« TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: ÚJ ÉLETFORMÁK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

RAVASZ LÁSZLÓ: A VILÁGNÉZET. »

TÓTH LÁSZLÓ
A VALLÁSOS SZELLEM

A barokk kor vallásosságát már a XVIII. század második felében alapjaiban rendítette meg a felvilágosodás. Egyformán hatott az a katolikus és a protestáns szellemiségre, mégis azzal a különbséggel, hogy a magyar katolikus barokkra bomlasztóan ható szellemi erők inkább a latin szellem, a francia felvilágosodás köréhez tartoznak és leginkább Bécs udvari kultúráján át jutottak el Magyarországra, a protestantizmust átformáló racionalista szellemű felvilágosodás pedig elsősorban a német és németalföldi iskolázás közvetítésével érkezett el a magyar földre.

Ezek az idegen szellemi hatások azonban a magyar földön sajátos, a magyar politikai, szellemi és társadalmi fejlődésbe illeszkedő formák között érvényesülnek s ezzel adtak a magyar vallásos szellemnek olyan egyéni színezetet, ami azt az egész XIX. századon át jellemezte és az egyetemes európai fejlődéstől elkülönítette.

A magyar felvilágosodás már kezdettől fogva nem csupán szellemi mozgalom, hanem az államhatalom egyik eszköze is a közjólétnek a fejedelmi abszolutizmus hatókörein belül való emelésére. Így keletkezett az a belső ellentmondás, ami különben a XIX. század liberalizmusa idejében is állandósult, hogy a saját személyükben mélyen vallásos Mária Terézia és II. József az uralkodói és állami mindenhatóság elvének korlátlan érvényesítése érdekében elősegítették a katolikus barokk szellem és társadalmi rend bomlását. A magyar felvilágosodás, amelynek erőit a francia forradalom megsokszorozni látszott, csúcspontját politikai téren az 1790–91-i országgyűlésen, társadalmi kihatásaiban pedig a Martinovics-összeesküvésben érte el. A forradalmi Franciaország Európát fenyegető politikai és katonai túlsúlya azonban szellemi téren is kiváltotta a reakciót. Az a másfél évtized, mialatt Napoleon és Franciaországa uralkodnak Európa felett, nemcsak a barokk és a rokokó szellemét temette el végleg, hanem a felvilágosodás is, annak forradalmat keltő szellemiségében a multé lett, helyét a polgári liberalizmus és a demokrácia foglalja el, egyelőre nem annyira a valóságban, mint a jövő politikai utópiáiban.

A politikai gondolkozásnak és Európa politikai erőinek eltolódásával összhangban haladt a vallásos szellem alakulása is. Amilyen mértékben foszlott le Napoleon birodalmáról a forradalom intézményes öröksége, úgy tolódott el konzervatív irányba annak a szelleme is. Napoleon kontinentális ellenfeleinél pedig a politikai és katonai állásfoglalással nemcsak együtt haladt, de annak egyenesen a hajtóerejévé lett a forradalmi felvilágosodással szemben való szellemi reakció, amely a vallásos szellemben különösen éreztette hatását.


Gr. Batthyány József hercegprímás, a jozefinizmus ellenfele.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

A vallásos szellemnek az a megújhodása, ami a XIX. század első felében a restauráció és a Szent Szövetség idejében, a romantikában virágzott ki, éppen Magyarországon sajátságos akadályokra talált. Itt az államhatalom rakott béklyókat a vallásos szellemre. II. József az állam és a fejedelmi hatalom érdekeit tartva szem előtt, adta ki türelmi rendeletét, amellyel a protestánsokat felszabadította az államhatalom addigi elnyomása alól. Egyházpolitikai intézkedéseivel pedig a magyar katolikus egyházat csaknem teljesen elszakította Rómától, s azt nemcsak az államhatalom befolyása alá helyezte, de annak sok tekintetben eszközévé is tette. Rendszerének, a jozefinizmusnak maradandóságát pedig a papnevelésnek az állami befolyás alá helyezésével biztosította. Az egyháznak és az államnak ez a kapcsolata változatlanul megmaradt a XIX. század első felében, rajta leglényegesebb változást csak az 1855-i konkordátum hozott. Azonban a jozefinizmus éppen szellemi kihatásaiban [UNIÓS TÖREKVÉSEK] egészen a század végéig erősen ható szellemi tényező maradt.


Guzmics Izidor. Acélmetszet Barabás rajza után.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)

A protestáns vallások közjogi helyzetét, önállóságát az 1790–91-i törvények biztosították s így a protestáns vallásos szellem kialakulása is függetlenebbül történt, mint a katolikus s a protestáns egyházak hagyományos külföldi kapcsolataikat is aránylag könnyebben kiépíthették, jobban megóvhatták a jozefinizmus korában, mint a magyar katolikus egyház Rómához való fiúi kapcsolatát.

Napoleon bukását Európában a Szent Szövetség minden szellemi megmozdulást elnyomó politikai rendszere követte, amihez Magyarországon egyházi téren még a jozefinizmusnak a vallásos szellemet is béklyóban tartó rendszer is járult. Ez nemcsak a forradalomhoz vezető felvilágosodás ellenhatása volt, hanem pozitív törekvés a szellemi élet, a társadalmi rend reakciós felépítéséhez is.

A francia forradalom és a napoleoni Európa összeomlása a magyar vallásos szellem történetében is új fejezetet nyitott. A forradalmi erőkkel szemben megnyilatkozik a kereszténység összefogásának eszméje: a katolikus és a protestáns egyházak egyesülésének gondolata. Ezt az eszmét kétségkívül irodalmi hatások is táplálták: a nemzeti mult hagyományainak romantikus szemlélete. A magyar nemzet szellemi egységét nehezen tudták e kor legjobb magyarjai elképzelni a vallási egység helyreállítása nélkül, a hozzávezető utat pedig a toleranciában látták. Az emelkedett szellemű katolikus teológus, Guzmics Izidor nemcsak folyóiratának, az Egyházi Tárnak hasábjait nyitotta meg protestáns írók előtt, de a keresztény vallások egységének szószólója lett. Hasonló szellemben tevékenykedett Horváth János püspök és a költő Pázmándi Horváth Endre is. Az egyesülés dogmatikai nehézségei nem kerülték el figyelmüket, de úgy hitték, hogy ezek, ha egyszer az únió formailag megvalósult, áthidalhatók lesznek egyházfegyelmi, szervezési és ritusbeli engedményekkel.


