« SZABÓ GUSZTÁV: A TERMÉSZET ÉS A TECHNIKA TUDOMÁNYA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

PETROVICS ELEK: A MODERN FESTÉSZET KIALAKULÁSA. »

MELLY JÓZSEF
AZ EMBERI EGÉSZSÉG TUDOMÁNYA ÉS VÉDELME

Az újkorban szinte megszakítás nélkül lüktetnek olyan bonyolult szellemi áramlatok, amelyeknek robbanó mérkőzései alig adnak termékenyítő békességet a művelődés haladásához. A szervezkedő nemzeti államok feszülő ereje sokszor még a súlyos vallási villongásokat is elnyomta, anélkül azonban, hogy ezzel békésebb körülményeket tudott volna teremteni. Az újkor elejének nagy eseményei és mozgalmai: Amerika felfedezése, a reformáció és a renaissance nagy terheket raktak a világra. Új felületek születtek a mérkőzésre, melyek jelentékeny népcsoportokat állítottak szembe. Az érdek, mint legfőbb mozgató erő jelentkezett a társadalomban s annak nyomában sok pusztulás, gyász és szenvedés járt. Olaszország és Németország állottak ebben az időszakban a tömegmozgalmak gyujtópontjában és a korszak minden baja elsősorban reájuk nehezedett. Anglia sem volt mentes ebben az időben a zavaroktól, mégis azok közül győztesen került ki az angol szabadság és alkotmányosság.

Az újkorban kialakult új világban az emberiesség szelleme, a termelés fokozásának szükségessége, a művelődés fejlesztésére való egyetemes hajlamosság egyaránt a békét sóvárogta. Ezzel szemben a nemzetiségi elvek erősödése, a vagyonszerzésért való versengés, a gazdaságpolitikai törekvések érvényrejutása és a hatalmas néphadseregek kifejlesztése annyira szétválasztotta a népeket, hogy annak sokszor háború kitöréséhez kellett vezetnie.

Az 1790-től 1914-ig terjedő százhuszonnégy esztendő politikai viharaiban mégis termelődtek és gyarapodtak a kultúrértékek. Ezek között is előkelő hely illeti meg az egészségtudományt. Ennek haladása nélkül ugyanis most bizonyosan nem népesíthetné be több, mint két milliárdnyi ember a földet, s nem élhetne csak Európa területén napjainkban ötszáz és egynegyed millió lélek. A jelentékeny népszaporodás a felvirágzó kapitalizmus hatásain kívül természetes következménye volt annak, hogy a járványok és az ember egészségét támadó más ártalmak egyre szűkebb korlátok közé szorultak vissza. Az egészségtudomány haladásával a betegedések és halálozások száma mérhetően csökkent, az ember átlagos életkora meghosszabbodott és általában zavartalanabb lett az ember életbefolyása. Ezek a történések lényegesen megjavították az ember biológiai komfortját és ezzel együtt társadalomgazdasági szempontból is felmérhetetlen értékeket termeltek. A betegségek veszedelmesen gyakori fellépése, tömegek idő előtt való megrokkanása, a szellemi és testi fogyatékosok számának növekedése mindíg súlyosan terhelték az emberiség életét. Az egészségvédelem intézményes megszervezése nélkül ezeknek az ártalmaknak méretei elviselhetetlenné fokozódtak volna és csírájában fojtottak volna meg minden törekvést a közjólét emelése és a szociális igazság keresése felé.


A budai Szent János-kórház.[1]
(Fénykép után.)

A XVIII. század végén Németországban már a természetbölcselet uralkodott, viszont Franciaországban és Angliában már kiformálódott az a világnézet, amely a technika és a természettudomány tényleges eredményeire épített. A meddő spekuláció orvosi irányzata lassan porladásnak indult ebben az időszakban. A nagy francia forradalom után a régi francia iskola kiválóságai: Bichat Xavér és Corvisart Miklós, majd Laënnec Jácint megkezdik a betegségek tüneteinek és a boncolások eredményeinek egybevetését. Munkájuknak az volt az eredménye, hogy az orvosok végre a betegségek egyes tüneteinek az ember egyes szerveihez való kapcsolódásában tájékozódást tudtak szerezni. Munkásságuk lényegében változtatta meg a gyakorlati orvoslást. Corvisart Miklós, Napoleon udvari orvosa emelte ki a feledés homályából Auenbrugger Lipót kopogtatási módszerét és iktatta be végleg a betegvizsgálás rendszerébe. Laënnec Jácint pedig a betegvizsgálat módszerét a szakszerű hallgatózással egészítette ki. A Louvre udvarán játszó és a szájuk elé illesztett csövekbe kiabáló gyermekek inspirálták őt a hallgatócső: a stethoskop megszerkesztésére. Ez a hallgatózás tökéletesebb irányítására szolgáló eszköz később valóságos jelvénye lett az orvostudománynak. Megszűnt végre a beteg értelmetlen megfigyelése s ettől az időponttól kezdve az orvosok már nemcsak nézegették a betegeket, hanem vizsgálták, tapintották s egyes szerveik működését a kopogtatását és hallgatózás útján kutatták át.


Semmelweis Ignác Fülöp. Doby Jenő rézkarca.[2]
(Történelmi Képcsarnok.)

