« CSAPODI CSABA: A FALU ÉLETE. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

KORBULY GYÖRGY: AZ ÁLLAMI EGÉSZSÉGVÉDELEM FELÉ. »

UNDI MÁRIA
ÚRI- ÉS NÉPVISELET A BAROKK KORBAN

Mire az egyetemes európai megmozdulás a törököt kiszorította az országból, a magyarság számban és erőben pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Egykor legmagyarabb és művelődésben előljáró területei teljesen elnéptelenedtek. Betelepítésükre az uralkodó hatalom egész népvándorlást indított meg a német birodalom felől, de szívesen látta azokat is, akik a Balkán törökuralta területeiről menekültek ide. A puszta vidékek jórészt idegenekkel népesedtek be, ami – legalább látszólag – kedvező volt a dinasztiára, de végzetes a magyarságra.

A magyar lakosság számaránya a folytonos vérveszteség következtében az ország egyéb területein is megromlott. Még a „nemzetfenntartó” nemesség is erősen keveredett idegen elemekkel, bevándoroltak tömeges nemesítése révén. A hatalom mindenben az új honpolgároknak kedvezett, a magyar fajiság fennmaradását, fejlődését inkább hátráltatta. Az elnemzetietlenítés gyors lépésekben haladt előre s már-már úgy látszott, sikerülni fog a magyart saját honában háttérbe szorítani.

E törekvésekkel szemben a magyarság konzervatív hajlamai szolgáltak legerősebb gátul. A ragaszkodás a régi hagyományokhoz, szokásokhoz, az újításoktól való erős idegenkedés eredendő hibája és egyben erénye volt a magyarnak. Visszavetette a kultúrában s okozójává vált elmaradottságának, de másfelől segített fenntartani fajiságát és a leghevesebb ostromok közepett is megőrizte a beolvadástól.

A nemzeti élet válságait a magyar viselet története híven visszatükrözi. A megmaradt magyarság zöme a folytonos ostrom és idegen behatás között sem szűnt meg ragaszkodni az ősi ruhaformákhoz. A századforduló nagy fellángolása után azonban e téren is bizonyosan elernyedés következett be. A XVIII. század első felében egyre szűkebbé vált a régi viselethez ragaszkodók köre. Régebben fejedelmek, főurak jártak elől jó példával; a magyar úr a bécsi udvarnál sem vált meg megbecsült öltözetétől. Az új idők mágnása már feszélyezettnek érezte magát a zsinóros dolmányban s könnyen túladott rajta. A hagyományok őrzése egyre alantasabb rétegek vállára tolódik át; az idegen hatások alól a középnemesség feltörekvő csoportja sem bír szabadulni. Vannak idők, amikor a pórnép és a tőle életmódban alig különböző, bocskorosnak csúfolt kisnemesség a fő hordozója a mult örökségének. Talán nem is tudatosan, inkább ösztönszerűen, részben azért is, mert szegénység nem engedte meg a divattá váló haladást. Ez tette lehetővé, hogy mikor később a nemzeti érzés újból megerősödött, volt honnan és miből meríteni.


Nyalka huszár. Holicsi fajánsz tálca festménye a XVII. század közepéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A nemzeti viselet fennmaradásának egyik főoka a magyarnak az a tulajdonsága, hogy magát többé-kevésbbé katonának tartotta. Tette ezt annál is inkább, mert a nemesség kötelezettsége e tekintetben az egész korszakon át fennállott. A legsajátosabb magyar katona, a huszár, a XVIII. században is végig megmaradt férfiideálnak. Ruháját, tartását, deliségét mindenkor utánozták azok is, akiknek a vitézkedés nem volt élethivatásuk. Hiszen a korszak végén még a nők is huszárdolmányt, csákót viseltek, ha díszbe öltöztek.


Magyar nemes ifjú a XVIII. század elején. Rézmetszet 1723-ból.[1]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

[A FÉRFIVISELET] A férfiviselet alapformái az egész korszakon át nagyjából megmaradnak. A dolmány szabása a régi; derékban szűk, erősen a testhez idomul, ujjai hosszúak, ezért sokszor ráncot vetnek. A dolmány hossza a korral s a viselő társadalmi helyzetével kapcsolatos; a fiatalok rövidre szabatják: lent alig látszik ki a széles zsinóröv alól egy tenyérnyi; az idősebbeké hosszabb, combközépig érő. Papok, hivatalbeli férfiak térdig vagy bokáig érő kabátban mutatkoznak. A mente, amely egyformán viselhető felöltve és panyókára vetve, valamivel hosszabb a dolmánynál. A nadrág mindenkor szűkre szabott és több-kevesebb zsinórzás díszíti. A rövidszárú delisaru időhaladtával egyre ritkábbá válik, a század végére majdnem teljesen kiszorítja a térdigérő, keményszárú csizma.


Magyar úr. Olajfestmény a XVIII. századból.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)

Természetes, hogy ezen belül a divatnak sokféle változatával találkozunk. Országrészek és a vagyoni állapot különbözősége észrevehető eltéréseket hoznak létre. Az erdélyi öltözet egészen a XVIII. század közepéig régiesebb a nyugati részekénél; csak akkor válik divatosabbá, amikor a keleti országfél úri rendje mind sűrűbb érintkezést tart fenn Béccsel, amin a királyhágóntúli élet színestollú krónikása, báró Apor Péter nem győz eléggé sajnálkozni.

Képek egész sora mutatja, hogy a Rákóczi-korszak erősen katonás jellegű férfiviselete az egész korszak alatt a legfestőibb megjelenésű. A dolmány eleje szerény díszítésű; a XVII. században kedvelt széles paszomántozás elmaradt, a következő évtizedekben lábrakapott gazdag zsinórozás pedig még csak nyomokban mutatkozik. A nadrág sincs kizsinórozva, a dolmány aránylagos hossza fölöslegessé teszi. E helyett szokásos a nadrágszár felső részét mintegy combközépig az alapszövettől eltérő színű anyagból szabni. Ezt salavárinak, salavárdinak nevezték. Eleinte különálló, a nadrágra felhúzott ruhadarab volt, később rávarrták a nadrágra. A csizma magasszárú, térdig ér, s elől felfelémenő csúcsban végződik. A mente megrövidül, rendszerint alig hosszabb a dolmánynál. Helyette gyakran hordanak párduc- vagy hiúzbőrből készült kacagányt, félvállra vetve. Mindehhez prémmel kerített zacskósüveg járult, forgóval vagy a nélkül.

