« EMBER GYŐZŐ: A BAROKK RENDI TÁRSADALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BAKÁCS ISTVÁN JÁNOS: MEZŐGAZDASÁGI FEJLŐDÉS. »

MENDÖL TIBOR
AZ ÚJ TELEPÜLÉSI REND

A XVIII. század a magyar haza történetében a táj élete, arculata és kihasználása szempontjából új időket jelent. A pusztulás előző két évszázada megfogyasztotta az ország magyar népének számbeli erejét is rengeteg anyagi értéket semmisített meg. A pusztítások nyomai kitörölhetetlenül mélyek, a sok vért veszített nemzet pedig nem elég erős és nem elég független abban, hogy a XVIII. század folyamán mindenben a maga igényeinek és jövőjének megfelelő új hazát rendezhessen be. A magyarság régi életterének nagy darabjait részben már megszállották szerencsésebb szomszédai, részben ezután szállják meg idegenek, de még a birtokában maradt területek helyreállításában is érvényesülnek idegen érdekek.

A magyar föld külső hegységkeretének és belső medencecsoportjának tájrajzi ellentéte az új korszak kezdetén is fennáll. Ám ez az ellentét a táj arculatának emberkéz-alkotta vonásait tekintve egészen más irányú, sőt csaknem ellenkező értelmű, mint volt valamikor. A honfoglalást követő első századokban a kultúrtáj erőteljesebb fejlődése Belső-Magyarországon indult meg, annak is főleg nyugati, dunántúli részén, és onnan terjeszkedett a peremvidékek eleinte lakatlan erdőrengetege felé. Ezzel egyidejűleg fokozatosan csökkent a Dunántúl és az Alföld tájkultúrájának színvonalbeli különbsége is. Most, a török idők elmultával, az ország peremvidékei a gazdagabb s a fejlődés folytonosságát, vele együtt a mult tárgyi emlékei nagyobb épségben őrző tájak. A hegységkereten kívül Nyugat-Dunántúl is ehhez az aránylag kevésbbé megzavart övezethez tartozik. A töröktől legtöbbet szenvedett Alföldön a fejlődés vonala megtört, a kultúrtájnak előzőleg már-már a Dunántúléhoz közeledő színvonala reménytelenül visszazuhant s ez a zuhanás többé-kevésbbé magával rántotta a Dunántúl keleti részeit is. Az országnak ezeken a belsőbb vidékein új táj alakult ki a török időkben, ahol – akárcsak a kezdet kezdetén – megint sok a föld és kevés az ember; új táj, amely a XVIII. század elejét hasonlíthatatlanul szegényebb, mint kétszáz évvel azelőtt volt, de nem hasonlítható ahhoz a tájhoz sem, amelyet a magyarság a honfoglalás idején itt talált. A IX. század végén jóformán nyerstájék kínálja, töretlen erejű hódítónak, a maga rejtett lehetőségeit; a török idők után tönkretett kultúrtáj várja elgyengült birtokosától a helyreállítást. Ez a tönkretett kultúrtáj eredeti alakjában soha többé nem támad fel, helyette új, elődjénél sokban szerencsétlenebb, valósággal a török időkből öröklött betegséggel terhelt kultúrtáj születik a XVIII. században. A betegség lappang: tünetei inkább csak a XIX. században mutatkoznak, gyógyítása máig sem fejeződött be.

A XVIII. század tájtörténete, mint jellegzetesen regeneráló korszaké, elsősorban az Alföld s bizonyos mértékig a Kelet-Dunántúl története.

A XVIII. század elejének Alföldje és Kelet-Dunántúlja mint leromlott kultúrtáj bizonyos vonatkozásban még annál is szegényebb, amilyen nyerstáj állapotában volt. Az eredeti, ősi tájkép egyik-másik elemét még annak idején a terjeszkedő kultúra szorította szűkebb térre, viszont amit ez a középkori kultúra teremtett, azt meg a török idők pusztították el. Így a XVIII. században már hiányzik a hajdani erdők nagy része. Hiányzik mindenekelőtt a magasabb, árvízmentes szintről, ahol mindíg ritkább is volt és hamarább kiirtották; de hiányzik az ártér legnagyobb részéről is. A fátlan Alföld tájképében két típus uralkodik a XVIII. század elején: a füves puszta és a mocsaras ártér. A magasabb szint egykor erdőkkel váltakozó füves pusztáit a középkorban a terjeszkedő kultúra szántóföldek és falvak színfoltjaival tarkította; mindez a XVIII. századra szomorúan leegyszerűsödött: a füves puszta került ki győztesen a nagy tarkaságból. A táj arculatán csupán a futóhomok roppant sivársága újabb vonás, azokon a helyeken, ahol a hajdani erdők kipusztítása felszabadította ezt a mozgékony elemet. De szegényebb lett az alacsonyabb szint zsombékos ártereinek, nádas mocsarainak tájképe is a mocsárerdők, ligeterdők eltűnésével.