Németországban is megindult nemsokára az egészségtudomány biztosabb alapokra való helyezése. A helyes irány megtalálása nem ment zökkenés nélkül. Szélsőségesen materialisztikus elméletek egy-egy ideig kizökkentették a haladás folyamatát egészséges medréből. Gall Ferenc phrenológiája: a koponyakutatás olyan követőket vonzott magához, akik még Haydn holttestének megcsonkítására is rávetemedtek azért, hogy koponyáját megszerezhessék és vizsgálgathassák. Müller János terelte azután a kutatást a helyes útra és vezette vissza a fejlődést a helyes irányba. A német orvostudomány teljes virágzása azonban nem a természet-filozófiai spekulációk hazájában, hanem Bécsben bontakozott ki. Rokitansky Károly és Skoda József nagyszerű együttmunkálkodása alakított ki a patológia új rendszerét azzal, hogy nemcsak a betegségek által okozott bonctani elváltozásokat figyelte, hanem szerencsés kézzel belefogott a betegségek keletkezésének értelmezésébe is. Rokitanszky nagy érdemei mellett sem volt mentes a tévedésektől, mert krázistana szerint, a betegségek oka nemcsak a szövetek elváltozása, hanem a vér átalakulása. Nem tudott elszakadni az ősnemzés tanának misztikumától sem. Ez a tanítás a zoológiában és embriológiában elég hamar megbukott, azonban a patológiában tovább élt, míg végre Virchow Rudolf megdöntötte. Megdönthetetlenül bizonyította ugyanis, hogy nincs szabad sejtképződés, mert a sejt akár ép, akár kóros viszonyok között csak sejtből képződik. Megállapította, hogy a sejt az az organikus egység, amelyben az élet individualizálva van. A szervezet és annak élete tehát szociális berendezés: a különböző értékű sejtek együttes munkájának eredménye. Virchow klasszikus munkásságában nemcsak rendszert teremtett, hanem olyan biológiai szemléletet adott, mely korszakot nyitott az orvostudomány haladásában.


A mehádiai Herkules-fürdő 1834-ben. Eredeti tusrajz.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)


A bártfai gyógyfürdő 1813-ban. Egykorú vízfestmény.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

[SEMMELWEIS IGNÁC] A régi spekulációra épített dogmák sorra megsemmisültek, s helyettük új kutatási módok keletkeztek. Az orvosi gondolkozás, világos bonctani alapokra épült fel, mely tisztán rávezetett a betegségek megértésére és helyes csoportosítására. A kóroktani szempontokat azonban ez a fellendülés sem tudta kellőképpen értékelni és a miazmáknak, valamint kontágiumoknak a járványokat magyarázni szándékozó misztikuma jó ideig még tovább uralkodott. És ezzel együtt a kóroktani gondolkozás hiánya nemcsak elnyomta a megelőzésnek: a higienének elismerését, hanem a gyógyítás síkján is csak a szemlélődő nihilizmust erősítette.


Az esztergomi kórház. Épült 1839-ben.
A kiváló emberbarát, Májer István kanonok ifjúkori rézmetszete.[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kóroktani szemléletnek azonban előre kellett törnie! Ennek az igazán termékeny irányzatnak korai zseniális előfutárja volt Semmelweis Ignác Fülöp, aki sokkal többet adott az egészségtudománynak, mint azt a korabeli megismerések alapján bárki várhatta volna. A bécsi Allgemeines Krankenhaus szülészeti osztályán a medikusok, illetőleg a bábák részére fenntartott kórtermekben előforduló gyermekágyi-láz esetek számszerű különbségeit figyelme és egyidejűleg a gennyes fertőzések és a gyermekágyi-láz által okozott kórbonctani elváltozások azonosságát megismerve, a megelőzés regionális vonalán indult el. És valóban a kóroki gondolkozást szolgálta, amikor a szülőszobában a chlórvizes kézmosásokat kötelezővé tette. Korát messze meghaladó, ragyogó kezdeményezése hosszú idő mulva tudott csak általános elismerésre vergődni, amikor a tragikus sorsú nagy magyar orvos nem volt már az élők sorában. Semmelweis tapasztalati úton már 1847-ben felismerte a gyermekágyi-láz terjedésének útját, de csak tíz esztendővel később kezdte meg Pasteur Lajos azokat a nagyszerű vizsgálatait, amelyek az erjedések folyamatát, majd később a fertőző-ragályos betegségek kórlényegét tisztázták. Pasteur Lajos munkásságát Koch Róbert rendszeres kutatások alapján kialakult megismerései egészítették ki és tökéletesítették. A Koch-iskola tisztázta a lépfene, a kolera, a hastifusz, a tuberkolózis, a diftéria, a pestis és még egy sereg fertőző-ragályos betegség kórlényegét, amikor kiderítette, hogy a kórcsira minden egyes jellegzetes megbetegedés esetén megtalálható, mindegyiket sikerül külön-külön jellemezni és mindegyik tiszta tenyészetével sikerül a betegséget kísérletileg előidézni.


A sebészet csodája a XIX. század elején: a kilenc fejsebet kapott,
de az életnek megtartott báró Mecséry Dániel tábornok.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

A kutatók most már az egész művelt világon a bakteriológia felé orientálódnak és figyelmüket szinte kizárólag a bacillusvadászat kötötte le. Nemsokára azonban más fontos biológiai problémák is az érdeklődés homlokterébe kerültek. Fodor József 1887-ben mutatta ki a normális vér baktériumölő képességét. Később Mecsnikov Illés vizsgálatai erősítették a bakteriológia orientációját, majd Ehrlich Pál oldallánc-elmélete könnyen érthető magyarázatát adta az emberi szervezet vizsgálatában felismert sok jelenségnek. Egyre inkább erősödött az orvostudományban a kóroktani irányzat. Beigazolódott egyre határozottabban, hogy a fertőző-ragályos betegségek okát, nemcsak a baktériumokban, hanem talán elsősorban a szervezet reakciójában kell látni. A kóroktani gondolkozás észszerű átalakulása a gyakorlati orvoslásra is hallatlanul termékenyítőleg hatott. Amíg azonban a XVIII. század végén és a XIX. század elején egyes messzelátó zseniális orvosok koruk általános egészségtudományi színvonalát meghaladva gazdagították a tudományt, addig a XIX. század végén és a századunk elején már inkább rendszeres kutatómunkával találkozunk, amelynek ugyancsak időtálló eredményeket kellett kitermelnie.


Stáhly György Ignác egyetemi orvostanár. Egykorú miniatűr.[7]
(Történelmi Képcsarnok.)

