« GÁRDONYI ALBERT: A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS TÁRSADALMA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

UNDI MÁRIA: ÚRI- ÉS NÉPVISELET A BAROKK KORBAN. »

CSAPODI CSABA
A FALU ÉLETE

Az a mélyreható változás, amit a török hódoltság megszűnése okozott, a falusi népesség életét is nagymértékben átalakította. Az idegen elnyomás és az állandó harcok megszűnésével beköszöntött a béke, a nyugodt fejlődés ideje. Komolyabb megrázkódtatások, gyökeres változást hozó eszmék nem zavarják ezt a természetes fejlődést. De Buda felszabadításától II. József haláláig mégis sok lényeges átalakulás megy végbe a jobbágyság életében, szinte négy nemzedék jelenik meg szemünk előtt, négy különböző életformával. Az egészet egybefoglalja egyrészt az új berendezésre való törekvés, másrészt az államhatalom fellépése a jobbágyság érdekében.

Mindez a falusi népességet országszerte homogénnak és az élet sokféle változását egy korszaknak láttatja velünk. Valójában azonban a legtarkább változatossággal állunk szemben. A parasztság a szegényebb nemesi rétegektől a zsellérekig, béresekig és pásztorokig csodálatosan vegyes sokféleséget mutat. Hiába szabályozzák századok óta törvények a jobbágyok jogait és kötelességeit, ezeket a világosan kijelölt vonalakat az életben hasztalan keressük. Szinte alig van két falu, még egy uradalmon belül is, amelyben ugyanazokra a szolgáltatásokra vannak kötelezve a parasztok, nem is beszélve arról, hogy ugyanabban a faluban is igen különböző jogállású népelemek laknak. Törvények rideg betűiből, de még kisebb egységekre törekvő megyei statutumokból sem szabad kiindulnia annak, aki a XVIII. század jobbágyságáról hű képet akar alkotni magának. Uradalomról uradalomra, faluról falura kellene végigkutatni minden feltalálható adatot, urbáriumokat és gazdasági feljegyzéseket, országos összeírások kérdőpontjaira adott válaszokat, akkor talán tudnánk bizonyos tradíció alapján kialakult egységeket megállapítani, vagy – jobban látnánk az egymástól elhatárolt színfoltok tarkaságát. A falu képét maga az élet, hagyomány és helyi adottságok alakították ki és őrizték meg századokon keresztül.

Az első jobbágygeneráció még csak átmenet; élete a felszabadító háborúk és a Rákóczi-felkelés véres eseményei közt folyik le. De a pusztulásnak ez a negyedszázada már végleges leszámolás a multtal, új berendezésre nyílik lehetőség. Mihelyt mód adódott rá, a visszafoglalt területeken a felszabadító seregek mögött megkezdődött az új honfoglalás, az elhagyott vidékek betelepítése és a békés munka.

Jellegzetesen átmeneti jellege van ennek az időszaknak. Még minden forrong és hullámzik. Sehol semmi állandóság. Megindulnak a nagy telepítések, de már azokat megelőzőleg és velük párhuzamosan a magyarság belső települése is. A végvári élet és a háborúk megszűntével kenyerüket vesztett katonák keresnek új megélhetést, később fegyveres életmódból kikopott kurucok békésebb foglalkozást. De a régi királyi területekről, a Felvidékről és Északnyugat-Dunántúlról is megindul a parasztság áradása a felszabadított területek felé, minden rendszer és irányítás nélkül. A megyék tiltják az elköltözést, a földesurak visszakövetelik elszökött jobbágyaikat, mindhiába. Hatalmas tömegek vándorolnak el titokban, szinte észrevétlenül, nagy mozgékonysággal. Egyszerűen a sűrű lakosságú területek természetes kiáramlása ez az üres tér felé, szinte a fizika törvényei szerint. Sűrű lakosság, kevés és terméketlen föld, súlyos terhek az egyik oldalon, a másik oldalon az ismeretlen világ új lehetőségeinek vonzása, a munkaerőt kereső földesurak csábítása, mindenképpen könnyebb élet lehetősége. A XVIII. század jobbágyságának még a korábbi időkhöz képest is feltűnő nagy változatosságát elsősorban ez a belső vándorlás és a külföldi telepesek nagymértékű beköltöztetése okozta, a szerint, hogy az újonnan megtelepülők közül ki hogyan tudott új földesurával enyhébb terhekben megegyezni, a jogoknak és kötelességeknek széles skálája jött létre.


Habán korsó ökrösszekér képével. 1797.

