« HAJNAL ISTVÁN: AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: ÚJ ÉLETFORMÁK. »

UNGÁR LÁSZLÓ
KAPITALISZTIKUS GAZDÁLKODÁS

A XVIII. században Európa népességének növekedése, a városi lakosság szaporodása a mezőgazdasági termelést egészen átalakította. A fogyasztás emelkedése, a termelésre serkentőleg ható állandó kereslet, biztos fogyasztópiacok a föld fokozottabb kihasználását tették lehetővé: a termelésben a jövedelmezőség gondolata az évszázados művelési hagyományokkal való szakításra ösztönözte a földtulajdonosokat. A gyümölcsöző befektetést kereső tőkék és a nagyobb fogyasztásból eredő nyereség egyrésze lehetővé tették a szükséges beruházásokat. A század kémiai és növényélettani felfedezései a gazdálkodás tudományos alapjait teremtették meg. Az új módszereken nyugvó termelés Hollandiából indult hódító útjára és Anglián keresztül terjedt Európa többi országa felé. A földművelés tudománya iránt egyre erősebb és általánosabb az érdeklődés, amit a nagyszámban megjelenő eredeti és különböző nyelvekre fordított mezőgazdasági szakirodalom is táplált. Monográfiák, enciklopédiák, folyóiratok találhatók a képzettebbek asztalán, míg az ispánok, kasznárok, köznép és falusi lakosság számára az évente megjelenő kalendáriumok, naptárak közvetítik népszerű, közérthető formában a tudományos kutatás és gyakorlat eredményeit. Nálunk Mária Terézia fordíttat le néhány munkát, majd a helytartótanács írat és ad ki gazdasági könyveket.

De az elmélet megvalósítására, egynéhány nagyúri kísérletet nem számítva, csak a XVIII. század végén, a XIX. század első évtizedeiben kerül sor. Az általános gazdasági helyzet nem kedvez az átalakulásnak. A belső fogyasztás városi lakosság hiányában igen csekély, a külkereskedelmet a közlekedés elmaradottsága és az osztrák vámpolitika hátráltatja. A termelés a jobbágyrendszer és robotmunka mellett elmaradott „a pallérozottabb (racionális), több hasznot adó, több embert tápláló, több gyönyörűséget nyujtó gazdálkodás” csak a francia háború idején, az inflációs pénzpolitika nyomán következett el. A gyakorlati kérdésekkel egyre több magyar nyelvű munka foglalkozik. Míg a XVIII. század elején (1727) a svéd Ahlström németből fordított „A gondos svéd juhász hű útmutatója” s hozzá hasonló művek népszerűsítik az állattartás módszereit, a XIX. század elején magyar szerzőktől egész kis könyvtárra menő irodalom szorítja ki az idegen szerzők műveit. Az elmélet emberei a keszthelyi Georgikon képzett gazdatársaságából kerülnek ki. Mindnyájuk törekvését foglalta össze kisszántói Pethe Ferenc 1805-ben kiadott „Pallérozott mezei Gazdaság” című művében, míg gyakorlati kérdésekről a „Nemzeti Gazda” című hetilapjában értekezett részint eredeti, részint németből fordított cikkek nyomán. Észszerű gazdálkodás és jövedelmezőség szükségéből kiindulva a föld jobb és célszerűbb megművelését, talajjavítást, trágyázást, mélyszántást, mezőgazdasági gépek használatát ajánlja, hogy az a föld, amely eddig 10–12 pozsonyi mérő gabonát termett, ezentúl 20–30 mérőt adjon. Az egyoldalú szemtermelés helyett új növények: burgonya és tengeri termesztését sürgeti. Az állattartás érdekében takarmánynövények termesztésére, mesterséges rétművelésre, tenyészállatok tartására és a fajták javítására hívja fel olvasói figyelmét.


Kisszántói Pethe Ferenc. Rézmetszet Kaerling rajza után.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

E tanítások és a mezőgazdasági konjunktúra szerencsés összetalálkozása sok szép példát mutató eredményt hozott létre. A magyar föld terményei iránt megnyilvánuló kereslet, jó értékesítési lehetőségek, a birtok megnövekedett hitelképessége, a tulajdonosokat meliorációra ösztönözte. E tekintetben a konjunktúrát legjobban kihasználó nagybirtokosok jártak elől. Közülük sokan szakítanak a régi gazdálkodás hagyományival, képzett gazdatiszteket alkalmaznak, a háromnyomásos rendszer helyébe repce, lucerna, burgonya termesztését vezetik be, vasekét és sorvetőgépet használnak, s ami mindközt talán a legnagyobb jelentőségű újítás, több helyen a munkát már nem robotoló jobbágyokkal, hanem fizetett napszámosokkal végeztetik. Az állattartás terén is jelentős újításokat eszközölnek: istállókat építenek, tenyészállatokkal frissítik fel a régi hazai fajtákat. József nádor [A GAZDÁLKODÁS „PALLÉROZÁSA”] alcsuti birtokát valóságos mintagazdasággá fejleszti; földjeit vegytanilag elemezteti, javítására az állattenyésztés és takarmánytermelés legfejlettebb módszereit alkalmazza. Mindenütt gazdasági gépeket használtatott. Hasonló elveket követ a Hunyadi grófok ürményi gazdasága, az ercsi uraság, báró Lilienthal s még sokan mások a nagybirtokosok közül. Munkájuk szép haszonnal járt a külső piac közelsége miatt: gabonájukat a komáromi, győri és mosoni kereskedők vásárolják össze, állataikat a soproni piacról osztrák állatkereskedők és mészárosok viszik az örökös tartományok piacaira.


Kéziratos előszó Berzeviczy Gergelynek a magyarországi parasztság helyzetéről és jelleméről
(De conditione et indole rusticorum in Hungaria) írt, a cenzúra által elnyomott munkájában.
[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Példájukat követik, főleg a Dunántúlon a közép- és kisbirtokos nemesek, de vannak országrészek, ahol a pallérozott gazdálkodásnak semmi jelét sem találjuk. Az Alföldön a külterjes gazdálkodás dívik, gabonaféléken a hangsúly, az istállózás ismeretlen, hatalmas füves pusztákon a gulya, ménes egész éven át a szabad ég alatt él, takarmánytermelés nincs, a fajták javítására senki sem gondol. A jobbágy arra törekszik, hogy kenyérszükséglete biztosítva legyen, s igás jószágát azért gondozza, hogy a legfontosabb jövedelmét szolgáló fuvarozásnál a jószág teljesítőképessége az utak minőségének megfeleljen. Erdélyben minden gazda önellátásra törekszik, mindent termel, ahány gazdaság, annyi változat a növényi és állatfajtákban. Az eredmény persze távolról sem kielégítő. Takarmányhiány miatt Moldva és Havasalföld legelőire terelik az állatokat, gyümölcsöt Magyarországból hoznak, a gabona gyengeminőségű és az egyetlen zsibói gazdaságot kivéve, mindenütt a háromnyomásos rendszer uralkodik. A Felvidéken a gazdálkodás az éghajlati viszonyok folytán a kalászosfélék közül árpára, zabra szorítkozik, míg a legfontosabb termesztvény, a burgonya elterjedését a nagy uradalmak szeszfőzdéi mozdították elő. A Bácska és a Bánát – az ország nagy gabonaraktára – saját fogyasztásukra nevelnek állatokat, termésfölöslegeiket a Monarchia lajtántúli piacain helyezik el.


Berzeviczy Gergely idősebb korában. Festmény a XIX. század elejéről.[3]
(Eredetije a család birtokában.)

A jobbágygazdálkodást alig érintik a korszerű mezőgazdasági törekvések. Egy-egy jólkezelt nagybirtok körül az állatállomány feljavítása az uradalmak tenyészetéből történik; a mezőhegyesi ménesbirtok az egész Tiszántúl és Erdély lóállományának javítását szolgálja. Az Esterházy-uradalom állatorvosai a birkás gazdák rendelkezésére állanak, s az oltóanyagot ingyen osztogatják. De a nagy jobbágytömegek apáiktól örökölt módszer szerint gazdálkodnak. A parasztot kötelező termény- és munkaszolgáltatás gazdálkodásának gyümölcsétől és idejének egyrészétől megfosztja. Az úrdolgára rendelt jobbágy a legégetőbb munkaidőben, aratás, kapálás, szántás, stb. idején elfecsérli drága idejét és az újításokhoz hiányzik a népnevelés és a haszon ingerlő ereje. A kiváló megfigyelő és a parasztságot jól ismerő Berzeviczy Gergely írta, hogy „minden újítást, minden bárminemű javítást, különösen ha a földesúrtól indul ki, gyűlöl a paraszt; azzal szemben csökönyös, mert tudja, hogy a földesúr haszna ellentétben van az övével és abban azt a törekvést tételezi fel, hogy az úri jogokat az övéinek megszorításával akarja gyarapítani”.


