« BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HÖLLRIGL JÓZSEF: MAGYAR ÉS TÖRÖKÖS VISELETFORMÁK A XVI–XVII. SZÁZADBAN. »

JUHÁSZ LAJOS:
A MEGNEHEZEDETT JOBBÁGYSORS

A Mohács után következő és a török kiűzéséig terjedő másfél század méltán nevezhető a megnehezedett jobbágysors korának. A közvélemény a jobbágy helyzetében elsősorban az 1514-i lázadást követő törvényhozástól számítja az éles fordulatot. A föld népének sorsa azonban már az előző időkben sem volt könnyű. Mátyás alatt súlyos kötelezettségek és anyagi terhek nyomták a jobbágy vállát, és ez az állapot a Jagellók uralkodása idejében sem javult. Másrészt az 1514-i törvények, ha rendelkezéseiknek nem volt szokásszerűen kialakult multjuk, vagy előző törvények révén teremtett alapjuk, nem honosodtak meg mind együttesen és egyszerre az életben. A jobbágy életét szabályozó formák sokkal hosszabb fejlődés eredményei voltak, sokkal elevenebb valóság töltötte ki őket, hogysem a frissen írott törvény parancsa könnyűszerrel változtatta volna meg a századok során kialakult helyzetet. Az 1514-i törvények és a Tripartitum csekélyebb befolyással voltak a következő jobbágynemzedékek sorsára, mint amennyit talán eddig tulajdonítottak nekik, mellettük azonban más, nagyobb erők éreztették végzetes hatásukat és váltak a népre nehezedő komor idők okává.

A jobbágy élete elválaszthatatlanul össze volt kapcsolva a földdel, amelyen élt. Legszilárdabb alapjait a földbe vetette, lényegével ebben gyökerezett. Másrészt ez az alapjaiban a földhöz kötött és ebből felnövő népréteg egy évszázadok óta alakuló társadalom-gazdasági szerkezetbe fonódott bele. Ez a hosszú történeti fejlődés eredményeként előálló struktura, a föld és a rajta s belőle élő ember számos kapcsolatát átfogó rendszer nem más, mint az agrártársadalom szinte valamennyi vonatkozásait felölelő földesúri-jobbágyi viszony. A jobbágy életét meghatározó ezen két tényezőben, a földben és a földesúri viszonyban a következő korszak folyamán mélyreható változások léptek fel. A földdel való békés együttélésbe meztelen karddal és égő csóvával rontott be a török, óriási földdarabokat vont el a művelés elől, sokszor csupán ellenséges közellétével, és a megművelők közül is sokakat kiszakított: leöldöste vagy rabságba hurcolta őket. Ahol pedig a föld és nép együtt maradt, új feltételeket szabott, mássá formálta az életkörülményeket. Benne kell keresni a magyar jobbágysors megnehezedésének egyik főokát. A másik ok – elsősorban királyi területen, hol e viszony továbbélt – a földesúr és jobbágy közti kapcsolat megrázkódtatása volt. A majorgazdálkodás nagyobb arányú kiépítése e korszak első részében, majd visszafejlődése a második felében, mindenütt jelentős változást idézett elő a mezőgazdasági népesség soraiban. A birtokos új igényekkel lépett fel előbb a jobbágy munkájával, esetleg földjével, később általában teherviselőképességével szemben. Új elvek szerint formálódott át a földesúrnak a földhöz és népéhez való kapcsolata. Magyarország sajátos helyzete a törökkel szemben, a mezőgazdaság szerkezetében folyó átalakulás, hazai és általános jellegű tényezők ezernyi helyi körülmény által befolyásolva alakították a magyar jobbágy jövendő sorsát.


Magyar paraszt. Fametszet 1600-ból.[1]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar földről Mohács után szinte egyetlen varázsütésre eltűnt a béke s az ország állandó zavarok színhelye lett. A Felvidék lakói épúgy szenvedtek a két ellenkirály híveinek harca miatt, mint ahogy a Dunántúl nyugalmát is felzavarta a különböző pártállású urak viszálya. A magyar pártosok mellett pedig a nép igazi ellenségeként csakhamar megjelent a török és sűrű egymásutánban újult meg hadainak szörnyű vonulása. A szegény jobbágy az ország bármely részén élte eddig csendes életét, a dúlás kellős közepében találta magát. A veszedelem váratlanul érte és saját faluja határán túl legfeljebb az uradalmi központig látó szeme nem fedezhette fel a dolgok összefüggését. A föld népe a magyar élet nagy katasztrófájából csak azt tudta megállapítani, amit egy dunántúli jobbágy így fejezett ki: „az ország megháborodott”. Tanácstalanul és sokszor magárahagyottan állt az új helyzet közepett. Elhagyottságában úgy viselkedett [A TÖRÖK ELLENSÉG] az eseményekkel szemben, ahogy képességétől telt. Volt ki ellenállt; számos falu felkészülten, gyakran a templomudvarba gyűlve védekezett. Legtöbbje azonban a veszedelem elől menekülni igyekezett. A török seregek előtt kiürültek a falvak, s a jobbágy szőlőbe, nádasba, közeli erdőbe, szomszéd erősségbe mentette életét. A hadak útját kifosztott és felégetett telepek hosszú sávja jelezte, amely az ellenség elvonulása után csak lassan népesedett be rejtekhelyeikről előmerészkedő magyarokkal. A török pedig egyre mélyebbre fúrta magát az ország testébe; hadjáratok hosszú vonala helyett, melyek bár éles, de múló vágás voltak, dél felől északra haladva nagy fekélyként állandóan megülte a földet. A század közepére kialakult egy „holdultság” a „holdulatlansággal” szemben és az ország földje kettészakadt. A nép szempontjából az már talán nem is járt olyan súlyos következménnyel, hogy Erdély elkülönülésével az egyik fél ismét megfeleződött. Ekkor azonban már a jobbágy is tisztán látott. Keserű tapasztalatok hosszú során keresztül megvilágosodott előtte a valóság és meg tudta fogalmazni egyszerű szavakban a következő nemzedékek életét meghatározó igazságot: „A török a mi természet szerént való ellenségünk.” Ez az ellenség pedig itt állt, hatalmas területeken megvetve lábát, s a magyar nép csak egy részének lehetett most már problémája a védekezés. A másik a megegyezést kereste vele; az a rész, amelynek elfoglalta földjét és amely ezt a földet nagy urak, nemesek módjára nem hagyhatta el, mert életét csak rajta tudta elképzelni.