A füves puszták és a mocsaras árterek Alföldjéről nemcsak az erdő hiányzik és nem csupán a magasabb szint szántóföldjeinek terjedelme zsugorodott össze, hanem általában megcsökkent mindazoknak az emberi alkotásoknak mennyisége, amelyeket előző századok szorgalma épített bele a tájba. Falvak egész serege pusztult el a török időkben. Igaz, hogy ennek egy része újra meg újra fel is épült, ha népük visszatérhetett. De voltak örökre megsemmisült falvak, végkép parlagon maradt, elgazosodott és bozótot növelő egykori szántók, mert sok helyen a lakosságot is kiirtották vagy végérvényesen szétugrasztották. Végeredményben a kultúrtáj leromlott állapota épen azért állandósulhatott, mert idővel már nem volt, aki azt helyreállítsa. Kétségtelenül a csekély népsűrűség, a nyomorúságos szegénységben és örökös bizonytalanságban élő népnek a sok földhöz mérten [A TÖRÖKVILÁG HAGYATÉKA] egyre aránytalanabbá váló, folyton csökkenő száma magyarázza meg a táj kihasználásának XVIII. századeleji állapotát: a kezdetleges birtoklásmódot, a földközösség rendszerét éppúgy, mint a kezdetlegesebb ősfoglalkozások uralmát. A népsűrűségnek két évszázadon át tartó visszaesése, párosulva az állandósult bizonytalansággal, amely kockázatossá tette az igényesebb termelőgazdálkodás sikerét, visszahozta a kezdetlegesebb gazdasági formákat, ha úgy tetszik, konzerválta azokat. A számok embere inkább az előbbi, a néprajz művelője az utóbbi fogalmazást tartja helyesebbnek. A maga szempontjából mindkettőnek igaza van: tény, hogy sem a halászat vagy pákászat, sem a szilajpásztorkodás, tehát sem a mocsarak és rétek, sem a füves legelők életformája nem tűnt el soha teljesen az Alföldről; viszont tény az is, hogy ezek az életformák azt a hallatlanul nagy területet, amelyen a XVIII. század elején uralkodnak, a török időkben hódították meg.


Eszményített magyar tájék a XVIII. századból.
Müller Ignác őrnagy-hadmérnök 1767-ben megjelent Magyarországi térképéről.[1]
(Országos Levéltár.)

A szilajpásztorkodás a puszta életformája s bizonyos mértékig a nedves ártéré, akár füves mezőséget értünk puszta alatt, – mint a botanikus – akár azt, amit a történész nevez így: az elpusztult falvak határait. A két fogalom a valóságban jórészt azonos: az elpusztult, vagy néptelenné vált falvak puszta határain a parlagon maradt szántók helyett pusztai növényzet, füves mezőség foglalta el.


A Duna szakasza Tolnától Mohácsig a XVIII. század elején. Marsigli felvétele után.[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A puszták egy részét a gyéren fennmaradt s néhol menekültektől felduzzadt falvak népe már előbb birtokába vette s legelőnek használja a XVIII. század elején is. Ezek az egymástól többnyire igen nagy távolságra lévő emberi telepek népességük számát tekintve, mai fogalmaink szerint ekkor még alig nevezhetők óriásfalvaknak. Annál természetesen sokkal hatalmasabb embertartalékolókká izmosodtak, semhogy a rajtuk ismételten végigviharzó dúlások bármelyike is végérvényesen elsöpörhette volna őket, viszont annál még sokkal több ilyen vihart szenvedett el, semhogy népességük nagyon megnövekedhetett volna. Ha talán egyikük-másikuk életében volt is olyan korszak a XVII. század folyamán, amikor népességük száma több ezer főre rúgott, tény, hogy az 1715–1720-as összeírások idején legtöbbjüket – még olyan helyeket is, mint Makó, Cegléd, Szentes, Mezőtúr vagy Halas – legfeljebb ezer-kétezer ember lakja; Hódmezővásárhely, Jászberény, Nagykőrös lélekszáma 2–5000 között mozog; Szeged népessége a katonasággal is alig éri el az 5000 főt, Kecskemété valamivel meghaladja; a soraikból magasan kiemelkedő s életformáját [AZ ELPUSZTULT ALFÖLD] gazdasági jellegét tekintve különben is erősen városias színezetű Debrecennek talán 10.000, más becslések szerint annál még egy-két ezerrel több lakosa van ekkor. Olyanok voltak ezek a kevés kivétellel tisztára falusias jellegű települések, mint egy új hajtásaitól ismételten megfosztott fa, amelynek rendkívül szívós törzse csupán tengődik, de el nem pusztul s várja a jobb időket, amikor a pompás talajon akadálytalan növekedésnek indulhat. Külseje mindnek szegényes, házai hitványak. Nemcsak az építőanyagban általában szegény környezet hatása ez, – sárból, nádból, vesszőből még ott is bajos lenne mutatósabb épületet emelni, ahol azt a lakosság jómódja megengedné – hanem az előző időkben állandósult bizonytalanság kifejezője is, ami a maradandóbb építkezésnek éppenséggel nem kedvez. Sok a nincstelen, a menekült is ezeken a helyeken. A gyakran kunyhószerű házak zeg-zugos tömbökbe csoportosult hatalmas tömegét többnyire a szérűskertek, ólaskertek hasonlóan terjedelmes öve keretezi s csak igen kevés szántóföld, jobbára annak sem állandó a helye, hanem ide-oda költözik az egészében legelő céljait szolgáló határban: majd itt, majd ott hasítják ki és osztják szét a lakosok között. Néhol még csak nem is ez a nomádnak nevezett földközösség, hanem éppen az elsőfoglalás joga dívik. A földművelés egészében alárendelt jelentőségű, legfeljebb az önszükségletet fedezi, ahhoz meg még ilyen kezdetleges birtoklásmód mellett is elegendő a föld. Mert ha a népesség száma nem is, de a határ terjedelme valóban szertelenül nagy. Ám ha tudjuk, hogy ezt az óriási területet szilajpásztorkodással hasznosítják, akkor a népesség számához viszonyítva megint csak el nem fogjuk azt túlságosan nagynak találni.


