« CSÁSZÁR ELEMÉR: VALLÁSOS ÉS HŐSI IRODALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: MAGYAR IPARMŰVÉSZET A HÓDOLTSÁG KORÁBAN. »

BALOGH JOLÁN:
A KÉSŐ-RENAISSANCE ÉS A KORA-BAROKK MŰVÉSZET

A mohácsi vész a magyar művészetet megfosztotta legfőbb pártfogójától, a magyar királytól és természetes központjától, a magyar udvartól, elpusztította legvirágzóbb tűzhelyeit, az ország fővárosát és a főpapi székhelyek nagyrészét. A művészet azonban a csonka törzsről is kihajtott, bár nem olyan dúsan és gazdagon, mint az előző korszakban. Termése szerényebb volt és sokszor egyenetlen értékű, de az ország súlyos helyzetéhez viszonyítva mégis bámulatraméltó és tiszteletet parancsoló. A nagy méretekért, a nagyszabású feladatokért kárpótol a művészi megoldások egyénibb felfogása. A helyi színezet, a helyi sajátságok ebben a korban jobban kidomborodtak, amiben természetesen a koráramlatok is közreműködtek. A középkor egyetemes jellegű művészetét az individuálisabb hajlamú renaissance uralma váltotta fel, ami hazánkban éppen úgy, mint más európai államokban, sajátos helyi stílus kialakulásához vezetett.

A renaissance ebben a korszakban, a XVI–XVII. században nem volt már ismeretlen, újító stílusáramlat Magyarországon. Körülbelül ötvenéves multra tekinthetett vissza, gyors hódítások, erős és mély gyökérverés kapcsolódtak hozzá. A mohácsi vészig már a legtávolabbi, legkisebb falvakba is elhatolt, a lakosság minden rétege a rokon szellemet megillető megértéssel, szeretettel fogadta be és tette magáévá formavilágát. A nagy katasztrófa idején a renaissance-nak már a magyar felfogásnak megfelelő, helyi stílusa alakult ki. Ezen a már magyarrá vált renaissance-rétegen épített tovább a XVI–XVII. század késő-renaissance művészete, melyet az újabb külföldi stílusáramlatok, főként az olasz késő-renaissance elemek és a helyi hagyományok, a magyar formaakarat fejlesztettek ki. Uralma csaknem két századig tartott, a magyarság sajátjának érezte és szívósan ragaszkodott hozzá. Az új korstílus, a barokk, csak igen nehezen tudott behatolni az országba. Első hírnökei a XVII. sz. derekán jelentkeztek az ország nyugati szélén, de még a század végén sem tudott Budán túl terjeszkedni. Csupán nyugaton, a Dunántúl és a Felvidék nyugati szélein fordultak elő barokk építkezések, de még ezen a területen is csak szórványosan.

A késő-renaissance és a kora-barokk művészet mecénásai, pártfogói csaknem kizárólag a magyar főurak. A királyi udvar szerepét, bár jóval szerényebb méretekben, de számban megsokszorozódva a főúri kastélyok, a nemesi kúriák vették át. Ezek a főnemesi udvarok voltak a magyar kultúra fellegvárai, ahonnan a művelődés javai kiáradhattak a környékre. Egyházak, iskolák, nyomdák támogatói épúgy a magyar nemesség soraiból kerültek ki, mint a művészet pártfogói. Mecénási tevékenységükhöz fűződik nemcsak a várak, kastélyok, hanem a templomok, iskolák, kollégiumok építése is. A protestáns templomok csaknem mind, de a katolikus templomok jórésze is az ő bőkezűségükből épült. A katolikus intézmények támogatásában, templomok építésében természetesen a főpapságnak is igen nagy szerepe volt, az ellenreformáció terjedésével pedig építkezési buzgalmuk egyre nagyobb méreteket öltött. Viszont a polgárság tevékenysége erősen megcsappant. A Bécsben székelő királyi udvar művészetpártolása pedig jóformán csak a pozsonyi vár átépítésére szorítkozott. Támogató, iránytadó szerepe kicsiny területre szűkült össze. Helyette a főúri udvarok mutattak példát a lakosságnak a művészet minden ágában, a várépítkezésektől a hímzésekig. A magyar nemességnek köszönhető, hogy a művészet az ország megpróbáltatásai, folytonos küzdelmei között továbbfejlődhetett és új alkotásokkal gazdagította az országot.


A sopronkeresztúri kastély a XVII. században.
[1]


I

A késő-renaissance stílusnak az ország szétszakítottságával párhuzamosan három művészi provinciája alakult ki, a Dunántúl, a Felvidék és Erdély, melyeknek emlékei egymástól tisztán és élesen megkülönböztethetők. Mindegyiknek [A KÉSŐ-RENAISSANCE PROVINCIÁI] sajátos, helyi formanyelve volt, melyben a magyar elemek mind erősebben domborodtak ki. A magyar mesterek egyre jobban tért hódítottak, működésükről a megnagyobbodó forrásanyag meglehetős részletesen tájékoztat. A magyar szellemiség megerősödéséről és kiterjedéséről tanúskodnak a magyar nyelven fogalmazott iratok: szerződések, céhbejegyzések, városi számadáskönyvek is. A helyi stílus kialakulását vizsgálva, azt is figyelembe kell vennünk, hogy az építtető mecénások legnagyobb része magyar volt. Jóformán minden egyes kastély vagy vár építése történelmi családok nevéhez fűződik. A magyar történet kimagasló alakjainak címerei ékesítik renaissance épületeinket. Ezeknek falai között folyt le nagyjaink egyéni élete. Ezek őrizték meg számunkra a XVI–XVII. századi magyar élet művészi kereteit. A magyar mecénások irányító ízlése és a magyar mesterek munkássága alakította ki a késő-renaissance magyar motívumait, melyek lassanként a népművészetbe is felszívódtak és annak jellegzetes részeivé váltak.


A sopronkeresztúri kastély udvara.

Ha emlékanyagunk stílusváltozatait a külföldi áramlatok szempontjából vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az olasz hatás, ha nem is kizárólagos, de még mindíg igen erős, csak forrásvidéke változott meg. Míg 1526-ig a firenzei építészeté volt a vezetőszerep, addig a rákövetkező korszakban Felső-Itália építészete, annak is konzervatív, renaissance szellemű iránya szabta meg a fejlődés útját. Felsőolasz hatás alatt, felsőolasz, főként lombard formák átvételével alakult ki mind a francia, mind a német renaissance stílus. De ezek a népek mást választottak ki a gazdag felsőolasz formakincsből. Felfogásuknak megfelelően a szabadabb, festőibb formákat keresték és vették át. Az Amadeo-kör káprázatos formagazdagsága igézte meg őket, ezt fejlesztették tovább önkényes északi felfogással. Magyarországon ilyesminek nyoma sincs. Mi Felső-Itália érett cinquecento stílusának egyszerűbb, konstruktívabb áramlatába kapcsolódtunk. Ebben az igazodásban az országnak már a gótika korában megnyilvánuló józanabb stílusfelfogása mellett része lehetett annak is, hogy hazánk a renaissance művészetet először Firenzén keresztül kapta és a helyi stílus ekkor már fegyelmező, firenzei iskolázottságon ment át. A német befolyás is fokozódik, főként a XVII. században, de hatóköre most is korlátolt, a Dunántúl széleire, a Felvidék egyes részeire és Erdély szász megyéire terjed ki. Ezeken a helyeken is legerősebben az ornamentikában és a [DUNÁNTÚLI RENAISSANCE] kisebb dekoratív emlékeken (epitafiumok, szószékek stb.) érezhető. Viszont a német renaissance építészet lényeges, jellemző alkotóelemeit, mint a többemeletes, csúcsos oromfalakat, túldíszített kapuzatokat stb. nem vettük át. Feltűnő, hogy ezek a formák még a német nemzetiségű vidékeken sem tudtak meghonosodni.


Polgári ház udvara a XVII. századból Sopronban.


A sárospataki vár Perényi-folyosója a XVI. század közepéről.

A három művészi provincia között a Dunántúl rendelkezett a legtisztább nyugati hagyományokkal, fekvésénél fogva is közvetlenül és állandóan érintkezhetett a nyugati kultúrákkal. Ebben a viharos korszakban is folyton érik a külföldi művészetek áramlatai, melyek még friss közvetlenséggel, meg nem késve jutnak el területére. Sok külföldi mester, főleg olasz építész és mérnök fordult meg itt. Az udvar olasz hadiépítészei árasztották el várait és városait. Tudjuk, hogy ebben a korban a hadimérnököknek építészi képzettségük is volt és így működésük nemcsak hadászati, hanem építészettörténeti szempontból is igen jelentős. A Magyarországon járt olaszok között pedig sok neves építész akad, mint például Pietro Ferabosco, kinek művészetét ausztriai művei alapján jól ismerjük. Működésük nyomán nemcsak a nyugati várrendszer alakult ki, hanem elterjedtek és meghonosodtak a felsőolasz kora- és későcinquecento formái is. Az olasz típusú várak vonalán belül felépültek a főúri kastélyok. A Nádasdyak, Batthyányak, Kéryek, Esterházyak egymásután építtetik fel hatalmas várkastélyaikat. Udvaraikban az olasz fundálók is sűrűn megfordultak. Kastélyaik jobbára olasz építészek tervei szerint épültek.


A sárospataki vár Perényi-szárnyának homlokzata.
[2]


A sárospataki Perényi-folyosó belülről.
[3]

A XVI. században eleinte a régi középkori várak csinosítására szorítkoztak. Renaissance ajtó- és ablakkeretekkel élénkítették meg a régi várfalakat. Tulajdonképpen a mohácsi vész előtti művészetet fejlesztették tovább, sőt a fejlődés első korszakában még a korarenaissance formákat is átvették (Sümeg 1554, Léka stb.). Később a század derekán, majd a század második felében a késő-renaissance formák tűnnek fel, a rusztikás kapuk és a dór frizű ajtók. De lassanként nemcsak új részletformák, hanem új épülettípusok is meghonosodnak. Régi metszeteken látható váraink, várkastélyaink nem egyszer mutatnak renaissance homlokzatokat (Sárvár, Zalaszentgrót, [DUNÁNTÚLI KASTÉLYOK] Kaposvár, Keszthely). A várépítkezéssel kapcsolatban felsőolasz hatásra elterjedt a négyszögletes alaprajzú, sarokbástyás, árkádos udvarú kastélytípus. Ilyen lehetett az elpusztult kanizsai vár, Pietro Ferabosco műve.


A nyitrai vár kapuja. XVI. század vége.

A XVII. században ez a négy sarokbástyás, árkádos udvarú kastélytípus egyre gyakoribb lesz. Legjellemzőbb és talán legszebb példája a keresztúri (sopronkeresztúri) kastély, melyet Nádasdy Pál és Ferenc építtetett a XVII. század derekán (1621–1643). Külső képét, hatalmas négyszögletű tömbjét a négy kiugró, négyszögletes sarokbástya teszi élénkké, falait az ablakok sora és a párkány alatt végighúzódó gyümölcsfüzéres fríz díszíti, főbejáratát rusztikás keretű kapu hangsúlyozza. Udvarát a kettős árkádsor – nemesvonalú toszkán oszlopaival, megismétlődő széles félköríveivel – a nyugalmas derűnek, a nemes egyszerűségnek összhangjával árasztja el. Ezek az építészeti elemek jellemzők és tipikusak az egész Dunántúlra. Együtt vagy külön-külön a többi emlékeken is megtaláljuk őket, természetesen mindíg a stílusperiódusnak megfelelő változatban.

A leggyakoribb motívum, a dunántúli épületek szinte elmaradhatatlan alkotóeleme, a derűs árkádos udvar vagy loggia, melyet legtöbbször toszkán oszlopok hordanak. Kastélyokon és városi házakon egyaránt sűrűn előfordul (Lakompak 1618, Kabold 1638, soproni és győri házak stb.). Később az olasz stílusfejlődést követve, a karcsú oszlopokat négyszögű pillérek váltják fel, melyek mind a Dunántúlon, mind az ország többi részeiben általában alacsony, zömök arányúak (Egervár, Kőszeg, Németújvár, Felsőlendva, Győr, Kismarton, Rohonc, stb.). Az összes renaissance építészeti elemek közül az árkádos udvar volt a legkedveltebb hazánkban. Építészetünk még a barokk korban is ragaszkodott ehhez a kedves, magyarrá vált motívumhoz, mely idővel népies építkezésünkben is meghonosodott (dunántúli gádoros, kőlábas, kőíves házak).


A nagybiccsei vár árkádos folyosójának részlete. XVI. század vége.
[4]


Thurzó-címeres kémény a nagybiccsei várban.
[5]

A dunántúli épületek szerkezetükben, formáikban, az árkádok, kapuzatok típusaiban az olasz művészethez igazodnak, a dekoratív részletekben ellenben mind erősebbé válik a német későrenaissance hatása, főként a XVII. században. A kisebb emlékek, mint templomi berendezések, sírkövek mind ebben a stílusban készültek.