Mégis, bizonyos fővonásokat meg lehet állapítani. Így például éles [A JOBBÁGYSORS VÁLTOZATAI] ellentét van a régi hódoltság és a korábban is magyar területek közt. Az újonnan felszabadult területeken sokkal kedvezőbbek az életkörülmények. Ezzel szemben az ország másik részén egyetlen javulás csak maga a béke állapota: bármilyen sok is önmagában, a jobbágyok jogi helyzetén és köteles terhein nem változtat. A népesség sűrű, tehát kicsi az egy családra jutó földterület, legtöbbjüknek csak negyed- vagy nyolcadtelkük van. A szolgáltatások általában a telek nagyságához aránylottak ugyan, ilyen kis darab földön azonban mindenképpen nehéz volt megélni. Azonkívül egyelőre ezeken a vidékeken voltak nagyobb mértékben elterjedve a földesúri magángazdaságok (allodium), amelyek legnagyobbrészt jobbágymunkaerővel dolgoztak. Tehát ezeken a régi mezőgazdasági kultúrájú területeken volt a legtöbb a robot, a szolgáltatások legterhesebbike. Egésztelkes jobbágy heti 3–4 napon át robotolt, sőt aratás idején, vagy szüret alkalmával néhol hetekig egyfolytában, s azalatt saját gazdaságával sem törődhetett, a maga nagy kárára.


Szász falusi bíró Erdélyben. XVIII–XIX. század.[1]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Viszont a török alól felszabadult területeken a szökött jobbágy, a békés foglalkozást kereső katonaelem, – bár ez utóbbi szabadabb mozgását és nyughatatlanságát nehezen küzdi le, – vagy a külföldi telepes nincs ilyen korlátlanul kiszolgáltatva urának. Hiszen, ha hasonló terhek vártak volna rá, nem hagyja el régi otthonát, amelyet mégis csak megszokott és ahol a közbiztonság is nagyobb. Hacsak nem maga a földesúr hozza át más birtokáról (állam és megye különben adózási okokból tiltja is ezt), akkor az új telepes mint szerződő fél föltételeket köt ki magának. Ezért van az, hogy míg a Felvidéken a jobbágyságnak majdnem az egész tömege földhöz kötött örökös jobbágy, a volt hódoltsági vidéken nagyon sok a szabadabb és kevesebb szolgáltatásra kötelezett népelem: árendás vagy taksás jobbágy és szabados.

A különböző jogállású falusi rétegek között igen nehéz világosan elhatárolt csoportokat megkülönböztetni, mert az életben ilyenek nem is voltak. A valóságban csak típusokat lehet felállítani. Megnehezíti a dolgot az is, hogy ugyanaz a kifejezés sokszor egészen különböző fogalmat jelöl és viszont hasonló állapotú jobbágyokat az ország különböző vidékein más és más kifejezéssel jelölnek, a terminológia tehát egészen bizonytalan. Nagyjából mégis, felülről lefelé haladva, a következő rétegeket állapíthatjuk meg a parasztság körében.


Népies menyasszonyi láda Csetnekről, 1783-ból.[2]

Legfelül mintegy átmenetül nemesség és jobbágyság közt, ide kell sorolnunk a legszegényebb nemesi rétegeket is. A címeresleveles nemes (armalista) vagy egytelkes nemes (nobilis unius sessionis) életmódja ugyanis semmiben sem különbözött a módosabb jobbágyétól, maga művelte földjét, hiszen nem volt jobbágya, aki helyette dolgozzék. A jobbágytelken lakó nemes, a nemességnek ez a legalsó rétege meg éppen teljességgel jobbágyszámba ment. Az armalista sem állami adót, sem földesúri szolgáltatásokat nem fizetett ugyan, de a szintén elég súlyos megyei adó terhét az 1723. évi 16. tc. értelmében ő is viselte. Az armalista nemesek száma [A SZABADOSOK] igen nagy; az 1754/55-i nemesi összeírás alkalmával 32.000 nemes családból 14.000 ilyen.

A nem nemes parasztok legfelső rétege a szabadosok (libertini). Egy részük a kuriális jobbágyokból kerülhetett ki, akiket a földesúr házi szolgálatra rendelt be; ennek fejében állami és földesúri adótól mentesek voltak. Más részük korábban fegyveres szolgálattal állt ura rendelkezésére és adómentességét később is megtartotta. Egyesek azonban úgy lettek szabadosokká, hogy bizonyos összeg lefizetésével megszabadultak minden jobbágytehertől, tehát mintegy zálogba vették telküket a földesúrtól. Szinte az örökváltság korai formáját láthatnók ebben, csakhogy ez a felszabadítás nem végleges, csupán addig szól, amíg az uraság vissza nem váltja a telket. E felszabadítás összege az Esterházy hercegek alsólendvai uradalmán 300 rénes forint volt, óriási összeg ebben a korban, mikor egy forintért egy akó gyöngébb minőségű bort lehetett venni. Ha az ilyenek „jobbágyi kötelességből való fölszabadítás iránt instantiájukat” megteszik és az összeget lefizetik, megkapják a manumissionalis és inscriptionalis levelet, szabadságuk bizonyítékát. Tulajdonképpen nem a személy szabadul föl ezzel, hanem a telek. Ha egy telken több testvér lakik, csak egy összeget kell fizetniök és mind felszabadulnak. Ugyancsak szabadságot kaphatott valaki, ha vállalkozott puszta helység megtelepítésére. Így például a dombóvári uradalomhoz tartozó Döbrököz községben egy Cserénfai István nevezetű jobbágy „mint első megszálló, firól-fira való szabadságot” kap, de aztán „szabados kötelességéhez nem való cselekedetéért” elveszik a szabadságát és öccsére ruházzák. A földesúr tehát nemcsak fölszabadíthat, hanem megfelelő ok esetében a szabadságot el is veheti. Hasonlóképpen jellemző föltétellel kap szabadságot ugyanebben az uradalomban Nagy András, aki Sásd község megtelepítésére vállalkozik, „kívánván magának firól-fira szabadságot”. Meg is kapja, de csak föltételesen, mert ha ígéretének „azon városunk megszállítása dolgában eleget nem tenne, – köti ki a földesúr, Eszterházy József gróf, – tehát eo ipso szabadságától priváltatni fog”. Tehát ő is firól-fira kapja a szabadságot egy sessióra, de ezt a telkét elidegenítenie nem szabad és az a fiág kihalta után visszaszáll az uradalomra. Néhol még a szabadosok is kötelesek némi szolgáltatásokra, például arra, hogy az uraság levelét vagy pénzét bárhová saját lovon, de az uraság útiköltségén elvigyék. Általában azonban nagyon kevés a libertinus, a megyék igyekeznek a felszabadításnak gátat vetni. Baranya megye például eltiltja 1723-ban, mert a felszabadított adómentessé vált és ezzel eddigi adója a többi jobbágyokra hárult.


