« MELLY JÓZSEF: AZ EMBERI EGÉSZSÉG TUDOMÁNYA ÉS VÉDELME. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

LYKA KÁROLY: A SZOBRÁSZAT. »

PETROVICS ELEK
A MODERN FESTÉSZET KIALAKULÁSA

Mikor a XIX. század beköszöntött, Magyarországon nagy csönd uralkodott a festészetben. Azok az osztrák festők, akik a XVIII. század második felében, főként az egyház számára nagy munkákat végeztek nálunk, a napoleoni háborúkkal letűntek a színről. A fényűző, pompakedvelő idők végetértek, a politikai és gazdasági viszonyok takarékosságra intettek, s még a gazdag főpapok is, akiktől a nagy művészi megbízások származtak, mérsékelték ilynemű igényeiket. Az építészet, amely gyakorlati szükségleteket is elégít ki, most sem vesztett tért, sőt a városi és nyilvános élet sokasodó feladataival emelkedett jelentőségében, de az épületek művészi díszítésére nem igen gondoltak.

A gazdasági viszonyok korlátozó hatásával, amely nálunk mutatkozott, összeesett az, hogy a kor stílusa is mindinkább nyugodtabb, egyszerűbb lett és egyre jobban távolodott a XVIII. századnak mozgalmat, pompát, ragyogást kedvelő szellemétől. Ez az átalakulás már a XVIII. század vége felé indult meg a klasszicizmus ennek az irányzatnak csak teljes kifejlődését és betetőzését jelentette. Hogy végső állomásán a megindult átalakulás olyan antik szellemű, szigorú stílushoz érkezett el, aminő a klasszicizmus volt, abban természetesen nagy része volt a francia forradalomnak, amelynek az volt az eszménye, hogy a római köztársaság szellemét és formáit támassza fel. Ezt az eszményt a napoleoni korszak is örökölte tőle.

A mi szerény világunk messze esett Franciaországtól, amely klasszikus földje volt ennek a stílusnak. Nem is jött közvetlenül onnan hozzánk, hanem – mint sokáig minden egyéb stílust – Bécs és Itália szűrőjén keresztül. Az előkelő udvari művészettel szemben, amellyé a klasszicizmus francia földön fejlődött, a magyar klasszicizmusban a mi szerényebb, egyszerűbb életünk, fogyatékos gazdasági erőnk tükröződik. Az olyan méltóságos, előkelő alkotás, amilyen a Magyar Nemzeti Múzeum épülete, magában áll a kor művészetében.

Gazdasági viszonyok és a kor stílusának szelleme tehát egyaránt közreműködtek abban, hogy végetérjen a festészetnek az a nagyszerű díszítő szerepe, melyet a barokk-művészetben töltött be. A festészet a klasszicizmus korától kezdve mindinkább magáramarad, mintegy önállóbb életet kezd. A barokk idejében a képzőművészet ágai még jobban össze voltak forrva egymással, sorsuk sokkal inkább közös volt: az építészet jellege megkívánta, hogy nagy vállalkozásaiban a festészet és a szobrászat támogassák. A művészeti ágak együttműködése bizonyos nagy feladatokban még eleven valóság volt. Ami különösen a festészetet illeti, a barokk templom- és palotaépítészet talán több feladatot és nagyobb helyet szánt neki, mint bármely más kor építészete. A klasszicizmus építészete megélt a faldíszítő festészet támogatása nélkül is, sőt a festészetet, mint nyugtalanító elemet szívesen száműzte a falakról. Így azok a szerény festők, akik a XVIII. században nálunk dolgozó osztrák mesterek helyébe léptek, szinte mást sem festettek, mint képmást és szentképeket. De az ilyenfajta feladatokból is csak a szerényebbek jutottak nekik. Aki fínomabb és drágább munkát kívánt, az most is Bécshez fordult. Kazinczy Ferenc azt írta 1811-ben Szentgyörgyi Józsefnek, hogy „a ki magát festeni akarja, menjen Bécsbe, Fügerhez vagy Kreutzingerhez”. Később is a huszas és harmincas években bécsi festők, Johann Ender, Anton Einsle, Franz Eybl, Daffinger festették az előkelő magyarokat s Pyrker érsek kedvelt házi festője Josef Danhauser volt.


Donát János: Kazinczy Ferenc
(Szépművészeti Múzeum.)

A festészetre kiválóan illik az, amit Lyka Károly ennek a kornak művészetéről általában mond: „Központ híján, egységes társadalom híján, intézmények híján eleinte egy sor vállalkozó ember elhelyezkedési kísérleteiből áll e korszak művészettörténete”. Hozzátehetjük, hogy a közönség is hiányzott, mert az előkelők – láttuk – idegenben elégítették ki művészi szükségleteiket, a polgárságnak pedig egy-egy szerény képmáson és szentképen kívül [KÜLFÖLDRE SZAKADT MAGYAROK] nem voltak ilynemű szükségletei. (Lyka.) Igazi művészi életről, szerves és folyamatos tevékenységről tehát nem lehetett szó, csak egyes festőkről, akik munka után járnak. Némelyikük e végből úgy kóborolt az országban, mint a vándorszínészek. Aki többre és másra vágyott, annak nem igen volt más választása, mint a külföld. Elegen voltak, akik ezt választották. Főként Bécset és Itáliát keresték fel sokan, hogy tanuljanak és tapasztaljanak, de olykor le is telepedtek ott. Az utóbbiak rendesen a nagyobb tehetségek voltak, s kivándorlásuknak éppen az volt az oka, hogy a tehetségük nem fért el a hazai határok között.


Id. Markó Károly: Diana vadászata.
(Szépművészeti Múzeum.)

Legkiválóbb képviselője ennek a nemzetközi vándortípusnak id. Markó Károly (1790––1860), a klasszicista tájkép szeretetreméltó mestere, aki Olaszországban élt és halt meg, s noha emberi érzésében magyar maradt, rendkívül gondosan „felépített” és fínoman megmunkált eszményi tájaiban az akkori művészet nemzetközi nyelvét beszélte, s a hozzá hasonló sorsra jutott, hasonlóképpen olasz földre letelepedett német festők némelyikével, különösen Franz Catellel mutat rokonságot, csak melegebb és derültebb náluk.

A külföldről viszont azok vándoroltak be hozzánk, akik otthon nem tudtak a jobbakkal versenyezni és azt remélték, hogy nálunk könnyebben tesznek szert munkára és keresetre. Így telepedett hozzánk Bécsből Donát János, Poroszországból Lieder Frigyes, Velencéből Marastoni Jakab stb. [BEVÁNDOROLT FESTŐK] A művészeti kivitel és behozatal mérlege tehát ebben a korban igen rosszul ütött ki nálunk. Másrészt bizonyos, hogy nagy tehetségeinknek, ha nem mennek külföldre, nem lett volna módjukban teljesen kifejlődni és így kevesebb értéket adtak volna a világnak, a bevándorolt idegenek között pedig nem egy olyan akadt, aki szerény tehetségével is hasznos munkát végzett és hozzájárult művészi ugarunk feltöréséhez. Az első festőiskolát is az olasz Marastoni Jakabnak köszönhetjük.


Rombauer János: Fessler Ignác.
(Magyar Tudományos Akadémia.)

Ennek a bevándorolt típusnak jellemző alakja a már említett Donát, a „pictor Academicus”, aki 1810-ben, 66 éves korában jött át hozzánk Ausztriából. Kenyeret keresni jött, de az élet itt marasztalta, s mint afféle „új földesura” a művészetnek, öreg fejjel megpróbált elhelyezkedni a magyar életben. Lefestette az akkori társadalom sok alakját, barátja lett Kazinczy Ferencnek. „Az nem rosszul festett sok magyart” – írja róla Kazinczy, 1812 júliusában. Néhány hónappal később azonban miután maga is ült neki és jobban megismerte a „szeretetre oly igen méltó” Donátot, sokkal melegebben ítél már felőle. „Még szebben dolgozó s igazabban találó Festőt Hazánk kebelében nem látott” – írja most már róla. Kazinczy messze ment lelkesedésében. Donáthoz hasonló tehetségű festő itthon is akadt. Így például a szepességi Rombauer Jánosnak (1782–1849) legjobb képei a felfogás realizmusában és az előadás erején felül is múlják Donát képmásait, amelyekben a klasszicizmus nagy arcképfestőinek szigorú és férfias stílusa helyett valaminő lagymatagsággal találkozunk és mintegy a bécsi Lampik halványabb kiadását kapjuk.

A külföldre szakadt magyarok és a bevándorolt idegen festők típusa mellett azonban, hosszú idő óta először, megjelent a színen annak a magyar művésznek típusa is, aki csak tanulni ment külföldre, de azután visszatért és itthon telepedett le. A magyar művelődéstörténet szempontjából nem a külföldre vándoroltak, hanem ezek az itthon maradtak jelentik az értékesebb elemet. Ők lemondtak arról, hogy fejlettebb országok emelő és serkentő légkörében éljenek, ahol lelkesedést és okulást lehet meríteni a mult nagy művészeti emlékeiből és az élő művészek példájából. Beérték azzal, hogy olyan országban tengődjenek, amely művészet dolgában fejletlen és amelyben dicsőséget aratni egyáltalában nem lehetett, kenyeret keresni pedig csak nehezen. De ez az ország hazájuk volt, s azzal, hogy működésük színhelyévé ezt választották, nagyobb szolgálatot tettek a magyar közművelődés ügyének, mint azok, akik a nagyvilágot járták. Művészi mérlegük nem nagyon kedvező, tehetségük nem haladta meg a tisztes középszerűség mértékét, de a magyar parlagot művelték és mikor nehezen küzdöttek egyéni létükért, egyszersmind a hazai közművelődésért vívott harcnak is részesei lettek.


Barabás Miklós: Nicolics Sándorné.
(Szépművészeti Múzeum.)

[AZ ITTHON LETELEPÜLTEK] Első és legjellemzőbb képviselője ennek a típusnak nem festő volt, hanem a szobrász Ferenczy István, aki 1822-ben tért haza Rómából és programmszerű határozottsággal próbált munkálni a magyar művészet feltámasztásán. De nemsokára Barabás Miklós (1810–1898) személyében festő is akadt, aki ha nem is hirdetett programmot, működésével és hatásával mindenkinél többet tett ezért a célért. Külföldi vándorlásából, amelynek folyamán főként olaszországi tartózkodása volt rá hatással, 1835-ben érkezett meg Pestre. Ettől kezdve hosszú időn át legkedveltebb arcképfestője volt Magyarországnak. Polgáriasan józan, szolíd, megbízható képmásaiban úgy hagyta ránk az akkori magyar társaság képét, mint valami nagy családi albumot. Egyszersmind a magyar népies életképet művészi színvonalra emelte. Lehettek, akik egyben-másban versenyeztek vele, így Kozina Sándor (1801–1875), vagy Weber Henrik (1818–1866) sikerültebb képmásai bizonyára nem maradnak Barabás színvonala alatt, olykor talán felül is múlják azt, de egész működésének hatását tekintve, egyetlen kortársa sem mérkőzhetik Barabás jelentőségével. Senki sincs, akinek annyi része lett volna az osztrák művészek kiszorításában, s aki olyan sokkal járult volna hozzá a magyar művészeti élet újjáteremtéséhez. Helyesen mondja dr. Hoffmann Edith: „Munkásságát tisztán művészeti szempontból megítélni egyoldalúság volna. Művelődéstörténeti és történeti jelentősége vetekszik művészettörténeti fontosságával és kiegyenlíti azt, amit művészetében fogyatkozásnak érzünk.”.


