« FARKAS GYULA: ÍRÓ ÉS OLVASÓ A XIX. SZÁZADBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

SZABÓ GUSZTÁV: A TERMÉSZET ÉS A TECHNIKA TUDOMÁNYA. »

MÁTRAI LÁSZLÓ
A SZELLEMI TUDOMÁNYOK

A felvilágosodásnak sikerült az, amit a humanizmus csak félig tudott elérni: elismertette az emberi ész függetlenségét. A tudomány a felvilágosodás korában vívta ki nagykorúságának teljességét. Nem mintha már előbb is nem akadtak volna „szabad” gondolkodók, akik szellemük erejével önmaguk számára kiharcolták eszük szabad felhasználásának kiváltságát. De ezek a kivételes, koraérett gondolkodók rendszerint filozófusok, magános és nagyobb hatás nélküli „forradalmárok” voltak, akiket a többi tudományok képviselői nem mertek, vagy nem tudtak követni. Egészen megváltozik a helyzet a felvilágosodás korában: a szabad gondolkodás ekkor behatol a legelrejtettebb és legelmaradottabb tudományok rejtekeibe is, levegőhöz, széles távlatokhoz, hasznos önérzethez juttatja őket s bevonja egy oly tekintélyes közösségbe, melynek neve azóta is: „a tudomány”. Nincsenek többé hasznos és haszontalan, előkelő és lenézett, pártfogolt és elnyomott, egyházi és világi tudományok, hanem egyszerűen a tudomány, mely tudomány mivoltának ismérveit egyszerűen az emberi észből meríti s e mellett minden más szempontot csupán másodrendűnek ismer el. Nem véletlen, hogy a felvilágosodás legkiválóbb fáklyavivői éppen franciák voltak. E népnek alaptermészete, hogy bízik az észben, a „ráció”-ban és vonzódik a világossághoz: a racionalizmusnak és felvilágosodásnak ők voltak legodaadóbb harcosai és néplélektani alapon legtermészetesebb vezetői. Ha egy visszapillantást vetünk a humanizmus korára s az angol Morus Tamás, az olasz Petrarca, vagy a hollandus Erasmus humanizmusát egybevetjük Rabelais humanizmusával, egészen természetesnek fogjuk találni, hogy a felvilágosodás eszményének éppen francia földön kellett a maga teljes egészében kivirágoznia. Csak itt lelkesedhetett egy teljes generáció azért a gondolatért, hogy a tudománynak sem külső, sem belső határai nincsenek s a világ a maga teljességében elérhető a tudomány számára. E gondolat gyümölcse a Nagy Enciklopédia, mely Diderot és D’Alembert szerkesztésében a világ összes dolgait magában akarta foglalni.

Egészen természetes, hogy az emberi észbe vetett eme határtalan bizalomnak előbb-utóbb meg kellett rendülnie. A felvilágosodás legnagyobb apostolának, Voltairenek a csillaga még teljes fényében ragyogott, mikor két veszélyes csillagzat tűnik fel az optimizmus derűjével bevont láthatáron: Rousseau és Kant. Az emberi gondolkodás történetírói kezdettől fogva úgy könyvelték el Rousseaut, mint Voltairenek és a felvilágosodásnak hatalmas ellenlábasát, akinek fellépte egy új korszaknak, a romantikának kezdetét jelenti. Ma már túl vagyunk ezen a durván egyszerűsítő történetszemléleten s tudjuk, hogy az eszmék nem úgy váltják egymást, mint a rendőrőrszemek: az egyik eltűnik és egy egész másik lép helyette szolgálatba. Rousseau sem tagadott meg mindent, amit a felvilágosodás hirdetett; mindössze pesszimizmusra hajló és költői lélek volt, aki nem bízott az emberi ész korlátlan lehetőségeiben és nem is kívánta azt, mert az emberiség boldogulását féltette – és méltán – a racionalizmus túlságos sikerétől. De magában az emberi boldogságban és az emberiség nevelhetőségében ő is bízott: ez pedig azt jelenti, hogy jómaga is a felvilágosodás gyermeke volt.


A Magyar Tudományos Akadémia jelképe. Ender János olajfestménye.[1]
(Magyar Tudományos Akadémia.)

A felvilágosodásnak nem kellett bevárnia, míg a romantikusok ellentmondanak neki: erre sajátmaga is képes volt. Rousseaut költői hajlama, Kantot kétkedő, szkeptikus természete késztette arra, hogy az „aufkläristák racionalizmusának gátat vessen. A „Kritik der reinen Vernunft”-ban a már-már korlátlannak hitt emberi ész korlátait keresi meg nagy gonddal és sokáig cáfolhatatlannak hitt bizonyító erővel. Rousseau emberi korlátokat szabott az enciklopédizmus elé s megakadályozta azt, hogy emberek helyett [A FELVILÁGOSODÁS ÖRÖKSÉGE] ész-gépeket neveljenek. Kant az emberi értelem belső korlátait tűzte ki s ezzel elejét vette, hogy a kritikátlan enciklopédizmus dilettantizmusba fojtsa éppen azt, amit felvirágoztatni akart: a tudományokat. A kultúrának Rousseau kultúrpessszimizmusán átszűrt eszménye egy magasabb, emberibb kultúrát jelent; a tudománynak Kant szkepticizmusán átszűrt eszménye egy magasabb, tudományosabb tudományt hirdet. Egyetemes és emberi kultúra, szakszerű és módszeres tudomány: ezt a két hatalmas eszményt hagyta a felvilágosodás az utána következő korokra örökül. S az örökség bőven kamatozott: az azóta eltelt másfél évszázad alatt a természeti és szellemi tudományok soha nem látott mértékben fejlődtek s a tudományok tudományossága, módszereik megbízhatósága és eredményeik komolysága – a filozófiát, matematikát és részben a teológiát nem számítva – az eddig tapasztalt legmagasabb fokra emelkedett.