Tarnóczy Mátyás váci püspök és pozsonyi prépost a ravatalon. 1655.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)

Amikor az országterület jó része a szultán fennhatósága alá került, nem szakadtak el egyúttal azok a szálak, melyek a föld népét addigi urához fűzték. A királyi és földesúri hatóság nem szűnt meg a legszélső török végházak során, mert a meghódolt rája a török uralom alatt mindvégig a magyar király jobbágyának is érezte magát. Kezdeti időkben megfizette a királyi adót – ha hozzá merészkedtek az adórovók és ha anyagi lehetőségei megengedték – azon egyszerű oknál fogva, mert máskép nem is tudta elgondolni; később, midőn az egymásbafolyó, még kialakulatlan magyar s török terület között pontosabb határt vonva, a két uralkodó követei szerződésben szabályozták a jobbágyadózást is, megadta a kivetett fél dikát mindaddig, míg török urai engedték és a magyar pénzügyi adminisztráció meg tudta tartani hatáskörét felette. Érthető, hogy török részről a jobbágyok királyi adózását nem nézték jó szemmel, úgyhogy a délibb tájak lakói elég gyorsan kiváltak a magyar kamarák adózóinak sorából. A XVII. században adó helyett követüket küldték azzal az üzenettel, hogy „egyáltalában semmit sem adhatnak, miután a török uralma alatt vannak s rabbá tenné a török őket, ha ezt észrevenné”. Ez azonban nem jelentette, hogy áthághatatlan válaszfalat tudott volna építeni az új hatalom hódoltjai és a magyar uralkodó alattvalóinak közössége közé. Ahol a gyenge királyi adminisztráció már visszatorpant, nem adta fel még jogigényét a nemesség. A nemesi közösségek, a vármegye, vagy egyenként a földesurak, elvben sohasem tartották megszüntnek joghatóságukat a hódoltak felett. Török területek királyi földre menekült megyei hatóságai ügyeket tárgyalnak és kérdéseket döntenek el távolból, bár működésük java végrehajtás nélkül maradt, s nem annyira a jobbágyra vonatkozott, mint inkább saját birtokjoguk megőrzését célozta. A királyi területhez közeli tájakon még a XVII. században is élő valóságként tudott hatni a megyei hatóság a jobbágyra. A hódoltság széle az egész török uralmon keresztül elismerte, s ezt ügyes-bajos dolgainak [A JOBBÁGY A HÓDOLTSÁGBAN] előadásával, megyei adó fizetésével juttatta kifejezésre. Mélyebbre azonban már csak a földesúr hatása ért el, elsősorban akkor, ha személyes hatalmával tudott befolyásának nyomatékot adni. A földesúr és jobbágy közt fennmaradt a kapcsolat hosszú időkön, félországnyi távolságokon keresztül. A Maros tájáról, Mecsek aljából, Duna-Tisza-köz széles térségeiről egyaránt küldték még a XVII. század második felében is az adót a királyi területen élő földesúrnak. Birtokos nemeseink mindvégig azt tartották, hogy „soha csak egy falu sincs, kit a török egyedül épen bírna, hanem minden falunak vagyon magyar ura is”, és az adózó szegénység a félhold bukása után még sokáig hivatkozott „régi igaz hévségére, amikor még a török igában élet és halál közt lévén s markukban hordozván életüket, mégis az adót mindenkor felszolgáltatták”. A magyar földesúr és jobbágy közti viszony a török területen természetesen igen vékony kapcsolattá sorvadt. Meggyengülését elősegítették a nemesi birtoklásban Mohács után beállt nagy zavarok, melyeket előbb a két király adományozásai idéztek fel, hogy utóbb a török foglalásai e téren is teljesen kusza és bizonytalan állapotot teremtsenek. A birtokok urai a két király harcában gyakran változtak s bárki maradt is végül utolsónak, a török elől egyaránt kiszorult földjéről. A falvak népe is nem egyszer elfutott régi telkéről, a veszély multával pedig csak töredékében jött vissza, jó esetben máshonnan futókkal pótolván a hiányt. Változott, majd elmenekült a földesúr, és futott, esetleg megcserélődött, de feltétlenül fogyott a jobbágy. Mind e körülmények a régi földesúri viszony lazulására vezettek. Hozzájuk járult a puszták növekedése, amikor a nagy kiterjedésű üres határban szabadon foghatott magának földet a jobbágy, ha bármi okból terhesnek találta az életet eddigi szállásán. Könnyűszerrel függetlenítette magát az úrtól.


