« LEDERER EMMA: IPARUNK ÉS KERESKEDELMÜNK A MERKANTILIZMUS KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

WELLMANN IMRE: AZ UDVARI EMBER. »

MARKÓ ÁRPÁD
INSURRECTIO ÉS ÁLLANDÓ HADSEREG

A XVIII. század magyar katonaságának élete, fejlődése nem volt szerves folytatása az előbbi századok végbeli vitézi életének. A török hódoltság harcai bebizonyították, mennyire szükséges volna Magyarország érdekében az önálló magyar hadsereg felállítása. Esterházy Miklós nádor fáradozásai, különösen pedig gróf Zrinyi Miklós alapvető, kiváló tervei és javaslatai a XVII. század e nagy magyarjának korai halálával feledésbe merültek. Pedig Zrinyinek megvolt nemcsak tehetsége és tudása, de országos tekintélye is ahhoz, hogy az ő keze alatt létrejöjjön az a magyar nemzeti hadsereg, amely a régi nemzeti királyok hadseregeinek méltó utódjaként tovább fejleszthette volna a sajátosan magyar katonai harci erényeket. Zrinyi halála után az önálló magyar hadsereg eszméje elhalványult, a nemzet életét a Budavár visszafoglalása utáni években az újraberendezkedés nehéz munkája foglalta le. A birodalmi hadsereg hadszervezetében pedig a magyar katonaság alig jutott szóhoz.

A XVIII. század legelső éveiben azonban a magyar történet színpadára lépett egy olyan haderő, amelyben testet öltött az exercitus hungaricus. Ez a sereg, Rákóczi hadserege, alkalmas volt arra, hogy a magyar katonavirtust ébrentartsa és a magyar katonaság fejlődésének új irányt szabjon.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában jóformán az egész magyar nemzet egyetemessége résztvett, a fegyverfogható lakosság túlnyomó része – rendi különbség nélkül – Rákóczi oldalán harcolt. Ellene csak egy-két magyar lovasezred küzdött a császári seregben, néhány magyar ezred pedig a spanyol örökösödési háború hadszínterein „Labanc” katonai kultúráról tehát nem beszélhetünk, e század első évtizedében szinte kizárólag a kuruc csapatok képviselték a magyar hadsereg harci erényeit.

II. Rákóczi Ferenc hadserege a legkezdetlegesebb és legmostohább viszonyok között született meg. Néhány száz kapás, kaszás, jobbágy, maguk választotta tisztjeikkel, fogadta Rákóczit Lengyelországból való bejövetelekor, 1703 nyarán a vereckei hágónál. E katonaságnak alig nevezhető gyülevész hadból idővel egészen tekintélyes és rendesen tagolt hadsereg fejlődött, amelynek létszáma 1707-ben a 100.000 főt is túlhaladta. Egy valamivel későbbi időből, 1708 első feléből származó hadrendi táblázat szerint 40 lovas- és 24 hajdúezredből állt a kuruc hadsereg. Benne színes keverékét találjuk a katonai erényeknek és gyarlóságoknak, ami e sereg egészen különleges és más európai nemzetnél talán nem is található összetételének következménye. Tanulatlan, de lelkes földettúró jobbágyokból, továbbá a császári hadseregből Rákóczi hűségére szegődött magyar katonákból állott a csapatok zöme. De találunk bennük idegen zsoldosokat (franciákat, lengyeleket, németeket, svédeket) is, akik természetesen magukkal hozták Rákóczi táborába különleges és a magyar nemzeti jellegtől eltérő katonai műveltségüket. Mivel azonban az érintkezés közöttük és a kurucok között, a nyelvi különbség miatt is, nagyon nehézkes volt, nemigen akad nyoma annak, hogy fejlettebb katonai kultúrájuk Rákóczi katonáira hatással lett volna. Tudjuk, hogy Rákóczi udvarának műveltsége barokk jellegű volt. Fejedelmi, hadvezéri, de magánéletét sem tudta másképp elképzelni, mint a nehézkes, pompás és kifejezéseiben is cikornyás barokk környezetben. Köznemes tisztjei nem szívesen látták, hogy az udvari etiketthez mereven ragaszkodott. Tagadhatatlan azonban, hogy az a légkör, az udvari és katonai magasabbrendű kultúra, amellyel magát Rákóczi körülvette, a kuruc felkelésnek kifelé fényt és súlyt kölcsönzött.


Rákóczi Ferenc fejedelem zászlaja a fölkelés első idejéből. (1703.)[1]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A fejedelem a tisztikar összeállításában sem szakíthatott kora szigorú rendi felfogásával. Tábornoki karát csak mágnásokból és előkelő nemesekből állította össze. Ennek a rendszernek elkerülhetetlen hibája volt, hogy [RÁKÓCZI TISZTIKARA] kevés teret biztosított a katonai rátermettséggel bíró alacsonyabb rendű tiszteknek. Pedig a folytonos háborúskodás, továbbá Rákóczi főhadiszállásának, a felkelés szellemi központjának, a hadihelyzet szerint való ide-oda vándorlása, lehetetlenné tette a tisztikar egységes kiképzését és utánpótlását. Egyik legjelentősebb kísérlete Rákóczinak e téren a nemesi testőrség felállítása volt 1707-ben. Ezt az elitcsapatot nem csupán udvara fényének emelésére szervezte, hanem katonai és diplomáciai akadémiának is szánta. Arravaló főtisztek segítségével, személyes ellenőrzésével igyekezett a kiválasztott nemes ifjakat nemcsak a magasabb katonai tudományokra oktatni, hanem általános műveltségük színvonalát, főleg pedig külpolitikai kérdésekben való jártasságukat és nyelvkészségüket is fokozni.


Kurucok és császáriak összecsapása. Vízfestmény a XVIII. század elejéről.[2]
(Történeti Képcsarnok.)

A csapatok szakaszparancsnokainak, sőt századparancsnokainak legtöbbje műveltség szempontjából alig különbözött a legénységtől. Az alantas tisztek alkalmasságának fokmérője csupán a személyes bátorság, a harcratermettség volt, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a Rákóczi-korból maradt sok ezer levél között alig találunk alsóbbrangú tisztek kezétől származó írásokat. Mint az ország akkori földműves társadalmának talán egyetemessége, az alacsonyabbrangú tisztek sem tudtak írni, olvasni. Az ezredek parancsnokai már műveltebb emberek voltak, legtöbbnyire a császári seregből átjött, tanult főtisztek, vagy pedig nemes ifjak, akik megyei szolgálat, prókátorság, vagy papi nevelés révén bizonyos fokú műveltségre tettek szert. Rákóczi legfőbb tábornoki karában azután már az átlagon túlemelkedő műveltségű főurakkal találkozunk. A fejedelem magas lelki és szellemi kultúrája, nyelvtudása, magyar, francia és latin leveleinek és munkáinak irodalmi színvonala általánosan ismert. Bercsényi Miklós gróf szintén szellemes és szenvedélyes levélíró volt, művelt, olvasott fő. Forgách Simon altábornagy ötletesen és színesen író, a katonai elméleti tudományokban is nagyon képzett ember volt; neki köszönhetjük Zrínyi Miklós Török Áfiumának első nyomtatott kiadását (1705). Esterházy Antal, Károlyi Sándor gróf tábornagy műveltsége, életszemlélete semmiben sem volt alacsonyabb a nyugati mágnások életszínvonalánál, bár az utóbbi – érdekes kivétel – németül nem tudott.