Hódmezővásárhely XVIII. századi képe a XIX. század elején kiállított céhlevélen.
[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az elpusztult falvak határait, a pusztákat sorban bekebelező és azokat a későbbi időkben is féltékenyen védelmező nagy falvak ezzel a kezdetben inkább ösztönszerű terjeszkedésükkel előre meghatározták mind a maguk jövendő fejlődésének útját, mind pedig az Alföld településrendszerének ma is uralkodó jellegét. A maguk számára megteremtették az alapot ahhoz, hogy idővel népességük számát tekintve is igazi óriásfalvakká növekedjenek. Ehhez nem kellett semmi egyéb, mint a később beköszöntő békés, csendes idők, amikor a népesség szaporulatát már nem kaszálják le újabb és újabb hadjáratok. A megfelelő méretű élettér már biztosítva volt, a XVIII. század meghozta a békét; tehát ebben a században kialakulnak az óriásfalvak: az óriási határterületek egyetlen pontján kisebb embertömörülések. Az Alföld mai rendellenes településrendszerének egyik jellemző vonása – óriásfalvak egymástól nagy távolságban – tehát végső formájában a XVIII. században bontakozik ki. Ez a kibontakozás mindenekelőtt azokon a helyeken következett be, ahol már a század elején [ALFÖLDI ÓRIÁSFALVAK] nagyobbára az előző századokban megszerzett pusztákból kikerekített, megfelelően tágas határ állott az akkor még kisebb népességű falvak rendelkezésére. Az Alföldnek nagyjából a közepén a török időket többnyire idegen kincstári kormányzat alatt khász-városok formájában átvészelt s birtokállományukban meggyarapodott, idővel lélekszámra is óriásfaluvá fejlődött településeket találunk. Persze, ezek nem kizárólagosak, hiszen az aránylag csekélyszámú khász-város az óriási területet mégsem kebelezhette be maradéktalanul. Az új korszak kezdete talált itt olyan közbeékelődő területsávokat is, amelyek kisebb határú, akár életben lévő, akár átmenetileg éppen pusztán álló falvak birtoktesteiből rakódtak össze. A század elején kishatárú falvak többnyire a század végére is csak közepes lélekszámú településekké nőttek. Így például a Tisza közelében, a folyó árterének szigetein és az ártérből ugyancsak szigetként kiálló homokdünéken találni ilyen közepes nagyságú falvakat, amelyek a hadak útjából kieső védettebb fekvésüknek megfelelően, életterük szerény kereteit megőrizve, zavartalanabbul élhették át a török időket; míg tőlük nyugatra és keletre a Jászság, a két Kunság helységei, a „három város” (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét) és a török időkben telepített hajdu városok rendre megindultak az óriásfaluvá való fejlődés útján.


Szolnok a XVIII. század végén.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század településállományán tehát mint a kultúrtáj külön típusa rajzolódik ki az Alföld közepe, ahol nagyhatárú s a XVIII. század végéig erősen megszaporodott népességű óriásfalvak helyenkint kisebb határú s a század végén is csak közepes népességű településekkel váltakoznak. Közülük egyeseknek, nagyobbaknak és kisebbeknek egyaránt, a török idők alatt sem szakadt meg huzamosabb időre a folytonossága; ugyanígy különböző méretűeket találni a megszakadt kontinuitású helységek között is. Közös vonásuk ezeknek a településeknek, hogy népünk mindvégig, a mai napig megmaradt magyarnak. Főleg a nagyobbak meglehetős önállóságra, önkormányzatra és ezzel velejáró öntudatra tettek szert, akár ősi jogokra támaszkodott ez a fejlődés, mint a kun és jász települések esetében, akár a török időkben a tények ereje juttatta őket hallgatólagosan elismert önállóságukhoz. Bizonyos, hogy ezek a pompásan szerveződő szívós közületek felbecsülhetetlen hivatást töltöttek be a korszakunkat megelőző időkben, hiszen valósággal tartalékolták a magyar népességet; nagy életerőre valló birtokszerzésük pedig azt is biztosította, hogy e tájak földje napjainkig magyar kézben maradjon. Ám a XVIII. században már alig találhattak maguknak ilyen hivatásszerű szerepet. Féltve őrzött birtokállományuk [AZ ÓRIÁSFALVAK FEJLŐDÉSE] lehetetlenné tette a régi falvak feltámadását vagy újak alapítását: annak a kis falvakból álló, egészséges településhálózatnak újjászületését, amit a törökvilág söpört el; e helyen egy helyben maradó népszaporulatuk óriásfaluvá halmozódott. Bizonyos fokig még önállóságuk is kétélű fegyverré vált: az önállóság magárahagyatottságot is jelentett ebben az időben. A kormányzat a kincstári területeken, a nagybirtokos főurak szerényebb keretek között a maguk birtokain megvalósíthattak olyan reformokat, amelyekhez nemcsak szélesebb látókör, hanem egy akaratnak engedelmeskedő tervszerű munka is kellett. Mindez néha hiányzott a többé-kevésbbé autonóm közületek területén. Magukra hagyatva nőttek ezek a települések, belenőttek túlságosan hő határukba, hasonlóan a nem reá szabott ruhával megajándékozott mostoha gyermek sorsához. Fejlődésük éppen csak ebben merült ki. Jellemzően falusi ez a növekedés: szerkezetükben semmi városiasodásra emlékeztető lényegesebb eltolódás nincs, belső arányaik nem változnak, bármely fokozaton csak önmaguk megsokszorozott másai maradnak, hiszen legtöbbjüknek jóformán alig van más célja és szerepe, mint hogy önmagát ellássa. Amint népük szaporodik, egyre több kenyérre van szükségük, tehát szántóföldjük is terjeszkedik. Ilyen arányban talán helyi szükségleteket ellátó iparosaik száma is nő. Idővel, amint a szántóföldek időszakos újraosztása megszűnik, – tehát legkésőbb Mária Terézia uralkodása alatt, az úrbériség rendezésekor, – természetesen mutatkozik bizonyos birtokelaprózódás, a zsellérek számának erősebb gyarapodása s így a népesség szerkezetének is némi eltolódása; igazi városias fejlődésről, a nem-őstermelők arányának nagyobbmérvű százalékos gyarapodásáról azonban még ekkor is alig beszélhetünk. Sőt, míg például a kincstár a Temesköz osztrák tartományként kezelt területén valóságos gyáriparnak veti meg alapjait, itt még annak az iparnak és kereskedelemnek terjeszkedése is megreked, amit a török időkben egyik-másik khász-város helyzeti előnye teremtett.