A magyar Tudományos Akadémia megalapítása 1825-ben. Kőnyomat 1860-ból.[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A tudományok nagykorúsításának e klasszikus lendülete sajátságos állapotban érte a magyar glóbust. Érdemes megfigyelni az európai korszellemnek és a magyar szellemiségnek e találkozását, mert az akkor kialakult helyzet többé-kevésbbé azóta is jellemzi a magyar szellemi tudományokat. Magyarországra a felvilágosodás eszmeáramlata három csatornán keresztül áradt: hivatalos, politikai úton, a felvilágosodott abszolutizmus formájában, Bécsen keresztül; másodszor sajátosan magyar irodalmi úton, Bessenyei és szellemi rokonai révén; végül pedig a már addig művelt tudományok gyakorlatán keresztül, elsősorban a történettudományban és irodalomtörténetben. Az első út – tudjuk – nem volt alkalmas arra, hogy a felvilágosodás eszméit rokonszenvesekké és népszerűkké tegye nálunk; ellenkezően: a közvéleményben merev ellenérzést váltott ki a felvilágosodással szemben s már ekkor lángralobbant egy olyan érzést, mely Európa többi népeinél majd csak a romantika korában fog fellángolni, t. i. a nemzeti érzést, mely a felvilágosodás internacionális programmjában ekkor még nem igen szerepel. A második úton ilyen akadály nem tornyosul; Bessenyei, majd Kazinczy sajátosan magyar felvilágosodást hirdetnek, melyben teljes mértékben érvényre jut a felvilágosodásnak éppen a szellemi tudományok szempontjából oly nagyjelentőségű két vívmánya: a kultúra egységének és a tudományos együttműködésnek gondolata. Kétségkívül erre az irányra várt nálunk a legnagyobb jövő, mert a később Európaszerte oly hevesen fellángoló nemzeti érzést nem a felvilágosodással szembe, hanem szorosan annak irányába állította; ezenkívül pedig sokkal szélesebb és biztosabb alapokra épített, mint akár az első, akár a harmadik eszmecsatorna. A harmadik, a tudományon belül jelentkező felvilágosodás a jövőre nézve kevesebb reménnyel biztatott, jelene azonban nagy és komoly értékekben gazdag volt. Mert arra nézve lehetnek kétségeink, hogy a modern magyar irodalom kezdetét joggal tesszük-e Bessenyei Ágis tragédiájának megjelenési évére, 1772-re; az azonban egészen bizonyos, hogy a modern magyar történettudomány Pray Györgygyel, Bél Mátyással és a kortárs historikusokkal veszi kezdetét: ők európai hírű tudósok s az addig néha századokkal elmaradozó magyar történettudomány bennük utóléri az európai tudományosság [A MAGYAR FEJLŐDÉS LEHETŐSÉGEI] aktuális színvonalát. Sőt mi több: ez európai színvonalat meg is haladta Sajnovics és Révai munkásságában, akik már a XVIII. század végén a legtisztább nyelvtörténeti álláspontot képviselik, olyan álláspontot, mely Európa számára csak hosszú évekkel későbben fog megszületni Grimm Jakabnak nyelvtörténeti módszerében.


Toldy Ferenc. Acélmetszet Barabás fényképe után.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

Hogy a magyar szellemtudományok további fejlődése mégsem ezt a harmadik, legjobban kiépített utat követte, annak sajátságos okai vannak. Éppen, mert a felvilágosodásban nyilvánvalóvá lett a tudományok egységének fontossága, ettől az időtől kezdve egyre inkább lehetetlenné vált, hovatovább az időtől elmaradt a magános tudósok munkássága. Már pedig a magyar tudományosság eddigi nagyjai (túlnyomórészt egyházi emberek), mint ehhez a típushoz tartoztak. Fejlődés ebben az irányban csak akkor lett volna várható, ha a felvilágosodás tudományos eszményének megfelelő intézmények, társulatok létesültek volna, ahol modern kooperáció alakulhatott volna ki. Ez nem történt meg; annál kevésbbé, mert a katolikus egyház – mely elsősorban lett volna képes e szervező munkára – kezdettől fogva némi bizalmatlansággal tekintett a felvilágosodásra s nem minden ok nélkül. Viszont a bécsi udvarnak még kevésbbé állott érdekében, hogy a szellemi tudományok Magyarországon felvirágozzanak. Szívesen plántált volna magyar tudósokat Bécsbe, de a tudományt nem szívesen plántálta volna át Magyarországra, különösen nem oly korban, mikor tudományon szerte a világon szabad, független gondolkodást, az egyetemes emberi haladás érdekében követelt bátor kritikát kezdtek egyre inkább érteni; amilyen lelkesen karolták fel az uralkodók a voltairei felvilágosodást, olyan bizalmatlanok voltak annak rousseaui változatával szemben – a maguk szempontjából teljes joggal. A modern magyar szellemtudomány Bessenyei és Kazinczy munkásságának hatásától nyerhette csak szilárd és fejlődésképes megalapozását: ők az elsők, akik elméletben és gyakorlatban egyaránt szorgalmazzák az ország szellemi embereinek együttműködését (Kazinczy egymaga 22 kötetnyi levelet írt írótársaihoz) s félig irodalmi, félig tudományos alkotásaikkal egyre inkább „közüggyé” teszik a tudományokat, elsősorban a történeti studiumokat és a filozófiát.


