« HAJDU JÁNOS: FELSŐBB OKTATÁSÜGY ÉS TÖMEGNEVELÉS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

MÁTRAI LÁSZLÓ: A SZELLEMI TUDOMÁNYOK. »

FARKAS GYULA
ÍRÓ ÉS OLVASÓ A XIX. SZÁZADBAN

A XVIII. és XIX. század fordulóján két feltűnést keltő esemény jelzi egy új irodalmi korszaknak kezdetét: 1801-ben jelennek meg Kisfaludy Sándor szerelmes versei és ugyanezen évben szabadul ki Kazinczy Ferenc hétéves nehéz fogságából.

Kisfaludy Sándor kis verseskötete és annak aránylag gyors elterjedése, különösen a „széplelkű honleányok” közt, az irodalmi tudat és az irodalmi ízlés változásáról tanúskodik. Eleddig magyar földön csak a vallásos mű, majd – a felvilágosodás diadalával – csak a tudományos munka számított irodalomnak. A szerelmi líra és a széphistóriák nagyrészt csak a kéziratban terjedtek. Amikor Kazinczy a XVIII. század végén kiadta Werther-utánzatát, a Bácsmegyei Leveleit, egy nemes úrbarátja súlyos megrovásban részesíti: nem illő magyar emberhez románokat írni, inkább a történetírásnak szentelje avatott tollát. Csokonai azzal „mentegeti” a maga költészetét, hogy azzal kívánja a „komoly” olvasmányhoz még nem szokott magyar közönséget művelődésre csábítani. A XVIII. század második felének úgynevezett felújulási irodalma majdnem kizárólag a magyar nyelv fenntartásának és fejlesztésének szolgálatában áll. A költő és tudós még sokáig azonos fogalmak és amikor a Magyar Tudós Társaság 1830-ban megalakul, abba Kazinczyt mint történettudóst, Berzsenyit mint filozófust választják be. – „Himfy keservei” az öncélú irodalomnak, a szép szolgálatában álló költészetnek első hathatósabb jelentkezése nálunk. Egyúttal az első nagyobbszabású „irodalmi siker”, amilyenben eddig csak szépprózai műnek, Dugonics egy-két regényének volt része. Nemcsak a szűkebb hazában terjedt el gyorsan, hanem a külföldön is ismertté vált. Friedrich Schlegel, a német romantikusok egyik vezére, Himfy versei nyomán tanult magyarul.

Kisfaludy Sándor a művével hatott, Kazinczy Ferenc pedig elsősorban rendkívüli szervezési tehetségével. Kazinczy előtt alig volt irodalmi élet Magyarországon. Az a kis társaság, mely a XVIII. század második felében Bessenyei György körül Bécsben összesereglett, már régen széthullt. A nagy bizakodással megindított XVIII. századvégi folyóiratok alig értek meg egy-két évfolyamot. Kazinczy egykori barátai, Ányos, Földi, Dayka, akárcsak Kármán, korai sírba omlottak, Bessenyei, a vezér, regmeci magányába vonult vissza. S míg Nyugaton a napoleoni háborúk – melyekben magyar vér is bőven ömlött – az európai népek új nacionalizmusát lobbantották lángra, nálunk mind a politikai, mind a szellemi életben síri némaság honolt. A Martinovics-féle összeesküvésre beköszöntő reakció alapos munkát végzett. Feledve volt minden szép reformterv, a nemes középkori merevségében ült birtokán, nem törődött a világ sorsával, nem olvasott, szórakozása: bor, kártya, vadászat. Akik magasabb műveltségre áhítoztak, azok francia és német könyveket hozattak, akárcsak a főnemesek, akiknek nagy része még magyar anyanyelvét sem ismerte.


Kisfaludy Sándor. Egykorú olajminiatür.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

Amikor Kazinczy börtönéből kiszabadult, nincs az egész magyar hazában egyetlenegy folyóirat sem, mely teret adhatna a költők és gondolkodók műveinek, nincs egyetlenegy irodalmi társaság, mely együttes megmozdulással szellemet vinne a magyar életbe. Nincsen magyar színház egyetlenegy városban sem, ugyanakkor, amikor például a rohamosan fejlődő Pest kőpalotát emel a német színészetnek. Nincs magyar könyvkiadó, sőt még könyvkereskedő sem. A könyv ponyvaáru, országos vásárok alig kelendő cikke. A magyar költő – Kármán szép hasonlata szerint – magányosan áll, mint magas cserfa a széles téren, vagy sugár kőszirt a tenger közepében. Legtöbbje nemes úr, aki – messze a városoktól és egymástól – birtokán gazdálkodik és csak üres óráit szentelheti a költészet szép játékának. Vagy vágáns deák, mint Csokonai, aki kúriáról kúriára vándorol, hogy éhen ne haljon.

Kazinczy heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy összefogja a széthulló erőket. A közönségre, az olvasóra nincs tekintettel. Az ő feladata az írók nevelése [KAZINCZY FERENC] és lelkesítése. Ezrével küldi szét leveleit bányácskai egyszerű udvarházából, melyet nemes illuzionizmusa Széphalomnak keresztel, az ország minden tájára. Berzsenyi Dániel az ő karján lép be az írói respublikába, miután nagyhatású verseit, egy önmagát emésztő géniusz hatalmas alkotásait, évekig hevertette asztalfiókjában. Döbrentei Gábor neki köszönheti erdélyi nevelői állását, jól kihasznált arisztokratikus összeköttetéseit, majd tőle kapja a biztatást a század első magyar folyóiratának, az Erdélyi Múzeumnak, megindítására. Kisfaludy Sándor mesterének vallja, Kölcsey Ferenc neki mutatja be első verseit. Csokonai boldog, amikor végre színről-színre láthatja. Leveleivel, melyeket tudatosan a halhatatlanság számára ír és már életében kiadásra rendez, irodalmi központot teremt Széphalmon, ahová több évtizeden át a magyar szellemi élet minden szála összefut.


Kisfaludy Sándor, Himfy szerelmei. 1801.[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

S amikor már majdnem sikerült neki az írókat, akiket részben az ő lelkesítése avatott azokká, maga köré gyüjteni, közibük hajítva a nyelvújítási harc [A NYELVÚJÍTÁSI HARC] gyujtó fáklyáját. Az ellentábornak szellemi vezére Kisfaludy Sándor. E harc mélyén – szenvedélyességét különben alig érthetnők – százados magyar művelődési különbségek lappanganak. Mohács és Dunántúl közvetlenül Bécs irányítása alatt állott, az ellenreformáció itt aratta legtartósabb diadalát. Az ország keleti része, az erdélyi függetlenség hazája, a szabadságharcok kiindulópontja, a protestáns művelődésnek volt mindenkor sajátos színtere. A XVIII. század szellemi mozgalmai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ezeket az ellentéteket elsimítsák. A nyelvújítási harcban Kazinczy és Kisfaludy egyénisége jelképezi a két tábort. Az ő életművüket bizonyára nem lehet azzal megmagyarázni, hogy az egyik tiszántúli kálvinista, a másik dunántúli katolikus volt, a mögöttük álló közösségre nézve azonban jellemző az ő életpéldájuk. Közöttük áll a század kezdetének két legnagyobb költője, Csokonai Vitéz Mihály, a rokokó ízlés és az igaz magyarság tudós dalosa és Berzsenyi Dániel, aki mélyen bennegyökerezik a dunántúli talajban, Kazinczy híve, de már az egész nemzet költője. Kettejüknek hatása független a kortól és minden pártosságtól.


