« TÓTH ZOLTÁN: A HADAKOZÓ NÉP. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VARJÚ ELEMÉR: A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKORBAN. »

SINKOVICS ISTVÁN:
A MAGYARSÁG MAGÁNÉLETE

A keresztvíz felvétele éles határvonalat von a pogány világ és a Szent Istvánnal elinduló új magyar élet közé. A keleti pusztákról messzesodort magyarság majd egy évszázadon keresztül bizalmatlanul és elzárkózva élt hosszú vándorlásának utolsó állomáshelyén: a Duna-Tisza mentén. Géza fejedelem és fia, Szent István azonban kibékültek Nyugattal és ettől kezdve a nyugati kultúra szabadon átléphette a magyarság lakóhelyének határait. Kelet és Nyugat küzdelmének a magyar magánélet, a család és az otthon is hamarosan színtere lett. El kellett feledniök a keleti életmódot és helyébe fel kellett venniök azokat a formákat, amelyekbe a nyugati népek rendezték földi útjukat az egyik határkőtől a másik határkőig. Az átalakulás sehol sem volt nehezebb és fájóbb. A pogánysággal együtt szokásokat kellett ugyanis elhagyniuk, amelyek eddig szorosan életükhöz tapadtak és amelyek nemzedékről-nemzedékre öröklődtek hosszú, megszakításnélküli sorban; hagyományoktól kellett elfordulniok, melyeket az ősök gyakorlata szentelt meg, – az ősöké, akiknek csontjai ott porladoztak valahol messze keleten, a végtelenbe vesző pusztaságokon, vagy szálláshelyeik szomszédságában, és akiknek félő tisztelettel áldoztak a családi tűzhelynél, hogy haragjukat magukra ne hívják.

Ebbe a nagy átalakulásba nem lehetett a magyarságot máról-holnapra belekényszeríteni. Akik magyar földre is át akarták hoznia nyugati keresztény világot, nem is vállalkoztak a lehetetlenre. Nem irtották ki a mindennapi élet sok apró szokását s azokat a hagyományos szertartásokat, amelyek a lakodalmat, a temetést, a hétköznapok szürke egyformaságából kizökkentő eseményeket kísérték, hanem rendszerint csak keresztény színezetet adtak nekik, vagy pedig csupán üres formáikat hagyták meg s a régi tartalmat, amely gondolatokat, érzéseket ébresztett, tettekre sarkallt, elfeledtették.

A pusztulásra ítélt régi életforma még sokáig kísértett. Megjelent Koppányban, Vathánban, akiknek fájt a keleti örökség elpazarlása és a Nyugat felé haladó magyarságot vissza akarták fordítani a pogány ősök életmódjához. A steppe-népek vándorszelleme az első időkben minduntalan elsodorta helyükről, templomuk közeléből a falvakat, úgyhogy Szent Lászlónak és Kálmánnak törvényekkel kellett visszaparancsolnia őket. Még századok elmulta után is, mikor a tatárjáráskor betelepített kunokon keresztül újra hatni kezdett a puszta varázsa, sokan voltak, akikben felébredt az elaltatott keleti ösztön és nem tudtak ellenállani az igézettnek. Élükön a fiatal uralkodóval, Kun Lászlóval, egyszerre fojtogatónak érezték a nyugati formákat és siettek vissza a rég elhagyott élet felé.


Baskír sátor.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

Mindez azonban már csak hosszabb-rövidebb ideig tartó visszaesés volt: a magyar nép, Szent Istvántól kezdve, az egész középkor folyamán megmaradt a nyugati szomszédaitól tanult életmód mellett.

A nyugati latin életstílust a Keletről ideszakadt jövevény vagy egyenesen az eredeti forrásból: a franciáktól, olaszoktól, spanyoloktól vette át, vagy pedig germán népek közvetítésével. Voltak idők, amikor német minták ébredtek valósággá a királyi udvar és a magyar előkelők életében, máskor az új-latin népek között virágzó szokások és életeszmények találtak második otthonra a magyar földön. A nyugati életmódot a magyarság nem írott betűkön keresztül ismerte meg, – az írásnak még csak az egyháziakra [A NYUGATI ÉLETFORMÁK KÖZVETÍTŐI] terjedt ki a birodalma, – a latin életformákat elsősorban az idegenek hozták be s honosították meg. Velük szemben a nyugati kereszténység felvételével feloldódott a keleti bizalmatlanság, mert „különböző nyelveket és szokásokat, különböző tanulságokat és fegyvereket hoznak magukkal, amelyek a királyi udvart felékesítik és felmagasztalják és a külföldiek fennhéjázását elijesztik”. A királynékat, akik a messze spanyol, olasz földről, Franciaországból vagy a német udvarokból jöttek, több-kevesebb hazájukbeli kísérte el. Ezek itt sem mondtak le régi életmódjukról, szokásaikról, szórakozásaikról, környezetük pedig mindezt átvette tőlük. A királyi udvarban megforduló előkelők igyekeztek megközelíteni az első magyar otthon életét. Rajtuk keresztül azután mind szélesebben ömlött szét a nyugati élet, hogy végül töredékek a nép nagy tömegéhez is eljussanak belőle.


Sátorbontás a baskíroknál.
(A Néprajzi Múzeum fényképe után.)

Nyugat azonban nemcsak ezen a módon formálta át a steppékről jött magyar életet. Latin életformákra tanították a magyarságot idegen földről érkező világi papok és szerzetesek is; nyugati országok életmódját valósították meg az idegen telepesek, szegények és tehetősek, katonák, iparosok, kereskedők, földművesek, akik a keresztény világ különböző részeiből jöttek szerencsét próbálni. Akadtak azután magyarok, akik közvetlenül is találkoztak Nyugattal. Idegen országokban háborúskodtak, követségben megfordultak messze külföldi udvarokban, vagy a nyugati egyetemek híre-neve vonzotta őket az Európa-járásra. Amit azután követésre méltónak találtak, hazatérve igyekeztek megvalósítani otthonuk életében.


A kelneki vár lakótornya. XIV. század.

A különböző világok találkozási helyére sodort magyarság azonban nemcsak nyugati szomszédaitól kapott az élet berendezéséhez mintákat. Jöttek királynék Bizáncból, orosz, lengyel, szerb fejedelmi udvarokból is, keleti szláv ösztönzéseket és szokásokat hozva magukkal, de ezek a hatások, ha hagytak is néha erősebb nyomokat, a latin életstílus uralmát nem tudták veszélyeztetni.


A visegrádi lakótorony (XIII. század) mai állapotában.

A nyugati formák megjelenésével eltűnt a korábbi egyformaság. Magyar és magyar életmódját a középkor folyamán lényeges különbségek választották el egymástól. A középkorban mindenki – ahogy Aquinoi Szent Tamás kifejtette – a társadalomban elfoglalt helyének megfelelő életet építhet ki magának. Ennek a felfogásnak a megvalósulásai a különböző középkori életformák, amelyeket az elmenő nemzedékek örökségként hagytak a nyomukbalépőkre. Fejedelmek, nagyurak, nemesek, polgárok, szegényemberek különböző keretek és formák közt járják végig földi vándorútjukat. Mások a hétköznapok, életigények, szórakozások a fénybe és pompába takaródzó előkelő udvarokban, és mások a sárból, fából készült parasztházakban. A középkori ember várakozásai a földi élettel szemben megállottak az eléjük szabott határok előtt.


