« BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: MAGYAR IPARMŰVÉSZET A HÓDOLTSÁG KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

NEGYEDIK KÖTET BAROKK ÉS FELVILÁGOSODÁS. »

BARTHA DÉNES:
MAGYAR ZENEKULTÚRA A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁBAN

A XVI. század magyar zenei kultúrájának színét és jellegét a históriás ének irodalma határozza meg. Ez a mennyiségében is számottevő irodalom, amely 1550–60 körül zenei forrásaiban kész, kiforrott típusként lép elénk, nem képzelhető el jelentős előzmények nélkül. Nyilvánvaló, hogy a későközépkor magyar énekmondója, a hegedős-lantos néven ismert énekmondótípus, lényegében már a XIV–XV. században is hasonló természetű irodalmat: zenés epikát énekelt és szerzett, mint a XVI. század névszerint ismert históriás énekszerzői. Míg azonban a késő-középkor magyar epikájának szövegei és dallamai szinte nyomtalanul elpusztultak, a XVI. század ilynemű anyagát már tekintélyes részben ismerjük. Természetesen csak aránylagos bőségről beszélhetünk; mindössze negyven és egynéhány dallam az, amely egykorú írott forrásban ránkmaradt; ehhez csatlakozik mintegy harminc XVII–XVIII. századi forrásban megőrzött további dallam, melyet a nótautalások rendszerének kutatásával a XVI. századra vezethetünk vissza.

E melódiák kiforrott, kész magyar műzenei dallamstílust állítanak elénk: hajlékonyak, formásak és ízig-vérig magyar szelleműek. Műzenei stílusról beszélünk, mert hiszen a dallamok jelentős része névszerint ismert szerzők munkája, akárcsak a korbeli énekszövegek. Tinódi vagy Sztáray már nem elégszik meg a középkor énekmondójának szerénykedő névtelenségével: nevével jelzi munkáját, nyomtatásban hagyja az utókorra. A nyomtatásnak köszönjük a históriás ének dallamainak emlékét, míg a magyar középkor ének-kéziratai nyom nélkül elpusztultak.

Egyéb haszna nem is igen volt a nyomtatott kiadásnak; ha a nyomtatott szöveg jó szolgálatot is tett a sokstrófás, terjedelmes énekek emlékének fenntartásában, a dallamot alig énekelték valaha is a Tinódi-féle Cronica (1554) kezdetleges fametszetű kótáiból, vagy a Hofgreff-énekeskönyv (1553) típusaiból. Tanúság erre a régi kótás énekeskönyvek tömérdek sajtóhibája, hiányossága, amire Kodály Zoltán mutatott rá legutóbb: a kóta fejek rossz helyen állnak, a módosítójelek hiányzanak vagy hibásan alkalmazvák, a ritmusok jelzése pontatlan és hibás. Az ismételt új kiadások nemhogy kijavítanák a hibákat, hanem inkább még szaporítják. Nyilvánvaló mindebből, hogy a maguk idejében zeneértő ember nem igen olvasta, használta ezeket a kótás kiadásokat.


Orgona 1651-ből a késmárki r. kat. plébánia-templomban.
[1]

Kézenfekvő tehát, hogy a históriás ének dallamait inkább a szájhagyomány, az eleven, személyes továbbadás terjesztette el és tartotta fenn, semmint a kótaírás vagy nyomtatás. Kitűnik továbbá a szájhagyomány hallatlan fenntartó ereje azoknak az énekeknek példájából, amelyek a magyar parasztság népzene anyagában mai napig fennmaradtak (Kádár István balladája, Árgirus históriája).