A győztes kuruc Szavojai Jenő herceg ezüsttálcáján.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A kuruc sereg valamennyi szervezője és vezetője között tagadhatatlanul a sereg legfőbb hadurának, a fejedelemnek volt legnagyobb hatása tisztikarára és hadinépére. Szabadságharca alatt szüntelenül azon fáradozott, hogy a prédáláshoz, könnyű zsákmányoláshoz szokott, fegyelmezetlen hadakat keményen vezetett, erkölcsös, fegyelmezett sorkatonasággá alakítsa át. Hogy fáradozását nem koronázta teljes siker, ezért őt nem okolhatjuk. Személyes példaadása, csatákban halálfélelmet nem ismerő bátorsága, szelíd nemes lelke, emelkedett gondolkodásmódja, mély emberiessége, vallásossága nem maradt hatás nélkül seregére. Vallási villongásnak seregében alig akadunk nyomára s ezt nem ok nélkül tulajdoníthatjuk Rákóczi akkoriban szinte példa nélkül álló vallási türelmességének. Ismeretlen volt Rákóczi seregében a nemzetiségi torzsalkodás is. Tudjuk, hogy seregének jelentékeny részét felvidéki tót és rutén katonái alkották. De éppoly lelkesedéssel harcoltak soraiban a felvidéki vagy nyugatmagyarországi németek is. Az akkori Magyarország nemzetiségei közül legkevésbbé az oláhok vették ki részüket a nagy magyar szabadságharcból. Bár a sereg szolgálati nyelve mindvégig magyar volt, a magyar és latin harcjelentések mellett sűrűn találkozunk német és tót nyelvű levelekkel, hivatalos jelentésekkel, utasításokkal is.


I. József király fegyverdereka és magyaros sisakja.[4]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Kuruckori fegyverek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
[5]

A magyar nyelv döntő szerephez juttatása a katonai életben elévülhetetlen érdeme II. Rákóczi Ferenc háborújának. Nemzeti hadseregének rövid életében nemcsak szóhoz jutott a magyar nyelv, hanem erős gyökeret is vett és megőrizte Zrínyi Miklós klasszikus magyar katonai nyelvének hagyományait. A fejedelem legelső írott szabályzatából, a felkelés első évében kiadott Edictum Militare-tól a felkelés végéig nem kevesebb, mint 12 magyarnyelvű részletes hadiszabályzat és ezzel egyenlő értékű utasítás (várszolgálati rendtartás, tábori szolgálat, gyakorlati szabályzat stb.) látott napvilágot. Az ónodi országgyűlésen bemutatott, részletesen kidolgozott általános katonai szabályzat, a Regulamentum Universale a hozzátartozó Haditörvénytárral korszakalkotó újítás volt a magyar hadseregszervezet történetében. Büntetőjogi szempontból is nagyjelentőségű, mert ez a legelső összefüggő magyar katonai büntetőtörvénykönyv. Ugyancsak Rákóczi felkelése alatt született meg az első magyar hírlap, a harctéri helyzetet közlő, a külföldre való tekintettel latin nyelven szerkesztett Mercurius veridicus ex Hungaria. Az az úttörő munka, melyet Rákóczi a magyar katonai nyelv terén végzett, sajnos majdnem teljesen kárbaveszett. Mária Terézia magyar huszár- és hajdúezredeinek nyelvében néha még fel-felcsillan egy-egy kuruc korból eredő hadiműszó. A Khevenhüller-féle szabályzat fordítója, Kováts János is ismerhette a kuruc hadinyelvet, a későbbi korok magyar sereg-szervezői azonban nem vették figyelembe.


Kuruc gyalogos (hajdu) Esze Tamás 1708-ban II. Rákóczi Ferenctől kapott címerében.
(Eredetije a család birtokában.)

De a kuruc hadseregben nemcsak a nyelv volt gyökeréig magyar, hanem a felszerelés, fegyverzet s a harcmód is. Mindezeknek nyomait, illetve hatását a későbbi korok magyar katonaságának történetében, a birodalmi császári sereg magyar alakulataiban is világosan követhetjük. A sereg ellátása, felruházása a felkelés első éveiben bizony még siralmas lehetett. Minden ezred onnan élelmezte magát, ahol éppen tartózkodott, s úgy ruházkodott, ahogy tudott. Rákóczi nagyon jól tudta, milyen fontos, fegyelmező hatással van a hadseregre a tisztességes, tetszetős egyenruha, ezért kezdettől fogva azon fáradozott, hogy lehetőleg egész seregét jól felszerelje és felöltöztesse. A felkelés harmadik évétől kezdve már legalább a reguláris hadak rendes egyenruhában jártak, ami elsősorban a fejedelem és Kray Jakab, Lónyay Ferenc, Beniczky Márton ruházati főbiztosok érdeme. A Rákóczy fennhatósága alá került területeken azonnal megszervezték a ruhakészítés, a felvidéki bányavárosokban pedig a fegyverkészítés iparát. Az akkori idők szellemének megfelelően az egyenruhatervezésben nem a célszerűség volt mérvadó, hanem az, hogy az ezredek minél szebben, tarkábban öltözzenek. Különösen díszesek voltak a csapatok zászlói, címerekkel, jelvényekkel, feliratokkal cifrázva. A zászlófestészetből Rákóczi korában önálló iparág fejlődött.


Kuruc tisztek. Olajfestmény a XVIII. század elejéről.[6]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Szandai Sréter János brigadéros, II. Rákóczi Ferenc fejedelem tüzérségének főfelügyelője.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

[RÁKÓCZI SEREGÉNEK SZERVEZETE] A hadsereg ellátására sok pénz kellett. Bár az ónodi országgyűlés szabályozta a hadak fizetését, az országra kirótt adók és természetbeni szolgáltatások nem fedezték a hadsereg költségeit. Rákóczi egy pillanatig sem habozott, ha arról volt szó, hogy szükségbejutott katonaságát uradalmainak jövedelméből fizesse, sőt voltak seregrészek, mint udvari hadai és a nemesi kompánia, amelyeket teljesen magánjövedelméből tartott fenn.


A magyarországi státusok részéről szabott hadiregulák. 1707.[8]
(Országos Levéltár.)

