BENCE ERIKA

Az áttételesség és a helyettesítés alakzatai

Történelmi emlékezet a vajdasági magyar
irodalomban a XX. század utolsó évtizedében

A XIX. századi magyar történelmi regény utóéletét feltáró kutatások során felmerült egy olyan vizsgálat szükségessége, amely a XIX. századi történelmi regény applikációját értelmezné a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomban. A magyar irodalom XX. század végi történetének sajátos jelensége ugyanis a történelmi regény műfajának újjáalkotása, pl. Darvasi László, Márton László, Háy János vagy Láng Zsolt regényírása, amely mintegy újraolvassa és -írja a XIX. századi történelmi regényhagyományt. A történelmi emlékezet a vajdasági magyar irodalomban című dolgozat felvázolja azokat a prózaírói tradíciókat, amelyekre a jugoszláviai magyar történelmi regény és a történelemről szóló XX. század végi térségi beszédmódok "ráíródhattak".

A történelem fogalma diszciplináris jelenségeket, míg az emlékezeté kollektív tudatformákat jelöl.

A történelem mint diszciplína azt az elvárást idézi fel bennünk, miszerint pontosan meghatározhatók határai, fogalmi rendszere, módszerei, alkalmazott eszköztára és nyelve. A történelemtudomány eszerint nem más, mint az idő tudományos alapokra helyezett olvasata, míg a róla szóló beszéd szaknyelvi formuláknak felel meg.

Az emlékezet képzete a folytonosság, a számontartás, a megtartó tudás, az elmúlás és a kitörlődés folyamataiból kiemelő tisztelet jelenségére reflektál: a megtörténtekre való emlékezéstől a kultusz kialakulásáig vonhatók meg határai.

Azonban: a kutatásának tárgyát és eredményeit (a történelmet és értelmezését) leíró történelemtudománynak e folyamatban nincs hathatósabb kifejezőeszköze a nyelv narratív struktúráinál. Azaz: "...a történelemről való beszéd olyan képződmény, amely maga is a narrativitás és - ezt magában foglalva - a diszkurzivitás mechanizmusaival képes csupán a múlt megjelenítésére."^[593] Az elbeszélés és a diszkurzivitás jelensége viszont szükségszerűen vonja maga után a többértelműség alakzatait, s csak egyetlen vonásnyira van - vagy még annyira sem - a fikciótól. Ebből viszont a történelem mint diszciplína és a történelmi fikció, azaz a történelemről szóló irodalom közötti határelmosódás jelensége következik.

Fokozódnak dilemmáink, ha a történelemről alkotott tudás képlékenységét vesszük számba. Egy történelmi regényként identifikált mű újraolvasása kapcsán állapítja meg a tanulmányíró, miszerint "...nem lehet vitatni, hogy a megértés létezési módjától elválaszthatatlan a történetiség, csakhogy a különböző olvasókban más és más történelem képzete él."^[594] Ehhez kapcsolódik a történelemről szóló beszéd ideologikus befolyásoltsága, a hatalmi érdekek hatása, a kollektív identitáskereső folyamatok (pl. a hősképteremtés, a kultuszalkotás) irányai és olyan rögzült tévedések, mint a régit a történetivel azonosító történelemkép.

Ugyanakkor a történelem mint képzet élő és tudatalkotó fogalom. A különböző (pl. nemzeti karakterisztikák vagy térbeli koordináták meghatározta) közösségek rendre létrehozták a maguk történelemről alkotott elképzeléseit. Még az olyan szubkulturális megnyilatkozásokban is, mint amilyen egy belgrádi graffiti lehet ("Könnyebb bejutni a történelembe, mint a Városi Közlekedési Vállalat autóbuszába"), mélyül egyfajta térspecifikus történelemkép, illetve -ismeret. Természetszerű, hogy egy térségi - mint amilyen a vajdasági magyar - irodalom alakulástörténetére is hat valamilyen közmegegyezéses történelem-elképzelés, amelyek alapján a történelmi fikció felismerhetővé válik a műfajelméleti kérdésekkel nem foglalkozó befogadó számára is, illetve kutatói körökben vizsgálhatók műfajkonstruáló aspektusai.

A történelmi emlékezet jelenlétét az irodalomban többnyire epikai beszédmódokkal (a történelmi elbeszélés és a regény eljárásaival) kapcsoljuk össze, hiszen az emlékezés folyamatot, egy eseménysor felidézését feltételezi. Emellett a történelmi fikció háttérnarratívái között olyan hagyományalkotó szövegformákat, illetve reprezentáns epikai műfajokat tartunk számon, mint a természetes időrendet és ok-okozati összefüggéseket fenntartó történelmi krónika, illetve a nemzetkép-, sőt nemzeti hőskép-alkotó eposz. Az eposz "világtörténelmi műfaj, amelyben költőileg megfogalmazódik a világtörténelem szubjektumának, a nemzetnek a születése és felnövekedése a szülés fájdalmaival és a gyermekbetegségek kríziseivel együtt" - olvasható egy, a történelmi regény eposzi hagyományalapját vizsgáló tanulmányban.^[595] A történelmi regény a múlt tapasztalatait esztétikai igénnyel faggató "jelen érdekű kérdezés" - olvasható egy másik értekezésben,^[596] továbbá, hogy "elsősorban társadalmi, politikai, nemzeti jellegű kérdésekre keres választ a történelmi múlt utánképzése révén."^[597] Természetesen kutakodhatnánk még abban az elméleti/történeti szövevényben, műfajelméleti "dzsungel"-ben,^[598] ami a történelmi fikciós próza műfajelméleti vizsgálatát jelenti, két nagyon fontos mozzanat azonban már e vázlatos áttekintés során is nyilvánvalóvá vált előttünk. Az egyik, hogy a történelmi fikció szükségszerűen összekapcsolódik az (érték)teremtődés/alkotás mozzanatával, azzal az egységes, teremtésre alkalmas korszak "utánképzésével", visszaállításával vagy "jelentésadás szolgálatába állításával",^[599] amelyben a haza, a nemzet, az egyéniség, az irodalom, a költészet, vagy a műfaj kiemelt jelensége megszülethet. S ebből törvényszerűen következik a másik lényegi, típus- és nyelvteremtő mozzanat: a történelmi fikció identifikációs ereje. A nemzet, a haza, az irodalom, a költészet, vagy a műfaj legitimációját adó, kifejező nyelv. Pl. a klasszikus történelmi regényben a hős küzdelme töredékeiben, feltételesen és rövid időre visszaállítja az ember és a világ történései közötti organikus kapcsolatot. Az elbeszélői kérdezés és körüljárás a hiányállapot keletkezésére, a kultivált (mert egységesnek és teljesnek tartott) múlt mibenlétére világít rá. Jelen idejű rákérdezés a múlt tapasztalataira. Nem véletlen jelenség a magyar irodalom alakulástörténetében, hogy az autentikus magyar regény a XIX. század első felében történelmi fikcióként lép elő, s a múltnak azokat az eseményeit "írja újra" megfelelő stratégiák, "szövegszervező eljárások" és "nyelvi-poétikai eszközök"^[600] által, amelyek az önálló magyar államiság, az erdélyi fejedelemség vagy a Rákóczi-kor idejére esnek. Idézem: "A jelen érdekű kérdezés és a múlt másságának (...) jelentésképző szerepe a történelmi regény két fő műfajkonstituáló tényezője és az egyes szövegek hatásstruktúrájának az alapja."^[601]

A történelmi emlékezet egy közösség életében olyan szellemi energia, amely irodalmának identitásképző, önidentifikációs eljárásaihoz teremt lehetőséget.

A vajdasági magyar irodalom történetének vizsgálata természetesen nem ad magyarázatot a történettudomány és a történelmi fikciós próza közötti nyelvi analógiákra és differenciákra, mint ahogy a vajdasági magyar történelmi regény (ha van!) diszkurzív-, interkulturális kontextust is jelölő létformájának kutatása sem ad válaszokat a műfajtípus indukálta elméleti/történeti kérdésfeltevésekre: azaz a térségi kisebbségi irodalmi reprezentáció sem alkothatta meg a maga történeti irodalomdefinícióját, s egyetlen, a múlt valamely korszakát horizonttá emelő mű sem mutathatja fel az egynemű és egyértelmű műfaji rendbe/sorba tartozás, a múlt eseményeit megjelenítő egységes nyelv kritériumait. Ugyanakkor a kisebbségi létformából következő peremkultúra kialakulása, irodalmának köztessége olyan állapotnak felel meg, amely a múlt eseményeire vonatkozó jelen érdekű kérdezés és a jelen eseményeit (is) megvilágító "válságszituációk"^[602] irodalmi modellálásának igényét szükségszerűen hívja életre. Különösen vonatkozik ez a XX. század utolsó évtizedére, a kilencvenes években született irodalmi művekre.

A történelemről vagy a történelemről is beszélő irodalom rugalmas műfaji konstellációként való értelmezése "mindig másra", egyszerre több műfajra, műfajtípusra mutató olvasási stratégiát igényel. A kilencvenes évek térségi kisebbségi irodalmának alakulástörténete ugyanis nem mutat fel egyetlen olyan művet sem, amely egyértelműen történelmi epika volna, ugyanakkor még a líra is erőteljesen referenciális vonatkozásúvá vált, példa erre Jung Károly, Harkai Vass Éva vagy Böndör Pál költészete. A történelemről (is) beszélő irodalom többször az esszé és a klasszikus elbeszélés köztes terében jön létre (mint pl. Végel László Peremvidéki élet [2000] című kötetének kilencvenes években keletkezett szövegei). Máskor a történelmi múlt eseményei kulisszaként, parabolaként, epizódként, utalásként iktatódnak kortörténetekbe, családregényekbe, látomásos rövidtörténetekbe, várostörténetekbe, démonológiai tanulmányokba stb. Ezeknek az eljárásoknak felelnek meg pl. Gion Nándor történelmi regényei, Németh István, Vasagyi Mária családtörténete, Lovas Ildikó, Szathmári István, Balázs Attila urbánus novellái, Kontra Ferenc Baranya-története, Lovas Ildikó városregénye, Bognár Antal, Majoros Sándor ironikus-démonikus prózája, Német István szociografikus ihletettségű szövegei, de Herceg János kései esszéírása és novellisztikája is.

A XX. század kilencvenes éveiben létrejött, történelmi diskurzust is felvállaló vajdasági magyar irodalom kutatásában - a kulturális együtthatások és interetnikus diskurzusok jelenlétéből következően - szükségszerűen vetődik fel a jelenség tágabb kontextusba (a magyarországi, illetve a térségi más nyelvű irodalmak fénykörébe) helyezésének igénye. Jelen dolgozatunkban csak néhány - a vajdasági magyar történelmi fikció beszédmódbeli különbözőségeit és hasonlóságait (egyediségét) jelző mozzanatra világítunk rá. A magyarországi, illetve a vajdasági magyar történeti irodalom között a legfontosabb eltérés a hagyományra íródás eljárásaiban mutatkozik meg. Míg az előző esetében a XIX. századi történelmi regényhagyományt megújító, újraértelmező és -író törekvések a frekventáltabb eljárásmódok (pl. a Darvasi-, a Háy-, vagy Láng-regényekben), addig a Vajdaságban - a történelem kiválasztott eseményének vagy jelenségsorozatának nagy ívű meséje és a jelenre vonatkozó jelentés szolgálatába állítása helyett - a történet "szétszedésének", az elbeszélés motivikussá, mozaikszerűvé alakításának eljárásmódja gyakoribb. Az itteni beszédmódokat a történelmi mozaik összerakása helyett annak szétszedése, töredékessé tétele, utalásszerűvé, másra utaló vagy helyettesítő alakzatokkal való felcserélése alakítja, teszi elkülönbözővé. Ilyen különbség legalábbis a vajdasági szerb és magyar próza között nem mindig áll fenn: Boško Krstić regényei éppúgy a parabolaalkotás eljárásai szerint épülnek fel, mint Lovas Ildikó vagy Szathmári István városregénye. (E sorok írója a XIX. századi történelmi regényhagyományra reflektáló irodalomnak egyetlen példáját azonosította e térségi és kisebbségi irodalmi koordináták között. Ez pedig Majtényi Mihály a Császár csatornája című, 1943-ban megjelent regénye. Későbbi újraírása már nem e törvények szerint alakult. Az Élő víz [1951] megírásakor a történelemről szóló beszédmódok nem az esztétikai világalkotás törvényszerűségeinek, hanem az aktuális ideológiák legitimációs igényeinek rendelődnek alá.)

A történelmi emlékezet kiemelte eseménysorok, történések esztétikai kiválasztása és "utánképzése" a történelmi félmúlt eseményeit érinti leginkább a vajdasági magyar irodalomban. A kollektív elgondolások és elképzelések (a kollektív történelmi emlékezet) szerint ugyanis ezeknek az eseményeknek a modellálása adhat leginkább választ a kilencvenes évekbeli jelen idő válságaira, a bizonyosság megszűntére, a hontalanság, periferikusság viszonyrendszerének felállására, a peremkultúra, a peremirodalom és specifikus műfajok (pl. a látomásos rövidtörténet) létrejöttére. A kilencvenes évek irodalmi folyamataival analóg múltbeli példa, miszerint az idegen kontextusba került, perifériára szorult vajdasági magyar irodalom legitimációját 1921 után a térségi írók - többek között Szenteleky Kornél - is a történetiség viszonyrendszereit értelmező epika megszületésében látták. E sorba illeszthető például Szenteleky Isola Bella (1931) című késő szecessziós regénye, amely az idegen tér és eltérő hagyomány tükrében állítja fel a síkvidéki élet kor- és kórtörténetét.

A kilencvenes évek peremkultúrájában, -irodalmában a térségi, közösségi és egzisztenciális változásokra vonatkozó tapasztalatokat a korszak írói is a múlt tükrében, az irodalmi hagyományok tropikus alakzataiban; a "tegnap egyszerűbb volt" szentenciájában, az egykor "volt tengerünk", vagy a "szirmaiszerű lett a világ" metaforájában találták meg. Ezen a ponton jelenthet problémát a bevezetőben taglalt más-más történelmi tapasztalat és a térségi irodalmi helyismeret jelensége; a Tolnai-féle mondat ugyanis nem szükségszerűen idézi fel minden potenciális olvasóban ugyanazt a jelentést, sőt, nemzedéki értelemben is jelentős értelmezési különbözőségek mutatkoznak. "A Kitömött madár idejében a tenger még nem volt metafora, mert a valóságban is létezett, ezért nem is csaphatott vissza, egész egyszerűen a regény helyszíne volt, a tengeren, a tengerparton történt minden, ami megtörtént a regényben, és amit a megtörténtből el lehetett mondani."^[603]

Majdnem négy évtized telt el a térségi (akkor) új regénynyelvet legitimáló első tenger-regény (Domonkos István, Kitömött madár, 1969) és a vele szembeszegülő (jobb híján ellen-tengerregénynek nevezhető) új mű, Lovas Ildikó Kijárat az Adriára (2005) című regényének megjelenése között. Noha a Lovas-regény már ennek az évtizednek az irodalmába sorolható, a kilencvenes évek hiány-történéseire, tragikus létformáira keresi az irodalmi válaszlehetőségeket. A regény alcíme: James Bond Bácskában. A James Bond-legenda a befogadó előtt nyíló lehetséges értelmezési horizont. "My name is Bond. James Bond." Magyar fordításban kissé sután hangzik a szállóige a regény kezdőmondataiként, ugyanakkor a séma lebontását jelző első nyelvi megnyilatkozás. Az író ugyanis a filmipar teremtette szuperhős legendájának valóságra fordításával, objektív kötődéseinek megteremtésével alkotja meg a jelen (vagyis a kilencvenes évek) történéseinek múltbéli értelmezési távlatát. Ezt a távlatlehetőséget is irodalmi műfajok és művek, elsősorban a legenda, de regények, elbeszélések és a magánmitológia beszédformái (pl. családi emlékek, történetek) kínálják. Miként a kritika állapítja meg róla: "James Bond nevén kívül a »mindennapi életünket«, az egyetlent, amiről tudható valami, a regényt, az irodalmi emlékezet kontextusa is nyomja."^[604] Vagy: "Lovas Ildikó művében egy utat jár be, megmutatja a lehetőséget az irodalmi nyelv keresésére. A nyelvkeresés által megtalálja saját irodalmi nyelvét."^[605] A térségi történelmi emlékezet tehát egyértelműen textuális alapú; a történelmi fikció műfaj- és szövegvonzatok hálójában értelmezhető. Nyelve több szövegből, beszédtöredékből építkező mozaik-nyelv, műfajok diszkurzív együtthatása, amelyből nemcsak a történelmi múlt vagy félmúlt (mint a vajdasági magyar irodalom és a vizsgált regény esetében a második világháború) jelenre utaló tapasztalata szűrhető le, hanem az itteni irodalom léte vagy - mint a Lovas-regényben - nemléte ismerhető fel.

A Szathmári-próza értelmezői konzekvenciája sem alakulhat a "szirmaiszerűség" élményévé Szirmai Károly látomásos rövidtörténeteinek, illetve a harmincas években keletkezett vajdasági magyar rövidprózai beszédmódok ismerete nélkül. Az sem véletlen talán, hogy Szirmai 1910-1944-ig keletkezett elbeszéléseinek és novelláinak gyűjteményes kiadására épp 1990-ben, az egzisztenciális (és a vele együtt ható kulturális és irodalmi) válságszituáció kezdetének évében jelent meg. Hiszen a történelemről szóló diszciplináris és irodalmi beszédmódok - megállapítottuk már - szükségszerűen szövegtapasztalaton alapulnak: "A műfajiságra reflektáló mozzanatok közül kiemelt szerepet kap a kritikai állásfoglalásokban a szövegalkotó eljárásoknak azon sajátossága, amely az intertextualitást a történelem tapasztalatának horizontjaként jeleníti meg."^[606]

Azt a horizontot, amelyet a jelen viszonylatában a felidézhető múlt képe jelent a vajdasági magyar irodalomban, a hiány effektusának - vagy miként egy róla szóló tanulmányban olvastam - Tündérlak-effektusnak nevezhetjük: "A mítoszból kiszakadt ember ugyanis mítoszt teremt. A szülőföldjén veszélyhelyzetet, veszteséget, bizonytalanságot, ingatagságot megtapasztaló szerző-én a múlthoz, az emlékekhez fűződő szülőföld- és család-mítoszba, a fohász, az ima gesztusába, a mitológiai motívumokba, polémikus mozzanatokba mélyed bele, ily módon keresi nemzeti és lokális identitását, kialakul pedig mindez egy tágabb nemzetállam keretében, illetve annak felbomlása következtében, amely megteremtette a maga kizárólagos monomítoszát."^[607] A Tündérlak-effektus jelentette múltkép textuális eredete nem kétséges. Amit a kilencvenes évek térségi történései ehhez hozzákapcsoltak, az a bizonytalanság érzete, az átváltozás fenyegetettsége, illetve a távolra eső, emlékező, kívülálló nézőpont: a lokális otthontalanság és az interkulturális hontalanság kódjai.

Németh István 1996-ban megjelent családtörténete, a Házioltár még a magánmitológia megtartó, identifikáló erejét reprezentáló alkotás az alcímszerűen kiemelt krónika lineáris időkezelésével és ok-okozati megfeleltetéseivel, hogy a következő könyvbe (új kontextusba) átcsúszott/átcsúsztatott folytatás már az ima, a haza-, a nemzet-, az otthon-, az irodalmi életmű-jelentésként megnyilatkozó család fenntarthatóságáért, történetének folytonosságáért esdeklő fohász fogalomkörében képezzen jelentéseket. Egyébként is: a tündérlak/tündérhon keresésének motívuma a vándorlás, a keresés, a bizonytalanság jelentéseire reflektál irodalmunkban.

A család mint sziget jelenti a történelem beláthatóságának nézőpontját Gion Nándor Ez a nap a miénk (1997) című regényében is, ahol a nemzeti identitás megingása a családtörténet felbomlásával esik egybe, s ahol a szereplők helyzete a bomló identitáson belüli elszigeteltséget, míg a narrátoré a kívülállás szempontját képviseli. Az elbeszélt történet helyétől (a családtól, az otthontól és a szülőföldtől) távol van Bognár Antal regényeinek és novelláinak író-énje, Balázs Attila novelláinak elbeszélő énje, Majoros Sándor novelláinak narrátora.

A kilencvenes évek eseményeit és azok XIX. századi következményeit történeti perspektívába állító művek és szövegek hosszú felsorolása és idézése helyett a térségi irodalom még néhány jelentős metaforájára szeretnék jelzésszerűen utalni. Az egyik ilyen metafora a vajdasági város jelentéseiből építkezik. A volt, egykori város átalakulásával (Lovas Ildikó, Szathmári István novelláiban), irodalmilag (pl. Kosztolányi, Csáth vagy Jász Dezső életműve által) hitelesített képének és jeleinek eltűntével az összezavarodott világ és kizökkent idő, a veszélyeztetett lét momentumai válnak legfőbb irodalmi és létbeli jelentéssé, amihez képest a múltbeli város átlátható képe a bizonyosság érzetét kelti. A börtön mint konkrét és elvont jelentés egyaránt teremtő mozzanata irodalmunknak. A hatalmi erőszak és a helyi viszonyok közötti bezártság érzetét közvetíti felénk. "Már jó ideje / ismét ez a legtisztességesebb foglalkozás / - börtöncellában ülni" - hangzik egy 1994-es versmondat.^[608]. A köztes lét állapota viszont a határregény, a határszöveg jelenségét hívta életre (pl. a korábban térségi kortörténetet író Apró István újabb szövegeiben vagy Juhász Erzsébet regényírásában).

A történelmi perspektíva jelenvalóságát kutatva a múlt század kilencvenes éveiben keletkezett térségi irodalomban az lehet az érzésünk, hogy szinte minden jelentős irodalmi szöveget "banális múltjával a város, a vidék" (Géber László) ihletett. Az lehet az érzésünk, hogy minden irodalmi mű egyben a történelemről szóló beszéd egy lehetséges változata is, s hogy ennek ellenére egyik sem teljesen történeti fikció. Ennek az irodalomértésnek és -érzésnek a magyarázata a jelen idő történéseiben rejlik. A történelemalkotó idő viszonylataiban. A sorsfordítóvá, történelmivé vált jelen idő kérdéseiben. A "múlttá válni nem akaró jelen" (Lovas) s a "történelmi tél" (Harkai Vass Éva) világában. A magyarázatot emblematikus (pl. a "melyik háború"-val kezdődő) kérdések vagy a történelembe való bejutás esélyeinek könnyedségét taglaló belgrádi graffiti térségi, jelen idejű hitelessége sugallja.

BÁNYAI János (2006), Kijárat a regényre. Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára, Híd [2006] 1. sz., 99-106.

BÉNYEI Péter (1999), "El volt tévesztve egész életünk!" Esztétikai alapú létértelmezési kísérlet a történelmi regény műfaji konvenciói alapján (Kémény Zsigmond: A rajongók), Irodalomtörténet [1999] 3. sz., 441-465.

HÓZSA Éva (2004), A hiány szociográfiája irodalmunkban és a Tündérlak-effektus, in UŐ, Idevonzott irodalom, Szabadka, 89-93.

IMRE László (1996), Műfajok létformája XIX. századi epikánkban, Bp.

KOVÁCS Flóra (2006), Lovas Ildikó irodalmi nyelve (Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára), Híd [2006] 1. sz., 106-107.

POSZLER György (1983), A kétségektől a lehetőségekig, Bp.

SZEGEDY-MASZÁK Mihály (1998), Az újraolvasás kényszere (A rajongók), in UŐ, Irodalmi kánonok, Debrecen, 71-93.

TÖRÖK Lajos (2001), A történelem (félre)olvasása (Jókai Mór: Erdély aranykora), in Romantika: világkép, művészet, irodalom, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály-HAJDU Péter, Bp., 242-259.

FEDINEC CSILLA

Magyar pártok Kárpátalján a két világháború között

Az első és legfontosabb kérdés, hogy mi a párt és mire való? A két világháború közötti Kárpátalján a magyar pártok önmaguk feltalálásán, önértelmezésén nemigen jutottak túl. A kárpátaljai magyar pártpolitizálás három jól elkülöníthető periódusa a vizsgált időszakban: 1918-1920, 1920-(1927)-1936, 1936-(1938)-1940. 1927-től már nem léteztek sajátosan kárpátaljai pártok, hanem csakis a (csehszlovákiai) országos párt kárpátaljai kerületeként működtek az 1938-as fordulatig, majd következett a betiltás, végül a "felvidékivé" válás. A sarokpontok: 1920 - a már nem magyar, hanem csehszlovákiai/kárpátaljai magyar pártok elindulása, 1936 - az egypártrendszer, 1940 - a végleges megszűnés.

A podkarpatszka ruszi időszakban a magyar pártok: a Magyar Jogpárt, az Őslakosok Autonóm Pártja, a Keresztényszocialista Párt, a Kisgazda-, Kisiparos és Földműves Párt, későbbi nevén Magyar Nemzeti Párt, melyek önállóan, illetve pártszövetségben fejtették ki tevékenységüket. Valamennyi nemzeti, jobboldali beállítottságú. Tevékenységük egymásba fonódó, gyakran nehezen szétválasztható. A vezető pártpolitikusok politikai pályafutásukat a fordulat után kezdték, az egyetlen kivétel Egry Ferenc. Például Árky Ákos katonatiszt, Hokky Károly, R. Vozáry Aladár tanár, Rácz Pál tanító, Kerekes István, Nagy Kálmán orvos, Korláth Endre ügyvéd volt, arról nem tudni, hogy korábban aktívan politizáltak volna. A választásokon elért eredmények: 1924 - 11% ("Ruszinszkói Őslakosok Pártja"; képviselő - Korláth Endre, szenátor - Egry Ferenc), 1925 - 11,8% ("A gazdák szövetsége, a német iparospárt, a szlovenszkói németek és magyarok nemzeti politikai pártja"; (képviselő - Korláth Endre, szenátor - Egry Ferenc), 1929 - 11,4% ("autonomista pártszövetség"; képviselő - Hokky Károly, szenátor - Korláth Endre), 1935 - 10,6% ("Az Országos Keresztényszocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Őslakos Németek Pártja Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban, Szudétanémet Választási Szövetség"; képviselő - Korláth Endre, szenátor - Hokky Károly). A népszámlálási adatok alapján Kárpátalján a magyar lakosság lélekszáma 1921-ben 102.144 (17,35%), 1930-ban 109.472 (15,44%). Egyébként a képviselőház 300, a szenátus 150 tagú volt. Kárpátaljáról 9 képviselőt és 4 szenátort választottak be, ebből minden alkalommal egyet-egyet adtak a magyar pártok. (Országosan a magyar ellenzéki pártok 9-10 mandátummal rendelkeztek.) Ez jelzi politikai súlyukat.

A fenti pártokkal szemben a baloldal politikájának fontos eleme az internacionalizmus, így a magyar kérdés is, sőt a mindenkori szavazati arányok elemzéséből az derül ki, hogy a lakosság többnyire baloldali érzelmű, illetve etatista. A nem magyar pártok meghatározó eleme a politikai irányultság ("ruszin"-, "orosz"-, "ukrán"-párti vagy éppen részben magyarbarát, amelyeken természetesen az adott anyaország felé orientálódást értjük).

Egyéb jelentős kárpátaljai pártok:^[609] Autonóm Földműves Szövetség - ellenzéki, autonomista párt, mely Kurtyák Iván vezetésével ruszinofil irányvonalat képviselt, majd 1933-as halálával a pártot Bródy András vette át, aki ruszofil irányba terelte, ám mindkettőjük idejében erős volt a magyar orientáció, a pártot Magyarországról is pénzelték (szereplése a parlamenti-szenátusi választásokon: 1924 - 8,4%, 1925 - 11,6%, 1929 - 18,2%, 1935 - 13,9%); Agrárpárt (Kárpátorosz Köztársasági Földműves Párt) - ruszofil irányvonalú párt volt, melynek minden etnikai csoportban voltak támogatói, több szakszervezetet és szövetkezetet hozott létre, minden ciklusban volt képviselője a törvényhozásban (1924 - 6,4%, 1925 - 14,2%, 1929 - 29%, 1935 - 19%), magyar nyelvű lapja a Köztársasági Magyar Híradó; Kárpátorosz Munkapárt - ruszofil, autonomista irányvonalat képviselő agrárpárt volt, 1924-ben és 1925-ben a csehszlovák Nemzeti Szocialista Párttal szövetségben szerzett 8%-ot, illetve 6,4%-ot, 1929-ben létrehozta az Orosz Blokkot, mely szövetségben a csehszlovák Nemzeti Demokrata Párttal 18,3%-ot ért el; Kommunista Párt - magyar kommunisták közvetítésével, a moszkvai Komintern pénzén 1920-ban alakult meg Ungváron Podkarpatszka Rusz Nemzetközi (Internacionalista) Szocialista Pártja, mely a következő évben beleolvadt a Csehszlovák Kommunista Pártba, s annak helyi szervezeteként működött tovább. A Kommunista Internacionálé elveit követte, ellene volt az autonómiának, szociális követelésekkel lépett fel, ifjúsági szervezetek, "vörös szakszervezetek" tartoztak hozzá, a '30-as évek elején éhséglázadásokat szervezett, a Komintern VII. kongresszusa (1935) után antifasiszta lózungokat hirdetett, az 1938-as válság idején a köztársaság védelmében lépett fel, a Szovjetunió felé orientálódott. Az egyetlen párt volt az országban, amely minden etnikumot átfogott. Magyar nyelvű sajtóorgánuma a Munkás Újság. Szereplése a parlamenti-szenátusi választásokon: 1924 - 39,4%, 1925 - 30,8%, 1929 - 15,2%, 1935 - 24,4%; Podkarpatszka Ruszi Földműves Szövetség - ruszinofil, autonomista, parasztpárt volt, mely 1923-ban részben beolvadt a Kárpátorosz Köztársasági Földműves Pártba, az ezzel egyet nem értők 1924-ben beléptek az Autonóm Földműves Szövetségbe; Keresztény Néppárt - az 1920-ban alakult ruszinofil, autonomista Orosz Kisgazda (Földműves) Pártból szerveződött 1925-ben, mint keresztény-klerikális, ukrán irányvonalú, az autonómiával egyetértő párt, melynek élén Avgusztin Volosin állt. Az elődpárt az 1924-es választásokon nem szerzett mandátumot. A KNP is igen csekély támogatottsággal bírt, de a Csehszlovák Néppárttal kötött szövetségnek köszönhetően Volosin 1925-ben és 1929-ben is mandátumhoz jutott; Podkarpatszka Rusz Szociáldemokrata Pártja - a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt tagszervezete, autonomista, ukrainofil, gazdasági követelésekkel lépett fel, minden választáson 10% alatti eredményt ért el, de mindig tudott képviselőt küldeni a törvényhozásba, munkásakadémiát, munkás érdekvédelmi szervezeteket, sportegyesületet alapított, a Csehszlovák Szakszervezeti Egyesületre támaszkodott. Magyar nyelven is megjelentetett lapot Szabadság címmel.

1918 vége felé a lakosság súlyos teherként élte meg az elhúzódó háború következményeit, főleg az ellátási gondok következtében. Az élelmiszerekből fejadagok voltak, a cukor nagy részét "Galíciából csempészik", kevés a zsír, az "aratási szalonna", a "hadikávé", a mosószer stb.^[610] Faluhelyen próbálkoztak dohánytermesztéssel, de ezt, mint törvénytelen vállalkozást a pénzügyőrség szigorúan büntette.^[611] A hatóságok egy új rendelettel betiltották a házilagos "kisüstön való főzést" is.^[612] Az embereket leginkább a halálos áldozatokat is követelő "spanyoljárvány" nyomasztotta.^[613] Emiatt tanítási szünet is volt.^[614] Az úgynevezett politikai kérdés ekkor még nem a háborúval, hanem a közigazgatással kapcsolatos. A Határszéli Újság előveszi a világháború miatt elaltatott problémát a közigazgatás átszervezéséről és Ung megye megnagyobbításáról ábrándozik, azzal a konklúzióval, hogy: "Készületlenül ne találjon bennünket az új reform, mert ha nem emeljük fel szavunkat, hanem hallgatunk, elmúlik felettünk a közigazgatási reform is anélkül, hogy régi vágyunk, aspirációnk a területi növekedést illetőleg megvalósulna."^[615] Októberben kiderült, hogy Magyarország elvesztette a háborút. Ekkor azonban ez még nem tűnt tragikusnak. "Az Isten végzetével nem szállunk perbe" - írta a lap.^[616]

A budapesti forradalom hírére a katonaság körében is eluralkodik a háborúellenes hangulat.^[617] A nemzeti tanácsok mellett sorra alakultak az új pártok, például: az Ung megyei Nemzeti Szociáldemokrata Szövetség,^[618] az ungvári Nemzetközi Szociáldemokrata Párt,^[619] az Ungvári Függetlenségi Párt,^[620] Ungváron a Károlyi Párt,^[621] az Ungvári Polgári Radikális Párt,^[622] a Beregszászi Polgári Radikális Párt^[623] stb. Összességében úgy tűnik, hogy a hirtelen megszaporodott pártokat sokkal inkább a helyi hatalom megszerzésének kérdése foglalkoztatta, nem pedig a Kárpátalját, mint sajátos (nemzetiségi-vallási) térséget, feszítő problémák megoldásának gondolata. Pedig ekkoriban a kormány éppen előkészíti, majd törvénybe foglalja a ruszin autonómiát.

Decemberben a fő hír: megszállják-e a "cseh-szlovákok"^[624] a régiót vagy sem? Az ungvári Határszéli Újság ezt írta: "Csehszlovákok! Lehet, hogy pár nap múlva itt lesztek. Úgy halljuk, parancsotok van reá, nem is Prágából, hanem Párisból, hogy megszálljátok városunkat is. [...] Kérünk tehát benneteket azon szeretet alapján, amelyet keresztény nép keresztény nép iránt érezni köteles, hogy e fegyverrel védjétek meg városunk minden polgárát kivétel nélkül és mi ígérjük, hogy ellenünk fordítani nem lesz okotok!" A laptulajdonos-kiadó Földesi Gyula, aki az Autonóm Földműves Szövetség egyik vezetője lesz. A felelős szerkesztő Magyar Bálint, az Ungvári Nemzeti Tanács tagja, később a Keresztényszocialista Párt egyik vezetője, és a társszerkesztő Rácz Pál, a Nemzeti Szociáldemokrata Szövetség titkára, az Ungvári Nemzeti Tanács tagja, később a Ruszinszói Magyar Hírlap, a Magyar Jogpárt, a Magyar Pártszövetség hivatalosának vezető újságírója. Az Ungvári Polgári Radikális Párt elnöke, Reisman Henrik által szerkesztett Ungvári Közlöny viszont a rémhírterjesztéstől óvott: "Ma mindenkinek egy kötelessége van: nyugalommal bevárni a fejleményeket. Aki oktalanul izgat és rémhíreket terjeszt: bűnt követ el a forradalom és a köztársaság ellen. A hazafiság azt követeli minden ungvári polgártól ma, hogy bizalommal és hidegvérrel várja az eseményeket."^[625] Az újság szerint: "A békekonferencia elvben elfogadta a népek szövetségének megalakítására vonatkozó javaslatot [...] Nem lesz titkos diplomácia és nem lesz háború!"^[626]

A Határszéli Újságból programszerűen kiemelhetők az ungvári magyar közszereplőket foglalkoztató legfőbb kérdések. Magyar Bálint keresztényszocialista ünnepségen fogalmazta meg a magyarok számára új helyzetet: "Volt idő, amikor mikivülünk tulajdonképpen más nem is volt. Csináltuk a kultúrát, az ókor sötét éjjele után hirdettük a »szabadság«, »testvériség« eszméjét [...] de jött az ellenség és azt mondta: ő hozza az igazi szabadságot, ő hozza az igazi testvériséget, ő az igazi kultúrát".^[627] A politikát a ruszinok csinálják, a magyarok csak oldalról szemlélődnek, mondja Magyar. "Szerettünk volna bele nézni abba a politikába, amelyet a ruszinok egy év óta folytatnak [...] fölkerestük a ruszin politika egyik képviselőjét, akitől egyes kérdéseinkre szíves felvilágosítást kértünk."^[628] Megindult - a saját meghatározásomban, később is annyira jellemző - homályba veszés; már nem tudják, mikor is volt az az esemény, amihez egy évvel korábban még a hatalomváltást kötötték: "Városunk, mint olyan, utoljára akkor szerepelt a politikában, amikor azon a bizonyos ezerkilencszáztizenkilencediki januári vagy februári napon Moys zsupán megjelent a városházán".^[629] Az idézetben, illetve annak folytatásában benne van a következő elem, a politikai életnek a magyar politikai személyiségekhez való kötése: "E fenti esemény óta városunk életében politikai vonatkozású dolog nem igen történt. Úgy látszik most következett be az újabb fázis"^[630] azzal, hogy a polgármesteri székben az 1916-tól hivatalban levő Berzeviczy Istvánt kormánybiztos váltotta fel. (Miközben a lap januárban folyamatosan közölte Gregory Zhatkovych kormányzó 30 pontos politikai programját.)

A bűnbakkeresés konkrét csoportot tett felelőssé a Magyarországtól való elszakítottságért. "[...] a volt Magyarország egyes népeit tulajdonképpen az tette államgyűlölőkké és magyargyűlölőkké, mert meggyűlölték a magyar kormányok azon politikáját, amely a zsidókat az ő kárukra támogatta, erősítette, befolyáshoz engedte."^[631] "Kell nekünk a minket megértő és bár saját jóvoltukért, de nem ellenünk, nem a mi kárunkra fáradozó zsidóság, amely zsidó vallása mellett magyarnak meri magát vallani, de nem kell nekünk a konjunktúra zsidóság és ennek segítségére sem reflektálunk, mert úgy sem lenne soha áldás és eredmény azon. Nem kell nekünk a bolsevikiekkel kacérkodó, nem kell nekünk [...] a zsidóság, hogy úton-útfélen hazug rágalmakat terjeszt a magyarországi állapotokról [...] mi [...] ha talán kevesebben is, de becsülettel akarunk itt jogainkhoz jutni."^[632] Sajátos módon a csehszlovák időszakbeli két népszámláláshoz kapcsolódóan a kortárs magyar visszhangok szerint a magyarság számának csökkenését nem annyira a népszámlálás meghamisítása, hanem sokkal inkább a zsidóság elkülönülése eredményezte.^[633]

Megindult az elvándorlás. Ungváron "szomorú emberek jöttek-mentek [...] készülődtek, búcsúztak [...] Budapestre mentek."^[634] Találunk példát a múltba révedésre, az ősök felmagasztalására: "Elmentem a temetőbe a magyarokhoz. [...] Ezek már ártalmatlan magyarok minden e világi élő nép számára, akiktől nem kell félni a mai idők ingatag emberének.[...] A hajdani urakból koldusok lettek, más világszellem asztaláról életet tengetők."^[635] Ezt a fajta siránkozást a trianoni béke vezeti át a megváltoztathatatlanság tudatosításából eredő új gondolkodás felé: "A trianoni béke ratifikálva van. A határok kölcsönösen el vannak ismerve. A légmentes elzárásra nem látunk okot. Követeljük a kínai falak lebontását, amelyek bennünket szeretteinktől s anyagi érdekeinktől elválasztanak s követeljük legalább a postaforgalom megindítását."^[636] Az új időszámítás elkezdődött.

A sajtó híradása szerint 1920. június 1-jén Ungváron megalakult a Ruszinszkói Magyar Jogpárt Korláth Endre helyi ügyvéd elnökletével.^[637] A keresztényszocialista és a kisgazdapárthoz intézett átirat kimondta: "Bejelentjük, hogy Ruszinszkó területén Ruszinszkói Magyar Jogpárt néven új politikai magyar pártot alakítottunk. Ezen politikai párt alakításával azonban nem a tovább tagozódás volt a célunk, hanem a területen élő magyarságnak lehetőleg egy tömegben való tömörítése. - Ezen célból a párt politikai, társadalmi és kulturális programját már úgy dolgozta ki, hogy abban mindkét testvérpárt tagjai helyet foglalhassanak. A programja mindkét magyar testvérpárt programjával megegyezik. A gazdasági programunk ugyan nem öleli fel a két testvérpárt gazdasági programját, de az ellentétek nem olyanok, hogy azok áthidalhatók ne volnának." A jogpárt "fő célja a ruszinszkói magyarságnak egy tömegben való egyesítése minden tekintetben, mert csak az ilyen nagy tömeggel lehet a kormányzattal szemben a magyarság jogait megvédelmezni."^[638] A párt programja kimondta többek között politikai téren a ruszinszkói autonómia támogatását, valamint követelte a vármegyei, községi és egyházi autonómiák visszaállítását, gazdasági téren az adórendszer, a földbirtokreform rendezését, a kártalanítást a gazdasági veszteségekért, kulturális téren a megszüntetett iskolák visszaadását.^[639] "[...] zászlónk alá hívunk rang-, vallás- nemi és osztálykülönbség nélkül mindenkit, ki Podkarpatszka Ruszban magyarnak vallja magát. Az új államban - s itt Podkarpatszka Rusz területén sem űzhet a magyarság luxuspolitikát. Nem lehetünk tékozlók, hogy magyarjainkat pártokra hagyjuk szétfecsérelni."^[640]

Augusztus elején a párton belül jogvédő liga alakult, ugyancsak Korláth vezetésével. A szervezet célja "a magyarság közjogi, politikai és közérdekű magánpanaszainak védelme a hatóságok előtt s szükség esetén a sajtó útján és a parlamentben."^[641]

Június 3-án Ungváron megjelent a Ruszinszkói Magyar Hírlap első száma. A fejléc szerint a Ruszinszkói Magyar Jogpárt politikai napilapja. Felelős szerkesztő: Zombory Dezső. Szerkesztők: Boldizsár Boldizsár és Rácz Pál. A kiadásért felelős: Lapkiadó Vállalat Rt. Ungvár. 1921. július 5-től a Ruszinszkói Magyar Hírlap a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségének hivatalos napilapja lett. Helyette a Ruszinszkói Magyar Jogpárt hivatalosa az Ungvári Közlöny.