Terem Léka várában. XIV. század.
[1]

Az élet külső keretét, a lakóhelyet Nyugat hatása teljesen átformálta. A Duna-Tisza mellé jövő magyarok, miként a széles keleti puszták legtöbb népe, sátrakban laktak. Főfoglalkozásuk az állattenyésztés, nem engedte, hogy életüket egy kis földdarabhoz kössék. Amikor állataik egy-egy területet lelegeltek, sátraikkal más vidékre költöztek. De nemcsak ezért kellett nekik a könnyen mozgatható „ház”. Megsemmisítéssel fenyegető hatalmas ellenséggel szemben is egyedül a mozgékonyság adott védelmet a nyílt steppéken. Itt tehát a helyhez kötött ház, amilyenben a nyugati népek éltek, csak terhet és veszedelmet jelentettek volna. A sátorlakó kunok elmenekülhetnek, – világosan érezték ezt a különbséget századok mulva a Magyarország ellen készülő tatárok, – a magyarokat azonban megkötik házaik, városaik és váraik.


A körösszegi lakótorony. XIII. század.
[2]

A pusztai életmódhoz mindenben kifogástalanul alkalmazkodott a sátor. Felállítása, szétszedése, továbbszállítása nem volt nehéz feladat, lakóit pedig megoltalmazta eső, hideg és szél ellen egyaránt. A steppéken élő törökfajú népek hosszú próbálgatások után jutottak el a legtökéletesebb sátorfajtához: a nemezsátorhoz. Tőlük vette át a magyarság is, mikor sorsa századokon keresztül jóban és rosszban a puszták török népeihez kapcsolta.


A diósgyőri vár. Ambrus mesternek, Nagy Lajos építészének műve.
[3]


Lakótorony a nagyszalánci várban. XIV. század.

A sátornak szabályos köralakú alapja volt, ezt alacsonyabb-magasabb fallal körülkerítették és gömbölyű vagy csúcsban végződő tetőt építettek reá. Váza faanyagból készült. Az oldalfal rácsosan egymáshoz símuló rudakból állott, úgyhogy a rácsszerkezetet szabályozni lehetett. Ha széthúzták, akkor a sátor nagyobb kerületű és alacsonyabb lett, ha összébbszorították, a terjedelem kisebbedett, a magasság viszont emelkedett. A rácsos sátorfalat a széltől védett oldalon keretes ajtónyílás szakította meg. A tető alapépítményét hajlított farudak alkották, amelyek legfelül köralakú fagyűrűbe szaladtak össze. Az oldalfalat és a tetőszerkezetet kívülről vízálló, erős nemeztakaróval borították be. Az ajtókeretek közé vagy fából készített ajtót illesztettek, vagy pedig nemezlap takarta le függönyszerűen a bejárást. Felül a gyűrűalakú tetőnyílást a szükségnek megfelelően tudták nagyobbítani vagy kisebbíteni egy odaerősített nemezdarab segítségével. Ezen keresztül jött be a friss levegő, a világosság és itt szállott ki a sátorház közepén elhelyezett tűzhely füstje.


Sátor a Képes Krónika Kun László megöletését ábrázoló képén.

A nyugati életformák és az állattenyésztés mellett egyre jelentősebbé váló földművelés lassanként eltüntették a steppék nomád világából hozott gömbölyűtetejű nemezsátrakat. Az élet kerete már nem a határtalan puszta volt, az embersorsok egy-egy kisebb földhöz kapcsolódtak. Ezt az átalakulást szemléltetik a mozgékony sátrak helyébe épülő állandó házak. A különböző életigények természetesen más lakóhelyeket teremtettek a nagyurak és mást a szegényemberek számára.

A középkori magyar uralkodók, hogy minden ellenséges támadástól védve legyenek, az ország belsejében rendezték be otthonukat. Esztergom, Székesfehérvár, Óbuda, Buda és Visegrád falai látták a királyi családot legtöbbet. A tatárjárásig Esztergomban volt a királyi udvar, IV. Béla az ország újjáépítésekor Budát tette fővárossá, az esztergomi palotának pedig a magyar egyház első főpapja lett az ura. Az Anjouk korában Buda, Óbuda és Visegrád megosztották egymás közt a királyi lakóhely fényes szerepét. Szent István alapítása, Székesfehérvár, az egész középkor folyamán országos [SÁTOR ÉS LAKÓHÁZ] események, nagy ünnepek, királykoronázások és temetések alkalmával hívta hosszabb-rövidebb időre falai közé az uralkodócsaládokat. A királyok és királynék mindenütt gondoskodtak az udvari életnek megfelelő keretekről: erősségeket, palotákat, templomokat emeltek.


A sárospataki vár lakótornya a várudvar felől.
[4]

A magyar királyi otthon nagy átalakulásokon ment keresztül az első keresztény uralkodóktól III. Béláig vagy Nagy Lajosig. A sátorból egészen egyszerű épületekbe költözködtek. Az esztergomi várhegyen még a frank uralom idejéből maradt kőház fogadta magába az uralkodó családját. A földöntúli életbe olthatatlanul szerelmes Imre királyfi Fehérvárott még fából ácsolt palotában virrasztott imádságok és zsoltárok közt éjszakáról-éjszakára, mikor körülötte hallgatásba merült a világ. III. Béla idejében azonban már nagyszerű román palota lépett a tűzvésztől elpusztított régi esztergomi lakás helyébe. Majd Budán, Óbudán a nyugati országok fejedelmi lakóhelyeivel versengő gótikus paloták épültek, Visegrádon nagyszerű lovagvár. Az állandó székhelyek mellett Liptótól le a déli határig vagy az erdélyi rengetegekig sokfelé várta az uralkodókat vadászház, nyaraló, ahol egyidőre levethették az országos gondokat.

A sátorlakás helyett az egyhelyhez kötött ház lett a magyarság otthona. Ilyen lakóhelyek készítésének módját már a honfoglalás előtt ismerték, az itteni népek házaiból pedig különféle megoldásokat vettek át, amelyeket sok-sok nemzedék próbálgatása és tapasztalata teremtett meg. A társadalom élén haladók kőből építettek maguknak házat, földhányással, vesszőfonattal és árokkal övezték körül, hogy annál biztonságosabb legyen. A nagy többség fából, nádból, sárból készült kunyhókban vagy földbesüllyesztett putrikban védekezett az időjárás szeszélyeivel szemben. Különböző vidékek különböző faházat építettek. Ahol a rengetegek bőséges mennyiségben adták az építőanyagot, a nép boronaházakat emelt. Az ilyen építmény fala egymásra fektetett faragott fatörzsekből állott, a közöket sárral, mohával, fával tömték ki, kívülről pedig földdel vagy sárral tapasztották be oldalát. A négy falra azután nyergestető került; ezt fával, sással, náddal borították be. Fában szegény vidékeken csak a ház váza készült fatörzsekből és gerendákból, az oldalfal vesszőfonás, amelyet kívül-belül vastagon betakartak sárral, hogy a meleget jól tartsa. A legszegényebb réteg megelégedett a sátrak alakját eltanuló sövény- és nádkunyhókkal, vagy pedig a földre húzódott. A földháznak, putrinak – vagy ahogyan az egykorúak nevezték: „izik”-nek – csak a teteje látszott ki s rajta a szokásos fedőanyag: a nád és a szalma. Valamennyi ház, városban és falun, szegényeknél és előkelőbbeknél egyformán egyetlen kisebb-nagyobb helyiség volt, amely egymaga töltötte be a szoba és a konyha szerepét. Az oldalfalakat nem szakították meg ablakok, a padlás építését még nem ismerték, kéményt nem készítettek, a ház közepén égő tűz füstje a tetőnyíláson keresztül hagyta el a lakást. A kőházakban magasabb szinten állott az élet, a napvilág és a levegő számára ablaknyílásokat hagytak, a konyhát pedig különválasztották.