Alföldi pásztorok. Theodore Valerio rézkarca 1855-ből.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Történnek ugyan hasznos javítások ott, ahol szabadabb körülmények között él. A Kúnságon felismerik a trágyázás hasznát, lehordják a trágyarakásokat, [MEZŐGAZDASÁGUNK ÁLLAPOTA] melyeket addig figyelőhelynek használtak, mert messze és széjjel lehetett látni róluk, hogy merre van a gulya, vagy ménes; észrevették, hogy trágyásföldön tömöttebb fű terem. A burgonyatermesztés hasznára az 1816–17. évek éhínsége tanítja meg őket. Mezőtúron a község nagyeszű bírája, Csala Tóth Péter, minden alsóvárosi házas lakosnak 240, zsellérnek pedig 120 négyszögöl földet osztott krumpli alá. Így 1300 ember 276.000 négyszögöl földet kapott, amelyen közepes termés idején 138.000 véka burgonyát termelt. Majd a nagy uradalmak példájára a birkatartásból húztak szép hasznot, de akol nélkül tartva az állatot, keményebb télidőben egy-egy gazda 40–50 birkájából igen gyakran kétharmadrésze megfagyott. Szép előrehaladást tett a jobbágy a kert- és szőlőművelésben. Magánosok által alapított faiskolákból egy-egy vidék gyümölcsfaállományát újította meg. A gyümölcskertekben nevelt francia gyümölcsfajtákat hasznosítják, a szőlőiskolákban termelt nemes szőlőfajtákat kezdik művelni. Igaz, hogy úgy a gyümölcs- mint a szőlőfajták tarka változata lepi el az országot, ami az értékesítés akadálya maradt a század második feléig, de a jobbágy szép gyümölcseit, jó borát pénzzé tudta tenni.


Mezőhegyesi csikósok. Fr. Jaschke színes akvatinta-metszete 1820-ból.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyar mezőgazdaság állapotában található éles ellentéteket Széchenyi István jellemezte a legtalálóbban: „Gazdáink egyrésze századát előzi meg… másrésze pedig úgy gazdálkodik, mint II. András idejében volt szokás…” A mezőgazdaság elmaradottságának oka a rendi társadalom társadalmi és jogi alapjaiban gyökerezett. A termelés javítása érdekében egynéhányan a nagybirtok feldarabolásának lehetőségét és a jobbágy felszabadítását emlegették, hangoztatva, hogy ezáltal a mezőgazdaság több kezet és több pénzt fog nyerni. Ezek az óhajok már nagynevű kortársuk, Berzeviczy Gergely követeléseivel találkoztak.

A császárvárosból hozzánk érkező aufklärista mozgalom a XVIII. század végén a magyar nemesség egyrészében a korszerű gazdasági eszmék iránti fogékonyságot is felébresztette. Az 1790–91-i országgyűlésen az ország gazdasági újjáépítése, a népesség szaporítása, nemzeti ipar megteremtése, vámügy, útépítés, tenger- és folyamhajózás mind szőnyegre kerültek, de a külpolitikai események, a francia háborúk, majd a több évtizedes abszolutizmus e kérdéseket elodázták. Az országgyűlési törekvéseket és koreszméket a közgazdasági irodalomban Berzeviczy Gergely képviselte. Három évig tartó német-, francia- és angolországi utazása során éles pillantással fogta fel kora gazdasági törekvéseit és hasonlította össze a hazai viszonyokat a német, francia, belga mezőgazdasággal, az angol hitelélettel, a mezőgazdasági népesség és bourgeois társadalmi állását a magyar paraszt és városi lakosság helyzetével. A Harz-hegységben járva, a gyárakat látogatja, Lipcsében magyar borok értékesítéséről tárgyal, Frankfurtban a bankházak kezelését tanulmányozza, az elbai hajózást a dunaival veti egybe. Majd mikor rövid megyei szolgálat után birtokára vonult, kétszer is járt északi tanulmányúton. Meglátogatta Danzig, Krakkó, Varsó jónevű, ismertebb kereskedőházait, a magyar külkereskedelem fokozása érdekében.


Berzeviczy Gergely munkája a hazai kereskedelemről.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az értelembe és haladásba vetett hite merész és észszerű változtatások szükségének hirdetésére ösztönözték. A mezőgazdasági termelés tudományos alapokra való fektetése, a szabad földbirtoktulajdon a fejlődés alapfeltételeként [BERZEVICZY GERGELY] állott előtte. Tulajdonnal kell hogy bírjon a földmívelő, mert a kisbirtokon jobban és több haszonnal lehet gazdálkodni, egyébként is „káros és veszélyes az, ha a vagyon kevesek kezében halmozódik fel és a nemzetnek nagy részére nyomor súlyosodik”. Kedvező létfeltételek megteremtésével, nemcsak a racionális gazdálkodás, hanem a népesség gyarapítása is megvalósítható. De amíg a paraszt kötelezettségei oly nyomasztó súlyúak, addig az újításokkal szemben bizalmatlan marad, haladni nem fog. Berzeviczy az ipar terén is mélyreható változásokat sürgetett. A céhrendszert az egyedáruság, silány és drága készítményei miatt kívánta megszüntetni. Gyártelepek létesítendők az egész országban. A hazai gyáripar elnyomóját, az osztrák vámpolitikát meg kell változtatni, mert Ausztria valóságos gyarmati rendszert létesített, amilyen „a barbár indusnépek és némely európai ország között áll fenn”. A külkereskedelem fejlesztése érdekében az eddigi természetes útirányok a német tartományok, a török vámmentesség az orosz és osztrák császárság között az északi kereskedelmet fogja megerősíteni. Lebonyolítása egy kereskedelmi társulat útján történne. Az aufklärista mozgalomban gyökerező, de a távoli jövőt anticipáló Berzeviczy gondolatait nemcsak rideg gazdasági érdekek hatották át, hanem az emberi méltóságról, személyi szabadságról és erkölcsi tökéletesedésről vallott eszméivel annak a még fiatal ismeretlen mágnásnak volt előhírnöke, aki reformmunkásságának végső célját éppúgy, mint e magános szepességi patrióta, a művelődésben és az erkölcsi felemelkedésben jelölte meg.

Berzeviczy „Az északi kereskedelemnek szélesebbkörűvé tételé”-ről szóló és a bécsi kongresszus elé terjesztett emlékiratával a monarchia háborús szükségleteit szolgáló pénzügyi politikának jótékony hatását a külkereskedelem fejlesztésével akarta állandósítani, mert a korlátlan inflációs pénzpolitika bármilyen hozammal is járt, az állampénzügyek ziláltságát idézte elő és államcsődbe kergette a Habsburg-birodalmat. Az állampénzügyek fokozatos romlása már II. József török háborúival kezdődött. A hadi kiadások rohamos emelkedése, a császár uralkodásának utolsó 3 évében évi 20 milliós állandó költségvetési hiányt okozott. A francia háborúk óriási összegeket nyeltek el: 1793 és 1798 között a háború évente átlag 90 millióba került, míg a jövedelmek átlaga nem haladta meg a 75 milliót; hat év költségvetési hiánya 357 millióra növekedett. Az egyre emelkedő kiadásokat sem rendkívüli adókkal, sem bel- és külföldi kölcsönökkel, kamatozó kötelezvényekkel nem sikerült fedezni. Az állam, hogy a háborúk folytatásához szükséges összegeket előteremtse, kénytelen volt fedezet nélkül való papírpénz nyomásához folyamodni. De míg II. József halálakor 28 millió papírpénz volt forgalomban, ez 1811-ben 1 milliárd 60 millióra rúgott. A folytonos papírpénz-szaporítás odavezetett, hogy a bankóforint értéke állandóan esett: míg 1796-ban a papír annyit ért mint az ezüst, addig 1811-ben 100 ezüstforintért már 100 bankóforintot kellett adni. A háborús kiadások előteremtése nemcsak a monarchiában történt a fent említett eszközökkel. Franciaország az asszignátákkal fedezte a forradalmi, Poroszország és Oroszország a Napoleon elleni háborúkat.

A papírpénz értékének folytonos csökkenése a gazdasági életben előbb-utóbb minden reális számítást felborítással fenyegetett. A bécsi kormány igyekezett a bajok elejét venni: 1806-ban gróf Zichy Károly pénzügyminiszter 75 milliós kényszerkölcsönt vett föl, majd a defláció mellett foglalt állást, eredménytelenül. 1809-ben elrendelték minden ezüsttárgy beszolgáltatását; ezt a rendeletet ugyan Magyarországra nem merték kiterjeszteni, de a döntő jelentőségű rendszabályokat nálunk is életbeléptették. 1810-ben a bankóforint helyébe, azok háromszoros értékét képviselő váltócédulák (Einlösungsschein) kerültek, de ez a rendelkezés nem érte el az óhajtott célt, mivel az újkibocsátású fizetőeszköz mennyiségét a pátens nem korlátozta. A következő évben, 1811-ben bekövetkezett a teljes [INFLÁCIÓS PÉNZÜGYI POLITIKA] eréllyel végrehajtott devalváció. A forgalomban levő pénzjegyek névértékének négyötödét elvesztették. 1812 végéig a bankópénzt a forgalomból kivonták és a kibocsátásra kerülő váltócédulák összegét 212 millió forintban állapították meg. A rézváltópénz értékét is – ebből mintegy 130 millió forint értékű volt forgalomban – leszállították egyötödére: a 30 krajcárost 6 kr-ra, a 15 krajcárost 3 kr-ra, stb., míg a 6, 1/2 és 1/4 krajcáros darabokat a forgalomból kivonták. Az államadósságok kamatait a felére csökkentették.