Szeged a XVIII. század végén.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

A falu mint falu persze nem növekedhetik a végtelenségig. Egyrészt a szaporodó nép szántóföldje idővel akkora területet foglal már el, amelyet nagy központból alig lehet megművelni, másrészt a szántóföld terjeszkedésének is határt szabhat valami. Ez a tényező alföldi óriásfalvaink esetében többnyire nem a község birtokterületének határvonala volt, hanem azon belül az ártér pereme. A XVIII. század második felében egyre több helyen bukkan fel mindkét akadály: a szántók széle már túlságosan messze van a falutól, s az eke több helyen elérte az árvizes terület szélét. Legtöbb helyen az előbbi következett be időrendben elsőnek, hiszen voltak olyan falvaink, amelyek belsőséges az ármentes szint előnyulakodó félszigetére, esetleg szigetére települt s ilyenkor még a legközelebbi szántóföldeket is már kezdettől fogva igen nagy távolság választhatta el a lakóházak csoportjától: olyan közbeékelődő árvizes terület, amelyet csak legelőnek lehetett használni. Tudva azt, hogy az önellátó gazdálkodáshoz közelálló falvaink minden időben mennyire ragaszkodtak az ártér-ármentes szint határvonalához, sőt magukhoz az ártér-nyujtotta gazdasági lehetőségekhez, nem csodálkozhatunk azon, hogy az ilyen félsziget- vagy szigetszerű fekvés a XVIII. században még új települések esetében sem ritka. Igaz, hogy a szántóföld általában másutt sem érintkezett közvetlenül a belsőséggel. Csakhogy korszakunk elején igen sok helyen a házak csoportját körülzáró, takarmánnyal és ólakkal megrakott kertek gyűrűjét még egyetlen óriási legelő övezi, amelyen a falu belsőségétől bizonyos távolságban ide-oda költöző szántóföld csak időszakos megszakítást jelent, a század vége felé azonban az erősen meggyarapodott szántóföld már mint állandósult helyű terjedelmes övezet jelenik meg, amely kettévágja a legelőterületet; valósággal elrekeszti a kezes- és aprójószágot nevelő belső legelőt a szilajpásztorkodás színhelyétől, a puszták úgynevezett külső legelőjétől. A külső legelő rovására folytonosan terjeszkedő szántóföld a faluban lakó földművest egyre nagyobb utakra kényszeríti, ami azután már a XVIII. században a tanyavilág keletkezéséhez s ezen át végeredményben a túlnagyra nőtt óriásfalu bomlásához vezető folyamatot indít meg; a szántóföld terjeszkedésének ártér-szabta akadálya viszont olyan problémát teremt, aminek megoldására, az ármentesítés formájában, igazán csak a XIX. században kerül sor.


A Csallóköz a XVII–XVIII. sz. fordulóján. Marsigli felvétele után.[6]
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)

A tanyák első feltűnésének időpontját nehéz rögzítenünk, mert a mai típusú, a földmívelés céljait szolgáló s régebben inkább szállásnak nevezett tanya nem különböztethető meg minden esetben eléggé világosan a szilajjószág teleltetésére rendelt ősi pásztorszállástól. A városok, falvak határához tartozó távoli pusztákon a korszakunkat megelőző századokban is ott állanak a karámok, félszerek, ólak, ahol a pásztor a szilajmarhát telelteti. Az ólaskert, ahol megvan, inkább a kezesjószág befogadására szolgál. A fejlődés rendje az, hogy amint a népesség száma s vele egyidejűleg a szántóföld terjedelme nő, tehát a földművelés az állattartás rovására terjeszkedik, lassankint lakóházak foglalják el az ólaskertek övét is, az utóbbi pedig felbomlik s szétszóródva kitelepül az egyes gazdák szántóföldjeire. Az igavonó jószágot most már a szántóföldekre épült ólakban, istállókban tartják; itt folyik a mezőgazdasági munka javarésze, ide kerülnek azok a rakományok is, amelyek azelőtt a kerteket töltötték meg, a szilaj állatok számának apadásával pedig egyúttal az azok teleltető helyeiként szereplő pásztorszállások száma is fokozatosan csökken, mint ahogy maga az egész külső legelő is egyre szűkebb térre szorul. A szántóföldön mind állandóbb épületek [A TANYÁK] emelkednek: ott is, ahol az ólaskert már az előző századokban megszűnt, vagy ahol ki sem alakult. Az ideiglenes kunyhót, vagy a tüzelős ólat a szobával kibővített ól követi, majd ezt a falusival egyenrangú lakóház, amelyhez a melléképületek teljes sorozata csalatkozik; a tanya ezen a fokozaton állandó lakóhely és valamennyi mezőgazdasági munka színhelye. A tanyának mint építménynek ez a fejlődése természetesen rendeltetésének fokozatos bővülését tükrözi: eleinte senki sem lakja huzamosabban, csak a nyári munkák idején száll meg benne valaki; később a gazda majorosa, cselédje vagy fiatalabb családtagja állandóan, maga a gazda pedig a nyári munkák idején lakja, míg végül – a fejlődés legvégén – a gazda és egész családja végérvényesen ideköltözik. A tanya ezzel önálló településsé vált: anyaközségéhez már csak a közös közigazgatás kapcsolja. Tudva azt, hogy a fejlődés ebben az irányban halad, azt már megindulásakor úgy foghatjuk fel, mint az óriásfalu felbomlásához vezető első lépést. Az óriásfalu túltengő képződmény, helyesebben a törökdúlás emlékét hirdető óriási puszta határok voltak természetellenes alakulatok, – valóságos sebhelyek az apró földművesfalvakból összetett, régi, egészséges kultúrtáj testén – az óriásfalvak keletkezése a természetellenes állapotnak már csak természetszerű következménye, éppúgy, mint a tanyakeletkezés folyamata is, amely az újból földművessé váló népességet ismét egyenletesebben igyekszik szétosztani, hogy közelebb vigye földjéhez.