Orgona az eperjesi ág. ev. templomban. XVII. század közepe.
[2]

Ezek a ballada formájában napjainkig fennmaradt énekek világosítanak fel minket a históriás ének előadásmódjáról is. Lehetetlen ugyanis, hogy a dallamok a nyomtatott kiadás merev, sematikus alakjában kerültek volna annakidején előadásra; a sokstrófájú epikus szövegeknél az ilyen előadás tűrhetetlen egyhangúságot szülne. A helyes (és mint a XVI. század általános európai díszítőművészetének megfigyelése mutatja: egyúttal korszerű) interpretációt, mint a régi magyar zene annyi más emlékénél, most is a népzene tanúsága adja elénk: a lekótázott dallam csak magja, csontváza a melódiának, amely a hivatott előadó ajkán strófáról-strófára módosul, – díszítések, cifrázatok hordozója lesz. Ezt a rögtönözve-előadó díszítő előadásmódot a XVI. században, különösen olasz és spanyol forrásokban, még rendszeresen tanították és európaszerte gyakorolták; – eleven valóságában ma már csak a népzene régibb anyagában figyelhetjük meg. Tekintetbe véve írásbeli rögzítésének hallatlan nehézségeit (ma is a fonográf- vagy gramofonfelvétel az egyetlen megfelelő rögzítési módja), igazán nem csodálhatjuk, hogy a XVI–XVII. század gyéren fennmaradt magyarországi kótás forrásai a dallamoknak csak leegyszerűsített sematikus vázlatát hagyták ránk.


Lantos alakja a fricsi várkastély 1630-ban készült sgraffito-díszéből.

A magyar népzene tanúsága tehát felbecsülhetetlen segítségünkre van a XVI. század históriás énekanyagának interpretációjában. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy a történeti forrásoknak ezt a csoportját mindjárt népzenének könyveljük el. A históriás ének a maga korában műzene volt és annak is szánták: szerzői gyakran külföldi egyetemeket járt, diákos műveltségű [A HISTÓRIÁS ÉNEK] kisnemesek, diákok, iskolamesterek, prédikátorok, katonák, vándor lantosok, akik ritkán mulasztják, el szerzeményüket nevükkel is megjelölni. Az a tény viszont, hogy a históriás ének dallamanyaga és formakészlete (sőt szövegeinek egy része is, mint a fennmaradt példák mutatják) úgyszólván változás nélkül átmentődött a magyar népzenébe, a két stílus mély benső rokonságára mutat, – arra, hogy ami XVI. századi zenénkben még csak magyar zene, vagyis az egész osztatlan magyarság kultúrkincse, ugyanaz néhány évszázaddal később – társadalmi megoszlásunk és kulturális kettéosztódásunk következményeképpen – már kifejezetten népzene, parasztzene – ellentétben a polgárosult osztályok újabb külföldi ösztönzéseket feldolgozó városias műzenéjével. Minden adatunk arra mutat, hogy a XVI. és részben a XVII. század magyar zenekultúrájában még nem állt fenn népzenének és műzenének ez a kettőssége; csak egységes magyar zene volt, amely egyformán szólt a főúrhoz és a végvári katonához, a prédikátorhoz és a koldushoz, – akárcsak Galeotto korában, aki Mátyás udvaránál vendégeskedve csodálattal állapította meg az énekmondóink közönségének társadalmi osztálykülönbségeken felülálló egységét, egyetemességét.


Bakfark Bálint lanttabulaturájának címlapja a művész képmásával. 1565 körül.

A históriás ének (és a vele lényegében rokon széphistória) témavilága is egyformán érdekelt mindenkit: a végvári küzdelmek, a legfrissebb politikai események aktualitása adott szárnyat ezeknek az irodalmi szempontból gyarló, döcögő verseknek. A históriás énekirodalom zenei vezetőalakja Tinódi Sebestyén, valósággal hírszerzője az országnak: missziót vél teljesíteni (és tulajdonképpen teljesít is) azzal, hogy a magyarság küzdelmes életének legfrissebb eseményeit – lehetőleg hiteles szemtanúk értesítése alapján – fáradságot, utazást nem kímélve, versbe foglalja és előadásukkal ébrentartja a nemzeti öntudatot, a nemzeti egység gondolatát a háromfelé szakadt országban. Magasabb etikai fokon a német „Zeitungssinger” típusa ő is és ezzel új színt visz bele a magyar énekmondás hagyományos témavilágába. Mátyás asztalánál még az ősök tetteit, a régmult eseményeit énekelték: Tinódi már az aktualitásból meríti tárgyát. Egész egyéniségén megérzik az a példátlan szellemi mozgékonyság és praktikus propagandaszellem, amely a reformáció századával oly jellegzetes formákban jelentkezik a magyar szellemi életben és amely a XVI. század nagy energiával meginduló magyar könyvtermelést is serkenti, irányítja.