Népies menyasszonyi láda 1780-ból.[3]
(Br. Than Albinné tulajdona, Berzétén.)

A szabadosokhoz hasonlóan kiváltságos helyzetet élveztek egyes községek lakói: csak közösen fizettek bizonyos összeget (árenda, taksa) és azonkívül semmi másra nem voltak kötelezve. Más esetben némi robotot is adtak a földesúrnak. E tekintetben is a legnagyobb változatosságot találjuk még egy uradalmon belül is. A terminológia ezekre nézve szintén teljesen kialakulatlan. Néha mezővárosnak (oppidum) nevezik az ilyen kiváltságos községeket, tehát bizonyos városias jelleg tulajdonítható nekik, [A TELKES JOBBÁGY] de nem minden esetben. Olykor az ilyen telep nem kap megkülönböztető jogi kifejezést és viszont máskor oppidumnak nevezett helység lakói is szépen fizetik a censust, az örökös jobbágyok földesúri adóját.


Falravaló sarokszekrény 1789-ből.[4]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szorosabb értelemben vett telkes jobbágyság (coloni sessionati) körén belül nagyjából két típust lehet megkülönböztetni: örökös jobbágyokat és ezeknél kiváltságosabb helyzetben levő szerződéses jobbágyokat (árendás, taksás, kontraktualista; ezek többnyire szabadon költözhettek.) A szerződéses jobbágyok legtöbbnyire új településnek köszönhetik kontraktusukat, de előfordul az is, hogy már régebben megtelepedett községgel lép egyességre a földesúr. A szerződést vagy egész község kapja, vagy egyes telepesek. Így történik az, hogy sokszor ugyanabban a községben együtt laknak szerződéses és nem szerződéses, szabadon költöző és örökös jobbágyok.


Karospad 1797-ből.[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szerződéses jobbágyok legnagyobb számban az újonnan felszabadított területen, ott is a tömegesen betelepített németek közt találhatók. Legfőbb kiváltságuk a szabad költözésen kívül a földesúri szolgáltatásoknak egy összegben való fizetése és gyakran robotmentesség is. Robot helyett inkább robotpénzt fizetnek. Sokszor éppen az az oka az egyességkötésnek, hogy a robottól megszabaduljanak. Ha a földesúrnak nem volt nagyobb allodiuma, vagy csak nagyobb távolságban, ez nem járt különösebb nehézséggel. A szerződés érvényessége azonban gyakran éppen olyan könnyen meg is szűnt, a földesúr felfüggesztette, vagy formális változtatás nélkül is egyszerűen csak nem törődött vele, hanem „ellenkező szokást” hozott be. Törvényes védelem híján a jobbágyok semmit sem tehettek ez ellen. Még könnyebb volt az ilyen változtatás szóbeli szerződés esetében, amire szintén sok példa van. A szerződéseket többnyire már nem is végleges szándékkal kötik, hanem meghatározott, vagy határozatlan számú évre, s azután esetleg megújítják.


Poltári palócleány. XVIII–XIX. század.[6]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A jobbágyság legnagyobb részének kötelezettségeit azonban nem szerződés határozta meg, hanem urbárium, vagyis a kötelezettségek egyoldalú megállapítása és írásba foglalása, vagy még ez sem, csak a szokás. Az urbáriumot a földesúr az úriszéken, saját bírói fórumán adta ki, a megyei hatóság részvételével. Két példányban készült, egyiket a földesúr vagy tisztviselői, a másikat a parasztok tartották meg. Az urbárium tehát bizonyos mértékig meghatározza a maximális teljesítményeket és akadályozza újabb, túlzott követelések kifejlődését. Sokszor azonban teljesen feledésbe megy, a parasztok maguk nem is tudnak róla, hogy volt olyasmi, pedig az illető urbárium ma is megvan, kétségtelen jeléül annak, hogy készült, de nem lépett életbe, vagy a használatból kikopott.