„Sájn-bankó” 1811-ből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Alighogy e rendelkezések végrehajtása befejezéséhez közeledett, újra kitört a háború, a papirospénz-kibocsátás ismét megindult. A forgalomba kerülő címletek értéke rohamosan csökkent; 1812-ben 73%-on állott, 1815-ben már 30%-ra zuhant. A napoleoni uralom összeomlása után az állampénzügyek szanálása érdekében 1816 január 1-én bekövetkezett a második devalváció. A megjelent pátens az Osztrák Nemzeti Bank alapításával egybekötve a forgalomban levő pénzjegyek névértékének kétötödrészére való csökkenését mondotta ki. A váltócédulák, melyeket az állam 1811-ben teljes névértékükben ígért beváltani, névértékük kétötödrészre szállottak le. A felmutatók 250 váltócédula forintért 100 konvenciós forintot kaptak. Az 1799-től 1811 márciusáig létrejött adósságokat már az 1811-i pátens az ú. n. bécsi skála fokai szerint valorizálta, amely kimutatta havonként a bankócédula-forintnak a konvenciós pénzhez mért arányát. E rövid időközben végrehajtott két devalváció mérhetetlen károkat okozott: tönkretette a tőkéseket, megsemmisítette a régi hitelforrásokat, módot adott, hogy az inflációs idők előtt jó pénzben felvett hiteleket értéktelen papírral fizessék ki. Fájdalmas veszteségeket, a vagyoni viszonyokban erőszakos beavatkozást jelentett, de az állami pénzügyek szanálása nélkül – lettek légyen azok még oly nagy áldozatokat követelők is – a normális gazdasági élet nem lett volna biztosítható.


„Sájn-bankó” 1813-ból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az inflációnak azonban nemcsak árnyoldala volt: a pénzbőség mozgékonyabbá tette egész gazdasági életünket, élénkítette az üzleti forgalmat, a spekulációs- és vállalkozási kedvet ösztönözte, a termelést üzleti szellemmel töltötte meg és bizonyos kapitalista jelleget kölcsönzött minden gazdasági tevékenységnek. Végül, mintegy kétévtizedes konjunktúrát hozott a mezőgazdaságnak. A francia forradalom, majd a Napoleon ellen folytatott háborúk Európa-szerte hatalmas tömegeket állítottak fegyverbe. A mezőgazdaságnak nagy fogyasztótömeget biztosító hadseregek, állami vásárlások nagy fellendülést és biztos jövedelmet hoztak. A monarchia hadvezetőségének 1793-ban 371.000, 1814-ben 619.000 fegyverben álló ember élelmezéséről kellett gondoskodni. A magyar gabona, melynek eddig [GABONAKONJUNKTÚRA] Ausztriában a bajor és cseh gabonával kellett versenyezni, most minden versenytárs nélkül került piacra.


Búzáshajó vontatása a Dunán. J. G. Weissenberg metszete a XIX. század első feléből.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az értékesítést a kontinentális zárlat még zavartalanabbá tette, sőt legveszedelmesebb versenytársától, a délorosz ú. n. odesszai búzától is megszabadította, amely már a XVIII. század vége felé az olcsó víziút felhasználásával a trieszti és géniuai kikötőkben olcsóbban volt kapható, mint a magyar. A háború idején a gabona ára évről-évre emelkedett: a 90-es években a búza pozsonyi mérője 30–40 garas között mozgott, 1800-ban 45-re, 1806-ban 143-ra, 1809-ben 152-re emelkedett. A legnagyobb infláció idején az árak folytonos ingadozása miatt az eladás még nagyobb nyereséggel járt. 1814-ben 158, 1816-ban 513, 1817-ben 413, 1818-ban 148 garas volt a búza ára. Ez a szerencsés áralakulás serkentőleg hatott a birtokososztály további gazdasági tevékenységére. Nagy területek kerültek szántóföldi művelés alá, a birtokos nemesség a saját kezelésében tartott ú. n. allodiális földeket a jobbágyföldek rovására kikerekítette, a közlegelőkből szántóföldnek valót hasított ki, sőt irtásokkal is növelte birtokállagát. Megnövekedett birtokán jelentős beruházásokat eszközölt és modernebb művelési módokat alkalmazott. De a gabonakonjunktúra a háború befejezésével lassan megszűnt: a védvámos irányzat a nemzeti fogyasztópiacokat behozatali vámokkal zárja el a külföld mezőgazdasági termékei elől. Mindenütt bekövetkezett a gabonaföldek dekonjunktúrája. Az árak lemorzsolódtak; Angliában a bérlők és parasztok a rossz árak miatt a termés egyrészét elégették, a magyar búzatermés jövedelmezőségét pedig az olcsó orosz búza semmisítette meg. Így mezőgazdaságunknak új jövedelmi források után kellett néznie. A 20-as években a textilipar fejlődése a gyapjúárak emelkedését, gyapjúkonjunktúrát eredményez, mire gazdáink ezt a lehetőséget ragadják meg. A juhállomány szaporítása hatalmas léptekkel halad előre. A Mária Terézia idejében szórványosan megjelenő juhnyájak alig egy félszázad alatt 18 millióra, az erdélyivel együtt 19 millióra szaporodnak. A magyar fajták nemesítése merinói és elektorális (porosz) fajtákkal a hazai gyapjút keresett cikké avatják. A termelt mennyiség nagysága folytán Magyarország az európai szövőipar nyersanyagszükségletét ellátó termelők sorába lép. Esterházy herceg birtokain 270.000 juhot tartottak, míg Sándor Móric esztergommegyei bajna-biai uradalma 30 év alatt 820.000 font gyapjút termelt, amit 1 millió forintért értékesített. A 40-es évek táján az évente kivitelre kerülő gyapjúmennyiség átlag 250.000 mázsára emelkedett. A szépen jövedelmező gyapjúkivitel mellett tenyésztőink a hízlalt ürüket cseh kereskedőknek adták el. Bécsbe és az örökös tartományokba évente 400.000 drb juhot és bárányt hajtottak. A juhtartás egyedül a nyers gyapjúeladás révén évente 20 millió forintot jövedelmezett, ami a gabonakivitelből származó jövedelmet is meghaladta. Az összes jövedelem gyapjú, bőr, faggyú, tej, vaj, túró után mintegy 35 millió forintra rúgott. A virágzó gyapjútermelésre a legnagyobb csapást az ausztráliai gyapjú mérte. A XIX. század elején még alig 300 q ausztráliai gyapjút exportáltak Londonba, a behozatal a század derekán már az angol szükséglet felét fedezte, sőt angol tőkések támogatásával a boroszlói vásáron a szövőgyárak ügynökei ausztráliai gyapjút vásárolnak a magyar helyett. A nyers gyapjú ára 50%-kal csökken, a fínom gyapjú az új mosási módok alkalmazásával háttérbe szorul.


Erdélyi gyapjúszállító szekér a XIX. század elején.[7]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az 1848-as átalakulás után a magyar mezőgazdasági termelés feltételei gyökeresen megváltozván, az állattartás költségei, a tizedszalma [A KERESKEDELEM HELYZETE] elmaradása következtében, egyre emelkednek. Az 1867-ig keresztülvitt tagosítás, közös legelők felosztása nem kedvez a juhtartásnak. A juhállomány rohamosan csökken: Hódmezővásárhelyen néhány évvel a tagosítás után a birkatartás teljesen megszűnik, holott ebből a volt jobbágyok évente 300.000 forint jövedelmet húztak. Az újabb gabonakonjunktúra nyomán ismét a szántóföldi termelés nyomul előtérbe.


Erdélyi magyar kereskedő. G. E. Hering rajza 1838-ból.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A mezőgazdasági konjunktúrának szép eredményei mellett káros következménye is volt. A magyar földbirtok lassú eladósodása ebben az időben az életmód átalakulása, luxusigények növekedése túlköltekezésre vezettek, s jövedelmek nem állottak arányban a kiadásokkal és az adósságok egyre emelkedtek. A birtokososztály helyzetét Deák Ferenc 1844-ben így jellemezte: „Alig van már hazánk földén adóssággal nem terhelt jelentékeny család, holott csak 50 évvel ezelőtt a magyar családok még jól bírták magukat”. A nemesi birtokon nyugvó adósság a szabadságharc előestéjén mintegy 300 millió ezüstforintra emelkedett. Az adósok ezen 300 millió forint tőketeher kamatai fejében évente 18 millió ezüstforintot fizettek, ami közeljárt Magyarország évi adójának összegéhez.


