« LYKA KÁROLY: AZ OTTHON MŰVÉSZETE. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

PRAHÁCS MARGIT: ZENE ÉS ZENEKULTÚRA. »

M. CSÁSZÁR EDIT
AZ ALAKÍTÓ MŰVÉSZET

Azok az évszázadok, amelyek Anonymus énekmondóit Kelemen Lászlótól, az első magyar színigazgatótól elválasztják, színjátszásunk szempontjából csaknem meddők. A fejlődés megindult ugyan, a pogány mítoszokon felépülő alakoskodások (pl. regölés) s a primitív keresztény misztériumdráma (betlehemesek) napjainkig fennmaradtak, de olyan kezdetleges formában, amint a magyar műveltséghordozó réteg XVI. századi elvérzése hagyta őket. A természetes fejlődés során az udvarnál megforduló idegen komédiások és a magyar városok székesegyházaiban lezajló liturgikus drámák bizonyos idő multán magyarrá váltak volna. Azonban Moháccsal és a török uralommal a magyar művelődés törést szenvedett. Az uralkodóház idegenné lett, ezzel együttjárt a főnemesség elmagyartalanodása, az udvari színjátszás nem vált magyar nyelvűvé s nem szállhatott alá a köznemességig, amely így elesett a közvetítő szerepétől. A városok békés fejlődésének végeszakadt, az egész középső réteg, amely a műveltségelemek lefelé való közvetítésére hivatott, az állandó országvédő harcok közepette maga is csak a minimum befogadására vált képessé. A szórakoztató célú udvari színjátszás helyét a morális tanulságokban bővelkedő iskoladráma foglalja el s csak a protestáns, majd a katolikus kollégiumok színielőadásai tették lehetővé, hogy a magyar köznemes fogalmat alkothasson magának a színházról. Azonban sem a jezsuita, sem a protestáns iskolákból nem váltak ki lelkes csapatok, hogy városról városra járva, népi nyelven ismertessék meg a szegénységgel a színház örömeit. Az iskolák nézőterére szintén nem jutott el paraszti közönség. Így azoknak a száma, akik Magyarországon színielőadást láttak, az ország lakosságának csak igen kis hányada volt. Erdélyben kedvezőbb a helyzet, mert itt a XVII. század végéig magyar udvar és részben magyarnyelvű iskolai színjátszás volt, azonban a Habsburg-ház uralma elfojtotta a fejlődés csíráit, mielőtt még azok kihajthattak volna. Mégis itt történik az első próbálkozás arra, hogy ne csak a papság és nemesség zárt rétegéhez, de a néphez is szóljon a komédia. (Felvinczi György, 1696.) A nép azonban szegény volt, Felvinczi produkciója alacsony színvonalú, a vállalkozás kudarcba fulladt. Utána száz évig ismét csak az iskolai előadások szolgálták a színművészet ügyét.

A XVIII. század végén a felvilágosodás gondolatvilágának művelt rétegeinkben való elterjedése a hivatásos magyar színjátszás eszméjét is felvetette. Azok az íróink, akik röpirataikban a magyar játékszín megalapítását sürgetik, már nem a valláserkölcsi nevelés szempontjából látják szükségesnek állandó magyar színtársulat szervezését, hanem a magyar nyelv ápolásának és terjesztésének akarnak a színházban oltárt emelni. Péczely, Decs, Kármán külföldi olvasmányaikból ismerték a színház gondolatközvetítő erejét és képesnek tartották arra, hogy a nem-magyar anyanyelvűeket magyarrá tegye. Az elgondolás kétségtelenül fenkölt és helyes, de az út, amely a színház megteremtéséig vezetett, keserves és hosszú volt. A XVIII. századi német dráma sem támaszkodott nemzeti előzményekre, gondolkozók agyából pattant ki, de midőn színpadra kívánkozott, a Hanswurst és a Haupt- und Staatsactionok évszázados gyakorlata segítette érvényesüléshez. A magyar színészet megteremtőinek azonban a semmiből kellett teremteniök.


Az egykori Nemzeti Színház Kolozsvárott. Fametszet 1871-ből.[1]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

[KELEMEN LÁSZLÓ TÁRSULATA] Mikor az 1790-i országgyűlés eseményein fellelkesülve, Kelemen László játszási engedélyért folyamodott Lipót királyhoz, nem volt sem színházépület, sem műsora, sem társulata, még kevésbbé tapasztalatai. Néhány hozzá hasonlóan gondolkozó nemesifjú és ezek nővérei tették ki a társulatot, a színházat német bérlővel osztották meg s a műsor sebbel-lobbal lefordított, jobbadán németeredetű drámákból állott. Sem Kazinczy, sem Simay Kristóf, – akinek a megnyitóelőadáson szereplő Igazházy című színműve Kotzebue Bürgermeisterének a fordítása – sőt Kelemennek és a társulat többi tagjának lázas fordítómunkássága sem volt képes betömni a műsorösszeállításon mutatkozó réseket. A színészek nem tudtak szöveget mondani, feszesen mozogtak, Kelemen pedig nem értett sem az oktatásukhoz, sem a fegyelmezésükhöz. A bevétel a németnyelvű Budán csekély, magyar társulatot legfeljebb országgyűlés esetén tarthatott el a város. Az ínség egyenetlenségekhez vezetett. Az egyetlen komoly tehetség, Moór Anna, csakhamar férjhezment és nem volt hajlandó a bomladozó fegyelmű, már-már züllött társulattal együttjátszani. Kiválását mások is követték, ki itt, ki ott keresett elhelyezkedést. Kelemen visszavonult az igazgatásból és 1796 április 10-én feloszlott az első magyar hivatásos színésztársaság. Maga Kelemen, sok hányódás után, mint kántortanító fejezte be életét.


Rehákné Moór Anna. Donát János festménye 1815-ből.[2]
(Eredetije a család birtokában.)

A magyarországi próbálkozással csaknem egyidőben, de jóval szerencsésebb körülmények között született meg az első erdélyi színtársulat. Erdélyben minden magyarszellemű vállalkozásnak több sikere volt, mint az immár kétszázötven éve idegen uralkodóktól vezetett anyaországban. A főurak itt mindvégig megtartották érdeklődésüket a magyarság ügyei iránt. Most is az ő támogatásukkal, Br. Bánffy György, majd id. Br. Wesselényi Miklós pártfogása alatt nyitotta meg színházát Kolozsvárott Fejér János, kitől egy év mulva Kótsi Patkó János, kollégiumot végzett, külföldet megjárt nemesember vette át az igazgatást. Állandó színház itt sem volt, a társulat a Pataki-házban, majd a „Rhédey-szálában” játszott, de az erdélyi urak csakhamar tudatára jutottak annak, hogy a színészet nyugodt fejlődése szempontjából mennyire fontos egy célszerűen berendezett színházépület, s az 1803-ban lerakott alapkő felett 1821-re el is készült az első magyar kőszínház.


Debreceni színlap 1817-ből.
(Báró Perényi-levéltár az Országos Levéltárban.)

