« BERLÁSZ JENŐ: A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

GYALÓKAY JENŐ: VÉGVÁR ÉS CSATATÉR. »

BERLÁSZ JENŐ:
IPAR ÉS KERESKEDELEM

A XVI. századdal a nyugateurópai gazdasági életnek új korszaka kezdődik: a termelési viszonyok, az ideológiák és az anyagi adottságok általános átalakulásából kibontakozó új élet. Az 1500–1600-as évek folyamán a középkori gazdasági rend szellemi és anyagi alapjai lényeges változáson mentek keresztül. Különösképpen szembetűnő a tömeglélek alkatának átalakulása. A korábbi századokban uralkodó transzcendens világfelfogás fokozatosan elgyengült, lehanyatlott, s helyét egyre növekvő mértékben földies, világias szellem foglalta el. S ez az immanens világnézet, mely döntő hatást gyakorolt az új állam, az új vallás, az új tudomány kialakulására; természetesen lényegesen hozzájárult a gazdasági élet modern kifejléséhez is. Új gazdasági közfelfogás jutott uralomra, mely a gazdasági tevékenység célját többé nem a szükségletek fedezésében jelölte, meg, hanem a meggazdagodásban. A középkori gazdálkodás legfőbb alapelvét, a megélhetés eszméjét mind szélesebb körben a vagyonszerzés, a hódítás szelleme váltotta fel.

De az új eszmevilággal párhuzamosan az anyagi viszonyok nagyarányú módosulása is erőteljesen hatott a gazdasági rend fejlődésére. Az egyik legszámottevőbb materiális hatóerő az új államformával egyidejűleg keletkező állandó tömeghadsereg volt. Ez a modern seregtípus, amelynek élelmezéséről, ruházásáról és felfegyverzéséről – ellentétben a középkori gyakorlattal – maga az állam gondoskodott, nagymérvű egynemű tömegszükségletet teremtett s ezáltal előmozdította a tőkés termelés megindulását.

Az új állam azonban nemcsak tömegvásárlásával támogatta a modern gazdasági tevékenység megindulását, hanem tudatos gazdaságpolitikai intézkedéseivel is. A gazdasági élet irányítását kivette a városok kezéből, maga igyekezett gondoskodni az országlakók szükségleteinek fedezéséről. E végből – a korábbi városi gazdaságpolitika elveinek megfelelően megtiltotta az élelmicikkek és nyerstermékek kivitelét, meggátolta az idegen iparcikkek behozatalát; – végeredményben legfőbb törekvése oda irányult, hogy az ipari fejlődést fejedelmi támogatással, a nemzeti kereskedelmet pedig a belső forgalmi akadályok lebontásával minél jobban előmozdítsa.

A merkantilista államgazdálkodás és a tömeghadsereg gazdaságfejlesztő szerepénél azonban nem jelentéktelenebb az Újvilág felfedezésének nagy anyagi következménye: az európai nemesfémkészlet roppant megnövekedése sem. A tengerentúlról beáramló aranytömegek a nyugati országokban erőteljes indításokat adtak a gazdasági életnek: a keresőhajlam, az üzérkedés és a pontos számolásra törekvés erősítésével fejlesztették a tőkés gazdasági szellemet; a pénzforgalom növelésével általános konjunktúrát, sőt árforradalmat keltettek s így megnövelték a piac felvevőképességét, végül a termelés nagyfokú serkentésével meglehetősen tetemes vagyongyarapodást idéztek elő.


Római mérleg a XVI. századból.[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A gazdasági rend modernizálódásának további emelője a polgári vagyon kialakulása volt. Ez a gazdagság ugyanis – ellentétben a szociális hatalmon alapuló nemesi gazdagsággal – személyes munkából: árutermelésből és értékesítésből, pénzkölcsönzésből, bányászatból, kohászatból és nemesfémkereskedelemből keletkezett, s eredetének megfelelő további fokozott gazdasági tevékenység forrása lett. Végül a szükségletek nagyarányú felfokozása s a tömeges árutermelés megindítása által számottevő lendítőerőként hatott a polgári gazdagság nyomán általánosan terjedő luxusfogyasztás, valamint a középkor végén meginduló s az újkor első századaiban mindjobban erősödő népességszaporodás.

Mindezen tényezők hatására Nyugat-Európa országaiban a termelőmunka, különösképpen a kereskedelmi és ipari tevékenység mind méreteit, mind jellegét, formáját és szervezetét tekintve, gyökeresen újjáalakult. A kontinentális és a Földközi-tengeri áruforgalom világkereskedelemmé, a városi kereskedés országközi kereskedelemmé szélesült ki, a kisszerű vásári árucsere tömegüzletté fejlődött. A kezdetleges, többnyire csak helyi fogyasztói megrendelésre dolgozó kézműipar elcsenevészesedett, helyét új üzemforma foglalta el: a megbízó-ipar. Ez az üzemtípus többé nem a közvetlen szükségletek kielégítésére s nem kicsiben termelt, hanem tőkeerős nagykereskedők megbízására készített nagytömegű iparcikkeket. S mivel a tömeggyártást – a technika fejletlen állapota miatt – csak termelésmegosztással [EURÓPA GAZDASÁGI UJJÁALAKULÁSA] lehetett elérni, az egyes iparágakon belül sokrétű specializálódás ment végbe. A selyem-, a posztó- és a kardkészítőipar például a gyártmányok elkészítésének főfázisai szerint három, négy, vagy még több önálló művességgé ágazott szét. De a tőkének a gazdasági életbe való benyomulásával természetszerűleg lényeges változásnak kellett bekövetkeznie az ipari és kereskedelmi élet szervezetében is. A termelést korlátozó, a versenyt és spekulációt kizáró középkori céhszervezet sorsa is meg volt pecsételve: a gazdasági tevékenység főirányítója korszakunk folyamán a nyugati országokban mindinkább a kézművesek és kiskereskedők védelmi szövetségévé kopott.


Római mérleg. XVII. század.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mi történt Magyarországon, amíg Angliában, Franciaországban, Németalföldön, az északitáliai városokban és a németbirodalom egyes területein a vázolt gazdasági átformálódás végbement? Mennyiben érintették a gazdasági élet szellemi és anyagi alapjainak nyugati változásai a magyar gazdálkodást? Eljutottak-e hozzánk a nagy európai gazdasági forradalom hullámverései? Beszélhetünk-e magyar vonatkozásban is a szükséglet, a termelés és fogyasztás emelkedéséről s az ipari és kereskedelmi rend modernné válásáról? A történeti kutatások eddigi eredményei alapján e kérdésekre csak a leghatározottabb tagadással válaszolhatunk.


Összerakható mérlegsúlyok a XVII. századból.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XVI. és XVII. század Magyarországra nézve nem nevezhető gazdaságtörténelmi újkornak. Azok a tényezők, amelyek a nyugati életet fellendítették a szóbanlévő korszakban nálunk vagy teljességgel hiányoztak, vagy pedig, ha részben megvoltak is, jelentéktelen hatásuk elveszett az ellenhatások forgatagában. Az eszmei tényező például olyan értelemben, ahogy nyugaton jelentkezett, magyar földön ezidőtájt ismeretlen volt; XVI–XVII. századi magyar kapitalista tömeglélekről beszélni kiáltó anakronizmus lenne. A kereskedői szellem nem hiányzott ugyan Magyarországon e korszakban, sőt aránylag sokkal szélesebb társadalmi rétegekben vert gyökeret, mint a nyugati országokban, de ez a lelkiség a hódító vállalkozás, a számolási pontosság s a hideg célszerűség kapitalista szellemétől igen messze állt. Hasonlóképpen mások voltak a magyar gazdasági élet anyagi adottságai is. A szóbanlévő két évszázad nálunk nem a konjunktúra, hanem az anyagi válság kora volt. A középkor végén meginduló városi vagyonosodás a politikai viszonyok tartós kedvezőtlen alakulása miatt megakadt, sőt fokozatosan visszafejlődött, következéskép a polgári vagyon gazdaságfejlesztő szerepe is minimálisra csökkent.


Uti vascsobolyó szétnyitva.[4]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Uti vascsobolyó összerakva. XVII. század.[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nem részesült a magyar élet az újvilági aranyözön gazdasági áldásaiban sem. Az agrártermékek és iparcikkek egyre növekvő drágulása nálunk is tipikus kísérő jelensége volt ugyan a korszaknak, de ezt az ármozgalmat legkevésbbé sem nemesfémbőség hívta életre. A magyar árforradalom [A MAGYAR GAZDASÁGI ÉLET] oka a hazai ezüstkészletek állandó külföldre vándorlásában, az állam állandó pénzrontási műveleteiben, illetve a selejtes idegen (főleg lengyel) pénzek tömeges importálásában rejlett. Gazdasági emelkedés tehát ebből a hatásból sem származhatott, ellenkezőleg, feltétlen süllyedésnek kellett belőle következnie.