Oláh csempészek Erdélyben. Fametszet 1872-ből Barabás Miklós rajza után.[9]
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A mezőgazdaság mellett a kereskedelem is kivette részét a konjunktúrából. A század elején az angol gazdaság ellen irányuló kontinentális zárlat a levantei kereskedelem forgalmát szárazföldi útra terelte. Amikor Anglia az 1809-ben megkötött angol-török békével befolyását keleten visszanyerte, új utat nyitott Konstantinápolyon és Szalonikin keresztül Belgrád érintésével Magyarországon át Bécs felé. A szárazföldtől elzárt Anglia Erdélyben, Brassón keresztül gyarmatárukban: tea, kávé, fűszerek, nádcukor, indigó, jelentős tranzitóforgalmat bonyolított le. A helybeli kereskedőházak szépen gyarapodtak éppúgy, mint azok a borkereskedők, akik hegyaljai, budai, egri és ménesi borokat szállítottak nagyobb mennyiségben Oroszországba, mikor a rajnai és francia borok művelése megnehezült és a cári birodalomba francia bor bevitele tilos lett. A gyarmati eredetű cukorbehozatal nehézségei egész Európában a cukorrépa ültetésére ösztönözték a kormányokat, hogy a belföldi cukorszükséglet hazai termékekből legyen előállítható. Nálunk is kísérleteztek a zárlat idején cukorfőzéssel: Erdélyben juharfákat ültettek s leveleiből cukrot főztek. De amikor megbukott Napoleon, Anglia ismét kezébe vette „Európa kereskedési királyi pálcáját”. Azok a kereskedők, akik elég korán nem látták, hogy „a tündérvilágnak 1814-ben vége lesz”, majd mind megbuktak. A bőséges évek és a nemzetközi forgalomba való kapcsolódás után egyidőre ismét provinciális csönd fogta körül Magyarország [IPARI FEJLŐDÉS] és Erdély kereskedelmét. Az ipar és kereskedés kisebb méretű részesedése a konjunktúrában megfelelt annak a helyzetnek, melyet a magyar gazdasági életben betöltöttek.


Előkelő kereskedőház Pesten 1830–40 között. Egykorú kőnyomat.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

Míg nyugaton az ipar a XVIII. század óta a technika terén bekövetkezett mélyreható átalakulás nyomán nagyipari, gyári termelés formájában egyre jelentősebb szerepet töltött be, addig nálunk az iparcikkek előállítása még jórészt, mindíg a kézműipar régi keretein belül, a céhekben történt. A szervezet fenntartása igen hátráltatta az iparfejlődést. A kiváltságaikra féltékeny céhek az iparűzők számát korlátozták, a céhbe való felvételt, mesterréavatást szigorú feltételekhez kötötték és a mesterek számát is megszabták. Az erdélyi céhekben az előrehaladás oly nehéz volt, hogy a legények Oláhországba szökdöstek. Az iparűzők száma a lakosság számához viszonyítva kicsiny maradt: a XIX. század első felében a kontárokkal együtt alig emelkedett 100.000 fölé. Volt olyan megye (Szabolcs), ahol 200.000 lakosra 258 kézműves jutott. A céhekbe szervezett iparosság zömének tudása kevés volt, a szakoktatás hiányzott, csupán az inasévek alatt műhelyben szerzett gyakorlaton alapult. A mesterjog féltékeny őrzése mellett minden verseny kizárásával, valóságos egyedáruságot űztek és olyan árpolitikát gyakoroltak, hogy cikkeik silányságát csak a magas árak múlták felül. Ezt a lassan bomlásnak induló rendszert a kormányhatóság is támogatta, mert rendészeti szempontból a céhek segítségével tudta legkönnyebben a munkásságot kormányozni. A kézműiparcikkek drágasága az agrárlakosság zömének csekély vásárlóerejét még jobban összezsugorította: a parasztlakosság iparcikket ünnepi alkalmakkor vásárolt, vagy akkor, ha értékesíthető feleslege: búzája, állatja volt. Nélkülözhetetlen holmijait sajátmaga készítette; lenvászonba, durva szőttesbe öltözött, szerszámait, edényeit fából faragta.


Az első selyemgyár Pesten. 1830–1840. Egykorú kőnyomat.
(Történelmi Képcsarnok.)


A gácsi posztógyár 1861-ben. Egykorú fametszet.[11]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A gyáripari termelés igen kezdetleges fokon állott. A textilipar általános fellendülése idején nálunk is alakultak posztógyárak. A gácsi még Mária Terézia korában létesült, a zay-ugróci, kassai, pozsonyi, kőszegi [GYÁRIPARI TERMELÉS] főúri és magánosok alapításai voltak. Ezek a gyárak már külföldről hozott gépekkel dolgoztak, női és gyermekmunkát vettek igénybe. A gömöri üveghuták több mint 2000 embert foglalkoztattak, Pesten közös lerakatot tartottak, készítményeiket horvát és szerb kereskedők az egész Balkánon árulták. A vasiparban a „Murányi Vasipari Unió” 1808-ban alakult, a betléri vasgyár a 40-es évek táján felszereléseivel és ingatlanaival már 1 milliós értéket képviselt. De a bécsi vámpolitika vigyázott, hogy a magyar gyárak az osztrák-cseh gyárakkal ne keljenek versenyre. A hazai iparosodást a hatalmas tőkével, áruhitel-nyujtással, jól kiépített eladószervezettel bíró osztrák-cseh gyáripar rendkívüli mértékben hátráltatta. Rajtuk kívül a német gyárak kész árukkal és félkészítményeikkel elárasztották az országot. A sziléziai vászon a 40-es években tönkretette a virágzó felvidéki vászonkészítést, a timáripar a mainzi, wormsi bőrárukkal nem tudott versenyezni. A hiányzó állami támogatást társadalmi akcióval próbálta pótolni a védegyleti mozgalom és a Gyáralapító Társaság, de e mozgalmak gyorsan lobbanó lángként aludtak ki.


A resicai vasgyár egyik telepe 1865-ben. Fametszet.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A mezőgazdasági ipar valamivel szerencsésebb helyzetben fejlődött. A burgonyatermesztés elterjedésével a nagyuradalmakban a szeszgyárak egész sora alakult, sőt a század első felében a XX. század legfejlettebb gyáralapításaira emlékeztető alkotásokkal is találkozunk: az ipari koncentráció első próbálkozásaival, amit a körülmények kényszerítettek vállalkozóinkra. A közép- és nagybirtokon olaj- és cukorgyárak épültek oly módon, hogy a gyáros a gyárépületet megépítette, felszerelte és néhány száz hold termésére szerződést kötve, a feldolgozásra kerülő nyersanyagot a termelőhelyen alakította át. Vagy mint a kolozsvári olajgyár tette, egyezményre lépett több nagyobb birtokossal, a gyáros adott repcemagot és meghatározott áron vette át a termést. Sajnos, e biztató kezdeményezések lassan elsorvadtak, mert a hazai ipar a központi kormányzat jóindulatát, ösztönzését, támogatását és védelmét hosszú időn át nélkülözte. A kormány az Ausztriában és Csehországban folytatott iparpártoló politikával ellentétben Magyarországot gyarmat módjára kezelte. Az országot nyersanyagszolgáltató területnek tekintette, az Ausztriába irányuló forgalom elé nagy akadályokat gördített, míg az osztrák iparcikkek majdnem vámmentesen jutottak [A KERESKEDELEM SZERVEZETE] a magyar fogyasztókhoz. Ez a káros irányzat érvényesült 1850-ig, amikor is a századokon át fennállott vámsorompó megszünt s a régi osztrák gazdaságpolitika megbukott.


Az ózdi vasgyár Borsodmegyében. Fametszet 1865-ből.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Kereskedelmünk az ipari termelés céhi szervezete folytán, mivel a mesterek készítményeiket maguk árusították, jórészt külföldi iparcikkek árusításával foglalkozott. Középpontja Pest volt, ahol nagykereskedőink osztrák, cseh- és németországi gyárak készítményeit hozták forgalomba. Az áruk nagyrészét hitelre kapták, nagy raktárakat tartottak és portékájukat a pesti négy országos vásáron, valamint a károlyvárosi, temesvári, debreceni, szegedi, stb. vásárokon értékesítették. A vidéki városokban állandó üzletfeleik is voltak, kiknek egész éven át hiteleztek. Ez a tevékenység szép haszonnal járt, amit sajátos viszonyaink még csak növeltek azzal, hogy a nagy- és kiskereskedők mindenféle áruüzletet terményüzlettel is egybekapcsoltak. Osztrák nagykereskedőkkel és bankárokkal szövetkezve hatalmas forgalmat bonyolítottak le gabona, bor, gubacs, bőr, viasz, dohány és élőállat adás-vétellel. Hasznukat az, hogy hitelt tudtak nyujtani a birtokos nemességnek, sokszorosan növelte. A mezőgazdasági termékek kivitelét évről-évre emelték. Ausztriába gabonát és élőállatot, Lengyel- és Poroszországba, meg Sziléziába bort és nagymennyiségű gyapjút szállítottak.