Kazinczy Ferenc első találkozása Kisfaludy Károllyal.
Kőnyomat. Orlai Petrich Soma 1859-ben készült festménye után.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

A nyelvújítási harc, mely nemcsak tudományos vitairatokban, támadó pamfletekben, hanem költői művekben is kifejezésre jut, felrázza a nyelvére féltékeny nemzeti társadalmat, még az alvó vármegyeházakat is (az egyik Kazinczyt el akarja tiltani az írástól). A nyelvkérdés, mely korai humanizmus óta a magyar irodalom egyik legégetőbb kérdése, most nemzeti üggyé magasztosul. Amely népnek nincsen nyelve, hirdeti Kisfaludy, annak nincsen hazája. Amely nép nem tud nyelvével bánni, az mindíg a parlagiasság aljas fokán marad, vallja Kazinczy. Ám míg Kisfaludy hisz a nyelv géniuszában, misztikus, önmegújító, nemzetnevelő erejében, melyhez avatatlan kézzel hozzányúlni nem szabad, addig a racionalista Kazinczy számára a nyelv anyag, mint szobrász kezében a márvány, melyet tetszés szerint formálhat, ha csínra, szépségre, hangzatosságra ügyel. Újítanak Kisfaludyék is, de újító hevüket korlátozza a hagyományok iránti tisztelet. Kazinczy minden ilyen béklyót levet, nem kötik nyelvtörvények, egyedüli bírája a szépség. Soha el nem múló érdeme, hogy a magyar nyelvet változatossá, hajlékonnyá, gazdaggá, magyarhangzásúvá tette és megtisztította a deákos műveltség idegenszerű emlékeitől. Előtte nem volt szavunk a literatúrára, poézisre, ideára, virtusra, univerzitásra.


Csokonai Vitéz Mihály legrégibb ismert arcképe. John rézmetszete.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

A harczot Kazinczy és Kisfaludy kéznyujtása fejezte be. Kazinczy belátta, hogy hevességében túlzásokra ragadtatta magát, Kisfaludy elismerte a mester érdemeit. A keszthelyi Helikon második találkozóján, 1818-ban Kisfaludy Sándor és Berzsenyi együttesen ültetnek fácskát Kazinczy emlékére.

Egy új nemzedéknek kellett azonban jönnie, hogy a százados művelődési ellentétek feloldódjanak az egész nemzetet felölelő, egységes nemzeti érzésben. Kazinczy szinte prófétai lélekkel lát a jövőbe: „Közel az idő, hogy Istenfiak lépnek a pályára s ragyogtatni fogják a magyar nevet, ami nekünk nem jutott és nem juthatott. De miénk a dicsőség, hogy el van készítve útjok. Nem futnának ők, ha mi nem irtánk vala s javokra lesznek tévedéseink is, mert ezeken fogják látni, mit kell kerülniök”.

Az úttörők áldozata nem volt hiábavaló. A magyar szellem, a magyar költészet virágzásba bomlik.


Csokonai a lakodalomban. Jankó János festménye.[5]
(Debrecen város Déri-Múzeuma.)

[FOLYÓIRATOK] Pesten, 1817-ben megindul – Fejér György szerkesztésében – az első nagyhatású folyóirat, a Tudományos Gyüjtemény, mely maga köré kívánja gyüjteni minden különbségtétel nélkül a magyarság szellemi vezetőit. Pest ekkor már „nagyváros”, közel hatvanezer lakost számlál, igaz, hogy ezek közül alig ezer vallja magát magyarnak. Mégis mindinkább magához vonja az írókat, akik belátják, hogy nemzeti küldetésüket csak az ország szívében válthatják tettre. A fiatal nemzedéknek csakhamar zászlóvivője is akad: Kisfaludy Károly, akinek nevére nemcsak bátyjának költői dicsősége vet fényt, hanem első drámájának („Tatárok Magyarországon” 1819) eleddig páratlan sikere. 1822-ben Auróra címen évkönyvet indít meg, mely csakhamar az új irodalom: a magyar romantika úttörő orgánumává válik. Ide írja műveit Vörösmarty Mihály, aki beváltja évtizedek magyar irodalmi álmát és megteremti a honfoglalás hősi eposzát. Szentimentális, németes ízű versekkel szerepel Bajza József, akiből nemsokára félelmes kritikus válik. Egyelőre a másoló diák szerepét játssza Toldy Ferenc, egy német polgári család ivadéka, aki első jelentős művét, a magyar irodalom első összefoglaló történetét, német nyelven jelenteti meg. Eddig Kazinczhyoz járt iskolába. Kazinczy közvetlen környezetéből jön Kölcsey Ferenc, Vörösmarty mellett az „Auróra-kör” legnagyobb tehetsége. Általuk és társaik által pezsgő irodalmi élet keletkezik Pesten, irodalmi szalonok alakulnak, melyeknek a „vidéki” költők is szeretettel látott vendégei.


Berzsenyi Dániel rézmetszetű arcképe Blaschke-tól.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

(Egy név azonban fájdalmasan hiányzik az Auróra munkatársai közül: Katona Józsefé. A Bánk bán szerzője csalódottan vonul meg szülőhelyén, Kecskeméten, és száraz aktákba öli a lelkét. Tragédiájának színrevitelét a cenzúra – mely e korban ólmos súllyal nehezedik az irodalomra – [ÍRÓK ÉS KIADÓK] nem engedélyezte, könyvben kiadva pedig nem keltett semmiféle feltűnést. A költőnek nem akadt Kazinczyja, aki kiemelte volna az ismeretlenség homályából, Kisfaludy Károly pedig – egy bírálatától sértődötten – nem igyekezett őt körébe vonni.)


Kölcsey Ferenc Einsle Antal olajfestménye.[7]
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Közben a politikai élet is megindul. Az 1825-i országgyűlés meghozza az egész magyar írói nemzedékek vágyának beteljesülését: a Magyar Tudós Társaság megalapítását. A kezdeményező Széchenyi István gróf nemcsak mecénási tettével, hanem egész írói művével és életpéldájával lendületes és lendítő szellemet visz bele az irodalmi életbe. Az Auróra mellett Kölcsey és Szemere Pál megindítják az elvi kérdéseket tisztázó „Élet és Literaturá”-t. Vidéki városokban évkönyvek, Kassán a „Felsőmagyarországi Minerva” jelenik meg. Ám Pesttel a vidék a versenyt már nem tudja felvenni. Ott az íróknak az irodalom már nemcsak életelemük, hanem kenyerük is. Először jelenik meg a magyar életben az írói hivatás, mint életpálya. Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály már elszakadtak a rögtől, melyből apáik éltek, és már csak – írók. Kisfaludy megél az Aurórából, sőt munkatársainak tiszteletdíjat is fizet. Kezd toborzódni a magyar olvasóközönség. A pesti német kiadók, akik eddig majdnem kizárólag a hazai német polgárságot szolgálták ki, most már hajlandók magyar műveket is kiadni, feltéve, hogy a szerző és barátai eleve szállítják az előfizetőket. Vörösmarty „Zalán”-jának még csak 88 előfizetője akadt, de Horváth Endre „Árpád”-jához már közel 400-at gyüjtött. Könyvet venni lassankint nemzeti kötelességgé válik, majd – a nemzeti műveltség terjedésével – áhított céllá. A leglelkesebb könyvterjesztők a romantika korában a katolikus papok.


A Tudományos Gyüjtemény első száma.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A romantikus költészet nemesi költészet. A mult, melyet megénekel, a nemesi nemzet multja. Kölcsey azonban már a népi dalok lelkét tanulmányozza, Kisfaludy Károly költői virtusból, Czuczor Gergely talán paraszti származásának titkos ösztönzéséből népdalokat kezd írni. Vörösmarty a nemesi mult árnyai helyett népi alakokat idéz. Fazekas Mihály „Ludas Matyi”-ja, a magyar paraszt lassankint főszerephez jut, bár a századokon át elhanyagolt nép emberi felemelése tervszerűen talán csak az egy Széchenyi István agyában fordult meg.