A magyarság csak lassan szokta meg a helyhez kötött lakóházat. Ha a telet benne is töltötte, tavasszal előkerült a sátor. Az idegeneknek, [VÁRAK] akik megfigyelhették a magyar életet, azonnal fel is tűnt, hogy a magyarok a nyarat és az őszt sátrak alatt töltik. Így azután nem egyszer megtörtént, hogy a téli szállásoktól nagyon messzire elhullámzott a falu népe. A törvények éppen ezért pénzbüntetéssel sujtották a templomától messzetávozó falut és kényszerítették, hogy visszatérjen eredeti helyére. A steppékről hozott sátor tehát nem tűnt el egyszerre, hanem az állandó házaktól időnkint visszahódította a magyarságot. Az uralkodók számára remek kiállítású sátrakat készített az idegen hatások alatt továbbfejlődő keleti ízlés. Mikor Barbarossa Frigyes a Szentföld visszafoglalására kereszteshadával keresztülvonult Magyarországon, III. Béla ilyen sátorral lepte meg. Még a nyugati igényeknek is megfelelt ez a királyok életstílusához igazában méltó keret: a négy szobából álló nagyszerű sátorépítmény, a pazar díszítésű bútorok, a falakat takaró bíborszövetek és keleti mintázatú szőnyegek.


Terem az esztergomi királyi palotában. XII. század.
[5]

A tatárpusztítás súlyos napjai megmutatták az embereknek, hogy hasonló veszedelmektől hogyan lehet megvédelmezni otthonuk életét. Akik tehették, igyekeztek nehezen megközelíthető helyeken falakkal övezett erősségeket emelni, ahol az ellenséges támadásoktól biztonságban érezhetik magukat. Ezek a várak nemcsak a földesúri családnak adtak védelmet, hanem veszedelem idején rövidebb időre falaik közé fogadták az alattuk meghúzódó jobbágyfalvak népét is. A védelemkeresés mellett várépítésre ösztönözte a nagyobb birtokok urait a magyar földön megjelenő lovagi életstílus is. Így azután az ősi névadó faluban, amelyhez a földesurat a hagyományok kötötték, és gyakran a bírtok több pontján is, egymásután épültek a kisebb-nagyobb erősségek. Égbemeredő sziklacsúcsokon, hegyoldalakhoz símulva, vizek mentén, vagy a síkságból messze kiemelkedve, mindenfelé megjelentek a nyugati országok középkori képéből elmaradhatatlan tornyos várak. Eleinte a főtoronyban zsúfolódott össze minden: az úri család, a cselédség, és a várőrző katonaság otthona. Később már emelkedtek az igények, a torony aljában külön lakóházat építettek a földesúri családnak; lovagterem, kápolna és kert egészítette ki a lakást. A várak számára, hogy feladatuknak megfelelhessenek, a lehetőség szerint nehezen hozzáférhető helyeket választottak ki, ami a falaik közé húzódók kényelmének rovására ment: szűk, egészségtelen kő- vagy faépületekben, egészen kezdetleges viszonyok között éltek. De várakat csak a tehetősebb családok építtettek, a nemesség széles rétegei kőből, fából, sárból készült lakóházakban továbbra is kinnmaradnak jobbágynépeik között.


Vályuláda egyetlen fatörzsből. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

[A LAKÓHÁZ BERENDEZÉSE] A régi sátorlakások bútordarabjai tovább kísérték a magyar családokat az új környezetbe, a helyhez kötött házakba is. A puszták világából hozott készletet azonban idők folyásával újabb és újabb – nyugati eredetű – darabok gazdagították. Ezek először a magasabb életformák megvalósítására törekvő előkelőbbek otthonában honosodtak meg s innét kerültek azután lassú közvetítéssel az alsóbb rétegekhez. A lakóház berendezése még így sem állott sok darabból. A középkori ízlés ugyanis nem zsúfolta tele a lakást. Még az előkelő családok szobáiban is csak a legszükségesebb daraboknak van helyük. Anyagban és kivitelben azonban már nagyok voltak a különbségek a lakások berendezései között. A szegények nyugvóhelye sokfelé egyszerű gyékény, szalma vagy széna, máshol a szoba fala mellett végigfutó, fából vagy földből készült pad, amelyet szőnyegek, prémek, állati bőrök borítanak. A királyok és nagyurak palotájában az ágy remek kidolgozású mennyezetes építmény, színpompás takarókkal és tarka vánkosokkal. Az asztal keresztbe fektetett lábakra helyezett fedőlap, gyorsan szétszedhető; csak az étkezés idejére kerül be a szobába. Ülőhelyül elsősorban a falmenti padok szolgálnak, rajtuk kívül előkelőbb helyeken hordozható székek is vannak. Ilyeneket vittek a nagyurak magukkal, mikor a királyi udvarba mentek megvitatni az ország dolgait. A szoba falához símuló lábatlan, hosszúkás, alacsony ládákban és a Nyugatról származó lábas szekrényekben őrzik a ruhaneműeket és egyéb ingóságokat. Több bútordarab nincs is a lakószobában, legfeljebb még a ringatható bölcső, a keleti török népektől hozott örökség. A csupasz falakat a tehetősebbek otthonaiban faragásos faburkolat, tarkaszínű szőnyeg és kárpit takarja, mellettük egy-egy kép vagy házioltár ad hangulatot a lakásnak. Szükséges is ez, hiszen a középkori lakószobák többnyire sötétek és ridegek. A fából, sárból készült épületeken egyáltalán nem volt ablak, a kővárakét és kőpalotákét pedig télire bedeszkázták vagy vesszőfonadékkal zárták be, s a világosság számára csak egészen kis, olajozott papírral vagy pergamennel fedett nyílást hagytak. Az üveg megfizethetetlenül drága volt, a templomra is csak alig jutott. Ilyen körülmények között nagy szerepet játszott a mesterséges világítás. A viaszból öntött gyertya volt a legkellemesebb világítóeszköz, drágasága miatt azonban még a nagyúri otthonok sem használhatták állandóan. Legtöbb helyen faggyúgyertyát, fenyőforgácsot, szurokfáklyát, vagy olajmécsest égettek. Világosság ömlött szét a tűzhelyről is, amely az egy helyiségből álló ház közepén nyitottan lobogott. Később nyugati mintára kemencéket és kályhákat raktak.


