« GYALÓKAY JENŐ: VÉGVÁR ÉS CSATATÉR. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN. »

VÁCZ ELEMÉR:
KÉT UDVAR, KÉT FŐNEMESSÉG

A renaissance-nak és barokk-nak sajátos egymásba kapcsolódása adja meg Magyarország történetében a mohácsi vésztől Budavár visszafoglalásáig tartó másfélszázadnak művelődési jellegét. A magyarországi renaissance már a XV. században kialakulóban volt, ekkor azonban még az uralkodó és néhány egyházi és világi főúr meglehetősen szűk és zárt körén kívül a társadalom szélesebb rétegeiben nem hatott. Csak a XVI. században jutott el főkép Erdélyben, a teljes kifejlődéshez és elterjedéshez. Míg a XVI. századot a magyar renaissance életforma teljes kibontakozása, az alsóbb néprétegekbe való szétsugárzása jellemzi, a XVII. században már – egyelőre inkább csak a magasabb körökben, – egy új szellemi áramlat, a magyar barokk jeleivel találkozunk egyre gyakrabban. A barokk szellemi áramlatnak jellemzője, csak főbb vonásait érintve, vallási vonatkozásban, mint amely kérdés leginkább érdekelte ebben a korban az embereket, a „túlfűtött fanatizmus”, az uralkodó egyház hatalmának visszaállítása; társadalmi vonatkozásban a feltétlen tekintélytisztelet, amely biztosította a vezető társadalmi osztályoknak a háborítatlan uralmat. Politikai szempontból a magyar barokk, ellentétben a nyugati országokkal, ahol a barokk-szellem a fejedelmi abszolutizmus velejárója, a rendi szellemnek, a rendi és nemzeti szabadságnak volt a hirdetője. Irodalmilag tartalomban a nemzeti jelleget domborította ki, formában bizonyos mesterkéltség jellemezte, művészeti szempontból pedig egy egészen új stílust jelentett, amely bizonyos antik elemeket egészen új, a kor megváltozott szellemének és ízlésének megfelelő formákkal módosított és egészített ki. Főbb jellemvonásai a nyugtalanság, a tömeghatásra való törekvés, a díszítések rendkívüli gazdagsága, a merész távlati hatások. Megnyilvánult azonban a barokk szellem és életforma az élet minden terén, határozottan optimista világnézete rányomta bélyegét korának egész felfogására. Ez a két szellemi áramlat, a renaissance, majd a barokk: formálja és alakítja társadalmunkat a török hódoltság korában s ezek az életformák adják meg e kor magyar művelődésének színét, lényegét és egész jellegét is. Befolyásuk, a renaissance-é a hódoltság első felében, a barokké a XVII. században érvényesült a királyi és főúri udvarok életében is.

A politikai helyzet szerencsétlen alakulása a török terjeszkedés korában, a XVI–XVII. században a királyi udvar és az egyes társadalmi osztályok között az említett szellemi áramlatok befogadása, ápolása és átsugárzása tekintetében lényeges különbséget, időbeli eltolódást idézett elő. A magyar királyság alapításától egészen a XVI. századig – igen kevés kivételtől eltekintve – a királyi udvar nálunk mindíg szálláscsinálója és meghonosítója volt a külföldről jött új szellemi áramlatoknak és életformáknak. Szent Istvántól kezdve Magyarországon udvari kultúra és nemzeti kultúra mindíg a legszorosabb kapcsolatban állott. Az udvari kultúra évszázadokon keresztül csaknem teljes kizárólagossággal jelölte ki a nemzeti kultúra útját és irányát s ezt a fejlődésben és hanyatlásban egyaránt érvényesítő irányító hatást első királyunktól egészen a XV. század végéig, Mátyás királyig megtartotta. Századokon át a királyi udvar, magyar jellegének megtartása mellett, mindíg hű kifejezője volt a kor szellemének, kiépítője és elmélyítője a Nyugat és Magyarország közötti [IDEGEN UDVARI MŰVELTSÉG] szellemi kapcsolatoknak. Csupán a török hódoltság korában vesztette el ezt a vezető és irányító szerepét. A mohácsi vész után évtizedeken keresztül alig beszélhetünk udvari életről, ami pedig később a Habsburg királyok bécsi, regensburgi vagy prágai udvarában kialakult, az mindennek volt nevezhető, csak magyar királyi udvarnak, a magyar szellem kifejezőjének nem. Alig telt el ötven esztendő Mátyás király halála után: virágzó, egészen új szellemiséget kisugárzó udvari életéből nem maradt fenn semmi. A nagy fellendülést rohamos hanyatlás, a szellemi előretörést teljes visszaesés követte. Buda török kézre jutásával véglegesen felbomlott a királyi udvar, teljesen megszűnt vezető szerepe, megszűnt magyar művelődéstörténeti jelentősége. Az új uralkodóház politikája rányomta bélyegét kultúrtörténetünk alakulására s ezzel együtt a királyi udvar külső és belső berendezkedésére is.


A budai királyi vár a XVI. században. Custos Domokos 1590 körül készült rézmetszete.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

A Habsburg-uralkodók udvarukat, I. Ferdinánd rövid pozsonyi tartózkodásától eltekintve, az örökös tartományok valamelyikében rendezték be, rendszerint Bécsben. Ebben az udvari életben a magyarság, a magyar szellem teljesen háttérbe szorult és csak egészen jelentéktelen szerepet töltött be. A Habsburg-ház kezdettől fogva nem magyar nemzeti, hanem családi és ezzel kapcsolatban széleskörű európai politikát folytatott. Már I. Ferdinánd szeme előtt is hatalmas Habsburg-világbirodalom eszméje lebegett és ennek valóra váltásáért a magyarság igen nagy és igen súlyos áldozatokat hozott. Ez a családi érdekek szerint irányított Habsburg-politika természetesen teljesen figyelmen kívül hagyta a magyar nemzeti gondolatot. Mivel a két-, majd háromfelé szakadt országnak csak egy része került Habsburg-uralkodók kezébe, a magyarság hatalmi súlya az egész Habsburg-birodalomban fokozott mértékben csökkent. Habsburg-szempontból egyszerű végvidék lettünk azzal a feladattal, hogy a töröknek a birodalom [AZ UDVAR ÉS A MAGYAR VEZETŐ RÉTEG] felé való előnyomulását megakadályozzuk. Ez a nekünk szánt hősi szerep, a Habsburgoknak ez a magyar nemzeti szempontoktól mentes, sőt sokszor határozottan magyarellenes politikája világos magyarázatát adja annak, miért kell a török hódoltság korában a magyar királyi udvar megszűnéséről, kultúrtörténetünkben eddig betöltött vezető szerepének elvesztéséről beszélnünk. Volt koronázott királya ebben a korban is az ország egy részének, de ez nem volt magyar király s így a királyi udvar sem lehetett magyar királyi udvar. A Habsburg uralkodók nemzetközi összetételű és százféle árnyalatú, tarka udvari életében pedig már a magyar is csak egy – s még így is elég ritka – volt a többi sok nemzetiség között. Ez a Habsburg királyi udvar tehát, amelynek központja, feje és környezetének nagy többsége idegen volt a magyarság számára, korszakunkban nem lehetett ápolója és kisugárzója a magyar szellemiségnek, nem lehetett irányítója és fáklyavivője a Magyarországra eljutott és kibontakozóban levő új szellemi áramlatoknak sem.


I. Ferdinánd. Fametszet 1547-ből.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)


Pozsony a XVI–XVII. század fordulóján. Houfnagel György rézmetszete.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)


Udvari bál Bécsben, magyar urak részvételével. 1560.
[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)


Báthory István arcképe Kober Mártontól. 1583.[5]
(A misszionárius atyák krakkói rendházában.)