Pázmándi Horvát Endre. Acélmetszet Simó rajza után.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az únió gondolatának protestáns követői közül a legkimagaslóbb személyiség Kölcsey Ferenc, aki romantikus lelkülettel, az esztéta rajongásával tekintett a katolikus egyház felé. Az únió eszméjének protestáns papi hirdetői azonban, akik közül Vámosi Pap István a legjelentékenyebb, az egyesülést nem a katolikus szellemű romantika, hanem a német protestáns racionalista teológia eszméi alapján vélték megvalósítani. Az únió ügye így már az elvi kérdések alapvetésénél holtpontra jutott, mielőtt még a gyakorlati megvalósulás szükségességének tudata a keresztény tömegeket átjárhatta volna.

Az úniós törekvéseknek pedig hamar véget vetett a magyar politikai fejlődés, amely mély szakadékot vont a katolikus és protestáns szellemiség között. Az 1825-i országgyűléssel megindult a nemzeti reformkorszak, amely francia felvilágosodási és forradalmi hagyományok nyomán csakhamar liberális színezetet nyert. A reformkorszak elindítója, Széchenyi István, mélyen átérzett romantikus katolikus szellem ugyan, de a nemzeti reformmozgalmat tömegmozgalommá Kossuth Lajos teszi s nála a protestánsüldözések hagyományai, a XVII. század vallásháborúi, a XVIII. század protestáns elnyomása szellemi és politikai felfogásában mindíg ható tényező maradt. Így lett a nemzeti reformkorban a vallási kérdés a dogmatikus tartalomnak háttérbe szorulásával, a vallásos szellem jelentőségének figyelmen kívül hagyásával és meg nem értésével, pusztán a politika függvényévé.

A keresztény vallásos szellemnek ez a hanyatlása nem sajátosan katolikus vagy protestáns jelenség, hanem mindkettőnél egyaránt fellelhető. A katolikus vallásos szellem hanyatlásánál, formalizmusba süllyedésénél [VALLÁSOS SZELLEM ÉS LIBERÁLIS POLITIKA] kétségkívül a jozefinizmus játszotta közvetve vagy közvetlenül a főszerepet. A protestáns egyházak szellemi életét a sérelmi politika korszerűtlenné vált hagyományai mellett, amelyek az egyházakat túlságosan bevitték a politika küzdőterére, a német racionalista teológia és filozófia befolyásolták s ezeknek a hitel és igazságaival szemben támasztott kételyei nem maradtak hatástalanul a magyar protestáns szellemiségre, abban egyenesen a vallásos hit alapjait látszottak megingatni.

Így lett a reformkorszak politikai eszméinek és cselekvéseinek hatása alatt mind a katolikus, mind a protestáns vallásos szellem a liberális politikai fejlődésének sok tekintetben a függvénye. Az egyházak belső és külső élete a politikai változásoknak, az államhatalom akaratának vettetett alá. De a liberalizmus erőteljes visszhangja jelentkezik a vallásos szellemben is.


A „Theodul estvéi” magyar kiadása. Buda, 1819.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A francia liberális katolikus áramlatok, Lamennais és Montalembert eszméi eljutottak Magyarországra is, ahol különösen Báró Eötvös József politikai szemléletére gyakoroltak mélyebb hatást. A vallási indifferentizmus terjedése azonban tulajdonképpen gátat vetett egy magyar liberális katolicizmus kifejlődésének, éppen úgy, mint ahogy Széchenyi Istvánnak a német katolikus romantika talajából nőtt vallásos szelleme is kevés megértésre vagy éppen visszhangra talált. Ahhoz pedig éppen jozefinisztikus alapszínezete miatt a magyar katolicizmus nem volt eléggé spirituális beidegzésű ebben a korban, hogy benne egy mélyebben átérzett, szellemében is átélt liberális katolicizmus kifejlődhetett volna. A magyar liberális katolicizmus, amely virágkorát az 1840 és 1890 közötti félszázadban élte, tehát nemzeti liberális politikai állásfoglalás volt legnagyobb részben és szellemi alapjait legtöbbször a vallási indifferentizmus alkotta. Ezért nem volt sem elég ereje, sem elég lendülete ahhoz, hogy a hagyományos egyházi keretektől függetlenítse magát, amint az a német kultúrterület szélső liberális katolikus mozgalmainál (német-nemzeti és ó-katolikus szervezkedések) történt.


Vámosi Pap István munkája a vallásfelekezetek egyesítéséről, 1823-ból.
(Bpesti ev. ref. Fiúiskola Könyvtára.)

A liberális szellem a magyar protestantizmus kálvini ágában érvényesült a legerősebben. Egységes szellemi állásfoglalásról természetesen itt sem lehet szó, a XIX. század magyar református szellemiségében Debrecen hosszú időn át, így Szoboszlai Pap István püspöksége alatt, konzervatív elveket vallott és magatartása is ezekhez símult. Mégis mert a kálvinizmus követői, ellentétben az ágostai evangélikusokkal és a katolikusokkal, szinte kizárólag a magyarsághoz tartoznak, a politikai fejlődés során a magyar liberalizmusban rendkívül jelentős szerepet játszanak. A magyar kálvinizmusnak ez a hangsúlyozott politikai befolyása nem jelentette egyben vallásos szellemének elmélyülését. A vallásos szellem helyét gyakran a közéleti tevékenység foglalja el. A református egyház történetét és történelmi szerepét pedig – a hit és az evangélium eszményeinek, s értékeinek háttérbe szorulásával – a liberális kálvinista szellem a magyar szabadság eszméjével kapcsolta szorosan egybe, olykor azonosította is. Így ez a református teológiai liberalizmus szinte észrevétlenül tért el a reformáció és Kálvin eredeti tanaiból. A liberális kálvinizmus túlzó [A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ELIDEGENEDÉSE] individualizmusa gyakran vallási indifferentizmust takart vagy éppen ahhoz vezetett, akárcsak a liberális katolicizmus. A kálvini reformáció magyar ága így inkább gyakorlati életformává alakult, ami a XIX. század Magyarországának integráns részévé is tette, nem annyira sajátos, kálvini szellemisége, mint politikai súlya és társadalmi hatása miatt.