A nagybiccsei vár az utolsó tűzvész előtt.
[6]

A világi építkezésekhez viszonyítva jóval kisebb méretű az egyházi építkezés, melynek emlékei még sokkal [A DUNÁNTÚLI RENAISSANCE JELLEMVONÁSAI] inkább ki voltak téve a későbbi barokk átalakításoknak, mint az előbbiek. A vallási küzdelmek sem kedveztek nagyobbarányú építkezésnek. De ennek ellenére is történtek érdekes kísérletek a templomépítés renaissance átfogalmazására. Bizonyítják ezt a lékai volt ágostonrendi templom (1655–1666) és a ruszti plébániatemplom (1649–1651), melyet a protestánsok építettek a XVII. század közepén. Az előbbi az olasz homlokzatkiképzéseket követi, az utóbbi a régi helyi, homlokzati tornyos típushoz ragaszkodik és azt alakítja át renaissance szellemben.


A kistapolcsányi vár udvara. (Háry Gyula rajza a mult század végéről.)[7]
(Történelmi Képcsarnok.)

Összefoglaló szempontból nézve a Dunántúl renaissance emlékeit, mint lényeges jellemvonások a formatisztaság és bizonyos fokú egyöntetűség domborodnak ki. A művészi termelés egyenletes, magas színvonalú, legtöbbször technikailag is kifogástalan, de kevés változatosság és ötlet nyilvánul meg benne. Alaprajzok, homlokzatok, az egyes alkotó elemek olyan tiszta, harmónikus formában jelentkeznek, mint sehol másutt az országban. Viszont hiányzik belőlük a provincializmus színessége, egyéni bája. A helyi stílusfelfogás nem új formák alakításában, hanem az átvételek megválogatásában, az egyszer megkedvelt formák, szerkezetek következetes ismétlésében nyilatkozik meg. Az alkalmazott formák legnagyobb része késő-renaissance jellegű. Ezeknek elterjedése, fokozatos fejlődése lassan, következetesen készíti elő a barokkot.


Udvarrészlet a radványi várkastélyból.
[8]

A műemlékanyag aránylagos gazdagságához képest, mely töredékesen és hézagosan bár, de mégis fogalmat ad a művészet fejlődéséről, a dunántúli mesterekre vonatkozó adatok felette ritkák és hézagosak. Eddig jóformán csak néhány XVI. századi várépítő ismeretes, működésük azonban nemcsak az erődítésekre, hanem a várkastélyok építésére is kiterjedt. Az olaszok közül nevezetesebbek Pietro Ferabosco, Francesco Benigno, Donato Grazioli, a Nádasdyak sárvári építésze, Bernardo Magno da Mediolano, a magyarok közül Szele Jakab és Sennyey Ferenc, Nádasdy Tamás „palléra” (1558).


Részlet a késmárki Thököly-várból.
[9]

A Dunántúl harmónikus egyöntetűségével szemben a Felvidék tele van színességgel, változatossággal. Jóformán ahány festői zuga van hegyes-völgyes vidékének, annyi változatban jelenik meg renaissance építészete. Más Pozsony, más Árva, Budatin, más Frics és ismét más Sárospatak. A sok változatot csak a közös renaissance formakincs kapcsolja össze, melyből mindegyik vidék más és más motívumokat vett ki és alakított tovább. A nagy változatosság természetesen nagyfokú széttagoltsággal kapcsolatos. A Felvidék emlékeit nem köti össze egységes fejlődési vonal, mint a Dunántúlét vagy Erdélyét. Csak egyes kisebb, zártabb, összefüggő területeken belül mutathatók ki a következetes stílusfejlődés fokozatai (Pozsony; Trencsén-Árva; Nyitra-Zólyom; Szepes-Sáros; Kassa).

A fejlődés kezdetén egy pompás alkotás áll, a sárospataki vár, amely fekvésénél fogva a Felvidék és Erdély között helyezkedik el. Tulajdonképpen egyikhez sem kapcsolódik szorosan, de mindegyikre erősen hatott. A középkori öregtorony renaissance díszítését Perényi Péter kezdte meg az 1530-as évek végén. Fogságba kerülése után a munkálatokat Gábor fia folytatta és fejezte be az új kastély (az úgynevezett Perényi-szárny) felépítésével a hatvanas években. Perényi Péter annak a Perényi Imre nádornak a fia, aki Siklós várában végeztetett renaissance építkezéseket. Tehát a renaissance művészet folytonosságát ez esetben még a mecénások egyenes leszármazása is biztosította. De stílus szempontjából is megvan az összefüggés a sárospataki vár és a Jagello-kori építészet között. A kapcsolat megnyilvánul mind az egyes részletformákban, mind az öregtoronynak még sok tekintetben kora-renaissance jellegű díszítésében. Az öregtorony ajtó- és ablakkereteinek, kandallóinak fantasztikus állatokból, növényi elemekből összeszövött, változatos dísze a lombard ötletesség, játszi festői képzelet pompás megnyilvánulása. A kastély homlokzata már nyugodtabb, tartózkodóbb jellegű. Kettős ablakai még tipikusan lombardok, de a mellvédes nagy ablakok már velencei hatást tükröznek. A két épületet az udvarra néző, derűs, oszlopos, árkádos folyosó kapcsolja össze. A pataki vár renaissance átalakítását Niccolo da Milano kezdhette meg és Alessandro Vedani folytatta, a Perényiek hűséges lombard építésze, aki Patakon letelepedvén, hamar magyarrá vált. Tőle származhattak a tervek, rajzok és talán a faragványok egyrésze is, a kivitelben azonban a helyi mesterek is erősen résztvettek.


Az alsómicsinyei várkastély XVII. századi alakjában.


A késmárki plébániatemplom a harangtoronnyal.
[10]


Polgári házak a XVII. századból Eperjesen.


Harangtorony Poprádon. XVII. század.
[11]

A Felvidék nyugati szélén is gyors ütemben folytatódott a középkori várak renaissance átalakítása, újjáépítése. Trencsén várának első renaissance részei 1540-ből valók, átépítését Illésházy István nádor fejezte be 1609-ben. Mosóczy Zakariás nyitrai püspök (1582–87) a nyitrai püspöki várat alakíttatja át és díszíti hatalmas rusztikás kapuval. 1589-ben Zay Ferenc az ugróci vár építését fejezi be. Ebből az időből való a vár szép boltozatos szobája a hatalmas renaissance kandallóval. Máriássy Pál a márkusfalvi várat (1567), hevesi Bornemissza Benedek a demétei kastélyt alakíttatja át renaissance stílusban. Már a XVII. századba nyúlik át az árvai vár átépítése, melynek legszebb része, a várkápolna virágos frízű ajtaja, Thurzó György nádor idejéből való. A Felvidék könnyed, festői felfogására jellemző, hogy ezeken az emlékeken jobbára a korarenaissance és a felsőolasz kora-cinquecento formák érvényesülnek. A késő-renaissance motívumai csak nehezen vernek gyökeret. A zayugróci vár dórfrízű ajtaja és kandallója, a nyitrai vár rusztikás kapuja, a barsszentkereszti kastély ajtaja meglehetős elszigetelt jelenségek. A későrenaissance formák közül egyedül a rusztikás kapu terjedt el, főként a XVII. században, de ez is atektonikus átalakításban.


A fricsi kastély[12]
(Sáros megye).

[AZ ÁRKÁDMOTIVUM A FELVIDÉKEN] A hegyeken épült várakkal ellentétben, melyeknek alaprajzait a talaj alakulatai és a célszerűség parancsa határozta meg, a völgyek várai művészi alaprajzokon épülhettek. A nagybiccsei vár szabályos négyszögű épület, négy sarkán négy hatalmas köralakú bástyával, a főbejárat felett pedig magasan kiemelkedő kaputoronnyal. A Felvidéknek talán ez a legmonumentálisabb renaissance épülete, melyet Thurzó Ferenc és György építtetett a XVI. század végén (kb. 1571–1605.) Külsejének szűkszavú, erőteljes és kifejező egyszerűségével szemben árkádos udvara tele van derűvel és harmóniával. Faragott részletei (kapuzatok stb.) már kevésbbé sikerültek, stílusukra a német renaissance hatott. Az utóbbi befolyása egyéb épületeken is erősen fokozódott a XVII. században, bár ekkor is jórészt a dekoratív részletekre korlátozódott.


A pozsonyi városháza udvara (restaurálás után).
[13]

A sárospataki vár loggiájának, a nagybiccsei vár udvarának derűs árkádjai a felvidéki renaissance folyton visszatérő bájos motívumai, melyek Pozsonytól Kassáig mindenütt előfordulnak. Kedveltségük a XVII. században is növekszik. Szinte azt mondhatnánk: az épület lelkét jelentik. Az árkádok formái, arányai, nemkülönben elhelyezésük határozzák meg az épület egyéniségét, különösen a XVII. században, midőn a magas sziklavárak helyett mind gyakrabban épülnek falusi kastélyok. A Dunántúllal összehasonlítva azonban mind az árkádok alkalmazása, mind formai kialakítása sokkal változatosabb, kötetlenebb, festőibb. Az árkádmotívum ötletes, ügyes kiaknázásában igen nagy leleményesség nyilvánul meg. Felhasználják nemcsak tágas, nagy vár- és kastélyudvarok köröskörül futó, vagy legalább egy-két oldalon végighúzódó tornácaként (Nagybiccse, Kistapolcsány, Szeptenczújfalu, Gács, Radvány stb.), hanem még szűk városi udvarok díszítésére is. Ilyenkor az árkádokat többnyire csak egy oldalon, loggiaszerűen illesztik a keskeny térbe (lőcsei, bártfai, kassai házak). A tágas kastély- és várudvarok is ritkán vannak minden oldalon egyformán árkádokkal díszítve. Előfordul, hogy az árkádsor kétoldali bejáróra zsugorodik össze, mint a pozsonyszentgyörgyi kastélyon. Erődített várakban gyakran alkalmazzák összekötő folyosónak, kilátó loggiának vagy belső udvari tornácnak (Sztrecsnó, Krasznahorka stb.). A besztercebányai városházán (XVI. század) észak-lombard módon a homlokzatot három oldalról fogja körül. A XVII. században védettebb kastélyokon mint derűs, nyílt homlokzatdísz [OSZLOPFORMÁK A FELVIDÉKEN] szerepel (Budatin, Alsómicsinye stb.). Az alsómicsinyei Beniczky-kastély (1667) kerek sarokbástyák közé ékelt homlokzati tornácával mintegy átmenetet alkot a régi várkastélyok és a későbbi vidéki kúriák között.


Lőcsei polgári ház udvara.
[14]

Az árkádok kialakításában, főként az oszlop- és pillérformákban szintén nagy változatosság mutatkozik. Legelterjedtebb forma itt is a felsőolasz eredetű, síma toszkán oszlop (nagybittsei vár, radványi kastély 1677, pozsonyi városháza, okolicsnói kolostor, lőcsei, bárfai, kassai, besztercebányai házak stb.), melynek kiképzése azonban gyakran helyi módosításokon megy át. De ezenkívül helyi oszlopformák is előfordulnak. Különösen érdekesek a zólyomi vár nyolcszögű oszlopai, melyek a gótikus sokszögű pillér és a toszkán rendszerű oszlopfejezetek egybeforrasztásából alakultak. Előfordulnak orsó- és baluszteralakú oszlopok is (eperjesi házak, kistapolcsányi kastély). Az utóbbi formákkal együtt jár az arányok megváltozása, zömökebbé válása. A kistapolcsányi kastélyudvar (1662) meghitt kedvessége, melegsége éppen az alacsony arányokban, az alacsony, tömzsi orsóoszlopokban rejlik. Valamikor Rákóczy László és Bánffy Erzsébet otthona volt, akiknek nevét bájos kastélyukon kívül számos fínom ízlésű műtárgy is hirdeti. A fejlődés későbbi szakaszában – az olasz stílusváltozást követve – elterjednek az egyszerű négyszögletes pillérek, melyek rend szerint szintén alacsonyak, zömök arányúak (Alsómicsinye, Budatin, Besztercebánya, Pozsony, Pozsonyszentgyörgy, Németpróna, Sztrecsnó, Krasznahorka stb.)


A rozsnyói plébániatemplom harangtornya. 1654.

Mind az oszlopos, mind a pilléres árkád annyira kedvelt motívuma volt a Felvidéknek, hogy még a barokk korban is szívesen ragaszkodott hozzá. De ekkor természetesen mindkettő erős aránybeli és formai átalakításokon ment keresztül. Később az árkád mint sajátosan magyar motívum jelenik meg a vidéki földszintes kúriák, sőt parasztházak homlokzati tornácain.

