« PETROVICS ELEK: A MODERN FESTÉSZET KIALAKULÁSA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BIERBAUER VIRGIL: AZ ÉPÍTÉSZET. »

LYKA KÁROLY
A SZOBRÁSZAT

Alighogy Mária Terézia trónra lépett, meghalt az utolsó, Magyarországon munkálkodó nagy barokk szobrász, Rafael Donner. Idegen volt ő is, mint annyi más, nálunk dolgozó művésztársa s bár művészi súlya messze meghaladta kortársaiét, ő sem hatott a magyar szobrászat alakulás-történetére. Utána Ferenczy föllépéséig, a jelentékenyebb szobrászati föladatokat idegenből behívott mesterek oldották meg szokványos minőségben: munkáikból hiányzott az az erjesztő erő, amelyre éppen ekkor oly nagy szüksége lett volna a magyar szobrászatnak. Szobrászatuk idegen test volt művészetünk történetében, csak a megrendelő főúr vagy főpap behívó levele fűzte őket hozzánk, nem is ösmertek minket. Kisebb-nagyobb tehetséggel hűségesen teljesítették a megbízást, amely egyébként sem volt nagyszabású, mert a jozefinus politika kolostoreltörlései, az általános bizonytalanság és gyönge pénzügyi viszonyok következtében az idevágó igények is felette szerényekké lettek. Mindenekfelett azonban természetszerűen teljesen idegen volt nekik valamely koncepció a magyar művelődésről, amelyet nem is ösmerhettek. Folyamatos szobrászati fejlődésről, amelynek gyökerei a magyar televénybe mélyedtek volna, szó sem lehetett. Ha megfestenők ennek a korszaknak szobrászati képét, úgy az nem plasztikánk szerves alakulás-történetének, hanem inkább a mecénások, a megrendelők ízlésének képe volna. Múló jelenség, amely nem hagyott mélyebb nyomokat.

Az első mester, aki programmszerűen össze akarta kapcsolni a szobrászatot a magyar művelődéssel, Ferenczy István volt. Már mint kezdő, római tanulmányainak idején, hozzáfogott terve megvalósításához: megfaragta Csokonai mellszobrát s ajándékul küldte a debreceni kollégiumnak mint elsejét annak a sorozatnak, amelyben emléket akart állítani a magyarság híres férfiainak. Ez a gondolat akkor új volt, hiszen egyetlen hasonló tárgyú szobor sem díszítette városaink terveit és középületeit s amit a szobrászok Pest-Budán faragtak, allegorikus temetői sírkövek, kőszentek vagy főúri parkok Pomonái, Dianái voltak. Mikor Ferenczy Budán letelepedett (1824), fáradhatatlanul folytatta propagandáját, még rézmetszeteket is készített a magyar ősökről, akiket az akkori általános felfogás szerint a szittyákban, skythákban vélt megtalálni. De nemcsak a magyar tárgy izgatta őt: még a szobrok anyagát is magyar anyagnak akarta tudni s éveket töltött fárasztó kutatásokkal, míg végre fölfödözte a ruszkabányai (ruskicai) márványt.


Ferenczy István: Csokonai mellszobra.
(Debrecen, Ref. főiskola.)

Ha ebben az időben szobrászati központról beszéltünk, úgy bizonyos mértékben Pest volt az. Itt pedig nem akadt szobrász, aki ilyen eszmény megvalósítására csak gondolt volna is. Jórészük ideszakadt külföldi volt, a hazai születésűeknek szobrászati célkitűzései messze különböztek Ferenczyétől. A legkeresettebb mester a libetbányai születésű Dunaiszky Lőrinc volt. Munkáit Pestről szerte fuvarozták a Bánságtól a Felvidékig, az Alföldtől túl a Dunáig. Mindent vállalt, ami a faragás technikájával készíthető, a legegyszerűbb sírkőtől a templomi faszentig, a prédikálósszék díszítéséről a címerpajzsig. Gondos kalkulációk, jó összeköttetések révén valóságos teleppé fejlesztette műhelyét, amelybe beállította néhány fiát is. Nem valamely magasabbrendű művészi ideál, hanem a telep felvirágoztatása volt a cél. Még kevésbbé olyasmi, ami legalább kapcsolatot jelentett volna a magyar élettel. A német Pest német polgárai megbecsülték, mint ahogy akkor megbecsülték a vagyonos iparos-polgárt, művészetről ennek a polgárságnak nem volt semmi koncepciója, de meg tudta becsülni a szolid munkát [AZ ÚJKLASSZICIZMUS] és a szállítás pontosságát. A Kisfaludyak, Berzsenyiek lelkes munkásságát nem ösmerhette, hiszen magyarul sem tudott s ha hallott valamit Ferenczy idegőrlő erőfeszítéséről, bizonyára valami megbocsáthatatlan különcködésnek vélhette.