Kováts Mátyás vitairata a vallásfelekezetek egyesüléséről. Pest, 1824.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A liberális magyar politikai fejlődés így törte szét a keresztény vallások egyesülésének vagy szellemi együttműködésének eszméjét is, csupán mind a katolikus, mind a protestáns szellemiséget tagadó vallási közömbösség volt az a közös alap, amelyen találkoztak.

A keresztény egyházak elidegenedésének első mélyreható mozzanata a vegyes házasságok kérdésében támadt vihar volt. A protestáns közvélemény a maga alkotta vallásszabadság-eszményt látta veszélyeztetve azzal, ha a vegyes házasságok kérdésében a dogmatikai és egyházfegyelmi elveiben szigorúbb katolikus álláspont érvényesül. A kérdés körül csakhamar szenvedélyes viták viharzottak és az a politikai pártok küzdelmeinek középpontjába került. A lelkiismeret fínom rezdüléseit érintő kérdés így lett politikummá és mert azzá lett, megoldását nem saját erejükből, vallási igazságaik erejétől várta egyik fél sem, hanem az államhatalom segítségét kérték és vették igénybe a szellemi fegyverek helyett inkább politikai érvekkel küzdő felek. Az állami mindenhatóságot valló jozefinista egyházpolitikának így maguk a versengő keresztény egyházak nyujtottak módot és alkalmat arra, hogy az állami beavatkozás nem csupán az egyházak igazgatásában, de a lelkieket is érintő vonatkozásokban is mindinkább elmélyüljön. A vegyesházasságok ügye így lett hatalmi kérdéssé és éppen nem jelentette egyik oldalon sem a vallásos szellem és érzés erősebb kristályosodását. A XVII. század vallásháborúinak volt ez újszerű megnyilatkozása, amelynek mélyén azonban a régi szenvedélyek égtek.


A pesti ág. evangélikus templom 1830–1840 között, eredeti alakjában. Egykorú kőnyomat.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az elveiben és eszközeiben egységesebb liberalizmus és a lazán tagolt konzervativizmus lappangó, majd fellángoló küzdelme 1848-ban egész Európában új, döntő fordulathoz ért. A Szent Szövetség konzervativizmusa, amely az államok és a politikai erőtényezők mesterséges egyensúlyán épült fel, elbukott a liberális demokrácia rohamával szemben. A magyar rendi alkotmánnyal együtt eltűnt a rendi Magyarország szelleme is. A közjogi átalakulást nyomon követte az egyházak helyzetének, belső életének átrétegződése is. Nyolc évszázad után a törvényhozás mondja [A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÉS A NEMZETI FORRADALOM] ki, hogy a katolikus egyház megszűnt államvallás lenni és a keresztény egyházak minden tekintetben egyenlő jogokkal bírnak. A magyar keresztény egyházak életének ez a jelentős fordulata azonban nem a minden más felfogással szemben emelkedetten tárgyilagos vallásos szellem következménye volt, hanem a politika alkotása, ezért kihatásai, következményei is a politika síkjára tolódtak. A negyvennyolcas vallásügyi törvények csak formailag teremtettek békességet a vallás ügyében, a gyorsan felviharzó forradalom ezen a területen is felkorbácsolta a szenvedélyeket.


Kovács Zsigmond munkája a pápa világi fejedelemségéről. Pest, 1850.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A jozefinizmus béklyóiból váratlanul és mintegy akarata ellenére felszabadult magyar katolicizmus a szélsőségek két véglete között hányódik. Egy kisebb rész a nemzeti forradalom liberális vivmányaival eltelve levetni látszik magáról az ősi disciplináris korlátokat és a „szabad egyház a szabad államban” elvének megfelelő liberális katolikus mozgalommá kívánt tömörülni. A történelmi hagyományokhoz inkább ragaszkodó és dinasztikus érzületű csoportja a magyar katolicizmusnak közömbös maradt a negyvennyolcas eszmék lázában égő liberális nemzettel szemben. A nem magyar katolikusoknál pedig a vallásos érzés hagyományai a magyar nemzeti öntudattal szemben felsarjadó saját nemzeti tudatukkal is párosultak. A negyvennyolcas mozgalomban a magyar katolicizmus így – a csekély liberális katolikus irányú rétegtől eltekintve – inkább csak külsőségeivel vesz részt, a katolikus vallásos szellem és a liberális nemzeti forradalom szellemi tartalma azonban nem találnak egymásra.

A protestáns egyházak állásfoglalását is a nemzeti forradalommal szemben hívőik politikai szemlélete határozta meg. Amíg a csaknem kizárólag magyar reformátusság, egy egészen csekély konzervatív nemzeti hagyományú réteg kivételével, a liberális szabadságmozgalom mellé állt, addig az evangélikusok, bár Kossuth és Görgey is soraikba tartoztak, nemzeti megosztottságuk miatt is nem tanúsítottak egységes magatartást a magyar liberális forradalommal szemben. A vallásos élmény tehát idegen maradt a magyar nemzeti mozgalomnak ettől a jelentős fejezetétől, vezetői is jórészt vallási indifferentizmust vallottak; vallás, egyház, a hívők csak politikai vonatkozásaikban érdekelték a magyar forradalom fő- és alvezéreit.