Kisfaludy Károly. Hoffmann acélmetszete.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

A romantikusok hivatása más: megajándékozni a nemesi nemzetet egységes nemzeti érzéssel, melyben találkozhatik katolikus és protestáns, de úr és paraszt is.

Nemzeti érzésük pesszimisztikus: halálra ítélt nemesek vagyunk, a magyar népen már csak Isten szánalma segíthet. Ez a pesszimizmus nem pillanatnyi kétségbeesés kirobbanása, átmegy a költők vérébe, úgyannyira, hogy a melankóliát tartják a magyar lélek legjellemzőbb jegyének. 1830-ban felhangzik Kölcsey ajkán „Zrínyi dala”:

Más faj állott a kihúnyt helyére
Gyönge fővel, romlott, szívtelen,
A dicső nép, mely tanult izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni:
Névben él csak, többé nincs jelen.

[A NEMZETHALÁL LÁTOMÁSA] Később Kölcsey megírja Zrínyi második énekét a végső pusztulás víziójával, Vörösmarty pedig a Szózatot a nemzethalál ijesztő jóslatával.

Ez a nemzeti kétségbeesés nem süllyeszt letargiába, nem szül oblomovi nihilizmust. A halál közelségének tudatával harcra kél az élni akarás ösztöne. Tenni, – ezt kiáltja a romantikus nemzedék – mert különben elveszünk. Két fronton harcolnak egyszerre: saját lelkük reménytelensége és a magyar közöny ellen. Vörösmarty halálos vízióinak gyötrelmében is felkiált: „Gyűlöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet”.


Az „Aurora” első évfolyama. 1822.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Mindnyájan megvetik azt a hazafiságot, mely csábítóan hízeleg a nemzet hibáinak, mely a mult nagyságán édeleg és kimerül nagy szólamokban. Ők szívükben hordozzák a hazát, mint lobogó tüzet, emésztő fájdalmat. „Fény és homály, – mondja Kölcsey – amelyek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyülettel ölelkeznek.” Fojtogató pesszimizmus és sürgető alkotási vágy, ezek az elemei a romantikus nemzeti érzésnek, sajátos vegyület, egyénien magyar.

Ebben a nemzeti érzésben találkozik az egész nemesi nemzet. Korszakos kifejezői Kölcsey „Himnus”-a és Vörösmarty „Szózat”-a, melyek nemzeti imává magasztosulnak. Mindkét költemény – pár sorba összesűrítve – elénk vetíti a tragikus magyarság történeti fejlődését. A Himnus biblikus hangja a zsoltárokra emlékeztet, a Szózatban Zrinyi Miklós mélységes hite, izzó fajszeretete nyer új hangot. Most egy kórusban éneklik Dunántúl és Dunáninnen, Erdélyben és a Felvidéken. Fohászuk vallásos áhítattal száll az égnek minden templomban, akár keresztet, akár kakast viselnek ormukon. A nemesi nemzet lélekben összeforrt: a fejlődés további útja nyitva áll.

1830, Széchenyi „Hitel”-ének megjelenési éve jelentős változásokat idéz elő az irodalmi életben. November 17-én ünnepélyes keretek közt kezdi meg működését a Magyar Tudós Társaság, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia. Általa Pest szellemi irányító szerepe döntő megerősítést nyer. Négy napra rá Kisfaludy Károly kezéből kihull a vezéri zászló. Nemsokára Kazinczy Ferenc is követi őt a halhatatlanságba. Az irodalmi vezetés terhes örökségét Kisfaludy legközelebbi barátai, Vörösmarty, Bajza, Toldy vállalják. E triumvirátus az irodalmi életben csakhamar korlátlan hatalomra tesz szert. 1835-ben kibuktatja az arisztokraták kegyeltjét, Döbrentei Gábort az Akadémia titkári székéből és Toldyt ülteti helyébe. 1836-ban megteremti a Kisfaludy-Társaságot, az Akadémia szépirodalmi párjaként, mint a magyar költők és írók legmagasabb nemzeti fórumát. Bajza átveszi a Nemzeti Színház igazgatását, mely – régi nemzeti vágy beteljesüléseként – 1837-ben nyílik meg, Vörösmarty prológjával. Ugyanakkor a három barát megindítja az Athenaeumot, a magyar irodalom egyik leghatásosabb folyóiratát, melynek ítélkező szava hat éven át dönt költői értékek és sorsok felett.


Bajza József arcképe Barabás Miklóstól.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

Bármily vigyázva őrködik is azonban a híres triumvirátus a tiszta irodalmiság, a magasabb eszményiség fölött, a szenvedélyessé vált politikai [ÚJ ÍRÓI NEMZEDÉK] élet mindjobban érezteti hatását az irodalomban is. A magyar közönség most már inkább azokra a hangokra figyel, melyek Pozsonyból szállnak felé, mint a Tudós Társaság csendes munkájára. Pozsonyban, ahol Széchenyi a vezér, Kölcsey az ifjúság eszményképe, Kossuth Lajos pedig az Országgyűlési Tudósításokat szerkeszti, egy új írói nemzedék találkozik össze. Ez a nemzedék megélte a francia októberi forradalmat, lelkesedett a lengyel szabadsághősökért és részesévé vált a mártírsorsnak: Metternich egyesülésüket szétoszlatja és vezetőiket, mint Kuthy Lajost, Lovassy Lászlót, vasraverve börtönbe veti.


Vörösmarty Mihály. Kőnyomat Canzi Ágoston rajza után, 1855-ből.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

Tagjai között egyaránt képviselve találjuk az elszegényedett arisztokrácia, a birtoktalan nemesség, valamint a feltörekvő jobbágyság és a magyarosodó német városi polgárság származékait. Hivatali állásukból, tollukból és politikából kívánnak megélni. Köztük van báró Eötvös József, báró Kemény Zsigmond, Kuthy Lajos, Szalay László, Szigligeti Ede, Erdélyi János, Vajda Péter, Frankenburg Adolf, Pulszky Ferenc, Trefort Ágost, Henszlmann Imre. Mindnyájan költőnek indulnak, ámde legnagyobbrészt mint államférfiak, politikusok, szerkesztők, tudósok örökítik meg nevüket a magyar művelődés történetében. E nemzedék tagjainak egyik jellemző sajátsága (egyes kivételektől eltekintve), műveltségüknek nyugati színezete. Alig akad egy is köztük, aki meg ne járta volna már fiatalon fél Európát. Legtöbbjüknek német az anyanyelve, később lázasan tanulnak franciául és angolul, hogy kellő előkészülettel induljanak neki a Nyugat „felfedezésének”. Eötvös József, akit útjában Szalay László kísér, Párizsban személyesen megismerkedik a nagy francia költőkkel, Chateaubriand-nak, Lamartine-nal. Erdélyi János, az egyszerű „népfi”, nem jut el előkelő szalonokba, de Berlinből, Párizsból, Londonból küldött útilevelei bizonyítják, hogy nem kevésbbé nyitott szemmel és meleg magyar szívvel járta a világot. Kemény Zsigmond Bécsben jár az egyetemre, Vajda Péter egyideig Lipcsében telepedik le, ahol Garasos Tár címen népszerű folyóiratot szerkeszt.