A kuruc idők elmultával következik be azután a „metamorphosis”, amit Apor Péter szinte elkeseredve észlel. A ruházat egyre legényesebbé válik, a régi nehézkes, de tisztes szabáshoz már csak az öregek ragaszkodnak. A változás elsősorban a dolmányon vehető észre. Annyira megkurtították, hogy már alig látszik ki belőle valami a széles zsinóröv alul. Sőt akadt, akinek a dolmánya kötés fölött végződött. A dolmány minél rövidebb, annál feszesebb is lett. A kurtánkának nevezett dolmányon az alj csákós vágása alig látszott. Volt egy könnyű, bélésnélküli dolmány is, ezt félszer dolmány, a béleltet kétszer dolmány néven emlegették. A dolmányujjakat minden hasítéktól mentesen, szűkre szabták; egyszerűbb volt a mente ujja is.


Báró Orczy István dolmánya a XVIII. század elejéről.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ifjú nemes öltözetének sikerült képét találjuk Bél Mátyás 1273-ban megjelent Prodromusában. Fiatal, derűs vonású, bajuszos arcát a zacskós süveg széles prémezése keretezi. Jóltáplált alakjára kurta dolmány és feszes nadrág símul, lábán pásztásan vágott elejű, ráncostorkú, sarkantyús csizma. A dolmányon egyedüli dísz a sűrű gömbalakú gombsor. Félcombig érő, vállravetett, körül prémszegélyes, ugyanígy bélelt paszomántos mentéjét hárombogláros mentekötőszíj fogja össze. Derekán sokrétű zsinóröv, alatta keskeny bőrszíjon lóg a görbe szablya.

Minél rövidebb a dolmány, annál inkább előtérbe kerül a nadrág díszítése. A díszítés eleinte a nadrág felhajtó leffentyűjének hímzett [A FÉRFIRUHA DÍSZÍTÉSE] szegélyezésében nyilvánul, aztán kialakul a zsinórozás. A vitézkötés a mentéről a dolmányra, innen pedig a nadrág felső szárára is átterjed. A szabók versenyeznek, ki tud kacskaringósabb mintát formálni a keskeny zsinórból. A nadrágdíszítésben végül a paszomántnak, az apró rojtnak és a hímzésnek is szerep jut s a comb elejét borító minta majdnem a térdig terjed.

De nemcsak a nadrág, a hanem a mente és a dolmány is egyre több zsinórdíszt kapott. A vitézkötést hatos csoportokban rakták a mentének és a dolmánynak egyik-egyik oldalára. Voltak kettősszárú zsinórkötések, mindkét végükön gombbal, apró bojtokban végződő gombzsinórok és sujtásdíszítéssel körülvett gombozások.

A zsinórok és gombok nagy tömegét az idősebb urak nem kedvelték. Ennek Apor Péter ad kifejezést, amikor azt írja: „A dolmányon sem voltak azelőtt, mint most, egymás rendiben varrott sok gombok, hogy (az ifjú) alig tudja egy tyukmonysültig mellején bégombolni, hanem 3 rendiben, spatiummal megkülönböztetett módon voltak a gombok s egy dolmányon nem volt több 12-nél”. Az „egymás rendiben varrott gombos” dolmány a század elején még nem volt túlterhelt, csak a 30-as években indult meg az aranyzsinórok és pitykék halmozása.

Zsinórdíszítésen kívül már a század elején feltűnik a férfiöltözéken az arany- és ezüsthímzés. Ezt egyelőre még úgy alkalmazták, hogy a dolmány zsinórzott maradt, a mentén pedig – már a rokokó hatására – hímzés futott körül s ugyanilyen motivumú díszítést tettek a nadrág hasítékaira. A század vége felé túlnyomó lett a ruhán a selyem- vagy a fémszálú hímzés és elegyesen kevés zsinórzás mutatkozik. A hímzés néha zsinórmotívumos.

A díszítmény színét ízléssel választották a ruha alapszínéhez; különben is nagy gondot fordítottak a különféle színes ruhadarabok összhangjára. Gróf Batthyány Lajos nádor 1751-i olajfestésű arcképén aranysárga dolmányához és mentéjéhez, amelyen ezüst hímzés fut körül a barna prémszegély mellett, meggypiros nadrágot és süveget visel, a süvegen prémezés és sötét kócsagforgó van. Csizmája élénk-kék bőr, oldalvarratain és orrán dús aranyhímzések.

Violapiros nehéz selyemből készült 1780 körül gróf Teleki Sámuel erdélyi kancellár egyik díszruhája. Mentéjét és dolmányát finom, művészi rajzú, aprólékos kivitelű aranyzsinórzás és vele aranyhímzés díszíti, amelybe kellő számú aranypillangót is vegyítettek. Apró gombok zárják a csukós dolmányt és hat kötegből álló aranyzsinórból font öv fut körül a derekán. A mentét barna nyestprém szegélyezi. Arannyal kivarrt, piros bőrcipő egészíti ki a pompás ruhát, amely a század egyik legszebb viselettörténeti emléke a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Már a XVIII. század első harmadában érezhető a németes és a Bécsen keresztül beszivárgó francia divat hatása az úriosztály ruházatán. Apor azonban egy kissé szigorúan ítél. A magyar, amint most, késői utódok látjuk, sokkal szívósabban ragaszkodott viseletéhez, mint a nyugati nemzetek, amelyek a Napkirály udvarából elterjedt, sem nem ízléses, sem nem célszerű, sokszor groteszk ruházatának behódoltak. Ha egyben-másban módosította öltözetünket a Bécs felől terjedő áramlat, ha átvették is eleink a parókát és a copfot, s a hímzés, zsinórzás alakításában a korszakok változó stílusa meg is látszik, a magyar öltözet eredeti alaptípusa nem változott. És aki igaz hazafinak tartotta magát, legalább is ünnepélyes alkalmakkor restelt volna másféle ruházatban mutatkozni.


