« PAULINYI OSZKÁR: IPAR, KERESKEDELEM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

ELEKES LAJOS: KIRÁLYI ÉS FŐÚRI UDVAR. »

TÓTH ZOLTÁN:
A HADVISELÉS ÁTALAKULÁSA

Elsősorban nyilván hadtörténelmi vizsgálat hivatott kimutatni, hogy az a kép, melyet a magyar köztudat Zsigmond király történeti szerepéről és jelentőségéről alkotott, lényeges vonásaiban átalakításra, vagy legalább is alapos kiigazításra szorul. Lehet, hogy az az öt évtized, melyet ez az idegenből származott uralkodónk az ország trónján töltött, végeredményben a királyi hatalom s a magyar katonai hírnév bizonyos megtépázódására vezetett. Ami azonban különösen az utóbbit illeti: nem az általában könnyelműnek tartott király hibájából; mert kétségtelen, hogy ez a hosszú idő jórészben az örökölt nagyhatalmi állás fenntartására s a magyar hadszervezet megfelelő talpraállítására törekvő szívós munkában telt el. S az is bizonyos, hogy a tennivalók a közelmulthoz viszonyítva szinte egy csapásra erőteljesen meggyarapodtak. Zsigmond király Magyarországának egészen más, jóval súlyosabb problémákkal kellett megküzdenie, mint csak néhány évtizeddel is azelőtt az Anjoukénak. Az akkori viszonylagos csendet kettős háborús veszedelem váltotta fel. Délen a török áradat, északon a cseh hitújítás orkánja feszült neki csakhamar a határoknak.

Nagy Lajos pompás fogadalmi ajándékai Mária-Zellben és Aachenben arról tanúskodnak, hogy az akkori magyar kormányzat a török előnyomulás jelentőségével tökéletesen tisztában volt, jóllehet a vihar a király életében nem jutott el a szűkebb értelemben vett magyar területekig. Közvetlen veszedelem híján sem lehetett azonban kérdéses, hogy sem az agonizáló Bizánc, sem a Balkán szláv államalakulásai nem lesznek képesek a Kelet megújult rohamának gátat vetni, ha az komolyabb erőt képvisel. Már pedig az ozmánság nemcsak nyugati fogalmak szerint roppant támadó tömeget és pusztító zivatart jelentett, hanem – ez természetesen egész vészes komolyságában csak később derült ki – a Kelet részéről szokatlanul makacs kitartást is. Ebben a tekintetben nem is a hunok vagy az avarok, hanem inkább az arabok nyomába lépett. Mindjárt az első nagyobb mérkőzés, a nikápolyi csata, megmutatta, hogy a Balkán természetszerű összeomlása után Magyarország, sőt egész Európa is válságos napokat várhat. Ámde a meggyökeresedett intézményeket és irányzatokat jellemző nehézkes maradiság nem engedte, hogy Európa távolabbeső területei az ütközet eredményét komoly mérlegelés tárgyává tegyék. A Nyugat nem mozdult meg. A lovagi harcmód, a nehéz fegyverzet uralma, minden visszahatás nélkül zavartalanul tovább virágzott, pedig a törökkel való leszámolás egészen más, legalább is kiegészített taktikát követelt volna. Nikápoly keresztény részről tökéletes példája volt az előkészítetlen, pusztán a nyers és egy tömegben latbavetett erők révén megvívott, egyetlen rohamban mindent kockára tevő középkori csatának. Az egész sereg tagozatlan, tömör hadrendben sorakozott fel, szárnyak és tartalékcsapatok nélkül. Így, mert a támadás nem sikerült, a török aránylag könnyű és sok keresztény vérbe került diadalt aratott. Vitathatatlan, hogy Magyarország volt a leginkább érdekelt fél. Európa lomha közönyéhez viszonyítottan mégis feltűnő, ami ezután történt. Az akkorra lényegében ugyancsak feudalizált Magyarországon közvetlenül a vereség után olyan változások estek vagy legalább indultak meg, melyek az idegen király éles ítéletét és jó szemét dícsérik. Az oki kapcsolat nyilvánvaló; a Nikápolyt követő évben tartott 1397-i temesvári országgyűlés beszédes határozatai kimondottan a török veszedelemre hivatkoznak.


Páncélos lovag (Szent György) Zsigmond király egyik csontborítású dísznyergén. XV. század első fele.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Lovasvitéz (Szent György) Zsigmond király egyik csontborítású dísznyergén. XV. század első fele.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A török harcmód csatadöntő seregmag mellett könnyűmozgású, nagyszámú és a haditerületen hosszabb ideig megülni kész, kitartó ellenfelet kívánt. Vagyis azt mondhatnók: az akkori Magyarország, elvben legalább, egyenesen rátermett az ellene való védekezésre. Ami a seregzöm kérdését illeti, ott voltak a király és a főemberek hivatásos zsoldoskötelékei, a bandériumok; a második vonalbeli török martalócrajok portyázó pusztításainak pedig útját szeghette volna a hazai köznemesség könnyebb fegyverzetű, a kialakult lovagi harcmód szempontjából kevésbbé képzett, de a lovat még mindíg jól megülő s a hatvágáshoz legalább is értő felkelése. A tények azt mutatják, hogy ez a társadalmi osztály egyelőre csak kevésbbé képzett, de nem egészen demilitarizált. A XIV. század [A nemesség, mint harcos osztály] folyamán ugyan már javában jelentkezett egy, a köznemesi réteget katonai szempontból kétfelé tagoló: a kisebbséget királyi és főúri zsoldba állító, azaz hivatásos harcossá nevelő, a többséget viszont a háborúskodástól mindinkább húzódozásra sarkalló irányzat. De ez eléggé lassan történt; sőt a XIII. századhoz viszonyítva szinte csökkenő erővel. Míg a XIII. század végén a kunok mellett az ország minden katonai ereje az oligarchák kezében összpontosult: – a bekövetkező trónviszályok, az Anjouk trónfoglalási körülményei, Károly Róbert főúri ellenségeinek, például Csák Máténak, megtépázott, de nem megsemmisített hatalmi állása és a belső bizonytalanságból adódó eshetőségek némileg a köznemességet is megmozdították. A bekövetkező hosszabb és távoli területeken lezajló háborúkat természetesen továbbra is a hivatásos familiáris-kötelékek vívták, a magyar hadügyi fejlődés általános irányzatán tehát nem esett változás, jelentéktelenebb belső- és határharcokban azonban a kisnemesség is megjelent. Ennyi áldozat meghozatalára ez a békéshajlamú réteg is kész volt, annál inkább, mert az aránylag alacsony kockázat árán joggal hivatkozhatott katonai eredetű és jellegű nemesi kiváltságaira. A királyi hatalom pedig ezt az alakulást ha nem is teljes elégültséggel, de alapjában jószemmel nézte, hiszen tömegeket nyert – ha második vonalbelieket is – az esetleg újból renitenciára hajló főúri rend ellenében. A nevezetes és utóbb alapvetőnek ítélt 1351-i törvény a nemességet mindenesetre egészében harcos osztálynak értékelte, melynek javait az ősiség révén a családon belül biztosítani s anyagi helyzetét a kilenced-adó szigorú elrendelésével alátámasztani érdemes. Ez az elv. Ami pedig a gyakorlatot illeti, az egész akkori okleveles uzus a fent mondottakat igazolja. Éppen a XIV. század folyamán szokásszerű tudniillik a hadoszlatások szerinti oklevélkeltezés. Több mint ötven ilyen dátumot sikerült a kutatásnak eddig meghatároznia s ez a meglehetősen nagy szám az 1351-i törvény fontolóravételével bajosan vonatkoztatható pusztán a főemberek szolgálatában álló köznemesi serviensek perhalasztásaira, amint ezt különben nem egy egészen világosan nyilatkozó okleveles feljegyzés alapján is kimondhatnók. Bizonyos visszakanyarodást az egész köznemesi rendről fel lehet tehát tenni, de jellemző, hogy az említett hadoszlatási terminusok nagyobbik fele a század első feléből való. Mintha csak a köznemesség békevágya és katonai tehetetlensége együtt fejlődnék a királyság erőrekapásával.

Nagyjában ez volt a helyzet a török veszedelem kibontakozásakor. Ismételjük, hogy egészében nem kedvezőtlen. S ha Nikápoly után kétségtelenné vált, hogy a magyar hadiszervezet újításokra szorul – talán a seregösszetétel s a taktika szempontjából is, ami pedig az arányokat s a létszámot illeti, bizonyosan – a követendő irányzat eleve adottnak látszott. Míg tudniillik az első tekintet roppant nehéz, szinte járhatatlan utat jelölt ki, hiszen igaz megszívlelése mintegy kiállást jelentett volna az európai fejlődés sodrából s amellett szükségszerűsége éppen nem látszott vitathatatlannak – mert a középkori szemlélet beidegzett értékelése számára kérdésesnek tűnhetett fel, hogy a török sereg akár legelső vonalában is különb katonaelem-e a magyar páncélosnál: – a második szükséglet egészen szembeszökő volt. S a XIV. századbeli köznemesség általános magatartása arra vallott, hogy orvoslása nem is éppen lehetetlen. Zsigmond király csakugyan itt fogta meg a kérdést s megkezdte a harcot a köznemesi osztály katonai talpraállítása és mozgósítása érdekében. Kísérletének rövid története fogja kimutatni, miért járt és járhatott szerencsésebbkezű nagy utódja, Mátyás király az övével homlokegyenest ellenkező úton. Már itt hangsúlyozhatjuk azonban, hogy kettejük közül Zsigmond volt az újító s Mátyás inkább az ő kezdeményezésének gyakorlati tanulságait vonta le. Ezt a jelenséget mindenekelőtt a könnyű lovasság sorsa világítja és magyarázza meg.