Még inkább ki vannak szolgáltatva az esetlegességeknek az „usus szerint traktáltak”. Jó földesúr enyhe követelésekkel lép föl és csak azt kívánja, amit megszokás alapján könnyen adhatnak, rossz, népét kiuzsorázó földesúr viszont szertelen kívánságokkal állhat elő, hiszen nincs számszerű zsinórmérték, amire hivatkozni lehetne. Főleg akkor sujtotta ez a bizonytalanság erősen a jobbágyokat, ha a földesúr változott és előbbeni jó urukat elvesztették.

Mindkét típusra elég példánk van. Grassalkovich Antal azt az elvet követte, hogy „alábbvalóddal úgy bány, mint veled föllyebb valódat bánnyi kívánod”. Harruckernról, a nagy békési földesúrról pedig így emlékszik meg Thessedik Sámuel: „Ez az ő jobbágyinak még a sírban is mindenkor szerető földes urok, minden jobbágyának attya s oltalmazója. Ez az úr igen kevés adót s robotot kívánt tőlük; ellenben az ő szerető jobbágyinak [A JOBBÁGY FÖLDESÚRI TERHEI] víg kedvel tett szükséges szolgálatjokat örömmel szemlélte… az uraságnak böltsen kigondolt regulája által a jobbágyok majd olly állapotban helyheztettek (leginkább a megszállott igen szegény emberek), hogy minden uraság részére tartozandó adót, robotot, tizedet és jószágbéli bért, kész pénzzel kifizethették; és kevés esztendők alatt a puszta üres fel-felfogott jószágon 15 majd egészen ujj helységek épültek fel, melly azoknak hihetetlenül tetszik, akik azokat nem látták volt”.


Turócmegyei földművesek a XVIII. század első felében.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A jobbágyok földesúri szolgáltatásai nagyjából ugyanazok maradtak mint az előző században: census, kilenced, tized (ezt ekkor már többnyire a földesurak bérlik az egyháztól, csak a plébánosok kapják természetben a tized egy tizenhatodát) és ajándékok, valamint a munkaszolgáltatás: robot és hosszú fuvar. Természetesen alig van két község az országban, amelynek a szolgáltatásai el ne térnének akár egymástól, akár a törvényes előírásoktól, nem okvetlenül a jobbágy hátrányára. Egészen a helyi szokás dönt, néhol sokszázados, még középkori hagyomány. Így például az alsólendvai uradalomban még a XVIII. században is egészen ismeretlen a kilenced, ötszáz év alatt nem vettek tudomást az 1351-i törvényről, amely általánosan kötelezővé teszi a termény kilencedének beszolgáltatását. E helyett még mindig a hely-akó gabona a szokásos, vagyis telkenként állandó mértékben meghatározott gabonamennyiség, a termés nagyságára való tekintet nélkül.

A munkaszolgáltatás: a robot és a hosszú fuvar, a jobbágy legterhesebb kötelezettsége, szintén igen változatos. Mennyiségét elsősorban a földesúr szükséglete szabja meg. Még a század második felében, az úrbér-rendezés alkalmával is általában azt vallják a jobbágyok, hogy annyi robotot adnak, amennyit kívánnak tőlük. Ahol fejlett majorgazdálkodás (allodium) van, – és a század folyamán az ilyen helyek száma egyre gyarapszik, a régi hódoltsági területen is – ott sok munkára van szükség, s ennek megfelelően a robot igen nagy méreteket ölt. Heti 3–4, sőt még 5–6 napra is fölmegy, természetesen nem az egész évben, hanem a legfőbb mezőgazdasági munkák idején, s ilyenkor hetekre leköti a jobbágyot; télen viszont, ha járhatók az utak, a hosszú fuvar veszi igénybe. „Hiszen arra való a jobbágy, – mondja egy zalamegyei tiszttartó 1731-ben, – hogy vigye az uraság jószágát, ahol ára hallatik, téli időben történik pedig az efféle szekerezés, holott úgy sem adhatni annyi dolgot, hogy végbe ne vitetődnék”. Ilyen hosszú fuvarban szállítják az uraság gabonáját határszéli birtokokról még külföldi piacokra is (Alsólendváról Grácba). Olyan nagy teher ez, hogy megesik: a jobbágyok inkább maguk kifizetik az elszállítandó gabona árát, semhogy a rossz utakon kockáztassák igavonó állataikat.


Magyar gulyás.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A falusi népesség legszegényebb rétege a zsellér, meglehetős bizonytalan jogállású és vagyoni helyzetű csoport. Egy részének saját háza van, esetleg egészen kis földje is, ennek megfelelően kötelezettségei is jóval kisebbek a telkes jobbágyokénál. Szegényebb részüknek még saját lakóhelye sincs; ezek a háznélküli, vagy más hátán lakó zsellérek a telkesjobbágyok gazdaságához, háza népéhez tartoznak.