Magyar nemes a XVIII. század elején. Francia rézmetszet.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

Egykorú nyilatkozatok tanúskodnak az e tekintetben uralkodó közfelfogásról. Báró Perényi Zsigmond a nagyszombati konviktusból anyjához küldött levelében ruhára kér pénzt s azt írja: „Magyar ruhám sincsen, becsületes embernek pediglen tiszteletére (ami alatt látogatást kell értenünk) német ruhában menni nem illik”. Az egészen nyugatias felfogású Kazinczy önéletrajzában megírja, hogy II. József császár idejében Bécsben járva, más bíztatására rövid nadrágot és strimflit húzott magára, így ment ebédre Pászthory Sándor udvari kancelláriai titkárhoz, egyébként a császár kedvelt emberéhez. A házigazda megdöbbenve fogadta, s őt, hogy saját szavait idézzük, csaknem elnyelé szégyenletében a föld. Viszont megtörtént, hogy német előkelőségek megfelelő alkalmakkor magyar ruhát öltöttek, akár udvariasságból, akár, hogy az idegen viselet keltette feltűnést elkerüljék. Így gróf Székely Ádám és gróf Bánffy Anna esküvőjén az uralkodó képében megjelent Rabutin tábornok és a kíséretében levő tiszti családok [IDEGEN „MÓDI”] hölgyei magyaroknak öltöztek. Néhanapján még az uralkodóház tagjai is felvették nemzeti öltözetünket; I. Józsefet, Mária Teréziát s a serdülő II. Józsefet gyakran ábrázolják magyar ruhában. III. Károlynak a magyar díszhez viselt drágaköves szablyája máig megvan a bécsi volt császári gyüjteményben; II. Józsefnek kék damasztselyemből varrott köntöskéje pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban.


Előkelő úr. Rézmetszet 1703-ból.[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az idegenszerű vonások eleinte csak a viselet apróbb részleteiben jelentkeztek. A hajporozott parókát, majd később, a század közepe óta a copfot nehezen vette be a magyar ízlés. Érezték, mennyire nem illik a magyar ruházathoz. Valóban, alig lehet visszásabbat képzelni azoknál az arcképeknél, amelyekről mentébe, szűk nadrágba öltözött daliás magyarok tekintenek ránk, fejükön szabályosan bodorított, fürtökbe szedett, fehérre porozott álhajjal. Gróf Batthány Lajos nádort 1751-ből való arcképén fehér parókával ábrázolták, gróf Bánffy Dénes főlovászmester is így állt a festő ecsetje elé. De a magyar zacskós süveget, nyusztprémmel és kócsagforgóval, ehhez is viselték és a bajuszt többnyire megtartották.

Jelentősebb változás, amikor a franciás divat hatása alatt a mente alakját módosítják. A magyar mente mindeddig alján egyenes vonalban levágott, zárt, de bő ruhadarab; ha a dolmányra felöltötték, végig begombolható volt és teljesen elfödte az alakot. A XVIII. század második harmadától kezdve a mente szárnyait mindjobban kezdik kikerekíteni és megrövidíteni. Egyúttal az eddig tág és egyenes esésű mentét szorosan a testhez szabják. Így válik a mentéből valóságos kabát, amely legfeljebb a mellen gombolható össze, egyébként szabadon látni engedi az ujjas mellény szerepére jutott dolmányt. Az a törekvés is észrevehető, hogy a mente alakját hozzáidomítsák a frakkéhoz. Így jönnek létre olyan menteféleségek, amelyeket a francia rokokó frakkjától csak a sujtás és a szegélyükön végigmenő keskeny prémcsík különböztet meg. Ezt az újfajta mentét már nem vetik le a társaságban, ezért alatta sokan nem a jól kitömött és dúsan zsinórzott, pitykékkel rakott dolmányt hordják, hanem könnyű, rendszerint selyemből való, ujjatlan mellényt, egészen a francia divat előírása szerint.


Piros selyem dolmány a XVIII. század első feléből.[6]
(Gróf Bánffy Miklós letéte a M. Nemzeti Múzeumban.)

Ez az erősen elnyugatiasított magyar öltözet legtúlzóbb alakban II. József uralkodásának kezdetén jelentkezik. A kalapos király elhúnytával egyre erősebb lángra kapó nemzeti lelkesedés azonban csakhamar meghozza a visszatérést a régi, magyaros formákhoz.

A teljesen nyugatias ruházatnak is voltak hívei a született magyarok között, legfőképpen az úgynevezett honoratiorok sorában. Egyes társadalmi csoportok tekintélyüket akarták növelni az idegen, a közember előtt szokatlan viselettel. A tudósok, tanárok, orvosok, borbélyok, indzsellérek és különösen a protestáns papok rendszerint a külföldi főiskolákról hozták magukkal a francia-német viseletet. Még aki nem is vette át a rövid nadrágot és a „strimflit”: legalább háromszögletű kalapot (chapeau à trois cornes) vagy lapított fejfedőt (chapeau bas) nyomott a fejére. Torz látvány lehetett, amikor a tősgyökeres magyar Debrecen kollégiumának diákjai is ilyenben jártak, mert az iskola megkövetelte tőlük. Volt ebben némi része a túlzó lojalitásnak is. Lássa a felsőbbség, hogy a kuruc kálvinisták is szelíd bárányokká váltak.

A becsületes hazafiak azonban megbotránkoztak a magyarhoz nem illő, nemzeti érzésüket megcsúfoló viseleten. A református egyház tekintélyes [A MAGYAR POLGÁRSÁG RUHÁZATA] vezetői is csakhamar belátták, milyen helytelen útra tévedtek fiatal papjaik s erélyes hangok emelkedtek a haj beporozása, a „copf” viselése, a fürtöknek „hajadonok módjára”, selyemszalaggal való lekötése, csokrok viselése ellen. Szilágyi Sámuel tiszántúli püspök († 1783) megfeddte híveit, amiért „azt gondolják, hogy az Isten szava nem hangzik a Magyar öltözetű Praedikatorok szájábul, hacsak külső Academiákról jött parókás és borjúbéllel kerített nyakú papját nem hallja Praedikálló székibül”. Azzal gúnyolták a fiatal papokat, hogy a külföldi akadémiákról nem hoznak haza egyebet, mint „egy, a magyar gyomrot csömörítető parókát, bugyogót, órát, ezüstcsattos cipőket, tászlit és némelyik egy vén helvéta lányt”.