Egy ponton találkozott e két annyira különböző mester: mind a kettő a klasszicizmus stílusát mívelte. Kettejük közül Dunaiszky Bécset, Ferenczy Rómát jelentette, amaz e stílusnak azt a változatát képviseli, amelyben még elég nyoma van a már elhamvadt barokknak, Ferenczy viszont Canova és Thorvaldsen göröghöz símuló purista klasszicizmusán nevelkedett.


Ferenczy István: A Szánthó-család síremléke.
(Kecskemét, Ref. főiskola.)

Ezt a görögös-újklasszikus formanyelvet aztán átvitte olyan tárgykörre is, ahol az ember valóban nem várná, így a kecskeméti Szánthó-síremlék nagy domborművére, ahol a kecskeméti bíró családja antik öltözetben jelenik meg, Mátyás király tervezett nagy lovasszobrán a fejedelmet ugyancsak antik öltözetben kívánta megmintázni. Ne csodálkozzunk az ilyen elgondoláson: a kor vezető esztétikusa, Kazinczy, ezzel teljesen egybehangzó elveket hirdetett. Ferenczy első, nem képmásszerű műve, amelyet Rómából hazaküldött, szintén antik tárgy: A pásztorlányka néven ösmert márványszobor. Egyénibbek itthon faragott képmásai (Kazinczy, Ürményi), egyébként ilyeneken kívül csaknem kizáróan síremlékekkel s néhány templomi szoborral foglalkoztatták. S bár élete műve összes terveinek meghiúsulása folytán éppen nem bő, jelentősége művelődéstörténeti szempontból is hasonlíthatatlanul nagyobb, mint pestbudai pályatársaié.


Dunaiszky Lőrinc: Alexandriai Szent Katalin fehérre festett faszobra.
(Krisztinavárosi róm. kat. plébániatemplom.)

A harmadik szobrásztípus, amely a XIX. század első felében működött, nem hazai, hanem olasz vagy osztrák. Sokan voltak s a legkiadósabb munka nekik jutott. Két főképviselőjük Marco Casagrande és a bécsi Josef Kleiber, Casagrandet még Velencéből ösmerte Pyrker, meghívta Egerbe s ott rábízta a hatalmas dóm szobrászati díszítését. Az igen nagymérvű munka befejezése után hasonló feladatot kapott az esztergomi főszékesegyházban: mindezek a kőszobrok az akkori Magyarország legnagyobb méretű plasztikai alakításai voltak. Klieber is sokat dolgozott magyar számlára: a bécsi híres szobrásztanárt [OLASZ ÉS OSZTRÁK MESTEREK] egész sor főnemesünk hosszabb ideig foglalkoztatta, részben kastélyaik, részben parkjaik számára szállított allegórikus szobrokat, de dolgozott Pannonhalma és a pesti német színház megrendelésére is. Mind a két mester a klasszicizmust képviselte, Casagrande valamivel lendületesebb, melegebb kiadásban, Klieber előkelőbb, kimértebb, hidegebb. A magyar élettel való kapcsolatuk nagyon különböző: Klieber fölvette a megrendelést, Bécsben elkészítette s készen szállította Magyarországba, a magyar művelődéshez nem volt semmi köze, – Casagrande azonban 1833-tól néhány évtizeden át köztünk élt, nagy munkáinak kifaragásánál magyar segédmunkásokat is használt, de valamely iskola kialakulásáról nem lehetett szó, mert a fiatal magyarok nála csak a legalárendeltebb munkához jutottak.