Gyorsjáratú kocsin utazó kereskedők Magyarországon, a XVI. századból.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

S ha végül azt kérdezzük, mi volt a helyzet Magyarországon a luxus és a háború tőkeképző, gazdaságfejlesztő szerepe tekintetében, hasonló eredményekre kell jutnunk. A renaissance világ fényűző életmódja – bár a nagyfokú elszegényedés miatt némileg korlátozódott – korszakunkban is fennmaradt mind a nemesi, mind a városi társadalomban; mivel azonban a vele kapcsolatos szükségletgyarapodás majdnem kizárólag külföldi iparcikkek fogyasztásával járt, a magyar termelés általa, semmilyen indítást nem nyert.

Még kevesebb eredményét látta termelésünk a háborúból adódó szükségleteknek. Nagyszabású katonai vállalkozásokban korszakunk folyamán nem volt hiány, hisz alig mult el évtized hadjárat nélkül, de a mozgósított vagy állandóan fegyverben tartott nagyszámú hadsereg tömegfogyasztása sem mezőgazdaságunknak, sem iparunknak nem teremtett tőkeképződésre alkalmas konjunktúrát, sőt még csak piactágulást sem hozott. A katonaság felszerelése és ellátása ugyanis ebben az időben nálunk még jórészben középkori módszerrel történt; a szükségletekről vagy a seregfenntartó feudális urak, vagy maguk a katonák gondoskodtak, nem egyszer rablással, fosztogatással. Nagyobbmérvű kincstári élelmiszervásárlások igen ritkán fordultak elő s ezekből is csak a főúri nagybirtokosok húztak hasznot. A korszak második felében ezek a vásárlások is elmaradtak, mert a kincstár a jobbágyságra kivetett terményadókkal oldotta meg a hadak élelmezésének problémáját. Ilymódon gazdasági életünk a háborúnak csak romboló hatásait érezte: élet és vagyon pusztulását, mindenféle termelési tevékenység, főkép az árucsere pangását.


Szabócégér 1553-ból, Késmárkról.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

S amint nem lendített az állam a magyar gazdaságon tömegrendelésekkel, éppen úgy nem szolgálta a termelési tevékenység védelmét és felemelését gazdaságpolitikai intézkedésekkel sem; sőt ebben a tekintetben a magyar gazdasági élet a Habsburg-monarchia többi politikai-gazdasági egységeivel szemben határozottan hátrányos helyzetbe került. Bár racionális merkantilista gazdasági felfogásról ezidőtájt a monarchiában nem lehetett beszélni, hiszen az államhatalom a városgazdasági rendszernek még nem tudott fölébe kerekedni, mégis érvényesült már egy monopóliumokkal, kiviteli tilalmakkal, kereskedelmi társulatokkal dolgozó kezdetleges, logikátlan és következetlen protomerkantilizmus, amely a magyar gazdasági életet idegen érdekek kizsákmányolási területévé süllyesztette.

Ha mindemellett tekintetbe vesszük még azt a nagyfokú népességi hanyatlást, mely a háborús és járványos pusztítások következményeként országszerte előállt, be kell látnunk, hogy ebben az időszakban, melyet történetírásunk igen találóan török-kornak nevez, gazdasági fellendülésről, a nyugateurópaihoz hasonló újfajta termelési formákról, szervezeti átalakulásról, [FALUSI ÉS VÁROSI IPAR] vagy a termelés méreteinek megnövekedéséről Magyarországon nem lehet szó.

Az ismertetett tények a magyar gazdasági folyamat irányát, ütemét és természetét meghatározták. E középkori keretekből való kibontakozásra, magasabb színvonal elérésére sem az ipari, sem a kereskedelmi tevékenység számára nem nyílt lehetőség.

A XVI–XVII. századi magyar iparélet állapotának szemlélése az eddigi gazdaságtörténeti kutatások alapján csakis összefoglaló jellegű keresztmetszetben lehetséges; a fokozatos haladás menetét szemléltető folyamatos hosszmetszet bemutatására ma még nem vállalkozhatik a történetírás. Hogy a szóbanlévő két évszázad iparfejlődési grafikonja hol, mikor, milyenfokú emelkedést vagy esést mutat, majd csak az elkövetkezendő kutatások fogják kideríteni. Még a keresztmetszeti ábrázolásban sem lehet teljességre törekedni: a viszonyok általános jellegű vizsgálata mellett a táji különféleségek számbavételét el kell hanyagolnunk. Legfeljebb a politikai tagozódás nagy életegységeinek, a Dunántúlnak, Felső-Magyarországnak, Erdélynek és a hódoltságnak sajátos jelenségeiről, helyesebben ezekben az országrészekben elhelyezkedő néhány kiemelkedő városi település iparállapotának eltéréseiről emlékezhetünk meg. Mert az ipari tevékenység színhelye magától értetődően ebben a korszakban is elsősorban a város volt, az ipart űzők túlnyomórészben a polgárság rendjéből kerültek ki. De azért nem szabad azt gondolni, hogy a városok falain kívül az újkoreleji Magyarországon ipari termelés nem volt.

Miként a középkor századaiban, a felmerülő szükségletek jelentékeny hányadát korszakunkban is a falusi ipar elégítette ki. Egyszerű, kezdetleges ipar volt ez, csupán a legfontosabb paraszti ruházati és gazdasági-háztartási cikkek elkészítésére vagy kijavítására szorítkozott, de a mezőgazdasági lakosság szempontjából mégis nagyfontosságú tevékenység, valóságos életfeltétel. A szükség hívta életre és tartotta fenn ezt a parasztipart, behálózta vele az egész országot. Alig-alig akadt valamely vidéken olyan falu, amelynek ne lett volna kovácsa, bognárja, csizmadiája, esetleg kádárja. A földművesnép elsősorban ezekkel a jobbágyiparosokkal végeztette el az életében felmerülő, szakértelmet kívánó ipari munkákat. Csak azért ment el valamelyik közeli mezőváros mesteremberéhez, vagy – ha fínomabb munkát akart – a vidék gazdasági centrumát képező kulcsosváros céhes iparosához, amit otthon megcsináltatni nem tudott.

A városi ipar, mivel nemcsak a parasztság számára dolgozott, hanem a polgárságnak, nemességnek, nagybirtokosságnak is, az adódó különféle igényeknek megfelelően tagozódott és – habár a mesteremberek még sok helyen agrártevékenységet is folytattak – feltétlenül szakszerű volt. Csoportjait mindenütt elsősorban a jelentkező szükségletek, aztán a vidék nyersanyagviszonyai, esetleg ősi hagyományos érdekek határozták meg. A legfontosabb ruházkodási iparágak (a szabó-, varga-, csizmadia-, szűcs-, gombkötőmesterségek) úgyszólván minden városban képviselve voltak; ugyancsak a házi-gazdasági tárgyak előállítói: az asztalosok, ácsok, kerékgyártók, kovácsok, timárok, szíjgyártók. Általános volt az élelmiszeripar jelenléte is; minden kis mezővárosban akadt egy-két mészáros és sütő, a nagyvárosokban pedig egymást érték a húsvágók és a különféle pékek. A kocsigyártók, fazekasok, lakatosok, csiszárok, nyereg- és kötélgyártók már nem tartoztak a lépten-nyomon felbukkanó mesteremberek közé, de a megyei vagy járási gazdasági központokban, mint tipikus magyar mesterségek többnyire megtalálhatók voltak.

Akadtak azonban olyan mívességek is, amelyek valósággal ritkaságszámba mentek s amelyeknek tanult iparosai csak valamely nagy királyi város német polgárai között éltek; ide tartoztak különösképpen a posztómívesek és takácsok, az üvegesek, az ón- és rézművesek, a késesek, az ötvösök és a műépítők. Ezek az iparosok – mivel mesterségük szélesebb területen különféle okokból nem tudott gyökeret verni – különös megbecsülésben részesültek, munkájuk messzeföldön keresett volt. Csekély számuk, ritka településük nem a véletlen következménye, hanem a magyar iparélet sajátos jellegét visszatükröző, mélyértelmű jelenség. Kitűnik belőle, hogy népünk körében csak azok a mesterségek virágoztak, amelyek már az ősi magyar életkörülmények között is elsőrangúan szükségesek voltak, s melyeknek űzéséhez nem kellett aprólékos, hosszú tanulással elsajátítható szakértelem, nevezetesen: a fa-, bőr-, szőr- és agyagművesség, valamint a primitív vasmegmunkálás.

