« JUHÁSZ LAJOS: A MEGNEHEZEDETT JOBBÁGYSORS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HÉJJA PÁL: AZ EGÉSZSÉGÜGY. »

HÖLLRIGL JÓZSEF:
MAGYAR ÉS TÖRÖKÖS VISELETFORMÁK A XVI–XVII. SZÁZADBAN

A mohácsi csatavesztést követő mélyreható változások, míg egyfelől teljesen feldúlták és siralmasan felszabdalták a hatszáz éven át fennállott magyar birodalmat, másfelől fellobbantották a nemzeti öntudatot, amely Nagy Lajos és Mátyás fényes korszakában eltompult s csak nehezen bírt ellentállni a nyugati szellem erőteljes behatásának.

A magyar viselet változásai híven visszatükrözik a magyar sors fordulatait. A régi keleties ruhaformák Zsigmond idejében már-már leszorultak a nép alsóbb rétegeibe. Azonban a török egyre erősbülő nyomása a védekezésre kényszerült nemzetnek ép ezeket a rétegeit tolta az arcvonal első sorába s a keleties ruházat a Hunyadiak korában egyszerre feltűnik a déli határt védő harcosokon. Viseletük abban a mértékben terjedt s népszerűsödött, amint egyre jobban átment a köztudatba, hogy a magyarság sorsa katonáinak hősiességén fordul meg. Mire a nagy, a végső küzdelem ideje elérkezett, az ország férfilakosságának java felöltötte az ősi elemekből kialakult nemzeti viseletet, amely tulajdonkép a nemzeti katonasággá vált huszárság ruházata. Ez az új s alapelemeiben mégis régi viselet innen kezdve három századon át összeforrt a magyar ember alakjával és megkülönböztette őt minden más nemzet fiaitól.

Nem puszta véletlen, hogy a megújhodott magyar férfiruházat alig, vagy csak részletekben különbözött a törökétől.

Az ősi magyar viselet a Keleten jött létre s ott formálódott olyanná, aminőnek legrégibb ábrázolásaiból ismerjük. Fennmaradása az időről-időre beszivárgó rokon keleti népelemek hatásának köszönhető. Besenyők és kunok nélkül talán nyomtalanul elenyészett volna; így átmentődött a békésebb időkön s a koronként nagyon erős idegen befolyáson keresztül. Ez az ősi, keleti szabású köntös alig különbözött valamiben a türk népek amaz ágazatának ruházatától, amely a XIV. század vége óta vészterhes felhő gyanánt jelent meg déli határainkon. Amikor a magyar nép nagy tömege visszatér ősi ruházatához, külsejében akarva, nem akarva; legnagyobb ellenfeléhez válik hasonlóvá. A XVI. század elejének magyarját az ozmanlitól alig különbözteti meg más, mint a süveg, amely helyett a törökök szívesebben hordták a könnyű szövetanyagból csavart turbánt.

Egy pillantás a mohácsi vészt követő évek magyar férfiruhájára meggyőz bennünket e megállapítás valóságáról.

A XVI. századi magyar ruha főbb darabjai a nadrág, a dolmány és a mente. A nadrág mindenkor szűk, testhez szabott, rajta kezdetben semmiféle dísz nincs. Rendszerint oly kis rész látszik ki belőle a bőrkapca, vagy a csizma szárától a hosszú dolmány széléig, hogy a díszítésnek semmiféle tere sem nyílott. A dolmány derékig testhezálló, lefelé bővülő, legrégibb alakjában csaknem bokáig érő, szűkujjú köntös, elől sűrű gombsorral. Fő jellegzetességét a keleti kaftánéval azonos szabása adja meg. Kezdetleges alakjában az egész egy darab kelméből készül; varrás csak az ujjak alján van, ahonnan a dolmány két oldalán folytatódik. A dolmányszabásról világos képet egy kis, szerencsés véletlenből megmaradt, kézzel festett szabásmintakönyvben és egy másiknak töredékében találunk. Mindkettő tulajdonképpen a kisszebeni (?) szabó-céh részére készült mesterremek, vagy felszabaduló inas vizsgai rajzfüzete volt a XVII. század közepéről.


Mente olasz selyemdamasztból a XVI. század első feléből. A hagyomány Mátyás királyénak tartotta.
(Esterházy hercegek kincstára.)

A dolmány idők folyamán mindinkább rövidült, a XVII. században általában a combig ért. Záródása előbb egyenesvonalú; csak a XVII. század közepe táján tűnik fel a derékon alul rézsútos szélű, az úgynevezett „csákóra vágott dolmány”. Ujja hosszú volt, úgyhogy előrehúzva a kézfejet is betakarta; ezt a részt néha vissza is hajtották. Ebből a hajtókából [DOLMÁNY, MENTE] alakult ki később a „leppentő”, amely lehajtva a kézfejet betakarta. A leppentő részben a kesztyűt pótolta s hideg időben gyakorlati célt szolgált. Néha kereken, máskor hegyesen végződött; valószínűleg az utóbbit nevezi Apor Péter „kutyafülnek”.


Kisszebeni szabásminta-könyv lapjai 1641-ből.
[1]
(Országos Magyar Iparművészeti Múzeum.)

A XVII. század közepe táján csonkaujjú dolmányokkal találkozunk. Ezek legrégibb alakjukban igen rövidek, s a kart csak az alóluk kilátszó csipkeszélű bő ingujj takarja. A XVII. század vége felé a csonka ujj meghosszabbodik és a bő ingujjból csak a csipkés bodor látszik ki.