Az erdélyi társulat nemcsak azért volt előnyben Kelemenék felett, mert főúri mecénásokra támaszkodhatott, hanem azért is, mert tagjai között több vérbeli tehetség akadt. Ilyen volt elsősorban maga Kótsi Patkó, aki elsőnek játszotta hazánkban Hamletet, energikus és komoly férfi, azután Gidófalvi Jantsó Pál, „az első magyar komikus”; mindketten iskolázott és törekvő színészek. A szerencse a kolozsváriaknak sem kedvezett állandóan, a felszaporodott gárda nem egyszer koplalt volna Wesselényi nélkül, az egyetértés sem volt tökéletes, úgyhogy mindenképpen előnyükre vált, mikor Ernyi Mihály vezetésével egy csoport Magyarországra távozott. Itt – az Erdélyből magyar területre vezető évszázados utat követve – először Debrecenben léptek fel.

Debrecen, Szeged meghódítása után becsvágyuk a főváros felé irányította őket. Előbb a pesti német színház albérlőiként játszottak, hetente kétszer, mint annakidején Kelemenék, majd a Hacker-féle teremben szerepeltek. De a tisztán németajkú város nem adott kenyeret magyar actoroknak. Sem [AZ ERDÉLYI SZÍNTÁRSULAT] a Hacker-ház, sem a fényes új német színház felépülte után nekik átengedett Rondella nem teltek meg, rendesen a bérre is alig futotta, a rendeksürgette állandó magyar színház ügye pedig sehogy sem akart előbbre jutni. 1815-ben a magyarok ismét elhagyták a fővárost. Ez a második kivonulás azonban már nem megsemmisülést jelentett. Ezek a színészek idestova a huszonhárom éves multra tekinthettek vissza. Technikájuk talán fejletlen, bizonyára németes, de mégis technika. Voltak hagyományaik, tudtak mozogni, szegénységük nem ágrólszakadtság, egyikük sem kalandor. A magyar nyelv apostolainak érzik magukat és szentül bíznak abban, hogy életüket mint az állandó pesti magyar színház tagjai fogják befejezni.


Déryné Széppataki Róza mint Liszli a Havasi Rózsában.[3]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az erdélyi töredék pesti vergődése idején a Kolozsvárt maradottaknak sem ment jobban a soruk. 1808–1810-ben elvesztették bérelt hajlékukat, az állandó színház nem volt készen s ők Marosvásárhelyen, majd Debrecenben voltak kénytelenek vendégszerepelni. 1808-ban Kótsi Patkó visszavonult a színpadtól, nagy kárára a természetes játékmodor és magyaros szövegmondás fejlődésének. 1809-ben meghalt legfőbb pártfogójuk, az idősebb Wesselényi és 1814-től 1821-ig egyáltalában nem volt Kolozsváron magyar színészet. Kótsi Patkó visszavonulásával a kolozsváriak megszűntek a legjobb magyar társulat lenni, a vezetést az a csoport vette át, amely Balogh István alatt Székesfehérváron működött. Itt játszott Kántorné, a nagy tragika s ez a társulat járogatott fel a fővárosba vendégszerepelni. Ekkor már több magyar társulat járta az országot, mindegyiknek volt egy-egy kiválóbb tagja. Ezek a társulatok a kudarcok következtében széthullott nagyobb csoportok töredékeiből fejlődtek. Mert a nyomorúság napirenden volt. A kolozsvári – állandó! – színházban 1827–28 telén nem tudott az erdélyi magyar társulat kaput nyitni s ekkor a nyakukba vették az országot, hogy végcélként Pesten állapodjanak meg. Jó társaság volt, operákat adtak és a német színpadról diadalmasan szárnyalt Déryné remek hangja. Partnerei: Udvarhelyi Miklós és Szerdahelyi József, nem voltak hozzá hasonlóan képzett énekesek, de megfelelő keretet tudtak nyujtani a primadonnának. Azonban akárhogyan megtapsolta is a német közönség Dérynét, a magyar társulatot még az ő kedvéért sem pártolták annyira, hogy megélhetését biztosították volna. Mint tízegynéhány évvel előbb, a fővárosi játszók ismét Miskolc felé vették útjukat. Itt is állandó kőszínház várta már őket és a kőszínház mellett forró vendégszeretet. Állandó társulatul akarták ott tartani a kolozsváriakat. Ezek azonban hűségesek maradtak anyavárosukban – jórészt erdélyi születésűek voltak – s éppen hazafelé készültek, mikor meghallották, hogy a kolozsvári intendatura már más társulattal szerződött. A hopponmaradt társaság erre Észak-Magyarországnak vette útját s Kassán állapodott meg. Kassa nemzetiségi szempontból szerencsés összetételű volt. Jóllehet lakosságának tekintélyes része németnyelvű, még szép számban éltek leszármazói annak a XVII. századi jómódú magyar rétegnek, amely az erdélyi fejedelmek korában a városi tanácsot adta volt. Sok főnemes is lakott itt. Maga a színtársulat a legkülönb, amit ekkor magyar színészekből összeállítani lehetett. A primadonna [KOLOZSVÁRI SZÍNÉSZEK KASSÁN, DÉRYNÉ] Déryné, – úgy az idegenajkú lakosság, mint a külföldi színvonalhoz szokott arisztokrácia az ő művészetében gyönyörködött legjobban – de rajta s már említett énekestársain kívül a dráma is olyan neveket tudott felmutatni, mint Megyeri, Szentpétery, az öreg Láng, két kezdőszínész, Lendvay és Egressy, majd Kántorné, Kovácsné, a komika végül Bartha és Telepi. Körülbelül azok a nevek, amelyekkel néhány év mulva a Pesti Magyar Színház nyit.


Az egykori kassai színház, 1850 körüli acélmetszet után.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

A színház szellemi vezetésében jótékony részt vettek a kassai előkelő társaság tagjai, Br. Berzeviczy Vince és Gr. Csáky Tivadar, akik elsősorban a szinészek ízlésének a fejlesztésen fáradoztak. Mert a kassai társulat, noha túlnyomórészt nemesi származású és főiskolát járt tagokból állott, bőven rászolgált a csiszolgatásra. Szerencsére sem Kotzebue, sem a fantasztikus lovagdrámák nem kívántak különösebb hajlékonyságot, valószínű azonban, hogy a később különösen szalondarabokban kitűnő László József itt, Csákyék keze alatt tanulta meg művészete elemeit. A társulat központja Déryné. Gondos polgári nevelésben részesült és ez, meg vidámsága és nemes szíve közkedveltté tették. Gyönyörű hangja, szerény tartózkodása minden városban megnyitotta előtte a főúri paloták kapuit. A drámai előadások legnagyobb művésznője, Kántorné, nem dicsekedhetett hasonló szeretetreméltósággal. Komoly, folytonosan – és nehezen – tanuló, de mindenekfölött büszke asszony volt, nemcsak a színpadon, hanem az életben is tragikus egyéniség. A férfiak közül Megyerié az elsőség. Ő is komoly művész, remek szövegmondó, jó tragikus, de legnagyobb sikerei komikusan árnyalt szerepekben várnak rá. A többi tagok még nem érték el művészetük későbbi fokát, nem egy botlás jelzi kassai szereplésüket. Gyarlóságaiknak hasznos volt az itteni iskola, ahol öt évadon át szeretettel nevelték őket. A kassai színtársulathoz, helyesebben az öreg Udvarhelyi Miklós nevéhez fűződik a Bánk bán első színpadra hozása, aki 1833-ban jutalomjátékául adatta elő. Bánkot Bartha adta, Udvarhelyi maga Mikhál bán szerepét választotta.