E korszak udvari életét ismertetve és jellemezve, az első felmerülő és feleletre váró kérdés: milyen álláspontot foglalt el ezzel a szellemében, személyeiben és berendezkedésében idegen udvari élettel szemben a magyarság vezető rétege: a főurak és főpapság. Meg kell [ÚJ, AULIKUS ARISZTOKRÁCIA] itt jegyeznünk, hogy a főúri osztálynál ekkor lényeges eltolódás következett be. A XVI–XVII. században csaknem teljesen kicserélődött a magyar arisztokrácia és nemzetiségi szempontból is erősen megváltozott. A Mátyás király korában még vezető szerepet játszott főúri családok, néhány kivételtől eltekintve, a XVI. század folyamán, a török háborúk alatt teljesen kihaltak. Új arisztokrácia alakult ki, hatalma a királyi adománnyal nyert földbirtokon nyugodott. A hatalomnak, a földbirtoknak királyi adomány útján való elnyerése eléggé kifejezi az új arisztokrácia aulikus hajlamát. Ennél az újonnan kialakult arisztokráciánál azonban éles határt kell vonnunk a magyar és az idegen származású között. A magyar származásúakat magyarságtudatuk megtartása mellett az udvarhoz, a királyhoz való törhetetlen hűség jellemzi. Később, idők folyamán keletkezett csak főuraink tekintélyes részénél az a belső és igen sok esetben külső szakadáshoz is vezető éles ellentét, amely öntudatos magyarságukból, hazafiságukból és a bécsi udvar fokozatosan egyre kimélyülő magyarellenes politikájából származott.


Gróf Esterházy László, a vezekényi hős († 1652) ezüst szoboralakja. XVII. század.[6]
(Az Eszterházy-hercegek kincstárában.)


Magyar főúr ezüstsisakja a XVI. század közepéről.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A Zrinyiek, Esterházyak, Pálffyak, Wesselényiek, Nádasdyak, Thurzók és a többi főrendű családok mind hűséggel szolgálták a Habsburgokat mindaddig, míg észre nem vették, hogy azok politikája a nemzet életét, jövőjét és fennmaradását veszélyezteti. Nem egyedülálló Forgách Ferenc példája, aki megtagadta politikai multját, elhagyta a bécsi udvart, melyhez tizenkét éven át mindíg hűségesen ragaszkodott s amint maga mondotta: „... a közügyért élni akart tovább is, de nem az udvarnál, hol bizalmatlanságot tapasztalt, hanem a nemzet otthonában, az erdélyi udvarban, amely a magyarság érdekeinek gyönge, de egyetlen képviselője volt a darabokra szaggatott szegény hazában”. (Szabó L.: Ghymesi Forgách Ferenc 91. l.)

Főuraink között tehát igen sokan voltak olyanok, akik már kezdettől fogva nem zárkoztak el a bécsi udvari élettől. Sok volt köztük még a XVI. század folyamán az udvari ember, aki önzetlenségből, hűségből, vagy talán többször érdekből és az. udvar ragyogásában való tetszelgésből ott élt az udvar körül, sőt házat, palotát is vásárolt Bécsben és élénk társadalmi kapcsolatot is tartott fenn az ottani vezető körökkel. Ezek igyekeztek átvenni, bizonyos mértékig utánozni az udvari életformákat s áthozták azokat magyarországi váraikba és kastélyaikba is. Mindez azonban csak tüneti jelenség volt és csak ideig-óráig tartott. A Habsburgok növekedő tehetetlensége a törökkel szemben, magyarellenes politikájuk kiéleződése egyre jobban elidegenítette jobbérzésű főurainkat az udvartól, egyre inkább arra késztette őket – tudatosan, sokszor talán egészen öntudatlanul is – hogy a királyi Magyarországon az idegen király helyett ők vegyék át az udvar korábbi vezető szerepét a nemzeti társadalom legfelsőbb szellemi irányításában, a renaissance, majd a barokk művelődési áramlatok befogadásában. Ez a szerep természetszerűleg adódott a társadalmi élet alakulásából, a főurak és főpapság hatalmának és birtokállományának hihetetlen mérvű megnagyobbodásából. Érdeme mégis vezető társadalmi osztályainknak ebben a korban, hogy a külföldről jött szellemi áramlatokat nemcsak maguk vették át, hanem azokat úgy formálták és alakították, hogy a többi társadalmi osztályok is képesek lettek felszívásukra és befogadásukra. Egészen csodálatos jelenség, hogy a vezető társadalmi rétegnek, a főuraknak ez a nagy nemzeti hivatástudata, az új szellemi áramlatok és a nemzeti szellem összehangolásának képessége olyan korban jelentkezik, nem először amidőn más tekintetben, főkép gazdasági és szociális téren, teljes érdektelenséget és érzéketlenséget találunk a nemzettest többi rétegével szemben. A magyar királyi udvar megszűnésével párhuzamosan alakult ki a XVI–XVII. században a magyarság erős védőbástyája: az erdélyi fejedelmi udvar. A magyarországi főúri várak és kastélyok apró, pislákoló lángocskái mellett messze világító fáklya volt ebben a korszakban a nemzeties szellem és a kultúra terén az erdélyi fejedelmi udvar. Erdély különválása, az erdélyi fejedelemség megalakulása döntő lett nemcsak az ország politikai berendezkedése, hanem a magyarság kulturális, társadalmi és gazdasági fejlődése szempontjából is. Hatása a magyarság életszemléletének alakulására jobban érvényesült, mint a bécsi udvaré, ami érthető is, mert Erdélyen kívül jelentős magyar területek, több alkalommal a királyi terület nagy része is, a fejedelem hatalma alá tartozott. A fejedelmi hatalomnak, a fejedelmi szuverénitásnak kialakulása Erdélyben idők folyamán bizonyos ingadozást mutat. A XVI. században a fejedelmi hatalom és a fejedelmi udvar még messze elmaradt későbbi nagyságától és fényétől. János Zsigmondon kívül még egyik fejedelem sem emelkedett ki hatalom tekintetében a főurak közül, egyik sem tudta azokat a kizárólagos előjogokat megszerezni, amelyek a tulajdonképpeni fejedelmi hatalomnak később oly szerves részei voltak. Bocskay István volt az első, akinél a szuverénitás ismérvei már jelentkeztek s Bethlen [AZ ERDÉLYI FEJEDELMI UDVAR] Gábornál találjuk csak meg a felségjogokat a maguk teljes egészében; ő kivívta és ténylegesen is gyakorolta őket.


Marszewski Sebestyén költeménye a magyarok lovagjátékairól. 1539.[8]
(Posen, Biblioteka Kórnicka.)


Báthory Zsigmond fejedelem. Egidius Sadeler rézmetszete 1607-ből.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)


Ezüsttányér Teleki Mihály és felesége Vér Judit címerével. 1670.[10]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Konyhai mozsár Báthory András bíbornoki címerével. 1593.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Balassa János nyomtatott hirdetése, melyben nyilvánosan tudatja Don Francesco Lasso spanyol lovassal,
hogy vele királyi engedelemmel a kijelölendő időben és helyen, bárminő fegyverrel megküzdeni készen áll.
[11]
(Balassa-levéltár az Országos Levéltárban.)


Nagysáros vára és kastélya a XVII. század elején. Houfnagel György rézmetszete 1617-ből.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)


Ezüst ajtófogó Rátóti Gyulafi Borbála nevével és címerével 1644-ből.[13]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Maga az erdélyi fejedelemség tehát csak hosszú megpróbáltatások, súlyos belső és külső sorscsapások leküzdése árán jutott el Bocskay István és főkép Bethlen Gábor nyugodtabb és békésebb korszakához. Bethlen a fejedelmi tekintély megszilárdításával, minden ízében magyar udvartartásának fényével, a nemzeti szokások, erkölcsök és hagyományok hűséges ápolásával „... népe között és népéért élve a magyar erőben és egységben való hitnek öntudatos átérzését s ezzel az állami életben nélkülözhetetlen nemzeti közszellemnek kifejlődését biztosította...”

A szellemi áramlatok terén is megtalálható a fokozatos fejlődés. Izabella királyné még a renaissance híve, azt a lengyel-olasz renaissance életet vitte be az udvari életbe, amely általánosságban csak ebben a században jutott el Erdélyben a teljes kibontakozáshoz. Több mint félszázaddal később, Bethlen Gábor fejedelmi udvarában azonban már a renaissance mellett a barokk kultúrhatás vonásaival találkozunk s ez a két életforma jellemzi Erdélyben is a XVI–XVII. századot.