Barabás Miklós: A menyasszony megérkezése.
(Szépművészeti Múzeum.)

Mikor Barabás működése megindult, a klasszicizmus eszménye Európában már letűnőben volt és a romanticizmus kerekedett felül. Ez is Franciaországban virult ki legnagyszerűbben, s éppen a festészetben, Géricault és Delacroix műveiben termette meg legszebb gyümölcseit. Általában a romanticizmus Európa-szerte a festészetben találta meg legjobban kifejezését. Vele a festészet vezetőhelyre került a művészeti ágak között és meg is maradt ott a XIX. század egész folyamán.

Nálunk az irodalom, az elmélet most is sokkal felette állott a gyakorlatnak. Amint a klasszicista művészet eszménye Kazinczy leveleiből és különféle nyilatkozataiból sokkal tisztábban bontakozik ki, mint szerény festőkortársainak képeiből, úgy a romantikus művészet magyar programmját is nem a művészek munkáiból, hanem Henszlmann Imrének írásaiból, különösen 1841-ben megjelent „Párhuzam”-ából ismerjük meg igazán.


Kozina Sándor: Zalabéri Horváth János.
(Szépművészeti Múzeum.)

A különbséget, amely egyfelől az elmélet, másfelől a gyakorlat embereinél mind időrend, mind színvonal dolgában mutatkozik, nem nehéz megmagyarázni. Az írók magasabb szellemi életet éltek, gyorsabban érezték meg az új áramlatokat és hatásukat tisztábban, erőteljesebben tükrözték. Vörösmarty munkái, köztük a már 1825-ben megjelent Zalán futása, Gyulai Pál szerint egészen lerombolták a klasszicizmust, amelyet Kisfaludy Károly csak megingatott. „A nemzeti szellem fuvallatának – írja Gyulai – nem állhatott ellen se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és esztétikai evangeliumot hirdetett”. (Vörösmarty életrajza, II. Kiad. 162. l.) A képzőművészet világában nincs, aki utat mutasson és magával ragadja a művészeket és a közönséget. Képzőművészeink nemcsak egy Vörösmarty szárnyaló szelleme mögött maradtak el, hanem a sokkal szerényebb mértéket sem ütötték meg. A legtehetségesebbek külföldön tartózkodtak s az itthon maradtak nem emelkedtek fel a szellemi élet felsőbb régióiba. Többnyire szerény környezetből származtak és abban éltek is. Nem csoda, ha nem tudtak úgy visszhangot adni a kor változó eszméire, mint Vörösmartynak és írótársainak magasröptű szelleme. A költő Kisfaludy Károly festményeiben a romantikus szellem korábban és tisztábban fejeződik ki, mint ugyanazon kor hivatásos festőinek munkáiban. Henszlmann, a mélyen gondolkodó esztétikus később lépett fel, mint a romantikus költők, de még ő is jóval előbbre járt a művészet gyakorlati munkásainál. Már maga az, hogy szükségesnek látta annyira izgatni a klasszicista elvont szépségeszmény ellen és a jellemzetes, eleven, „célirányos” és nemzeti jellegű művészet mellett, eléggé mutatja, hogy milyen kevéssé váltak még valóra az ő követelményei.


Weber Henrik: Mosonyi Mihály és felesége.
(Szépművészeti Múzeum.)

Valóban, ha Henszlmann nemzeti és romantikus eszményeit keressük akár Barabás, akár társai munkáiban, csak gyér nyomokra akadunk. Maga Barabás ifjú éveiben, különösen olaszországi vándorútján, felszívott valamit a romanticizmus szelleméből, de a fiatalos mámor hamar elszállt, s a művész visszatért ahhoz a józan realizmushoz, amely jobban megfelelt jellemének. A romanticizmus némi fuvallata inkább csak abban érzik nálunk, hogy fel-felbukkannak olyan képek, amelyek a nemzeti történetből merítik tárgyukat. Rendesen szerény tehetségű emberek munkáiról van szó. Spiro Ede, Heinrich Ede, Kovács Mihály, Vidra Ferdinánd, Balassa Ferenc, Schmidt József, Kiss Bálint az ismertebbek közülük. A népies áramlat erősödésével, mely Petőfi hatásával járt, a képeken is megjelennek a magyar nép alakjai. A tájak ábrázolásában is fel-feltünedezik valaminő romantikus érzés. Szívesen festenek és rajzolnak regényes olasz tájakat, campagnai motívumot vagy római templomromokat, de később magyar várromokat is, melyeket a költők hoztak divatba azzal, hogy fiktív mondákat fűztek hozzájuk. De milyen messze esnek mindezek a képek a romanticizmus igazi valójától! A romanticizmus szabad és szárnyaló hangját, melyet éppen a magyar művészetben némi joggal várhatnánk el, hiába keressük bennük. Festészetünk irányát a bécsi iskola szelíd, érzelmes, polgári szelleme szabta meg, s ha a kor festészete számára összefoglaló elnevezést keresünk, azt hisszük, hogy a polgári realizmus jobban fejezi ki a lényeget, mint a romanticizmusnak a képzelet szabadságát jelölő elnevezése.


Kisfaludy Károly: Vihar a tengeren.
(A Kisfaludy-Társaság gyüjteménye.)


Brocky Károly: Venus és Amor.
(Dános Géza, Budapest.)

A legtehetségesebbek most is a külföldre szakadtak voltak. Az egyiket, Brocky Károlyt, a kiváló akt- és képmásfestőt (1807–1856) különösképen Anglia hódította el, mint a XVIII. században Bogdán Jakabot, a XIX-ben Bőhm Dánielt és a XX-ban László Fülöpöt. A bécsi akadémiára járt, s később főként a nagy velencei festők és Lawrence tanulmányán fejlesztette művészetét. Bizonyára angol kortársaival is kapcsolatba került. Különösen [ROMANTIKUS FESTÉSZET] Etty-vel mutat rokonságot, de a korabeli angol festészethez való viszonya még tisztázásra vár. Kiváló kolorista volt, s ha művészetében meg is látszott a bécsi Vormärz-korszak érzelmességének nyoma, színeinek érzéki melegségében és kitűnő akvarelljeinek mély tüzességében többet érzünk az igazi romantika szelleméből, mint bármely akkori festőnk munkáiban.


Borsos József: Bál után.
(Szépművészeti Múzeum.)


Madarász Viktor: Hunyadi László síratása.
(Szépművészeti Múzeum.)

Borsos József (1821– 1883) szintén Bécs neveltje. Waldmüller tanítványa volt, de közelebb állott barátjának, Amerlingnek érzékibb és szabadabb modorához s színeinek erejével, melegségével túl is tett rajta. Borsos az utolsó kiváló magyar festő, aki még a bécsi polgári romantikában gyökerezett, de ő már nem epigonja, hanem egyenrangú mestere ennek a körnek. Innen kezdve megszűnik Bécs fölénye a magyar festészettel szemben. A viszony most megfordul: a század második felében a magyar festészet fölébe kerekedik bécsi szomszédjának. Nagyobbszabású tehetségeket mutat fel, sokkal dúsabb termést ad és olyan virágzásnak indul, amely azt bizonyítja, hogy a magyarnak a festészetre kiváló hivatottsága van.


Zichy Mihály: Mentőcsolnak.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az új hangot, amely egyúttal egy magasabbröptű, felsőbb szellemiségű művésztípusnak fellépését hirdette, Zichy Mihály (1827–1906) ütötte meg. Ő javarészt már a század második felében működött, de indulása még a 40-es évekre esik. Ekkor festette, úgyszólván gyermekifjú korában, a „Koporsólezárás”-t (1844), aztán a „Mentőcsolnak”-ot (1847), ezeket a valóban romantikus képeket, az első igaziakat, amelyek magyar művésztől kerültek ki. Zichy ebben az időben Bécsben tanult Waldmüllernél, s az ő hatása rajzában, fejtípusaiban nagyon is megérzik. Ami azonban a Mentőcsolnak kompozícióját és a benne nyilatkozó érzésvilágot illeti, már első tekintetre a nagy francia romantikusok, Géricault és Delacroix jutnak eszünkbe. Nyilvánvaló, hogy nélkülük, különösen Delacroix „Don Juan bárkája” című képe nélkül Zichy képe nem születhetett volna meg, noha munkájának keményebb, rajzos jellege és nem annyira egységes, festői összhatásra, mint inkább az egyes alakok lelkiállapotának kiélezett jellemzésére törekvő célzata határozottan elválasztja őt a francia mesterektől és már a későbbi illusztrátornak és szónokias festő-propagátornak jellemét sejtteti. Később még inkább távolodott Zichy a francia forrástól, a német romantika filozofáló hajlandóságához és gondolatfestéséhez, Kaulbachhoz jutott közel és nagy tehetségével – Péterfy Jenő szavai szerint – nem egyszer arra használta ecsetjét, hogy olyat rajzoljon, amit a feuilletonista jobban megír. Azonban mindíg megmaradt elbűvölően szellemes és fölényes rajzolóművésznek, akinek keze játszi könnyűséggel szolgálta képzeletét, aki bravúrosan uralkodott mesterségén, s mondanivalóját olyan elegánsan, könnyedén és símán tudta előadni, amint igazi világfihoz illik. Zichy is külföldön, Párizsban, Londonban, főként Szentpétervárt élte le életét, s noha hazájával mindíg megtartotta lelki kapcsolatát: nagy költőinket, Petőfit, Aranyt, Madáchot illusztrálta és állandóan haza vágyott, hosszú ragyogás után letűnt a nélkül, hogy művészetünkre és művészeti életünkre befolyással lett volna.


Zichy Mihály: Az obsitos. Rajz.


Székely Bertalan: V. László és Cilley.[1]
(Szépművészeti Múzeum.)

A XIX. század első felének abban van történeti jelentősége, hogy hosszú szunnyadás után némi mozgalmat indított meg a művészetben. Ha művészeink tehetségben messze elmaradtak is a politikai és irodalom akkori nagyjai mögött, legalább már meglehetős számmal voltak köztük magyarok, s törekvésük eredményeként a művészetnek is jutott valamilyen szerep a nemzet szellemi életében.