A mezőgazdasággal foglalkozó népelemeken kívül a falu népe között természetesen más csoportok is találhatók. Így elsősorban a kézművesek, falusi iparosok, molnárok stb. Ezek szabadabb mozgásúak mint a földműves jobbágyok, többnyire csak pénzbeli szolgáltatásokra vannak kötelezve, tehát több lehetőségük van a vagyoni és társadalmi emelkedésre. Ilyenek azonban nagyobb számban csak mezővárosokban élnek.

Itt kell megemlékeznünk a falusi árendátor zsidókról is, akik egyes földesúri hasznothajtó jogokat vesznek bérbe, elsősorban a korcsmáltatást, amely igen nagy és jól kihasználható jövedelemmel jár. A zsidók száma azonban még a század első felében nem nagy és inkább csak a lengyelországi borkereskedelemben játszanak fontosabb szerepet. Nagyobb jelentőségre csak a század végén és a XIX. század elején jutnak, [NEHEZEDŐ JOBBÁGYSORS] amikorra az erős, állandó bevándorlás nagyon megduzzasztotta számukat. Ilyen változatos jogi és gazdasági körülmények közt folyt a második jobbágygeneráció élete, a béke nyugalmában, de folyton fokozódó terhek alatt. Az előző időkhöz képest legnagyobb teher az 1712–1715-i országgyűlésen újonnan felállított állandó hadsereg eltartása, illetőleg a katonaság ellátására fizetett állandó adó, a porció.


Oláh juhász.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A harmadik jobbágygeneráció sorsa fokozatosan nehezebbé válik. Természetesen itt sem lehet általánosítani, mégis megállapítható, hogy a század 30-as és 60-as évei közt valami megváltozik, a parasztság élete már nem olyan, mint korábban volt. Főként a volt hódoltsági terület aránylag kedvezőbb körülményei alakulnak át. „A paraszt, – írja Thessedik Sámuel, a század kiváló magyar közgazdásza, – napról-napra mind jobban tapasztalja, hogy ebben a természettül annyira megáldott hazánkban már nem oly jó lakni, mint annak előtte; de maga sem tudja, hogy ez honnét jön. Panaszkodik majd az Isten ellen, majd a rossz esztendő, majd pedig a termékenyetlen föld ellen: és így elegendő ok nélkül majd ez, majd amaz ellen zúgolódik”.

Pedig az ok egyszerű és tulajdonképpen a természetes fejlődés hozta magával. A népesség állandóan és rohamosan gyarapodott a nagy telepítések és a kedvező körülmények következtében. Most már nem áll rendelkezésre a föld olyan korlátlan bőségben, mint korábban, nem lehet megszámlálhatatlan mennyiségű állatot: marhát, juhot tartani a végeláthatatlan pusztai legelőkön. Pedig primitív fokon az állattenyésztés nyujtja a legkönnyebb megélhetést és az állat a rossz közlekedési viszonyok közt is aránylag könnyen vihető piacra. A század folyamán azonban mind több földet vonnak művelésbe, a legelő összébb szorul és távolabbra kerül. De krízisbe jut a földművelés is. Könnyű volt addig nagy termést kapni minden fejlettebb mezőgazdasági kultúra nélkül, míg évtizedek, sőt évszázadok óta műveletlen földek kerültek eke alá. Ennek az állapotnak most vége, a trágyázatlan, szüntelen rablógazdálkodással zsarolt föld végül is kimerül. Pedig a primitív kétnyomásos gazdálkodás kevéssé használja ki a földet, hiszen a szántónak mindíg csak egyik felét vetik be, a másik ugarnak marad. A fejlettebb háromnyomásos gazdálkodás, amely a földnek csak harmadát hagyja kihasználatlanul, még egyáltalában nem vált általánossá.

Tehát a lakosság gyarapodik, a termés viszont nem olyan arányban, az állatállomány meg éppen csökken, tehát az egy főre eső jövedelem rohamosan kisebbedik. A földesúr viszont nem látja be, hogy a körülmények megváltoztak, a terheket állandóan növeli. Egy ideig bírta a jobbágy, de teherviselőképessége mind jobban csökkent. Hogy milyen rohamosan nőttek a földesúri kívánalmak, mutatja Cegléd példája: pénzszolgáltatása négy év alatt, 1741-től 1744-ig 1000 forintról 6500-ra emelkedett.


„Gondolkozó-szék.” Népies bútor a XVIII. századból.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A jobbágyság helyzetének megromlására vezetett a földesúri gazdálkodás fejlődése is. Amint az allodiumok növekszenek, a robot is súlyosbodik, hiszen a földesurak, a helyett, hogy nagyobb számú bérest tartanának, inkább ezt az ingyen munkát használják ki. Viszont a nagyobb teher fejében semmi kedvezményt nem kapnak a jobbágyok, sőt a korábban bérelt pusztákat is elveszi tőlük az uradalom saját kezelésébe.