Erdély XVI–XVII. századi életében voltak hanyatló korszakok, fejedelmei között is akadtak gyengék és tehetségtelenek, mégis Báthory István, Bocskay István és Bethlen Gábor megtudták teremteni „borotvaélen táncoló diplomáciai műveletek” közepett Erdélyben a szellemében, céljaiban és elgondolásaiban is nemzeti államot. Ennek az erdélyi magyar nemzeti államiságnak teljes kibontakozása és virágzása Bethlen Gábor fejedelemsége alatt történt. Alatta Erdély „...a síma, a széltől fel nem fodrozott tó tükrének csendes békéjét és nyugalmát élvezte...”, ellenség lábát területére nem tette, közigazgatása, igazságszolgáltatása, iskolái, templomai, egész belső kultúrája minden ízében magyar s a négy bevett felekezet vallásgyakorlásának szabadsága az izzó vallásüldözés korában páratlan Európa államai között. A Gyulafehérvárott kialakult fejedelmi udvar élete lényegesen különbözött a bécsi császári udvari élettől. Bécsben a vakító és kápráztató pompa mellett a szigorú spanyol etikett dívott, maga az élet széteső, mozaikszerű és hideg s a társaság, a környezet, az udvar pedig nemzetközi volt. Az erdélyi udvartartásban is akadtak idegenek, a pompát és külsőséget itt is kedvelték, a lényeg mégis egészen más volt itt, más volt a szellem és mások voltak e szellem megtestesítői: a fejedelmek és a főurak.


A nagyugróci XVI. századi kastély. 1845-ben készült vízfestmény után.[14]
(Történelmi Képcsarnok.)


A frigyesvágási kastély egykori alakjában. XVI. század.
[15]


Dessewffy János Nürnbergben készült kannája. XVI. század közepe.[16]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Kismarton, a XVII. század legfényesebb kastélya Magyarországon. Egykorú rézmetszet után.[17]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az erdélyi fejedelmi udvar kialakítása és berendezése, ha nem is mindenben, kétségtelenül nyugati mintára történt. Kezdetben legfeljebb csak arányaiban különbözött a magyar főúri udvarok életétől, míg külsőségekben, a bécsi udvar hatása vitathatatlan. Később azonban, a fejedelemség fénykorában, Bethlen Gábor alatt már az olasz és német fejedelmi udvarok renaissance-ból barokk-ba átmenő fejedelmi életformájának nyomait, vagy legalább bizonyos vonásait találjuk Erdélyben. Barokk világnézet érvényesült a vallásról alkotott felfogásban, az építkezéseknél, főkép a várak és kastélyok berendezésénél; barokk életforma hatása a törvények összeírása is.

Az erdélyi fejedelmi udvar a XVI. század elején még nem alakult ki teljesen, még nem volt állandó székhelye, csak később, a század második felében, az erdélyi államiság teljes kibontakozásával és kifejlődésével telepedett meg véglegesen Gyulafehérvárott, az erdélyi három nép és három kultúra érintkezési vonalán. Bár a fejedelmek gyakran voltak távol, sokszor hosszú ideig, az állandó székhelytől, az udvari élet folytonossága, [GYULAFEHÉRVÁR, FEJEDELMI SZÉKHELY] ha szerényebb keretek között is, távollétükben, hadviselésük idején is fennmaradt. Gyulafehérvár, Bethlen írása szerint a „fejedelmek régi székeshelye” jelentős hely már korábban is; a középkorban vajdai székhely és Erdély különválása után a fejedelemség középpontja, a fejedelem állandó tartózkodási helye lett. A fejedelmek csaknem kivétel nélkül építettek, szépítettek valamit a városon, legtöbbet természetesen Bethlen Gábor, aki külföldi olasz mesterekkel, Giovanni Landi mantuai és Augustino Lerena velencei mesterrel, megépíttette a renaissance stílusú fényes és gazdag fejedelmi palotát, melyet később Rákóczi György „hazai módra” alakíttatott át.


Kincsesláda kovácsolt vasból. XVII. század.[18]
(Egri érseki lyceum régiségtára.)

Erről a két hosszú bástyafallal megerősített, a város délnyugati részén fekvő fejedelmi palotáról írja az egyik krónikás, hogy Bethlen „kívül olasz fokosan, belül különbnél-különb szép, képírásos, aranyos mészmetszésbeli mesterséges mennyezetekkel és sok ezer tallért érő és drága velencei kárpitokkal díszíttette, amelyekre római és Julius császár históriái voltak csodálatos szép mesterséggel szőttetve”. Bethlen valóban nagy gondot fordított a palota belső díszítésére és berendezésére. Kassai festővel díszíttette a mennyezeteket, kolozsvári képíróval színesre festette a falakat, egyik-másikat még színes, aranyos boccharai táblákkal is kirakatta. A falakat értékes keleti szőnyegekkel, gobelinekkel, Olaszországból és Flandriából hozott kárpitokkal vonták be. Szőnyegek fedték a kereveteket, székeket, sőt az asztalokat is. Értékes tükrök, képek, gyertyatartók és bútorok voltak kiegészítői annak a fénynek és pompának, amely Bethlen Gábor palotájában már a barokk fejedelmi életformának volt a jellemzője. Bethlen szerényebb keretekkel is beérte utazásnál vagy hadviselésnél, ha azonban valahol hosszabb ideig időzött, mindíg gondoskodott arról, hogy a fejedelmi udvartartás Erdély fejedelméhez méltó legyen. Csodálták is eléggé az Erdélyben megfordult idegenek ezt a távol keleten levő fejedelmi udvart, különösen Bethlen idejében, ahol vad barbárokat véltek találni, és csodálatosan, személyeiben és berendezkedésében is nyugateurópai viszonyokkal találkoztak. A gyulafehérvári palotán kívül nyugati stílusú, nagyobbarányú fejedelmi építkezések azonban már nem voltak. A gyakori háborús veszély, a török, tatár, német elleni csaknem állandó védekezés a fejedelmek építkezési tevékenységét csupán a várak és erősségek építésére és javítására korlátozta.


Augsburgi násfa, nyilazó Ámorral, aranyból, zománccal és drágakövekkel.
(Herceg Esterházy-család kincstára.)

Az erdélyi fejedelem udvara s az udvari élet egész berendezkedése, amint az eddigiekben vázolt mozaikszerű képekből is világosan kitűnik, a nemzeti életszemlélet kialakításában vitt vezető szerep tekintetében pótolta, sőt sokszor felül is multa a korábbi magyar királyi udvart. A fejedelmi [A FŐÚR ÉLETE] udvarnak volt még egy jellegzetes, a korábbi magyar királyi udvartól elütő vonása. A magyar királyi udvartartás mellett ugyanis mindig jelentős helyet foglalt el a királynéé. Erdélyben azonban – és ez egészen sajátságos jelenség – a fejedelemasszony udvartartása soha nem alakult ki olyan formában és keretek között, mint amilyen korábban a magyar királyné udvara volt.

A korábbi időkhöz képest a főúri udvarok élete is nagy változáson és átalakuláson ment át ebben az életformáiban, szellemében, politikai és vallási viszonyaiban egyaránt vajúdó korszakban mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben is. Említettük, hogy a magyarság vezető rétegében, az arisztokráciában nagy eltolódás következett be. A Habsburg uralkodók csak a XVI. század folyamán 35 várat és 716 községet adtak el a főuraknak – magyaroknak és idegeneknek – csaknem kétmillió forintért. Királyi és részben fejedelmi támogatással új főúri, nagybirtokos osztály alakult tehát ki. Az egyre visszatérő háborús veszélyek közepette egyik fő feladata és hivatása lett az ország fegyveres védelme.

A magyarországi főúri életet a török hódoltság korában a hatalom és vagyon nagymérvű megnövekedése és az örökös háború jellemzi. A főurak hatalmának tulajdonképpeni alapjai ebben a korban a várral, mint központtal megerősített nagybirtokok, az úgynevezett vártartományok. A gyakori háborúk, a még gyakoribb rajtaütések megkívánták a törökkorban ezeknek a váraknak komoly erősségekké való kiépítését annál is inkább, mert egy-egy ilyen várnak az eleste a hozzátartozó nagybirtokoknak, esetleg még a szomszédos területeknek is ellenség kezére való jutását jelentette. Minél nagyobb birtoka és minél több vára volt valamelyik főúrnak, annál nagyobb területen tudta érvényesíteni hatalmát és befolyását. Az egyes várak, illetve vártartományok élén a várnagy állott, a főúr legmegbízhatóbb embere; alája tartoztak mindazok, születés és rang szerint, akiket a főúr szolgálatába fogadott. Magyarországi és erdélyi főurainknak rendszerint több birtokuk és váruk volt, ezek közül azonban csak ott rendezték be udvartartásukat, ahol ténylegesen tartózkodtak. A főúri udvarok száma ebben az időben rendkívül nagy. Egy-egy főúr körül a familiárisok egész láncolata alakult ki: kisnemesek, középbirtokosok, sőt a kor szokása szerint egészen előkelő családok tagjait is megtaláljuk. A nemes ifjak már gyermekkoruktól fogva valamelyik főúr udvarában tanulták meg a rangjuknak megfelelő életstílust, a világi tudományokat és a fegyverforgatást. Ez a sajátos magyar főúri udvartartás sokrétűségével, megállapított szabályokhoz alkalmazkodó hierarchiájával, az előkelő familiárisoknak és az alantasabb szolgáknak hatalmas táborával ebben a korszakban, a XVI–XVII. század folyamán, bontakozott ki igazi valójában. Természetes, hogy ezek között az egyes főúri udvarokban elhelyezkedők között – Magyarországon és Erdélyben is – a születési és a társadalmi különbségek szigorúan fennmaradtak.