„Musikáló (Hangicsáló) Szerszámok” Comenius Orbis Pictusának lőcsei, 1685. évi kiadásában.[3]
(Orsz. Széch. Ktár.)

A históriás énekszerzők tekintélyes sorát – akik között feltűnően nagy számmal megtaláljuk az első magyar protestáns énekszerzőket is – az irodalomtörténet tartja nyilván. Közölök mint típust Tinódi egyéniségét emeltük itt ki; ő az, akinek zenei produkcióját is legteljesebben, leghitelesebben ismerjük. Kívüli az énekszerzők közül még Sztáray Mihály az, akiről magasabb színvonalú zenei műveltséget tudunk kimutatni: tudjuk róla, hogy diákkorában Paduában tanult hangszeres zenét és később, laskai pap korában hegedűjátékkal és énekkel terjesztette zsoltárdallamait a hívek közt. Ha ugyanekkor szem előtt tartjuk, hogy Tinódi formatípusai német és más nyugati dallamformák ismeretére vallanak és hogy a korszak nagy magyar lírikusa, Balassi Bálint divatos olasz, német, lengyel stb. strófa- illetőleg dallamtípusokra szerzette verseit, akkor megállapíthatjuk, hogy a XVI. század reprezentáló magyar zenéje: a históriás énekirodalom igen erős szálakkal kapcsolódik az egykorú Európa zenei-szellemi életébe. Hogy ugyanakkor meg tudott maradni gyökeres magyarnak (mint a nagyon is szelektív magyar népzene átvételének tanúsága mutatja), az viszont életerejének és magyarságának döntő bizonyítéka.


Tinódi Cronicájának címlapja. Kolozsvár, 1554.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
[4]

A XVI. század énekszerző-lantosától világosan meg kell különböztetnünk a nyugateurópai műveltségű instrumentalista-lantos típusát, melynek legfényesebb nemzetközi hírnevű képviselője a brassói születésű Bakfark Bálint (1507–1576). Míg Bakfark ránk maradt zeneművei mindennemű sajátos magyar vonás híján, általános európai típusokat rögzítenek, addig életének magyar vonatkozásai szembetűnők és jól ismertek. Tudjuk, hogy János erdélyi vajda, majd magyar király udvarában, Budán nyerte első zenei kiképzését: ugyanőtőle magyar nemességet, majd később, 1570-ben, Erdélybe való visszatértekor János Zsigmond fejedelemtől birtokadományt nyert. Kalandos művészéletének főbb mozzanatai: János király halála után Franciaországban látjuk Tournon érsek szolgálatában, akinek 1553-ban Lyonban megjelent első kötet lantkompozícióját ajánlotta. Ugyanekkor szorosabb kapcsolatba került a francia királyi udvarral is. Az 1549–66 közt eltelt időben (hosszabb-rövidebb megszakításokkal) a lengyel királyi udvar szolgálatában állt és 1565-ben a lengyel királynak ajánlotta Krakkóban kiadott második lantzenei gyűjteményét. Közben élénk baráti összeköttetést tartott fenn Albrecht porosz herceggel, akinek – úgylátszik – titkos ügynöke is volt. E barátság politikai vonatkozásai okozhatták a lengyel királyi udvarnál való hirtelen kegyvesztését is; 1566-ban Dudits András pécsi püspök, császári követ közbenjárásával már a bécsi császári udvarhoz szerződött. Itt sem volt azonban maradása; már két évvel utóbb elhagyta a császári [BAKFARK BÁLINT] udvart és szülőhazájába, Erdélybe utazott. Ekkor, 1570-ben kapta János Zsigmondtól művészi érdemeinek elismeréséül és jutalmául Oláhgáld birtokot. A fejedelem halála után (1571) otthagyta Erdélyt és Olaszországban, Páduában telepedett meg, ahol az 1576. évi pestisjárvány vetett véget kalandos életének.