Ferenczy István: Pásztorleányka. Fehér márvány.
(Szépművészeti Múzeum.)


Izsó Miklós: Búsúló juhász. Fehér márvány.
(Szépművészeti Múzeum.)

Ferenczy szobrászi céljai teljesen elszigeteltek maradtak, a sok magyar és még több nálunk működő külföldi szobrász csak éppen a közepes átlagot jelenti, azért velük itt részletesen nem foglalkozhatunk. Együttvéve valamennyien a kor klasszicizmusának különféle változatait képviselik, amely olykor a német biedermeier felé hajlik, olykor valamelyes romantika vonásait is érezteti.

Vajjon a közönségnek milyen volt az állásfoglalása ezzel az egyetemes stílussal szemben? Hogyan illeszkedett az bele művelődésünkbe?

A választ megadja a kor művelt közönségének klasszikus nevelkedése. Oly időkben, midőn az országgyűlésen latinul szónokoltak, az egyetemen [ A SZOBRÁSZAT HELYZETE A SZÁZAD ELEJÉN] latinul adtak elő, a kor költői klasszikus szabású strófákat írtak, amelyek tele vannak tűzdelve ókori mitológiai nevekkel, a klasszicista szobrászat nem hathatott idegennek, főleg azért nem, mert hisz – ha eltekintünk a szorosan vett egyházi művektől – a szobrok tárgya szintén mitológiai, vagy allegórikus volt. Ilyen szempontból érthető a harmónia, amely kétségtelenül megvolt a klasszicista szobrászat és e kor közönsége közt. Művészeti szempontból a helyzet más. A közönségnek egyoldalú filológiai és jogászi nevelkedése folytán a szobrászat igazi problémáiról fogalma sem volt, a formai alakítás esztétikai értékkülönbségei is ismeretlenek voltak előtte. Áll ez a műveltebbekről, akik sorából a megrendelők kerültek ki, hatványozottabb mértékben áll a városi polgárság tömegeiről, akik köréből alig került ki egy-egy képmásszoborra, emlékéremre való megrendelés. Ha itt-ott egy polgári ház homlokzatára valamely faragott kép is kerül, úgy ezt inkább az építész rábeszélő képességének lehet köszönni, vagy még többször ama régi szokás emlékének, amikor az ilyen ábrázolásoknak cégérszerű szerepe volt. A monumentális szobrászat annyira kívül esett az általános érdeklődés körén, hogy a XIX. század egész első felében egyetlen monumentális emlékszobrot sem emeltek és Ferenczy nagy terve, Mátyás király lovasszobra, még az országgyűlésen is megbukott.


Izsó Miklós: Táncoló paraszt. Szoborvázlat.
(Szépművészeti Múzeum.)


Huszár Adolf: Báró Eötvös József szobra Budapesten.
(Fénykép.)

Igaz, hogy az ország akkor más természetű, nagyszabású problémákkal volt elfoglalva (Széchenyi tervei, Nemzeti Színház, Tudományos Akadémia, Ludoviceum stb.) a szobrászat kérdése másodrendűnek látszhatott, annál is inkább, mert e félszázadban nem akadt egyetlen oly hatalmas szobrásztehetség sem, aki egy Berzsenyi, egy Petőfi mellé volna állítható s elemi erővel térítette volna a figyelmet a szunnyadozó magyar plasztika felé. A szabadságharc összeomlása aztán jó időre megbénította a művészeti tevékenységet.