Lándzsás lovas 1414-ből. Razinyai Bocskai Péter Zsigmondtól kapott címerében.
(Gróf Erdődy-levéltár, Monyorókerék.)

Zsigmondtól valók az első rendeletek a megyei nemesség lajstrombafoglalását illetőleg, ő az, aki megkezdi a hadkötelezettség pontosabb ellenőrzését. A Nikápolyt követő megrőkönyödés légkörében pedig megpróbálkozik egy még nagyobb tömegeredményt ígérő kezdeményezéssel, melynek kilátásait szűkebb keretekben német területekről ismerte. Ami ott éppen akkoriban eléggé sűrűn jelentkező tünet: a parasztnép védelmi jellegű mozgósítása, azt nálunk – az 1397-i országgyűlés végzeménye – országos arányokra tágította. A nemesség közreműködésének számonkérése mellett olyan nagyjelentőségű újítás ez, hogy Magyarországot a szükség súlya alatt az általános hadkötelezettség első elvi meggyökereztetőjévé tette [Zsigmond újításai] volna – ha végrehajtása egyáltalában sikerül. Hogy a nemesség húzódozott, hogy kerékkötője volt a reformnak és kivívta: csak minden huszadik jobbágy tartozik hadba menni s az is csak a legnagyobb szükség esetén, ha a határt a bandériumok nem tudják megvédelmezni – az előzmények után nem volt feltűnő. S nem is lett volna önmagában szerencsétlenség, mert az egész határozatnak nyilván éppen ez a fenntartás adott kivihető, reális jelleget. Alkalmasint maga a király sem óhajtott többet. Nem kérdéses, hogy józan reformot akart s nem a honfoglalás korát, a fejenkénti hadkötelezettséget kívánta visszaállítani. A kötelezettség a nemességet illetőleg is nem az egyest, hanem az osztályt, a rendet illette tulajdonképpen; s alapja a földbirtok volt. Jobbágytalan nemesre például nem vonatkozott s osztatlan birtokon élő családban is mindössze egy-egy tagra. De még így is olyan lovas íjásztömeg gyűlt volna össze háború alkalmával, ismétlődés esetén mind minősíthetőbb kiképzettségben, hogy a magyar sereg európai mivolta megtagadása nélkül sikerre számító ellenfele lehetett volna a töröknek. Ha a királyi hatalom munkája komolyan megindulhat és sikerül a köznemesség javarészét a jobbágyság bizonyos hányadával együtt legalább némileg katonává képezni és valamennyire nívón tartani, kétségtelen, hogy az ország hadiszervezete formaszerűen újjászületik. 1399-ben Zsigmond már a jobbágyok lajstromozását is elrendelte, de a köznemesség – ezt a következmények világosan bizonyítják – amint egy kis lélekzethez jutott, sehogyan sem akarta fölismerni az átalakulás szükségét. Ilyen körülmények között nem is lehet szerencsésnek nevezni azt a fordulatot, hogy a törökök 1402-iki angorai veresége Timur Lenk ellenében a veszedelmes szomszéd támadó lendületét némi időre megbénította. A beállott szélcsend azoknak látszott igazat adni, kik minden tehervállaló újítástól irtóztak. Pedig a baljóslatú fejlődés csak egészen rövid időre állott meg. A szultán hatalmas embertartalékai és egyéb erőforrásai lehetővé tették a török sereg hamaros talpraállítását. Nem sokkal utóbb pedig az északi látóhatár is elborult. A török önkéntelen társat és szövetségest nyert a huszita forradalomban.


II. Mohamed, Konstantinápoly elfoglalójának (1453) két kardja.
(Top-kapu szerály fegyvermúzeuma, Konstantinápoly.)

1419-ben gyermektelenül halt el Vencel cseh király s így jog szerint öccsére, a mi Zsigmondunkra szállott országa koronája. De a hatalombalépés elé akadályok tornyosultak. Prágában már izzó volt a hangulat. Husz János tételei lázba hozták a cseh tömegeket, s ha ez a fegyveres mérkőzés szempontjából nem is lett volna döntő, – lévén a cseh polgári és parasztnép lovagseregekkel szemben éppen olyan tehetetlen, mint bárhol másutt Európában – ekkorra megjelent a színen a mozgalom gondviselésszerű személyisége, a XV. század talán legnagyobb katonai lángelméje, Ziska János és megkezdette csodálatos eredményű szervező munkáját. A megoldhatatlannak látszó feladat az ő kezében egyszerre megoldódott. Erőteljes és következetes lovagi támogatás és párthívek híján lőfegyverekkel megrakott mozgó szekérsorok védelme mögött vitte harcba gyarló fegyverzetű gyalogosait. S ami mindaddig hihetetlen volt, egy csapásra valósággá lett. Egyik birodalmi lovaghad a másik után kelt át a cseh határon s valamennyinek csúfos kudarc lett osztályrésze, miután ugyanígy visszavonulásra kényszerült az a magyar sereg is, melynek élén Zsigmond nyomult volt Prága felé. A hradsini koronázás még megtörtént, de hatalomgyarapodás helyett súlyos tehertételt [A cseh betörések hatása] hozott mindenekelőtt Magyarország számára. Zsigmondot magyar trónja tette politikai hatalmassággá. Érthető tehát, hogy a cseheknek a vallási kérdésekben makacsul ellenszegülő király elleni gyűlölete a magyar Felvidék megnyomorításában vezetődött le. 1423-tól 1433-ig hatszor rontottak keresztül a huszita szekérsorok a magyar határon s bár az ellenállás mind erőteljesebb és foganatosabb lett, nem kellett nagy éleslátás megállapíthatni: a magyar hadügyi berendezkedés, amint a törökkel, úgy a cseh harcmóddal szemben is átalakításokra szorul. Íme a cseh paraszt és polgár megfelelő körülmények között katonává, a lovagharcos komoly ellenfelévé tudott lenni. Miért ne léphetne erre az útra a szorongatott Magyarország is? Zsigmond király tehát nemhogy elejtette volna uralma első éveinek reformáló kezdeményezéseit: élete végén egyenesen törvényes alapokra iparkodott fektetni azokat, és pedig ugyanolyan tartalmú megfontolások erejében, minők a temesvári országgyűlés végzéseit sugalmazták. Magyar tömegeket az ellenséges tömegek ellen! Közben azonban északon elváltozott a kép.


Két csatakép a Thuróczy-krónika augsburgi kiadásában. (1488.) 1. Magyarok és törökök küzdelme. 2. Lovagi csatajelenet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Sebesült vitéz a várfalon. Szlopnai Péter alakja Zsigmondtól 1432-ben kapott címerében.
(Országos Levéltár.)

Hogy Magyarország két háborús frontja közül a török lesz a lényegesen hosszabbéletű, még a király életében kiderült. Az 1434-i lipani csata végzett Ziska minden megalkuvást elutasító irányzatával. Maguk a mérsékeltebb csehek, a bázeli zsinat engedményeit elfogadó rétegek mértek itt halálos csapást a huszitizmus szélső és fanatikus hiveire, Ziska hagyományának közvetlen letéteményeseire. S ezzel a multé lett a huszita forradalom véresen terjeszkedni akaró természete. Az a középkori szem számára szinte érthetetlen társadalmi és nemzeti egység, mely a mozgalom kezdő korát jellemezte, amúgyis elszállóban volt már. A tömegek lassan elapadtak s a husziták forradalmán is beteljesült a nagy középkori megmozdulások szokásos sorsa, – a csehek mellett Skócia és Svájc példájára is hivatkozhatunk – a szabadsághősök második nemzedéke megfogyatkozott és hivatásos katonaréteggé fejlődött, melynek tagjai mindinkább készek voltak bárhol és bárki ellen szolgálatot vállalni. S ami talán még fontosabb: a társadalmi jelleg eltolódásával elváltozott maga a cseh taktika is. A szekérvár egyrészt puszta táborbiztosító övezetté lett, másrészt összetevőire bomolva a mozgó, a tábori tüzérségnek vált ősévé. Az együttmaradt harcosok pedig, most már hivatásos katonák, lassanként letették a polgári és paraszti felszerelést, mind nehezebb, mind tökéletesebb fegyverzetet szereztek és öltöttek. Gyalogságuk, melynek a sorokba fejlődött szekérvár adott volt Ziska kezébe taktikai egységet és támaszt, annak felbomlásával mindinkább visszafejlődött és a sereg megmaradt gerince szinte észrevétlenül tért vissza a lovagi harcmódhoz, melynek ismerete nemzetközi értéket jelentett és széleskörű zsoldbaállási lehetőségeket biztosított. A cseh népfelkelés jellege és külseje nem változott; gyalogos tömegeket szolgáltatott még a század második felében is, de az érték, a csatadöntő elem magában Csehországban is a nehéz fegyverzetű páncélos lett és volt újra. Legmagasabb [A könnyű lovasság hiánya] fejlődéséhez pedig már nem is a cseh, hanem a magyar haditörténet keretében ért el, mint erre alább részletesen rámutatunk. A huszita mozgalom ilyenformán inkább csak rávilágított a középkori seregszervezet sebezhető voltára, magát az épületet azonban nem döntötte meg. Erős próbáratétel volt, de ezt a földrengést a feudális Európa még úgy ahogy kiállotta. Legalább is Lipan után Magyarországnak is ki lehetett vele egyeznie – a törökkel nem.


Gyalogos vitéz Berekszói Péternek Hunyadi János kormányzótól 1448-ban kapott címerében.
(Erdélyi Múzeum levéltára, Kolozsvár.)