A XIX. század elején a járványok még merőben misztikus jelenségek voltak. Megmagyarázhatatlan hirtelenséggel és megérthetetlen pusztító [HARC A JÁRVÁNYOK ELLEN] erővel támadtak rá az emberiségre. A kolera ebben az időszakban több ízben valósággal végigseperte Európát és megtizedelte a népességet. Az 1831–32. évi kolerajárvány olyan mérvű volt, hogy az egyenesen sürgette a járványvédelem kiépítését. Ez a védekezés azonban mai szemmel nézve végtelenül primitíven volt megszervezve és alig ért többet, mint a középkor füstölései és korlátlan vesztegzárjai. A világkereskedelmet szervező Angliában kezdtek komolyan foglalkozni ezzel a kérdéssel s a hivatalos statisztikai adatszolgáltatást is a mult század elején éppen a járványok viselkedésének tisztázása érdekében szervezték meg. Egykorú leírások tanúsítják, hogy a kórházak voltak a fertőzések elsőrendű fészkei, különösen azóta, mióta nagyobb kórházakat építettek. Ebben a vonatkozásban nemcsak a járványos betegségek pusztították a kórházak beteganyagát, hanem a kórházban úgyszólván állandóan ott lappangott sebfertőzés terjedése is. Semmelweis felfedezésének általános érvényesítése kellett ahhoz, hogy a kórház valóban a beteggyógyítás különleges otthonává emelkedjék és a sebészeti beavatkozások nagy veszélyessége az idők folyamán a legkisebbre csökkenjék.


Balassa János orvostanár. Marastoni József kőnyomata 1862-ből.
(Történelmi Képcsarnok.)

A XIX. század folyamán az anatómusok pontosan kivizsgálták az ember egész szervezetét. A kórboncnokok, különösen Rokitansky és Virchow okszerű kapcsolatba állították a betegségtüneteket a boncasztalon talált elváltozásokkal. Az emberi életfunkciók szabatos megismerése azután szerencsésen egészítette ki az orvostudományt olyannyira, hogy erre a racionális és minden túlzástól tartózkodó orvoslást fel lehetett építeni. Az orvosok tudásanyaga egyre nagyobb tömeggé duzzadt és ezzel megindult a specializálódás feltartóztathatatlan folyamata. Az empiriás, spekulativ orvoslásból egy évszázad alatt a belgyógyászat, sebészet, szülészet, szemészet, gyermekgyógyászat mint önálló orvosi tudományos szakmák alakultak ki. Most már a mindezen szakmák további fejlesztésére irányuló kutatómunka és az elért eredmények gyakorlati kivitelezése az akadémikus képzettségű orvosok hivatása lett. És mindezen felül a kóroktani gondokozás lehetővé tette a preventiv orvostudománynak: a higienének is önálló tudományszak magaslatára való felemelkedését.

A XIX. század folyamán a két évezredes szimptómás orvostan minden fantasztikus elméletével együtt megsemmisült. Helyet adott az anatómiai gondolatnak, a sejtkórtannak s végül a kóroktani felfogásnak, mely az elméleti tudást és gyakorlati orvoslást addig elképzelhetetlen eredményekhez segítette.


Balatonfüred a XIX. század közepén. Szerelmei Miklós kőnyomata.[8]
(Történelmi Képcsarnok.)

A beteg ember önmagának, környezetének és a társadalomnak is legsúlyosabb terhe. Ezért kellett erőteljesen törekedni a betegségek megelőzésére és a betegek minél gyorsabb és minél tökéletesebb meggyógyítására. Ezt a feladatot csak jól képzett orvosok munkábaállítása útján lehetett teljesíteni. Az egészségtudomány haladásával az orvossal szemben támadt kívánalmak is egyre magasabbra emelkedtek. Ezeknek viszont az orvosok régi céhszerű képzése már nem tudott eleget tenni. A XIX. század elején már minden kultúrállamban tudatossá vált, hogy az orvosképzés csak az egyetemek útján valósítható meg.

[ORVOSI OKTATÁS AZ EGYETEMEN] Az orvostudomány száz esztendő alatt történt forradalmi átalakulásának, bár abban egyszerű gyakorlóorvosok, sőt nem orvosok is részt vettek, gócpontjai már az egyetemek voltak. Perliczy János Dániel, Nógrád vármegye főorvosa már 1742-ben kifejtette Mária Terézia királynőhöz intézett memorandumában, hogy az ország elmaradott egészségi közviszonyait csak akkor lehet megjavítani, ha az egyetemi orvosképzés hazánkban is megindul s ha így elegendő számú képzett orvos helyezkedik el mindenütt az ország területén. A memorandumot nagy elismeréssel fogadták, azonban még több, mint negyedszázad telt el addig, míg a nagyszombati universitáson 1770-ben öt professzor megkezdte az oktatást. Ez a szerény körülmények között megalakult orvosi fakultás nem sokáig maradt Nagyszombatban, mert már 1777-ben Mária Terézia az egyetemet a sokkal szélesebb fejlődést biztosító Budára helyezte át. Nagyszombaton egészen gyatra volt az orvosi fakultás felszerelése. Még beteget sem tudtak mutatni a tanulóknak, s a tanárok pusztán könyvekből tanítottak Van Swieten szóbeli utasítása szerint. Az egyetem nem sokáig viselte az „Universitas Budensis” nevet sem. Buda sem tudott megfelelő keretet és beteganyagot adni a fakultásnak, bár ott [A PESTI ORVOSI KAR] már a szegényház beteganyagát is bekapcsolták az oktatásba. II. József 1783 végén megvizsgáltatta a budai egyetemet és elrendelte, hogy az orvosképzést Pestre kell áthelyezni. Az egyetem neve is megváltozott s ekkor a „Regia Scientiarum Universitas Hungarica” nevet kapta.


A pöstyéni fürdő a XIX. század közepén. Kerpel L. kőnyomata.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

A Pestre áthozott orvosi fakultás elhelyezése nagy gondot okozott. Az Újvilág- és Hatvani-utca sarkán állott jezsuita házat jelölték ki erre a célra. Az egyetemi oktatás kérdésében általában nem alakult ki egységes és helyes álláspont. II. József ugyanis nem akart tudósokat nevelni és nem akart az egyetemen tudósokat látni. A tudósoktól féltette a birodalom békéjét s csak „derék, erkölcsös polgárok, jó államhivatalnokok és alattvalók” kinevelésére helyezett súlyt. Ennek megfelelően a fakultás professzorai között alig találunk ebben az időben mást, mint szürke embert, aki könyvekből, vagy legfeljebb a pesti nyomorúságos polgári kórház beteganyagának felhasználásával oktatja a hallgatókat. Az 1876. esztendeig tartott, amikor végre megszabták az orvosok és sebészek képzésének szabályait. II. József kora nem sokat lendített a magyar orvosképzésen, sőt elvesztek azok a jogok is, amelyek az egyetemet Mária Terézia rendelkezéseiből megillették. II. Lipót trónralépésével sok tekintetben megjavult a helyzet, bár még akkor sem szűnt meg a pesti egyetem tanítási rendjének a bécsihez való szoros hozzákapcsolása. Az 1806. esztendőben ismét újra szabályozták az egyetemi oktatást s ebben a szabályozásban jelenik meg először a bekebelezett doktorok kollegiumáról, az úgynevezett kültagokról szóló rendelkezés, mely később a belső és külső fakultásbeli karok között folyt annyi harc után Eötvös József báró második minisztersége alatt szűnt meg és pedig a kültagok kollegiumának megszüntetésével.