Királyi hálószoba a XIV. században.[6]
(Képes Krónika.)


Hálószoba a XIV. században. Szent Erzsébet rózsacsodája.
(Bécs, Állami Könyvtár.)

[HÁZASSÁG, CSALÁDI ÉLET] Az élet, amelyet az emberek vittek ezek közé a keretek: paloták, sárházak, szegényes és díszes bútorok közé, csak külső formákban mutat sajátos vonásokat, lényegében nem. Középpontban a családi tűzhely állt, ehhez kapcsolódott nagyok és kicsinyek sorsa egyaránt. A földi vándorút alatt hétköznapok és ünnepek váltogatták egymást. Voltak nagy megállóhelyek, amelyek kiemelték az embert a megszokottság szürkeségéből.


Udvari élet a XIV. században. Szent István születése a Képes Krónikából.

A magyar családi életbe a kereszténység alig hozott lényeges változásokat. A nyugati világ határához érkező magyar már egynejű volt. Az egyháznak nem kellett nehéz küzdelemmel leszoktatnia, mint sok más népet, a több feleség-tartás szokásáról. Az élettársa megválasztását azonban az átmeneti időben valahogyan szabályozni kellett. Szent István megtiltotta, hogy a szabadok és rabszolgák összeházasodjanak. A szabad emberre, hogyha rabszolganőt vett társul, magára is rabszolgasors várt. Később azonban a különböző szinten állókat sem választották szét ilyen éles határvonalak. A nemes saját színvonalára emelhette nem nemes származású feleségét. Sőt, ha a férjet az após örökbefogadta, a nemes leány sem süllyedt alsóbb társadalmi osztályból való urához. Az egyház csupán csak azt nem engedte, hogy keresztények a kötelékébe nem tartozókkal lépjenek házasságra. A nyugati életformák elterjedése után előkelő vagy szegény emberek a lehetőség szerint igyekeznek életszintjüknek megfelelő feleséget választani. Az uralkodók idegen fejedelmi családokkal házasodtak. Politikai megfontolások vagy érdekek parancsára léptek kapcsolatba a szomszédos országok uralkodócsaládjaival, vagy messzi fejedelmi udvarokkal. Hitvesüket az esküvő előtt többnyire nem is látták. A magyar királylányok is sokszor kerültek külföldre, olykor mint egészen kis gyermekek. Vak Béla egyetlen leányát, Zsófiát, már nyolcéves korában elvitték német földre, hogy jövendőbelije udvarában neveljék fel. Ugyanez volt a sorsa Szent Erzsébetnek is; alig volt négyesztendős, mikor Thüringiába kellett mennie, Hermann őrgróf gyermekfiának jegyeseként. A birtokos nemesség különböző rétegei legtöbbször egymással házasodtak össze, de az is megtörtént, hogy nemesember az uralkodók példájára görög vagy francia földről hozott magának házastársat. A magyar nagybirtokos urak, mikor hatalmuk, a királyéval is versenyre kelt, helyzetüket azzal igyekeztek állandósítani, hogy külföldi előkelő, sőt fejedelmi családokkal keresték a kapcsolatokat. A városi lakosság és a falvak népe a közelebbi vagy távolabbi környék hasonló színvonalon álló családjaiból választott feleséget.


Árpádkori ezüst ivócsészék az ernesztházai leletből.
(Magyar Nemzeti Múzeum és temesvári Délmagyarországi Múzeum.)

A honfoglalás korában a magyarok, a török népek mintájára, az élettársat vásárolták. A házasuló férfi jövendő feleségéért meghatározott ellenértéket adott a nő családjának. A nővétel lassanként fejlődött ki a nőrablás szokásából, amely még az új hazában sem tűnt el teljesen. A kereszténységnek még a későbbi időkben is küzdenie kellett ellene. A nőrabló csak abban az esetben tarthatta meg a leányt, ha az vele akart maradni. Cselekedetéért azonban mindenképpen társadalmi helyzetének megfelelő büntetést kellett fizetnie, még akkor is, ha a nő hozzátartozóit sikerült kibékítenie. Idővel azután a nőrablás elveszítette szokás-jellegét, a nővétel értelme elhomályosult; emléke csak az eladóleány elnevezésben [A CSALÁDFŐ] és a házasságkötés néhány kísérőjelenségében, például a gyűrűadásban maradt meg.


Ivópohár ezüstből. XIV. század eleje.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A család feje az otthon életében jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Feleségét, ha hűtlenségen érte, büntetlenül megölhette. Gyermekeivel szemben mi sem kötötte meg a kezét. Zálogba vethette, rabszolgának adhatta el őket és beleszólás nélkül dönthetett jövőjükről. Fogadalomból a gyermekeket még születésük előtt vagy kiskorukban felajánlották az egyháznak, és ezen később alig lehetett változtatni. Kivételek azonban itt is akadtak. Egy nemesember például a tatárpusztítást követő időben, amikor a királyi család példája nyomán sokan adták Isten szolgálatába fiaikat és leányaikat, a kalocsai káptalannak engedte át gyermekét. Még azt is meghatározta, hogy a fiú egész életében harangozó legyen. Mikor azután látta, hogy az egyháznak ajánlott gyermeke hogyan halad a szellemi javak gyüjtésében, megbánva cselekedetét, földbirtokért visszacserélte. Eleinte a családot és fejét megbonthatatlan egységnek tekintik. Ha a családfő valami bűnt követett el, ezért az alárendelt feleségnek és gyermekeknek is – akár részesek, akár nem – bűnhődniök kellett. Az atyát, aki a Szent László sírjánál tartott istenítélet szerint peres ügyét elveszítette, felesége, fiai és leányai ellenmondás nélkül kénytelenek követni a rabszolgasorsba. Csak fokozatosan enyhült az alárendeltség. Először a 10–15 éven aluli gyermekek szabadultak meg a büntetéstől, később pedig a családi tűzhely valamennyi tagjának személyét külön tudják választani a családfőjétől.


Küküllővár. A XVI. században megújított XIV. századi kastély.

A kereszténység kedvezőbb helyzetet teremtett az asszony számára a családban, mint a pogány világ. A keleti pusztákról hozott felfogás ugyanis a vásárolt feleséget a férfi vagyontárgyának tekintette, miként földjét, rabszolgáit vagy állatait. A férj halála után családja a hagyatékok között a visszamaradt asszony sorsáról is döntött. Régi keleti szokás szerint az özvegynek legtöbbször a meghalt férfi öccséhez vagy más rokonához kellett hozzámennie. A keresztény gondolkodás hadat üzent ennek a szokásnak. A magyarság átalakulásakor a két világ éppen az uralkodócsaládban találkozott szembe. Koppány, az elmúlásra ítélt Kelet embere, az ősi gyakorlat szerint feleségül akarta venni rokona, Géza fejedelem özvegyét, a nyugati felfogás azonban: Szent István és környezete megakadályozta a „vérfertőző házasságot”. A keresztény királyság törvényekkel védelmezte meg a magára maradt asszonyt minden házassági kényszertől. Akár voltak gyermekei, akár nem, senki nem szólhatott bele dolgába, a férj vagyonát pedig élete végéig élvezhette. Ha akart, újabb házasságra is léphetett, ebben az esetben azonban le kellett mondania első férje javairól. A kereszténység által felemelt asszony jelentősége azután a középkor folyamán tovább növekedett, éspedig nemcsak a családi tűzhely körül, hanem a lovagi életfelfogás megjelenésével a társadalomban is.