Éppen ezért ha Zsigmond uralmi korszakának záró intézkedéseit figyeljük, azt tapasztaljuk: bár a király a cseh harcosrend kiválóságát kétségtelenül elismerte, annyira el, hogy az első cseh zsoldoscsapatok már az ő zászlaja alatt megjelentek a magyar sereg keretében, az eredeti, Ziska-féle huszita harcmódhoz idomulni igyekvő kísérletnek nincsen látható nyoma. A magyar haderő gerincét továbbra is a király és a főemberek bandériumai, zsoldosai tették s azok a gyalogos paraszttömegek, melyeket a huszita betörések idején védelmül és ellenállásképpen néhanapján Magyarország is kiállított, Lipan után nem említődnek többé, nyugati háborús fronton legalább is nem. Ami világosan bizonyítja, hogy az egész próbálkozás idegen volt a magyar fejlődéstől. A cseh parasztnép háborús szerepe inspirálta, de eltűnt azzal együtt, epizódszerű okozat volt, mely a ható okkal megszűnt. Felújultak ellenben a temesvári országgyűlés végzései, melyek könnyű lovasságot igyekeztek teremteni a törökkel szemben. Szervezett könnyű lovasságra szükség volt. Az előbbinél is jellemzőbb tünet azonban, hogy az 1397-i kezdeményezés abban a formában, amint a törvényszöveg kitűzte, ugyancsak nem járt sikerrel. Zsigmond indítása ebben a tekintetben sem ért célt. Különösen hangzik, ha a honfoglalás korának viszonyaira emlékezünk, de bajosan gondolhatunk mást, mint hogy a XV. századbeli Magyarország társadalomtörténeti fokozatának már egy, a könnyű lovasságot rekonstruálni óhajtó terv egyáltalában nem felelt meg. Az egykorú források szavaiból tudniillik arról értesülünk, hogy a huszitaellenes küzdelmekben – tehát évekkel a temesvári döntések után, mikorra az eredménynek valamelyes formában kétségkívül jelentkeznie kellett volna – magyar részről igenis vettek részt könnyű lovas kötelékek, de ezek nem magyarok voltak, még csak nem is kunok, ami a XIV. századi állapotokra visszagondolva, mindenesetre kevésbbé volna feltűnő, hanem rácok. Legalább is így nevezik őket és pedig következetesen. Remélhetjük-e ezután, hogy a déli harctéren megtaláljuk a temesvári végzések magyar ijászait?

Már első pillantásra kétségtelen ténynek látszik, hogy ez az úgynevezett rác lovasság a jobbágytelkek alapján és aránya szerint felülni kötelezett ijászcsapatokkal általában nem azonosítható. Miért és hogyan állítottak volna az ország minden részéből – a törvényszabta kötelezettség az egész területet egyformán terhelte – éppen rácokat, különösen mikor tudjuk, hogy ekkor még a később többségében rác lakosságú déli határsáv is javában magyar volt. A rácság beszivárgása a török elől menekülőben éppen a XV. század folyamán ölt nagyobb méreteket. S ha nem is mernénk állítani, hogy a megnevezés minden körülmények között a nemzeti hovátartozást jelöli meg – a középkorban a népnév sokszor tulajdonképpen fegyvernemet, taktikát jelent; – fel kell tennünk, hogy a jelző eredetileg valami kapcsolatra utal a rác elemmel s nem véletlen, hogy a magyar könnyű lovasságot éppen ezzel a névvel illetik. Mint látni fogjuk, egy nevezetes intézmény kezdetével állunk itt szemben, egyelőre azonban elég megállapítanunk, hogy míg a török veszedelem született ellenszere a könnyű lovasság, mindinkább központi gondoskodás tárgya – a huszita küzdelmek paraszti magyar gyalogsága a cseh harcmód átalakulásával párhuzamosan tűnik el a keresztény harcterekről. Ha ez a primitív harcosréteg ezentúl szerepel valahol, úgy ismét a déli határon találkozunk vele. A török ellen utóbb hirdetett keresztes hadjáratok résztvevőinek nagyobbik része tudniillik – mint különösen a velencei követek jelentéseiből tudjuk – fegyverre kelt jobbágynép volt, ki lovon, ki gyalogszerrel. De súlya és jelentése csak annyi, hogy számával ellensúlyozta a török seregek inkább csak pusztításhoz és kegyetlenkedéshez értő fegyelmezetlen kísérő hordáit. Ez a réteg lehetett és volt is bátor és önfeláldozó, de a hadimesterséghez annyira nem értett, hogy továbbfejlesztés és alaposabb megszervezése híján sohasem válhatott a küzdelmek komoly részesévé. Ez a megállapítás természetesen éppen nem akarja lekicsinyelni Kapisztrán nándorfejérvári kereszteseinek döntő érdemét; tény azonban, hogy az ilyen siker a hadra szólított földnépe részéről teljesen esetleges, következetesen számításba nem vehető és szigorúan a török harctérhez kötött jelenség volt. Ha a török veszedelem nem fejlődik, illetve nem nőtt volna minden mást elsodró jelentőségűvé, nyugodtan állíthatnók, hogy ez a gyalogság eltűnt volna Lipan után. Illetve alkalomadtán újra meg újra feltámadhatott volna, hiszen a maga primitívségében [A Hunyadiak hadpolitikája] előkészítésére, nevelésre nem szorult. Európai sereggel szemben tömeghatása sem nyomott sokat komoly esetben. De mint említettük, nem is próbálkoztak vele. Igen beszédes adat: mialatt a trónfoglaló Mátyás királynak 1458-ban 80.000 embere állott a déli harctéren, apósától, Podjebrád cseh királytól, 500 nehézfegyverzetű lovagot kért segítségül, kikre – mint levelében írta – érdekeit és becsületét rábízhassa. Ez a paraszti gyalogság hadtörténeti szempontból nem is utóda Ziska huszitáinak; a Ziska-féle harcmódot nem is lett volna kitől eltanulnia. Csehország már nem gyalogságot, hanem szükség szerint páncélos lovasságot szállított Magyarországnak. Rövid kitérés után mindkét terület visszalendült az európai feudális fejlődés vonalába.


Réteglemez-sisak a XV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A két szélsőséges számadat – 80.000 és 500 – összevetése és megszívlelése ékesszóló mérlege Zsigmond hadügyi törekvéseinek. Az ő elgondolása mindkét új ellenség tömegfellépését tömegekkel kívánta ellensúlyozni. Megtörtént. A tömegek megvoltak, alkalomadtán fegyvert fogtak és kivonultak – de az ország hadiereje továbbra is a királyi és főúri bandériumokon nyugodott. A gyakorlati eredmény tehát teljes sikertelenségnek látszik, ami azonban éppen nem jelenti, hogy Zsigmond kezdeményezése semmiféle következménnyel sem járt. Egyrészt sorompóba lépett az a bizonyos rejtélyes rác lovasság, melyről előbb szóltunk – ez tárgyi változás; másrészt – ez lélektani, de éppen nem közömbös – szinte észrevétlenül szívódott bele a köztudatba a fokozott erőfeszítés, a nemzet valamennyi harcképes elemét terhelő hadakozás szükségének tudata, aminek utóbb Mátyás király aratta le gyümölcsét egy tökéletesen más rendszerben. E nélkül a tudat nélkül azonban az ő munkája kétségkívül nehezebben lett volna végrehajtható, a nagy számok csődje jócskán hozzájárult célkitűzésének sikeréhez.