Henszlmann Imre arcképe Gustave Ricard-tól.[4]
(Rákóczi-Múzeum, Kassa.)

A magyar szellemi tudományok mindegyikének multjában világosan felismerhetők a fejlődésnek itt vázolt irányvonalai. Ezek alapján az utolsó másfélszáz évnek tudománytörténetében három főkorszakot lehet eléggé éles határokkal egymástól elkülöníteni. Az elsőt, a voltaképpeni felvilágosodást, jellemzi a hivatalos állami érdekeknek, a nemhivatalos nemzeti és irodalmi érdekeknek és a sajátosan tudományos érdekeknek egymástól való függetlensége. Ez a szinte közömbösségnek nevezhető függetlenség 1800 körül, a második korszak kezdetén hamarosan megszűnik: az osztrák állami és a magyar nemzeti érdek „függetlenségéből” egyre hevesebb ellentét válik, az önálló tudományos érdekek viszont símán beleolvadnak a nemzeti érdekek vonalába. Hatalmas olvasztókemence ez a tudománytörténeti szempontból is reformkorszaknak nevezhető periódus, melyben tudomány, irodalom és művészet egy nagyon magas hőfokú nacionalizmusban keverednek össze. Mikor a szabadságharc bukása után az enyészet hideg szele érinti ezt az izzó lelkesedésű munkásságot, a tudományoknak már nem árthat: a magyar tudományos élet már meg van alapozva, a fejlődés keretei már készen állanak, a kulturális szervezetek munkássága biztosítva van: a tudományok fejlődését tehát politikai oldalról nem érheti többé végzetes veszély. 1850 körül így megkezdődik a tudománytörténet [A TUDOMÁNYOS REFORMKOR] harmadik, ma is tartó korszaka.


A Kisfaludy-Társaság Évlapjainak első kötete, 1841.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Egészen természetes, hogy a tudományos reformkor nem jelentett teljes egészében haladást: a kultúrharc maga nem igen alkalmas időpont klasszikus tudományos kultúrjavak létrehozására. Ez egyrészt kitűnik abból, hogy szellemi tudományaink jelentős része csak 1850 után születik meg, másrészt az előbb meglévő tudományaink munkásságában is mutatkozik hanyatlás a XVIII. és XIX. század fordulóján. Legvilágosabban figyelhető meg e jelenség legrégibb és legfejlettebb szellemi tudományunk, a magyar történetírás területén. Míg Pray György, Bél Mátyás – a felvilágosodás korában – európai hírű tudósok voltak, – úgymond Hóman Bálint – „néhány évtizeddel később Carlyle, Michelet, Guizot, Thierry, Macualay, Rotteck kortársai – Horvát István és Fejér György!” Az a Horvát István, aki ismeretes „délibábos” módszerével minden más népet a magyarból akart leszármaztatni s ezzel képviseli a magyar tudománytörténet egyik legderűsebb, de egyben legértéktelenebb fejezetét; másrészt Fejér György, akinek forráskiadványai módszer dolgában mélyen alatta maradnak a XVIII. század hasonló publikációinak. A hanyatlás oka nyilvánvaló: „az aktuális politika elvonta a figyelmet a történettudomány eseményeiről”. A nemzet szellemi legjobbjai úgyszólván kivétel nélkül politikusok is, a mellett, hogy költők, írók vagy tudósok. E korban ismét valósággá válik a Balassi és Zrínyi óta kísértő szimbólum: a tragikus magyar géniusz, egyik kezében kard, másikban toll. S tudjuk, hogy ha választani kell, akkor a kard munkája az, ami nem tűr halasztást. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy ez a kard-toll komplexum nem most meredt először a magyar tudományosság munkásai elé. „Akkor, amikor a XVII. és XVIII. században Nyugaton a tudományok újjászületnek s az új európai műveltség fokozatosan kialakul, a magyarságnak létéért a törökkel, nemzeti jogaiért pedig a német hatalommal kell életre-halálra küzdenie. S ez a hadi és politikai küzdelem a XVI. századtól kezdve a magyarság legjobb elméit kivonnia a magasabb szellemi műveltség köréből.” (Kornis.) Mikor tehát Bessenyeiék a XVIII. század végén a magyar tudományosságot az akkori európai színvonalra akarják felemelni, évszázados mulasztások feltorlódását kell elhárítaniok. Ha meggondoljuk, hogy nyomban e kezdemények után ismét a politikai küzdelmeknek a tudományokra oly kedvezőtlen ötven esztendeje következett minden sovinizmus nélkül is megcsodálhatjuk a magyar géniusz szívósságát, hogy a XIX. század vége mindezek ellenére európai nívón mutatja tudományos életünket.