1921. november 4-én további rendelkezésig a rendőrség betiltotta a Ruszinszkói Magyar Jogpárt működését.^[642] Fő feladatát, "a magyarok jogsegélyezését" ideiglenesen átvette a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetsége.^[643] Korláth Endre pártvezért a kassai börtönbe szállították, ahonnan két hét múlva szabadult.^[644] Ezt követően lemondott a Ruszinszkói Magyar Jogpártban és a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségének betöltött ügyvezetői tisztéről, "mert ildomosnak tartotta, hogy bár alaptalan, de mindenesetre megtörtént meghurcoltatása után a pártvezetőségekre bízza, hogy a jövőben is alkalmasnak tartják-e az ő személyét a politikai vezetésre".^[645] 1921. december 31-én Ungvárra érkezett E. Beneš miniszterelnök, akinek a magyar pártok képviselői memorandumot nyújtottak át, melyben többek között követelték a Ruszinszkói Magyar Jogpárt betiltásának visszavonását.^[646] Februárban a keresztényszocialista és a kisgazdapárt parlamenti klubja is szorgalmazta a Ruszinszkói Magyar Jogpárt újbóli engedélyezését.^[647]

1922. április 11-én Ehrenfeld Péter alkormányzó aláírta a statáriumot megszüntető rendeletet.^[648] Huber rendőrigazgató tájékoztatása: "a pártéletet korlátozó intézkedések terén mai nappal a még itt fennálló magyar törvények lépnek életbe. [...] a statárium megszűntetésével a politikai pártok működéséhez nem lévén szükség engedélyre, természetszerűleg a Magyar Jogpárt is programjának bejelentésével megkezdheti működését."^[649] A Ruszinszkói Magyar Hírlap hírül adta: "feltámadt" az a párt, amely "elsőnek merte hirdetni, hogy csak magyarok vagyunk, s minden magyarnak legyen az bármilyen rendű, rangú, foglalkozású vagy vallású, ebben a pártban helye van."^[650]

1922. november 4-én az ungvári rendőrség ismét betiltotta a Ruszinszkói Magyar Jogpárt működését és hivatalos lapját, az Ungvári Közlönyt. A párt ezzel lassan elenyészik. Az 1923. augusztusában Ungváron létrejövő Podkarpatszka Ruszi Polgári Pártba (mely, a sajtó szerint, a kárpátaljai magyar zsidók pártja) a Magyar Jogpártból kivált tagok is beléptek. Árky Ákos, az Őslakosok Autonóm Pártjának elnöke úgy nyilatkozott, hogy szerinte az új párt "a magyarság megbontására hivatott".^[651] Korláth Endre úgy vélte, "az a körülmény, hogy a Magyarországon dúlt áldástalan felekezeti tusakodás ide nem hatolt át, s a keresztény és zsidó felekezetek közötti esetleges differenciák mindig békésen lettek elintézve, a Ruszinszkói Magyar Jogpárt programjának, pártvezetőségemnek és így jelentékeny részben énnekem is eredményül tudható be. Azok tehát, akik pártomból kiválva ma hátba támadnak engem, s új pártot létesítenek, ezt a békét veszélyeztetik."^[652]

A Ruszinszkói Őslakosok Autonóm Pártja működését a hatóságok 1921. december 7-én engedélyezték hivatalosan, bár már az év folyamán kifejtett tevékenységet. Megvalósította azt a forgatókönyvet, amit a többi magyar párt is: döntöttek a létrehozásáról, elfogadták az alapszabályát, programját, majd úgymond előírásszerűen megalakult, a törvényi jóváhagyásnak megfelelően, mindez akár több hónapos különbséggel. A párt "Ruszinszkó összes lakossága" érdekében, gazdasági, szociális követelések mellett, többek között szorgalmazta a "békeszerződésben biztosított" autonómia megadását, "a vármegyei, városi, községi, és egyházi autonómiának" visszaállítását és tiszteletben tartását.^[653]

A párt első nyilvános szereplésére 1921 májusában került sor, amikor a ruszinszkói magyar pártok nagy létszámú küldöttséget menesztettek Prágába, hogy illetékes helyen adják elő panaszaikat. A köztársasági elnök betegségre hivatkozva elhárította a küldöttséget, mely május 6-án járulhatott E. Beneš külügyminiszter elé. Az előterjesztésből: "Podkarpatska őslakos autonóm pártjának és az autonóm területen lakó magyar pártok szövetségének 250 tagú küldöttsége élénk bizalommal és reménységgel eltelve jelentünk meg külügyminiszter úr, mint az entente hatalmak és a cseho-szlovák állam között létrejött St. Germaini békeszerződés hivatott végrehajtója előtt oly célból, hogy legégetőbb követelményünket előterjesszük. - Két év óta élünk a cseho-szlovák állam impériuma alatt és másfél év előtt jött létre az a szerződés, mely Podkarpatska Rus részére az autonómiát a nagyhatalmak tekintélyével biztosítja. - Bár e szerződés ratifikálva van, mégis szomorúan kell látnunk, hogy annak végrehajtása felé egyetlen lépés sem történt". E. Beneš válaszából: "Kárpáto Russia kérdése adminisztratív és civilizáció kérdése. Eddig a reánk bízott kérdéseket mi megoldottuk. Figyelembe kell venni Önöknek, hogy a románok csak hónapok múlva vonultak ki egyes részekből, másrészt hogy a magyar kormány elhanyagolt állapotban hagyta vissza a nekünk ítélt területeket s óriási munka volt az elhanyagolt iskola ügyét és a higiéniai kérdéseket megoldani. - Kezdet kezdetétől kellett újjáépítési munkát végeznünk. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy az autonóm területünkön nem volt intelligencia és így a magunk erejével kellett e munkát végeznünk. [...] Természetes, csak fokozatosan építhetjük ki e tartomány autonómiáját [...] az autonómia kiépítésének nincsenek elvi, csupán technikai akadályai."^[654]

Árky Ákos pártelnök szívügyének tartotta Ungvár iskolaügyét. 1921. július 28-án az ungvári magyar gimnázium szervezésére alakult bizottság jóváhagyta az új magyar gimnázium szervezeti szabályzatát és döntött arról, hogy a tanintézményt javarészt gyűjtésből (adományokból) fogják fenntartani. A felügyelő bizottság elnökévé Árkyt választották meg.^[655] A szervezőket a Ruszinszkói Magyar Hírlap augusztus 1-jei számában "új Drugethek"-nek nevezte (a XVII. században keletkezett tanintézet alapítója a Drugeth-család volt). Augusztus 2-án Árky az alábbi felhívást tette közzé: az ungvári gimnáziumban szeptember 1-jén csak egy ruszin nyelvű első osztály indul, oda is ruszin nyelven kell felvételizni; ezzel "kezdetét veszi a jövő magyarság elnemzetietlenítése, ha idejében nem védekezünk ezen erőszakos intézkedés ellen. [...] A jövendő magyar nemzedék nevében kérünk mindenkit [...] támogassa anyagilag az új magyar reálgimnáziumot."^[656] A következő év áprilisában Árky elnökletével megkezdte munkáját az ungvári magyar gimnázium szervező bizottsága.^[657] Augusztusban a pártelnök személyesen járt Vavro Šrobár iskolaügyi miniszternél, hogy tőle az ungvári ruszin reálgimnáziumban magyar osztályok megnyitásának engedélyezését kérje.^[658] Az eredménytelen küzdelemben a gimnázium ügye végül megrekedt.^[659]

1922. október 7-én megalakult Antonín Švehla (agrárpárti) politikusokból álló kormánya. Árky pártelnök a következő felhívást tette közzé: "A memorandumozás, a kérvényezés ideje már lejárt, Ruszinszkó őslakosságát boldogító kormányhatalom és exponenseinek erkölcsi értéke már annyira ismeretes, hogy jogaink többé nem kérés, hanem határozott követelés alakjában hozandók a jelenleg hatalomra jutottak tudomására."^[660] 1924-ben letette az asztalra Podkarpatszka Rusz alkotmányának tervezetét.^[661] Az első kárpátaljai választásokra készülve, a Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Szövetsége beregszászi ülésén úgy döntött, hogy Ruszinszkói Őslakosok Autonóm Pártja néven állít listát, amire a magyarság szavazhat a március 16-i választásokon. (A szavazás listákra történik, az egyes listákra leadott szavazatok mennyisége alapján lehet bekerülni a törvényhozásba. A magyar lista a 4-es számú.) Az ülésen elfogadott határozatból: "a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségének Elnöki Tanácsa mint az itteni magyarság eddig alkotmányos szerve elhatározza, hogy a Ruszinszkói Őslakosok Autonóm Pártjának listáján szereplő összes jelölteket az itteni magyarság megválasztott képviselőinek kell tekinteni, akik együttvéve - szám szerint 18-an és azonkívül a Szövetség kebelébe tartozó pártok elnökei - alkotják a ruszinszkói magyarság tágabb értelemben vett parlamenti klubját. A klub tagjainak száma szükség szerint kiegészíthető a magyar közélet terén szereplő más személyekkel. A klub tagjai útján érintkezést tart fenn a magyarság különböző pártjainak vezetőségeivel és magával a tömeg-magyarsággal. Ennek következményeképpen a ruszinszkói szövetkezett magyarság megválasztott képviselői a fontosabb parlamenti kérdésekben respektálni tartoznak a klub határozatait. - A képviselő- és szenátorjelöltek a jelöltséget elfogadó nyilatkozattal egyidejűleg egy lemondó nyilatkozatot is kötelesek aláírni az esetre, ha a pártfegyelemmel ellenkezésbe jutnának. [...] A klub székhelye Ungvár."^[662] A Ruszinszkói Őslakosok Autonóm Pártja nagyszőlősi választási nagygyűlésén Nagy Kálmán, a kárpátaljai keresztényszocialista párt ügyvezetője többek között kijelentette: "Ruszinszkó autonómiáját föladni nem lehet soha. A ruszinszkói magyarság megtanulta szeretni más nemzetiségű testvéreit és ez az érzés szülte meg benne az őslakosság autonóm pártjának gondolatát." Hasonló szellemben szólalt fel Körmendy-Ékes Lajos szlovenszkói keresztényszocialista parlamenti képviselő.^[663]

Március 16-án Kárpátalján megtartották az első parlamenti választásokat. (Pótválasztások Csehszlovákiában.) A tizenhárom pártlistáról 9 képviselőt és a 4 szenátort választottak meg. Az Őslakos Párt listájáról Korláth Endre lett parlamenti képviselő és Egry Ferenc szenátor.

Pártjának aktuális programját Árky a pozsonyi Magyar Újságban így foglalta össze: "A Csehszlovák Köztársaság keretében levő ellenzéki politikában és különösen a magyarság táborában, főként két irányzat alakult ki. Az egyik a nemzet, a másik a keresztények tömörítését célozza. Ruszinszkóban e két irányzat fölött áll az Őslakosok Autonóm Pártja, melynek programja az ellenzéki küzdelmet egységes és kizárólag az autonómia alapján álló programra helyezni. - Ez a politika több mint nemzeti és mint keresztény politika. És mert több, alkalmasabb is arra, hogy az őslakosság ellenzéki küzdelmének méltó bázisa legyen." "Sajnos, nem értünk még el odáig, hogy az egységes országos ellenzéki politika küzdő vonalát kiépíthettük volna. [...] A reális élet fogja [...] meghozni azt, amit ma sokan lehetetlennek tartanak, hogy keresztényszocialista és magyar kisgazda, szlovák és ruszin, német és román mind mind egy táborba kényszerülten vállvetve dolgozzék azon, hogy az elmúlt 6 esztendőnek a pártokra szakadásból származó minden csorbáját kiküszöbölhesse. [...] Parancsoló szükség, hogy addig is, amíg az őslakosság össze nem forr, legalább a magyarság tábora járjon elől saját jól felfogott érdekében [...] Kell hogy a keresztényszocialista és a magyar kisgazda pártok vezérfiai megértsék, hogy úgy szolgálják nemzetünk érdekét, ha egységes pártban folytatják tovább a küzdelmet. - Lehet, hogy az egység nem teljesen ideális és nem is örök, de a parancsoló szükség komoly követelése. Ha elértük a közös célt, ha az autonómiánkhoz [lásd. Kárpátalja autonómiájához] és ezzel kapcsolatban egyéb jogainkhoz hozzájutottunk, ha segítségünkkel a prágai kormányba oly férfiakat juttattunk, akik ennek a köztársaságnak demokrata berendezését nemcsak frázisként kezelik, de komolyan is veszik, akkor ismét ráérünk azt a luxust űzni, amely a különféle világnézetek és elvek külön kultiválásának gyönyörűségéből áll, mert nem fogja többé se magyar életünket, se gazdasági és kulturális helyzetünket a hatalom elnyomó tendenciája fenyegetni. - Az ellenzéki pártok jelenlegi külön politikáját luxuspolitikának tartom."^[664]

Az 1925. évi választásokra való felkészülés alkalmával Beregszászban a kárpátaljai magyar pártok közös választási bizottsága döntött arról, hogy a kárpátaljai őslakospárti magyar listát egyesítik a szlovenszkói német-magyar listával ("A gazdák szövetsége, a német iparospárt, a szlovenszkói németek és magyarok nemzeti politikai pártja").^[665] Korláth és Egry is megőrizte mandátumát. Árky úgy vélte: "nekünk magyaroknak elsősorban az eddigi iskolai törvények megváltoztatását és az erre vonatkozó rendelkezéseknek revokációját kell követelnünk"; "a cseh polgári pártokkal vagy esetleg a kormánnyal kötendő megállapodás csak úgy lehetséges, ha eddig ért fájó sebeink előzőleg okvetlen gyógyulást nyernek, ha legalábbis teljes kulturális autonómiával bírunk és erre nemcsak tárgyi, de személyi biztosítékot is nyújtanak."^[666]

1926. február 2-án a kárpátaljai Kisgazda-, Földműves és Kisiparos Párt átalakult Magyar Nemzeti Párttá, melynek elnöke Egry Ferenc, ügyvezetője pedig Korláth Endre lett. Ez utóbbit a továbbra is fennmaradó pártszövetség élén Árky váltotta.^[667] 1926. július 3-tól a Ruszinszkói Magyar Hírlap megszűnt a kárpátaljai magyar pártszövetség hivatalosa lenni, megvált a laptól Zombory Dezső főszerkesztő. Az újság magántulajdonba került. Laptulajdonos: Kováts Miklós.^[668] Főszerkesztő: Árky Ákos ("a magyar nemzeti egységen is túlmenő "őslakos egység" eszméjének nagytekintélyű képviselője"). Szerkesztők: Rácz Pál és Kováts Miklós.

1927. február 12-én a Ruszinszkói Magyar Ellenzéki Pártok Szövetségének beregszászi ülésén Árky bejelentette lemondását - hátrahagyva elképzeléseit a régió autonómiájára vonatkozó elképzeléseit^[669] - és átköltözött Budapestre, ahol 1942-ben halt meg (sz. 1858, Ungvár). Ungvártól a volt katonatiszt (nyugalmazott ezredesként érte a fordulat Ungváron 1919-ben), pártvezető így búcsúzott: "Úgy látom, politikai ideám megvalósíthatásához erőm gyenge volt. A feladatot mint katona precízen kijelöltem, a stratégiai megoldáshoz azonban mint politikus tájékozatlannak bizonyultam. Nem tudtam, hogy a politika stratégiája nem számokkal, de egyénekkel dolgozik. Nem tudtam, hogy ez egyének emberek, kik között vannak, akik a legnagyobb célokat is csak önzésük szemüvegén át nézik. Nem tudtam, hogy az első mindenben az érvényesülés, a hatalom enyhet nyújtó árnyéka: az állás, a vagyon, a társadalmi bizonyosság, az elhelyezkedés, a közéleti nagysággá való emelődhetés. Nem tudtam, hogy mindez a törekvés a legkülönbözőbb világszemléleti eszmék bűvködébe van beburkolva s hogy az érvényesülést keresőkre nézve e bűvködök - az ukrajinizmus, a kommunizmus, a cionizmus, a szocializmus, a kis- és nagyorosz irányzat s mindezek szolgálója a sajtószabadosság, éppen olyan megváltást hozható eszmék hirdetőik részére, mint nekem, az álmodozónak, az őslakosság egyesítésének gondolata."^[670] Pártja, az Őslakosok Autonóm Pártja vele együtt eltűnt a politikai palettáról.

A Magyar Jogpárt és az Őslakosok Autonóm Pártja specifikusan kárpátaljai pártok voltak. Ezzel szemben a keresztényszocialisták és a kisgazdák az ún. országos párt ruszinszkói kerületeként működtek, igyekezve megtartani önállóságukat. Az 1920-tól Lelley Jenő, 1925-től Szüllő Géza, 1932-től Esterházy János vezette Országos Keresztényszocialista Párt ruszinszkói kerülete hivatalosan 1920 augusztusától működött. A párt 1919-ben kiadott programja^[671] szociális és gazdasági követeléseket fogalmazott meg, a keresztény szellemiség jegyében. A párt szervezőbizottságát Magyar Bálint irányította, elnöknek Kerekes István orvost (sz. 1858, Kereknye) választották meg, aki ezt a tisztét végig megtartotta, az ügyvezető Nagy Kálmán (korabeli általános struktúra, hogy van "politikai elnök" és "ügyvezető elnök"). Az OKP kárpátaljai kerülete az 1924-ben a párton belül kirobbant csatározás során, mely a magyarországi kormánykörök utasításának megfelelően a keményebb ellenzéki vonalat követő keleti csoport és a Prágával szembeni politika enyhítése mellett hitet tevő nyugati csoport között robbant ki, az utóbbiakkal, azaz Lelley Jenővel szemben foglalt állást,^[672] bár Korláth megfogalmazta különvéleményét, miszerint a Szentiványi által szorgalmazott magyar egység kívánalma nem elégséges, hanem őslakos egységre kell törekedni, azaz "a szlovenszkói és ruszinszkói őslakók pártjainak egységét" kell megteremteni.^[673]

A párt hivatalos lapja a Kárpáti Napló volt, mely 1921 április végén megszűnt, helyébe május 8-tól a Határszéli Újság lépett, melyet Magyar Bálint laptulajdonostól megvásárolt a Ruszinszkói Keresztényszocialista Párt.^[674] A pártlap felelős szerkesztője Hokky Károly. Hokky (Abaújszepsi, 1883 - Cleveland 1971) Kolozsváron és Budapesten végezte a bölcsészkart, középiskolai tanári oklevelet szerzett Budapesten, majd Kassán volt tanár, 1919-ben elbocsátották. 1921-től Nagyszőlősön a Keresztényszocialista Párt főtitkára, 1928-tól a párt ügyvezetője - miután Nagy Kálmán lemondott. A keresztényszocialisták kapcsolatokat tartottak fenn a szakszervezetekkel, illetve a magyarokon kívül ruszin és román tagokkal is rendelkeztek. A Ruszinszkói Keresztényszocialista Párt "központja" Nagyszőlős, ahol pártnapokat tartottak. Az 1929-es parlamenti és szenátusi választások alkalmával a kárpátaljai "magyar listá"-ról jelöltje, Hokky Károly nyeri el a parlamenti széket, 1935-től pedig szenátor. (1938 őszén a Kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének lett a tagja, 1939-től a magyar parlament képviselője, a háború végén a tengerentúlra emigrál.)

Hokky a prágai törvényhozásban elsősorban a magyar iskolaügyet szorgalmazta. Felpanaszolta többek között, hogy Kárpátalján kevés a magyar óvoda, azok többsége is felekezeti fenntartású,^[675] a magyar iskolák száma nem felel meg az magyar lakosság népszámlálás szerinti arányának,^[676] szóvá tette, hogy csupán a beregszászi ruszin gimnáziumnak van magyar tagozata,^[677] interpellált a volt ungvári katolikus magyar gimnázium visszaadása,^[678] a nagyszőlősi magyar polgári kör megnyitása ügyében,^[679] aláírásgyűjtést szervezett annak érdekében, hogy magyar tanítóképző nyíljon "arra alkalmas városban Szlovenszkó vagy Kárpátalja területén."^[680] Szerinte a kárpátaljai magyarság már azzal is elégedett lenne, ha annyi magyar óvodája, elemi, polgári és középiskolája lenne, mint ahány cseh/szlovák van a tartományban.^[681] Ezenkívül foglalkozott a nyelvi jogok kérdésével több ízben,^[682] valamint a máramarosi csehszlovák-román határkérdés rendezésének ügyével,^[683] védelmébe vette a megélhetési csempészést: "A kárpátaljai magyar határmenti lakosság ínsége közismert tény. Az esztendők óta ismétlődő rossz termés folytán a lakosság megélhetése nincs biztosítva. [...] a munkanélküliek hatalmas tömege [...] a legsúlyosabb nyomorral küzd. Kárpátalja népének harmadrésze ellátatlan, akik minden igyekezetük mellett sem képesek munkához, keresethez jutni [...] a [...] lakosság egy része [...] a szükség kényszerének nyomása alatt a szomszédos magyar területekről hoz át élelmiszereket [...] Elismerem, hogy a kárpátaljai ínségesek, amikor ily módon gondoskodnak magukról, nem járnak a törvény útján, de cselekedetük nem jelent oly veszélyt az állam érdekeire, hogy ezért életükkel kelljen fizetniük. Márpedig a kárpátaljai határmenti lakosság ínségesei közül nem egy nyomorgó életét oltotta ki a pénzügyőrök golyója."^[684] Bár pártja a csehszlovák időszakban fontosnak tartotta az autonómia ügyét, a Teleki Pál-féle autonómiaviták során az egyetlen volt az érintett kárpátaljai politikusok, közéleti személyiségek között, aki nem nyilvánított véleményt.^[685]

A keresztényszocialisták "testvérpárt" volt a kisgazdákkal, "a két párt tulajdonképpen egymást kiegészíti", állította a kortárs vélemény.^[686]

1920. február 17-én Komáromban megalakult az Országos Magyar Kisgazdapárt. Az első közgyűlésre 1920. május 24-én került sor, amikor új nevet fogadtak el: Országos Magyar Kisgazda-, Földműves és Kisiparos Párt. Elnök: Szentiványi József.

A párt kárpátaljai kerületének létrejöttéig sajátos út vezetett, amely nem követte a keresztényszocialista forgatókönyvet: megalakult 1920. júniusában Ungváron az Ung Megyei Kisgazdapárt (elnök: Egry Ferenc kisgejőci harangöntő),^[687] júliusban pedig Beregszászban a Bereg Megyei Kisgazdapárt (elnök: Rátz Miklós badalói református lelkész).^[688] Októberben az országos párt pöstyéni vezetőségi ülésén Szentiványi kijelölte a követendő utat: "hogy a szlovenszkói és ruszinszkói magyar politika szakítson az eddigi gondolkodással s helyezkedjék reális alapra [...] az ábrándok szövése helyett a komoly munka vegye kezdetét és a magyarság létérdekében kifejlesszük az önvédelmet. A párt minden erejével és a pártagitáció összes eszközeivel igyekezni fog a köztudatba belevinni az önvédelem szükségességének gondolatát s ennek érdekében szükségesnek tartja az összes szlovenszkói és ruszinszkói magyar polgári pártok egységes munkáját. Mint a szélső keresztény és liberális-radiális irányzatok között álló középpárt feladatának tekinti, hogy az eddig széttagolt és külön akciókat végző magyar polgári pártok között igyekezzék megteremteni az együttműködést".^[689] November 18-án Egry nyílt levélben fordult a Bereg megyei kisgazdákhoz, melyben többek között kifejtette: "A magyar pártok ungvári vezetősége máris megmutatta az utat. Együtt ülnek, együtt tanácskoznak Ungváron a Gazdapárt, a Keresztényszocialista Párt s a Jogpárt megbízottai. - Kövessétek példájukat és értsük meg egymást mindenütt, ahol egynél többen megjelenünk a magyarság javára és mindannyiunk boldogságára."^[690] Ilyen előzmények után 1921. január 16-án Beregszászban tanácskoztak a beregi, a máramarosi és az ugocsai küldöttek. Megjelent többek között Szentiványi József, valamint Egry Ferenc. Az ülésen kimondták az Országos Kisgazda-, Földműves és Kisiparos Párt ruszinszkói kerületének megalakulását, amelybe azonban az Ung megyei kisgazdák nem léptek be, mindazonáltal elnökké Egry Ferencet választották meg, aki a fordulat előtt a Függetlenségi Párt aktivistája volt. A pártprogram többek között kimondta: támogatni kívánják a kis- és középgazdákat, követelik a szabad kereskedelem visszaállítását, a határok megnyitását a kereskedelem céljaira, felvállalják a falu kulturális felemelésének ügyét, erőfeszítéseket tesznek, hogy szövetkezeti úton mezőgazdasági hitelhez juthassanak. Határozatban mondták ki, hogy mozgalmat indítanak az Ung vármegyéből Szlovenszkóhoz csatolt községek (Kárpátaljához történő) visszacsatolása érdekében azzal a céllal, hogy megszűntessék az ebből keletkezett káros gazdasági helyzetet.^[691] A kárpátaljai kisgazdapárt sajtóorgánuma a Beregi Hírlap, 1922 májusától a Kárpátaljai (1926-tól Ruszinszkói, 1930-tól Kárpáti) Magyar Gazda (Beregszász).

1921 februárjában Egry arról beszélt a Ruszinszkói Magyar Hírlapban, hogy: "Az együtt élők és egymással karöltve haladni akarók csak úgy lehetnek békében, ha magát mindegyik egyenlőnek érezheti, csak úgy élhetnek békében, ha nincs anyag a keserűségre, az összeveszésre."^[692] Szentiványi és Körmendy-Ékes Lajos személyesen utaztak Ungvárra, hogy "az Ung Megyei Magyar Kisgazdapártot újra szervezve bekapcsolják az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Pártba, amely párt magába foglalja Szlovenszkó összes magyar kisgazda, kisiparos és földmunkás népét és Ruszinszkónak Bereg, Ugocsa, Máramarosban lakó, magát magyarnak érző közönségét. - Egyedül Ung megye van még hátra, hogy ezen csatlakozással az egész magyar társadalom egybeforrasztását betetőzze."^[693]

A rábeszélés hatott, ám rögtön utána megkezdődött a ruszinszkói kerületen belüli tagozódás, ellentétben a keresztényszocialista (és a többi magyar) párt struktúrájával, ahol csak települési alapszervezetek léteztek, az országos párt kárpátaljai kerülete nem tagozódott további alkerületekre. 1921 júliusában az ungi szervezet (elnök: Isaák Imre),^[694] 1922 novemberében Nagyszőlősön a máramaros-ugocsai szervezet (elnök: Peleskey Sándor)^[695] mondta ki létrejöttét. Ez a strukturális elem átörökítődött a Magyar Nemzeti Pártba is. A kisgazdapártnak több alelnöke, valamint főtitkára volt. A párton belüli területi tagozódást visszatükrözte a választói magatartás is. 1923. évi községi választások alkalmával Egry Ferenc Pár szó a magyarokhoz című közleményében kifejtette: a községi választásokon az ungi magyarság elismerésre méltó összefogásról tett tanúbizonyságot, ám a bereg-ugocsai magyarság sajnos hitelt adott a magyarellenes agitációnak (arra utal, hogy szimpatizált a Kárpátorosz Köztársasági Földműves Párttal). Egry fájlalja, hogy "csak a magyar az, amely nem tart össze."^[696] Törésvonal a magyar pártok között is fennállt; Korláth Endre, a Szövetkezett Magyar Ellenzéki Pártok Szövetségének ügyvezetője egyik felszólalásából: "ha bizonyos tekintetben talán ellentétesek is gazdasági érdekeink, mégis legyünk mindig egyek [...] Ne hallgassunk azokra az uszítókra, akik azt mondják, hogy a kisgazdapárti magyar nem lehet együtt a keresztényszocialista magyarral, vagy hogy a kisgazdapárti magyar nem lehet együtt a liberális jogpárti magyarral, vagy - amint azt különösen szeretik az uszítók hangoztatni - a liberális magyar nem férhet meg abban a Szövetségben, amelyben a keresztényszocialista magyar van."^[697] Másutt: "ma nem az a fontos, hogy ki melyik magyar pártban van, hanem az, hogy mindenki, aki magyarnak vallja magát, benne legyen valamelyik magyar pártban."^[698]

Egry Ferenc kisgazdapárti elnökként a helyben politizálást helyezte előtérbe: közbenjárt és megállapodásra jutott a kárpátaljai kormányzóval a gabonarekvirálás ügyében,^[699] folyamatos törekvése volt az egykori Ung vármegye egységének megbontásából eredő lehetetlen gazdasági helyzet orvoslása, amelynek más megoldási módja nem lehet, mint az, hogy a Kaposi járást Szlovenszkótól csatolják át Kárpátaljához ("Ung megye az ungiaké!"),^[700] tiltakozott az ellen, hogy cseh telepeseket hozzanak a bátyui Lónyai-birtokra és a tiszasalamoni Odescalchi-birtokra,^[701] hogy Ungvárhoz csatolják a környező településeket, nevezetesen Radváncot, Alsódomonyát, Gerényt^[702] stb. A kisgazdapárthoz fűződik, hogy 1923-tól kezdődően minden év elején Beregszászban Országos Magyar Bált rendeztek (ez volt "a kárpátaljai magyarság legnagyobb és legjelentősebb társas összejövetele"^[703]). A hagyományt átvette a Magyar Nemzeti Párt. Az utolsó bálra 1937-ben került sor (1939-ben és 1940-ben Tiszaháti Magyar Bál volt a városban).

Korábbi mozgolódások után 1925. április 8-án a beregszászi kisgazdapárti vezetők írásban jelentették be csatlakozásukat Szentiványi mozgalmához azon a gyűlésen, amelyre azonban nem hívták meg Egryt. "Mi a ruszinszkói keresztényszocialista párttal engedmények, sokszor önfeláldozás árán is, mindig testvéri jó viszonyt igyekeztünk fenntartani, de azért már most ki kell jelentenünk, hogy aki nem lesz benne az egységes magyar pártban, ebben a minden jó magyart befogadni kész és hivatott szent hajlékban - azokban mi politikai ellenfelet fogunk látni akkor is, ha keresztényszocialistának hívják őket."^[704] Április 18-án Ungváron a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségének vezetősége és az Őslakosok Autonóm Pártjának parlamenti klubja kimondta: a kárpátaljai magyar pártok szövetsége tiszteletben tartja az ún. érsekújvári egyezményt, s egyedül az ennek alapján létesített pártközi Vezérlő Bizottságot tartja illetékesnek a magyar politika irányításában. Ezért a kárpátaljai magyar pártok szövetsége nem foglal állást az egységes magyar párt ügyében, hanem mindenben a pártközi Vezérlő Bizottság döntésének és irányításának veti alá magát. Az ülésen vendégként részt vett Szentiványi József kisgazdapárti elnök, aki kifejtette, hogy "csak erős és nemzeti alapon való tömörüléssel lehet az idezárt magyarság kulturális megmaradását biztosítani."^[705] Április 26-án Egry Ferenc, az országos kisgazdapárt kárpátaljai kerületének elnöke "megnyugtató szavakkal" fordult pártja alapszervezeteihez: "meg lehet állapítani, hogy válság nincs, nem is volt. Talán lehetne mondani, hogy az egész félretörés jórészben az egyéni türelmetlenség és kisebb részben az egyéni önérdek szüleménye. [...] Az ungvári gyűlés [lásd. 1925. április 18-án] mintaképe volt a meggondoltságnak".^[706]

1925. október 13-án az országos kisgazdapárt felhívással fordult Szlovenszkó és Kárpátalja magyarságához, hogy "alkossák meg azt a pártot, mely minden magyar befogadására alkalmas" függetlenül társadalmi vagy felekezeti hovatartozásától, azaz támogassák Szentiványi József kezdeményezését a Magyar Nemzeti Párt létrehozására. Ez a párt a magyarság politikai egységének szilárdítására hivatott, s továbbra is fent kívánja tartani a pártszövetségi viszonyt a keresztényszocialista párttal.^[707] Október 18-án Érsekújváron az országos kisgazdapárt Magyar Nemzeti Párt néven alakult újjá Szentiványi elnökletével. Az egyik alelnök Egry Ferenc lett. Az ülésen felolvasták Korláth Endre, a kárpátaljai magyar pártszövetség ügyvezetője támogató levelét.^[708] Az új párt létrehozásával a fő cél a magyar egység megteremtése volt, miután a keresztényszocialista párt belső válságot élt át és érezhetően csökkent az egyetlen társadalmi réteget képviselő kisgazdák befolyása is. Szentiványi József az egész magyarság érdekeit védő párt elé kettős célt helyezett: a német orientációt és a reálpolitikát, azaz bizonyos előnyökért a kormánypártokkal is együtt kell működni. Bár Szentiványi a keresztényszocialistákat is az új táborban akarta tudni, de Lelley ellenkezett. A két párt a választási együttműködésről sem tudott egyezségre jutni - bár Budapest ezt szorgalmazta. Az MNP és az OKP külön indult. A Szepesi Német Párttal szövetkező MNP szerzett több mandátumot, s ennek a klubnak lett tagja a ruszinszkói magyar pártok közös képviselője is: Korláth a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség jelöltje volt.^[709]

1925. október 21-re a kárpátaljai kisgazdapárt Beregszászba tanácskozásra hívta egybe a magyar pártok vezetőit. Korláth Endre nemzetgyűlési képviselő kifejtette, hogy "az egységes, vállvetett munka érdekében, de meg a választási harc sikeres lefolytatása céljából is, szükséges, hogy a ruszinszkói ellenzéki pártok, a keresztényszocialista párt kivételével, a nemzeti gondolat alapjára helyezkedve Ruszinszkói Magyar Nemzeti Párt név alatt menjenek a választási küzdelembe", "a keresztényszocialista párttal továbbra is pártszövetséget alkotva haladjon azon cél felé, amely az itt élő magyarság és őslakosság minden irányú érvényesüléséhez vezet."^[710]

1926. február 2-án a kárpátaljai kisgazdapárt választmányi gyűlést tartott Beregszászban. Korláth Endre képviselő előterjesztette a Szentiványi Józseffel folytatott tárgyalások eredményét a kárpátaljai Magyar Nemzeti Párt megalakítására vonatkozóan. A választmány kimondta, hogy "a ruszinszkói kerület az országos magyar kisgazda, földműves és kisiparos párt programjának, szervezeteinek, címének fenntartása mellett politikai küzdelmét az országos politikában a magyar nemzeti párt lobogója alatt viszi tovább, mint annak ruszinszkói kerülete, mert szükségesnek látja a városi iparosság és kereskedővilág erejének felhasználásával politikai hatalmát nagyobbítani, küzdelmét hatékonyabbá tenni." A kárpátaljai Magyar Nemzeti Párt vezetősége: Egry Ferenc elnök, Korláth Endre ügyvezető. A párt alkerületei ("körzetei"): ungi, alsóberegi, felsőberegi, ugocsai, máramarosi, saját elnökökkel, ügyvezetőkkel. A választmány úgy döntött, hogy az MNP továbbra is együttműködik a keresztényszocialista párttal, fent kívánja tartani az addigi pártszövetségi keretet.^[711] A "ruszinszkói Magyar Nemzeti Párt" és a "szlovenszkói Magyar Nemzeti Párt" megállapodott abban, hogy az előbbi szabad kezet kap az autonómia és a kárpátaljai adminisztrációs ügyekben.^[712]

1926. szeptember 4-én Beregszászban tartották a Magyar Nemzeti Párt kárpátaljai kerületének választmányi ülését. Tárgy: a párton belüli szembenállás tisztázása. A helyszínválasztás oka, hogy az MNP ellenzéke Beregszászban alakult ki. Két elkülönülési kísérlet történt: első alkalommal a legutóbbi parlamenti választásokat megelőző időszakban, amikor a beregszásziak a választási szövetséggel nem értettek egyet; másodszor a nyár folyamán a Kárpátaljai Magyar Gazda, a párt hivatalos sajtóorgánuma körül alakult ki vita. A laptulajdonos Bakó Gábor, a beregszászi pártszervezet elnöke nem fogadta el a választmánynak azt a döntését, hogy a megjelenés helyszínét tegyék át Ungvárra. Erre a kerületi vezetés júliusban kimondta, hogy a lap beleolvad a Ruszinszkói Magyar Hírlapba. Augusztusban ismét megindult Beregszászban a Kárpátaljai Magyar Gazda Kovách Béla szerkesztésében, de ellenzékben Egry Ferenccel, Korláth Endrével, mint akik nem a Szentiványi-féle program képviselői. Most, a gyűlés alkalmával a jelen levő Egry és Korláth azt bizonygatták, hogy Szentiványival a legnagyobb egyetértésben vannak. Ibrányi György kerületi ügyvezető lemondott, Kovách Béla revideálta korábbi álláspontját, Bakó Gábor betegségre hivatkozva egy éves szabadságot kért, helyette a párt körzeti ügyvezetője Polchy István lett.^[713] Nem sokkal ez után a kormánnyal tárgyalásokat folytató MNP^[714] nemzetgyűlési képviselői úgy döntöttek, hogy a költségvetés elleni szavazással nem akarják befolyásolni a tárgyalások menetét, ezért a szavazáson nem vesznek részt. Korláth egyedüliként az MNP képviselői közül részt vett a költségvetés végszavazásán és ellene szavazott. Eljárását a Prágai Magyar Hírlapban azzal indokolta, hogy "a kormány eljárásában pártunk követeléseinek honorálása tekintetében komolyságot nem láttam."^[715] Az MNP-én belül Korláth volt az egyetlen, aki ellenezte az aktivista politikát, ami végül is kudarca fulladt. Az ok, hogy a német pártok a választásokon szövetséges magyaroktól függetlenül beléptek a kormányba, és maga a kormány is óvatos volt egy olyan magyar párttal, amelyik Budapestről instruáltak. A Rothemere-akció is ellene dolgozott annak, hogy egy utódállamban magyar aktivista párt működjön.^[716] Egyértelmű volt, hogy Korláth a keresztényszocialistákhoz húz. "[...] a Magyar Nemzeti Párt kizárólag a magyarság saját erejére támaszkodva akarja elérni, vagy megközelíteni a közös nagy célt, míg a Keresztényszocialista Párt az összes elnyomottak tömörítésével akar ugyanezen célhoz eljutni." Intranzigens ellenzékiség vagy kormányba lépés? Kossuth vagy Deák elve? Korláth szerint "nincs itt még a kiegyezés ideje."^[717]

Az 1929-es parlamenti és szenátusi választásokra a két magyar pártnak sikerült szövetséget kötni, s közös listát indítani a Szepesi Német Párttal.