Menekülők. Rézmetszet 1686-ból.[3]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Magyar paraszt. Fametszet 1600-ból.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Magyar parasztasszony. Fametszet 1600-ból.[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Megcsökkent a hódoltság magyar jobbágya felett régi urainak ereje, de nem könnyebbedett meg a jobbágysors, mert új urak támadtak felette és soha nem tapasztalt súllyal nehezedtek reá. A kiszorult magyar hatóságok helyébe törökök léptek, átvéve és megsokszorozva mindazokat a jogigényeket, melyeket magyar király és földesúr alattvalójával szemben emelt, a nélkül, hogy be tudták volna tölteni azt a szerepet is, amelyeket ezek jobbágyaik iránt vállaltak és elláttak. A hódolt nép új urai, a török uralkodó és földesurak, nem pótolhatták a magyarokat. Magyar jobbágy és birtokos között – bármilyen egyoldalúan terhesnek látszott is e viszony – ekkor még volt valami belső, egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolat, amely jogosság színezetével vonta be, mélyebb értelemmel hatotta át e társadalmi kettősséget. A hódolt jobbágy fölé rétegeződött új hatalom ilyen belsőbb kapcsolat kialakítására nem törekedett, saját alkatánál fogva erre képtelen is lett volna, hivatását teljesen egyoldalúnak fogta fel. A hódolt nép az ő érdekeit köteles szolgálni s neki a legcsekélyebb kötelessége sincs vele szemben. A török állam tisztán pénzügyi szempontból nézte magyar alattvalóit. Beszedte a magyar telekadó helyébe lépő harácsot, új, addig ismeretlen adókkal terhelte a termelést, forgalmat, fogyasztást egyaránt, várak, palánkok, utak, hidak építésére igénybe vette a munkaerőt, sőt bírságaival és illetékeivel az életnek szinte minden mozzanatát elérte. A jobbágy lépten-nyomon szemben találta magával a török államhatalmat, de mindíg csak az adószedő képében, más feladatot a szultáni közegek nem kerestek, legfeljebb a hódoltak alsóbbrendűségét kifejező különböző rendeletekkel igyekeztek az anyagilag megnehezedett életet az önérzet számára is súlyosan megterhelni. A magyar király hatalmát átvevő szultáni akaratnál is nehezebben volt elviselhető azonban az új földesúri önkény. A török hűbéri rendszerből kikerülhetetlenül következett, hogy az új birtokos és népei közt nem lehet más viszony, csak a legridegebb kiszipolyozás. A török földesúr nem örökül kapta birtokát, fiára át nem hagyhatta és tulajdonképpen nem is a birtokot kapta hűbérül, hanem hozadékát. A földdel, [MAGYAR JOBBÁGY, TÖRÖK FÖLDESÚR] népével nem fűzte össze szorosabb szál, mert őt csak ez a hozadék érdekelte, saját jövedelme; a föld, a nép nem az övé, csak az, amit elvehet tőlük, bizonytalan ideig, évek során egyszer itt, később másutt. A török földesúr kezdetben azt kapta volna jobbágyaitól, amit még magyar elődje kívánt, a telkenként kivetett census összege azonban – később előszeretettel falvanként állapították meg – csakhamar megtöbbszöröződött; a szokásos gabona- és bordézsma mellett a tizedek sok más faja honosodott meg, és ezek gyakran nem is a tizedrész elvételét jelentették, hanem jóval többet; alkalmi és rendkívüli szolgáltatások, megparancsolt ajándékok sokszor szinte elviselhetetlenné tették a török uraság alatti életet, melyben az egyetlen könnyebbség talán az volt, hogy a földesúr önálló gazdaságot alig folytatva alattvalóinak munkaerejét közvetlenül kevésbbé vette igénybe. A jobbágy számára a török a magyar uraknál kétségtelenül nehezebben kielégíthető, vagy egyáltalában ki sem elégíthető hatalmat jelentett, akitől azonban támogatást édes-keveset várhatott. Nem is tudta a török alá került magyarság új urát munkájában vezetőjének, bajában gyámolítójának tekinteni, parancsolót látott benne és lélektelenül engedelmeskedett, vagy ha nem győzte erővel, könnyű szívvel adta magát a szökésre. Hosszabb időnek kellett eltelni addig, míg a föld új ura és régi népe között gyér szálak kezdtek szövődni. A viszonyok állandósultabb jellege hozta csak magával azt, hogy a török földesúr értékelni tanulta alattvalóit, védte érdekeiket, mert ezzel saját hasznát látta előmozdítani. Így találunk később birtokára nagy fáradtsággal munkást telepítő béget, a „szegény jobbágyokkal való szerfelett kegyetlen elbánást” tiltó basát, inkább kivételként ugyan, de jeléül a lassan mégis változó felfogásnak. Mindamellett a török uralom egész folyamán a terhek és tilalmak visszaverő hatásától eltekintve, a hódolt jobbágy magárahagyottan élte felülről jövő befolyástól alig irányított életét. Ez az elárvultan szabad életmód alakította a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl magyarját nyersebb, de keményebb és önállóbb embertípussá, akit a sors felsőbb vezetéstől megfosztva arra szoktatott, hogy az élet útját egyedül önnön erejére támaszkodva járja, s aki később az újból feléledő gyámkodást nehezen, lázadozva tűrte. Szabadon, földesúri beavatkozástól, megyei hatóságtól menten fejlődhetett a községi önkormányzat is, minthogy számos tevékenység került a falu közösségének, illetőleg a képviseletében eljáró bírónak, tanácsnak hatáskörébe. Az ilyen irányú fejlődést a török még csak előmozdította azzal, hogy követeléseit inkább intézte a jobbágyok együtteséhez, egyességeit szívesebben kötötte az egész községgel, mintsem, hogy egyes személyekkel külön-külön tárgyalt volna. Sőt a községi kereten túl, a falvak között a várnélküli, sokszor kerítetlen telepeket fenyegető szabad hajdúk, féktelen végbeliek ellen a nép személy- és vagyonbiztonságának védelmére a XVII. század elejére kialakult a jobbágyságnak egy új szervezete, a parasztvármegye, amely a régi vármegyét szándékozott helyettesíteni. Kezdetben nem volt szabályozott formája, önvédelem céljából tömörült fegyveres jobbágyok szervezkedéséből nőtt lassan rendőri szerepet betöltő, kisebb ügyekben bíráskodó, hatáskörében és más hatóságokkal való viszonyában többé-kevésbbé meghatározott intézménnyé. A XVII. század második felében egyes dunáninneni megyékben, a Tiszáninnen és a Tiszántúl egyaránt működött. A török elnézte, s minthogy a parasztvármegye élén álló kapitány a nemesi megye iránt engedelmességgel tartozott s így a nemesi jogokat nem tette kétségessé, e részről sem ütközött ellenállásba. Később még a különböző parasztvármegyék összeműködésére is gondoltak, de a török idők letűntével hatáskörét a feléledő nemesi megyék vették át és bár különböző feladatok végzésére még a XVIII. században is fenntartották, szerepe lassan a pusztázó csendbiztosok kezébe jutott s a török kornak ez az emléke végleg megszűnt.


Vásárra menő parasztpár. Rézmetszet 1686-ból.[6]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Török úr és nő. 1617. évi rézmetszetről.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)


Ebédet főző paraszt. 1686-ban készült rézmetszetről.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