Díszruha a XVIII. század utolsó harmadából.
Gróf Teleki Sámuel erdélyi főkancellár ruházatából.[7]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Végére járt a század, mire sikerült a külföldieskedők makacs ellenállását megtörni; a II. József császár halála után divatbajött magyar viselet éreztette hatását a protestáns papok ruházatán is. Nemcsak a sárospataki és a debreceni teológiákon tértek vissza a zsinórral, gombbal, prémezettel teljes magyar ruhához, hanem a lelkészi kar is áttért a magyar öltözetre.

A magyar anyanyelvű városok polgárságának java külsőre alig különbözött a köznemességtől, de rendszerint egy lépéssel elmaradt annak uralkodó divatjától. A ruházat gazdagsága viselőjének vagyonosságával állott arányban. A fényűzési hajlamot még ebben a korban is igyekeztek a városok elöljárói rendeletekkel fékezni, de egyre csökkenő eredménnyel. Ahogy nem tudták megakadályozni, hogy a meggazdagodott tőzsér vagy kereskedő ne váltson armálist maga és utódai számára, úgy nem bírtak gátat vetni a viseletbeli túlkapásoknak sem. Az egyszerűbb, többnyire állattenyésztésből és földművelésből élő mezővárosi lakosság mindennapi viselete alig tért el a parasztnépétől; a posztóruha, akár egyszerű alakban, akár bárány- vagy rókaprémmel szegélyezve s bélelve csak ünnepen került elő a ládából. A mente magasabb fokozatot jelzett, rajta kivirított a sujtás, ragyogott az ezüstpityke. A szegényebbek mindenféle köpönyeggel, subával, szűrrel elégedtek meg. Csányi János kecskeméti főbíró feljegyzi, hogy a tehetősebbek szépen kicsávázott, irhás és selyemmel gazdagon kivarrt ruhákat viseltek. A szegénység beérte „törött”, azaz szűcsmunka nélküli, készen vett egyszerűbb subával.


Selyemmel hímzett posztókabát a XVIII. század végéről.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

E korban a saru, a bocskor, és bokáncs, másként bokány viselőre maradt, ünnepre már a szolgaféle is csizmát húz. Kecskemét város mészároslegényeinek bérében 1724-ben mente, dolmány, nadrág, köpönyeg, fehérneműre való gyolcs és vásznon kívül már három pár csizma is találtatott. Az iparoslegényekénél jóval szerényebb járandósága volt akkor ugyanott egy béresnek, ez csupán egy subát, egy kankót (szűrféle), egy süveget, két pár fejér ruhát (fehérnemű és egy pár bokányt igényelhetett. A csizma viselete a nép körében is elterjedt, nem egyszer díszes, zsinóros, sarkantyús formában.

Az egyes ruhadarabokat zsinórzással tették díszesebbé. Kedvelték a selyem- és szőrfonálból font zsinórzást, gombdísszel elegyítve. A módosabbak ezüstzsinóros mentét és három sor zsinórral ritka karikákhoz tűzött gallérú dolmányt viseltek.

A magyar nadrágon túlzásba is vitték a cifrázást. „Szoktanak salavárikat is módnélkül megh czifrázni, mind zsinórral, mind posztóval es kek czernával s más alkalmatossággal”. A kecskeméti szabócéh 1724-ben úgy rendelkezik, hogy „senkinek sem engedtetik meg egy tulipántnál feljebb az salavardik czifrán való csinálása”. Egy legényt, aki a rendelet ellen [NÉMET POLGÁRSÁG – NÉMET DIVAT] vétett, el is fogták s kimondták: a salavárijáról „… boncsák le és fejcsék le a czifraságát”.

Városaink német polgárai a XVII. század második felében már erős hajlandóságot mutattak a magyar viselet átvételére. Lőcsén, ahol 1650-ben még húsz itce borra büntették Spillenberger Jónás gyógyszerészt, amiért a tanácsüléseken a hagyományos német polgári köpönyeg és csatos cipő helyett mentésen, piroscsizmásan mutatkozott, 1675-ben eltörölték a régi szokást és határozatban mondták ki, hogy a szenátorok hivatalos ténykedése során magyar viseletben tartoznak megjelenni. De a kurucvilág elmultával a felvidéki városok előkelő polgársága szép csendesen visszatért a német öltözethez. Rossz példával az ország fővárosa járt elől. A töröktől visszafoglalt, de jóformán üresen maradt Pest és Buda új lakossága majdnem teljesen a német országokból vetődött ide s itt nem hogy megmagyarosodott volna, de még a helyben talált kevés magyarra is a maga nyelvét, szokását, viseletét erőszakolta. Utcáikon magyarruhás alakokat csak elvétve lehetett látni; Budán néhány előkelőbb tisztviselő, Pesten a vármegye urai és hajdúi képviselték a magyarságot. Hasonlóképpen alakult a helyzet az erdélyi szász városokban, ahol a polgárság a fejedelemség megszünte után már csak a császárhoz való hűsége fitogtatására is sietett megválni az emberöltőkön át büszkén viselt magyar öltözettől, a vállraeresztett hajtól s a tisztes körszakálltól. Csak a szász köznép tartotta meg magyaros ruházatát egészen a legújabb időkig.


Gyermekruha. A hagyomány szerint II. József viselte.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szűk területre szorult magyar népviselet különösen abban tért el a korábbi időkétől, hogy a XVIII. század folyamán általánossá lett, legalább is tavasztól őszig, a nadrágot helyettesítő gyolcs- vagy vászongatya. Valószínű, hogy ez a szerény ruhadarab a Balkánról került hozzánk, az idetelepült horvát és szerb menekülők útján. Elterjedésében része volt az elszegényedésnek is. Régibb alakjában meglehetősen szűkre szabták, ellenben jóval hosszabb volt, mint napjainkban; rendszerint leért bokáig. A bő, százráncú, lobogós, térdig érő vagy kevéssel azon alul érő gatyaszár csak később jött divatba. A nadrág azonban még sokáig általánosabb viselet a jobbágyság és a pásztornép körében is, ahogy azt rajzok és metszetek mutatják. Az ing igen rövid, a hasat szabadon hagyja. Fölötte rövid dolmányt, vagy ujjatlan mellényt hordtak. A vállra szűrt vagy gubát vetettek, amely hol rövid: alig ér derékon alul, hol meg hosszú s a bokát veri. A főrevaló egészen a XVIII. század végéig a régi, nemezből készült, felhajtott karimájú csúcsos süveg (amit újabban minden alap nélkül kuruc-süvegnek neveztek el). Ezt a kényelmes, alakítható, tűrhető süveget a karimás kalap csak lassan szorította ki a használatból. A lábbeli legtöbbször az otthon készült bocskor. A szegény nép számára a csizma ritkán használt ünneplő viselet; egy részének még ilyenkorra sem tellett.