Arany János öreg korában.
Acélmetszet Ellinger fényképe után 1880-ból.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A romantika befeléfordulása után ez új nemzedék révén ismét idegen eszmeáramlatok sodródnak Magyarországra, melyek felfrissítőleg és termékenyítőleg hatnak. Hiszen a pesti irodalmi élet formái még mindíg Bécstől függnek, bécsi minták lebegnek az almanachkiadók és a folyóiratszerkesztők előtt, a pesti színházi élet a bécsinek gyengébb visszfénye, a hazai német kiadók néha nagyobb buzgalommal szolgálják ki az osztrák közönséget (a budapesti cenzúra enyhébb lévén, mint a bécsi, a legkiválóbb osztrák írók szívesen dolgoznak számukra), mint a magyart. Az új nemzedék ebbe a bécsi biedermeier-légkörbe franciás és angolos szellemet hoz. A német irodalom is már csak annyiban érdekli, amennyiben francia gondolatokat közvetít. A legdicsőbb irodalmi név Victor Hugo-é, akinek egyik első magyar fordítója Eötvös József. Darabjai a magyar színpadon döntő sikert érnek el. Francia és franciáskodó novellák töltik meg a folyóiratok hasábjait és az egyik kritikus nem tud nagyobb dícséretet mondani Kuthyról, mint: „Mi nem tudunk írót az egész utánozni szerető Németországban, ki Victor Hugohoz erőben és szellemrokonságban oly közel állana, mint éppen ő”. Hugo hatásával csak Byroné vetekedik, akiért egyaránt lelkesedik minden magyar nemzedék.


Báró Kemény Zsigmond. Marastoni kőrajza 1867-ből.[14]
(Történelmi Képcsarnok.)

A nyugati költők nem annyira költői értékeikkel hatnak az ifjúságra, mint inkább politikai célzatosságukkal. Politikai elvek terjesztésére alkalmasabb a regény és a dráma műfaja, mint a líráé. Eötvös nemzedéke elsősorban regény- és drámaírókat ad a magyar irodalomnak. Írói hajlamai találkoznak a megnagyobbodott magyar olvasóközönség változott ízlésével, [POLITIKAI ESZMÉK AZ IRODALOMBAN] mely hősi eposz helyett regényt és drámát, hazafias buzdítás helyett izgalmas szórakozást, gyönyörködtető időtöltést várt.

Jósika Miklós nagyhatású történeti regényeivel, Kisfaludy Károly drámáival és vígjátékaival megtörte az utat. Eötvösék már könnyebben érvényesülhettek. Az ő műveik, Eötvös, Kemény, Kuthy regényei, Szigligeti színművei, Szalay, Erdélyi, Pulszky tanulmányai mégis többet jelentenek, mint egyszerű ízlésváltozást. Bennük, mint egy „mágikus tükörben” a nemzet képe tükröződik. Ez az új nemzedék el van telve a magyar nép és a magyar föld szeretetével. Hívő optimizmussal tekinti jövőjét, alig gyötri kétely vagy pesszimizmus. Vörösmarty Mihály és nemzedéke még csak hirdette a tett követelményét, Eötvöséknek azonban a tett úgyszólván már az életelemük. Majdnem mindnyájukkal találkozunk a politikai élet fórumán.

Politikai elveikkel mélyen benne gyökereznek a liberalizmus eszmevilágában. Azt hirdetik, hogy az ember jó, csak állami és társadalmi berendezéseink rosszak. Elég a jobbágynak jogot adni és máris megnyertük nemzeti küzdelmeink számára. Elég a zsidóságot emancipálni, máris magyarrá tettük és felszabadítottuk őt egy nagyobbszerű erkölcsi életre. Elég a nemzetiségekkel minden szabadságunkat megosztani és máris bizton számíthatunk hűségükre és hazafiságukra. Ez az illuzió irányítja a negyvenes években politikájukat és jut kifejezésre akárhány művükben.


Báró Jósika Miklós. Barabás Miklós rajza 1845-ből.[15]
(Történelmi Képcsarnok.)

Nemzeti érzésük nem mondható többé nemesinek. Az általános emberi szempontjából nem ismernek többé különbséget jobbágy és nemes, zsidó és keresztény, magyar és nemmagyar között. Eötvös nagyhatású regényeiben az elnyomott magyar parasztság mellett foglal állást, [„FIATAL MAGYARORSZÁG”] Erdélyi pedig így énekel:

Mi csak játszunk a sorssal
S az égben semmi kegy,
Míg nem lesz e hazában
A nép s a nemzet – egy.

A magyar nemzeti egység követelménye mind hangosabbá válik a politikában és a költészetben egyaránt. Megvalósítása a szellemi élet magas síkján annak a fiatal költői nemzedéknek korszakos érdeme, mely a negyvenes évek elején tör be a magyar irodalmi életbe. Ekkor már Vörösmarty mind ritkábban szólal meg, bár minden újabb verse mély emberi megnyilatkozás. Eötvös a centralista pártot szervezi, Erdélyi János a népdalgyüjtést indítja meg és Szépirodalmi Szemle címen kritikai folyóiratot szerkeszt, Kemény Zsigmond még Erdélyben vívódik magával, hogy politikai vagy szépírói pályára lépjen-e.


Jókai Mór. Kőnyomat Barabás Miklós rajza után 1854-ből.[16]
(Történelmi Képcsarnok.)

Így a legifjabb nemzedék, mely első szervezkedésében „Fiatal Magyarországnak” nevezi magát, nem kell írói pozíciókat megostromolnia: tág ajtókat talál Pest szellemi és politikai feszültségektől fűtött légkörében. A szíveket azonban az irodalom számára nem könnyű megnyerni. A lázas politikai harcok a nemzet egész érdeklődését lekötik. Kossuth neve immár a legnépszerűbb név. Napilapja, a Pesti Hirlap, mögött, ötezer előfizető és megszámlálhatatlan olvasó áll, ugyanakkor, amikor az Athenaeum – előfizetők hiányában – kénytelen megjelenését megszüntetni. A német polgárság magyarosodása gyors ütemen halad előre és hatalmasan megnöveli a magyar olvasók táborát. A német polgár, ha még nem is tud jól magyarul, szívesen megy el a Nemzeti Színházba, hogy megtekintse Szigligeti népszínműveit vagy meghallgassa Erkel magyar operáit. A pesti német kiadók gondoskodnak róla, hogy a magyarul nem értők is megismerjék a magyar irodalmat. Jósika összegyüjtött művei előbb jelennek meg német kiadásban, mint magyarban, amint hogy a „Falu jegyzőjé”-nek német kiadása is megelőzi a magyart. A hazai német intelligencia így lelkileg magyarrá válik a hatalmasan fellendülő magyar szellemi élet hatása alatt, mielőtt még a nyelvet tökéletesen elsajátította volna. A hazai német nyelvű napilapok és folyóiratok szerkesztőségeiben most már nem németek, hanem német műveltségű zsidók ülnek. Ezek vállalják a közvetítést a német és a magyar kultúra között. A könyvkiadás egyelőre még a németség kezében marad. Most már a magyar könyv is üzletnek bizonyul, a kiadók hajlandók szerény keretek között még tiszteletdíjat is fizetni. Egyre-másra jelennek meg magyar napilapok és folyóiratok, az ú. n. divatlapok, melyek női közönségre számítanak, de a Bécsből hozatott képes divatmellékletek mellett nagy gondot fordítanak a szépirodalmi tartalomra és tehetségük szerint jól megfizetik munkatársaikat. Különösen három divatlap válik ki: P. Horváth Lázár Honderü-je, mely az arisztokráciát kívánja kiszolgálni és erősen konzervatív szellemű, a Frankenburg Adolf szerkesztette Életképek, mely csakhamar a forradalmi ifjúság közlönyévé válik és a Pesti Divatlap, melynek legfőbb nevezetessége a segédszerkesztője volt: Petőfi Sándor. Kiadók és sajtó egyaránt megteremtik a fiatal írói nemzedék számára azt a lehetőséget, hogy minden mecénástól és politikai áramlattól függetlenül a tollának és a tollából éljen.