Bugát Pál pesti orvostanár. Szentgyörgyi János olajfestménye.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

A XIX. század elején lassan, de határozottan növekszik az akadémikus képzettségű orvosok száma. Ezek az orvosok már továbbképzésükre is gondolnak. Az 1837. esztendőben már negyvennégy pesti orvos kérvényt intézett a helytartótanácshoz avégből, hogy szakművelésük céljából és a kari együvétartozás ápolására egyesületbe tömörülhessenek. Ebből a kezdeményezésből alakult ki a „Budapesti Királyi Orvosegyesület”, mely azóta is egyik központja a magyar orvostudománynak. Az egyetemen már ebben az időben jelentősebb egyéniségek tanítottak, azonban az első valóban nagyszellemű professzor: Balassa János csak 1843-ban került a pesti egyetemre. Balassa az új bécsi iskolának volt kiváló növendéke s annak teljes felkészültségét hozta magával. A kor színvonalán álló tudással és sebészi készséggel felvértezve, 1847-ben a jezsuita ház nyomorúságos kórszobájában már az első éternarkózissal történt műtétet is elvégezte.


Korányi Frigyes orvostanár. Klösz György fényképe.
(Történelmi Képcsarnok.)

Az 1848. évi márciusi napok az orvosegyetem hallgatóságát is megmozgatták. Jókai és Petőfi itt is szólottak az ifjúsághoz és csatlakozásra szólították fel. Az 1848. évi törvények a közoktatás kérdését is felölelték, [MAGYAR ORVOSI SZAKIRODALOM] amikor kimondották a tanítás és tanulás szabadságát. Az egyetem most már valóban magyar kultúrális intézménnyé vált és egyszerre megszűnt az a befolyás, amely Bécs részéről addig változatlan erővel fennállott. A szabadságharc szerencsétlen kimenetele után azonban megint nehéz idők következtek. Az igazoltató eljárások során a kar legkiválóbb tagja, Balassa is börtönbe került, ahonnan csak 1850-ben került vissza tanszékére. A fejlődés folyamatát azonban a bécsi szellem visszaültetése sem tudta megakadályozni. Balassa, majd Semmelweis és később Korányi Frigyes professzorok egyre magasabb színvonalra emelték a magyar orvosképzést.


A tarcsai gyógyfürdő a XIX. század közepén. Kőnyomat.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

Ha ugyan gyermekcipőkben, de mégis megindult már XIX. század elején a magyar orvosi szakirodalom művelése is. Az 1831–1848. években Bugát Pál és Toldy Ferenc „Orvos Tár” címen szerkesztették az első magyar orvosi szakfolyóiratot. Ez a hézagot pótló folyóirat főleg Bugátnak hazafias magatartása miatt történt üldözése következtében megszűnt. Schöpf Ágoston vállalkozása pártolás hiánya miatt hamarosan kátyuba jutott. Ezért volt valóban korszakos jelentőségű, hogy Markusovszky Lajos 1857-ben a mai napig fennálló „Orvosi Hetilap”-ot megindította. A Balassa szellemi köréhez tartozó Markusovszky 32 esztendeig állott a lap szerkesztőségének élén és szolgálta hűségesen a magyar egészségtudományt. Nem sokkal később Poór Imre megindította a „Gyógyászat”-ot, mely ugyancsak fennmaradt napjainkig.

Az 1860-ik esztendőben Bach rendszere letűnt és a magyar nyelv ismét jogaihoz jutott az egyetem falain belül. A specializálódás szükségszerűen tovább mélyült, a fakultás egyre fejlődött és 1863-ban már tizenkét rendes és egy rendkívüli tanár tanított a pesti orvosegyetemen. Korányi Frigyest 1866-ban nevezte ki a király professzorrá. Nagyszerű tanári képességei eleinte gyatra klinikai osztályán alig bontakozhattak ki, később azonban olyan magas szellemi iskolát teremtett, hogy ezzel nagyjában öregbítette a magyar orvosok megbecsülését. Nemcsak tanító munkájával vált ki Korányi Frigyes, hanem közegészségügyi tevékenységével is, mely azután Markusovszkyval és Fodorral való együttműködés eredményeképpen elvezetett a magyar közegészségügy generális reformjához.

A magyar egészségtudomány színvonala egyre jobban megközelítette a nyugateurópai mértéket. Már 1861-ben mozgalmat indított Markusovszky Lajos orvosi könyvkiadó vállalat megalapítására. A Balassa támogatásával megalakult társulat azóta a kiváló szakkönyvek tömegével látta el az orvostársadalmat. A kiegyezés után természetesen rendkívül sok akadály hárult el az orvosegyetem valóban nagyvonalú fejlődésének útjából. Most már komoly tárgyalások indultak meg a klinikák és intézetek megfelelő elhelyezése érdekében, amelyek hovatovább mégis eredményre vezettek.