Gróf Haller János, Erdély főkormányzója. 1750 körül.[10]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Egészbenvéve a népviseleten az előző századokhoz mérten meglátszik az elszegényedés. A jobbágy, ahogy azt az egykorú rajzokon, metszeteken láthatni, legtöbbször szánalmas külsőt mutat. Csak a dunántúli nagy uradalmak népe ruházkodik gazdagabban s itt-ott festőien. A fényűzésre a köznépben is megvolt a hajlandóság, ha vagyoni állapota megengedte; de [A NÉPVISELET] ennek megnyilvánulásain rendszerint megbotránkoztak. Mód nélkül való cifrálkodásnak minősítették, amikor 1727-ben egy „könnyű menyecske” aranyprémes inget csináltatott csikós szeretőjének. Egy másik nő pedig olyan gatyát varratott, amelyen arany csipke és arany prém (hímzés) volt. Hogy a komolyabb férfiak nem örültek az ilyen túlzásnak, annak is nyoma van egy 1794-ből való bírósági feljegyzésben. Nemes Ruzsa panaszt tett férje ellen, mert az haragudott rá és a pörnyés gödörbe taszította – nem egyébért, mint hogy neki „négyrojtú, betyáros gatyát varrott”.


Pozsonyi magyar posztókereskedő hirdetése a XVIII. század végéről.[11]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A Dunántúl nagyban járta a „kék irhás nadrág”. Huti Márton 1776-ban a törvény előtt ilyenben jelent meg, ezenkívül ködment és kalapot viselt; öreg szűrét is magával vitte. Pozsony megyében is ismert volt; egy görbefésűs visi vádlott zöld- és fehérkockás, selyemzsinórzású, kék irhás nadrágban és hamuszín köpönyegben mutatkozott. Egy másik pozsonymegyei ember veres nadrágban, sárga zsinórzású fekete csizmában és lájbiban állott bírája elé. A veszprémmegyei Nádasd-pusztáról tarka zsinórral kihányt világoskék nadrágú és lájbijú vádlottat kísértek be, egy felsőpatyi csimbókoshajú magyar pedig 1755-ben világoskék mentében, melyet fekete prém szegett, fekete nyakravalóval és sarkantyús fekete csizmában jött a törvényre.

A közrendű székely alakját a szebeni Neuhauser Ferenc vízfestménye örökítette meg. A góbénak csákós vágású fekete süvegén a felhajtó zsinórral szegett és a homlok felett kerek fémboglárral van díszítve. Füle előtt két fonatban leeresztett haj bukkan elő. Fehér abaposztó nadrágja varratain s hasítékán fekete zsinór fut, borjúszájú ingét piros szíjöv szorítja le, ívesvágású csizmát és barna darócból való szokmányt – a mente erdélyi változata – visel, piros posztószegéssel és kék hímzéssel.

A megelőző korok csimbókos vagy csombókos hajviselete még sokáig kísértett; volt két csimbókra fésült haj, görbefésűs hajviselet, kontyba csomózás és két oldalt lehulló hajfonat. Egy Esztergomból kelt 1771-i jegyzék egy rab hajviseletét írja le, elég szemléltetően: „hátul haját fésűvel fejete tetejére akasztja s kétfelől lévő huncutkáját gömbölüen hordozza”.

A magyaros női viselet a XVIII. század folyamán külföldi elemekből alakult ki és mindenkor sokkal inkább idegen hatás alatt áll, mint a férfiak ruházata. A díszes női ruhák anyagát, a selymeket, damasztokat, csipkéket, szalagokat, paszomántokat mind külföldről hozták; velük jöttek a viseletek is, részben kész ruhadarabok, fűzők, derekak alakjában, részben metszeteken, amelyek után itthon dolgoztatni lehetett.


Előkelő magyar úrinő. Rézmetszet 1703-ból.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kuruckori női öltözet még alig különbözik a megelőző félszázadétól. Jellemzője a ruházat szemérmes volta, ami az itt megforduló idegeneknek rendszerint szemébe ötlik. A század elején még magyar asszonyt nem visel kivágott ruhát; a finom patyolat- vagy bulyavászon ing nyakig ér s elfödi a derék kivágását. Szoknya és fűző ugyanaz, mint a régebbi időkben. Előbbi bő, dúsanyagú és nincs szabva, hanem alakját a sűrű ráncolás adja meg. Elébe a ruhával egyformán hosszú kötényt kötnek. A fűző még mérsékelten szűk s a deréknál egyenesen levágott, elől zsinórok tartják össze. Felsőruhául a nők is mentét hordanak; a szabadban felöltik, de férfiasan panyókára vetve is viselik. A francia-spanyol viseletből [A NŐI RUHA SZABÁSA] hozzánk átszármazott kerek gallérok teljesen kimentek a divatból, épúgy, mint a különféle nyakfodrok. A derékon többé-kevésbbé széles öv fedte el a szoknya szélét. Az asszonyok főkötőt, a lányok pártát viseltek, de hajadonfővel, befont hajjal is jártak.


Fűződerék elejére való ezüstbetét. XVIII. század.
(M. Nemzeti Múzeum.)