Szentpétery Zsigmond a színpadon. 1858.
(Történelmi Képcsarnok.)

Mintha másodszor léptek volna ki a szülői ház kapuján, úgy érintette őket a fővárosi közönség szigora, amikor 1833-ban átvették a német bérlő nélkül maradt budai Várszínházat. Buda ekkor már nem az a német kereskedő- és hivatalnokváros, mint Kelemenék idejében. Maga a városi tanács megértéssel nézte a magyar színészetet, a Várszínházat jelképes bérért, évi egy aranyért adta a Megyeri és Pály igazgatása alatt álló társulatnak. A Magyar Tudós Társaság titoknoka, Döbrentei Gábor és Fáy András, aki már az elmult években is sokat tett a játékszín ügyéért, tevékeny részt kértek a vezetésben. Az 1830-i országgyűlés óta a pesti állandó színház építésének ügye mindíg napirenden volt és kevéssel a várszínházi bérlet átvétele előtt Földváry Gábor alispán bejelentette a megyegyűlésen, hogy azt a Grassalkovich herceg adományozta telken kívánják építeni. Mindez lelkesítő volt, de azért a társulatra váró négy év kemény munkában és keserves nélkülözések között telt el. A kritika is szigorú volt, itt nem gróf Csáky lapja ellenőrizte maganevelte színészeit, hanem a tapintatlan Hazucha és az erélyes Bajza vetették szemükre hamis, éneklő hangsúlyukat, esetlegességüket. A társulat mégis fejlődött. Egyre-másra jöttek a régi kassai tagok, Kántorné, Lendvayék, Egressy, egyre több Shakespearet adtak, így a Machbethet és Hamletet is, Barthával és Fáncsyval a címszerepekben. A téli [ÁLLANDÓ SZÍNHÁZ PESTEN] hónapok azonban ínségben teltek el, s mikor 1835 szeptember 28-án Földváry megtette az első kapavágást Grassalkovich herceg telkén, ez nemcsak a nagy gondolat győzelmét, hanem a nyomorúság végét is szimbolizálta a szegény színészek számára.


Megyeri Károly. Acélmetszet Schwindt rajza után 1834-ből.[5]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Pedig a színház körül nem ment minden símán. Széchenyi nem helyeselte a külvárosi építkezést és a Dunaparton akart színjátszásunknak méltó hajlékot emelni. Azonban Földváry erősakaratú ember volt és látta azt is, hogy a budai színészekben csak a reménység tartja már a lelket s nem lehet újabb, páréves várakozásnak kitenni őket, mert akkor elszélednek és elvesznek a vidéken, elfelejtve mindazt, amit a fővárosban tanultak. Mikor tehát a dunaparti építkezés csak nem akart megindulni, újra hozzákezdett a kerepesútihoz. Azonban még Földváry sietsége sem érkezett eléggé idejében. 1837 márciusában – április 1-re a budai tanács ismét németeknek adta ki a Várszínházat – szétoszlott a társulat azzal az ígérettel, hogy a színház megnyitásának idejére valamennyien visszatérnek.

1837 augusztus 22-én nyílt meg a színház. Ötven év álma és törekvése, az egész magyar értelmiség vágya valóra vált. Ez a nemzedék a nemzeti lét legfőbb alapjául a nyelvet tekintette s most megvolt a színház, amely ápolja és fejlessze azt. A megnyitásról beszámoló meghatott sorok, a fellobogózás és felvirágozás nem tekinthetők túlzásnak, ha meggondoljuk, hogy a nemzeti nyelvnek ebből a kultuszából termett a század második felének irodalmi virágzása.


Katona József 1856-ban készült kőnyomatú képmása.[6]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az új színház erkölcsi alapjai félévszázados reménykedésben gyökereztek. Anyagi alapjai kevésbbé voltak szilárdak. Kellékekről, ruhatárról, úgy ahogy, a magyar iparosok nagylelkűsége gondoskodott. Bajza József, az igazgató, a megnyitás előtti hetekben kapkodta össze azt, amire az ő szakértői szeme szerint okvetlenül szükség volt. Bajza igazgatóvá jelölése is csak az utolsó hetekben történt. A vármegye először bérlőt keresett, s mikor ilyen nem akadt, legfőbb színi tekintélyüket, Fáy Andrást kérték fel az igazgatásra. Fáy nem vállalta, Bajzát ajánlotta maga helyett. A vármegye elfogadta a jelölést, azonban „választottságot” állított melléje, hogy felelősségének súlyán enyhítsen, ami többet ártott, mint használt, mert Bajza olyan ember volt, aki képes egyedül is megküzdeni a nehézségekkel. Műveltségével erős művészi érzék, szigorúság és lelkesedés párosult. Nem volt született színésznevelő, de fínom ízlésével tovább csiszolhatta gárdája szögletességeit, irodalmi érzéke pedig kiváló volt. A színházat a nemzeti nyelv támaszának tekintette, legfőkép a szép szövegmondás keresztülerőszakolására törekedett. Mindent összetéve, a legmegfelelőbb ember, akit Földváry csak kaphatott.


Kántor Gerzsonné Engelhart Anna. Acélmetszet Chladek rajza után 1834-ből.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


A budai Várszínház.
[8]

Keze alá az ország legjava színészei jutottak. Kántorné kivételével, akit nem sikerült szerződtetni, itt volt az egész várszínházi társulat. Vezetőtag a hölgyek közt Déryné, de napja leáldozóban van, két év mulva vidékre szerződött. A prózai színésznők közül Lendvaynéé az elsőség, szépsége, fiatalsága hosszú ideig megdobogtatja a szíveket. Ő az ideális Júlia. Az új drámai hősnő, Kántorné utóda, Laborfalvi Róza, még igen fiatal; kellemes hangját, királynői lényét saját életének tapasztalatai fogják csak igazán tragikaivá mélyíteni. A férfiak közül haláláig Megyerié az elsőség, érett, komoly művészete legfőbb támasza Bajza elgondolásainak. Szentpétery itt tér át lassanként igazi műfajára, a kedélyes apaszerepekre, amelyekben halhatatlanná vált. Fáncsy Lajos az intrikus; tulajdonképen inkább jellemszínész, síma, nagyon értelmes és biztosítéletű művész. László József a társulat sok németes és Shakespearen felnőtt tagja között az egyetlen franciás. Született Scapin, egyéniségében a latin népek commedia dell’arte-jának [A NEMZETI SZÍNHÁZ ARANYKORA] pajzánsága csillog. Fiatal hőse kettő volt a színháznak, Egressy Gábor és Lendvay Márton.