Erdélyi János. Kőnyomat Barabás rajza után 1845-ből.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

De a reformkor tudománytörténeti jelentősége nem merül ki abban a negativumban, hogy a felvilágosodás tudományos kezdeményeit nem ölte meg, hanem konzerválta a XIX. század közepéig. Pozitív érdeme abban állott e romantikus-nemzeti korszaknak, hogy tudomány és irodalom egybeszövődő ápolásával a tudóstípusnak egy igen nemes eszményét emelte ki: a nagy és egyetemes kulturális hivatást betöltő tudósé, kinek munkássága nem csupán tudományos, hanem egyben irodalmi és nemzeti érték is. A felvilágosodás enciklopédizmusának megnemesedett, az életközelség és művészet színeivel gazdagodott újjáéledéséről van itt szó s e ponton a reformkor eredményes lépéseket tesz abban az irányban, melyből később az úgynevezett szellemtörténet fog kialakulni. Kölcsey nemcsak költő, aki a nemzeti imádsággal ajándékozta meg a magyarságot, hanem nagy gondolkodó is, akinek a görög filozófia történetéről írt nagy tanulmánya komoly tudományos érték, egyéb prózai műveiben elszórt gondolatai pedig száz esztendővel előznek meg sok modern tudományos elvet. Kemény Zsigmond irodalmi [TUDOMÁNY ÉS IRODALOM EGYÜTTÉLÉSE] és történeti esszéi hasonlóképpen igen modern és magas tudományos színvonalat jelentenek. Arany János magyar verselmélete máig is helytálló, részben pedig a magyar ősköltészetről vallott felfogása is. Eötvös József báró esetében pedig egyenesen arra a felfogásra kell hajlanunk, hogy mint történész (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra) és gondolkodó (Gondolatok) felülmulta önmagában a költőt és regényírót Gyulai Pál esetében már nem is kétséges, hogy nagyobb volt irodalomtörténésznek, esztétikusnak és kritikusnak, mint költőnek és regényírónak. De hogy tudománynak és irodalomnak ez a nagyigényű együttélése mennyire jellemzi a magyar tudománytörténetnek ezt a korszakát, annak kitűnő példája a filozófus Erdélyi János is, aki Hegeltől és Herdertől eljut a magyar népköltészethez s ezen keresztül kapcsolódik bele a korszak szintetikus törekvéseibe.


Ipolyi Arnold. Balló Ede festménye.[6]
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Egészen természetes, hogy (mint Thienemann Tivadar megjegyzi) e korszakban nem az egyetem, hanem a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság a tudomány igazi tűzhelyei: mindkettő erősen irodalmi színezetű szervezet. Az egyetemet a magyar közvélemény ebben az időben nem igen tartja a magáénak: amint nő az ellenszenv az osztrák fennhatóság ellen, olyan mértékben igyekszik magának saját hajlékot teremteni a magyar tudományosság. S ezen nem változtathat a hivatalos körök időnként megnyilatkozó jóindulata sem: többen elhárítják maguktól a kínálkozó katedrát. Az egyetemi tanárok túlnyomórésze német származású vagy német, a tanítás nyelve túlnyomórészt és sokáig a latin. De legfőbb hiba az, hogy az egyetem nem tarthatott lépést a magyarságot mozgató nagy eszmékkel s szerény tudásközlő szervnél alig volt több. Viszont azok a professzorok, akik mégis magasabb színvonalat képviseltek, szükségképpen bekapcsolódtak az akadémiai munkába is és bekapcsolódtak a magyar tudományosság akkori főáramába. Kitűnő példája ennek a németszámazású Toldy Ferenc, aki mint egyetemi tanár egyrészt a Czwittinger-féle adatközlő, filológiai módszer képviselője, másrészt azonban a felvilágosodáskori módszert kiegészíti az új nemzeti szemponttal s „Handbuch”-ja már nem az egykori história literaria-nak, hanem a nemzeti irodalomtörténetnek a típusa. Egészen természetes, hogy ilyenformán az Akadémiának is egyik oszlopos tagja s szerkesztője e kor legnívósabb irodalmi és tudományos folyóiratának, az Athenaeumnak – Bajzával és Vörösmartyval együtt.