Természetes, hogy Rákóczi hadseregének szervezésében a birodalmi, császári sereg jól bevált rendszerét követte; sok ezredparancsnoka onnan jött és magával hozta az ott tanult szokásokat. Az a nézet, hogy a fejedelem seregét francia mintára szervezte, téves. A műszaki szolgálat és a tüzérség megszervezésében valóban jeles francia szakemberek voltak tanácsadói és munkatársai, de a csapatok összeállításában, a magasabb kötelékek alkotásában csupán egy francia nyomot találunk, mégpedig a dandár-rendszert. Két-három gyalog- vagy lovasezredet francia mintára 1705 óta összevont gyalogos- vagy lovasbrigádokká. Ez volt a legmagasabb állandó hadrendi kötelék, ennél magasabb harccsoportokat (ma hadosztályoknak, hadtesteknek, hadseregeknek nevezhetnők) csak nagy csaták előtt, vagy egyes hadműveleti időszakok kezdetén, külön meghatározott célra állítottak össze.

A felkelés kezdetén elkerülhetetlen ötletszerű toborzást, önként jelentkezés útján való hadseregszervezést Rákóczi rendszeresebb mederbe terelte. Szabályozta a toborzóterületek beosztását, s végül 1706 után már rendszeres hadkiegészítési eljárást léptetett életbe. Az országot nemcsak a hadsereg kiegészítésének, hanem szükségleteinek egységesebb és határozottabb beszolgáltatása érdekében is öt kapitányságra osztotta. Elrendelte, hogy a kerületi beosztás szerint mindenki vármegyéjének hadai között szolgáljon. A hadsereg tagozódásában három csoportot figyelhetünk meg. Rákóczi katonaságának legértékesebb része udvari hadai voltak, kitűnően felszerelt, jól vezetett, rendesen fizetett elitcsapatok. Majdnem ugyanilyen harcértékűeknek mondhatjuk a sereg állandó részét, a reguális hadakat (gyalogság, lovagság). Harcértékben jóval alacsonyabb fokon állottak a mezei hadak, pedig ezek alkották a kuruc sereg zömét. Főleg lovasezredek, amelyek rendes zsold és fizetés nélkül, mint irreguláris csapatok, élelmezésükről maguk gondoskodtak, s ezért a hadműveletek nyugalmi időszakaiban (fegyverszünet idején, vagy télen) hazaszéledtek. A mezei hadak egy-két jólbevált ezredét a felkelés vége felé „regularizálták”, azaz a reguális ezredekhez hasonlóan szigorú fegyelemre fogták.


Jó nemes származású huszártiszt a XVIII. század első feléből.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)


„Másféle” huszártiszt a XVIII. század első feléből.
(Történelmi Képcsarnok.)

A majthényi fegyverletétel és a felzaklatott, mindenéből kipusztult nemzet nyugodtabb fejlődését biztosító szatmári kiegyezés 1711-ben befejezte Rákóczi felkelését. A fejedelem hadserege pestistől megtizedelve, a kimerült ország gazdasági csődje és a lelkek kifáradása miatt nagyrészben már a fegyverletételt megelőző [AZ ÖNÁLLÓ NEMZETI HADSEREG ELTÜNÉSE] hónapokban feloszlott. Az a körülbelül 18.000 kuruc, aki fegyverét a majthényi pázsiton letette, hazaszéledt s Magyarország önálló nemzeti hadserege egy időre újból letűnt a történelem színpadáról.


Gr. Nádasdy Ferenc táborszernagy, horvát-szlavon-dalmát bán. Egykorú rézmetszet.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyar nemzeti katonaság életének szerves továbbfejlődésében tehát újból nagy szakadás következett. A bécsi udvari haditanács a Rákóczi-felkelés keserű tapasztalatai után természetesen óvakodott attól, hogy magyar nemzeti hadsereget állítson fel. De e hadsereg szükségességét vitatni nem lehetett, hiszen már a török hódoltság harcai megmutatták, mennyire célszerű volna a monarchia keleti felének védelmét nemzeti hadseregre bízni. De minden ilyen tervezgetést lehetetlenné tett egyrészt a bécsi udvar és a haditanács örökletes bizalmatlansága, másrészt pedig a rendek kiváltságaikat féltő ellenállása. 1708-ban, tehát még Rákóczi felkelése alatt, a királytól összehívott csonka országgyűlés tárgyalásain szóbakerült ugyan a magyarországi katonaság kérdése, de a sok tárgyalásnak csak az volt az eredménye, hogy a hadiadót az ország megkérdezése nélkül nem fogják kivetni és hogy e kérdés tárgyalására bizottságot küldenek ki. Már ekkor látni lehetett: a rendek nem fognak beleegyezni abba, hogy jobbágyaikból rendes, reguláris magyar királyi hadsereg toboroztassék, hanem mereven ragaszkodni fognak insurrectionális jogaikhoz. Pedig már a 1602-i IX. tc. megállapította az insurrectió hasznavehetetlenségét. A XVIII. század első felében, ugyanakkor, amikor Európa nyugati államai már mindenütt állandó hadsereget szerveztek, Magyarország katonai jelentősége a német-római birodalom nagy hadseregében mindjobban süllyedt. A spanyol örökösödési háború küzdelmeiben, majd III. Károly török háborúiban csak néhány jobban megszervezett magyar lovasezred vett részt, a többi magyar csapat, mint militia nationalis, csak kisebb harcértékű és jelentőségű szabadcsapatszámba mehetett. Bekövetkezett tehát az az ellentét, hogy az államnak is, a királynak is kellett katona és adó a nemzet védelmére, a nemesség viszont ezt nem akarta megadni, hanem tovább is a hasznavehetetlen insurrectióhoz ragaszkodott.