A gazdasági válság időszaka az irredenta mozgalmak megerősödését hozta.^[718] 1932. júniusában a Magyar Nemzeti Párt kárpátaljai kerületének beregszászi gyűlésén 38 község 120 küldöttje vett részt. Korláth Endre kijelentette: "minden jó szándékú ember a béke érdekében a /béke/szerződések revízióját tartja szükségesnek".^[719]

1935-ben a Kárpáti Magyar Hírlap felhívást adott közre, melyben többek között ez olvasható: "Testvéri szavunk a kárpátaljai zsidó vallású magyarsághoz!" "Zsidó vallású magyar testvérek! Itt az utolsó óra! Térjetek vissza abba az őslakos közösségbe, amely a ti éltető elemetek is! Helyezkedjetek vissza a Magyar Nemzeti Párt politikájának alapjára!"^[720]

A kisgazdapárt, majd az MNP elnöke Egry Ferenc (Kisgejőc, 1864 - Dunántúl, 1945) kisgejőci harangöntő mester volt, akinek műhelye 1793-ban lett alapítva. Harangjai a köztársaság egész területére eljutottak, Magyarországról is számos rendelést kapott. A kiállításokon rendszerint aranyérmet nyert. Keresetéből adományozott pártcélokra, kultúraszolgálatra, megesett, hogy a harangot ingyen adta valamely kárpátaljai egyházközségnek, felekezeti megkülönböztetés nélkül. Róla, Egry Ferencről, aki a két világháború között Kárpátalja talán legnagyobb köztiszteletnek örvendő férfija volt, "váltott egymással verset" az ungvári Ruszinszkói Magyar Hírlap hasábjain Mécs László és Reményik Sándor.^[721] 1924-es és az 1925-ös választásokon szenátori mandátumot nyert. Első szenátusi beszédében sajnálatosnak nevezte, hogy a kormány még mindig nem váltotta be az autonómiára vonatkozó ígéretét, Kárpátalja határait nem a megállapodások értelmében vonták meg, földrajzi és néprajzi értelemben hozzá tartozó területeket vettek el, a rossz erdőgazdálkodás karsztosítással fenyeget, felvetette az állampolgársági ügyek rendezetlenségét, az elbocsátott alkalmazottak és a nyugdíjasok problémáját, a magyarság nehéz gazdasági helyzetét, rámutatott a vallási élet kuszaságára.^[722] A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga kárpátaljai elnöki tisztét is betöltötte.^[723] Egry névnapjára negyed századon át minden évben Kisgejőcre zarándokoltak a kárpátaljai magyarok fontos személyiségei. 1934-ben 70. születésnapján mint "a kárpátaljai magyarság őszbeborult, de még mindig daliás vezéré"-t ünnepelték.^[724] 1939-ben még elvállalta a Baross Szövetség ungvári szervezetének,^[725] majd Ung vármegye Mezőgazdasági Bizottságának vezetését.^[726]

A kárpátaljai magyar pártok - a Jogpárt, a Keresztényszocialista Párt és a Kisgazdapárt - 1920. november 30-án Ungváron megalakította a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetségét. A határozat szerint: "a pártkereteket fenntartva egymással szövetségre lépnek s egységessé váltan, egységes irányítás alatt harcolnak a magyarság jogos törekvéseiért."^[727] Elnöknek Korláth Endrét, titkárnak Paulik Jánost választották meg. Korláth szerint "ma nem az a fontos, hogy ki melyik magyar pártban van, hanem az, hogy mindenki, aki magyarnak vallja magát, benne legyen valamelyik pártban."^[728] A Ruszinszkói Magyar Hírlap, ekkor a Jogpárt hivatalosa, így kommentálta az eseményt: "Nem egészen úgy, ahogy mi szerettük volna, de megszületett [...] a ruszinszkói magyarság egysége. - A Ruszinszkóba szorult négy megszabdalt vármegye magyarsága végre egybefogott s kéz a kézben megy a küzdelem felé, mely reá itt a nehéz napokban vár. - Mi többet szerettünk volna, mint kéz a kézben. Mi egy kezet akartunk, mely nyíltan mutassa a magyarság útját. Mi a "pártok" jelzőit le akartuk mosni a magyarság lobogójáról s a pártok kereteit ledöntve, egységes táborban tudni a magyart. - Fenséges gondolat volt számunkra s hittel szolgáltuk megmozdulásunk óta annak eszméjét. Hitünk alapja, eszménk tartalma ama parancsa volt: nem kisgazda, nem keresztényszocialista, nem szociáldemokrata, nem cionista itt ma a magyar, hanem csak magyar. - A "jogpárt" szava is csak azért jelző számunkra, mert veszendőbe indult jogaink megmentésében a jog szó kapcsol és nem bont. De célunkért külön pártunkról is lemondtunk volna, csak együtt legyünk, csak egy kéz mutassa, merre menjen a magyar. Nem így lett. Egy kéz helyett csak kéz a kézben."^[729] Paulik szerint a ruszinszkói magyar pártok együttműködésére azért van szükség, mert ebben rejlik "a forrása annak az erőnek, amely képessé teszi a magyarságot arra, hogy a rá kényszerített gazdasági és kulturális harcban győzelemre vihesse a magyarság lobogóját."^[730] Úgy gondolom, a valamiféle egység megtestesítője nem annyira a Pártszövetség, hanem Korláth személye volt. A Szövetség sosem valósította meg a teljes egységet. "A külön álló pártok ráeszméltek arra, hogy csak együttesen lehet sikerrel nekivágni a jövőnek s ez élő gondolatot, a külön államokba szórt magyarságok közül először Ruszinszkóban valósították meg. - Nehezen ment s a szervezkedésnek még ma is vannak hiányai. De hiába, emberek s ezenkívül magyarok vagyunk. A magyarnak pedig sok kiválósága mellett két rossz tulajdonsága: egyik a "széthúzás ősi átka", a másik a mindent örökké "csak bírálgató természete".^[731] Korláth akkor is a Pártszövetség nevében beszélt, amikor a csak két létező pártból az egyik külön véleményen volt, mint például az 1925. évi nemzetgyűlési választások előtt: "az egységes, vállvetett munka érdekében, de meg a választási harc sikeres lefolytatása céljából is, szükséges, hogy a ruszinszkói ellenzéki pártok, a keresztényszocialista párt kivételével, a nemzeti gondolat lapjára helyezkedve Ruszinszkói Magyar Nemzeti Párt név alatt menjenek a választási küzdelembe", "a keresztényszocialista párttal továbbra is pártszövetséget alkotva haladjon azon cél felé, amely az itt élő magyarság és őslakosság minden irányú érvényesüléséhez vezet".^[732]

1921. július 5-től a Szövetség hivatalos lapja a Ruszinszkói (1930-tól Kárpáti) Magyar Hírlap, 1922-ben pedig elindította a Kárpátaljai Magyar Gazda Naptárat "Ruszinszkó és Zemplén magyarsága" számára.

1920. december 7-én Ótátrafüreden létrejött a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok Közös Bizottsága. Az egyeztető fórumban az Országos Keresztényszocialista Párt, az Országos Kisgazdapárt, a Szepesi Német Párt, és ami számunkra különösen fontos, a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség képviseltette magát. 1921. február 14-én Pöstyénben megalakult a csúcsszerv, a Vezérlőbizottság Körmendy-Ékes Lajos elnökletével, akit 1925-ben kiutasítottak az országból, utóda Bittó Dénes.^[733] A Vezérlőbizottság elhatározásából 1922 februárjában létrejött a Központi Iroda, Losonc székhellyel, Petrogalli Oszkár igazgatása mellett, akinek halála után, 1925-től az Iroda Prágába tette át székhelyét, az igazgató Flachbarth Ernő lett 1929-ig, amikor külföldre távozott, utána az Irodát felszámolták.^[734]

A kárpátaljai magyar pártok igényt tartottak arra, hogy a helyhatóságokkal való egyeztetésekre ne csak mint pártszövetséget hívják meg őket, hanem hallgassák meg minden résztvevő párt véleményét.^[735] Korláth óva intette a kárpátaljai magyar sajtót, hogy véleményt nyilvánítson a magyarországi politika bármely megnyilvánulása tekintetében.^[736] Valamiféle naiv hittel azt gondolta, hogy a köztársasági elnök az, akihez bizalommal fordulhatnak sérelmeik orvoslása ügyében.^[737] Ezért a trianoni szerződés becikkelyezése kapcsán is annak a véleményének adott hangot, hogy "megadjuk az államnak, ami az államé, de nemzeti öntudatunk birtokában megköveteljük és meg is fogjuk követelni azt, ami a miénk".^[738] A kiábrándulás, a jó államba vetett hit elvesztése a köztársaság fennállásának 10. évfordulója kapcsán vált nyilvánvalóvá, amikor az ungvári főpolgármester ünnepi meghívójára Korláth a magyar pártszövetség nevében azzal válaszolt, hogy: "az a felszabadulás, és az azt követő államalkotás, amely a csehszlovák nemzet újraéledésének alapját adta meg, a nagy nemzettesttől elszakított és akarata ellenére ez állam határai közé zárt magyarság számára súlyos kisebbségi sorsot eredményezett. [...] Ha [...] tiszteletben tartja a világháború után vesztes magyarság nemzeti érzéseit, ne kényszerítse a cseh nemzeti dicsőség ünneplésére és ne sokszorozza a magyarság fájdalmát azzal, hogy kisebbségi sorsa 10 éves gyászában örömünnepet kelljen ülnie."^[739]

1923. május 6-án a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetsége Munkácson rendezte meg a korszak egyetlen "Magyar Nemzeti Kongresszusnak" titulált eseményét. A kongresszus jelentősége, hogy: "A történelmi Magyarország megszaggatása, az új államalakulatok összeállítása óta a Podkarpatszka Rusz területére zárt magyarság egyetemének első ízben van alkalma, hogy nem pártokra szakadva, hanem együttesen jött légyen össze kinyilvánítani akaratát itteni jövő életére vonatkozóan."^[740] Korláth Endre többek között kijelentette: nem ruszin, hanem ruszinszkói autonómiára van szükség; a zsidóság magyarellenes, amikor elszakadni kíván tőle.

Szentiványi pártegyesítési törekvéseivel kapcsolatban a Ruszinszkói Magyar Pártok Szövetsége 1925 áprilisában Ungváron tartott ülésén úgy határozott, hogy tiszteletben tartja a két nagy párt - az OKP és az OKgP - által megkötött ún. érsekújvári egyezményt, s egyedül az ennek szellemében működő Vezérlőbizottságot tartja illetékesnek - szemben a Körmendy-Ékes és Petrogalli által Ótátrafüreden kezdeményezett Intéző Bizottsággal - a magyar politika irányításában. Ezért nem foglal állást az egységes magyar párt ügyében, hanem mindenben a pártközi Vezérlőbizottság döntésének veti alá magát. Az ülésen résztvevő Szentiványi kifejtette: "csak erős és nemzeti alapon való tömörüléssel lehet az idezárt magyarság kulturális megmaradását biztosítani."^[741]

A Szövetség által napirenden tartott kérdések: az autonómia, az állampolgárság rendezése, a földreform revideálása, az iskolaügy, a '30-as évek elején az ínség. A Szövetség 1934 októberi ungvári nagygyűlésén Korláth arról beszélt, hogy lehetségesnek tartaná "a Kárpátalján szórványban élő magyarság és a békéscsabai szlovákok kicserélését". Ez ügyben felkereste Szeberényi Lajos békéscsabai evangélikus esperest, aki a terv ellen erélyesen tiltakozott.^[742]

A Szövetség a két magyar párt egyesítésére vonatkozó törekvést úgy értelmezte, hogy "az egységes szlovenszkói magyar párt" megalakítására vonatkozik.^[743] 1936 januárjában Korláth még azt nyilatkozta, hogy: "Ezen elgondolás nálunk, Kárpátalján már régen nem aktuális, mert nálunk az egységes párt gondolata a pártszövetségi szervezet alakjában már [...] kifejezésre jutott."^[744] Úgy vélte, nem lenne helyénvaló a Pártszövetséget az egységes párttal felcserélni. "Éspedig azért nem, mert mi itt Kárpátalján nemcsak a magyar nemzeti gondolatot, de a szélesebb körű őslakos gondolatot is képviseljük. - Azt a gondolatot, mely bennünket az élvszázadok óta együtt élő többi kárpátaljai néppel összeköt [...] Nekünk szélesebb körű és az egész Kárpátaljára kiterjedő őslakos gondolatot azzal megbontani, hogy kifejezetten bárhogy vesszük, mégiscsak szűkebb körű magyar nemzeti alapra helyezkedni nem szabad! - Nekünk inkább áll érdekünkben e föld népeinek őslakos egysége politikailag és gazdaságilag is, mert ez nagyobb erőt jelent az annyira szent magyar egység gondolatánál is, amely a pártszövetségben amúgy is teljes mértékben kidomborodik. [...] Kárpátalja autonómiáját csakis az őslakos egység harcolhatja ki. Most pedig többek között ez is a legfőbb feladatunk."^[745] A Szövetség hivatalosa azonban azt írta: "A magyar pártok szövetsége, megalakulása első pillanatától kezdve a kárpátaljai autonómia alapján állott, de sohase kezdeményezett semmiféle szövetkezést semmiféle politikai párttal ennek az autonómiának a kiharcolása végett, mert tisztában volt először azzal, hogy Kárpátalja autonómiáját a békeszerződések biztosítják, ezt az autonómiát a prágai kormánynak előbb vagy utóbb, jószántából vagy inkább a külföld nyomására életbe kell léptetnie, másodszor mindenkor meg akarta szabad kezét e kérdésben őrizni."^[746] Nem változott meg az a hozzáállás, amiről Korláth már a kezdetekkor, 1922-ben azt nyilatkozta, hogy "fontosnak tartják az autonómia ügyét, a ruszin pártvezetőkkel azonban nem keresik a kapcsolatot, mert biztosak abban, hogy így is "e terület autonómiája keretében a ruszin nép részéről biztosítva lesznek a magyarság jogai".^[747]

A hivatalos magyar kormányzat a '20-as években a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központján, a '30-as években közvetlenül a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumon keresztül juttatott pénzek révén gyakorolt befolyást a Felvidéken a magyar politizálásra. Kárpátalján önálló tételként szerepeltek a kisgazdák és a keresztényszocialisták, illetve külön támogatásban részesültek a szepességi németek és Kurtyák pártja (majd Bródy is). Kárpátalja finanszírozási különállását a két világháború közötti időszakban végig megőrizte.^[748] A ruszinszkói támogatásokat általában Korláth Endre vagy közvetítője vette át.^[749] Korláth szerepelt a Rákóczi Szövetség által összeállított listán, akik garanciát kaptak, hogy ha csehszlovák területről kiutasítják őket vagy menekülniük kell, Magyarországon azonnal állást kapnak.^[750] Amikor Teleki Pál miniszterelnökként szorgalmazta a ruszin autonómia ügyét, a később az első kormánybiztosnak kinevezett Perényi Zsigmond már az első értekezleten kijelentette: "igaz, hogy biztattuk őket autonómiával és csináltunk tervezeteket is, de ezt a csehekkel szemben csináltuk".^[751] Teleki szavai a soros tervezetet megvitató 1940. április 25-i miniszterelnökségi értekezleten: "a mi segítségünkkel jöttek létre és részben itt is szerkesztődtek - magunk között vagyunk, ma már beszélhetünk róla - azok az autonómia-javaslatok és követelések, amelyekkel Kárpátaljának, Ruszinszkónak népe Csehszlovákiával szemben előállott."^[752] A miniszterelnök szerint ez erkölcsi felelősséggel is jár a kérdés végleges megoldása tekintetében. Ebben azonban azok a politikusok sem támogatták, akik a '20-30-as években a kérdés exponensei voltak.

Korláth Endrét (Botfalva, 1881) "az elbocsátott Ung vármegyei tiszti ügyészből" lett pártvezért a visszacsatolás után Ung vármegye főispánja lett, behívták a magyar parlamentbe. Az autonómia-ellenes kárpátaljai magyar lobbi vezető figurájaként tartották számon. Korláthról és köréről Kozma Miklós úgy beszélt, mint rövidlátó és "soviniszta határszéli magyar intelligenciáról". Korláth az autonómiát csupán a kultúrára, a nyelvre, az egyházi életre és a helyi igazgatásra szerette volna korlátozni. Ráadásul mindezt olyan előfeltétel teljesüléséhez kötötte, mint a "veszélyes ruszin" intelligenciának Kárpátaljáról történő eltávolítása, melynek tagjait átnevelés végett szerinte négy-öt évre az ország belsejébe kell helyezni. Szerinte az autonómia problémájának megoldása korántsem társadalmi, az ígéretek miatt legföljebb politikai követelmény.^[753] Teleki Pál miniszterelnök súlyosan megfenyegette Korláthot, azzal, hogy ha tiltakozásul lemond az ungi főispánságról, akkor "azonnal főbelöveti".^[754]

1936. március 10-én az OKP Pozsonyban, az MNP pedig érsekújvári gyűlésén döntött az egyesítésről (azaz a keresztényszocialistákkal való egyesülésről), amit Budapest már régóta szorgalmazott. Az egyesülést ellenző Szüllő Gézának is ezért kellett távoznia pártja éléről, amit a magyarországi anyagi támogatás megvonásának kilátásba helyezésével kényszerítettek ki. A tárgyalásokon Kárpátalja részéről Korláth Endre vett részt, akivel közölték, hogy vagy csatlakozik, vagy buknia kell.^[755] Március 18-án Beregszászban a Kárpátaljai Magyar Pártok Szövetsége hozott határozatot arról, hogy a csatlakoznak a szlovenszkóiak pártegyesítési törekvéseihez és e célból egyeztető bizottságot hoznak létre. Korláth Endre felszólalásában kifejtette, hogy a magyar pártok Kárpátalján nem folytattak egyoldalú politikát, hanem teljes erővel küzdöttek a ruszin, a román és a német lakosság érdekeiért is.^[756] Az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt, röviden: az Egyesült Magyar Párt létrejöttét június 21-én Érsekújvárott mondták ki. A párt célja harcolni Szlovenszkó és Kárpátalja autonómiájáért oly módon, hogy azon belül biztosítani kívánja minden nemzet külön nemzeti önkormányzatát. A párt négy alapelve: nemzeti eszme, keresztény valláserkölcsi felfogás, szociális igazságosság, demokrácia. Hokky Károly beszédéből: "A kárpátaljai országos magyar pártszövetség részéről ünnepélyesen jelentem be csatlakozásunkat az egységes politikai vezetés kimondásához és elfogadásához annak biztosítottsága mellett, hogy Kárpátalja eddig elismert és gyakorolt belső adminisztratív és szervezeti autonóm önállóságát továbbra is az egységes keretben minden vonatkozásban fenntartja."^[757] A párt elnöke: Jaross Andor. Ügyvezető: Esterházy János. Kárpátalja részéről az alelnök: Korláth Endre nemzetgyűlési képviselő. A párt kárpátaljai kerületének elnöke Kerekes István, ügyvezetője Korláth Endre, főtitkára Köszörű Károly.

Az Egyesült Magyar Párt kárpátaljai kerületének 1937 szeptemberi beregszászi gyűlésén a vidék magyar kisebbségének gazdasági, kulturális és szociális problémáival, valamint időszerű politikai kérdésekkel foglalkoztak. Az elfogadott határozatból: fokozottan szolgálni a munkásság ("a nemzeti közélet egyik legjelentősebb tényezője") érdekeit, egyetértésben és megértésben élni a más nemzetiségű őslakosokkal, tiszteletben tartani nemzeti törekvéseiket, "magyarnak csak az tekinthető, aki nem támogat a magyarság ellen irányuló törekvést, politikai irányzatot", továbbra is megmaradni az ellenzéki úton, a párt nem fogadja el a prágai parlament által a kormányzói hatáskör kibővítéséről hozott törvényt, "az autonómia kenyeret, megélhetést jelent, annak elmaradása pusztulást és tönkremenést", fokozott figyelemmel kell kísérni a kárpátaljai magyar iskolaügyeket.^[758] 1938 nyarára, a külpolitikai tényezőktől is befolyásolva, megérett a (magyar) nemzeti autonómia követelésének gondolata.^[759]

Nyilvánvalóan megváltozott az autonómia kezelésének kérdése. Korábban a hivatalos magyarországi kormányzati politika "két évtizeden keresztül hol nyílt, hol titkos eszközökkel arra törekedett, hogy a szláv népek közötti közeledést megakadályozza, illetve a nyelvi, vallási különbségeket elmélyítse és ezzel megingassa az államot. Ehhez igyekezett felhasználni a szlovák és a ruszin autonómia törekvéseket."^[760] Gömbös Gyula magyar miniszterelnök részére 1934. november 24-i keltezéssel készített bizalmas jelentésben például ez állt: "Kurtyák Iván huszti rutén képviselő halálával [1933. január 2.] a Magyarországhoz való csatlakozás gondolata meggyengült a rutén nép között." A "rutén földön" az alábbi három mozgalom él: 1. "pravoszláv nagyorosz mozgalom". Ezt "görögkeleti pravoszláv papok" és "nagyorosz emigránsok" irányítják. A leventéhez hasonló intézménybe tömörítik az ifjúságot, az irányítók közt sok a volt cári tiszt. Fő törekvésük az Oroszországhoz való csatlakozás. 2. "ukrán-kisorosz mozgalom". Különösen az értelmiség és a tanulóifjúság körében terjed. Célja az önálló ukrán államon belül egyesíteni az összes "kisoroszt". 3. "kommunista mozgalom", ami a leginkább a szegény nép körében van elterjedve. "[...] egy esetleges későbbi időpontbani népszavazásnál a magyarhű lakosság kisebbségbe kerülhet".^[761] Megítélésem szerint az "őslakos egység" gondolatának szorgalmazása is azt szolgálta, hogy a magyarok természetes hajlandósága mellett a többi nemzetet is Magyarország felé hajlítsák (nem utolsó sorban területi megfontolásból).

Az EMP ehhez képest más irányba fordult. Kerekes István a következőket nyilatkozta a Kárpáti Magyar Hírlapnak: "Kárpátalján az őslakos ruszinok az utóbbi időben légmentesen elzárkóztak a magyarságtól [...] A közös és életbevágó ügyeket, mint amilyen az autonómia is, a magyarság nélkül készülnek elintézni."^[762] Rácz Pál írta a Kárpáti Magyar Hírlapban: "ha Kárpátalja területi autonómiájának ügyét nélkülünk akarják megoldani, előtérbe tolul a nemzeti autonómia kérdése, mint amely a kárpátaljai, nemkülönben a szlovákiai magyarság önkormányzati törekvéseinek jobban megfelel."^[763]

1938. március 28-án a prágai parlamentben Szüllő Géza az Egyesült Magyar Párt nevében a következő nyilatkozatot olvasta fel: "A képviselőház nyilvánossága előtt szögezem le, hogy ebben a köztársaságban nemcsak szlovák, német, rutén, hanem magyar kérdés is van [...] a magyarság pártjai már megalakulásuk óta Szlovákia és Kárpátalja autonómiájáért harcoltak [...] Az autonómia alapját a pittsburgh-i szerződés teremtette meg, a Kárpátalja önkormányzatát maga a békeszerződés írta elő. Egyik feltételnek sem tesz eleget a kormány és ez az oka mostani megrendült helyzetének. [...] Meg kell hogy értse a kormány, hogy másként itt boldogulást nem tud elérni, mintha a teljes jogegyenlőség alapján állva megadja minden itt élő nemzetnek, ami őt isteni és emberi törvény alapján megilleti."^[764]

Az Egyesült Magyar Párt kárpátaljai kerületének június 26-i munkácsi kongresszusán 124 tagszervezet képviselői és kárpátaljai németek, ruszinok és románok több mint 600 küldöttje vett részt. A kongresszus megállapította: a kárpátaljai magyarság politikai képviseletére kizárólag az egyesült párt képviselői jogosultak. A gyűlésen határozatban mondták ki: követelik Kárpátalja önkormányzatát, a tartománygyűlési választások azonnali kiírását, a rendszertelen erdőirtások beszüntetését, a végrehajtott földreform kiigazítását, a kártalanítást az autonómia bevezetésének 19 év óta tartó halasztgatása miatt stb. (Az EMP 81 pontjának kiegészítése.) Korláth Endre nemzetgyűlési képviselő az autonómiával kapcsolatban kifejtette: "Kárpátalja autonómiája kérdésében továbbra is ragaszkodunk ahhoz az álláspontunkhoz, hogy az autonómia minket is megillet, mert a békeszerződés szerint nemcsak a rutén népet illeti meg, hanem a Kárpátok alatt lévő, többségében rutén területen élő összes őslakos népeket. E megvalósítandó autonómia keretében meg fogjuk találni a megegyezést a rutén néppel".^[765]

Június 29-én Milan Hodža miniszterelnök fogadta az Egyesült Magyar Párt képviseletében Szüllő Gézát, Jaross Andort, Esterházy Jánost és Korláth Endrét, akik átnyújtották a magyarság követeléseit, melyek leglényegesebb pontja a nemzetiségi önkormányzat megadásának követelése.^[766] Az MTI szerint ugyanezen a napon a miniszterelnök külön fogadta a kárpátaljai magyarság részéről Korláth Endrét, Hokky Károlyt, R. Vozáry Aladárt és Köszörű Károlyt, akik átnyújtották a kárpátaljai magyarság külön kívánságait tartalmazó memorandumot, ismertették a június 26-i munkácsi nagygyűlés határozatát.^[767]

1938. október 7-én Pozsonyban az Egyesült Magyar Párt szenátorai, nemzetgyűlési, tartománygyűlési képviselői megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, mint a cseh-szlovákiai magyarság legfőbb nemzeti szervét. Időközben Kárpátalján a Volosin-kormány betiltotta az összes politikai pártot, közte az Egyesült Magyar Pártot.^[768] 1939. január 28-án Hokky Károly kárpátaljai szenátor interpellációt jegyeztetett be az Egyesült Magyar Pártnak Kárpátukrajnában történt betiltása és a magyarságnak a választásokból való erőszakos kirekesztése miatt. Az ügyben Esterházy János országos elnök - elődje, Jaross Andor tárca nélküli felvidéki miniszter lett az Imrédy-kormányban - is tiltakozott Hácha Emil köztársasági elnöknél.^[769] E naptól az ungvári Kárpáti Magyar Hírlap "Ung-Bereg-Ugocsa egyesített vármegyék és a Felvidéki Egyesült Magyar Párt Kárpátaljai Kerületének hivatalos lapja"-ként jelent meg Kováts Miklós szerkesztésében. A lap egyik felhívása: "Lépjen be minden magyar a Felvidéki Egyesült Magyar Pártba! - A volt kárpátaljai, ma felvidéki magyarsághoz szól ez a felhívás!"^[770] 1940. március 15-én kimondták az Egyesült Magyar Párt (volt Keresztényszocialista Párt és Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt, későbbi nevén Magyar Nemzeti Párt) feloszlását, illetve a Magyar Élet Pártjába történő beolvadását. (A MÉP-et Teleki Pál hozta létre 1939-ben, s 1944 márciusáig volt kormányon.) Korláth Endre már a magyar parlament képviselőjeként kijelentette: "akik nem az Egyesült Magyar Pártnak, hanem csehszlovák pártoknak voltak tagjai, nem voltak sem nemzethűek, sem tisztességes magyarok."^[771]

Kárpátalja politikai régióvá szerveződése nyomán az elsősorban ruszin kérdésként jelentkező hivatalos politikai történésekkel párhuzamosan a helyi magyar közösség is sajátos utat járt be. Hosszú időt vett igénybe annak a ténynek a tudatosítása, hogy az új határok nem ideiglenes állapotot jeleznek, hanem véglegesek. A magyar közösségen belül az első lépések között szerepelt saját politikai szervezeteinek létrehozása. Ebben a korai időszakban megalakult kárpátaljai magyar pártok: Magyar Jogpárt, Őslakosok Autonóm Pártja, Keresztényszocialista Párt, Kisgazda-, Kisiparos és Földműves Párt. Kezdettől nagy befolyása volt a lakosságra a Csehszlovákiai Kommunista Párt magyar tagozatának. A magyar pártok közül a '20-as évek második felére megszűnt a Magyar Jogpárt és az Őslakosok Autonóm Pártja. A Kisgazda-, Földműves és Iparos Párt átalakult Magyar Nemzeti Párttá, amely a Keresztényszocialista Párttal kötött az együttműködést lehetővé tevő szövetséget. A magyar pártok választások alkalmával a német pártokkal kötöttek szövetséget. Az időszakban Magyarország hivatalos körei e pártokat, valamint azon ruszin pártokat, amelyek az autonómia követelését helyezték előtérbe, rendszeres anyagi támogatásban részesítette. Számottevő szerepet játszott a Kommunista Párt (Csehszlovákiában az egyetlen minden etnikumot összefogó párt). A választási eredmények tanulsága szerint a '20-as években Kárpátalján a lakosság 70 százaléka támogatta a munkáspártokat (az országban ennek körülbelül fele), illetve a centralista pártok fölényben voltak az autonómiát követelőkkel szemben, s ez a helyzet később sem változott lényegesen. A magyarlakta járásokban a kommunisták mindig több szavazatot kaptak, mint a magyar pártok. A visszacsatolás után a helybeli lakosság körében visszatetszést keltett többek között a liberális csehszlovák demokráciához képest a véleményszabadságot sokkal inkább kordában tartó Horthy-rendszer. Ez azonban nemcsak a rendszernek tudható be, hanem közrejátszott az is, hogy határterületről, katonai szempontból kiemelt területről volt szó. A "húszéves küzdelemben kivívott" intézmények megszűntek, köztük a politikai szervezetek is.

FLEISZ JÁNOS

Városok és a magyar kisebbség Erdélyben, a Partiumban
és a Bánságban a két világháború között (1919-1940)

Az első világháborút követő nagyhatalmi döntések nyomán kialakult helyzetben Erdély, a Partium és a Bánság városainak fejlődési lehetőségei lényegesen megváltoztak. Az általános körülmények ismertek, emiatt csak néhány jellegzetességet kell aláhúznunk.

A szóban forgó, több mint 102.000 km² nagyságú területen fekvő városok fejlődési lehetőségei eltértek, ennek történelmi, politikai, gazdasági, társadalmi okai voltak, de ezek mellett megjelentek a demográfiai, település-földrajzi és helyi okok is. E városok nagy hagyományokkal és bonyolult fejlődéssel érkeztek el a 20. század elejéig. Az impériumváltozás után a számos korlátozás fékezte e városok haladását és leállította hosszú időre a beindult felzárkózási folyamatot.

A Partium és részben a Bánság városai, amelyek addig a történelmi Magyarország csaknem közepén helyezkedtek el, a határszélre szorultak és rövidesen halmozottan hátrányos periférikus helyzetbe kerültek. Ez érvényes Máramarossziget, Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Arad és részben Temesvár esetében is. A helyzeti, fejlettségi és hatalmi periféria egyaránt jelen volt.

A történeti Erdély városai közül a román politika által regionális fővárosnak kiszemelt Kolozsvár helyzete a legellentmondásosabb. A többi város esetében is bonyolult képpel találkozunk, de általában kizökkentek a normális demográfiai ciklusból és számottevő átalakuláson mentek keresztül. A korlátozó intézkedések gyengítették e városok lehetőségeit, alárendelve őket az integrálási és homogenizálási céloknak.

A városok jelentősége szempontjából fontos kérdés a rangsor és ennek változása. A legegyszerűbb hierarchia a népességszámon alapul. Érdekes módon az 1910-es magyar népszámlálás statisztikai adatai szerinti sorrend első 10 helyezettje, egy kivétellel, megegyezik az 1930-as román népszámlálás adatai szerintivel. Az egyetlen változást Kolozsvár negyedik helyről első helyre való kerülése jelenti, országosan is legnagyobb - húsz év alatt közel 40.000 lakossal való - gyarapodásával. Íme az 1930-as népességszám szerinti rangsor: 1. Kolozsvár, 2. Temesvár, 3. Nagyvárad, 4. Arad, 5. Brassó, 6. Szatmárnémeti, 7. Nagyszeben, 8. Marosvásárhely, 9. Máramarossziget, 10. Lugos.^[772]

A funkcionális és komplex típusok alapján 1910-ben a tárgyalt területen teljes körű regionális központnak volt tekinthető Kolozsvár és Temesvár, valamint hiányos funkciókkal Nagyvárad. A részleges regionális központok között Arad és Brassó foglalt helyet.^[773] Fejlett megyeszékhelyek voltak Nagyszeben, Szatmárnémeti, Marosvásárhely és Máramarossziget.^[774]

1930-ban teljes értékű regionális központnak csak Kolozsvár tekinthető, míg részleges regionális központ Temesvár és Brassó volt. A fejlett megyeszékhelyek közé esett vissza Nagyvárad és Arad, ebben a csoportban maradt Nagyszeben és Marosvásárhely, a részleges szerepkörűek között pedig Szatmárnémeti.^[775] 1930 után lényeges elmozdulás a sorrendben már nem történt.

A román lelki alkathoz, hagyományos mezőgazdasági irányultsághoz a falusi település állt közelebb, ezért a köztudat sokáig az úgynevezett falusi községet felsőbbrendűnek tartotta a városi községgel szemben, emiatt a figyelem is az előbbi felé fordult.

A két világháború között megnagyobbodott ország településszerkezete is számos kérdést vetett fel, ezek egyike volt a városokkal összefüggő szemlélet. A román városok eredetével kapcsolatban az ismert román történész, Nicolae Iorga kijelentette: "Semmi kétség ma afelől, hogy városainkat nem románok alapították".^[776] Hasonló véleményt fejtett ki Ion Nestor történész is, aki szerint: "A moldvai városok nagy része német eredetű, mások a román falvakból fejlődtek ki, melyekbe fokozatosan leheltek városi életet, megint mások szász, székely településeken jöttek létre, a kikötőknek pedig genovai jellegűk volt".^[777]

Virgil N. Madgearu román szociológus 1927-ben megjelent tanulmányában kifejti: "A történelem viszontagságai eredményeként, amelyeken nemzetünk Erdélyben, Bánságban, Besszarábiában és Bukovinában keresztülment, városok fejlődtek ki, amelyek idegen szigetek voltak a nemzeti román lakosság között".^[778] Majd hozzáteszi: "Nyilvánvaló városaink nacionalizálása nem beteljesült tény, csak akkor valósulhat meg, ha folyamatos kulturális munkánkkal egy olyan erős román civilizációt valósítunk meg, amely valós vonzási pont, asszimilációs központ lehet az idegenek számára".^[779]

A településfejlődéssel foglalkozó szakirodalom is kitér az erdélyi (partiumi) és bánáti városok helyzetére, kiemelve a románosítás sürgősségét. Ennek két formáját tartották megfelelőnek: az egyik a vidéki lakosság beözönlése a városokba, a másik a románok politikai-gazdasági támogatás általi megerősítése. Amíg az elsőt annyira sikeresnek ítélték, hogy egyfajta román honfoglalásról beszéltek, a másodikat kevésbé látták hatásosnak.^[780] Mivel a falvaikat is féltették, az egyik javaslat a városok és falvak közötti ozmózist helyezte előtérbe.^[781]

Mások, kiemelve az erdélyi városok szépségét, megállapítják: "Nem elég, hogy a város nevét Nagyváradról Oradea-Mare-ra változtassuk, és az sem, hogy ott büszke szobrokat emelünk. Minden erővel azon kell lennünk, hogy a város - a kultúra által - a (román) nemzet védőbástyájává váljon a Puszta ellen".^[782]

A román értelmiség folyóirataiban visszatérő téma az erdélyi városok kérdése. Így évről évre figyelemmel kisérték a városi román elem térhódítását és szorgalmazták a városok gyarmatosítását.^[783] Mivel a régi városok központja már foglalt volt, így a román betelepedés csak a városok környékén válhatott tömegessé. Ennek leküzdésére javasolták a román többségű kisvárosok, vásárhelyek fokozott fejlesztését.^[784]

1927-ben ankétot szerveztek, amelynek következtetéseiből csak egyet idézünk: "Az erdélyi városok nem a mieink, sem gazdaságilag, sem demográfiailag. A városok meghódítása nem politikai probléma, hanem a gazdasági és kulturális harcé..."^[785]

A később megjelent írások, mintegy 15 év elteltével nem voltak megelégedve a románosítás előrehaladásával, s egyenesen ennek válságáról beszéltek. Elégedetlenek voltak mind a menetével, mind a ritmusával és hatásfokával, sőt félelmeket fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a folyamat megfordulhat, vagy hogy a románok mindössze csak a városi proletariátus számát növelik.^[786]

Az 1920-as évek végétől főleg a településföldrajzzal foglalkozók értették meg a városok jelentőségét, hangsúlyozva, hogy a városok és a civilizáció között szoros a kapcsolat és hogy a város a haladás fő tényezője. Persze itt is előkerül a románok és az etnikai kisebbségek közötti arány kérdése, kiemelve, hogy a románok előretörése lassú volt és a magyarok növekedése még mindig számottevő, a repatriálások ellenére is.^[787] Azt azért elismerik, hogy a politikai változások következtében a románok száma lényegesen megnőtt, és hogy a románosítás természetes úton is végbe fog menni, de az államnak minden politikai és gazdasági eszközt be kell vetni ennek gyorsítása érdekében.^[788]

Egy-két írásban felsejlik a városok kulturális és civilizációs szerepe is, melyet éppen a tömeges betelepítésekkel kapcsolatban vetnek fel: "Mit ér, ha van egy jól kövezett utunk, ha a város lakói ennek tönkretételét keresik".^[789]

E néhány példán keresztül igyekeztünk a Nagy-Romániába került városokkal kapcsolatos néhány román elgondolást ábrázolni. Ezekből több alapelem emelhető ki, ebből kihangsúlyozzuk: a románok a községeket, falvakat magukénak érezték, a város számukra sokáig idegen terepet jelentett. Emiatt Nagy-Románia létrejötte számos addig tisztázatlan kérdést vetett fel, amelyet a román politika és társadalom a saját nemzeti érdeke mentén akart megoldani.

A történelmileg kialakult, számukra kedvezőtlen viszonyok megváltoztatása érdekében kidolgozták a városok úgynevezett nacionalizálásának egyfajta forgatókönyvét, amely a két világháború között irányadóvá vált, de a későbbi politikai rendszerek is lényegében ezekre az alapokra építették fel várospolitikájukat.

Nagy-Romániában a közigazgatás terén az alapokat az 1925. június 14-i, a közigazgatás egységesítéséről szóló törvény rakta le. Eszerint "Románia területe közigazgatási szempontból megyékre, a megye községekre oszlik."^[790] Utóbbinak két csoportját különböztették meg, a falusi (vidéki) és városi községet. A törvény módot adott az addigi történelmi alapokon nyugvó közigazgatási beosztás politikai megfontolások szerinti megváltoztatására, egyes megyeszékhelyek román többségű városokba való áthelyezésére.^[791]

Az 1929. augusztus 3-i közigazgatási törvény hatályon kívül helyezte az előzőt, de az általa megvalósított helyi önkormányzat és decentralizáció csak látszólagos volt. Valódi választott tanácsok csak kivételesen, rövid ideig tevékenykedtek, gyakorlatilag kinevezett időközi bizottságok vezették a városokat.^[792]

Az 1936. március 27-i közigazgatási törvény a városok szempontjából nem sok változást hozott.^[793]

Az 1938. augusztus 14-i közigazgatási törvény új közigazgatási egységet állít fel a tartományt (ţinut), a megye pedig elveszti jogi személyiségét.^[794] A törvény rendezi a városok törvényhatósági jogát. Eszerint municípiumok a tartományok székhelyei és az 50.000 lakosnál többel rendelkező városok. E kitétel által municípium lett Kolozsvár és Temesvár mellett Nagyvárad, Arad, Brassó, Nagyszeben, de - mint tartományi székhely - az időközben román többségű várossá vált Gyulafehérvár is. A magyar többségű Marosvásárhely és Szatmárnémeti viszont elvesztették ezt a minőségüket.^[795]

Nagy-Románia 172 városát a szakemberek nagyságuk és jelentőségük szerint három csoportba osztották: a municípiumok, az egyszerű megyeközpontok és a nem megyeközpont városok. Az 1930-as népszámlálás népességi adatai szerint a 20 municípium lakossága volt a legnagyobb, mindegyik 30.000 lakos fölötti. Itt kaptak helyet Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Arad, Brassó, Szatmárnémeti, Nagyszeben, Marosvásárhely. A második csoportba további 51 megyeszékhely város következett. Ezek közé került például Máramarossziget, Lugos, Torda és Dés. A harmadrangú, nem megyeszékhely városok közt 101-et jegyeztek fel, ezek között a legnagyobb volt Resicabánya, de ide tartozott még másokkal együtt Nagykároly, Nagyszalonta, Belényes stb. A városi lakosság száma és aránya összességében is megnőtt.^[796]

A különböző hagyományú, jellegű és lakosságú országrészek miatt a regionális politika Nagy-Romániában kezdettől fogva sok szempontból előrehaladott volt. Mivel ezek befolyásolták a városok súlyát, helyét és szerepét, röviden szükséges érintenünk a regionalizmus kérdését.