Bánsági telepesházak fajtái a XVIII. században. A. agyagból vert falakkal; B. vesszőből font falakkal;
C. vályogtéglából rakott falakkal; D. agyagrögökből rakott falakkal. Reisch Lajos 1780 előtt készült rajzai után.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ám a XVIII. században a folyamatnak még csak kezdetei mutatkoznak, jóllehet a fejlődés természetesen helyről-helyre különbözően gyorsütemű. Általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy korszakunkban a tanyákat gazdájuk állandóan még nem lakja, sőt azokon igen sok esetben még egészen kezdetleges, csupán ideiglenes tartózkodásra rendelt hajlékok állanak. Bár ezek a szántóföldeken emelt hajlékok helyenkint már a század első felében is nagy számmal fordulnak elő, sőt Kecskeméten és gyarapodásuk és fejlettebb változataik feltűnése főként attól az időtől számítható, amikor a földközösség különböző formáit az állandó egyéni birtokká vált, helyhezkötött szántóföld váltja fel: vagyis a XVIII. század utolsó évtizedeitől. Noha a pásztor életformájának rovására a földművesé terjeszkedik, helyesebben az állattartás önálló gazdasági formáját mindinkább a földművelés szolgálatába szegődött állattenyésztés váltja fel, a XVIII. században ez az átalakulás még korántsem fejeződött be. A puszták külső legelői és az azokon folytatott szilajpásztorkodás szűkülő keretek között még mindig tartják magukat, bár természetesen egyre inkább visszahúzódnak az árterek vizes világa felé. Ez az utolsó mentsváruk, ettől már csak az ármentesítés foszthatja meg majd őket.

Az Alföld belsejében részben megszakítatlan településű, állandóan magyar jellegű, óriási határukat a török időkben megszerző, nagy lélekszámukra a XVIII. században szert tett és bizonyos önkormányzattal rendelkező óriásfalvain kívül a településeknek számos egyéb fajtája különböztethető meg a XVIII. században. Az osztályozás szempontja különböző lehet: beszélhetünk régi és újonnan keletkezett; tervszerűen telepített és felsőbb irányítás nélkül keletkező, több birtokos közt megoszló, földesúri vagy kincstári uradalmak területén fekvő; kishatárú-kisnépességű és nagy határon belül óriásfaluvá nőtt; magyar, idegen és vegyes népességű településekről. Bár igen sokfelé akad mindegyik típusból egy-kettő s így a valóságos változatokat csak akkor kaphatjuk meg hiánytalanul, ha a felsorolt típusokat kombináljuk egymással, mégis akad a változatok között néhány különösen gyakori s bizonyos vidékekre különösen jellemző.

[ÚJJÁÉLEDŐ FALVAK] Az egykori török hódoltság területén igen tarkák a településviszonyok. Még legáttekinthetőbb a helyzet nagyjából a középen, ahol a már ismertetett óriásfalvak alakultak ki. De – mint fentebb már említettük – ezek közé keverten is találunk kisebb falvakat. A hódoltság peremvidékeit pedig, mind az Alföldön, mind a Dunántúl keleti részén, általában kisebb vagy legfeljebb közepes nagyságú falvak jellemzik korszakunk végén is. Ezeken a vidékeken, így a Nyírségen és azon túl, már kívül a török hódoltság határain: Szatmárban az Alföld nagy északkeleti ölében; a Cserhát, Mátra, Bükk vidékén, a Dunántúli-Középhegység területén, Somogyban és természetesen Zalában, általában nyugat felé még inkább; részben alföldperemi, részben dombvidéki, kisebb mértékben hegyvidéki tájakon akad egy-egy eldugott zug, néhol nagyobb folt is, ahol a kultúrtájat aránylag csak kevésbbé bolygatta meg a törökvilág, ahol a falvak életének és arculatának fejlődésében nem volt nagyobb zavar. Egyik-másik ilyen vidék magyar népe még rajokat is eresztett a törökdúlás után az Alföld erősebben feldúlt tájai felé. Már a török idők előtt sem volt itt valami egységes jellege a település képének, hiszen mint Belső Magyarország és a hegységkeret határsávján, különböző arányban keveredtek a két terület eltérő színezetű kultúrájának elemei. A török idők azután ennek a külsejében tarka, de egységesen magyarlakta kultúrtáj-övezetnek még az összefüggését is meglazították: mindenfelé hézagokat szakítottak rajta. Így a falvak egy része a XVIII. században települ újra. Hangsúlyoznunk kell, hogy a falvaknak csak egy része, némely vidéken csupán jelentéktelen töredéke újonnan telepített helység s jellege ezeknek is nagyon különböző, hiszen részben kisebb, részben nagyobb birtokokon keletkeztek, népességük is részben magyar, részben idegen; berendezésükben egységesen érvényesülő elvről szó sem lehet s így megjelenésük növelte a kultúrtájnak már amúgyis meglehetősen nagy tarkaságát. Minthogy az újonnan telepített falvak csupán a régi falvak megritkított seregének hézagait töltötték ki, ezért összefüggő idegen népterületek nem alakulhattak itt ki; még Tolna, Baranya, vagy a Dunántúli-Középhegység német falvai sem zárulnak egységes tömbbé. De az új telepítésnek ugyanez a csupán hézagokat kitöltő jellege magyarázza meg azt is, hogy az új falvak határainak terjedelme már kezdettől fogva többnyire meglehetősen korlátolt. Ezenkívül még a táj természeti akadályai is gátolják néhol a terjeszkedést, – dombvidéken és hegyvidéken a domborzattal, lejtőkkel és erdőkkel is meg kell küzdeni, – így érthető, hogy az új falvak éppoly kevéssé nőhettek naggyá, mint ahogy a régiek sem voltak azok. A táj minden időkben érvényesülő aprólékos tagoltsága kirajzolódik az új korszakban is; a XVIII. század települései tehát minden tekintetben a régi keretek közé illeszkednek.