Bajza gárdája jó együttes volt, de azt, hogy a XIX. század derekát nevezzük a Nemzeti Színház aranykorának, elsősorban ennek a két művésznek köszönhetjük. Csaknem egykorúak, szerepkörük, becsvágyuk azonos, egyéniségük azonban gyökeresen különbözik. Lendvay volt az idősebb, ő aratta a zajosabb sikereket és a kedvezőbb bírálatokat, Egressy volt a legnagyobb művész. Lendvay szép ember, hangja melegen csengő, mozdulatai szoborszerűek. Egy Emil Devrient, annak önzése és pedánssága nélkül, mert Lendvay mindenkor odaadó munkása volt a magyar feladatoknak. Az asszonyok imádták, Bajzának is ő volt a kedvence. Egressy nem bővelkedett hasonló istenadományokban. Alacsony volt, vonásai élesek, hangja gyenge. Keményen megdolgozott minden sikeréért s a sok munka és a vándorélet fáradalmai csakhamar kikezdték az egészségét. De óriási lelkiereje volt, sohasem szűnt meg tanulni, mindenkitől tanult. Mélyebb lélek volt Lendvaynál, többet ismert nála az emberi cselekedetek rúgóiból s így többet is tudott érzékeltetni belőlük. 1808-tól 1866-ig élt, ezalatt játszottak Európa színpadain Kemble és Alridge, Anschütz és Seydelmann, Dawison és Sonnenthal, Rachel és Ristori, de egyikük sem volt nagyobb színész Egressynél.


Egressy Gábor Garrick szerepében, 1844.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

Az új színház áhítattal felavatott színpadán minden alakító igyekezett művészete legjavát adni. Játékmodoruk azonban a kor német ízlésének megfelelően, kimért, gyakran vontatott, hangsúlyozásukban is fel-felcsillan az állandó német befolyás. Mindezt nem csodálhatjuk. Sem műveltségük, sem társadalmi helyzetük nem tette számukra lehetővé, hogy az új szellemi áramlat – a francia romantika – legelső befogadói közé tartozzanak. Az idősebb generáció Kotzebuen nőtt fel, Grillparzer volt az irodalmi csúcspont számukra, Shakespearet inkább játszották, mint értették. De még a legműveltebb főink is jobbára csak olvasták s nem érezték át a francia romantikát ezekben az években, Bajza első igazgatása idején. Maga Bajza mindvégig hű maradt ifjúkora klasszicizáló német eszményképeihez, a szépen kimért mozdulatokhoz, a kínba soha nem torzuló színészarcokhoz. Az első, aki párizsi útjáról romantikus lüktetést és szilajságot hozott magával, Egressy volt, de stílusa csak a negyvenes évek végén talált igazi méltánylásra.

Bajza nem sokáig igazgatta a vármegye színházát, megzavarta az 1838-i árvíz, meg más körülmények is. Az operai előadások töltötték meg legjobban a színházat. A választmány minél több operát kívánt, új énekesnőt is szerződtetett, Schodelné Klein Rózsit, tüneményeshangú, szép, de igen primitív környezetből felemelkedett asszonyt. A primadonna ki volt véve a fegyelmi szabályok alól és folyton civakodott társaival. Bajza végül is megelégelte a művésznő szeszélyeit és lemondott (1838 június). Lendvay és Egressy művészi vetélkedése, mikor éppen béke honolt a primadonna-fronton, [BARTAY ENDRE A NEMZETI SZÍNHÁZ ÉLÉN] mégis emelte a színház művészi színvonalát. Színrekerült a Bánk bán, a Hamlet Egressyvel, a Velencei Kalmár Megyeri Shylockjával és több Szigligeti-darab.


A Nemzeti Színház első épülete Pesten. Kőnyomat Alt Rudolf rajza után 1845-ből.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az országgyűlés 1840-ben országosította a Pesti Magyar Színházat, amelyet most országos bizottmány vezetett. A színház ügyében állandó polémiák folytak, Kossuth és Egressy, Bajza és Egressy, Bajza és Henszlmann nemcsak a színészek helyzetéről, hanem a követendő művészi irányokról is elmondták a véleményüket pro és kontra, egyre fokozva a közönségben a színház iránti érdeklődést. A bizottmány urai azonban nem hallgatták szívesen a sok rendreigazítást s rövidesen bérlő-igazgatónak adták át hivatalukat.


A Nemzeti Színház belseje, 1846.[11]
(Történelmi Képcsarnok.)

A bérlő, kinek jöttét a közvélemény balsejtelemmel fogadta, uralmának két esztendeje alatt igazi aranykort teremtett. Az ország tele volt fiatalos lelkesedéssel és friss tehetségekkel és Bartay Endrének volt szeme hozzá, hogy mindezt lássa. Magyar szerzőket hozott, egymást érték a kasszasikerek. Nagy Ignác Tisztújítása, Vahot Országgyűlési szállása adták a gondolatot, hogy pályázatot hirdessen „magyar népéletből merített színműve”. Az eredmény a Szökött katona volt, Szigligeti pályájának legnagyobb sikere. A magyar nép derekassága, szenvedései megtették a kívánt hatást ebben a szélsőségesen nemzeti légkörben; Petőfi el volt ragadtatva, a pénztárt ostromolták a jegyekért. De színrejutott a klasszikus köntösben járó dráma is, Vörösmarty Czillei és a Hunyadyakjában s egy új szerző művében, Czakó Zsigmond Kalmár és tengerészében. Nem hanyagolta el Bartay a külföldi klasszikusokat sem, ő alatta került színre a III. Richard király, Lendvayval, majd Egressyvel a címszerepben. Az új igazgató a zenéhez is jól értett, ápolta az operát, pályázatot hirdetett a Himnusz és a Szózat megzenésítésére s előadatta Erkel leghíresebb operáját, a tomboló sikert arató Hunyady Lászlót. Fényes igazgatói pályafutása mégis kudarcba fulladt, sok lelkes költekezése felemésztette a színház nyereségeit s a „bukott intézkedőt” megvetés kísérte visszavonulásakor.


Lendvayné Hivatal Anikó. Eredeti vízfestmény.[12]
(Történelmi Képcsarnok.)

Míg a fővárosban a leghangosabban zajlott a színi élet, a vidéki tárlatok mindjobban elszíntelenedtek. Az ő sorsuk nem változott 1837 óta, a vándorlás fáradalmai és a bizonytalan élet továbbra is osztályrészük maradt. Egy-két híresség járt közöttük; Kántorné, egyre romló egészséggel, Déryné, megfakult hanggal, és náluk kezdték a jövő reménységei. De tagjaik közül igen sok sohasem tette lábát a Nemzeti Színház színpadára, amely most már a „jövőnek biztos fövenyét” jelentette. A vidéki társulatok közül kivált a kolozsvári, ennek megvolt az állandó hazája, állandó pártfogói, úgy hogy ha nem is volt a fővárosban, nem számított vidéki társulatnak sem. Voltak a vidéken régi, jóhírű igazgatók, akik halálukig az országot járták, akadtak valódi tehetségek közöttük, de hovatovább világossá vált, hogy a fővárostól távol senki sem fejlődhetik nagy művésszé. A próbák hiánya, a komolytalan kritika, a modoros játszótársak még az igazi tehetséget is elferdítették, hanyaggá vagy önhitté tették. A vidéki színészet, mint közösség, most megszűnt egy nagy feladat hordozójának lenni: már nem [SZÍNJÁTSZÁSUNK A HATVANAS ÉVEKBEN] készült arra, hogy a főváros színházában legyen magyarnyelvűségének apostola. A Pestre kerülés már csak egyesek becsvágya, az eszme lelkesítő ereje megszűnt. A Nemzeti Színház társulata európai színvonalú, a vidék egyre hanyatlik. Eltávolodásuk akkor lesz érzékelhető, amikor a hatvanas évek elején egy vidéki társulat kerül a fővárosba.