Nagy-Románia megalakulása után rövid ideig az egyes új tartományok bizonyos önkormányzati jogokkal rendelkeztek, illetve módosításokkal ezek esetében az addig hatályos törvények maradtak érvényben. Az 1925-ös törvényt kiegészítő 1926. februári határozat a 71 megyét 9 közigazgatási kerületbe (circumscripţie) osztotta, ebből Erdély, Partium és Bánság 21 megyéje az I. (Kolozsvár központú), a II. (Temesvár központú), a III. (Nagyszeben központú) kerületbe lett beosztva, Brassó és Csík megye viszont az V. (Ploieşti központú) kerületbe került. Mivel két év alatt sem sikerült ezeket felállítani, 1927 novemberében a regionális közigazgatási kerületeket átszervezték, előbb számukat 10-re növelve, majd 1928-tól ismét 9-re csökkentve. A tárgyalt terület 23 megyéjét a VII. (Brassó központú), a VIII. (Nagyvárad központú) és a IX. (Kolozsvár központú) kerületbe osztották be. Ezzel véget ért az új állam közigazgatási egységesítése. ^[797]

Az 1929-es törvény a decentralizációt és a helyi önkormányzat kiépítését irányozta elő, ennek megfelelően 7 közigazgatási központot és helyi felügyeletet hoztak létre, amelyeket helyi minisztériumi igazgatóságoknak neveztek el. E 7 igazgatóságot a történelmi tartományok szerint csoportosították. A IV-es számú az Erdély nevű, központja Kolozsvár volt, és 18 erdélyi és partiumi megyét tömörített. A VII-es számú, Bánát nevűbe Temesvár központtal 5 megye tartozott.^[798] Ez a beosztás is rövid életűnek bizonyult, mivel az 1931-es kormányváltás következtében megszüntették.^[799]

Az 1938-as közigazgatási törvény a 71 megyét 10 tartományba (ţinut) csoportosította. A Maros nevet viselőhöz Gyulafehérvár központtal 9 megye, a Szamoshoz Kolozsvár központtal 7 megye, a Temeshez Temesvár központtal 5 megye tartozott.^[800] Ez a beosztás sem érte meg a két évet, mivel a politikai és határmódosítások miatt 1940 szeptemberében Antonescu a megmaradt román területeken visszaállította a megyerendszert.^[801]

Az első világháborút követően Magyarország és benne Erdély, Partium és Bánság magyar lakta sávjainak, városainak, megszállása előrevetítette a gyökeres változásokat. 1919 áprilisától - Trianonon át - a létrejött kényszer-kisebbségek közül a legjelentősebb lélekszámú Nagy-Romániába került. A terület városainak nagy része Trianonig etnikai tekintetben egyértelműen magyar (kisebb mértékben német) többségű volt, román többség csupán néhány kisebb városban alakult ki, például Abrudbányán, Hátszegen, Karánsebesen, Szászsebesen stb.^[802]

Lényegében már 1919-től elkezdődött az a politika, amely fő stratégiai célként hivatalosan is a városok nacionalizálását, vagyis románosítását tűzte ki. Ezt a kérdést a tanulmány más részében érintjük.

A Nagy-Romániába került különböző múlttal és fejlettségi szinttel rendelkező területek közül közismerten az erdélyi, a partiumi és a bánáti részek voltak a legfejlettebbek. Emiatt az ottani városok is nyilvánvalóan többet teljesítettek gazdaságilag az ország többi területén fekvő városánál, ez kimutatható például a jövedelem és az egy lakosra jutó bevételek tekintetében is. E gazdasági-strukturális fölény az évek során az ennek lebontására irányuló politika dacára sem csökkent számottevően. Így az 1938-1939-es gazdasági évben, az összes városi bevétel alapján a főváros, Bukarest után országosan a második legnagyobb jövedelemmel Temesvár rendelkezett, Brassó a harmadik, míg Kolozsvár a hetedik volt. Az egy lakosra jutó bevételek alapján még előkelőbbek a helyezések: Brassó első, Temesvár második és Kolozsvár a hetedik.^[803]

1939-ben, Bukarestet 100-nak tekintve, az életszükségleti költségek aránya százalékban a szóban forgó terület városaiban a következő volt:

Mindez egyértelműen, azt bizonyítja, hogy a terület nagyvárosai minden megszorító intézkedés és a számukra végig hátrányos gazdasági rendszer ellenére az időszak végéig, többé-kevésbé meg tudták tartani gazdasági főlényüket.

Ami a városok etnikai-nemzeti összetételét illeti, román elemzések szerint a magyarok térvesztése már a világháború idején elkezdődött és ez a háború, majd az azt lezáró békeszerződések után, főleg a tömeges repatriálás által valóban súlyosbodott.

1923-as román becslések szerint az erdélyi, partiumi és bánsági 8 legnagyobb város lakosságnak etnikai-nemzeti összetétele a következőképpen alakult:

Ugyanez a terület többi 32 kis és középvárosában így mutat:

A községekben viszont az adatok már jelentős román többséget mutatnak ki.^[806] A számok ugyan nem megbízhatóak, mégis a megfogalmazott általános következtetéssel nagyrészt egyetérthetünk: a románok aránya a városi lakosság keretében, a városok nagyságával csökken, illetve, minél kisebb egy város lakossága, annál jobban megnövekszik a román lakosság aránya.^[807]

A román források, vizsgálva az etno-demográfiai folyamatok alakulását a városokban az 1910 és 1923 közötti időszakra, kiemelik a románok fokozatos térnyerését. A fent már idézett elemzés az erdélyi magyarságot 4 részre osztja: első rész a városokban lakó (szerinte 30%), a második a határmenti (20%), a harmadik a székelyföldi (40%), a negyedik az erdélyi falvakban szétszórt magyarság (10%).^[808]

Az írás egyben felhívja a figyelmet, hogy a román kormánynak nem kell mesterséges eszközökhöz nyúlnia a románosítás (máshol "vissza-románosítás") érdekében, mert ez természetes úton is végbe fog menni, békés asszimiláció által. Ebben az állam feladatait többek között az alábbi problémák megoldásában látja:

- egészségügyi ellátás falun és városon

- népmozgalom állandó figyelemmel követése

- a belső kolonizáció, új városok és ipari központok létrehozása

- a falusi lakosság városokba irányítása és tömörítése.^[809]

Érdekesek a konklúziók is:

- a városi lakosság biológiai ereje alacsony, a falusi lakosságé általában magas

- a városi lakosság néhány évtized múlva eltűnik, az alacsony születési arány miatt

- a városokba tömörülő lakosság első generációja a városkörnyéket foglalja el

- a falvaktól függ a városok jövőbeni etnikai összetétele

- a városok a falvak lakosságát annál jobban vonzzák, minél közelebb van az illető falu a városhoz

- az etnikai kisebbségek - a zsidókon kívül - csak akkor fognak létezni, ha rendelkeznek jelentős számú falusi lakossággal

- az államnak állandó védelmet kell nyújtana az emberi tőkének (ma emberi erőforrásnak mondanánk) főleg a falvakon

- az erdélyi demográfiai politikának különbözőnek kell lennie a Regátitól, mivel ott az urbanizáció jóval alacsonyabb szintű

- meg kell oldani majd a kisebbségi kérdést is.

A végkövetkeztetés pedig: a román népelem megerősítése a határokon, a centrifugális tendenciákat mutató elemek gyengítése nemcsak jog, amelyet el fog ismerni az egész civilizált világ, hanem kötelessége is a mindenkori román kormánynak.^[810]

Ez a szemléletmód és megközelítés jellemző az egész időszakra, de kiindulási alapul szolgált a későbbi koncepciók kidolgozásához, amelyek a 20. század második felében nagy hatásfokkal érvényesültek.

A romániai magyar kisebbség helyzete a két világháború között általában ismert, emiatt csak néhány fő kérdést szükséges érintenünk. Az általunk kutatott területen megállapíthatjuk, hogy a magyarság helyzetét kezdettől fogva hátrányosan befolyásolta az addig kialakult településszerkezet. A sok esetben idegen nemzetiségi környezetben elhelyezkedő városi magyar közösség ki volt téve egyrészt az országos szintű megszorításoknak, de ki volt téve az asszimilációs hatásoknak és a hatalom manipulációinak is.^[811] Ráadásul az ilyen környezetben fekvő városok gyakran el voltak zárva a magyar anyanyelvű utánpótlástól, és így "elkezdődött az a folyamat, mely végső soron a nagy múltú és kultúrájú magyar városok jellegének lassú megváltozásához vezetett".^[812] Ennek alapját a számos korlátozó intézkedés és törvénysértés adta. Anélkül, hogy kitérnénk a részletekre, megemlítjük, hogy a városok magyar közösségét is erősen érintették a jogi rendelkezések hiányosságai, valamint azok be nem tartása vagy figyelmen kívül hagyása.

Az egyik súlyos rendelkezés, amely a városok magyar közösségét nyomorította, az állampolgársághoz való joggal kapcsolatos. Az állampolgárság megadásának elutasításával vagy megnehezítésével próbálták elérni a kisebbség létszámának csökkenését.^[813]1939-ig e megszorítás által a magyarok tömegesen kényszerültek a helyi társadalom perifériáján élni, vagy az országot elhagyni. Ezen az alapon (is) sokakat távolítottak el állásukból, fosztottak meg egzisztenciájuktól, vagy hontalanként nem kaptak nyugdíjat. A nyelvhasználatot a városokban is évről évre korlátozták, igyekezvén az összes feliratokat román nyelvre változtatni, az intézményekben pedig csak a román nyelvet lehetett használni.

Az oktatásügy volt az, ahol a két nemzetépítő stratégia, a román és a magyar a legjobban összecsapott. A román iskolarendszer a sorozatos hivatalos rendelkezések hatására állandóan bővült a fontosabb városokban, a magyar (és persze a többi kisebbség) iskolarendszere pedig mind jobban visszaszorult, az erős ellenállás dacára. Ezzel egy időben a magyar történelmi egyházak is meggyengültek a magyarság intézményrendszerével együtt.

A helyzet kedvezőtlen volt a politikai jogok terén is, mivel a választási törvény elkobozta a városok külön képviselő-küldési jogát. Európában páratlan módon, a városi központok a megyében lévő községekkel alkottak közös választókerületet, emiatt a városok a politikai képviselet szempontjából az egész periódusban alulreprezentáltak voltak.

A helyi önkormányzat - egy rövidebb időszak kivételével - voltaképpen egyáltalán nem működött, hiszen a városvezetőséget állandóan lecserélték, a decentralizációs kísérletek pedig rendre kudarcot vallottak.

A hátrányos megkülönböztetések másik formája az úgynevezett kultúrzóna felállítása volt, amely nemcsak a tisztán magyar lakta megyéket érintette, hanem az összes azon megyéket is, amelyekben jelentős számú magyar kisebbség volt.^[814] Mindezek mellett a gyakori statáriumok, a cenzúra, a gyülekezési tilalom és a törvények kijátszása, ellehetetlenítette a városokban élő magyarság életét.

Ilyen körülmények között a városokban élő magyarok közösségépítésének lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Ennek legfontosabb területei az egyházi-vallási élet, a politikai képviseletre való törekvés, a társadalmi szervezetekben való tevékenység stb. voltak. Mindezek az erőfeszítések természetesen főleg a városokban összpontosultak, hiszen ezek képezték a legfontosabb csomópontokat. A nagyobb városokban a közművelődési szükségleteket a különféle egyesületek, a magyar sajtó, a feltörekvő magyar irodalom és a színházi előadások próbálták kielégíteni. A más területeken igen eredményes román elnyomás ezeken a területeken kevésbé tudott érvényesülni. Máig elismerésre méltó a szélesebb értelemben vett Erdélyben az a mennyiségi és minőségi teljesítmény, amelyet az irodalom, a sajtó, a színművészet és a tudományos-kulturális egyesületek értek el. Ezekhez kötődtek a két világháború közötti magyarság kisebbségi alternatívái, amelyek módosulásokat szenvedtek az általános helyzet, illetve a változó lehetőségek függvényében.

Az egyes városokat érintő 1919-es román megszállás idején a magyar lakosság eleinte beletörődéssel, de egyúttal reménykedve fogadta az új helyzetet. Általános volt az a vélekedés, hogy a háború után kialakult állapot csak időleges és rövidesen kedvezőbb változások fognak bekövetkezni. 1920. június 4-e után látva, hogy a folyamat iránya nem változik, elkezdődött a magyar közösségekben az útkeresés. Az egyik első lépés ebben a politikai aktivitásra való áttérés volt. Amikor kiderült, hogy ennek rendkívül alacsony a hatásfoka, kezdtek nagyobb hangsúlyt fektetni a magyar kultúrára, a nemzeti önértékelés és öntudat fenntartására, az értékek és hagyományok őrzésére. Ezeknek a törekvéseknek lett eredménye az a páratlan teljesítmény, amelyet e közösség 1935 táján, másfél évtized elteltével, elért. Az 1930-as évek végén, a városok magyar közössége megpróbált alkalmazkodni és ismét várakozó álláspontra helyezkedett, azt remélve, hogy az európai nagyhatalmi erőviszonyok megváltozása kedvező eredményeket hozhat.

*

A két világháború közötti időszakban Erdély, a Partium és a Bánság városainak magyar lakossága ki volt téve Nagy-Románia nacionalista politikájának. Mivel ez egységes nemzetállamban, az új területek teljes asszimilációján alapuló integrálásban gondolkodott, a magyar társadalom alapjában véve minden tekintetben elkülönülve próbálta elérni saját, elsősorban megmaradását célzó nemzetstratégiáját.^[815] Ez vagy defenzív hagyományőrző, vagy érdekérvényesítő alternatívát eredményezett, melyek ugyan tekintélyes veszteség mellett, de elérték, hogy e közösségek mintegy 21 év után is megmaradjanak, sőt fejlődési lehetőségei és perspektívái is életben maradtak. Ilyenformán az egész tárgyalt időszakot tekintve kisebbségi alternatívaként jelen volt a kialakult helyzet elutasításából fakadó kiváró és a kitörést előkészítő válaszút mellett, a lehetőségeket mérlegelő, a román politikai-társadalmi rendszerbe integrálódni próbáló alternatíva is. Gyakran ezek keveredése is nyomon követhető, de összességében megmaradt az egymástól válaszfalakkal elkülönült, párhuzamosan létező és ellenkező irányú tendenciáktól vezérelt román és magyar nemzeti társadalom.

A második világháború idején végbement határ- és erőviszony-módosulások ezt a helyzetet csak tovább bonyolították anélkül, hogy lényegi megoldást hoztak volna. Ennek elemzése azonban már meghaladja jelen tanulmányunk időrendi határát.

Végezetül csak annyit szükséges aláhúzni, hogy az erdélyi, a partiumi és a bánsági városok sorsa hűen tükrözi mindazokat a változásokat, amelyek e területen a két világháború között végbementek. Emiatt e kérdéskör várostörténeti nézőpontból való vizsgálata számos fontos, gyakran figyelembe nem vett következtetés és tanulság megfogalmazásához vezet, amely számottevő adalékot szolgáltat a kisebbségtörténeti és egyéb hasonló kutatásoknak.

GYŐRFFY GÁBOR

A Romániai Magyar Szó sajtókampányai 1947-1949 között

A romániai kommunista hatalom megszilárdulásával a sajtórendszer is jelentős változáson ment keresztül. A propaganda hatásos terjesztésére Bukarestben szerkesztett központi lapok indultak, melyek irányadó politikai szempontokat tartalmaztak a helyi újságok számára. A magyar nyelvű politikai propaganda céljait elsősorban az 1947 őszétől megjelenő Romániai Magyar Szó szolgálta. Szerepe kezdettől fogva az RKP hivatalos lapja, a Scânteia által megjelentetett pártpropaganda magyar nyelvű terjesztése volt. Ezért a helyi újságokhoz képest nagyobb terjedelemben és részletesebben közölte a pártdokumentumokat, illetve tudósított a párt különböző szintű gyűléseiről, konferenciáiról és kongresszusairól. Az egész országra kiterjedően tájékoztatott a "szocialista építés eredményeiről", mozgósított az aktuális politikai és gazdasági feladatok teljesítésére; a külpolitikai helyzet bemutatása során a lap kizárólagos szempontja a nemzetközi imperializmus leleplezése, illetve a Szovjetunió által vezetett béketábor harcának bemutatása volt.

A kommunista sajtó kampányai azon politikai mítoszok^[816] mentén bontakoztak ki, amelyek a hatalom átvételét és gyakorlását voltak hivatottak legitimálni; szerkezetüket a hivatalosan elfogadott duális tagolás jellemzi, amely a Jó és a Rossz kategóriái szerint jött létre: a propaganda haladó és reakciós erők, dolgozó és zsíros parasztok, proletárok és burzsoák, népi demokráciák és imperialista hatalmak, béketábor és háborús uszítók ellentétét jelenítette meg. Az ennek megfelelő társadalom ábrázolása a negyvenes évek végére már kanonizált formában jelenik a sajtóban.^[817]

A második világháború utáni sajtókampányok közvetlen módon a politikai élet eseményeinek hatására jelentek meg és a megszilárduló kommunista hatalom diskurzusát követték. Az népi demokratikus sajtó első éveinek legjellemezőbb vonása a reakcióellenes harc volt. Mivel a kommunista rendszer teoretikusai szerint a forradalmi átalakulás megköveteli a kapitalizmus bukását és a szocializmus győzelmét, illetve ezáltal teljesül a meghirdetett történelmi fejlődés, a reakciós magatartás vádja bárkit érhetett, aki nem csatlakozott feltételek nélkül az új társadalmi rendhez. Ennélfogva a szocialista hatalom ellen, illetve a hatalommal azonosított nép ellen tevékenykedő reakció olyan gyűjtőfogalommá vált, amely magába foglalhatta a vezető szerepet betöltő párt összes valós és vélt ellenfelét. A történelmi román pártokat érő támadások, a hagyományos magyar intézményekben megkövetelt tisztogatás és az egyházak elleni kampányok ugyanazon szlogen, a reakcióellenes harc jegyében folytak.

Az ideológiai harc irányvonala 1947-től kezdve lényegesen differenciálódik; az ellenséges külföldi reakció a kapitalista országok törekvéseit tükröző imperializmus fogalma révén mutatkozik meg. A katolikus egyházak ellen folytatott kampányokhoz az "imperializmus szolgálatában álló Vatikán" befolyásának megszüntetése szolgáltat ürügyet. A kommunista párt politikai ellenfeleinek felszámolását az "áruló jobboldali szociáldemokrácia" és a "nemzetközi imperializmus" tevékenysége indokolja. A "titoista elhajlás" fogalma 1948 nyara után kerül be a kommunista propaganda szótárába, miután a Tájékoztató Iroda antimarxista és szovjetellenes politikával vádolja meg a Jugoszláv Kommunista Pártot.

A leleplezések sorozata a cionista mozgalmat érő támadásokkal folytatódik. Valójában a kommunizmus ideológusai nem tudták pontosan meghatározni a cionizmus fogalmát, illetve körvonalazni ennek demokráciaellenes jellegét; ezért a meglehetősen homályos értelmezések úgy jelenítik meg, mint a nemzetközi imperializmust szolgáló, a burzsoá zsidósággal kapcsolatban álló, reakciós elemeket támogató és a népi demokráciára veszélyes irányzatot.

A kozmopolitizmus elutasítása 1949-től kezdődően a fokozódó hidegháború légkörében következik be, a két világhatalom és az általuk képviselt társadalmi berendezkedések között egyre inkább elmélyülő ideológiai ellentétek folytán. A kommunista propaganda ugyanakkor a proletár internacionalizmust hirdeti, amely megköveteli a munkásosztály nemzetközi egységét az imperialista törekvések ellen folytatott harcban.

Az ideológiai kampányokból nem hiányozhatott másfelől a Szovjetuniót és kommunista pártját dicsőítő, Sztálin személyes kultuszát megteremtő propaganda. Az RKP és vezetői szintén kiveszik részüket a népi demokrácia történelmi jelentőségét és eredményeit bemutató sajtókampányokból. A háborúra uszító imperializmus ellentéteként megjelenik a békeharc eszméje, amely a legváltozatosabb összefüggésekben hirdeti a szocialista országok és békeszerető népeik azon törekvéseit, hogy megakadályozzák az újabb háborút és biztosítsák a világbékét.

A kiépülőben levő kommunista rendszer számára a reakció ellen folytatott harc megfelelő propagandaeszköz volt arra, hogy leszámoljon a hatalom összes ellenfelével. Kezdetben a fogalmat a sovinizmussal és fasizmussal kapcsolja össze a sajtó, majd 1947-től kezdődően elsősorban az imperializmussal társítja.

Az 1947 szeptemberében induló Romániai Magyar Szó első száma az erdélyi magyarság életében tapasztalható népellenes irányzatok szempontjából készíti el az elmúlt három év mérlegét. Csákány Béla cikke az éberség hiányát rója fel, az aktív részvételt a politikai életben, ami elősegítette, hogy a "nemzetközi politika reakciós áramlata" és az "az egyház palástja alatt megbújó reakció" teret hódítson a romániai magyarság körében. A megfogalmazások rávilágítanak arra, hogy a kommunista párt elsősorban a nyugati államok és a független egyház befolyásában látta a legnagyobb veszélyt, amely saját hatalmának kiépítését meggátolhatta volna.

A kommunista hatalomnak egyértelműen útjában álló monarchia kérdését viszont nem meri feszegetni a romániai sajtó. Egészen 1947. december 30-ig, a népköztársaság kikiáltásáig a király személye kedvező fényben jelenik meg; a lapok hangsúlyozzák, hogy jelentős szerepet játszott a fasizmus feletti győzelem kivívásában, majd ezt követően együttműködött a demokratikus erőkkel. A monarchia létjogosultsága ellen egyetlen negatív cikk sem jelenik meg 1944-1947 között. Ellenben az 1948. január elején megjelenő lapok már megengedhetik maguknak, hogy visszamenőleg is elítéljék a monarchiát, a "főúri és földesúri reakció utolsó bástyáját", amelynek fennállása végig gátolta a "polgári demokratikus forradalom beteljesedését" Romániában. A király lemondását és a Román Népköztársaság kikiáltását a nép akaratának megfelelő, természetes történelmi folyamatként mutatják be a lapok, mellőzve bármilyen utalást arra vonatkozólag, hogy a trónfosztás erőszakos módon történt volna. A korabeli propaganda a népi demokratikus forradalom kezdetét látja a monarchia megdöntésében; általa egy új rendszer csírái bontakoznak ki a román történelemben, amely a reményt jelképezi a dolgozó nép számára. Eszerint a népköztársaság kikiáltása egy forradalmi ciklus beteljesülésének, a kizsákmányoló osztályok feletti győzelemnek tekintendő. ^[818]

Habár 1948 elejére már szinte teljes mértékben felszámolták az úgynevezett reakciós politikai pártokat és intézményeket, az osztályharc fokozódása következtében a sajtóra további feladatok vártak. A demokrata sajtónak harcos, haladó szellemben kell nevelnie a tömegeket és élére kell állnia az imperialista- és reakcióellenes harcnak, a legnagyobb figyelemmel kell elzárnia az utat minden "reakciós ideológiai beszüremlés elől, bármilyen formában rejtőzzék is".^[819]

Az imperializmus ellen folytatott sajtókampányok a reakciót megbélyegző hadjáratokból bontakoznak ki a Truman-doktrína és a Marshall-terv 1947-es kihirdetését követő időszakban. A reakció és az imperializmus fogalmai kezdettől fogva szoros kapcsolatban állnak egymással: az amerikai terjeszkedési politika a szocialista fejlődést akadályozó maradi erőkkel kerül összefüggésbe. Az imperializmus érdekkörei szerte a világon a reakció erőit támogatják, ugyanakkor veszélyt jelentenek a világbékére.

A lapértelmezések szerint Truman elnök a reakciós görög kormánynak akar támogatást nyújtani, Törökországban pedig a reakció közel-keleti bástyáját építi ki. Valójában az amerikai külpolitika célja az volt, segélyt nyújtson a görög és török demokratikus kormányoknak, és ezzel elejét vegye a szocializmus balkáni terjeszkedésének. Erről azonban az olvasó vajmi keveset tudhatott meg, mivel a szocializmus és demokrácia fogalmait a kommunista sajtó egyenértékű fogalmakként kezelte, a nyugati demokráciákat pedig egyszerűen a kizsákmányolás és a háborús propaganda eszközeként mutatta be.

Ezzel szemben a Szovjetunió és a többi szocialista ország által folytatott békeharcról szóló jelentések folyamatosan a napilapok első oldalára kerülnek. Ugyanakkor az imperializmus és a reakció érdekeit szolgálják mindazok az államok, amelyek nem léptek a szocialista fejlődés útjára, és kapcsoltban állnak a Egyesült Államokkal. A Pravda és egyéb szovjet lapok nyomán számos külpolitikai elemzés jelenik meg a romániai magyar sajtóban. Ezek lényegében azt sulykolják az olvasóba, hogy a Marshall-terv Európa kettészakítását eredményezi, miközben a tervhez csatlakozó európai államok függetlenségük feladására kényszerülnek. A szocialista országok ellenben képesek arra, hogy függetlenségüket megőrizve, önerejükből építsék újra gazdaságukat, ezért határozottan visszautasítják az imperialista tervet.

A sajtóban megjelenő cikkek szerint Románia az antiimperialista harc aktív tényezőjévé válik. Ennek a kampánynak részei azok a megnyilvánulások, amelyek 1948 nyarán a katolikus egyház ellen irányulnak. A sajtó arról biztosítja az olvasókat, hogy "a demokratikus román állam jelentékenyen segíti működésükben az egyházakat",^[820] azonban azt nem tűrheti el, hogy "a felekezeti iskolákban kormányellenes politikát folytassanak".^[821] Számos cikk jelenik meg az "imperialista érdekeket szolgáló Vatikán" tevékenységéről, amely korlátozza a népi demokrácia országaiban a vallásszabadságot. A katolikus reakció és a vatikáni imperialista politika leleplezése elsődleges céljává válik a sajtónak, amely az egyházi és vallási palástban jelentkező népellenes irányzat mögött felismerni véli a "volt tőkés és földesúri elemek reakciós ármánykodását."^[822]

A sajtókampány a Vatikánnal 1927-ben kötött konkordátum felbontását készítette elő. Valójában a lépés politikai jelentősége abban rejlett, hogy kivonta a katolikus egyházat a pápai oltalom alól, és ezzel kiszolgáltatta a kommunista hatalom önkényének. A propaganda viszont egészen másképp értelmezte a történteket: "A konkordátum egyrészt visszaadja a katolikus híveknek a teljes lelkiismereti szabadságot, másrészt megveti az alapjait annak, hogy [...] a katolikusok is önmaguk irányítsák egyházi életüket. Véget vetett ez a határozat annak, hogy az imperialista zsoldban álló Vatikán, amely ellenségesen viseltetik a dolgozó demokratikus államhatalommal szemben, területen kívüli előjogait a demokráciaelleni uszításra, a béke megbontására használja fel."^[823]

Az egyházellenes sajtókampányok az ateista kommunizmusnak ellenálló egyházfőkre is kiterjedtek, akiknek tekintélyét az új hatalom rágalmazások sorozatával próbálta aláásni, majd azokat, akik nem voltak hajlandók együttműködni a rendszerrel, erőszakkal eltávolították az egyház éléről. Magyarországon Mindszenty József bíboros, Romániában pedig Márton Áron katolikus püspök ellen folytak a leghevesebb hadjáratok.

A romániai sajtó terjedelmes anyagokat közölt Mindszenty bíborosról, akit a legkülönfélébb vádakkal illettek. A Romániai Magyar Szó sorozatosan közli az újabb és újabb "megdöbbentő részleteket" a bíboros kémtevékenységéről, majd hozzáfűzi: "Mindszenty pontosan ugyanazokra a bűnökre vetemedett, mint a romániai összeesküvők [...] Kémkedésre, hazaáruló összeesküvésre. Emellett valutázása."^[824] Pár nappal később Kacsó Sándor tollából jelenik meg A Magyar Népi Szövetség új feladatai című írás, amely programszerűen fogalmazza meg a katolikus egyház elleni harc irányelveit: "az imperialistákkal szövetkezett Vatikán utasításait követő római katolikus egyház [...] a félrevezetés, az ámítás, fenyegetés, valamint a babonákba fulladó vallási miszticizmus eszközeivel el akarja szakítani a rétegeket a népi demokrácia fejlődéséért és megerősítéséért vívott küzdelmektől."^[825]

Mindszenty perének lefolyásáról 1949 februárjában áradatos címek tanúskodnak: Mindszenty József a népbíróság előtt beismerte hazaárulását, A nemzetközi reakció csatavesztése a Mindszenty-perben, Életfogytiglani fegyházra ítélték Mindszenty Józsefet.^[826] Ezzel egy időben célzott sajtókampány folyik annak érdekében, hogy az emberi jogok megsértése miatt tiltakozó nyugati közvélemény megnyilvánulásait ellenséges rágalmakként mutassák be. A Romániai Magyar Szó átveszi a francia szocialisták orgánuma, a L`Humanité cikkét, amely kifejti, hogy a "reakciós hírverés a Mindszenty-ügyet politikai célokra használja fel", majd közli a Magyar Újságírók Országos Szövetsége felhívását, amely - az egész újságíró társadalom nevében - tiltakozik "az ellen a rágalomhadjárat ellen, amelyet az imperialista sajtó folytat Magyarország ellen a Mindszenty-perrel kapcsolatban."^[827]

A Márton Áron ellen folytatott sajtóhadjárat 1949. május 30-án kezdődik, amikor a Romániai Magyar Szó hírül adja, hogy "demokráciaellenes magatartásuk miatt töröltek a költségvetésből több római katolikus egyházi személyt", köztük Márton Áron gyulafehérvári püspököt is. Júniusban majdnem naponta jelennek meg a püspököt rágalmazó hírek és cikkek: A papi palást nem nyújthat menlevelet népellenes tevékenységre (június 1.); Márton Áron a vallásszabadsággal súlyosan visszaél... (június 4.); Márton Áronnak sikkasztó zsírosparasztos palástolása miatt menekülnie kellett a katolikus tömegek elől (június 6.); Márton Áron püspöki palástját változatlanul arra használja fel, hogy a falusi dolgozó népet kizsákmányoló, kiraboló zsírosparasztokat, üzérkedő kereskedőket palástolja, ugyanakkor pedig a háborúra uszító angol-amerikai imperialisták érdekeit szolgálja (június 9.); Márton Áron gyímesvölgyi cinkosai: feketézők, gabonaüzérek, zsírosparasztok, volt vasgárdisták és imrédista pártvezetők (június 13.); A nemzetközi imperializmus zsoldjába szegődött Vatikán parancsait hajtva végre, Márton Áron bérmakörútját demokrácia-ellenes bujtogatásra és aknamunkára használja fel (június 19.). A hatalomnak ellenszegülő püspököt június 21-én letartóztatják és köztörvényes bűnözőként tartják fogva. Ezt követően egyetlen megbízható hír sem szivárog ki sorsáról, egyes források halálhírét terjesztik.^[828] Márton Áron pere csak két évvel később, 1951. július 30-án kezdődik el a bukaresti katonai bíróságon. Miután többször is megváltoztatták az ellene felhozott vádakat - kezdetben az ügyészek a Rajk-ügy romániai szálait keresték - végül hazaárulásért és összeesküvésben való részvételért életfogytiglani börtönbüntetést kapott; 1955-ben mégis szabadon engedték és 1967-ig házi őrizetben maradt.

Miután a szovjet-jugoszláv kapcsolatok 1948 elején látványosan megromlottak, Sztálin utasítására az összes szocialista országban elindul a "titoista elhajlók" elleni harc, majd a helyi sajátosságoknak megfelelően elkezdődik a kirakatperek sorozata. Magyarországon Rajk László külügyminiszter, Bulgáriában Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettes kerül bíróság elé; Romániában a Tito-ellenes kampány első áldozata a már régóta idegen elemnek tekintett Lucreţiu Pătraşcanu igazságügy-miniszter.

Az ellene folytatott sajtókampány azonban nem lehetett annyira hatásos, mint a Rajk- és Kosztov-perek során folytatott ideológiai hadjárat, mivel az elkészített vádiratot nem sikerült meggyőző módon alátámasztani. A sajtóhírek hiányos és inkoherens képet nyújtanak bebörtönzésének okairól. Elítélésének ellentmondásosságát azt is bizonyítja, hogy kivégzése csak évekkel később, 1954-ben következett be.

A Pătrăşcanu ellen eszközölt lépesek forgatókönyve arra utal, hogy Moszkvából irányított kampányról volt szó, amelynek az volt a célja, hogy egybehangolja a "titoista összeesküvők" eltávolítását az egész szocialista táborban. A pártvezetésből való kizárása a Román Munkáspárt 1948. február 21-23-a közötti kongresszusán következett be. A Romániai Magyar Szó február 27-én csupán arról ad hírt, hogy lemondott az Igazságügyi Minisztérium éléről, és lemondását a minisztertanács elfogadta. Ámde már április 28-án őrizetbe veszik, a tényleges vádakat csak június 25-én hozzák nyilvánosságra, miután a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának bukaresti ülése "forradalmi pártokra jellemző bátorsággal" trockista renegátként bélyegzi meg a Jugoszláv Kommunista Pártot. A Romániai Magyar Szó majdnem kéthetes késéssel közli a Román Munkáspárt Központi Vezetősége 1948. június 10-11-i plenáris ülésének határozatát, amely szerint Pătrăşcanu "ellenforradalmi elméletei az osztályellenség ideológiáját és érdekeit szolgálták", a "sovén nacionalista politika vonalán haladt" és "meghamisította a romániai munkásság és Pártja hősi harcának történetét, rágalmazó módon írt a proletariátus befolyásának hiányáról". Hivatalosan csak két hónappal később, augusztus 24-én tartóztatják le, perének lefolytatása bizonyítékok hiányában pedig még évekig váratott magára. "Bűnös tevékenységének" leleplezése elmaradt, neve csak elvétve tűnik fel a sajtóban, különböző alkalmak kapcsán, ahol személyét negatív eszmékkel lehet társítani. Ilyen alkalom a Román Munkáspárt határozata a nemzeti kérdésről, ahol megemlítik, hogy "soviniszta befolyás megnyilatkozása Pătrăşcanu esete is, aki a román polgárság ideológiájának és érdekeinek szószólójává vált és a nemzetiségekkel szemben a régi viszálykeltő politikát folytatta."^[829]

A jugoszláv kommunisták lapja, a Borba, 1950. március 4-én hozza nyilvánosságra, hogy Pătrăşcanu hamarosan bíróság elé kerül, titoista összeesküvés vádjával.^[830] A bírósági tárgyalás végül négy évvel később, 1954. április 6-13. között zajlott. A sajtó nem tudósított a perről, csak a Legfelsőbb Törvényszék vádiratát jelenteti meg, amely szerint Pătrăşcanu "akciókat folytatott a fasizmus ellen harcoló hazafias erők megbénítására, [...] a kormányban betöltött szerepét felhasználva államellenes összeesküvő csoportot szervezett a hatalom megszerzésére, a burzsoá-földesúri rendszer és a Románia feletti imperialista uralom visszaállítására".^[831]

A sajtó, mind Pătrăşcanu, mind Rajk és Kostov esetében is vigyázott arra, hogy egyetlen hír se szivárogjon ki róluk, ameddig az illető kommunista pártok nem fogalmazták meg az ellenük felhozott vádakat és nem zárták ki őket tagjaik közül, még a bírósági tárgyalás előtt. Ezzel azt a látszatot igyekeztek fenntartani, hogy a pártok rögtön lecsapnak a soraikba befurakodott, imperialista érdekeket szolgáló elemekre; azt semmi esetre sem lehetett nyilvánosságra hozni, hogy párttagot tartóztatnak le a biztonsági szervek, vagy párttag kerül bíróság elé, hiszen először az "éberen őrködő párt" kellett, hogy kivesse soraiból az "árulókat".

A romániai sajtó propagandisztikus célokra használta fel a szomszédos országokban zajló, titoizmussal leszámoló kirakatpereket is. Rajk László őrizetbe vételét 1949. május 30-án a magyarországi sajtóhoz hasonlóan Romániában sem adják hírül. Sőt, az ÁVH őrizetében levő Rajkról olyan hírek jelennek meg Magyarországon, amelyek azt a látszatot keltik, hogy a külügyminiszter szabadon jár-kel és dolgozik. A Szabad Nép június 4-én első oldalon közöl jelentést a Minisztertanács üléséről, amelyen "Rajk elvtárs" javaslatot tesz a Kultúrkapcsolatok Intézetének létesítésére. Végül a Szabad Nép június 16-án közli Trockista kémcsoport leleplezése címmel a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozatát, amely "Rajk Lászlót és dr. Szőnyi Tibort mint idegen imperialista hatalmak kémeit és trockista ügynököket a Magyar Dolgozók Pártja tagjainak soraiból kizárta."^[832] Két nappal később a Romániai Magyar Szó MTI közleményként jelenteti meg a hírt.

A romániai sajtó 1949 szeptemberében részletekbe menően ismerteti a budapesti államügyészség vádiratát Rajk László és társai ellen, egyúttal azt igyekszik belesulykolni az olvasóba, hogy a halálos ítélet a magyar nép egybehangzó akaratát fejezi ki.^[833] A vádirat szövege ugyanakkor kiváló indokot szolgáltatott a román kormány számára, hogy érvekkel támassza alá a Jugoszláviával kötött államközi szerződés felbontását. A Romániai Magyar Szó október 3-án közli az RNK kormányának jegyzékét a jugoszláv kormányhoz: "A Rajk és bűntársai összeesküvési és kémpere teljes egészében leleplezte azt, hogy a jugoszláv kormány ezen ténykedését a tőkés uralomnak a népi demokratikus országokban való visszaállítása céljából folytatja és az idegen imperialista körök és háborúra uszítók eszközeként tevékenykedik. [...] Ennek folytán a román kormány kijelenti, hogy az RNK ezentúl mentesnek tekinti magát az 1947. december 19-én Jugoszláviával megkötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésből folyó kötelezettségek alól."

HORNYÁK ÁRPÁD

A délvidéki magyarság a magyar külpolitikában
a két világháború között (1919-1938)^[834]

A Párizs melletti Trianonban 1920. június 4-én aláírt békeszerződés szentesítette az ország 2/3 részének és a történeti Magyarország lakosságának hasonló arányban történő elcsatolását. Az elcsatolt területeken élő magyar nemzetiségűek száma mintegy 3 millióra rúgott, több mint fél millió került Jugoszláviához. A magyar külpolitika fő célja a két világháború közötti időszakban mindvégig a revízió és ezzel összefüggésben a kisantant felbomlasztása volt. Az ehhez vezető útnak volt fontos köve a kisebbségi kérdés rendezése. Fontos, de nem a legfontosabb.

A magyar külpolitika számára fontossági sorrend létezett az egyes magyar kisebbségek tekintetében. Nyilvánvaló, hogy a "rangsor" meghatározásában döntő szempont volt az elszakított területen élő magyarság lélekszáma. Önmagában e kvantitaív mutató is indokolhatja a Romániában élő magyar kisebbség első helyezését, amely mellé azonban érzelmi és nagyon is racionális társadalmi, gazdasági okok is sorakoztak, amelyek együttesen a képzeletbeli rangsor 3., utolsó előtti helyét biztosították a délvidéki magyarság számára. Az említett okokon túl szerepet játszhatott e nem túl előkelő hely kialakulásában az is, hogy feltehetően helytállóak voltak azok a Magyarországról készült jugoszláv hangulatjelentések, amelyek szerint Magyarországon általános volt az a vélemény, hogy az elcsatolt területek magyarjai közül elsőként a Jugoszláviában élők fognak behódolni az államalkotó többség befolyásának.^[835]

*

A magyar kormány hivatalos, de titkos csatornán keresztül tartotta a kapcsolatot a délvidéki magyar kisebbséggel.^[836] A csatorna a Teleki Pál irányításával létrehozott Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja volt, amelynek működési alapelveit a magyar minisztertanács 1921. augusztus 12-én fogadta el.^[837] A TESZK csúcsszervezetként funkcionált a félig legális és teljesen bizalmas kisebbségi és propagandaszervezetek munkájának összehangolására.^[838] Központi apparátusát közvetlenül a miniszterelnök alá rendelték, költségvetését pedig a nemzetgyűlés kikerülésével csak a kormánynak kellett jóváhagynia. E szervezeten belül megalakították a Szent Gellért Társaságot, amely a délvidéki magyarsággal tartotta a kapcsolatot. A Szent Gellért Társaság elnöke, a korszak "írófejedelmeként" számon tartott, verseci származású Herczeg Ferenc lett.

Az elszakított területeken alighanem a jugoszláviai magyarság körében folytak a legkomolyabb belső viták arról, hogy milyen magatartást tanúsítsanak az új államhatalommal szemben. A két szembenálló tábor közül a passzivisták szerint még nem érkezett el az idő az önálló magyar párt megalakítására, és aktivisták viszont önálló magyar politikai párt megalakítása mellett emelték fel szavukat. A magyar kormány az utóbbit támogatta. Olyannyira, hogy kilátásba helyezte minden anyagi és erkölcsi támogatás megvonását azoktól, akik nem engedelmeskednek az egységes kisebbségi magyar politikai párt létrehozását szorgalmazó anyaországi utasításoknak.^[839] Bár 1922. május 8-i debreceni beszédében Bethlen a magyar külpolitika egyik prioritásának nevezte az elszakított területeken élő magyarok helyzetének javítását, a kisebbségi kérdés mégsem került a kormány érdeklődésének homlokterébe. Érdemi eredmények elérésére nem sok lehetőség kínálkozott. Maga a kérdés nemzetközi szabályozása sem tette lehetővé a magyar kormány fellépését, miután nem az anyaországnak, hanem az érintett területek kisebbségeinek volt joga panasszal élni.