Török tárogatós és harsonások. Hopfer Dániel 1530 körül készült rézmetszete.
(Történelmi Képcsarnok.)

Mint már ez a rövid életrajzi vázlat mutatja, Bakfark egyénisége nem vert mélyebb gyökeret a magyar zenében, a magyar kultúrában. Egyike a XVI. század európátjáró, nyugtalanéletű virtuózainak: igazi féktelen, nyugtalan renaissance-egyéniség. Mint virtuóz-lantjátékos, kora legcsudálatosabb művészeinek egyike; ezt az egykori források egyhangúan elismerik. Mint komponista, a korbeli nagy vokális művészet formatípusaival gazdagította a lantirodalmat s e téren a legszerencsésebb, legjelentősebb kezdeményezők közé tartozik. Annak, hogy a magyar zeneélettel, a magyar zenével bármiféle közelebbi kapcsolatba került volna, semmi nyoma sem maradt ránk. Műveiben magyar vonatkozásokat hiába keresünk.

Bakfark Bálint pártfogójának, János Zsigmondnak személyében régi zenekedvelő és zeneművelő főuraink jellegzetes típusát ismerjük meg. Krónikásunk, Szamosközy ezeket mondja róla: „Annyira buzgó volt a zenében, hogy az orgona- és lantjátékban még a járatos zenészekkel is felvehette a versenyt.” Grumo olasz követ jelentése említi, hogy sok zenészt tart udvarában és maga is jól játszik a lanton; zenekarában különösen sok volt a lengyel származású muzsikus.

A főúri zenekedvelésnek ez a példája egyáltalában nem egyedüálló XVI. századi forrásainkban: Batthyány Boldizsárt és úrfi-társait 1560-ban Fekete András nevű muzsikus tanította lantjátékra Páduában. Báthory András bíborosnak (ugyanaz, kinek Palestrina ötszólamú motettáinak ötödik könyvét ajánlotta) 1599-ben virgináljátékát említik. Báthory Zsigmond személyes zenei képzettségéről Y. Dirnte olasz zenésznek a fejedelemnek ajánlott „Il Transilvano” című orgonaiskolája (1593, 1609) és P. Busto nevű udvari zenészének „Descrizione della Transiluania” című, 1595-ben kelt kézirata tájékoztat.


Lantok a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XVI. század műzenéjének általában a lant a vezető, divatos hangszere; instrumentalista lantosok sűrűn szerepelnek a XVI. századi magyar főurak udvartartásában: így Nádasdy Tamás sárvári rezidenciáján 1550 körül, a Batthyányiaknál Léván 1580 körül találunk lantosokat. A török hódítás az általános európai hangszerek mellett (lant, virginál, hegedű) lassan meghonosította a cigány hegedűsök és cimbalmosok alkalmazását is. Legrégibb ilynemű adatunk 1532-ből való, amikor Bakyth Pál Nádasdy Tamástól cigány hegedűsöket kér. Forrásaink mint szokatlan sajátosságot emelik ki, hogy 1543-ban Izabella királynő udvarában cigányzenészek játszottak és énekeltek. Zrinyi György aztán 1596-ban már részletes leírást ad a török-cigány hegedűsök és cimbalmosok játékáról. Nyilvánvaló, hogy az arab-török zenét magukkal hozó cigányzenészeknek ez az elterjedése a török betelepedésével állt összefüggésben; számos adatból tudjuk például, hogy uraink, kapitányaink sok zenészrabot ejtettek a töröktől és szívesen felhasználták őket mulatságok, vigadozások alkalmával.