Füredy Mihály Sobri szerepében.
Szigligeti Két pisztoly című színművében. 1844.[13]
(Történelmi Képcsarnok.)

A szabadságharc nem hozott művészi eseményeket. A drámai hősök a harctéren voltak, 1849 őszén pedig – Fáncsy hozzáértő keze hidalt át minden művészi nehézséget – a színészek javarésze ismét beállott a játékrendbe. Három hónapig a németekkel felváltva játszottak, de ezen s a szigorú cenzurán kívül nem érte más bántódás a társulatot. A nagy vendégszereplések kora ez, La Grange, Rachel feledtetik a magyarsággal, hogy színe most a „fekete-sárga szín”. A nagy gárda lassan kezd kikopni. Lendvay, Szentpétery nagybetegek, Egressy, mikor törökországi bujdosása után ismét színpadra léphet, már „az öreg sas”. Újakról kellett gondoskodni. Az operához – Schoedelné is befejezte már sok hányattatással tele életét – Ernstné, Stéger, a drámához a fiatal Feleki Miklós, Lendvay daliás fia, Fáncsy Lajos Ilka lánya kerültek. László is betegeskedett; tán ő volt az egyetlen, akit magához méltóval pótolhattak: szerepkörére szánták a kiváló tehetségű Szerdahelyi Kálmánt.

A hatvanas években a kiegyezés korai fuvallata lehetővé tette, hogy a szegedi színigazgató, Molnár György, legalább ideiglenesen egy másik magyar társulatot is foglalkoztasson a fővárosban. Pest-Buda népe, a magyarajkú lakosság éppen úgy, mint az elnyomatás óta rohamosan magyarosodó németség, kitörő örömmel fogadta vállalkozását. Előbb a Budai Színkörben, majd egy színházzá átalakított régi raktárban (a Lánchídfőnél) játszottak a szegediek. Molnár azonban, noha kiváló rendező volt, mint színigazgató nem állotta meg helyét. Könnyelmű s összeférhetetlen lévén, anyagilag mindig rosszul állt és színészeit nem tudta nevelni. Hamarosan megbukott s noha küzdelme nem volt hősi, bukásában mégis volt valami tragikus: az, hogy velebukott magyarnyelvű színháza is, a budai Népszínház. 1867-ben újra engedélyt kapott a megnyitásra, de jóllehet közben párizsi tanulmányúton is volt, ezúttal sem bizonyult ügyesebbnek és néhány év mulva ismét bezárult a nagy lelkesedéssel fogadott kis színház. Molnárnál kezdte pályafutását Blaháné, itt tanultak Kassai és Együd, később a pesti Népszínház támaszai, és ő szerződtette először Jászai Marit.


Laborfalvi Róza Bornemissza Anna szerepében.
Kiss B. rajza után készült kőnyomat 1842-ből.[14]
(Tört. Képcsarnok.)

Azok akik a vidéken maradtak, Molnárnál kisebb hűhóval, de nagyobb eredménnyel szolgálták a magyarságot. Az elnyomatás hosszú esztendei alatt bebarangolták az országot Trencséntől Szabadkáig, Kőszegtől a Szászföldig. Szegényes kis társulatok, de mégis csak színház, nagy öröm a vidék eseménytelen életében. Magyarul játszottak s műsorukban hordozták a krajcáros rémdrámák mellett a II. Rákóczi Ferencet, a Brankovicsot és a Bánk bánt is. És ki mondhatja meg, mi marad az emberi lélekben a színjátszásokozta katharsis után? A németnyelvű Pécs a hetvenes évek végén már csak a magyar társulatokkal szerződött.

A hatvanas években ismét hozzáértő ember került a Nemzeti Színház élére, Radnótfáy Nagy Sámuel személyében. Mellette Szigligeti Ede, a dramaturg töltötte be a Fáncsy halálával megürült mindenesi tisztet. Radnótfáy hozta a színházhoz Paulay Edét. Gárdája nem a nagy gárda volt már, de azok közvetlen utódai s a hagyományok elevenen éltek. A játékrend központjában Prielle Cornélia és Szerdahelyi Kálmán állottak, társadalmi színművek hősnője és hőse. A világ a negyvenes évek óta megváltozott s ez a színpadon is érezhetővé vált. A hősi erők [RADNÓTFÁY ÉS SZIGLIGETI] feszülése megszűnt, a nemzet kiheverte ugyan a csapásokat, de megérezte. A harcos nekilendülések, féktelen szenvedélyek helyett a hétköznapok élete felé fordult az érdeklődés. Igen kedveltek a vidám társalgási darabok, a Fenn az ernyő, nincsen kas, a Liliomfi. A külföldi irodalomból is ezt keresik; az ifjabb Dumas, Feuillet, Augier, Sardou: ezek azok a szerzők, akikhez Prielle Cornélia fínom kacérsága, Szerdahelyi pezsgő kedélye és Feleki előkelő hidegsége illik. Van azért időnként néhány nagy tragédia, de egyre inkább ünnepi alkalmakra tartogatják őket. Shakespeare most is sűrűn szerepel, az elnyomatás alatt kilenc műve kerül színre, de csak egy, a Szenvitánéji álom arat tartós sikert. 1864-ben, a költő születésének háromszázadik évfordulóján adták először, s megható az az odaadás, amellyel színrehozták. Oberont az öreg Egressy játszotta. Mozdulatainak színi hatását senki sem számíthatta ki különben, de régen volt már az az idő, amikor pantomimben táncolt s nagy fáradságába került a tündérkirály mezében csillognia. – Több intendánst már nem is szolgált. 1866 júliusában, a színpadon halt meg, mint bizonyára kívánta is. Akik koporsója mögött haladtak, egy nagy kort és egy nagy művészt temettek el vele. Radnótfáy csak három évvel élte túl s mivel ugyanebben az évben Laborfalvi Róza is visszavonult a színpadtól, a hajdani küzdelmes és ragyogó aranykor végképpen eltűnt a Kerepesi-útról.


Madách Imre 1860 körül készült fényképe.[15]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Szigligeti nem követte Radnótfáyt közvetlenül az igazgatói székben, csak 1873-ban vette át a drámai társulat vezetését. De mégis elérte azt, hogy vezethette a színházat, amelynél harminc éve működött, s amelyet nála jobban senki sem ismert. Legfőbb segítsége Paulay Ede volt, aki ekkor már nem mint színész, hanem mint rendező és színésznevelő játszott nagy szerepet. Szigligeti biztos szeme szerződtette Vízváry Gyulát, a híres komikust. Még egy fényes név fűződik össze Szigligeti igazgatásával: Márkus Emiliáé. Szerdahelyi Kálmánt már nem találta életben, 1872-ben halt meg, mielőtt tehetsége egészen kibontakozhatott volna. Örökségén Náday Béla és Halmi Ferenc osztoztak s a franciásan könnyed, vidám műsor folyt tovább.