A magyar külpolitika Jugoszlávia és a másik két kisantant-állam felé mindvégig hangsúlyozta, hogy kapcsolataik javításában a továbblépéshez az országaikban élő kisebbség helyzetének megnyugtató módon történő rendezése az előfeltétel. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar közvélemény nem tolerálná a kormány közeledését a másik államhoz, amennyiben ez a kérdés nincs megoldva. A valóság azonban az, hogy Budapest - legalábbis Jugoszlávia esetében - még ettől is hajlandó lett volna eltekinteni, ha a másik oldalon komoly fogadókészség mutatkozik a kapcsolatok valóban baráti(bb) alapokra helyezésére, s a továbblépés érdekében több alkalommal is megelégedett volna tényleges engedmények helyett pusztán gesztusokkal.^[840]

Belgrád részéről azonban ritkán volt tapasztalható őszinte hajlandóság a kapcsolatok rendezésére, különösen, ha ennek a kisebbségeknek nyújtandó kedvezmények voltak a feltételei. A jugoszláv kormány számára a magyar kisebbség amellett, hogy nyilvánvaló veszélyeket hordozott magában, jó kifogás is volt a rendszerint magyar oldalról szorgalmazott kapcsolatjavítás effektív alapokra helyezését célzó javaslatok elhárítására. A délszláv állam vezetése ugyanis valahányszor Budapestről felvetették a kapcsolatok javítását, aminek első feltételéül a magyar kisebbség helyzetének pozitív irányú változtatását szabták, mindannyiszor azt a választ adta, hogy nem teheti, mert ügyelnie kell a kisantant államok érzékenységére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nemzetiségi ellentétekkel terhelt jugoszláv belpolitikában valóban ritkán voltak adottak a feltételek a magyar kisebbség irányában teendő engedményeknek. Mindezt tetézte a magyar revizionizmus egyre erősödő hangja a húszas évektől, ami a jugoszláv közvéleményt nyilvánvalóan szembeállította a magyarokkal, de facto a Magyarországgal szembeni engedmények politikájával.

Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról, hogy a közhangulat befolyásolására Jugoszláviában éppúgy megvoltak az eszközök, mint a többi kelet-közép-európai államban, tehát az, hogy tesz-e lépéseket a közeledésre, elsősorban politikai akarat hiányán vagy meglétén múlt. Ennek ellenére Magyarországon többnyire akceptálták Jugoszlávia kifogásait, bel- és/vagy külpolitikai nehézségekre való hivatkozásait e lépések elmaradásáért. Ennek magyarázata az, hogy a kisebbségi kérdés a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulásában a 20-as években többnyire csak másodlagos jelentőséggel bírt. A jugoszláviai kisebbség számára kieszközölendő kedvezmények kívánalma csak egy eleme volt a magyar külpolitikának A délszláv államhoz került magyar kisebbség csak eszköz volt Budapest számára legfontosabb külpolitikai célja eléréséhez, a kisantant felbomlasztásához. A határon kívülre került délvidéki magyarság sorsa javításának kérdését fel lehetett használni a Jugoszláviához való közeledés demonstrálására, így sorsuk javulása elsődlegesen azt a célt szolgálta, hogy általuk Magyarország külpolitikai helyzete javuljon, hiszen az feltételezte, hogy valamilyen szinten rendeződött a kapcsolat Jugoszláviával.

Általában tehát Budapest vetette fel a kapcsolatok javítását, aminek feltételéül a kisebbségi kérdés rendezését szabta. Másrészt viszont a kisebbségi kérdés összességében marginális szerepet játszott a magyar külpolitika irányítói szemében. A két megállapítás közötti ellentmondás csak látszólagos. A magyarázat az, hogy a kisebbségi kérdés rendezésének előfeltételül szabása valóban csak akkor került komolyan számításba Budapesten, amikor Magyarország külpolitikai helyzete olyan kedvező volt, hogy az tényleg a siker esélyével és a fő cél veszélyeztetése nélkül előtérbe kerülhetett, vagy akkor, amikor Budapest egyáltalán nem akart megegyezni Belgráddal. Az előbbire példa az 1937-1938 fordulójától kezdődő időszak, ekkor szinte biztosra volt vehető a kisantant bomlása. A magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán megengedhette magának azt a "luxust", hogy Jugoszláviától a kisebbségeknek tett lényeges engedményeket követeljen, mielőtt továbblépnek a kapcsolatok javítása felé vezető úton. Az utóbbira pedig példa az 1926 őszétől folytatott magyar politika, amikor már eldőlt, hogy a jugoszlávokkal nem lehet megegyezni (a kisantant államok nélkül), és helyette a magyar külügyi vezetés az olaszokkal igyekezett valamilyen egyezményt összehozni.

1926 tavaszától enyhülési és közeledési folyamat kezdődött Magyarország és Jugoszlávia között, ami úgy tűnt, elvezethet a magyar külpolitika fő céljának eléréséhez, a kisantant-gyűrű fellazításához. Budapest azonban, látva a Belgráddal való kapcsolatai által kiváltott élénk olasz érdeklődést, "ejtette" Belgrádot és a Jugoszláviához való közeledést, s helyette Róma támogatását próbálta megnyerni maga számára. Ekkor, 1926 októberében bukkant fel első ízben hivatalos diplomáciai iratokban (legalábbis az általam vizsgált források szerint) a jugoszláviai magyar kisebbség sorsa javításának igénye magyar részről. Amikor a magyar kormány már tisztán látta, hogy a magyar-jugoszláv külön megegyezésből nem lesz semmi, Budapest felvetette a kisebbségi kérdés rendezésének lehetőségét. De ezt nem szerződés vagy egyezmény, vagy bármilyen más írásos formában, akár csak formális tárgyalások keretében, hanem baráti beszélgetések során kívánta megvalósítani. A magyar kormány tisztában volt azzal, hogy a kisebbség-ügy rendkívül kényes kérdés, és a jugoszláv kormánynak tekintettel kell lennie közvéleményére, amely "a nemzeti fellángolás korszakában kisebbségi vonatkozású ügyekben érthetően igen érzékeny."^[841] Ezért a magyar kormány, belátva a jugoszláv kormány nehézségeit, nem gondolt arra, hogy a magyar kisebbség ügyét egyezmény útján szabályozzák, vagy bármi olyat kérjen, amit a jugoszláv közvélemény az ország belügyeibe való beavatkozásnak minősíthet. Jelezte viszont, hogy a jugoszláviai magyarok elnyomásáról érkező panaszok izgatják a magyarországi kedélyeket, és ilyen körülmények mellett aligha lehet megvalósítani a két ország között a nép széles rétegeiben gyökerező őszinte megértést. A jugoszláv kormány spontán lépései a magyar kisebbség sorsának javítására - vélték Budapesten - jelentős mértékben hozzájárulnának a viszony javításához szükséges "atmoszféra" kialakulásához. A magyar külügyminiszter leszögezte: kormánya álláspontja az, hogy a Jugoszláviában élő magyarok legyenek lojális polgárai új hazájuknak, a délszláv állam viszont adja meg nekik a számukra nemzetközi szerződésileg biztosított jogoknak azt a minimumát, hogy nyelvüket megtarthassák és biztosítsa részükre a kulturális fejlődés lehetőségét.^[842]

A kisebbségi kérdés rendezésének lehetőségeit a két állam teljesen eltérően ítélte meg. A magyar kormány a kisebbségi kérdés rendezését alapvetően két módon látta elképzelhetőnek: ha az illető államok a területükön élő kisebbségek képviselőivel egyeznek meg úgy, hogy azok elégedettek legyenek, és ennek a megegyezésnek a betartását valamely más állam szavatolja; vagy úgy, hogy Magyarország köt kisebbségi szerződéseket a szomszédos államokkal, amelyek beletartoznak a döntőbírósági egyezménybe, és annak hatásköre alá tartoznak.^[843] Jugoszlávia számára azonban egyik opció sem volt elfogadható. Belgrád megítélése szerint ugyanis mindkét módszer külső beavatkozást jelentett volna belügyeibe (zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar politika hasonlóan vélekedett a saját kisebbségeit érintő kérdések esetében). A jugoszláv álláspont ezzel szemben az volt, hogy kisebbségi kedvezmények kizárólag egyoldalúan képzelhetők el, miután a kisantant államok nem állnak közvetlen szerződéses kapcsolatban ebben a kérdésben Magyarországgal. Igaz, hogy mindhárman aláírták a kisebbségi szerződést, de azt nem Magyarországgal kötötték, hanem a nagyhatalmakkal. Következésképpen - szólt a jugoszláv érvelés - a magyar kisebbség élvezheti a szerződésben garantált kisebbségi jogait, azonban ezek védelme nem Magyarországot, hanem az aláíró nagyhatalmakat, vagyis a Népszövetség Tanácsát illeti.^[844]

Mindennek köszönhetően a jugoszláviai magyar kisebbség sorsának javítását célzó szervezett magyar fellépésről igazából csak 1929-től beszélhetünk, amikor hivatalos fórumokon a Népszövetségnél, a nemzetközi szervezethez benyújtott petíciók formájában vetették fel a kérdést. De ekkor sem a magyar kormány, hiszen neki erre nem volt meg a jogosítványa, hanem Prokopy Imre, Bács-Bodrog vármegye utolsó magyar főispánja, aki magánemberként, de természetesen a magyar Külügyminisztériummal egyeztetve és annak utasításai szerint készítette panasz-beadványait. A magyar kormány nem hirtelen felindulásából döntött úgy, hogy a nemzetközi szervezethez fordul. Egy átgondolt, hosszú távú terv részeként már 1928-ban elhatározta, hogy a Népszövetségtől kéri a délvidéki magyar kisebbség panaszainak orvoslását.^[845] Az akció hátterében meghúzódó egyik cél az lehetett, hogy végre rávegyék a délvidéki magyarság képviselőit, hogy nyíltan megjelenjenek nemzetközi fórumokon, illetve, hogy alátámasszák az egyre erősödő revíziós propagandát és ezzel összefüggésben dokumentálják a Népszövetségnél a kisebbségi jogtiprást, aminek mindaddig jóformán semmilyen nyoma nem volt a nemzetközi szervezetnél.^[846]

A magyar kormány a Prokopy Imre nevével fémjelzet "petíció-akció" megkezdése előtt fontosnak tartotta előkészíteni a Népszövetségnél a terepet. Ennek érdekében Bethlen a kisebbségi panaszok népszövetségi procedúrájának megváltoztatását szerette volna elérni. A magyar miniszterelnök három elv megvalósulását tartotta alapvetőnek: a) a kisebbségi panaszokkal olyan állandó bizottság foglalkozzon, amely nem az egyes államok képviselőiből áll, hanem pénzügyi és szakbizottságok mintájára alakítják ki, vagyis a panaszok kivizsgálása egy szakértői bizottság hatáskörébe kerüljön; b) a kisebbségi ügyekben kontradiktórius eljárás legyen rendszeresítve, vagy ha ez nem lehetséges, legalább az a lehetősége legyen a peticionálóknak, hogy ügyeikhez másodszor is hozzászólhassanak; c) végezetül, hogy a kisebbségi panaszok ügyében folytatott eljárás nyilvánossága biztosítva legyen.^[847]

A délszláv államban 1929. január 6-án bevezetett királyi diktatúra kisebbségeket is hátrányosan érintő rendelkezései kedvező hátteret biztosítottak a magyar akció megindításához. 1929. november 20-án a Népszövetségnél iktatták az első magyar petíciót. 1929 novembere és 1933 februárja között Prokopy 20 petíciót és 3 kiegészítést juttatott el a Népszövetséghez, zömmel iskolai, nyelvi, kulturális sérelmek és köztisztviselők elbocsátása miatt.^[848] A népszövetségi "petíció-akció" természetesen nem talált kedvező fogadtatásra Belgrádban, s bár általa a kisebbségi kérdés látszólag a két állam kapcsolatainak homlokterébe került, valójában sokkal inkább a gazdasági kérdések határozták meg a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulását.^[849] A búza- és kukoricaexport összhangba hozása, hogy az eladásnál ne támasszanak konkurenciát egymásnak, hanem igyekezzenek egymásnak a világparitási árat biztosítani, fontosabb kérdésnek bizonyult a magyar kisebbség helyzeténél.

*

A kisebbségi kérdés előtérbe kerüléséről az 1930-as évek derekától beszélhetünk. A háttérben a kettősbirtokosok ügye állt. A trianoni határvonallal kettészelt földbirtokok tulajdonosainak, a kettősbirtokosoknak a helyzetét Jugoszlávia vonatkozásában az 1926-ban Belgrádban megkötött kereskedelmi szerződés egyik melléklete rendezte. Eszerint a kettősbirtokosok szabadon átléphették a határt és minden korlátozás nélkül vihették át gazdasági terményeiket a határon. E rendelkezés érvénye azonban 1932 májusában lejárt, és a magyar kormánynak minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elérnie Belgrádban az egyezmény meghosszabbítását. A belgrádi vezetés célja ugyanis a kettősbirtokos intézmény megszüntetése volt, amit igyekezett közvetett eszközökkel a magyar féllel is tudatosítani.^[850] A szigorúbbá vált jugoszláv határőrizet miatt egyre gyakoribbá és mind súlyosabbá váltak a határincidensek. 1930. február 5. és 1933. október 20. között 20 komolyabb és 9 halálos áldozattal járó fegyveres incidens történt a határon, amelynek áldozatai magyar vagy magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgárok voltak. Mindez a magyar kormányt arra bírta, hogy a Népszövetséghez forduljon. A nagyhatalmak nyomására a két állam küldöttsége 1934. június 20-án Belgrádban tárgyalásokba kezdett a vitás kérdések tisztázása érdekében.

Ezt követően a magyar kisebbségi kérdés egyre gyakrabban és mind nagyobb súllyal jelent meg a magyar-jugoszláv kapcsolatokban. Első alkalommal a Marseille-i merénylet kapcsán, amikor Budapest igen kényelmetlen helyzetbe került mint a merénylethez segédkezet nyújtó állam, amely felelősségének kivizsgálását a jugoszláv kormány kezdeményezte a Népszövetségnél. Belgrád ezzel egyidejűleg megkezdte a Jugoszláviában dolgozó magyar állampolgárok és állampolgársággal nem rendelkező személyek kiutasítását az országból. Mintegy 3000 főt toloncoltak át a határon. Ekkor merült fel a magyar kormány részéről annak a lehetősége, hogy ha nem állítják le a Magyarország ellen folyó jugoszláv propaganda-hadjáratot, felelevenítve a Prokopy-féle petíció-akciót, panaszt nyújt be a Népszövetséghez a magyar kisebbségek védelme érdekében, illetve szóvá teszi a Jugoszláviából kiutasított magyarok ügyét.^[851]

Belgrád és Budapest is egy darabig várakozó álláspontra helyezkedett kapcsolataik alakításában. Változást a nyugalmi helyzetben Milan Stojadinović kormányra kerülése hozott, aki 1935 júliusában felvetette a magyar-jugoszláv viszony javításának a lehetőségét.^[852]

Bár a hajlandóság a kapcsolatok javítására mindkét fél részéről észlelhető volt, a közeledés konkrét lépéseivel mindkét állam várt, amíg az Aix-en-Provence-i per lezárulásával a Marseille-i merénylet szálait nem varrták el véglegesen. Az első lépést ismét Stojadinović tette azzal, hogy megígérte: a marseille-i ügy végleges lezárása után a két ország megindult közeledését "par étapes" továbbfejleszti; ennek egyik első lépéseként elfogulatlan tanulmányozás tárgyává teszi a magyar követ által felvetett, a jugoszláviai magyarok hátrányos helyzetére vonatkozó kifogásokat.^[853]

A magyar-jugoszláv kapcsolatok javítását célzó gesztusok hátterében egy nagyhatalom, Németország rejtőzött, illetve nem is nagyon bujkált. Berlin külpolitikai céljai megvalósítása érdekében igyekezett közelíteni a két kormányt. A magyar kormány kész volt a viszony javítására, de a német kormány közvetlen közvetítése helyett célszerűbbnek tartotta, hogy Németország hasson oda a jugoszláv kormánynál, hogy az megértőbb legyen a magyar kívánságokkal, különösen a kisebbségi kérdésekben. A németek nem zárkóztak el ez elől, ám előbb ismerni kívánták a magyar kívánságokat. Göring 1936. január 27-én nyomatékosan kérte a magyar követet, hogy a magyar kormány pontokba szedve közölje velük a jugoszlávokkal szemben támasztott kívánságait, oly mértékre redukálva, amelyek teljesíthetősége a valószínűség határain belül van, ő pedig meg fogja kísérelni, hogy ilyen értelemben hasson a jugoszlávokra.^[854]

A magyar kormány fontosnak tartotta, hogy a magyar kisebbség sérelmeit orvosolják, és megszüntessék azt az óriási megkülönböztetést, amely a német és román kisebbséghez viszonyítva a magyarság hátrányára mutatkozik. Budapest ezt legcélszerűbben egy kisebbségi szerződéssel vélte megoldhatónak. A korábban részletezett jugoszláv álláspont ismeretében, amivel a magyar kormány is teljesen tisztában volt, nyilvánvaló, hogy politikai ballonról volt szó. Ezt a jugoszláv fél is tisztán látta, s a javaslatot Stojadinović tréfával ütötte el: "minek a szerződés, a németekkel is jóban vagyunk, azokkal sincs szerződésünk."^[855] Ilyen jellegű szerződésre még nem értek meg a feltételek.

Magyarország 1937-től viszonylag kedvező külpolitikai helyzetben volt. Még akkor is igaz ez, ha az utókor, és bizonyos mértékben egyes kortársak is tisztában voltak a Német Birodalom egyre inkább testet öltő fenyegető árnyékának kockázataival. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy Berlin, Magyarországhoz hasonlóan, a kisantant felbomlasztásán dolgozott, és legalább egy irányban, Csehszlovákiával szemben, támogatta a magyar revíziót. A másik két állam vonatkozásában pedig megegyezésre ösztönözte Budapestet. Ugyanerre biztatta egyébként Belgrádot és Bukarestet is. Az olasz kormány a némethez hasonló állásponton volt Magyarország "szomszédságpolitikáját" illetően, azzal a különbséggel, hogy Mussolini a Bukarest és Budapest közötti megegyezést fontosabbnak tartotta, mint a Belgráddal való megbékélést. Nem elhanyagolható tényező volt Nagy-Britannia sem, amely, nem téve különbséget a kisantant államok között, Magyarországot mindhárom szomszédjával való megegyezésre és barátságos viszony kialakításra biztatta, és vica versa. London jóindulata pedig mindegyik állam számára különösen fontos volt. Mármost, abból adódóan, hogy igazán Magyarországnak voltak komoly területi igényei, még ha a revízió és a terület-visszaadás nem képezhette is e tárgyalások témáját, Budapest előnyös, de korábbi helyzetéhez képest mindenképpen jobb helyzetbe került. Csak arra kellett vigyáznia, nehogy olyan színben tűnjön föl, mint akivel túlzott követelései miatt lehetetlen a megegyezés.

A fentiek figyelembevételével lehet értékelni az 1937-től elkezdődött magyar-kisantant tárgyalásokat. 1937 elején a kisantant államok képviselői külön-külön felkeresték a magyar külügyminisztert, és az államaikkal való tárgyalásokra szólították fel Magyarországot.^[856] Jugoszláviával, a kisantant államok közül egyedüliként, tárgyalásokba is kezdett. A tárgyalásokon a jugoszláviai magyar kisebbség kérdése is szóba került. Felmerült, hogy a magyar kormány kiad egy deklarációt, amellyel megteremti az alapot arra, hogy Stojadinović gesztust tehessen a magyar kisebbség irányában. A magyar kormány elkészítette összefoglaló feljegyzését a kisebbségi kívánságokról. A memorandumban kiemelt helyen szerepelt a magyar iskolaügy helyzetének rendezése, valamint az, hogy a magyarság a községi és a városi képviselőtestületekben számarányának megfelelően legyen képviselve.^[857] A jugoszláv miniszterelnök kész volt a magyar kisebbségnek lépésről lépésre könnyítést adni, azt azonban határozottan elutasította, hogy a magyar kormánynak a kisebbségi kérdésbe beleszólást engedjen. Ehhez ragaszkodott. Hiába hívta fel a két felet közelíteni próbáló német külügyminiszter, Neurath Stojadinović figyelmét arra, hogy a kisebbségi kérdésekben is helye van az államok közötti megbeszéléseknek, és hogy az ilyen tárgyalásoknak is vannak fokozatai és árnyalatai. A jugoszláv politika mindenkor elvetette, hogy akár csak a látszata is felmerüljön külső hatalmak beleszólásának a belügyének tekintett kisebbségi kérdésbe. A jugoszláv álláspont a kisebbségek tekintetében továbbra is az volt, hogy a kisebbségekről nem tárgyal a magyar kormánnyal, miután az nem jogosult képviselni a jugoszláviai magyar kisebbség érdekeit.

A kisantant-magyar tárgyalások 1937 nyarán élénkültek meg, a téma továbbra is a fegyverkezési egyenjogúság elismerése, illetve Magyarország felvetésére, új elemként, immár hivatalos formában a magyar kisebbség helyzetének rendezése volt. Miután a fegyverkezési egyenjogúság el vagy el nem ismerése gyakorlatilag túlhaladottnak volt tekinthető,^[858] a tárgyalások elsősorban a kisebbségi kérdés körül folytak. Budapest igyekezett meggyőzni tárgyalópartnereit, hogy a viszony javulásához nem elegendő a fegyverkezési egyenjogúság elismerése, és cserébe a magyar kormány nyilatkozata az agresszióról való lemondásról szomszédjai irányában. Kapcsolatuk továbbra is feszült maradna, miután a feszültséget köztudomásúan nem a fegyverkezés kérdése okozza, hanem leginkább az utódállamokban élő kisebbségekkel szemben tanúsított bánásmód. Következésképpen, amíg ez a bánásmód nem változik meg gyökeresen, vagy a magyar kormány nem kap garanciát a kisebbség sérelmeinek orvoslására, addig a magyar közvélemény sem tűrné, hogy a kormány az utódállamokkal szemben bármilyen gesztust tegyen. A kisantant álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a kisebbségi kérdés rendezéséhez előbb az ő közvéleményüket kell megnyugtatni. Ennek viszont feltétele a barátságos atmoszféra megteremtése.^[859] Vagyis a "22-es csapdájához" hasonló helyzet alakult ki.

A tárgyalások megszakadást követően Budapest 1937 késő őszén ismét a jugoszláv szálat szerette volna felvenni, német segítséggel. Felmerült annak a lehetősége, mint arról a bevezetőben szóltam, hogy Magyarország, a kisantant államok közül egyetlenként, Jugoszlávia vonatkozásában elismeri a határokat.^[860] Hogy miért éppen a ezeket a határokat ismerte volna el a magyar kormány, csak részben magyarázható azzal, hogy Belgrád kormányzása alá került a legkisebb elszakított terület és a legkevesebb magyar. Vélhetően nagy súllyal szerepelt ennek a döntésnek a meghozatalában az a német közvetítéssel szerzett értesülés, mely szerint Stojadinović a kisantant fennállásának egyetlen céljaként a Magyarország elleni védelmet jelölte meg, s már 1937. június elején úgy nyilatkozott Neurath előtt, hogy amennyiben Magyarország felhagy minden irányban fennálló revíziós igényével, megszűnik a kisantant létjogosultsága.^[861] Mihelyt Magyarország megegyezik Jugoszláviával, Stojadinovićnak nem fűződik majd több érdeke a kisantanthoz - adta tovább a hírt Budapesten Neurath.^[862] Vagyis a magyar külügyminisztériumban joggal gondolhatták, hogy helyes úton járnak, amikor szinte a kezdet kezdetétől, a kisantant megalakulásának pillanatától a jugoszlávokon keresztül kívánták megbontani a kisantant egységét.

Kánya kész volt arra is, hogy Jugoszlávia számára megtegye azt az engedményt, hogy területi kívánságait nem teszi háborús cselekmények tárgyává, amennyiben Jugoszlávia kulturális autonómiát ad a magyar kisebbségnek.^[863]

A magyar-kisantant tárgyalások 1938 áprilisában kaptak ismét nagyobb lendületet. A magyar kormány az újabb tárgyalási szakaszban is elsősorban Romániával és Jugoszláviával kívánt tárgyalni és megegyezni, az esetleges megállapodás életbeléptetését pedig Csehszlovákia utólagos csatlakozásától szerette volna függővé tenni. E törekvés jegyében egyre gyakoribbá váltak az eszmecserék Budapest és Belgrád, illetve Bukarest között, amelyek leginkább a kisebbségi kérdés körül forogtak, s aminek végkifejlete, vagy inkább egyik csomópontja az 1938. augusztus 22-én aláírt bledi egyezmény volt. A kisebbségi kérdésben Romániával és Jugoszláviával gentlemen's agreement formájában szinte végleges megegyezés született.^[864] A fegyverkezési egyenjogúság elismeréséről szóló hivatalos nyilatkozat mellett Magyarország, Románia és Jugoszlávia egy külön kommünikét is aláírt. Ebben a felek vállalták, hogy saját elhatározásukból minden intézkedést megtesznek a baráti kapcsolatok továbbfejlesztése útjában álló akadályok elhárítására.^[865] A kisebbség kifejezés tehát ebben a nyilatkozatban sem szerepelt. Ennek dacára mindenki pontosan tudta, mi a legnagyobb akadálya a "baráti kapcsolatok továbbfejlesztésének".

A bledi egyezmény katonai, politikai és diplomáciai jelentőségéről, a hozzá fűzött magyar és kisantant várakozásokról és szándékokról megoszlanak a vélemények.^[866] Kisebbségi kérdést illetően azonban vitathatatlan az egyezmény óriási elvi jelentősége. A kisantant államok az egyezménnyel gyakorlatilag elismerték azt, amit korábban semmi áron nem akartak elfogadni, hogy magyar kisebbségük ügyében nem kizárólag saját hatáskörükben, esetleg a kisebbséggel egyeztetve döntenek, hanem Magyarország is jogosult beleszólni a kérdésbe.

ISPÁNOVICS CSAPÓ JULIANNA

Vajdasági magyar vonatkozású bibliográfiák a XXI. század elején

A tanulmány áttekinti a vajdasági magyar bibliográfia XXI. század eleji állapotát, kitér a bibliográfiakészítés színtereire, megkísérli összefoglalni a vajdasági magyar vonatkozású bibliográfiák típusait, a kiadás helyét, a kiadót, a kiadás évét, a szerzőt, a megjelenési formát, valamint a kiadvány típusát tartva szem előtt. A tanulmány gerincét az egyes kurrens és retrospektív nemzeti jellegű, szak-, intézményi-, helyismereti/helytörténeti-, személyi-, illetve perszonálbibliográfiák, folyóiratrepertóriumok, sajtóbibliográfiák rövid leírása, elemzése alkotja. A szöveg zárógondolata: hol is tartunk a nyomtatott anyag digitalizálása, illetve az új, kizárólag elektronikus adatbázisok létrehozása terén?

A zürichi szőrmekereskedő fia, a nürnbergi ötvöscsalád sarja, Conrad Gesner (1516-1565) tanári munkája és orvosi praxisa mellett "világbibliográfiájával" a modern bibliográfia előfutáraként Frédéric Barbier^[867] meglátása szerint újradefiiniálja a tudás, a tudományos információ fogalmát. Manapság talán furcsán hat, de a svájci tudós Bibliotheca universalisának (1545) elsődleges célkitűzése (háromezer szerző tizenkétezer munkájának felsorolásával) már akkor könnyebben és gyorsabban lehetett tájékozódni az egyre növekvő könyvtermés egyik szegletében, a tudományos források között. Amennyiben egyetértünk Barbier-vel, konstatálhatjuk, a születőben lévő új műfaj, a bibliográfia a tudományos információ definiálása mellett a kutatómunka menetét, irányultságát is megváltoztatja, hiszen hozzájárul az olvasási szokások, a forrástanulmányozás megváltozásához, amennyiben "az extenzív olvasás és a célratörő, gyors »betekintés« kiszorítja az intenzív olvasást és a kommentárt (...) Gesner munkája jól illusztrálja, hogyan vezet az adatok gyűjtése, szabványosítása és rendszerezése a tudás definíciójának módosulásához és alapvető kategóriáinak megváltozásához."^[868] Állandó szerkezetű és rendszerbe szerkesztett szócikkek, komplex és megbízható mutatórendszerek, mindez a svájci bibliográfus nem előzmények nélküli, de újragondolt "leleménye". Ugyanakkor a születő műfaj olyan újfajta tudományos tárgyilagosságot teremt meg, amelynek köszönhetően a mindenkori szerző munkája könnyen ellenőrizhető, hiszen az olvasó bármikor visszakeresheti az egyes állítások, elméletek, modellek forrását, ihletőjét.

Gesner színre lépése óta elmúlt néhány évszázad, s a nyomdaipar rohamos fejlődésének köszönhetően a megbízható források gyors és könnyű felkutatása manapság egyre sürgetőbb igény. A tudományos kutatás rendkívüli tempóban fejlődött az elmúlt időszakban, írja Vajda Ferenc a Magyar Tudományban,^[869] majd hozzáteszi, a tudományos kutatás témakörére vonatkozó információmennyiség az utóbbi tizenkét év alatt megduplázódott. Hogyan lehet tájékozódni az egyre gyorsabban és egyre nagyobb mennyiségben áramló információk zuhatagában? Elegendőek-e a teljes szövegű adatbázisok és az internet? Amíg nem olvasható (hallható és nézhető) minden dokumentum CD-ROM formájában is, amíg túl sok a "szemét", a fölösleges, haszontalan információ a világhálón, addig marad Gesner "találmánya", a modern értelemben vett bibliográfia. Különösen igaz ez azokban a társadalmakban, régiókban, amelyekben még mindig a nyomtatott dokumentumé a vezető szerep, amelyekben még éppen hogy elkezdődött vagy folyamatban van a számítógép "beilleszkedése", a világot átfogó hálóra való rákapcsolódás.

A vajdasági magyar tudomány eredményeinek számbavétele, áttekintése, feldolgozása és értékelése tehát valahol a bibliográfiai adatnál kezdődik. Vannak-e bibliográfiáink? Mi az, ami van? És mi az, ami hiányzik?

Bibliográfiai kutatás (kurrens és retrospektív) Vajdaságban több helyen is folyt/folyik (az újvidéki Magyar Tanszéken, az újvidéki Szerb Matica Könyvtárában, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központban, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben, a szabadkai Városi Könyvtárban, az újvidéki Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság felkérésére). Ezeknek a kutatásoknak köszönhetően különböző típusú, magyar vonatkozású bibliográfiák állnak a kutató rendelkezésére.

A térség magyar vonatkozású bibliográfiáit osztályozhatjuk a kiadás helye, a kiadó, a kiadás éve, a szerző, a megjelenési forma, valamint a kiadvány típusa szerint. A kiadót tartva szem előtt általában állami tudományos/kutató, oktatási intézmény (Hungarológiai Intézet, Magyar Tanszék, a becsei Városi Múzeum és Képtár), könyvkiadó (Forum Könyvkiadó, szabadkai Szabadegyetem), könyvtár (a Szerb Matica Könyvtára, a szabadkai Városi Könyvtár), esetenként civil szervezet (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság), egyházi kiadó (Agapé) dönt úgy, hogy vállalja a kevésbe eladható, de értékes és hasznos publikációk megjelentetését. A kiadás helyét tekintve a legtöbb bibliográfia Újvidéken készül, utána következik Szabadka, újabban hallat magáról Zenta, egy esetben pedig Becsén is publikálnak könyvjegyzéket. Bibliográfiáink megjelenési idejét tartva szem előtt elmondhatjuk, hogy folyamatos a produkció. Helyszín és kiadó, amint láttuk, akad, de mi van a szerzővel? A kép egy kissé tarkább, mint gondolnánk, hiszen a hivatásos bibliográfusok mellett egyetemi hallgató/abszolvens, informatikus, irodalomtudós, művelődéstörténész, történész is vállalkozik bibliográfiakészítésre. Kutatási segédleteink eleinte önálló kötet, füzet formájában kerültek a használó kezébe, később szakfolyóiratban láttak napvilágot (Új Symposion, Üzenet, Hungarológiai Közlemények, Létünk, Híd, Új Kép, Bácsország, Aracs). Rejtett bibliográfiák (gyűjteményes munkákban, antológiákban, lexikonban, monográfiákban) természetesen folyamatosan készültek és készülnek Vajdaságban is. Bibliográfiáink sokfélék. Vajdaság nemzeti bibliográfiája magyar anyagban gazdag, tovább tipologizálva szak(irodalmi), néprajzi, könyvtörténeti, személyi, kiadói, intézményi, helytörténeti/helyismereti, sajtóbibliográfia, sajtórepertórium (cikkbibliográfia) dokumentálja a régió hungarológiai kutatásait.

A vajdasági hungarikakutatás segédeszközeit Csáky S. Piroska is áttekintette egyik tanulmányában.^[870] Az általa bemutatott és leírt bibliográfiák nemzeti bibliográfiák, illetve annak is tekinthetők, hiszen nem egyetlen szakterület eredményeit követik, hanem a vajdasági magyarság egészét (művelődési, kulturális, tudományos eredményeit) érintik, több szempontból (vagyis gyűjtenek mindent, amit a térség jeles személyiségei írtak vagy róluk jelent meg, ami velük történt országhatártól, esetenként nyelvtől függetlenül).

Bibliografija Vojvodine címmel az 1981-es tárgyévvel, az ISBD nemzetközi szabványát követve indul Vajdaság kurrens nemzeti bibliográfiája az újvidéki Szerb Matica Könyvtárának gondozásában. Az egyelőre csak a monografikus kiadványokat felölelő bibliográfia a tartományban élő nemzetek és nemzetiségek/nemzeti kisebbségek nyelve szerint (szerb, horvát, magyar, szlovák, román, ruszin, albán, újabban roma), ezen belül betűrendben tagolja a begyűjtött tételeket. Mi rejlik a monografikus kiadványok megjelölés mögött? A bibliográfiában fellelhetjük az adott térségben publikált magyar és két-, illetve többnyelvű könyvek (tankönyvek, antológiák, gyűjteményes munkák), füzetes kiadványok, brosúrák, katalógusok adatait is. A gyűjteményes kiadványok, antológiák, verses- és novelláskötetek, tanulmány-, esszé-, kritika-, konferenciakötetek esetében a bibliográfia részletes tartalmi feltárással szolgál. Az annotált bibliográfiák körébe sorolható tehát, az információ értékelésére azonban nem vállalkozik, ehelyett pontos tartalommutatók révén maximálisan tájékoztat a többszerzős kiadványok tartalmáról, s ez sem kevés. A vaskos kötetek végén található mutatók sokrétű, több szempontú keresést tesznek lehetővé. Ezen a téren Vajdaság bibliográfiája egyaránt túlszárnyalja a magyar és a szerb nemzeti bibliográfiát is, hiszen a szerzői név- és tárgymutató mellett szakrendi (ETO), földrajzi (a kiadás helye szerinti), nyomda, sorozat, nyelvek szerinti index áll a használó rendelkezésére. Kurrens bibliográfia lévén illene az adott tárgyévek teljes anyagát közölnie, a kötelespéldány-rendszer azonban ebben az esetben sem működik kifogástalanul, másrészt, úgy tűnik, a gyorsan és egyre nagyobb mennyiségben áramló új információkat a könyvtár bibliográfiai, illetve beszerző részlege sem győzi mindig követni. A bibliográfia készítői ezt a fogyatékosságot az egyes kötetek végén közölt folyamatos frissítésekkel igyekeznek pótolni, ami bevett gyakorlatnak számít, gondoljunk akár a szerb, akár a magyar nemzeti bibliográfiára.

Marija Čurčić és Vida Zeremski készítette el a könyvtár számunkra is nagyon fontos kutatási segédletét, az akkor még autonóm tartomány délszláv-magyar, magyar-délszláv (magyar-román, szlovák, ruszin vonatkozásban is) műfordítástörténeti bibliográfiáját Bibliografija međusobnih prevoda književnih dela naroda Jugoslavije i narodnosti Vojvodine 1945-1980^[871] címmel. Ez a monografikus kiadványokat (önálló köteteket, antológiákat, kétnyelvű könyveket) számba vevő segédlet egyedülálló próbálkozás, s a kapcsolattörténeti, hatástörténeti kutatások fontos eszköze lévén mindenképpen folytatásra vár, hiszen az utóbbi 26 év anyaga válna így könnyebben kutathatóvá.

Csáky S. Piroska retrospektív bibliográfiái^[872] az egyházi kiadványok kivételével a vajdasági magyarság könyvtermését sorakoztatják fel 1918-tól a hetvenes évekig. Az első bibliográfia 2340 tételt közöl tárgyi/tematikus rendben (ez áll időben közelebb hozzánk), a másikban 433 könyv adatait olvashatjuk szerzői betűrendben. A jugoszláviai magyar könyv című kötet a II. világháború utáni könyvtermést regisztrálja 1970-ig. A szerző a bibliográfiát megelőző 30 oldalnyi bevezető tanulmányban röviden vázolja azt, amit a bibliográfia dokumentál, vagyis az ebben az időszakban működő újvidéki Testvériség-Egység Könyvkiadó Vállalat (1951), a Magyar Szó (1947-től), a szabadkai Minerva Lap- és Könyvkiadó Vállalat (1954-től könyveket is ad ki), az újvidéki Progres kiadóvállalat (1955-1959), a Forum Könyvkiadó (1957), a Tartományi Tankönyvkiadó (1965), a Híd folyóirat, a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség, a belgrádi magyar nyelvű könyveket (főleg politikai kiadványokat, brosúrákat) is kiadó intézmények (a JSZNK Újságíró Egyesületei Szövetségének Sajtó- és Kiadóvállalata, a Tájékoztató Iroda, a külügyminisztérium), a Budućnost könyvkereskedés, a zágrábi Mladost, Epoha, a belgrádi Nolit könyvkiadói tevékenységét. A Vajdasági magyar könyvek című bibliográfia és tanulmány a két világháború közötti (1918-1941) könyvkiadás helyzetképe, a kor magánkiadóinak, a régió könyvkiadása első intézményesítési kísérleteinek (Kalangya Könyvtár, Jugoszláviai Magyar Könyvtár, Délszláv Nemzeti Könyvtár, A Munka Olcsó Népkönyvtára) a felidézője. A két kötet fontos kiegészítője a Létünk^[873] c. társadalomtudományi folyóiratban megjelent, a vajdasági magyar egyházi kiadványok adatait leíró bibliográfia. Készítői Csáky S. Piroska és Csapó Julianna. Hogy miért maradtak ki, hogy miért nem kerülhettek bele ezek a dokumentumok a jugoszláviai, illetve vajdasági magyar könyv "leltáraiba", azt, úgy hiszem, nem kell magyarázni, hiszen a mindenkoron aktuális politikai helyzet kényszerítő erejével, a cenzúra fogalmával mindenki tisztában van. Az említett könyvek legfrissebb, igen fontos kötetpárja^[874] Kókai Sándornak (1953-2002) az 1980-as évek végén megkezdett gyűjtésére vezethető vissza. Kókai a délvidéki egyházi jellegű műveket, hungarikákat gyűjtötte egybe, tekintet nélkül a felekezeti hovatartozásra. A bibliográfia első része (1815-1918) kizárólag az ő gyűjtése, az 1918-1944-es periódus vonatkozásában a szakmai irányító, Csáky S. Piroska is közli az általa gyűjtött anyagot, az 1945 utáni részt pedig Csáky S. Piroska készítette. Ő volt az, aki Kókai Sándor halála után, meghagyva az alapszerkezetet (időrend, azon belül betűrend), kiegészítette, egységesítette a bibliográfia anyagát.

Hiánypótló vállalkozásba kezdett az 1990-ben újvidéki székhellyel alakult Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, amikor kiskönyvtárában megjelent az első visszapillantó exteriorika bibliográfia Hírünk a világban^[875] címmel. A jugoszláviai magyar szerzők külföldön megjelent műveinek összegyűjtéséről és leírásáról van szó. A hiánypótló segédlet anyagi támogatója eleinte a Soros Alapítvány New York-i igazgatósága, később az Illyés Közalapítvány, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, végül a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Arany János Közalapítvány és a Tartományi Oktatási és Művelődési Titkárság (Újvidék). A vállalkozás két kötet után az akadozó alapítványi támogatás miatt elakadni látszott, de a társaság kiskönyvtára szerkesztőjének, Bosnyák Istvánnak köszönhetően sikerült kiadni a teljes bibliográfiát. Az egyes szponzorok, alapítványok ugyanis nem mutattak túl nagy hajlandóságot a teljes sorozat támogatására, ezért valóban nagy kitartás és akaraterő kellett az újabb és újabb pénzforrások felkutatásához. Az exteriorika készítői az OSZK bibliográfusai, a könyvtár Hungarika Dokumentációs Osztályának munkatársi köre, élükön Orvos Máriával, a hét kötet szerkesztőjével. A bibliográfia célja "...a jugoszláviai magyarság társadalmi, tudományos, irodalmi, művészeti megnyilvánulásainak és azok külföldi fogadtatásának feltárása az 1945-1990 közötti években."^[876] A gyűjtés köre a jugoszláviai magyar alkotók önálló, időszaki kiadványokban (hírlapok, folyóiratok, évkönyvek stb.) megjelent alkotásait és egyéb, különböző témájú és műfajú publikációit (cikkek, tanulmányok, interjúk, recenziók, grafikák, fotók stb.), valamint tanulmánykötetekben, antológiákban közreadott írásait öleli föl. A gyűjtés köre nyelvektől független, más szerzőknek a jugoszláviai magyarságot érintő vagy a vonatkozó személyiségek munkásságával foglalkozó közlemények is bekerültek a bibliográfiába, amely egyúttal a témát érintő híranyagot is közli. A tételek szerkezete a bibliográfiai leírás megfelelő szabványain alapul, ha szükséges, annotáltak. A bibliográfia szakrendje az ETO egyszerűsített változata, azaz a MNB. Külföldön megjelenő hungarikumok szerkezetét követi. A vajdasági magyar bibliográfia fontos darabjai ezek a lila színű könyvecskék. A már említett nemzeti vagy nemzeti jellegű bibliográfiáinkhoz kapcsolódva a "vajdasági hungarikum" fogalomkörét alakítják ki.