A dolmány fölött viselt felöltőt a XVI. század közepe óta általában mentének hívták. Alakja kezdetben a dolmánynál hosszabb, annak alsó széléig érő, hosszú, hasított ujjú, nem testhez álló köpönyeg volt, bő, felálló, vagy széles, a háton lógó sarkos gallérral. A XVI. század közepe táján ezenkívül a hosszú dolmány fölött az előbbivel azonos szabású, egész rövid mentét is viseltek. Írott adataink ezenfelül említik a palástot, a ködmönt, a subát, a kámzsát, a köntöst és a hacukát is. Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek a bécsi Művészettörténeti Múzeumban őrzött mentéjét subicának mondják; azonban, sajnos, ez oly rossz állapotban van, hogy a hermelinbélés fölötti aranybrokát kelmének még a mintáját sem lehet teljesen kivenni. E rövid mente többnyire hátul hosszabb volt; lovon ülve elől csak a combig ért, hátul pedig a ló hátára borult. Oldalhasítékánál a dolmány fölé övezett kard markolata bújt elő.

Ilyen rövid mente az Esterházy hercegek kincsestárában maradt ránk; ezt régebben I. Mátyás királynak tulajdonították. Anyaga arannyal átszőtt vörös olasz selyemdamaszt, kelméjének mintája és típusa után következtethetjük, hogy a XVI. század közepe táján készül.


Előkelő úr. Cesare Vecellio fametszete 1598-ból.[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A hátul hosszabb szabás később a térden alulig érő mentéknél is előfordul. [PÁNCÉRING, RUHADÍSZEK] Ezekkel egyidőben a hosszú, hasított menteujjak részben eltűnnek s helyettük a csuklóig érő szűk, vagy a levágott csonka ujjak hódítanak teret. A csonka ujj tulajdonképpen a mente alsó széléig érő hosszú ujj maradványa, rendesen a könyökhajlásig ért, de volt egészen rövid is. A XVII. század közepe táján a bő, tölcséralakú ujjcsökevények sodronnyal felpeckelve szárnyszerűen emelkedtek a magasba.


Oláh Miklós ifjúkori dolmánya a XVI. század első feléből.[3]
(Esterházy hercegek kincstára.)

A dolmányt közvetlenül az ing fölött viselték, mellényfélét nemigen használtak. Hogy a járást megkönnyítsék, a mente két szárnyát gyakran felhajtva övbe gyűrték.

A mentét a XVI. század közepe táján kezdték panyókára vetve is viselni.


Magyar nemes Thököly Sebestyén címeres nemesleveléről. 1572.[4]
(Országos Levéltár.)

A különleges ruhafajták közé tartozott a XVII. században egy rendszerint tafotából készített bő, ingszerű, derékon alul csak kevéssel érő felsőköntös, amelyet „páncéring” néven emlegetnek, valószínűleg azért, mert a sodronypáncél fölé vették fel. Eredetiben korunkra maradt gróf Esterházy László, a vezekényi ütközetben 1652-ben elesett hős vörös selyem „páncéringe”, amelyet aranyezüst hímzés és hasonló anyagú csipke díszít. Ugyanilyen öltözetben ábrázolja őt egykorú ezüstszobra is. Apor Péter szerint ilyen ingeket nemcsak hadban, de békés alkalmakkor is viseltek „az ifjú legények... valami gyenge matériából ...annak ujja, mellye, galléra cifrán meg volt varrva...”

A magyar ruha anyaga többnyire könnyű volt, mint a keleti viseletnél általában és színes. Fekete szöveteket inkább csak gyászban viseltek; még a papok is hosszú, vörös ruhában jártak, mint azt a külföldi írók említik. A régi feljegyzésekben szereplő kelmék elnevezései igen változatosak; mit kell alattuk érteni, ma már megállapítani lehetetlen.

A dolmány és a mente fődísze a gombokat rögzítő, illetve az azoknak megfelelő, a gomblyukakat helyettesítő hurkok zsinórozása volt. Ez hol keskenyebb, hol szélesebb paszomántból készült és rövidebb-hosszabb tagokból állt. A legszélesebb és leghosszabb mellzsinórozással a XVII. század második felében találkozunk. A csíkokat gyakran nem egyenlő távolságra helyezik, hanem kettős és hármas csoportokba szedve is alkalmazzák, különösen a mentéken.


Kassai szövetkereskedő számlája 1624-ből.[5]
(Br. Perényi-család levéltára, Országos Levéltár.)

Az előkelőségeknél a paszománt többnyire arany, de előfordul a ruhával azonos, vagy azzal rokonszínű zsinórozás is. Paszomántos és gombkötő iparunk igen magas fokon állt, amint azt a megmaradt ruhaemlékeken látjuk. A paszomántok finom, ízléses mintája és remek kivitele gyakran az ötvösmunkával vetekszik. A kötött, régiesen: szövött-gombok virágkora a XVII. század második fele volt; egyesek csaknem tyúktojásnagyságúakat viseltek, amelyeken a gombkötészet remekelésének tág tere nyílt. Használták a féldrágakövekből, vagy fémből készült gombokat is. Néha csatokat is alkalmaztak, ezüstből, aranyból, kövekkel, vagy tarkaszínű zománccal ékítve.

A dolmány fölött a XVI. században általában szövött sálból való övet viseltek. Ezt elől csomóba kötötték, de két vége a dolmány szélénél alább nem ért. A XVII. században feltűnik e mellett a zsinórkötegekből [A FEHÉRNEMŰ] készült széles öv is, mely aztán az előbbit lassan kiszorította. E két változat mellett fém-, többnyire aranyozott ezüstöveket is hordtak, több sor láncból, vagy merev tagokból készítve.

Meg kell röviden emlékeznünk a fehérneműről is. Az ing egyszerű szabású, ujja rendszerint egybe volt szabva a testrésszel. Utóbbi zsákformájú és aránylag rövid, többnyire nem ért köldökön alul. Ujja bő, nyakrésze néha ki van vágva, máskor magas, felálló, vagy kihajtós gallér van ráillesztve. Az ujj felső végét hímzett pánt fogta le; az alsó vég díszesen ki volt varrva, vagy finom csipkével volt beszegve. Egy véletlenül fennmaradt darab mutatja, hogy szokás volt az ujj alsó felét, ott, ahol a vászon össze volt illesztve, hosszában kihímezni. Az ünnepélyes alkalmakra szánt, sokszor arany- ezüstfonállal, skófiummal kivarrott ingek az ősi szokásnak megfelelően a mátka, vagy a feleség munkái. A díszes férfiingeket akárhányszor a nő hozta magával hozomány gyanánt. Mivel a díszingek kivarrása, fémfonalas hímzése a bőrt feldörzsölte volna, szokás volt alul puha gyolcsból való alsóinget viselni.