Lendvay Márton, mint Robin de Bois a színpadon. 1846.[16]
(Történelmi Képcsarnok.)

A hatvanas évek elején érezhetővé vált, hogy a Nemzeti Színház egymagában nem elégíti ki többé a főváros egyre növekvő népességét. A polgárság már magyar színházba járt, de nem kívánta klasszikusok recitálását hallgatni és Meyerbeer meg Verdi ünnepélyes dallamai sem voltak alkalmasak családi szórakozásra. Könnyebb műfaj után sóvárgott, gyakran még a francia színművek csattanói is fárasztónak tűntek. Molnár György sikertelen próbálkozását sok más követte. Miklóssy Gyula, Aradi Gerő, Latabár sorra buktak, de egy népszerű színház, népszínház szükségét senki sem vonta kétségbe. Végül is egy fiatal újságíró, Rákosi Jenő vitte sikerre a tervet s a főváros által adományozott telekre felépült a Népszínház, az az épület, amelyben ma a Nemzeti Színház társulata játszik. Blaháné és Tamássy, Kassai és Együd sikereinek a csarnoka volt ez és kétségtelen, hogy történeti feladatainak eleget tett. A főváros népességének azt a rétegét, amely a komolyabb Nemzeti Színházban nem, vagy csak ritkán talált szórakozásra, befogadta és jó magyarrá nevelte.


Szerdahelyi Kálmán a Csizmadia mint kísértet című színműben. 1857.[17]
(Történelmi Képcsarnok.)

1875-ben nyilt meg a Népszínház s ezzel a népszínmű és az egyre kedveltebbé váló operette hajlékhoz jutott. Jóval hosszabb idő kellett ahhoz, hogy az opera is különváljék. Az ötvenes évek óta megszűnt a harc opera és dráma között. A hazafias lelkesülés már úgysem loboghatott olyan zabolátlanul, mint [PAULAY EDE] ezernyolcszáznegyvennyolc körül s az opera az idegen nyelvű lakosság hatalmas mágnesének bizonyult.

A hetvenes években a balett is lassan fejlődésnek indult, természetesen teljesen idegen nyomokon haladva, idegen balettmester, Campilli gondozásában. A gondolatot, hogy népi táncainkat színpadra vihetnénk, legfeljebb népszínműben tartják helyénvalónak, de itt is minden eredeti zamatából kiforgatva, elművésziesítve.

Mikor a zenei személyzet új palotájába költözött (1884), a Nemzeti Színház élén már hatodik éve állott Paulay Ede. Elismert tekintély, kiváló színésznevelő, s mindenekelőtt kora szellemi áramlatainak érzékeny reagense. Mint színész, végigjátszotta a nagy tragikus szerepeket, majd beletanult az adminisztrációba, világotjárt és művelt ember volt. Idejében Budapest nagyvárossá fejlődése rohamosan haladt előre. A közösséget nem a hazafias érzésből színházbajáró nemesség és ifjúság tette többé ki, hanem egy jellegzetesen polgári réteg, hivatalnokok és kereskedők. A műsor az ő ízlésük szerint alakult. Legjobban tetszettek a városias magyar színművek, Csikynek és epigonjainak az alkotásai. A hazaszeretet orkánjai helyett a polgári liberalizmus szellője lebegtette meg a kulisszavásznakat. A Cifra nyomorúság, a Proletárok olyan tapsvihart arattak, mint annakidején a Hunyady László. Ezek a színművek magukkal hozták az új stílust: természetes hanghordozás, simaságukban keresetlen mozdulatok, színészóriások helyett több ügyes játékos, s ez volt az, amire Paulay színészeit nevelte.


Schodelné Klein Róza. Kőnyomat C. L. Allemand rajza után.[18]
(Történelmi Képcsarnok.)

Paulaynak volt érzéke a klasszikusok iránt is, talán nem annyira azok gondolati, mint színszerű részének megragadásához. Kevéssel azután, hogy igazgatóvá lett, színrehozta a Csongor és Tündét, 1882-ben pedig hozzáfogott az Ember tragédiájának színpadra alkalmazásához. Az előadás – 1883 szeptember 21. – tetszett, komoly kritika és közönség egyaránt meg voltak elégedve. A klasszikus drámák kiszerepezésénél kevésbbé talált színészt, mint a társadalmi színművekben. A klasszikusok kultusza egy fiatal színésznő nevével fűződik össze, Jászai Mariéval. Benne szinte töretlenül élt a színház aranykorának művészete, Egressy nemes pátosza, Lendvay szoborszerűsége, Laborfalvi Róza méltósága. Nemcsak a nagy tragédiák hősnőit játszotta végig, hanem az évezredek óta elsüllyedt görög világ is új életre ébredt általa.

A mult mellett a jövőt sem hanyagolta el Paulay, amikor két új szerzőt mutatott be a közönségnek, Ibsent és Herczeg Ferencet. Szerződtetései azonban túlzottan liberálisok voltak, alatta már nemcsak a nézőtéren, de a színpadon is mind otthonosabbá vált egy nem-magyar szellemiség.


Az 1848-ban épült állandó színház Szabadkán. Fametszet 1855-ből.[19]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az élet mindíg intenzívebb a nagyvárosokban, minden hullámverése előbb éri azokat, mint a vidéket. Paulay idejében az ország színészete még színmagyar. Sajnos, művészi színvonala nem volt ennyire kifogástalan. Szeged Latabár, Molnár óta Krecsányi alatt látott szép napokat, színi története egyébként kapcsolatos az állandó anyagi válságokkal. A debreceni színháznak volt tíz hősi éve a megnyitást (1865) követőleg, azonban csakhamar [VIDÉKI SZÍNPADOK] utolérte a vidéki színházak végzete, nagy tehetségei, Blaháné, Vízváry, Ódry Lehel Pestre kerültek. Az egyetlen vidéki város, melynek színháza nem gyenge utánzata a Nemzetinek, Kolozsvár. A szabadságharcot követő néhány esztendő kivételével, amikor német színészek játszottak Wesselényi színházában, mindíg volt jellegzetesen kolozsvári színjátszás. Legtipikusabb képviselője ennek Ecsedi Kovács Gyula, aki háromszor szerződött a Nemzeti Színházhoz és mindíg újra visszatért Kolozsvárra. Ő a kolozsváriak legnagyobb színésze, később a színház művezetője is lett. Egressy hatása alatt fejlődött, lényének méltóságteljes komolysága mégsem külső hatás csupán. Mint Szentpéterynek, Egressynél, nála is családi örökség volt az. De nemcsak játékstílusa, hanem az egész gondolkozásmódja, hivatástisztelete méltó ivadékká tették reformtus papi őseinek. Legemlítésreméltóbb utóda a kolozsvári színház vezetésében Ditrói (Himmelstein) Mór. Ügyes és becsvágyó ember, de az, ami E. Kovácsot elválasztotta, több volt egy világnál. 1896-ban elhagyta Kolozsvárt és a fővárosba jött, nevéhez fűződik a Vígszínház megalapítása.