A XVIII. század első harmada megváltoztatta a női ruha szabását. A fűző vagy derék külföldi mintára elől egyre hegyesebb csúcsban végződik, ami a női alak felsőrészét hátul megrövidíti, elől hosszúvá teszi. A szoknya az igen szorosan záródó, a hasat leszorító fűző alól jön ki, de már nem szabadon esik, hanem a derékra kötött párnácskákról harangformán, lefelé kereken szélesedik. Ez a szabás egészen franciás, de magyaros jelleget ad neki a még mindig viselt díszes kötény. A régi idők dícsérőit, így báró Apor Pétert, leginkább az botránkoztatta meg, hogy a derék kivágásából a női mell felső fele szabadon villant elő, miután a nyakig érő ing helyére kivágottat öltöttek magukra a hölgyek. A régiek – zsörtölődik Apor – „nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészben, többnyire félig, nyakok, csecsek mezitelenül úgy áll, mintha épen az férfiakat kénálnak csecsekkel”.


Fűződerék elejére való ezüstbetét. XVIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A század 40-es éveiben azonban másodszor ostromolta meg hazánkat a széles és kimerevített szoknya divatja és ami nem sikerült a spanyolos divathullámnak, azt most elérte a francia harangszoknya. Mind több nemes hölgy iktatta ruhatárába a „verdigályos szoknyát”, a „vertugadine” magyar változatát, amelyhez több bőráncú alsószoknya és egy acélabronccsal merevített, kosárszerű alsóöltözet is kellett, hogy szélesen tartsa. Ezt a szoknyát a jóízű magyar humor nem késett „tyukborító” névvel illetni, ami azonban elterjedését nem gátolta meg.

A váll formája halhéjas bordázatot kap, hogy feszesen, mereven álljon. Ahol nem volt más, nádszálakat illesztettek a bélésbe. Hogy a többrétű alsószoknyákat rendes helyzetben tarthassák és a felső súlyos selyemszoknyának is támasza legyen, a derék vonalán hátul jókora kapcsot varrtak fel és erre akasztva viselték a szoknyák korcát. A váll felcsúszását úgy akadályozták meg, hogy alsó szélére a bélés szövetéből egy sor nyelvalakú részt varrtak, amelyekkel koronként le-lehúzgálták. A fűző váll szabása annyiban módosult, hogy a befűzés nyílását alul szűkre hagyták, s így csúcsban futott össze a selyempántlikával befűzött része. A színes szalagok akasztó kapcsait ezüstből vagy zománcolt aranyból készítették, szarvasos, hattyús és virágos díszítéssel. Sok csipkével vették körül az ingváll nyakát és ujjfodrát. A bőráncú ujjakat két helyen kötötték át, a felső helyen pillangóalakú csokorral.


Magyar úrinő téli öltözetben. Rézmetszet 1703-ból.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar rokokóöltözék szép példáját szemlélhetjük az Országos Iparművészeti Múzeum egy olajfestésű arcképén, amely – a címer tanúsága szerint – az iglói Szontágh-családhoz tartozó fiatal leányt ábrázol. Öltözékén feltűnik az anyagok és színek nemes pompája, teljes összhangja. Sötét alapon dús zöldleveles és eperszínű rózsás selyembrokát szoknyára egyszerű zöld váll borul, hasítékán aranycsipke-széllel, fűzésén gyöngyözéssel. Bokros ujjain két dudor, aranyoshímzésű szalagcsokorral, könyökfodrán is ezüst-aranyhímzésű szegély. A mellen patyolatkendő van keresztülkötve, légies alapját művészi levélkoszorús hímzés keretezi, a fehér előkötő szélén aranycsipke, mezején elszórt fehér virágmotívum, csokros kivarrás van. Az ékszerek sokasága meglepő: nyakát több igazgyöngysor és [ROKOKÓ DIVAT] fekete szalag fogja szorosan át, elől drágaköves boglárral, a karon gyöngysoros karkötő, a fejen kis koszorú felett három ötvösmívű rezgőtű emelkedik magasra.

Idősebb hölgy ruházatát mutatja Spillenbergné Radvánszky Eufrozina portréja. Mályvalila selyemből készült, mellén fekete szalagfűzéssel, bő fehér patyolatköténnyel, amelynek szélén és a fűzőváll nyak körüli bő kivágásán széles francia csipkesáv fut körül. A vállra kendőszerűen értékes csipkedarabot dobott, amelynek egyes virágait színes hímzés teszi élénkebbé. Az ujjak mindkét kötésén fekete-arany csokor van. Dús gyöngyös nyakék és karperec, fülönfüggő, a hajon igazgyöngysorokból fűzött fejkötő, a mellre tűzött ékköves melltű és ezenkívül hattyúmotívumos zománcok kapocs-sor díszíti ezt a valóban előkelő öltözéket.


Magyar nemesasszony a XVIII. század elején. Francia rézmetszet.[14]
(Történelmi Képcsarnok.)

A rokokó szertelenségei erősen letompítva mutatkoznak meg a magyar női viseleten. Az abroncsos szoknya szerényebb méretű, a vertugadine (magyarul fapolcnak nevezték, de hívták olasz szóval bofana néven is) nem formátlanítja el az alakot annyira, ahogy azt tőlünk nyugatra látni lehetett. A fűzésnek az egészségre ártalmas túlzásai nem érvényesültek nálunk. A hajdíszek nevetséges formái pedig el nem jutottak idáig: a jóízlésű magyar asszony még a külföldies öltözethez is többnyire kis, kerek magyar főkötőt illesztett símára fésült hajára. Ezek a főrevalók adták meg a magyar jelleget a női öltözetnek. Többnyire arany, ezüst, fehér és fekete csipkéből, paszomántból készülnek; díszüket színes hímzés, apró boglárok, a letűzésükhöz használt ékköves, gyöngyös tűk adták meg.

Azt talán mondani sem kell, hogy voltak úri dámák is, akik teljesen a külföldi divat szerint öltözködtek. Elsősorban azok, akik Mária Terézia hosszú uralkodása alatt a királynő körébe jutottak s akikre nézve az udvari előírás és divat kötelező volt. Olyan ünnepélyek alkalmával azonban, amelyeken az uralkodónő kiválóképpen magyar királyi minőségben jelent meg, ezek a hölgyek is, a királynő példáját követve, nemzeti öltözetben parádáztak.