Kapitány a báró Menzel-huszárezredből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az 1708-i országgyűlés előterjesztéseire 1709-ben leérkezett királyi válasz úgy döntött, hogy a nemesség vagy állítson ki bandériumokat, vagy fizessen adót. Ezzel a király átengedte az insurrectiót az országnak, de nyilvánvaló volt, hogy az állandó hadsereg és a Magyarországon szükséges idegen katonaság dolgában nem fog beleszólást engedni felségjogaiba. I. József halála félbeszakította a további tárgyalásokat s csak 1712 május 2-án ült össze újból a hadügyi deputatio. A bizottság ülésein azonban a következő években is nem annyira a magyar katonaság, az exercitus hungaricus megalkotásáról tanácskoztak, hanem főként az adózás módjáról, a téli kvártélyok, kaszárnyák, várak rendbehozatalával a lakosságot ért sérelmekről és az idegen parancsnokok és katonák kihágásairól. Az 1714 őszére összehívott országgyűlésen alkotott IV. törvénycikk már foglalkozott a felkelés és adózás kérdéseivel. Az 1715-i VIII. tc. azután végleg szabályozta a magyar insurrectió, az adózás és az állandó hadsereg ügyét. A törvény hangsúlya az insurrectión van: ezt továbbra is érvényben tartja, s ezzel újból hangsúlyozta a nemesi kiváltságokat, mindenekfölött az adómentességet. Az insurrectiót, a nemesség katonaságát csak nyilt háború esetén lehet hadbaszólítani, békelétszáma nincs. A rendek úgy vélték, hogy a szükség esetén elrendelt nemesi felkeléssel eleget tettek kötelességüknek; tőlük többet már nem lehet kívánni, jobbágyaik pedig nem bírnák el más, állandó sereg eltartásának terhét. Ezért már az előzetes tárgyalásokon és bizottsági üléseken azt kérték a királytól, hogy a katonaság ellátását ő fedezze máshonnan, legalább is részben könnyítsen az ország terhein. A hadsereg ügyét tehát a rendek elsősorban pénzügyi kérdésnek tekintették; a híres VIII. [A HADSEREG ÜGYE ÉS A RENDEK] törvényczikk címe: „De insurrectione, et contributione”, is ezt mutatja. A törvénycikk 2. szakasza elismerte ugyan, hogy Magyarországon szükség van egy „hazaiakból és külföldiekből álló rendes hadseregre”, de ezzel kapcsolatban sok kérdést elintézetlenül hagyott. Mivel ugyanis az állandó katonaság eltartásával kapcsolatban fel kellett volna vetni a nemesi adózás kérdését, az ügy hamarosan lekerült a napirendről, s a rendek megelégedtek annak a kívánságnak hangoztatásával, hogy a sereget fizesse a király „az azelőtt dícséretesen követett mód szerint”. Ilymódon a király a részben magyarországi adókból eltartott katonaság felett korlátlan rendelkezési jogot nyert, viszont a nemesség kiadta kezéből azt a lehetőséget, hogy maga állítsa fel Zrínyi Miklós, vagy Rákóczi elgondolása szerint az önálló magyar hadsereget.


Polgári Gáspár feddőirata a katonák káromkodása ellen. 1706.[11]
(Báró Radvánszky-Könyvtár, Radvány.)

Az országgyűlést megelőző bizottsági tárgyalások szóvátették és kívánták egy magyar haditanács felállítását is és ki akarták terjeszteni a nádor fennhatóságát minden magyarországi katonaságra. De ezt a király nem engedte. Az állandó katonaságot e törvény mindig „Őfelsége hadseregének” mondja, a rendek egyetlen joga az adómegajánlás. E törvényben szabályozták azt is, hogy új országgyűlés egybehívásáig – ha szükséges – concursusokat kell összehívni, hogy a hadiadó ügyének tárgyalása halasztást ne szenvedjen. Erre nemsokára, a 1716-ban kitört török háború előtt, szükség is lett. A concursusok útján elintézett adómegajánlás azután oda vezetett, hogy a király pénzügyi téren is független lett az országgyűléstől, mert az adót a concursusra gyakorolt nyomással az országgyűlésen kívül is fel lehetett emelni.


Magyar lovasok a XVIII. század elején. G. Ph. Rugendas rajza után.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

Mindebből megállapítható az a szomorú tény, hogy a rendek nem az önálló magyar hadsereg felállításáért küzdöttek, hanem saját adómentességük épségbentartásáért. Az országnak volt tehát katonasága, ennek költségeit azonban csak egyharmadrészben vállalta saját haditerhének. A királytól viszont nem lehetett követelni azt, hogy viszontszolgálat nélkül a birodalom többi tartományainak jövedelméből magyar hadsereget tartson. Így a hadsereg független maradt Magyarországtól és az 1715. évi VIII. tc. óta törvényes alapon tisztán császári-királyi hadsereggé vált, amelynek soraiban csak néhány magyar huszár- és hajdúezred küzdött dícséretes vitézséggel. Ezek a csapattestek őrizték és mentették át a magyar katonai erényeket a későbbi évszázadok magyar katonasága számára.


Huszárok a XVIII. század elején. G. Pb. Rugendas metszete.[13]
(Történelmi Képcsarnok.)

[MAGYAR EZREDEK A BIRODALMI HADSEREGBEN] A nemesség nem akarta, a jobbágyság nem tudta eltartani az állandó magyar hadsereget, eltartotta tehát a király, de korlátlanul rendelkezett vele. Amikor pedig Bécsben 1722-ben erélyes törekvés indult meg arra, hogy a birodalmi hadsereg szellemben egyöntetűvé váljék, lehetetlenné vált annak keretén belül a magyar katonaságot s a magyar katonai kultúrát zárt egységben kifejleszteni. Pótolhatatlan veszteség volt ez, mert a török háborúkban s később Mária Terézia hadjárataiban igen sok magyar ezredes és tábornok bizonyította be hadvezéri képességét. A Nádasdyak, Pálffyak, Esterházyak, Batthyányiak, Ebergényi, Hadik, Baranyay, Ghillányi, Splényi, Vécsey, a Gyulayak a magyar hadidícsőség méltó képviselői voltak s egy magyar hadsereg hivatott vezetői lehettek volna.


Huszárok a XVIII. század elején. G. Ph. Rugendas metszete.
(Történelmi Képcsarnok.)

A német-római birodalom hadseregében a magyar nemzeti jelleg ezért nem domborodhatott ki kellően. Csak ezredenként alakulhatott ki az a hagyományos katonás szellem, mely az ezred tagjait egy nagy családdá kovácsolta össze. Az akkor felállított magyar huszár- és hajdúezredek megtartották ugyan magyar egyenruhájukat és a belső szolgálatban a magyar nyelv használatát, de minden egyéb vonatkozásban úgy éltek, mint a nagy császári hadsereg többi ezredei.

A monarchia hadserege a XVIII. század első évtizedeiben még a Savoyai Jenő lángeszétől megteremtett és a spanyol örökösödési háborúban hatalmassá fejlesztett seregszervezés és hadvezetés maradványaiból táplálkozott. De III. Károly uralkodásának békésebb évtizedeiben egyre erősebben mutatkoztak a hanyatlás jelei. A részben katasztrófális török háborúk (1716–18, 1736–39) alatt tönkretett hadseregben valóban szomorú viszonyok uralkodtak. A sereg kezdett lerongyolódni, ideiglenes tétlenségre kárhoztatva tespedt s legfontosabb szolgálata az volt, hogy a szegény jobbágyságra kirótt hadiadót behajtsa. A békés esztendőkben ugyanis a magyar ezredeket – egy-két épségben maradt várat és megerősített laktanyát nem számítva – laktáborokban, vagyis az országban szétszórva helyezték el. Csak időnként vonták össze a katonaságot az ország különböző részein, leggyakrabban Rákos közelében gyakorlótáborokba, a csapategységek begyakorlása végett; különben a magyar ezredeket a falvakba szállásolták be, s azok itt élték fel természetben a hadiadót. A falvakban elhelyezett embereket és lovakat ugyanis a házigazda volt köteles az orális és equilis adagok szerint kivetett, természetbeni ellátásban részesíteni. Képzelhető, hogy egy falu bírájának milyen bonyolult tárgyalásai lehettek a katonai költségeket elszámoló vármegyei biztosokkal és a bekvártélyozott katonasággal. Hogy pedig vitás kérdésekben a fegyveres katona és a fegyvertelen paraszt közül ki húzta a rövidebbet, az nem kétséges; a katonaság túlkapásai, erőszakoskodásai, az úgynevezett excessusok napirenden voltak [HÍRES MAGYAR FŐTISZTEK] s a megyéknek állandó panaszra adtak okot. A fegyelem és szellem hanyatlásáról jellemző képet fest életleírásában Hadik András, a későbbi híres tábornagy, aki 1732-ben lépett mint kornétás (zászlós) a Dessewffy-huszárezredbe. Elkeseredett, szolgálatban megöregedett tisztikart, lerongyolt legénységet talált ott. Voltak alezredesek, akik már több mint 20 éve, kapitányok, hadnagyok, akik 10–20 éve vesztegeltek ugyanabban a rangfokozatban. A szökések napirenden voltak s a századokat csak a legkegyetlenebb rendszabályokkal és vasfegyelemmel lehetett együtt tartani. A szökés egyébként az egész XVIII. században, még Mária Terézia legszerencsésebb háborúiban is gyógyíthatatlan betegsége volt a hadseregnek. A fegyverforgatásra képes embereket többé-kevésbbé erőszakkal toborozták, rosszul élelmezték és ruházták. Hogy ilyen siralmas viszonyok között ezt a nyomasztó testi és lelki állapotban levő katonaságot mégis hadba lehetett vezetni, sőt azzal például Mária Teréziának Nagy Frigyes elleni háborújában szép győzelmeket is aratni, – annak magyarázatát az akkori hadvezetés ügyességében és a hadimesterséget élethivatásnak tekintő tisztikar önzetlen lelkesedésében találhatjuk.


