, mivel más források még náluknál is kevesebb felvilágosítást nyujtanak, nem zárkózhatunk el bizonyos következtetések levonása elől. A legfontosabb bizonyára annak eldöntése, hogy egy portán hány család élhetett. Ebben a tekintetben a szlavón adózási rendszerből indulhatunk ki, amely füstönként, vagyis házanként adóztatta a jobbágyot. Mivel ez az adó félforint volt, joggal következtethetjük, hogy a telken, amelynek a terhe egy forint volt, két jobbágycsalád élt. Az adó kivetése és a telkek számának megállapítása sok körülménytől függött és különböző eredményekre vezethetett, a szerint, hogy az adórovók milyen utasítás szerint jártak el, milyen szigort alkalmaztak. II. Ulászló idejében körülbelül 255.000 portát róttak meg. Mátyás uralkodása alatt, amikor a királyi hatalom akarata jobban érvényesült s az egész jobbágylakosságot számba vették, valamivel többet, talán 260.000-t is. Ez megfelelne 520.000 családnak s egy-egy családra átlag öt lelket számítva, 2,600.000 embernek. Ebbe a számba azonban még nincs beleértve az erdélyi szászföld és a székely terület lakossága, továbbá sem az itteni és az anyaországban élő nemesség, sem pedig a szabad királyi városok népessége, a polgárság.

A székely családok száma 1602-ben 9654 volt, az aranyosszékiek nélkül. Mivel a székelységnek a XVI. század jelentette a legtöbb szenvedést, pusztulást és vérveszteséget, igen valószínű, hogy a XV. század végén több székely család élt. Számukat ezért 11.000-re tehetjük. A szászokról részletes összeírás maradt fenn a XVI. század legelejéről; e szerint kereken 14.000 családot tettek ki. A polgárság – a tárnoki, személynöki és bányavárosok lakossága – általában német volt, de korántsem mindenütt. Esztergom vagy Székesfehérvár a középkor végén magyar, – egykori alapítóik, a vallonok rég eltűntek már – Szeged meg mindenkor magyar volt, eredetében éppen úgy, mint későbbi életében. De a magyarság máshol is kezdett többségbe jutni. Így Pesten népes, nagy céhek állottak vezetése alatt, Budán pedig annyira megerősödött, hogy a németséggel felváltva ő adta a városnak a bírót. Sőt még a határszéli fekvésű Eperjesen is élt annyi magyar, hogy egy külön negyedet tettek ki. A nemesség – akár műveltségét, akár nyelvét tekintsük – teljes egészében magyarnak vehető. Az oláh vagy tót harcos, ha kitüntette magát és a nemesség sorai közé került, bámulatosan rövid idő alatt magyarrá lett, annak bizonyságául, hogy a környezet, a nemesi társadalom magyar. Az oláh kenézcsaládok ivadékai, mint a Kendeffyek, Kenderessyek, Budák, Thewrewkök vagy akár a Drágffyak életükkel és halálukkal igazolták, hogy éppen úgy magyaroknak érzik és vallják magukat, mint azoknak a szláv eredetű harcosoknak az utódai, akik korábban a várjobbágyságba emelkedtek fel. Még Szlavóniában is, ahol pedig a leggyérebb volt a magyarság, vele összeforrva élt és az egyetértésben látta sorsának biztosítékát a kisnemesség, mint a Vitéz-család példája vagy a túrmezei nemesség késői, 1848-i magatartása is bizonyítja.

Mindent összevéve, tehát Szlavónia 150.000 főnyi lakosságát, az erdélyi 100.000 oláht, 70.000 szászt és 255.000 magyar jobbágyot és székelyt éppen úgy, mint az anyaország 215.000 portán élő 2,150.000 lakóját, a középkorvégi Magyarország népességét, a polgárság és a nemesség nélkül, 2,725.000 lélekre becsülhetjük, amiből a nemzetiségekre kereken 620.000 fő eshetett. A földdel összeforrott lakosságnak ez a túlnyomó, a 77%-ot elérő magyar többsége adta meg az állam és a társadalmi vezetőrétegek életében a magyar hátteret.

« MÁLYUSZ ELEMÉR: TÁRSADALMI VISZONYOK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

FEKETE NAGY ANTAL: A TELEPÜLÉS KÉPE. »