Temesvár a XVIII. század végén.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Saroltavár és Szépfalu temesmegyei telepes községek térszínrajza a XVIII. századból.[9]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

[A PUSZTÁK BETELEPÍTÉSE] Ezzel szemben az Alföld kellős közepén, a Nagy-Kunságtól délre, főleg Békés megyében a török olyan tabula rasa-t teremtett, amihez hasonlót legfeljebb a Délvidéken találunk még, sőt ez a terület ilyen szempontból egyenes folytatása a Délvidéknek, bár további sorsa más. Itt, az óriási Harruckern-birtokon, az újonnan telepített, részben magyar, részben tót, kisebb mértékben német falvak néhány évtized alatt ugyanazon a fejlődésen futnak át, amit a khász-városok még a török időkben kezdtek meg: egyre-másra bérbeveszik a szomszédos pusztákat s a század végén ugyanolyan nagyhatárú és többezer lakosú óriásfalvakká válnak, mint amazok. Bizonyára része van ebben a fejlődésben a táj sajátos jellegének: hatalmas félkörívben terjedelmes, árvízmentes hátat szegélyez itt a Körösök és a Tisza ártere. Az új falvak önellátó életüknek megfelelően a különböző javakat szolgáltató két tájtípus határát, az ármentes szint peremét ülik meg nagysietve; a terjedelmes hátság belseje lakatlan marad. Így azután a kevés falunak bőven volt helye a terjeszkedésre; valóban, asszimetrikusan növekedő határaik addig nyúlakodtak az ármentes szint belseje felé, míg össze nem értek. Ezzel méretük és népességük száma is elérte a szomszédos óriásfalvakét. Most már a problémák is hasonlóak amazokéhoz: a szántóföldek távolságának leküzdésétől és az árteret elért élettér kiterjesztésének lehetőségétől függ jövendő boldogulásuk. A tanyák kirajzása valóban megindul itt is, nagyjából olyan körülmények között, mint azt a tanyákkal kapcsolatban fentebb már általánosságban elmondtuk.


Kisfalud, német néven Engelsbrun telepes falu térrajza a XVIII. századból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Délvidéken – a Bácskában, Temesközben – az előbbiektől sokban eltérő, egyéni kép alakul ki. Erről a területről a mult csaknem minden emlékét lesöpörte a török. Az így támadt ür először csak a Balkánról beszivárgó új népesség szánalmasan kezdetleges, kóborló telepeit fogadja be; majd mint az új kultúrtáj fiatalabb rétege, megjelennek azok a mérnök-tervezte, sakktábla alaprajzú, nyílegyenes dülőutakkal tagolt határú, méretre, arculatra hasonló falvak, amelyek népét jobbára a különböző német fejedelemségek területéről, részben más európai országokból toborozta és szállítja a XVIII. század hosszú évtizedei alatt többször megújított telepítő akciók során ennek a gyarmatként kezelt területnek osztrák vezetősége. Bár a telepítés szempontjai időről-időre itt is változtak, mégis erről a tájról mondhatjuk el leginkább, hogy új berendezését bizonyos tervszerűség irányította. Ez a vidék a bécsi udvar kegyeit élvezte, tehát jóval előbb részesült a tájkultúrának olyan áldásaiban – mocsarak lecsapolása, iparágak meghonosítása, – melyeket az Alföld magyar vidékeire a nemzet önereje jobbára csak a következő században juttathat el.