1. Brocky Károly (1807–1853)

2. Székely Bertalan (1835–1910)

3. Szinyei Merse Pál (1845–1920)

4. Gyárfás Jenő (1857–1925)
Lapok magyar festők vázlatkönyveiből.
(Szépművészeti Múzeum.)

A század második felének hivatása lett aztán, hogy művészetünket a [A SZÁZAD MÁSODIK FELE] provinciális színvonalról európai magaslatra emelje fel. Hogy ez sikerült, azt elsősorban annak lehet köszönni, hogy ebben az időben egész sora működött a nagytehetségű festőknek. A korszak első jellemvonása éppen az, hogy olyan mesteri rangú, kiváló egyéniségek léptek fel, aminők Zichy, Madarász, Lotz, Székely, Munkácsy, Paál, Szinyei Merse, Benczúr, Ferenczy stb. voltak. A második az, hogy festészetünk fokozatosan önállóbbá és magyarabbá lett. A század első felében, mint láttuk, főképen Bécs és Róma hatása alatt állott. A század második felében sem szabadult fel egyszerre, a magyar festők most is még Bécs, majd München és Párizs felé néztek, sokan külföldön tanultak és egyesek, köztük legnagyobbjaink is, soká vagy éppen egész életükre ott is maradtak, de az önállósulás folyamata megindult és lassankint kibontakozott az önállóbb magyar festészet képe, mégpedig olyan gazdagsággal, aminőre a kisebb nemzetek között alig van példa.


Székely Bertalan: Ferenc József koronázása. Vázlat.
(Szépművészeti Múzeum.)

A század első felével szemben fontos változást jelent és egyúttal az új korszak harmadik lényeges jellemvonása, hogy megindult és kifejlődött az állam szervező és támogató működése a művészet terén. Egészen 1867-ig semmit sem tett e téren az állam, s mivel az uralkodói ház sem törődött a művészettel, teljesen magukra hagyatva küzdöttek művészeink. Ami eszme a művészet fellendítésének, terjesztésének, szervezésének céljából felmerült, az magánemberek tervezgetése, sokszor inkább csak ábrándozása volt, s az a kevés, ami megvalósult belőlük, társadalmi, vagy szerény egyéni kezdésnek volt eredménye. Egy festőiskola eszméjét Schauff János pozsonyi rajztanító vetette fel 1804-ben, de javaslata éppen úgy jámbor óhajtás maradt, mint Hesz János Mihálynak, az egri születésű, Bécsben élt festőnek. 1820-ban készített ilynemű tervezete, Ferenczy Istvánnak 1826-ban javasolt szobrásziskolája vagy Joó János szegedi származású egri rajztanárnak képzőművészeti akadémiája, melyet 1831-ben Széchenyi Istvánhoz intézett levelében indítványozott. Az olasz Marastoni Jakabnak sikerült végre 1846-ban megnyitni egy magánjellegű iskolát, az Első Magyar Festészeti Akadémiát. Ugyanebben az évben nyilt meg Pesten az első nyilvános képtár: a Magyar Nemzeti Múzeum Képtára, melynek Pyrker egri érseknek nagyszerű ajándéka adott komoly jelentőséget. Ő t. i. 1836-ban a nemzetnek ajándékozta 190 darabból álló képgyüjteményét, amelyben egyebek között olyan remekművek voltak, mint Giorgione férfi-arcképe és Gentile Bellini Cornaro Katalin-képmása. A Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ferenc, 1845-ben megszervezte a Nemzeti Képcsarnok – Egyletet. Ennek az volt a feladata, hogy magyar képeket vásároljon a múzeum részére. Ezt a hivatást derekasan teljesítette is. Kiállítások is nyíltak hébe-korba, de rendszeresebben csak a [RENDSZERES ÁLLAMI MŰVÉSZETPOLITIKA] Pesti Műegylet megalakulása óta, amelyet 1840-ben alapítottak Trefort, Lukács Móricz és mások, s amely kiállítások rendezésén kívül műlapokat is adott ki és képekből sorsolást rendezett tagjai számára. Működése azonban sok és jogos panaszra adott okot a magyar művészek körében, mert a sorsolásra szánt képeknek nagyobb részét bécsi festőktől vásárolták és még hozzá selejtes munkákat.


Székely Bertalan: Szent István felajánlja koronáját Magyarország Nagyasszonyának.
(Falkép a pécsi Bazilikában.)


Lotz Károly: Szent István, Kálmán és Nagy Lajos kora.
(Falkép a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.)

E szerény erőlködések helyébe a kiegyezés utáni időben az államnak rendszeres művészetpolitikája lépett, hasonlatosan az európai modern államok ilyennemű tevékenységéhez Mintarajziskola és rajztanárképző néven 1871-ben báró Eötvös József képzőművészeti iskolát szervezett. Az állami költségvetésben 1869-től kezdve állandóan emelkedő összegeket irányoztak elő „művészeti célok támogatására”, ösztöndíjakra, megrendelésekre, vásárlásokra, segélyekre. Az első évben 15.000 forint volt ez az összeg, a XX. században már százezrekre rúgott. 1869-ben megvásárolta az állam az Esterházy-képtárt, s ebből és a Magyar Nemzeti Múzeumnak hozzácsatolt régi képanyagából 1871-ben az Országos Képtárt alapította meg. A millennium megünneplésére szánt alkotások egyikeként tervezték a 90-es években a Szépművészeti Múzeumot, amely 1906-ban nyílt meg. Ebben az intézményben egyesítették egyfelől az Országos Képtár anyagát, másfelől a Nemzeti Múzeum modern képtárát, kiegészítve ezeket a már az új intézmény számára vásárolt régi és modern képekkel és szobrokkal.


Lotz Károly: Kornélia leánya fekete ruhában.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az állam mellett a közületek és az egyház is részt vett a képzőművészet támogatásában. Különösen a főváros tett sokat vásárlásaival s még inkább megrendeléseivel. A középületek és templomok díszítésére szóló megrendelések nagy száma és kiterjedése igen jellemző vonása volt e kornak, amit az magyaráz meg, hogy egyfelől a nagy fejlődésnek indult fővárosban egymásután emelkedtek a nagyszabású középületek, másfelől volt egy-két művész, aki különösen hivatott volt a falaknak festői díszítésére. Kevésbbé jó eredménnyel jártak azok a megrendelések, amelyeket a millennium idejében történeti képekre adtak a törvényhatóságok. Kitűnt, hogy ilyen feladatokra nem volt hivatottság akkori festőinkben. Mialatt a megrendelések ilyen nagy arányokat öltöttek, nem megrendelésből, hanem alkotóik benső sugallatából, a műtermek csöndjében és a hivatalos világtól olykor alig észrevéve születtek meg modern festészetünk legsúlyosabb értékei, Szinyei „Majális”-a, Paál László, majd Rippl-Rónai, Ferenczy Károly és mások művei.

A társadalmi szervezkedés legjelentősebb eredménye az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. Ez 1861-ben alakult meg és sokáig az egyetlen szervezet volt, mely kiállítások rendezésével, díjakkal, műlapokkal, sorsolásokkal stb. közvetítőként működött a művészek és a közönség között. Régebben nemzetközi kiállításokat is rendezett. E Társulat tárlatain történt az állami vásárlások zöme, itt osztották ki, s osztják ki még az állam által 1886-ban alapított aranyérmeket. A művészi életnek sokáig nem volt hozzá fogható központja. Mellette az 1894-ben megalakult Nemzeti Szalon és az 1912-ben megnyílt Ernst-múzeum voltak már a háborút megelőző időkben is számottevő kiállító helyiségek. Az utóbbit Ernst Lajos, a szenvedélyes gyűjtő és ügyes, érdemes művészeti szervező alapította, aki előbb évekig a Nemzeti Szalon igazgatója volt és itt is, saját helységében is sok érdekes kiállítást rendezett, s különösen kiváló művészek egyéni tárlatainak nagy sorozatát mutatta be.


Than Mór: Attila lakomája. Falfestmény.
(Vigadó, Budapest.)

Az egykorú magyar művészet gyüjtése is fellendült ebben az időben. Különösen a világháborút megelőző húsz évben támadtak ilyenfajta jelentős magángyüjtemények. Gróf Andrássy Gyula, Bakonyi Károly, Jánosi Béla, báró Kohner Adolf, Majovszky Pál, Nemes Marcell, Wolfner Gyula voltak a magyar festészet kiválóbb gyüjtői.

Visszatérve a festészet fejlődéséhez, láttuk, hogy Zichy Mihályban a képzőművészetnek is támadt olyan képviselője, aki ha nem is volt egyenrangú társa az irodalom akkori nagyjainak, Petőfinek vagy Arany Jánosnak, de nem is volt egészen méltatlan hozzájuk. A merész és magas hang azonban, melyet Zichy megütött, csakhamar beleveszett a 48-i szabadságharc zajába. Mikor aztán Ausztriának sikerült a behívott orosz segítséggel az országot újra leigázni, a katasztrófa első hatása minden életet elnémított. Az írók nagyrészt elbujdostak vagy börtönben ültek, s a jobb művészek most még inkább igyekeztek külföldre, mint előbb. A közönség a mult emlékeiben élt. A fájdalom és szorongás ideje volt ez, amely legkevésbbé sem kedvezett a művészetnek. Azonban oszlani kezdett, a nemzet ráeszmélt, hogy szellemi életén kettőzött erővel kell munkálkodnia, ha az elnyomó idegen politikai hatalommal szemben is meg akarja tartani nemzeti egyéniségét. Az irodalom egyik vezérférfia, Toldy Ferenc, a következőképpen formulázta a programmot: „Minden egyéb fensőség ingatag, csak a szellemi biztos és maradandó. Ezt kell minden népfelekezeteink közt fenntartanunk, ezt egész erővel növelnünk és biztosítanunk. Ebben van nemzetünk jövője és semmiben egyébben”.


Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az irodalom, mint rendesen, most is elöljárt. A képzőművészetben az átalakulás nem történt meg azonnal. A forradalom előtti idők nemzedéke, a békés, szelíd és érzelmes március előtti korszak levegőjében felnőtt festők nem tudták megütni azt a hangot, amely az új időknek megfelelt volna. Új embereknek kellett jönniök, hogy kifejezzék az új eszményeket. A változás az ötvenes évek vége felé következett be. A festészet jelleme egészen megváltozott. A március előtti idő langyos romantikája, amely Bécsből áramlott át hozzánk, egészen elvesztette értelmét és talaját. Emelkedettebb, magasabbrendű eszmények léptek fel. A nemzeti mult lett a festészet főtárgya, a romanticizmus a polgárias érzelmességből a történeti pátosz hangjába csapott át. Ez a történeti festészet, amelyet akkor Európában másutt is műveltek, Magyarországon szervesen nőtt össze a politikai viszonyokkal, a nemzet fájdalmával és reményeivel. Nem pusztán gondosan elrendezett történeti csoportokról, díszes felvonulásokról volt szó, amelyek hálás alkalmat adnak gazdag öltözetek, fegyverek, lobogók „korhű” festésére, sem pedig drámailag kiélezett helyzetekről, amelyekben a történet hősei hatásos színpadi beállításban lépnek fel. A magyar festők képeiben a mult tragikus eseményeivel a jelen szerencsétlenségére akartak célozni, a mult felemelő, dicsőséges mozzanataival bátorítást és vigaszt kívántak adni a leigázott nemzetnek. A művészetnek a nemzeti hangulattal való összeforradása bensővé és szervessé tette a kor festészetét, lelket és meggyőződést oltott a művészekbe és alkotásaikba. A nemzet szerencsétlensége a történeti festészetnek szerencséjévé lett. Azonban nemcsak ez, hanem az is, hogy kiváló tehetségek voltak művelői között. Különösen két művész magaslott ki közülük. Az egyik Madarász Viktor (1830–1917), a francia Cogniet tanítványa, a nemzeti tragédiáknak, a lázadó magyaroknak, a szabadság hőseinek tüzes magyar érzésű festője. Látszik művein, hogy Párizsban tanulta a festést. Az ő korai képei a legjobban festett képekhez tartoznak Magyarországon. Drámai izgalommal teljes főműve, a „Hunyadi László siratása” (1859), melyet Berzeviczy Albert szépen nevezett magyar „Pieta”-nak, telve van komor érzéssel, de egyúttal festői erővel. A romantikának a borzalmast, rendkívülit és titokzatost kedvelő szelleme egyetlen magyar képből sem szól hozzánk ilyen nagy erővel. S míg Zichy romanticizmusának nem volt nemzeti íze, Madarásznál a romantika nemzeti tartalommal járt együtt. A Hunyadi László siratása mult századi művészetünkben az európaiságnak és a magyarságnak első nagyobbszabású szintézise. Ennek a képének színvonalát Madarász nem érte el többé, de amíg Párizsban élt, vagyis 1870-ig, több jeles történeti képet festett még s néhány kiváló arcképe is maradt ebből az időből. hazatérése után nagy, szinte zuhanásszerű hanyatlás következett be művészetében.


Wagner Sándor: Női arckép.[2]
(Szépművészeti Múzeum.)


Munkácsy Mihály: A colpachi park.[3]
(Szépművészeti Múzeum.)


Liezen-Mayer Sándor: Szent Erzsébet.
(Szépművészeti Múzeum.)


Munkácsy Mihály: Liszt Ferenc.
(Szépművészeti Múzeum.)

A másik nagy művész, akinek működése hosszú időn át egyik legnagyobb értéke volt a magyar festészetnek, Székely Bertalan (1835–1910) volt. Ő a müncheni akadémiáról került ki, amely innen kezdve egészen a 80-as évekig legtöbb művészünket nevelte. Ő is a magyar történet multjából merítette főműveinek tárgyát, ő is meleg, hazafias hangot ütött meg, őt is a történetnek nem ünnepnapjai, hanem zivataros és komor eseményei vonzották, amint ez a kor hangulatához illett. E részint széles, epikai stílusban előadott (A mohácsi csata, vagy V. László és Cilley stb.), részint drámailag tömörített (Dobozi, Thököly búcsúja stb.), mindíg szigorúan felépített, emelkedett, nemes felfogású történeti kompozíciók mellett a festészetnek csaknem valamennyi ágát művelte. Hasonlított azokhoz a költőkhöz, akiknek termékenysége a költészet minden ágára kiterjed. Epikai tehetsége mellett gazdag vénájú lírikus, a szerelem, a családi élet, a szülői boldogság bensőséges dalnoka, a természet megfigyelője és szépségének hirdetője. Kisebb figurális vázlataiban, képmásaiban és tájképeiben rendesen erős festői ösztönére bízta magát, s ezért művészete szabadabban és közvetlenebbül szólalt meg, mint nagy kompozícióiban. Sokszor már egy új időnek törekvései ütik fel itt fejüket, friss, elfogulatlan látás, szabad és könnyed előadás mutatkozik. Így egész művészetén sajátságos kettősség vonul végig: egymás mellett, egyidőben születnek meg az érzés melegével teljes művei és olyanok, amelyekben nagy értelmi ereje és fontolgató hajlama felébe kerekedik intuitiv érzésének. A történeti fejlődés rendjében Székely a természetes átmenetet jelenti. Művészetében a mult és a jövő harcol egymással, a romantika kihangzik és a realizmus beköszönt, s ha az akadémikus hagyományok tisztelete, a szinte tudományosan megállapított szerkesztési és technikai szabályok még uralkodnak is, uralmukat már megingatta az új természetszemlélet ébredező áramlata. Élete utolsó szakában leginkább a monumentális falfestészet foglalkoztatta, s ebben is válnak ki a kompozíció világosságával és tömörségével, kifejező erővel teljes alakjaikkal, a mondatok méltóságával. Mindent összevéve nagyszabású művész volt, őszintén küzdő lélek, egyszemélyben festő, költő és tudós, tehetségének és erkölcsi komolyságának nagyságával egyik büszkesége nemzetének.


Munkácsy Mihály: Siralomház.
(Szépművészeti Múzeum.)

A nemzeti elnyomatás korszakának 1867-ben az Ausztriával való kiegyezés vetett véget, mely helyreállította az alkotmányos rendet, s jobb korszak kezdetét jelentette a képzőművészet világában is. Az erkölcsi légkör derültebb lett, a nemzeti lélek optimizmussal telt meg, a nép sokáig elnyomott életösztöne szabadabban működhetett, a társadalmi élet megélénkült, a polgári jólét emelkedett. Az állam, mely eddig semmit sem tett a művészetért, kezdett rendszeresen foglalkozni a művészet sorsával, s mint láttuk, igyekezett pótolni azt is, amit másutt az uralkodói támogatás végez el. A művészi tevékenység ebben az időben fokozódott, egyúttal azonban jelleme is megváltozott. Már nem a szenvedés és a nemzeti küzdelem az, ami a művészeket vonzza. A sötét, tragikus hang, amely az elnyomatás idejében uralkodó volt, mindinkább elhallgat s az új korszak jellemének megfelelően a festészetben is bizakodás, az ország helyzetének emelkedésével és a vezető társadalmi osztályok vagyonosodásával járó derültebb szellem tükröződik. A fővárosban egymásután épülnek a közintézmények, templomok és paloták, s ezzel nagyszabású díszítő feladatok kínálkoznak. Ezeknek a legnagyobb része egy olyan festőnek jutott, aki földöntúli derűt sugárzó, mosolygó művészetével különösen jellemző kifejezője a kiegyezés utáni kornak. Ezt Lotz Károly volt (1833–1904).


Paál László: Erdőszéle.
(Szépművészeti Múzeum.)


Gyárfás Jenő: Karlovszky Bertalan fiatalkori arcképe.
(Szépművészeti Múzeum.)

Lotz a bécsi Rahl iskolájából került ki, de tehetségének méreteivel jóval felülmúlta mesterét és idővel mindjobban fel is szabadult befolyásától. Ifjúsága még az 50-es és 60-as évekre esett, amikor az elsők egyikeként fedezte fel képein a magyar puszta költészetét. Ezek a korai táj és állatábrázolásai azt mutatják, hogy benne is, mint Székely Bertalanban, erős realista hajlamok éltek. Még később is szívesen rándult ki a valóságos életbe, hogy mintegy megpihenjen a földön és friss erőre tegyen szert. Igazán elemében azonban akkor volt, amikor az újjáéledt ország fővárosának, Budapestnek kiépítése, csinosítása megindult. Ettől kezdve a freskófestés lett a főterülete s művészete a kir. Operaház díszítésében tetőzött. E mellett végtelen sorát festette a kisebb-nagyobb aktkompozícióknak és képmásoknak. A klasszikus formakészleten korlátlan fölénnyel uralkodó művész volt. A termelés rendkívüli könnyűségében és bőségében a régi nagy dekoráló festőkre emlékeztet. Olyan könnyen és természetesen ontotta műveit, mint ahogyan a fa levelet hajt vagy gyümölcsöt terem, s ebben éles ellentéte a töprengő, filozofáló Székelynek, akit mélységben nem ért utól, de éppen ezért felülmúlt népszerűségben. Egész művészetét tavaszi derű hatja át, boldog, olympusi derű, mely rózsás női testekből, kecses mozdulatokból, világos, vidám színeknek mosolyából szövődik össze. A fejlődő és magában bízó új Magyarország nem is találhatott volna művészt, aki jobban megfelelt volna a kor szellemének, mint a szeretetre méltó, a nagy tanultságot biztos művészeti ösztönnel egyesítő Lotz Károly. A középületek díszítésében többször osztozott vele Rahlnak egy másik tanítványa, Than Mór (1828–1899), egyúttal a magyar történetnek és népéletnek olykor egyenlőtlen, de komoly és nagytudású ábrázolója. Ő hívebben tartott ki Rahl stílusa mellett, de Rahl élettelen mitológiai csoportjait sokszor magyar élettel és érzéssel igyekezett megtölteni, s főként vázlataiban erőt és festői szabadságot mutatott. Általában e művészeknek mesterségi készsége, elméleti jártassága, nagyobbszerű feladatokra is kiterjedő becsvágya és képessége több tiszteletet érdemel, mint amennyit az „akadémikus” festészetre következő visszahatás korának kritikusai tanúsítottak irántuk.


Karlovszky Bertalan: Kléh István arckép.
(Szépművészeti Múzeum.)


Bihari Sándor: Vasárnap délután.[4]
(Pollákovits Mátyásné, Budapest.)

Rahl tanítványa volt Györgyi (Giergl) Alajos is (1821–1863). Legjobb képmásaiban annyi melegséget, festői lágyságot és fínomságot ért el, hogy olykor felülmúlta bécsi mesterét. S bécsi és müncheni iskolát járt egyik legeredetibb, legmagyarabb XIX. századi művészünk: Jankó János is (1833–1896), a magyar élet és jellem kitűnő megfigyelője, akinek képeiből, de még inkább humoros rajzaiból vissza lehetne állítani a XIX. század elsüllyedt magyar világát. Ugyanő egy-két tájképében olyan híven érezte át a magyar föld és ég sajátosságát, hogy ebben kevés párja van festőink között.


Munkácsy Mihály: Tépéscsinálók.
(Gróf Károlyi István letéte, Szépművészeti Múzeum.)


Mészöly Géza: Balatoni halásztanya.
(Szépművészeti Múzeum.)