A pesti ev. református templom és iskola 1860-ban.[6]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az összeomlást követő abszolutizmus a nemzet szellemi életére is rányomta bélyegét, nem maradhatott attól érintetlen a magyar vallásos szellem sem. A magyar katolicizmus számára kétségtelen előnyöket jelentett, hogy a jozefinista szellem legalább külsőségeiben alábbhagyott, ha a lelkekre gyakorolt hatása még hosszú évtizedeken át meg is maradt. Mégis a magyar katolicizmus ekkor került ismét közelebb Rómához, minden katolikus szellemiség forrásához, amelytől II. József rendszere oly határozottan elszakította. Az 1855-i konkordátum közvetve előnyöket jelentett a magyar katolicizmus számára is, ekkor indul meg belső újjászervezése, ekkor fordul először – ha szűk keretek közt is – a népi tömegeknek irodalmi, társadalmi úton való megszervezése felé, amire addig szükség és alkalom nem igen nyilt. A magyar katolicizmus ekkor, az ötvenes években, politikai szerepet nem igen vállal. A forradalmi jelenségek okozta szélsőségek eltűnnek, a katolikus egyház pedig a pillanatnyilag eltemetett alkotmányos elveknek hűséges őre, amint ez vezetőinek számos megnyilatkozásából látszik. De újabb harcos, vagy éppen forradalmi szerepvállalástól távol áll. A negyvennyolcas vallásügyi miniszter, báró Eötvös József is a liberális katolicizmus elvi magaslatairól vizsgálja csupán a század eszméinek hatását az államra és a társadalomra. Belső, lelki felépítés és a [AZ ABSZOLUTIZMUS ÉVEI] jogfolytonosság eszméjéhez való ragaszkodás jellemezte az abszolutizmus korának magyar katolicizmusát, amely a nemzetiségek sajátos törekvéseit is az adott lehetőségek szerint összhangba hozni kívánta.

A magyar protestantizmus számára válságos éveket jelentett az abszolutizmus. A magyar kálvinizmusnak csak egy töredéke élte bele magát az adott helyzetbe, leginkább azok, akik 1848 előtt is konzervatív elveket vallottak. A magyar reformátusság nagy többsége azonban kitart a reformkorban vállalt nemzeti liberális álláspontja mellett és politikai cselekvésre készen áll a negyvennyolcas, vagy éppen a negyvenkilences rendszer visszaállítása érdekében. Szoros összeköttetést tart az emigrációba menekült forradalmi vezető réteggel, onnan remél és onnan kap szellemi ösztönzéseket is. Visszamenekülni látszik az elmult századok sérelmi politikájába, sorsát a magyar alkotmányosság részének, magát az alkotmányért folyó küzdelem élcsapatának tekinti. Ilyen körülmények között vallásos szellemének belső továbbépítése jelentőségét veszti, elhomályosul politikai magatartása, egyházpolitikai szempontjai mellett. Vezetőinek vallási indifferentizmusa nem zárja ki azonban, hogy hatalmi célokért küzdjenek a többi keresztény vallás ellen.


A debreceni református nagytemplom. Fametszet 1863-ból.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az evangélikus vallás német és szláv hivői politikai felfogásukban többé-kevésbbé közelebb álltak a bécsi abszolutizmushoz, így az evangélikusok sok tekintetben a katolikusokéhoz hasonló tartózkodó magatartást tanúsítottak a ferencjózsefi abszolutizmussal szemben. Politikai konzervativizmusuk mellett szellemi magatartásuk még sokban a felvilágosodással való közvetlen kapcsolatokra utal, felfrissítve mindíg a német filozófia és protestáns teológia korszerű eszméivel.


Révész Bálint debreceni esperes. Marastoni József kőnyomata 1864-ből.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az abszolutizmus hatalmi helyzetének meggyengülésével párhuzamosan kelnek új életre a liberális nemzeti erők és politikai törekvések. Ezeknek megvalósulásánál már nagy szerepet játszik a magyar protestantizmus előző állásfoglalása a liberalizmus mellett. A magyarországi protestáns pátens körül kitört harc már felfedte a magyar politikai erőviszonyait a vallási hovatartozás szemszögéből nézve.

A hatvanhetes kiegyezés felszámolta az évszázados ellentéteket a király és a nemzet, Magyarország és a Habsburg-monarchia másik fele között. A politikai erőviszonyok és a pillanatnyi helyzet a hatalmat a reformkor nemzeti liberális pártjának örököseként jelentkező magyar liberalizmus kezére adta. Ez határozta meg Magyarországnak nemcsak politikai, de szellemi arculatát egészen a monarchiát maga alá temető összeomlásig.

A magyar liberalizmus, főként az emigrációból visszatért súlyosabb szavú vezetőknek hatása alatt, különösen kezdetben szívesen tetszelgett egyházellenes, méginkább katolikus ellenes állásfoglalásokkal. Nem volt ebben semmi sajátosan magyar, pusztán visszhangja ez az akkori európai szellemi divatnak. Határozottabb alakot azonban ez a vallás- és egyházellenes irányzat nem öltött, amiben kétségkívül nagy része volt annak, hogy az uralkodó személyes befolyásának erejével megakadályozni kívánt és tudott minden olyan kísérletet, ami egyházpolitikai téren szélsőséges radikális [ELMÉLETI RADIKALIZMUS] megoldást vont volna maga után. Nyilván ez volt a legfőbb oka annak, hogy a kiegyezés korában, a liberális korszellem és a liberális politika dacára se tudott Magyarországon vallási s egyházi téren a radikálizmus diadalmaskodni.

Az 1855-i konkordátum felmondása, majd a vatikáni zsinaton a Habsburg-monarchia püspökeinek a pápai tévedhetetlenség tanával való szembehelyezkedése, a magyar képviselőház állásfoglalása a zsinati határozatok kihirdetésével szemben világosan jelezték a magyar közvélemény liberális beidegzettségét. Ebben a feszült légkörben felmerül több oldalról is, közöttük Deák Ferenc ajkáról is, a „szabad egyház a szabad államban” klasszikus liberális elv magyar átültetésének gondolata. Ez a vissza-visszatérő terv azonban mindvégig csak terv marad, megvalósításától visszariadt maga a hatvanhetes liberálispárt is, túlnagy válságot idézhetett volna az fel az amúgy is nehezen kiegyensúlyozott magyar alkotmányos életben. A politikai észszerűség akadályozta meg tehát, az uralkodó konzervatív vallásos álláspontján kívül, ennek a klasszikus liberális elvnek a megvalósítását.