Násfa Deianeïra Nessos alakjával, aranyból, zománccal és drágakövekkel.
(Herceg Esterházy-család kincstára.)


Násfa DEANA felírással, aranyból, drágakövekkel és zománccal. XVII. század.[19]
(M. N. Múzeum.)

A főúri udvar hatalmas szervezetének a feje és legfőbb irányítója a főúr. Ha korának embere, a XVI. században a kort jellemző renaissance-műveltségnek megfelelően csendes, nyugodt természetű, mértékletes, vallási és műveltségi kérdések iránt érdeklődő egyéniség, akit a személyes vitézség és bátorság jellemez. A XVII. században életstílusában már a barokk-vonások jelentkeznek: vallásos fanatizmus, erős optimizmus, nyugtalanság, a rendi és nemzeti szabadság feletti éber őrködés.

A főúri udvar élete nem volt egyhangú. A politikai élet állandó változása, a gyakran visszatérő háborúskodások, a vallási élet hevessége olyan mozgalmasságot és nagyfokú tevékenységet követeltek meg a XVI–XVII. században, ami főurainkat és udvarukat különösen érintette.

A főúri várak és várkastélyok is magukon viselték ennek a mozgalmas életnek a nyomait. A XV. századi főúri élet központjai, a lovagvárak, kevés kivétellel továbbra is megmaradtak, sőt a háborús idők következtében komoly harcászati hivatást nyertek: bástyákkal, tornyokkal és árkokkal [FŐÚRI VÁRAK, VÁRKASTÉLYOK] még jobban megerősítették őket. Még a kisebb kastélyokat is legalább fallal vették körül, hogy esetleges támadásoknak ellenállhassanak. A várak és várkastélyok belső beosztása tekintetében a védelem és nem a lakályosság, a kényelem játszotta a főszerepet. A főúr lakosztályán kívül, amely igen sokszor nem állott 5–6 szobánál többől, katonai épületek, raktárak és istállók foglalták el a hely nagy részét. A várkapu és környéke a legjobban megerősített részek közé tartozott. A külső és belső kapu között – ezek reteszekkel és erős vasalással voltak ellátva – ágyúk és különböző védelmi eszközök álltak. A külső kapu előtt rendszerint hatalmas vizesárok húzódott, felette felvonó híd. A főépület egyes részeit folyosók kötötték össze, középütt volt az ebédlő, a „palota”, ennek egyik oldalán a férfiak, másikon a nők lakrészei következtek s ha nagyobb volt az épület, akkor néhány vendégszoba, a főúr udvarában levő nemes ifjak szobái, esetleg fürdőszoba és az ékszerek és egyéb kincsek elhelyezésére szolgáló „tárház”. A lakóházat udvar választotta el a melléképületektől. A várak és kastélyok építésénél renaissance stílus érvényesült, különösen a kapuknál, ablakoknál és ajtóknál. Renaissance ízlésre vallanak még korszakunk kezdetén a belső berendezési tárgyak is. Változott a helyzet stílus tekintetében a XVII. században, akkor már a barokk jelei mutatkoznak.

A renaissance, majd a barokk stílus kialakulása és változása valamivel korábban következett be a király országrészben, mint Erdélyben. E stílushatásokkal és a nyomukban járó ízlésváltozásokkal kapcsolatban jelentkeznek a főúri udvaroknál a díszkertek és dísznövények. Díszkertek egész sorával találkozunk már ebben az időben. Ahol a hely és a körülmények megengedték, a belső udvar parkban folytatódott, ez vezetett azután a gyümölcsös, majd a veteményes kerthez, amely a gazdasági udvarral együtt még a várkastély belsőségeihez tartozott. A díszkertekben nemcsak a nálunk meghonosodott virágok, hanem külföldről, esetleg távolkeletről hozott különleges növények is találhatók voltak.


Fülbevaló és csokoralaku boglár aranyból, festett zománccal és drágakövekkel.[20]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A főúri várkastélyok és udvarházak belső berendezése az előző korszakhoz viszonyítva már hatalmas fejlődést mutat. Az a szellem, amely a XV. században még csak a királyi s egynéhány főúri és főpapi udvarban hatott az életformák alakulására, most már a királyi Magyarországon és Erdélyben is a főúri, sőt köznemesi és sok helyen a polgári életberendezésnek is jellemzője. Néhány lényeges és jellegzetes változást óhajtunk csak érinteni. A főúri lakóház belső berendezésében a XVI. század folyamán nagy változást jelentett, hogy a papiros- és vászonablakok helyét az üvegablak foglalta el. Általában hatszögletű vagy köralakúra metszett és ólom közé foglalt üvegtáblák voltak divatosak. A téglából vagy fenyődeszkából készült padlókat szőnyegekkel borították. Szőnyegekkel, gobelinekkel, kárpitokkal borították a falakat is, a mennyezetet pedig mészből készült domborművekkel díszítették. A korábban szokásos hatalmas kandallókat a különböző színű mázos, esetleg domborművekkel díszített kályhák szorították ki. A magyarság keleti jellege, a belső berendezéssel szemben bizonyos fokig még ekkor is fennálló idegenkedése és a kor háborús viszonyai adják a magyarázatát annak, hogy a bútorzat, különösen még a XVI. században, igen egyszerű és aránylag kevés darabból áll. Értékére és az életberendezkedésben elfoglalt szerepére élénk fényt vet, hogy a fennmaradt végrendeletekben csak a legritkább esetekben találjuk felsorolva. Stílusos, nagyobb és nehezebb bútorok ekkor még nem voltak, ezek csak a barokk térfoglalásával párhuzamosan kezdtek meghonosodni a XVII. században. Erdélyben, bár itt figyelembe kell venni a törökkel való élénkebb kapcsolat hátráltató szerepét, ez is csak évtizedekkel később indult meg. A török hódoltság korában a bútorzat másodrendű szerepét bizonyítja még az is, hogy vannak olyan bútordarabok, amelyekből a XVI. századból egyetlen darab sem maradt fenn. A bútorzat kivitelezése szempontjából a XVI. században a festés, a pácolás és a mozaikszerű berakás volt szokásos, míg a XVII. században már fényezett bútorokkal is találkozunk.


Díszes láda a XVII. századból.[21]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Wesselényi Ferenc nádor († 1667) nászágya a zólyomlipcsei várból.[22]
(Báró Radvánszky-család radványi kastélya.)


A Thurzó-család nászpalotája Nagybiccsén. Építtette Thurzó György, 1605-ben.
[23]


Előkelő úrnő vendéget fogad. Houfnagel György Óvárt ábrázoló rézmetszetéről, 1595-ből.
(Történelmi Képcsarnok.)


Radvánszky György nászpohara. 1576.[24]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Csecsemő a ravatalon. XVII. századi festmény Fraknó várában.

A családi élet középpontjában a főúr állott, akinek életmódja a megelőző korszakhoz képest alig változott. Életviszonyai természetesen sokkal mozgalmasabbak voltak, életeszményei bizonyos mértékig megváltoztak, érdeklődési körébe egészen új kérdések is kerültek; mindez azonban életmódját csak kevéssé módosította. A háború, a politikai mozgalmak, a hatalom, a birtok azok a kérdések, amelyek csaknem teljesen lekötik s amelyek a családi életben is akadályozzák bizonyos fokig a mélyebb lelkiség és szellemiség meggyökerezését. A vallási kérdés még az egyetlen, ami – kivételek természetesen mindíg voltak – érdeklődési körébe tartozott. A családi életben a főúr mellett állott a felesége, aki, különösen a háborús viszonyokra való tekintettel, a legtöbb esetben tevékeny részt vett – férje mellett vagy helyett – a birtok, a vár, a gazdaság ügyeinek az intézésében. A korszak nagyasszonyainak tevékenysége igen tág területen mozgott. Békés időkben a háztartás, a konyha, a varrás, fonás a teendője, háborúk idején pedig sok esetben a vár védelme, az egész udvartartás gondja vállukra nehezedett. Ez a korábbi és későbbi időkben ismeretlen felelősségteljes szerep és megnövekedett munkakör, párosulva a kor szellemiségével, igen előkelő helyet biztosított a családi életben nagyasszonyainknak. Abban, hogy ezt a szerepet be is tudták tölteni, nagy része volt neveltetésüknek. A főrangúak nemcsak fiaikat, hanem a leányaikat is már 9–10 éves kortól kezdve valamelyik, rendszerint rokon főúr udvarába adták, esetleg a királyi udvarba vagy Erdélyben a fejedelem udvarába, ahol neveltetésük tovább folyt; ott is maradtak mindaddig, amíg férjhez nem mentek.