A történeti festészet még az új időben is élt egy darabig, de jelleme megváltozott. Madarász és Székely lélekkel teljes, drámai képei nem illettek jól a megváltozott világba. Ennek az időnek Benczúr Gyula (1844–1920), Piloty kiváló tanítványa, lett jellemző és népszerű történeti festője. 1833-ig a müncheni akadémia tanára volt, s innen szólították haza egy festői mesteriskola élére. Az ő ifjúsága is az elnyomatás korszakába esett. Ő is a nemzeti mult sötét eseményeivel kezdte, Hunyadi László búcsúja (1866) és II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869) című képei még az abszolutizmus érzésvilágában fogantak, azonban csakhamar áttört művészetében a ragyogásnak és pompának az a kultusza, amely nevével szinte össze van nőve. Legjelentősebb műve, Vajk megkeresztelése, legteljesebben fejezi ki nagyszabású tehetségét, legjobban foglalja össze törekvéseit és legnagyobb erővel hirdeti azt, ami szellemének lényege: harsogó életörömét, s ami festészetének főerénye: rendkívüli tudását az élő s még inkább az élettelen dolgok, a selymek, brokátok, a márvány s minden pompás és díszes anyag megfestésében. A barokk pompához való vonzalma elvezette Madame Dubarry szalonjába is. A francia udvar fénye éppen úgy izgatta az ő festői fantáziáját, mint II. Lajos bajor király uralkodói becsvágyát. Később a genre- és arcképfestészetet művelte elsősorban s az anyagi világnak szemfényvesztésig hű festésével, egészségtől duzzadó testiességével, ábrázolásának plasztikus célzatával rendkívül népszerűségre tett szert, amely abban a mértékben növekedett, amilyen mértékben közeledett a mester a konvencionálishoz. Az uralkodó, a közületek, a gazdagok sok megbízást szántak neki, nagy tekintélyre tett szert, számos kitüntetésben részesült és a főrendiház tagjává nevezték ki. Az ő személyén mérhetjük meg legjobban azt a roppant változást, amely a század első felében működött szegény és szerény művészek és az új korszak szerencsésebb fiainak helyzetében mutatkozik. Mint tanár Benczúr igen tartós hatással volt a mult század végének és e század elejének sok festőjére, akibe továbbültette a müncheni akadémiáról hozott módszerét és szellemét. Hozzá hasonlóan Piloty tanítványai, majd később a müncheni akadémiának tanárai voltak Liezen-Mayer Sándor (1839–1898) és Wagner Sándor (1838–1919). Mindketten történeti és életképeket festettek, Wagner különös szeretettel alföldi lovasjeleneteket. Komoly tudásukon kívül Liezen-Mayer képeinek olykor fínom kolorisztikus hatásuk, Wagneréinek kemény, de tiszta, szabatos rajzuk adja meg értéküket. Mind a ketten azzal is bekapcsolódtak művészetünk történetébe, hogy sok fiatal magyar festő náluk végezte első tanulmányait.


Pállik Béla: Feleségem.
(Dr. Csilléry András.)

Mialatt itthon, Budapesten, Lotz és Benczúr csillaga fénylett, távol a hazától bontakozott ki a legnagyobb festőtehetség, akivel a sors Magyarországot megajándékozta: Munkácsy Mihály (1844–1900). Egy szerény magyar festő, Szamossy Elek volt első oktatója, később Bécsben Rahl-nál, Münchenben Wagner Sándornál tanult, Düsseldorfban Knaus tanácsával élt, s itt festette meg a „Siralomház”-at, amellyel első nagy sikerét aratta. Aztán Párizsban élt. A 70-es és 80-as években világhírre tett szert, s hódolva hajolt meg előtte a kritika és a közönség. Később a kritika kikezdte dicsőségét. Különösen Németországban bírálták igen szigorúan és szenvedélyesen. Szerették úgy feltüntetni, mint aki rosszra használta fel tehetségét, teatrális, nagy vásznakat festett, amelyek nagy hírüket inkább a műkereskedői reklámnak, mint művészi erényeiknek köszönhették. Nem kell mondanunk, mennyire igazságtalan és rosszakaratú volt ez a felfogás. Még ha belenyugodnánk is abba, hogy a hánytorgatott nagy vásznak, a „Milton”, a „Mozart halála” és a „Krisztus-trilógia” megérdemlik a rájuk szórt vádakat, még akkor sem lehetne a Munkácsy-kérdést ezzel elintézni, mert ezek a képek nem jelentik Munkácsy egész munkásságát. Mikor ennek a képeknek elsejét, a Miltont festette (1876), már többévi munkásság volt mögötte. S éppen ezekben a korai években, a 70-es évek első felében festette festői értékben legsúlyosabb, legnemesebb műveit. A Siralomháztól kezdve (1869) egész sorát ismerjük ebből az időből a kitűnő műveknek, amelyekből egy zseni merészsége és ereje szól hozzánk. Szabad-e megfeledkezni ezekről? A realizmus korának egyik legkiválóbb jelensége volt ő, mestere a jellemzésnek, a mélybelátó lélekábrázolásnak, a sötét, nemes tónusnak és az erélyes, nagyszabású előadásnak, amely sohasem fajul bántó technikai bravúrrá. S mindezt egy szenvedélyes temperamentum heve fűti át, amelynek határozottan érezzük magyarságát. Ez a temperamentum az, amely összefűzi őt a multtal, különösen Madarász Viktorral, akinek Hunyadi Lászlójában mintha már megcsendülne Munkácsy vére, s másrészt összekapcsolja a jelennel is, amelynek művészetében a magyar jelleg mindinkább erősödik. Kitűnő tájképei (Kolpachi park, Fasor, Séta az erdőben, stb.) és ragyogó virágcsendéletei ugyancsak látásának nagyvonalúságát és festésének elemi erejét és szépségét hirdették. De a sokat kifogásolt nagy vásznakat is nagy igazságtalanság úgy felfogni, mint színpadias kosztümképeket. Leszámítva betegen festett utolsó ilyen munkáit, azt hisszük, hogy ezeket a képeket is, különösen a Milton-t és a Krisztus Pilátus előtt-et, a nagyszerű festői tulajdonságok, a ragyogó színezés, a jellemzés drámaisága, a csoportosítás világossága messze fölébe [MUNKÁCSY ÉS PAÁL] emelik e korszak hasonló célzatú alkotásainak. Csak az egyoldalú kritika kisebbítette Munkácsy erényeit, mely az impresszionizmus elvei alapján bírált meg minden művészi munkát. A történet ítélete kell, hogy jóvátegye ezt és visszaadja neki azt a magas rangot, amely annyira megilleti.


Szinyei Merse Pál: Lilaruhás hölgy.
(Szépművészeti Múzeum.)

Tájképeiben Munkácsy sokszor érintkezik barátjával, a 33 éves korában elhúnyt Paál Lászlóval (1846–1879). Paál Bécsen, Münchenen és Düsseldorfon át Párizsba került, s leginkább Barbizonban dolgozott, amelynek művészeihez szellemi rokonság fűzte. Csak tájképeket festett. Különösen vonzotta a borulás, a szürke ég, a természet csöndje és elhagyatottsága, vagy a zivatar száguldása. Kitűnően értette meg az erdő titokzatos költészetét. Magasrendű festői kultúra, szenvedélyes művészlelkület és igen személyes, egyéni költészet nyilatkozik képeiben. Mintegy naplóban hagyta reánk bennünk emberi sorsának, szenvedélyeinek és szenvedésének emlékét. Noha művészete a barbizoni iskolának légkörében alakult ki, határozott egyéniségű művész volt és nem méltatlan társa kora legjobb tájfestőinek.


Szinyei Merse Pál: Hóolvadás.
(Szépművészeti Múzeum.)

Amit Munkácsy rendkívüli festői erővel, lélekbelátó mélységgel és drámai igazsággal tudott megtölteni: a népies életképet igen sokan művelték a 80-as és 90-es években, kevésbbé Munkácsy nyomán, mint inkább a müncheni genrefestés hatása alatt. Sokan beérték valaminő olcsó ötlettel, amely alkalmas volt arra, hogy felvidítsa vagy meghassa a közönségnek a ponyvaművészet iránt fogékony részét, de voltak, akik igazi festői értékeket vittek bele ebbe a műfajba és művészi problémák megoldására használták fel azt.


Deák-Ebner Lajos: Holdas est a Tiszán.
(Káldi Jenő, Budapest.)

A jobbak a müncheni akadémiáról komoly rajztudást hoztak magukkal és a sötét tónusfestés szeretetét. Később rendesen nem tudtak ellenállani a modernebb törekvések, a plein air-festés csábításának, de ezen a számukra idegen területen kevés szerencséjük volt és hanyatlásnak indultak. A legtehetségesebbek voltak köztük Gyárfás Jenő (1857–1923), nemzedékének egyik legnagyobb ígérete, a természet tüzetes tanulmányozásában és a bravúros rajzban egyaránt kimagasló jelenség, akinek azonban hamar megtört pályája; továbbá Bihari Sándor (1856–1906), a vidéki magyar életnek ritka jó megfigyelője és ábrázolója, aki népszerűségét elsősorban humoros témáinak köszönhette, de festői erényeivel, jellemző képességével és fínom tónusérzékével is megbecsülésre tarthat számot. Baditz Ottó (1849–1936), Aggházi Gyula (1850–1919), Vágó Pál (1854–1928) és több más vérbeli festő sem érdemli meg, hogy csak azért, mert novellisztikus tárgyakat festettek, egy sorba tegyük őket azokkal, akik csak képeiknek híg „irodalmi” tartalmával pályáztak hatásra.


Báró Mednyánszky László: Folyópart.
(Magántulajdon.)


Szinyei Merse Pál: Majális.[5]
(Szépművészeti Múzeum.)


Hollósy Simon: Tengerihántás.
(Szépművészeti Múzeum.)

A századvégi festészetnek e konzervatív jellemű csoportjából néhány arcképfestőt kell még említenünk. Az egyik Karlovszky Bertalan (1858–1938), egykor a müncheni akadémia, majd Párizsban Munkácsy Mihály tanítványa. Régebben genre- és aktképeket is festett, de aztán majdnem egészen az arcképfestésre tért át. Rajzbeli szabatosság, nagy művészeti lelkiismeretesség főjellemvonásai. Ha hiányzott is belőle a nagy mestereknek nagyvonalú látása és összefoglaló ereje, jobb képei mindíg mintái maradnak a mesterség tiszteletreméltó tudásának és odaadó gyakorlásának. Az arcképfestészet másik érdemes és komoly művelője volt Balló Ede (1859–1936), Székely Bertalan tanítványa. Az ő előadása szélesebb, mint Karlovszkyé, de képei nem kisebb lelkiismeretességről és technikai alaposságról tesznek bizonyságot. Világhíre felülmúlta ezt a két festőt László E. Fülöp (1869–1937), akinek hatásos, sokszor virtuóz módon festett arcképei a közönségben sok tisztelőt és a legelőkelőbb körökben sok megrendelőt szereztek. László E. Fülöp Londonban élt és az angol állam polgára lett.