Ennek a nemzedéknek öntudata már igen korán kialakul, mégpedig az e korban megszervezett iskolai önképzőkörökben. Míg az iskolák ódon szervezetük, latinos szellemük és nyelvük következtében mindjobban elmaradnak a magyar szellem fejlődésétől, az önképzőkörök ifjúságukat az életre nevelik. Itt ismerkednek meg a gyermekifjak Vörösmarty, Bajza, Kölcsey költészetével, itt kezdik első szárnypróbálgatásaikat. A pápai önképzőkör büszkesége Petőfi és Jókai, Eperjesen Sárosy Gyula, Kerényi Frigyes vezérkednek, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár kiadványaikkal tűnnek fel. Az önképzőkörök felveszik az összeköttetést egymás közt, de kapcsolatot teremtenek a pesti irodalmi élettel is. Valóságos „csodagyermekek” kerülnek ki körükből. Jókai 17 éves korában drámát ír a Nemzeti Színház pályázatára és dícséretet nyer, Gyulai Pál 16 éves, amikor Bajza első verseit kiadja, Petőfi Sándor – akinek életét a sors vajmi rövid időre szabta – húszegynéhány éves korában már világhírnévre tesz szert, Tompa Mihály is korán érvényesül. Csak Arany Jánosnak a költészete érik lassan, mint a tokaji aszú. Amikor a Kisfaludy-Társaság pályázatán a Toldi-val országos feltűnést kelt, már 29 éves.


Gyorssajtó Werfer Károly nyomdájában Pesten, 1859.
[17]

E nemzedékben az ország minden tája, a magyarság minden társadalmi osztálya képviselve van. Külföldre alig jut egy is közülük, de annál jobban ismerik a magyar földet és népet. Költészetükben, mely a népi nyelvet emeli művészi síkra, az egész magyar nép tükröződik. A romantikusok irodalma nemesi [EURÓPA ÉS MAGYARSÁG AZ ÚJ NEMZEDÉKBEN] irodalom volt, a politikus nemzedéké – a legnagyobbakat leszámítva – idegen hozomány. A Fiatal Magyarország felöleli magához a jogtalan nép millióit és a magyar paraszt alakját a magyar őserő szimbolumává nemesíti.

Petőfi nemzedéke érzésében és gondolatvilágában színmagyar, de ez semmiképpen sem jelent elzárkózást az európai műveltségtől.

A fiatalok legtöbbje már az iskola padjaiban hévvel tanulja a nagy nyugati kultúrák nyelvét, a franciát, angolt, németet, lelkesen olvasták a Jungdeutschland költőit, de még sokkal inkább a francia poétákat. „Valamennyien franciák voltunk, – írja Jókai visszaemlékezéseiben – nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michele-t, Louis Blanc-t, Sue-t, Victor Hugo-t, Béranger-t. Már e jólismert nevek felsorolása is igazolja, hogy a fiatalokat inkább a politikai érdeklődés vezette francia eszményeik kiválogatásában, mint az esztétikai érték. Nem a művészi szép, hanem a tett prófétáiért rajongtak.

Tartósabb hatást csak az angolok gyakoroltak rájuk, Byron, Shelley, Dickens és mindenekfelett Shakespeare. Az angol szellemóriás műveinek átültetésére a negyvenes évek végén a három legnagyobb magyar költő következik: Vörösmarty, Arany és Petőfi. Ez a szövetkezés – és annak eredménye – egyik messzeható bizonyítéka annak, hogy a magyar irodalom immár európaivá vált.


Vajda János. T. Meyerhofer rajza után készült kőnyomat.[18]
(Történelmi Képcsarnok.)

A fiatal nemzedék nem csatlakozik egy politikai párthoz sem és noha gondolatvilágát Széchenyi eszméi döntően befolyásolták, már túl van Széchenyin, sőt Kossuthon is. Lelkülete forradalmi. Petőfi egész nemzedékének állásfoglalását fejezi ki, amikor így dalol:

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép?
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégettétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz, úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Ez az ifjúság megelégelte már, hogy „foltozzon”, tetőtől talpig új ruhába kívánja a magyarságot öltöztetni. Petőfi így imádkozik:

Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá a hazát.

A romantikus nemzeti érzés helyét elfoglalja a szabadságeszme, mely nem korlátozódik a magyar nemzetre, hanem felöleli a világ minden elnyomottját. Petőfi és kortársai a világszabadságról álmodoznak, melyért bármikor készek vérüket ontani.

Amikor aztán 1848 márciusa meghozza váratlanul, forradalmi lázban, a szabadság győzelmét, a költők azok – élükön Petőfivel – akik a forradalmi lobogót lobogtatják. Ámde amikor népek törnek ellenünk, hogy ismét elnyomásba döntsenek, újra a költők az elsők, akik kardot kötnek. A szabadságharc legnagyobb hősi halottja Petőfi Sándor.

S mégsem ez a politikai és nemzeti tettük a legnagyobb érdemük. A művük az, mely maradandó, ameddig magyar nyelven beszélnek és értenek. Az irodalmi élet általuk villanyos árammal telítődött meg. A költő éppen olyan népszerűvé vált, mint a politikus. Petőfi és társai szünetlenül járták az országot, fáklyászene és lelkes tüntetések várták őket. A költészet és az irodalom – habár a politika sodrában – nemzeti közszükségletté lett, a könyv kelendő áruvá. A legnagyobbak, Petőfi, Arany, a magyar népi jelleget a legteljesebb művészettel fejezvén ki, munkásai az áhított nemzeti egységnek. Olyan irodalmat teremtenek, melyet egyként magáénak nevez nemes, polgár és jobbágy. Ugyanakkor a magyar irodalmat a világirodalom egy jelentős fejezetévé emelik.


Arany János legkorábbi arcképe.[19]
Kőnyomat 1847-ből.
(Történelmi Képcsarnok.)

Világos után Vörösmarty Mihály, [VILÁGOS UTÁN] aki költészetével három évtizeden át szolgálta a nemzeti feltámadást, így dalol:

Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel, hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.

Bajza tébolyodottan jár, míg csak szenvedéseitől – Vörösmartyval együtt – meg nem váltja a halál. Czuczor a kufsteini börtön bilincseit hordozza, csak az egy Toldy folytatja rendületlenül életművét, mint a magyar irodalomtörténetírás megteremtője és – diktátora. A romantikus költői nemzedék elég a nemzeti katasztrófa perzselő tüzében.

Eötvös nemzedékének, melynek legtöbb tagja a márciusi forradalom után vezető állást tölt be a fiatal magyar parlamentáris államban, Világos kettétöri magasra ívelő pályáját. Száműzetésben dolgoznak nagyobbára tudományos munkákon, így Eötvös híres állambölcseleti művén, Szalay magyar történetén. Kemény Zsigmond kitart az otthoni poszton és csakhamar kezébe veszi az irodalmi élet újjászervezését.

A Fiatal Magyarország – vezérét vesztvén – szétzüllik. Arany János – lehet-e danteibb gyötrelem költő számára – Nagykőrösön iskolai dolgozatokat javít, a fiatal Vajda János olasz földön az osztrák közlegény keserű kenyerét eszi.


Emich Gusztáv könyvnyomdája 1862-ben.[20]
(Történelmi Képcsarnok.)