Gyalogos vadászat ebekkel a XIV. században.[7]
(Képes Krónika.)


Solymár a XIV. századból. A nadabi vár helyén talált zöldmázú kályhacsempén.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar családi élet a középkorban a különböző színvonalon álló emberek körében egyformán tiszta volt. Az idegenek ugyan nem egyszer hoztak a királyi udvarba lazább erkölcsű felfogást, amely azután szélesebb rétegeket is meghódított, a magyar otthonok életét azonban nem tudta tartósan átalakítani. Péter király kicsapongó életű olasz és német környezete, [A CSALÁD ERKÖLCSE] a Gertrud királynéval érkező külföldiek életmódja, vagy a romlott nápolyi udvar hatása csak átmeneti jelenség. A pogány Kelet is csak az anyja kun vérét öröklő fiatal László királyt tudta végzetesen hatalmába parancsolni. A házasság kötelékének szétszakítását az egyház kezdettől fogva igyekezett megnehezíteni. Az átmeneti időben azonban még nem volt egységes az állásfoglalás. Eleinte egyes esetekben elismerték a házasélet megszűnését és annak a félnek, akinek hibáján kivül történt a szétválás, az újabb házasságkötést is megengedték. Az asszony, akit férje hűtlenül elhagyott, vagy alaptalan vádakkal ártatlanul meghurcolt, másodszor is férjhez mehetett. Ugyanígy új élettársat választhatott magának a férfi, hogyha felesége megszegte a házastársi hűséget. Kálmán király korában azonban már szigorúbb felfogás érvényesült: amit Isten összekötött, emberi kéz szét nem tépheti. A férj vagy visszaveszi a házasságtörő asszonyt, vagy lemond a további házaséletről. A nő, aki elől férje rabszolgaságba menekül, szintén nem léphet új házasságra, előbbi házastársához azonban visszamehet szabad társadalmi helyzetének feláldozása nélkül. A hibás felet, akár férfi volt, akár nő, az első időktől kezdve eltiltották a további házasságtól. Különösen a hűtlen asszonyra mértek nehéz sorsot. Újból semmiképpen férjhez nem mehetett, vezeklés, rabszolgaság, sőt halál várt reá.


Padlótégla a XIV. századból, solymár alakjával.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Lovagi tornajelenet ábrázolása a kígyósi csaton. XIII. század vége.[8]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Előkelő és szegény családokban egyaránt sok volt a gyermek, életben azonban csak egyrészük maradt: a gyermekhalandóság a középkorban igen nagy volt. A társadalom különböző rétegei a gyermekeknek más és más nevelést adtak. A királyfiak itthon vagy külföldi udvarokban készülnek papok, szerzetesek és katonák irányítása mellett az országvezetés nehéz munkájára. A nemesek nem törekedtek arra, hogy fiaik iskolás műveltséget szerezzenek, hanem beadták őket a királyi udvarba, vagy egy-egy előkelőbb család házába. Itt azután uruk vagy úrnőjük szolgálatában töltötték gyermekéveiket és közben gyakorlatból megtanulták mindazt, amire a nemes embernek szüksége volt az életben. Legfontosabbnak tartották a fegyverforgatást, vadászatot és lovagi tornát. Az írást-olvasást vagy a latin nyelv ismeretét nem tekintették elengedhetetlenül szükségesnek. A nemesleányoknak a középkor – mai szemmel nézve – szélesebbkörű műveltséget adott, mint a fiúnak. Nevelőiskolájuk részint az udvari élet volt, részint valamelyik apácakolostor. Boldog Margit csodálatos életfolyásának tanúja, a nyulakszigeti dömés zárda, vagy később az Anjouk alatt a klarisszák óbudai kolostora százával hívta falai közé az előkelő családok leányait. Nagy részük nem készült apácának, hanem miután az apácanövendékek társaságában megtanult írni, olvasni, énekelni és elsajátította a középkori otthonok kedvelt női foglalkozását, a kézimunkázást, visszatért a világba. A városok iparos és kereskedő lakosságának egészen más jellegű műveltségre volt szüksége. A polgárok gyermekei jövő munkahelyeiken hasznosítható ismereteket a városi iskolákban és a céhek családias színezetű légkörében sajátították el. Itt-ott már a falvakban is megjelenik az iskola, a szegény nép [GYERMEKNEVELÉS] széles tömegei azonban még nélküle járják végig robotos és viszontagságos földi vándorútjukat.


A Szent György-lovagrend alapítólevele, 1326.
(Országos Levéltár.)


Solymár képe XIII. századi zománcos tálon.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A gyermekek közül nem mindegyiknek adtak egyforma műveltséget. Rendszerint a legidősebb fiú örökölte atyja birtokát vagy foglalkozását, a többiek szétszéledtek, hogy más és más életutakon próbáljanak szerencsét. A parasztok földesuruk gazdaságában vagy házában kerestek munkát, a városiak új mesterséget kezdtek, elmentek idegenbe. A nemesek valamelyik szomszédos nagyúrhoz kapcsolták sorsukat és katonáskodásban, vagy kenyéradójuk birtokainak igazgatásában töltötték napjaikat. Legszerencsésebbek azok voltak, akik bejutottak a királyi udvarba. Ezeknek ugyanis érdemük és hűségük hamarosan megnyitotta a további emelkedés útját és megadta [LOVAGI ÉLET] a nemesember legfőbb vágyainak teljesülését: a birtokszerzés lehetőségét. Főurak és szegényemberek családjában egyformán elterjedt szokás volt, hogy legalább az egyik gyermeket Isten szolgálatába adták, papnak, szerzetesnek vagy apácának.


Vadászó lovag XIV. századi ezüst ivócsészén.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Vadászatra menő lovag a XII. században. Kisjenőn talált vízöntőedény.
(M. Nemzeti Múzeum.)

A Nyugathoz kapcsolódó magyarság különböző társadalmi rétegei lassankint más és más formákat adtak az élet egyöntetű tartalmának. Az életformák között azonban nem voltak egyformák a távolságok. Néhol áthághatatlan szakadék választotta el ember és ember életmódját, néhol viszont alig volt érezhető az átmenet. Mintegy másfél századdal Szent István után indult meg az a fejlődési folyamat, amely a királyi udvar és a környezetében lévő előkelők életszínvonalát messze az átlagos fölé emelte. Az első idők egyszerűsége után III. Béla és fiai alatt a latin és német lovagudvarok mintájára magyar földön is megjelent a lovagi életstílus. Útját többször szakították meg visszaesések, míg Nagy Lajos udvarában elérkezett a csúcsponthoz. A lovagkultúra nem hatolt le a széles rétegekhez, hanem miként a társadalom élén járó hordozói, fejedelmi udvarokba és lovagvárakba zárkózott. A lovagság új erkölcsi felfogást hozott, világi életörömöket hirdetett, a valóság nyerseségét formákba simította, fénybe, pompába takarta a mindennapok szürkeségét. Eleinte a magyarsághoz csak az életstílus külsőségei érkeztek el. Az udvar élete megszínesedett, az uralkodót udvari méltóságok vették körül, az életesemények szertartásosak kezdtek lenni, fegyverek, címerek, tornák hirdették a lovagi világ megjelenését. Az Anjouk alatt azután már világnézet húzódik meg a külsőségek mögött, lovagi kötelezettségek irányítják az emberi cselekedeteket, a lovagi becsület és védelme a középpontba emelkedik és az új életstílus választottjai a szent György lovagrendben alakulnak testvérekké. A nemesség széles tömege számára azonban az udvari kultúra még ekkor is idegen világ.