A Pannonia-gőzmalom Budán 1864-ben. Egykorú kőnyomat.[14]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Nagykereskedőink vagyonossága Pest újjáépítésében alkotta a legmaradandóbbat. A háromudvaros, nagy istállókkal, ládák, hordók, zsákok raktározására alkalmas mély, boltozatos pincékkel, gazdasági udvarral épített egy- vagy kétemeletes házakban, szerény kétszobás lakásban élt a gazdag pesti nagykereskedő, aki egy könyvelő és egy sereg ügynök segítségével irányította üzletét. Összeköttetést tartott Béccsel, Prágával, Frankfurttal, Augsburggal, Hamburggal és minden magyar várossal. A század közepe táján minden tőke kezükben van, nagyranőtt vagyonuk jövedelmezőbb befektetést keres. Háztulajdonok, szőlleik, rétjeik, telkeik mellé kiterjedt jószágokat, biztos kamatozású osztrák államkölcsönöket vásárolnak és mivel a gyáralapítások elé a kormány gördít akadályokat, egy sajátosan magyar „rentier” réteget alakítanak. Tevékenységük folytán a magyar kereskedelem mindjobban belekapcsolódott a nemzetközi kereskedelembe és hiteléletbe.


A hermaneczi papírgyár Zólyom megyében. Kőnyomat 1863-ból.[15]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A nemzetközi kereskedelmi válságok nálunk is hatottak. Az 1837–1839-es angol ipari válság, amely végigsepert az egész kontinensen, itthon is pangást idézett fel, a termelés megakadt, a hitel megdrágult. Nagykereskedők, vállalkozások, köztük a több százezer forinttal alapított pesti cukorgyár is, tönkrement. 1846-ban a vasútépítési spekulációval kapcsolatos hitelválság végigszántott a magyar hiteléleten és kereskedelemben.

Kereskedelmünk azonban sok tekintetben nem tudta kihasználni a természetadta lehetőségeket. A nemesi kiváltságok a korszerű hitel- és kereskedelmi törvények megalkotását akadályozták, a közlekedés modern eszközei, [SZÉCHENYI HITELE] szárazföldi és víziutak, vasút nem épülhettek ki. Mindez nemcsak a kereskedelem nyugodt fejlődését gátolta, hanem a magyarosodó német polgárságon és zsidóságon keresztül megvetetté tette nemcsak ezt a nehéz körülmények között munkálkodó réteget, hanem még foglalkozását is. Ez a felfogás pedig sajnálatosan éreztette hatását az elkövetkezendő félszázadban.


Magyar fuvaros a XIX. század elején. I. A Klein rézkarca 1812-ből.[16]
(Magántulajdon.)

A magyar gazdasági élet egyre sűrűsödő bajai, a körülöttünk bekövetkezett gazdasági és politikai átalakulások legjobbjaink figyelmét a hazai változások szükségére irányította. Az európai mozgalmak és törekvések évről-évre szorosabb közelségbe hozták a kultúrában közös hagyományokkal bíró nemzeteket. Közös művelődési, gazdasági és politikai események: romantika, kapitalizmus és liberalizmus Erdély keleti határáig a korszellem jegyei. A 30-as évek táján, aki jobbat akar, ezeknek a gondolatoknak jegyében érez, elmélkedik és cselekszik. A rendi szemlélet ellen összefüggő gondolat gazdasági koncepciója Széchenyi István megfogalmazásában szólalt meg legmagyarabbul és legkorszerűbben. Az eszmék és erkölcs világában gyökeredző tanításait, a hazai szükségleteket áttekintő gazdasági programmját „Hitel”-ében fejtette ki, amely lényegében minden kérdésre kiterjedő agrárpolitikai alapvetés volt. A mű főbb gazdasági problémáit a mezőgazdasági krízis alkotta. A válságból kikerülő magyar birtokososztály a megsemmisülés felé haladt. A felemelkedésre vezető út a legtöbb haszonra való törekvés: éppen ezért a termelőknek azokat az eszközöket kell választaniok, melyek az elérhető legnagyobb hasznot biztosítják. A magyar termelés akadályai: elsősorban a képzettség hiánya, ami a magyar termelőt elmaradottá teszi, ezért meg kell az értelmi színvonalat változtatni. Sürgeti a többtermelést, a külföldi versennyel szemben többet, jobbat kell termelni, haszoncikkeket kell előállítani s arról is kell gondoskodni hogy a szállítás olcsóbb legyen, a versenyképesség fokoztassék. A termelés érdekében az alkotmányos berendezés átalakulása sem kerülhető el. A megyék és egyéb törvényhatóságok árszabályozását el kell törölni, mert ezek az állattenyésztés kifejlődését gátolják. A céhrendszer fenntartása káros, azáltal, hogy készítményeik árát bizonyos színvonalon tudják tartani, míg a gazdák terményeik értékesítésekor a világpiaci árhullámzásnak vannak kitéve. A termelés érdekében a jobbágy-földesúri viszonyt új alapra akarta fektetni, oly módon, hogy a jobbágy a robotot és tizedet készpénzváltsággal megválthassa és ő is bírhasson földtulajdont. A termelés biztosítására mezőgazdasági hitelre, váltó- és kereskedelmi törvényeket sürgetett. A terményértékesítés kérdésével foglalkozva, ennek akadályait a belső és külső piac hiányaiban jelölte meg. Hogy ez a gátló akadály megszűnjék, az általános jólétet kívánta előmozdítani. „Lakjék [KOSSUTH GAZDASÁGI ESZMÉI] Magyarország lakósa kő s téglábul épült s cseréppel fedett csinos házakban, s egyék kövér hust, igyék jó bort, ne járjon mindig pörén, mint tót s oláh felebarátaink, sat., nem kell akkor tengerpart, mert még magunk számára se termesztünk eleget s még juhaink mennyisége mellett se lesz elegendő posztónk nadrágainkra, köpenyegeinkre sat.” A vagyonosabb paraszt vásárolni fog iparcikket s az ő megerősödésével fog az ipar is megerősödni. A kivitel fokozására kiviteli prémiumok nyujtását, a kiviteli vámok leszállítását, a magyar tengeri kereskedelem fejlesztését, a közlekedés javítását, a szállítási kérdések megoldását kívánta. E gazdaságpolitikai koncepció végső soron, mint egyik kiváló kutatója megállapította, egy nagyarányú nemzetnevelés anyagi előfeltétele „Nevelés, tanulás, idomulás kell… De mint eszközöljük ezeket?… Hiszen mindez szörnyű sokba kerül… Pénz kell tehát! … kell előmenetel a gazdaságban”.


A Duna szorosa Kazánnál. G. E. Hering rajza 1838-ból.
[17]


Lóvonatú vasút Pozsony és Nagyszombat között. 1840 körül készült kőnyomat.[18]
(Történelmi Képcsarnok.)

A kor másik nagy magyarjának, Kossuth Lajosnak gazdasági életünket érintő kérdésekben állásfoglalását és törekvését forró nacionalista érzelmei irányították. Anyagi téren a nemzet gyarapodását óhajtotta, a kialakult állapotot a jog hangoztatásával a törvényhez akarta visszavezetni. A központi kormány gazdaságpolitikájával, mint a joggal ellenkezővel akart szakítani; a gazdasági kérdéseket érzelmi és sérelmi síkra tolta. A kérdést szóban és írásban állandóan napirenden tartva, hatalmas munkát végzett, de ez a mindennapi agitáció tartotta őt távol a szerves gazdaságpolitikai koncepció kialakításától. Bécset okolta anyagi elmaradottságunkért. A mezőgazdaság, ipar és kereskedelem hanyatlásáért a vámpolitikát marasztalta el. A mezőgazdaság kérdése főként politikai meggyőződése révén érdekelte. Hitt a szabadság varázslatos hatásában és hatalmában és hitte, hogy a jobbágyfelszabadítással a mezőgazdaság korszerűvé lesz, a parasztság gazdagodni fog. Az ipar érdekében a céhrendszer eltörlését kívánta, részben azért, hogy a nagyipar kifejlődhessen, részben azért, mert minden kiváltságnak ellensége volt. A kereskedelem és mezőgazdasági termények értékesítése érdekében a közlekedés javítását és a külkereskedelem fejlesztését sürgette. A vámpolitikát védvámrendszerré óhajtotta fejleszteni, List Frigyes nyomán, aki a nemzeti eszme hatása alatt a szabadkereskedelmi tannal szembehelyezkedve, a nálunk is ismertté vált védvámrendszer megalapítója volt. A hazai ipar támogatására megalakította az Iparvédegyletet, melynek tagjai megfogadták, hogy néhány éven át csak belföldi iparcikket fognak vásárolni. Több haszonnal járt a védegylet kapcsán működő iparegyesület, melynek keretén belül Kossuth szépsikerű iparműkiállítások sorát indította el. A Gyáralapító Társaság, amelyben egyideig Széchenyi is helyet foglalt, belső egyenetlenség folytán eredményt nem tudott létrehozni. [KÖZLEKEDÉSÜGYÜNK] Ugyancsak Kossuth propagandája folytán alakult meg a Magyar Kereskedelmi Társaság, de ezt meg igazgatója sikkasztása tette tönkre. Ezzel a társasággal Bécs és Triest kikerülésével akart Fiúmén keresztül külkereskedelmet biztosítani. Kedvenc gondolata érdekében szorgalmazta a vukovár–fiúmei vasútvonal megépítését. Önálló magyar jegybank tervével a hazai pénzpiac függetlenítését. Végső célja az osztrák gazdasági élettől minél nagyobb függetlenségre való törekvés volt: azt gondolta s ezt hangoztatta is, hogy ami az osztrákoknak sikerült, nékünk is sikerülni fog. Nem akarta elismerni, hogy ami a monarchia egyik részében szerencsés századok eredményeként jött létre, az nálunk csak hosszantartó áldozatos munkával, türelemmel, állhatatossággal, rideg számítással lesz elérhető s ezek vezethetik az általa annyira óhajtott célhoz a nemzetet.