A magyar katolicizmus vallási közömbösségre való hajlamosságából következett, hogy nem valósult meg egy magyar ó-katolikus, tehát a pápától független magyar nemzeti-katolikus egyház alapítása sem. Pedig a vatikáni zsinatot követő időkben, a magyar főpapságnak a zsinaton tanúsított ellenzéki magatartásának következményeképpen, különösen Döllinger és a német ó-katolicizmus többi vezetői a magyar katolikus egyház kebelében is ilyen szakadást vártak. Azonban ezek a hullámok is gyorsan elültek, a Róma-ellenes mozgalmak – az egész keresztény világot megrázó reformációt kivéve – a magyar katolicizmusban rokonszenve, visszhangra sohasem találtak.


A hajdudorogi gör. kat. főesperesi, később püspöki templom. Fametszet 1859-ből.[9]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Így a magyar katolikus egyház a politikai irányvonalnak teljesen liberális szellemű átformálása dacára is külsőségeiben a hagyományokhoz hű maradt. A főpapság közjogi kiváltságainak, feudális jellegű vagyonának további háborítatlan birtokában a magyar arisztokráciáéhoz sokban hasonló neobarokk életformát élt. Kinevezése a főkegyúri jog érvényben léte miatt, amelyet a király a felelős miniszter útján gyakorolt, nagymértékben függött [KONZERVATIV KATOLICIZMUS] a liberális kormányoktól, így sok esetben nem egyházi érdemek és rátermettség, hanem politikai befolyások, családi kapcsolatok döntik el a katolikus egyház tekintélyi hierarchikus szervezeténél fogva olyan fontos főpapi székek betöltését. A liberális közszellemmel, a jozefinizmus kései hatásaival való szembehelyezkedést, egy új vallásos katolikus szellem kezdeményezését ezért a főpapságtól várni nem is lehetett. Érdeméül kell azonban betudni az egyház dogmatikus tanításához és a magyar egyház tradícióihoz való feltétlen hűséget.


A máriaradnai búcsújáróhely. Kőnyomat a XIX. század második negyedéből.[10]
(Tört. Képcsarnok.)

Az alsópapságot szociális helyzete erősen elválasztotta ugyan a főpapságtól, szellemi képük azonban, a társadalmi különbségektől eltekintve, csaknem azonos volt. Az alsópapság is liberális szellemű volt nemcsak politikai, de egyházi dolgokban is. A magyar hagyományokhoz ő is szívósan ragaszkodott. Magatartását sokban befolyásolta még a jozefinizmus, viszont távol tartotta magát azoktól a sokszor szenvedélyes teológiai vitáktól, amelyeknek a német, francia és olasz papság a vatikáni zsinatot követő évtizedekben részese volt.

Sem a fő-, sem az alsópapság nem törődött azonban a magyar föld szociális kérdéseivel. Kétségtelen árnyék ez akkor, amidőn a magyar katolikus egyház feudális jellegű hatalmas vagyonának változatlanul birtokosa. Mégis, hogy a magyar katolikus egyház egészen a századfordulóig idegenül állt szemben a kor társadalmi kérdéseivel, amikor pedig ezek a nyugateurópai katolicizmust erősen foglalkoztatták, annak egy mélyebben fekvő, a magyar papság és a vezetése alatt álló katolikus egyház egyoldalú nevelésén túlmenő magyarázata is van. A szociális kérdések az erősen agrárjellegű, a nagyipari kapitalizmusnak még kezdeti fokán álló, tőkeszegény Magyarországon ekkor e kérdések Nyugat-Európában megnyilatkozó méreteihez viszonyítva még alig jelentkeztek.

A magyar katolikus hivők milliói így kevés új eszmét, új ösztönzést kaptak saját egyházuk vezetőitől, amelyekkel kialakíthatták volna saját állásfoglalásukat a vallás iránt legjobb esetben közömbös liberális korszellemmel szemben. Pusztán a nagy tömegek vallási konzervativizmusa, a hagyományokhoz való hűsége magyarázza, hogy nem következett be a lelkeknek olyan mértékű aposztáziája, mint a radikális liberális Franciaországban.

A magyar katolicizmusnak ezzel a lagymatag politikai liberalizmusával együtthaladó szellemi elfakulásával szemben a magyar protestantizmust, s különösen a magyar kálvinizmust határozott politikai állásfoglalás, a nemzet életében a vezetés vállalása jellemezte. A kiegyezés utáni félszázad liberális Magyarországának igazi, bár nem mindig az előtérben álló vezetőtényezője a magyar protestantizmus, különösen a kálvinizmus. Nem tömörült egységes pártba, hívei megoszlanak a kormánytadó 67-es és az ellenzéki 48-as pártok között. Mégis valami magasabb, egy távoli közös cél felé való azonos törekvés egységbe látszik foglalni őket, közös a világnézetük: korlátlan politikai, szellemi és gazdasági liberalizmus. A magyar protestantizmus szinte feleslegesnek tartja egy sajátos vallásos szellem korszerű kialakítását, hiszen politikai helyzete egyenesen az egész magyar nemzet vezetésére, az egyetemes magyar közösségi szellem és tudat kialakítására és irányítására látszik predesztinálni. Tisza Kálmán tizenötéves miniszterelnöksége az egyetemes magyar és a kálvinista-protestáns fogalmak gyakorlati azonosításának a tetőpontja. Kétségkívül itt és ekkor érte el a politikai protestantizmus fejlődésének a csúcsát, ha ezt a korszakát nem is lehet a vallásos szellem és bensőséges lelki élet kálvini vagy lutheri elvek szerint való igazi elmélyülésének nevezni.