[A CSALÁDI ÉLET] A családi életnek egyik fontos mozzanata, a családalapítás, a házasság ebben a korban egészen sajátos formák és külsőségek között történt. Külföldiekkel aránylag még főuraink házasodtak össze leginkább, sokat adtak azonban minden esetben a születésre. A német főrangú családokkal való összeházasodás lett egyik főoka a magyar főúri életforma megváltozásának, ez az olasz renaissance hatását fokozatosan csökkentette. Így előbb egy kevert renaissance-barokk, majd kizárólagos barokk életforma került a helyére.

A szülők akarata a házasságnál a másik fél megválasztásában döntő szerepet játszott. Általában a fiú szüleitől indult ki a kezdeményezés, nem tartozott azonban a ritkaságok közé az olyan eset sem, amikor a leány szülei vetették fel a házasság gondolatát. Főúri családainknál természetesen hatalmi és vagyoni szempontokat is figyelembe vettek. Csak ha a szülők meggyőződtek, hogy a házasságnak nincs komoly akadálya, ment el a főrendű úrfi cifra lovon és öltözetben leánynézőbe. Ha a fiatalok ekkor megtetszettek egymásnak, – vagy ha nem, de a szülői közbelépés elhárított minden akadályt – következett a megkérés. A megkérés írásban is történhetett, bár ez nem igen volt szokásban. Megkérés alkalmával, amit a család egyik tekintélyes tagja szokott megtenni, a vőlegény bejelentette, mikor megy a kézfogásra. A kézfogást főuraink sokszor országos hírű lakomával és mulatságokkal ünnepelték meg. A kézfogást, a mai szokástól eltérően, követte a gyűrűváltás. A XVI–XVII. században még nem használtak karikagyűrűt, a jegyes-gyűrű „tábla vagy hegyes gyémánttal, termés- vagy metszett rubinnal ékesített, zománcos gyűrű” volt. Ettől kezdve a jegyeseket mátkapárnak tekintették. A kézfogót kötelezőnek tartották, ritka volt a visszalépés; ennek hangsúlyozására volt szokásos, különösen Erdélyben, a kézfogót követőleg a pappal való előzetes megesketés. A kézfogáskor vagy azt követőleg kötötték meg a főrangú családainknál szokásos házassági szerződést. Ez az anyagi vonatkozású kérdéseken kívül érintette különösen ebben a korban és főkép a vegyesházasságoknál a vallási kérdést is. Wesselényi István Dersffy Katalinnal 1604-ben kötött házassága alkalmával a házassági szerződésben kötelezte magát arra, hogy „nejét az evangelikus vallás gyakorlatában háborgatni nem fogja, sőt neje jószágaiban evangelikus predicatorokat is fog tartani, ha ezeket meg nem tartaná, neje után semmiféle jószágot se örökölhessen”. (Radvánszky: Magyar családi élet és háztartás. I. k. 354. l.).


Halottvivő hintó 1655-ből. Egykorú olajfestményről.[25]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Gróf Illésházy Gáspárné Thurzó Ilona grófnő a ravatalon. 1655. Egykorú olajfestmény.[26]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mindezek megtörténte után tűzték csak ki a lakodalom napját, ami a kézfogás után sokszor csak egy-két év mulva történt meg. A lakodalmak költségeinek nagyrészét természetbeni hozzájárulás formájában a jobbágyság viselte. A főúri lakodalmak nagy előkészületet igényeltek. Nemcsak a lakodalmas háznak, hanem a meghívott nagyszámú vendégeknek is időre volt szükségük a felkészülésre, az ajándék beszerzésre és az utazásra. Egy-egy nagyobb fénnyel és pompával megtartott lakodalomban sokszor az egész ország nevesebb családjai, egyházi és világi méltóságok találkoztak, hatalmas kíséretükkel együtt. A Thurzó leányok, főkép Thurzó Borbála lakodalmáról [LAKODALMAK. TEMETÉSEK] jegyezték fel az egykorú krónikások, hogy a lakodalomban résztvett vendégek száma 2621 volt; Thurzó Imre lakodalmán pedig az összes költség 14 ezer forintnál többet tett ki. De nemcsak a Thurzóknál, hanem a többi gazdag és előkelő főúri családoknál is hasonló fényt és pompát fejtettek ki. Szokás szerint a lakodalom harmadnapján adták ki a leány szülei a hozományt, amit jegyruhának neveztek s ami legtöbbször tekintélyes vagyont jelentett. A köznemesség körében, sőt még az alsóbb néposztályok között is, olyan arányokat öltött a költekezés és annyira igyekeztek egymáson túltenni, hogy egyes helyeken kénytelenek voltak menyegzői szabályrendeletekkel megfékezni a túlzásokat.


A török elleni nagyvezekényi (Bars megye) ütközetben 1652 aug. 16-án elesett négy Esterházy:
László, Ferenc, Tamás és Gáspár temetése ugyanazon év november 26-án Nagyszombatban.
[27]
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára)

A kor jellemző vonásai, a korszellem hatása nyilatkozott meg a temetéseknél. Takács Sándor írja: A XVI. században Európa-szerte azt hangoztatták, hogy a magyar tud a legszebben meghalni. Ez természetesen a katonákra, elsősorban a végvári vitézekre vonatkozott, akik bátran szembenéztek a halállal és valóban vígan haltak meg. A vígan való távozás ez árnyékvilágból, ha nem is mondható „általános szokásnak”, mégis gyakori jelenség volt, népünk lelki alkatával sem ellenkezett. Nem volt ebből a szempontból különbség szegény és gazdag, főúr és jobbágy között. Sok példát jegyeztek fel az egykorúak s ha nem is vallotta mindenki, mint Szalay János pozsonyi gróf, hogy „többet ér a búcsúpohárhoz nyúlni, mint az utolsó kenethez”, mégis sokaknak volt utolsó kívánságuk, hogy még egyet mulathassanak. A temetés főkép a főuraknál nagy ünnepélyességgel ment végbe. A török időkben a főúri temetés hű kifejezője volt a meghalt személy viselt méltóságának, hatalmának és gazdagságának. A temetésre nagy számmal gyűltek össze a vendégek, akik – férfiak és nők. egyformán, még a főrendűek is – igen egyszerűen öltöztek, fekete vagy szederjes violaszín posztóból készült ruhába és gyászköntösbe. A gyászjelentések, temetési meghívók kevés kivétellel teljesen azonosak voltak, tartalmazták a meghalt személyi adatait, a temetés idejét, helyét és az arra való meghívást. Általában a templomok körül temetkeztek, főuraink azonban, főkép a katolikusok, rendszerint annak a templomnak a kriptájába, amelyiknek kegyurai voltak. A halott emlékét síremlékkel, sírkővel örökítették meg. A sírfülkék és síremlékek ebben a korban a renaissance, majd később a barokk stílus nyomait mutatják. Olasz renaissance stílusú síremlékeink igen szép példája Thurzó Elek szepesi grófé. Renaissance stílusú Zrinyi Ilona és leánya, Thököly Zsuzsanna síremléke is. A gazdagabb főurak díszes és nagyszabású síremlékeket emeltek. Esterházy Pál alsó és felső kápolnából álló, márvánnyal díszített üvegablakos mauzoleumot építtetett. Hasonló keretek között történt, bár arányaiban és ünnepélyességében az előbbieket jóval felülmúlta, a királyok és fejedelmek temetkezése.