Stróbl Alajos: Önarckép.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az osztrák önkényuralom idején s utána is merőn más veretű szobrászat bontakozott ki Magyarországon s új, az előzőtől eltérő szerephez jutott művelődésünk keretében. Mindenekelőtt megváltozott a stílusa és megváltoztak indítékai is. Eltűnt vagy már csak nyomokban maradt meg a klasszicizmus s helyét a legjobbaknál realista plasztikai vágyak foglalták el. Míg amannak képviselői a mitológia könyveiből bányászták tárgyukat, az újak az élet közvetlen szemlélete felé fordultak. Amazok szobraik elgondolásánál és alakításánál súlyt vetettek a lendülő, folyamatos vonalra, ezek a formai alakítás helyett a valóság meggyőző tolmácsolására irányították törekvésüket. Amazok átlagosították a formákat, az újak egyénítették s egyszerűsítés helyett gazdagításra törekedtek. Amazok közömbösítették a valóságban látható formákat, ezek viszont formáról formára mintáztak s így új és friss hatásokat értek el. Amott a tanultság, itt az élmény játszotta a Múzsa szerepét. Amott a szabály, emitt az átérzés volt a kiindulás alapja. Ezek az új vágyak a kor legnagyobb tehetségében, Izsó Miklósban testesültek meg a hatvanas-hetvenes években, utána többféle változatban a realizmus vette át az uralmat egészen a század végéig.

Izsó első jelentékenyebb művét, amely a Búsuló juhász néven szerepel, Münchenben faragta, miután a bécsi akadémiát rövidesen elhagyta s a bajor főváros hasonlíthatatlanul szabadabb légkörében kötetlenebbül élhetett művészeti vágyainak. A mű 1862-ben került Pestre, a közönség lelkes elismeréssel fogadta. Mert a sok Juno, Mercurius, stb. után most jelent meg először márványba vésve a magyar paraszt. Gondoljunk vissza arra, hogy már a félszázad vége felé mennyire előkészítette az ilyen gondolat értékelésére a közönséget az irodalom, hogy a „népieskedők” egész körét teremtette meg. Gondoljunk a „magyar divat” kultuszára (Izsó műegyetemi évei alatt is ilyenben járt, árvalányhajas kalappal), a színház népkultuszára, a magyar tánc és magyar dal nagy térfoglalására, metszetek és festmények magyar népélet-ábrázolásaira s arra, hogy az előző félszázadban még nagyrészt német Pest, hogyan változik gyorsan magyar várossá, hogyan akasztották le a kereskedők német cégtábláikat s hogyan festenek helyükbe magyart a piktorok. A talaj tehát elő volt készítve, főkép az irodalom buzgó munkája révén. Csak a vágyak szobrászi kifejezése hiányzott még. S az első, aki plasztikai formába tudta öltöztetni e vágyakat, Izsó volt. [IZSÓ MIKLÓS] Érthető, hogy rögtön meg tudta hódítani a közönséget s ezzel mélyebb kapcsolatot teremthetett szobrászatunk s akkori művelődésünk közt.


Stróbl Alajos: Anyánk. Fehér márvány.
(Szépművészeti Múzeum.)

Pedig a Búsuló juhász nem volt Izsák legjobb, legeredetibb műve. Mert még megérzik a formálás síma óvatosságán az akadémiai tanulmányok hatása, de ne feledjük, hogy ez a mű a mester legkoraibb munkái közé tartozik. Értéke szobrászatunk történetének szempontjából mégis fölbecsülhetetlen. Mert e században most történt meg először, hogy egy szobrász csakis érzésére hallgat, csakis élményt ad. Izsó, a disznóshorváti fél-paraszt, a faluja határában hányszor látta, hányszor nézegette el gyermekkorában a tarlón elmélázó juhászt: e gyermekkori emlék kopogtatott müncheni műhelye ajtaján. Nagy művészeknél nem ritka eset, hogy az ilyen emlékképek eltörölhetetlen jelt nyomnak gondolatvilágukra (Munkácsy, Szinyei Merse). Volt bátorsága, hogy a kor akadémikus szabályai ellenére valami nagy klasszikus tárgy helyett éppen ezt a százszor látott képet, ezt a meghitt, vele egy életet élő parlagi magyart méltassa márványra. A fontos itt az, hogy nála valóban az élmény s nem a doktrína lett vezérlő csillaggá s ebben mindenesetre ő az első.