A középkori rövid alsónadrág, a berhe szára a XVI–XVII. században majdnem a bokáig meghosszabbodott. Ezt alul vagy kirojtozták, vagy kivarrták. Alakjáról, valamint az ingéről is Toppeltinus Lőrincnek Erdélyről 1667-ben megjelent könyvecskéje ad képben is tájékozást.


Illésházy Gáspár († 1648) a ravatalon. Egykorú olajfestmény.[6]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Erdélyi szász viseletek. 1667-ben készült rézmetszet Toppeltinus Lőrinc „Origines et occasus Transylvanorum” című munkájából.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Dolmányok gr. Esterházy Miklós († 1645) ruhatárából.[7]
(Esterházy hercegek, kincstára.)

[SARU, CSIZMA] A XVI–XVII. századi magyar férfiruhához vagy rövidszárú saru, vagy törökös csizma járult. A csizma szó a törökből származik, így maga a név is rámutat eredetére. Már a középkorban is viseltek ugyan magas lábbelit, de annak lágy, ráncos szára nem állta ki a versenyt a kitűnő bőrből készült, keményszárú török csizmával. A hódoltság korában nemcsak kész csizmákat hoztak be Törökországból, hanem feldolgozatlan bőröket is. Viszont nálunk is készült csizma török módra s azt részint bevándorolt törökök, részint hazai iparosaink állították elő. A csizma felső részét két darab bőrből szabták, a két részt, a mellsőt és a hátsót, a lábszár két oldalán végigvonuló varrás tartotta össze; talpa domború volt. A hátul lábikráig érő csizmaszár elől ívesen a térdig nyúlt. Jellegzetes törökös lábbeli a félcipő, amely alatt a lábszárak belső oldalán fűzős, boka fölé érő, vékony, puha bőrkapcát viseltek. Mind a kettő, úgy ahogyan a csizma is, színes bőrből készült és csak ritkán feketéből.


Bőrkapca felsősaruval a XVII. század végéről.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Lila bársony mente arannyal áttört kék selyem paszománttal, szőtt gombokkal.
Valószínűleg Esterházy Miklós herceg († 1645) tulajdonból.
(Esterházy hercegek kincstára.)

A XVI. század első felében úgy a csizma, mint a cipő talpát, sarkát vassal keretezik. Később a talp vasalását elhagyják; ezzel szemben a lapos sarokvasat magasabbra csinálják s így a patkó átalakul vassarokká. Ezt a XVI. század második felében a félcipőkön is általánosan viselik, míg a magasszárú csizmákon megmaradt a patkóalakú lapos sarokvas.


Herceg Esterházy Pál nádor († 1713) mentéje virágos aranyszövetből,
korallgyöngy rátétmunkával. XVII. sz. vége.
(Esterházy hg.-ek kincst.)

Nyugat-Európa a XVI. század végén ismerkedett meg a magyar cipősarokkal; szomszédainknál azonban nem élére állított meggörbített [CIPŐFAJTÁK] vaslemezből készítették, hanem egymásra szegezett bőrlapokból. A XVII. század közepén ilyen alakban kaptuk vissza aztán a cipősarkot. A töröktől átvett félcipő és kapca nálunk rövid idő alatt a magyar igényeknek és életviszonyoknak megfelelően alakult át. A török papucs hegyes orra fölfelé kunkorodott, keretelése keskeny volt, hogy a mecset előcsarnokában minél könnyebben letehessék, míg a magyar saru orra legömbölyödött és keretelése csaknem bokáig ért.


Erdélyi fejedelmi öltözet. Cesare Vecellio rajza 1598-ból.[9]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Időjártával a bőrkapca és a félcipő eggyé olvadt és csak látszólag állt két darabból; később csak a boka alatti varrat maradt meg jelképeül annak, hogy valaha két különálló darab volt. A kapcás félcipőből tehát belülfűzős, száras cipő lett. A nyugati szabású, saroknélküli tompaorrú félcipőt, amit a német „tehénszáj”-nak (Kuhmaul) nevezett, nálunk csak az idegen eredetű városi polgárság férfiai viselték. A középkori, térden felül érő magasszárú csizma, az úgynevezett szekernye, az alsóbb osztályoknál volt elterjedve.


Magyar polgár. Fametszet 1600-ból.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Szolgálatban álló köznemes. Rósa Imre, a garamszentbenedeki konvent íródiákja, a XVII. század közepén.[11]
(Garamszentbenedeki hiteleshelyi levéltár.)

[SÜVEG, SÜVEGDÍSZ] A XVI–XVII. századi süveg többnyire nemezből készült, alakja visszahajtott szélű, lapostetejű kalapféle volt, elől gyakran tokba erősített kisebb-nagyobb tollal, vagy hátrahajló tollbokrétával. A karimát gyakran két oldalt behasították, úgyhogy annak elejét ellenzőként le lehetett hajtani. Ugyanezt az alakot megtaláljuk szőrméből is. A hegyes süveg nem ment ki a divatból. Karimája leggyakrabban prém, teteje lágyabb kelme, selyem, bársony, vagy posztó, hegye mindenkor oldalra lógott.

A XVII. században a visszahajtott szélű nemez süveg magasodik, széle gyakran ferdén behasított, amint mondták, csákóra vágott.