A kar 1871-ben tudományos komolysággal és celebritással ülte meg százéves jubileumát. Azonban nemcsak a tudományos színvonal emelésére való törekvésével szerzett a kar ebben az időben nagy érdemeket, amelyek méltók voltak a százesztendős jubileumhoz, hanem a magyar közegészségügy elmaradottságának javítása felé való igyekvésével is. Balassa, Markusovszky, Korányi és Jendrassik 1868-ban hatalmas memorandumban fejezték ki a sürgős tennivalókat. Ennek alapján alakult meg az Országos Közegészségügyi Tanács és ez a memorandum lett alapja később a közegészségügy korszakos rendezésének is. Az 1872. esztendőben kezdődött meg Trefort Ágoston nagyszerű munkássága, aki az akkori nehéz körülmények közepette a legtiszteletreméltóbb lelkesedéssel karolta fel a felsőoktatásügy fejlesztését. Trefort az országgyűlésen kijelentette, hogy Magyarország fennállása a kultúra kérdése és hogy bármennyire szorítanak a pénzügyi nehézségek, a magyar egyetemet sürgősen nyugateurópai színvonalra kell felemelni. A törvényhozás 1872-ben elrendelte, hogy a már 1775-ben Kolozsvárott felállított sebésziskola orvosi fakultássá alakuljon át. Az új orvosi fakultás a pestivel mindíg szoros kapcsolatban maradt és sok pesti tanár ott kezdte meg professzori működését. Ezzel egyidejűleg végre megszűnt az avult sebészképzés is s bár a sebészek szerzett jogon egyelőre még tovább működhettek. A magyar közegészségügy mérhetetlen előnyére, ettől az időponttól kezdve már csak teljes felkészültségű orvosokat bocsátottak ki az egyetemek orvosi gyakorlatra. A magyar közegészségügy szempontjából kimagasló esemény volt, hogy 1873-ban az államorvostan tanszékét szétválasztották törvényszéki orvostanra és közegészségtanra. Az utóbbi tanszékre Fodor Józsefet nevezték ki professzorrá, kinek el nem hervadó emlékét az iskolaegészségügy megtervezése, az Országos Közegészségi Egyesület megállapítása, a szünidei orvosi kurzusok megvalósítása a tiszti orvosképzés megindítása fogják megőrizni. Az orvosegyetem egyre jobban vonzotta a külföldi szakembereket. Itt járt a nyolcvanas években Pettenkoffer a higiene megalapítója, Lister a nagy angol sebész, Virchow az orvosfejedelem, akik teljes elismeréssel szemlélték azt a kultúrmunkát, amely az orvoskari intézetekből kiáradt. Sok kiváló professzor működött már ebben az időben a pesti egyetemen, köztük Hőgyes Endre, akinek a veszettség elleni oltás egyszerűsítése érdekében végzett sikeres kutatásai messze földön hírnevet szereztek.

Trefort Ágoston halála után megint elakadt a pesti és a kolozsvári orvosegyetem fejlődése és csak a századforduló után sikerült azokat a nem jelentéktelen összegeket kiharcolni, amelyek lehetővé tették az orvoskari klinikák és intézetek korszerű elhelyezését. Amikor 1906-ban a Semmelweis-ünnepségek alkalmával a külföldi szakemberek nagy csoportja érkezett Magyarországra, [KIVÁLÓ MAGYAR ORVOSTANÁROK] azok már kellő tisztelettel voltak kénytelenek a magyar universitást és annak intézményeit megtekinteni.


Gyógyolajárusok. Sterio Károly színes kőnyomata 1855-ből.[12]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az orvostudománynak a XVIII. század végén megindult átalakulásába sok nehézség közepette, de mégis teljes erővel belekapcsolódott a pesti, majd a kolozsvári egyetem. A két magyar egyetem orvosi fakultása nemcsak lépést tudott tartani a nyugateurópai fejlődéssel, hanem nevelt olyan tudósokat, akik maguk is zászlóvivői lettek a tudomány továbbépítésének és nevelt kiváló magyar orvosokat, akik végül is kiszorították a mesterséget űző sebészeket s akikre ezután a preventiv-egészségügy megvalósítását és a betegek korszerű gyógyítását rábízhatta a nemzet. A nagynevű professzorok és a névtelen orvossereg munkája egyaránt méltó arra, hogy a magyarsági kulturális értékei közé sorozza őket.

Linzbauer Xavér Ferenc, a pesti egyetem orvostanára 1852-től 1861-ig hét vaskos kötetben tette közzé 850 esztendőnek hazai vagy hazánkra vonatkozó egészségügyi intézkedéseit felölelő „Codex sanitario-medicinalis” című gyűjteményes munkáját. Ebben a hangyaszorgalommal készült hét kötetben a rendelkezések irtózatos tömege van összegyüjtve. Ha azonban az ország egészségügyi közviszonyairól tájékoztató közléseket kutatjuk át, akkor meg kell látnunk azt a tragikus eltérést, mely a jogszabályok tömege és azok gyakorlati kivitelezése között tátong.

A XVIII. században fennállott rendiség nem tudta kialakítani azt a közigazgatási szervezetet, mely az állampolgárok szellemi és anyagi fejlődését biztosíthatta volna. A sokszor elhangzott nagy szavak helyébe a közérdeket szolgáló rendszeres közigazgatás sokáig nem alakulhatott ki. Magyarországnak 1724 előtt még csak középponti hatósága volt, mely az ország közigazgatását magasabb nézőpontok szerint irányította volna. Ekkor állították fel a helytartótanácsot, amely bár teljesen a bécsi udvar parancsa szerint működött, mégis valamelyes haladást jelentett a közigazgatás kialakítása felé. A passzív helytartótanács és a primitív megyei igazgatás keretébe az egészségügyi igazgatást sem lehetett beleszorítani, holott ennek hiánya végzetesen nehezedett a magyar népesedésre. A helytartótanács eleinte teljesen tájékozatlan volt az ország egészségügyi közviszonyai tekintetében, és csak 1766-ban rendelte el az orvoskataszter elkészítését. Ez az adatgyüjtés rendkívül jellemző az akkori közviszonyokra, mert kiderítette, hogy Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén vármegyékben abban az időben egyetlen egy diplomás orvos sem működött. Ha ezekben a vármegyékben a betegek gyógyításáról még ilyen elemi gondoskodás sem történt, akkor elképzelhetjük, hogy milyenek voltak annakidején a népesség egészségügyi helyzetét determináló ivóvízellátási, élelmezési és lakásviszonyok. Sürgősen hozzá kellett tehát fogni az ország egészségügyének megszervezéséhez és ez 1770-ben kezdődött, amikor Hódosi Skolanich József Ferenc, Pozsony vármegye főorvosa elkészítette az egészségügy szabályozására készült tervezetét a „Generale Normativum in Re Sanitatis”-t. Végre utasították a vármegyéket, hogy hivatalos orvosokat alkalmazzanak, akik beutazzák a vármegyét, vizsgálják az egészségügyi közviszonyokat, a kórházakat, a szegényházakat, gyógyszertárakat és gyógyítják a szegényeket. Ennek a szolgálatnak ellenőrzése és vezetése érdekében pedig 1786-ban a helytartótanács kebelében szervezték a „Regni Protomedicus”, az országos főorvos intézményét. Az [KÓRHÁZAK] országos főorvos volt a helytartótanács egészségügyi szaktanácsadója, akinek hivatása volt a közegészségügy irányítása, 1848-ig, amikor ez az intézmény megszünt.