„Tél van és csend és hó és halál.” E politikailag mozdulatlanságra ítélt korban ismét az irodalom veszi át a nemzetteremtés szerepét, akárcsak Kazinczy korában. Felélednek az irodalmi életnek félszázadelőtti formái, változott és súlyosabb viszonyok között. A nemesi nemzetre végzetes csapást jelentett a jobbágyság felszabadítása, melynek keresztülviteléhez nem volt szava. Nagy tömegei rohamosan szegényedtek és lesüllyedtek a nincstelen parasztság soraiba. A tehetősebbek egy ideig még felszínen tartják magukat: belőlük alakul ki a gentry-osztály, melynek „úri” életformáját a városi német polgárság lelkesen utánozza, sőt túlozza. E polgárság gazdasági és ipari pozícióit szinte harc nélkül foglalja el az abszolutizmus alatt seregestől beözönlő, németes műveltségű zsidóság, az új magyar kapitalizmus hordozója. A zsidóság magyarosodása majd csak a század végén ölt nagyobb mértéket, egyelőre jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a már-már magyarrá vált főváros ismét németnyelvűvé vált. Szellemi vezetői az 1854-ben megindított Pester Llyod köré csoportosulnak. – A magyar néppel immár senki nem törődik. A Bach-kormány, mely bőven állított fel újtípusú és természetesen németnyelvű középiskolákat és újjáteremtette a budapesti egyetemet, a népet meghagyta eredeti műveletlenségében.


Mikszáth Kálmán. Benczúr Gyula olajfestménye.[21]
(Magyar Tudományos Akadémia.)

És mégis: az írók – az első lidércnyomás enyhültével – töretlen erővel nyúlnak ismét a tollhoz. Az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság működése szünetel ugyan, de egyre-másra jelennek meg új irodalmi folyóiratok. Az érdeklődés nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Nagy Ignác irodalmi folyóirata, a Hölgyfutár, mely hetenként hatszor jelent meg, 16 évfolyamot ért meg (1849–1864). Petőfi benső barátja, Pákh Albert 1854-ben megindítja a Vasárnapi Ujságot, mely háromnegyed [AZ IRODALOM FÖLOCSÚDÁSA] századig a művelt magyar középosztály legkedveltebb orgánuma. Csengery Antal érdeme a Budapesti Szemle megalapítása, mely később Gyulai irányítása alá kerül és a magyar lelkiismeret, a magyar tudás harcos folyóiratává válik. Arany János – Pestre költözve – egymásután két folyóirat szerkesztését is vállalja, de az ő magasszintű ízléséhez még nem nőtt hozzá a magyar közönség és így folyóiratai csak rövidéletűek. – A folyóiratoknál népszerűbb a napilap, különösen a Pesti Napló, melyet Kemény Zsigmond szerkeszt.


Gárdonyi Géza.
(Fénykép után.)

Az időszaki sajtó fellendülésével együtt jár a könyvkiadás bősége. A magyar olvasók tábora megnőtt, a magyar könyv vásárlói közt mind jelentékenyebben szerepel a magyarosodó zsidóság, mely lassanként a kiadói vállalatokat is átveszi a németségtől. Divatjukat élik a könyvsorozatok, az „összegyűjtött művek” megjelentetése. Petőfi szellemének vélt örökösei a népről sem feledkeznek meg, fellendül a tájnyelvi költészet és a ponyvairodalom. Vas Gereben népies törekvései, „István bácsi”, „Tatár Péter” és egyéb népies írók népkönyvei leszállnak olvasóik ízléséhez, mégis érdemük a színmagyar olvasótábor kiszélesbítése. Munkáik még mindig kevésbbé értéktelenek, mint a későbbi füzetes detektív- és rémregények, melyek óriási példányszámban terjednek az igazi irodalom rovására.

Ám a nemzeti közszellem a megpróbáltatás éveiben is kitart magas eszményei mellett. Hogy az irodalom nemzeti értéknek számít, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Vörösmarty halálakor a nemzeti áldozatkészség – Deák ösztönzésére – jelentős összeget hoz össze családjának segélyezésére, és hogy Kazinczy születésének százéves fordulóját 1859-ben nemzeti ünnepként ülik meg. – Széchenyi halála felrázza az egész nemzetet, gyászában a magyarság önmagára eszmél. Arany joggal írja:

Mi felkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nem csak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő.

Kemény Zsigmond köré a magyar szellemi élet legjobbjai sorakoznak. Sajátos magyar jelenség, hogy klasszicizmusunk fénykora egybeesik az elnyomatás keserű epizódjával. Kemény Zsigmond most írja tragikus lélektani regényeit. Arany János elismerten az első magyar költő, Toldi-trilógiája, Buda halála a magyar nyelv bibliájává válnak. Balladáival régi népi hagyományokat elevenít fel, költői allegóriáival – akárcsak Tompa Mihály, aki most emelkedik az egész nemzet költőjévé – a nemzeti ellenállást, a jövőbe vetett hitet erősíti. Ő vezeti be az irodalomba Madách Imrét, akinek hatalmas drámája, „Az ember tragédiája” az idő múlásával mind jobban érvényesül, az ország határain túl is. Jókai csodásképzeletű regényeiben a nemzeti feltámadás korszakát örökíti meg és mítosszá magasztosítja a szabadságharcot. Neki köszönhető a magyar szépprózai stílus kifejlesztése, az ő élvezetes regényei csábítják a hazai idegenajkú polgárt a magyar irodalom pártolására, általa ismerkedik meg a külföld – művei százezernyi példányszámban jelennek meg idegen nyelveken – a magyar multtal és – romantikus mezben, mely sajnos, hosszú időre meggyökeresedik – a magyar jellemmel.


Gyulai Pál 1860–1870 között készült fénykép.
(Történelmi Képcsarnok.)

E korban nemcsak nagy költői művek keletkeznek, hanem a nemzeti önszemlélet is jelentős alkotásokkal gazdagszik. A történetírás mellett (Szalay László, Horváth Mihály) fellendül az irodalomtudomány [A SZÁZADVÉG] is. Toldy egymásután adja ki irodalomtörténeti kézikönyveit, melyek évtizedekre alapul szolgálnak az irodalmi szemléletnek és a nemzeti nevelésnek. Vele szemben Gyulai Pál állapítja meg mélyreható tanulmányokban Vörösmarty, Katona, Petőfi, Arany helyét az irodalmi fejlődésben. Gyulai gyökeres magyar szellem, szemlélete magyar törvényeken alapul. Ilyen Arany János is, aki elsőnek elmélkedik a nemzeti versidomról és a népiesség mibenlétéről. Tanulmányaiban oly szellemi összefüggésekre mutat rá, melyek csak napjainkban válnak tudatossá. Kemény Zsigmond is nagy készültséggel foglalkozik irodalmi kérdésekkel, az élet és irodalom összefüggéséről vallott elvei ma is időszerűek. Ezen írók által – említhetnők még Erdélyi és Greguss Ágost nevét – tudatosodik a magyar szellemi fejlődés folyamata: csűrbe takarítás gazdag aratás után.

Az 1867-es kiegyezés befejezi a százados politikai harcot, melyet a költészet töltött meg szellemmel. A nemzeti lélek immár örökhatású művekben tükröződik.

A századvég, mely a magyar állam, a magyar közgazdaság, a főváros kiépítésének frisslendületű korszaka, a szellem területén visszaesést jelent. Az előző korszak nagyjai egymásután sírba szállnak, csak Gyulai Pál harcol tovább rendületlenül a magasabb eszményiségért, a tisztult igazságért és a frázistalan hazafiságért. A közönség körülötte rohamosan kicserélődik. A szabadságharc vérvesztesége, az abszolutizmus dermedtsége megtizedelte a magyar szellemi gárdát. A parasztság sokkal földhöz ragadtabb, mint jobbágykorában volt, soraiban a hetvenes évek folyamán széles rendeket vág a kolera és egyéb epidemiák, a nyolcvanas években megkezdődik, ijesztő méreteket öltve, a kivándorlás. A régi nemesség már csak névben él, néhány tízezer család őrzi még birtokát és tartja kezében – ideig-óráig – a politikai hatalmat. Egy új intelligencia van keletkezőben, mely a városi német polgárságból toborzódik. A német asszimiláltak – asszimiláltnak csak azt nevezzük, akinek anyanyelve és neveltetése, így művelődésének alaprétege német – szívesen utánozzák a városokba tóduló birtoktalan gentrynek úri életformáit és megszállják – elhagyván pultot, irodát és munkapadot – az egyedül úrinak tartott tisztviselői állásokat. A zsidóság a maga hatalmi körét eleinte csak a kapitalisztikus vállalatokra terjeszti ki és ilyenek ebben a korban már a könyvkiadás, a sajtó, a színház, majd szétözönlik az úgynevezett szabadpályákon. A zsidóság egész tömegében, melynek lélekszáma egy félévszázad alatt félmillióról egymillióra emelkedik, magasabb társadalmi réteget alkot és így beolvasztása, már csak a be- és kivándorlások okozta fluktuáció következtében is, nagy nehézségekbe ütközik.