Keleti formájú magyar sisak a XVI. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A két Hunyadi nem volt hadügyi újító. Nem volt az a kormányzó, s a királynak is csak hadpolitikai irányvétele újszerű. Ám azt sem elméleti megfontolások, hanem az adott helyzet és annak tanulsága inspirálta. Mindketten éles szemmel vették számba a Magyarország rendelkezésére álló hatalmi eszközöket s éltek velük legjobb tudásuk szerint. Hunyadi János szűkebb körben, gondosan ügyelve vagyonának minél sebesebb ütemű gyarapítására s politikájában a köznemességre támaszkodva, mely viszont törekvését lelkesen támogatta, hiszen a honvédelem legjava terhét ez a vagyon vállalta és hordozta. Fia nagyobb s mind kizárólagosabbá váló hatalom birtokában a viszonyokkal gyökeresen leszámolva. Derékhada azonban mindkettőnek az, melyet akkor Európában még mindenütt első vonalban találunk: a középkor most már egészen elnehezült, tetőtől-talpig vasba öltöztetett zsoldos lovassága. Hunyadi seregein első pillantásra nehezebb ezt a tényt megállapítani. Zavaró körülmény a tagadhatatlanul hatalmas létszám, mely igen sűrűn, szinte rendszeresen felbukkan a kíséretében. De világosságot teremt egy megfigyelés: az a Mátyás király, kinek hadpolitikai magatartása egészen pontosan kijelölhető, kinek – előrebocsáthatjuk – minden törekvése aránylag kisszámú, de a század teljes hadiképzettségét birtokló sereg felállítása és megteremtése felé irányult, a török harcterekre, különösen eleinte, éppen úgy igen nagy tömegeket szeretett vetni, mint korábban atyja. Ez az eljárás tehát a déli ellenség természetrajzából folyik s nem érinti az Európa felé néző magyar seregfront kiépítését. Egy olyan, aránylag kisebb jelentőségű vállalkozás, mint a szabácsi ostrom, egykorú sereglajstromok tanúsága szerint másfélszázezer embert mozgósított. Ám ennek természetesen csak töredéke a csatadöntő nehéz lovasság, a javarész népfelkelő, ugyanaz az elem, mely Lipan előtt a cseh harctéren is megfordult, de azóta a törökellenes arcvonalra szorult. A királyi nehéz lovasság zöme, a lajstromok szerint, cseh-morva származású volt. Ezekhez csatlakoztak a hasonlóan fegyverzett hazai bandériumok; ugyanott megleljük ötezerfőnyi létszámban a rác lovasságot is, továbbá hatalmas székely, oláh, stb. állományt. Nem találjuk azonban azt a könnyű lovasságot, melyet a temesvári országgyűlés felállítani [Mátyás új iránya] kívánt, s melynek a jobbágyság által állítandó részét Zsigmond 1435-i törvénye is fönn akarta tartani, bár kisebb számban: most már csak harminchárom telek után számítva egy íjászt. Hogyan jutott a magyar hadügy ehhez a törvényparagrafusokat látszólag tökéletesen meghazudtolni látszó fokozathoz? A kérdés magyarázata, Mátyás korát nézve, a nyugati és déli háborús front tökéletesen elütő természetében rejlik. Senki nem látta ezt olyan világosan, mint éppen Mátyás király. Zsigmond célkitűzéseit és reformjait kétségkívül Nikápoly tanulsága sugalmazta. S hasonló vagy még vészteljesebb memento a magyar kormányzatot később is hasonló útra szólította. Az 1454-i törvény Bizánc egy évvel előbb bekövetkezett elestének megdöbbentő hatása alatt újból kimondotta, hogy száz kapu után négy tegzes lovas és két pajzsos, íjas és kopjás gyalogos tartozik kiállani, fenntartva és hangsúlyozva egyben a nemesség fejenkénti hadkötelezettségét. De éppen ez után az eddigieknél keményebben hangzó rendelkezés után tapasztalunk valami váratlanul meglepőt: az 1458-ban trónralépő Mátyás király egészen más utakra tér. Az ő keze alatt szinte teljesen győz a nyugati front szempontja, bizonyára nem a török nyomás lebecsülése következtében, hanem mert az ő Magyarországa elsősorban és mindenekelőtt nyugati módon, az akkori Európa rendszerében mutatkozott igazi erőkifejtésre képesnek. S az új uralkodó nem messze jövőben kiérő eredményeket, hanem azonnali győzelmeket óhajtott, a nagyhatalmi állás sürgős helyreállítását. Nem tett egyebet, mint minden meglévő erőcsírát a terméshozatal útjára terelt. Hogy az ország hadiapparátusa nyugati természetű, hogy gyors ütemben tovább fejleszteni csak a nyugati adottságú hazai intézményeket lehet – egyszerűen tudomásul vette. Kétségtelenül olyanformán okoskodott, mint nem sokkal utóbb minden idők legnagyobb hadpolitikai gondolkodója, Macchiavelli: csak az kezdjen újításhoz, kinek hatalma van hozzá, mert a fegyveres próféták győznek, de a fegyvertelenek elpusztulnak.


Gótikus sisak és mellvért a XV. század végéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Magyaros lovagi kard sodronyzománcos hüvelyben. Zsigmond király ajándéka Frigyes szász hercegnek,
amidőn Budán 1425 augusztus 1-én választófejedelemmé avatta.
(Drezda, Hist. Museum.)

Az a katonai hatalom, amit a fiatal király örökségképpen kapott, nem volt nagy célok megvalósításához elegendő. S elméleti természetű reformokkal ezen a szegényes állapoton – Zsigmond jobb időkben megindított kísérlete is erre vallott – bajosan lehetett segíteni. A Felvidéken a cseh Giskra volt az úr. Hunyadi nem bírt volt vele. Zsigmond törvényhozása, majd az 1454-i felújítás zászlók alá gyüjtött, jól-rosszul fegyverzett hatalmas tömegeket, de nem hadseregeket teremtett. Atyja ezekkel az erőkkel megpróbálta, amit lehetett és pedig a nekik leginkább megfelelő török arcvonalon. De az ifjú király azt látta, vagy talán otthon a szülői házban is azt hallotta, hogy az atyai vagyon táplálta hivatásos páncélos sereg nélkül Hunyadi aligha arathatott volna világraszóló diadalokat, s talán azt is, hogy a kormányzó kudarcai, Rigómező például bizonyosan, jórészt a fegyverre szólított népfölkelés gyarlóságából következtek. Mindenesetre azt láthatjuk, hogy mindennemű újító kísérletet félretett s a lehetőségek felől jóval élesebben ítélt, mint sokat emlegetett kortársa, XI. Lajos, ki, akárcsak Zsigmond, illetve még inkább mint ő, valami újat iparkodott teremteni. A francia király – pedig Európa legösszpontosítottabb fejedelmi abszolutizmusának ő volt a tulajdonképpeni megalapítója s azonkívül elődjétől megfelelő anyagi alap mellett állandó hadsereget is örökölt, örökölte továbbá a trónt is olyan tekintéllyel, minőt Mátyás, a választott király, eleinte távolról sem mondhatott magáénak – tökéletes kudarcot vallott egy nagy tervvel. Az angol íjászok mintájára elrendelte, hogy népe rendszeresen gyakorolja magát a nyíllövésben s ilyenformán megteremtette a francia gyalog íjászok, az úgynevezett „francs archers” intézményét, de komoly harci értéket még az ő hajlíthatatlan akarata sem tudott az új csapatnembe oltani. Ehhez évtizedek csüggedetlen erőfeszítésére lett volna szükség, mire a jelennek élő, gyors sikerekre szoruló és számító politikai hatalom nem rendezkedhetett be. Így történt, hogy bár nem sokkal utóbb egy másik francia király, I. Ferenc, a nemzeti gyalogságot életrehívó kísérletet némileg változott formában megismételte – és pedig már a XVI. században, tehát olyan időben, mely a gyalogos taktika előnyeit európaszerte méltányolni tudta – ez a második kísérlet sem hozott eredményt – és a francia zászlók alatt az egész korszakon át zsoldos svájci vagy német gyalogsággal találkozunk. Hangsúlyoznunk kell ezt, ha helyesen kívánjuk megítélni Zsigmond kezdeményezésének sorsát, majd Mátyás eljárását, mely mind világosabban bontakozik ki, amint a fiatal választott király – egymásután leszerelve és félretéve a Hunyadi-párt főembereit, kik királlyá tették, de uralkodni maguk akartak helyette – lassan kezébe veszi a hatalmat s a maga útjaira lép.


Hunyadi János képe a XV. század utolsó negyedének lovagi vértezetében. A Thuróczy-krónika 1488. évi brünni kiadásából.


Lovag teljes fegyverzetben. Paumkircher András emléke Szalónak várában. 1450.
[1]


Számszeríjas a XV. század közepéről. Olasz kézirajz után.


Szentgyörgyi és Bazini György gróf síremléke. 1467.[2]
(Római kat. templom, Pozsonyszentgyörgy.)


Páncélos gyalogos számszeríjjal Bodfalvi Bod Jakab fiainak 1460-ban Budán kapott címerében.
(Both-család levéltára, Orsz. Levéltár.)