Kautz Gyula. Vastagh György festménye.[7]
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Kétségtelenül – különösen mai, vagy akkori külföldi szemmel nézve – van valami meghökkentő abban, hogy mikor világszerte elkülönülnek egymástól a szaktudományok, akkor a magyar tudományosság legkiválóbbjai a tudományoknak és irodalomnak határozott egybeolvadását testesítik meg. Bécsi és nemzetiségi oldalról érték is ekkor sűrűn vádak (rendszerint anonym röpiratok formájában) a magyar tudományosságot, hogy kezdetleges fokon áll s mindenből politikát és patriotizmust űz. Tagadhatatlan, hogy a túlságos politikai beállítottság mindíg komoly veszély a tudományosság számára s valóban fenyegette az akkori magyar tudományosságot is. Komoly veszedelem azonban soha nem lett belőle: nálunk mindvégig a politikának a tudományokra nézve hasznos oldalai jutottak elsősorban érvényre. Végeredményben politikai ihletésű tett volt a Tudományos Akadémia megalapítása is s mégis tudományosságunk szempontjából sorsdöntően fontos volt. Hasonlóképpen „politika”, az elnyomott, hátramaradott magyar nemzeten [A TUDOMÁNYOS KORSZAKVÁLTÁS] való segítés szándéka adta e korszak közgazdászainak is kezébe a tollat. Berzeviczy Gergely és Skerlecz Miklós báró felvilágosodott tónusától elüt az új korszak közgazdászainak, Széchenyinek, Dessewffy Emil, vagy Lónyay Menyhért grófoknak nemzeti hévtől fűtött, gyakorlati szándékú, kevésbbé rendszeres hangja. De ez a kompromisszum sohasem ment tovább elmélet és gyakorlat egyenlő fontosságának hangsúlyozásánál; a tudományos szempontból komoly veszély, a gyakorlati szempontnak végleges győzelme az elméleti felett: ez sohasem következett be. Ennek bizonyítéka, hogy a szabadságharc bukása után, mikor a politikai küzdelmet felváltotta a csendes erőgyüjtés, a politikai hangnak – bár kényszerű – letompítása, a magyar közgazdaságtant Kautz Gyula egy világviszonylatban is klasszikusnak nevezhető elméleti munkával lepi meg. Igaz, hogy németül írta (Theorie und Geschichte der Nationalökonomik, 1858–60.) és Bécsben jelent meg. De a németnyelvűség e korban már nem politikai megalkuvást, hanem a magyar tudományosságnak nemzetközi igényeit jelenti s mögötte teljes egészében megmutatkozik a kezdődő harmadik tudománytörténeti korszak s egyben általában az egész magyar tudományosság egyik főerőssége: hogy teljesen sem a német, sem a francia, sem az angol tudományosságnak köréhez nem tartozván, mentes ezeknek egyoldalú tradícióitól s így többoldalú megvilágításban, kritikai magaslatról szemlélheti a tudományos problémákat.


Beleházy Bartal György, a jogtudós. Kőnyomat 1860-ból.[8]
(Történelmi Képcsarnok.)

Természetes, hogy a tudományos korszakváltás sem minden téren lehetett ilyen zökkenőmentes. Ott, ahol a tudományos szempontot nem a nemzeti mellé, hanem egyenesen annak alá rendelték a reformkor lendületében, ott a nemzeti szempont a történeti környezet megváltozása után már nem tudta kellő színvonalon megtartani az illető tudományszakot. Ez volt a helyzet a Szontágh Gusztáv és Hetényi János által hirdetett ú. n. „egyezményes filozófia” esetében. Ők – ha nem is oly mértékben, mint a délibábos Horvát István – ízig-vérig magyar filozófiai iskolát akartak alapítani s ebbéli igyekezetükben a nemzeti presztizs kérdése volt számukra mindennél fontosabb. Megfeledkeztek arról, hogy habár a tudomány valóban nemzeti talajból fakadhat csupán és áldásai is szükségképpen a nemzetre hullanak vissza, mégis a tudományos igazság végső fokon független az egyes népek sajátos szempontjaitól és nemzetközi érvényű. E tévedésüknek volt következménye, hogy 1850 után egyre inkább elvesztették tanaik népszerűségüket s a magyar tudományosság modern korszakában már nincs követőjük. Jellemző, hogy Erdélyi János legnagyobb ellenlábasuk; az ő nemzeti érzése pedig – láttuk – semmivel sem volt kisebb, mint „egyezményes” ellenfeleié. A különbség tudományosságuk színvonalában volt s e különbség már 1850 előtt, a nemzeti szempont legszebb virágzása idején is megmutatkozott.


Hunfalvy Pál, Biczó Géza olajfestménye.[9]
(Magyar Tudományos Akadémia.)


Horváth Mihály. Schönberger Adolf rézkarca 1827-ből.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

Sokkal egészségesebb a magyar nyelvtudomány fejlődése. Rajta egészen világosan leolvashatók a szerves kibontakozás egyes szakaszai. A felvilágosodás korának írói (Sajnovics, Révai) megvetik latin nyelvű munkáikban a nyelvészeti kutatás tudományos alapjait s módszer és irány tekintetében maradandó értékűt alkotnak. A reformkor, szellemi alaptermészetének megfelelően, összekapcsolja az elméleti és gyakorlati, a tudományos és politikai szempontot: ébren tartja az eredet kérdése iránti érdeklődést és a magyar nyelv istápolásával [A TÖRTÉNETTUDOMÁNY] (helyesírási kódex kiadásával, magyar nyelvtan, magyar-német szótár iratásával, a Czuczor-Fogarasi-féle etimológiai szótárral) mindkét szempontnak egyaránt eleget tud tenni. Így egészen természetes, hogy a politikai problémák elülte, majd megoldása után a magyar nyelvtudomány máig is tartó szép virágzásnak indul. Az ötvenes évek óta a fejlődés útjelzői nem kisebb nevek, mint Hunfalvy Pál, Budenz József, Szarvas Gábor, Szinnyei József, Gombocz Zoltán, Melich János.