Hogy a kis-, vagy a nagybirtokon vált-e terhesebbé a jobbágy helyzete, arra nehéz lenne feleletet adni, itt is esetlegességek döntöttek. A kisbirtokos jobbágyainak az volt a bajuk, hogy kevesen voltak és mégis minden munkát el kellett végezniük, a hatalmas nagybirtokos viszont annyit préselhet ki alattvalóiból, amennyit akart, vele szemben nem volt tekintély, amely megvédje [ÁLLAMI INTÉZKEDÉSEK A JOBBÁGYSÁG ÉRDEKÉBEN] szegénységet. Az ilyen minden panaszra ridegen úgy felelhetett, mint Batthyány Ádám gróf tárnokmester, amikor a jobbágyok sérelmei ügyében királyi utasításra vizsgálatot rendeltek el ellene: hogy a kifogásolt követelésekhez az uraságnak joga van.

Súlyossá válik tehát, mind súlyosabbá a falusi népesség élete, de ez Európa-szerte jellemző vonása a XVIII. századnak. És még mindíg kétségtelen, hogy a magyar jobbágyok helyzete kedvezőbb volt, mint a kelet-európaiaké általában. Csehországban a földesurak gyárakat alapítanak és jobbágyikat ingyen gyári munkára rendelik be. Kelet-Poroszországban, Brandenburgban, Lengyelországban pedig a nagy exportra berendezett, kapitalista jellegű nagybirtok-üzemek a végsőkig kihasználták a jobbágy munkaerejét, s földjét is elvették, hogy több jusson allodiumnak. Ilyen esetek nálunk nem fordultak elő, mégis égető szükség volt arra, hogy a mezőgazdasági népességnek, a nemzet zömének élete elviselhetőbbé váljék. Annál is inkább, mert a földesúr és jobbágy viszonya egyre jobban elhidegült, a köztük levő érdekközösség tudata mind jobban elhalványult. Hosszú folyamat ez, amelynek az absentismus a fő mozgatója, a mindíg nagyobb számban külföldre költöző, a jobbágyok verejtékes munkájának eredményeit könnyelműen eltékozló és barokk fényűzésükben folyton csak újabb és újabb követelésekkel fellépő nagybirtokosok állandó távolléte.

A helyzet rendezése csak az államhatalomtól volt várható. Erre az a körülmény adott módot, hogy az állam pénzügyi és a jobbágyság gazdasági érdekei mind szorosabb kapcsolatba jutottak egymással. Az állam szükségletei ugyanis állandóan növekedtek és a helyzetet még súlyosbította a bécsi udvar sok pénzügyi nehézsége és adóssága. Ezeknek fedezése nem volt máshonnan várható, mint a jobbágyság szolgáltatásaiból, mert a nemesség éppen ekkor biztosította a hosszú időre végérvényesen állami terhektől való mentességét. Az államra nézve tehát nem volt közömbös az adófizető réteg teherbíró képessége. A sokat hangoztatott „bonum publicum”, a közjó így elsősorban az állam fiskális érdeke s nem valami humanista népjóléti szempont.

III. Károly törvényei közül egyelőre még csak néhány kisebb jelentőségű cikk foglalkozik a jobbágyság érdekeivel: a hegyvám és dézsma szabályozása, azután annak kimondása, hogy a megye köteles megvédeni a szegény népet az elnyomatástól. Mindenesetre igen kevés ellenszolgáltatás az új állami terhekkel: az állandó katonasággal és hadiadóval szemben.

Az állandó hadsereg felállítása (1715) óta ugyanis a honvédelem kötelezettsége is a jobbágyságot terhelte, a szükséges katonamennyiség toborzás, vagy ha ez nem volt elég, kényszerítés útján az ő soraiból került ki. A hadügyben beállott változás maga után vonta az adóügy átszervezését is. A korábbi adózási rend helyébe az állandó hadi adó (subsidium, contributio) lépett, de ez is a jobbágyságra nehezedett; egyképen nagy teher, ha pénzben fizette, vagy ha a beszállásolt katonaság természetben való ellátását bizonyos kulcs szerint (portio) rótták ki rá. Az állami adó mellett a megye szükségleteire szedett házi adó szintén továbbra is megmaradt.


Vallatás ütőérszorítással Mária Terézia Constitutio Criminalis-a szerint 1769.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Jelentősebb lépés a jobbágyság érdekében Mária Terézia uralkodása alatt történik az úrbérrendezés formájában. A nagy királynőt már nemcsak fiskális meggondolások vezették, hanem egyrészt a felvilágosodás humánus eszményei, másrészt saját mély vallásossága és női lelkének fínomsága; lelkiismereti kötelességet látott abban, hogy a visszaéléseket megakadályozza és a jobbágyság életlehetőségeit biztosítsa. Gyökeres változtatásra ő sem gondolt, de a lehetőségekhez képest ez is rendkívül nagyjelentőségű volt. Indítékait saját szavai fejezik ki legjobban: „Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni egypár mágnás és nemes miatt”.