Huszár. Gyermekjáték Mária Terézia korából.
(Egykor az Ernszt-gyüjteményben.)

A hadvezetés terén sok kiváló magyar főtiszt és tábornok szerzett maradandó érdemeket. A kuruc háborúk lovasportyázásaiban született meg az a különleges gyors harcmodor, amelynek fejlesztői és mesterei lettek Mária Terézia magyar huszárezredesei és tábornokai. A fürge magyar lovasság élén nemcsak kis kötelékekben hajtottak végre kiváló haditetteket, de például Hadik, Nádasdy, Batthyány és mások hadvezetését, fővezéri állásokba is jutva, bátor, magyaros elszántság, gyors elhatározóképesség és erélyes végrehajtás jellemezte. A Khevenhüller Lajos gróf tábornok szerkesztette részletes szolgálati és gyakorlati szabályzat (1734) volt az akkori hadseregszervezés és vezetés alapja. Ennek egy kivonatos magyar fordítása, Kováts János pozsonyi matematikus tollából, továbbá sok magyar nyelvű „hadiartikulus” és egy-két ezred számára készült utasítás mind azt bizonyítja, hogy a tisztikarban és különösen a magyar tisztikarban nagyon is megvolt a hajlandóság és szakértelem ahhoz, hogy a hadvezetés részleteit elméletben is megtanulják. A legjelentősebb ezek között gróf Károlyi Ferenc ezredes magyar gyakorlati szabályzata az édesatyjától, gróf Károlyi Sándor tábornagytól 1734-ben felállított huszárezred számára, melynek szövegében igen sok vezényszót és katonai műszót találunk a Rákóczi-felkelés kuruc szabályzataiból.


Huszárezredes Mária Terézia korából. Egykorú rézmetszet.[14]
(Történelmi Képcsarnok.)

Annak, hogy az 1715: VIII. törvénycikkel a rendek kiadták kezükből a magyar hadsereg megalkotásának lehetőségét, természetes következménye volt az, hogy a magyar talajból kiszakadt és a nemzettel csak egy-két magyar ezred révén kapcsolatban álló birodalmi hadsereg németesítő hatása a magyar ezredek soraiban is mind erősebben érezhetővé vált. Szomorú valóság azonban az, hogy ennek lehetőségét sokszor a magyar ezredparancsnokok és felsőbb vezetők segítették elő. Amikor 1769-ben Nauendorf Károly altábornagy a haditanács megbízásából a huszárezredek harcászati szabályzatainak átdolgozását végezte, becsületes tárgyilagossággal azt javasolta, hogy ezt a regulamentumot – mivel kizárólag magyar tisztek és katonák számára készült – ne német nyelven, hanem magyarul adják ki. Ekkor a magyar tábornokok közül Hadik András – akinek pedig magyar voltát és hazafias érzését nem lehet kétségbevonni – a javaslatot elutasította. A magyar huszár- és hajdúezredeket felállító magyar főurak, sőt az ezredek későbbi magyar származású ezredparancsnokai a vezetésükre bízott ezredeket sokszor nem „magyar lábra”, hanem „német lábra” állították, minden kényszerítés nélkül, saját jószántukból. Ennek okát nem e főtiszteknek a magyar fajtól, a magyar nemzeti gondolattól való elszakadásában, vagy az udvar és az udvari haditanács iránti szolgalelkűségében kell keresnünk. Hadik azért tartotta szükségesnek a német nyelv elterjedését, használatát nemcsak a tisztek, hanem az altisztek körében is, hogy megértsék a birodalmi hadsereg szabályzatait és szolgálati nyelvét és mivel a német lakosságú országok területén viselt háborúkban a német nyelv tudását a szolgálat érdekében is hasznosnak tartotta. A magyar ezredparancsnokok és ezredtulajdonosok pedig főképpen azért kívánták megtartani a német vezényleti nyelvet, hogy ezzel is hangsúlyozzák a reguláris német ezredekkel való egyenrangúságukat. Ilyen viszonyok között érthető, hogy a III. Károly alatt még túlnyomórészben magyar tisztekből álló tisztikarokba a XVIII. század közepe felé mindíg több és több idegen nemzetiségű tiszt vegyült, sőt lassanként külföldi ezredparancsnokok kerülnek magyar ezredek élére. Éppen Mária Terézia idejében halványodott el a hadseregben a magyar katonaság egységes magyar katonai képe, pedig a királynő uralkodása alatt a tőle nagyrabecsült és tisztelt magyar hadvezéreknek könnyű dolguk lett volna, ha a magyar hadsereg nemzeti voltának erősebb hangsúlyozását kívánják. Egy-egy országgyűlésen, mint az 1751-i [AZ INSURRECTIO SZEREPE] és 1764-i diétán, szóba került ugyan a magyarságot ért több nemzeti sérelem s a magyar katonaság ilyen természetű sok panasza, de minden nagyobb hatás nélkül.


Hadnagy a Gyulay-ezredből a XVIII. század közepén.[15]
(Történelmi Képcsarnok.)


Gróf Batthyány Károly császári és királyi hadvezér (1608–1772). Sysang 1740 körül készült rézmetszete.
(Történelmi Képcsarnok.)