Gróf Illésházy Gábor a ravatalon. 1662. Egykorú olajfestmény.[28]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A társadalmi élet, a társas érintkezés lényeges átalakuláson ment keresztül. Az új szellemi áramlatok, a budai királyi udvarnak, mint a főúri [VENDÉGLÁTÁS, TÁRSASÉLET] társadalmi élet középpontjának a megszűnése a főúri társadalmi élet új berendezkedésére komoly megrázkódtatást jelentett. Nem pótolta ezt a bécsi udvar, ahol főuraink közül csak igen kevesen tartózkodtak állandóan s nem helyettesítette Erdélyben a fejedelmi udvartartás sem, amely, bár mindíg középpontja volt a társadalmi életnek, életét a gyakori háborúk, a mozgalmas politikai viszonyok nem hagyták érintetlenül. A főúri élet súlypontja áthelyeződött a főúri várakba és kastélyokba, ahol viszont igen mozgalmas élettel találkozunk. A háborús időkben sokan kényszerűségből keresték fel rokonaikat, ismerőseiket, békés viszonyok között pedig divatos volt a vendégjárás. Vendéglátásáról, vendégszeretetéről híres volt ezekben az időkben a magyar, társadalmi osztályra való tekintet nélkül. Erdélyi krónikásnál olvassuk, hogy „nem vala híre ekkor a vendégfogadónak” s „ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talán az lelkit is kitette volna érted” (Apor: Metamorphosis Transylvaniae). A főúri házak vezettek a vendéglátásban; itt valóban annál jobban örültek a vendégnek, minél hosszabb ideig maradt. A vendégeskedésnek igen megfelelő alkalmai voltak a családi ünnepélyek: lakodalmak, névnapok, keresztelők, az ezekre szóló meghívást komoly indok nélkül visszautasítani a legnagyobb sértésnek számított. Általában a társas érintkezés a szűk családi körben és azon kívül is igen közvetlen és bensőséges volt. Erre vallanak a fennmaradt nagyszámú levelek, címzések és megszólítások. Ami ebben a minden ízében magyar társaséletben, hacsak látszólag is, talán némi merevséget jelentett, az az illem, az erkölcs, a vallásos felfogásnak a mainál sokkal komolyabb és mélyebb értelmezéséből és erősebb hangsúlyozásából származott. Ezekhez az íratlan törvényekhez mindenkinek szigorúan ragaszkodnia kellett, különben a megszólás és társadalmi kiközösítés veszélye fenyegette az illetőt.


Ónkoporsók a XVII. századból az árvai várkápolna egyik sírboltjából.
[29]

A vendéglátások és vendégeskedések elmaradhatatlan tartozékai a lakomák. A konyha, a gyomor méltó kielégítése mindíg nagy szerepet játszott őseinknél. A főúri udvaroknál francia módra étkeztek, délelőtt 10 órakor ebédeltek és este 6 órakor vacsoráztak. Ettől a beosztástól a XVII. század vége felé tértek el: az ebéd ideje 12 óra, a vacsoráé este 7 óra lett. Az ebédre, lakomára való meghívásnál magyar szokás szerint kétszeri hívást illett várni. Kialakult ebben a korban már a lakomák külső formája is. Az ültetés rang szerint történt. Rendszerint a fal mellett ültek az asszonyok és a leányok, a háziasszony az asztalfőn, velük szemben pedig a férfiak, a házigazda az asztal végén. A főurak óntányérból ettek, ezüsttányér csak a királyt és Erdélyben a fejedelmet illette meg. A XVI. század végétől kezdve mindenki a saját evőeszközét, illetve inkább csak a kését használta. A lakomákon feltálalt ételek mennyiségéről és minőségéről a szép számmal fennmaradt magyar szakácskönyvek tanúskodnak; azt mutatják, hogy a főúri udvarokban az egyszerű ételek mellett szakácsaink már a konyhaművészet számos mesterfogását is ismerték. Evés közben élénk társalgás folyt és a XVII. században a barokk stílusnak megfelelően főleg udvarias bókolásból állott. A második, harmadik fogás után kezdődött az ivás s ha zene volt, a tánc is, amelyhez ugyancsak értettek főúri őseink. Lakoma alatt énekesek és zenészek szórakoztatták a vendégeket. A főurak kedvelt zenéje volt a török síp és a dob. A nagyobb lakomák sokszor két-három napig is eltartottak és rendszerint más mulatságokkal és szórakozásokkal is egybekapcsolták őket.

Nagyon kedvelt főúri időtöltés volt a lovaglás és a vadászat. A lovaglás, mint a közlekedésnek egyik legegyszerűbb és leggyakoribb formája, kedvelt szórakozás is volt ebben a korban. A XVI. század elején szokásban voltak a lóversenyek. A király mellett – neki volt a legnagyobb istállója – a főurak is tartottak versenylovakat. II. Lajos idejéből ismerjük egy-két lóverseny leírását. Említik ezek a leírások az apródokat, akik a lovakat lovagolták s akiknek már ekkor külön díszes versenyruhájuk volt, a jutalomtárgyakat, amelyeket a győztesek kaptak és azt is, hogy az egyes futamok között zenével szórakoztatták a közönséget. Később ezek a versenyek megszűntek, a lovaglás azonban újabb komolyabb alkalmazást nyert a török háborúkban.


Sólyomvadászat. Houfnagel György 1617. évi rézmetszetéről.[30]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A vadászatnak sokféle fajtája és formája volt szokásban, leggyakoribb a lovas vadászat. Nemcsak királyoknak és fejedelmeknek, hanem nagyon sok főúrnak is volt saját kopófalkája, agarászata, solymászata. A török időkben különösen a solymászat élte a fénykorát. Előkelőbb főurak erre a célra külön madarászmestereket tartottak. Sólyommal lóhátról leginkább madarakra vagy kisebb emlős állatokra vadásztak. Ügyes, vadászatra betanított solymok igen értékesek voltak. Egykorú források szerint gyakran szerepelt az ajándékok között, amelyekkel főurak az uralkodónak vagy egymásnak kedveskedtek. Szokásban volt még karvallyal fürjezni is. Bár a hatalmas vadállomány minden igényt és szükségletet kielégített, biztosítására és őrzésére is nagy gondot fordítottak. Sok helyen a vadaskertet el is kerítették. Ritkábbak voltak a puskás vadászatok; a sörét és a sörétes puska még a XVII. század vége felé is, különösen Erdélyben, különlegesség számba ment. Főúri szórakozás volt a vívás és célbalövés, ritkább esetben a halászás és rákászás is.


Nagyméretű aranyozott ezüst boroskancsó. XVII. század. A gróf Csáky-család kincstárából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szórakozásnak még sok más fajtáját ismerték. Vendégségnél lakomák után és különösen farsangi időszakban főszerepet játszott a tánc.

Nagyon kedvelték az olasz renaissance hatása nyomán meghonosodott álarcos mulatságokat. A korábbi századokban szokásos szerencsejátékokat, különösen a még Mátyás király által annyira kedvelt kockajátékot ekkor már kiszorította a kártya, amely sok esetben uralkodók és főurak valóságos szenvedélyévé lett. Nemesebb szórakozásokkal már ritkábban találkozunk, irodalommal, a tudomány művelésével csak néhány kiváltságos főúr foglalkozott. Kétségtelen, hogy a nemzeti irodalom munkásai közül igen sokan kerültek ki a főúri osztályból. Elég felemlítenünk Balassa Bálintot, Zrinyi Miklóst, az erdélyiek közül Cserei Mihályt, Apor Pétert. De akadtak szép számmal főuraink között olyanok, akik – bár maguk nem alkottak irodalmi műveket – nagy nemzeti célok megvalósítására, iskolák, nyomdák létesítésére, vallásos, tudományos és szépirodalmi munkák kiadására hatalmas összegeket áldoztak. Így létesítette az első nyomdát magyar könyvek kiadására a vasmegyei Uj-Szigeten Nádasdy Tamás, ugyancsak ő alapított a Dunántúlon iskolát és tette lehetővé számos munka [SZÓRAKOZÁSOK] megjelenését. Hasonló egyéniség volt az ország más vidékén Perényi Péter, a sárospataki iskola alapítója.


Apafi Mihály fejedelem belső inasa, 1676-ban kapott armálisán.[31]
(Orsz. Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteménye.)

Színdarabokat még csak az iskolákban adtak elő a diákok szórakoztatására és nevelésére. A nagyvonalú főúri életformával és felfogással volt részben kapcsolatos az ajándékozás is, amely a magyar és török főurak között békésebb időkben kifejlődött. Személyes látogatás vagy követküldés alkalmával elmaradhatatlan volt az ajándék, amivel egymásnak kölcsönösen kedveskedtek. A leggyakoribb ajándékok közé tartoztak az értékes díszfegyverek, keleti szőnyegek és szövetek, ékszerek és lovak.