A Felvidék renaissance művészetében különleges színt jelent Szepes és Sáros megye építészete, melyet jellemző díszítő motívuma, a homlokzati pártázat alapján neveztek el felsőmagyarországi pártázatos renaissance építészetnek és egyúttal az egész Felvidék renaissance-ával azonosították. Ez a fogalomkiterjesztés azonban nem jogosult, mert a sajátos szepesi-sárosi stílus nem terjedt túl a két megye határán, sőt azon belül sem volt általános. Egyebütt pedig csak szórványos importként jelentkezik (Vetés, Gyergyószárhegy). Dunántúli, felvidéki, erdélyi várakon előfordul ugyan a pártázatnak sokféle változata, de ezek nem függnek össze a szepesi-sárosi pártázattal, attól mind formára, mind eredetre nézve eltérőek. Vagy észak olasz-német átvételek, vagy helyi jellegűek, vagy középkori hagyományok maradványai. A szepesi-sárosi pártázat az említetteknél sokkal bonyolultabb, gazdagabb, melyet a XVII. század elején árkádos frízzel tettek még pompásabbá. Alapmotívumai, a villás meg az aediculás pártaformák és az árkádos fríz Felső-Olaszországból, főként Venetoból erednek. A felvidéki városokban az ott letelepedett olaszok honosították meg. Egyik legelső ilyen emlékről, a bártfai Szent Egyed-templom oldalkápolnájának pártázatáról hitelesen tudjuk, hogy olasz mesterek, Luganoi János és Bernát készítették (1564). A poprádi harangtornyot szintén olasz építész; a késmárki Ulrich [A SZEPESI-SÁROSI RENAISSANCE] (1592) ékesítette fel díszes pártázattal. A fejlődés folyamán helyi mestereink az olasz motívumokból önálló, sajátos helyi stílust alakítottak ki, mely új pártázatformákat és új épülettípusokat hozott létre. Ez a stílus a hasonló elemekből kialakult lengyel pártázatos renaissance-tól könnyen megkülönböztethető. A szepesi-sárosi pártázat – eredetéhez híven – az épület díszes, könnyed koronája, árkádos fríze alacsony szegély, a sgraffitodísz színes, festői elevenséget kölcsönöz neki. Ezzel szemben a lengyel pártázatoknál a tektonikus elem uralkodik, az árkádos fríz magas formái – melyek gyakran meg vannak kettőzve – súlyosabbak, a pártázattal együtt magas attikát alkot, mely külön emeletként nehezedik az épületre. Kifejlődésük menete is más. A magyar pártázat várdíszként kezdi meg pályafutását és ezt a jellegét meg is őrzi, míg a lengyel pártázat városi építkezéseknél tűnik fel először és inkább a díszes attika szerepét játssza. A szepesi-sárosi stílus fejlődését lengyel hatás csak a XVII. században éri és akkor is jellemző módon a városi építkezéseknél, a házak magas attikájában (Eperjes) jelentkezik.


Az alvinci Martinuzzi-kastély északi szárnya az udvar felől.

A pártázatos várfalak egyszerűségét sgraffito dísszel szokták egyensúlyozni. Ennek motívumai némettel kevert olasz renaissance elemekből tevődnek össze. Szepes és Sáros megyében olasz mesterek honosították meg (Bernardo da Lugano, 1582, Bártfa). Ez a közvetlen olasz eredet magyarázza, hogy aránylag igen kevés bennük a német elem. Az olaszos motívumokból lassan bájos, helyi jellegű díszítmények fejlődtek ki (késmárki harangtorony, fricsi kastély), melyeket sokszor neveztek magyarosnak, népiesnek. Ez a kapcsolat azonban nem úgy keletkezett, hogy a népművészet hatott a sgraffitóra, hanem a helyi felfogás az olasz renaissance elemekből a különböző művészi emlékekre egyaránt kiterjedő díszítő stílust fejlesztett ki és a már átalakult, meghonosodott, magyaros renaissance virágmotívumok olvadtak a népművészetbe.


A szamosújvári Martinuzzi-vár főkapuja.
[15]

A pártázatos stílus legszebb emlékei a várak meg a harang- és templomtornyok. Az ékes, könnyed pártázat ezeken érvényesül legjobban, a várkastélyok egyszerű, komor faltömegein, a hatalmas bástyákon meg a magasbaemelkedő tornyokon. A Thurzók bethlenfalvi kastélya (1564), a késmárki Thököly-vár (1628), Berthóthy Bálint fricsi kastélya (1623–30), a késmárki harangtorony (1591), a Szinyei Merse Kristóftól építtetett szinyei templomtorony (1628) legjellemzőbb alkotásai ennek a stílusnak.

A világi építkezésnél jóval kisebb arányú volt az egyházi építkezés, bár tekintetbe kell venni, hogy az ebben a korban épült templomok közül több elpusztult vagy barokk átalakításnak esett áldozatul és így a munkálatok méreteiről csak fogyatékos tájékoztatásunk lehet. Az építkezés részben régebbi templomok átalakítására (Szakolca), részben új templomok építésére irányult, amiből a protestánsok erősen kivették a részüket. Thurzó György Nagybittsén emeltetett templomot az evangélikusoknak (1590), Kassán a reformátusok építettek maguknak nagy templomot (1650). Utóbb mindkettő a katolikusoké lett és barokk stílusban átalakították. Vidéken is több templomépítkezés folyt. A városi építkezéseknél pedig utóbb jellemző homlokzattípus vált általánossá, melynek legfőbb dísze a felsőolasz-velencei eredetű nagy ablakok. Ez a forma világi épületeken is gyakran előfordul (Sárospatak). Templomhomlokzat díszítésére legelőször talán a pozsonyi régi evangélikus, most jezsuita templomon (1638) használták fel. Más példái a trencséni piarista, az eperjesi plébánia- és a kassai egykor jezsuita, most premontrei templom (1681). Az előbbi kettő barokk átépítésen ment keresztül, az utóbbi megőrizte eredeti homlokzatát, mely barokkba hajló késő-renaissance formáival a felvidéki renaissance határkövét jelenti.


A keresdi várkastély loggiája. XVI. század második fele.
[16]


A keresdi várkastély nyugati szárnya.
[17]


A radnóti várkastély.

A vallásos buzgalomnak köszönhető a toronyépítkezések nagymérvű fellendülése is. A felvidéki renaissance e nemben több érdekes típust alakított ki. A pártázatos templom- és harangtornyok a legismertebb változatot képviselik. Különösen érdekesek a különálló harangtornyok, melyek a felsőolasz-venetoi pártázatos campanilek és a szögletes vártornyok motívumaiból fejlődtek-ki. Az utóbbi emlékek hatására vezethető vissza zömök arányaik, tömör felépítésük, az előbbiekére maga a campanile gondolata és a falaknak fent árkádnyílásokkal való áttörése. Az árkádmotívum felsőolasz-velencei hatásra előfordul másutt is a tornyok kiképzésében, mint például az árvai vár kápolnáján, a nagybiccsei harangtornyon és a vár kaputornyán. Egy másik ötletes változat az árkádsort nem a fal áttörésére használja, hanem könnyed, koronázó dísz gyanánt. Ez valamikor igen elterjedt típus volt, formái a népies faépítészetbe is átmentek. Sajnos, nem egy szép árkádos tornyot a XIX. században átalakítottak (Eperjes, Kisszeben). Ma legszebb példája a rozsnyói harangtorony, melyet Bakos Máté városbírósága idején fejeztek be 1654-ben.


A fogarasi vár udvara. XVI. század vége.


A fogarasi vár

A Felvidék renaissance építészete általában szerkezeti elemeiben olasz, díszítő motívumaiban részben olasz, részben német eredetű. Az átvett motívumokat azonban a felvidéki mesterek gyökeresen átalakították, új változatokat fejlesztettek ki, a formákat egyéni ötletek szerint kombinálták, úgyhogy mind összbenyomásban, mind részleteiben sajátosan helyi jellegű művészet fejlődött ki. Az általános stílusképből, mint a további fejlődésre is ható magyar motívumok, az árkád és a virágdíszes ornamentika bontakoznak ki. A formák – melyeknek alkalmazásában nem a nagyvonalú tektonizmus érvényesül, mint a Dunántúlon, hanem a festői ötletesség – javarészt cinquecento szelleműek. Az átmenetet a barokkba a német késő-renaissance-ból átvett különféle dekoratív elemek készítik elő.


Ajtókeret a kolozsvári Wolphard-házból. 1541.[18]
(Kolozsvár, Múzeum.)

A műemlékek alapján megrajzolható fejlődést a felvidéki mesterekről szóló adatokkal egészíthetjük ki, melyek – bár korántsem teljesek – mégis tájékoztatnak a mesterek nemzetiségi megoszlásáról és ezzel együtt megmagyarázzák az építészetben mutatkozó sokféleséget. Legnagyobb számban olasz várépítők ismeretesek, akik szinte csapatostól járják a Felvidéket. Jelentősebbek közülük Giovanni Spazzo, Giovanni Battista Bellucci, Giovanni Maria da Napoli, Sigismondo de Pretta da Pisa, Martino Spazzo, aki Várady Pál érsek († 1549) pozsonyi palotáját építette, Felice da Pisa, Giovanni Spazio és Pietro Ferrabosco, a pozsonyi királyi vár építészei, Ottavio Baldigara, Natalis Angelini, Giovanni Paolo Cattaneo, Gabriele Ughi stb. Még Vincenzo Scamozzi, a híres vicenzai építész is végigvizsgálta a magyar várakat 1599-ben. Az olasz formákat azonban nemcsak a várépítők terjesztették, hanem a városokban letelepedett olaszok is. Bártfán Luganoi János és Bernát (1564, 1582) működött, Poprádon az olasz Ulrich Késmárkról (1592), Kassán Benedetto Zoietta (1577), Giorgio Zoietta (1570–1577), Thadeus de la Aqua (1556), Hieronymus sculptor Italus (1566–73), Dominicus Larugo (1573), Bartholomaeus Muzzanus (1580) stb. A kassai kőműves céh adatai a magyarság és a hazai németség viszonyáról is tájékoztatnak. A XVI. században a németek vannak túlsúlyban, [FELVIDÉKI MESTEREK] de a század végén és különösen a XVII. század folyamán a magyarok egyre jobban tért hódítanak. Magyar nevek sűrűn bukkannak fel a városi iratokban: Kőmüves András architectus (1588–1601), Köllő János (1592), Kőmíves Antal aliter Varga (1602–1632), Csiperke György (1623–1625), Kőműves György, Bethlen Gábor építésze (1625), Kárász György (1628), Bakos Pál (1642), Mágócsy János (1653–1660) és Fundáló Kőfaragó János (1649–1663), aki a kassai református templomot építette. Majdnem mindegyik felvitte a céhmesterségig, némelyik többízben is viselte ezt a tisztséget. Az 1577-i egri tizedösszeírás is több magyar kőműves nevét jegyezte fel. Tokajon Keöreösi Mihály építőmester működött (1616), aki valószínűleg azonos azzal a Tokaji Ács Mihállyal, aki gróf Thurzó György özvegye, Czobor Erzsébet megbízásából „öreg palotát” épített. A magyar várépítők közül Szalay Farkas „fundáló és építő mester” tűnt ki (1612). A hazai német mesterek közül nevezetesebbek Botmayr János kassai céhmester (1648–1655), aki gróf Pálffy Pálnak dolgozott és Sorger Mihály, a gyönyörű fricsi kastélynak (1623) mestere.

A harmadik művészi provincia, Erdély, külön világ, sajátos létfeltételekkel és hagyományszeretettől áthatott egyéni felfogással. Önálló szellemisége, biztos formaakarata a renaissance stílust is áthatotta, átalakította és annak különleges szépségekkel tele, egyéni változatát fejlesztette ki. Az erdélyi renaissance nem kapcsolható sem a Dunántúlhoz, sem a Felvidékhez. A fejlődést más külső hatások és főleg más belső tényezők, más szellem és felfogás irányítja. Tulajdonképpen földrajzi helyzete ellenére is közelebb áll az olasz művészethez, mint a másik két művészi provincia, de ugyanakkor a legönállóbb is. A tisztultabb, olaszosabb jelleget az magyarázza, hogy a németlakta területek művészetétől eltekintve, csaknem kizárólag olasz eredetű formákat használ. Olasz konstruktív és német dekoratív elemek olyan keveredése, mint a Dunántúlon, vagy a Felvidéken, itt nem fordul elő. Viszont az olasz formákat – a szerkezeti és díszítő elemeket egyaránt – régi hagyományoktól áthatott egyéni felfogásával gyökeresen átalakítja és így létrehozza a renaissance legmagyarabb változatát.


Ajtókeret magyar felirattal kolozsvári házból. 1586.[19]
(Kolozsvár, Múzeum.)

Az erdélyi különleges művészi viszonyok megteremtésében nagy szerepe volt a magyar fejedelmi udvarnak. A Dunántúl és a Felvidék a művészi életéből hiányzott az irányító központ, Erdélyben viszont a fejedelmi udvar teljes mértékben betöltötte szervező, irányító, példamutató hivatását. Az udvar nagyobb művészi igényei, nagyobb célkitűzései emelték az általános színvonalat, országszerte fokozták az építkezési kedvet. Az udvar tartotta fenn a külföldi kapcsolatokat, hívta be közvetlenül Itáliából az olasz építészeket, akiktől az erdélyi mesterek a legközvetlenebbül sajátíthatták el az újabb olasz formaelemeket és így a művészet fejlődését folyton új külföldi hatások frissítették fel. A fejedelmek adtak jó példát a hazai, főként magyar mesterek pártfogására, ők juttatták építkezéseikben döntő szerephez a magyar kőfaragókat, olyannyira, hogy az épületek művészi kialakítása még ott is, ahol olasz tervező építész dolgozott – teljesen az ő kezükben volt. Munkásságuk nyomán sajátos formavilág alakult ki, az erdélyi magyar renaissance stílus.


Ajtó az aranyosmedgyesi várkastélyban.
[20]

Az erdélyi renaissance a Mátyás- és Jagello-kori kezdetek után a XVI. század harmincas éveiben indult nagyobb fejlődésnek, amidőn a korábbi, elszórt kezdeményezésekből lassanként iskolák és központok alakulnak ki. Mind erősebben bontakozik ki az erdélyi renaissance két irányító tényezője, a kolozsvári kőfaragó iskola és a vezető fejedelmi meg főúri körök olasz udvari építészei, vagy egykorú elnevezéssel élve – fundálói.