Az ország hegységkeretének területén a település új rendje minden felső irányítás nélkül jobbára még a török idők alatt alakult ki. Itt egyszerűen az történt, hogy az erdős tetők vagy az azoknál is magasabb havasi legelők idegen népe zavartalanul gyarapodhatott mind a természetes szaporodás, mind pedig a folytonos beszivárgás révén s amilyen észrevétlenül erősödött fenn a tetőkön, ugyanolyan észrevétlenül szivárgott le a völgyek és medencék eredetileg magyarlakta területére is. A hegységkeret területét egészben véve jóval kisebbmérvű háborús dúlás érte, mint az ország belső, sík vidékeit; amit az olykor végigvonuló pusztító hadak mégis tönkretettek, az mind a hadak természetes útján, a völgyekben és kis medencékben, tehát a magyar népességű területeken feküdt. Így őrlödött fel egész vidékek magyarsága s így foglalta el annak a helyét a tetők idegen népe. Így magyarázható meg a népi s a hagyománybeli folytonosság közt mutatkozó látszólagos ellentmondás is. A kultúrtáj általános jellege, a települések mérete, sűrűsége, arculata itt, a kőben, fában gazdag országrész maradandóbb építményekben, városokban, várakban különben is inkább bővelkedő tájain sokkal épebben megőrizte a magyar mult emlékeit, mint a gyökeresen feldúlt Alföld monumentális alkotásokban mindig is szegényebb vidékén; népessége viszont sokkal erősebben kicserélődött a magyarság rovására, mint a jobbára megint csak magyarokkal benépesülő belsőbb, sík tájakon. A hegységkeret területén a XVIII. század településtörténete már alig jegyezhet fel említésre méltó eseményt. Az idegen népesség fentebbiekben vázolt zajtalan hódítása sok helyen elérte az Alföld széleit is: így a hegyek felől keleten és különösen – mint azt már említettük – a Balkán felől, a Délvidéken. A síkságra leereszkedő hegyipásztor új környezetében lassan életformát cserél: lakóhelyének tengerszint feletti magassága csökken, műveltségének színvonala emelkedik.


Győr a XVIII. század elején. F. B. Werner felvétele után.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század kétségtelenül országépítő korszak volt. Talán semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint ha megemlítjük, hogy az országnak 1720-ban még mindössze 2 1/2 millió főnyi lakossága 1787-ig jó 8 millióra növekedett. Az országépítés egyik jellemző vonása, hogy elsősorban az egyes tájak között mutatkozó óriási színvonalkülönbséget igyekezett eltüntetni; érthető tehát, hogy a kultúrtáj legjobban megsebzett részein, az egykori török hódoltság területén folyt az a leglázasabban. A század elején az Alföld népsűrűsége még jóval csekélyebb, mint az országos átlag, a század végén már körülbelül eléri azt, noha ezalatt maga az országos népsűrűség is több mint megháromszorozódott. A XIX. században azután tovább folytatódik az Alföldnek és dombvidékeknek ez a gyorsabbütemű népesedése és előáll a népesség mai, természetesnek tekinthető eloszlása: nagy népsűrűség a belső tájakon, csekélyebb a peremeken. Ugyanilyen volt az eloszlás a török idők előtt is; a XVIII. század elején tapasztalható fordított eloszlás tehát természetellenes. A XVIII. század fejlődése a természetellenes állapottól a természetes felé vezető előretörésében a félútig jutott el: a népesség eloszlásának képét megfordítania még nem, csupán kiegyenlítenie sikerült. A XVIII. század vége más tekintetben is a félutat jelenti a jelenlegi állapotok felé vezető fejlődés egyenes vonalán. Az Alföldön már megvoltak az óriásfalvak, de mai kiegészítőjük, a tanyavilág, inkább csak abban a kezdeti formájában mutatkozik, amikor még ideiglenes hajlékokból áll; a földművelés már megerősödött, de még csak az ármentes szinten terjeszkedik, az ártereken békében hagyja a kezdetlegesebb ősfoglalkozásokat: tehát összébb szorította a pusztát, de nem nyult a mocsárhoz. Sőt, minthogy maga az egész kultúrtáj nagyjából az árvízmentes szintre, tehát az Alföld két tájtípusa közül csak az egyikre terjeszkedett ki, valamelyes mértékben, azt mondhatjuk, hogy még csupán belenőtt azokba a keretekbe, amelyeket a táj sajátságai szabtak meg s így a következő századra maradt a feladat másik része: az Alföld másik tájtípusának, ártéri felének meghódítása. Ez azután már a XVIII. század kereteket kitöltő csendes fejlődésével szemben a szűkké vált kereteket valósággal szétrobbantó tett: a táj jellegének forradalmi átalakítása, az ártér-ármentes szint időtlen idők óta fennálló ellentétének gyökeres megszüntetése.


Komárom a XVIII. század elején. F. B. Werner felvétele után.
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század kitöltögette azokat a hézagokat, amelyeket az előző századok szaggattak az ország testén. Az emberállomány hézagait kitöltő új népesség őstermelő népesség volt: a megritkított település-állományt új falvak keletkezése és régiek izmosodása gazdagította. Az ország belsejében új kultúrtáj agráralapjait igyekezett lerakni ez a század. A felépítményhez már nem foghatott hozzá: az óriásfalvaknak nemcsak tanyavilággal való kiegészülése, hanem a szívükben csírázó városias magok bokrosodása is a következő századra marad. Sőt, még azokon az alföldi helyeken is, ahol az igazi, nem-őstermelő városi jelleg a törökvilágnál is régebbi, tekintélyes multtal dicsekedhetik, – mint Debrecenben, Szegeden – vagy ahol a török időkben a városias életformák valamennyire gyökeret eresztettek, mint Kecskeméten, most ilyen vonatkozásban legalább is viszonylagos pangás áll be: a városias jelleg mindenesetre elhalványodik a földműves életforma diadalmas előretörése mellett. Tagadhatatlanul szerepe volt ebben a sokat emlegetett és különösen a század második felében kibontakozó bécsi gyarmatpolitikának is. A XVIII. század fejlődése tehát jellegzetesen mezőgazda-falusi és nem városi fejlődés. Bizonyos, hogy az ország rettenetesen elpusztított belső vidékein a mezőgazdasági alapzatnak meg kellett először szilárdulnia, csak azután épülhetett rá valamelyes városi élet. Korszakunkban még semmi nyoma sem mutatkozik annak, hogy a később felgyülemlett városképző erők java egyetlen városnak társait hallatlan arányokban felülmúló fellendítésére összpontosul majd: Buda és Pest még a század végén sem egyéb, mint az országnak ugyan legelsőbbrendű települései között helyet foglaló, de néhány hozzá hasonló társa közül különösebben ki nem emelkedő két kisváros.