[JOBBÁGYSORS A VÉGVÁRI ÖVEZETBEN] A török uralom alatt magyar jobbágynak lenni egyértelmű volt a megpróbáltatások hosszú sorozatának elviselésével, de ekkor még mindíg nem ez volt a legnehezebb életforma, mert a török hatalom a hódoltak számára meghagyta legalább a puszta életet, míg azok részére, kik legelső közeledtekor nem hajtottak azonnal fejet, a megkezdett mindennapi munka békés befejezhetése is kétséges maradt. A török végházak előtt tekintélyes, sokszor megyényi széles sávban húzódott az örökös rettegésnek ez az öve, néha visszábbszorulva, máskor hirtelen merész ugrással előretörve, messze tájakat téve a bizonytalanság honává, hol minden emberi tevékenység csupán félbeszakadás és újrakezdés egymásbafűződő láncolata. Itt, a török és magyar uralom érintkező területén került a legnagyobb szenvedésbe a föld és nép együttmaradása. Csak állandó éberség, elrejtőzés és visszaköltözés, magyar végek oltalmában való bizakodás tartotta a jobbágyot s végül mégis távoli vidékek gyakran nem magyar lakóinak kellett az otthonukhoz ragaszkodók megritkult sorait kitölteni, vagy a föld színéről teljesen letörölt életet újonnan pótolni. Az országnak ebben a részében elmosódott a harcos és békés állapot változása, állandóan készen kellett állani a végpusztulásra. Bármelyik nap megérkezhetett a szomszédos török erősségből a hódoltató levél: „Ha szépszerével nem hódoltok meg, mindnyájan fogságba estek. Ha tehát szeretitek magatokat, feleségeiteket és gyermekeiteket, hódoljatok meg, hamarsággal küldjétek követeiteket hozzám. Ha pedig nem teszitek meg, úgy esküszöm az én tisztességemre, uraságomra és török hitemre és írom nektek, hogy tűzzel-vassal hirtelenül megrohanlak, óráját sem tudjátok és kirabollak, kiégetlek benneteket s házaitokat, és udvaraitokat elpusztítom”. Az ilyen levélnek más észszerű következménye szinte alig lehetett, mint az engedelmeskedés. Rövid idő mulva már a magyar végekből írhatták felsőbb parancsnokolóknak: „A falukat mindenütt betöltötték a törökök rémítéssel, bizony annyi falu hódolt be, amennyit nem reménlettünk volna csak titkon is”. Amikor az 1625 óta behódolt falvakat számbavették 1627-ben, elsoroltak 45-öt; az 1627 utáni időkről készített jegyzékben 1642-ben felnőtt e szám 326-ra. Hiába hirdettek a kapitányok hódolási tilalmat, fenyegették kemény büntetéssel a törökkel egyezkedőket, – ha védelmet nem tudtak nyujtani, szavuknak kevés foganatja lett: a jobbágy behódolt titokban. Szánalmas helyzetében két kő között így őrlődött a földtől elszakadni semmiképpen nem tudó szegénység, keserű panaszra nyitva ajkát a baját meg nem értő tulajdon vérei ellen: „Ollyak vagyunk, mint az út mellett lévő fák, hogy az is vágja, kinek nem kellene, pedig már ollyak is vannak közöttünk, hogy csak imitt-amott akad meg a rongy nyakában.” Nem gyáva félelem volt ekkor a helybenmaradás, szívósságot és hősi sorsvállalást jelentett! Voltak, kik hódolni nem tudtak s elhagyták a vidéket, hol addig talán valamennyi ősük élt. Menekülők riadt csoportja – néhány szekér a lábon elhajtható jószággal – indult mindenfelől észak, vagy nyugat felé, hogy új életet kezdjen a királyi Magyarországon.


Fosztogató katonák. 1686-ban készült rézmetszetről.[9]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Falusi házsor a Felvidéken, a XVII. század közepén. Le Dentu János egykorú rajza
(Történelmi Képcsarnok.)

Az ország hódolatlan részén a jobbágyság életében külső, idegenül, erőszakosan fellépő körülmények kisebb szerepet játszottak, mint a török alá jutott területeken. Bár egyáltalában nem mondható, hogy ilyen tényezők a királyi Magyarországot, vagy Erdélyt elkerülték volna, nem érvényesültek azonban olyan nyersen, hatásuk nem volt annyira kizárólagos, [HAGYOMÁNYOS FÖLDESÚRI VISZONY] mint a hódoltságban. Háborús idők a XVI. és XVII. században e vidékeken nem egyszer zúdultak keresztül és a jobbágynak egyaránt végig kellett szenvednie török hadak vonulásait, magyar csapatok megszállásait, királyi zsoldban lévő külföldi seregek embertelen fosztogatásait, az erdélyi fejedelmek felkelésének gyakori megújulását. A háború pusztításaihoz társultak a sűrűn ismétlődő járványok, elsősorban a pestis. Mindezen jelenségeknek azonban rendkívüli jellegük maradt. Bekövetkeztek, nyomukat hosszabb-rövidebb ideig viselte a föld képe, súlyuk alatt dőlt vagy nyögött a nép, de egyszer mégis elmultak s bármily nagy veszteséget okoztak, a jobbágyság megfogyott számban és erővel, de mégis kiheverte következményüket. Az előző századok lassú fejlődésében kialakult történeti képleteket a hódolatlan országrészben e külső erők nem tudták megsemmisíteni. Az élet természetes alakulása itt nem szakadt meg, csupán kedvezőtlen irányban befolyásolódott; a fejlődés irányának ebben az elhajlásában pedig e külső, nyers erők nem álltak egyedül, mert mellettük továbbhatottak a már előző korokban is érvényesülő tényezők, természetesen megváltozott erővel módosult irányban.


Arató földműves. Címerkép 1587-ből.
(Országos Levéltár, M. N. Múzeum gyüjteménye.)
[10]