Azok az iparágak viszont, melyeknek gyakorlása már ősidőkben s a középkor folyamán is komolyabb technikai felkészültséget és idegenben szerzett gyakorlati tapasztalatokat igényelt, a XVI–XVII, században sem birtak igazán meghonosodni. Valamennyi felsorolt ritka ipar idegenek kezében volt: városlakó német vagy bevándorolt cseh-morva mesterekében. Egyik-másik tevékenységet, így az ötvösséget, vagy a takácsságot lassanként magyarok is megtanulták és korszakunk folyamán kisebb-nagyobb mértékben előnyomultak az idegenek rovására. De a nyugateurópai iparűzés legjelentékenyebb ágába, a fínom posztóiparba, amely tömeggyártásra, nagyvállalkozásra és vagyongyüjtésre nyujtott lehetőséget, a magyarság még csak alárendelt szerepben sem tudott bekapcsolódni.

Ez az ipar – eltekintve a népi primitív aba- vagy szűrposztókészítéstől [IDEGENEK A TEXTIL- ÉS FÉMIPARBAN] – mindkét században néhány német város (Brassó, Nagyszeben, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Pozsony) kisszámú posztóüzemeire korlátozódott. Szélesebb körökben való elterjedését a német polgárság féltékeny elzárkózása miatt Erdély fejedelmei (főleg Bethlen Gábor és I. Rákóczi György) emigráns morva posztósok letelepítésével akarták elősegíteni, de fáradozásukat komolyabb siker nem kísérte.

Igen nehéz volt a helyzet a termelési viszonyok modernizálására alkalmas másik iparfajtában: a fémiparban is. Ezen a területen már a nyersanyagnak feldolgozásra alkalmas állapotba hozása, az ércolvasztás is komoly probléma volt a hazai ipar számára. A kohászatban nehány német mesterember működött, mégpedig úgylátszik többnyire nem a legképzettebb. A felvidéki és az erdélyi bányák vas- és réztermését túlnyomórészt érc gyanánt kellett külföldre szállítani, mert az olvasztóipar oly kezdetleges volt, hogy csak igen gyenge minőségű s épp ezért rosszul értékesíthető fémanyagot tudott előállítani. A feldolgozó fémművesség szakmái a késcsinálók, kardcsiszárok, páncélosok, üstkészítők, ónedénygyártók a kor viszonyainak megfelelő színvonalon álltak, készítményeik minőségileg általában megütötték a mértéket, de kismérvű elterjedtségük miatt a fennálló szükségleteket ennek ellenére sem tudták kielégíteni; a fogyasztást fémárukkal is – csakúgy, mint textiliákkal – külföldi behozatal látta el.


Cigánykovács. 1686. évi rézmetszetről.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Nagyrészt import fedezte a luxusszámba menő üvegcikkszükségletet is; az országban átmenetileg működő néhány üveghuta (a teplicei, szklenói, mecenzéfi, újbányai, munkácsi, porumbáki, stb.) ugyanis a készítmények fényűző kivitele dolgában nem versenyezhetett a külföldi üzemekkel. Selyem- és bársonyiparunk egyáltalában nem volt. Papírkészítésünk is csak csírájában élt; csupán egy-két papírmalom (pl. a brassói) időleges fennállásáról van tudomásunk. Végül érdemes megemlíteni, hogy műépítőiparosokban is igen nagy hiány volt az országban; a boltozatépítéshez csak kevés kőműves érthetett, mert a fejedelmi és főúri építtetők legtöbbször messzi idegen országokból hozattak tanult szakembereket.

Hogy a magyarság körében a szóbanlévő iparágak mennyire idegenek voltak, leginkább a kifejezetten magyar városok mesterségstatisztikája érzékelteti. Kassán – ahol a lakosság korszakunk folyamán túlnyomó többségében magyarokból állt – a XVI. század közepén 27 különféle ipart űztek, de kizárólag csak úgynevezett magyar iparokat. A XVII. század folyamán jelentékenyen megszaporodtak a kassai iparágak, de a textilgyártás, a fínom fémművesség, s általában a felsorolt idegen mesterségek továbbra is hiányoztak. Az iparosbevándorlás csak mézeskalácsosokat, szita- és rostacsinálókat, esztergályosokat, szappanosokat, molnárokat hozott a városba. Ugyanez volt a helyzet a Tiszántúl nagy gazdasági centrumában, a tőzsgyökeresen magyar Debrecenben is. Másfél tucatnál több gazdaságieszközgyártó, kilenc ruházati s ugyanennyi élelmiszerkészítő iparág virágzott, „németmívesség” azonban még mutatóban sem akadt.


A selmecbányai bányászok céhládája 1675-ből.
[9]

[A MESTERSÉGEK ELKÜLÖNÜLÉSE] Az iparfejlődés csupán a meggyökeresedett mesterségek mind nagyobbfokú elkülönülésében jelentkezett. A debreceni pékipar például hat különálló válfajra tagozódott: kenyérsütő, kalácssütő, bélessütő, málésütő, mézeskalácssütő és csöregesütő szakmára. A bőr-, fa- és szőrfeldolgozásban hasonló megosztottság alakult ki. S bármelyik országrész magyarlakosságú városait nézzük, azokban teljesen azonos iparviszonyokat találunk: Nagyszombatban, Győrben vagy Komáromban csakúgy, mint Nagyváradon, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, vagy akár a hódoltság újonnan kialakult nagy parasztvárosaiban: Kecskeméten, Félegyházán és Halason.

A magyar iparéletnek ez az ősi, primitív állapota szükségképpen meghatározta a termelés és a vállalkozás jellegét, nemkülönben a munka szervezetét. Az az ipar, amelynek zöme csakis a mindennapi élet legközönségesebb szükségleteinek kielégítésére dolgozott, amely a fínom- és luxuscikkek előállítására semmilyen adottságokkal sem rendelkezett, nem termelhetett másként, mint a kézművesség hagyományos formájában, s vállalkozása is csak személyes jellegű lehetett. Tőkeerővel fokozott termelést, távoli piacok számára dolgozást, egyáltalában mennyiségi termelést nálunk a XVI–XVII. század folyamán nem lehet keresni. A szükségletek csekély mérve, a tőkeszegénység, a fejlettebb előállítási módszerekben való járatlanság, a kereskedelem által importált külföldi iparcikkek kétségtelen minőségi és mennyiségi túlereje lehetetlenné tett Magyarországon mindenféle termelési modernizálódást. A produkciónak annak kellett maradnia, ami a középkor folyamán volt: a fizikai munka és a műalkotás sajátos, jellegzetes elegyének. A csekélyszámú megrendeléstől és a korlátolt piactól függő termelés ugyanis csak a minőségi versenyre támaszkodva volt képes létét biztosítani.


Kovácscéh perselye 1684-ből.[10]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A vevőkör megtartásáért folytatott állandó küzdelem vezetett oda, hogy minden ipari tevékenységben, amelyben csak lehetőség nyílt rá, döntő tényezőként szerepelt a művészi munkára való törekvés: a közismert remeklés-motívum. Ez a minőségi munkaszolgáltatás az újkoreleji magyar ipar legjellegzetesebb vonása. Belőle eredt az iparágak ismertetett nagymérvű tagozódása, általa határozódott meg a termelés formája is: a kisszerű, nem vállalkozás jellegű műhelymunka. S végül ez a jelleg alakította ki az iparélet szervezetének kereteit: a városi kézművesség tipikus organizációját, a céhrendszert.

A magyarországi céhintézmény mögött korszakunkban már két-három évszázados mult állt, de a hazai életviszonyok lassúütemű alakulása a középkorban nyert elsőrendű gazdasági szerepet a szóbanlévő korszakra is biztosította számára. A városi ipari termelés minden vonatkozása ezidőtájt is, csakúgy, mint századokkal korábban, a céhszervezet irányítása alatt állt. Változatlanul fennállt a céhpolitika alapelve is, mely minden városban a helybeli szervezett iparosság tisztes megélhetésének biztosítását tűzte ki a céh feladatául. Ebből az elvből fakadtak a közismert, tipikus céhrendszabályok, melyeknek mindegyike kimondottan védelmi jellegű volt. A termények minőségi vizsgálatával a kontárság ellen védte a céh a törvényes ipart, a vásári eladás korlátozásával a kereskedelem és a külső ipar versenyének támasztott akadályokat; az ipari termelés kisszerűségének s a vállalkozás személyes jellegének megóvásával pedig a tőkeképződés s az ezzel járó egyenlő kereseti lehetőségek megszűnésének akart elébevágni.