Ellentmondásokkal teli helyzet, a magyar kereszténység sajátos kettéhasadása állott tehát elő. A közjogi kiváltságok, alkotmányos hagyományok és a feudális vagyon birtokosa a katolikus egyház, amelyet valami fanyar liberalizmus szelleme vesz körül, miközben változatlanul ragaszkodik dogmáihoz és barokkos egyházi szervezetéhez és moráljához. A tényleges politikai hatalom és vezetés viszont csaknem kizárólag a magyar protestantizmus, különösen a kálvinizmus és vezetőinek birtokában van. A protestáns vallásos szellem, csekély kivétellel, azonosul a nemzeti liberális állameszmével és közszellemmel és önként mond le saját vallásos eszményeinek belső továbbépítéséről. Így a külföld teológiai racionalizmusa, sokszor csupán a deizmusra korlátozódó radikalizmusa is könnyen talál utat a magyar protestantizmus felé. Annak, hogy ebből nem következett a hivők nagymérvű lelki hitehagyása, legtöbbször itt is a konzervatív hajlandóság és a hagyománytisztelet volt az oka. A magyar protestantizmus őszinte liberalizmusából következett, hogy a 67 után ismét szervezkedő magyar szabadkőmívesség katolikusellenességgel azonos antiklerikális törekvései éppen úgy, mint a zsidóság radikális felfogású asszimilánsai szívesen kísérelték meg a protestantizmuson keresztül való érvényesülését.

A keresztény egyházak egyházpolitikai és politikai beállítottságából s különösen a katolikus egyház privilegiális közjogi helyzetéből vezethető le, hogy a vallás és a liberális állami és társadalmi rend küzdelme Magyarországon kultúrharcban, az egyházpolitika síkján folyt le és hatalmi kérdéssé torzult. Az 1890-ben a vegyes házasságokból származó gyermekek vallása körül kitört ellentét a liberális állam és a katolikus egyház között a liberalizmus és az ultramontánnak mondott katolikus konzervatíven dogmatikus egyházi felfogás erőpróbájává fejlődött. Leépíteni a katolikus egyháznak a vallás egyenlőséget sértő vagy sérteni látszó kiváltságait – [EGYHÁZPOLITIKAI HARCOK] ez volt a liberalizmus jelszava s ezzel a szólammal állította maga mellett csatasorba a magyar protestáns egyházakat is. A vita a vallás és a szellem síkjáról politikai térre tolódott s kimenetelét az erőviszonyok döntötték el. Az egyházpolitikai harcok öt esztendeje valóban a magyar liberalizmus fénykorát jelenti. Jegyében leomlottak a negyvennyolc és hatvanhét közjogi válaszfalai éppen úgy, mint ahogy az egyházpolitikai törvények bontották le a liberalizmus beteljesüléseképpen a keresztény és zsidó vallások között még fennálló jogi válaszfalakat. A katolikus, ultramontánnak mondott szellemet letörni kívánó törvények tengelyében a házasságjognak az állam hatáskörébe való utalása állott. Ez a házasság kérdésében visszhangra talált, mert a házasságjog kérdése régi sérelmek emlékét újította fel a magyar protestantizmusban. A katolikus egyház közjogi és jozefinisztikus beállítottságára igen jellemző, hogy a legnagyobb ellenérzést az állami anyakönyvvezetésnek a bevezetése váltotta ki, a papság hivatalnoki jellegének megszűnését látta ebben. Viszont a törvényeknek a lelkiismereti szabadságra kedvező rendelkezései, amelyek a hívők számára meggyőződésük szavának teljesítését lehetővé tették, ilyen volt a reverzálisok kérdése is, vagy a kötelező polgári házasságkötést követően az egyházi esküvő megtartása, akkor kevesebb érdeklődésre vagy méltánylásra találtak. Annak, hogy az egyházpolitikai törvények körül kitört harc nem vezetett az egyház és állam szétválasztásához, nem rombolta le a magyar kereszténység nemzeti hagyományokban gyökeredző állami és társadalmi kereteit, ismét nagy része volt Ferenc József személyes mély vallásosságának és egyházi ügyekben való konzervativizmusának. Alkotmányos uralkodói elveinek megfelelően hozzájárult a liberális többségi kormány által szükségesnek mondott törvényekhez, de nem engedte azokat a politikai vagy a társadalmi agitáció eszközeivel végzetes és teljes szakítássá mélyíteni. Félszázad távlatából már nyilvánvaló, hogy az uralkodó ezzel a mérséklő befolyásával nem sajátosan katolikus ügyet pártolt, hanem az egyetemes magyar kereszténység javát szolgálta. Így az egyházpolitikai törvényhozás nem kiinduló pontja lett a magyar liberalizmus korlátlan egyeduralmának, hanem csupán delelője annak, ahonnan az út már a liberális szellem alkonyata felé vezetett.


Úrnapi körmenet. Deák-Ébner Lajos festménye.
(Szépművészeti Múzeum.)

Amikor a küzdelem az egyházpolitikai törvények körül megindult, már fellelhetők voltak az első nyomai annak az új katolikus szellemnek, amely levetve magáról a feudális, közjogi és jozefinista hagyományokat, hatásaiban az egész magyar keresztény vallásos szellem megújhodásának kiindulópontjává lett.

A katolikus vallásos szellem megújhodása az alsópapság köréből indult ki és megértésre, cselekvő támogatásra a katolikus konzervatív világi rétegnél talált. A hit igazságait, a vallás időtálló, örökérvényű parancsait korszerű megfogalmazásba áttenni, a modern ember számára életelvvé fogalmazni – ez volt az új katolikus vallásos szellem korkérdése. A probléma első feltevője, s aki egyben feleletet is adott reá: Prohászka Ottokár volt. Római tanulóévei nemcsak a hittételek változhatatlanságáról győzték meg, de a kereszténységet az ősi talajon mindíg újjáépítő Róma szelleme át- meg átitatta őt annak a tudatával is, hogy a kereszténységnek a ma számára is megvan a mondanivalója, csak bele kell azt kapcsolni, hozzáilleszteni korunk életformáihoz.