A hódolatlan területen teljesen megmaradt a középkorból hagyományozódott földesúri viszony. A jobbágyságnak fele nagybirtokon, másik fele közép- és kisnemes urasága alatt folytatta életét. Miben állt a XVI. század elején e földesúri-jobbágyi viszony? A birtokos nemes és a jobbágy gazdaságának s ezen keresztül a jobbágy szinte valamennyi, a földesúr számos élettevékenységének szoros kapcsolatában. A jobbágy ura földjén gazdálkodott, mert a föld, amelyet művelt, nem volt sajátja, „a munka bérén és jutalmán kívül” a földesúrtól kapott telken semmije nincs. A faluban számára kijelölt ház, udvar és kert, a határban művelhető föld, rét, valamint az összes többi haszonélvezetek fejében bért fizetett, a censust. Ennek összegét az 1514-i törvény telkenként 1 frt.-ban állapította meg, az élet azonban meghagyta abban a tarka változatosságban, ahogyan a középkor különböző eredetű helyi szokásai kialakították, többnyire Szent György és Szent Mihály napján fizetendő, összesen 30–60, legfeljebb 100 dénáros összegben. Gabonaterményeiből tizedet adott az egyháznak és az egyházi tized kihasítása után egy másik, immár kilencedik tizedrészt, kilenced név alatt gyakran a földesúrnak szolgáltatott be, de nem mindenkor, mert ezt a földesúri szolgáltatást esetleg még régibb formájában, a terméstől függetlenül meghatározott mennyiségben vették el tőle, vagy nem ritkán egyáltalában be sem követelték. A szorgalmas jobbágy a földesúrtól kapott telekhez nehéz munkájával addig műveletlenül hagyott földrészekből, elsősorban pedig erdőterületből szerezhetett magának irtásföldet saját tulajdonul. Az írott jog szerint ezt felerészben örökül hagyhatta, míg másik fele halála után a földesúrra szállott; a gyakorlatban az örökhagyás joga általában korlátlan volt és épp így nem állt útjában semmi annak, hogy az ilyen eredetű földet tulajdonosa szabadon eladhassa. A jómódú jobbágy tehát vásárolhatott is földet és saját földjét nem terhelte a census sem. Nem annyira pénzadózása révén, mint inkább a terményszolgáltatások folytán – a nagybirtok jövedelmének jelentősebb része a jobbágyok terméséből származott – a jobbágygazdaság betagolódott a földesúri gazdálkodásba. De nemcsak közvetve, az általa művelt föld termésével, hanem közvetlenül a földesúri termelés számára teljesített munkája következtében is integráns része volt a birtokos gazdaságának. E jobbágymunkát, a robotot, kezdetben heti egy napban határozták meg, szabályozni azonban ép e téren lehetett a legkevésbbé. Ahol a földesúri üzemnek nem volt szüksége munkaerőre, ott kevesebb, hol a gazdálkodás több munkát kíván, ott hosszabb időre vette igénybe a földesúr a jobbágy kezemunkáját, állatainak igáját. Mert nem pontosan meghatározott jog állt szemben merő kötelességekkel, hanem két egymást támogató gazdaság és ezen keresztül két egymást nem nélkülözhető társadalmi réteg. A jobbágy elismeri urának a birtokos nemest, az év [A JOBBÁGY ÉS FÖLDESURA] nagyobb ünnepein és életének jelentősebb fordulóin ajándékaival látogatja meg, igaz, hogy ezen ajándékok idővel előírásosak lesznek, épúgy mint mindazon terménybeli szolgáltatások, melyekre a földesúr gazdaságának és házatájának szüksége van. Ezzel szemben a földesúr is gondját viseli népének, nehéz időkben segítő karját nyujtja felé. Ha kár éri a jobbágyot, míg meg nem erősödik, felmenti a kirótt terhek alól, sőt saját gazdaságából ad lehetőséget esetleg leégett háza felépítéséhez, vagy ha a természet mostoha volta miatt vetőmag, betevő falat nélkül maradt, az új termés kivárásához. Gyámolítója másokkal támadt ügyes-bajos dolgaiban, mert a jó földesúr nemcsak a föld urának, hanem a nép oltalmazójának is tekinti magát. Végrendeletben hagyva olvassuk: „Az Úristenért is kérlek, hogy a szegény népnek, jobbágyoknak nyomorúsága és valami töméntelen bántása ne legyen. Az mibe az törvény megterhelné is, valamit engedjetek azért nekik”. Nem csupán az érdekek józan összeegyeztetése volt az a szempont, ami a földesurat vezette, hanem bensőségesebb emberi érzéssel is viseltetett alattvalói iránt és birtokának jobbágyát saját népének, legtágabb értelemben vett hozzátartozójának tekintette. És a jobbágy a földesúron kívül nem is tartozott senkihez. Tekintetét a földtől az úr orcájáig emelhette, a földesúrtól feljebb vezető szálak számára mind el voltak vágva. A királyi hatalom nyúlt még le hozzá, de mindössze azért, hogy az adóval és később az egyre terhesebbé váló közmunka, a végvárakhoz teljesítendő szolgálat kivetésével elérje. A központi hatalom a jobbágysággal szemben ekkor még nem ismert feladatot. A jobbágy feletti bíráskodás és az ettől még el nem különült közigazgatás a földesúr kezében volt. A falun belül gazdasági, közigazgatási, rendészeti természetű ügyek elintézése a falusi bíró elé tartozott; ő szedi be a királyi adót és adja át az adórovónak, kezeli a falu jövedelmét, felügyel a községi földek művelésére, puszták szétosztására, gondoskodik a közmunkákról. Kisebb kérdésekben, ahol a per tárgya nem éri el a 3–4 forintot, ő is bíráskodik, vagy a földesúri megbízott tart „füstön lévő törvényt”, minden más esetben azonban a jobbágy illetékes bírói hatósága az úriszék. Elnöke a földesúr egy tisztje, vagy külön megbízottja, ki ítélőtársak, megyei tisztviselők jelenlétében hozza ítéletét. Ugyancsak az úriszék az első fórum olyan perben, amelyet a jobbágy saját földesura ellen indított, és csak fellebbezés útján kerül a panasz a megye elé, ahol azonban szintén a nemesi érdekek szerint ítélkeznek a kérdésben. A jobbágy tehát viszály esetén teljesen ki van szolgáltatva urának és ha rosszul megy sora, nincs egyéb menekvése, mint hogy más urat keres. A szabad költözés azonban már a középkorban egyik központi problémája volt a földesúri viszonynak, amit az 1514-i törvénykezés ridegen a jobbágy földhözkötésével oldott meg. Ezzel a jobbágy tulajdonkép személyében is alá van rendelve urának, de csak annyiban, hogy nem hagyhatja el. Szorosan a telekhez van kötve, melyet művel, azzal együtt eladhatják, zálogba [VÁLTOZÁS A FÖLDESÚRI VISZONYBAN] vethetik, a föld nélkül azonban ilyen ténykedésnek soha sem lehet tárgya.