Ebből a kettős asszimilált rétegből kerülnek ki a század utolsó harmadában a legnépszerűbb írók (mint Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc, vagy Kiss József és Bródy Sándor), de ebből kerül ki az olvasók mindinkább növekvő tábora is. Vidéki földbirtokosok és hivatalnokok könyvespolcára alig kerül más könyv, mint amilyent élelmes utazó ügynökök (e korban lendül fel összes kinövéseivel a részletüzlet) ráerőszakolnak, főleg sorozatos kiadványok (Képes Remekírók, Magyar Regénytár, az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képen stb., stb.). Mindjobban szűkül azon magyarok tábora, akik – a magyar klasszikus ízlés birtokában – hű előfizetői az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság kiadványainak. A nők között bizonyára több olvasója akad Marlitt-nak, Ohnet-nek, Beniczkynének és a fellendülő szórakoztató irodalom olcsó termékeinek, mint a nagy magyar íróknak. Csak Jókai meg Mikszáth maradt kivétel, az őértük rajongóknak sorai minden új nemzedékkel erősbödnek. Az olvasóközönség kiszélesbül, de színvonala csökken.

Az új kiadók – a régi híres vállalatok is új kezekbe mentek át (így alakult Heckenast vállalatából a Franklin-Társulat, Emich Gusztávéból az Athenaeum) – elsősorban a fővárosi közönség ízlését tartják szem előtt. Budapest gyors fellendülésének és hirtelen megmagyarosodásának nincsen párja a történetben. Nem lehet csodálkozni azon, hogy magyarsága inkább csak külsőségekben jelentkezik és nem szellemében. Hogy magyar lelkiség töltse el, ahhoz nagymérvű magyar bevándorlásra és évtizedes áldozatos munkára volt szükség. Eleinte jobban érvényesültek – a szellemi élet terén – a romboló, mint az építő erők. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság, a nemzeti szellem, a klasszikus hagyományok őrei, mindjobban izolálódnak. Működésük a sajtó támadásainak kereszttüzében áll. Divatossá válik gúnyolni minden megnyilatkozásukat. Ebben az ellenszenves magatartásban része van a nemzedéki ellentéteknek és annak a ténynek, hogy a támadók nagy része kívülrekedt a nemzeti élet bástyáin. Az elégedetlenek 1876-ban megalapítják a Petőfi-Társaságot, Jókai elnöklete alatt. Alig múlik el azonban egy-két évtized, a Petőfi-Társaság is éppen olyan konzervatívvá válik, mint idősebb társai. – A fiatal és az idegenszármazású írók inkább a folyóiratok köré csoportosulnak. Népszerűségre tesz szert Kiss József alapítása, „A Hét”, mely már teljesen az új közönség igényeit kívánja kiszolgálni, Herczeg Ferencnek még nagyobb sikere van az „Uj Idők”-kel, mely rohamosan meghódítja a magyar középosztályt. Egy irodalmi folyóirat sikere ebben a korban annál jelentősebb, mert a politikai napisajtó mind nagyobb hatalomra tesz szert a lelkek felett. A budapesti napilap eljut az ország legtávolabbi zugába is. Az irodalommal, ha csak szenzációt vagy botrányt nem ígér, keveset törődik. De mivel [SZÓRAKOZTATÓ IRODALOM] nemcsak hírszolgálatra és politikai nevelésre törekszik, mint a nyugati sajtó, hanem szórakoztatni is kíván, olcsó eszközökkel, veszélyes vetélytársává válik az irodalomnak. Jelentősége azonban, hogy kenyeret ad az írónak. Most alakul ki az író-újságíró típus, oly kettősség, melyben gyakran elsikkad a költő alkotó ereje és kedve. A sajtó új irodalmi műfajokat termel ki, a tárcalevelet, a csevegést, a novellát és a folytatásos regényt. Nagyban hozzájárul az intelligencia megmagyarosodásához. A német napilapok – akárcsak a német színházak – egymásután szűnnek meg Budapesten és a vidéki városokban. A legelterjedtebb lapok a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap. A sajtóhoz hasonló szerepe van a Népszínháznak, Rákosi Jenő alapításának, mely népszínműveivel, látványos darabjaival, énekes színjátékaival magához vonja az idegenajkú közönséget.


Ady Endre. Eredeti fényképfelvétel után.
(Magántulajdon.)

A korszellem erősen befolyásolja az irodalmi termelést, annak szellemét és műfaját. A századvég embere – ez a materializmus kora – a mának él, szívesen veszi körül magát illúziókkal, szórakozást keres az irodalomban is, könnyű olvasmányt, mely nem készteti elmélyedésre. A líra háttérbe szorul. E kor jelentős magyar lírikusai, mint Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, nem tudnak a közönség szívéhez férkőzni. Magányos költők. Versből csak a hazafias rímelések kelendők. Kiss Józsefnek mégis van sikere, mert a zsidó értelmiség egységes táborként áll mögötte. A kor legnépszerűbb műfaja a regény. Jókai törte az utat a közönség felé, még mindíg ő a „legnagyobb magyar író”, ötvenéves írói jubileumát a királlyal együtt az egész nemzet ünnepelte, de már ostromolja népszerűségét Mikszáth Kálmán, aki derűs humorával, enyhe szatírájával teljesen a mában él. Csakhamar feltűnik Herczeg Ferenc, majd Gárdonyi Géza. „A Hét” népszerűsíti a fiatal zsidó értelmiség képviselőit: a magyar széppróza immár minden igényt ki tud elégíteni. Azok a regényírók, akik súlyosabb problémákkal viaskodnak, most is csak kis közönség számára írnak, mint Tolnay Lajos, Petelei István, Ambrus Zoltán vagy Justh Zsigmond. – A Nemzeti Színháznak e korban legnépszerűbb szerzője Csiky Gergely, aki kísérletet tesz a modern magyar társadalmi dráma terén. A sikere kétséges, ami nem annyira az ő tehetségének, mint inkább a magyar társadalom kialakulatlan kaotikus voltának rovására írandó.


Kosztolányi Dezső.
(Fénykép után.)

A huszadik század megindult a nélkül, hogy e káosz szétoszlott volna. A magyar társadalom belső bajai, melyeket egy illuzionista kornak sikerült évtizedeken át lepleznie, mindinkább éreztetik hatásukat. A politikában a szenvedélyesség válik úrrá, mely kicsap az utcára is. Az Európát megremegtető válságok a magyar államot összeomlással fenyegetik. Nem csoda, hogy az irodalom is ismét politikai ellentétek küzdőterévé változik. Pedig [„A NYUGAT” IRODALMA] az az új írói nemzedék, mely a század elején fellép, el van telve az eszményi szép szeretetével, nemes emberiséggel és nem küzdeni, hanem énekelni akar. A kor harca kényszeríti őket. Élükön Ady Endre jár, aki mítosztermő fantáziájával új magyar költői nyelvet alkot, a lírát ismét régi piedesztáljára emeli és új formában, a szimbolizmus nyelvén, a legnemesebb magyar hagyományokat folytatja. A magyar bűnök, a magyar sors költője, aki vérében érzi közelgő viharok pusztító vészét. Mellette áll Móricz Zsigmond, aki regényeiben pőrén mutatja be a magyar társadalmat, nem a pestit, hanem a falu és kisváros magyarságát és amikor kegyetlen kézzel rántja le a leplet a sokszor kiábrándító valóságról, öneszmélkedésre késztet. – Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső a szépség poétái, akik egyelőre elefántcsonttoronyból szemlélték a magyar életet és testvérüknek érzik a nagy európai szellemeket, akiknek nálunk művészi tolmácsolói.