Emlékszobrai közül csak egyet fejezhetett be: a debreceni Csokonait. Jelentőségében ezeknél fontosabb egy sor kisméretű terrakottája, amelyek táncoló parasztokat, cigányokat, korteseket mutatnak, tehát mintegy csatlakoznak a Búsuló juhászhoz. De megvan bennük az, ami az utóbbiból még hiányzott: a teljes függetlenség minden más szobrától, a tökéletes eredetiség és azonfelül fontos plasztikai problémák fölvetése és megoldása. Ezeket megrendelés nélkül, maga szobrászi vágyainak kiélésére mintázta. Itt ismét az egyéni élmény az alap s a mintázó kezet népünk forró szeretete vezeti. Az előadás realista, a mintázás gyorsmenetű, de a heves mozdulatú alakok egyensúlyzása ritkítja párját. Súlyos, bonyolult probléma, amelyet ösztönösen, intuitív erővel oldott meg. Korai halála megakadályozta, hogy továbbra is ebben a szellemben folytassa munkálkodását.


Stróbl Alajos: Arany János szobra Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt.
(Fénykép.)


Zala György: Tanulmányfő.
(Szépművészeti Múzeum.)

Izsó élete utolsó éveiben emlékszobrokra is kapott megbízást (Szeged: Dugonics, Budapest: Petőfi), ezek befejezetlenek maradtak. Mostani alakjukat Huszár Adolf adta meg, aki a meglehetősen száraz bécsi akadémikus modorban dolgozott a nyolcvanas évek közepéig. Huszár más emlékszobrokat készített (Budapest: br. Eötvös József, Marosvásárhely: Bem), utolsó művét, az aradi Szabadság-szobrot már nem fejezhette be, ezt a munkát Zala György végezte. Ilyen módon mintegy három szobrásznemzedék adta egymásnak kézről-kézre az emlékszobor-témát, amely Izsó halála után egészen a század végéig legfeltűnőbb és legjellegzetesebb jelensége e korbeli szobrászatunknak, de – ami minket ezen a helyen legjobban érdekel – odáig ismeretlen különleges kapcsot teremtett szobrászatunk és művelődésünk közt.


Zala György: Az ezredéves emlék.
(Budapest.)

A hatvanhetes kiegyezés után szobrászatunk központja, Budapest, soha [AZ EMLÉKSZOBROK DIVATJA] nem álmodott fejlődésnek indult. A vállalkozó kedv rendkívüli, sokszor már egészségtelen méreteket öltött, a város átrendezése, az új intézmények serege temérdek munkát adott a polgárságnak, amelynek a vagyonosodás arányában nőttön nőtt az önbizalma, optimizmusa, az újabb nemzedékben műveltsége is. A hosszú elnyomatás alatt visszafojtott nemzeti öntudat most már szabadon élhette ki magát s az általános ünneplő hangulatban sor kerülhetett arra is, hogy multunk nagyjait emlékszobrok állításával is ünnepeljék. És megindult az emlékszobrok bő áradata, amiből arra lehetne következtetni, hogy immár hatalmasan nekilendült maga a szobrászat is. Hogy ez általában – kevés kivétellel – nem történt, annak különleges okai voltak.


Zala György: Andrássy Gyula lovasszobra.
(Budapest.)


Fadrusz János: Az elpusztított Mária-Terézia-emlék.
(Egykor Pozsonyban.)

Az okok közt nem csekély jelentőségű, hogy most már a szobrász egészen más mecénással került szembe, mint régen. Néhány emberöltő előtt a megrendelő rendszerint az egyház vagy valamely főúr volt, most azonban az egész társadalom. Mert a temérdek emlékszobor költségét országos gyüjtés vagy egy-egy megye vagy város művelt közönségének adakozásából termelték elő. Ennek mindenesetre megvan a maga művelődéstörténeti jelentősége, mert már maga ez a tény is kapcsolatot jelentett művelődésünk hordozói és szobrászatunk közt. A század első felében emlékszobrot emelni szinte tékozlás számba ment volna, a század második felében a városok büszkék ilyen cselekedetükre. A szobrászat kulturális ügy lett, sőt éppen ebben a félszázadban szerveztek olyan akadémia-féle állami tanintézetet, amelyben mintázást is tanítottak, most először Magyarországon (első tanárai Izsó, utána Huszár). Amiért egykor oly lelkesen küzdött a szegény Ferenczy, íme végre megvalósult: a szobrászati biztos talajhoz jutott, sőt bizonyos tekintetben országos üggyé lett.