Fegyveresen munkára menő paraszt. Rézmetszet 1686-ból.[11]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Paraszt és családja. Rézmetszet 1686-ból.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Falusi mulatság. Rézmetszet 1686-ból.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Bármily veszélyesnek látszék is a jobbágy helyzete, sorsa mégsem volt mindaddig súlyos, míg a régi szellem hatotta át földesurával való viszonyát. Amint azonban e téren jelentős változás állt be, ez károsan hatott a jobbágyélet általános alakulására. E változás pedig a XVI. században országszerte bekövetkezett. Magyarországon ugyanis már a XV. század első felében megindult a birtokszervezet terén az a folyamat, amely Európa keleti felében általában szemmel kísérhető. A földesúr igyekezett gazdaságának alapjait a jobbágyszolgáltatásokról saját termelésére áthelyezni s ezzel kapcsolatban törekedett eddig csekély terjedelmű, kis darabokban szétszórt majorsági földjeit összefüggő nagyobb tagokká kikerekíteni. A majorsági üzem ezen fokozása éreztette káros hatását a jobbágy helyzetében. Elsősorban munkaerejét veszi erősebben igénybe a megnövekedett munkaszükséglet. Az allodiumok kiépítéséhez földet a falvak határában bőven adódó puszták művelés alá vételével, új területek bevonásával aránylag könnyebben lehetett szerezni, mint a föld műveléséhez munkás kezet. A majorgazdálkodás kifejlődésének első századában, a XV. században, a jobbágy munkaerejének biztosítása volt a főkérdés; az 1514-i törvényeknek legfontosabb hatásuk pedig ép ezen a téren volt azáltal, hogy a jobbágy helyhezkötésével a kérdés egyszerűbb megoldhatására adtak lehetőséget a birtokosnak. A XVI században a nagybirtok még nagyobb lendülettel haladt a már megkezdett úton tovább. A megcsökkent országban, új körülmények között a nagybirtokos nem gondolhatott eddigi politikai, sőt hatalmi szerepének továbbfejlesztésére, még fenntartására sem; az újonnan szervezett központi hatalom fokozatosan vont el tőle e téren minden lehetőséget. Érdeklődése egyre inkább birtoka felé fordult, új szellemben és szervezetben igyekezett ezt kiépíteni. Az állandó háborús állapot következtében vállára szakadt terhek kényszerítik a gazdálkodás jövedelmezőbbé tételére, másrészt a háborúk által teremtett konjunktúra kedvező feltételeket nyujt az értékesítésnek. Az allodizálás felé irányuló törekvés ekkor válik általánossá az egész országban, olyan területeken is, – így a keleti részeken – hol eddig e serkentő körülmények híján, még ismeretlen volt. A földesúr előtt legfontosabb cél a jövedelem fokozása, minden rendelkezésére álló erőt ennek szolgálatába szervez át és von be, s itt ágazik el elsősorban a magyar jobbágyság történeti fejlődése attól az iránytól, melyet eddig követett és amelyen haladva Európa más tájain szerencsésebb társai szabadabb jövőnek néztek elébe.

E ridegebb, öncélúbb nagybirtok új igényekkel lép fel a jobbággyal szemben. Földszükségletét gyakran már nem elégíti ki a rendelkezésére álló szabad-terület, esetleg jobbágytelkekből növekednek a majorság táblái. Eltiltja a jobbágyot az erdőtől, legelőtől, halászó vizektől, ahol eddig közös joga volt urával és új feltételek mellett enged csak korlátolt használatot. De a nagybirtoknak legégetőbb szüksége a robotra van. Az ország megfogyott népe csak nehezen tudja kielégíteni a növekvő munkaszükségletet. Míg a pénz- és terményszolgáltatások alig, vagy csak kis mértékben változnak, a gyalog és igás robot rövid időn belül a heti egy, majd később 2–3 nap helyett korlátlan lesz. A jobbágy bármikor, bárhol egyszerű parancsszóra köteles elvégezni az ép előadódó munkát. Parancsolói is megváltoztak. A földesúri akarat közvetítői pontos feltételekkel szerződött és ellenőrzés alatt álló alkalmazottak, kiket semmi kapocs nem köt az alattuk dolgozó néphez, sőt akik, ha szabadabb kezet nyernek, nem ritkán a jobbágynak mindenkinél elviselhetetlenebb ostorai lesznek. A jobbágy az idők változásának minden ponton csak hátrányát érzi. A konjunktúra frissítő szele hozzá nem ér le, hisz a birtokosok közül is csak a mozgékonyabbak húznak hasznot belőle. Ha termésének egy részét vásárra tudja esetleg vinni, a század zavaros pénzügyi viszonyai között kezéhez csak rossz, értéktelen pénz kerül, amit a tágabb látókörű kereskedelem legfeljebb értéken alul vesz ismét át tőle. Még a királyi adót is nehezen fogadják el rossz, gyakran külföldről beözönlött pénzben, pedig általában ebből sem jut hozzá sok, pénztartozásai lefizetése után rendszerint ki is fogy belőle. A bizonytalan idők gazdálkodását kiszámíthatatlanná teszik. Egy-egy pusztulás évtizedekre vet vissza szépen fejlődő gazdaságokat. A telek nagysága szerint kivetett terhek miatt nem is érdemes nagyobb gazdaságot vezetni, régi telkének felét, sokszor harmadrészét műveletlenül hagyja, csakhogy a ránehezedő kötelességek elől szabaduljon s okosabb kihasználással, szűkebbre fogott élet mellett tengődik tovább. A puszták pedig országszerte szaporodnak a jobbágy szegényedése, gazdaságának sorvadása jeléül. Tömegesen vetkőzik le jobbágyi mivoltukat, ami már eddig sem biztosított nekik magasabb életszintet és zsellérek lesznek. A tehervállalásnak, dacos kitartásnak sokkal kevesebb példájával találkozunk a töröktől mentes tájakon, mint ott, hol ez a helytállás az egyén kisszerű életén túl az egész magyarság létét is biztosította. A faluközösség szerkezete is meglazult. A földesúr épp olyan kevéssé tartja tiszteletben a falu közös tulajdonát, mint ahogy megbontja ősi intézményeit is. Sok helyen ő jelöli ki a falusi bírót, vagy a község által előterjesztett személyek közül ő választ. Kellemetlen feladatokkal, nehéz felelősséggel terheli, úgyhogy ahol a bírót a jobbágyok maguk választják, vagy a házak során jár a bírói pálca, vállalni sem akarják és gyakran bírsággal kell a bírót tisztjének elfogadására szorítani. Rendes körülmények közt csak jómódú, hosszabb idő óta esküdtséget viselt gazdák [A HÁBORÚK PUSZTÍTÁSAI] váltak községük vezetőjévé, ahol azonban a bíróság mindössze a legalsó földesúri közeg szerepét jelentette, gyakran faluszéli zsellérre is ráerőltették. A falu társadalmi rendje is megrendült. A saját igáját kiállító magabíró telkes gazdát mindenkor nagy űr választotta el a más háza végén meghúzódó szolgától, de a terhes időkben egyik évről a másikra zsellérré vált a leggazdagabb jobbágy, sokszor már csak óvatosságból is, míg viszont a zsellér, ha módja engedte, kedve tartotta, szabadon vehetett magának a határ pusztáiból valami keveset, aminek művelésére elég erősnek érezte magát. Jobbágygazda, zsellér között a XVI. század fordulóján nehéz határt vonni.