Kazinczy Ferenc arcképe.[11]
Ender János olajfestménye 1828-ból.
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Lényegében hasonló, de részleteiben nehezebben áttekinthető a magyar történettudomány története. Ezen legkiterjedtebb, legszélesebben művelt tudományunkat felvilágosodáskori és reformkori állapotában már szemügyre vettük. Mivel a történettudomány szükségképpen elválaszthatatlan a nemzet létkérdéseitől, nyilvánvaló, hogy e kérdések politikai változása szempontjait mindenkor erősen befolyásolja: talán itt legnagyobb a kísértés a nemzeti és tudományos szempont egyensúlyának felborítására. Előre látható volt, hogy 1850 után ennek az egyensúlybomlásnak a magyar történetírás egyes pontjain az idők multával és változtával be kellett következnie. Bekövetkezik Horváth Mihály és követőinek munkásságában: ők a 48-as nacionalizmus, a francia liberalizmus szemüvegén át nézik még akkor is a magyar történeti érdeklődésük még akkor is a reformkor közjogi felfogása alapján áll, mikor egyrészt a közjogi viszonyok egészen más irányba kezdenek fejlődni, másrészt pedig a modern történeti felfogás már egészen más módszer és szempontok felé kezd tájékozódni. E magatartásuk káros következménye kettős: műveik tudományos színvonala alászáll és egyre inkább közeledik a laikus történetszemlélethez, nacionalizmusuk pedig nemkülönben elhibázott, mert elhibázott történeti alapra épít és a reális helyzetérzést nélkülözi. Így mesterségesen konzerválnak egy idejétmult típusú nacionalizmust s – mert népszerűek – a laikus közvéleményt is félrevezetik. A reformkor tudományos kezdeményeit helyes úton fejlesztő történeti iránynak, az úgynevezett „irodalmi Deák-pártnak”, élén Szalay Lászlóval, szívós és eleinte reménytelennek látszó küzdelmet kellett folytatnia e történetszemlélettel s a döntő győzelmet – annak ellenére, hogy a legkitűnőbb elmék ebben a táborban állottak – csak sokára, 1867 után tudta kivívni. De még e győzelem után – szinte máig – is fel-felbukkan a „laikus történetszemlélet” s kész rögtön hazaárulót kiáltani a történész fejére, ha annak eredményei nem mindenben fedik a laikus nacionalizmus elképzeléseit. Jellemző a küzdelem komolyságára, hogy még oly nagyhírű tudós is, mint Vámbéry Ármin, hajlandó volt egy szép elképzelésért nemlétező török szavak és hangtörténeti lehetetlenségek bizonyító erejére hivatkozni. Ma már, tudomány és nacionalizmus közös hasznára, a magyar történettudomány szerencsésen fejlődésének oly fokára érkezett, ahol az ilyen kísérletek hatalmas összefoglaló munkákon s a történeti társtudományok együttes munkásságán hajótörést szenvednek. Nemrégen még az irodalomtörténetben is – bár jóval kisebb mértékben – fennállott a veszély, hogy az irodalomtörténetnek pusztán nemzetnevelő hivatást tulajdonítva, eluralkodik benne az ódai hang a tudományos szempontok rovására. Ma már tudjuk, – egyre inkább – hogy a komoly és bizonyítható tudomány a nemzet nevelése szempontjából is erősebb hatóeszköz, mint a komolytalan és bizonyíthatatlan: a nemzeti öncsodálatot felváltja a nemzeti önismeret.


Szalay László. Kőnyomat.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyar történettudomány fejlődésének ebben a harmadik korszakában megtalálta végleges alapjait és nélkülözhetetlen módszereit. Nem azt jelenti ez, hogy a fejlődés előtt, új szempontok számára lezárultak volna [MŰVÉSZETTÖRTÉNET, JOGTUDOMÁNY] a kapuk, hanem azt, hogy a magyar történetírás módszer tekintetében olyan színvonalra emelkedett, hogy minden újítás, mely nem ezen, hanem ezzel szemben próbálkozik, eleve színvonaltalanságra van ítélve. Ennek köszönhető modern történetírásunk fejlettsége, az a tagadhatatlan tény, hogy e tudományunk számlál legtöbb és legnevesebb képviselőt ma is. A komoly levéltári kutatáson alapuló munka „conditio sine qua non” immáron s e téren mind Salamon Ferencnek, mind Szilágyi Sándornak elvitathatatlan érdemei vannak. Szilágyi Sándor egyben mintaképe a tudományos szervező tehetségnek is, ami éppen a modern igényű történeti kutatásban nagy érték, s különösen az magyar földön, ahol jó szervezők nem éppen sűrűn teremnek. Ami pedig a forráskritika ugyancsak nélkülözhetetlen módszertani elvét illeti: e téren Károlyi Árpád munkái szolgálhatnak mintául az utókornak.