Szobasor az aranyosmedgyesi várkastélyban.
[21]


Az aranyosmedgyesi várkastély.
[22]


A bethlenszentmiklósi kastély déli oldala.
[23]

A fejedelmi építkezéseket Zápolyai János király nyitja meg. Az ő megbízásából épült Szamosújvár, vagy mint akkor nevezték, Új-Bálványos vára. A vezető építész, a fundátor Domenico da Bologna volt. A részletek, ajtók, kapuk, címerek kifaragásában azonban már helyi kőfaragók vettek részt. A vár örökébe János király halála után Martinuzzi György lépett, aki folytatta az építkezéseket, sőt elődjének kőfaragóit is átvette. A vár legérdekesebb része, a kápolna, melynek renaissance tagolása, díszítései még gótikus arányúak, kétségtelenül helyi mestertől származik. Martinuzzi építtette a sokat emlegetett alvinci kastélyt is, ahol később meggyilkolták. Ma már elhagyott, elhanyagolt, romladozó épület; egykor előkelően egyszerű, nemes ízléssel díszített renaissance kastély lehetett. Faragott maradványai, néhány fínomvonalú kettős ablak, egyszerű tagolású ajtó a lombard cinquecentónak Bramante hatása alatt megtisztult, megnemesedett irányát követi.

Az alvinci kastély igen erősen hatott Erdély építészetére. Részlet formái [ERDÉLYI RENAISSANCE] sűrűn bukkannak fel erdélyi kastélyokon (Branyicska, Marosillye, Keresd, Fogaras, Egeres; Szentbenedek, Hadad, Ebesfalva, Székelyudvarhely, Marosvécs stb.); a korai felsőolasz áramlat elterjedését, irányát és meghonosodását jelzik. A korai renaissance építkezések közé tartozhatott Bagdi György átalakított balázsfalvi kastélya is, melyet magyar mester, Tasnádi Lapi István épített 1535-ben.


Tornác az ebesfalvi Apafi-kastélyban.
[24]

Még a kora-cinquecento gazdagabb, derűsebb formavilágához tartozik a keresdi Bethlen-kastély régi szárnya az árkádos tornáccal és az öreg toronnyal. Ennek a szárnynak az átalakítását Bethlen György és felesége, Nagykárolyi Klára kezdte meg 1559-ben, majd később, a század végén fiuk, Bethlen Mihály folytatta. Valamikor 1559 és 1598 között épülhetett a bájos, oszlopos-íves tornác, mely a sárospataki vár olasz loggiájának erdélyi változata. A kettő összehasonlítása szinte kézzelfoghatóan szemlélteti, hogy a formák egyszerűsítésével az arányok megváltoztatásával, alacsonyabb, orsóalakú oszlopok alkalmazásával hogyan alakult át az ünnepélyesebb jellegű olasz loggia keresetlenül közvetlen, meleghangulatú erdélyi „függőlábas tornáccá”.

A XVI. század második felében a kora-cinquecento jellegű épületek mellett mind sűrűbben jelentkeznek a késő-renaissance formái. A stílusváltozást a fejedelmi udvar olasz fundálói idézték elő, akik az 50-es évektől kezdve egyre-másra jelennek meg Erdélyben. Legjelentősebb volt közöttük Simone Genga, aki huzamosabb ideig állott a Báthoryak szolgálatában.


Emeleti folyosó a bethlenszentmiklósi kastélyban.
[25]

A késő-renaissance formáit felhasználó erdélyi építészet legszebb példája a fogarasi fejedelmi vár árkádos udvara, mely páratlanul érdekes alakban forrasztotta össze a még félig gótikus pillércsomókat a későcinquecento jellegű rusztikaszegélyes ívekkel. Mintaképéül valószínűleg a vajdahunyadi vár úgynevezett Mátyás loggiája szolgált. A késő-renaissance egyszerű, nagyvonalú stílusában épült a szilágysomlyói vár rusztikás kapuja is, melyet somlyói Báthory István 1592-ben emeltetett valószínűleg kolozsvári mesterekkel.

A fejedelmi és főúri építkezéseknek fentvázolt fejlődése csak egyoldalú képet adhat az erdélyi renaissance-ról, melyet ki kell egészíteni a kolozsvári emlékekkel. Az idevágó anyag szokatlanul nagy és teljes. Hatalmas kőfaragóiskola tevékenységének körvonalai bontakoznak ki, melynek fejlődését mintegy 150 éven keresztül csaknem lépésről-lépésre követhetjük. A nagyobbméretű fejlődés az 1530-as években indult meg. Ebben az időben építtette Adrianus Wolphard plébános, erdélyi püspöki vikárius, a kiváló humanista, főtéri házát. Wolphard Várday Ferenc, a jeles humanista és műpártoló erdélyi püspök szellemi köréhez tartozott, mint az ő pártfogoltja tanult Bolognában. Ilyen benyomások és hatások alatt építtette kolozsvári házát részben olasz, firenzei, részben helyi mesterekkel. Házának egyes részletei, ablak- és ajtótípusai, – olasz mestereinek nemes faragványai – mintaképül szolgáltak a kolozsvári kőfaragóknak s erősen befolyásolták az itteni művészet fejlődését. A helyi mesterek az ott látott típusoknak új, helyi változatait alakították ki. Később a század derekán új irány, új felfogás mutatkozik. A díszítés egyszerűsödik, de ugyanakkor a formák mindjobban meghonosodnak, erdélyiekké válnak. [KOLOZSVÁRI EMLÉKEK] Az olaszos tagolásokat mind gyakrabban váltják fel különféle virág- és növénymotívumok. Ennek az iránynak kedves példái az 1559-es ajtó a Belmagyar-utcában, a Wolphard-ház virágdomborműves kandallója (1582) és egy N kezdőbetűs magyar ötvös belmonostorutcai házának magyar feliratos ajtaja (1586). Ezt a stílusváltozatot, a formáknak ezt az erdélyiesedését a helyi magyar kőfaragók nagyobbmérvű tevékenysége idézte elő, melyről a város számadáskönyvei rendkívül mozgalmas képet rajzolnak.


Részlet a kolozsvári Farkas-utcai ref. templom szószékéről.
[26]

A XVI. század utolsó negyedében a kolozsvári renaissance újabb átalakuláson megy át. A fejedelmi udvar felsőolasz és toszkán fundálóinak hatására meghonosodtak a késő-renaissance formái. Különösen nagy kedveltségnek örvendtek a legszigorúbb, legegyszerűbb formák, a dór falpillérek és a dór fríz. Ennek a stílusváltozatnak legérdekesebb faragványai Wolphard István főbírónak, utóbb zalánkeményi Kakas Istvánnak, Báthory Zsigmond diplomatájának házából származnak, vagyis abból a házból, melyet a század elején Wolphard Adorján vikárius kezdett építtetni. A ház ma is épségben levő, legszebb része Kakas István úgynevezett zodiakus terme, meghitt, bensőséges arányaival, a csillagképeket ábrázoló kedves gyámkődomborműveivel.


Szószék a fogarasi ref. templomban.
[27]

A XVII. században a kolozsvári renaissance fejlődése ismét újabb irányt vett. A XVI. század végén uralkodó szigorúbb felfogás megenyhült, a díszítő kedv újra felszínre tört. A tagolások gazdagabbá, díszesebbé váltak, bár szerkezetükben észrevehető a dórizmus egyszerűsítő hatása (1643-as hídutcai kapu).

A kolozsvári kőfaragóiskola tevékenysége nem merült ki a helyi építkezésekben, hanem jóformán egész Erdélyre kiterjedt. Régi számadáskönyvi feljegyzésekből kiderül, hogy a fejedelmi és főúri építkezésekhez, még azokhoz is, melyeknél olasz fundáló dolgozott, Kolozsvárról hozattak kőfaragókat, vagy egyenesen innen szállították a kész kifaragott köveket, ajtó- és ablakkereteket, kandallókat stb. Ez magyarázza az erdélyi épületek sajátságos, önálló helyi stílusát, melyet az idegen mesterek működése sohasem tudott megzavarni. Kolozsvárról vittek faragott köveket a gyulafehérvári fejedelmi palotához, a fogarasi szentegyházhoz, a fejedelem dési, tordai, dévai, vajdahunyadi fogarasi, váradi, radnóti építkezéseihez, Gálffy János marosujvári, iktári Bethlen István ma rosillyei kastélyához, továbbá vittek faragott követ Egeresre, a Szilágyságba, Marosvásárhelyre. A keleti részeket, a Székelyföldet és a szász területeket leszámítva, egész Erdélyt a kolozsvári kőfaragók látták el.


A kézdiszentléleki kápolna ajtaja. 1686.
[28]

A nagy tevékenységgel arányban maradtak fenn a kőműves- és kőfaragó mesternevek; túlnyomó részük magyar. A legkiválóbbak többnyire a fejedelem számára dolgoztak. Ilyen fejedelmi kőfaragó volt János Zsigmond idejében Seres János, a Báthoryak korában Diószegi István és Szilágyi János, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása alatt a már említett Diószegi István és fia, Diószegi Péter, továbbá Végh Lőrinc, Nagy Lőrinc, Ács István és Brassai János céhmesterek, Kőmüves Benedek, Viczei András, Horváth Bálint és még sokan mások. Az ifjabb Rákóczi idejében Kövendi Bálint, Végh István, Viczei István a legnevezetesebbek.

Kolozsvár jelentősége mellett a többi városok szinte eltörpülnek. Még a legtöbb emlék Nagyszebenben maradt fenn, stílusuk nagy vonásokban közel áll a kolozsvári faragványokhoz, vagyis az olasz formák helyi ízlésnek megfelelő átalakításai. Az olasz igazodásnak az a magyarázata, hogy a század derekán Szebenben és Brassóban is olasz mesterek honosították meg a renaissance-t (Italus architectus és Lucas Italus lapicida). A későbbi idők folyamán azután egyre jobban érvényesülnek a szász felfogásnak a magyartól elütő sajátságai, mind a szebeni, mind pedig a brassói emlékeken.

[BETHLEN GÁBOR ÉPÍTKEZÉSEI] A XVII. században a renaissance építkezéseknek új lendületet adott Bethlen Gábor uralkodása. A nagy fejedelemről írja Szalárdi, hogy „sok volna előszámlálni az építésben való telhetetlenségét”, „királyi nagy, kiterjedt fundálásait”. Bethlen építkezett Váradon, Déván, Vajdahunyadon, Alvincen, Balázsfalván, Radnóton és főként Gyulafehérvárt, melyet minél pompásabb székhellyé akart kifejleszteni. Széleskörű városrendezési és városszépítési terveinek megvalósítása érdekében a főurakat, városokat, megyéket arra kötelezte, hogy Gyulafehérvárt házakat, palotákat építsenek, ugyanitt az építtetni akaró polgároknak ingyen telket adott. Építkező szenvedélye odáig vitte, hogy 1624-ben szigorú parancsban rendelte el az uralma alá tartozó Kassa házainak újjáépítését. Építkezéseit olasz fundálói, a mantovai Giovanni Landi és a veronai Jakab vezették. Mellettük a helyi, főként kolozsvári kőmívesek és kőfaragók egész sora dolgozott. Főpalléra Orbán Mihály, legjelesebb kőfaragója pedig Diószegi István volt. A fejedelem messzenéző terveinek fényes bizonyítéka, hogy a magasabbrendű tervező építészetre is magyarokat akart nevelni, akik majdan az olasz fundálókat felválthassák. E célból küldte le Pálóczi Horváth Jánost Padovába építészetet tanulni.

Sajnos, Bethlen Gábor alkotásai jóformán mind elpusztultak. Pompás gyulafehérvári palotáját a XVIII. században úgy átalakították, hogy a régi faragványokból egyetlen darab sem maradt meg. Csak vidéki építkezéseiből őrződött meg egy-egy kisebb jelentőségű töredékrész, a dévai Magna Curia magyar feliratú kapuja (1626) és a vajdahunyadi vár későrenaissance részletei.


A magyarvalkói református templom.

Bethlen Gábor utóda, I. Rákóczi György nem lankadó erővel folytatta az építkezéseket. Kibővítette a gyulafehérvári palotát, ugyanott felépíttette az országházát. Désen pedig a fejedelmi palotát. De érdeklődését, erejét főként a várak (Várad, Székelyhid, Jenő, Görgény, Gyalu) újjáépítése kötötte le. Az építkezések halálával sem szakadtak meg, fia, II. Rákóczi György uralkodása első szakaszában buzgón folytatta a munkálatokat. Az ő idejében készült el a radnóti várkastély, mely napjainkig fennmaradt, bár egykori díszétől, faragványaitól megfosztottan. De még átalakított, romlott állapotában is négysarokbástyás, hatalmas tömegével, déli emeleti (most befalazott) árkádsorának széles íveléseivel, boltozatos, földszinti nagytermével, az egykori „országházával” érzékeltetni tudja a fejedelmi méreteket, a nagyszabású felépítést, az egykori fejedelmi élet nagyszerű kereteit. A kastélyt Agostino Serena tervezte, a Rákócziak velencei származású építésze, ablak-, ajtókereteit, kandallóit azonban kolozsvári mesterek faragták.