Ferenczy Károly: Önarckép.
(Szépművészeti Múzeum.)

Ugyane nemzedéknek tagja volt Magyar-Mannheimer Gusztáv (1859–1937), Makart tanítványa. Legszívesebben az olasz föld szépségét festette, s majd lírikusan szelíd, majd drámailag szenvedélyes hangot ütött meg. Előbbi kortársaira csak abban emlékeztet, hogy képeit, noha mély és tüzes színek is csillognak bennük, rendesen barnás vagy szürke galériatónusban hangolta össze. Csapongó temperamentumában, könnyed, festői előadásában egyébként szabadabb és szeszélyesebb művészi jellem nyilatkozik.

Mint tőlünk nyugatra, úgy nálunk is elsősorban a tájkép volt az a vehikulum, amelyen a modern festészet haladtában előre gördült. Székely Bertalan, Munkácsy és Paál László tájképeiben szabadult fel először festészetünk a műtermi színezéstől, a kiszámított elrendezéstől. Közvetlenség és kötetlenség, a természetlátás igazsága, az előadás szélessége és szabadsága itt kezd jelentkezni. Az ő képeikben azonban még mindíg átrezeg valami a mult hagyományaiból, színlátásukban van valami a hollandi festőkéből, a szürke és a barna még megtartja tónusadó jelentőségét, az eget és a tájat összehangolják, szóval még mindíg képeket szerkesztenek kissé, nem pedig a természetet festik. A természetlátás közvetlenségében és bensőségében továbbment egy lépéssel Mészöly Géza (1844–1887), a Balaton tavának festője, a világosság és levegősség felé haladó irányzatnak egyik kiváló úttörője nálunk. Meglepően egészséges, friss realizmus és festői zamat van Pállik Bélának (1845–1908) tájképeiben, aki mint az állatoknak, különösen a juhoknak virtuóz ábrázolója lett híressé, de tehetségének még nagyobb bizonyságát adta a táj- és arcképfestésben. Az a festőnk azonban, aki először nézett a természetbe teljesen elfogulatlan szemmel [SZINYEI MERSE PÁL] és bátran vetette vászonra, amit látott: Szinyei Merse Pál (1845–1920) volt. Piloty iskolájából került ki, de a távolság, mely Pilotytól elválasztja, nagyobb mint az, amely Conture és Manet között terül el.


Ferenczy Károly: Nyári délelőtt.
(Szépművészeti Múzeum.)


Thorma János: Október elsején.
(Szépművészeti Múzeum.)

Szinyei már a hatvanas évek végén a franciáktól függetlenül olyan képeket festett (Ruhaszárítás, Hinta, stb.), amelyek a szabad levegő és a fény jelentőségének felismerését mutatják, s amelyek a színezés szabadsága, világossága és merészsége dolgában Párizstól keletre magukban állanak. Új és egyéni hangjukkal nemcsak Szinyei müncheni környezetéből válnak ki ezek, hanem az egész európai festészetben számot tesznek. Törekvéseinek eredményeit legteljesebben Majális című képében (1873) foglalta össze, amely mindvégig főműve maradt. „Nem akar mást ábrázolni, mint egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez” – írta róla egyik levelében Szinyei. Ebben az egyszerű tárgyban azonban többet adott, mint kortársai a legünnepélyesebb kompozíciókban. Üde költészetet adott, de egyúttal a kép napfénytől áthevített színeiben, egének könnyű fátyolában, levegőjének dús áramlásában újfajta szépséggel ajándékozta meg a művészet történetét. A Majális a természet szépségének és az élet örömének elragadó himnusza, a 28 éves mester optimista életfelfogásának bátor és ragyogó kifejezése. Ami pedig színeinek teltségét és világító erejét, a látásnak bátorságát, frissességét illeti, olyan egyéni és merész alkotás, hogy nem csoda, ha kortársainál csekély megértésre talált.

Szinyei arra lett volna hivatva, hogy – úgy mint a nagy francia impresszionisták a maguk hazájában – új korszakot nyisson meg a magyar festészet életében. Ez azonban, sajnos, nem történt meg. A nagy francia úttörőknek is nehezen kellett küzdeniök, de a festők közt is, az írók közt is akadtak lelkes híveik, akik velük és értük harcoltak. Fellépésük zajt keltett és mozgalmat indított meg, s idővel az egész festészetet átalakították. Szinyeinek, ha egyesek méltányolták is tehetségét, nem voltak sem rokontörekvésű felsőtársai, sem olyan bírálói, akik megértették volna teljes jelentőségét, s ő maga nem volt elég kemény és magabízó ahhoz, hogy egyedül állja a küzdelmet.


Iványi-Grünwald Béla: Tavaszi kirándulás.
(Szépművészeti Múzeum.)

A Majális, mely ma főbüszkesége modern festészetünknek, végzetessé vált Szinyei sorsára. A kép hűvös fogadtatása elkedvetlenítette. Dacosan vonult vissza falusi birtokára és sokáig csak hébe-korba dolgozott. Alkotott még néhány jelentékeny művet (Lilaruhás nő, 1874, Pacsirta, 1883 stb.), de a lelkesülés órái mind ritkábban tértek vissza. Idővel jóformán nevét is elfeledték. Csak 1896 táján fedezték fel újra, – felfedezték és ünnepelték, s az elismerés melege újra virágzásba indította művészetét. Megint festeni kezdett. Képei azonban nem érték utol többé ifjúkori műveinek [HOLLÓSY ÉS KÖRE] lendületét. Képzelete szárnyaszegett lett és egykori szabad és merész alkotásmódja helyébe utánzóbb jellegű, tárgyilagos naturalizmus lépett. Azelőtt képzeletből és emlékezetből dolgozott; most már mindíg természet után festett, mégpedig jóformán csak tájképeket, amelyek viruló, zengő színekben hirdették a magyar Felvidék szépségét. Tudása és kedélyének melegsége ezeket a műveit is messze felébe emelik a naturalista tájképek átlagának, de ifjúkorának merész szárnyalását már nem érezzük bennük.


Réti István: Öreg asszonyok.
(Szépművészeti Múzeum.)

Szinyeit elsősorban nem a kritika fedezte fel, hanem a művészek. Akik legjobban lelkesedtek érte, egy festőkolóniának tagjai voltak, amelynek nagy hivatás jutott a modern magyar festészet kialakulásában. A nagybányai festőkolónia ez. „Nagybánya kicsiny vidéki város volt az ország keleti szélén, ócska, középkori házakkal, szép, szelíd hegyvidék, a föld felett zamatos, híres gyümölcsöt, a föld alatt aranyat termő” (Réti). Alapítója a nagybányai kolóniának Hollósy Simon (1857–1917) volt, aki Münchenben tanult s azután ugyanott egy látogatott festőiskolát vezetett. A festészetben a puritán naturalizmus képviselője volt s bár Párizsban sohasem járt, Bastien-Lepage volt szellemi atyja. Leibtól is kapott ösztönzést. Tanítómesternek született, mert rendkívül lelkiismeretes volt művészetében és szuggesztív hatású egyéniségében. Az ifjak rajongtak érte és áhitattal hallgatták tanítását, hogy „a művészetnek nincs más kánonja, mint a természet, s az embernek nincs más törvényhozója, mint a szív”.

Ő vitte 1896-ban nyári kirándulásra Nagybányára müncheni iskoláját. Vele ment néhány ifjabb festőbarátja, Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Réti István, Thorma János. A kirándulást évenkint megismételték, s később egy-egy nyárra mások is csatlakoztak hozzájuk, így Csók István és Glatz Oszkár. Így alakult ki a nagybányai festőkolónia, amely a modern naturalizmus legerősebb vára lett Magyarországon, s ami [A NAGYBÁNYAI CSOPORT] a hivatalos művészi testületekkel való szakítást és külön ösvényen indulást illeti, körülbelül azt a fogalmat jelenti nálunk, mint Németországban a Secessio-k, vagy Párizsban a Salon d’Automne festőinek társasága. Már előbb is voltak nálunk úttörői a naturalizmus és impresszionizmus áramlatának, sőt kitűnő festők is akadtak köztük. Így pl. Deák-Ébner Lajos (1850–1934), aki már a hetvenes években fínom és gyöngéd plein-air képeket festett, egységes, világos tónusban, sok festői bájjal, azután a Hollósyval indulásában rokon, korán elnémult Karcsay Lajos (1860–1932), vagy báró Mednyánszky László (1852–1919), aki az atmoszférikus hatások ábrázolásában volt a magyar impresszionizmus úttörője, noha az ő túlságosan termékeny és ezért ingadozó, de javarészben igen kiváló oeuvrejében fontos helyet foglalnak el a mély léleklátással, valóban vizionárius erővel festett figurális képek is. Azonban ezek a festők meglehetősen elszigetelten maradtak. A nagybányai festőknek rokonlelkű csapata szervezetten, mint zárt csoport lépett fel, iskolát alapítottak, közös kiállításokat rendeztek. Ebben volt erejük és ez volt hatásuk kulcsa. Egyszersmind azzal, hogy itthon telepedtek le, hazájuk erkölcsi légkörében dolgoztak és festészetük anyagát a hazai természetből merítették, igen sokat tettek azért, hogy festészetünk önállóbb és magyarabb legyen.


Csók István: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
(Szépművészeti Múzeum.)

A nagybányai csoport tagjait a természetbe való áhitatos elmélyedés, a művészi szabadságnak, az egyéni művészi érzésnek tisztelete fűzte össze. Nemcsak művészi eredményeikkel szereztek érdemet, hanem azzal az erkölcsi hatással is, amelyet a magyar művészi életre tettek. Felszabadító, bátorító példájukkal ők járultak hozzá leginkább ahhoz, hogy a magyar festészet képe a modern naturalizmus szellemében alakult át és hogy a novellisztikus ízű festészettel szemben a tiszta festői értékek becsülése megnövekedett. Törekvéseiket a velük érző írók lelkes csapata támogatta, élén a nagyérdemű Lyka Károllyal.


Csók István: Műteremsarok.
(Szépművészeti Múzeum.)