Ezeket az utakat az átvett örökség természete, tehát szigorúan gyakorlati szempont szabta meg. A magyar katonai erő gerincét a nagybirtok állította, ezt fenn kellett tartani minden lényeges változtatás nélkül. Idevágó reform egyenes szembekerülést jelentett volna az egyetemes európai és hazai fejlődéssel, ilyesmivel még Zsigmond sem próbálkozott s bizonyos, hogy minden kezdeményezés, még siker esetén is, hosszabb-rövidebb katonai bénultságot eredményez. Ez nem Mátyás király irányzata. Ő éppen ellenkezőleg minél gyorsabb hatalomgyarapodást keresett, ettől függött uralma gyökeretverése; ezt pedig a lényeg érintése nélkül inkább egy eltolódás szolgálhatta volna. Nem lehetett közömbös, ha a királyi birtoktestet a Hunyadi-ház hatalmas javaival kiegészítve s a királyi jövedelmeket általánosságban felfokozva, a közvetlenül királyi zsoldban álló bandériumok létszámát annyira emelnie sikerül, hogy azok mellett a főurak hatalma viszonylagosan alászálljon, anélkül természetesen, hogy az általuk fenntartott és kiállított csapatok abszolut számereje csökkenjen. Lehet, sőt valószínű, hogy az eredeti terv ez volt; pusztán csak evvel az eljárással azonban Mátyás király nem vált volna azzá a katonai hatalmassággá, mivé csakhamar lett. Nem is ez és nem is így történt. A magyar hadi és általános történetnek egyik legfontosabb fordulata, hogy a bandériumok továbbfejlesztése helyett már Mátyás uralmának első évtizedében egy idegenekből, jobbára csehekből álló királyi zsoldoshad kialakulásának lehetünk szemtanúi, melyet a kései [Királyi zsoldoshad szervezése] források fekete sereg néven ismernek. Nem az elnevezés, nem a hozzáfűződő hagyomány, általában még csak nem is az idegen származás a fontos. A királyi bandériumok színmagyar harcosai bizonyára éppen olyan eszközei lettek volna a királyi teljhatalom kiépítésének befelé s az ország katonai hírnevének kifelé, mint azok a cseh-morva kötelékek, melyek királyi zsoldba vétele a cseh háborút megelőző években egyre sebesedő ütemben folyt. A fontos a cseh vagy inkább felvidéki származás, de ez sem szigorúan katonai szempontból, hiszen ezek a csehek, mint már kiemeltük, nem Ziska közvetlen követői már, nem is az ő egykor diadalmas, de csak lovagrendű katonai anyag híján alkalmazott harcmódját ültették át a magyar hadviselésbe. Emez idegenek java éppen úgy páncélos lovasharcos, mint a magyar bandériumok tagjai, bennük válik azonban magyar erővé a Felvidék évtizedes rákfenéje, Giskráék mindaddig megzabolázhatatlan uralma. A Zsigmond alatt kialakult kettős front nyomása tudniillik nem szűnt meg Lipannal, csak más külsőt öltött. A Magyarországra települt Giskra általánosságban beleilleszkedett volt a hazai jogrendbe s attól fogva, hogy fegyveresen lépett fel V. László ügye mellett, mást mint magyar királyt nem szolgált többé soha, de az ő királya nem kellett, hogy a nemzet többségének uralkodója legyen. Ő önálló politikát folytatott a Felvidéken, s amint nem ismerte el I. Ulászlót, Mátyás ellen is III. Frigyest, a főúri liga ellenkirályát támogatta. A török mellett állott és ártott tehát a cseh arcvonal is mindaddig, míg Mátyás a szükség kényszere alatt számos, de nem véglegesen döntő diadal után a betelepült csehek kisebb részét kiűzte az országból s ilyenformán megérttette a többiekkel, hogy csak a dicstelen kitakarodás, vagy az ő szolgálata között van választásuk. Következetes kitartásának végül is sikerült a kisebb önálló cseh bandák javát, majd a külső politikai támasz nélkül maradt Giskrát is zsoldjába fogadnia s valamennyiüket a királyi zászló rendszeresen fizetett hívévé tennie. Így aránylag csekély véráldozat árán kiváló, a hazaival mindenesetre versenyző katonaanyagot nyert, amely kéznél volt, nem kellett kiképezni vagy megteremteni s nyomasztó ellenségből egészen rövid idő alatt hűséges eszközzé vált. Ez az átértékelődés a királyi zsoldossereg megalapításának igazi és nemzetmentő jelentése. Ám maga ez a rövid alakulástörténet, mely számos hiteles adattal bizonyítható, máris eldönti, hogy a XVI. században kialakult hagyomány az úgynevezett fekete seregről legalább is fantasztikummal kevert, mert tudatos királyi reformelhatározásról beszél, holott az igazi ok a Felvidék felszabadítása, melynek elnyomóit a viszonyok útmutatása alapján a keserű szükség tette királyi sereggé. Ezt szinte a király védelmére említjük, mert az újítás gyenge kormányzat kezében veszedelemmé lehetett. Még csak azt sem állíthatjuk azonban, hogy a felvidéki cseh rablófészkek kifüstölésének megkezdésekor nem a tőlük való gyökeres szabadulás volt-e a cél, s nem maga a király is csak harc közben, az első sikerek után jött reá az aránylag könnyen, a radikális eltávolításnál mindenesetre könnyebben elérhetőnek mutatkozó és nagy kilátásokat ígérő megoldási módozatra. A kutató az egykorú forrásokból csak annyit olvashat ki – de azt azután minden kétséget kizáróan – hogy az a Mátyás király, ki uralma első éveiben külföldi jóakaróit és szövetségeseit következetesen katonai segélynyujtásra igyekezett rávenni, a felvidéki terjeszkedés kibontakozásával párhuzamosan, csapatkötelékek helyett minduntalan pénzbeli segítséget kér s egyúttal a hazai adórendszert is gyökeresen megreformálja, a mentességeket kiirtja, a rendes és rendkívüli királyi jövedelmeket olyan magasra fokozva, mint egyetlen elődje sem. Ez az eljárás nyomatékosan bizonyítja, hogy a céljaihoz szükséges katonai emberanyag már rendelkezésére állt, s csak a fenntartása az a nagy probléma, mellyel a magárahagyott Magyarország nehezen bír megküzdeni. A király vasakarata és csüggedetlen kitartása azonban hamarosan a pénzbeli fogyatkozáson is segített egy, már egészen újkori hangzású újítással: a katonáskodástól következetesen elhúzódó köznemesi osztály megadóztatásának bevezetésével. Elvi kijelentés, mely az alsóbb nemességet adófizetővé nyilatkoztatta volna, természetesen nem esett, az adó kivetése időről-időre történt, de világos, hogy az út ide vezetett volna, ha a Gondviselés Mátyásnak hosszabb uralmi időt, vagy megfelelő és művét folytató utódokat engedélyez. A pénzáldozat azonban így sem volt meddő. Maga a zsoldos sereg eljutott addig a fokozatig, ameddig egy XV. századbeli ilyenfajta intézmény felnőhetett. A korszak legkiválóbb történetírója, Tubero, azt a váratlan és meglepő értékítéletet hagyta reánk: a király zsoldosai urukat pénz nélkül is, pusztán a diadal reményében hajlandók voltak szolgálni. Inkább őt ingyen, mint más hatalmasságot fizetésért. 1468-ban a cseh háború kitörésekor a bandériumok mellett már ez az idegen zsoldos sereg tette Mátyás király főerejét, s a tízesztendős mérkőzés legragyogóbb haditénye, az 1474-i boroszlói táborozás, szinte egészében az új intézmény fegyvereihez fűződik. A világtörténelem egyik legritkább típusú győzelme következett itt be: az ostromló kapitulált az ostromlott előtt. Apa és fiú, Kázmér lengyel és Ulászló cseh király legalább tízszer akkora serege néhány hét alatt tökéletesen elolvadt a lovas csatározások művészies szövevényében, melyeket a környékbeli várakban elosztott körülbelül hatezer zsoldosa élén maga a király vezényelt. A gőgös és bizonyos diadalt váró ellenség számos elesettet, sebesültet és rengeteg foglyot veszítve, erejében tökéletesen megrokkanva, végül is békéért könyörgött a lenézett erejű ellenfélnél. Roppant minőségi átalakulás bontakozik ki előttünk, [Mátyás zsoldos-hadserege] melyet különösen a seregszámok érzékeltetnek. A mai megfigyelőnek talán jobban feltűnik, hogy a lengyel-cseh sereg végül is olyan harcosokkal szemben húzza a rövidebbet, kik szinte kivétel nélkül a cseh korona területéről valók s erőteljes fegyelmező munka feltételezése mellett is szinte hihetetlennek találja, hogy a király cseh katonáit ilyen rövid idő alatt hazájuk ellenében magyar érdekek hordozójává tudta alakítani. Ez a felfogás azonban a zsoldossereg lényegét tökéletesen félreértené. Ilyen tartalmú átalakító munkára nem volt szükség. A sereg tagjai egyrészt igazi zsoldosok, kik adott szót és hűséget igen, nemzettesthez való ragaszkodást viszont annyira sem ismertek, mint a középkor általában. Másrészt a főemberek személyéből következtetve jobbára a Mátyás alatt álló katolikus melléktartományok szülöttei. Bajosan érezték, hogy hazájuk ellen küzdenek, amint Giskra is legalább annyira volt magyar, mint cseh, s élete végén feltűnő esetekben is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Szent Korona iránti hódolat vezeti. Az a feltűnő, hogy nyugati ellenféllel szemben, mely ugyancsak belemarkolt népe erőforrásaiba, milyen elképesztően kisszámú seregre bízza ügyét a király – és helyesen számít. A királyi jövedelmek rendeződésével egy szigorúan hivatásos jellegű hadi intézmény fejlődik most már lépésről-lépésre, amely az egész magyar haderőnek számban eltörpülő része, de nem összetevője, hanem éppen ellenkezőleg a gerince, a lényege; ezé a jövő, a király elgondolása szerint. Az a Hag Ferenc, ki Boroszló alatt Mátyás jobbkeze volt s kit a zsoldos sereg első parancsnokának nevezhetünk, nem sokkal utóbb Szabácsnál, a török ellen küzdve, másfélszázezres létszámú magyar sereg keretében halt hősi halált. De a következő évek munkája a seregmag rendkívül sok anyagi áldozatba kerülő növelése irányában iparkodott hatni, a százezres többletet mindinkább elhanyagolva. Hogy ez az elhanyagolás egyúttal a török háború szempontjának bizonyos félretételét jelentette, Mátyás korában s az ő országszervezete mellett egészen természetes jelenség volt s csak egy, esetleg kevésbbé céltudatosan eljáró jövendő számára válhatott aggasztóvá. A király uralmának első esztendei világosan bebizonyították, hogy Magyarország ereje a török Európából való kiűzéséhez még Mátyás keze alatt is kevés, a déli határ puszta megvédelmezéséhez különösen a cseh front felgöngyölítése, bekebelezése s a magyar hadügy szolgálatába állítása után – sok. A keletkezett erőtöbblet árán Mátyás méltó, s valamennyi elődjénél nyomatékosabb elhelyezkedést keresett az európai politikában. Ezt szolgálta a zsoldos sereg, s ennek az erőtöbbletnek átélése és tudata adta meg a folytonosan megújuló nyugati háborúk és szövetkezések jogosultságát, természetesen csak Mátyás rendszerére nézve. A cseh mérkőzés után a császár elleni makacs küzdelem, majd a természetes török elleni szövetségessel, Velencével való szakítás következett; közben egy-egy győzelmes rajtaütés a törökön, de az is mind kisebbszámú sereg, mindinkább hivatásos harcosok élén. Ez a különösen dél felé váratlan újításszámba menő irányzat okozta, hogy a Mátyás-korabeli okleveles anyag lényegesen többet beszél a városi rend, a polgárság hadiszolgálatáról, mint a köznemességről, ami közelebbi magyarázat híján igen különösen hangzik. De a magyarázat igen egyszerű. A városok legtöbbje falai őrzésére lehetőleg több-kevesebb zsoldost tartott s alkalomadtán ezek szolgálatát vette igénybe a király. Igazán meglepő az volna, ha magukat a városi tömegeket próbálta volna hadba szólítani. Csakhogy ettől szintúgy óvakodott, mint a köznemességtől, s a céhek kivonultatását még olyan esetekben is mellőzni iparkodott, mikor erre nézve például cseh királysága területén, hol ez eléggé szokásos volt, formaszerű ajánlatot kapott.