A városi céhes ipar létérdekeit ugyanis mindhárom oldalról, de különösen a kontárság s a kereskedelem részéről komoly veszedelem fenyegette. A kontárverseny azért volt kellemetlen a városi kézművességre, mert a céhrendszer a XVI–XVII. századi Magyarországon csakis a nagyvárosok falain belül tudott kizárólagos uralomra jutni; a külvárosokba, az úgynevezett „hostatok”-ba már nem mindenütt ért el a keze, s természetesen még kevésbbé a környező vidékre. A városkörnyékre kiterjedő céhmonopólium elve a gyakorlatban többnyire nem érvényesült. Még kisebb hatalmuk volt a mezővárosi céheknek. Igen sok oppidumban, mivel az iparosok nem látták szükségét a szervezkedésnek, életre sem kelt a céhrendszer. Ahol pedig a konkurrencia mégis rávitte a mestereket a fraternitás-alakításra, a kényszertársulást – földesúri kiváltságok miatt – nem tudták maradéktalanul keresztülvinni. Ezért alkották meg a céhbeli mesterek a „hempellérek” elleni rendszabályokat. Ezért kellett a céhes iparcikkeket [A VÁROSI CÉHES IPAR] (így a brassói kétszerványolt duplaposztót) megpecsételni, címerrel ellátni, a városi piacra érkező külső ipartermékeket minőségi vizsgálat alá vetni, a falusi iparosoknak megtiltani a városban készülő fínom cikkek (pl. vörös fonállal vagy pamuttal szőtt vászon, különlegesen fényezett cserépedény, cifrán kivarrott saru, úgynevezett kétszeres ruha, stb.) utánzását s e végből kellett szigorú büntető rendelkezéseket hozni a céhszabályok megsértői ellen.

De volt a kontárságnál veszélyesebb ellensége is a városi céhiparnak: a külföldi ipartermékeket importáló kereskedelem. Az országos vásárokon megjelenő kalmárok, vagy a városi boltokban áruló „áras emberek” valóságos rémei voltak a kézművességnek. A nyugateurópai áruk különlegessége, jobb minősége, aránylagos olcsósága mindenütt komoly károkat okozott a helyi mesterembereknek. Ez ellen a konkurrencia ellen egyrészről a kicsinyben eladás megtiltásával, másrészt a helyi ipar által előállított cikkek piacrahozatalának meggátlásával védekezett a céh, illetve a mögötte álló városi hatóság.


A soproni bognárcéh ónkannája.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az iparosok általános szegénysége miatt sokkal jelentéktelenebb veszedelmet jelentettek a társas vállalkozási törekvések. Ilyen irányú kezdeményezés csak a tőkével rendelkező kereskedelem részéről történhetett, de határozott adataink erre vonatkozólag nincsenek. Hogy egyes nagyvárosokban (Kassán, Lőcsén, Brassóban) kísérleteztek ilyesmivel, arra csak az ipartermékek tömeges összevásárlását tiltó céhrendelkezésekből lehet következtetni.


A selmeci bányák. Gróf Marsigli Alajos felvétele a XVII. századból.
[11]

[KÖZÉPKORI HAGYOMÁNYOK] Mindenesetre kétségtelen, hogy a magyar ipar hagyományos üzem- és vállalkozásformája korszakunk folyamán változatlan maradt. A falusi iparnak az ősi állapotokból való kiemelkedésre, az életkörülmények teljes pangása miatt nem volt módja, a városi művesség középkori jellegét pedig az uralmon levő ugyancsak középkori eredetű gazdaságpolitikai rendszer: a városgazdaság őrizte meg. A céhszervezet ennek a rendszernek csak egyik szerve volt, mely által a városok termelésük folyamatát, gazdasági javaik cseréjét részben irányították. Rajta kívül még számos más eszközzel (árumegállítás, országos- és hetivásártartás, vámszedés, árszabályozás stb.) rendelkeztek, és szabályozták önálló gazdasági életüket. Minden város külön kis gazdasági egység volt, csakis saját érdekeivel törődve alkotott szabályokat, állított tilalmakat, hozott büntető rendelkezéseket. S mivel az állam, mint gazdasági kategória, sőt, mint gazdasági tényező is csak ezidőtájt kezdett kialakulni, az ország egy sereg önálló városgazdaság mozaikszerű összessége volt. A legszembetűnőbben szemlélhető ez az állapot az ország királyi hatóság alatt álló területén: Felső-Magyarországon. A város és a városi ipar a XVI. és XVII. században itt változatlanul élte tovább középkori életét. Állami beavatkozás nem igen zavarta a helyi viszonyok hagyományos nyugalmát. Ha előfordult is időnként, hogy a központi hatalom a városi ipart is érintő gazdaságpolitikai rendelkezéseket tett, azok részben (például a különböző kiviteli tilalmak, árszabályozások) nem nyertek végrehajtást, részben pedig (mint a harmincadfizetési kötelezettség esetében) kiváltságok révén hatásuk semlegesíthető volt.


Bányászmécs a XVI századból.[12]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Bányászmécs 1673-ból.[13]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az erdélyi fejedelemség területén a helyzet annyiban volt eltérő, hogy a kormányzat sokkal erőteljesebb országos gazdaságpolitikát folytatott s jóval mélyebben belenyúlt a városgazdasági autonómiákba. Amíg Magyarországon az anarchisztikus pénzviszonyokból eredő drágaság megtörésére az udvar országos viszonylatban jóformán egyetlen komoly intézkedést sem tett, hanem rábízta az ipari árviszonyok rendezését a városokra és vármegyékre, addig Erdélyben János Zsigmondtól kezdve Apafi Mihályig több fejedelem az egész országra kiterjedő érvényű rendelettel korlátozta az iparcikkek ármagasságát. Ezek a maximálások azonban – csakúgy, mint az ipari életet érintő más fejedelmi rendeletek – a kezdetleges gazdasági gondolkodás miatt, amelyből születtek s a végrehajtás legyőzhetetlen nehézségeinek következtében csak papirosintézkedések maradtak; az iparviszonyok tényleges rendjét alig tudták megbolygatni.


Magyar kereskedő 1600-ból.[14]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Nem különbözött a királyi területektől ebben a vonatkozásban a hódoltság sem. A módfelett primitív török gazdaságpolitika folytán a gazdasági életegységek és az ezeken belül elhelyezkedő ipari tevékenység hagyományossága magától értetődően fennmaradt, sőt az állami beavatkozás teljes hiánya miatt – szinte megkövesedett. Végeredményként tehát megállapíthatjuk, hogy az újkor első két századában Magyarországon az európai iparfejlődés jelenségei még csírájukban sem mutatkoztak. Vitathatatlan, hogy nálunk az 1500–1600-as évek ipartörténeti szempontból még a középkor századai.

Kereskedelmi életünk az előző korszak állapotához viszonyítva korántsem volt annyira változatlan s azzal minden vonatkozásban annyira egybevágó, mint iparéletünk. A politikai helyzet alakulásának ezen a téren igen lényeges következményei voltak. Az országhatárok eltolódásával, új politikai egységek alakulásával évszázados kapcsolatok mentek veszendőbe, vagy váltak jelentéktelenekké, új tájékozódások, új forgalmi erővonalak keletkeztek, s megállapodott szervezetű kereskedelmi körzetek kerültek új életfeltételek [A TÁVOLSÁGI FORGALOM FONTOSSÁGA] közé. Ezenfelül egyrészről a keleti élettérnek hazánk rovására történt kitágulása, másrészről hazánknak a német gazdasági érdekek szolgálatába állítása végzetes hatást gyakorolt a magyarság forgalomirányító és árucserelebonyolító tevékenységére. Ha mindemellett figyelembe vesszük még a hadiállapot gyakori megismétlődésének, a pénzügyi viszonyok ziláltságának, a népesség csökkenésének, az általános elszegényedésnek említett jelenségéből az áruforgalmi viszonyokra származó hatását, úgy a hazai kereskedelem középkori állapotának bizonyos fokú változásában nem lehet kételkedni.

A számbavehető jelenségek egymásutánjának ábrázolását ezen a téren sem kísérelhetjük meg, mert – bár számos jel arra mutat, hogy a kereskedelmi élet korszakunk folyamán szinte állandó hanyatlásban volt – a határozott iránymegvonáshoz még széleskörű részletkutatások szükségesek. A főbb vonatkozások csoportos bemutatása különben magában is szemléletes képet nyujt a szóbanlévő két évszázad kereskedelmi viszonyairól. Egyik legjellemzőbb oldaláról világítja meg a magyar kereskedelmi életet a forgalom tagozódásának, vagyis az árucsere, pontosabban: a külfölddel folytatott árucsere tárgyainak, irányainak és méreteinek ismerete.