A magyar központi vasút személypályaudvara. Kőnyomat. 1847-ből.[19]
(Történelmi Képcsarnok.)


A pest–losonci vasút pályaudvara Pesten. Fametszet Zombory Gusztáv rajza után 1865-ből.[20]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Mindkét államférfi gazdasági programmjában nagy szerepet kapott a közlekedésügy rendezése, miután e téren századok mulasztásait kellett pótolni. A magyar gazdasági élet állandó panasza volt a közlekedés elmaradott állapota. Fejlődése a XVIII. század végéig vajmi csekély volt. A rendszeres útépítés csak a század végén indult meg. Addig a régi „közutak” vagy „királyi utak” biztosították a forgalmat. Rendszerint úgy készítették, hogy földet hordtak a kijelölt útvonalra, néha sövénnyel kerítették el a megművelt földektől. Az ilyen utakat csak nyáron át lehetett használni, az őszi esőzések és hóolvadás idején járhatatlanok lettek. Nem voltak állandó jellegűek: gyakran elszántották őket és még a XVIII. század második felében készült jászkún statutum is tiltotta elszántásukat. A nyugateurópai merkantilista gazdaságpolitikai törekvések nyomán az 1790/91. országgyűlésből kiküldött bizottság egy úthálózat-tervet dolgozott ki; a műszaki munkálatok megkezdődtek, de a közbejött francia háborúk a tervek kivitelét hosszú időre elodázták. A XIX. század első felében az önkormányzatok kezdték kiépíteni a megyei és járási utakat, de nagy hiba volt, hogy a kiépítés helyi érdekek figyelembevételével és nem szabatosan megállapított rendszer szerint történt. Ilymódon a szabadságharcig 2100 km hosszú kiépített közút készült. Az abszolutizmus idején a főbb közúti útvonalak állami kezelésbe kerültek. A 900-as évek körül az állami és megyei úthálózat 46.000 km-re rúgott.


A Déli Vaspálya Társaság egyik legkorábbi mozdonyának modellje, 1853-ból.[21]
(Közlekedési Múzeum.)

A szárazföldi utak gyenge minősége, évszakokhoz kötött használhatósága hosszú időn át biztosította a folyamhajózás, víziutak elsőbbségét. Ezek között a legjelentősebbek a Duna, Tisza, Száva, Maros, Bécs felé biztosították a hajóutat. A belső hajózást mintegy 500–600, többezer mázsa terhet hordó erős tölgyfahajóval bonyolították le; ezeket kötelek segítségével parti vontatással vitték az ár ellen. A szabályozatlan folyókon nagy nehézségbe ütköző hajózás helyzetét a gőzhajózás fokozatosan megváltoztatta. [HAJÓZÁS ÉS VASÚTÜGY] A pécsi születésű Bernhardt Antal már 1817-ben saját szerkezetű gőzhajóval járt a Dunán. Külföldi érdeklődés sem hiányzott: egy francia vállalkozó „Duna” nevű gőzhajója is megjelent legnagyobb folyónkon, majd 1828-ban Andrew és Prichard angol hajóépítők nyertek szabadalmat a dunai hajózásra. Ilyen előzmények után látott munkához Széchenyi, a Duna hajózhatóvá tételére és egyéb víziutak létesítésére, hogy a magyar kereskedelem olcsó utat nyerhessen a Fekete-tengeren át egész Konstantinápolyig. Tagja lett az osztrák tőkével alakult Dunagőzhajózási Társaságnak, amely az óbudai szigeten felépítette az első hajógyárat. Néhány év alatt 19 hajóállomás létesült és 3 évtized elteltével 136 gőzöse, több mint 500 uszálya járt a Dunán. Hogy a dunai hajózás útjában álló akadályok megszűnjenek, hozzálátott az Alduna szabályozásához. előbb Beszédes Józseffel, majd Vásárhelyi Pállal megkezdte a Vaskapu áttörését. De a munka csak 50 év mulva, 1878-ban, a berlini kongresszus megbízásából indult meg, de az első személyszállító gőzös csak 1896-ban ment át a Vaskapun. A kiegyezés után e termékeny kezdeményezések szép gyümölcsöket hoztak: a gőzerővel hajózható víziutak hossza 3000 km-re növekedett. A belvízi hajózás rohamosan fejlődött, új hajózási vállalatok alakultak. A vasutak versenye ezeknek a vállalkozásoknak is állami támogatást kívánt, mire megalakult a Magyar Folyam- és Tengerhajózási rt. és biztosította a folyami hajózás zavartalanságát.


Postacégér 1849-ből.[22]
(Közlekedési Múzeum.)

A magyar vasútügy megindítása, épúgy mint a hajózás, Széchenyi nevéhez fűződik. Mint a közlekedésügy helytartósági tanácsosa Kovács Lajossal együtt 1846-ban elkészítette javaslatát a magyar közlekedésügyek rendezéséről. Négy vasúti fővonal megépítésével Bécsbe, Fiúméba, keletre és Galíciába, Budapestet az ország középpontjává avatta volna. A fővonalak közé szárnyvonalakat és országutakat tervezett. Terve azonban pénzhiány miatt nem valósulhatott meg és a hazai vasutak egyrészét végül is a Rotschild-ház építette ki. Az általa épített Bochnia (Galícia)–bécsi vonalhoz csatlakozott az Első Magyar pozsony–nagyszombati vasút. Különböző érdekcsoportok vetélkedése, valamint a bécsi kormány vasútpolitikájának megváltozása következtében azonban 1848-ig csak a nagyszombat–pozsonyi lóvasút és Pest–Vác, Pest–Szolnok, Marchegg–Pozsony, Sopron–Katzdorf vonalak készültek el. Az abszolutizmus idején bekövetkezett pénzügyi nehézségek az állami vonalak eladására vezettek és a magánvasúti rendszer nagy lendületet vett. Kiépültek a Magyar Középponti Vasút által tervezett vonalak, a Déli Vaspálya Társaság vonalai, a tiszavidéki és alföld–fiúmei vasút, stb. A kiegyezés után 60 milliós államkölcsönnel befejezték a kiépületlenül maradt vonalakat és 50 esztendő alatt 17.285 km vasútvonal épült. 1914-ben az országban 10.000 km hosszú fő- és mintegy 12.000 km helyiérdekű vasút szolgálta a magyar gazdasági életet, amelyet néhány évtized alatt a világgazdaság áramába kapcsolt.


Kirakodó-vásár Pesten, 1858-ban. Egykorú fametszet.[23]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A közlekedés átalakulása az ország gazdasági képét gyökeresen megváltoztatta. Az állam szervezete is, főleg a kiegyezés után, alkalmasabbá vált a kor igényeinek megfelelő gazdaságpolitika megvalósítására. A gazdasági élet nagy erőt merített az ország népességének gyarapodásából, amely 13.1 millióról (1850) a század végéig 19.1 millióra emelkedett. A mezőgazdaság 48 után egészen megváltozott feltételek közé került. A jobbágyfelszabadítással a birtokosnemesség elvesztette az ingyen munka- és terményszolgáltatásokat; a földtehermentesítés ugyan 310 millió forinttal kárpótolta a nemesség veszteségeit, de az osztrák adórendszer átültetése súlyos terheket rótt a változás által amúgy is nagy teherpróbának kitett gazdatársadalomra. A régi birtokososztály lassú pusztulását a két ország között fennállott vámsorompó megszüntetése sem tudta feltartóztatni.