Salamon Ferenc. Balló Ede olajfestménye.
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Az ilyetén fejlődés természetszerűen éreztette jótékony hatását a történeti tudományokban: művészettörténetben és archeológiában is. A műtörténet a felvilágosodáskori kezdetek után némi hanyatlást mutatott. Újabb fellendítése Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold érdeme. Tudós egyéniségük és látásmódjuk különbsége tág teret nyit a későbbi fejlődésnek: Henszlmann szempontjából inkább az esztétika felé hajlanak, míg Ipolyi az emlékeknek művelődéstörténeti összefüggéseit vizsgálja elsősorban. Mindez azt jelenti, hogy azok a harcok, melyek forma- és szellemtörténet ellentéteképpen az európai műtörténetben később kialakultak, a magyar kutatókat nem találták felkészületlenül. Hasonló fellendülést találhatunk az archeológiában is, ahol a korszerű, módszeres anyaggyüjtés Rómer Flóris és Pulszky Ferenc tevékenysége nyomán indul meg. Hogy e tudományban, melynek tennivalói – már csupán a hatalmas időbeli dimenziók s a kutatás anyagi oldala miatt is – szinte beláthatatlanok, a további munka biztosíttatott, az nem utolsó sorban Hampel Józsefnek köszönhető, aki nem csupán az addig gyüjtött anyag áttekintő és iránymutató rendezését adta, hanem szaktudománya munkásait az „Archeológiai Értesítő” köré szervezte, a további kutatás szellemi alapjait vetette meg.

Ezektől az összefüggésektől kissé távolabb áll a magyar jogtudomány, melynek fejlődése azonban mégis összhangban van az eddigiekben megfigyelt tudománytörténeti jelenségekkel. Míg a jogi határtudományok közül a jogfilozófia és szociológia általában a filozófia fejlődéséhez, a jogtörténet pedig a többi történettudományokhoz igazodott, a jogi tudományok törzsállománya, a tételes jogtudomány, különálló fejlődést mutat. Ennek érdekessége abban áll, hogy tételes jogtudományunk a tudományos reformkorban mindvégig történeti jellegű: ennek oka nemcsak az, – mint ezt Mór Gyula megállapítja – hogy alkotmányunk történeti alkotmány s jogunk szokásjogon alapszik, hanem mindezen túl is, hogy a reformkor hátterében álló történeti erők szükségképpen jelentkeztek ilyen formában a jogtudomány területén. S hogy ez erők megváltoztával jogtudósaink szemléletmódja is eltolódik (ismét Moór Gyulát idézve), dogmatikai és jogpolitikai irányban (az általunk harmadiknak nevezett korszakban, jelen esetben az 1867 utáni kodifikációk nyomán): újabb bizonyítéka annak, hogy a magyar jogtudomány is – mutatis mutandis – ugyanazon a fejlődési fokokon haladt át, mint egyéb szellemtudományaink. A fellendülés tehát itt sem maradhatott el. Ennek útjelzői nem kisebb nevek, mint Plósz Sándor, Szászy-Schwarz Gusztáv, Grosschmid Béni, Balogh Jenő, Finkey Ferenc.

Így érkezünk el az 1900-as századfordulóhoz. A szellemi tudományok állása európai nívón lévőnek mondható, ha eredményei – a dolog természeténél fogva – nem is mindíg érdeklik egész Európát. Természetes, hogy mint szerte a világon, nálunk is 1850 óta fejlődtek leggyorsabb ütemben a szellemi tudományok. A fejlődés csak azokban a szakokban volt egyenletes, melyeknek előzményei régebbi tudománytörténeti korokba nyúlnak vissza. A többiek megszakításokkal haladtak előre (mint pl. az archeológia, a néprajz), vagy hirtelen, mintegy a földből nőttek ki (mint pl. a művészettörténet). De szellemi tudományaink egyenetlen intenzitású és extenzitású művelésének nemcsak történeti okai vannak. Oka ennek az az egyszerű tény is, hogy egy kultúrnemzet szellemi érdeklődési köre sem teljesen nyilt, hanem bizonyos néplélektani határok között mozog. Más szóval: nincs oly nemzet, amely a tudományok minden ága iránt egyformán fogékony lenne. Így van ez a nagy nemzeteknél s így van nálunk is. Még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy ugyanazon nép történeti életének különféle szakaszaiban különféle fogékonyságot mutat az egyes tudományszakok iránt. Így szinte szerencsés véletlennek kell tartanunk, hogy egy kis nemzet kultúrhistóriájában egyáltalán akad olyan tudományág, melynek fejlődése mindvégig erőteljes.


Brassai Sámuel, az egyetemes tudós.
Veress Zoltán festménye 1893-ból.[13]
(Történelmi Képcsarnok.)

A világháborút közvetlenül megelőző időszak, az 1850 utáni korszak vége, a szellemi tudományoknak minden irányban való lendületes fejlődését mutatja. Ma már látjuk, hogy e lendület – megfelelően a kissé könnyelmű és felületes korhangulatnak – nem mindíg a legmélyebb forrásokból táplálkozott és a milléniumi örömmámor közepette sűrűn kacérkodott a már egyszer sikeresen meghaladott, „laikus” tudományossággal. A nemzetközi liberalizmus és az egykori nemzeti, reform-liberalizmus nem egészen tiszta módon keveredtek gyakran össze s a hazafias felszín alatt – a tudományban is – sokszor hazafiatlan, mert komolytalan és felületes magatartás húzódott meg. A mélység hiánya az, ami legszembetűnőbb e hanyatlási jelenségekben. Veszedelmes voltuk abban rejlett, hogy nem ismerték fel őket a kortársak, mivel az általános fellendülés – mely a néha botrányosan felelőtlen politikai viszonyok ellenére sem akadt el – elterelve a figyelmet még a tudományban is a komoly önkritikáról.