Erdélyi úri viselet. 1667-ben készült rézmetszet Toppeltinus Lőrinc
„Origines et occasus Transylvanorum” című munkájából.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A XVI. század első felében a strucctoll volt az előkelő süvegdísz. Ebből néha a hát közepéig hajló nagy bokrétát is viseltek; később kisebb madarak tollai kerültek helyére. Kedvelték a kócsag, a daru, a sas és a kerecsensólyom tollait. Utóbbiaknak olykor egész szárnyát tolltokba foglalva erősítették a süvegre. Máskor fémrudacskán forgótokba tűzték az egyes tollakat; ezt hívták süvegforgónak. A süveg színe többféle; leggyakrabban fekete.

A feljegyzések „skatuliás”, „kozák”, „posoni” és más elnevezésű süvegeket említenek, azt azonban, hogy mikor, mely vidéken, melyik alakú süveg elnevezése milyen formát fed, ma már megállapítani nem lehet.

Míg a XV. században válligérő hosszú, bodros, göndör fürtöket viseltek, a XVI. század elején a haj már síma és rövidebb lesz, második felében a meglett férfiak egészen kopaszra nyiratkoztak, sőt a század vége felé és a XVII. század folyamán törökösen borotválkoztak is, csak a fejbúbon hagyva kis üstököt. Brown Eduard angol orvos, aki 1669–70 között járt hazánkban, meglepetéssel állapítja meg útleírásában, hogy a magyarok egész fejöket leborotválják és csupán a homlok fölött hagynak némi hajat. A válligérő göndör haj csak a XVII. század végén lép újra jogaiba, elvétve azonban a század folyamán is akad viselője.


Női oldaltáska a XVII. századból.[12]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Erdélyi hölgyek 1617. évi rézmetszeten.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Herceg Esterházy Pál ifjúkori arcképe 1655-ből.[14]
(Az Esterházy hercegek fraknói várában.)

A magyar férfi arcának elmaradhatatlan dísze e korban a hosszú, dús, pödrött bajusz, a fiataloknál borotvált állal. A tiroli Ferdinánd főherceg (1529–1595) 1557 táján Ausztriában rendezett magyar huszáros tornajátékain szereplő osztrák urak, sőt maga a főherceg is (aki különben szakállas volt), nagybajuszos, magyaros arcélű, szakállnélküli álarcot viseltek, hogy a ruházaton kívül is minél hívebben utánozzák a magyar huszárt. A nős férfiak és idősebb urak többnyire rövid körszakállal növelték megjelenésük komolyságát.

A középkor végén hölgyeink teljesen nyugateurópai minták után öltözködtek, s ez nagyjából az újkorban is folytatódott.

A század közepe táján, mint Európa-szerte mindenütt, nálunk is a spanyol divat uralkodott, körülbelül a XVII. század közepéig, amikor is a francia divat kezdi meg hódító útját. A spanyol női öltözet jellegzetessége, hogy a szoknya fölött egy másik, elől felhasított, hosszú köntöst viseltek, melynek ujjai mindenkor válldudorosak voltak. A ruha dereka elől többnyire igen mélyen lenyúló csúcsban végződött a nyakon korongalakú csipkebodorral és hasonló kézelőkkel. A nyakbodor miatt megszűnt a lógófürtös hajviselet; helyette a hajat magasra fésülték, hálóba kötötték és rajta kis kalapkát, vagy barettet hordtak.


Erdélyi úrileány a XVII. század végén. Vízfestmény.[15]
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)

Ez időben jelenik meg először a fémvázas abroncsszoknya, mely a föléje húzott külső ruhát, gúla alakban, símára kifeszítve tartotta. (Francia, nálunk is ismeretes neve „vertugadin”, vagyis erkölcsőr.)


Főrangú hölgyek viselete a XVII. századból.
1. Gróf Nyáry Krisztina, gróf Esterházy Miklósné. 1624 körül. –
2. Gróf Esterházy Orsolya herceg Esterházy Pál első felesége. 1655. –
3. Széchy Mária, a murányi Vénusz. 1656. 4. Gróf Thököly Éva, herceg Esterházy Pál második neje. 1687.[16]
(Az Esterházy hercegek fraknói várából.)


Herceg Esterházy Pálné gróf Thököly Éva menyasszonyi ruhája 1672-ből.[17]
(Esterházy-hercegek kincstára.)

[A NŐI DÍSZRUHA] A XVI. század vége felé a spanyol viseletnek németországi változata nemzeti viselet gyanánt rögződött meg nálunk és a továbbfejlődő, általánosan hordott külföldi viselet mellett, mint nagy ünnepségekre való díszruha szerepelt.

A magyar női díszruha főbb darabjai a szoknya, a vállfűző, az ingváll, a kötény, a mente és a köpeny.

A nyugati szoknyát a XVI. század folyamán ékbe szabott kelmedarabokból készítették; alakja nagyjából kúpszerű volt. Ezzel szemben a magyarosat párhuzamosszélű lapokból állították össze és. az övnél dús ráncokba szedték, ez tehát egészben inkább harangformához hasonlított. Díszítése rendesen egy-, két-, három-, vagy többsoros pánt volt a szoknya alján, többnyire paszomántból, csipkéből, vagy hímzésből.


Szoknya vörös bársonyból, igazgyönggyel emelt domború aranyhímzéssel. XVII. sz.
(Esterházy hercegek kincstára.)


Szoknya fekete bársonyból színes felrakásos hímzéssel XVII. század.
(Esterházy hercegek kincstára.)

A vállfűző a szoknyával azonos kelméből készült, ujjatlan, mélyen kivágott, halcsontozott, elől fűzéssel záródó mellényke. A szoknyáéhoz illő azonos, vagy rokon díszítés szegélyezte fűzőzsinórt fémkapcsokba akasztották. A vállfűző alól kilátszott az ingváll amely előkelő hölgyeknél finom patyolatból, kevésbbé módosaknál vászonból készült. A nyaknál dús ráncokba szedték, bő ujjait csuklónál kézelővel fogták össze. A XVII. század folyamán a bő ujjakat néha a könyöknél szalaggal kötötték át, s ezáltal azok kettősen buggyosak lettek.