A birodalmi seregben Mária Terézia trónraléptekor aránytalanul kevés volt a magyar katonaság: 52 gyalogezred közül csak háromnak, 40 lovasezredből pedig csak nyolcnak a legénysége volt magyar. Az 1741-i pozsonyi országgyűlésen megszavazott nemesi felkelésen felül, új ezredek számára felajánlott katonaságból Mária Terézia újabb ezredeket szervezett, úgyhogy 1780-ban, a királynő halálának évében, a magyar csapatok arányszáma már kedvezőbbé vált. 88 gyalogezred, 21 gránátos zászlóalj és 52 lovasezred reguláris katonaságából már 28 gyalogezred, 3 gránátos és 19 huszárezred volt a magyar.


Báró Babocsay Pál ezredes.[16]
(Történelmi Képcsarnok.)


„Talpas”. Magyar határőrvidéki gyalogos. 1742.[17]
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyar véderő másik alkotóeleme, az állandó katonaságtól független insurrectió, az a haderő, amelyhez a nemesség annyira ragaszkodott, Mária Terézia uralkodása alatt csak rövid és kisebb jelentőségű szerephez jutott. Az osztrák örökösödési háború első felében, az első sziléziai háborúban (1741–42), amikor Nagy Frigyes hadai Szilézia elfoglalása után a magyar határhoz közeledtek és Mária Teréziának akkor még amúgyis gyenge reguláris serege a hadszíntéren volt lekötve, a haza közvetlen védelmére szükségessé vált a régi nemzeti felkelés hadbaszólítása. Az első sziléziai háború végén a kormány szerette volna az insurrectiót továbbra is fegyverben tartani, de ez csak részben sikerült. A második sziléziai háború kezdetén a főrendek újból lelkesen felajánlották az insurrectió kiállítását, a köznemesség azonban már kevésbbé lelkesedett. Ekkor készült 1745-ben Pozsonyban az a magyarnyelvű szabályzat, [INSURGENS CSAPATOK A RENDES HADSEREGBEN] mely „A nemes magyar nemzetnek hadirendtartásáról és felséges királynak s országnak védelmezésére rendeltett insurrectiójáról törvényes szokás szerint való rövid lerajzolás summája” címe viseli.


Huszártiszt felesége a táborban.[18]
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Az insurrectio talpraállítása nem ment könnyen. Egykorú toborzó rendeletekből tudjuk azt, hogy a „szép és ketsegtető szóval” való rábeszélés nem mindíg járt kellő eredménnyel, s bizony a felkelő sereg soraiba is betoborozták – éppen úgy, mint az állandó katonaság ezredeibe – a „rabokat, koborlókat, s excessivusokat”. A verbuválóknak szigorúan megparancsolták, hogy ha „valahol heverőket és koborlókat találnak, nemkülönben ha a tisztek valakit valamely nem éppen igen csekély excessusban érnek, az olyat egyébnemű büntetés helyébe katonának adják”.

A harctéren nem lehetett elkerülni azt, hogy az insurgens csapatokat a rendes hadsereg csapatai közé ne osszák be. Ez ellen ők hevesen tiltakoztak, sőt voltak esetek, amikor egy ezred a parancsnok nyiltan is ellenszegült. Ugyanaz az ezred később köpönyegeit, az úgynevezett „kaput”-okat ledobta magáról és összevagdosva a Sajóba dobta, kijelentvén, hogy „készebb magát hideggel megvétetni, és megfagyni, mint a kaputot is felvenni, mert hátul is hasogatott és azzal is németesebb”. A kaputok feletti háborgás az ezredek soraiban sokáig tartott, a felkelés leszereléséig sem szünt meg.

Az öreg Károlyi Sándor gróf, mint az insurrectionak egyik legtekintélyesebb itthoni szervezője, a tiszántúli ezredek számára a kaputkérdés gordiusi csomóját bölcsen úgy vágta ketté, hogy a kaputok hátsó hasítását bevarratta, „s mivelhogy az így, mentéhez hasonló, talán az ellen nem lesz annyi exceptio”.

A vezényleti nyelv kérdését sem lehetett az insurrectio ezredeinél könnyen megoldani. Az udvari haditanács és a hadrakelt seregek parancsnokai az egységes és könnyebb vezetés szempontjából ragaszkodtak a német nyelvhez. Ennek katonai fontosságát itthon is sokan elismerték. Az insurrectio felállítása körül sokat buzgólkodó Szuhányi Márton helytartótanácsos viszont természetesen a magyar nyelv mellett kardoskodott. Az ezredparancsnokok azonban inkább a német nyelv mellett foglaltak állást, amint azt Szuhányinak Károlyi Sándorhoz intézett egyik levelében olvashatjuk: „Disputáltam arrul Obersteruraimékkal, – le akarván vernem azon szándékrul, de nem látnak módot benne, hogy szolgállyanak egyenlő rang mellett a német regementekkel, ha németül nem exerciroztatik a nép. Abbul bizony turris Babel lesz és semmi jó nem következhetik belőle.”

E sok nemzeti sérelem miatt elkedvetlenedett insurgens hadinép bizonyára hazaoszlott volna, ha Esterházy József gróf országbíró idejekorán közbe nem lép a királynőnél. A magyar insurgens csapatokat végül is külön magyar hadtestekké alakították, magyar tábornokok alatt és fővezérükké a nádort nevezték ki.

Hogy az insurrectio sem Mária Terézia alatt, sem pedig később nem vált be, annak okait elavult szervezetében és reguláris ellenféllel szemben használhatatlan voltában találhatjuk. Az insurgens ezredek tisztikara a katonai szolgálatot nem ismerő nemesek sorából került ki, csupán néhány idősebb főtiszt volt hivatásos katona. A máról-holnapra összetoborzott és csak nagyon felületesen begyakorolt, silányan felfegyverzett insurgens századokat tehát a kemény harctéri szolgálatra jórészt alkalmatlan tisztek vezették. S habár azokban a harcokban, amelyeket az insurgens alakulatok a sziléziai határ mentén vívtak, az egyéni vitézségnek sok szép példájával találkozunk, az insurgens csapatokat nehezebb harcokban használni nem lehetett. Hadik András feljegyzéseiből ismerjük azokat a nehézségeket és surlódásokat, amelyekkel az öreg Pálffy Jánosnak mint az insurrectio legfőbb irányítójának és mindazoknak a dandárparancsnokoknak küzdeni kellett, akiknek reguláris ezredekből álló kötelékeiben ilyen laza fegyelmű és minden nagyobb támadáskor széjjelfutó insurgens csapatok állottak. E korszak a hadviselés terén sok változást, fejlődést hozott. Az ezredek, zászlóaljak, századok fegyelemben való tartása és harcászati vezetése szakembereket, hivatásos katonákat kívánt. Ezeknek a feltételeknek a tanulatlan és bár sokszor lelkes és jószándékú, de komoly harcokra, fárasztó és fegyelmet kívánó hadműveletekre alkalmatlan felkelőezredek megfelelni nem voltak képesek. Ez az oka annak, hogy Mária Terézia háborúiban a nemesi felkelés csak az első évek hadműveleteiben szerepelt s annak hadbahívására újból csak a napoleoni háborúk alatt került sor.