A világháború mindezt egy csapásra megváltoztatta. Ami utána következik, már nem tartozik e rövid áttekintés keretébe. Mégis, mivel a jelen, mint későbbi állapot, sok tekintetben jellemzi előzményét, a multat, kell egy rövid pillantást vetnünk szellemi tudományaink mai állására is, hisz régi kezdemények életerős voltát csak ezen tudjuk lemérni. Művelődésünk megítélésében nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy, habár a tehetségek száma nem csupán mennyiségi kérdés, mégis valószínűbb, hogy egy százmilliós nép körében könnyebben találkozik tíz tudományos lángész, mint egy tízmilliós nép fiai között. Ebből a szempontból, népünk számszerű nagyságához képest, egyenesen felülmúlnak sokkal népesebb nemzeteket. Az 1850 óta eltelt időben egyre-másra alakultak tudományos társulataink, ezeknek szakfolyóiratai pedig a legnyomasztóbb anyagi körülményekkel is dacolva fenntartják színvonalukat és – ami a legnehezebb – létüket. Az egyetem fokozatosan visszanyerte egykori tekintélyét s bár ennek természetes folyományaként, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság vesztettek is némiképp súlyukból, bármikor elég erősek lesznek arra, hogy a netalán újból kifáradó egyetem nagy hivatását átvehessék. A magyar szellemtudományok jelen állapota színes és változatos képet nyujt s ha hézagok (kis ország lévén) mutatkoznak is, a valóban ápolt irányok korszerűsége és szakszerűsége túlnyomórészt tagadhatatlan. A reformkor szintétikus törekvései ma is élnek s ha politika és tudomány kapcsolatai meg is lazultak, – a tudománynak előnyére s a politika kárára – egy-egy nagy tudósunk közvetett úton ma is igen nagy hatást gyakorol az egész nemzet, vagy legalább a műveltebb rétegek felfogására.


[1] Jelezve: Johann Ender pinx. 1834. és A. M. Akadémiának emlékül G. Széchenyi István. 1834. Az ideális nőalak az ajándékozó nejét, gr. Seilern Crescenciát ábrázolja.

[2] A következő, Széchenyi halála alkalmából megjelent munkából: Kotsányi László, Gróf Széchenyi István rövid életrajza. Bécs, 1860. Nagy ívr. 5 kőnyomatú képpel. Aláírása: GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN 1825-dik nov. 4-ikén Pozsonyban az országgyűlés kerületi ülésében a magyar akademia megalapitására egy évi jövedelmét (akkor 60 ezer forint) felajánlja. Jelezve: Kőre rajzolta Katzler V. – Kiadja Kotsányi László, a kiadó tulajdona. Bécsben. Nyomatott Schwarz I.-nál. (A felírásban nov. 4-ike tévesen áll 3. helyett.) az 1825. nov. 3-iki jelenetről egykorú ábrázolást nem ismerünk. Hogy a Katzler Vilmos-féle kőnyomatnak régibb vázlat szolgált-e alapul, vagy pedig az teljesen a képzelet alkotása, nem lehet megállapítani. Holló Barnabás az Akadémia palotáján elhelyezett emléktáblát e kőnyomat alapján mintázta.

[3] Aláírás-hasonmással. Jelzése: Barabás fényképe után metsz. acélba Lämmel.

[4] A kitűnő olajfestményen a főtől balra a következő jelzés olvasható: G. Ricard amicus amico Henslmanno. Louis Gustave Ricard Henszlmann legbensőbb baráti köréhez tartozott. A képet Henszlmann nővére ajándékozta a Rákóczi-Múzeumnak.

[5] Aláírás-hasonmással. Jelezve: Barabás 845. Nyomt. Walzer Pesten. A Pesti Divatlaphoz.

[6] Jelezve: Balló E. 1888.

[7] Jelzése: Fest. Vastagh Gy. 1909.

[8] Kisméretű (16×22 cm) kőnyomat; rajzolóját nem ismerjük.

[9] Jelzése: Biczó Géza 1893.

[10] Jelezve: Schönberger Ad. 1872. – Kiadja Schönberger Adolf. Ny. Légrády testvérek. Pest.

[11] A kép jelzése: Joh. Ender 1828. A Magyar Tudományos Akadémia vásárlás útján szerezte meg és Évkönyvei I. kötetében acélmetszetben közölte. Ez volt az első képmás, amelynek az Akadémia üléstermében leendő kifüggesztését az igazgatóság elrendelte. Ugyanakkor helyezték el Kisfaludy Károlynak Schedel (Toldy) Ferenc által ajándékozott arcképét is.

[12] Aláírás-hasonmással. Jelzése: Ny. Walzer (így!) Pesten. Az Életképek-hez szolgált műmellékletül.

[13] A nagy magyar polihisztor élet után festett kitűnő arcképe. Halála előtt négy évvel, 93 éves korában ábrázolja, kolozsvári otthonában. Mérete 105×145.5 cm. Jelzése Veress 1893.

« FARKAS GYULA: ÍRÓ ÉS OLVASÓ A XIX. SZÁZADBAN. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

SZABÓ GUSZTÁV: A TERMÉSZET ÉS A TECHNIKA TUDOMÁNYA. »