Nagy gondot fordítottak főuraink a fürdőzésre. A főúri házaknál, kevés kivétellel, ónból vagy ezüstből készült díszes mosdó-medencék, fürdésre pedig rendszerint külön fürdőházak voltak. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy különösen nyáron nagyon kedvelték a hévvizeket, mégpedig nemcsak gyógyulás, hanem kellemes időtöltés céljából is.

A királyi és az erdélyi fejedelmi udvar, valamint a főnemesi udvarok változatos, színpompás és sokrétű élete a fent vázolt keretek között mozgott a török korban. Ennek az udvari életnek a fővonásait, amint láttuk, az országra nehezedő idegen uralom, a területi megosztottság, a vallási küzdelmek és az általános politikai és szellemi forrongás adják meg, tehát mind olyan körülmények, amelyek az udvari élet nyugodt fejlődését, egészséges kibontakozását igen sok tekintetben megnehezítették. Az erdélyi fejedelmi udvar és a főnemesség egy részének az érdeme, hogy általánosságban mégis növekedett az érzék és a képesség a nyugati művelődési elemek és kulturális áramlatok befogadására, s az egész életberendezkedésnek igényesebb kialakítására. Ezt mutatja a renaissance, majd a barokk életforma erőteljes térhódítása, amely nemcsak a főúri udvarokra, hanem azok révén a társadalom szélesebb rétegeire is kiterjedt.


[1] Dominicus Custos antverpeni származású rézmetsző e fölötte ritka munkája a XVI. sz. végére keltezhető, de jóval régibb állapotot tüntet fel. Eredetében Erhard Schönnek Buda 1541-i ostromát ábrázoló (mellékletben bemutatott) fametszetére megy vissza. Ennek a királyi várat mutató részét először Sebastian Münster Cosmographiá-ja vette át (1552) s az itt megjelent fametszet után készült 226×153 mm nagyságban Custos rézmetszete. Van-e a részletekben történt változtatásoknak szemléleten alapuló értéke, nehéz meghatározni, Schön ábrázolásán minden épület hihetetlen magasba nyúlik; ezzel szemben a Custos-féle kép valószerűbb.

[2] I. Ferdinándnak idősebb korából származó, megbízhatónak látszó képe. Az eredeti mérete 308×245 mm.

[3] Braun és Hogenberg művének IV. kötetéből. L. a. 28. laphoz szóló jegyzetet.

[4] Az itt kb. felényire kisebbített, ered. 495×383 mm rézmetszet a következő, 1560-ban latin és német kiadásban Bécsben megjelent munkából van véve: Thurnier Buch Warhafftiger Ritterlichen Thate[n], so in dem Monat Junij des vergangnen LX Jars in und ausserhalb der Statt Wien zu Rosz und zu Fuesz . . . gehalten worden. Szerzője a burgundi származású Francolin János, I. Ferdinánd magyar heroldja, a Bécsben lefolyt torna- és udvari ünnepségek egyik főrendezője, aki részletesen beszámol az eseményekről. Az udvari bálon a táncospárok felvonulását négy harsonás nyitotta meg: utánuk jött a birodalmi, a magyar és a cseh herold. Azután két úr vezetett egy kiváló szépségű és nemes eredetű magyar szüzet (eximiae pulchritudinis, nobilissimisque ortam. parentibus Tschuramin nomine); erre két. fáklyavivő következett, majd a tánc előkelő résztvevői párosával. Az ünnepségek magyar szereplői nem nagy számmal toltak; neveik: Thurzó Elek, Révai Ferenc és testvére János, Keglevics Péter, Gersei Pethő János, Gyulay János, Mailáth Gábor, egyik Dóczy, Laki Bakics Pál, Balassa Farkas. Amint a kép mutatja, ezek az urak nem vettek részt a táncban. Talán helyes nyomon járunk, ha a magyar bálkirálynőben az ezidétt kiváló szerepet játszott Devecseri Csoron-család egyik nőtagját sejtjük.

[5] Élet után készült megbízható képmás. Az alsó balsarokban a művész jele, összekapcsolt MK és 1583. Az eredeti mérete: 2·36×1·22 m. Mint viseletkép is kitűnő. Báthory ruházata a XVI. század közepének erdélyi szabását mutatja, amely az ő korában Lengyelországban is általánossá lett. Oldalfűzős, rövidszárú, vassarkas saruja s ez alatt puha bőrkapcája jellemző részlete a XVI. század magyar viseletének.

[6] A vezekényi ütközetben elesett négy hős Esterházy: László, Ferenc, Gáspár és Tamás legkiválóbbikának emlékére készült, 66 cm magas, részben aranyozott ezüstszobrot egykorú arcképfestmény nyomán Drentwett Ábrahám augsburgi mester verte. A magyaros felszerelésű vitéz öltözetének legérdekesebb részlete a rövidujjú, ingszerű felsőruha. Ezt előkelő urak a fegyverzet fölé öltötték s ezért „páncéling”-nek nevezték. Az Esterházy hercegek kincstára máig őrzi Esterházy László selyem páncélingét, állítólag ugyanazt, amelyben elesett.

[7] Az erősen keleties szabású sisak csúcsa hiányzik. Anyaga vaslemezre borított ezüst, részben aranyozva. A fülvédőkön megmaradtak a széles, zöldesalapú selyemszalagok, amelyeket az áll alatt összekötöttek.

[8] A lovagjátékokat az Izabella hercegnő, Zsigmond lengyel király leánya, János magyar király jegyese átvételére Krakkóba érkezett magyar küldöttség tiszteletére rendezték. Benne nagyobbára a vendég magyar urak vettek részt. Sajnos, a dagályos költemény a torna külsőségeiről és lefolyásáról alig mond valamit.

[9] Az eredeti metszet 310×215 mm nagyságú. A bemutatott példány a felírások beillesztése előtt készült, igen éles próbanyomat; a későbbi levonatokon a felírás így hangzik: SIGISMUNDUS BATHORI TRASULVANIAE (így!) etc. PRINCEPS etc.

[10] A díszes, aranyozott tányér Erdélyben, Kőszeghy Elemér (Magyarországi ötvösjegyek 114. l.) feltevése szerint Fogarason készült, tizenegy hasonló darabbal együtt. Ötvösjegye összefonódott BD. A címerek melletti felírás: MICHAEL TELEKI VER IVDIT AN[NO] · DO[MINI] · 1670. Átmérője 210 mm. A mozsár körirata: MAGNIFICO DOMINO ANDREE BATORI DE SOMLIO ET PATRI ECCLESIE · ROME ANNO 1593. Magassága 33, felső átmérője 31 cm, súlya 33 kg.

[11] Balassa János I. Ferdinánd udvaránál összetűzött egy Francesco Lasso nevű lovaggal, aki az elszenvedett sérelemért őt nyilvános hirdetménnyel párviadalra hívta ki. Balassa az ország rendeinek közbenjárására királyi engedelmet kapott a fegyveres elintézésre s most ő is falragaszon válaszolt: a kihívást elfogadja és három hónapig bármilyen fegyverrel elégtételt ad. Családi hagyomány szerint a viadal Balassa győzelmével végződött; Mocsáry Antal más forrásból azt írja (Nógrád vármegyének esmertetése), hogy a spanyol nem jelentkezett. Az érdekes nyomtatványt félnagyságban mutatjuk be. Kiragasztott példányai valószínűleg aláírással voltak ellátva.

[12] A várat teljesen elpusztították, annyira, hogy maradványaiból már alaprajza sem állapítható meg. A hegy lábánál álló XVI. századi kastély, bár átalakítva és másféle tetővel, máig áll.

[13] Az ajtófogón, amelynek nagyobbik lapja a deszka-ajtószárny egyik oldalához lapult, a kisebb pedig a másik oldalon abból kiállott, a Gyulafi-család ősi címeralakjának késői változata látható a következő körirattal: RATOTI GIVLAFI BARBARA.

[14] A kép alatt: 1845. D'aprés nature par Wolf. A kastély a XVI. századból való tekintélyes épület, emeletnyi oromfalakkal. Már egy századdal ezelőtt is igen elhanyagolt állapotban volt; egyik saroktornya földszintjéig összeomlott. Első gazdái a Divék-nembeli Bossányiak.