Nagyobbarányú, nyugateurópai (nevezetesen olasz) mintára szervezett együttest a XVI. század végén az erdélyi udvarnál találunk. Forrásaink már 1588-ban említik Báthory István olasz zenészeit. Az olasz muzsikusok nagyobbarányú bevándorlása különösképpen Báthory Zsigmond idejére esik; Szamosközy részletes jegyzéket is hagyott ránk róluk. A fejedelemnek az olasz zenével való kapcsolatait G. B. Mosto és Ph. de Monte Báthorynak ajánlott, Velencében kiadott madrigálkötetei is bizonyítják.

Bethlen Gábor udvartartásának adatai hangszereket, zenészeket sűrűn említenek. Zenészei jelentékeny részben külföldiek: a vonósokat, a lantost, theorbistát, hárfást leginkább Németországból, a fúvósokat főleg Franciaországból hozatta. G. Kraus szász krónikás feljegyezte, hogy Giovanni Baglioninak, a pápai udvar nagyhírű lantművészének gazdag jutalmat ígért, ha Erdélybe jön; e tárgyalások nem vezettek eredményre.

Különösen a trombitások, a trombitás-együttes mindinkább növekvő túlsúlya jellemzi a XVII. század egyre jobban kialakuló magyar főúri együtteseinek zenekarát. Ezzel párhuzamosan halad a zenekarok magyarosodása; míg a Báthoryak, vagy Bethlen szinte kizárólag külföldi muzsikusokat szerződtettek, addig I. Rákóczy György szerényebb zenekarának tagjaiként 1636-ban már csupa magyar zenészről hallunk. Apafi Mihálynak névszerint nem, csupán összetételében feljegyzett zenekarában is már hihetőleg a magyarok voltak túlsúlyban: a 18 szerződtetett zenész között ekkor [UDVARI ZENEKAROK] már 10 trombitást, 3 sípost és 5 hegedűst találunk. Egy másik összeírás alkalmával 1663-ban 7 trombitást, 2 sípost, 1 dobost és 1 hegedűst látunk a fejedelem szolgálatában; 1666-ban és 1683-ban virginás (cembalista) is szerepel a rendszeresen fizetett zenészek közt.


Zománcos ezüstlap Brandenburgi Katalin asztali zongorájáról.


Asztali zongorácska a XVII. század elejéről.
Hagyomány szerint Brandenburgi Katalin erdélyi fejedelemasszonyé volt.[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nagyjából ugyanilyen megoszlású, de még nagyobb létszámú Thököly Imre zenekara, kinek 1683-ból való udvartartás-jegyzéke 29 zenészből álló együttest említ: 15 trombitást, 6 sípost, 4 hegedőst, 1 virginást, 1 dudást és 1 dobost; továbbá a csatlósok között két kántort és egy orgonistát.

Az erdélyi fejedelmek udvartartásának ezek az adatai nem állnak elszigetelten a XVI. századi magyar művelődés történetében; gazdag forrásanyag birtokában túlzás nélkül mondhatjuk: a zenei, zenekari együttes most már nagyrészt magyar zenészekből összeállítva, de gyakran külföldi vezetés alatt, az egész magyar területen lényeges részét alkotta a XVII. század magyar főúri udvartartásának. Nádasdy Ferenc szolgálatában 1648-ban 11 magyar főtrombitást találunk. Batthyány Ádám rezidenciáján 1658-ban 3 hegedűs, 1 hegedűsinas, 1–1 lantos, cimbalmos, sípos, dudás és 7 trombitás, az ugyaninnen való 1682. évi összeírásban az említetteken kívül még dobos is szerepel. Batthyány ez időben énekeseket is keresett szerződtetésre.