Vidéki kórház belseje. Májer István rajza 1854-ből.[13]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az orvosok sokáig a sebészi munkát lealázónak tekintették a maguk számára. Egykorú írások tanúsága szerint 1779-ben Mederer professzort Freyburgban tanítványai majdnem megverték, amiért a sebészet és orvoslás együvétartozását hirdette. A sebészek képzése a nagyszombati egyetem megalakításáig céhszerű volt, majd átment az egyetem feladatkörébe. Akadémikus orvosok hiányában a helytartótanács 1755-ben ráírt a nemes vármegyékre, hogy járásonként legalább ilyen sebészeket alkalmazzanak. A szülészet állapota talán még siralmasabb volt. Képzett szülésznő csak imitt-amott működött. Bár már 1745-ben elrendelték, hogy bábagyakorlatra csak olyan nő bocsátható, aki a tisztiorvos előtt sikeresen vizsgázott. A „Generale Normativum” előírta, hogy legalább két-három szomszédos falu együttesen gondoskodjék szülésznő alkalmazásáról. Ezeknek színvonala is javult valamit, amikor a nagyszombati egyetemen a szülészeti tanszékkel kapcsolatban a szülésznők képzéséről is igyekeztek gondoskodni.


Bókay János a hírneves gyermekgyógyász. Balogh Margit festménye.
(Stefánia-kórház, Budapest.)

Leibniz bizonyára jogosan nevezte a kórházakat annakidején „seminarium mortis”-nak és „thesaurus infecionis”-nak. Minden írásos forrás, mely a régi kórházakról szól, egyaránt elmondja, hogy azokban rettenetes zsúfoltság és szörnyű piszok uralkodott. A mi kórházaink sem voltak különbek a XVII. és XVIII. század folyamán. Az egyre érezhetőbb szükség miatt sorjában létesültek gyógyintézetek s a régi kórházaink közül: a győri 1773-ban, a székesfehérvári 1807-ben, a szegedi 1810-ben, a soproni 1836-ban épült. A fővárosban Budán a régebbi kórházak nyomorúságos oduk voltak, míg végre a városi kóroda 1820-ban újraépült s abban, mint Buda akkor legszebb épületében 1838-ban már 100 betegágy állott rendelkezésre. Pesten 1797-ben szűnt meg a siralmas Bürger-Spital és épült fel helyette a Szent Rókus-kórház, ahová 1798 május 24-én az első beteget felvették.


A Császárfürdő Budán, 1862-ben. Egykorú kőrajz.[14]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Magyarországon a gyógyszerészet sohasem volt szabad ipar, annak gyakorlása kezdettől fogva a koncessziós rendszeren épült fel. A XVIII. századig nem volt gyógyszertár magántulajdonban s csak azóta történt, hogy a gyógyszertárakat felállító főurak, bizonyos összeg lefizetése ellenében, azokat a házzal együtt, ahol a gyógyszertár el volt helyezve, a gyógyszerészek tulajdonába engedték át. Mária Terézia királynő 1752-ben felhívta a vármegyéket arra, hogy legalább vármegyénként egy-egy gyógyszertárat állítsanak fel. A gyógyszerészek képzése a nagyszombati orvosi fakultás felállítása előtt szintén céhszerű volt s a gyógyszerészeknek legfeljebb a nagyobb városokban kellett a városi orvosok előtt vizsgázniok. Az 1769. esztendőben a nagyszombati egyetemen gyógyszerészeti tanszéket szerveztek s ettől kezdve a gyógyszerészeket egyetemi tanulmányokra is utasították. A betegek gyógyszerekkel való ellátásában a hivatlanok is jelentékeny szerepet játszottak ebben az időben. Az olajkárok: olajokat árusító tótok járták be az országot és vígan kuruzsoltak, míg 1840 körül működésüket végleg betiltották.

Ilyen siralmas volt a magyar közegészségügy helyzetképe a XVIII. században és XIX. század első felében. Ennek következménye nem lehetett más, mint a betegedések számának időnként ijesztő mérvű emelkedése és az úgyszólván állandóan fenyegető magas halandóság emberpusztítása.

A XIX. század első felében a nemzet figyelmét Széchenyi István, a legnagyobb magyar által felvetett problémák, majd Kossuth Lajos eruptiv fellépése s végül a szabadságharc diadala, majd tragikus összeomlása kötötték le. Ezek a rendkívül mozgalmas idők nem lehettek alkalmasak a magyar közegészségügy átfogó rendezésére. Nem volt alkalmas időszak az osztrák elnyomatás ideje sem s ezért erre, a nemzet sorsára biológiai szempontból döntő átrendezésre, csak akkor került sor, amikor 1867-ben a nemzet a királlyal kibékült és együttesen fátyolt borítottak a munkára. Az orvosképzés korszerűsödése és a pesti orvosi fakultás szellemi megerősödése ebben az időben már szilárd alapjai lehettek az ország közegészségügye nagyszabású átrendezésének.