A XVI–XVII. századi magyar kereskedelem főeleme ugyanis az országközi viszonylatban lebonyolódó távolsági forgalom volt, amelyhez a belső országos forgalom is szervesen kapcsolódott. A helyi kereskedelem e mellett igen alárendelt jelentőségű volt s mint önálló tényező alig jött számba, mivel a helyi kereskedők többsége egyszersmind a távolsági kereskedelemben is résztvett.


Négyesfogaton utazó kereskedők. 1622-ben Pozsonyban adományozott címerből.[15]
(Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteménye.)

Árucsereforgalmunk tárgyi vonatkozásait az ország gazdasági berendezkedése szükségszerűen meghatározta. Ipari termelésünk – miként láttuk – általában véve fejletlen és jelentéktelen mérvű volt. A magyar termelést túlnyomórészt a mezőgazdasági tevékenység alkotta. Természetes folyománya volt tehát ennek a kereskedelem agrárkiviteli és iparcikkbehozatali jellege. Az is szükségképpeni következmény volt, hogy forgalmunk túlnyomó része nyugatra (német, cseh és itáliai földre) irányult. Keleti kapcsolataink aránylag jelentéktelenebbek voltak; jellemző erre, hogy a fűszerek és más levantei cikkek behozatala jórészben nem a szomszédos keleti országokból történt, hanem szintén nyugatról. Ez volt a helyzet az egész középkoron át és nagyjából ez maradt korszakunkban is. Nyugati forgalmunk útvonalai a török előnyomulás folytán annyiban módosultak, hogy az északolasz várósokkal korábban rendszeresített sűrű érintkezéseink a Dunántúl és Horvátország megszállása miatt fokozatosan ritkultak s a XVII. század végéig minimálisra csökkentek. A német-cseh tartományok felé irányuló összeköttetéseink azonban általában nem változtak. Az olasz forgalom elhanyatlásáért a török kereskedelem fellendülésében nyertünk kárpótlást. Változatlanul fennállt, sőt számos jel arra mutat, hogy megnövekedett a Lengyelország felé irányuló északi árucserénk is.

Ami a magyar árunemeknek a forgalomban játszott szerepét illeti, gazdaságtörténelmi irodalmunk arra a megállapításra jutott, hogy XVI–XVII. századi kivitelünknek legfontosabb, jelentőségében minden más cikk felett messze kimagasló tárgya a magyar szarvasmarha volt. Döntő szerepét egyrészről a népes nyugati városok nagymérvű szükségleteinek köszönhette, másrészről annak, hogy a magyar mezőgazdaság még a legmostohább viszonyok között is vállalni tudta tenyésztését, a magyar kereskedelem pedig a legriasztóbb közlekedési és közbiztonsági nehézségekkel is megbírkózva, [MARHAKERESKEDÉS] piacra vitte. A marhakereskedés kezdetei a középkor századaiba nyúlnak; kivitelünk a XIV–XV. században már tekintélyes mérvű lehetett, de igazán nagyvonalú csak a törökvilág idején lett. Fellendülését számottevően előmozdította a hódoltságra került pusztuló Alföld mezőgazdaságának átalakulása, mely kényszerűen a földművelés elhanyagolására és az állattenyésztés egyoldalú felkarolására vezetett.


Borkorcsolyás. Hordószállító a XVII. századból.[16]
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)

Az Alföld és a Dunántúl déli és keleti megyéi valóságos marhatenyésztő telepekké alakultak. Innen hajtották az állatokat a Kis-Alföldön sorakozó elsődleges vásárhelyekre, Győrbe, Komáromba, Magyaróvárra, Galgócra, Szempcre vagy Nagyszombatba s innét tovább az osztrák és morva határ vásárközpontjaiba: Bécsbe, illetőleg Auspitzba. E városok hetivásárai gyülekezőhelyei voltak nemcsak az ausztriai, hanem a délnémet, illetve cseh-morva kereskedőknek és mészárosoknak is; az általuk itt összevásárolt magyar marhák kerültek azután piacra Augsburgban, Regensburgban, Ulmban, Nürnbergben, Brünnben, Nicolsburgban és sok más városban. Velence és még néhány északolasz város is megmaradt a magyar marha vásárlójának, s ha mód volt rá, közvetlenül a Dunántúlról, sőt nem egy esetben Erdélyből szerezte be szükségleteit, máskor meg közvetve osztrák kereskedőktől. Ez a nagysugarú vásárlókörzet a magyar marhának állandó, nagymérvű kelendőséget biztosított, így tenyésztőink és tőzséreink – így hívták akkoriban a magyar marhakereskedőket – esztendőnként tavasztól őszig, amíg az utak és legelők a hajtást lehetővé tették, ezerszámra értékesíthették a hódoltságon felnőtt marhát.


Erdélyi zsidó kereskedő a XVII. századból.[17]
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)

Hasonlóképpen neves exportcikkünk ezenkívül még csak egy volt: a bor. Jelentősége a kiviteli mérleg szempontjából – bár ezt számszerűleg kifejezni egyelőre nem lehet – jóval kisebb volt a marháénál, mivel egyrészről külföldön nem tudott tömegcikké válni, másrészről a szekéren történő szállítás az elhanyagolt, csak száraz évszakokban hasznavehető utak miatt hasonlíthatatlanul nagyobb nehézségekkel járt, mint a jószághajtás. Növelte a kiviteli problémákat a bécsi udvar kereskedelmi politikája, mely – az osztrák bor védelme céljából – az örökös tartományok határát a magyar bor előtt elzárta s csak főúri szükségletek kielégítésére engedélyezte a magyar borkivitelt. A török borfogyasztást a hódoltság fedezte. Erdélynek nagy feleslegei nem voltak. Az északmagyarországi borvidék Soprontól Modoron és Bazinon át a Hegyaljáig húzódó széles területsáv ilyen módon csaknem kizárólag Lengyelországba exportálhatott. A forgalom – amely már a középkorban is erősen észak felé fordult – teljes egészében ide összpontosult. Lengyel főurak és kereskedők rengeteg magyar bort vittek ki az országból. Az export jelentős voltát, egyre növekvő mértékét a kiviteli vámhelyeken, a harmincadhivataloknál átmenő mennyiségek értéke jelzi. Így az 1587–1616-ig terjedő közel háromévtizedes időszak alatt az évenként elvámolt bor értéke 7000 forintról mintegy 23–24.000 forintra emelkedett. Varannó, Sztropkó, Bártfa és Homonna harmincadhelyein a jövedelem legnagyobb része az egész korszakon át a borkivitelből származott.

Más volt a helyzet agrártermelésünk harmadik számottevő cikke, a gabona tekintetében. Az újabb idők uralkodó kiviteli terméke a XVI–XVII. században igen alárendelt szerepet játszott külkereskedelmünkben. Akkoriban ugyanis a német medencék termése még bőségesen el tudta látni a városlakók szükségleteit, rendes körülmények között nem szorult magyar gabonára. Még kevésbbé volt kérdéses a gabonaellátás a túlnyomórészt mezőgazdaságot űző Lengyelországban, a hódoltságon vagy az Erdéllyel határos balkáni részeken. Ilyen körülmények között azután gabonakivitelre csak olyankor került sor, ha valamelyik szomszédos országban rossz volt a termés és ha belső utánpótlás a korábbi évek tartalékaiból nem volt lehetséges. Jellemző a viszonyokra, hogy megfordított esetekben, ha nálunk termett rosszul, mi is behozatalra szorultunk. Lengyel, török, német kenyérmagvakat nem egy évben vásároltak az ínséges magyar határvidékek.

Még a gabonánál is kevésbbé jönnek számításba kiviteli szempontból a mezőgazdaság többi növényi vagy állati termékei. Juh- és disznókivitelünk egészen jelentéktelen volt; legfeljebb a határmenti vidékek exportáltak, igen kis mennyiségben és rendszertelenül. Lovat a katonai szükségletek nagysága miatt rendszerint tilos volt idegenbe eladni; exportja csak csempészet útján volt lehetséges. A különféle állati bőröknek, a faggyúnak, a viasznak valamivel nagyobb súlyuk volt a külforgalomban: idegen kereskedők részéről Magyarországon és Erdélyben egyaránt nagy kereslete volt a nyers és durván kidolgozott bőrféléknek; a fínomabb bőröket (szattyán, [RÉZ- ÉS HIGANYKIVITEL] kordován, stb.) viszont német és török földről igen számottevő mennyiségben importálták is. A magyar gyapjú külföldön nem tartozott a keresett cikkek közé; csupán Morvaország és Szilézia felé volt csekély kivitel.