Kocsmáros és vendégei. 1686-ban készült rézmetszetről.[14]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A 15 éves török háború, majd később a harminc éves háborúba való bekapcsolódások rettenetes pusztulást hoztak a földre és népére. Míg azonban a XVI. század első felében ütött sebek a második, aránylag békésebb félszázad lendületes fejlődésében legalább a birtokos számára behegedtek, ez az újabb vérveszteség, jószágpusztulás mélyebb nyomot hagyott a földesúri s jobbágyi életben egyformán. A nagybirtok háborúk alatt visszafejlődött gazdasága az 1600-as évek földesurának vezetése alatt a jövedelmező gazdasági tevékenységnek kevés lehetőséget kínáló konjunktúrátlan időkben nem épült fel újra. A multból fennmaradt majorok előző terjedelmüknek általában felére csökkentek. A nem rég még olyan kívánatos földet műveletlenül hagyta a nagybirtok is. A visszaesés természetes következményeként a földesúr pusztáit, az elhagyott telkeket jobbággyal szeretné benépesíteni, a zselléreket jobbágyokká akarja tenni, s míg előzőleg a robot volt a leghasznosabb jobbágyszolgáltatás, most a pénzadót, a terményben fizetett tartozásokat kívánják elsősorban. Csak most, a XVII. században emelkedik a census is a törvényszabta határon túl s terjed ki a földesúri [ÖRÖKÖS JOBBÁGYSÁG] figyelem a legkülönbözőbb jobbágytevékenységre, kizárólag azért, hogy tizedet, adót húzzon belőle és azt saját gazdálkodásában s így jövedelmében támadt űr betömésére használja. Jellemző, hogy a legfőbb uradalmi jövedelemforrás országszerte a borértékesítés, ami legtöbb helyen a bornak jobbágyok közt való kimérését jelentette s a borkészlet legnagyobb része a jobbágyszőlők dézsmájából származik. Számontartanak minden jobbágyot, szemmel kísérik mindenkinek a gyarapodását, új, rideg pénzügyi szempontok miatt. A terhek pedig egyre elviselhetetlenebbek lesznek, de nincs alóluk szabadulás. A jobbágy költözése a XVI. század közepének ingadozó országgyűlési rendelkezései után, 1556 óta elvileg szabad, mindamellett a megyék külön határozataikkal egyre-másra megtiltják s amikor 1608-ban a költözés kérdése felőli döntés az országgyűlés hatásköréből a megyék kezébe kerül, a jobbágy mozgása már véglegesen meg van nehezítve. A XVII. században alig marad más út, mint a szökés s a megyékben ezentúl nem a költözés szabadságáról, vagy megszüntetéséről, hanem a szökött jobbágyok visszaszerzésének módjáról tárgyalnak. De ilyen esetek aztán olyan tömegben merülnek fel, hogy szinte képtelenség e problémával megbirkózni. A földesúr ezért sajátságos módon segít magán. Visszahozott szökött jobbágyáért, vagy azokért, akik felől ilyesmit gyanítani lehet, kezessé teszi társait 40–100 forint értékben, a kérdéses személlyel pedig örökös jobbágyságot fogadtat. A század végére a jobbágy már általában és természete szerint örökös jobbágy. Életét ott tölti el, ahol a világot először látta meg, legfeljebb az uradalom falvait cserélgetheti külön engedelemmel. Amint alakul az örökös jobbágyság egységes rendje, azonnal megindul egy ebből kiemelkedő réteg elválasztódása. Vagyonos jobbágyok, vagy azok, kik a földesúrnak személyes szolgái, alkalmazottai voltak, tekintélyes, többszáz forintnyi váltságösszegért, vagy egy élet hű szolgálatáért szabadságot szereznek maguknak. E libertinusok ingó, ingatlan vagyonukkal szabadon rendelkeznek, a királyi adót kivéve minden teher alól mentesek. Mások szintén jelentős összegen zálogként váltják meg telküket élethosszig, vagy örökösük számára is általában harmadíziglen és így rázzák le magukról a jobbágyi életmód minden átkát, sok esetben sikerrel egyengetve az utat nemesi armális felé. A XVII. század közepétől kezdve gyakori, hogy kötelessége felől a jobbágy egyenként, vagy a község együttesen szerződésben egyezkedik a földesúrral, amikor a lényeg mindíg a különböző szolgáltatások pénzen való megváltásában rejlik. A jobbágy lassan teljesen letehet arról, hogy meghittebb, meleg szálakat képzeljen önmaga és ura közé; őt csak pontosan előírt, pénzben kiszámított kötelességek fűzik a birtokoshoz, joga szinte semmi sincs; amit még megtehet, az külön földesúri kegyként adott engedély alapján szabad neki. Tartozással szemben engedmények állnak, részletesen körülírva, sehol semmi tért nem hagyva belátásnak, méltányosságnak. A tartozások pedig terhesek, az engedmények csekélyek s az egész viszony emberietlen. Bajában a jobbágy szükség esetén még mindíg remélhet támaszt urától, még most sem áll olyan elhagyottan, mint török területen élő társa, de a földesúri segítség az önérdek határán túl nem terjed. Védelmet és kíméletet azért kap a nép, mert benne a földesúr saját vagyonát ápolja.


Urasági kocsis a XVI. századból Kereki Keresztes János 1580-ban kapott címerében.[15]
(Országos Levéltár.)