A XVI–XVII. században az egyszínű ruhákat kedvelték. Az előkelőek díszruhái selyemdamaszt, vagy síma selyem, bársony brokát, vagy uni-bársonyból készültek. Kedvelt szín a kék volt, minden árnyalatban, mint azt nálunk járt külföldi írók is említik.

A kötény a XVI. században sűrű ráncokba szedett, a szoknya széléig érő és igen keskeny, alsó szélét szegélydísz zárja le. A XVII. században mind szélesebbé válik, úgyhogy a szoknyának egész első felét eltakarja. Ez utóbbi korban három szabad oldalán szegélydíszes, csipkéből készült kötényeket viseltek a díszruhákhoz és ez a típus az ország egyes vidékein a népviseletben még mai napig is él.


Előkelő hajadon. Fametszet 1600-ból.[18]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A hideg ellen a XVI. században hosszú, a férfiakéhoz hasonló hasított ujjú köpönyeget, vagy pedig rövid kis mentét használtak. Legjobban kedvelték a rövid köpenygallért. Ez a ruhadarab különböző méretben átment a XVII. századba, még pedig gyakran szőrmével szegélyezetten, vagy egészen szőrmével bélelt alakban.


Úri kisasszony. Fametszet 1600-ból.[19]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A derékba szabott mente ez utóbbi században lassanként hosszabbodik és szintén szőrmével szegett, vagy bélelt.

A XVII. századtól kezdve több nagybecsű ruhaemlékünk van, amelyeket [FŐKÖTŐ, PÁRTA, KALAP] legnagyobbrészben az Esterházy-hercegek páratlan gyüjteménye őriz. Közöttük egy igazgyöngyökkel hímzett vörös és egy arany-ezüsttel hímzett fekete bársonyszoknya a nyugatias női viselet legszebb magyar emléke. Mindkettőnek a szoknya szélét övező remek hímzése elől megtörve felfelé halad egészen az övig, hogy helyet adjon a díszes köténynek.

Kifejezetten magyaros szabású herceg Esterházy Pál nádor nejének, Thököly Évának arannyal, ezüsttel és korallokkal dúsan hímzett kék bársony menyasszonyi ruhája 1672-ből. Szintén magyar jellege van a Nemzeti Múzeumban őrzött, arannyal, ezüsttel hímzett kék bársonybrokát díszruhának, is, amelyet a hagyomány szerint Bethlen Gábor felesége, Brandenburgi Katalin fejedelemasszony viselt.


Előkelő kisasszony. Fametszet 1600-ból.[20]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A női hajat a XV. századi főkötő teljesen elfödte, a XVI. század elejétől kezdve azonban mindinkább több látszik ki belőle. A magyaros viseletű asszonyoknál a főkötő, lányoknál a szűzesség jelvénye: a párta, nem magyaros viseletnél pedig esetleg a hálóba szedett haj fölötti kis kalap, vagy barett alól villannak ki a női fürtök.


Úrnő. Fametszet 1600-ból.[21]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A XVI. századi magyar főkötő egyszerű kontyfedő volt, természetesen [A NŐI LÁBBELI] vagyoni állapot szerint részint aranycsipkéből, selyemből, igazgyöngyökből, részint egyszerűbb anyagból, díszes, vagy kevésbbé díszes kivitelben. Ugyanezt mondhatjuk a leányok fejdíszéről, a pártáról is, mely egyszerűbb alakjában virágos szalaggal bevont abroncs, díszesebb kivitelben mindenkor koszorút utánoz. A XVI–XVII. századi sírleletek tanúsága szerint többnyire rúgószerűen csavart aranyozott ezüstből, vagy rézsodronyból és selyemmel hímzett virágokból készült, valódi, vagy hamis ékkövekkel vagy gyöngyökkel, esetleg faragott csont, vagy ékköves fémboglárokkal díszítve.


Erdélyi szász polgárnő magyaros díszruhában, boglárokkal, ezüst övvel és keszkenővel. 1680.[22]
(Nagyszeben, Br. Brukenthal-Múzeum.)


Gróf Nádasdy Ferencné gróf Esterházy Anna Júlia.[23]
(Életnagyságú arckép a XVII. századból, Fraknó várában.)

A régi idők szemérmes felfogásának megfelelően a nők lábait e korban nem volt szabad látni. A bő és hosszú szoknya alól csak néha tűnt elő a többnyire színes és gazdagon díszített lábbeli. A nyugati szabású ruhához ugyanolyan cipőket viseltek hölgyeink; a XVI. században tompa orrú sarkatlanokat, a XVII. század közepétől kezdve igen magas fasarkú, pántos, díszes, franciás félcipőket. Keleties vassarkú félcipők is előfordulnak, de ezeket csak a magyaros szabású ruhához hordták.


Nyaklánc illatszertartó csüngővel. XVI. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Mint Európa-szerte mindenütt, a gazdagok nálunk is sok ékszert viseltek és pedig nemcsak a nők, hanem a férfiak is, többnyire azonos, aranyból készült drágaságokkal díszítették magukat. Férfinél és nőnél teljesen egy formák voltak a nyakláncok, a násfák, a csüngőékszerek, a láncövek, a páros lánckarkötők, gyűrűk és a különféle célokra szolgáló boglárok. Természetesen voltak kifejezetten női ékszerek is, mint például a gyöngyfűzérek; ezeket férfi sohasem viselte. Arra, hogy a magyar úr fülönfüggőt viselt volna, bár ez a keletieknél, éppúgy szokásban volt, mint a nyugati piperkőcöknél, nálunk nem akad példa.