A Rákócziak szolgálatában magyar fundálók is állottak, Fundáló Kőmives Benedek (1647) és Fundalo Emre Deák vagy másként Sárdi Imre „az fundalo” (1641–55), kinek a görgényi várkastély építésében volt nagy része. A kőművesek és kőfaragók között pedig főként kolozsváriakat találunk, de azonkívül szászokat is és nagy számmal székelyeket Háromszékből (Tegző Bálint, Borbély Miklós Kálmán Péter stb.), Udvarhelyről (Kőmüves András, Gelczi Miklós stb.) és Csikból (Kőmives Péter stb.).

A Bethlen–Rákóczi korszak kiemelkedő és jellemző emléke az aranyosmedgyesi Lónyay-kastély (1620–1657), melyet Lónyay Zsigmond, I. Rákóczi György diplomatája emeltetett (1630), részben helyi, részben kolozsvári mesterekkel. Négy sarokbástyás felépítése megegyezik a radnóti kastéllyal, sőt középső kaputornyával felül is múlja. Faragványainak gazdagságával pedig a fennmaradt erdélyi épületek közül egyik sem versenyezhet. Szerkezetén, felépítésén a későbbi korok alig változtattak valamit. Hatalmas bástyái, faragott ablakokkal élénkített homlokzata és oldalfalai, az egymásbanyíló boltozatos szobáknak díszes ajtókkal egybekapcsolt hosszúsora ma is a fejedelmi korszak életét varázsolja elénk.

A fejedelmi Erdély renaissance művészetének koronája a bethlenszentmiklósi kastély, melyet Bethlen Miklós 1668-tól 1673-ig építtetett saját tervei alapján. A főkapu feliratában Bethlen büszkén nevezi magát a kastély építészének, „architectus”-ának. A XVI–XVII. században a várépítő főurak közül többen értettek az építészethez, Rákóczi György fejedelem is szakértő bírálattál ellenőrizte építkezéseit. Bethlen Miklósnak azonban nemcsak gyakorlati tudása, hanem szakszerű építészeti kiképzése volt, melyet külföldi egyetemeken sajátított el. Utazásai is lényegesen bővítették ismereteit, fejlesztették ízlését. Szentmiklósi kastélyában, melynek megtervezése valóbán művészi képzeletre vall, velencei motívumokat dolgozott fel, de az erdélyi művészet, az erdélyi hagyományok szellemében. A homlokzat, bár derűs árkádsora velencei eredetű, mégis jellemzően erdélyi vonásokat mutat a magas tetőzetben, a négyszögletes sarokbástyákban, a díszítésekben és a tornác kedves, alacsony, tömzsi oszlopaiban. Bethlen az átvett formákat egybeforrasztotta a régi erdélyi hagyományokkal, így válhatott kastélya az erdélyi renaissance pompás alkotásává, mellyel ép oly maradandó emléket állított magának, mint önéletrajzával.


Magyarsárosi unitárius harangláb 1699-ből.
[29]

A fejedelmi építkezések egyik utolsó emléke az ebesfalvi ősi Apafi-kastélynak Apafi Mihály idejéből származó részei (1684), főként a pilléres-árkádos udvari tornác, mely a fejedelmi méretek nagyvonalúságát harmónikusan forrasztotta össze a meghitt, bensőséges családias szellemmel. Az erdélyi fejedelmi korszak patriarchális vonásait a művészet meggyőző erejével szemlélteti.

A XVII. század második felében az erdélyi renaissance-ban új művészi tényező jelentkezik, a Székelyföld. A renaissance itt is még a XVI. század folyamán vert gyökeret. Több nagyszabású kastély épült ebben a stílusban, mint a székelyudvarhelyi vár és a homoródszentpáli Kornis-kastély, de sajnos, a XIX. század végén elpusztultak. Székely mesterneveket is ismerünk ebből a korból. Már az 1567-i székelyföldi adóösszeírás számos kőfaragót említ a székely falvakban (Oklánd, Bögöz, Kisgalambfalva, Zetelaka, Csikefalva, Lázárfalva, Kotormán stb.). 1569-ből ismerjük Inche Istwan keomijes-t Tusnádfalváról, 1579-ből Magyari Benedeket, a homoródszentpáli kastély mesterét. A fejedelmi építkezésekben is számos székely kőműves és kőfaragó vett részt. A XVII. században a székely mesterek az erdélyi renaissance különleges változatát fejlesztették ki, mely mind a kolozsvári, mind a Brassó-szebeni szász stílusváltozattól eltér. Basa Tamás zabolai kúriájának maradványai, a régebbi vargyasi Daniel-kastély töredékei, meg a kézdiszentléleki Perkő-kápolna Kálnoky-címeres kapuja (1686) ennek az iránynak legszebb emlékei.


Nádasdy Tamás († 1562) síremléke a lékai Szent Ágoston-rendiek sírboltjában.
[30]


Fehérkövi István püspök († 1588) síremléke a nyitrai székesegyházban.
[31]

A világi emlékek aránylagos gazdagságával szemben az egyházi építkezésekből igen kevés maradt fenn. Éppen a legérdekesebb és legjelentősebb renaissance templomok pusztultak el, a Bethlen Gábortól építtetett fogarasi szentegyház és az I. Rákóczi Györgytől építtetett váradi templom, – melyet először ötszögletesre tervezték „minthogy az vár öt szegre vagyon csinálva, az templom is úgy tetszenék inkább, hogy öt szegre lenne”, de később aztán mégis „négy szegre intézték a templomot” (1639). Úgy látszik, centrális alaprajzú templom lehetett. Ilyen kísérletek azonban csak elvétve bukkannak fel és jobbára kisebb épületeknél, mint a bonyhai régi kastély kápolnája, mely gótikus és renaissance elemek egyesítéséből jött létre. (XVI. század második fele). A lakosság általában szívósan ragaszkodott a gótikus alaprajzhoz, az újítások inkább csak a részletekre (ajtók, ablakok, boltozat, gyámkövek) szorítkozhattak mind az új templomoknál, mind a régebbiek átalakításánál (a besztercei ev. templom renaissance részletei a luganoi Petrus Italustól 1560–63, a radnóti református templom portikusa a Kendy-címeres ajtóval 1593).


Keresztelőkút bronzból az illavai róm. kat. templomban. 1650.
[32]

A XVII. század derekán az erdélyi renaissance stílusból új hajtás fakadt, melyet legjellemzőbb vonásáról, gazdag virágdíszéről erdélyi virágos renaissance-nak nevezhetünk. Az erdélyi stílus valamennyi változata között ez a legszebb, a legtisztábban magyar és talán a legelterjedtebb is, mely nem szorítkozott csupán kőfaragványokra, hanem derűs, színes pompájával elborította a templomok festett mennyezeteit, padjait, a zománcdíszes ötvösmunkákat, könyvtáblákat, címeresleveleket, hímzéseket. Erdély lelke ezekben nyilatkozik meg a legigazabban. A virágos renaissance az építészetben természetesen a dekoratív részletekben érvényesült, ablak-, ajtókereteken és főként a templomi felszereléseken, faragott szószékeken. Ehhez az irányhoz tartoznak az aranyosmedgyesi vár indadíszes ablakai, a szentbenedeki Kornis-kastély hímes oszlopai (Molnár Albert faragványai 1673) és virágindás kőajtófelei, a kolozsvári farkasutcai és a fogarasi református templom mesebeli virágpompával borított szószékei. Az emlékek java azonban már a XVIII. századra esik.


Oláh Miklós prímás († 1668) síremléke a nagyszombati székesegyházban.
[33]

A Felvidékkel és Dunántúllal ellentétben, ahol a XVII. század folyamán az új barokk stílus emlékei kezdenek szórványosan mutatkozni, Erdélyben a renaissance, mely valósággal nemzeti stílussá vált, mindvégig megőrizte egyeduralmát, sőt jóideig még a XVIII. században is tovább élt, fejlődött, a virágos renaissance meg éppen ekkor érte el teljes kibontakozását, dús virágzását.


Seres János szobrász sírköve. 1579.[34]
(Kolozsvár, Múzeum.)

Nem lenne teljes képünk a XVI–XVII. század építészetéről, ha nem szólnánk a népies faépítésről, mely az egyházi és a világi építkezésre egyaránt kiterjedt. Az előbbiekhez tartoznak a fatemplomok és főként a nagy művészi érzékkel megalkotott haranglábak, az utóbbiakhoz a várfalakon körülfutó tornácok, a bástyák „kitekintő filegóriái”, „morgó színei”, a hatalmas tornyok tornácos fasisakjai, sőt olykor a kastélyok árkádos, vagy egykorú szóval „függőlábas” tornácai. A faépítészet mindkét faja természetesen régebbi eredetű és már a mohácsi vész előtt igen elterjedt volt. A XVI–XVII, században azonban újabb virágzást ért el, melyről az egykorú leírások, metszetek részletesen tájékoztatnak, sőt az egyházi faépítészetnek néhány pompás emléke fenn is maradt, főként Erdélyben, ahol a népies faépítkezés igen magas színvonalra emelkedett. A magasba nyúló tornácos fatoronysisakok pompás példája a magyarvalkói református templom tornya, mely a kőfalas, kapubástyás cinteremmel együtt mesebeli szépséggel rögzíti meg a XVII. század hangulatát. A tornyok harmónikus arányai, szinte egyéni életet élő ötletes formái meggyőző erővel fejezik ki a magyar építészeti képzelet sajátos vonásait. Ilyenfélék lehettek a korábbi elpusztult emlékek is, mint a nagybányai templom tornya (kaszai Farkas Péter műve, 1619), a váradi vár hatalmas kapubástyája és sok más egyházi és világi faépületünk. A magyar felfogásra igen jellemző, a templomtól különálló haranglábakból is fennmaradt egynéhány szép példány, a Felvidéken a miskolci (1557, 1685) és a gácsi (Polónyi János műve, 1673), a Tiszántúlon a nyirbátori (1640?), Erdélyben a mezőcsávási (1570) és a magyarsárosi. Az utóbbit, mely talán a legmonumentálisabb, Domokos György és Szabó Mihály építette 1699-ben.


Izabella királyné († 1559) síremléke a gyulafehérvári székesegyházban.
[35]


Patócsy Zsófia († 1583) síremléke Küküllővárról[36]
(Kolozsvár, Múzeum.)


II

A szobrászat mindhárom művészi provinciában jóval kevesebb változatosságot mutat, mint az építészet. A művészi tevékenység jóformán csak a [DUNÁNTÚLI SÍRKÖVEK] sírkő- és dekoratív szobrászatra szorítkozott, amit főként a protestáns vallásos felfogás magyaráz. Az egyházi szobrászat emlékei csak elszórtan bukkannak fel (nagytárkányi róm. kat. templom Madonnája). A XVII. században azonban katolikus és evangélikus vidékeken újból fejlődésnek indul, de már barokkos stílusban (késmárki várkápolna oltára, erdélyi szász oltárok stb.).


Apafi György 1660 körül készült síremlékének fedőlapja.[37]
(Szépművészeti Múzeum.)

A Dunántúlon fordulnak elő szobrászi emlékek a leggyérebben. A jelentősebbek itt is a sírkövek, mint Nádasdy Tamás lékai tumbája (1562)., a neszmélyi sírkő, továbbá Viczay Ádám (1650) hédervári és az egyik Batthyány németújvári sírköve (XVII. század), melyek két külön világot képviselnek. Az első olaszos felfogásával a magyar renaissance hagyományait folytatja, a neszmélyi sírkövön helyi hagyományok német hatással vegyülnek, a két utóbbi azonban teljesen a német renaissance szellemében készült. Gyakoribbak az ornamentális díszű sírkövek, de ezek is, csakúgy mint az épületek díszítményei, jobbára a német renaissance motívumait használják fel, bár a helyi ízlésnek megfelelőleg erősen módosítva.