Hadseregszervezés szempontjából a XVIII. század magyar katonaságában a nagy birodalmi hadsereg szervezésének keretén belül lényeges fejlődést állapíthatunk meg. A Rákóczi-felkelés alatt a császári sereg győzelmeit módszeres hadvezetésének köszönhette. Nagy csatákra szabályszerűen felvonult, a harcot rövid ágyúzás után a gyalogság zárt rendekben való előnyomulásával kezdte és a szárnyakon elhelyezett lovasság bekanyarodásával végezte. Rákóczi hadinépe a felkelésnek mind a hat nagy csatáját elvesztette, mert a nyugati, módszeres hadviselési eljárással szemben a kurucok rendszertelen, keleti irreguláris hadakozása hatástalan maradt. De mindenütt győztek, ahol kisebb kötelékekben éppen gyors mozgékonyságukkal és vakmerő nekilovaglásukkal zavarba tudtak hozni egy-egy nehézkesen mozgó, vagy táborozó császári harccsoportot (rajtaütések, táborok, raktárak megrohanása, erőszakos felderítések stb.).

III. Károly háborúiban (1716–1718) és 1736–1739) a délmagyarországi török harctér sajátosságaihoz kellett a harcmódnak igazodnia. [MAGYAR HUSZÁROK ÉS HAJDUK] E harcokban Pálffy János, Nádasdy Ferenc, Ebergényi László tábornokok mint a magyar lovasság vezérei lovasrohamaikkal lényegesen hozzájárultak sok győzelem kivívásához.

Mária Terézia örökösödési háborúiban, főleg pedig azok második időszakában, a hétéves háborúban (1756–1763) a hadvezetés kezdett hadművészetté fejlődni. A gyalogság zárt rendben vonult fel négyes sorokban és megkezdte sortüzelését a közeledő ellenség felé. A tűzharc nem sokáig tartott, azután következett a kézitusa karddal, szuronnyal. Az ágyúkat vagy a harcvonalak szárnyain, vagy az ezredek között állították fel. A csatákat rendesen lovasság döntötte el. A lovasság századonként három sorban állott fel, ügetésben közeledett az ellenség felé, tőle 20–30 lépésnyire kilőtte pisztolyait, azután kivont karddal vágtatott az ellenség sorai közé. Nagyobb seregtesteket még tömegekben állítottak fel, több harcvonalban. De Mária Terézia utolsó háborúiban és II. József idején a tömegekben való harcolás a fegyverek tökéletesedésével párhuzamosan alakult át vonalakban való harcolássá.


Menzel Dániel huszárezredes. G. Bodenehr metszete.[19]
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyar huszár- és hajdúezredek e század minden hadműveletéből derekasan kivették részüket. A magyar huszárság ekkor újra kifejlesztette a könnyű lovasság jellegzetes harcmodorát. A magyar hajdúk pedig egyképpen kiváltak nemcsak nagy csatákban, hanem várak, erődök megrohanásában is. Magyarország területén a várak a török háború befejezése óta minden jelentőségüket elvesztették, a bécsi kormány részben lebontatta, részben pedig kaszárnyákká alakíttatta át őket. De az örökösödési háború német, belga, olasz hadszínterein a várak, mint a hadműveletek bázispontjai, továbbra is nagy szerepet játszottak. [A HUSZÁRSÁG FÉNYKORA] Schweidnitz, Habelschwerdt, Weissenburg falai alatt magyar huszárok és hajdúk katonai erényeiknek éppen olyan tanúbizonyságát nyujtották, mint a Hohenfriedelberg, Soor, Hochkirch, Kolin, Leuthen helységek mellett vívott nagy csatákban. Hadik András portyázó menete Berlinbe 1757 október közepén, Nádasdy Ferenc hadműveletei a Rajna mellett, a kolini, leutheni csatákban, Schweidnitz ostrománál, Batthyány Károly hadműveletei a németalföldi harctéren a magyar hadvezérek stratégiai éles pillantását és ügyes hadvezetési készségét bizonyítják. A magyaros hadviselést annyira jellemző gyors elhatározással, vakmerő bátorsággal és erélyes céltudatossággal vezették ezeket a hadműveleteket.


Emléklap a magyar lovasságra 1789-ből.[20]
(Történelmi Képcsarnok.)


Gróf Hadik András táborszernagy, a legfelsőbb haditanács elnöke.
(Történelmi Képcsarnok.)

A XVIII. század különleges magyar katonai kultúrája a magyar huszárságban nyilatkozott meg a legjellegzetesebben. A magyar katonának, különösen pedig a magyar huszárnak abban az időben már nagy volt a tekintélye. Mária Terézia és Nagy Frigyes háborúi alatt kezdődött a magyar huszárság fénykora; ekkor lett mintaképe és tanítómestere majdnem valamennyi külföldi állam könnyű lovasságának. Nemcsak Nagy Frigyes sietett utánozni legvitézebb és legkeményebb ellenfelének ezt a különleges fegyvernemét. A franciáknál már előbb alakultak – Rákóczi odabujdosott tisztjei segítségével – huszárezredek, teljesen magyar mintára. A többi európai államokban is Mária Terézia idejében jutnak érvényre azok a könnyű lovascsapatok, amelyek nemcsak a magyar huszár harcmodorát, hanem katonai kultúráját és egyenruháját is átvették és arra ma is büszkék.

A magyar katonaság a XVIII. században, – mivel egyetemességében nem élhetett önálló nemzeti életet – sajnos, nem vette ki részét olyan mértékben a XVIII. század magyar műveltségének fejlődéséből, mint arra hivatva és képes lett volna. De az is tagadhatatlan, hogy a nagy birodalmi hadsereg keretén belül, ahol erre alkalma nyílt, megőrizte, kifejlesztette jellegzetes magyar katonai szokásait, különleges kultúráját. Ennek talajában gyökerezett az a magyar virtus, amely a napoleoni háborúk magyar katonájának később is hírt, nevet, becsületet szerzett.


[1] Teljesen kifakult világoskék selyem. Mind a két oldalán a Rákócziak címeralakja festve, a következő felírással: F[ranciscus] R[ákóczi] DE F[első] V[adász] C[onfoederatorum] R[egni] H[ungariae] S[tatuum] D[ux] ET T[ranssilvaniae[ P[rinceps]. A bécsi udvari gyűjteményekből jutott a M. Nemzeti Múzeumba.

[2] Eredeti vízfestmény a XVIII. század első feléből. Mérete 21.5×16 cm. Hátán egykorú kézírással: No. 6. Robinig. A Lafranconi-gyüjteményből származik; korábban tévesen Georg Philipp Rugendasnak tulajdonították.

[3] Lásd a 46. laphoz szóló jegyzetet.

[4] Az ifjú királyfi névbetűivel ellátott aranymaratásos félvértezet, amelyet huszonnégyéves korában, 1702-ben Landau ostrománál viselt. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből került a Magyar Nemzeti Múzeumba.