Prohászka Ottokár. Paczka Ferenc festménye.
(Magántulajdon.)

Tényleg Prohászka emelte ki a magyar vallásos szellemet és irodalmat a barokkos hitviták, a szentírási és morális magyarázatok egyhangúságából. Írásaiban teljesen új hangot üt meg, szavai nem csupán perbeszállás a liberális korszellem ezerarcú megnyilatkozásaival, hanem szellemi fegyvertárát szívesen egészíti ki az indifferens vagy éppen ellenséges irodalom anyagával is. Prohászka alkalmazza először a vallásos szellemet újjáalakító írásaiban a technika fejlődésének, a társadalmi és gazdasági fejlődés mérhetetlen arányú fellendülésének tanulságait. Schopenhauer és Nietzsche éppen úgy beletartoznak szellemi fegyvertárába, mint Shakespeare és Michelangelo, vagy a csillagászat és a biológia legújabb felfedezései. Derüs optimizmusával diadalmas keresztény világnézetet hirdet: „nekünk a kereszténység „szellem és élet” s azt szeretnők, hogy mindnyájunknak az volna! Mi azt látjuk, hogy a vallásos érzésnek egységéből s mélységéből ered a nagy egyéniség s az élet virágzó pompája, a fénytől átitatott tudomány, a meleg érzéstől átjárt közélet s a hatalmas lendületű művészet”. A középkor keresztény univerzálizmusának ebben a korszerű megfogalmazásában benne volt a magyar földön addig ignorált népi és szociális kérdések keresztény szellemű megoldásának sürgetése is. A századforduló művelt, de kétkedő, vallásilag közömbös rétegét Prohászka vezette vissza a templomba; hatása csak Pázmányéval mérhető össze. Viszont mindkettőjük sikerének az volt a titka, hogy koruk emberéhez a sajátnyelvén, a saját eszmekörében szóltak.

Prohászka nem tekintette ugyan a XIX. századeleji romantikus szemlélőkkel az egyetemes magyar kereszténység helyzetét, nem hitte azt, hogy a keresztény egység pusztán a külső tényezők jóakaratú összehangolásával megteremthető lenne. De igenis hitte és hirdette a keresztény eszmék és eszmények közösségét, azok egyetemes, átfogó voltát. Nem az elválasztó, hanem az összegező tényezőket kereste és egyesítette minden vallásos szellem tagadásával, a materializmussal és annak korszerű politikai képletével, a liberalizmussal szemben. Hatása így lett nehezen felmérhetően nagy az egész magyar kereszténységre.

A katolikus vallásos szellem megújhodásának erős lendületével nem tartott lépést politikai s közéleti térfoglalása. Az egyházpolitikai harcok során, a katolikus ellenes támadások visszahatásaképpen megalakult egy katolikus szellemű politikai párt: a néppárt. Közjogi alapja a hatvanhetes kiegyezés volt, de sajátos programmpontja, az egyházpolitikai törvénynek katolikus szellemű revíziója mellett lándzsát tört a keresztényietlen kapitalizmus túlhatalma ellen is. A magyar érdekeknek megfelelő földbirtokpolitika szükségességét hangoztatta, de legkiemelkedőbb volt programmjában olyan megértő nemzeti politika követelése, amely a nemmagyar nemzetiségeket is kielégítette és őket a magyar állameszme feltétlen híveivé tehette volna. Tényleg a néppárt legmaradandóbb érdeme, s ebben a tekintetben egyedül áll az 1867 után szerepet vivő magyar politikai pártok között, hogy nagyszámú tót és német tömeget sikerült zászlai alá sorakoztatni, s azokat így a századfordulón már erőteljesen jelentkező nemzetiségi mozgalom köréből elvonni. Antiliberális világnézete a néppártot, a koalíció epizódjától eltekintve, ellenzékbe kényszerítette. A magyar politika liberális beidegzettségét ismerve, nem meglepő, hogy a párt, a konzervatív eszmekörben felnőtt Zichy Nándor és Esterházy Miklós Móric vezetése [A VALLÁSOS SZELLEM MEGÚJHODÁSA] alatt, nemcsak hogy jelentőségéhez mért számú képviseletet nem nyert, de még a magyar katolikusok többségét nem egyesítette maga körül, sohasem vált a magyar katolicizmus átfogó politikai képviseletévé. A néppárt így csak egyik támasza lett a magyar katolikus szellem megújhodásának, bár a kettő: katolikus szellem és katolikus politika nem mindíg haladtak ugyanazon az úton.


Vaszary Kolos hercegprímás megáldja a Hazafiság és a Vallás frigyét.
Faragó karrikatúrája a polgári házasság behozatalára. Eredeti tollrajz.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

Bár a néppárt nem mondotta magát kifejezetten katolikusnak és tagjai sorában voltak, bár nem nagy számmal, antiliberális szellemű protestánsok is, mint a jeles publicista Kaas Ivor, mégis a magyar protestantizmus a maga egészében tartózkodó, olykor elutasító magatartást vallott a néppárt keresztény politikájával szemben.