A felhasznált ruhaanyagok különbözők: volt szoknya purgamálból, szőke pumpiánból, zöld tarczolánból, királyszínű perpetuanából, meggyszín tubinból. Ezek könnyű selymek és kelmék voltak. Használtak Majlandban szőtt kamukát, azaz virágos damasztot is. Téli ruhára génuai bársony és különféle posztó volt alkalmas: fínom londoni posztó, londos, fajlondis névvel, rásaposztó, selyemposztó, stamet és sajetaposztó említtetnek még a régi leltárakban, a rása és koronarása vásznai mellett. Fehér kelmék a patyolat, a cinadof, azaz vékony vászon és fehér bíbor, egy bodorvászon-féle. Sajátságos bélelt selymet is alkalmaztak teljes ruhákra. A hajlékony selyemanyagot könnyű vászonbéléssel paplanvarrásszerűen, tűzőöltés-sorokkal varrták össze, de úgy, hogy a tűzött vonalak szép mintát adtak, amely reliefszerűen hat.

A jómódú városi asszonyok a XVIII. században bőráncú, bokáig érő szoknyákat s hozzáillő vállat s előkötőt viseltek, ruhájuk alapelemei tehát teljesen megegyeztek a nemesi nők ruházatával. Mentéjük is volt. Az ő kelengyéjükről is elmondhatjuk, hogy számosabb és díszesebb darabokból állott, mint azelőtt és maguk a kelmék, amelyekből előállították az öltözéket, szintén többfélék voltak. Herceg János kecskeméti főbíró nejének 1778-ban olajszínű szoknyája, hozzávaló pruszlikja (válla) és vasszínű mentéje volt.

A bőráncú szoknyákra egész és fél rása, kék, veres és zöld színben állott rendelkezésükre. Volt karton-, gyolcs-, kamuka- és karazsiaszoknya, a század elején török-gyolcs rokolya. Atlasz- és creditorselyem több színben volt kedvelt, a tubint gránátszínben, a kamillot-szoknyát (teveszőrkelme) gyöngyszínben, a kamukát zöld színben választották. Volt háromvirágú [NŐI RUHAKELMÉK] fehér szoknya, „tsikos matéria” és selyemposztó szoknya. Egy hamuszínű mentét szekfűszínű pruszlival együtt említenek, utóbbit ezüst kapcsok díszítették. Hollószínű selyemkendő, keszkenő egészítette ki a ruházatot.


Szmrecsányi Józsefné, Okolicsányi Anna. 1757.[15]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Franciás szabású női ruha. A Majthényi-család egyik tagja viselte a XVIII. század közepén.[16]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A szoknyához öv is tartozott, selyemből font zsinórokból, de volt aranyozott ezüst öv is. A selyemszövetet is ezüst hüvelyek tartották össze.

A mentét posztóból varratták; bárány- és rókaprémmel szegték. A lányok mentéjüket mindíg félvállra vetve hordták. Az Alföldön kurdi nevű ruhanemű is volt használatban; mellrevaló, mellényke lehetett.

Az előkötőt szépen kivarrták és aranyos csipkével szegték be. A XVIII. század második felében – nemes asszonyok szokását látva – divat lett a selyem vállkendő, az aranyosvégű patyolatkendő, a „nyakravaló keszkenő”, amely csipkés és rojtos díszítésű volt. Kezükbe, ha kimentek, „magavarrott keszkenőt” fogtak.


Magyaros szabású női ruha. A Majthényi-család egyik tagja viselte a XVIII. század közepén.[17]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ingvállat a legszegényebb is hordta, s a szerint, ahogy tellett, választotta meg az anyagát. Vászonból, gyolcsból, vagy patyolatból varrták. Egy 1728-i írás „ingvállnak való bíbort” is említ. Kecskeméten, 1727-ben aranyos varrású fodor, arany fonállal kivarrt ingujj van használatban. A vállhegyen dús szalagcsokor van, a kar hossza is selymes kivarrású. Ez a kecskeméti cselédlányoknak is megtetszett, de a magisztrátus szigorúan eltiltotta a hordását. „Valamely szolgáló bársony prémet és arany csepkét kíván, innend ki csapattassék”.


Bezzegh Éva, előbb Sréter János, azután Thassy Ferenc hitvese. 1725. körül.[18]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A női öltözet legszebb kiegészítője a piros bőrcsizma vagy szattyáncsizma – török emlék; – erről már a XVIII. század végén van feljegyzés Kecskeméten. De eredeti viseletképek tanúsítják, hogy az erdélyi nép asszonyai és a dunántúliak is kedvelték.

Az asszonyok fejdísze a főkötő maradt. A lányok pártát viseltek ünnepre, fonatban leeresztett hajuk felett.

Egy dunántúli menyecske, Zsuska, törvényre kerülvén, öltözékét hű leírás őrizte meg: fekete selyemmel varrott „győri formás” fejkötőt tett fejére, ezen fehér fátyol kendőt viselt, melyet hátra szokott kötni. Veres és fehérrel tarkázott szoknyája elé fehér atlaszkötőt vett fel, ingujja csipkés volt. Lábán piros papucsot vagy piros csizmát hordott.


Fiatal hölgy képe a Szontágh-címerrel. XVIII. század közepe.[19]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az erdélyi népviseletről Neuhauser vízfestménye ad hírt: a székely asszony zöld ráncolt szoknyát s fekete fűzővállat visel, amelyen a nyak körül és az alsó szélén barna prém fut körül, elejét sárga fűzés fogja össze, a prém mellett hullámvonalas sárga zsinórzás fut. Piros köténye, fehér, könyökig érő bő ingujja van. Fejére csavart kendője végét hátára lebocsátva hordja.


Spillenberg Dávidné, Radvánszky Eufrozina 1750 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Egészben véve a magyar viselet a XVIII. században kiállotta a tűzpróbát. Ha az idegen divatok, a nyugatról beözönlő ruházati árucikkek módosítottak is rajta, mégis megtartotta keletiesen festői s a magyar nép lelkületéhez illő szemérmes jelleget. Bizonyos elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az idegen származású hazai nép körében még hódított is. Így változott a sváb jövevények egy részénél legalább is a férfiak ruházata teljesen magyarosra [A MAGYAR ÖLTÖZET TÉRHÓDÍTÁSA] s így honosult meg a magyar öltözet a keleti tótságnál, amelynek egyes eldugott helységeiben napjainkig megmaradt a XVIII. század magyaros viselete, a maga teljes eredetiségében.