Ezek az adatok erősen előtérbe állítják a trombitásegyüttes jelentőségét; mindenütt a trombitások vannak teljes túlsúlyban. A XVII. század derekán – úgylátszik – egyelőre még nagyobb volt a szükséglet, mint a rendelkezésre álló trombitások létszáma: – innen a sok zenész kölcsönkérés, küldözgetés, amelynek emlékeivel lépten-nyomon találkozunk a kor levelezésében. Másik érdekes és jellegzetes vonás a duda szereplése, mely, mint láttuk, az erdélyi udvartartásban fontos szerepet töltött be (ekkoriban még udvarképes hangszer, akárcsak a középkorban) és mint tipikus szólóhangszer, bizonnyal a tánczenének jelentékeny részét szolgáltatta. A korszak egyéb jellegzetes és a főúri zenekarokban gyakran emlegetett hangszerei a töröksíp, hegedű, lant, cimbalom, virginál, dob; ritkábban találkozunk az orgona, görbekürt (Krummhorn, storto), harsona, hárfa említésével (Bethlen Gábor pl. 1619-ben Esterházy Miklós hárfását kéri kölcsön).


Rutén dobos és sípos a XVII. század közepéről. Pietro Bertelli rézmetszete 1563-ból.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)


Falusi zenészek a XVII. században. 1686-ban készült rézmetszetről.
[7]

Sajátos és nehezen megoldható probléma elé állít minket e zenekarok repertoárjának, a megszólaltatott zenei anyagnak a kérdése; a főúri zenekarok játszotta zenei anyagból ugyanis egy sornyi hangjegy sem maradt ránk. Valamennyire következtethetünk természetesen a felhasznált hangszerek jellegéből és a ránkmaradt egykorú leíró forrásokból (többek közt Gyöngyösi, a Dacianischer Simplicissimus, Apor Péter, Mikes Kelemen leírásaiból). E leírásokból tudjuk, hogy különösen az asztali zene, az úgynevezett fogásnóták álltak előtérben; amelyeknek típusa Tafelmusik néven a német zeneirodalomban is gyakori. Az analógiákból és leírásokból következtetve, minden valószínűség szerint könnyen stilizált tánczenei tételeknek [UDVARI ZENEKAROK] suite-szerű sorozatát kell ilyen alkalmakra elképzelnünk. Fontos és sokat emlegetett funkciója a régi magyar főúri zenekaroknak a tábori zene, az ébresztők, felvonulások; stb. ünnepi zenéjének szolgáltatása; a trombitások, töröksíposok éleshangú együttese, valamint a duda játéka csakis az ilyen szabad ég alatt való muzsikánál juthatott igazán érvényre. Nagy és jól kialakult szerepe volt ezenkívül a zenekari együttesnek a halottas és a menyegzői szokások keretében; ezekről Apor Péter ad színes és pontos leírást a Metamorphosis Transsilvaniae-ban.


Dombói Székely János kántor, énekes, orgonista és hárfaművész
1685-ben Apafi Mihály fejedelemtől kapott arcképes címere.[8]
(Országos Levéltár.)

Említettük, hogy a XVII. század főúri zenekarainak műsorából hangjegyes emlék nem maradt ránk. A korszak magyar dallamanyagáról mégis valami csekély felvilágosítást nyujt az a néhány lírai vershez való dallam és táncmelódia, amely a XVII. század virginálkönyveiben (a Vietoris-codexben, a lőcsei és a Stark-virginálkönyvben, Kájoni János kéziratában) primitív virginál-átirat (amolyan kezdetleges zongoravázlat, zongoraletét) formájában ránkmaradt. Nem pótolja ugyan az elveszett zenekari anyagot, mert hiszen semmit sem árul el a zenekari feldolgozás és előadás módjáról (ami legjobban érdekelne minket), de legalább hitelesen tájékoztat a felhasznált magyar dallamok és tánctípusok jellegéről; – pontosabban és megbízhatóbban, mint a XVI–XVII. századi külföldi gyűjtemények úgynevezett „Ungaresca, Ballo Ongaro”, stb. című anyaga, amely – ha művészi kidolgozásában felette is áll a mi kezdetleges virginál-letéteinknek – az idegenes stilizálás alatt csak elvétve sejteti a régi magyar hangszeres zene egy-egy fordulatát.