Egyébként a csoport különböző egyéniségű művészekből állott. A legjelentősebb Ferenczy Károly (1862–1917) volt köztük, egyszersmind a Szinyeire következő nemzedéknek legnagyobb értéke. Ő is a Bastien-Lepage-fél szigorú naturalizmus irányában indult el, de mindinkább a maga útjára tért: mély költői érzése áttörte az objektív naturalizmus szigorát, a természet hű leírását egyszerűsítő, szélesebb előadással cserélte fel, a részletek tüzetes ábrázolásától a művészi szintézis magasabb igazságában emelkedett fel. Fejlődése szerves és következetes volt, s majdnem az évszakok törvényszerűsége jelentkezett átalakulásában. Főállomásai voltak: az ifjúkornak lírai érzéssel telt, gyöngéd korszaka, férfikorának bátor, színes, összefoglaló erejű naturalizmusa, végül utolsó évtizedének stiláris célzata, fokozódó formai szigorúsága, melyben az új idők törekvéseire adott némi visszhangot. Egész munkásságát a természet áhitatos szeretete, nagy erkölcsi [A SZOLNOKI FESTŐTELEP] komolyság és egyetemes művészi fogékonyság hatja át, amely a biblia jeleneteitől a csendéletig minden tárgyra kiterjedt. Az ifjabb nemzedékre ő volt kortársai közül a legnagyobb hatással. Vele meglehetősen rokon szellemben dolgozott ebben az időben Iványi-Grünwald Béla (1867–1940), a gazdag kedélyű lírikus, s útjuk csak 1904-ben vált el, mikor Grünwald Rómába ment. A kolónia egy másik tagja, Thorma János (1870–1937), a kor áramlatával ellentétben sokat foglalkozott nagyobblélekzetű, népes kompozíciókkal. Nagy történeti képeket is festett, amelyeknek tárgyát a 48-i szabadságharcból merítette, de ilyenkor is hű maradt a modern naturalizmus szelleméhez. Ezekben is, a népéletből merített témában és tájképeiben is szenvedélyes temperamentumról tett bizonyságot. Kiválóan magyar vérmérsékletében és rendesen sötétbe ágyalt, mély, erős színeiben Munkácsyval mutat némi rokonságot. Réti István (sz. 1872) a meghitt, csöndes otthon költői lelkű dalnoka, az aranyos, meleg tónus festője, képmásaiban éles megfigyelő és kiváló jellemábrázoló. Egyszersmind kitűnő író, a nagybányai mozgalomnak hiteles és fínomtollú történésze.


Glatz Oszkár: Csendes áhitat.
(Magántulajdon.)

A magyar Alföld szívében, Szolnokon is alakult egy festőtelep a XX. század első éveiben, amelyben naturalista törekvésű művészek egyesültek, hogy a magyar föld és élet festői értékeit kiaknázzák. Olgyay Ferenc, Szlányi Lajos, Mihalik Dániel, Zombory Lajos, Fényes Adolf voltak az alapítók nevezetesebbjei. Tehetségre és jelentőségre különböző férfiak, akik inkább geografiai, mint szellemi értelemben tartoztak össze. Egyesek közülök jeles műveket festettek, azonban együttes működésüknek nem volt olyan jelentősége, mint a nagybányai csoportnak. Ez már azért sem lehetett, mert ők csak akkor léptek fel, mikor a modern naturalizmus nagy harca már lezajlóban volt, s rájuk nem annyira küzdelem várt, mint inkább csöndes munka a már feltört talajon.


Glatz Oszkár: Birkózó fiúk.
(Szépművészeti Múzeum.)

A modern naturalizmus szellemében fejlődött új művészi látásnak, a velejáró széles előadásnak és az impresszionizmus hatásaként felszabadult színfelfogásának mind általánosabb hódítása a 90-es évek derekától kezdve gyökeresen megváltoztatta festészetünk jellemét. Az új szellem, amelynek elterjedéséhez a nagybányai kolónia olyan sokkal járult hozzá, szembefordult a novellisztikus ízű, olcsó point-re pályázó „kedélyes” genre-festészettel és a milléniumi mesterséges történeti hullám lezajlása után végleg szakított a történeti kompozíciókkal.


Fényes Adolf: Délben.
(Magántulajdon.)

Művelték ugyan a népélet festését, de adomázó mellékíz nélkül, egyszerű helyzetkép formájában. A legelterjedtebb és legnépszerűbb műfaj a tájkép lett, mellette az interieur- és csöndéletfestés hódított leginkább. [MAGYAR IMPRESSZIONIZMUS] A festészet legnagyobbrészt beérte a mindennapi valóság hű ábrázolásával, a képzeletnek alig volt része az alkotásokban; az elképzelés a látás, a bonyolultabb kompozíciókat az egyszerű természeti látvány szorította ki.

Rendesen a „naturalizmus és impresszionizmus” korszakának nevezik ezt az időt, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az impresszionizmus klasszikus formájának, amely Claude Monet és a késői Manet művészetében öltött testet, nem született meg magyar kiadása. Valószínűleg azért, mert az impresszionizmus elsősorban racionalista művészet volt, a szem és az értelem, a megfigyelés és mérlegelés művészete, s ez a jellege nem egyezik a magyar festészetet jellemző melegséggel és közvetlenséggel. Akiket nálunk többé-kevésbbé párhuzamba lehet állítani ezzel a mozgalommal, azok nem foglalkoztak olyan rendszeresen és kizárólagosan a fény és levegő problémáival, s másrészt melegebb, olykor érzelmes hangot ütöttek meg, amely hiányzik az eredeti impresszionizmus művészetében. – Egyének szerint más-más alakot ölt ez, de aki a Majálisnak, a tavasz és szerelem himnuszának szárnyalását összehasonlítja a nagy francia festők piknikjeivel, talán megérzi azt, amit kifejezni szeretnénk. Az érzésnek ez a melegsége az, mely a nagybányaiak naturalizmusát sajátos zománccal vonja be és olyan lírai jelleget ad neki, amelyek hiába keresünk az impresszionizmus francia művelőinél. Ha Mednyánszkyt figyeljük meg, akit leginkább lehet Monet-val kapcsolatba hozni, megint valaminő lágyabb, érzelmesebb vonásra akadunk, amely merőben idegen a nagy francia mestertől.

Azt sem szabad felednünk, hogy az impresszionista festészet kiválóan analitikus jellegű volt, fényelemző kísérleteiben végül szinte a tudományos módszerességig jutott el, holott a mai modern naturalista festészetünk a színek összefoglalására, szintézisére törekedett, s vezető jelentőségű mestere, Ferenczy Károly, úgy határozta meg festésének lényegét, hogy az „kolorisztikus naturalizmus, szintetikus alapon”.


Vaszary János: Pihenő nógrádi búcsúsok.
(Szépművészeti Múzeum.)

Bizonyos azonban, hogy a naturalizmusnak ezt a szakaszát az impresszionizmus eredményei igen megtermékenyítették. A festészet a müncheni akadémia sötét tónusfestésével szemben színesebb, világosabb, változatosabb lett. Kitűnő művészekben sem volt hiány. Már 1890 táján tűnik fel nagyszabású tehetségével Csók István (sz. 1865). Tanulmányait, mint a legtöbb magyar művész a mult század utolsó negyedében, Budapesten kezdte, majd Münchenben és Párizsban folytatta. A puritán naturalizmus állomásától indult el, Bastien-Lepage és Dagnan-Bouveret voltak szellemi vezérei, az ő hatásuk látszik „Ezt cselekedjétek…” című képén és még Báthory Erzsébet történetét ábrázoló nagy kompozíciójában is. De a természetnek tárgyilagos és részletező ábrázolását már fiatalon abbahagyta. Ezzel a részletező modorral rendesen némi szárazság és iskolás mellékíz jár együtt, s ez merőben idegen Csók meleg kedélyétől és érzéki látásmódjától. Szabad és egyéni színképzelete nem tudott megállani a természet hű másolásánál, a világnak a valóságnál gazdagabb [A NATURALIZMUS] és melegebb képét alkotta meg, könnyed ecsetje megszínesítette az életet s bájt és derűt árasztott reá. Rózsás aktjaiban valóságos apoteózisát festette meg a női test szépségének, tájképeiben merész szemmel látta meg és biztos kézzel ragadta meg a magyar föld és ég csodálatos tüneményeit. Játszi könnyűséggel oldja meg a legnehezebb festői feladatokat, s az ezüstös szürke harmóniák fínom hangolásában éppen olyan nagy koloristának mutatkozik, mint a magyar népművészet által sugalmazott, tüzes színhatásoknak csaknem cigányos rapszódiáiban.


Radnay Gyula: Önarckép.
(Szépművészeti Múzeum.)

A tárgyilagos naturalizmus mellett Csóknál hívebben tartott ki Perlmutter Izsák (1866–1932). Ifjan hosszú ideig élt Hollandiában s az ottani életet és tájat festette a modern naturalizmus szellemében. Hazatérése után a hazai életnek lett nagytudású ábrázolója. Az objektív naturalizmushoz való hűségében rokona Glatz Oszkár (sz. 1872), aki később a bujáki nép kedves, tarka életének hű leírója lett, de ebben az időben még nagybányai ízű képeket festett, egységes, mély tónusra törekedett, az embert széles egységen, a tájba olvasztotta be, s későbbi színesebb, de hűvösebb és tárgyilagosabb modorával szemben még melegebb, érzelmesebb, szóval nagybányai hangot ütött meg.

Fejlődésének következetességével és önállóságával, tudásával és éles megfigyelőképességével kiváló jelenség Fényes Adolf (sz. 1867), először Székely, majd Weimarban Thedy, s végül Párizsban a Julian-akadémia tanítványa. A szolnoki kolónia (lásd feljebb) legjelentősebb művésze, s a magyar élettel és tájjal való benső érintkezésben jutott el korai munkáinak sötétbarna tónusától, részletező modorától egyre világosabb, gazdagabb színezéséhez, egyszerűbb, összefoglalóbb előadásához. A vele egyidős Vaszary János (1867–1939) is a naturalizmus iskolájából került ki, de Bastien-Lepage természethűségét hamar elhagyta, s a fénynek és a mozgásnak az impresszionizmus szellemében való ábrázolására tért át. Heves temperamentuma, szellemének elevensége és tüze azonban már azt is sejtették, hogy ez nem utolsó állomása és még más utakon is fog járni. – Koszta József [VISSZAHATÁS A NATURALIZMUSRA] (sz. 1864), Tornyai János (1869–1936) és Rudnay Gyula (sz. 1878) is már a világháborút megelőző időkben úgy kezdtek kibontakozni, mint nagyerejű, kiváló egyéniségek, s különösen örvendetes volt, hogy eredeti színlátásukkal és temperamentumuk sajátosságával festészetünk magyar szellemének erősödését bizonyították. Művészetük teljes kifejlődése azonban csak a későbbi időben ment végbe.


Koszta József: A mezőn.
(Szépművészeti Múzeum.)


Rippl-Rónai József: Apám, anyám.
(Székesfővárosi Múzeum.)