A Felvidék sírkőszobrászata sokkal nagyobb gazdagságot, változatosságot mutat. A címerdíszes és figurális sírkövek egyaránt sűrűn fordulnak elő. Az utóbbiak több csoportot alkotnak. Legnagyobb részük a régi hagyományos típusokat követi, a gótika és kora-renaissance korában kialakult formákat és csak egyes részleteiben (alak mozdulata, ruházata stb.) símulnak a korstílus követelményeihez. Ezt a nagy hagyománytiszteletet elsősorban a megrendelő mecénások tarthatták ébren. Van valami megható abban, hogy főpapjaink, országnagyjaink a hagyományoktól megszentelt formákban kívánták magukat megörökíttetni. A régi sírkőalakokban erkölcsi eszményeik megtestesítését látták és saját emlékműveikben is ennek a továbbfolytatását óhajtották látni. A főpapi sírkövek közül idetartoznak Ujlaky Ferenc egri püspök (1655), Pethe Márton győri püspök (1605) pozsonyi sírkövei, Fehérkövi István nyitrai püspök (1588) sírköve a nyitrai székesegyházban, Oláh Miklós (1568) és Kuthasy János (1601) esztergomi érsek nagyszombati sírkövei, a vitézi síremlékek közül Varkócz Kristóf (1570) késmárki sírköve, Dobó István (1575) dobóruszkai tumbája, melyből a fedőlap Egerbe került, továbbá Csetneky István (1594) csetneki, Andrássy János (1590) krasznahorkai, Czobor Imre (XVI. század második fele) sasvári, Thurzó Kristóf (1614) és Szaniszló (1625) lőcsei, Dessewffy István (1649) héthársi sírkövei. Olykor mozgalmasabb sírkőalakkal, de a régi hagyományok szellemében fejlesztik tovább helyi mestereink a sírkőszobrászatot, mint Serédy György (1549) bártfai, Serédy Gáspár (1550) pozsonyszentgyörgyi, Tapolcsány János (1598) kistapolcsányi és a Görgey-testvérek (1600) toporci sírkövein. A hazai típusok mellett azonban feltűnnek külföldről importált formák, külföldi mesterek munkái (Pálffy Miklós [1600] és Drugeth Bálint [1609] pozsonyi sírkövei), továbbá német renaissance stílusú epitafiumok térdelő alakokkal (Cherődy János [1597] nagyszombati, Thurzó Elek [1543] lőcsei, Erdődy Anna [1602] pozsonyi epitafiumai). Ugyancsak német hatásra bukkannak fel a Felvidék nyugati szélén a hármasosztású fali síremlékek késő-renaissance allegórikus alakokkal és az elhúnyt álló szobrával, melyek valószínűleg jobbára külföldi [FELVIDÉKI SÍRKÖVEK] szobrászok munkái (Thurzó György [1616] árvai, Illésházy Gáspár trencséni [1649] síremléke). Ezek már inkább az elhúnyt megörökítésére szolgáló emlékművek, semmint síremlékek. Az allegórikus alakokban olykor meglepő szobrászi képességek mutatkoznak (Illésházy István bazini síremlékének Caritasa, 1609), az elhúnyt emlékszobra pedig idővel hozzáidomul a helyi felfogáshoz (Drugeth György nagyszombati álló sírszobra, 1620).


Haller Gábor († 1608) és felesége síremléke a fehéregyházi református templomból.[38]
(Kolozsvár, Múzeum.)


Id. Mikes Kelemen († 1686) sírköve a csíksomlyói ferences templomban.
[39]


A sárospataki vár „sub rosa” szobája, Lórántffy Zsuzsanna címerével.

Nagyobb számmal maradtak fenn az egyszerűbb címerdíszes sírkövek, melyeket főuraink, nemeseink igen kedveltek. Dobó Ferenc végrendeletileg intézkedett, hogy sírkövén képfaragás ne legyen, csak címer (1602). A címerdíszes sírkövek egyrésze a Jagello-kori olaszos irányú magyar renaissance hagyományait követi (Csaby István egri várkapitány sírköve 1534 tájáról, Bocskay Miklós bodrogszerdahelyi sírköve 1621). A századfordulótól kezdve, a XVII. század folyamán azonban a németes formák is igen elterjednek. A városi polgárság epitafiumai is mind a német renaissance szellemében készültek.

Hasonló fejlődésen mennek át a dekoratív szobrászat egyéb emlékei, a templomi berendezések, szószékek, keresztelő kutak stb. A XVI. században még élnek az olaszos formák (bazini szószék 1573), de később a német renaissance befolyása erősödik (besztercebányai Szent Kereszt-templom keresztelőmedencéje 1652). Bevándorolt német mesterek (Cristoph Kollmitz) működése nyomán a német késő-renaissance motívumok erősen elterjednek. Kész munkákat is többízben hoztak be Németországból. Az illavai pompás bronz keresztelőkutat (1650) donátorai, giletinczi Ostrosith Pál és divékújfalusi Ujfalussy Éva nyilván Augsburgban öntették Adrian de Vries valamelyik követőjénél. Külföldi mester, Andreas Lutringer faragta a pozsonyi Miksa-kutat is. (1571–72.)

Erdélyben a sírkőszobrászat a régi hagyományos típusokat követi, a díszesebb emlékek tumbaalakúak, az egyszerűbbek sírkőlapok. Az előbbi típusnak legkorábbi és legpompásabb emlékei Izabella királynénak (1559) és János Zsigmond fejedelemnek (1571) gyulafehérvári tumbái. Mindegyik homloklapját egy-egy dombormű díszíti, Izabelláét az irgalmas szamaritánus története, János Zsigmondét várostromjelenet. Bár a reliefek kompozíciójában német hatás figyelhető meg, a valószerű stílus, az egyszerű ábrázolásmód és főként a fejtípusok részben a Hunyadi-tumba hagyományaihoz, részben a kolozsvári kőfaragóiskola stílusához kapcsolódnak. Erdélyi magyar mester művei, talán éppen Seres János kolozsvári szobrászéi, aki ebben az időben dolgozott a fejedelmi udvar részére. A Zápolyai-tumbák mestere faragta Páll Jakab leányának bájos alczinai sírkövét (1575) is. A XVI. században még meglehetős gyakoriak az alakos vitézi sírkövek (czegei Wass-sírkő, a tévesen Hunyadi Jánosénak tartott gyulafehérvári sírkő, a perecseni Báthory-sírkő, Zólyomi Tamás székelyhidi sírköve 1588). Később a figurális dísz egyre jobban háttérbe szorul. Patócsy Zsófia (1583) gyönyörű küküllővári síremlékének (Kolozsvár, Múzeum) fedőlapján még az elhúnyt alakja látható, de az oldallapok síma felületét csak három virágtő díszíti. Szívhez szólóan egyszerű ékesség, mely bájos összhangban van a feliratot tartó két gyermekalakkal és a finoman tagolt keretelésekkel. A század vége felé feltűnik a tisztán ornamentális díszű tumbák típusa. Ilyen Petky Mihály (1582) székelyderzsi, ecsedi Báthory István (1605) nyirbátori síremléke, továbbá Haller Gábor (1608) és Bochkay Ilona közös tumbája a fehéregyházi templomból (Kolozsvár, Múzeum), mely talán legszebb példája ennek a típusnak.

A XVII. században mind a figurális, mind a tumbaalakú síremlékek meglehetős ritkák. Béldi Kelemen bodolai síremlékén kívül csupán Sükösd György (1632) és Apafi György (1635) nagyszabású tumbái képviselik ezt a típust. Sükösd sírkövét a kolozsvári Diószegi Péter, Apafiét a nagyszebeni Elias Nicolai faragta. Műveik egyúttal kitűnően világítják meg a szász és magyar felfogás közötti alapvető különbségeket. Diószegi művén a tagolások világosak, a díszítések, melyek az olasz renaissance motívumait követik, lapos faragásúak. Nicolai munkáját viszont a német díszítőelemek túláradó gazdagsággal, kiemelkedő magas reliefű faragásban borítják el.


Hunyadi Jánost ábrázoló falfestmény a nagybiccsei várkastélyban.

Mind a XVI., mind a XVII. században leggyakoribbak a címerdíszes sírkövek, melyeknek kifaragásában az erdélyi magyar, főként kolozsvári mesterek fínom dekoratív érzékről és nemes, egyszerű felfogásról tettek tanúságot. (Petrichevith Horváth Kozma komlódi 1590, Cseftey Benedek székelyderzsi 1578, Gyerőfi János kiskapusi 1619 és Mikes Kelemen csíksomlyói sírköve 1686 stb.). A felhasznált dekoratív elemek mind meghonosodott olasz motívumokból állanak. A XVI–XVII. század folyamán alakult ki a hivatásjelvényekkel díszített polgári sírkövek típusa is, melynek gyönyörű emlékei Seres János szobrász síremléke (1579) és a kolozsvári temető kedves ereszes sírkövei meg koporsókövei.

Az erdélyi szász sírkövek külön típust képviselnek, melynek dekoratív motívumai túlnyomó részben a német késő-renaissance-ból erednek. A szász mesterek ezeknek fantasztikus halmozásában, festői, nyugtalan keverésében keresik és találják meg a szellemüknek megfelelő stílust.

A magyar és szász sírkövek között mutatkozó ellentét tapasztalható a dekoratív szobrászatban is. A magyar kőfaragók mindvégig ragaszkodtak a renaissance olasz eredetű motívumaihoz és abból fejlesztették ki az erdélyi virágos renaissance-t. A szászok ezzel szemben már korán átvették a német késő-renaissance formákat és ezeket azután barokkos irányban fejlesztették tovább.


III

A XVI–XVII. század festészete a régebbi korokkal ellentétben túlnyomóan világi jellegű, a vallásos festészet csak itt-ott, elszigetelten folytatódott tovább, a katolikus vidékeken (csíkdelnei oltár 1675). De elszigetelten maradtak a vallásos festészet külföldről importált, vagy külföldi mesterektől hazai földön festett alkotásai is, mint a pozsonyi várkápolna elpusztult freskódísze, Giulio Licinio és Ulisse Macciolini műve (1563–70). A világi festészet annál nagyobb gazdagságot és műfaji változatosságot mutat. Sajnos, azonban emlékei úgy megtizedelődtek, hogy jobbára csak az írott adatok tájékoztatnak egykori nagy szerepéről.


Nagybányai Csengeri Képíró István udvari festő címeres nemeslevele I. Rákóczy György fejedelemtől, 1632.
[40]

[FALFESTÉSZET] A legjelentősebb és legvirágzóbb műfaj a falfestészet volt. Forrásaink sűrűn szólnak a fejedelmi, főúri paloták freskódíszéről. A fogarasi kastély nagyterme például különféle allegórikus festményekkel volt díszítve. Az egykorú levelezésekben gyakran szerepelnek a képírók, akiket a különböző kastélyok termeinek, folyosóinak „megírásá”-ra hivattak. Az egykori gazdagságból azonban csak itt-ott maradtak fenn többé-kevésbbé tönkrement állapotban falfestménytöredékek, mint a vágváraljai Balassa, a nagybiccsei Thurzó-kastélyban, a késmárki Thököly-várban, a sárospataki vár subrosa erkélyén, az aranyosmedgyesi Lónyay-kastély „Paradicsom szobá”-jában, a vajdahunyadi vár felső lovagtermében. A legépebb sorozatok, a nagybiccsei várudvart díszítő külföldi és magyar hősöket ábrázoló alakok meg a vajdahunyadi medaillonarcképsor, a megrendelők történeti érdeklődéséről tanúskodnak. Az aranyosmedgyesi freskótöredékek viszont természeti tünemények allegóriáit és exotikus állatokat ábrázolnak, bizonyára a Paradicsomszoba egykori úrnője, Lónyay Anna kívánságára.

A kastélyok festői díszéhez tartoztak a rendesen életnagyságú arcképek. Sajnos, ezek a több szempontból érdekes emlékek még nincsenek összegyüjtve, legnagyobbrészük magántulajdonban lappang és így ma még a XVI–XVII. századi magyar arcképfestészet kialakulását, fejlődését nem lehet áttekinteni. Általában nem jellem-, hanem reprezentatív arcképek, kompozícióik pedig olasz késő-renaissance, majd korai barokk mintákhoz igazodnak. Az egyéniség ritkán szólal meg bennük, annál erősebben és méltóságteljesebben fejeződik ki az országkormányzó, országvédő nemesség öntudata. Ennek szolgálatába van állítva a ruházat, a környezet ünneplő pompája. Reprezentatív erő, erkölcsi komolyság, mélységes magyar öntudat fogja egységbe ezeket az emlékeket, ami esetleges mesterségbeli gyengéik ellenére is értékessé teszi őket, mint a kor felfogásának dokumentumait. (Batthyány Kristóf, I. Rákóczi György arcképei stb.) Az arcképeknek egyik sajátos, a kor felfogására igen jellemző válfaját alkotják az úgynevezett ravatalképek, melyeket fegyelmezett ünnepélyesség, az Isten színe elé készülő lélek mély vallásossága hat át. (Illésházy Gáspár 1618, Rákóczi Lászlóné ravatalképei stb.).

A falfestmények és az arcképek túlnyomóan hazai mesterektől származtak. Nevükkel gyakran találkozunk az írott forrásokban, de sajnos, mindeddig még egy fennmaradt emléket sem sikerült velük kapcsolatba hozni. A legtöbb adat az erdélyi fejedelmek képíróiról ismeretes. Bethlen Gábor szolgálatában dolgoztak Spillenberger János kassai festő, Székesfehérvári István kolozsvári céhmester, nagybányai Csengeri Képiró István, kinek később (1632) I. Rákóczi György nemességet adományozott. A Rákócziak idejében Diószegi Ferenc Deák, Fekete János, Seregélyesi György, Mezőbándi Egerházi Képiró János tűntek ki. A század végén a kassai származású Tihaméry Képiró Szekér Mihály Nagybányán működött. A képiró falfestményeket, kárpitokat, arcképeket, zászlókat, címereket egyaránt festett és éppen ezért hozzátartozott a kisebb főúri udvartartások személyzetéhez is. Batthyány Ádám szolgálatában 1682-ben három képíró állott, közöttük Kéry György „képíró mester”, aki már oltárképfestéssel is foglalkozott (a lékai ágostonrendi templom oltárképe, 1675).