Egy jellemvonás mindenesetre világosan kivehető még ezekből a másodkézből dolgozó letétekből is. Ez a dudaszerű orgonapontos harmonizálás feltűnése, amely megerősíti azt a (a régi magyar táncleírásokból amúgyis megtámasztható) feltevésünket, hogy a régi, XVI–XVII. századi magyar tánc elsőrangú kísérőhangszere a duda, vagy legalább is a duda hangzását és játéktechnikáját tudatosan utánzó hangszeres együttes volt. Ha már most ehhez hozzávesszük azt, hogy a magyar népzenében a kanásztánc és a pásztortánc jellegzetes kísérőhangszere még ma is a duda, – továbbá azt, hogy a reprezentatív régi magyar hajdútánc (a tánctörténet irodalma e néven foglalja össze a XVI–XVII. századi magyar tánc típusait) a leírások szerint koreográfiájában meglepően egyezett a mai néptánc fentemlített típusaival, úgy aligha esünk túlzásba, ha a mai magyar népi pásztor- és kanásztáncnak nemcsak koreográfiáját, hanem legtöbbször dudán előadott kísérőzenéjét is a régi XVI–XVII. századi magyar tánczene egyenes leszármazójának, „gesunkenes Kulturgut”-nak tartjuk. A régi magyar tánczene esetleges rekonstruálásához tehát szintén a magyar népzene kutatásán keresztül vezet az út.


[1] A szentély egyik emeleti oldalfülkéjében elhelyezett orgona Günther György lublói harmincados adományaiból készült. Az orgonaház és a karzat a méltán híres késmárki asztalosművesség egyik remeke.

[2] Az eperjesi ág. ev. templom 1637-ben épült a magyarajkú polgárság számára. A faragványokkal, szobrokkal megrakott, előreugró karzattal bíró orgonát nem sokkal később készítették. Divald Kornél feltevése szerint 1787-ben alakították, ami azonban az egész felépítés egységes voltát tekintve, nem valószínű.

[3] Lásd a 162. laphoz tartozó jegyzetet.

[4] A címlapon közel egykorú kézírással: Tulok Ferencz é ez cronica. Jaklin Istvan atta aiandekon.

[5] A kis asztali zongora (clavicembalo), amely fedelén tűpárnával, aljában varrószereknek való fiókkal van ellátva, a XVII. század elején (egy föltevés szerint 1617-ben), valószínűleg Augsburgban készült s valóban fejedelemnőhöz illő darab. Feketére pácolt fáját aranyozott-ezüst felrakások, művészies, áttetsző zománcképek és díszek borítják. A felnyitott fedélben a középső zománclapok alatt tükör van befoglalva. Az egykori tulajdonosra vonatkozó hagyományt a zongorácska előbbi birtokosai, a Bethleni gr. Bethlen-család tagjai tartották fenn.

[6] A kép kicsit nehezen olvasható aláírása: Tympanotriba Rhutenus vel ganeo vel circulator. Ludio Rhutenus.

[7] Lásd hozzá a 37. lapra tartozó jegyzetet.

[8] Kelt Fogarason, 1684 márc. 4-én. A címerszerző Iklódi Tholdalagi András előkelő birtokos szolgálatában állott. Az armális érdemei felsorolásánál zenészi képességeit említi és szép énekét dicséri. A címerbeli alak bizonyosan képmás. Ruhája lilaszínű hosszú mente szürke prémezéssel, sötétszürke nadrág, fekete csizma. Az oklevél jelzete: Erd. főkormszék I. 14. sz.

« BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: MAGYAR IPARMŰVÉSZET A HÓDOLTSÁG KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

NEGYEDIK KÖTET BAROKK ÉS FELVILÁGOSODÁS. »