A XVI. század elején közkedvelt volt az úgynevezett „forgács-lánc”, melynek gyaluforgácshoz hasonló, lapos, aranylemezből készült, kissé elcsavart szemei egymásba feküdtek, s különösen a nagyobb szemek megfelelő ruhán igen pompásan hatottak. Magas fokon álló ötvösiparunk különösen a sokszínű zománccal és drágakövekkel díszített láncok készítésében remekelt. A legszebbek az úgynevezett „dióbeles-láncok”, amelyeknek tagolt szemei nagyjából dióbélre emlékeztetnek. A nyakláncokon rendesen násfa, vagy egyéb csüngődísz lógott. Ezeknél tág tere nyílt az ötvösmesterek leleményességének, ízlésének s tudásuk lehető legjobb kifejtésének. A násfáknál, az áttört reneszánsz kartusszerű alapon szabadon álló, fínoman kidolgozott emberi és állati alakokat sokszínű zománcozással borítva, ezenkívül a legtöbb esetben drágaköveket, igazgyöngyöket alkalmaztak.

A körtealakú csüngődíszek magva rendesen gömb vagy korong, melyet áttört reneszánsz díszek vettek körül. A gömb néha gránátalma módjára szétnyitható volt és gerezdeiben erős illatszereket tartalmazott, amikre a mai értelemben vett tisztálkodás mellőzése miatt a régi idők emberének különösen szüksége volt. Az illatszeres csüngőket rendesen aranyozott ezüstnyakláncon viselték; a nők némelykor az övként használt, elől hosszan lelógó lánc végén.


Kesztyűpár a XVII. századból.[24]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A lánckarkötő párjával, többnyire aranyból készült. A férfiak valószínűleg nem pusztán nyegleségből, hanem abból a célból is használták, hogy az ütőeret kardcsapás ellen védelmezzék.

Elengedhetetlen ékszer férfinál és nőnél egyaránt a gyűrű. A nemesfémből készült és többnyire bevésett címerű pecsétgyűrűkön kívül a XVI–XVII. [ÉKSZEREK] században kedvelték a fejesgyűrűknek azt a fajtáját, amelynél kristálylapocska alatt zománcos címer, vagy jelkép szolgált dísz gyanánt. Ezek mellett nagy kelete volt a köves gyűrűk mindenféle változatának. A köveknek szimbolikus jelentőséget, némelyiknek bűvös, vagy gyógyító hatást tulajdonítottak. A többnyire már lapokra köszörült köveket magasan kiemelkedve foglalták be; a tokot változatos, gyakran színes, zománcos, plasztikus díszek veszik körül.

A sokféle boglárt, mint a középkor, a XVI–XVII. század is mindenfelé alkalmazta az öltözeten. A legdíszesebbek áttöréssel, zománcozással, drágakövekkel, igazgyöngyökkel díszítettek. Nagyságuk a szükséglet szerint változott. Az egész parányiakat hímzések élénkítésére, a nagyobbakat a kapcsok mellett, szalagra varrva pedig esetleg nyak-, főkötő- és pártadíszül alkalmazták. A legnagyobbak a süvegre kerültek s a tollakat szorították le velük.

A férfiruha kiegészítő részeül, mondhatni ékszerül szolgáltak a díszfegyverek és a hozzájuk tartozó, ugyancsak többnyire ezüst vagy aranyozott ezüstből készült díszekkel ellátott szíjazatok is. Ezek részben török, részben török hatás alatt készült hazai készítmények. A különbség főként abban nyilvánul meg, hogy az itthoni mesterek munkáin a keleti díszítő elemekkel nemzetközi renaissance és később barokk díszítő elemek keverednek.


Előkelő hölgy gazdag ékszerdíszben, legyezővel. (Herceg Esterházy Pálné, gr. Thököly Éva. 1682.)[25]
(Az Esterházy hercegek fraknói várában.)

Úgy a férfiak, mint a nők ruhaviseletének hovatovább elmaradhatatlan kiegészítője a keszkenő. A XVI. századi ábrázolásokon még ritkábban fordul elő, s többnyire csak nők kezében, de a következő évszázadban már elmaradhatatlan. Előkelő uraknál és hölgyeknél patyolatból vagy fínomszálú selyemből készült, négy csúcsán aranyszálból font makkal, vagy bojttal. A század második felében megnagyobbodott, sarkaira színes selyemmel vagy arannyal virágdíszeket hímeztek, szélére pedig csipkét varrtak.

A férfiak a keszkenőt többnyire övük mellé gyűrték. A felravatalozott halottaknak, amint az egykorú képeken látjuk, összekulcsolt kezükbe adták.

A XVII. századi arcképeken megjelenik a legyező is a hölgyek kezében. Rendesen sokküllős, színes selyemmel bevont, kisebb méretű, félköralakú. Használtak nyeles, tükrös, merev, vagyis össze nem csukható, tollakból készült legyezőket is, amelyek kétségkívül keletről jutottak hozzánk.

Brown Eduard angol utazó mint feltűnő dolgot említi, hogy a magyaroknál kesztyűt nem látott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mifelénk nem ismerték, vagy egyáltalán nem használták volna. A középkor óta számos írott adat és nem egy ábrázolás mutatja, hogy általánosan el volt terjedve úgy a férfiaknál, mint a nőknél. Magasabbrendű egyháziak nem nélkülözhették a szertartásoknál a többnyire díszesen hímzett, sőt ékkövekkel is kirakott pontifikáló kesztyűket, aminőkből néhány példány korunkig fennmaradt.


Ékszerszámba menő hegyestőrök a XVI–XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar ruhaviselet Nyugat-Európa felé is utat talált, hacsak rövidebb időre is. Egészen Hollandiáig eljutott s különösen a keleti népekkel [A NÉPVISELET] való diplomáciai érintkezésnél játszott szerepet. A bécsi udvartól a török szultánokhoz Konstantinápolyba küldött követségek tagjai mindenkor fényes magyar ruhákba öltöztek, mert a szultán másképpen nem is fogadta volna őket. Ezeket a ruhákat rendesen Pozsonyban, magyar iparosoknál rendelték és készíttették, hogy a divatnak mindenben megfeleljenek.