[MEZŐGAZDASÁGUNK A VILÁGVERSENYBEN] A volt jobbágy személyében szabad lett és jobbágytelkét tulajdonának mondhatta, de gazdasági tudása és anyagi ereje csekélyebb volt, semhogy a nagy versenyben helyét megállhatta volna. A felszabadítottak többsége, mintegy 400.000 ember kicsiny, 1–10 holdnyi területhez jutott, amiből családját alig tarthatta el. A tagosítás és legelőelkülönözés igen lassan haladt előre, a földművelés nagy bajokkal küzdött. Az állattartás kezdetleges, az állatállomány kicsiny, ezért a paraszt földjeit nem tudja kellőkép trágyázni, legtöbb helyen még a 60-as években is faekével szántott, szinte kizárólag szemtermelést űzött. Minden művelhető földet búzával vetettek be, a legelők és egyéb földek feltörettek, hogy az ország folyton fokozódó búza- és lisztkivitelét kellő mennyiséggel szolgálják. A délnémet, osztrák, felsőolasz, sőt Svájc és London sütőipara magyar lisztet és búzát használt. A búzatermelés egyre emelkedett: a 70-es években évente átlag 21 millió mázsa, a következő évtizedben átlag 38 millió, míg 1890–94-ben 51 millió. A búzaár két évtizeden keresztül 22–28 pengő volt, mindaddig, míg a 80-as évek körül az amerikai verseny az egész európai mezőgazdaságot veszélybe nem döntötte. A magyar búza először Londonból, majd egyéb külföldi piacokról is kiszorult. A mezőgazdaság és állattenyésztés a verseny kettős prése közé került. Az amerikai méretekkel rendelkező orosz mezőgazdaság és az ausztráliai, kanadai, észak- és délamerikai verseny az árakat lemorzsolta; a termelés éveken át többe került, mint amit az értékesítési ár kitett. Disznóhússal és zsírral az Egyesült Államok uralták az egész világpiacot, a magyar kivitel Ausztriára szorult, sőt a bécsi és hazai piacra is került amerikai zsír. A marhakivitel több mint felére csökkent. A 30 éven át tartó dekonjunktúrának a német agráriusok agitációja vetett véget nálunk is. Búzatermésünk vámvédelmével, az 1906-i autonóm vámtarifával sikerült a 26–27 pengős búzaátlagárat biztosítani.


Dinnyevásár a pesti Dunaparton. Véber színes kőnyomata 1855-ből.[24]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Divatáru-üzlet Budapesten. Alter és Kiss hirdetése 1863-ból.[25]
(Történelmi Képcsarnok.)

A kiegyezési korszak igen nagy változást hozott az iparban és kereskedelemben. A nagykereskedők: Kochmeister, Ullmann, Wodianer, Kohner, Herzog, Strasser és König stb. a hazai nyerstermények eladásával a gabona-, gyapjú-, bőr-, fa- és dohányüzletet az európai viszonylatokba kapcsolják. A kereskedelem másfélévtizedes tőkegyűjtés után az ipar felé fordul. A honi ipar fejlődésének másik előzménye a magyar bankok megerősödése. Az ipari termelés a pénztőkétől függvén, a hitelintézetek, bankok, takarékpénztárak finanszírozták az ipari vállalkozásokat. A magyar bankok multja a 40-es évekig nyúlik vissza. A hazai alapítások hosszú időn [HITELÉLET ÉS BANKSZERVEZET] át szerény keretek között élnek s az osztrák kapitalizmustól függenek. Az abszolutizmus idején a legjelentősebb alkotás a magyar gazdák felsegítésére alapított Magyar Földhitelintézet. A kiegyezés megkötésekor a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank az ország egyetlen hitelintézete. Most külföldi pénzcsoportok alakítanak fiókok gyanánt új magyar bankokat: angol-osztrák pénzcsoport az Angol-Magyar Bankot, a Rotschild-csoport a Magyar Általános Hitelbankot, amely hamarosan nagy szerepet vállal az állam kölcsönműveleteiben és a vasútépítési tőkék beszerzésében. Később az önálló magyar nagyipar fejlesztésében játszott jelentős szerepet. A pénzintézetek fejlődésének a pénzügyi törvényhozás nyujtott nagy lehetőségeket; a hitelintézetek száma 1867 után 156-ra, a földhitelintézeteké 5-re, míg a takarékpénztáraké 25-ről 455-re emelkedett. A valutarendezés és a tőkeképződésre nagyfontosságú Tisza-féle pénzügyi kiegyezés, amely az Osztrák Nemzeti Bank dualisztikus átszervezését oldotta meg, nagyban segítette a bankok alap- és tartaléktőkéinek növekedését: az alaptőkék 1867-ben 29 millió koronáról a század végén már 884 millióra, a betétek összege 107 millióról közel 2000 millióra gyarapodott.


A pesti gabonatőzsde 1856-ban. Egykorú fametszet.[26]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A tőkekoncentrációval egyidejűleg folyik a belföldi bankszervezet ipari és agrárérdekeltségeinek kiépítése is. Befolyásuk egyre nagyobb lesz az egész nemzeti gazdaság irányításában. Ellátják a hazai kereskedelmi és hiteligényeket, s üzleti tevékenységük az ország határán is túlterjed. A Kereskedelmi Bank résztvesz a balkán-államok – román, szerb, görög, bolgár – hitel- és nagyipari intézményeinek alapításában, államkölcsönökben, Bosznia gazdasági hasznosításában; de a legnagyobb szolgálatot a magyar gyáripar megteremtésével tették. Az ő irányításuk mellett az ipari termelés a céhrendszer kereteiből egyszerre a nagyipari termelés fokára emelkedik. Amikor 1872-ben az országgyűlés végleg megszüntette a céheket, már a malomiparban jórészt külföldi tőkével hatalmas vállalkozások működtek. Az ország mezőgazdasági jellege és a nagyméretű búzatermelés a fővárosi és vidéki nagy gőzmalmok egész sorát hozta létre. A malomipar felemelkedését a svájci származású Hagenmacher testvéreknek köszönheti. Az 1890-ben működő 11 malom már 6 millió mázsa búzát őrölt fel. A gépiparban a legjelentékenyebb alapítás a Ganz és Társa rt., melyet a kiváló mérnök: Mechwart András fejlesztett naggyá: vasúti kocsikat, villamossági cikkeket, malomberendezéseket állít elő.


Az aninai bánya- és gyártelep, a XIX. század végén. Cserna Károly rajza.

A malom- és gépipar fejlődését nagyobbarányú iparosodási folyamat követte nyomon, amikor az iparnak adókedvezményekkel való állami támogatása indult meg. A cukoripar a répatermelés elterjedésével 1871–72-ben [IPARI TERMELÉS A KIEGYEZÉS UTÁN] 2.8 millió mázsa répát dolgozott fel, ez a mennyiség 1888–89-ben 6.1 millió mázsára emelkedett. A bőrgyártás és textilipar elindulása a 90-es évekre esik; ezidőben az ország agrárjellege is megváltozik. Magyarország agrár- és iparállammá lett. A magyar ipar fejlesztésére tarifális és adózási kedvezményekkel siet a törvényhozás, hogy legerősebb versenytársával, az osztrák iparral szemben a közös vámterületen megvédhető legyen. Majd 1907-ben a közszállításoknál biztosítottak elsőbbséget a magyar iparnak. Az állam egyre nagyobb összegeket fordít iparfejlesztési célokra: 1913-ban ez az összeg már elérte az évi 10 milliót. Az iparban foglalkoztatott lakosság száma közeljárt a másfélmillióhoz. Egyes iparágak: mint a malom- és a szeszipar, még nagyobb arányokat öltött a szeszadótörvény és cukorreform segítségével. A bőripar fejlődését a hadsereg részére biztosított kvótaszerű rész segíti elő. Egyre emelkedik a vas- és szénfogyasztás, a vastermelésnek 97%-át három nagy vasmű, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű rt., a resicai és vajdahunyadi-tiszolci vasművek szolgáltatják. A gépipar a Ganz-gyár képviseletében olasz- és franciaországi vasútépítései révén nemzetközi jelentőségre tesz szert. A 90-es években kezdett kialakulni Magyarország egyik legnagyobb iparvállalata: a Weiss Manfréd-féle csepeli üzem; először konzerveket készít, majd a hadsereg részére Mannlicher-töltényeket, tüzérségi lövedékeket stb. gyárt. A textilipar lassan fejlődik; a vállalatok száma 1906-ban 234, amelyek mintegy 30.000 munkást foglalkoztatnak 250.000 orsóval és közel 9000 szövőszékkel.

A nagyipar főleg Budapesten összpontosul, van ugyan Aradon gépgyár, a vegyiiparnak Pápán és Zsolcán, Marosujvárt vállalatai, de festék-, lakk-, gyógyárú-, illatszerekben az ország állandóan növekvő behozatalra szorult. A magyar gazdasági élet alig félszázad alatt a vasúthálózat, hitelintézetek, gyáripari termelés, gazdasági expanzió révén bekapcsolódott az egyetemes árucsere-forgalomba, részese lett a világgazdaságnak. Résztvett a világkereskedelem hatalmas versenyében, a nemzetközi piacokon folyt nagy harcokban vámpolitikai fegyverekkel, állami támogatással, prémiumokkal, stb. A fejlődés a nemzetközi válságoktól eltekintve a termelés egész területén emelkedő irányzatot mutatott egészen 1914-ig, amikor a világháborúvá mélyülő fegyveres konfliktus a jövő ismeretlen útjai felé indította egész Európa és a távoli világrészek életét.


Rézműves műhely. Skutezky Döme: „Mindennapi kenyér” című festménye.[27]
(Szépművészeti Múzeum.)


[1] Felírása: Kis-szántói PETHE FERENTZ. Elme, Szabad-lélek, Nyilt-szív, Nemzetszeretet meg, Munkásság kezesek – Nemzete Dísze marad. Jelezve: Kaerling del. Dav. Weiss sc.