Tornapáncél és combvért a XV–XVI. század fordulójáról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Tornapáncél és lóhomlokvért a XV–XVI. század fordulójáról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Újkori hadpolitika a rendelkezésre álló középkori eszközökkel. Szinte modernnek nevezhető államrend, külső hadügyi újítások nélkül. Hogy Mátyás Magyarországában kialakult egy központi hatalom, melyhez az ország katonai erejét néhány esztendővel azelőtt még szinte megszemélyesítő egész főúri rendnek csakis alkalmazkodni lehetett, hogy ez rendelkezett a terület minden erőforrása felett s a mult kifejlesztette kiváltságok közül csak azokat ismerte el és tartotta fenn, melyek az ország s a köz számára csakugyan értéket jelentettek – s azokat is a várható áldozatkészség mérve [Mátyás véleménye a gyalogságról] szerint – világosan újkori tünet már. Ily tekintetben Mátyás rendszere miben sem maradt el előbb említett kortársáé, a francia XI. Lajosé mögött. De eszközeit tekintve nem nézett a jövendőbe. Mintha csak érezte volna, hogy nincsen ideje hozzá. Amint – ebben az esetben is nyilván a pillanatnyi sikert nézve – egyik váratlan írásbeli vallomása szerint a középkor hadigépeit többre becsülte az ágyúknál, ugyanúgy nem mutatott különösebb érzéket az iránt a fegyvernem iránt sem, melynek felcseperedése a középkor hadügyi berendezkedésének igazi és végleges bukását jelentette. Érdekes, hogy ebben a tekintetben jóval kevésbbé gyakorlati lelkialkatú, sőt egyenesen romantikus hajlandóságú ellenfele, Miksa római király, a későbbi császár jobban megsejtette a lényeget. Mátyás óva intette volt ugyan szövetségesét, Merész Károly burgundi herceget, a legmagasabb középkori fejlődésig jutott páncélos sereg urát, a svájciakkal való élet-halálharctól, mert mint írta, nem dicsőség parasztok ellen győzni, annál szomorúbb viszont – ezt azonban csak formai lehetőségül említi – vereséget szenvedni velük szemben. S mikor véres kudarcok után Nancynál végül maga a herceg is életével fizetett a svájci lándzsaerdő lenézéseért, a magyar király szemmelláthatólag azután sem változtatta meg értékelő meggyőződését. Miksa mindinkább foglalkoztatta és megbecsülte a délnémet zsoldos gyalogságot az úgynevezett landsknechteket, a svájciak birodalmi másait. Mátyás mintha nem vette volna észre, hogy valami rendkívüli fordulat történt: az Alpok völgyeiből elindult hódító útjára az a harcmód, amely páncélos lovagseregekkel szemben gyalogszerrel következetesen győzni tudott. Merész Károly bukása után ugyan folytatott némely kanton vezetőségével, különösen a vele igen rokonszenvező Luzernnel, zsoldbavételi tárgyalásokat, de csak a császár sakkbantartására, úgy, hogy ezek lefolyása és sorsa inkább a fentmondottak megtámasztására szolgál. Amint a svájci szövetséget a francia pénz és politika amúgyis a császár ellen fordította, Mátyás érdeklődése ellankadt, megbízottainak alkudozásai elakadtak s ő mindvégig kitartott a maga páncélos lovasserege mellett.


Számszeríj a XV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Előbb a boroszlói táborozás említésekor lovascsaták művészies szövevényéről beszéltünk. Hogy jogosan, valamennyi odavágó kútfő egyöntetűen bizonyítja és hirdeti. Magyarország támadó serege, a bandériumok éppen úgy, mint a királyi zsoldosintézmény, nehéz páncélos lovasság volt. A gyalogság – drabantnak hívták, s a szó jellemzően a huszita küzdelmek szülötte – puszta védelmül szolgált és szerepében a svájciak csatadöntő gyalogságával még csak össze sem vethető. Következésképpen értékében sem. Hogy hogyan alakult volna a helyzet, ha a király tovább él s az elkövetkező kibontakozásnak szemtanúja lehet, – ami a részleteket illeti, természetesen nem történeti kérdés. Egészben bizonyára leszámolt volna az új értékelési átalakulással; de erre nem került sor. A magyar hadügy Mátyás kezében taktikai adottságában nem vált újkorivá, amint befejezés nélkül maradt élete egész műve is.


Lovasseregek összecsapása Mátyás király 1490-ben készült bibliájából.

(Bibliotheca Laurenziana, Firenze.)

Mindez ellene szól annak a hagyománynak, melyet a következő XVI. század alakított ki s hagyott az utókorra Mátyás király úgynevezett fekete seregéről. Istvánffy Miklós nemzedékek számára irányadó és alapvető művében azt olvashatjuk, hogy a fekete sereg a janicsárság mintájára alakult, tehát gyalogság volt. Az egykorú kútfők nemcsak erről, a fekete jelzőről sem tudnak semmit. A janicsárság egészében homogén fegyverzetű, Mátyás király gyalogosai viszont, mint ezt a legvilágosabban a király egy 1481-iki, Veronai Gáborhoz intézett leveléből tudjuk, részben szálfegyveresek, részben lövészek, kiket pajzsosok sorfala vesz körül. Eme fedezet mögül törtek elő az előbbiek, ha erre alkalom nyílott, s bocsátkoztak közelharcba az ellenséggel. Az eljárás szóról-szóra ugyanaz, mint a Ziska huszitáié, csak Mátyás seregében a szekérövezetet már hatalmas ülőpajzsokkal felszerelt, mozgékonyabb embersövény helyettesítette. A király gyalogosai tehát nem török, hanem cseh iskolából valók, mint egész zsoldosserege, de éppen nem tették serege lényegét, általában védekezésre hivatottak, s a támadó, a csatadöntő elem a páncélos lovasság, melyet a királyi levél is első helyen említ. Éppen a király halálát követő esztendők emelték azonban a gyalogságot az európai köztudatban és gyakorlatban vezető helyre, s ezen a fokozaton már szinte természetes volt, legalább is éppen nem meglepő, hogy a török sereg legfegyelmezettebb s legértékesebb csapatneme ugyancsak gyalogharcosokból állott. Megmaradt annak emléke is, hogy Ziska gyalogosok élén vívta volt meg diadalmas csatáit, s Mátyás gyalogosai legalább részben csehek voltak, de hogy a huszita harcmód hová fejlődött, hogy Ziska taktikájától, amint tehette, eltávolodott, s a Magyarországra települt Giskra már javában páncélosokat vezetett – ezt a lovagharctól búcsút vett XVI. század már nem értette, nem is tudta. A mult hiányos ismeretéből és a jelen általánosításából alakult azután ki Istvánffy és követői tudatában a [A fekete sereg] reformáló király és a janicsárutánzó zsoldossereg képe, holott Mátyás zsoldos seregének valójában semmi köze sem volt a janicsárokhoz, s a fekete nevet is egy személyi adottságnak köszönhette.


Páncélos a XV. század végéről. Gógánváraljáról származó famennyezeten.
(Szépműv. Múzeum.)


Páncélos lovag két karddal Muronyi Véer András 1509 szept. 9-én kapott címerében.
(Országos Levéltár.)


Csapatvezető képe. Hadnagy Bálint Remete Szent Pálról szóló, 1511-ben Velencében megjelent munkájában.
(Bibliotheca Angelica, Róma.)