Gróf Haller Jánosné, báró Vargyasi Dániel Zsófia. 1750 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar viselet a XVIII. század végén új virágzásnak ment elébe. II. József németesítő törekvései ellenkező hatást váltottak ki. Az önmagára talált nemzet az új hazafias korszak küszöbén érzelmeinek igyekezett a külsőségekben is kifejezést adni azáltal, hogy a magyar viseletet minden társadalmi osztályra nézve általánossá tette. A nemesi felbuzdulás erejét legjobban az mutatja, hogy a magyar divat a női nemnél is erősen hódított. Amikor Dugonics népszerűvé vált könyve: Etelka egy igen ritka kis-asszony első kiadása 1788-ban megjelent, a hősnőnek az első kötet élén „érczen ki-vágott” alakja olyan magyaros öltözetben jelenik meg, aminőt csak a kor elképzelni tudott. A lesimított, alig fodrozódó haj, a fűződerék fölé öltött huszáros dolmányka, a szerényen leomló szoknya megmutatta a mintát, amely szerint a copfkorszak szertelen női ruházata megmagyarosítható volt. S a nemes egyszerűségnek ez a divatja megfogta a többieket. A magyar Szent Korona hazatérésének mámoros napjaiban már ujjal mutogattak a vakmerőre, aki idegen plundrában mert az utcán mutatkozni.


[1] Bél Mátyás, Hungariae Antiquae et Novae Prodromus című, Nürnbergben, 1723-ban megjelent munkája 203. lapjáról. A háttérben Pozsony látóképe. Jelezve S. T. H. Kétségkívül a magyar köznemes legjobb ábrázolása.

[2] Olajfestmény a XVIII. század végéről: A Gentleman of Hungary (így!) felírással. A képen feltűnik a fülek mellett lelógó hajfürt, amelyet a festő úrirendűeknél nem, csak a középnél láthatott.

[3] Anyaga sárgásbarna, aranyos és színes virágokkal átszőtt spanyol brokát. Eleje csákóravágott; zsinórozása és gombjai már hiányoznak. Ujjai rosszul illeszkednek a testhez és feltűnően szűkek. Igen vékony és magas alakra készült. Br. Orczy Istvánról (†1741 körül) azt beszélték, hogy „alakjára nézve II. Rákóczi Ferenchez annyira hasonlított, hogy a helyett tévedésből 1701-ben elfogatott.”

[4] Aláírása: Hongrois, mérete 24.5×32.5 cm. Jelezve: I. Hausard sculp. Avec Privil. du Roi. A következő díszmunkából: Recueil des cent estampes, représentant différentes nations du Levant, tirées sur les tableaux peints d’aprés nature en 1707 et 1708 par Le Hay, et gravées en 1712 et 1713. Paris, 1715.

[5] Lásd a 132. laphoz szóló jegyzetet.

Aláírása: Ein Hungarischer Herr.

[6] Mintás piros selyem sűrűn letüzdelve, igen fínom, virágos aranyhímzéssel.

[7] Gr. Teleki Sámuelnek több fényes díszruhája került a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. Ezek közül az itt látható a legmagyarosabb szabású. Anyaga violaszín selyem, arany zsinórral és hímzéssel. Cipője piros szattyánbőr, arannyal kivarrva. A mentén nyestprém. A kancellárnak hasonló díszruhája zöldszínű selyemből is maradt.

[8] Barna posztó, színes selyemhímzéssel. Átmenet a dolmányról a frakkra.

[9] Világoskék ripszselyem, ezüst csipkével, hímzéssel és paszománttal. A hegyes süveg csúcsán ezüst bojt. Körülbelül 6–7 éves gyermekre való, ami, ha a hagyomány nem téved, 1747–1748-nak felel meg. A merészen csákóra vágott dolmány, a zsinórzás nélküli nadrág a hosszú mente ehhez az időhöz jól hozzáillik.

[10] Életnagyságú olajfestmények, méretük 140×196 cm. Gr. Haller János 1734-ben nyerte el a főkormányzóságot és 1756 okt. 18-án hunyt el. Itt ábrázolt felesége Vargyasi Dániel Zsófia 1783-ban halt meg.

[11] Eredeti mérete 11×17 cm. A nyomásra használt, már erősen megkopott rézlap maradt fenn. A korra jellemző, hogy a jó magyarnevű kereskedő, akinek vevői a legnagyobb részben a Pozsonyban élő vagy itt az országgyűléseken megforduló magyar urak voltak, németül hirdeti üzletét.

[12] V. ö. a 132. laphoz szóló jegyzettel. Aláírása: Eine vornehme Hungarische Frau, illetőleg: Eine Hungarische Frau im Winter Tract.

[13] A 132. lapnál idézett munkából. Aláírása: Eine vornehme Hungarische Frau.

[14] Aláírása: Hongroise. L. hozzá a 376. laphoz tartozó jegyzetet.

[15] A kor szokása szerint kezében zöld ágat tart, amelynek leveleire gyermekeinek keresztneve van felírva. Mérete 68×92 cm.

[16] Zöldalapú virágos francia selyembrokát, kiemelkedő csipke- és zseniliadísszel. Francia szabás, hátul Watteau-ránccal.

[17] A derék kékszínű síma selyemből készült, a bőráncú szoknya hasonló alapú violaszín virágokkal tarkázott francia selyembrokátból. Az ingváll újabb kiegészítés, a kötény már XIX. századi, de az aljára varrott Malines-csipke egykorú.

[18] A kép már részben lekopott aláírása: VERA EFFIGIES SPECTABILIS ac GENEROSAE DNAE EVAE BEZZEGH de HAJNYIK SPECTABILIS DNI IOANNIS SRETER CONTHORALIS NUNC VERO SPECTABILIS CONDAM DNI (Francisci Thassy) … CONIUX…

[19] Mind a két kép egyformán 68×92 cm. méretű. A Szontagh családbeli hölgy kezében legyezőt tart; az alsó képen látható Spillenbergné legyezője, kesztyűje és órája a mellette levő asztalon fekszik. A balkezében tartott ágacska levelén három fiának neve: Paul[us], Ios[ephus], Car[olus].

« CSAPODI CSABA: A FALU ÉLETE. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

KORBULY GYÖRGY: AZ ÁLLAMI EGÉSZSÉGVÉDELEM FELÉ. »