Színpadi jelenet Szigligeti Szökött katona című színművéből. 1843.[20]
(Történelmi Képcsarnok.)

A hatalmasan fejlődő és társadalmilag egyre tarkábbá váló Budapest már három színháznak nyujtott megélhetést. Ditrói új intézete a drámát szolgálta. Közönségül elsősorban a zsidóságot kívánta megnyerni, jól felszerelt épülete a mindinkább terjeszkedő Lipótvárosban épült. Modern darabokat adtak Antoine és Otto Brahm stílusában, elsőrendű művészek játszottak, de a nyelven kívül az új színháznak kevés köze volt a magyarsághoz.

1897-ben nyilt meg a Magyar Színház, 1903-ban a Király Színház. Ez az új operettszínház nagy színtere lett, itt zajlott le a János vitéz előadássorozata, Fedák Sárival a címszerepben. – A Magyar Színház megnyilta évében új bérlő került a Népszínház élére, aki nem tudott megbirkózni az egyre növekvő konkurrenciával. 1908-ig sorozatos kudarcok kísérték az egykor oly nagyreményű vállalkozást, ekkor megszűnt és épületét a Nemzeti Színház hontalanná vált gárdája vette át.

A kilencvenes évek változást hoztak a Nemzeti Színház életében is, 1894-ben meghalt Paulay, utódai nem tudták tartani az ő színvonalát. Vezetésük alatt a színház egyre kevésbbé szolgált rá a „nemzeti” melléknévre, idegen műsora, idegen szellemű tagjai voltak. Ezen igyekezett segíteni Somló Sándor, amikor programmul tűzte ki, hogy magyar szerzőket részesít előnyben. Terve a műsor hanyatlását vonta maga után, de szerződtetéseivel szerencsés volt, ő hozta a színházhoz Várady Arankát, Pethes Imrét és Ódry Árpádot. Pethes gazdag színészi tapasztalatokkal lépett a Nemzeti Színház színpadára. Mesterségbeli tanulnivalója nem volt már, de művészete itt mélyült el. Elsősorban az „eszével” játszott és híres volt gúnyos szerepeiben, azonban nem hiányzott a melegség sem belőle. Ódry fiatalon került a színházhoz, de már vígszínházi gyakorlat állt mögötte. Innen hozta magával azt a tökéletes rutint, amellyel modern jellemeket [MOLNÁR GYÖRGY, AZ ELSŐ MAGYAR RENDEZŐ] kifejezésre tudott juttatni. Egész valóján valami fanyar bölcsesség ömlött el, mintha mélyebben harapott volna a tudás almájába a kelleténél. Hamletjében sokkal inkább filozófus volt mint „Dánia reménye és virága”, de III. Richárdot tökéletesen emberivé tudta tenni és Prosperója felejthetetlen.


Réti Mihály a színpadon. 1847. Barabás kőnyomata.[21]
(Történelmi Képcsarnok.)

A Vígszínház feltűnése a magyar színi életben a rendezés szempontjából fordulatot jelent. A Nemzeti Színház első húsz esztendejében a rendezés alig különbözött az ügyelő munkájától, legfeljebb a tapasztaltabb színészek tanácsait jelentette ifjabb pályatársai számára. Az első magyar rendező, aki túllátott az ügyelő munkakörén és akinek volt érzéke a képszerű iránt, Molnár György. Autodidakta volt, de kereste a megfelelő hangulatokat s azt még vetítéssel is igyekezett aláfesteni. A II. Rákóczi Ferenc fogsága című Szigligeti darabnál kiszedette a Budai Színkör hátterét és a Gellért-heggyel játszatta el a tokaji vár szerepét. Ugyanígy járt [RENDEZŐI IRÁNYOK] el később a Bem apó című látványos színműnél is. Mint a Nemzeti Színház tagja, szintén foglalkozott rendezéssel, ő alkalmazta először színre a Vihart. Elképzelései azonban statikusak, mintegy élőképszerűen, egyes jeleneteket gondolt el, a dinamikus hatást kevésbbé tudta kiszámítani. A nyolcvanas években ér el hozzánk a meiningeniek hatása. A pedánsságig hű kortörténeti díszletek, a gyakorlott színészekből összeválogatott statisztéria hatalmas lendületet adott a rendezés fejlődésének Európa-szerte. Mivel azonban nagyon is sokat bízott az anyagra és kevés teret engedett a nézők fantáziájának, ez a stílus rövidesen nehézkesnek és fárasztónak bizonyult. Lassanként elterjedt a párizsi Antoine-teremtette játékmodor, amely a történeti színművek látványos produkciói helyett a teljes egyszerűséget, a hétköznapi megnyilatkozásokat engedte a színházban érvényesülni. Követője Ottó Brahm berlini rendező. Realisztikus felfogása nem tűrt semmi pátoszt, a legnagyobb szavakat is nyugodt hangon mondatta el színészeivel és a szenvedélyek még a leglelkesebb schilleri tirádánál sem szabadulhattak fel. Elvetette a pazar és látványos díszleteket. A modern színjátékok előadásánál társulata valóban elsőrendűt nyujtott, de a klasszikusok áthangolása nem sikerült neki. A nagy nemzeti színházaknál hatása csak közvetve érvényesült, ezeknek megvoltak a maguk patinás fogásai és nem estek bele a természetesség ad absurdum vitelének hibájába, ugyanígy azonban modern stílusuk sem vált soha olyan tökéletessé, mint Brahm iskolájáé.


A budai Népszínház 1861-ben.[22]
(Történelmi Képcsarnok.)

A Nemzeti Színház, amelynek meiningeni korszaka körülbelül Paulay nevével kapcsolható össze, az új irányt Tóth Imre igazgatása alatt kezdi tudatosan követni. Tóth 1908-ban vette át a színházat, de már nem a régi épületet, az áldozatul esett a ferencjózsefi kor túlbuzgalmának és csákány alá került. Az új igazgató szorgalmas és lelkiismeretes ember volt, sokban emlékeztetett Paulayra. Az ő nevéhez fűződik az első Shakespeare-ciklus megrendezése, ő állt a színház élén a világháború kitörésekor.


Blaháné Kölesi Lujza Cinka Panna szerepében. Eredeti fénykép.
(Történelmi Képcsarnok.)