Egyes ruhadarabjaink hosszabb időre is kedveltté váltak Nyugat-Európában. Ilyen volt a „hongroline” néven ismert hosszú, bő köpönyeg, melyet egyházi és világi főméltóságok különösen mint háziöltözetet viseltek a XVI–XVII. században.

A gyermekek ruházata alig különbözött a felnőttekétől. 4–5 éves korig fiúk és leányok egyforma hosszú köntöskében jártak. Innen kezdve ruházatuk megfelelt a nagyokénak. Különösen feltűnik ez a sokszor népes családokat ábrázoló epitáfiumokon, ahol a szülők mellett térdelő apróbb gyermekek tulajdonképpen csak kisebb másai az öregeknek.

A népviselet az úri ruházattól leginkább csak anyagában különbözött. Ami a felsőbb osztálybelieknél selyem, bársony, fínom posztó, a szegénynél daróc, karasia, szűrposztó, durva vászon, amit többnyire házilag festettek és bagazsiának neveztek. A gatya mint felsőruha a XVII. században tűnik fel; hűvösebb időben a parasztnép is nadrágot visel. A galléros szűr a XVII. század elejéről már ismeretes, de akkor még általában köpönyegnek nevezik. Nyilt kérdés, szabad-e a népviseletben ősi elemeket keresnünk, vagy a régibb úri viselet csökevényét kell benne látnunk. Kétségtelennek látszik, hogy a paraszti ruházat változásai párhuzamosan haladnak az úri viseletével. A férfiak felsőruhája itt is, ott is a XVI–XVII. század fordulóján rövidebbé válik, alakja mindjobban a testhez idomul, mondhatni (talán a katonai öltözetek hatása alatt) daliásabbá válik. Csakhogy minél lejjebb szállunk a társadalmi létrán; a változások annál később következnek be. Mondhatjuk, hogy a népviselet átlag félszázaddal elmarad az úri rendé mögött.

A magyar férfiöltözetnek keleti jellege az egész korszakon keresztül megmarad. Abban, hogy a magyarság körömszakadtáig ragaszkodott hozzá, nem szabad maradiságot látnunk. Ez a különleges, mondhatnánk egzotikus ruházat vérben, tűzben alakult ki s a maga daliás, katonás mivoltában egy küzdő, vérző, vitéz nemzet jellemének kitűnően megfelelt. A magyar önmagát tagadta volna meg, ha a külföld hatására és ösztönzésére megválik tőle. Hogy még idegenben járva sem vetette le, nemzeti önérzetének egyik legszebb bizonyítéka.


[1] A szabásmintakönyv kis negyedrétű, mai csonka állapotában 15 számozatlan levelet tartalmazó kötetke. Ábráit tintával rajzolták és kezdetlegesen, kék, halványpiros és barna, ma már részben lepergett enyvesfestékkel színezték. Minden Lapon egy-egy ruhadarab szabásmintája látható frakturírású német magyarázatokkal. Kötését XV. századi misekönyv pergamentre írott lapja fedi; ezt, hogy az írás ne lássék, sötétzöldre festette a könyvkötő; rá fehérrel a préselést utánzó keretet, közepére kacskaringós indás díszítést rajzoltak. A kötés (és vele az egész mintakönyv) korát a tábla mindkét oldalára írt ANNO DOMINI 1641 jelzi.

A kötetben eredetileg mintegy 24 levél lehetett. A meglevő lapokon 29 szabásminta van. Nem mind ruha, van közte kocsifedél, lótakaró, nyeregtakaró és sátor is, tehát ezek készítése is a szabók munkakörébe vágott. A ruhaneműek sorában van miseruha, barátcsuha, püspöksüveg, a gyermek Jézus szobrára való ingecske és gyónáshoz való köpönyeg. Aránylag kevés a magyaros ruhaforma. Mindebből az látszik, hogy a mintakönyv a városi igényeknek felel meg. Női ruhadarabot egyetlen oldalon találunk, ez szoknya és derék nemesasszonyok részére. A kötetke Kisszebenből (Sáros vármegye) jutott az Iparművészeti Múzeumba s valószínű, hogy az ottani régi és tekintélyes szabócéh ládájában maradt fenn. Vele együtt került elő egy másik hasonló, de jóval durvábban rajzolt szabásmintakönyv négy kitépett levele hasonló ruhaformákkal, ami közös forrásra mutat. Régi szabócéh-szabályzatok bizonyítják, hogy a felszabaduló legénytől megkívánták a szabásminta-rajzolást. Nem lehetetlen. hogy a kisszebeni töredékek ilyen mesterremekek voltak. A mintakönyv az Iparművészeti múzeumban 16.827/1912. sz. alatt található.

[2] Lásd hozzá a 36. lapra tartozó jegyzetet.

[3] Hátulról nézve: Ujjai nem szolgáltak felöltésre, csak üresen lógtak le. A hónaljnál fel van hasítva, hogy a karokat ki lehessen dugni.

[4] A Thököly-család megalapítója 1572-ben kapott címeres nemeslevelet Miksa királytól. Az oklevelet a kitüntetett gazdagságához illő pompával állította ki a kancellária; a címer kerete mellé Thököly Sebestyén képmását is odafestetették. Dolmánya lilás, mint akkor mondták: szederjes színű, felöltött mentéje vörös és tigrisprémmel bélelt, nadrágja fehér, magassarkú cipője sárga bőrből készült.

[5] Palludnigh György jó magyarsággal írt számlája így kezdődik: Laus Deo. Anno 1624. Adÿ 20. Nouembris Cassan. Prÿnÿ (Perényi) Gaborné Azzoniom Eo Na[gysa]gha Szamara vassarlot Horvatt Mÿklos Vram eő keg[yel]me kys Azzaniom Napjakor Nagy Szeöleöst Poztot... A felsorolt szövöttáruk között van gyolcs, duplatafota, karasia, kamuka és különféle prémek, ami alatt szegélyezésre való paszomántokat kell érteni.