Fadrusz János: Mátyás király emlékműve.
(Kolozsvár.)


Damkó József: Nemesasszony. Terrakotta.
(Szépművészeti Múzeum.)

De megvolt a szobrászat e sorsfordulatának árnyoldala is. Mert az új, ezerfejű mecénás nem kívánatos módon folyt be az általa emelt emlékműnek művészi részében, holott művészi nevelkedése még fogyatékos volt. A közadakozás pénzügyi kezelése szoborbizottságok kezébe volt letéve, ez a bizottság írta ki a műre a pályázatot s küldött ki bíráló bizottságot, akinek soha semmi közük nem volt művészi kérdésekben. Lehettek kiváló politikusok, jeles publicisták, bevált tudósok, de szobrászati ügyekben való szereplésük csak éppen alkalmi volt. A pályaműveket merőn laikus szempontból bírálták el s e közéleti korifeusok megjegyzéseivel szemben a kevés hozzáértő zsüritag ellenvetései hatástalanok maradtak. Beavatkoztak a kivitelre elfogadott pályamű végleges megindításába is, mindegyiknek volt mondanivalója a csizma archeológiai hűségétől kezdve a bajuszig. Nem mindíg történt így, de az általános típus mégis csak ez volt.


Damkó József: Gulyásgazda. Terrakotta.
(Szépművészeti Múzeum.)

Már maga a pályázat is sok veszedelmet rejtett magában tiszta művészeti szempontból. A pályázóknak többnyire volt olyan pszichológiájuk és [A SZOBRÁSZOK ISKOLÁI] tájékozottságuk, hogy tisztában voltak azzal, mi fog a szoborbizottságnak tetszeni. Tudták, hogy ott, ahol nincs mélyebb plasztikai érzék és tudás, megteszi a maga hatását a szónoki „póz” s egy bizonyos pátosz, hiszen ekkor élte virágkorát a pompázó szónoklás és a dekoratív felköszöntő. A főkép filológiai nevelkedésű művelt közönségnek jól eshetett, ha a szobor főhőse mellett a talapzaton még egy, két, három, sőt több úgynevezett mellékalak szimbolikusan magyarázta a megörökítettnek jelentőségét, mint ahogy tudományos munkákban gyakran csillag alatt kommentálnak egy-egy állítást. Ez igen sokszor rovására ment a tiszta plasztikai elképzelésnek és alakításnak. A szobrászok e körülmények ismeretében nagyobbára számoltak e köztudatban lappangó vágyakkal, amikor sikert akartak elérni, annál is inkább, mert maguk is e kor gyermekei lévén, sokjuk nem is tekintette különösebb nyügnek az e fajta kompozíciós kívánalmakat. Csak kevesen tudtak ennek ellenére is jelentékeny emlékműveket alkotni.

Maguknak a szobrászoknak művészi nevelkedése is megváltozott. Míg az előző félszázadban Rómát és Bécset tekintették a szobrászat Mekkájának, most inkább München, főkép azonban Párizs vonzotta legtöbbjüket. Itt kezdték stílusukat kialakítani, még pedig a realizmus jegyében. Az alap a valóság közvetlen szemlélete és tanulmányozása volt, de legtöbbször ezenfelül még okultak bizonyos barokk tanulságokon, mások a korai olasz renaissance emlékein. Uralkodó anyaguk most legfőképpen a bronz, mert ez megengedte a mozgalmasabb beállítást, a nagyobb lendületet. Ha itt-ott kőszobor készül, annak mintáját agyagból készítik, a gipszöntővel kiöntetik s a kőbe faragást kőfaragó munkásokra bízzák. Ritka kivétel az olyan szobrász (Stróbl Alajos), aki maga faragja meg szobrát, a mű nagy előnyére, mert megérzik rajta az alkotó mester kezenyoma, a teremtés ihlete. Elég későn jelentkezik a terrakotta, mint a szobor végleges anyaga (Telcs, Damkó). De nem tudott a közönség körében kedveltté válni.

A szobrászok száma ebben az alkotási vágytól duzzadó korszakban nagyon megnőtt. Céltalan volna róluk ezen a helyen synopsist adni, inkább azzal a néhány kiváló tehetségű mesterrel foglalkozunk, akik úgy művészi súlyukkal, mint jelentős életük-művével jellemzik az 1900-ig terjedő korszakot.