Petőfi Sándor 1848-ban.[22]
Orlai Petrich Soma egykorú olajfestménye.
(Történelmi Képcsarnok.)

Ez az irodalom, melynek harcos orgánuma a Nyugat, szűkkörű olvasóközönségre támaszkodik. Nem a „nemzeti közízlésnek” a kifejezője, mint Petőfi-Arany klasszicizmusa. Előítéletmentességet, kifínomult ízlést, európai látókört tételez fel. Az idősebb magyar nemzedék nem ízleli benne az újat és elutasítja a forradalmit. Az asszimiláltakból toborzódó városi középosztály nem érti meg benne az ősien magyart. Leghűbb közönsége a zsidó értelmiség, a legértékesebb a fiatalság, mely a jövőt építi.


Babits Mihály és Ady Endre.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ez a nagy költészet mégis csak átmenetinek tetszik egy magasabb fejlődés felé. Teljesítette hivatását, amikor egyrészt átmentette a nemzeti hagyományokat, ismét közel hozta az elszigetelt magyarságot Európához, másrészt tudatosította a magyar társadalom kóros változásait és lehetővé tette a tisztulási és megújulási folyamat megindulását. A magyar költő Ady nemzedéke által ismét azzá lett, ami a magyar művelődés évszázadai alatt mindíg volt: a magyar sorsnak kifejezőjévé és alakítójává.


[1] Vaslemezre festett kép, díszes bőrfoglalatba illesztve. Mérete 27.5×34 cm. Festője ismeretlen; kétségtelenül Kisfaludy Sándor életében készült.

[2] A címképet I. Blaschke metszette.

[3] Aláírása: KAZINCZY ÉS KISFALUDY KÁROLY ELSŐ TALÁLKOZÁSA. Jelzése: Fest. Orlai P. S. Rajz. Kőre Werbezalt. Nyomt. Haske és Társa Pest 1860. Werber Károly műintézetéből. Mérete 61×49 cm.

[4] Eredeti méretben. Jelzése: John sc. E metszet alapjául valamely a költő életében Debrecenben (?) festett miniatür szolgált. Megjelent 1816-ban Bécsben, Márton József által kiadott Nevezetesebb poétai munkái első kötetének élén, de ugyanakkor különnyomatokban is, nagy negyedrétű papíron.

[5] Petőfi Sándor Csokonai c. költeménye következő soraihoz: „A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett, és a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály”.

[6] Jelzése: I. Blaschke sc. I. Schorn pinx. Készült Berzsenyi első önállóan megjelent munkájához: Berzsenyi Dániel versei. Kiadá Helmeczi Mihály, Pesten, 1813. Trattner János ny. Kevés példánya különnyomatokban is ismeretes, nagy negyedrétű papíron.

[7] Jelezve: Einsle 1835. A festmény Bártfay László tulajdona volt és özvegye hagyta a M. Tud. Akadémiára 1860-ban.

[8] Megindult 1817-ben, utolsó folyama 1841-ben jelent meg, évenként 12, átlag nyolcíves kötetben.

[9] Aláírása: KISFALUDY KÁROLY.

Jelzése: Hoffmann metszé aczélba.

[10] A címkép jelzése: Schärmer Mór: raj: Hőfel Bl. metsz. A címlapé: Axmann raj. Blaschke I. metsz. Az Aurora tizenhat éven át jelent meg, 1835-ben két különböző szerkesztésben.

[11] Acélmetszet, a köv. jelzéssel: Rajz. Barabás. Aczélba metszé Mahlknecht.

[12] E nagyívrétű emléklap a költő halálára készült. Az arckép a korán elaggott Vörösmarty vonásait hűen adja vissza. Másolatunkon az aláírás sorai nehezen olvashatók, ezért itt ismételjük az egészet: VÖRÖSMARTY MIHÁL. Szül. dec. 1. 1800. megh. nov. 19. 1855.

Mindenható, egyesség istene
Ki összetartod a világokat!
Engedd, hogy bármi sorsnak ellene
Vezessen egy nemes s nagy gondolat,
Hogy nemzetünknek mindenik nyomára
Ragyogjon emberméltóság sugára.

(Ez Vörösmarty 1844-ben írt Hymnus-ának utolsó versszaka.) A kép jelzése: Nyomt. Engel és Mandello. – Rajz. Canzi Ágoston Pesten.

[13] Megjelent a költő Hátrahagyott iratai és levelezése első kötetében, címkép gyanánt.

[14] Melléklet a Nefelejcs c. folyóirat 1869. évfolyamához. Aláírása: B. KEMÉNY ZSIGMOND. Jelezve: Marastoni Jós. 1867. Nyomt. Pollák Testvérek Pesten 1869.

[15] A kép alatt aláírás-hasonmás. Jelzése: Barabás M. 1845. Nyom. Walzel A. F. Pesten. Arcképcsarnok a Honderühöz Kiadja Petrichevich Horváth Lázár. I. sz.

[16] Aláírás-hasonmással. Jelezve: I. Rauh. Lith. – Kunstanstalt in Wien. Barabás 854. Műmelléklet a „Hölgyfutárhoz” 1854.

[17] Fametszet a nyomda hirdetéséből.

[18] Aláírás hasonmással.

[19] Arany János legrégibb arcképének Barabás 1848-ból keltezett kőnyomatát tartják, amely a Hölgyfutár melléklete gyanánt jelent meg. Az itt látható képmást, amely sem Barabás jelzését nem viseli, sem évszámmal nincs ellátva, 1855-re (illetőleg Beöthy Irodalomtörténete 1856-ra) keltezik. Azonban szemmel látható, hogy az 1848-as kép idősebb arcot mutat, mint a későbbre datált rajz. Az is kétségtelen, hogy Arany nagykőrösi tanár korában (tehát 1851–1860) semminő szakállt sem hordott. A tévedés onnan keletkezhetett, hogy az általunk legkorábbinak tartott arcképet a Kisebb Költemények 1856-iki kiadása számára a kiadó (Heckenast) acélba metszette s a könyv megjelenésének idejét azonosították a képével.

[20] Melléklet a Gyermekbarát 1862-i aug–dec. folyamához. Metszette Russ K. fametszőintézete Pesten. Rohn. rajz. 126.

[21] A kép jelzése: Benczur Gyula, Dolány. A művész székfoglaló gyanánt festette, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta.

[22] Orlay Petrics Soma, Petőfi egyik legbensőbb barátja, több ízben lefestette a költőt, úgy mellképben, mint egész alakban. Képei sokkal kevésbbé idealizáltak, mint Barabás rajzai. Köztük az itt bemutatott festményt maga Orlay ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak, feltehető tehát, hogy ő is ezt tartotta leghívebbnek. A kép mérete 60×45 cm, jelzése: Orlay 1848. Pest.

« HAJDU JÁNOS: FELSŐBB OKTATÁSÜGY ÉS TÖMEGNEVELÉS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

MÁTRAI LÁSZLÓ: A SZELLEMI TUDOMÁNYOK. »