Már 1868-ban Balassa János, Markusovszky Lajos, Korányi Frigyes és Jendrassik Jenő hatalmas tervezetet dolgoztak ki, amelyben részletesen kifejtették a sürgős tennivalókat. Hosszú ideig tartott azonban, amíg ezt a tervezetet valóságra váltani sikerült. A hetvenes évek elején Fodor József [A MAGYAR KÖZEGÉSZSÉGÜGY HELYZETE] kezdett Magyarországon egészségügyi kérdésekkel foglalkozni. A Markusovszky Lajos által juttatott állami támogatással először Pettenkofer mellett dolgozott Münchenben, majd később beutazta Nyugat-Európát és tapasztalásait hatalmas könyvben tette közzé. Fodor 1874-ben foglalta el a pesti egyetem közegészségtan tanszékét s ettől az időponttól kezdve kifejtett tudományos és közírói tevékenységével megteremtette Magyarországon az első egészséges egészségügyi közszellemet. A közvélemény Fodor munkássága révén ismerte fel, hogy népünk jövője és jövő boldogulása csakis akkor biztosítható, ha a magyar közegészségügyet minden idetartozó kérdésre kiterjeszkedő törvény rendezi. A korszerű magyar közegészségügy az 1876:XIV. tc. megalkotásával kezdődött. Ez a törvény úgy készült, hogy az 1868. évi nagyszabású tervezetet Hollán Adolf dr. és Grósz Lipót dr. törvény formájába öntötték át. Ez a törvény mondotta ki, hogy a közegészségügyi vezetése államfeladat és hogy a közegészségügy elleni kihágások rendőri bíráskodás tárgyai. Ez a törvény rendelte el, hogy az egészségre ártalmas tápszereket, italokat, edényeket és minden káros vagy veszélyes anyagot el kell kobozni és az ilyenek forgalombahozóit meg kell büntetni. Ez a törvény gondoskodott a levegő és talaj tisztaságának biztosításáról, a lakóházak építésének szigorú ellenőrzéséről, valamint az iparüzletek közegészségügyi felügyeletéről is. A gyermekek egészségügyi állapotának felügyelete, az első segélynyujtás, az orvosi és szülésznői gyakorlat szabályozása ugyancsak helyet kapott a törvényben. A kórházak létesítését a törvény belügyminiszteri engedélyhez kötötte s azok működésének felügyeletét az egészségügyi hatóságokra bízta. A járványvédelem megszervezése, a halottvizsgálat és temetőrendészet megvalósítása mind ezen a törvényen épült fel. A gyógyszerészet, mint közegészségügyi intézmény ugyancsak szigorú hatósági felügyelet alá került. A nagyobb községeket, községi orvos alkalmazására szorította a törvény, a kisebbeket pedig orvosi körökbe csoportosította. A törvényhatósági szolgálatban az egészségügyi tennivalókat a tiszti főorvosokra és a járási tiszti orvosokra bízta.


A Rókus-kórház 1870-ben. Egykorú fametszet Haske rajza után.[15]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A törvény korának jellegzetes szellemi alkotása volt. Számot vetett azzal, hogy súlyos elmaradottságunk orvoslására ezen a téren csak maga az államhatalom rendelkezhetik kellő erővel. Később azután felismerték, hogy a társadalomnak az egészségügyi közfeladatok megoldásába való bevonása ugyancsak kívánatos és szükséges. Az országnak mindíg szűkre szabott költségvetési keretei, minden nehézség ellenére, mégis módot adtak lassú fejlesztésre. A gyógyítás szükségleteinek kielégítése tört először elemi erővel előre. Az ország lakosságának elegendő és jól képzett orvossal való ellátása és megfelelő számú kórházi férőhely biztosítása voltak azok [EGÉSZSÉGÜGYI TÖRVÉNYEK] a célok, amelyeket először meg kellett valósítani. Ezért mondta annakidején Korányi Frigyes, hogy Magyarország közegészségügye tulajdonképpen kórházügy.


Galántai Fodor József arcképe 1892-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A pesti egyetem, majd 1872 után a kolozsvári egyetem is tömegesen adott az országnak kitűnően képzett orvost. Az orvosok száma a millennium idején elérte a 4424-et, 1913-ban pedig az 5558-at. A kórházak száma a millennium idején 344, a férőhelyeké 16.497; 1913-ban pedig a kórházaké 427, az ágyaké 43.033 volt.

Az egészségügyi alaptörvény a betegségmegelőzést is közfeladattá minősítette. A kötelező himlőellenes oltás bevezetése, a trachoma ellen való nagyvonalú küzdelem bevezetése egyaránt a járványok pusztításának preventív elhárítását szolgálta. Az egészségügyi rendészet ebben az időben már erőteljesen munkálta az élelmiszerek termelésének és forgalombahozatalának ellenőrzését, a lakásviszonyok megjavítását s ezzel a munkával ugyancsak jelentékenyen magasabb színvonalra emelte a magyar népegészségügyet.

A XIX. század végén kezdte meg preventív célkitűzésekkel Korányi Frigyes azt a hatalmas munkát, amely a legsúlyosabb népbetegség: a tuberkolózis leküzdésére irányult. Az 1897. esztendőben hívta össze az első szakértekezletet ebben a kérdésben s a nemzet áldozatkészségének megmozgatására szóló felhívást maga a költőfejedelem, Jókai Mór szövegezte. A mozgalom eredményes volt: nyomában megnyíltak Magyarországon az első tüdőbetegszanatóriumok, majd később a tüdőbeteggondozó intézetek is.

A magyar egészségvédelmi kultúra kialakulása egyre nagyobb eredményeket produkált. A járványokat sikerült mind biztosabban visszaszorítani. A halálozási arányszám az egészségügyi alaptörvény megalkotásától a világháború kitöréséig 41.4 ezrelékről 24.4 ezrelékre csökkent. Ez azt jelenti, hogy a világháború előtti esztendőkben minden ezer élő ember közül 27-tel többet sikerült az életnek megmenteni, mint valamikor a hetvenes években. A népesség széles rétegei tudomást szereztek arról, hogy egészségük legfőbb kincsük és hogy annak fenntartásáról, s ha az megromlik, annak gyógyításáról saját érdekükben haladéktalanul gondoskodniok kell. A közhatóságok tevékenységén kívül a népesség egészségügyi kultúrája játszott közre abban, hogy a halandóság ilyen kedvező alakulást mutatott.