Kontinentális viszonylatban nagyfontosságú értékes kiviteli cikkünk a marha és a bor mellett csak kettő volt, két bányatermék: a réz és a higany. Réztermelésünk a XV. századi Thurzó–Fugger vállalkozás megszűnése óta igen lehanyatlott; a bányák mind Besztercebánya vidékén, mind a Szepességen túlnyomórészt tőkeszegény polgári családok kezelésében voltak s így kiaknázásuk tökéletlenül, meglehetősen szűk keretek között történt. E miatt, s a városi, illetve főúri tulajdonban lévő kisszámú kohóművek ki nem elégítő működése miatt szükségképpen visszafejlődött a középkor végén virágzó rézüzletünk is. De az exportot kézben tartó főrangú családoknak, vagy később a monopolizáló államnak így is tekintélyes jövedelmet biztosított a magyar réz eladása. Évenként 2000–3000 mázsányi rézércet vagy durván olvasztott úgynevezett feketerezet vittek ki Magyarországból részint Lengyelországba vagy Boroszlón át Hamburgba s onnan Amszterdamba, részint Velencébe. Ugyancsak Németalföldre és Itáliába irányult erdélyi (zalatnai) higanytermésünk is. A nyugateurópai tükör-, gyógyszer- és festékiparban, a vegyi úton történő arany- és ezüstelválasztásban fennálló higanyszükséglet – bár az idriai osztrák higany védelme érdekében a császári hatóságok sok akadályt gördítettek a kivitel elé – igen jó értékesítési lehetőségeket biztosított a magyar kénesőnek.


Arany- és ezüsttermelés Magyarországon. Rézmetszet a XVII. század végéről.
[18]


Táborozó török kereskedők. 1686. évi rézmetszetről.[19]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Más magyar bányatermékek nem kerültek külföldi forgalomba. Az állam által monopolizált nemesfémek kivitele mind Magyarországon, mind Erdélyben tilos volt. Pénz formájában azonban a virágzó csempészkereskedelem rengeteg nemesfémet szállított Lengyelországba és a török birodalomba. A vasat túlnyomórészt a belföldi kovács-, lakatos- és fegyverkészítőipar használta fel. Hasonlóképpen majdnem teljes mértékben a belforgalomban került értékesítésre a fejedelmi regálét képező magyar és erdélyi sótermés is, sőt a nyugati vármegyékbe a gmundeni osztrák főttsó, az északi részekre pedig a lengyel kősó nagymérvű importja miatt nem is tudott eljutni. Némi kiviteli lehetőség csak erdélyi-balkáni viszonylatban adódott.

Árucsereforgalmunk behozatali tárgyai legnagyobbrészt a hazai ipar által elő nem állított vagy csak igen csekély mértékben produkált cikkek voltak, másrészt különféle fűszerneműek. Bár az importáruk arányát megbízható számadatokra támaszkodó statisztikával sem a XVI., sem a XVII. századra vonatkozólag nem áll módunkban kifejezni, mégis minden jel arra vall, hogy a behozatali cikkek legnagyobb százalékát, éppúgy, mint a középkorban, a textilneműek tették. Felső-Magyarország és Erdély késői renaissance ruhaluxusa a nemesség és a polgárság körében egyaránt nagy piacot biztosított a német, morva, olasz és angol posztó-, selyem-, bársony-, [BEHOZATALI CIKKEK] barchent- és gyolcsáruknak. A nyugati kereskedelem mindenféle skarlátok, atlaszok, fajlondisok, tafoták, karasiák, kamukák, patyolatok roppant tömegeit hozta be az országba; a keleti kereskedelem pedig rengeteg ruméliai, perzsa és brusszai árut: festett vásznakat, selymeket és gyapotholmit. A fémipari áruk ugyancsak számottevő tételét alkották az importnak. Acélkészítmények (kések, szablyák, kaszák, stb.), ón- és rézhasználati tárgyak állandó portékái voltak a bécsi, boroszlói, brünni és krakkói vásárközpontokból magyar földre importáló kereskedőknek. Mindezek, s a nyugati és keleti forgalom által egyaránt szállított sokféle fűszeráru mellett, mint járulékos árunemek szerepeltek: az olasz üveg-, a német papiros, a konfekcionált szövet- és bőráruk, a török szőnyegek és fínom bőrök, valamint a balkáni nemes prémek.

Az importáruknak e nagy számából és indusztriális jellegéből, valamint a behozatal nagy tömegeiből (pl. két harmincadvámnál egyetlen évben majd 20.000 vég Magyarországba jövő morva posztót vámoltak el) s a fínom iparcikkeknek magyar piacon kialakult igen magas árából arra lehetne következtetnünk, hogy külforgalmi mérlegünk középkori passzív jellege korszakunkban is megmaradt. Egyes részleges harmincadjövedelmi kimutatások viszont, melyek szerint némely határszakaszokon a kivitt áruk elvámolásából eredő bevétel sokszorosan felülmulta a behozott áruk vámjövedelmét, aktív jellegre mutatnak. A kérdést megbízható, átfogó statisztika nélkül egyelőre nem lehet eldönteni.

Törökkori kereskedelmi életünkre a forgalom irányainál, az árucsere tárgyainál nem kevésbbé jellemzők a kereskedelmi tevékenység formái. szervezetei, alanyai és az állami gazdaságpolitikának velük kapcsolatos intézkedései. Itt legelsősorban azt kell megjegyeznünk, hogy a kereskedelemnek sem tárgyi, sem mennyiségi, sem társadalmi alapon képződött, egymástól élesen elkülönülő kategóriái nem voltak. Az ipari szakmatagozódáshoz hasonló specializálódásra a kereskedelemben korszakunk folyamán nem került sor. Kinek-kinek tetszésétől, hajlamától, felkészültségétől függött, hogy milyen árukkal kereskedjék. Egyetlen cikk vételére vagy eladására rendszerint senki sem korlátozta tevékenységét. A marha- vagy borkereskedők külföldi útjukról textiliákkal, fűszerekkel, vagy más egyébbel megrakodva mint kalmárok tértek haza. Azok az „árosemberek” pedig, akiknek valamely városban boltjuk volt, általában a legkülönfélébb cikkeket tartották raktáron: ruhaneműt éppúgy, mint fémárukat, vagy déligyümölcsöt.

Ebből az általános jellegből következett a nagy- és részletüzlet elhatárolatlansága; a nagykereskedők – hacsak tilalom nem kötötte őket – soha sem zárkóztak el a kicsinybeni értékesítés elől. Ugyanilyen jellemző, hogy a városi megtelepedett boltos kalmárok kivétel nélkül résztvettek a távolsági forgalomban is: más hazai városok és a külföld vásárait is felkeresték, mindenfelé vettek és eladtak. Természetes kategóriákról legfeljebb csak a hivatásszerűség szempontjából lehet beszélni, vagyis szó lehet olyan kereskedőkről, akiknek a kalmárkodás hivatást jelentett, s olyanokról, akik csak mellékfoglalkozásként, jövedelemgyarapítás céljából tőzsérkedtek. Az előbbiekhez kell sorolnunk mindenekelőtt az úgynevezett céhbeli kereskedőket: azokat, akik az iparosokhoz hasonlóan, céhszervezetbe tömörültek s lakóhelyük piacán uralkodva tevékenykedtek. De a céhkeretek csak a városi kereskedőket foglalták magukba; a hivatásos kereskedőknek rajtuk kívül széles rétege élt a falvakban, mezővárosokban szervezetlenül. A marhatőzsérek legnagyobb része nem a városi polgárságból, hanem a vidéki birtoktalan vagy egytelkes nemesség köréből került ki s mindenféle fraternitáson kívülállva kereskedett.