A zsoldossereg parancsnokai vak eszközök voltak a király kezében. Az volt Biskupitzi Haugwitz János is, az úgynevezett „fekete” Haugwitz, ki a császár elleni háború utolsó szakaszában a támadó magyar csapatok déli, stájerországi szárnyát igazgatta volt s ebben az időben még jócskán alatta maradt tekintélyben a fontosabb északi arcvonalon működő ugyancsak idegen parancsnoknak, Tettauer Vilmosnak. Egészen természetes volt, hogy mikor a király a Corvin Jánost illető trónörökösödési terveket keresztezni kész János sagani herceg megfékezésére 1488-ban Sziléziába sereget küldött, a vezetést Tettauerre ruházta; ki csakhamar ostrom alá fogta a herceg székhelyét, Glogaut s Mátyásnak ezt az utolsó háborúját, az úgynevezett glogaui háborút, talán rövidesen be is fejezi, ha a sziléziai királyi helytartó, Stein György lovag, mindenben kezére jár. Stein azonban, ki a királynak ugyancsak teljes bizalmát bírta, nem fért össze az indulatos természetű zsoldoskapitánnyal s a hadműveletek mind szenvedélyesebb formákat öltő meghasonlásuk és viszályuk következtében meglehetősen elhúzódtak. János hercegnek sikerült a körülzárt Glogauból egérutat vennie, ami sokat rontott Tettauer tekintélyén, s híre járt, hogy rokonsága Csehországból felmentő sereget hoz a város alá. A király erre, Ausztria meghódítása befejezett tény lévén, Haugwitz osztagát is Sziléziába rendelte s ez a fordulat hozta meg a várva-várt sikert. Haugwitz a Glogau alá nyomuló cseheknek útközben Thomaswaldaunál útját állta és fényes győzelmet aratott felettük. Glogau csakhamar kapitulált s a sagani herceg földönfutóvá lett. Az egész háború nem volt éppen jelentős hadiesemény, a császárral való mérkőzéshez még csak nem is hasonlítható, de a személyi rétegeződést véglegesen rendezte, miután további változásokra nem volt már idő: a király nem egészen két évvel utóbb, 1490 április 6-án meghalt. A sereg a háború befejezése után Sziléziában táborozott, másutt mindenütt csend volt, itt pedig esetleg számítani lehetett valaminő újabb megmozdulásra, talán cseh támadásra is. Táborozás közben érte a király halálhíre s a kiszipolyozott lakosság dobogó gyűlöletétől kísérve innen indult Magyarország felé. Ha Corvin János minden huza-vona nélkül elfoglalhatja az elárvult trónt, nem kérdéses, hogy Haugwitz megmaradt volna egyszerű zsoldosvezérnek, kinek további szerepe, éppen mint előbb Tettaueré, ura döntésétől függött. De király nem volt, interregnum következett s a sereg tudvalevőleg nem Magyarországot, hanem Mátyás királyt szolgálta. Az új alakulás a rendelkezés jogát és lehetőségét egyszerre a hirtelenül politikai hatalommá vált Haugwitz kezébe adta, kit sikerült megnyerni Ulászló ügyének, de eszközének nem. Ehhez a viszonyok tisztázódására, Ulászló gyors erőhöz jutására lett volna szükség és ez tudvalevőleg nem következett be. Sőt a tehetetlen kormányzat azzal kezdte, hogy a kikötött zsoldosösszegeket sem volt képes kellő időben kifizetni. Haugwitznak tehát módjában volt a tulajdonképpeni vezetést megtartani s az érdekeiben vele összenőtt zsoldoshaddal sajátjaképpen rendelkezni. Valószínűleg retorziós eszköz volt, ami Mátyás alatt nem fordulhatott volna elő, hogy némely [A fekete sereg pusztulása] osztrák várakat a Miksával kötött szégyenteljes pozsonyi béke után is hatalmában tartott, holott az egyezmény Ulászlót Ausztria egész területének kiürítésére kötelezte. S ebben az időben, mikor a „fekete” Haugwitz egészen önálló külön utakon jár, kezdenek az egykorú feljegyzések „fekete” seregről beszélni. Minthogy az elnevezés Mátyás király korában ismeretlen, egészen kétségtelen, hogy Haugwitz személyében kell a névadót keresni, ami nyilván csak azért maradt a jövendő számára homályban, mert a kortársaknak nem sok idejük volt a fekete seregről írhatni. Az intézmény sorsa tulajdonképpen már Mátyás halálakor meg volt pecsételve. Ulászlónak természetesen jóval inkább szüksége lett volna erős és megbízható katonai támaszra, mint Mátyásnak. De az őt trónraemelő, rövidlátó s Mátyás vaskezét elúnt oligarchia éppen ellenkezőleg, az intézmény megszüntetésében kereshette érdekét. A fekete sereg urával nem rendelkezhettek volna, a sereg híján a király tőlük függött. Haugwitznak tehát pusztulnia kellett övéivel együtt. Valahogy megkapva esedékes zsoldjuk egy részét, délnek vonultak a török végek védelmére, de itt szinte rákényszerítették őket a pusztító harácsolásra, mert élniök kellett valamiből s a további zsoldfizetés késett, majd elmaradt. Mátyás egyik teremtményéé, Kinizsy Pálé a szomorú dicsőség, hogy az országos csapásnak kinevezett sereget a Száva közelében, a töröknek szinte szemeláttára, Halászfalvánál megrohanta és szétszórta, majd az úgynevezett kolomposokat állatias kegyetlenséggel kivégeztette. „Ilyen rút jutalmat nyert az a sereg, mely, – mint egy benne szolgáló vitéz írta – éveken keresztül híven követte királyát, sok jó várat és várost foglalt el s ha megfizették, a pokolba is elment.” Hogy a halálba üldözöttek jajszava a középkori magyar nagyhatalom halálharangjának hangja, azt az a nemzedék természetesen nem vehette észre.


Huszárpajzs pergamennel bevont fából, benyomott és aranyozott díszítéssel. 1480 körül.
(Magyar N. Múzeum.)


Huszárpajzs acélból, maratott és aranyozott díszítéssel. 1500 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Máriási István síremléke 1516-ból a márkusfalvi római katolikus templomban.
[3]


Kinizsi Pál († 1494) páncélinge és fejborítója nagyvázsonyi sírjából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A köznemességről már régen kiderült, hogy nem résztvevője, hanem csak kritikus nézője óhajt lenni a király s a főurak országvédelmének. Most, mintha ezt a magatartást a főnemesség is megirígyelte volna. Mátyás alatt megszokta, hogy csak támogatója a királyi honvédelemnek, most uralkodni akart, a nélkül, hogy több áldozatot hozna, a mellett az Ulászló mellett, kinek minden fegyveres ereje néhány bandérium volt. Mint ezt leginkább az akkoriban hozott törvényparagrafusok tengere bizonyítja, a jogkeresésnek olyan lavinája indult meg, mely egyenesen példátlan. Egyetlen szerencse, hogy a főúri rend nem léphetett az adófizető korszakban véglegesen demilitarizált köznemesség útjára, társadalmi állása fenntartásának kedvéért szüksége lévén zsoldos familiárisaira. Így legalább maradt egyetlen réteg, mely ha előbb nem is, a végveszély percében mégis kiállott a király kíséretében a küzdőtérre s megvívta a magyar középkort lezáró mohácsi csatát. A köznemességtől a szultán kardcsapás nélkül nyomulhatott volna akár Budáig. Előrelátás, áldozat, [Társadalmi és hadügyi hanyatlás] idejében alkalmazott becsületes erőfeszítés azonban a főúri rendtől sem tellett, más számbavehető társadalmi osztály pedig nem volt. A városi polgárság gyenge s kultúrájában, érzésében nagyrészt idegen, honvédelmi szerepét egyedül a királyi vezetés és számonkérés adta. A parasztnép, melytől Zsigmond még katonai közreműködést várhatott, a fegyverviseléstől egyenesen eltiltottan, különösen Dózsa parasztlázadása óta állati sorsban és közönyben várta helyzete tűrhetőbbre fordulását. Az ámuló érdeklődő olyan ütemű és terjedelmű süllyedésnek lehet szemtanúja, melyet a hadtörténelmi átalakulás és felmorzsolódás – ezt őszintén meg kell vallanunk – nem is képes szemléltetni. Pedig minden társadalmi emelkedésnek és hanyatlásnak általában hűséges és megbízható tükörképe szokott lenni. A fekete sereg pusztulása csak tüneti szempontból jellemző, maga a katonai veszteség éppen akkor önmagában nem lett volna pótolhatatlan. A nehéz lovasság, a lovagi harcmód elsősége, mint ezt a svájciakról szólva kiemelhettük, éppen abban az időben volt véglegesen letűnőben. Az átmenetet biztosíthatták volna az épségben maradt bandériumok. S Magyarország, akkor tart továbbra is lépést Európával, mellyel évszázadok óta együtthaladt, ha Mátyás halála után nyugati területek mintájára azonnal fegyelmezett csatadöntő gyalogságot teremt. Hogy ehhez nem állott rendelkezésére megfelelő hazai emberanyag, mint Franciaország példáján láttuk, nem lett volna döntő. Hiszen a gyalogság még Spanyolországban is idegen ültetés, pedig a XVI. század végül is mindenfelé diadalra jutott gyalogos típusát a lőfegyvereket is rendszeresen alkalmazó infanteria-t ennek az országnak köszönhette Európa. De mintául, „cuerpo modelo”-ul, eredetileg egy svájci zsoldososztag szolgált. Ha Mátyás rendszere lényegében tovább él s az idegen páncélos lovasság, a fekete sereg helyébe ugyanazon anyagi erőfeszítés árán idegen, svájci vagy német zsoldos gyalogság léphet, egyenesen katonai továbbfejlődésről számolhatnánk be, annál is inkább, mert a török elleni védekezés és küzdelem hivatott katonai szerve egyetlen kivételképpen csorbítatlan épségben szállott át a Jagellók szomorú korszakára. Élt és Mohácsot is túlélte a kései középkor egyetlen egészséges és nagy jövőre hivatott harcos öröksége: a huszár.


A huszár legrégibb ismert ábrázolása 1500 körül készült magyar szablya hüvelyén.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


A legszebb magyar szablya, honfoglaláskorira emlékeztető díszítéssel és övfelszereléssel. 1514.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Szablya aranyozott ezüst markolattal és hüvellyel, hüvelyén a huszár legrégibb ismert ábrázolásával. 1500 körül.
(M. N. Múzeum.)