Érthető, ha a jobbágyság sorában az elégedetlenség fokozatosan nő s a földesúri viszonyt rejtett feszültség kezdi aláásni. A barokkor tekintélytisztelete egyre alázatosabb szavakban jut kifejezésre, ha a két fél szembenáll egymással; a jobbágyok között azonban terjed a békétlenség. Vezető szerepet a földesúri mezővárosok lakói és a nyugati határszél jobbágyfalvai visznek. Ez utóbbiak közé még a felszabadító háborúk előtt sűrűbben települtek idegenek, kik előnyösebb életfeltételeket és új szellemet képviselnek a nagy tömeggel szemben; ők a nyugtalanság kovászai. A jobbágysors is itt a legnehezebb, mert a birtok kihasználásának itt van leginkább értelme, hiszen a szomszédos német területre könnyebben nyílik exportlehetőség. Nem lehet teljesen elhanyagolni azt a hatást sem, amit az övénél nem jobb sorsú, de mégis más viszonyok közé képzelt idegen, osztrák, stájer parasztokkal való érintkezés eredményezett. Hozzájuk bécsi, bécsújhelyi, gráci hosszú fuvarjai alkalmával évek során rendszeresen eljutott e vidékek jobbágysága. Amikor pedig az 1670-es évek konfiskációi folytán hatalmas területek kerülnek közvetlenül a kamara kezelése alá és ismerkednek meg egy sokkal enyhébb uralommal, kitörölhetetlen benyomást szereznek s örökítenek utódaikba a szabadabb élet felől. Az elégedetlenek másik része, a mezővárosok, tulajdonkép sosem voltak megnyugodottak. Előnyösebb jogi helyzetük, önállóbb szervezetük, jobb móduk, a köztük szép számmal előforduló képzettebb elem és számos szegény nemes, mind egy-egy tényező a mezővárosoknak a XVI. és XVII. században mindenkor felbukkanó „privilégiumokért” [ÁLLAMI JOBBÁGYVÉDELEM FELÉ] vívott harcában. Ók találják meg legelőször panaszaikkal az utat a földesúr és megye kikerülésével a központi hatóságokhoz, sőt egyenesen a királyhoz. Az államhatalom azonban e korban még nem vállal jobbágyvédő szerepet. A kérdést bírói útra terelik és az igazság számos esetben a hatalom áldozata lesz, vagy jogi útvesztőkben sikkad el. 1635-ben például egy népes nyugati mezőváros a pozsonyi kamarától panaszára a következő figyelmeztetést olvashatta: „Úgy alkalmaztassátok magatokat uratokhoz, hogy több terhet fejetekre és panaszt ne rakjatok, mert bizonnyal minden kémélés nélkül való büntetés követ benneteket.” Csak a század utolsó tizedében tört utat magának más belátás a kormánykörökben. A jobbágyságban lassan az adózó alanyt nézik, vele közös érdekeket ismernek fel és sorsa iránt érdeklődést mutatnak a hatóságok is. E megfontoláshoz járul később az ország benépesítésének nagy feladatával kapcsolatban a meglevő népesség kímélésének elve, ami azonban második fokon ismét a kivetett adó behajtásának biztosításához vezet. Így alakul ki lassan a XVIII. századra a kormánynak az adófizető népesség emelése érdekében megindított jobbágyvédelme.


Magyar utak a XVII. században. 1686-ik évi rézmetszetről.[16]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


[1] Dillich Ungarische Chronica-jából. L. a 118. laphoz szóló jegyzetet. Tartásban, arctípusban egyaránt kitűnően jellemzett alak. Aláírása: Ein Bawr. Hozzá a következő szöveg járul: Den Bawren anlangendt, kleidet sich derselbig in einen Blawen, Rothen oder grünen vnterrockh von Carsey (karasia-posztó), wird genennet Mentee. Der uberrock ist von grobem Filtztuch, wird genennet geberneck (köpönyeg), der Huet ist Schwartz, die Strümpffe (t. i. a nadrág) sein ausz Violbraunem Carsey oder Stamet. Wann er im Sommer an der Arbeit sein musz, so bekleidet er sich in weite Leinen Hosen. Ez az első említése a később áltálános viseletté vált vászongatyának.

[2] Az elhunytat életnagyságban ábrázolja (214×183 cm). A feje fölött látható hosszú felírás betegségét és 1655 augusztus 19-én bekövetkezett halálát beszéli el. Valószínűleg Pozsonyban festették, ahol a püspököt eltemették. A festményt 1891-ben Tarnóczy Béla ajándékozta a Történelmi Képcsarnoknak.

[3] Birckenstein könyvéből (l. a 37. lapnál), a Végles várát ábrázoló kép előteréből. Nagyítva.

[4] Dillich munkájából. (L. a 118. lapnál.) Aláírása: Vngarischer Bawr.

[5] Dillich munkájából. (L. a 118. lapnál.) A másodiké: Vngarische Bewrin. Hozzá a következő szöveg: Die Bawrin hat an ein Schwartze oder Rothe brust, ein Schwartzen leinen Rock, mit etwa einen Grünen oder rothen Saum, vnnd Schwartze Stiefel. Auff den Rücken tragen sie mehrmalsz ein Tuch, darinnen das jenige eingebunden, welches sie mit tragen wollen.

[6] Birckensteinnek Csobánc várát ábrázoló képéről, megnagyítva, (V. ö. a 37. laphoz adott jegyzettel.)

[7] Braun és Hogenberg műve VI. kötetéből (l. a 28. lapnál), a Petrinya várát ábrázoló képről.

[8] Birckenstein könyvéből (l. a 37. lapnál). Nagyítva.

[9] Birckenstein könyvéből (l. a 37. lapnál). Nagyítva.

[10] Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1587 március 10-én Gyulafehérváron kelt, Adorjány Pál deáknak adott címeres nemesleveléből. A címerleírás szerint: homo... rustico habitu rubro indutus. Az ábrázolt alak fején árvalányhajas fekete kalap van; rövidre letűrt szárú csizmája is fekete.

[11] Birckenstein könyvéből vett részlet. (L. a 37. lapnál.) Nagyítva. Eszék.

[12] Birckenstein könyvéből vett részletek. (L. a 37. lapnál.) Nagyítva. Devecser.

[13] Birckenstein könyvéből vett részletek. (L. a 37. lapnál.) Nagyítva. Éleskő.

[14] Birckenstein könyvéből vett részletek. (L. a 37. lapnál.) Nagyítva. Németújvár.

[15] A címerlevelet Báthory István adományozta; kelt Vilnában, 1580 június 13-án. A gyeplőszárak száma hármas fogatra mutat. Az oklevelet az Erdélyi főkormányszék iratai között Doc. priv. H. 26. 49. szám alatt őrzik.

[16] Birckenstein munkájából, a Magyaróvárt ábrázoló képről. (V. ö. a 37. laphoz szóló jegyzettel.)

« BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HÖLLRIGL JÓZSEF: MAGYAR ÉS TÖRÖKÖS VISELETFORMÁK A XVI–XVII. SZÁZADBAN. »