Végigtekintve azon a százhúsz esztendőn, ami Kelementől Tóthig eltelt, színművészetünk mérlegén különös billenéseket figyelhetünk meg. Az első negyven év a tanulóévek kora. 1837-tel a művészi magasbalendülés veszi kezdetét. Egy szegény és kisszámú, de lelkes nép játékszínét látjuk. Nemcsak a pesti, hanem a vidéki társulatok előadásaira is bármikor kifüggeszthetjük a táblát: nemzeti színház. A hatvanas évek lassú konszolidációja lelki elernyedést hozott magával. A magyarság és az elmagyarosodó nemzetiségek mellé mindnagyobbszámú zsidóság kerül, magával hozva jellegzetes tulajdonságait, a nemzetköziséget és az üzleti gondolkozást. Ezeken az elveken épülnek fel a századforduló magánszínházai. Majd az anyagi fölényben lévő nemzetközi elem mindinkább befolyást gyakorol a magyar színjátszásra, az elzsidósodó sajtó maga után vonja a színészvilág elzsidósodását is. Szigligeti kedves felületességét Molnár Ferenc leplezetlen léhasága váltja fel. Az állami színházak sem állhatnak ellent a kor áramlatainak, legjobb esetben a l’art pour l’art művészetet gyakorolják, de már nem a nemzetit. Színművészetünk technikailag fejlődik, a felszerelés gazdagabb, de a szellem egyre jobban eltávolodik a magyar nép szolgálatától. Hanyatló kor megy a világháború felé.


Jászai Mari, Fái Szeréna és Feszty Árpád a színfalak mögött. Kozmata fényképe.
(Történelmi Képcsarnok.)


A második Nemzeti Színház. Háry Gyula irónrajza a millennium korából.
(Történelmi Képcsarnok.)


[1] A Hazánk s a Külföld 1871. évfolyama 137. lapjáról. Az oláh megszállás alatt lebontott színházat Alföldi Antal építette 1803-tól 1813-ig. Berendezése huzamosabb időt vett igénybe; az első előadást 1821. márc. 12-ikén tartották meg. Körner Zrínyi című szomorújátékát adták. A kép az ötvenéves évforduló alkalmából készült.

[2] Alsóeőri Moór Anna Rehák Józsefné, akit Kazinczy Ferenc a „szép Náni” néven emleget, ez egyetlen arcképe a mult század végén Rehák Richárd őrnagy birtokában volt. Mostani birtokosát nem sikerült felkutatni, ezért képünk a Vasárnapi Ujság 1890. évi 50. számában megjelent reprodukció után készült.

[3] Az acélmetszet aláírása: Széppataki Róza Déry István hitvese, magyar színészné mint Liszli a havasi rózsában. Jelzése: Szathmáry után rajz. Chládek. Kohlmann m. Az 1835-ki 32-ik Honművész mellé.

[4] Egy Kassa teljes látképét ábrázoló lap kis mellékképeiből. A színház 1781-ben épült Kiesling György építész tervei szerint. 1894-ben tűzveszélyes volta miatt bontották le. Helyén épült a mai színház.

[5] Aláírása: Megyeri Károly magyar színész. Született 1798-i januarius 24-kén. Jelezve. Schwindt rajz. Kohlmann metsz. Melléklet a Honművész 1834. évi 48. számához.

[6] A kőnyomat kétszeresre nagyítva. Rajzolóját nem ismerjük; jelzése Nyomt. Reiffenstein és Rösch Bécsben. Megjelent a Bánk bán harmadik kiadása mellett, amelyet Horváth Döme adott ki Katona életrajzával együtt Kecskeméten, 1856-ban, Szilády Károly nyomdájában. Hagyomány szerint egy Kecskeméten őrzött festmény után készült.

[7] Aláírása: Engelhart Anna Kántor Gerzon özvegye, magyar színészné. Jelzése: Chládek Ant. rajz. Kohlmann L. metsz. Melléklet a Honművész 1834. évf. 104. lapjához. Az arckép után nehéz megérteni Karacs Teréz szavait: „Szép, de szörnyű szép.”

[8] Eredetileg a kármeliták temploma. 1733–43 közt épült. II. József a rendház megszűntetésével színházzá alakíttatta át 1786-ban, Kempelen Farkas tervei szerint.

[9] Színezett acélmetszet. Melléklet a Pesti Divatlap 1844-iki évfolyamához.

[10] Az 574. lapnál idézett albumból. A színház 1835–1837 közt épült Zitterbart Mátyás tervei szerint. 1870-ben bontották le.

[11] Aláírása: A NEMZETI SZINHÁZ BELSEJE. Gróf Ráday Gedeonnak, a nemzeti színház országos felügyelőjének, a lelkes honfinak tisztelete jeléül ajánlja a kiadó. – A Pesti Divatlaphoz. A. Rohn. – Nyomt. Walzel A. F. Pesten. Zöldes papírra nyomott melléklet a Pesti Divatlap 1846. évfolyamához.

[12] Mérete 13.5×15.5 cm. Egykorúnak látszik.

[13] Színezett acélmetszet. Aláírása: FÜREDY mint SOBRI Szigligeti „két pisztoly” című művében. Jelzése: Kiss B. rajz. Vidéky metsz. Nemz. szinpadi képek Pesti divatlaphoz. Melléklet a Pesti Divatlap 1844. évfolyamához.

[14] Aláírása: LABORFALVI RÓZA mint BORNEMISSZA ANNA. Nemz. Szinpadi kép. A Pesti Divatlaphoz. Jelzése: Kiss B. rajz. Vidéky m. Az 1842. évfolyam 44. száma mellett jelent meg.

[15] A kép hátára bélyegzővel van nyomva a fényképezés címe: MAYER GY. FÉNYKÉPIRÓ PESTEN.

[16] Színezett acélmetszet. Aláírása: LENDVAY mint Robin de Bois és mint II-ik Richard. Jelzése: Kiss rajz. Vidéky m. Nemz. Színpadi kép a Pesti Divatlaphoz. 1846 körül.

[17] Kőnyomat. Aláírása: Szerdahelyi Kálmán mint Fodrák Mihály a Kisértet színműben. 31-dik műmelléklet a Hölgyfutárhoz 1857. Szerk. kiadó: Tóth Kálmán. Jelzése: Rajz. és Nyomt. Rohn, Pest, 1857.

[18] A kép alatt német aláírás-hasonmás. Jelezve: Gez. v. C. L. Allemand. Lith. u. ged. bei Hanfstaengl in Dresden.

[19] A színházat 1848-ban kezdték építeni és 1855 januárban nyitották meg. A kép a Vasárnapi Ujság 1855. évf. 93. lapjáról van véve.

[20] Acélmetszet. Aláírása: Jelenet. Scenen aus Dem Volks Schauspiel Szökött Katona van Szigligeti. II. Aufzug 8t. Scene. A Fuchsthaller del c. sc. Beilage 2. Ungar. A Hermann Klein szerkesztésében megjelent Der Ungar 1843. évfolyamából.

[21] Réti, családi nevén Szikszay Mihály. Kőnyomat ívrétben. Aláírása: RÉTI mint NEMESEK HADNAGYA. Egy istenem, egy életem! Én az adót nem fizetem. Jelezve: Barabás 847. Ny. WALZEL PESTEN. – ’a Pesti Divatlaphoz. Az 1847. évfolyam melléklete.

[22] Kőnyomat 33×25 cm méretben. Jelezve: A budai népszínház alapítását segélyző bizottmány tulajdona. Lith- és ny. Frank I. M. Pesten 1861.

« LYKA KÁROLY: AZ OTTHON MŰVÉSZETE. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

PRAHÁCS MARGIT: ZENE ÉS ZENEKULTÚRA. »