Kecskemét városa a XVIII–XIX. század fordulóján.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

Városokban szegény az ország és nemcsak igazi fővárosa nincs, de még az olyan nagyobb vidéki központja is kevés, amelyiknek energiasugárzása meghaladná egy egészen szűk körzet piachelyének csekély vonzóerejét. A Felvidék és Erdély egykor híres városainak fejlődése már az előző időkben megrekedt, méreteik a XVIII. század viszonyai között egészen kisszerűen hatnak; az Alföldön még nem indult meg az új városiasodás; sokfelé pedig – így a Dunántúl némely vidékén – apró, mezővárosszerű helységek záródnak környező falvaikkal kis, önellátó egységekké. E szerény viszonyok között a kelet felé kereskedő Brassón, a vásár alkalmával még mindig élénk Debrecenen és a pompás építkezések révén inkább [NEHEZEN INDULÓ VÁROSI ÉLET] csak arculatukban előkelőbbé vált, de tartósabb gazdasági fellendülésben nem részesülő néhány főpapi városon kívül, amilyen például Eger, csupán a dunai városokban lüktet biztatóbb, friss élet. Maga Pest és Pozsony is ezek közé tartozik, rajtuk kívül Komárom, Győr a jelentékeny városok ebben az időben; valamennyien az ekkor páratlan előnyt biztosító vízi útvonal kihasználói. Élénk terménykereskedelmüknek biztos alapja ezenkívül mind a nyersanyagnak, mind a piacnak közelléte: hiszen környezetük a Dunántúl és a Kis-Alföld törökdúlástól aránylag kevésbbé elpusztult, gyorsabban helyreálló tája, ahol a mezőgazdaság már ekkor is, akár napjainkban, az egész országban a legfejlettebb; nem csekély mértékben azért is, mert maga a piac, Bécs és az örökös tartományok sincsenek messze.

Táj és táj között tehát a század végén is vannak különbségek, bármennyire elegyengető jellegű volt a korszakunkat jellemző fejlődés. Ezek a különbségek sokszor a minőségben és nem a mennyiségben mutatkoznak, azért nehéz őket adatszerűen kifejezni. Sem az újonnan keletkezett falvak mennyisége, sem az új népesség lélekszáma nem ad a kezünkbe biztos mérővesszőt, ha az új gyarmatosítás területét a régi kultúrájukkal, vagy az egyes tájak új telepeinek színvonalát egymással akarjuk összehasonlítani. Az az amerikai irányú fejlődés, mely az Alföld egyik-másik óriásbirtokán végbement, számokban kifejezve valóban lenyűgöző méretű – de a részletekben, sokszor még az emberanyag minőségében is sok volt a fogyatkozás.


[1] E szép, de erősen eszményített tájkép Müller Ignác őrnagy hadmérnök 1769-ben megjelent nagy magyar térképét (Mappa geographica novissima regni Hungariae. Viennae, Mollo et Weitzendorf) diszíti.

[2] Marsigli Alajos Ferdinánd gróf nagyszabású munkájából: Danubius Pannonico-Mysicus. Hagae, 1726. I. kötet. X. tábla.

[3] A látókép rokokó diszítése mutatja, hogy még a XVIII. században készült. Jelzése: Aug. Mayer sc. Pest. Az eredeti nagysága 46×48.5 cm. A céhlevél bemutatott példányát Balog István részére 1818 augusztus 5-ikén állították ki arról, hogy „igaz járatbeli Mester Legény”.

[4] A képet, amelyen különösen a Tiszán átvezető komp ábrázolása érdekes, valamely céhlevélről vágták le. Kora a XVIII–XIX. század mesgyéjére tehető.

[5] Céhlevélről van levágva. Valószínűleg ugyanaz rajzolta, mint Hódmezővásárhelynek a 174. lapon bemutatott látóképét; kivitele azonban finomabb. Az eredeti 39×18 cm.

[6] Marsiglinak a 172. lapnál idézett művéből, I. kötet, IV. tábla.

[7] Griselini Ferenc, Versuch einer politischen und natürlichen Geschichte der Temeser Banats. Wien, 1780. c. munkájából.

[8] Ugyanonnan. A város látóképe a Bánát térképének egyik sarkára van rajzolva. Feltűnik az előtérben a könnyű utazószekrény, amelynek utasa napernyőt tart feje fölé.

[9] Ugyanazon munkából. A magyarázat szerint a telepes községek az itt látható háromféle elrendezésben épültek. A jegyzetekből azt is megtudjuk, hogy minden faluban volt templom, parochia, iskola és sebészi lakás s mindenütt készültek téglával kirakott kutak.

[10] F. B. Werner természet után készült rajzai, amelyeket I. C. Leopold Augsburgban metszett rézbe. Az eredetiek 28×18 cm méretűek. 1720 tájáról.

[11] Céhlevélről levágott 34×165 cm méretű rézmetszet a XVIII–XIX. század fordulójáról. A baloldalon látható szélmalom eltér a később az alföldön általánossá vált típustól.

« EMBER GYŐZŐ: A BAROKK RENDI TÁRSADALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BAKÁCS ISTVÁN JÁNOS: MEZŐGAZDASÁGI FEJLŐDÉS. »