A vajdasági magyar szakbibliográfiakészítés impozáns képviselői A jugoszláviai magyar irodalom éves bibliográfiai füzetei. A Bibliográfiai Füzetek sorozatát az egykori Hungarológiai Intézet indította útjára. Három évtized irodalmi és bibliográfiai termését rejtik magukba ezek a kiadványok.

"Ezideig a jugoszláviai magyar folyóiratok és lapok magyar irodalomtörténeti repertóriuma önálló közlemény formájában nem jelent meg. Az alábbi munka az első próbálkozás." - írja Pastyik László,^[877] a füzetek elindítója. A szerző^[878] előszavából az is kiderül, hogy a vállalkozásnak előzményei is vannak. 1950 óta a Bibliografija Jugoslavije (Jugoszláv bibliográfia) C sorozata közli a magyar és a jugoszláviai magyar irodalomra vonatkozó cikkeket, tanulmányokat. Mivel a jugoszláv nemzeti bibliográfia adatközlései és -feldolgozásai gyakran hiányosak és pontatlanok, az újvidéki Hungarológiai Intézet vállalkozott a megfelelő szaksegédlet elkészítésére. Az első füzet (1968-as tárgyév) vékonyka (31 oldal, a tételek számozatlanok), mindössze az újvidéki Dolgozókat, az újvidéki Bölcsészeti Kar Évkönyvét, a szabadkai 7 Napot, az újvidéki Hidat, Képes Ifjúságot, Magyar Szót, a szabadkai Školski život magyar cikkeit, az újvidéki Savremeno obrazovanje magyar vonatkozású anyagát és az újvidéki Új Symposiont dolgozza föl (9 forrás). A repertórium szerkezete, anyagelrendezése tematikus, a magyar irodalmi bibliográfiák kialakult gyakorlatát követi. Ennek értelmében a kiadvány általános részében a könyvkiadással, könyvterjesztéssel, könyvtárüggyel, sajtóval, nyelv- és irodalomtudománnyal, folklórral, színművészettel, filmmel, televízióval kapcsolatos cikkek, közlések adatai találhatóak meg. Antológiák, gyűjteményes munkák cím alá a második rész bibliográfiai egységei vannak besorolva, végül az egyes szerzőkkel kapcsolatos írások, tanulmányok, kritikák, könyvismertetők, interjúk, beszélgetések azonosító adatai alkotják a segédlet harmadik részét. A tételek esetenként, ha szükséges, rövid annotációval vannak ellátva. A témán belül időrendben sorakoznak a dokumentumleírások. A tételek számozatlanok, hiszen nem készült névmutató. A feldolgozott közlemények jellege, műfaja, terjedelme másodlagos, jelzi Pastyik - könyv, tanulmány, cikk, recenzió, hír egyaránt információs értékkel bír. Az 1969-es tárgyévben a repertórium anyaga az akkoriban induló Tanulmányok (az újvidéki Magyar Tanszék évkönyve) és a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeinek anyagával bővül. A repertórium rövid ideig a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeinek a mellékleteként jelenik meg, 1974-től pedig önálló bibliográfia. Az 1971-es esztendő a címváltozás éve. A kiadvány A jugoszláviai magyar irodalom 1970. évi bibliográfiájaként kerül ki a nyomdából. A cím tartalmi okokból változik, az anyag a jugoszláviai magyar irodalom könyvészeti adataival bővül. A sorozat formai változása legalább ennyire lényeges. A 745 tétel ezúttal számozott, mert ettől az évtől végre névmutató is készül a bibliográfiához, így a nyomtatvány használhatóbb kutatási segédeszközzé válik. Az 1971. tárgyév terjedelmi növekedést mutat: 53 oldalas füzet (846 tétel), tizennyolc lap, folyóirat és évkönyv adatai, ebben az évben indul két fontos szabadkai folyóirat, az Üzenet és a Létünk, a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület pedig útjára bocsátja a Magyar Szó társlapját, a Nyelvművelőt. A tételek között felfedezhetjük a 20. évfolyamába lépő zágrábi-eszéki Magyar Képes Újság és a 12. évfolyamát kezdő muraszombati Népújság cikkeinek adatait is. Túllépve vajdasági jellegén ettől lesz igazán jugoszláviai magyar a bibliográfia. Az 1973-as tárgyév újabb gazdagodást mutat. A bibliográfia 977 egysége között rábukkanhatunk a hosszas vajúdás után megszülető Oktatás és Nevelés című szabadkai szellemi műhely, pedagógiai folyóirat anyagára. 1977-ben, az 1975-ös tárgyév elkészülésének évében változik a sorozat címe. Ettől kezdve Bibliográfiai Füzetek felirat jelenik meg a fedőlapon. A címváltozást az Intézet átszervezése teszi szükségessé. Az kutatóintézet egyesül a tanszékkel, az új intézmény neve Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete lesz. A fenti tárgyév 22 lap, folyóirat évkönyv anyagáról informálja az érdeklődőket. Új lappal gazdagodik Vajdaság szellemi élete, sajátos színfoltja lesz a Misao - Gondolat című ötnyelvű lap, amely ettől kezdve gazdagítja a bibliográfus gyűjtését. Az 1978. év anyaga újabb gazdagodást jelez: 1183 tétel 55 oldalon. Az 1979-es év anyagát a Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyv címmel induló kiadványának írásai bővítik. Ez a tárgyév 1408 tételt tartalmaz. A következő évek rohamos mennyiségi gyarapodást jeleznek (1984-es tárgyév: 1604, 1985-ös év: 1986 egység), irodalmi, szellemi éltünk egyre lendületesebben gazdagodó korszaka ez. Az 1985-ös tárgyév a formátumváltás éve is. Nyilván a füzetek kezelhetőségét kívánta fokozni a szerző és a kiadó, midőn a kisebb, füzetszerűbb méret mellett döntött, habár a 107 oldalas nyomtatványt már inkább könyvnek kellene neveznünk. Az 1986. tárgyévtől Pohárkovics Elvira^[879] készíti a bibliográfiát. Egyéb változások is történnek: többé nem a Tartományi Tudományi Önigazgatási Érdekközösség az anyagi támogató, hanem a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma és Vajdaság Tartományi Tudományügyi Alapja. Az impresszum kiadóváltozást jegyez: a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete mellett társkiadóként az újvidéki Forum Könyvkiadó tűnik föl. A sorozat szerkezete változatlan marad. A cikkek feldolgozása azonban másképpen történik. A fenti tárgyévtől kezdődően a cikkek és a könyvek bibliográfiai leírása az ISBD szabvány szerint készül A gyűjtőkör kiegészül: "A jugoszláviai magyar szerzők munkásságának teljesebb bemutatása érdekében szükségesnek látszott szerzőink idegen nyelven (Jugoszláviában vagy külföldön) megjelent köteteinek a begyűjtése is, ha erre alkalom adódott."^[880] Újdonság az is, hogy a gyűjteményes tanulmány-, illetve esszékötetek analitikus annotációt, azaz tartalomleírást kaptak. A szerzőn kívülálló okok miatt az 1986. évi bibliográfia elkészítésére csak az 1987. évi füzet befejezése után kerülhetett sor. "Így, bár néhány dolgot szívesen változtattunk volna, a már elkészült következő évi füzethez kellett szorosan igazodnunk. Egy dologban mégis vállaltuk a következetlenséget: ebben az évben ugyanis felvettük a jugoszláviai magyar szerzőknek a világirodalomra és a jugoszláv népek és nemzetiségek irodalmára vonatkozó írásait, kiegészítve a hazánkban megjelent magyar nyelvű fordításkötetekkel a világirodalom ill. a hazai irodalom tárgyköréből. Mivel az ilyen jellegű anyag eltér a bibliográfia eddigi koncepciójától és zavarná az anyag elrendezését, függelékként illesztettük a bibliográfiához."^[881]

Az 1988. tárgyévtől jómagam vettem át a sorozat anyagának begyűjtését, szerkesztését. Elsődleges szempontom a sorozat jellegének, egységének a megőrzése. Ezért az újabb füzetek külseje a régi formátumhoz igazodott. A tételek leírásakor Pohárkovics példáját követtem, megmaradtam a nemzetközi szabvány mellett. A tételek annotálása terén inkább Pastyik gyakorlatához igazodtam, annotáció ott jelenik meg, ahol szükséges, a gyűjteményes köteteknél és antológiáknál van ugyan analitikus annotáció, de nem olyan részletes, mint Pohárkovicsnál. Ezt azért sem tartottam indokoltnak, mert a Matica srpska könyvtárának monografikus kiadványokat közlő kurrens bibliográfiájában mindez megtalálható (Pohárkovics a Matica gyakorlatát mentette át a Bibliográfiai Füzetekbe). A könyvek bibliográfiai leírása mellett a periodikumok anyagának repertorizálását tartom igazán jelentősnek, hiszen ezt az anyagot egyelőre csak a tanszéki sorozat dolgozza föl. Szerencsés döntés volt Pohárkovics részéről a bibliográfia hungarika jellegének fölerősítése. A lehetőségektől függően jómagam is igyekeztem begyűjteni a jugoszláviai magyar szerzők más nyelven (Jugoszláviában vagy külföldön) megjelent köteteinek adatait. A világirodalomra vonatkozó cikkek rögzítése hasznos lenne, de ez már egy másik bibliográfia anyaga. Az elmúlt tíz év során olyan észrevételek is megfogalmazódtak, hogy hasznos lenne a periodikumokban közölt szépirodalmi anyag repertorizálása. Igen, ez egy újabb segédkönyv tárgya lehet.

Az elmúlt tíz év bibliográfiai gyűjtőmunkája során kissé tágabban értelmeztem az irodalom fogalmát, mint elődeim. Igyekeztem egybefogni könyvészeti, irodalmi, nyelvészeti, folklorisztikai, művelődéstörténeti, színházi, televíziós, rádiós és filmművészeti életünk minden jelentős és adott pillanatban jelentősnek tűnő történését, eseményét. A középpontban természetesen mindvégig a szépirodalom volt és van, egyre táguló, bővülő világával, szellemi, kulturális kapcsolataival. A háborús évek bibliográfiája érdekes mozgásokat mutat. Sajtónk alakulása meglepő módon mindvégig élénk, lapok, folyóiratok szűnnek meg, jönnek létre. Nyelv- és irodalomtudományunk, irodalmi életünk a mostoha körülmények ellenére folyamatosan gyarapszik, életben tartja díjait, rendezvényeit, intézményeit. A folklorisztikai kutatás hol nekilendül, hol szerényebb ütemben követi a népéletet. Művelődéstörténetünk viszont valósággal felvirágzik: gazdag helytörténeti anyag gyűlik össze időszaki kiadványainkban, végre beindul az egyháztörténeti kutatás, iskola-, művészet-, zene-, tudomány- és sporttörténetünk szintén értékes publikációkkal gyarapszik. Színházi berkekben nagy az akarás. Nemcsak a hivatásos vajdasági magyar teátrumok környékén zajlik az élet, öntevékeny színjátszóink is tartják a frontot. Az elmúlt tíz év mennyiségi mutatóinak rohamos gyarapodása tehát nem csupán a bővített gyűjtőkör eredménye, hanem irodalmi, művelődési életünk lendületvételének a jele is. Az 1988-as tárgyév 2344 bibliográfiai egységet foglal magába 143 oldalon, 25 feldolgozott periodikummal. A további gyarapodásról beszéljenek a számok: 1990: 28 feldolgozott periodikum, 3256 tétel, 184 oldal; 1991: 31 feldolgozott periodikum, 3065 tétel, 180 oldal; 1992: 26 feldolgozott periodikum, 2082 tétel, 134 oldal; 1993: 26 feldolgozott periodikum, 2168 tétel, 155 oldal; 1994: 27 feldolgozott periodikum, 2685 tétel, 186 oldal; 1995: 31 feldolgozott periodikum, 3318 tétel, 255 oldal; 1996-97: kettős szám, 35 feldolgozott periodikum, 6415 tétel, 386 oldal; 1998-1999: kettős szám, 36 feldolgozott periodikum, 5528 tétel. Az adatok által is jelzett információbőség tehát mindenképpen irodalmunk, irodalmi életünk, kultúránk gyarapodását^[882] jelzi.

A fenti irodalmi szakbibliográfia mellett Pató Imre^[883] és Bosnyák István^[884] publikált még irodalmi, illetve folklorisztikai bibliográfiai összeállítást.

Káich Katalin intézményi^[885] repertóriuma, bibliográfiája nagyon jól hasznosíthatók a néhai Hungarológiai Intézetben folyó kutatások, illetve az itt működő szakemberek munkásságának, tudományos eredményeinek áttekintése során. Az intézeti kiadványok repertóriuma 1968-tól, a tanszéki kiadótevékenység megindulásától, az intézmény működésének 25. évfordulója alkalmából tekinti át az 1969-ben alakult Hungarológiai Intézet publikációit, melyek az adott periódusban (1968-1983) folyó hungarológiai és kapcsolattörténeti kutatások maradandó dokumentumai. "Ez a kiadvány" - írja a szerző a Bevezetőben - "az Intézetünk Tanulmányok című évkönyveiben, valamint a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, illetve a Hungarológiai Közlemények című folyóiratában közzétett cikkek, tanulmányok, dokumentumok, könyvismertetések és egyéb publikációk, továbbá az egyedi kiadványok repertóriumát tartalmazza. A Tanulmányok tizenöt füzete és a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, illetve a Hungarológiai Közlemények ötven száma került feldolgozásra, az egyedi kiadványok közül pedig mindazok, melyek 1968. és 1983. között a Tanszék, a Hungarológiai Intézet és a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete^[886] kiadásában (esetleg társkiadó részvételével) láttak napvilágot."^[887] Az intézeti dolgozók válogatott bibliográfiája az 1959-1984 közötti időszak publikációinak az útmutatója, vagyis az újvidéki Magyar Tanszék megalakulásának a pillanatától dokumentálja a vajdasági magyarság tudományos kutatóintézményében folyó hungarológiai és komparatisztikai kutatások eredményeit. A tematikus elrendezésű bibliográfia a területi elvet követve csak a Jugoszláviában megjelenő/megjelent magyar nyelvű periodikumok adatait dolgozta föl. Mindkét bibliográfia egy induló sorozat része, első, illetve második kötete. A hungarológiai és komparatisztikai kutatások jugoszláviai bibliográfiája Bosnyák István sorozatbevezetője szerint összesen négy kötetből állt volna. Az ütemterv harmadik kötete "...összegezhetné a jugoszláviai magyar lapokban, folyóiratokban és kiadóházakban 1945-től 1985-ig más szerzők tollából megjelent hungarológiai és kapcsolattörténeti munkákat. Végül, negyedik kötetként, a jugoszláv nemzetek és nemzetiségek nyelvén a felszabadulás óta megjelent ugyanilyen tárgyú cikkek, tanulmányok bibliográfiai feldolgozása zárhatná sorozatunkat."^[888] Csak sajnálni lehet, hogy a vállalkozás befejezetlen maradt. A harmadiknak tervezett kötet anyaga jórészt felbukkan irodalmi szakbibliográfiánkban is, a negyedik összeállításán, a témára vonatkozó délszláv, illetve kisebbségi (szlovák, román, ruszin) nyelvű közlemények begyűjtésén viszont talán ma is érdemes lenne elgondolkodni.

Vajdaság bibliográfiájában a tartomány területén megjelent/megjelenő tankönyvek is szerepelnek. Ám ha valaki a vajdasági magyar nyelvű tankönyvek története iránt érdeklődne, annak számára mégis gyorsabb és eredményesebb, s talán legmegbízhatóbb kutatási segédlet az első kézből vett információ, azaz az újvidéki Tankönyvkiadó Intézet három kötetnyi kiadói bibliográfiája^[889] lenne, amely a teljesség igényével prezentálja az intézmény könyvtermését (időrendben, iskolatípusok és fokozatok szerint), számba véve ezen belül a magyar nyelvű oktatást segítő publikációkat is.

A vajdasági magyar könyvkiadók, nem tudni miért, nem tartják túl fontosnak a reklámanyag (katalógusok, röplapok) készítését, nem szólva a bibliográfia műfajáról. A Tankönyvkiadón kívül csupán három kivételről szólhatunk. Az újvidéki Forum Könyvkiadó két átfogó retrospektív, leíró bibliográfiáját^[890] Csáky S. Piroska, az újvidéki Magyar Tanszék könyvtártudományi szakembere, bibliográfusa készítette el. A segédkönyvek az intézmény teljes, nem csak magyar nyelvű kiadványtermését mutatják be időrendben, azon belül szerzői betűrendben. A fenti két segédlet az 1957-ben alakult kiadó kiadványtermésének műfaji gazdagságáról tanúskodik, a kötetek folyamatos tételszámozása nyomán pedig megtudhatjuk, hogy 1957-1999 között a Forum Könyvkiadó 2041 könyvvel, nyomtatvánnyal gazdagította a vajdasági magyar kultúrát. A szintén újvidéki székhelyű, 1977-ben alapított Agapé Katolikus Egyházi Lap- és Könyvkiadó időrendbe (azon belül szerzői betűrendbe) rendezett kiadványjegyzékét^[891] Kókai Sándor kezdte el, és Szabó Judit, a kiadó történész munkatársa fejezte be. Az Újvidéken működő civil szervezet, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság (JMMT) teljes könyvtermését bemutató legfrissebb bibliográfia^[892] a szabadkai Új Kép című folyóirat részpublikációjaként került az érdeklődők kezébe. Vajon mikor lesz a fentiekhez hasonló kiadói összegzése az újvidéki Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak, a Családi Kör (Újvidék) című hetilapnak, a szabadkai Szabadegyetemnek (két ismert sorozata: Életjel Könyvek, Életjel Miniatűrök), a szabadkai Grafoproduktnak, a tóthfalusi Logosnak, a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaságnak, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központnak, a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének, a kanizsai Cnesának...?

Nemzeti, szak-, intézményi, kiadói bibliográfiáink sorába szerény számban illeszkednek a régió magyar vonatkozásokkal is bíró helytörténeti/helyismereti könyvészeti összefoglalói. Páll Sándor a szerzője a Becse bibliográfiája^[893] c. kiadványnak, amely egy nyomdászattörténeti tanulmány kíséretében területi elv alapján, nyelvtől és szerzőtől függetlenül, a teljesség igényével kíván begyűjteni minden becsei, Becsével kapcsolatos monografikus és időszaki kiadványt, kis- és aprónyomtatványt. A segédkönyv szerkezete kronologikus, további bontásban a szerzők betűrendjében közli a címleírásokat. A dokumentumok leírása a kiadványok kézbevételével történt, s ehhez kapcsolódóan a szerző lelőhelyjegyzéket is kreált, hiszen minden tétel után jelzi, hol, melyik könyvtárban, múzeumban, levéltárban található a vonatkozó dokumentum. Szabadka helytörténeti bibliográfiája^[894] a fentitől sokkal impozánsabb vállalkozás. A három kötetnyi bibliográfia nem egy szerző munkája. Munkatársai: Szentgyörgyi István [1921-2004], Eva Bažant, Nevenka Bašić Palković, Kiss Gusztáv, Katarina Čeliković. A bibliográfia gyűjtőköre Szabadka-centrikus, az első két kötet időrendet követve, azon belül betűrendben közli a könyvek, gyűjteményes munkák, antológiák, tankönyvek, évkönyvek, kis- és aprónyomtatványok láttamozás alapján történő leírását. Külön fejezetben jelennek meg az iskolai értesítők, naptárak, időszaki kiadványok adatai. A "trilógia" harmadik kötete a monografikus kiadványok címleírásaiban a használhatóság terén modernebb szempontokat érvényesít: a bibliográfiai tételek szerkezete az ISBD (M) ajánlásait követi, s nem mellékes, hogy a segédkönyvet, akár Vajdaság bibliográfiáját, több mutató (személynév, cím, kiadó, nyomda, szerb/horvát/magyar nyelvű tárgymutató) teszi használhatóbbá.

A személyi, illetve perszonálbibliográfia terén is akad még bőven tennivaló. Az első önálló kötet formájában közreadott ilyen jellegű munka a vajdasági magyar kultúra, irodalom történetében 1977-ből való: Dér Zoltán Csáth Géza-bibliográfiájáról^[895] van szó. Időrendben haladva Bosnyák István készített egy füzetnyi bibliográfiai tájékoztatót Sinkó Ervinnek^[896] a horvát irodalomban elfoglalt helyéről, ugyanő állította össze B. Szabó György irodalomtörténésznek, az újvidéki Magyar Tanszék egykori tanárának a bibliográfiáját^[897]. Vékás János Szeli István^[898] műveit és a róla szóló szakirodalmat gyűjtötte egybe száz oldalon, Györe Géza Fehér Ferenc-bibliográfiájának^[899] viszont sajnos, csak az első kötete jelent meg. Csáky S. Piroska Bori Imre-bibliográfiája^[900] zárja a sort. A terjedelmes, akkor még lezáratlan életmű 139 oldalon 2403 bibliográfiai egységet számlál, s ékes bizonyítéka irodalmunk legtermékenyebb alkotói magatartásának. A vajdasági magyar vonatkozású személyi bibliográfiák másik csoportja időszaki kiadványokban, folyóiratokban látott napvilágot. Az újvidéki Létünkben adta közre Bosnyák István Sinkó Ervin^[901] műveinek bibliográfiáját, a Hídban jelent meg 1979-ben Fehér Ferenctől Heller Ágnes műveinek jegyzéke^[902], ugyanitt publikálta Csáky S. Piroska Edvard Kardelj és Tito^[903] magyarul megjelent munkáinak adatait, valamint Pastyik László Tóth Ferenc biobibliográfiáját^[904]. Mák Ferenc^[905] a szabadkai Üzenet c. irodalmi folyóiratban közölte Herceg János pályakezdésének és írói működése első korszakának bibliográfiáját, ugyanitt tanulmányozhatjuk Jámbor Pál^[906] szabadkai lapokban megjelent írásainak jegyzékét. Bányai János műveinek válogatott bibliográfiáját (1961-1999)^[907] Csáky S. Piroska összeállításában tekintheti át az érdeklődő, Csapó Julianna: Penavin Olga^[908]- és Juhász Erzsébet^[909]-bibliográfiája a Tanszék folyóiratában, a Hungarológiai Közleményekben, valamint ugyanennek az intézménynek a Tanulmányok című évkönyvében lapozható föl. Végezetül 2000-ben láttak napvilágot egy Németh István-bibliográfia^[910] előmunkálatai az újvidéki Hídban. Egyedülálló vállalkozás Jung Károly biográfiával ellátott "autobibliográfiája"^[911], melyet maga a szerző állított össze hatvanadik születésnapja alkalmából, s amely a Létünk című folyóirat szeparátumaként is eljutott az érdeklődőkhöz. Szelektív segédletről van szó, amely csak a szerző néprajzkutatói-folklorisztikai munkásságának könyvészeti adatait sorakoztatja föl: "Egy-egy tárgyéven belül először a Szerző önálló monográfiái és kötetei, az általa válogatott, szerkesztett vagy közreműködésével készült más könyvek, ezután tanulmányai, cikkei és esszéi, szakmai publicisztikája és ismertetései következnek. Itt szerepelnek még népköltészeti műfordításai és néhány fontosabbnak vélt interjú. A bibliográfia tartalmazza az önálló és közreműködésével készített kötetek ismertetéseinek adatait is. E bibliográfiát a Szerző állította össze, több okból is: elsősorban azért, mert igény mutatkozott rá, másrészt mindössze egy vérszegény korai előzménye létezik. Harmadsorban pedig azért, mert buzgó kortársakra nem számított, s a hálás utókorba vetett bizalma igen nagy mértékben megkérdőjelezhető."^[912] A buzgó kortársak hiánya és Jung Károly pesszimista világlátása ellenére annyi jó is van a dologban, hogy a szerző e részben kényszerűnek tűnő vállalakozás realizálása közben akaratlanul is számot ad a bibliográfia tudománya terén való közismert jártasságáról is.

Fontos és nagyon hasznos fejezetei a vajdasági magyar bibliográfiai kutatásoknak a repertóriumok, illetve cikkbibliográfiák. 1976-os keltezésű Pató Imre Híd-repertóriuma^[913], amely a közismert folyóirat korai, 1945 előtti időszakának a tartalmát tárja föl. Az első nyolc évfolyam feldolgozása során a szerző először időrendben sorolja föl a bibliográfiai egységeket, majd az analitikus részben téma szerint csoportosítja az írásokat, a lap jellegét, s nem az ETO szakrendjét tartva szem előtt. Ugyanő állította össze a Hétről-Hétre (1934-1935) című szabadkai, magazinszerű hetilap repertóriumát^[914]. Az Új Symposion^[915] repertorizálása időről időre, retrospektív füzetek formájában történt. Az 1961-1975-ös tárgyidőszak feldolgozója Polyák Márta, Silling István, Szabó Márta (szerkezete tematikus, tagolása a folyóirat jellegéből adódóan: szépirodalom, értekező próza, mellékletek). Az 1976-1979-es időszak tartalmát Papp József (ma muraszombati bibliográfus-könyvtáros) tette könnyebben kutathatóvá a fent említett füzetek szerkezeti megoldásaihoz igazodva. A harmadik tárgyidőszakot (1980-1981) feldolgozó füzet szerzője szintén Papp József, az 1982-1983-as évek anyagát Kántor Csilla repertorizálta, az utolsó periódus (1984-1992) feltárója Csapó Julianna és Jablonszky Ildikó (Raffai Éva és Takács Ilona munkáinak felhasználásával). Nem kevésbé fontos az újvidéki Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletének repertóriuma^[916], amely az újvidéki Magyar Tanszék folyóiratában, a Hungarológiai Közleményekben jelent meg két részben. Szerzője Csanyiga Mónika, a Tanszék abszolvense. A Farkas Attila informatikus és Kiss Gusztáv bibliográfus nevével fémjelzett Üzenet-^[917] és Híd-repertórium^[918] adatbáziskezelő program segítségével készült. A szabadkai Üzenet című irodalmi, művészeti, kritikai és társadalomtudományi folyóirat retrospektív repertóriuma "...áttekintést nyújt a folyóirat megjelenésének gyakoriságáról, a szerkesztők és szerkesztőbizottságok változásairól, a szerzőkről és írásaikról, a fordítókról és fordításaikról, a folyóirat lapjain kibontakozó vitákról és kérdésekről."^[919] A 491 oldalon elrendezett 7166 tétel bibliográfiai leírása az ISBD nemzetközi szabványa szerint készült, s ahol szükséges, a tételek annotáltak. A repertórium szerkezete követi a magyar irodalomtörténeti bibliográfiák kialakult gyakorlatát, az újvidéki Magyar Tanszéken készült repertórium, szak(irodalmi) bibliográfia elrendezését, vagyis az előbbieknek megfelelően egy kronologikus részben képet kaphatunk a folyóirat egyes évfolyamainak, számainak tartalmáról, illusztrációiról, a tematikus számok felépítéséről. A második rész az általános és személyi rész tematikus blokkján keresztül ugyanennek az anyagnak a műnemi/műfaji, tematikus elrendezését nyújtja. Mindezt név- és a fordítók mutatója egészíti ki, s így négy szempont szerint is kereshetünk a repertóriumban. Az újvidéki Híd című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat visszapillantó repertóriuma a folyóirat 70. Évi jubileumára készült el. A jóval nagyobb anyag (638 oldalon 12115 tétel, 1976-2001-ig terjedő tárgyidőszak) egybeszerkesztése az Üzenet repertóriumához hasonlóan szintén műnemi/műfaji, tematikus elrendezés szerint (a folyóirat jellegéből adódóan módosított szakrendben, akár Pató Imre repertóriuma) kínálja az információkat, a kronologikus rész azonban, nyilván terjedelmi okokból, kimaradt. A kötetet ebben az esetben is személynévmutató és a fordítók indexe egészíti ki. A kutató tehát három szempont szerint kereshet. A Híd bibliográfiai leírásától szintén eltekintettek a szerzők, pedig hasznos lett volna egy ilyen rész is, hiszen egy hosszú időn át folyamatosan megjelenő folyóirat esetében különösen hasznos lenne tudni a kiadvány címváltozásairól, szerkesztőváltásairól, a szerkesztőbizottság összetételének az alakulásáról, az alapító és kiadó változásairól, a nyomdaváltásokról, a terjesztési adatokról stb.

Végezetül Szabó József Bácsország-^[920], Kiss Gusztáv Aracs-^[921] és Kiss Piroska Új Kép^[922]-repertóriumát illik megemlítenünk. Mindhárom segédlet a vonatkozó folyóiratban látott napvilágot.

Vajdasági magyar sajtóbibliográfiák nem túl nagy számban készültek. S ez nem csoda, hiszen a bibliográfiai kutatásnak és adatfeldolgozásnak talán a legnehezebb, a legaprólékosabb, a legtöbb időt és terepmunkát igénylő műfaja ez, s ezen a tényen majd csak egy behálózott könyvtári világ, egy közvetlen hozzáférhetésű katalógusrendszer segíthet. Újvidék sajtótörténetét két nyomtatott segédlet is áttekinti. Bogdan T. Stanojev katalógusa^[923] az 1825-1975-ig, Milana Bikicki és Ana Kaćanski bibliográfiája^[924] pedig az 1824-1918-ig terjedő időszak teljes, nyelvektől független (magyar, német, szlovák, román, izraelita) sajtókörképét kívánja megrajzolni. Mindkét kiadvány közöl lelőhelyjegyzéket is. Nem bibliográfiák ugyan, de fontos munkák (s esetleg a jövőben bibliográfiává is fejleszthetők) Kolozsi Tibor^[925] két vaskos monográfiája, amelyek a szabadkai sajtó történetét dolgozza föl, Németh Ferenc nagybecskereki sajtótörténete^[926] (szintén közöl egyféle, de nem bibliográfiai jegyzéket), valamint Simonyi Máriának a vajdasági politikai sajtót bemutató könyve^[927]. Fontos vállalkozás a szabadkai Új Kép című pedagógiai szakfolyóiratban publikált, a régió iskolai értesítőit leltározó bibliográfia^[928], melynek készítője Kiss Gusztáv, a szabadkai Városi Könyvtár bibliográfusa. Hiánypótló munka Pejin Attila zentai történész zentai sajtóbibliográfiája^[929], amely a teljesség igényével dolgozza föl a zentai sajtótörténet 1875-1962 közötti időszakát.

A XX/XXI. század fordulója fokozatosan újraszüli, átalakítja, továbbfejleszti a bibliográfiát, amely lassan az információkezelés egyre fontosabb forrásává növi ki magát. A hagyományos bibliotéka az állomány köré szerveződik, gyűjti, megőrzi, rendszerezi és hozzáférhetővé teszi a dokumentumokat. A jó könyvtár sok és sokféle dokumentumot gyűjt, ideális körülmények között tárolja őket, naprakészen rendszerezi, katalógusai, raktári rendszere, olvasószolgálata révén könnyen és gyorsan hozzáférhetővé teszi az állomány egységeit. Az olvasó nem léphet teljesen tudatlanul ebbe a világba. Ismernie kell a könyvtári rendszer működését (könyvtártípusok, könyvtárközi kölcsönzés, katalógusok használata), ha gazdaságosan akar bánni a könyvtári kutatásra szánt idővel. A modern könyvtár továbbra is dokumentumokat gyűjt, tárol és dolgoz föl, a kliensnek/olvasónak azonban, mint minden tisztességes információforrás, nem dokumentumokat, hanem információkat bocsát a rendelkezésére. A XXI. századi könyvtár egyre többféle adathordozót tárol (kéziratos, nyomtatott, auditív, vizuális, audiovizuális, digitális, virtuális), s ez a gyarapodás, sokrétűség a hagyományos rendszeren belül egyre nehézkesebbé teszi a dokumentumokban rejtőző tudás elérését. Ezen a ponton lép be a képbe a bibliográfia, az információfeltárás tudománya, eszköze, ennek is legmodernebb, legpraktikusabb formája, a közvetlen hozzáférhetésű elektronikus könyvtári katalógus, bibliográfia.

Szerbia épülő elektronikus katalógushálózatában a vajdasági magyar, illetve hungaricumot is őrző könyvtárak katalógusai jórészt még nem hozzáférhetőek. Kivételt képez a Matica srpska Könyvtárának katalógusa, amely egyben a nemzeti bibliográfia alapja is, s amely a maga kb. 40.000 magyar címszavával 1990 óta készül számítógépes adatbázis formájában. Hálózatra kapcsolódott a zombori Városi Könyvtár, s remélhetőleg az itt őrzött magyar anyag is hamarosan elérhető lesz az interneten keresztül. A szabadkai Városi Könyvtárba nemrég érkeztek meg a számítógépek, a könyvtár munkatársai az újvidéki Matica srpska munkatársainak segítségével már elvégezték az első számítógépes adatfeldolgozáshoz szükséges tanfolyamot. Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet önálló vajdasági magyar hungarika-adatbázist épít, ami jelen pillanatban is elérhető... Valami tehát kezd történni Vajdaságban is a könnyebb, gyorsabb információcsere érdekében, s talán nem indokolatlan a magunkévá tenni Pejin Attila optimizmusát, aki bibliográfiájának előszavát az alábbi gondolatokkal zárja: "Vitathatatlan, hogy az elektronikus sajtó és az egyéb média lassú, de biztos halálra ítélte a nyomtatott hírlapot. Akik mellette nőttek fel, bizonyára még éltetik majd egy ideig, de az új generációk a reggeli kávét már az Interneten szörfözve fogják elfogyasztani. Így van ez jól, hiszen a régi után illik is vágyakozva sóhajtozni, de visszasírni értelmetlen. S a régi és az új valahol találkozik, ha másképp nem, úgy az ilyen bibliográfiák lapjain, amelyek majd szintén rákerülnek az Internetre, s rekordidő alatt közkinccsé válnak."^[930]

KOZMA DEZSŐ
(Kolozsvár)

Regionalizmus és egyetemesség a változó világban

Irodalmi és művelődési törekvések Erdélyben a 19. század végén

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: regionalizmus és egyetemesség sokféleképp értelmezhető, már csak azért is, mert koronként mást-mást jelentenek. Szerencsés esetekben erősíthetik, kiegészíthetik egymást. Sőt a táji, regionális elemek sem nélkülöznek egyfajta - egyedi ízekből, színekből kialakított - egységet, általánost. Miként az is előfordul, hogy az egyetemesnek vélt szemléletmód sem terjed túl a nagyváros íróinak, művészeinek törzsasztalánál.

Az egymást kizáró szembesítések helyett tehát inkább - egy elkoptatott metaforával élve - az alábbiakban a sajátosság méltóságára figyelek.

Művelődésünknek, irodalmunknak egy rövid időszakáról szeretnék szólni: az 1867-es kiegyezést követő negyedszázad erdélyi szellemi műhelyeiről. Azokról a próbálkozásokról, amelyeknek elsődleges célja: a megváltozott körülmények közepette megteremteni a vidéki szellemi törekvések kereteit, lehetőségeit. Valahogy olyanképpen, ahogy a magyarság és európaiság szerves egymásra találását kereső Németh László később igényként megfogalmazta: "Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen", de "nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon", ahogy idegen művekről is gondolkozunk.

Ezeknek az elképzeléseknek a jegyében születik meg Erdélyben a 19. század utolsó két évtizedében számos tudományos, művelődési intézmény, irodalmi társaság, lap: Kolozsváron a Magyar Királyi Tudományegyetem (később Ferenc József Tudományegyetem), az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), a Protestáns Teológia, az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE). Ezekben az években lát napvilágot az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum, a tudományágban úttörőnek számító Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok, a Petőfi Múzeum, és jelenik meg több, irodalmat rendszeresen közlő, a régió határait túllépő újság. Köztük rangos kolozsvári lapok (Magyar Polgár, Kelet, Ellenzék, Kolozsvári Közlöny, Kolozsvár), illetve a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság első korszakának kiadványai (Erdélyi Figyelő, Figyelő, Marosvásárhelyi Füzetek).

Természetes, hogy ennek a szellemi útkeresésnek Erdély fővárosa, Kolozsvár lesz a központja. Csaknem háromszáz évvel Báthory István és Bethlen Gábor egyetemalapítása után itt, az iskolák városában kerül sor 1872-ben az ország második egyetemének megszervezésére.

A négy karral induló intézmény története ismert, az egyetem csaknem negyven oktatójának tudományos munkássága talán kevésbé. Ezért idéznék emlékezetbe néhány nevet, lexikonszerű szűkszavúsággal.

Elsőként a magyar nyelv és irodalom professzorát, Imre Sándort. A frissen kinevezett vallás- és oktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston volt az, aki a debreceni Református Kollégium tudományos körökben is megbecsült tanárának felajánlotta az egyetemi tanszéket.

Imre Sándor tizennégy év alatt a magyar irodalom különböző korszakát adta elő, Kazinczyról és Aranyról külön előadássorozatot tartott. Írásait Arany színvonalas folyóiratai (Szépirodalmi Figyelő, Koszorú), a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemle és a Magyar Nyelvőr is közölte, a magyar nyelv és irodalom történetét összefoglaló munkája több kiadást megért, válogatott tanulmányainak kétkötetes gyűjteménye a Kisfaludy Társaság gondozásában jelent meg 1897-ben.^[931] Előadásaiban, tanulmányaiban különös szerepet szán a népi kultúrának mint a "nemzeti lét gyökerei"-nek, ugyanakkor egyik szorgalmazója a "külföldi és hazai" higgadt "összemérésé"-nek, és elsők között figyelt fel Walt Whitman verseire, Petőfi és az európai költészet (Leopardi, Burns, Heine) rokonvonásaira. Aranyt pedig azért dicséri, mert "nemcsak magyar, hanem emberiségi húrokat is penget".

A régi magyar irodalom és a magyar történelem forráskutatójáról, Szabó Károlyról érdemes azt is megjegyezni, hogy Euripidész- és Szophoklész-drámákat fordított, hogy ezekben az években jelentette meg a Székely Oklevéltár két kötetét, és hogy ő volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Egyetem egyesített könyvtárának értő vezetője. (Jakó Zsigmondtól tudjuk, hogy a székelyudvarhelyi könyvtár szakszerű átrendezése is neki köszönhető).

Neveléstudományunk sokáig kellőképp nem méltatott művelőjének neve ugyancsak idekívánkozik: Felméri Lajos hazai (sárospataki) és külföldi tapasztalatai nyomán készült könyveiben, egyetemi előadásaiban egy korszerűbb oktatási szemlélettel kísérletezik a vidéki városban. Nem egyszer heves viták közepette. Az iskolázás jelene Angolországban (1881) című kétkötetes munkájának Kolozsváron keltezett, a miniszternek címzett ajánlásában olvashatjuk: "A nagy nemzetek élete mindig tanulságos, s kétszeresen tanulságos ma, midőn a nemzetközi ismerkedés korát éljük." Ismereteit - igen jó érzékkel - főleg olyan városokban, tanintézetekben igyekezett gyarapítani, amelyeknek tanulmányozását a legalkalmasabbnak vélte az otthoni oktatás megreformálására. Az olvasás, az ifjúsági irodalom, a nőnevelés gondjait-bajait és azok vélt okait ("féltudás", "felületes tanulás") fejtegető írásait jórészt a korabeli napilapok (Erdélyi Híradó, Magyar Polgár) őrzik. Neveléstannak tekinthető, 1890-ben Kolozsváron (saját költségén) megjelentetett csaknem hétszáz oldalas munkáját, A neveléstudomány kézikönyvét is csak újabban kezdi értékelni a szakirodalom.

Az egyetemen bölcsészetet tanító Szász Bélának (a híres nagyenyedi Bethlen Kollégium jogtudós tanárának fia) neve ma még kevésbé hangzik ismerősen. Pedig igen hathatósan vett részt a 19. század végi erdélyi művelődési, tudományos életben, püspökként az erdélyi református egyház ügyeiben. Előbb a marosvásárhelyi Székely Hírlap, majd a kolozsvári Kelet szerkesztője, munkatársa számos más újságnak, folyóiratnak, közben német, angol költők verseit ülteti át magyarra. Akadémiai székfoglalójával egyik korai méltatója a magyar irodalomban Longfellow költészetének (A reflexiv és a valláserkölcsi elem a költészetben s Longfellow, 1884).

Elodázhatatlanná vált tehát egy olyan tudományos folyóirat indítása, amely lehetővé teszi a rendszeres közlés lehetőségét a tudomány vidéki művelői számára. Így születik meg 1874-ben a még 1859-ben Mikó Imre alapította Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum.