A magyar egészségügy kialakítása és megszervezése helyes úton indult el, amikor számot vetett azzal, hogy az alacsonyabb kultúrájú állampolgárt nehéz a közérdekű munkába azonnal belevonni. Elmaradottságunk közepett gyors eredményeket kellett produkálni, amit azonban csakis az erélyes közhatósági beavatkozástól várhattunk. A népesség kulturális színvonalának emelkedésével azután sor került a társadalmi tevékenység bekapcsolására is. A társadalmi szervezkedés egyrészt támogatta az egészségvédelmi ismeretterjesztést, másrészt lényegesen hozzájárult a közhatósági egészségügy fejlesztését sürgető és eredményesen kiváló közszellem kiformálásához. A járványvédelem sikeres megszervezése, a környezet-higiéne tanításának a gyakorlatba való átvitele, nemkülönben az egészségügyi népgondozás széles alapon való megszervezésének előkészítése olyan események voltak, amelyeknek eredményei pontosan felmérhetők a hivatalos statisztikai számoszlopaiban. Az egészségügyi alaptörvény megalkotásától kezdve a magyar egészségügyi kultúra határozott fejlődésnek lendült és nemcsak egyre megfelelőbben sikerült értékeink közkinccsé tevéséhez szükséges gazdasági eszközöket előteremtenie, hanem ezzel egyidőben egyre jobban sikerült az egészségügyi népnevelést is kiszélesítenie, hogy mind határozottabban bekapcsolja a népesség közreműködését ennek a nemzetvédő feladatnak tökéletes megoldásába.

A XX. századforduló utáni második évtized elején megint nagy tervek kovácsolódtak és ragyogó elgondolások születtek a magyar egészségügyi kultúra további gyorsütemű emelése céljából. A sok terv és elgondolás azonban mind elpusztult a világháború vérzivatarában s a szívós nemzeti akarás azokat csak egy évtized multán tudta újra feltámasztani.


[1] A Szent Jánosról nevezett régi budavárosi kórház a XVIII. század utolsó negyedében alakult. Rövid ideig, amíg az egyetem a királyi várban volt elhelyezve, az orvosi fakultás tanárai itt tartották előadásaikat. Régi épülete mindenképpen használhatatlannak mutatkozván, Buda tanácsa elhatározza egy újnak építését. Alapkövét 1819-ben tették le, ünnepélyes megnyitása 1820-ban ment végbe.

[2] Jelezve: E. Doby fec. Valószínűleg fénykép után készült.

[3] A rajz aláírása: Ansicht der Hercules Baeder by Mehadia im Banat. Cibinii XXIII. die Julii MDCCCXXVII (így, valószínűleg XXXIV. helyett). Pinxit Josephus Szentgyörgyi Alumnus Orp[hanotrophii] R[egii] The [resianae, vagy Themesvariensis?] Mérete 55×42 cm.

[4] Műkedvelő munkája, azonban igen jó képet ad a XIX. század elején már nagykiterjedésű fürdőhelyről. Aláírása: Ansicht des Bartfelder Mineral Baades von Osten. Jelezve: Delin. Sárospataky Anno 1813. Alján hosszú felsorolás a képen számokkal megjelölt nevezetesebb köz- és magánépületekről. Az eredeti vízfestmény mérete 61×43 cm. Az épületeknek ez a megnevezése Bártfafürdő későbbi kőnyomatú képein is megtalálható.

[5] Jelzése: m. MAJER ISTVÁN, aki az időben papnövendék volt Esztergomban. A kép a Regélő 1839-ik évfolyamában mellékletként jelent meg.

[6] Színezett rézmetszet, nagysága 16.5×20.5 cm. Az erősen kicsinyített másolaton nehezen olvasható aláírás így hangzik: Freiherr von Mecséry K. K. General u. Ritter des militair Marien Theresien Ordens. Geb. 1759. wurde am 20. Oct. 1805 zwischen Eschenau u. Fort schwer verwundet. Auf der linken Seite des Kopfes befindent sich 4 Saebelhiebe die alle bis auf das Gehirn eindringen. Auf der rechten Seite ein Hieb der auch den hitnern Theil des Ohrs ganz wegnahm, u. 4. sehr gefährlichen Heibe am Hinterhaupt. Auch ist die rechte Vorderarm abgehauen. Jelezve: C. W. Bock fec. Norimberg 1805.

Mecséri roppant sebei dacára életben maradt s 1823-ban, 64 éves korában, mint fő-haditanácsos húnyt el. Kilenc sebet kapott fejének egykorú gipszmodelljét a Hadimúzeum őrzi.

[7] Elefántcsontlemezen 55×70 mm nagyságban.

[8] Kis ívrétű lap, a köv. aláírással: FÜRED a Balaton résziről. von der Seeseite. Szerelmei M. kőnyomdája Pesten.

[9] A következő albumból: Badeort Pystjan a. d. Waag in 10 Ansichten von L. Kerpel. Wien I. G. Grünwald. (1840–1850.) A kép aláírása: DER BADEPLATZ in PYSTJAN. A FÜRDŐHELY PÖSTYÉNBEN. Jelzése: Nach der Natur gez. u. lithogr. von L. Kerpel. – Gedr. von. I. G. Grünwald in Wien. 28×24 cm.

[10] Jelezve balról: Joh. Szentgyörgyi. 65×74 cm.

[11] Aláírása: TARCSA. Károly kút TATZMANNSDORF Karlsbrunnen. 18×13 cm.

[12] Br. Prónay Gábornak a 184. lapnál idézett albumából.

[13] Májer István köv. munkájából: István bácsi, a boldog családatya. Népkönyv. Pest, 1854.

[14] Az Ország Tükre 1862. évfolyama 7. számából.

[15] A Sz. Rókus-kórház építését Jung József tervei alapján 1781-ben kezdték meg s 1796-ban fejezték be. Az első épületet, amely az 1711 óta fennállott kápolnához csatlakozott, 1837–1840-ben a mai Rákóczy-útra néző terjedelmes szárnnyal toldották meg. 1860-ban épült fel a Flór-utcára néző harmadik szárny. Képünk az 1870-ben a kápolna előtt felállított Sz. Mária-szobor leleplezése alkalmából készült s a Nagy Miklós szerkesztésében megjelent Magyarország Képekben II. kötete 131. lapjáról van véve.

« SZABÓ GUSZTÁV: A TERMÉSZET ÉS A TECHNIKA TUDOMÁNYA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

PETROVICS ELEK: A MODERN FESTÉSZET KIALAKULÁSA. »