A naturalizmustól az új törekvésekhez elsősorban Rippl-Rónai József (1861–1927) vert hidat. Az ő művészete Párizsban a postimpresszionista festők (Bonnard, Vuillard, Maurice Denis) körében fejlődött ki, akikkel részint személyes, részint szellemi érintkezésben állott. Aristide Maillol-hoz is baráti és szellemi kötelékek fűzték. Művészete azonban merőben egyéni volt. Élesszemű megfigyelője volt a természetnek, aki fínom, szellemes, delikát színezésű feljegyzéseket készített a környező világról. Másrészt azonban, különösen korai párizsi idejében, komoly, egyszerű, nyugalmakban a stílus magaslatára emelkedő képeket festett, melyekben már egy új időnek szintetikus hajlamai jelentkeztek. Újfajta művésztípus fellépését jelentette nálunk azzal is, hogy a grand art művelésen kívül az otthon művészi díszítésével, bútorok, szőnyegek, edények stb. tervezésével is foglalkozott. 1900-ban hazatért Párizsból és nagy része lett nálunk abban a mozgalomban, mely – visszahatásként a naturalizmus hosszú uralmára – a természethez való hűséggel szemben a természeti képet tudatosan átalakítani igyekezett.


Paál László: A Fontainebleau-i erdő.[6]
(Szépművészeti Múzeum.)


Rippl-Rónai József: Utcakövezők.
(Szépművészeti Múzeum.)

Ama törekvésekkel kapcsolatban, amelyek a naturalizmussal szemben visszahatást jelentettek, meg kell említenünk a század első tizedében alakult gödöllői kolóniát is. Ennek a körnek művészi hitvallására Ruskin és az angol praeraffaeliták voltak nagy hatással. A nagy és szabad művészi alkotásokat és a mindennapi szükségletek kielégítésére szánt iparművészeti munkákat egyaránt felölelő, az egész életet átfogó művészet volt eszményük. Nagy szeretettel fordultak a magyar, különösen az erdélyi népművészethez, amelyben a modern művészetnek termékenyítő és ifjító forrását látták. A legkülönbözőbb feladatokkal foglalkoztak. A kolónia legjelentősebb tagja, Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920), aki egyúttal irodalmi propagálója is volt a kolónia törekvéseinek, mondai és szimbólikus tárgyú freskókkal díszített épületeket, de egyszersmind szőnyeget, bútort, mozaikokat tervezett. Nagy Sándor (sz. 1869), a csoport másik jellegzetes alakja, főként az üvegfestés és a grafika terén jeleskedett. Jóformán mindenféle technikának akadt művelője. Szövőiskolát is alapítottak, mely művészi tervek alapján [A GÖDÖLLŐI KOLÓNIA] dolgozott és felújította a régi, nemes technikákat. Működésükben határozott programm volt, törekvéseikben meggyőződés és tiszta szándék. Ha az eredmény – amibe ilyen természetű munkamódszernél szervezkedési és gazdasági szempontok is beleszólnak – nem is volt arányban a szándék jóságával, a gödöllői telep tiszta sziget volt, amelynek megvolt saját légköre és tenyészete. Ami a népművészet kiaknázását illeti, úttörő kezdésről lehet beszélni, amely hasonló Bartóknak és Kodálynak az eredeti magyar népzenére nézve végzett munkájához. Kár, hogy a telep vezetőegyéniségének, Körösfői-Kriesch Aladárnak korai halála, s még inkább a szerencsétlen gazdasági viszonyok félbeszakították a munkát, mielőtt még igazi gyümölcseit megteremthette volna.


Körösfői-Kriesch Aladár: Zách Klára története.
(Szépművészeti Múzeum.)

Rippl-Rónai sajátos hangjával sokáig meglehetősen magára maradt a naturalista és impresszionista művészet nagy áramlatában, Körösfői-Krieschnek és társainak törekvései is elszigetelt jelenség számba mentek. A naturalizmus és impresszionizmus diadala teljes volt, s ez külsőképen is kifejeződött abban, hogy 1905-ben az áramlatnak legnagyobb mestere: Szinyei Merse foglalta el a budapesti művészeti főiskola igazgatói székét, s ugyanő több, kiváló társával együtt külön kiállító csoportot (Miénk) alapított. Azonban a beteljesedés nyomában csakhamar olyan jelek mutatkoztak, amelyek arról tanúskodtak, hogy a naturalizmus alig felépült vára düledezik. Új áramlatok szivárogtak be Párizs felől. A szigorúbb szerkezetet írták zászlójukra, a szem mindenhatóságával az értelem rendező és alakító hivatását, a formákat felbontó célzatokkal a szintézist állították szembe, a levegő s fény mindent összeolvasztó, az anyag önállóságát eltüntető ábrázolásával szemben az anyagszerűség követelményeit hangoztatták. Cézanne neve lépett Monet és az impresszionisták helyébe, másfelől Marées és Hildebrand elveinek is akadtak hirdetői. Az új eszmények hívei kíméletlenül ostromolták a régieket, éles harc indult meg és szenvedélyes viták folytak a sajtóban és a művészek körében. Többen a már kifejlődött és beérkezett művészek közül is az új eszményekhez pártoltak. Így pl. Kernstok Károly (1873–1940), aki már kiváló eredményeket ért el naturalista szellemű munkáival, most aktos és lovas kompozícióban a testek szigorú konstrukciója, a kiszámított, tudatos szerkesztés irányában tett kísérletet és egyik vezére lett az új törekvéseknek. Maga Rippl-Rónai, akinek impresszionista felfogásába mindíg erős stilizáló hajlamok vegyültek, most szabad utat engedett ezeknek a hajlamoknak s ebben az időben dekoratív jellegű, határozottan szerkesztett csoportok tették ki munkáinak zömét. Az [ÚJ TÖREKVÉSEK] ifjabbak őt mintegy szellemi atyjukként tisztelték és harcaikba is bevonták. Iványi-Grünwald Béla, a nagybányai kolónia egyik alapítója, aki annakidején egy nyomon járt Ferenczyvel, fokozatosan közeledett a dekoratív, síkszerű felfogás és a kiszámított kompozíció felé. Vaszary forma- és mozdulattanulmányokba merült el, s az új áramlat még Ferenczy művészetében is nyomot hagyott. Ekkor kezdett a figyelem felébredni, habár még csak félénken is, az addig csak kigúnyolt Csontvári Tivadar (1853–1919) iránt is, akinek egyenlőtlen, sokszor esetlen, de olykor a költői látomás közelébe emelkedő kompozícióiban olyan tulajdonságok mutatkoztak, amelyek szokatlanok voltak és ezért a naturalizmusra következő visszahatásképpen még tökéletlen megjelenésükben is érdeklődést keltettek. Naívság, akaratlan primitívség és fantázia volt egyes képeiben s ezt méltányolták az új törekvések hívei, míg mások csak elrajzolt alakjait és tökéletlen, néha színházi dekorációfestésre emlékeztető előadását látták meg és ezért nem is vették őt komolyan számba.

A fiatalabb nemzedékből elsősorban Márffy Ödön (sz. 1878) volt az, aki a impresszionista stílust felváltó visszahatásban elöljárt, noha ő maga az impresszionista látás iskolájában nevelődött és ennek az iskolának gazdag örökségéből táplálkozik. Csakhogy színeiben izzóbb, melegebb, a valóságnál nagyobb feszültségű hatásokra törekszik, dekoratívabb és összefoglalóbb az impresszionizmus klasszikus értelmezőinél. Némiképen Henri-Matisse célzataival mutat rokonságot.


Nagy Sándor: A művész és felesége.
(Székesfővárosi Képtár.)

Az új törekvések egyes képviselői a „Nyolcak” társaságában tömörültek, együttes kiállításokat rendeztek és a sajtóban harcos bajtársakra tettek szert. Megint olyanféle harc kezdődött, mint aminőt annak idején a nagybányaiak fellépése indított meg. Csakhogy a mostani újítók között kevésbbé volt meg az a lelki összhang, amely a nagybányaiakat összefűzte. Törekvéseik szétágazóbbak voltak, s ami összekötötte őket, az inkább az impresszionizmus megtagadása volt, mint saját eszményeik közössége. Főképen pedig hiányzottak soraikban a nagyobbszabású egyéniségek. Munkáikban is ritkán akadt a művészi erő koncentrációját bizonyító, nagyobblélekzetű alkotás, leginkább Kernstok vállalkozott ilyenre. A festészetbe velük valaminő töredékesség költözött. Nem volt hiány érdekes és szellemes munkákban, gyakran hallottunk szépen megütött akkordot, de ez ritkán tudott kerek dallammá kifejlődni, annál kevésbbé hosszabb lélekzetű ópusszá. Egyszersmind mintha megint a termékenyítő hatás mértékén felül erősbödött volna az idegen iskolák befolyása és egyelőre ismét zökkenés állott volna be festészetünk önállóságának és magyarságának folyamataiban, mely a modern naturalizmussal, főként a nagybányaiak felléptével oly biztatóan kezdett megindulni. Az új törekvések azonban így is fontos átalakulásoknak voltak hírnökei, mint láttuk: nem maradtak hatás nélkül egyes kiváló idősebb festők stílusára sem, s olyan változást készítettek el, amely új jellemet volt hivatva adni a háborús és a háborút követő idők festészetének.


Csontvári-Kosztka Tivadar: Önarckép.
(Szépművészeti Múzeum)


Kernstok Károly: Lovasok a víz partján.
(Magántulajdon)


[1] A vázlatkönyvek sokszor kitűnő bepillantást engednek egy-egy művész munkájába. Megfigyelhető, miként alakul ki és ölt formát a festő gondolata, ötlete, mielőtt az ecset munkához fogna. Különösen érdekes képet nyujtanak Székely Bertalan apró vázlatai. Egy-egy alkotása érdeklődése közben rajzocskák hosszú sorozatát vetette papírra és miután legtöbbjükről a keltezés sem hiányzik, nyomon követhetjük a művész munkáját.

[2] A vázlatkönyvek sokszor kitűnő bepillantást engednek egy-egy művész munkájába. Megfigyelhető, miként alakul ki és ölt formát a festő gondolata, ötlete, mielőtt az ecset munkához fogna. Különösen érdekes képet nyujtanak Székely Bertalan apró vázlatai. Egy-egy alkotása érdeklődése közben rajzocskák hosszú sorozatát vetette papírra és miután legtöbbjükről a keltezés sem hiányzik, nyomon követhetjük a művész munkáját.

[3] A festmény 1880-ban készült.

[4] Készült 1871-ben, Düsseldorfban. Fára van festve, mérete 195×142. Először Bécsben, 1873-ban állították ki.

[5] A Majális Münchenben készült. Első vázlata 1870-ből való, a végleges kivitel 1873-ból. Először Münchenben volt kiállítva, azután az 1873-iki nemzetközi kiállításon Bécsben. A művész még ez évben felajánlotta ajándékul a Nemzeti Múzeumnak, de Pulszky Ferenc lekicsinylő bánásmódján megütközve, nem adta át. 1896-ban az állam vásárolta meg.

[6] A kép címe: Erdei út. 1872-ben készült s először 1873-ban a bécsi világkiállításon szerepelt, ahol éremmel tüntették ki.

« MELLY JÓZSEF: AZ EMBERI EGÉSZSÉG TUDOMÁNYA ÉS VÉDELME. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

LYKA KÁROLY: A SZOBRÁSZAT. »