Három nevet kell itt említenünk, amelyeknek hordozói mintegy rányomják egyéniségük bélyegét erre az időszakra, ezek Stróbl Alajos, Zala György és Fadrusz János. Csaknem egyidősek, az elsőnek születési éve 1856, a másik kettőé 1858. Hármuk közül Fadrusz jelenti a legnagyobb erőt, Zala a legerősebb pátoszt, Stróbl a legtöbb plasztikai fínomságot. Ezek nagyon általános vonások annak a realizmusnak keretén belül, amelyet mind a hárman míveltek. Zalának jutottak a legterjedelmesebb feladatok (a budapesti millenáris emlékművön három évtizedig dolgozott), Stróbl élete-műve a leggazdagabb, Fadrusz későn fogott művészeti tanulmányaihoz s korán halt meg, ezért alkotásainak száma a másik kettőével össze sem hasonlítható.

Stróbl alapjában véve lírai természet, fínom költészettel átszőtt realizmusa megragadón nyilvánul Anyánk című ülő szobrában, amelynek még gazdag a formaadása, ez később fokozatosan egyszerűsbödik, hogy végül oly nemes alkotásokban csendüljön ki, mint a Primavera vagy az Assisi sz. Ferenc. Emlékszobrai közül is azok a legértékesebbek, amelyeknek nyugodt, szemlélődő alakjain érvényesíthette meleg, meghitt formálását (Budapest: Arany, Károlyi Sándor, Miskolc: Erzsébet királyné). Későbbi nagyobb emlékművei már kiesnek kitűzött időrendi keretünkből. Mindezeken kívül Stróbl mintázta össze szobrászaink közt a legtöbb képmás-mellszobrot, köztük sok olyant, amelyek ebben a nemben a legjobbak e korban.

Stróbl fínom lírájával összemérve Zala jelenti a patetikusabb plasztikát. Mintázásának alapja a realizmus, amelynek egyik szép példája a Harckészség című korai szobra, amely az aradi Szabadság-szobor egyik mellékalakja. Attól fogva nagy sorát mintázta ez emlékszobroknak (Budapest: Andrássy, Honvédszobor, Millenáris emlékmű, Erzsébet királyné, Szeged: Deák Ferenc stb.). Azon e korbeli szobrászaink közé tartozik, akik barokkos mozgalmasságot juttatták műveikbe (budai Honvédszobor, a Millenáris Emlékmű bigái stb.). Zalánál nagy súly esik a dekoratív hatásra, a mintázás fordulatosságára, a formák erős kiélezésére, viszont nyugalmasabb szobrain (temetői sírszobrok, képmások) szépen jut érvényre nagy, [A NAGY REALISTÁK] ösztönös formáló-készsége. Előszeretettel használt anyaga a bronz, amellyel erős szilhuette-hatásokat tudott elérni.

Fadrusz is a realizmus alapján állott, de azt monumentálissá tudta fejleszteni. Első emlékszobrán, az utóbb elpusztított pozsonyi Mária Terézia lovasszobron (márvány), úgy a kompozícióban, mint a megmintázáson még érzik némi barokk emlék, ettől Fadrusz csakhamar megszabadult és későbbi szobrain (Kisbér: Wenckheim Béla, Zilah: Wesselényi) leginkább pedig a kolozsvári Mátyás-szobron szabadon és önállóan adta egyéniségét. E bronzművek hatalmas erő szülöttei s ezt fokozza, hogy lehántott munkáiról minden aprólékosságot, lemondott minden dekoratív hatásról és a formák gazdagságáról, kurtán s egyenesen mondotta el egyszerű plasztikai mondatait.

Ebben a korszakban körülbelül minden szobrászunk mintázott emlékszobrokat. Kossuth és Erzsébet királyné halála s a nagy millenáris felbuzdulás alkalmat adtak arra, hogy nemcsak a városok, hanem sok kisebb község is feldíszítse terveit, ilyen művekkel. Igen sok helyiség, amely odáig csak útszéli Nepomuki Szent Jánost vagy a templomban Crucifixust látott, most jutott először emlékszoborhoz.