[5] Fent balról vastag nemezből készült süveg, jobbról magyar formájú dragonyos sisak, középütt öt darab hegyestőr, amit a magyar katonaság, a XVII. század közepe óta mind jobban mellőzött lándzsa helyett használt. Ezeknek pengéi rendszerint háromélűek és csak szúrásra valók. Balról három szablya, jobbról három szablyamarkolatú pallos. A két pár pisztoly közül az elsők hátracsapó, keréklakatos závárzattal bírnak, a másik kettő a XVII. század óta elterjedt előlrecsapó kovás szerkezettel van ellátva. A csákányok s könnyű balták egyformán forogtak a lovasok és gyalogosok kezében; a rövidnyelű buzogányok a magasabbrangú tiszteknek nem annyira fegyverei, mint inkább jelvényei voltak.

[6] Lásd a 23. laphoz tartozó jegyzetet. A középen álló tiszt ruhája sötétkék posztó, arany zsinórzattal, sárga zsinórövvel. Mentéje vörös, csizmája sárga, süvegének zacskója kék. A jobbról álló alak piros zsinóros, sötétzöld dolmányt, sárga övet, sötétvörös nadrágot és piros csizmát visel.

[7] Sréter János, III. Rákóczi Ferenc fejedelem dandárnoka és összes tüzérségének főfelügyelője, a szatmári békekötés után a közszerepléstől visszavonult, s csakhamar (1714) elhúnyt. Arcképének felirata korábbi szerepléséről nem emlékezik: VERA EFFIGIES SPECTABILIS PERILLUSTRIS DOMINI JOANNIS SRETER DE SZANDA INCLITI COMITATUS NOEGRADIENSIS ET ZOLIENSIS PRIMARII ASSESSORIS VIRI DOMI MILITAEQUE CLARI ANNO…

[8] Megjelent Nagyszombatban, az egyetem nyomdájában, 1707-ben.

[9] A két metszet a következő címet viselő gyüjteményből való: Effigies-Hungaricae Gentis operà Jacobi Andr. Fridrich Sculpt. Augustani A° 1744. Abbildung Ungarischer Nation wie solche im Reich Zum Vorschein gekommen. Zu Kupfer gebracht durch Jac. Andr. Fridrich Kupferstecheren in Augspurg A° 1744. Kis ívrét. Hét képet tartalmaz, amelyek közül négy horvát és dalmata határőr-katonákat ábrázol.

[10] Az Engelbrecht-féle viseletkép-gyüjteményből; lásd a 26. laphoz szóló jegyzetet. Aláírása: Ein Capitain von dem neu auffgerichten S. Tit. Baron mezlischen Hussaren-Regiment. Ez alatt négysoros német vers.

Hántolt rézmetszet 23×30 cm méretben, az ifj. Georg Philipp Rugendas jellegzetes munkája.

[11] Első kiadás. Népszerűségét mutatja, hogy már a következő évben újra nyomtatták. Mind a két kiadásból csak egy-egy példány maradt korunkra.

[12] Jelzése: G. P. Rugendas del. I. El. Ridinger excud. A. V. G. C. Bodenehr sc. Mérete 16.3×12.2 cm.

[13] Két lap az idősebb Rugendas György Fülöp híres csatakép-sorozatából. Valószínűleg a XVIII. század második negyedéből, amikor (1733–35 között) egymás után szervezik a magyar huszárezredeket (Vetéssy László, gr. Pálffy Lipót, gr. Károlyi Sándor, Ghyllányi János stb.). Hántolt rézmetszetek, egyenként 87×49 cm méretben. Jelzésük: Georg Philipp Ragendas invent[or] del[ineavit], fec[it] et excud[it] Aug[ustae] Vind[elicorum].

Az első kép alatt:

Da ein verwegner Streich auf ein
Planck zu wagen,
Wird diesem kühnen Volck die Ordre
aufgetragen.
Sie stehn auf ersten Winck bereit und
resolut,
Je gröser die Gefahr, je gröser Ruhm
und Muth.

A második alatt:

Der Anfall ist gewagt, die möchten
mit angreiffen,
Es zappelt Mann und Pferd und ist
schon auf dem Flug
Doch da der fällt hält Sie zurück
der Kuglen pfeiffen,
Als die bey hiz und Muth zugleich
auch schlau genug.

[14] Az Engelbrecht-féle sorozatból, de francia aláírással: Portrait d’un Colonel de Housards de la Reine d’Hongrie, illetőleg: Ein Hadnagy oder lieutenant von Gyulay. Lásd hozzá a 26. lapra tartozó jegyzetet. 19×30 cm.

[15] A képet, miután az eredeti életnagyságú olajfestményhez nem lehetett hozzáférni, a Történelmi Képcsarnokban őrzött fénykép után közöljük.

[16] Az Engelbrecht-féle sorozatból (l. 26. lap). Aláírása: S. Tit. herr N. Baron Baboczay, Sr. Ka·serl. und. Königl. Maj. zu Hungarn u. Böheim etc. Obrist.

[17] A talpas másik, francia ábrázolása. (Az elsőt lásd a 17. lapon.) Aláírása: TOLPATCH HONGROIS. A Paris chez M. de la Rouge rue des grands Augustins vis a vis le panier fleuri. A[vec] P[rivilege] D[u] R[oy] 1742. Mérete 18×26.5 cm.

[18] Engelbrecht többször idézett sorozatából (lásd a 26. lapnál). Aláírása:

Eine galante Husaren Officiers Frau.
Schön auffgeraumt beherzt,
sietz diese Frau zu Pferd.
Und macht das Frauen Volck viel
Ruhms und Ehre werth,
Das man daszelbe nicht soll allzeit
blőde heissen,
Weil es sich auch galant zu Pferd,
wie Sie, kan weisen.

[19] Hántolt rézmetszet. Jelezve: Gabriel Bodenehr sc. et exc. Aug. Vind. Mérete 28×41 cm. Aláírása:

Der Hochwohlgeborne Herr Johann
Daniel von Menzel S. König. Maj. in
Ungarn et reliqua würcklich bestallter
Obrister bey der Cavallerie, und einiger
Husaren Corpo Commendant etc. etc.
Witz, Klugheit, Geist und Muth, so
aus den Augen blitzt, Sieht man an
diesem Held, der hier zu Pferde sitzt.
La courage, la prudence, et l’esprit
prevoiant
Brillent de dans les yeux de ce Heros
vaillant.
Hic vigor, hic, animus nec non
Sapientia mira – En ex his oculis
irradire solent.

[20] Az eredeti 25×40 cm nagyságú. Rajzolója s metszője nem ismeretes; ezeknek neve helyén ez olvasható: A’ Hazai Szeretet készítette.

Hántolt rézmetszet, mérete 17.5×25.5 cm. Az eredeti szépia-nyomat.

« LEDERER EMMA: IPARUNK ÉS KERESKEDELMÜNK A MERKANTILIZMUS KORÁBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

WELLMANN IMRE: AZ UDVARI EMBER. »