Reformját az 1764-i országgyűlésen akarta keresztülvinni, de a rendek ellenállása miatt szándéka meghiúsult. Ezért azután az úrbérrendezés rendeleti úton valósult meg. Először Szlavónia kapott egységes urbáriumot 1756-ban, azután a tulajdonképpeni Magyarország 1767-ben. Pontosan szabályozták a jobbágy kötelességeit, de jogait is. Megállapították a telek nagyságát, megyénként és a föld minősége szerint különböző nagyságban (egész telek 16–40 hold szántóföld). Általánossá tették a kilenced- és tizedfizetést. Ezenfelül a jobbágy évenkint egy forint censust fizetett földesurának, két részletben, továbbá 2 tyúkot, 2 kappant, 12 tojást, 1 itce vajat adott fejenként, egy borjút pedig harmincadmagával. Ez utóbbiakat pénzen is megválthatta. Minden más termény- és pénzszolgáltatás megszünt. A robotot is egységesen szabályozta Mária Terézia urbáriuma, egész [AZ ÚRBÉRRENDEZÉS] telkes jobbágy számára évi 52 igás, vagy 104 kézi robotos napban. Havonta egyszer, sürgős munka idején heti négy napi robotot követelhetett a földesúr, a nélkül, hogy ezzel megnövelhette volna a robot évi összegét. Ezenkívül évente egyszer hosszú fuvart is köteles volt adni a jobbágy. Azok a szerződések, amelyek az új urbáriumnál kedvezőbbek voltak, továbbra is érvényben maradhattak a helytartótanács jóváhagyásával. Bíráskodás tekintetében megmaradt az úriszék, tehát első fokon a földesúr ítélt jobbágya fölött, még abban az esetben is, ha a szembenálló peres felek éppen a földesúr és jobbágya. Másodfokon továbbra is a megyéhez lehet fellebbezni és a megyei törvényszéken a megye ügyvédjének lett a kötelessége, hogy a jobbágy érdekeit képviselje.


Vallatás lábszárszorítással Mária Terézia Constitutio Criminalis-a szerint 1769.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az úrbérrendezés egységesítő és enyhítő törekvése szembetűnő a negyedik nemzedékek életében, bár inkább csak a régi magyar területek agyonterhelt jobbágya számára jelentett könnyebbséget, a volt hódoltsági részek jobbágya néhol addigi kedvező helyzetében károsodott általa. De sok helyen, sajnos, nem is ment át az életbe, mert végrehajtása a földesurak s a megyék ellenállásába ütközött. Horvátországban és a Temesi Bánságban csak 1780-ban került sor az urbárium bevezetésére, Erdélyben viszont sohasem következett be úrbérrendezés.

Sokkal tovább akart menni a jobbágyvédelem terén a mindenben radikális újító, II. József. Élete egyik fő törekvése volt a nemesség adóztatásának keresztülvitele, ez azonban nem sikerült, a közteherviselés újabb félszázadra eltolódott. A jobbágyság helyzetét 1785-i rendeletével akarta megjavítani: helyreállította a szabad költözést, megadta a lehetőséget, hogy a jobbágy fia bármilyen pályát választhasson és ne legyen köteles ugyanolyan sorban maradni, mint atyja. Még a jobbágy név használatát is megtiltotta és eltörölte a személyes függés viszonyát. Korai halálával azonban emberséges rendelkezései mind semmivé foszlottak, pedig legalább ezt fenn akarta tartani rendeletei kényszerű visszavonása alkalmával is.


Rabló az Északi Kárpátok vidékéről, a XVIII. század elején.[11]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Cigányasszony a XVIII. század elején.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A falu népe tehát a XVIII. század folyamán is tovább éli korábbi primitív életét. A felvilágosodás ideái emberi méltóságról, emberi egyenlőségről hiába terjednek világszerte, hiába olvassák őket nálunk is előkelő és művelt rétegek, annak következményei a jobbágyságra alkalmazni eszükbe sem jut. A két világ egymástól függetlenül éli életét. Fényűzés, pompa, francia műveltség, zene és irodalom egyrészről, szegényes falvak görbe utcái, sártenger-útjai, egészségtelen életmódja és primitív gazdálkodása, kultúra hiánya másfelől. Mindehhez járult a közbiztonság hiánya. Félig vad „rideg pásztorok”, akik egész életüket a pusztákon töltötték, minden műveltség és rendezett társadalmi élet nélkül, katonafogdosás elől menekült falusi legények, rablásból élő betyárok veszélyeztették a vidéken utazók életét. Még a XVIII. század végén Magyarországon utazó Hofmannsegg gróf is azt írja, hogy „félreeső csárdákat nagyon veszélyes éjjeli szállásul választani, ha az ember egyedül van és nincs fölfegyverkezve”. Nem segít a viszonyokon sem a sok halálos ítélet, sem az elítéltek megkínzása (tortura). E kegyetlen szokást nálunk mindíg csak módjával alkalmazták. Mária Terézia 1769-ben szabályozta „Constitutio Criminalis”-ában, amelynek érvényessége Magyarországon is hallgatólagos elismerést nyert. A kínvallatást, legalább elvben, csak II. József szüntette meg. Jellemző, hogy akadtak vármegyék, amelyek a kegyetlen bírói eljárás visszaállítását kérelmezték a humánus uralkodótól. A testi fenyítés azonban a kínzás eltörlése után sem szűnt meg s érthetően elsősorban a köznépet sujtotta. Különösen a vármegyék ragaszkodtak a botozás jogához és nem mulasztották el a hadseregre való hivatkozást, ahol a XIX. század közepéig gyakorlatban maradt.