Benedek bán alországbíró 1221. évi medvevadászatot ábrázoló pecsétje.[10]
(Gróf Erdődy-Levéltár, Galgóc.)

Az udvarokban kibontakozó lovagi életforma alapja a nagybirtok, amely urát mentesíti a megélhetésért folytatott küzdelmektől. A középkori nagyurak földi útja azonban nem csupán örömök és szórakozások láncolata. A rájuk váró feladatok merőben mások voltak, mint amit a társadalom alsóbb szintjein állók felfogása munkának értékelt, de nem kevésbbé nehezek. Az országirányítás, a megszakításnélküli háborúk, külföldi követjárások egész embereket és egész életeket kívántak. Különbséget csak az jelentett, hogy az udvarok életében kevesebb volt a hétköznap, mint a favázas vagy földbeásott emberi otthonokban. Külföldi uralkodóknak, királynék rokonainak látogatása, győzelmi ünnepségek, keresztelő, esküvő gyakran emelték ki az udvart a szürke gondok közül. Ilyenkor a társadalmi [TORNAJÁTÉKOK – VADÁSZAT] élet középpontja magához hívta a nagyurakat az ország minden részéből. A környékről és a messzeeső várakból jöttek a férfiak asszonyaikkal, gyermekeikkel, tarka kíséretükkel, hogy hosszú napokra kikapcsolódjanak megszokott világukból.


Kőbevésett malomjáték III. Béla palotájából.
(Esztergom.)

Az egybegyűlt vendégsereget az udvarban különféle szórakozások várták. Kimagasló események voltak a tornajátékok. Egyszer páncélba, sisakba öltözött lovagok viaskodtak a diadalért, máskor nemesifjak kötötték le a nézőket a keleti örökségből megmaradt íjas-nyilas játékokkal. A győztesnek járó aranyláncot, aranypálcát a lovagvilág nőtisztelete a királynéval vagy valamelyik előkelő hölggyel adatta át. Napokat áldoztak egyik legkedveltebb szórakozásuknak: a vadászatnak. A Bakony, Pilis, Zólyom, Bükk, Erdély, Máramaros, Horvátország hatalmas erdőségeiben gyakran folytak le nagyszabású királyi vadászatok. Az előkelő társaság ilyenkor visszatért a magyar élet régi keretei közé: a sátrakba. A vadat betanított kutyákkal, lovon üldözték, nyíllal, dárdával, karddal, tőrrel ejtették el. Kedvelték a sólymászatot is; ebben a nők is résztvettek. A sólymokat a királyi gazdaságok solymárai tanították be. Nagy Lajos egyik kitűnő solymára, László mester, mesterségéről könyvet is írt, mely még külföldön is talált olvasóközönséget. A vadászmadár fejére kis sapkát húztak és ezt csak akkor vették le, ha a zsákmány megjelent. A sólyom nekivágott a levegőnek és a kiszemelt áldozatot elhozta elindulási helyére. A gyors szárnyakon járó sólymokkal különféle madárfajtákra vadásztak.


Mária, Nagy Lajos leánya labdázó társasággal. Freskó Runkelstein várában.

Az ünnepélyes alkalmakat nagyszabású, több napig is eltartó lakomák tették emlékezetessé. Lefolyásuknak lassanként különféle szabályokhoz kellett igazodnia. A tarka ruhákban pompázó vendégsereg hosszú, megszakítatlan sorrá összerácsolt asztalok mellé telepedett le, amelyeket terítőkkel takartak le. Az uralkodó jeladására először vizet hordoztak körül a kézmosáshoz. Ezt az étkezés folyamán többször megismételték. Azután az étekhordómester és pohárnokmester felügyelete alatt az udvarban nevelkedő nemesifjak felszolgálták az étkeket és italokat. A király és királyné kiszolgálása magának az étekhordó- és pohárnokmesternek volt a feladata. Főeledel a hús volt. A vadászok zsákmányai, a ház körül élő állatok és a különböző halfajták változatos formában elkészítve kerültek asztalra. A húsételekhez kenyeret fogyasztottak, nyugati mintára fehéret is, feketét is. Ezenkívül legfeljebb gyümölcs, méz, tej és tejtermék enyhítették az étkezések egyhangúságát. Kedvelt italuk a bor volt, mellette a keleti méhsör és kumisz teljesen háttérbe szorult. A királyi vendéglátások méretei világosan előtűnnek abból, hogy egy-egy lakomán tizenkét ökröt, ezer kenyeret és tizenkét hordó bort is elfogyasztottak. Az edényekben és az asztal felszerelésében egyre erősebben jelentkezett a fényűzés, amelynek szinte határtalan lehetőségeket nyujtott a magyar föld gazdag aranytermése. Aranyból és ezüstből készült kancsók, ivópoharak, serlegek, tálak, tányérok, kések, kanalak díszítették az előkelők asztalait. Villát nem használtak. A húst késsel szeletelték fel, de kézzel vették szájba, ezért volt szükség a gyakori kézmosásra. A bor élvezetében gyakran nem tudtak mértéket tartani. Már az első időkben törvényt kellett hozni és büntetéseket kellett szabni a részegeskedés ellen, amelyre a hosszúra nyúló lakomák bőséges alkalmat szolgáltattak. Még királyok közt is akadtak olyanok, akik rabjai lettek ennek a szenvedélynek. II. Béla például, akit kisgyermek korában megfosztottak szemevilágától, „a borivásnak adja vala magát, s udvari emberei ahhoz valának szokva, hogy a királytól részeg [SZÓRAKOZÁSOK – ÜNNEPSÉGEK] korában bármit kértek, mindent megkapnak vala, és a király részegsége után nem veheté vissza.”


Evőkés faragott elefántcsontnyéllel a XIV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az egybegyűlt vendégsereget gyakran szórakoztatták fényes táncmulatságok, vagy a lovagi életstílus ízlésének megfelelő énekek és elbeszélések. Az énekmondók, igricek, regösök és hegedősök magyar hősök tetteinek előadásával, vagy idegen, eszményi lovaghősökről énekelve, egyaránt magukkal tudták ragadni a hallgatóságot. Ezeket a lovaghősöket a magyarság legfelső rétege azoktól az idegenajkú énekmondóktól ismerte meg, akiket a lovagkultúra országhatárokon felülemelkedő egyetemessége hozott ide. Még az üres órák számára is maradt figyelmet lekötő időtöltés: a labda-, malom-, sakk-, kocka- és kártyajáték.