Általában a XVI. század derekán igen népes, hivatásos nemesi kereskedőréteg alakult ki azokból az úgynevezett futott nemesekből, akik a hódoltságról a Felvidékre vagy Erdélybe özönlöttek, s akik földbirtok híján kereskedésből igyekeztek megélni. A szokásjogban kialakult, s törvénycikkekkel is megerősített nemesi vámmentesség jogára támaszkodva, mind erőteljesebben bekapcsolódtak az országos és az országközi kereskedelembe és a harmincadot megtakarítva, a városi polgárkereskedőknél lényegesen nagyobb nyereséggel űzték az adás-vételt. Természetesen a nemesi kereskedelem nagy előnyeit az állam és a civis-kereskedővilág egyaránt sérelmezte és az országgyűlésben elhangzott panaszok eredményeként a nemesi vámmentesség lassanként mind szűkebb térre szorult, végül csak az egyéni szükségletek szállításánál jött figyelembe. A kisnemesi magyar tőzsérség azért csakúgy, mint a kiváltságaiban szintén megszorított városi német kereskedőrétegünk tovább virágzott körülbelül a XVII. század közepéig; ettől kezdve azonban a török birodalomból beszivárgó, főúri és fejedelmi kiváltságokat szerző görög, zsidó, örmény és rác kalmárnép mind a magyar, mind a német kereskedőtársadalmat nagymértékben visszaszorította, s főképpen Erdélyben és a hódoltságon, de részben a Felvidéken is túlsúlyra került a piacokon.

Erdélyben, ahol a görög-zsidó térfoglalás már az 1500-as évek végén megkezdődött, a törvényhozás a hazai kereskedelem védelmében a balkániak kitiltásával, illetve a határmenti árucsere elrendelésével ismételten kísérletet tettek az országot kiszipolyozó, nemesfémcsempésző idegenek kiközösítésére, de mindíg sikertelenül. I. Rákóczi György s főkép Apafi Mihály fejedelemsége idején szerzett számos kiváltságuk azután hosszú időkre megszilárdította helyzetüket. A felsőmagyarországi kereskedők (mint a kassaiak) is hiába panaszkodtak, hogy az idegen kufárok nemcsak a céhbelieknek „veszik el kenyerüket”, de az egész lakosságot „teljességgel nadályképpen szíjják”, a görög-zsidó verseny leküzdhetetlennek bizonyult.


Eperjesi kereskedő számlája 1655-ből.
[20]
(Br. Perényi-család levéltára, Országos Levéltár.)

A hivatásos magyar kereskedőréteggel párhuzamosan, korszakunk második felében fokozatosan lehanyatlott a XVI. században jelentős szerepet játszó főúri és paraszti alkalmi nagykereskedés is. A Pálffyak, Thurzók, Homonnayak, Thökölyek, Mágócsyak s más dúsgazdag családok a XVII. században mind kevésbbé foglalkoztak tőzsérséggel; a külföldi marhahajtásban és a borexportban csak szórványosan vettek részt, majd a század végére egészen visszavonultak az üzleti vállalkozástól. Ugyancsak fokozatosan jelentéktelenné vált a paraszti elemek aktív kalmárkodása is. A lábasjószág összevásárlása és Morvaországba, Sziléziába csempészése – amellyel a XVI. században annyit vádolták a hódoltsági és felvidéki jobbágyokat – az 1600-as években mindinkább múló jelenség lett. Összezsugorodott a dunai naszádosok kereskedelmi tevékenysége is. Ez a felsődunamenti végvárakban (Komáromban, Győrben, Esztergomban) élő paraszti katonanép békeidőben föl-le hajózott a Dunán s kihasználva a török-német kalmárvilág egymástól való elzárkózását, élénk, nagyhasznú közvetítőkereskedelmet bonyolított le Buda és Bécs között.


Török kereskedő teveháton. 1686. évi rézmetszet.[21]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Valamennyi réteg tevékenységének romlását – a görög, zsidó, rác beözönlés mellett – főképpen az államhatalom XVII. századi kereskedelempolitikája idézte elő. A kezdődő merkantilista gazdasági felfogás Bécsben is, Erdélyben is a külkereskedelemnek kiviteli tilalmakkal és monopóliumokkal való korlátozásában jutott kifejezésre. Ezek az intézkedések mindkét országban súlyos válságot idéztek elő a kereskedőtársadalom kebelében. A bécsi udvar által életbeléptetett kiviteli tilalmak, a szerint, hogy az örökös tartományok, vagy idegen országok felé irányuló forgalomra vonatkoztak, két különböző célt szolgáltak; az előbbi esetben az osztrák [A MAGYAR KERESKEDŐRÉTEG ROMLÁSA] agrártermelés védelmét a magyar cikkek versenyével szemben, illetve rossztermésű esztendőkben a Magyarországon állomásozó zsoldos hadsereg élelmezésének biztosítását; az utóbbi vonatkozásban pedig annak a naív teóriának gyakorlati megvalósítását, mely szerint a magyar kereskedők külföldjárásának megtiltásával a hazai pénzkészlet kiáramlása is automatikusan megszűnik. Az osztrák kiviteli tilalmak rendszere bevált, s a magyar gabona- és sókereskedelem – tekintettel arra, hogy a katonaellátásban a kincstár a vásárlások rendszeréről mindinkább a terményadóztatás rendszerére tért át – kitűnő üzletkötésekről volt kénytelen lemondani.

Kevésbbé mutatkozott célszerűnek a pénzfölhalmozást szolgáló exporttilalom. Többször megtörtént, hogy ilyen meggondolás alapján megtiltották a magyar bornak Lengyelországba való kivitelét; a rendelkezést azonban minden alkalommal vissza kellett vonni s legalább a határmenti árucsere szabadságát engedélyezni, mert a lengyel kormány is feltartóztatta a Magyarország felé haladó forgalmat és így az egyébként is túlnyomórészt lengyelek által lebonyolított kereskedés teljesen megakadt. A magyar kereskedelemnek ebben az irányban tehát általában csak átmeneti jellegű nehézségei támadtak.

Annál súlyosabb veszteségek érték tőzsértársadalmunkat az appaldók rendszerével történt fejedelmi kísérletezések következtében. A XVII. század közepe táján az udvar monopóliumnak nyilvánította a Bécsbe, vagy Itáliába irányuló marhakivitelt s az egyedáruságot hosszabb-rövidebb időre bérbeadta egy-egy idegen tőkés társaságnak. Ezek az intézkedések sok ezer hivatásos magyar kereskedőt juttattak tönkre és passzivitásra kényszerítették a régebben alkalmi üzérkedést folytató széles rétegeket.


Raguzai kereskedő a XVI. század végéről.
[22]

A harmadik nagy nyereséggel folytatható exportüzlet, a rézkivitel tekintetében a legrosszabb volt a helyzet. Ebbe az üzletágba a magyarság kereskedő elemei korszakunk folyamán egyáltalában nem tudtak bekapcsolódni. A kis rézbányaművelők termését egy két vásárlási monopóliummal bíró gazdag bérlőcsalád – Besztercebányán a Joanelli, a Szepességen a Roll-família – gyüjtötte s szállította külföldre.

Végül a XVII. század 60-as éveiben a magyarságnak megmaradt egyetlen külkereskedelmi területet, a török piacot is ausztriai tőkeérdekeltség foglalta el: az Orientalische Compagnie. Ez a nagy vámkedvezményekkel rendelkező társaság a század utolsó évtizedeiben mindinkább kezébe kerítette a hódoltsági árucsere lebonyolítását, s a magyarságot, melyet a ráckereskedelem amúgy is végveszéllyel fenyegetett, fokozatosan kiszorította a versenyből.

Erdélyben lényegileg ugyanígy alakult a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a monopóliumok itt sokkal több cikket vontak ki a szabad forgalomból s az eltiltott tárgyak kivitelét a fejedelem elvben magának tartotta fenn. Amit Magyarországon az olasz és német appaldátorok ragadtak el a magyaroktól, ugyanazt Erdélyben a fejedelem, illetve a vele üzleti szerződésben álló, még a harmincadvámokat is árendában tartó görög, zsidó, hollandi és skót kufárok sajátították ki. A külföldi piacokon keresett magyar őstermelési cikkek egytől-egyig monopóliummá lettek. A szarvasmarha és a ló éppen úgy, mint a kéneső, a bőr, a faggyú, vagy a viasz. Ilyen körülmények között a magyar kereskedőrétegnek szükségképpen el kellett sorvadnia. Hasonló sors jutott osztályrészül a gazdaságilag legfejlettebb erdélyi városlakosságnak, a szászságnak is; a balkáni idegenek pusztító versenyében az ő hagyományos élénk kereskedelmük is erősen visszafejlődött.