A tapasztalatokkal már rendelkező egyetemi tanár, Finály Henrik szerkesztésében havonta (szeptember és október kivételével) megjelenő folyóirat - a címe is jelzi - elsődleges feladatának az erdélyi szellemi örökség feltárását, az elmélyültebb önismeretet tekinti. A megvallott szándékot azonban üggyel-bajjal és csak részben sikerült valóra váltania. Az anyagiakon kívül ugyanis nem kis gondot jelentett a színvonal biztosítása, a szerzők és az olvasók megnyerése. A munkatársak valóban úgy érezhették, hogy egy "tengődő vidéki folyóiratban rejtik el nevüket" (György Lajos). Az aggályokat más is táplálta. "Legelébb is megvalljuk, hogy nyom minket a fővárosi lapok versenyzése; még pedig nem avval, hogy elhorgásszák előfizetőinket, még avval sem annyira, hogy szándékosan hallgatnak rólunk, hanem főleg avval, hogy elvonják tőlünk azoknak az erőknek nagy részét, amelyek közreműködésére számítva mertük megindítani vállalatunkat. Hiába! Emberi dolog még a komoly munkában is a könnyebb végit keresni a dolognak" - hangzik el panaszként az első évek tapasztalatai után.

A folyóirat majd csak a 80-as évektől veszíti el fokozatosan muzeális jellegét, válik elevenebbé, sokszínűbbé: az elkövetkező másfél évtized alatt több mint 1200 magyar és világirodalmi, történelmi tárgyú, művelődéstörténeti, néprajzi, nyelvészeti, esztétikai, színháztörténeti közlemény jelenik meg benne.^[932] A 90-es évek végére a példányszám is eléri a félezret. (De ez már egy új szakasza a későbbi évtizedekben újra- és újrainduló, ma is megjelenő folyóirat történetének).

Közben a kolozsvári egyetem két tanára különös vállalkozásba kezd. A polihisztorként emlegetett, már idős Brassai Sámuel és a külföldről akkor hazatérő fiatal Meltzl Hugó (a német tanszék professzora) több nyelvű folyóirattal szeretnének segíteni az "izoláltságon". Az 1877-1888 között megjelenő Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok (a harmadik évfolyamtól: Acta Comparationis Litterarum) a nemzeti irodalmak közötti "minél sűrűbb érintkezési pontok" keresését hirdeti meg programként. Úgy kísérli meg "nemzetközivé tenni" a különböző népek szellemi kincseit, hogy azok "nemzeti zamatja", "lokális kolorítja" ne vesszen el, hogy az egyes nemzeti irodalmak sajátos ízeikkel, színeikkel válhassanak a goethei értelemben felfogott világirodalom (Weltliteratur) részévé. Ezért többnyelvű a folyóirat, és fordítások esetén ezért ragaszkodik a befogadó nyelv szelleméhez (sőt olykor nyelvjárásban ültetnek át egy-egy alkotást), és ezért van állandó rovata a nemzeti jelleget erőteljesen őrző népköltészeti alkotások számára.

Egyik német nyelvű közleményben olvashatjuk: az összehasonlító irodalomnak nincs mit kezdenie a "ködös kozmopolitizmussal".

Ezeket az elveket azonban csak részben sikerült a folyóiratnak gyakorlatba átültetnie. Szemléleti egyoldalúságai és módszerbeli fogyatékosságai ellenére mégis elmondhatjuk: új megközelítő szempontokat kínált irodalmunk megítéléséhez. Pontos Poszler György megfigyelése: "Nem kozmopolisztikus ábrándokról és humanisztikus légvárakról van szó. Hanem az irodalmak nagy egyetemes összetartozásán belül megnyilatkozó, a nyelven és kultúrán, a népköltészeten is, folklóron is alapuló korszerű és igazi nemzeti szellemről."^[933]

A nemzeti és egyetemes értékeket kínáló magyar klasszikusok öröksége, főleg Petőfi és Madách életműve különösképpen fontossá válik ezekben az években Erdélyben. A német anyanyelvű Meltzl Hugó a goethei világirodalom apostolaként Petőfi világirodalmi helyéről tart előadást az egyetemen, folyóiratában külön rovatot indít Petőfiana címmel, vitába száll Gyulai Pál 1854-es Petőfi-portréjával,^[934] a Reszket a bokor, mert...több mint harminc fordítását teszi közzé a Magyar Polgárban. Magyar és német nyelvű tanulmányaiban Petőfi és a német költészet "rokon helyei" foglalkoztatják, átülteti németre és megjelenteti a Felhők hatvanhat darabját, sőt Lipcsében fel is olvas belőlük a fiatal, zenét kedvelő Nietzschének, aki néhányat megzenésít. (Egyik ilyen kottára sikerült rábukkannom.)

Petőfi megítélésében nemegyszer leegyszerűsítően sarkít, túloz. Felfigyel ugyan a Petőfi-irodalom egyik értékes darabjára, Eötvös József 1847-es Petőfi-tanulmányára, de nem veszi észre, illetve nem tulajdonít kellő jelentőséget annak, hogy a jeles kortárs író-kritikus szemében Petőfi "kitűnőleg magyar", ami nemcsak korabeli hatását magyarázza, hanem - ahogy Eötvös írja - "legfőbb irodalmi érdeme". Mint ahogyan elkerüli Meltzl figyelmét az is, hogy Gyulai számára "a nemzeti nem korlátozó kategória", s mint ilyen "önmaga sajátszerűségét fejleszti a lehető legművészibb szintre".^[935]

A Ferenczi Zoltán és Csernátoni Gyula szerkesztésében induló és nyolc éven át (1888-1896) megjelenő Petőfi Múzeumot nem szükséges itt bemutatnom, hisz eredményeit a szakirodalom jórészt felhasználta. Elég, ha Ferenczi Zoltán 1897-ben megjelent pályadíjas Petőfi-életrajzára gondolunk, amelyre Illyés Gyula is mint egyik fő forrására hivatkozik Petőfi-könyvében.

Jóval kevesebbet tudunk viszont a kolozsvári Petőfi-iskola többi tudós tanáráról. Például Csernátoni Gyuláról, aki elsősorban az egyéniség, a "benső élet", kor- és személyes élmények felől közeledik az életműhöz - némiképp rendhagyó módon. Az egykori Petőfi-epigonokat csak azért bélyegzi meg, mert nem értették Petőfit, mert elsekélyesítették, viszont az 50-es évek Petőfi-kultuszát mint "helyes ösztönből" fakadót, a nemzeti önbecsülést erősítőt fogja fel. A híres nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanító Farnos Dezső Petőfit a művészi megformálás egyedisége alapján hasonlítja európai társaihoz. A német irodalomban otthonos, a magyar költőt németül is méltató kolozsvári gimnáziumi tanár, Barabás Ábel tágabban értelmezi ezt a "belső világot", szerinte Petőfi a "nemzeti lelkület" költője. Kéziratban maradt jegyzetei arról árulkodnak, hogy öt kötetre tervezett munkájában (amelyből csak egy kötet készült el és jelent meg 1907-ben) külön foglalkozott volna a magyar költő külföldi példaképeivel, követőivel. Ugyancsak jegyzeteiből derül ki, tervezte a Nietzsche által megzenésített Petőfi-versek kiadását is.^[936]

Emlékeztetnék Madách később is eleven erdélyi utóéletének kezdeteire is. Arra például, hogy alig öt hónappal Az ember tragédiájának budapesti ősbemutatója után, 1884. február 27-én - a jeles színész és rendező, Ecsedi Kovács Gyula jóvoltából - a Kolozsvári Nemzeti Színházban is előadásra kerül Madách műve. Sőt Ecsedi Kovács Gyula az, aki először alkalmazza színpadra a Csák végnapjait (1886), a Férfi és nőt (1892) és a jutalomjátékául választott Mózest (1892). Ez utóbbit az Erdélyi Híradó azért dicséri, mert benne - úgymond - egymásra lel a "magyar szabadságeszme" és az európai rokonaira emlékeztető gondolatiság.

De megemlíthetek két korabeli erdélyi Madách-magyarázatot is. A francia irodalom egyetemi oktatója, Haraszti Gyula még 1882-ben Kolozsváron kinyomtatott, füzetnyi terjedelmű kiadványa azok közé az elfeledett Madách-méltatások közé sorolható, amelyek az életmű egészében, világnézeti alapon kísérelik meg értelmezni a Tragédiát.^[937] Morvay Győző 1897-ben (saját költségén) Nagybányán kiadott, több mint félezer oldalas, ritkán idézett könyve a Madách-irodalom egyik alapműve, valójában a Tragédia első összefoglaló magyarázata. Egyike azoknak az értelmezéseknek, amelyek Az ember tragédiájának eszmevilágát nem szakítják el a nemzet 1849 utáni állapotától, miközben a szerző különös figyelmet szentel a drámai költemény világirodalmi társainak, főleg Milton Elveszett paradicsomának.^[938]

Közhely: ezekben az években íróink jórésze a több lehetőséget kínáló fővárosban keresi a jobb érvényesülés lehetőségeit. A rövidebb-hosszabb ideig vidéken alkotó írókról, a vidékről mint irodalmi élményforrásról mégse feledkezhetünk meg.

A Móricz és Ady által lelkes szavakkal méltatott Tolnai Lajos írói szemléletét például döntő módon meghatározta a több mint másfél évtizedes (1868-1884) marosvásárhelyi időszaka. A hitvitázókra emlékeztető heves közéleti és egyházi csatározásai elsődleges ihletőivé válnak sodró erejű regényeinek, és azt is tudjuk, milyen lelkesedéssel lát hozzá új környezetében az irodalom-, illetve a művelődésszervezéshez. Gyulai Pálnak 1870-ben arról ír, hogy Erdély címmel lapot szeretne indítani, hogy "megismertesse Erdélyt önmagával, társadalmi, műveltségi helyzetével". Hogy aztán egy "irodalmi téren működni kívánó társulat", a Kemény Zsigmond Társaság megszervezésével (1876), a Társaság kiadványaival, előadásokkal, Kemény Zsigmond műveinek kiadásával kísérelje meg felrázni az egykori álmos kisvárost.

A századforduló magyar novellisztikájának korszerű változatait művelő Petelei István nem tudott megválni "hegyes hazájá"-tól. Novelláiban, karcolataiban a hajdani erdélyi kisváros és az egykori patriarkális falu "belső történeteit" írta meg. Lelki válságba jutott, tört hitű kisemberek - vágyakat hiába dédelgető hivatalnokok, iparosok, kereskedők, nagyzoló polgárok - sorsának avat részesévé bennünket. A székely népballadákra, a regényeit az erdélyi múlt válságos korszakaiból szövő Kemény Zsigmond emberlátására és az európai irodalom korszerű áramlataira figyelő író lélektani igényével, művészi eszközeivel. Az erdélyi lapokban eltemetett közéleti publicisztikai írásával, szociográfiai látleleteivel, irodalmi, színházi és zenekritikáival, színvonalas napilapok (Kolozsvári Közlöny, Kolozsvár) szerkesztésével, az Erdélyi Irodalmi Társaság megszervezésével, a korszerű városrendezés és műemlékgondozás szorgalmazásával, kiterjedt levelezésével - ahogy ő mondta - a "helyi ügyeket", az erdélyi "irodalmi és széptani érdekek istápolását" kívánta szolgálni. "Minél több helyt gyúlnak ki a tüzek az oltáron, annál nagyobb lesz a világosság" - vallotta művelődési programcikkeinek egyikében a Kolozsvár 1888. február 25-i számában.

Műveltsége, világlátása, műgond-igénye megóvta a provincializmustól. "Vágy, reménység, csalódás, küzdelem, bűn és jóság nincsenek külön vidékenként elrendezve" - meditál egy másik alkalommal (Kolozsvári Közlöny, 1885. dec. 20.). A virtuózkodó székelykedés, a "furcsaságok" helyett a "magasabb nézőpontot" kéri számon írótársaitól. Vidéki történeteiben, az élet keresztjét viselő alakjaiban ott szunnyadnak az el nem némítható örök emberi vágyak. Barta János fél évszázaddal ezelőtti minősítését kölcsönözve: Peteleinek és jó tollú írótársainak "sikerült a regionális elemet magasabb művészi színvonalra emelni vagy esetleg kiemelkedni belőle".^[939] És talán nem érdektelen az sem, hogy kolozsvári szerkesztőként az új nemzedék sokat ígérő novellistájának, Thury Zoltánnak az útját Petelei egyengette, hogy a merész életlátású Bródy Sándort ő csalta le Kolozsvárra, és hogy az elsők közt figyelt fel Krúdy Gyulára, akit "fiá"-nak nevezett.

A század fordulójára a vidék elveszti még azt a közvéleményformáló erejét is, amit az előző másfél évtizedben kiverekedett magának. Az Erdélyi Múzeum 1891-ben ilyenképpen panaszkodik: "A politikai és kereskedelmi központosításnak meglehet a maga jogosultsága, de a tudományos központosítás káros. Egy pillantás Európa művelt népeire meggyőz bennünket az igazságról, hogy a tudományos és közművelési gócok számarányának megfelel az illető népek és nemzetek jelentősége, befolyása a tudományok egyetemes fejlődésére." Három év múlva, az Erdélyi Híradóban olvashatjuk: sokakat "megigézett" a nagyváros s "a vidéki élet iránt teljesen elhidegedett a közönség érdeklődése" (1894. szept. 24.).

Az első világháború után, a megváltozott történelmi léthelyzetben a kibontakozás lehetőségeit kereső erdélyi (romániai) magyar irodalom mint egyik közvetlen előzményéből merített ezeknek az éveknek irodalmi, művelődési törekvéseiből. Okkal érezhette a kor ismert író-szerkesztője, Szentimrei Jenő az erdélyi író-nemzedék "felmenő rokonának" Petelei Istvánt. A novellistaként ugyancsak a század végén jelentkező Kovács Dezsőt (a kolozsvári Református Kollégium későbbi tanáregyéniségét) az erdélyi érzékeny esszéíró Jancsó Béla a csendes hűség hőseként búcsúztatta az Erdélyi Fiatalok hasábjain. Abban a folyóiratban, amelynek szellemi irányítója, László Dezső egyetemes mércével mérhető "erdélyi magyar életlátást" várt el az 1930-as években jelentkező fiatal erdélyi íróktól.

De megidézhetek olyan író-utódokat is, mint a magyar prózát megújító Krúdy, aki a korabeli Erdély jeles újságírójáról, a Június álnéven ismert Zilahi Kiss Béláról írta: "Tudós ember volt, amint a jó hírlapírót Kemény Zsigmond elképzelte [...] Erdélyi hazájából, a Bolyaiak, Brassaiak tudós szomjúságát hozta e városba." Szabó Dezső önéletrajzi regényében mint "védszellemére" gondol vissza kedves magyartanárára, Kovács Dezsőre. Az erdélyi hagyományokat - Apáczai, Szenci Molnár Albert, Tótfalusi Kis Miklós, Mikes Kelemen, Wesselényi és a "harcos" Gyulai Pál szellemi örökségét - ébren tartó, költészetét a Szilágyság ízes szavaival ékesítő Ady a Debreceni Hírlapban (1899) nagy jövőt jósol a fiatalon elhunyt Thury Zoltánnak, Peteleit (a konzervatív ízléssel hadakozva) Jókaival és Mikszáthtal együtt emlegeti a kolozsvári Újságban 1916-ban.

Olyan igénnyel, ahogy valamikor Goethe epigrammai tömörséggel megfogalmazta:

MOLNÁR BODROGI ENIKŐ

Felekezeti, kulturális és nemzeti
identitásépítés a Keresztény Magvetőben

Dolgozatom egy nagyszabású kutatási terv első fázisának eredményeit kívánja bemutatni, egy olyan kutatásét, amelynek tárgya a Keresztény Magvető című unitárius folyóirat szerkesztőinek és szerzőinek kollektív identitása, illetve annak szövegszinten kifejezett formái 1861-től, a lap útnak indulásától napjainkig.

Tekintettel az anyag rendkívül terjedelmes voltára, első lépésként a trianoni békekötésig tartó időszak vizsgálatára összpontosítottam, amely a lap életében a kialakulás, a megerősödés és a tartalmi-szerkezeti letisztulás fázisa volt.

Amikor identitásról beszélünk, akár személyes, akár kollektív szinten, azt mindig az én versus más/ő, illetve mi versus mások/ők konstellációjában határozzuk meg. Lényegében azt keressük, hogy mitől vagyok én én, illetve mi tesz minket mi-vé máshoz, illetve másokhoz viszonyítva. Elvont szinten úgy ragadhatjuk meg, mint egy önmagunkról kialakult tudattalan kép tudatosulását.^[940] Egy másik meghatározás szerint olyan képet jelent, amelyet mások látnak valakiről, vagy amelyet valaki láttatni szeretne magáról.^[941] Identitásról beszélhetünk az én és a mi szintjén, azaz vizsgálhatjuk az egyéni és személyes, valamint a kollektív identitást. Dolgozatomban az utóbbival foglalkozom. Kollektív identitásnak azt a képet szokás tekinteni, amelyet egy csoport önmagáról alkot, és amellyel ennek tagjai azonosulnak, azaz ebben a megközelítésben a kollektív identitás tudatosult társadalmi hovatartozás.

Komoróczy Géza leegyszerűsíti a probléma vizsgálatát, amikor úgy véli, hogy az identitás csak a szociológia kontextusában releváns fogalom. Ebben az értelemben az identitást a társadalomban való lét egyik tényezőjeként értelmezhetjük, egy nagyobb csoporttal vagy ennek tagjaival való szolidaritásként "pusztán azon az alapon, hogy ők is ugyanahhoz a szolidaritási csoporthoz tartozónak tekintik magukat, s ennek a szemléleti ténynek az alapján hajlandók közös akciókra."^[942] Amit a szerző az etnikai csoportokról mond, az lényegében másfajta (pl. a vallási) közösségekre is igaz: a vállalás, az elkötelezettség szervezi őket csoporttá, pontosabban az, hogy tagjai az illető csoporthoz sorolják magukat, a kívülállók is oda tartozónak tekintik őket, és hogy részt vesznek a csoport életében és tevékenységében. Komoróczy viszont eltekint attól az alapvető igazságtól, hogy az identitás lélektani probléma, olyan vetületei vannak, amelyek csakis a pszichológia kontextusában ragadhatók meg.

Jan Assmann felhívja a figyelmet arra, hogy az identitás, pluralia tantum lévén, további identitások meglétét feltételezi.^[943] Ez azt jelenti az egyén szempontjából, hogy egyidejűleg több csoporthoz is tartozik, a családtól a párton, a foglalkozási csoporton stb. keresztül a hitközösségig és a nemzetig.^[944] Komoróczy ugyanezt a gondolatot úgy fogalmazza meg, hogy minden embernek egyidejűleg több szolidaritási csoporthoz is van kötődése.^[945]

A társadalmi hovatartozás tudata, vagyis a kollektív identitás alapja a közös tudásban és a közös emlékekben való osztozás. Ez a beszéd közvetítésével, egy közös szimbólumrendszer használata révén valósul meg.

Ricoeur a kollektív tudat fogalmát operatív fogalomként használja. Kollektív emlékezésszubjektum, mint olyan, nem létezik, mivel az emlékeim mindig az én saját tudatomhoz tartoznak, viszont az ember nem egyedül emlékezik, hanem a másoktól hallott elbeszéléseket is saját emlékeiként kezeli, így az, amit kollektív tudatnak nevezünk, interszubjektíve konstituálódik.^[946] "Csakis az individuális tudathoz és az individuális emlékezethez mért hasonlóságában lehet a kollektív emlékezetet úgy felfogni, mint egy bizonyos csoport történelme szempontjából a jellegzetes események emléknyomainak összességét, és csak így lehet azt a képességet tulajdonítani neki, hogy ezeket a közös emlékeket az ünnepek, a rítusok és a nyilvános ünnepségek alkalmával ismét fel tudja éleszteni."^[947]

Összefügg a fentiekkel David Carr ama kijelentése, amely szerint a történelem szerepe a közösség számára ugyanaz, mint az emlékezeté az egyén számára. A történelmet ebben az értelemben a társadalom emlékezetének nevezhetjük. "Ahogy az individuum implicit vagy explicit módon identitást konstituáló élettörténetet alkot, úgy alkotja meg a közösség is saját életrajzát a történelem révén, melyet önmaga számára ír."^[948] A történelem mindig a múlt és a jelen közötti folyamatosságot biztosítja, s az emlékezetet lényegében a jövő felől építjük fel. Emiatt a múltbeli események értelme nem adott eleve és mindenkorra, hanem újabb és újabb értelmezéseket nyer annak függvényében, hogy milyen céllal és milyen narratívába építi bele az emlékező közösség.

Az identitás megőrzése nem valami magától értetődő, "megtörténő" folyamat, hanem olyasmi, aminek érdekében cselekedni kell, sőt, sok esetben meg kell harcolni. Különösen igaz ez egy olyan csoport esetében, amely kisebbségi helyzetben él. Az erdélyi unitáriusok pedig kettős kisebbségi helyzetben vannak: egyrészt a magyarságon belül, keresztény felekezetként (akár a római katolikus, akár a többi protestáns egyházhoz viszonyítjuk lélekszámukat), másrészt, Trianon óta, egy nemzeti kisebbségen belüli kisebbséget alkotnak.

Az unitárius egyház egész története tulajdonképpen arról szól, hogyan lehet különböző többségek mellett az elfogadni és elfogadtatni elvének megfelelően élni, úgy alkalmazkodni másokhoz, hogy saját identitását megőrizze a csoport, illetve egyszerre gazdagítani másokat saját értékeivel és magának is gazdagodni általuk. A különböző idők különféle társadalmi-történelmi kontextusának megfelelően más-más stratégiákra volt szüksége identitásának megőrzésére. Komoróczy Géza mind az egyéni, mind a kollektív identitásra igaznak tartja, hogy a tudatosság nem feltétlenül szükségszerű annak fenntartására, így az alkalmazott stratégiák sem mindig jelentenek előre kiszámított, tudatos viselkedést, van, amikor ösztönös reakcióként nyilvánulnak meg. Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy "a csoport vagy az egyén magatartását a másokkal való érintkezésben (szociális interakció) tartósan befolyásolja az önmagáról kialakított kép, önnön kilétének és helyzetének tudata, a csoport vagy a család hagyományai szerint - a szocializáció során - elsajátított viselkedési minták."^[949] Az identitás megőrzésének közösségi stratégiái mindig arra irányulnak, hogy fennmaradjon a csoport kohéziója, és szabályozzák a másokkal való kapcsolatokat. E stratégiák lényege pedig a hagyomány fenntartása és továbbadása, azé a közösségi hagyományé, amely nem valamiféle változatlan, lezárt egészként létezik, hanem szüntelenül megújul, és a közösség számára fontos tapasztalatokkal gazdagodik.

A jelen dolgozat keretében nem vállalkozhatom arra, hogy az unitárius egyház történetét, akár nagy vonalaiban is, bemutassam, jóllehet ez lényeges lenne abból a szempontból, hogy a felekezeti identitás alapjában erre épül. Hadd idézzem ifj. Bartók Bélát, aki nagyon velősen, a következőképpen foglalja össze az unitárius vallás sorsát:

"A magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI-ik században született unitárius - amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne - állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható, és kis létszámuk miatt igen sokan nem is ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy értetlenül fogadják."^[950]

Tény, hogy amikor az unitarizmusról beszélünk, sokak számára ismeretlen területen mozgunk. Többnyire annyit tud róla a hétköznapi ember, hogy a Szentháromságot tagadó felekezetről van szó, így eleve adott a negatív hozzáállás ehhez a kis közösséghez, és ez végigkísérte az egyházat megalakulásától fogva. Sőt, épp emiatt a viszonyulás miatt volt (s talán még ma is) mostoha testvére a keresztény egyházaknak az unitárius. Aki viszont szellemileg kellőképpen nyitott arra, hogy alaposabban megismerje, az előtt egy olyan egyszerű, humánus, keresztény erkölcsiségen alapuló világ nyílik meg, amely sokkal inkább vonzó, mint idegenkedést, elutasítást kiváltó. Minden valószínűség szerint a történelem során átélt sokféle krízishelyzet is hozzájárult, hogy az unitárius hit alapköveivé a szabad akarat, az állandó tökéletesedés és a szolgáló szeretet kristályosodjék ki.

Dolgozatom primér anyagát a Keresztény Magvető című unitárius folyóirat alkotja. A lap 1861 óta jelenik meg Kolozsváron, és Erdély legrégibb teológiai folyóirata. Rendkívül nagy jelentősége van az erdélyi unitárius egyház történetében, és ugyanakkor a magyar kultúrtörténetben betöltött szerepe sem elhanyagolható. A lap első számának előszavában a szerkesztők, Kriza János és Nagy Lajos, akkori kolozsvári lelkészek és tanárok megfogalmazták a kiadvány elsőrendű céljait. Elérkezettnek látták az időt arra, hogy mindazt, amit eddig csak szóban és így óhatatlanul szűkebb körben hirdetett az unitárius egyház, azt most már írásban is megtegye, és szélesebb körben tegye ismertté: a keresztény eszméket, "és általában az erkölcsileg Szép, Jó és Igaz" eszméit.^[951] A lap tehát, bár elsősorban az unitárius hívekhez szól, az egyetemes kereszténység ügyét kívánja előmozdítani. Ugyanakkor magyar egyházként a nemzeti érdekeket is szem előtt tartja, és a maga partikuláris értékeivel az összmagyar szellemi gazdagságot akarja gyarapítani. "[...] neki indultunk e szükség- és célszerűnek hitt munka megkísérlésének, inkább csak mint közvetítői s egybegyűjtői a közhaszonra gyümölcsöztethető különféle talentumoknak. Éreztük, hogy egyházunkban, úgy is mint egyikében a magyar egyházaknak, szükséges, sőt halaszthatatlan ideje valamit irodalmi úton nemcsak különleg, hanem szellemi erőtőkénk tervszerű összpontosítása által is tenni, s hogy itt nem egyesek önérdekének, hiúságának kielégítése, hanem a mi közös érdekünk, becsületünk forog fenn; arról van a kérdés: a legjobb erők s buzgó jóakarat egyesítése által bizonyságát adni annak, hogy hitfelekezetünknél életrevalóság, némi tudományi és erkölcsi súly s tevékeny közszellem van."^[952] Fontos megjegyeznünk tehát, hogy bár a lap céljai mindenekelőtt egyháziak és teológiaiak, túlmutatnak azok körén, mivel a szerkesztők felvállalják olyan erkölcsi, tudományos és kulturális célok szolgálatát is, amelyek a magyarságot a fejlett európai nemzetek sorába kívánják állítani.

4a. A vallási identitás

Ami a lap közleményeiben tetten érhető kollektív identitás formáit illeti, mindenekelőtt a vallási (ezen belül az unitárius, a protestáns és a keresztény) identitás képviseltetik a leghangsúlyosabban, ami nyilvánvaló, mivel egyházi folyóiratról van szó. Eddigi kutatásaim alapján úgy vélem, hogy a vallási identitás komponensei közül egyforma jelentősége van az egyetemes kereszténységnek és az unitárius megkülönböztető sajátosságoknak. Ennek az okát mindenekelőtt az unitarizmus történetében tartom érdemesnek keresni. Gondoljunk csak arra, hogy a többi felekezet hívei évszázadokon keresztül elutasítóan viszonyultak az unitáriusokhoz, mintha azok nem is tartoznának a kereszténységhez. Emezek pedig mintegy rákényszerültek egy olyan defenzív álláspontra, amelynek lényege annak a bizonygatása, ami számukra magától értetődő: hogy ők igenis keresztények. Tulajdonképpen a Keresztény Magvető megindulása utáni évtizedben különösen hangsúlyos ez a téma a folyóiratban, s legtöbbször egymás megismerésére és szeretetben való elfogadására buzdítják a szerzők a keresztényeket. Amikor az egyazon közösséghez való tartozást kívánja igazolni, akkor például Goró István abban találja meg a közös nevezőt a más-más felekezetekhez tartozók között, hogy mindannyian hiszik az alábbi három igazságot: 1. van Isten, 2. van erkölcsi viszony Isten és ember között, s ennek közbenjárója Jézus, aki által az Atyához mehetünk, 3. a szentlélek segíti a mi erkölcsi jóra való törekvésünket".^[953] Úgy véli, ez elég szilárd alap ahhoz, hogy a keresztények békességben és szeretetben éljenek egymással. Azokban a szövegekben, amelyekben a protestáns identitás domborodik ki, a viszonyítási alap, amellyel szemben a másságot képviseli, a katolicizmus. Íme, hogyan látja Kozma Ferenc a protestantizmus legfőbb feladatát: "A protestantizmus legelső feladata tehát a hit- és tanszabadságot teljes érvényre juttatni, egyházat és tudományt egymástól függetleníteni, s így leküzdvén a saját kebelében levő katholikus elvet [...], a dogmatizmus és hierarchizmus uralmát, az alakot a lényeghez idomítani, a protestáns felekezetek egyesülése és képviseleti egyházkormány felállításával."^[954] A katolicizmusról lényegében nem mint felekezetről, hanem mint elvről, szellemiségről beszél, amelynek legfőbb jellemzőjeként a maradiságot határozza meg.

Már a lap első évfolyamaiban hangsúlyosan megfogalmazódik, és a későbbiekben csak részleteiben gazdagodik, hogy mi a felekezeti identitás alapja. Szinte bármilyen jellegű közleményt olvasunk, megtaláljuk benne, hogy mi jellemzi az unitárius vallást. Az identitás formálásában fontosnak tartom, hogy milyen sokféle műfajban és milyen változatos témájú cikkekben és tanulmányokban találkozunk ezzel: prédikációkban, imákban, alkalmi egyházi beszédekben, bel- és külföldi unitárius szerzők hittani, filozófiai és történelmi dolgozataiban, a nevelésről szóló munkákban, az egyház kiemelkedő eseményeiről és alakjairól való megemlékezésekben, irodalmi szövegekben stb. Érdemes röviden összefoglalnom, mit emelhetünk ki ebben a vonatkozásban. Kulcsszavakként ismétlődnek olyan szavak és kifejezések, mint: erkölcsiség, józan vallásosság, értelem, tudomány, ésszerűség, tökéletesedés, a hitelvek egyszerűsége és tisztasága, a szabad szellem küzdelme az elavult formák ellen, szellemi felvilágosultság, szeretet, a szabaddá tevő igazság, Jézus példáját követni, önerőre támaszkodni, áldozatkészség. A felekezeti identitás építése szempontjából igen fontosnak tartják a lap szerzői a külföldi unitáriusok és más szabadelvűek bemutatását, megerősítve ezáltal az itthoniakat afelől, hogy nincsenek egyedül a nagyvilágban, és ha más, fejlettebb országokban is élnek hasonló hitet vallók, akkor mindannyian, együtt, büszkék lehetnek hitükre. A büszkeség^[955] érzése más kontextusokból is kiolvasható, például akkor, amikor az egyistenhit európai kialakulásáról a következőképpen ír Jakab Elek: "A reformációnak mindjárt a kezdetén, Zwingli és Calvin úrvacsorai tanai mellett, azokkal csaknem egyszerre, s minden mívelt népnél a legkiválóbb elméket s legnemesb szíveket ragadta meg egy, amazokénál sokkal intenzívebb tartalmú s magasabb értékű eszme: az Isten lényi és személyi egységének eszméje".^[956] Az unitárius öntudat részeként fogalmazódik meg több helyen is az, hogy az unitarizmus a józan, értelmes emberek vallása.

Különösen érdekesnek, és a közlemények többségétől eltérőnek tartom Gyöngyösi István 1855. szeptemberi papszentelésen elhangzott beszédét. Ami eltér az átlagtól, az egy olyan fajta párhuzamos szerkesztésmód, amelyben explicite kimondatlanul bár, de benne van az unitáriusok és más felekezetek közötti különbség, és ezáltal nagyon jól kidomborodik az identitás poláris (MI-ŐK) struktúrája. Nézzünk néhány példát a szövegből. "Szomorú látni a kereszténység világában embereket, kik örömest megnyugosznak a vakhit állításain, futnak a bigottság lobbanásai után, s szegődnek a türedelmetlenség, térítés vagy üldözés zsoldjára is." Ezzel szemben: "Szabad akarat kell a józan meggyőződésre, szabad akaratot teremtett Isten a kebelbe."^[957] Egy másik helyen szembeállítja egymással a hamis tanítók sokaságát (ŐK), akik erőszakkal próbálnak téríteni, valamint azokat, akik kevesen vannak, és szelíden eltűrik a bántalmazást, mert biztosak a maguk hitében (MI): "Bár sokan jöjjenek e világra a csalárdok, kik Istenről, Krisztusról, Szentlélekről, a vallás külszínéről s öltözetéről ferde kérdésekkel s támadó eszmékkel mesterkedjenek zavarni [...] vonuljunk szelíd tűréssel az Isten országának védbástyája alá".^[958] Megállapíthatjuk, hogy kisebbségi heroizmusnak gondolata is végigkíséri a felekezeti identitást megfogalmazó szövegeket.

4b. A nemzeti identitás

A nemzeti identitás a vallásival szoros összefüggésben jelenik meg a Magvető írásaiban, néha attól csak mesterségesen választható el. Isten kegyelmét a haza és a nemzet történetében látja legjobban megragadhatónak az egyik könyörgés szerzője: "végtelen Isten! mégis nagyságod és csodálatos dolgaid, léted és bámulandó intézeteid jelenségeit és bizonyságait leginkább látják szemeink, legmélyebben érzik és imádják lelkeink hazánk és nemzetünk történetében".^[959] A nemzetet a 19. században, illetve 1918-ig inkább államnemzet értelemben használják a lap szerzői, ami általában jellemző a korabeli magyar felfogásra. Például Kriza János püspök, amikor áldást kér a hazára és a nemzetre, ezen az ország különböző etnikumú és hitű lakosait érti: "S ha a szent lélek ihletéséből különböző nyelveken szólanak is e haza népei, mint hajdan az apostolok, ha különböző hitet és színt vallanak is: add, hogy mindenkor egyek legyenek az akaratban: a közhaza épségét, jóllétét és dicsőségét minden magán érdeknek elébe tenni, s annak szent igazait teljes áldozatkészségökkel védelmezni."^[960]

Részben a nemzeti, részben a vallásos identitással függ össze, hogy az erdélyi unitáriusoknak nagyon erős a történelemhez való kötődésük. Megmutatkozik ez mindenekelőtt abban, hogy a múlt bizonyos, számukra (nemzeti vagy vallásos szempontból) fontos eseményeire igen nagy gyakorisággal hivatkoznak, illetve azokból egy hagyományozható és hagyományozandó narratívát építenek fel. A múltjához ragaszkodó közösség gyakorlati célja tulajdonképpen az, hogy egyfajta időbeli keretbe helyezze magát, megőrizve ily módon identitását a szétzilálódás ellenében. Ennek részét képezi az is, hogy a közösségi emlékezés gondozása során az idő orientálása mindig a jövő érdekében történik.

4c. Az értelmiségi identitás

A Keresztény Magvető szerzői és szerkesztői egy olyan narratívát építenek föl, amelyben az értelmiségi identitásnak is fontos szerepe van. Az iskolaügy, és általában a művelődés szükségessége az unitáriusok gondolkodásának egyik kulcskérdése volt az egyház megalakulása óta. Nagy Lajos például a tudományt, a tanultságot az ország kővárainak nevezi, a tudatlanságot pedig veszélyesebbnek tekinti a hazára és az egyházra nézve, mint a fegyveres ellenséget.^[961] János Zsigmond érdemeit tárgyalva Jakab Elek azt emeli ki egyik legmaradandóbb cselekedeteként, hogy előmozdította a nemzet művelődését, aktívan támogatta a nevelésügyet, a tudományt, az irodalmat és a művészeteket.^[962] Arra vonatkozóan is sokat olvashatunk a lapban, hogy milyen módon érdemes és kell hozzájutni ahhoz a tudáshoz, amely valóban műveltekké tesz bennünket. Ennek lényege "az ítélő erő kifejtésére alapított értelmes tanulás", amely egybecseng a felekezeti identitásnál kiemelt józansággal, ésszerűséggel.^[963]

4d. Az erdélyi identitás

Az erdélyiség gondolata, amelyet nevezhetünk lokális identitásnak is, már a Magvető korai számaiban tetten érhető. Erdély úgy jelenik meg ezekben az írásokban, mint a vallásszabadság bölcsője, amelyre gyönyörű természeti adottságai miatt is büszkék lehetnek, akiknek itt adatott élniük. "Hazánk távol esik ugyan a hitújítás eredeti színhelyétől, de a felkelt szellemi mozgalom Erdély bércei közé is hamar elhatott."^[964] Ugyanabban a szövegben (de sok ebben is) megfogalmazódik, hogy Erdély szellemi felvilágosultságban túlhaladta a maga korát, és a vallási szabad meggyőződés és a lelkiismereti szabadság bölcsője lett, ennek pedig az alkotmányos szabadság volt a legfőbb oka. (uo. 2.) Az értékek hierarchiáján Erdély még magasabbra kerül Trianon után, amikor a magyarságot ért trauma kompenzálásának a funkcióját is el kell látnia.

Erdélyiség és nemzeti kisebbségi identitás szorosan összefonódik a két világháború között megjelent lapszámokban. Az erdélyiségen belül pedig hangsúlyosan kiemelt helyet kap a székelység, egyrészt, mivel a Székelyföldön jelentős lélekszámú unitárius él, másrészt, mivel úgy tűnik, lelkülete, "vérmérséklete" szempontjából a magyarságnak ez a része meglehetősen sajátos (gondoljunk csak a Tamási novelláiból jól ismert "székely virtusra" vagy furfangra). A Keresztény Magvetőben kiemelten pozitív minősítésként olvashatjuk azt, hogy ha valaki "Székely fajának s az unitárius egyszerűségnek tipikus képviselője".^[965]

Ami a nemzeti kisebbségi azonosság kifejezését illeti, itt a MI-ŐK poláris struktúrájában a másik felet nyilvánvalóan a román többség alkotja. Amikor a kisebbségi sorsról szóló közleményeket tanulmányozunk, minden esetben a jogtalanul és nagyon sokféleképpen megsértett fél megszólalásaival találkozunk. Az igazságtalanságok megfogalmazása mellett ott van viszont az a hősies elszántság is, amely önmagával szembeni kötelességének tekinti, hogy ellenálljon a megaláztatásnak, kiálljon a jogai mellett. Ez általában szélmalomharcnak bizonyul, de az erkölcsiség síkján igenis pozitív teljesítmény. Sokszor harcos, elszánt hangnemben jut kifejezésre ez az ellenállás: "Nem! Mi nem kérünk kegyelmet, hanem igazságot, azon jogokat, melyeket a trianoni béke és a békével alkotott nemzetközi szerződések minden nemzet számára biztosítottak. Mi lojális román állampolgárok vagyunk, mint azt már gyakran kinyilvánítottuk és kívánunk lenni ezután is, ha nekünk a mód erre megadatik, de amellett hű magyarok maradunk. [...] Még élő nemzet vagyunk - csak a halottak nem reagálnak a kapott sérelmekre."^[966]

Jelen dolgozat összegezéseként megállapíthatjuk, hogy a Keresztény Magvető szerkesztői és írói a lap megindításától kezdve céltudatosan törekedtek építeni unitárius olvasóik felekezeti, illetve tágabb olvasóközösségük vallási, kulturális és nemzeti identitását. A lap legfőbb célkitűzései (a keresztény eszmék, az erkölcsi Szép, Jó és Igaz hirdetése, az összmagyar szellemi tőke gyarapítása) lényegében nem változtak az idők során, csak pontosabb megfogalmazásokat nyertek és újabb jelentésekkel gazdagodtak. Jelentősebb változást a Trianon utáni időszak hozott, amikor is az identitás új összetevőjeként megjelent a nemzeti kisebbségi azonosság, és ezzel egyidőben felerősödött a lokális (erdélyi) öntudat. Bár dolgozatomban erre nem tértem külön ki, tetten érhetők a lap publikációiban az identitás megőrzésének közösségi stratégiái is, amelyek mindig arra irányulnak, hogy fennmaradjon a csoport kohéziója, és szabályozzák a másokkal való kapcsolatokat. E stratégiák lényege pedig a hagyomány fenntartása és továbbadása, azé a közösségi hagyományé, amely nem valamiféle változatlan, lezárt egészként létezik, hanem szüntelenül megújul, és a közösség számára fontos tapasztalatokkal gazdagodik.