Csigázás. Egy lap Mária Terézia Constitutio Criminalis-ából. 1769.

(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Egyelőre még meglepetésszámba megy olyan melegszívű megemlékezést olvasni a falu népéről, amilyen Orczy Lőrinc báróé 1789-ből:

„Nem gondol ez napnak sütő sugárjával,
Háborodott égnek tüzes villámjával,
Köz jóra dolgozik izzadt homlokával,
És bőséget terjeszt hasznos munkájával.

Nem tudom, ki kezdte ezen különbséget,
S ki adta fegyvernek azt az elsőséget,
Hogy, ki azt hordozza, nyerjen dicsőséget,
Ellenben hasznos nép viseljen ínséget.”

Sokkal gyakoribb és jellemzőbb e korra Faludi Ferenc megjegyzése: „Maga az Isten választást tett köztünk: a jobbágyra osztván a munkát és fogyatkozást, a főemberekre a bőséget és a vigasságos életet”. A mezőgazdasági népességgel, a nemzet legnagyobb többségével még alig törődik valaki komolyan; ehhez még sok idő kell, újabb európai áramlatok és új, megértőbb nemzedék: a következő század reformkoráé.


[1] Brädetzky Sámuel Beyträge zur Topographie des Königreichs Ungarn 1805-ben megjelent IV. kötetéből.

[2] Felírása: MARIA Baltoss Ao. Dni 1783 Fenyőfa, durván festve. Csetnekről származik.

[3] Ez a láda is Gömör megyéből való, de gondosabban készült az előbbinél. Fenyőfa, tarkán festve. A rajta lévő képek Krisztus születését, a feltámadást és a megkeresztelést ábrázolják.

[4] Felvidéki, közelebbről valószínűleg szepességi bútordarab, ahol az ilyen szekrények neve Almerei, almáriom. Az oromzatán lévő faragás vödröthúzó bányászokat ábrázol. Az egész sötétzöldre van festve, piros virágos díszítéssel. Egykori felírásából már csak az évszám olvasható.

[5] Keményfa, zöldre festve; a faragott díszítések színe piros.

[6] V. ö. a 115. laphoz szóló jegyzettel. Aláírása: Bauern Mädchen von Poltar im Neograder Comitate mit ihrem Regenstuche.

[7] Turóc megye térképén, Bél Mátyás Notitita Hungariae c. műve II. kötetében. Lásd a 66. laphoz tartozó jegyzetet. Az alakok még a XVIII. század elején divatozott magyaros ruhát viselik.

[8] Mindkét kép Brädetzky Sámuelnek a 28–29. lapnál idézett munkájából, II. kötet. Az elsőnek aláírása: Ein Ungarischer Ochsenhirt (Gulyás), a másodiké: Ein Walachischer Schaf-Hirt (Juhász). Jelzetük: Porheimer sc.

[9] Keményfa, sötétzöldre festve, piros csíkokkal.

[10] Mária Terézia Bűnügyi Rendelete 1769-ben Bécsben Trattner János Tamásnál jelent meg nyomtatásban. A kínzás különféle módjait, a szükséges eszközöket nagyszámú ábra magyarázza. Ezek a vérlázító kegyetlenkedés aprólékos rendszerbefoglalását mutatják be. A magyarázatokkal együtt egy-egy ívrétű lapot betöltő képekből az első a következő felírást viseli. Vorstellung der Schnürung mit den hierzu erforderlichen Personen. A a vallatott, B a hóhér, C a hóhérsegéd, D az ülőpad, E szájbilincs, F a padlóba erősített vashorog, G a kötélnek ebbe akasztott hurokja, H a bűnös kezei a kötélhurokban; ezeket a fájdalom fokozására a hóhérsegéd időnként megrángatja. I a kötél szára, K a facövek, amelynél fogva a hóhér a kötelet hol meghúzza, hol meglazítja. A második kép a vasból készült lábszorító alkalmazását mutatja: Vorstellung der eingentlichen Anlegung des Beinschraubens, und der hierzu benöthigten Personen. A harmadik képen a könyv egyik oldala teljes egészében látható. E lap magyarázatában feltűnik az álhumanizmus megnyilvánulása, amikor az F pont szerint a mellbimbókat az égetésnél „kimélni” kellett.

A Constitutio Criminalis eredetileg az örökös tartományok számára készült, de a bíróságok Magyarországon is alkalmazásba vették. Érvényét II. József új büntető-kódexe 1787-ben szüntette meg.

[11] Abraham de Sancta Clara munkájából; lásd a 132. laphoz adott jegyzetet. Az első aláírása: Einer von der Freübeutern der Carpatischen Gebirgs, die man Coralen nennt. A gorálok tudvalevőleg Árva megye északi részének lakói. A második kép aláírása: Eine Zigeinerin.

« GÁRDONYI ALBERT: A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS TÁRSADALMA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

UNDI MÁRIA: ÚRI- ÉS NÉPVISELET A BAROKK KORBAN. »