A magyar protestantizmus a századfordulón már átérzi vallásos szelleme újjáépítésének szükségességét. Indítékot ere többfelől is kap. Egyrészt a magyar katolikus megújhodás és Prohászka új társadalmat formáló modern katolicizmusa, másrészt az angol-szász protestantizmus belmissziós munkája, a lelki életet elmélyítő hitéletre, társadalmat alakító ifjúsági munkája méltó követőkre és gyors sikerre talált a magyar protestantizmuson belül is. A hangsúlyozottan politikai protestantizmus helyét csendben, de annál mélyrehatóbban foglalja le egy a liberális politikától magát függetlenítő, valóban keresztény, vallásos protestáns szellem. Ez a fejlődés nem volt minden zökkenő, vagy ellentmondás nélkül. A magyar reformátusság vezére a századforduló után, a mélyen vallásos, predesztinációs hitű Tisza István többek közt azért is ellenezte az általános titkos, nőkre is kiterjedő választójogot, mert félt a klerikalizmus előretörésétől. Ady Endre bibliás kálvinizmusa mögött – pogányos megnyilatkozásai, radikális világszemléletének tanúsága szerint – a vallásos szellem válsága rejlik. Hosszú, olykor ellentmondásokkal teli út vezetett a magyar protestantizmus számára a liberális politika túlsúlyától sajátosan protestáns, mégis egyetemesen keresztény vallásos szellemének kialakításáig. Itt a materiális világfelfogás elleni küzdelem síkján találkozott Prohászka és mind nagyobb számú követőinek katolicizmusa és az elmélyülő, vallásos szellemének primátusában újjáéledő magyar protestantizmus.

A XIX. század magyar politikai és szellemi fejlődését a világháború zárta le. A magyar vallásos szellem ebben a században is szorosan kapcsolódott az európai áramlatokhoz. Mégis a magyar vallásos szellem sokat megőrzött sajátos jellegéből, mert külső hordozói, az egyházak is megmaradtak a történeti fejlődés megszabta kereteik között és féltékenyen őrizték saját történeti hagyományaikat. Ezek ereje elegendő volt ahhoz, hogy gátat vessen a liberális szellem vallási téren való korlátlan érvényesülésének. A szabad egyház a szabad államban liberális elve Magyarországon megvalósíthatatlan jelszó maradt. A vallás és politika szoros kapcsolata így megóvta egyrészt a magyar keresztény egyházakat attól, hogy a liberális egyházpolitika lerombolja az államban és társadalomban kialakult hagyományos kereteiket. Másrészt ez az állami és politikai protekcionizmus megnehezítette azt, hogy az egyházakon belül saját belső erejükből független vallásos szellem alakuljon ki. Egyházi keretektől független vallásos szellemiség, mint a nyugati protestantizmusban, vagy a keleti ortodoxiában, Magyarországon indítékra nem talált. A politikai liberalizmussal és a materiális világszemlélettel szembenálló katolikus és protestáns vallásos szellem csak a századfordulón jelentkezik nagyobb erővel, győzelemre azonban csak a magyar liberalizmusnak politikai, társadalmi és szellemi összeomlásával jutott.


[1] A rézmetszet jelzése: Sculpsit Samuel Cetter Hungarus Viennae 1798. – pinx. Pestini Antonius Flor.

[2] Jelzése: Rajz. Barabás. Aczélba metszé Mahlknecht.

[3] Aláírása: HORVÁT ENDRE. Eredetije Döbrentei Gábornál. Jelezve: rajz. Simó. – metsz. Perlaszka.

[4] Amint a múzeumi példányon kézírással olvasható, a tulajdonképpeni szerző Starck János Ágost, Horvát csak fordító és átdolgozó. J. A. von Starck (1741–1816) evangélikus pap fia, előbb maga is protestáns, később elvált egyházától és, bár nyiltan sohasem tért át, lélekben a katolicizmushoz tartozónak vallotta magát. Horvát által átültetett munkája, Theoduls Gastmahl 1809-ben jelent meg.

[5] Aláírása: Az Evangelikusok temploma. Die Evangelische Kirche. Gr. Vasquez Károly térképének szélrajzaiból. L. a 216. lapnál. A templom herceg Coburg Ferdinánd György cs. k. altábornagy (1785–1851) által ajándékozott telken 1811-ben épült, az ekkor még fiatal Pollack Mihály tervei szerint, kinek ez volt az első nagyobb munkája. Mint 1844-ben készült képünk mutatja. 1895-ben lebontott tornya eredetileg is hozzátartozott s nem, mint Horváth Henrik írta (Budapest művészeti emlékei. 1938.), 1867-ben épült.

[6] A Vasárnapi Ujság 1860. évfolyama 185. lapjáról. Aláírása: A pesti ref. egyház és iskolaépület. A pesti ev. ref. gyülekezet 1804-ben alakult, a templomot 1816-ban kezdték építeni, alapkövét József főherceg nádor felesége, Hermina főhercegnő tette le. Felavatása 1830-ban ment végbe. Ma is meglevő toronytetője 1860-ban készült.

[7] A Vasárnapi Ujság 1863-ik évfolyama 6. számából. A most is eredeti alakjában fennálló nagytemplom az 1802-ik évi, majdnem a fél Debrecent elpusztító tűzvészben elhamvadt ú. n. öregtemplom helyén épült 1802-től 1806-ig. Péchy Mihály mérnökkari őrnagy tervei alapján. Ez időben a debreceni ref. egyházközség kereken 27.000 lelket számlált.

[8] Az Ország Tükre 1864. évfolyam 181. lapjáról. Jelezve: Marastoni J. 1864. Révész Bálint 1816-ban született, 1871-ben választották püspökké és 1891-ben húnyt el.

[9] A Vasárnapi Ujság 1859-ik évfolyama 29. lapjáról. Eredetileg erődített templom volt s valószínű, hogy ha nem is mai alakjában, már a középkorban fennállott. A templom épületét Bacsinszky András plébános (később munkácsi gör. kat. püspök) 1760 körül megújíttatta; ugyanő építette a mellette álló plébániát.

[10] Aláírása latin, német és magyar nyelven: ANSICHT von MARIA RADNA in Ungarn. – Képe a Maria Radnay Bútsú Helynek Arad Vármegyében. Seiner Hoch-Fürstlichen Durchlaucht dem Primas von Ungarn Alexander Rudnay von Rudna in besster Ehrfurcht gewidmet von Vincenz Neumann ex Feld-Kriegs Registrant. Rudnay hercegprímás 1831-ben húnyt el.

[11] Megjelent a Borsszem Jankó 1896 április 26-iki számában.

« TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: ÚJ ÉLETFORMÁK. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

RAVASZ LÁSZLÓ: A VILÁGNÉZET. »