[6] Életnagyságú olajfestmény vásznon; mérete 221 X 136 cm. Felírása (a rövidítések feloldásával): ILLUSTRISSIMUS DOMINUS COMES CASPARUS ILLESHAZY DE ILLESHAZA PERPETUUS A TRENCHIN, EIUSDEMQUE COMITATUS TRENCHINIENSIS SUPREMUS LYPTOVIENSIS ITEM HEREDITARIUS ARVENSIS ITEM SUPREMUS COMES ET BONORUM ARCIS ARVA PLENIPOTENTIARIUS DIRECTOR NECNON SACRAE CAESAREAE REGIAEQUE MAIESTATIS CONSILIARIUS. VIXIT ANNOS 56. MORTUUS EST DIE 11. APRILIS. ANNO CHRISTI 1648. Eredetéről 1. a 284., 285, laphoz tartozó jegyzetet.

[7] A balfelőli sárgásvörös bársonyból készült és erősen kidomborodó aranyezüst hímzés borítja. Gyémántokkal kirakott aranykapcsokkal záródik. A jobbfelőlinek alapanyaga vörös atlasz, az alapszövet az arany- és ezüstzsinórokból alakított, fölvarrott, csipkeszerű dísz alól alig látszik ki. Zománcos aranykapcsai szívet tartó kezeket és páros galambokat ábrázolnak. Esterházy Miklós vőlegénysége idejére, 1638-ban csináltatta.

[8] Meggypiros finom szattyánból készült s aranyfonállal van kihímezve. Kassáról származik.

[9] Lásd a 36. lapra tartozó jegyzetet.

[10] Dillich könyvéből van véve. (v. ö. 114–116. l.); aláírása: Vngarischer Bürger.

[11] Dolmánya világoszöld, nadrágja sötétkék, – mentéje májszínű, csizmája sárga.

[12] A képen látható kis tarsoly vörös bőrből készült és aranyfonállal van hímezve. Foglalata arany, zománcozva.

[13] Braun és Hogenberg Civitates orbis terrarum c. munkájának Kolozsvárt ábrázoló metszetéből: (V. ö. 28. 1.) Jelzése szerint: Pictor Egidius van der Rye Belga pingebat. Communicavit Georg. Houfnaglius Anno Domini 1617. Nem tudjuk eldönteni, nemes asszonyok, vagy a legelőkelőbb városi polgárság hölgyei vannak-e előttünk. A sajátságos főkötő (az asszonyi fő szemérmes elburkolásának maradványa) az utóbbiakra vall. A jobboldali alakon jól látható a hosszú láncon viselt illatszertartó csüngő.

[14] Az Esterházy hercegek őseinek fraknói képsorozatában a művészi tekintetben is legértékesebb arckép. Festője a kép alján nevezi meg magát: BENIAMIN BLOCK FECIT ANNO 1655. A művész 1631-ben Lübeckben szilletett s 1690-ben Regensburgban halt meg. A bécsi udvar kedvelt arcképfestője volt; 1684-ben Lipóttól nemességet kapott. A fiatal Esterházy Pál vörösszínű atlasz dolmányt visel tizennyolc ezüstgombbal. Nadrágja is vörös, de egy árnyalattal sötétebb színű. Felsősarus bőrkapcája sárga. Borjúszájú ingének alsó széle arannyal van kihímezve. Jobb válla fölött a következő felírás: IL[USTRISSI]MVS D[OMINUS] COM[ES] PAVLVS ESTERAS DE FRAKNO COM[ITATVS] SOPR[ONIENSIS] SVP[REMVS] COM[E]S AC PRAES[IDII] PAPA SVP[REMVS] CAP[ITANEVS] AET[ATIS] SVAE 20 A[NN]O MDCLV.

[15] Az Orsz. Széchenyi-könyvtár viseletkodexéből. (Lásd a 48. laphoz tartozó jegyzetet.) Aláírása: Eine Vngarische Adeliche Jungfrau.

[16] Mind a négy életnagyságú olajfestmény a fraknói vár képcsarnokában.

[17] A ruha alapja kék bársony, hímzése arany és ezüst fonallal készült és korallgyöngyökkel van megrakva. Az ingváll jelenkori hozzátétel.

[18] A kép Dillich Krónikájából van véve. V. ö. 118–120. 1. Aláírása: Vngerische Jungfrau.

[19] Vngarische Edelljung-Fraw.

[20] A kép Dillich Krónikájából van véve. V. ö. 118–120. 1. Aláírása: Vngarische Edelljung-Fraw.

[21] A kép Dillich Krónikájából van véve. V. ö. 118–120. 1. Aláírása: Vngarische Edell-Fraw.

[22] Az érdekes arckép felírása: Eva Germeana von Rammeln Aetatis suae 45 annor[um]. Obiit die 7. Septembris Anno 1680. Symbol[um] Pilgerin auff Erden, Bürgerin im Himmel.

[23] Az életnagyságú olajfestmény a fiatal úrnőt (szül. 1630, megh. 1669) nem sokkal férjhezmenetele (1644 febr. 6.) után ábrázolja. Ruhája megfelel az akkori nyugateurópai (spanyol-francia) viseletnek. A Fraknó várában levő családi arcképsorozatban teljesen hasonló öltözetben látható gr. Esterházy Istvánné Thurzó Erzsébet (esküvője 1638 szept. 26.), ami azt mutatja, hogy a női viselet is kevésbbé volt alávetve a divat változásainak, mint napjainkban. A két kép egyébként ugyanazon festőművész, valószínűleg Bloch Benjamin munkája.

[24] A kesztyűk vörös selyemből vannak kötve, aranyvirágos mintával.

[25] Thököly Éva egyik későbbi arcképét a 375. lapon közöltük. Ez esküvője idejéből való.

« JUHÁSZ LAJOS: A MEGNEHEZEDETT JOBBÁGYSORS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

HÉJJA PÁL: AZ EGÉSZSÉGÜGY. »