A figurális festészet mellett igen nagy szerepet játszott a dekoratív ornamentális festészet, különösen ennek két legérdekesebb ága, a címereslevél- és a mennyezetfestés. Az előbbi az erdélyi fejedelmi kancelláriában virágzott, mely a Jagello-kori olaszos miniatúra- és címereslevél-festészet hagyományait továbbfolytatva az olasz renaissance motívumokból sajátosan magyar szellemű, csodálatosan szép ornamentális stílust fejlesztett ki. Az udvar magyar íródeákjai a játszi képzelet ötletgazdagságával varázsolták a címeres levelekre a szebbnél-szebb virágmotívumokat. Marosvásárhelyi Kováts Péter (1630), vagy a Rétyi Zajzon-család (1650) címereslevele a magyar díszítőművészet egy-egy remeke. A címereslevelek festésében a XVII. század elején Fejérvári Pál, vagy másként Cimeriró Pál deák tűnt ki, akit hű szolgálataiért Rákóczi Zsigmond adományban részesített (1608). Valószínűleg a Deák melléknevet viselő udvari képírók, mint Szentbenedeki István Deák (1617), Diószegi Ferenc Deák (1638) hasonlóan főleg címerfestéssel foglalkoztak.


Gróf Batthyány Kristóf arcképe.[41]
(Történelmi Képcsarnok.)

A mennyezetfestés igazi hazája szintén Erdély. Bár, mint egyes, elszórt emlékek bizonyítják, a királyi Magyarország területén sem volt ismeretlen, mégis a festett mennyezetek színe-java Erdély területére esik és itt is a színmagyar vidékekre. A mennyezetfestés alapmotívumai, mint az erdélyi renaissance-éi általában, az olasz renaissance formakincséből származnak. Ezekből azonban a magyar mesterek képzelete a változatok mesés gazdagságát bontakoztatta ki. Nincs két egyforma mennyezet és egy mennyezeten is alig vannak egyforma mezők. A magyar dekoratív képzelet a renaissance elemek szétbontásában, átalakításában, játékos keverésében pazarul szórta szét költőien szép, fínom, gyengéd ötleteit. A minták stílusát pedig tiszta, harmónikus kompozíciók, biztos formaérzék és a virágábrázolásban a természetközelség meg a stilizálás harmóniája jellemzik. A fejedelmi Erdély korában a mennyezetfestést „a fára virágokkal való cifrázás”-nak nevezték, mellyel nemcsak templomokat, hanem kastélyokat, kúriákat is felékesítettek. A fennmaradt emlékek azonban kizárólag egyháziak és javarészt a Székelyföldről meg a Kalotaszegről származnak, bár az adatokból tudjuk, hogy a XVII. században Erdély magyarlakta területein mindenütt előfordultak. Ezt bizonyítja a későbbi, XVIII. századi mennyezeteknek egész Erdélyre kiterjedő dús sorozata is. A XVI–XVII. századi emlékek aránylag elég ritkák, de mégis tájékoztatnak a mennyezetek két külön stílusváltozatáról, a kalotaszegiről és a székelyföldiről. A kalotaszegi stílusváltozat fegyelmezettebb, mondhatni klasszikusabb, a székelyföldi ötletesebb, szeszélyesebb, kötetlenebb. Az előbbiek sorából megemlítjük a magyarbikali mennyezetet (1697) és a vistai karzatot (1699), Gyalui Asztalos János műveit, az utóbbiak közül a marosszentgyörgyi és a székelydállyai (1630) mennyezetet, meg a magyarfülpösi karzatot (1642). Külön csoportot alkotnak a csíki emlékek, mezei virágszerűen üde, harmatos mintáikkal (csíkkozmási freskó 1573, csíkdelnei mennyezet 1613, csíkmenasági freskók 1655). A mennyezetek jórészén a feliratok az évszámokkal, donátorok neveivel együtt, megörökítették a mesterek neveit is, akik kivétel nélkül mind magyarok (Asztalos János, Musnai Dakó György, nyárádgálfalvi Kozma Mihály, Parajdi Illyés János, Ecsedi Asztalos István, Gyalui Asztalos János, stb., stb.).


I. Rákóczy György fejedelem arcképe.[42]
(Történelmi Képcsarnok.)


IV

A barokk művészet a XVII. század harmincas éveiben tűnt fel, aránylag igen korán, de csak szórványosan, az ország nyugati szélein. Szórványos jellegét az egész XVII. század folyamán megtartotta, nagyobb területeket nem tudott meghódítani. Ennek oka nemcsak a hazai renaissance stílus erős ellenállásában keresendő, hanem főként abban, hogy hiányzott az irányító központ, ahonnan egyenletes erősödéssel nagyobb területekre kiterjeszkedhetett volna. Korabarokk épületeink szétszórt kezdeményezéseknek csak igen lazán összefüggő láncszemei.

Legkorábbi barokk emlékünk a nagyszombati jezsuita templom, melyet Esterházy Miklós a XVII. század harmincas éveiben építtetett Pietro Spazzoval (1629–37). Egyhajós, oldalkápolnás templom, melyet főként pompás stukkódísze emel az átlag fölé. A stukkódísz mesterei, Giovanbattista Rosso, Pietro Antonio Conti és Jacopo Tornini figurális és növényi elemeket egybefonó káprázatosan gazdag, mozgalmas dekorációval vonták be a főhajót, annak boltozatát és az oldalkápolnákat. Nem sokkal később (1651–59) építteti fel gróf Nádasdy Ferenc Carlo Martino Carlone-val a szerviták lorettomi klastromát és templomát, melyet később átalakítottak. Az első homlokzat egyszerű tagolásaiban még sok a késő-renaissance elem. [KORAI BAROKK EMLÉKEINK] E két nagyobbszabású templomépítést több középkori templom barokk átalakítása követte.


Festett mennyezet a marosszentgyörgyi r. k. templomban.
[43]


Festett karzat a vistai ref. templomban. 1699.
[44]

A világi építészetben – úgy látszik – az udvar pozsonyi építkezései honosították meg legelőször a barokk formákat, midőn a pozsonyi várpalotát a XVII. század derekán (1635–46) Giovan Battista Carlone-val átalakíttatták. Kevéssel utóbb építteti fel Esterházy Pál herceg Carlo Martino Carlone-val kismartoni kastélyát (1663–1672), amely a későbbi átalakítások ellenére is meglehetősen megőrizte korabarokk jellegét. A négy sarokbástyás alaprajz tulajdonképpen még a korábbi várkastélyok rendszerét követi, a hatalmas pilaszterektől tagolt homlokzat azonban óriási újítást jelent a látszatarchitektúrát nem ismerő, hazai renaissance épületeinkhez képest.

Az ellenreformáció mozgalmával kapcsolatos templomépítkezések, illetve átalakítások természetesen a korai barokk szobrászat részére is új lehetőségeket nyujtottak. Igen kedvelték az oszlopos, szobordíszes oltárokat, melyeknek mesterei jórészt a bécsi és a hazai németek sorából kerültek ki (a nagyszombati jezsuitatemplom főoltára és a soproni jezsuiták oltármegrendelései soproni és sopronkörnyéki templomok részére stb.) Tereken, utcákon is mindgyakrabban állítottak fel vallásos szobrokat (fertőszentmiklósi magyar feliratos Pietà-szobor, 1676). A pompásabb kastélyépítkezésekkel kapcsolatban a világi szobrászatnak egy új faja honosodott meg, a kerti szobrászat. Lippay György érsek (1642–1666) csodálatos szépségű, világhíres pozsonyi kertjét több vallásos és allegórikus szobor díszítette, melyek közül Szent György lovasszobra maradt fenn. A. prímás szobrász unokaöccse, Lippay György szintén allegórikus témák feldolgozásával foglalkozott. Lippay érsek kertje maga is nemcsak botanikai nevezetesség volt, hanem egyben kiváló művészi alkotás, mely egyesítette magában kertet szerető, kertet művelő főuraink régi hagyományait a kertművészet újabb olasz vívmányaival.


Stukkódísz a vágújhelyi prépostság templomában. XVII. század második fele.

A szép eredményeket felmutató korai barokk kezdeményezések azonban éppen elszigeteltségüknél fogva nagyobb stílusátalakító mozgalmat nem tudtak kifejleszteni, még az ellenreformáció terjedésével sem tudtak lépést tartani. A barokk terjeszkedésének csak a török kiűzetése utáni építkezések adtak. nagyobb lendületet. Ez az újabb mozgalom azonban csak igen lazán függ össze a XVII. századi korai barokkal. Míg az utóbbit a magyar főurak és főpapok kezdeményezései hívták életre és a mellett túlnyomólag olaszos jellegű volt, addig a későbbi barokk szellemi irányítója, támogatója a bécsi udvar volt és ennek megfelelőlelt stílusa is németes irányban fejlődött ki, mely csak később idomult hozzá a helyi hagyományokhoz, felfogáshoz.


[1] A sopronkeresztúri kastély képe a XVII. század végéről való rézmetszet kisebbített hasonmása. Az udvart B. Reiffenstein bécsi fényképész felvétele után adjuk. Úgy ezt a képet, mint a fejezet egyéb illusztrációit legnagyobbrészt a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

[2] Az épület sarkára illesztett zárt erkély belsejét az 559. lapon mutatjuk be.

[3] A Perényi-folyosó képét Csányi Károly műegyetemi ny. r. tanár felvétele után közöljük.

[4] A nagybiccsei vár építésének idejét a kapuja fölé helyezett kőfelirat állapítja meg: SVB · AVSPICIIS · PII · INVICTIQVE · CAESARIS · MAXIMILIANI · II · ELECTI · ROMANORVM · IMPERATORIS · AC · GERMANIAE · HVNGARIAE · BOHEMIAEQVE · REGIS · FRANCISCVS · THURZO · DE · BETHLENFALWA · SVMPTIBVS · PROPRIIS · HOC · OPVS · A · FVNDAMENTO · FIERI · CURAVIT · EREXITQVE · ANNO · DOMINI · 1571. A felírás ellenére nem valószínűtlen, hogy a vár régibb alapokra épült. Thurzó Ferenc, aki első házassága alkalmából a nyitrai püspökségtől vált meg, Biccsét első felesége, Kosztka Borbála kezével kapta. Ez időben pedig már állott itt egy régebbi kastély. Thurzó halála után († 1576), második neje báró Forgách Imréhez ment feleségül, Ennek a váron többször előforduló címere mutatja, hogy a további építkezésekben neki is volt része. A befejezés Thurzó Ferenc fia, György és neje, Czobor Erzsébet nevéhez fűződik. Az emeleti folyosókat a bibliában, s az ókori és a hazai történelemben szerepelt hősök életnagyságnál nagyobb képmásai díszítik. (L. 561. l.) Ezeket valószínűleg Esterházy Miklós nádor festtette, amikor (1624-ben) Thurzó Imre özvegyét, Nyáry Krisztinát nőül vette. Erre vall az, hogy a képmások sorában az ő alakja is ott található.
A vár teteje kétízben is leégett; az újabb nyeregtetők erősen megváltoztatták az épülettömb külső képét. Nem lehetetlen, hogy a várnak eredetileg pártás oromfala volt.

[5] A nagybiccsei vár építésének idejét a kapuja fölé helyezett kőfelirat állapítja meg: SVB · AVSPICIIS · PII · INVICTIQVE · CAESARIS · MAXIMILIANI · II · ELECTI · ROMANORVM · IMPERATORIS · AC · GERMANIAE · HVNGARIAE · BOHEMIAEQVE · REGIS · FRANCISCVS · THURZO · DE · BETHLENFALWA · SVMPTIBVS · PROPRIIS · HOC · OPVS · A · FVNDAMENTO · FIERI · CURAVIT · EREXITQVE · ANNO · DOMINI · 1571. A felírás ellenére nem valószínűtlen, hogy a vár régibb alapokra épült. Thurzó Ferenc, aki első házassága alkalmából a nyitrai püspökségtől vált meg, Biccsét első felesége, Kosztka Borbála kezével kapta. Ez időben pedig már állott itt egy régebbi kastély. Thurzó halála után († 1576), második neje báró Forgách Imréhez ment feleségül, Ennek a váron többször előforduló címere mutatja, hogy a további építkezésekben neki is volt része. A befejezés Thurzó Ferenc fia, György és neje, Czobor Erzsébet nevéhez fűződik. Az emeleti folyosókat a bibliában, s az ókori és a hazai történelemben szerepelt hősök életnagyságnál nagyobb képmásai díszítik. (L. 561. l.) Ezeket valószínűleg Esterházy Miklós nádor festtette, amikor (1624-ben) Thurzó Imre özvegyét, Nyáry Krisztinát nőül vette. Erre vall az, hogy a képmások sorában az ő alakja is ott található.
A vár teteje kétízben is leégett; az újabb nyeregtetők erősen megváltoztatták az épülettömb külső képét. Nem lehetetlen, hogy a várnak eredetileg pártás oromfala volt.