Ezüst ivóedények a XIV. századból. Körmendi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A nemesek, polgárok, parasztok életének hétköznapjai és ünnepei egészen mások voltak. Egyik embert a katonáskodás, a birtokigazgatás, másikat a műhely, harmadikat a föld foglalta le. De azért az emberi élet egy-egy nagyobb eseménye, az egyházi és céhünnepek az egyszerűbb otthonokban is gyakran megállították a munkát. A nemesek szívesen szentelték idejüket vadászatnak, vendégeskedéseknek, szerencsejátékoknak. Az alsóbb rétegek főleg az evésben-ivásban és a táncban találták örömüket. Ünnepségek alkalmával nemcsak a városok jómódú polgárnépével rendeztettek a tagjaik magán- és társadalmi életébe erősen beleszóló céhek szabályokhoz, szertartásokhoz kötött nagyszabású lakomákat, hanem még a jobbágyházak szegényes asztalaira is ünnepi eledelek kerültek. A szórakozások és ünnepek kárpótlást adtak a hosszú hétköznapok minden gondjáért és fáradságáért. Elfeledtették a téli időket, amikor a külvilágtól elzárt várakban, alig fűthető, nyirkos, egészségtelen lakásokban nehéz és egyhangú volt az élet. Az örömökbe olvadó ember szeme elől egyidőre eltűntek a háborúk, amelyek gyakran viharzottak végig a magyar földön, virágzó falvakat, telepeket semmisítve meg. Eltűntek a belső villongások, amelyek a fa- és sárkunyhók népének életét állandó bizonytalanságban tartották. Elmosódott emlékekké lettek azok az idők, amikor szárazságok, fagyok, sáskák, egerek tarolták le a vetéseket és az embereknek nem maradt betevő falatjuk. És nem látszott olyan ijesztőnek még a középkori otthonok réme: a fekete halál sem, amely időről-időre visszatért és kaszája széles emberrendeket vágott, szegényeket, gazdagokat egyformán nem kímélve.


Sinka mester ezüst ivócsészéje. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A születés, házasság, halál a palotákban és a földbeásott szegényes otthonokban egyformán esemény volt. A kereszténység felvétele óta az egyház megszentelte az emberi éle e nagy eseményeit.

A középkorban a keresztelés a templom melletti zárt épületben a kisgyermek vízbemerítésével történt. Keresztszülőknek a királyi család elsősorban külföldi uralkodókat, királyi rokonokat hívott meg. A magyar királynék és előkelő asszonyok nem egyszer vállalták el alsóbb rétegekből, sőt szolgasorból való gyermekek keresztelőjén ezt a tisztséget.

A házasságkötésnek a kereszténység új színezetet adott. A pogány világban egy férfi és nő életreszóló szövetsége nem volt több egyszerű adás-vételi szerződésnél. „Ha a házasulandó férfi valamely nőt el akar venni, – írja le a steppék magyarságának házasságkötését egy egykori perzsa író – megfizeti a vételárat, amely az ő gazdagsága szerint több vagy kevesebb számú lóból áll. Mialatt a vételár felett egyezkednek, a [ESKÜVŐ] leány atyja a vőlegény atyját a saját házába vezeti és mindent összeszed, amije neki menyét-, hód-, evet-, nyest- és rókaprémekből van; kiválogat tíz prémet és ezeket egyenletes helyen összegöngyölgeti és a vőlegény atyjának lovához kötve, az illetőt hazaereszti. A vőlegény elküldi a menyasszonyért megállapított, lovakból, pénzből és árukból álló árat, erre azt a nőt az ő házába hozzák.” Ezt a keleti szokást lassanként kiszorította a keresztény felfogás, amely szerint érvényes házasságot csakis az egyház előtt, tanúk jelenlétében lehet kötni. A középkori esküvő nagyszabású, ünnepélyes esemény, amely részben a templom előtt, részben pedig az oltár mellett játszódik le. A királyi esküvőkön beláthatatlanná nőtt a sokaság, mindenünnen özönlöttek az emberek, hogy megnézzék az uralkodó messze idegenből érkezett jövendő élettársát és tehetségük szerint ajándékot hozzanak. A templom körül koldusok, szegények tárták nyomorúságukat az embertársi szánalom elébe. A lakodalmas nép a szertartás alatt pénzt osztogatott nekik. A pap az Istenháza bejáratánál megáldotta a házasulandókat és megkérdezte, hogy akarnak-e törvényes házasságot kötni. Miután figyelmeztette őket, hogy életüket Isten parancsai szerint rendezzék be, a menyasszonyt szüleivel átadatta a vőlegénynek. Majd felolvasták a hallgatóságnak, hogy a házasságra lépő férfi milyen anyagi kötelezettségeket vállalt a nővel szemben. A következő lépés volt a gyűrű átadása. A középkorban ennél az ünnepélyes cselekedetnél csak egy gyűrű szerepelt, ezt a pap megáldotta és a vőlegény húzta a menyasszony ujjára. Ezzel a bejárat előtt véget ért a szertartás, a menet bevonult a templomba. Az új pár égő gyertyával a kezében a szentélyben misét hallgatott. A Pax Domini előtt letakarták vagy szalaggal összefűzték fejüket, jelképezvén az oltár előtt kötött szövetség felbonthatatlanságát. Majd a misét mondó pap békecsókot adott a vőlegénynek, ez pedig menyasszonyát csókolta meg. Mise végeztével egyes helyeken kenyeret és bort áldottak meg és ezt az új házastársak megízlelték.


Címeres ivócsésze a XIII–XIV. század fordulójáról.
(Temesvári Délmagyarországi Múzeum.)

A keresztelőt és az esküvőt szegények és gazdagok a maguk igényeinek megfelelően lakomával, evéssel-ivással igyekeztek megünnepelni. Egy-egy királyi lakodalom vendégserege olyan hatalmas volt, hogy számára nem lehetett férőhelyet találni, azért kinn, a szabadban [TEMETÉS] rendezték a lakomát. A vendégek gyakran nagy távolságokból érkeztek, így tehát nem távoztak el mindjárt és a mulatozás napokig is eltartott.


Udvari mulattatók (joculatorok) XIII. századi zománcos bronztálon.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A halottat az az emberi közösség kísérte utolsó útjára, amelyből távozott. A király vagy a királyné az egész ország halottja volt. A lovagvilág a temetés szomorú emberi eseményét is fénybe, pompába takarta. I. Károly végtisztessége több napig eltartott. A királyi díszbe öltöztetett halottat a visegrádi várból csónak szállította Budára, onnét pedig, hogy még utoljára láthassák, nyitott koporsóban, tengelyen vitték le Székesfehérvárra. Mindenfelé nagyszabású egyházi szertartások, gyászmisék fogadták, ravatala mellett éjjel-nappal imádkoztak és zsoltárokat énekeltek. Harangzúgás, halottiének, gyászruhás zokogó emberek, főpapok, főurak, nemesek, polgárok, parasztok kísérték az uralkodót fehérvári nyugvóhelyére, Szent István és Szent Imre közelébe. A legmegrázóbb hatása annak a három lovasnak volt, aki a halott király lovain és ruháiba öltözötten haladt a menetben. Károly lovagi tornákon, lándzsavetéskor és háborúban használt háromfajta öltözete takarta tetőtől-talpig a három kimagasló alakot.