Az államhatalom kezdeti kiforratlan, csupán fiskális szempontok által irányított gazdasági politikája tehát óriási rombolást vitt végbe a magyar kereskedelmi életben. A városgazdaságok, melyek ipari vonatkozásban mint láttuk – korszakunk egész folyamán legfőbb irányítói maradtak a termelésnek, a kereskedelmi tevékenységre, amelyben a céhes polgárság mind szűkebb térre szorult, lényeges befolyást nem gyakorolhattak. A forgalmat legnagyobbrészt városon kívüli elemek bonyolították le, működésük szabályait az államhatalom állapította meg. Ilyen módon a város szerepe mindinkább csak az árucsere középkori formájának, a városi kiváltságokat képező vásárintézménynek fenntartására szorítkozott. A városgazdaságon túlnőtt és az államhatalom irányítása alá került magyar kereskedelem pedig – miután az 1500-as években még fenntartotta, sőt fokozta nemzeti jellegét – a XVII. század folyamán mindinkább idegen érdekek függvénye, idegen népelemek kiváltságos tevékenységi területe lett.


[1] Római mérleg a XVI. századból. Finomabb kivitelű, rúdja végén vasba vágott, áttört rózsával. 1877-ben jutott magángyűjteményből a Magyar Nemzeti Múzeumba.

[2] Római mérleg a XVII. századból. 1877-ben jutott magángyűjteményből a Magyar Nemzeti Múzeumba.

[3] A XVI–XVII. század vásárra járó kereskedői kedvelték a kis helyet foglaló, egymásbajáró, sorozatos súlyokat. Ezeket a városokban, ahol megfordultak, hitelesíttetni kellett. Az itt képben bemutatott példány (93/1904. szám) számos beütött hitelesítőjegyet visel magán, köztük a legrégibb keltezéssel ellátott 1667-ből való.

[4] A vert vasból készült gömbalakú csobolyó étel és ital melegentartására szolgált utazások alkalmával. Egyik oldalán parázstartóval van ellátva kinyitott felén két pohár vagy palack befogadására alkalmas nyílás látható. Fent csavaros kupak zárta le.

[5] A vert vasból készült gömbalakú csobolyó étel és ital melegentartására szolgált utazások alkalmával. Egyik oldalán parázstartóval van ellátva kinyitott felén két pohár vagy palack befogadására alkalmas nyílás látható. Fent csavaros kupak zárta le.

[6] A 230×165 mm méretű rézmetszetet XVI. századi eredeti után a XVIII. században Weinmann Márton készítette Pozsonyban. A könnyű magyar utazószekeret mutatja be, aminővel különösen Bécs és Buda között jártak már a XV. század óta. A három lovat mindig vágtatva hajtották s előre megállapított állomásokon 2–3 óránként váltották, ami lehetővé tette, hogy a két főváros közötti jelentékeny távolságot 1–1½ nap alatt befussák.

[7] A hársfából faragott cégér egy késmárki ház utcai ajtaja fölé volt alkalmazva s eredetileg festve lehetett.

[8] Birckenstein többször említett művéből; l. a 37. lapnál. A háttérben Csicsva vára látható.

[9] Régebbi fényképfelvétel után. Készült 1675-ben

[10] Félnagyságban. Erős vaslemezből készült, két zárral van ellátva és be van festve. Száma 18/1912.

[11] A bányaművek összehasonlító felvételét Marsigli, a kiváló mérnök és katona halála után megjelent nagy művéből vesszük: La Hongrie et le Danube ... d'aprés les desseins originaux... de l'Auteur. A La Haye, 1741. Az eredeti 700×470 mm.

[12] A mécses, vasból készült, gondosan vésett díszítéssel. Hátsó felén két egymást fogó kéz utal a bányászok összetartására. Száma 79/1901. 3.

[13] A mécses vörösrézből való, durvább kivitelű; rajta L M hetűk és 1673-as évszám van bevésve. Br. Révay Ferenc ajándékozta a N. Múzeumnak; száma 146/1880. 76.

[14] Dillichnek a 114–116. laphoz szóló jegyzetben idézett munkájából. Felírása: Vngarischer Bürger.

[15] A címeres nemeslevelet Gaál mk. Szabó György kapta 1662 július 29-én I. Lipót királytól. Az ábrázolást az oklevél szövege így írja le: „auriga Hungurus . . . quatuor mercatores . . . currui insidentes, iunctis quatuor equis vehere nisitur”. A képecske azért bír különös értékkel, mert itthon készült s így biztosan hű. Kb. háromszoros nagyításban közöljük.

[16] Országos Széchenyi-Könyvtár Oct. Germ. 198. számú kéziratából. A kötet 59, fínom ecsettel készült, vízfestésű képből áll, mindeniken az Apafi-kori Erdély egy-egy alakja látható, a főuraktól kezdve a cigányokig. Az album eredetileg jóval több, valószínűleg 100 körül járó lapot tartalmazhatott s kétségkívül a XVII. század végén, valamelyik erdélyi úr, eshetőleg a fejedelem részére készült. Másolatai szélesebb körben terjedtek el, de sajnos, valamennyi többé-kevésbbé csonka. A Magyar Tudományos Akadémiáé (Tört. Rég. Ívrét 2.), amely fínomságra messze elmarad a múzeumi példánytól, 23 az eredeti kötetben meglevő és 13 onnan hiányzó képet tartalmaz. Az egyik lapon 72. sorszám látható, ami az eredeti legalacsonyabb terjedelméről nyujt fogalmat. Van egy-egy csonka másolat a nagyszebeni Bruckenthal-Múzeumban, a boroszlói egyetem könyvtárában, s volt Trausch Józsefnek a XIX. sz. derekán eladásra került könyvei között. Ez utóbbiakat nem volt alkalmam látni. A viseletgyüjtemény csonkán is igen becses forrása a XVII. század művelődéstörténetének. Belőle kötetünkben számos képet közlünk. A borkezelő és hordószállító munkások egyes bortermelő vidékeken fontos szerepet játszottak. Szendrey János szerint (Miskolc város története II. k. 172. l.) 1573-ban Miskolcon a kézművesekhez hasonlóan rendes céhbe tömörültek.

[17] Országos Széchenyi-Könyvtár Oct. Germ. 198. számú kéziratából. A kötet 59, fínom ecsettel készült, vízfestésű képből áll, mindeniken az Apafi-kori Erdély egy-egy alakja látható, a főuraktól kezdve a cigányokig. Az album eredetileg jóval több, valószínűleg 100 körül járó lapot tartalmazhatott s kétségkívül a XVII. század végén, valamelyik erdélyi úr, eshetőleg a fejedelem részére készült. Másolatai szélesebb körben terjedtek el, de sajnos, valamennyi többé-kevésbbé csonka. A Magyar Tudományos Akadémiáé (Tört. Rég. Ívrét 2.), amely fínomságra messze elmarad a múzeumi példánytól, 23 az eredeti kötetben meglevő és 13 onnan hiányzó képet tartalmaz. Az egyik lapon 72. sorszám látható, ami az eredeti legalacsonyabb terjedelméről nyujt fogalmat. Van egy-egy csonka másolat a nagyszebeni Bruckenthal-Múzeumban, a boroszlói egyetem könyvtárában, s volt Trausch Józsefnek a XIX. sz. derekán eladásra került könyvei között. Ez utóbbiakat nem volt alkalmam látni. A viseletgyüjtemény csonkán is igen becses forrása a XVII. század művelődéstörténetének. Belőle kötetünkben számos képet közlünk. Felírása: Ein Siebenbürger Jude. A rajta levő két kaftán alulsója kék, a felső vörös; e fölé báránybőr bekecs van húzva. A kezében tartott pénzeszacskó mint pénzváltót jellemzi.

[18] A kép a nemesfém-bányászás és a kohászat különféle műveleteinek a bemutatására készült. Különösen érdekes a folyóvízből való aranymosás ábrázolása, a kép jobbfelén. Az eredeti nagysága 280×172 mm. Alján a művész neve: Wussim fecit.

[19] Birckenstein könyvéből. L. a 37. laphoz szóló jegyzetet. A háttérben látható erősség a török kézen levő Koppány.

[20] A német nevű (Czimmzerman Sigmond) kereskedő jó magvarsággal írt könyvkivonatot adott. Mert hogy az, mutatja egy másik hasonló, amelynek magyaros helyesírással adott címe Auszczugh. Az irat tanúbizonysága a felvidéki kereskedők folyamatban volt elmagyarosodásának, amelyet később a XVIII. század tespedése pótolhatatlan kárunkra megakasztott. Felényire kisebbítve.

[21] Birckenstein könyvéből. V. ö. a 37. laphoz szóló jegyzettel.

[22] Nicolas de Nicolay, Le navigationi et viaggi nella Turchia. Venetia, 1580. c. munkájából, egyharmadára kisebbítve.

« BERLÁSZ JENŐ: A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

GYALÓKAY JENŐ: VÉGVÁR ÉS CSATATÉR. »