Boehm József Dániel: József nádor emlékérme. 1840.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Fontosabb e szobortömegeknél a plasztikának egy különleges fajtája: a temetői szobrászat, amely virágkorát élte ebben az időszakban. A viszonylag nagy jólét megengedte, hogy erre is költsenek jobbmódú emberek s a szobrászok egész sora jutott így munkához, leginkább Budapesten. A kerepesi temetőben valóságos síremlék-kultusz alakult ki.

A tárgykör, amelyet temetői szobrászatnak nevezünk, többféle művészeti előnnyel járt szobrászatunkra nézve. Elsősorban csupán egy megrendelővel s nem sokfejű bizottságokkal volt dolga a szobrásznak. Főkép azonban a sírhant kicsiny méretei nem engedték meg a sokalakú kompozíciót. Azután a temetőnek hangulati adottságai is inkább elmélyedést, semmint szónokias pátoszt sugalltak a szobrásznak. Végül az emlékműtől eltérőn a sírszobor közelről való szemléletre készül, a mintázó kéz elínyeskedhetett sokféle plasztikai fínomságon, ami kapóra jött a realizmuson nevelkedett mestereknek. Egész sor valóban költői mű keletkezett e jótékony korlátokon belül, sőt egyes szobrászainknak ép ebben a körben találjuk műveik javát. Már Stróbl és Zala is gazdagították a kerepesi temető díszét néhány fínom művel, mások, mint Kallós, Donáth, szinte specialistáivá lettek ennek a tárgykörnek.




Szárnovszky Ferenc: Műipari állami nagy aranyérem, 1896.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Míg a temetői sírszobor állandó szükséglet tárgya volt, addig az otthon keretébe való apró terrakotta-szobrocska nem tudott népszerűvé lenni. A díszes reprezentációt kedvelő kornak nem volt eléggé reprezentatív. Ugyanezt mondhatjuk a plasztika Benjaminjáról, az emlékéremről. A század első felében a csekély szükségletet a pénzverőinkben dolgozó idegen érmelők elégítették ki, viszont éppen a szükséglet csekély volta egy sor magyar éremművészt kivándorlásra csábított, így például Boehm József Dánielt, aki Bécsben igazgatója lett az éremverő akadémiának s felvirágoztatta az osztrák éremművészetet. A század második felében sem volt különösebb a szükséglet, ezt külföldön födözték, mígnem a század vége felé Szárnyovszky Ferenc és Beck Ö. Fülöp útnak indították a magyar éremművészetet, amely oly gazdagrétű termést hozott a XX. században. Az emlékéremnek is az [REALISTA STÍLUS] volt a baja, ami az apró terrakottának: nem volt eléggé reprezentatív a közönség szemében.

Volt még egy tárgykör, amelynek sorsa feltűnően mostoha volt: az akt. Éppen a művészi realizmus korszakában várható lett volna, hogy a szobrászok hévvel vetik magukat erre a témára, amelyet a multban legkedvesebb feladatuknak tekintettek a legnagyobb szobrászok. Korszakunkban azonban szinte ritkasággá lett, bár néhány jeles akt-szobrot felmutathat ez a korszak is. (Zala: Harczkészség, Kallós: Dávid). Az akt elhanyagolásának főoka, hogy java mestereinket a képmás és az emlékszobor foglalkoztatta, az előbbi eleve kizárta az aktalakítást, az utóbbin sem juthatott neki szerep: a közfelfogásnak nem lett volna ínyére.

A szobrok eddig vázolt kategóriáit stílus szempontjából jellemzi a kötetlenség, ami együtt járt a kor realisztikus felfogásával. S bár e mesterek munkássága mélyen belenyúlik a XX. századba, ennek legfontosabb jellemvonását nem ők adják meg többé, hanem egy kötöttebb, idealisztikusabb szobrászat, amelynek bemutatása már kívül esik e vázlat keretén.

« PETROVICS ELEK: A MODERN FESTÉSZET KIALAKULÁSA. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

BIERBAUER VIRGIL: AZ ÉPÍTÉSZET. »