Udvari mulattatók (joculatorok) XIII. századi zománcos bronztálon.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A gyász teljesen magával ragadta a középkori embert, szegényt és gazdagot egyformán. Egy-egy nagy uralkodó halálakor a sírásnak-zokogásnak nem volt határa, az emberek zsákba öltöznek, évekig hallgatott a zene, az ének és szünetelt a tánc. Olykor még a kereszténnyé lett magyarok között is fel-feltört a megnyugvást nem ismerő pogány gyász; a gyászolók meghasogatták ruhájukat és arcukat, megtépték hajukat és vigasztalhatatlanul siratták a veszteséget.

A halottakat az egyházi beszentelés után különböző társadalmi rétegek más és más helyre temették. Az uralkodócsalád tagjait rendszerint a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom fogadta magába. A királyok és királynék azonban nem egyszer temetkeztek máshová, az ország valamelyik templomába, amely a szívükhöz közel állott és amelyet már életükben örök nyugvóhelyül választottak. A nagyurak és az előkelő nemescsaládok kegyúri templomuk sírboltjában pihentek meg. A kisebb nemesek, [TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK] polgárok és szegényemberek földi vándorútja a városi és falusi egyházakat körülölelő temetőkben végződött.


A haldokló István bán (1353) Szent Simeon zárai ezüstkoporsóján.

A nyugati kultúra bűvkörébe került magyarság a kereszténység felvétele után is mereven ragaszkodott a keleti steppékről hozott pogány temetkezési szokásokhoz. Az ősök emlékéhez fűződő vallásos tisztelet nem engedte, hogy a végtisztességadás különféle szertartásait könnyelműen, máról-holnapra feláldozzák. A pogány halott-tisztelet és halott-félelem a sírnál halotti tort rendezett. Lakomával vendégelték meg az elhúnytat és a tor maradványait, a lókoponyát és lólábcsontokat mellé temették. Rabszolgái közül pedig a sírnál a távozó vagyoni helyzetének megfelelően többet-kevesebbet pogány kegyetlenséggel legyilkoltak, s azt gondolták, hogy uruknak tovább fognak szolgálni a túlvilágon. Az egyház sehogyan sem tudta kiirtani ezeket a mélyen gyökerező szokásokat, de – hogy a keresztény életmódból élesen kirívók ne legyenek – új tartalmat adott nekik. A félelmetes halotti tor szeretet-vendégséggé szelídült, amelyet a temetés napjának estéjén ültek meg. A rabszolgákat nem küldték uruk után a halálba, hanem felszabadították és foglalkozásuk után torlóknak – szláv néven dusnokoknak – nevezve, az elhalt lelkének üdvösségéért az egyház szolgálatába adták.


Halottaskocsi a XIV. századból. Szent László temetése a Képes Krónikában.

A keleti puszták örökségét: az élet különféle eseményeihez tapadó emberi szokásokat a nyugati keresztény életforma tehát nem tékozolta el egytől-egyig, némelyikük tovább kísérte az egymást leváltó magyar nemzedékeket, csak az eredeti pogány színezet fakult idővel felismerhetetlenné.


[1] Léka vára a tatárjárás előtt épült, első alapjait Leuka (Lukács) nevű ispán még II. Béla idejében (1131–1141) rakatta le. Hatalmas, kéthajós nagy terme valószínűleg a XIII. században épült. Különös sajátsága, hogy az alapjául szolgáló szikla alakjához idomulva félkörben elhajlik.

[2] A lakótorony közvetlenül a tatárjárás után épült, egész tömegében téglából, 1289-ben IV. László király hasztalanul ostromolta. A következő évben a vár alatti táborában ölték meg a kúnok. A toronyba a bejárás a hozzáragasztott félkerek fióktoronyban menő lépcsőn vezet.

[3] A diósgyőri vár 1344–62 között épült.

[4] A sárospataki várat a tatárjárás után kezdték építeni István ifjabb király számára, aki 1261-ben költözött be a norman toronyvárakra emlékeztető hatalmas dozsonba. A XVI. század elején akkori tulajdonosa, Perényi Péter átalakította és ajtó- valamint ablakkereteit renaissance-ízlésűekre cseréltette ki.

[5] E helyiség a III. Béla által kiépített királyi várnak a trónterem alatt lévő egyik lakószobája volt. A hagyomány Szent István születési helyének vélte; 1884-ben Simor János hercegprímás kápolnává alakította át. A vár legújabb helyreállítása alkalmával eredeti állapotát nyerte vissza.

[6] Az ügyesen megtervezett képecske a Krónika elbeszélését a várkonyi találkozásról I. Endre és öccse, Béla között, két egymástól alig elválasztott jelenetben mutatja be. Jobbról a megérkező Bélát látjuk, amint Miklós, a hirnökök ispánja az ajtó előtt figyelmezteti: „Ha életedet szereted, a kardot vedd”. Balról a király ágyasháza van előttünk. Az uralkodó a lépcsőszerű ágyon párnával feltámasztva teljesen ruhátlanul ül; ágya mellett két tanácsosa és a már megkoronázott gyermek Salamon. Béla az ágy lábánál állva nézi az ágy lépcsőjén szőnyegre helyezett koronát és kardot. Habár a festő saját kora szokásait és viseletét adja vissza, egészben véve az ábrázolás visszafelé több századra érvényes.

[7] Azt a jelenetet ábrázolja, amikor a vadászatra induló Hunor és Magor megpillantja a csodaszarvast. A képecskén csak az egyik „herceg” látható, mögötte a pecérek pórázon vezetik a vadászkutyákat. A kép alatti szöveg olvasása: Accidit autem dierum una venandi causa illos p[er]rexisse. Quibus i[n] d[eserto] (cum cerva occurriset, in paludes meotydas illam insequentes, fugit ante eos…] Magyarul: Történt azonban, hogy egy napon vadászat okából kimenének, a vadonban szarvasünő bukkant fel előttük; ezt, mivel előlük futott, a meotiszi mocsarakig követték…

[8] A békésmegyei Kigyós-pusztán talált övfelszereléshez tartozó csat niellós dísze. Hogy a jelenet tornaviadalt és nem ütközetet ábrázol, mutatják a csatában nem használt sisakdíszek s a lovagokkal együtt rohanó fegyvertelen harsonások és dobosok.

[9] A csésze, amelynek középboglárára az itt bemutatott ábrázolás van vésve, Körmenden (Vas megye) talált nagy ezüstlelethez tartozik. Többszörösen nagyítva.

[10] A pecsét körirata: S[IGILLV)M CREDIBIL(E BENE)DICTI BA(NI). Az eredeti átmérője 64 mm. Habár csak 1221-ből való lenyomata ismeretes, valószínűleg már a XII. század utolsó éveiben használták.

« TÓTH ZOLTÁN: A HADAKOZÓ NÉP. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

VARJÚ ELEMÉR: A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKORBAN. »