A szó maga nyilván balkáni eredetű, a cursor-ból, száguldóból származik s rác közvetítéssel érkezett, illetve szivárgott szókincsünkbe. Egyetemes középkori meggyőződés szerint – s nem győzzük eléggé ismételni és kiemelni, hogy mennyire ennek volt részese a magyar is – a könnyű lovas katonai értéke eltörpülő a páncélosé mellett. Nem csodálatos, hogy a huszár megnevezés nálunk még a XV. század első felében is portyázó, rabló csőcselékfélét jelentett. Annál meglepőbb, mikor Mátyás király fentidézett 1481-iki levelében azt olvassuk, hogy a királyi sereg az elsőnek említett és csatadöntőnek jellemzett páncélos lovasság s az azt támogató drabant lovasság mellett egy harmadik fegyvernemmel is rendelkezik. „Könnyű fegyverzetű lovasok, kiket huszároknak hívunk.” A tagozás hármas volta tökéletesen egyezik Mátyás történetírójának, a szemtanú Bonfininak hármas táborával, csakhogy ő magyarokról, csehekről és rácokról ír, megmondva egyúttal, hogy a magyarok és csehek nehéz lovasok és gyalogosok, a rácok ellenben könnyű lovasok valamennyien. Önkéntelenül elevenül fel tudatunkban a Zsigmond-kori magyar könnyű lovasság rác elnevezése, és pedig most már a huszár szó eredetével kapcsolatban. A két kifejezés azonos katonai jelentésben kétségkívül felváltja egymást, egyik a másik nyomába lép. Ha most már tudjuk, hogy Bonfini művének megmagyarítója, Heltai Gáspár az alapszöveg rácait következetesen huszároknak nevezi, illetve fordítja, el kell fogadnunk, ami az előbbiek után eleve valószínű volt: a két terminus nemcsak egymásra következik, hanem ugyanazt a könnyű lovas szervezetet, illetve réteget is jelöli, mint az több más egykorú feljegyzésből szintén kiolvasható. A késő középkor magyar könnyű lovassága tehát rác volt, eleinte annak is hívták, a huszár szó még akkor szinte becsületbevágó jellegű volt és csak [A huszárság] Mátyás uralmának vége felé vált az eredetileg lenézett balkáni gyülevésznép népies elnevezése hivatalosan is befogadottá. Az 1481-iki levél szerint a huszár már teljesjogú tagja a királyi seregnek, amivel – igen érdekes s nem a középkorra valló, de az adott körülmények között természetes és érthető tünet – a rác vallás szabad gyakorlatának engedélyezése járt együtt. Az első ismert huszárparancsnokok: Belmosevity Milos, a két Jaksity, majd Bakity Pál mind született rácok s csak amint a török előnyomulás élvonala mindinkább terjeszkedett s mindinkább magyarlakosságú területeket tarolt le, vált a huszárság a soraiba lépő, földönfutóvá lett magyar elem révén lépésről-lépésre magyarrá s ezzel együtt tiszteletet érdemlő áldozatkész igaz katonai réteggé. Nem sokkal Mohács után a folyamat lényegben már be is fejeződött, ami bármilyen különösen hangzik, beszédes ábrázolása a romlás sebes ütemének.


Csajkás vitéz Brodarics István 1517. évi címerében.
(Országos Levéltár.)

A huszár, a török természetes reágense és ellenlábasa, külsejében mai szemmel nézve nem is éppen könnyű lovas. Páncélinget és sisakot viselt, mint a török hűbéreslovasság, a spáhi, melynek ellensúlyozására született és alakult. A kor tudatában természetesen kimondottan könnyű fegyveres, hiszen az igazi harcos rend, az akkori katona, a miles, a fejlettsége tetőpontjáig jutott nehéz gótikus páncélt viselte. Ilyet látunk, hogy csak egy emlékcsoportot említsünk, nemcsak az előkelőségek, Szentgyörgyi és Bazini János gróf vagy Zápolyai Imre nádor, hanem az egyszerű nemes lovag, Tarczay Tamás síremlékén is. A leletek fegyveranyaga általában elnehezül, a kardok, lándzsák még súlyosabbak, mint az Anjou-korban. Megjelenik ellenben újra a keletre utaló szablya, és pedig a honfoglalókétól s az Árpád-kori kun-bessenyőtől egyaránt elütő törökös változatban; kétségkívül a huszárság hozadéka.

Hogy Magyarország mennyire a Nyugaté volt, talán legmeggyőzőbben ennek a keleties fegyvernemnek az eredete és multja igazolja. Nikápoly hatása alatt Zsigmond király hadügyi reformot, köznemesi magyar könnyű lovasságot és jobbágy telekkatonát sürgetett s azután, mint a tények mutatják, onnan vette a keresett emberanyagot, hol úgyis megvolt, a török korkából, a déli végeken rajzó rácok köréből. Mátyás ez alakulást készen kapta, elismerte, fejlesztette és megbecsülte, kivezényelte huszárjait a nyugati harcterekre is, de meg sem kísérelte soraikat magyar elemekkel tarkítani. Ezt a keserű sors végezte el. A magyar harcosrend bandériumokban páncélosan szolgált zsoldért, a vonakodók mentesültek és adót fizettek. A fekete sereg, ugyancsak páncélos nehéz lovasság, tehát a hadiszervezet minden nevét megérdemlő tagja, akárcsak a Nyugaton ekkor mindenfelé, hivatásos, egyedül a harcnak élő képzett katona volt. Rendszeres zsoldot húzott a huszár is, csak kevesebbet a páncélosnál. Ez az irányzat – újra nyugati vonás – természetesen a seregszámok megkisebbedéséhez, a népfelkelés lassú felszívódásához vezetett. Hunyadi hétezer lovas és negyvenezer gyalogos élén állott Rigómezőnél, mert hétezer páncélost tudott volt zsoldban tartani s történetesen negyvenezer magyar és oláh kiképzetlen gyalogos gyűlt a táborába. Fia viszont Ausztria meghódítása után, hatalma teljében Bécsújhelyt húszezer lovas és csak nyolcezer gyalogos felett tartott szemlét, mikor is az arány azért ilyen, mert a király ezt tartotta foganatosnak és helyesnek. Ezek természetesen valamennyien zsoldosok. Azaz a gyalogság számbeli összezsugorodása a lényeget illetőleg fejlődést jelent. Ártani a magyar hadi szervezetnek ez az irányzat nem ártott. Sőt ellenkezőleg Mátyás haláláig ragyogó hatalomgyarapodásról beszélhetünk. Messze túl a határokon mindenfelé ellenséges területeken lobogott a királyi zászló, s amint Rómát nem a légiók vesztették el, hanem Róma a légiókat, úgy Mohácsnál sem a magyar hadügy bukott el, hanem a velejéig romlott ország és társadalom, az egész politikai szervezet. Pedig a mohácsi sereg Mátyás hagyatékának már csak egy nyesettszárnyú maradványa volt.

Végezetül talán még egy babonával illik leszámolni: azzal a hiedelemmel, hogy könnyű fegyverzet támadó szellemet, nehéz felszerelés intézményes védekező szándékot tükröztet. Ez a felfogás a maga rideg formulaszerűségében tökéletesen hamis. A XV. század páncélos serege egészében támadó instrumentum volt és pedig ugyancsak magabízó. Innen van, hogy sem Zsigmond, sem Mátyás király általában nem törődött Nyugat felé néző várrendszer kiépítésével. A császárral való mérkőzés idején a korszak egyik legkiválóbb katonája, Albrecht Achilles brandenburgi őrgróf, támadó tervet dolgozott ki Magyarország ellen s ebben úgy ítélt, hogy a magyar király hatalmi állása két egymástól különböző pillérre épült. Az egyiket a cseh és osztrák hódítások teszik a védekezésre hathatósabb módot nyujtó várakkal és néppel. Ennek ellenére ez a gyengébb összetevő. A másik, a jóval védtelenebb, de gazdag és erős tulajdonképpeni Magyarország; katonailag ezt kell megtámadni, a hódított területek kiürítése csak a magyar sereg katasztrófáján keresztül remélhető. Nyugat felé tehát a várakat a páncélos [Mohács után] sereg pótolta, elsősorban a maga támadó szellemével. A könnyűmozgású huszárság hadi környezetében, délen ellenben már Mátyás alatt jelentkezik bizonyos megerősítő hajlandóság és igyekezet. Nem aggályos és nem sokat számítgató. Olyan nevezetes ponton, mint a Narenta torkolata, egyszerű favárat építtetett a király, Szabácsnál szintén. De építtetett. Ha nem is a nyugati nívójú erődítményeknek, de mondjuk a védelmi gyülekezőhelyeknek bizonyos rendszere már alatta kezdett kifejlődni, a későbbi végek csírái már az ő idejében jelentkeztek. A páncélos középkori sereg bukásával és eltűnésével Mohács után Magyarország nyugat felől a tökéletes védtelenség képét mutatta, arra felé, ha élni akart, katonai szövetségest kellett keresnie. Délen a huszár és feszes hadrendet ugyancsak nem ismerő gyalogostársa, a hajdú magáramaradásával, tehát a portyázó könnyű harcmód kizárólagossá válásával viszont a puszta védekezés világa, a végek korszaka következett.


[1] Az emléket a szalónaki vár újraépítője és birtokosa állíttatta a renoválás alkalmából. Felírása: Nos Andreas Pamkircher de Zolonok. Comes posonien[sis] hoc magnificu[m] opus fortissimor[um] muroru[m] errigi fecerimus · Inceptu[m] Anno · d[omi]ni · m · cccc · l. Az évszámot arab számokkal is bevésték: 1450.

[2] A sírkőlap eredetileg kőkoporsó fedele volt. Körirata: Anno d[omi]ni MCCCClxvii feria quarta ante festum beati Ambrosii Episcopi Obiit Spectabilis et Generosus Vir ac Magnificus domi (nus Georgius de) sancto Georgio et de Bozin etc[etera] hic sepult[us] Cui[us] a[n]i[m]a requiescat i[n] pace.

[3] A vörösmárvány síremléknek a számos összevonás miatt nehezen olvasható körirata így hangzik: STEPHANUS · HAC · TOMBA · POSIT[VS] · MARIIASII · JACEO · HOC · GE[NE]RI · STATVE[N]S · MONVME[N]TV[M] · P[ER]PETVV[M] · VT · SIT · POSTERIS · OSSA · TEGE[N]D[VM] · GRAT[VS] · ERA[M] · PATRIE · ATQ[VE] · DOMVI · ZAPOLIANE · AST · IA[M] · MORTALE · REDDE[N]S · TELLURI · CORP[VS] · ANIMA[M] · MAGNE · Q[VE]SO · SVSCIPE P[ATE]R · ET · COELI · OPTATA · PATE · (így PACE helyett!) REPONE · 1 · 5 · 1 · 0. Folytatása az alak lábai alatt levő faágon: SEPVLTVS · 10 · APRIL[IS].

« PAULINYI OSZKÁR: IPAR, KERESKEDELEM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

ELEKES LAJOS: KIRÁLYI ÉS FŐÚRI UDVAR. »