[15] Építtette Palocsai Horváth György a XVI. század második felében. Az utolsó századfordulóig eredeti alakjában fennállott, amikor egy Amerikából visszaköltözött „újgazdag” szerezte meg s vandál módon „modern házat” alakított belőle. Oromfalát lerontatta, faragott kőrészeit kidobatta s eternitfedőt huzatott az ősi épületre.

[16] A XVI. századi nürnbergi ezüstmívesség egyik remeke. Kerületén a tékozló fiú történetét verte ki az ötvös, Hans Sebald Beham metszetei nyomán. Dessewffy János 1557-ben járt I. Ferdinánd kíséretében Nürnbergben. A kannát ekkor szerezhette s ugyanakkor tetette a fedél gombjára saját címerképét: a buzogányt tartó vértezett karon ülő sast.

[17] A Kanizsaiak által a XIV. században épített négytornyú vár helyén, részben az ősi falak felhasználásával építtette Esterházy Pál herceg Carlo Martino Carlone mester tervei alapján. Méretei és pompája széles földön híressé tették; I. Lipót saját laxenburgi kastélyát ajánlotta fel érte cserébe, amit azonban a dúsgazdag nádor nem fogadott el. Habár gazdag barokk tetőitől megfosztva, máig eredeti alakjában és terjedelmében áll. A képet Birckenstein többször idézett munkája után közöljük. (L. a 37. laphoz szóló jegyzetet.)

[18] A fedél belsejét teljesen elfoglalja az óriási nyolcnyelvű zár. Díszes, áttört, ónozott vaslemez borítja, rajta magyar és török alakja. Az egészet olajfestés födi; a pántok közeiben kis tájképek.

[19] Mint a Diana magyaros írása (Deana) is mutatja, hazai ötvös műve a XVI. század első feléből.

[20] Erdélyi ötvösmunkák.

[21] Többféle fával burkolt, hársfa-faragványokkal díszített előkelő bútordarab. Késmárkról származik s valószínűleg ugyanazon műhelyből került ki, mint a hátrább bemutatott „Vak Bottyán ládája”, A közepén levő dombormű fonó nőt ábrázol, németalföldi metszet után; balfelén Mars, jobbról Ceres barokkízlésű alakja.

[22] A díszes ágy a barokk bútorművesség jellegzetes alkotása. Faragványai hársfából készültek; alapszíne kék; róla az aranyozott díszítés hatásosan kiemelkedik. Mennyezete favázra feszített többszörös vászon, kívül-belül festve. A belső oldalt négy jelenet foglalja el: Pyramus és Thisbe, az önmagában gyönyörködő Narcissus, Venus és Ámor, József és Potifár neje. A mennyezet csúcsán szárnyas nemtő címerpajzzsal. A fényes nyoszolya Zólyomlipcse várából (ahol a nádor elhunyt) jutott a br. Radvánszky-család radványi kastélyába. Elfogadható hagyomány szerint Wesselényi nászágya volt, amit a képek s az alattuk levő felírások is valószínüvé tesznek.

[23] A „nászpalota” a váron kívül, de ahhoz közel, lakodalmak s más, sok vendéget egyesítő ünnepségek céljaira épült. Emeletét hatalmas terem foglalja el, amelyhez a hátsó homlokzaton kiugró lépcsőzet vezet. Egykori fényéből már kevés maradt meg. Tetőzete új, valószínű, hogy eredetileg az egész épületet pártás oromdísz koronázta. Külsejét dús sgraffito-dísz borította; ebből csak a főbejárat s az emeleti ablakok keretezése maradt épen. Belsejében faragott ajtókeretek, a nagyteremben pompás kandalló, díszes bejáratú nászfülke és oszlopok által tartott karzat emelte a pompát.

[24] Készítette Khuen János besztercebányai ötvös 1576-ban, a város megrendelésére. Ajándékul küldték Radvánszky Györgynek második házassága alkalmából, amint azt a poháron körülfutó felírás bizonyítja: AD SECUNDAS EGREGII DOMINI GEORGII RADWANSKII NVPTIAS CIVITAS NOVIZOLIENSIS PROPTER FVTVRAM AC PERPETVAM SVAM ET HOEREDVM SVORVM AMICITIAM DONO DEDIT 1576. A bevésett családi jelenetet, valamint a peremet körülvevő vadászképeket az ötvös német metszetekről másolta. Az angyal által tartott címer Besztercebánya városáé. A pohár magassága 190, átmérője 122 mm.

[25] A hintó képét a Tarnóczy Mátyás váci püspököt a ravatalon ábrázoló festményről vettük. Az egész festményt mellékleten közöljük. Amint a kép mutatja, ez időben még nem használtak külön temetési kocsikat, hanem a koporsót egy-egy nagy utazóhintón szállították, amelyet esetről-esetre fekete szövettel vontak be.

[26] Az életnagyságú kép Illésházy Gáspáréval együtt gr. Zichy Edmund ajándékából 1859-ben jutott a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába. Eredetileg valószínűleg Árva várában őrizték a nagybecsű, egykorú festményeket. Illésházy Gáspárné képének felírása a következő: ILLVSTRISSIMA DOMINA COMITISSA HELENA THVRZO de BETHLEHEMFALVA COMITISSA PERPETVA de ÁRVA &c. CONSORS ILLVSTRISSIMI DOMINI COMITIS CASPARIS ILLÉSHÁZY MORTUA EST DIE 23 AVGVSTI ANNO 1648 AETATIS SUAE ANNORVM 53. Az eredeti mérete 206×133 cm.

[27] A Nagyvezekénynél a török elleni ütközetben 1652 augusztus 26-ikán hősi halált halt négy Esterházy, és pedig László, soproni főispán és pápai főkapitány, Ferenc, balassagyarmati főkapitány, Tamás, lévai alkapitány és Gáspár, aranysarkantyús vitéz temetése Nagyszombatban történt ugyanazon év november 26-án. Az itt kb. félnagyságban bemutatott rézmetszet a köv. nyomtatvány mellékleteként jelent meg: A Tekintetes es Nagysagos Hoffmany Pal Péczi Püspök . . . predikaczioia Midön Nagy Vezekeny mezejen az Törökök ellen valo harczon... düczöségessen egygyütt meg holt négy vitéz Uri Attiafiak el temettetnének. Bécs, Cosmerovius Mátthé, 1653. Ivrétben, 28 lapon. A metszetet Miller János Rudolf rajza után Lang Móric pozsonyi rézmetsző készítette.

[28] Az életnagyságú kép Illésházy Gáspáréval együtt gr. Zichy Edmund ajándékából 1859-ben jutott a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába. Eredetileg valószínűleg Árva várában őrizték a nagybecsű, egykorú festményeket. Illésházy Gábor főispán művészien festett képmása fölött ez a felírás olvasható: COMES GABRIEL ILLESHAZY de ILLESHAZA PERPETVVS à TRENCHIN HEREDITARIVS SVPREMUS ac PERPETVVS COMES COMITATVVM TRENCHINIENSIS ET LYPTOVIENSIS SVB FERDINANDO III. ET LEOPOLDO I.

[29] E koporsókat 1899-ben Árva vára kápolnájának egyik sírboltjában, helyreállítási munkák közben találták. A legnagyobban (balról) gr. Szunyogh Szidónia, Henkel Gábor gr. neje († 1665), a jobbfelőliben gr. Henkel Gábor († 1666), a két kisebben gyermekeik, Emerencia Julianna († 1653) és Lázár († 1651) feküsznek. Szunyogh Szidónia gr. Thurzó György nádor unokája volt s családja, mint a Thurzó-örökség egyik részbirtokosa, hosszú időn át Árva várában lakott.

[30] A sólyomvadászok felvonulását ábrázoló részlet Sáros vára képének előteréből van véve. A várat teljesen elpusztították, annyira, hogy maradványaiból már alaprajza sem állapítható meg. A hegy lábánál álló XVI. századi kastély, bár átalakítva és másféle tetővel, máig áll.

[31] Az inas, Kovács mk. Régeni János 1676 szept. 25-én kapott címeres nemeslevelet. Az oklevél szövege szerint a kitüntetett saját képmását kérte címerjelvényül, természetesen a szokott módon pajzsba foglalva. Azonban a fejedelmi kancelláriában a címer helyébe csak Kovács János arcképét festették, jobbkezében ruhatisztításhoz való kefeseprővel, a balban süveggel.

« GYALÓKAY JENŐ: VÉGVÁR ÉS CSATATÉR. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN. »