[2] Berzeviczy munkája kéziratos másolatokban terjedt el az érdeklődők körében, miután kinyomatására a szerző a cenzor tilalma ellenére nem vállalkozott. 1808-ban Máriássy József Berzeviczy megkérdezése nélkül Lőcsén kinyomatta, de címlap és előszó nélkül. A példányok nem kerültek forgalomba, de egy a Nemzeti Múzeumba is eljutott. Ehhez van illesztve az itt hasonmásban látható kéziratos előszó, amely nem Berzeviczy kézirása ugyan, azonban kétségkívül tőle származik és a munka történetét megvilágosítja.

A LATIN SZÖVEG FORDÍTÁSA

Üdv az olvasónak!

E munkácska címe: „A parasztság helyzete és jelleme Magyarországon”, hiányzik. A munkácskát Berzeviczy Gergely írta 1804-ben, és azt ki akarta nyomatni. De mikor a könyvvizsgáló kijelentette, hogy ezt a könyvecskét a magas magyar udvari kancellária tüzetes vizsgálata alá kell bocsátani, elállott tervétől, s a munkácskát emlékezet okáért a Széchenyi Nemzeti Könyvtárban helyezte el. A kézirat sok kézen megfordult, s többen lemásolták, és így megtörtént, hogy kivonata Németország néhány folyóiratában megjelent.

Máriássy József is megkapta ezt a kéziratot, aki azt, teljes magyar nemesi jogon, könyvvizsgálat nélkül, saját költségén és veszélyére kinyomtatta. Más értekezéseket is kinyomatott könyvvizsgálat nélkül, így Galiciáról és Lodomériáról, a XIII. szepesi városról. Ezért Szepes vármegyében tiszti keresetet indítottak ellene, a könyvnyomtató pedig három napra fogságba került. Kérdéses volt, hogy milyen alapon indítsák meg a tiszti keresetet, mert a könyvvizsgálatról és a könyvek kinyomásáról nincs törvény, a helytartótanács vagy kancellária leiratai pedig, úgy látszott, jogszerinti törvényes alapul alig szolgálhatnak. Máriássy József azt vitatta, hogy neki mint magyar nemesnek joga volt a munkácskát saját felelősségére és költségén kinyomatni, és serényen készült a védekezésre, amit annál hatásosabbá kívánt tenni, mert a munkában magyar nemes szállott síkra előkelően és nagylelkűen az adózókért. Mikor azonban ebben az ügyben Pestre utazott, baleset következtében hirtelen és váratlanul meghalt, a kocsi, amelyen utazott, Kerepesnél felborult.

Ámbár a munkácska már ki volt nyomva, a címe még hiányzott. A munkát ugyanis szerző, Berzeviczy Gergely tudta nélkül nyomatta ki Máriássy József, a címlapot azonban mégsem akarta a szerző tudtán kívül megcsináltatni, s mikor ezt kevéssel halála előtt a szerzővel közölte először szemrehányásban részesült önkényes eljárásáért, utóbb azonban abban állapodtak meg, hogy a címlapon Berzeviczy Gergely legyen szerzőként feltüntetve, azzal, hogy a munkát Máriássy József a saját elhatározásából nyomatta ki. Az utóbbi elhalálozása következtében a cím kinyomása elmaradt s ezért címlap nélkül kerül az olvasó szeme elé.

[3] A képet a Berzeviczy Aladár Aus den Lehr- und Wanderjahren eines ungarischen Edelmannes im vorigen Jahrhunderte. Briefe Gregor von Berzeviczy’s an seine Mutter (Leipzig, 1897) című kiadványa mellett megjelent fénynyomatról közöljük.

[4] Aláírása. Vue d’une Pusta. Jelezve a képeken balról: VALERIO 1855. A 135. lapnál idézett albumból.

[5] Aláírása: Tsikóshen von Mezőhegyes. Des (így!) Tsikós de Mezőhegyes. Jelezve: Fr. Jaschke fec. Lásd a 114. laphoz tartozó jegyzetet.

[6] Felírása: MALERISCHE DONAUANSICHT VON OFEN UND PESTH. Ez alatt magyar- és németnyelvű ajánlás: Nagy méltóságú Kapos-Mérei Mérey Sándor Úr Ő Excellenztiájának Ő Ts. K. Apost. Felsége aranykultsos Hívének és valóságos titkos Tanátsosának aranysarkantyús Vitéznek, Magyarország Királyi Biztossága Főigazgatójának, Somogy Vármegye Főispánjának ’sat., ’sat. mély tisztelettel ajánlja WEISSENBERG J. G. Pesten egy magános rajzoló intézet tanítója.

[7] Részlet egy Nagyszebent ábrázoló metszetről, amelynek aláírása: ANSICHT VON HERMANNSTADT. Vienne chez Artaria et Comp.

[8] A magyarbarát angol közíró, John Paget ismert munkájából: Hungary and Transylvania with remarks on their condition, social, political and economical. London, 1839. II. kötet 432 lap.

[9] Valószínűleg Barabás Miklós rajza. Csupán a fametsző jelzésével: RUSZ. A Hazánk, s a Külföld 1872. évfolyama 97. lapjáról.

[10] Mindkét képet Buda és Pest nagy kőnyomatú térképének: Buda és Pest Szabad Királyi Városainak TÁJLEÍRÁSA Gróf Vasquez Károly által szélrajzaiból vettük és nagyítva közöljük. Az első Szitányi Ullmann Móric, az 1828-ban megtestesített nagykereskedő és bankár palotája a mai Ferenc József-téren. Építette Miks Ferenc. Később az Európa-szálloda volt benne, újabban a rendőrfőkapitányság épülettömbjéhez tartozik. Vele egykorú a Valero Antal háza, amelyet 1838–1839-ben selyemgyár céljaira emeltek. Mestere Pollack Mihály volt. 1848-ban itt rendezték be az állami pénzjegynyomdát; 1850 óta laktanya. Ma is fennáll; a katonai kincstár 1895-ben restauráltatta.

[11] A Vasárnapi Ujság 1861. évi folyama 584. lapjáról. A gyárat 1762-ben gr. Forgách Antal alapította; 1800-ban részvénytársaság vette át.

[12] A Hazánk, s a Külföld 1865. évfolyam 649. lapjáról. A gyártelepnek ez a része 1854-ben kezdett épülni.

[13] A Vasárnapi Ujság 1864. évfolyama 380. lapjáról. A gyár 1845-ben épült.

[14] Az Ország Tükre 1864. évfolyama 99. lapjáról. Építette Wechselmann J. építész.

[15] Az Ország Tükre 1863. évfolyama 45. lapjáról.

[16] Jelzése: Ungarisches Fuhrwerk nach der Natur gez. u. rad. v. I. A. Klein 1812. Az eredeti 26×13.6 cm.

[17] John Pagetnek a 214. lapnál idézett munkája II. kötetéből.

[18] Aláírása: POZSONY-SZEREDI VASÚT RONAVA FOLYÓ ÁTHIDALÁSA GERENCSÉRNÉL. Méltóságos zicsi s vásonkői ifjabb Gróf Zichy Ferencz Úrnak szent István apost. kir. rendebeli Vitéznek, cs. kir. Aranykulcsosnak és kir. udvari előterjesztő Tanácsosnak az első m. vasút kiépítésénél kegyes gyámolításáért tartozó hála jeléül mély tisztelettel ajánlja Hieronymi Ottó Ferencz. A kép jelzése: Beutel. Hieronymi Ottó Ferenc az első magyar vasútépítő, később Görgey Artúr hadseregében hadmérnök, szül. 1803., megh. 1850-ben. A vasút 1844–1849 között épült, de csak 1872-től kezdve használtak rajta gőzmozdonyt a kocsik vontatására.

[19] Aláírása: Personenhalle d. ungarischen Centraleisenbahn in Pesth. Jelezve: Fesel del. – Perlaska sc. Melléklet a Spiegel c. folyóirat 1847. évfolyamához.

[20] A Hazánk s a Külföld 1865. évfolyama 405. lapjáról. Aláírása: A pest-losonczi vaspálya pályaudvara s indóháza Pesten. (Rajz. Zombory Gusztáv.)

[21] Az eredeti a bécs–glognitzi vasút gépgyárában készült, a modell a Déli Vaspálya Társaság műhelyében.

[22] Vaslemezre, kezdetlegesen festve. Jellemző a forradalmi hangulatra a korona elhagyása a címer felől, ahová helyette Isten szemét illesztették. Valószínűleg a debreceni trónfosztó határozat után készült.

[23] A pesti József-napi vásár hirdetéséről, amely először a Vasárnapi Újság 1858. évi 23. számában jelent meg.

[24] Br. Prónay Gábornak a 184. lapnál idézett művéből.

[25] Nagy ívrétű hirdetőlap (falragasz). Jelezve: Rajz. és nyomt. Rohn és Grund Pest 1863.

[26] Aláírása: Pesti gabona-csarnok. A Vasárnapi Újság 1856. évfolyama 325. lapjáról. Építette Hild József, 1828–1830.

[27] Jelezve: Skutezky Döme 1898.

« HAJNAL ISTVÁN: AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: ÚJ ÉLETFORMÁK. »