[6] A nagybiccsei vár építésének idejét a kapuja fölé helyezett kőfelirat állapítja meg: SVB · AVSPICIIS · PII · INVICTIQVE · CAESARIS · MAXIMILIANI · II · ELECTI · ROMANORVM · IMPERATORIS · AC · GERMANIAE · HVNGARIAE · BOHEMIAEQVE · REGIS · FRANCISCVS · THURZO · DE · BETHLENFALWA · SVMPTIBVS · PROPRIIS · HOC · OPVS · A · FVNDAMENTO · FIERI · CURAVIT · EREXITQVE · ANNO · DOMINI · 1571. A felírás ellenére nem valószínűtlen, hogy a vár régibb alapokra épült. Thurzó Ferenc, aki első házassága alkalmából a nyitrai püspökségtől vált meg, Biccsét első felesége, Kosztka Borbála kezével kapta. Ez időben pedig már állott itt egy régebbi kastély. Thurzó halála után († 1576), második neje báró Forgách Imréhez ment feleségül, Ennek a váron többször előforduló címere mutatja, hogy a további építkezésekben neki is volt része. A befejezés Thurzó Ferenc fia, György és neje, Czobor Erzsébet nevéhez fűződik. Az emeleti folyosókat a bibliában, s az ókori és a hazai történelemben szerepelt hősök életnagyságnál nagyobb képmásai díszítik. (L. 561. l.) Ezeket valószínűleg Esterházy Miklós nádor festtette, amikor (1624-ben) Thurzó Imre özvegyét, Nyáry Krisztinát nőül vette. Erre vall az, hogy a képmások sorában az ő alakja is ott található.
A vár teteje kétízben is leégett; az újabb nyeregtetők erősen megváltoztatták az épülettömb külső képét. Nem lehetetlen, hogy a várnak eredetileg pártás oromfala volt.

[7] Alapjaiban XVI. századi várépület, amelyet Rákóczy László († 1664) és felesége, Nagymihályi Bánffy Erzsébet alakíttattak át. A különbség a földszint és az emelet formái között szembeötlő.

[8] A képen ábrázolt radványi kastély is még a XVI. században épült, azonban (amint a kapu feletti emléktábla fenntartotta) 1677-ben Radvánszky György és hitvese, Máriássy Katalin saját koruk ízlésében megújították.

[9] A Thököly-vár a maga egészében a XVI. századnak régibb alapokra épült alkotása. Mai alakját, falainak oromzatát, sgraffitó-díszét Thököly Sebestyénnek köszönheti, aki 1583-ban szerezte meg véglegesen Késmárk város és vele a vár tulajdonjogát. Utódai többízben renoválták, 1628-ban alaposabb megújításon ment át. 1657–7658 a máig ép állapotban levő kápolna pompás belső kiképzésének ideje. Az alsómicsinyei kastély már a középkorban is állott: a Beniczky-család II Lajos királytól kapta adományba. 1666–1667-ben Beniczky Tamás és neje, Mervald Katalin átalakíttatták. Ekkor nyerte mai külsejét a korra jellemző boltíves folyosókkal.

[10] A késmárki plébániatemplom középkori építmény. Tornyát a XVI. század második felében alakították át: ekkor kapta magyar-renaissance ízlésű oromzatát. Az oromzat alatt körülfutó bádogtetőt újabb időben alkalmazták. A harangtorony, Késmárk monografusa, Generisch Keresztély szerint, 1525-ben épült: oromzata és gazdag sgraffito-dísze azonban csak 1597-ben készült, amint azt a homlokfalán olvasható évrejtő felírás mutatja:
IGNEA CONTIGERAT LIBRAE SOL LVCIDVS ASTRA, HOC AVTOR QVANDO CONTINVAVIT OPVS.
Az oromzat és a sgraffitók a Thököly-vár művészeinek kezéből származnak. A harangtorony 1921-ben alapos javításon esett át.

[11] Fölirata tartotta fenn építése idejét: IVNIVS APPOSITE POSVIT FVNDAMINA TVRRIS PROSPERE – AT AVGVSTVS CONTINVAVIT OPVS.
Ami 1663 évszámnak felelne meg egyúttal azt is elárulja, hogy a torony két hónap alatt elkészült. Ez azonban csak az esetben képzelhető el, ha a megkezdéskor a faragott kőrészletek már készen állottak.

[12] A legfestőibb hatású magyar kastélyt Sorger Mihály kassai mester építette. Híres sgraffitó-díszét, amely egykor a falak jó részét is födte, Waxmann Márton eperjesi festő készítette. Az oromfal fülkéiben fél-életnagyságú alakok láthatók, köztük igen jól jellemzett magyar vezérek, vitézek s egy vándorlantos. Az utóbbit a 622. lapon mutatjuk be.

[13] A pozsonyi városház szabálytalan négyszögű udvar körül elhelyezett, nagyobb részben XV. századi épületekből áll. Az itt bemutatott udvari homlokzat loggiáit 1515-ben építették.

[14] Petrik Albert fényképe után.

[15] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[16] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[17] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[18] Homlokzatán a következő felírás:
SOLA · SALVS · SERVIRE · DEO · SVNT · CAETERA · FRAVDES · OMNIA · PRAETEREVNT · PRAETER · AMARE · DEUM.
· M · D · XLI.
Dr. Balogh Jolán fényképe.

[19] Felírása így hangzik:
AZ MIT ELKEZDES · BIZD AZ ISTENRE EGES · ZIVEDBÖL · MERT AZ AZ ISTEN[N]EK PARANCOLLATIANAK · MEGTARTASA: 1 · 5 · 8 · 6.
NE ITELI NEM ITELTETEL. TEKINCHMEG EÖN MAGAD.
Dr. Balogh Jolán fényképe.

[20] A várkastély kapuja fölötti táblán ez olvasható: ANNO DOMINI M DC XXX. MAGNIFICVS SIGIMUNDUS DE LONIA COMES COMITATVS KRAZNENSIS A FVNDAMENTO EXSTRVXIT. Az írott adatok szerint e helyen már korábban is vár állott. Felhasználta-e Lónyay Zsigmond ennek alapfalait, nem ismeretes. Dr. Balogh Jolán fényképe.

[21] A várkastély kapuja fölötti táblán ez olvasható: ANNO DOMINI M DC XXX. MAGNIFICVS SIGIMUNDUS DE LONIA COMES COMITATVS KRAZNENSIS A FVNDAMENTO EXSTRVXIT. Az írott adatok szerint e helyen már korábban is vár állott. Felhasználta-e Lónyay Zsigmond ennek alapfalait, nem ismeretes. Dr. Balogh Jolán fényképe.

[22] A várkastély kapuja fölötti táblán ez olvasható: ANNO DOMINI M DC XXX. MAGNIFICVS SIGIMUNDUS DE LONIA COMES COMITATVS KRAZNENSIS A FVNDAMENTO EXSTRVXIT. Az írott adatok szerint e helyen már korábban is vár állott. Felhasználta-e Lónyay Zsigmond ennek alapfalait, nem ismeretes. Dr. Balogh Jolán fényképe.

[23] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[24] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[25] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[26] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[27] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[28] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[29] Pákei Lajos fényképe.

[30] B. Reiffenstein bécsi fényképész felvétele.

[31] Körirata: STEPHANUS FEHÉRKWII EP[ISCO]PVS ET COMES NITRIEN[SIS] S[ACRAE] · CAESEREAE]. R[EGIAE]Q[VE] M[AIES]T[A]TIS · PER HVNGAR[IAM] LOCVM · TENENS ET CONSILIARI[VS]....MONVMENTVM IN PERPETVAM MEMORIAM SIBI PONENDVM F[IERI] · F[ECIT] AN[NO] D[OMINI] · M · D · LXXXVIII. Amint a feliratból kitűnik, az emléket még maga a püspök, életében állíttatta. amiért is feltehető, hogy képmása hűen adja vissza arcvonásait. Fehérkövy a nyitrai püspökséget 1596-ig viselte: ez év július 7-én elnyerte az esztergomi érsekséget s mint primás húnyt el 1596 nov. 21-én.

[32] A következő domborúan öntött felírással: .S[ pectabilis] · AC M[agnificus] · Dominus · PAVLVS OSZTROZITH DE GILLENTINCZ ET M[agnifica · D[omina] · EVA VYFALVSI DE DIVEKVIFALV FIERI CVRARVNT 1650.

[33] Az emlék anyaga vörös márvány. A fölötte levő felírás, amelynek képünkön csak két alsó sora látható, bronzból van öntve; vége tartalmazza a főpap halálának idejét: . . . MORITVR ANNO] DO[MINI] MDLXVIII DIE XVI · IANVAR[II] · VIXIT ANN[OS] LXXVII DIES V.

[34] Az emlékkő eredeti helye a kolozsvári farkasutcai ref. templom. Felírása, igen erős összevonásokkal, amelyeket nyomtatásban nehéz lenne visszaadni, így hangzik: HIC TVMVLATA SERES REQUIESCVNT NEMBRA IOA[NNIS] QVI PIETATE SVA CLARUS ET ARTE FV[IT] INSIGNIS SCVLPTOR FVERAT LAPIDVMQVE PO[LITOR] HVC SVA PERPETVVM DANT MONV.....
ANNIS LVSTRA NOVEM SVPERAVERAT . . . .
TRISTIA CVM DOMINO FATA IVBI[LAT?] ...
A családjelvényes címertábla körül: QVI OBYT MARTIVS DIE VIGESIMO QVARTO A[NNO] D[OMINI] · 1 · 5 · 7 · 9.

[35] Az emlékmű egyik hosszanti oldalával a falhoz támaszkodik, azért a fedőlap, a könnyebb rálátás kedvéért, ferdén van állítva. Az elülső oldalon az irgalmas szamaritánus történetét ábrázolta a szobrász, saját korának öltözetét viselő alakokkal.

[36] Felírása, a merész összevonások feloldásával: MAGNIFICAE DOMINAE SOPHIAE · PATHOCI DE EPERIES FRANCISCI · FILIAE · SPECTABILIS MAGNIFICI QVONDAM GEORGII · BEBEK · DE PELSOCH · CONSORTI · STEPHANUS BATHORI DE SOMLIO · PERPETVVS · COMES · COMITATVS · CRAZNA SOCRVI · PIENTISSIMAE · PERPETVI AMORIS · ATQVE · OBSERVANTIAE · MONVMENTVM POSVIT · OBIIT ANNO AETATIS L. PRIMA DIE · SEPTEMBRIS · ANNO · CHRISTI · M · D · LXXXIII.

Amint a felírás mutatja, az emléket a vő, Báthory István, állíttatta napa emlékére. A fényképfelvételt dr. Balogh Jolán készítette.

[37] Apafi György alakos sírkőlapja nagyméretű kőkoporsó fedélrésze. A tumba eredetileg az almakeréki (Nagy-Kükűllő vm.) családi templomban állott, innen jutott vétel írtján a Magyar Nemzeti Múzeumba. Készítője Erdélynek a XVII. sz. második felében legjobb szobrásza, a dagályos stílusáról ismert Nicolai Illés, aki az 1661-ben fejedelemmé lett Apafi Mihály megrendelésére faragta a pompás síremléket, 1662–1665 között, rátéve arra mindent, amit képzelete kitalált és vésője kifaragni képes volt. Az emléknek művelődéstörténeti értéke jóval nagyobb műbecsénél. A mester az aprólékos részletek, elsősorban az elhunyt vértezetének pontos visszaadásában remekelt.

[38] A síremléknek a képen látható keskenyebb oldalán a feleségre vonatkozó felírás olvasható: OSSA ET RELIQVIAE ILLVSTRISSIMAE AC MAGNIFICAE DOMINAE HELENAE BOCHKAI DE KIS MÁRIA · QVAE DEFVNCTA FVERAT ANNO 1607 DIE 2 SEPTEMBRIS HVC SVNT TRANSPORTATA ET IN EODEM SEPVLCHRO LOCATA CVM MARITI SVI DILECTISSIMI CORPORE.

Dr. Balogh Jolán fényképe.

[39] Az emlékmű felírása feloldott rövidítésekkel: HIC SITVS EST Principis Apaffy Patriae Siculisque Deoque lntimus observans Generalis Largus ad aras ludiciis Causae summo Comitatui et Albae Praeses Director Comitis praejectus honore, Religione Fide Re Nomine Stemmate Amore Zelosus Constans CLEMENS MIKES offciosus. Sorte sed humana lapidem mortalis in istum Incidit heu Titulos quam brevis umbra regit. Obiit 22. lanuarii Anno Domini 1686 aetatis 63. Fényképezte Keöpeczi Sebestyén József.

[40] A kitüntetett a címerlevél szövege szerint városi polgárivadék, aki serdülő kora óta szolgálta mint festő a fejedelmet és elődeit. Az adományozott címer: kék mezőben arany koronába tűzött fehér hattyúszárny-pár; a sisakon ugyanez ismétlődik, de itt a szárnyak között emberi kar látható, amely kezében három ecsetet, festőpálcát és festéktáblát (palettát) tart. Valószínű, hogy az oklevél festése Képiró István munkája. A címer melletti keretbe talán saját magát óhajtotta odafesteni, de ez valaminő okból elmaradt.

[41] Életnagyság (234×140 cm). Az ábrázolt, Batthyány Kristóf főpohárnokmester, 53 éves korában, 1685-ben húnyt el. A dunáninneni kerület főkapitánya volt és számos ütközetben vett részt, amire a háttérben látható csatajelenet is céloz.

[42] Életnagyságú festmény (236×141 cm). A kezében tartott irat hozzá címezett folyamodvány Celsissino Principi Georgio Rákóczi Dei Gratia Transylvanie Principi . . . felírással. A kép Lanfranconi Enea gyűjteményéből származik.

[43] Dr. Balogh Jolán felvétele.

[44] Dr. Balogh Jolán felvétele.

« CSÁSZÁR ELEMÉR: VALLÁSOS ÉS HŐSI IRODALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: MAGYAR IPARMŰVÉSZET A HÓDOLTSÁG KORÁBAN. »