OLOSZ KATALIN

Néphagyománygyűjtés és nemzeti elkötelezettség
az önkényuralom idején Erdélyben

Elöljáróban a kor hangulatának megidézésére egy korabeli versből idéznék egy strófát:

Ez a négy sor, melyet az önkényuralom korszakának politikai közköltészetéből idéztem, s amelyet egy kőröspataki énekeskönyvbe 1854-ben írt be egy íráshoz nem szokott, nehéz kezű közrendű székely,^[967] elképesztően pontos látleletét adja mindannak, ami Világos után a magyarokra szakadt. Az idegen fegyverek segítségével vérbefojtott szabadságharc után az osztrák császári hatalom minden igyekezetével azon fáradozott, hogy Magyarországot eltörölje Európa térképéről. A katonai kerületekre szabdalt Magyarországot és Erdélyt osztrák tartománnyá degradálta, melyet amellett, hogy a rebellióért példásan meg kell büntetni, gyarmati sorba kell taszítani. Miután Haynau a hóhérmunkát elvégezte, a kivérzett magyar társadalomra további megtorló intézkedések végeláthatatlan sora szakadt: börtönbüntetések, erőszakos besorozások, elviselhetetlen adóterhek, katonai megszállás, osztrák törvények. A megnyomorított magyarságra magyarul nem tudó hivatalnokhadat, csendőrséget szabadítottak, besúgók, ügynökök, kémek légiója buzgólkodott szerte az országban, melynek hivatalos nyelve a német lett. A nemzeti irodalmi-kulturális-tudományos intézmények működésére engedélyt nem adtak, az iskolákban német nyelven folyt az oktatás, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer s mindenkorra felszámolják a magyar nyelvet, a magyarul gondolkodó értelmiséget. Csaknem végveszélybe került nemzeti létünk nemzeti nyelvünkkel együtt.

A császári kormány németesítő politikája, a magyar nemzeti függetlenség elleni intézkedéssorozata olyan nyílt hadüzenet volt a magyar nyelv és a magyar függetlenség ellen, hogy a lakosság kénytelen volt rá válaszolni, ha fenn akart maradni. "Új háború kezdődött a császári ház és Magyarország között [...] - jellemzi az önkényuralmi korszak első évtizedét Nemeskürty István. - Új és sokszor láthatatlan, titkosan vívott, de véres és kemény háború, a létért folytatott könyörtelen függetlenségi harc kezdődött. Vívták ezt fegyverrel, de vívták szóval, nyomtatott betűvel, mezőgazdasági kiállítással, vallásos zarándoklattal, festményekkel és női karperecekkel is. Vívták színházakban, vívták a piacon, vívták templomokban, vívták a tőzsdén és a párizsi, londoni, hamburgi újságok hasábjain. Főnemesség és parasztság, polgárság és értelmiség, itthoniak és az emigráció java összefogott"^[968], hogy a legkülönbözőbb utakon, a legkülönbözőbb eszközökkel juttassa kifejezésre a nemzeti függetlenség és megmaradás iránti vágyát. Fegyverré vált a nyelvért folytatott küzdelem, mert - amint Szilágyi Sándor fogalmazott 1850-ben - ápolni, védeni kell "édes hazai nyelvünk"-et, "nemzeti létünk egyetlen palládiumát".^[969] És fegyverré vált az anyanyelvű irodalom is, melynek nemzetfenntartó szerepét a közvélemény hamar felismerte. S túl az irodalmon mint művészeten, a köznapi beszélt nyelv is harci eszközzé vált: egy naptár vagy ponyvanyomtatvány, egy magyarul kinyomtatott árjegyzék is a birodalmi beolvasztó politikával feszült szembe.

A nemzeti megmaradásért folytatott küzdelem eszköztárában természetszerűen kapott helyet és szerepet a népi hagyományok feltárása és megismertetése. Természetszerűen, hiszen a nemzeti kultúra népi forrásokból való feltöltődése a polgári forradalom előkészítő korszakának is alapvető célkitűzése volt. Része annak az eszmerendszernek, amely a társadalmi harcok csomópontjába a parasztkérdést helyezte: a jobbágyság felszabadítását, a parasztság társadalmi, gazdasági, kulturális fölemelésének feladatát. S ezzel együtt életének, múltjának és jelenének tanulmányozását.

A forradalom és szabadságharc bukása után ez a szemlélet némiképp módosult: bizonyos vonatkozásban szegényedett, más vonatkozásban viszont bővült. Szegényedett abban az értelemben, hogy a néphagyományok gyűjtése és megbecsülése már nem kapcsolódott a parasztság felemelésének szándékához, a népköltészet megismerésétől pusztán a nemzeti művelődés gyarapodását remélték. A nemzeti művelődés gyarapításának szándéka azonban az önkényuralom idején magába foglalta a nemzeti tudat fenntartásának és erősítésének akaratát is. A Világos utáni magyar társadalom a nemzeti múlt hagyományainak feltárásával, az anyanyelvű műveltség, a népi-nemzeti kultúra megismerésével és megismertetésével igyekezett fenntartani és erősíteni a nemzeti identitástudatot, kívánt szembeszegülni a germanizálással, a birodalmi beolvasztással. A népköltészetre, s egyáltalán a népi hagyományokra úgy tekintett az abszolutizmus korának felelősen gondolkodó embere, mint - Kriza János szavával élve - "saját nemzeti lényünk" erősítését szolgáló elemekre, olyan forrásra, melyből erőt meríthet az alélt nemzeti tudat.

Nemzedékének vélekedését e tekintetben a történész Jakab Elek fogalmazta meg legtalálóbban 1854-ben. A húsvéti határkerülés szentgericei (Nyárád menti) szokását ismertetve hangot adott azon óhajának, hogy "bár mások is tennének hasonlót vidékeiken divatozó népszokásukkal", mert - ahogy Jakab fogalmaz - "minden benső beccsel bíró népszokás a nemzet múltjának s jövendő életrevalóságának egy-egy bizonyítéka. Napfényre hozván, megismertetvén ezt, azon fajnak jelentékét emeljük, tekintetét munkáljuk elő. Alsóbb és felsőbb, munkás és mívelt osztály egymást ismerni, becsülni tanulják."^[970] Jakab Elek ez utóbbi mondata rávilágít arra is, hogy a népi hagyományok megismertetése nemcsak a nemzeti önbecsülés ébrentartásának hathatós eszköze, de hozzájárulhat a nemzeti egység megteremtéséhez is. Mindezekért gondolja úgy, hogy a szülőfaluja szokáshagyományát ismertető írás "közlését most és inkább, mint valaha, szükségesnek láttam".

Jakab Elek, noha felismerte a népszokások gyűjtésének fontosságát, csak véletlenszerűen foglalkozott a népi kultúra jelenségeivel. Vele ellentétben kortársa, a neves erdélyi történész és statisztikus, Kőváry László érdeklődése a néphagyományok iránt maradandóbbnak bizonyult: népdalokat, népballadákat gyűjtött és publikált 1852-ben, abból a meggondolásból, hogy a nemzeti költészet meríthessen e tiszta forrásból. "A népköltészet a korallhegy - vallja Kőváry -, melly körül a nemzeti költészet drágagyöngyei teremnek. Ide kell a költőnek búvárharangját irányzani, ha lantját örökbecsű kövekkel kívánja ékesíteni."^[971] Kőváry Hölgyfutárban közölt kis népköltészeti sorozatát az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején több olyan kötet követte, melyek - eredeti érdeklődésének megfelelően - az erdélyi történeti mondákat, anekdotákat, és szokásokat gyűjtötték csokorba. Kőváry a nemzeti önbecsülés és öntudat erősítésének jegyében fordult a történelmi néphagyományok felé: A Száz történelmi rege,^[972] a Történelmi adomák,^[973] A magyar családi és közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából^[974] úttörő jelentőségűek olyan szempontból, hogy a történész Kőváry minduntalan szembesíti a történelmi forrásokban fellelhető tényeket, adatokat a szájhagyományban megőrzött mondai elemekkel és történelmi tudással, felmutatva azt a kétségbevonhatatlan igazságot, hogy egy nép kollektív történelmi tudatából nem lehet karhatalommal vagy tilalmakkal kisöpörni nemzeti múltjának eseményeit, azok a történelmi emlékek, melyek a társadalom életét alapvetően meghatározták, évszázadokon át nemzedékről nemzedékre szívósan átöröklődnek.

A népköltészet nemzeti műveltségben betöltött szerepének felismerését és felértékelődését követhetjük nyomon Gáspár János, a kiváló erdélyi pedagógus kisgyermekek számára összeállított meséskönyvének egymást követő három kiadásában. Az először 1848-ban közzétett Csemegék hetven történetét Gáspár Curtmanból fordította vagy dolgozta át, s kénytelen volt megjegyezni, hogy verseket a hazai gyermekirodalom szegényessége miatt nem tartalmaz a kötet. Megjegyzését a mai olvasó kissé kétkedve fogadja, tudván azt, hogy a negyvenes évek közepén Gáspár János tanulótársaival intenzív népdal- és tájszógyűjtést folytatott, melynek sikerességéről húsz teleírt füzet tanúskodott.^[975] A gyűjteményben minden bizonnyal gyermekmondókák, gyermekdalok is felbukkantak, a Csemegék összeállítójának azonban 1848-ban eszébe nem jutott, hogy "verscsemegéket" a magyar népköltészet tárházából válogasson gyűjteményébe.

Az önkényuralom idején viszont, amikor a nemzeti jellegű gyermekirodalom tiltakozást jelentett az osztrák hatalom elnemzetietlenítő törekvéseivel szemben, Gáspár János nemcsak kora jeles költőitől kért és kapott gyermekverseket a Csemegék második kiadása számára, de kiterjesztette folklórgyűjtő munkáját a népmesékre, gyermekdalokra, mondókákra, kiszámolókra is. Az 1854-ben második kiadást megért Csemegékben a maga gyűjtötte népköltészeti szövegeken túl Kriza Jánostól, Erdélyi Jánostól, Gyulai Páltól is kapott folklórszövegeket, mi több, Arany László Eredeti népmeséinek megjelenése előtt olyan állatmeséket közölt, melyeket maga írt le Nagyszalontán jártakor, feltehetően Arany Laci vagy Juliska elmondása nyomán. Céltudatos törekvéséről maga vall a második kiadás utószavában: "Mindenek előtt a magyar nép gyermekvilágához fordultam: fölelevenítettem emlékeimben a gyermekkoromból még megmaradt kedélyes dajkarímeket, meséket, puhatolóztam hazám különböző tájain minden ilyes iránt, s csak ezen az úton sikerült az itt nyújtott becses apróságok egy részét összeállítanom. Hogy legelőször is eme népies formából meríték, különös ok bírt reá, mert meg voltam győződve, miszerint gyermekköltészetünk eredeti csírái is, úgy, mint a nemzeti nyelv és költészetéi, a népnél keresendők; s aztán átláttam, hogyha mind késünk összegyűjtésökkel, maholnap édes nyelvünknek, magyar kedélyünknek ezen talán még Ázsiából szakadt eredeti virágai s egy tűnni kezdő magyar regevilág becses ereklyéi, műveltségünk mái irányánál fogva talán végképp elenyésznek."^[976]

Az 1864-ben megjelent harmadik kiadásban Gáspár tovább bővítette a Csemegék népköltészeti anyagát. A Vadrózsákból, Erdélyi János, Arany László gyűjteményéből válogatott szövegek mellett sok újonnan gyűjtött népköltészeti darabot vett fel a Csemegékbe. Saját gyűjtőmunkájáról röviden csak annyit jegyzett meg a kötet utószavában, hogy "ezeknek nagyobb része csak most lát először világot Erdély különböző, de leginkább Háromszék vidékéről".^[977] A harmadik kiadásban Gáspár 476 verset, mondókát, beszédgyakorlatot és találós kérdést közölt, ezekből mintegy 260 játékdalt, kiszámolót, állathívogatót, mondókát, találós kérdést maga gyűjtött, vagy esetleg írt le és alakított ki ő maga hallomás alapján. "Népi eredetű dajkarímei, hangutánzó versei, játékrímei és találós kérdései - értékeli Vita Zsigmond Gáspár folklórgyűjtő tevékenységét - a népköltészetnek egy addig meglehetősen elhanyagolt területét nyitották meg az érdeklődők, szakemberek és az óvodák számára."^[978]

Jakab Elek, Kőváry László magányosan gyűjtött, a Csemegék második, harmadik kiadását előkészítő Gáspár Jánosnak sikerült ugyan egy-két munkatársat megnyernie az ügynek (pl. Szabó Sámuelt), alapjában véve azonban ő is egyedül szedte össze a Csemegék gyermekfolklór-anyagát. A magányos gyűjtők mellett az önkényuralmi korszak szűk két évtizedében több gyűjtőmozgalom is kibontakozott, melyek az erdélyi népköltészet addig nem látott gazdagságát tárták fel, bizonyságául annak, hogy a nemzeti kultúrának kiapadhatatlan tartalékai rejtőznek a paraszti társadalom tudatában.

E mozgalmak közül legismertebb a Kriza János által szervezett és irányított székelyföldi gyűjtőhálózat munkája, lévén, hogy ennek eredményeként megszületett a székely népköltészet reprezentatív gyűjteménye, a Vadrózsák.

Közismert tény, hogy Kriza jóval a negyvennyolcas forradalom előtt hirdette meg előfizetési felhívását a Vadrózsákra, felhívása azonban akkor nem talált pártolókra. Az önkényuralom éveiben aztán, a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra őrzése, ápolása, gyarapítása érdekében csaknem kényszerítően vetődött fel a munka folytatásának gondolata. Íme, miként vall erről maga Kriza: "Idő multával, midőn az újra föleszmélt nemzet lelke mélyebben szállott önmagába, hogy saját nemzeti lényét romboló vészek ellenében minden gyökszálaiban erősítse és megszilárdítsa, s e célból egyedül véréhez való, saját idomot és üde színt adó népi elemekkel táplálja: magam is újult ügyekezettel fogtam hozzá a székely népelme virágainak, vagy ha úgy neveznem szabad lesz, vadrózsáinak gyűjtéséhez."^[979] A megváltozott történelmi körülmények között a gyűjtőmunkát Kriza nemcsak azért sürgette, mert tapasztalata szerint rohamosan pusztul a népköltészet, de azért is, mert a nemzeti művelődés gazdagodását remélte a néphagyományok feltárásától. "Nagy ideje hát - vallja a Vadrózsák előszavában -, hogy minden nyelv- s irodalombarát ennek a nép szívén termett kincsnek fölkeresése- s öntudatos megőrzésében annál inkább buzgólkodjék, minél ritkábbak lesznek a nép soraiban, akik azt ösztönszerűleg tovább őrizni s ápolni képesek, hogy így a kevésből is, mi még menthető, gyarapodást nyerve nemzeti művelődésünk, annál sajátabb, nemzetibb erőben s színben haladhasson előre."^[980] A világosan megfogalmazott célkitűzés érdekében Kriza jelentős gyűjtőhálózatot szervezett barátai és ismerősei köréből. Levelek sokasága jött és ment Kolozsvár és a kisebb-nagyobb székelyföldi települések között, melyek egyfelől Kriza szelíd kéréseit, útbaigazításait, elvárásait, s a beérkezett anyag nyugtázását vitték unitárius parókiákra, tanári otthonokba, falusi értelmiségiek portáira, másfelől pedig újabb és újabb gyűjtéseket, feleletre váró kérdéseket tartalmazó leveleket hoztak a kolozsvári püspök irodájába. Lelkesedésben, ügyszeretetben nem volt hiány, a gyűjtemény kiadásához azonban ez nem volt elég. Jellemző az önkényuralmi korszak mentalitására, hogy a főnemes Mikó Imre nyújtott anyagi támogatást a Vadrózsák első kötetének kiadására, s Gyulai Pál "barátságos zaklatásai" és hathatós közreműködése folytán jelenhetett meg 1863-ban a székely népköltészet első nagy, reprezentatív gyűjteménye. Ez a gyűjtemény valóságos reveláció volt, hiszen a székely népköltészetről addig jóformán semmit sem tudott az irodalmi közvélemény. Különösen a népballadák hozták lázba a magyar társadalmat, melyeknek az angol-skót népballadákhoz fogható szépsége, nagyszerűsége a porig alázott magyarság öntudatát, önbizalmát erősítette. Talán ezért is élte meg olyan elevenbe vágó fájdalommal a magyar társadalom a Vadrózsapörként elhíresült Grozescu-féle támadást.^[981]

Kriza János mozgalma mellett az önkényuralom idejéből két másik kezdeményezésről is számot adhatunk, melyek ugyan mind területi, mind társadalmi vonatkozásban kisebb hatósugarú körben indították meg a gyűjtést, de eredményességük és jelentőségük így is kétségbevonhatatlan. Annál is inkább, mivel a kollégiumi diákság figyelmét irányították szülőföldjük rejtett kincseire.

Először Gyulai Pál tett kísérletet tanítványai folklór-érdeklődésének felkeltésére kolozsvári tanárkodásának négy éve alatt (1858-1862). Kísérlete sikerrel járt, hiszen az Erdélyi Múzeum-Egylet 1860. február 25-i tudományos ülésén tartott előadását^[982] saját gyűjtésén kívül a tanítványai által gyűjtött népköltészeti adatokra építhette. Gyulai előadása önmagában is jelentős: az első tudományos igényű híradás az erdélyi népköltészetről. S ami talán még ennél is fontosabb: Gyulai előadása adta meg az utolsó lökést a töprengésre hajlamos Krizának, hogy tető alá hozza a Vadrózsák évek óta tervezgetett kiadását.

A kolozsvári diákokéval csaknem egy időben, a hatvanas évek elején bontakozott ki a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő mozgalma. Szervezője, irányítója a kollégium vegytan- és természettan tanára, Szabó Sámuel volt, aki a folklórhagyományok gyűjtésének fontosságáról így vallott 1863-ban: "Műköltészetünk, prózánk emelkedése, az európai mívelt népek közt elfoglalandó állásunk, fennmaradásunk a nyelv, a nemzeti jellem megőrzésétől, fejtésétől függ; mindennek alapja pedig a magyar nemzet közös szellemi kincseinek öszvege: népkölteményeink."^[983] E meggyőződés jegyében Szabó Sámuel hat tanéven át irányította a marosvásárhelyi diákok folklórgyűjtő tevékenységét, melynek eredményeképpen mintegy 900 darabot számláló hatalmas gyűjtemény jött létre. A tekintélyes mennyiségű folklóranyagból azonban az önkényuralom idején csak elenyészően kevés látott nyomdafestéket: annyi, amennyit öt közleményben Szabó Sámuel nyilvánosságra hozott Arany János Koszorújában.^[984] Sajnos, a marosvásárhelyi diákok kollektív gyűjteménye az idők folyamán elkallódott, kéziratban maradt töredékeiből, a későbbi szétszórt közlésekből azonban egy rendkívül gazdag és jelentős gyűjtemény körvonalai rajzolódnak ki.

A Világos utáni tizennyolc esztendő úgy vonult be történelmünk lapjaira, mint az abszolutista és centralizáló politika kíméletlen végrehajtásának ideje, amelyben nemzeti létünk nemzeti nyelvünkkel együtt csaknem végveszélybe került. A gyarmatosítással, németesítéssel, mindenfajta megsemmisítő törekvéssel szemben a költészet, az anyanyelv lett a fegyver: a nyelvért, a nemzeti kultúráért vívott küzdelem tulajdonképpen a megmaradásért folytatott kemény harc volt. És nem volt hiábavaló ez a küzdelem. Az önkényuralom ideje, minden gyötrelmével, szörnyűségével, nyílt és alattomos beolvasztási kísérletével egyetemben mégiscsak - Nemeskürty István szavával élve - "egy nemzet vereség utáni feltápászkodásának, önerejéből való megújulásának"^[985] példaértékű időszaka volt. Példaértékű, mert a megmaradásért folyó küzdelem szorításában olyan értékeket gyöngyözött ki magából az erdélyi társadalom, melyek létéről, nagyszerűségéről addig sejtelme sem volt. Az abszolutizmus kora nemcsak a tobzódó önkény, nemcsak a hóhérok, zsandárok, besúgók kora, de a székely népköltészet felfedezésének, megismertetésének, köztudatba való diadalmas bevonulásának is az ideje.

AGRICOLA (JAKAB Elek)

ALEXICS György

BERDE Mária

FARAGÓ József

GÁSPÁR János

GYULAI Pál

JAKAB Elek lásd: Agricola

KŐVÁRY László

KRIZA János

NEMESKÜRTY István

NÉMET G. Béla

OLOSZ Katalin

F. SZABÓ Sámuel

VITA Zsigmond

A. SAJTI ENIKŐ

"Teljes szabadságot a népnek..."

A hazai és a nemzetközi történetírásban a Délvidék 1944 őszén történt jugoszláv visszafoglalásával kapcsolatban eddig alapvetően két megközelítés létezett. Egyrészt "a győzelem mindent igazol" tételéből kiindulva a politika által szoros pórázon tartott jugoszláviai történetírás letagadta, egyes esetekben (németek kitelepítése) szükséges igazságtételként állította be a történteket, illetve marginalizálta ("magyarok elleni kilengések") a korszakról szóló történeti diskurzusban a megtorlásokat (kivégzések, kitelepítések, vagyonelkobzások, a munkatáborok rendszere, katonai bíráskodás bevezetése a civil lakosság felett stb.). Ez az évtizedekig uralkodó, számos elemében a szerb történetírásban mindmáig fellelhető álláspont lehetővé tette, hogy átrajzolják, meghamisítsák az új partizán elit hatalomra kerülésének és kisebbségpolitikájának keletkezéstörténetét. Ennek az álláspontnak az volt a kiindulópontja, hogy a rendszertől ab ovo idegen volt a bosszú és a megtorlás, amennyiben ilyen volt, az csak a tényleges háborús bűnök igazságos retorziójaként volt jelen, és "Jugoszlávia népeit szolgálta". Az 1945 utáni jugoszláv állam, s benne a magyarokkal kapcsolatos kisebbségpolitika keletkezéstörténete tehát "tiszta fogantatású". A másik álláspont, amely jórészt a jugoszláv állam széthullása után vált dominánssá, mintegy az előző nézőpont érthető reakciójaként, a Tito nevével fémjelzett korszak differenciálatlan feketére festésére törekszik, és kizárólag a kommunista rendszer bűneinek felkutatására és ábrázolására koncentrál. Művelői komoly szakmai erőket mozgósítottak például a horvátokat, a szlovéneket, a szerbeket, valamint a magyarokat ért megtorlások bemutatására. A vajdasági kutatók (akiknek csak kisebb része történész) különösen a magyar áldozatok létszámának kérdésére koncentráltak. Ezek a kutatások azonban, úgy tűnik, egy bizonyos ponton túl, éppen a források hiánya miatt, már nem hoztak új eredményeket. Az előadásom alapját képező forráskötet egyik dokumentuma azonban e kérdésben is fontos, új adatokkal szolgál, bár az erről szóló vitát korántsem zárja le.

Partizanska i komunistička represija i zločini u Hrvatskoj 1944-1946. (Partizán és kommunista megtorlások és bűntettek Horvátországban 1944-1946) címmel 2005 végén jelent meg egy 110 eredeti, eddig ismeretlen iratot tartalmazó dokumentumkötet, amelyek zömmel az OZNA (Népvédelmi osztály) és a katonai bíróságok horvátországi tevékenységére vonatkoznak. A Horvát Történeti Intézet Slavonski Brodban működő kutatóintézetének négy munkatársa, két történész és két levéltáros, Zdravko Dizdar, Vladimir Geiger, Milan Pojić és Mate Rupić sokéves kutatómunkájának eredménye ez a mindmáig egyedülálló kötet. A Horvát Állami Levéltár mellett számos vidéki levéltárban végeztek kutatásokat, és sikerült a belgrádi Jugoszláv Levéltárban, valamint az ugyancsak Belgrádban található Hadtörténeti Levéltárban őrzött iratok egy töredékéhez is hozzáférniük. A közölt források azonban már így is lehetővé teszik, hogy kétséget kizáróan bizonyítsuk, hogy 1944/45-ben a hadsereg által megtestesített Tito-féle katonai rendszer tudatosan, meghatározott céllal használta a terrort, tudatosan nyúlt a társadalom megfélemlítéséhez - amit a nép nevében gyakorolt, s a megtorlást a népnek adott "teljes szabadság" részeként kommunikálta a társadalom felé. A népet az adott korban és helyen egy erőteljesen leszűkített fogalomként kell elképzelnünk, amely a "mieinket" (naš), azaz kizárólag a partizánokat és az őket aktívan támogató embereket jelentette, akiknek a teljes lakossághoz viszonyított aránya területenként radikálisan eltérő volt.

A 110 korabeli irat elolvasása után a figyelmes olvasó előtt feltárul a rendszer egyik fontos sajátossága: a "Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek" jelszó, amely az ellenállásban valós tartalmat hordozott, majd az új hatalmi elit hamisan fényesre csiszolta, valamint a hatalmi gyakorlat közötti éles dichotómia, és az állami terror nagyon is tudatos alkalmazásának igénye és gyakorlata. A források válogatása sajnos, igazodva a mai kor politikai és közízlést kiszolgáló igényéhez, túlságosan is horvát központú, ezért viszonylag kevés szerbiai, boszniai, vajdasági stb. vonatkozású irat került a kötetbe. De mivel az új rendszer egyik jól ismert sajátossága a centralizált hatalomgyakorlás volt, a közölt dokumentumok e horvát aspektussal együtt is országos tendenciákat tükröznek. A kötet alapján egyértelműen a történetírás lomtárába dobható például az a korábbi legenda, hogy a legfelsőbb parancsnokság és pártvezetés mit sem tudott a megtorlásokról, rosszabb esetben tudott ugyan róla, de az ilyen hírek hallatára szigorúan összeráncolták a szemöldöküket és rendbe tették a dolgokat. Az igaz, hogy még mindig nem került elő egy mondjuk Tito által aláírt, erre vonatkozó parancs, de az említett horvát kollégák jóvoltából már ismerjük Aleksandar Ranković belügyminiszternek, az új Jugoszlávia "második emberének", a párt szervezőtitkárának a főparancsnokság nevében 1945. május 15-én, a horvátországi OZNA-hoz intézett 124. számú táviratát, amelyben "nem kielégítőnek" nevezte az OZNA munkáját, mivel, mint e táviratban olvashatjuk, "10 nap alatt a felszabadított Zágrábban mindössze 200 banditát lőttek agyon. (...) Utasításaink ellenében tevékenykedtek, mivel mi azt mondtuk, gyorsan és eredményesen dolgozzatok és az első napokban végezzetek velük. (...) Ugyanakkor a zágrábi OZNA 2. osztálya (civil kémelhárító osztály - S. E.) vezetőjének saját álláspontja van. Őt egyébként is leváltjuk posztjáról, javasoljatok valaki mást."^[986]

Különösen érdekesek a partizánháború során kialakuló úgynevezett "forradalmi bíráskodásra" vonatkozó iratok, a hadifoglyokkal történő bánásmódot merőben eltérő módon szabályozó belföldi és külföldi "fogyasztásra" szánt parancsok és utasítások, az OZNA megalakítását és feladatait tükröző feljegyzések, valamint a partizánok által visszafoglalt területeken "a csetnik, az usztasa és egyéb népellenes elemek likvidálását" végző OZNA egységek parancsnokainak jelentései - hogy csak néhányat említsek.

Mielőtt a rendelkezésemre álló rövid időben ezek magyar vonatkozásait elemezném, engedjék meg, hogy a represszió ekkor formálódó intézményi hátteréről szóljak néhány szót.

Az OZNA-t (Népvédelmi osztály), amely Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottságán (kormány) belül a belügyi feladatokat látta el, Josip Broz Tito főparancsnok 1944. május 13-án kiadott parancsa alapján hozták létre. Feladata a külső és belső ellenség felderítése és elhárítása volt a polgári lakosság körében, illetve a hadseregen belül. 1944/45-ben négy ügyosztálya működött: a felderítő és a kémelhárító, a katonai kémelhárítás, illetve a negyedik, az úgynevezett statisztikai-technikai ügyosztály. 1944 augusztusában, kifejezetten a "nép ellenségeinek likvidálására" létrehozták a híres-hírhedt OZNA-hadtestet, amelynek 7 hadosztálya és számos brigádja működött Jugoszlávia szerte.^[987] Jugoszlávia Legfőbb Parancsnoksága (legfőbb parancsnok Tito volt) ugyancsak 1944 májusában (24-én) rendelte el az egész országra kiterjedő katonai bíráskodás bevezetését.

Az OZNA IV. statisztikai-technikai osztályának itt közölt iratai, és annak megalapozott reménye (az év elején a szerb belügyminisztérium átadta a nála lévő OZNA iratokat a Belgrádi Városi Levéltárnak, ahol a kitűnő történész-levéltáros hírében álló igazgatónő vezetésével megkezdődött az anyag rendezése, kutathatóvá tétele), hogy ezek szerbiai vonatkozásban is megmaradtak, új megvilágításba helyezik a terror mélységéről, az áldozatok létszámáról folytatott egyre terméketlenebbé váló vitát. A kötetből kiderül, hogy az OZNA helyi IV. osztályai minimum havi rendszerességgel statisztikai kimutatásokat, listákat készítettek az általuk elvégzett "munkáról" a köztársasági és szövetségi OZNA számára (letartóztatások, kivégzések, szabadon bocsátások, bírósági eljárások stb. E listák létezését korábban sokan kétségbe vonták.) Feladatuk fontos részét képezte a "nép ellenségeinek" és a háborús bűnösöknek különböző metódusok révén történő regisztrálása (ilyen módszer volt például a lakosság kikérdezése, a Jugoszlávia területén a háború alatt berendezkedett "ellenséges államok" közigazgatási iratainak és sajtójának tanulmányozása stb.), az e listákra felvett személyekről szóló kartonok kiállítása. Ennek célja, mint ismeretes, a különféle típusú perek előkészítése és lebonyolítása volt. Például: a zágrábi területi OZNA IV. osztályának egyik 1945 áprilisában készült jelentése szerint ekkorra átnézték már a bjelovári, a varazsdini, azaz muraközi levéltár iratait. Az átvizsgált usztasa sajtó alapján regisztrált "nép ellensége" listán szereplők létszáma e körzetben már 437 fő volt, a kivégzettek létszáma az előző havi jelentés óta pedig 156 fővel gyarapodott, és ezzel áprilisra már 801 főre emelkedett.^[988]

A katonai bíráskodás nem csupán a bűncselekményt elkövető katonai személyekre és a háborús bűnösökre terjedt ki, de lényegében az egész civil lakosságra, ezen belül is főként a "nép ellenségeivel" szemben alkalmazták. Azt eddig is tudtuk, hogy a "nép ellensége" egy bármeddig tágítható politikai fogalom volt, de most rendelkezésünkre áll a nép ellenségének korabeli hivatalos meghatározása is. Eszerint nem csupán az "aktív usztasák, csetnikek és más ellenséges fegyveres alakulat" aktív tagjai tartoztak e kategóriába, hanem mindenki, aki "bármilyen módon segítette és segíti az ellenséget".^[989] A sebtében felállított katonai bíróságok ítéletei a szigorú megrovástól, a pénzbüntetésen, vagyonelkobzáson és száműzetésen át a halálbüntetésig terjedtek. Már ott, ahol ilyen ítéletekre egyáltalán sor került. Több OZNA jelentés szól arról, hogy számos esetben, még jóval a háború befejezése, illetve az 1945. augusztusi amnesztia-rendelet után is tömegesen került sor bírói eljárás és ítélet nélküli kitelepítésekre, vagyonelkobzásra és kivégzésekre.

A zágrábi területi OZNA 1944. szeptember 14-én kelt havi politikai jelentésében olvashatjuk: a Moslavina és Bjelovár környéki magyarok között Magyarországra történő áttelepülési láz alakult ki, de az OZNA szervek "kézbe vették az ügyet". Azoknak a magyaroknak, akiknek valamelyik hozzátartozója belépett a jugoszláv hadseregbe, folytatódik a szöveg, ha akarnak sem engedik meg, hogy átköltözzenek Magyarországra, de nem kobozzák el a vagyonukat. Azoktól a magyar családoktól viszont, akiknek rokonai valamelyik ellenséges hadseregben szolgáltak, minden vagyonukat elkobozzák és akkor is átteszik őket Magyarországra, ha nem kívánnak áttelepülni^[990] - zárja az áttelepítés "kézbevételéről" szóló tudósítását a jelentés készítője.

Egy másik OZNA jelentésben fontos adatokra bukkanunk a magyarok kitelepítéssel szembeni ellenállásáról, amiről eddig jószerivel semmit nem tudtunk. A zágrábi területi OZNA 1944. december 1-jén kelt jelentése arról tudósít, hogy egy bizonyos Keselica Jenőt (Eugen) azért tartóztatták le, mert azzal fenyegetőzött, ha kitelepítik, felgyújtja a házát. A zárkából megszökött, de ismét elfogták, és átadták a bjelovári katonai bíróságnak. A bíróság, annak ellenére, hogy az OZNA halálos ítéletet kért az ügyben "mindössze" öt év kényszermunkára ítélte. Keselica azonban igazságtalannak érezte büntetését, és nyíltan bírái szemébe vágta, hogy megszökik a kényszermunkából. Erre ügyét átadták a zágrábi 10. hadtest bíróságának, amely, mint a jelentés írója fogalmaz, "végre kiszabta rá a megérdemelt büntetést", azaz halálra ítélték.^[991] A kitelepítéssel szembeni ellenszegülés, úgy tűnik, nem volt egyedi eset. A djakovói járási pártbizottság egyik 1944. december 1-jén kelt jelentése említi, hogy a kitelepítéssel szembeni ellenállás miatt "az egyik elvtárs puskával lelőtt egy magyart."^[992]

Idézett forrásgyűjteményünk, mint címe is jelzi, Partizán és kommunista represszió... éppen a megtorlások mértéke, okai, hogyanja, célja, az érintett társadalmi csoportok milyensége tekintetében, valamint a társadalom és a hatalom viszonyának, az új hatalom gyenge társadalmi beágyazottságának vonatkozásában nyújtja a legtöbb új információt.

A délvidéki magyarokkal szembeni megtorlás vonatkozásában a kötet egyik legértékesebb dokumentuma kétség kívül az utolsó, 110-es számú irat.^[993] A vajdasági OZNA II., civil kémelhárító osztálya vezetőjének egy 1946-ban készített jelentéséről van szó (sajnos pontosabb dátum nem szerepel az iraton), amely összesítő adatokat tartalmaz az OZNA Vajdaságban (a Szerémséget is beleértve) végrehajtott letartóztatásairól, a szabadon bocsátottak és kivégzettek létszámáról, ezek nemzetiségi összetételéről, a munkatáborokba hurcoltakról, valamint a börtönökben fogva tartottakról, de fontos adatokat tartalmaz a csetnikekkel, azaz a szerbekkel szembeni, Vajdaságban történt retorziókról is. A dokumentum az OZNA felépítésének rekonstrukciójához is hasznosítható: az adatokat készítője a vajdasági OZNA 3 területi ügyosztályának tevékenysége köré csoportosította, úgymint a szerémségi ügyosztály, a Bácskára, a Bánátra és Szabadkára kiterjedő ügyosztály, valamint a két nagyobb vajdasági települést, Újvidéket (Péterváraddal együtt) és Becskereket (Zrenjanin) magába foglaló részleg. A válogatás horvát látószöge e forrás közlésénél okozza a legtöbb szakmai kárt: a két utolsó ügyosztály részletes adatait, arra hivatkozva, hogy a Bánát és a Bácska ma nem tartozik Horvátországhoz, kihagyták a szerkesztők. (!) Szerencsére a Vajdaság egészére vonatkozó összesítő adatok benne maradtak a szövegben. De lássuk a számokat, annál is inkább, mivel ezek hozzájárulnak a Délvidéken kivégzettek, köztük a bírói ítélet nélkül "likvidált" magyarok sokat vitatott létszámának reálisabb megítéléséhez is.

Sajnos forrásunk értékét nemcsak a horvát aspektusú szerkesztési elv csökkenti, de az is, hogy a szövegből nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy az adatok mely időszakra vonatkoznak. Én egyébként azt valószínűsítem, hogy az 1944. őszi adatokat semmiképp nem tartalmazhatják, de kizárnám azt is, hogy kizárólag az 1946. évre vonatkoznak. Legvalószínűbbnek azt tartom, hogy a számok az 1945/46-os esztendők együttes adatait tartalmazzák.

A jelentésben a következő adatokkal találkozunk. 1. Ügyosztályonként (azaz területenként), majd a Vajdaság egész területére vetítve, összesítve adja meg a letartóztattak létszámát - ez a Szerémségben 846 + 117 csetnik = 963 fő, az egész Vajdaság területén pedig 5.025 + 295 csetnik = 5320 fő. (Szerepel az iratban egy sajátos, de a korra jellemző vizsgálati szempont is. A statisztika készítője mind a letartóztatottak, mind a kivégzettek esetében kettébontja a számokat "a börtönt megjártakra", és az azt "elkerülőkre". (Idő hiányában ennek ismertetésétől eltekintek.) 2. Szabadlábra helyezettek, akik például a Szerémségben a letartóztatottak durván 2%-át tették ki, egész Vajdaság tekintetében sajnos csak a "csetnikek", azaz a szerbek vonatkozásában vannak adataink. A 295 letartóztatott csetnik közül 91 főt, azaz mintegy 30%-ukat engedték szabadon. 3. Akik ügyét az OZNA átadta a bíróságnak - ez a Szerémségben 13 esetben, a vajdasági csetnikek esetében pedig 32 alkalommal történt meg. 4. A hadseregbe kényszerrel besorozottak létszáma az előzőekhez képest lényegesen magasabb volt, a Szerémségben 138 fő, összesített vajdasági adatunk nincs. 5. Kényszermunkára ítéltek a szerémségi letartóztatottak közül 14 főt, összesített vajdasági adatunk nincs. 6. S végül a "likvidáltakról" közölt adatok azt bizonyítják, hogy a letartóztatottak döntő többségét kivégezték. A Szerémségben 639 + 33 csetnik = 672 főt, azaz a letartóztatottak 60%-át. A börtönt megjárt letartóztatottak száma a Vajdaság területén a jelentés szerint 5025 fő volt (+ 295 csetnik), míg ennek csaknem kétszeresét (!), 9.668 főt végeztek ki. A kivégzettek vajdasági összesített adatai nemzetiségi megoszlásban a következő arányokat mutatják e forrás alapján: 6763 német, 1776 magyar, usztasa (horvát) 436, egyéb nemzetiségű 693 fő. Ehhez, mint már említettem hozzá kell számolnunk a 295 csetniket, azaz szerbet, közülük 88-at, vagyis nem egészen 3%-ukat végezték ki, ami a sokkal kisebb arányt jelenti például a kivégzett usztasákhoz képest, a németek és a magyarok, de különösen a németek fentebb említett döbbenetes kivégzési és letartóztatási arányáról nem is szólva.

Engedjék meg, hogy előadásom végén idézzem a horvátországi OZNA első számú vezetőjének, Ivan Krajačić-Stevo tábornoknak, a HKP KB tagjának a horvátországi OZNA vezetőinek első, 1945 júliusában megtartott értekezletén elmondott szavait: "Elvtársak, végleg vessetek véget a likvidálásoknak! Nem azért, mert sajnáljuk az ellenséget, én még a saját apámat sem sajnálom, hanem mert a nép forrong, lázadozik ellenünk. Arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk azokat az új eszközöket, amellyel legyőzhetjük ellenségeinket. Nekünk vannak katonai bíróságaink, nemzeti becsületbíróságaink. Megvan annak a módja, hogyan találjuk meg az ellenséget, hogyan épüljünk be soraikba, hogyan győzzük le őket legális eszközökkel, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a helyzetből."

A háború Jugoszlávia területén történő lezárulása, az új rendszer konszolidációja, a hatalom társadalmi támogatottságának kiszélesítse tehát, mint Krajačić idézett szavaiból is kiderül, nem jelentették a társadalom széles rétegeivel szemben alkalmazott hatalmi erőszak, önkény végét. Egy év alatt azonban sikerült a "teljes szabadságot a népnek" sokak számára vonzó jelszavával "megszelídíteni", jogi, intézményes keretek közé szorítani a társadalom eddig meglehetősen anarchisztikus "szőnyegbombázását" (Hankiss Elemér).

SALLAI GERGELY

Az autonómiától a revízióig

A csehszlovák állam megszületésekor létrejött magyar kisebbségi közösség viszonylag rövid idő alatt képes volt felmérni megváltozott helyzetét és megkezdte alkalmazkodását az új helyzethez. E közösség politikai reprezentánsainak döntő többsége a passzivitás helyett az önálló magyar politikai szervezkedést választotta. Hasonlóan a többi határon túli magyar nemzeti közösséghez, a csehszlovákiai magyarság reménye is a területi revízió lehetőleg integrális, de legalább néprajzi alapon történő megvalósulása maradt. Számolva azonban az evidens politikai lehetőségekkel, a magyar kisebbségi politikai erők, mint a politikai, gazdasági, társadalmi önmeghatározás és elkülönülés letéteményesét, egyben a nemzeti közösségként történő megmaradás egyetlen zálogát, az autonómia valamely formájának megteremtését követelték.

Minthogy a prágai központi kormány a köztársaság megalakulásától kezdve a nemzeti kisebbségekkel szemben majd minden téren negatív diszkriminációt alkalmazott, a húszas évek első felére a magyar lakosság körében meghatározó befolyásra szert tevő két magyar párt, az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egyaránt ellenzéki álláspontot foglalt el. Tekintve, hogy az új állam létrejötte után hamarosan nyilvánvalóvá vált: Csehszlovákia vezetői a centralista államigazgatási elvekkel nem kívánnak felhagyni, a magyar pártok Szlovákia - a szlovák lakosság körében hamar a legnépszerűbb párttá vált Hlinka Szlovák Néppártja által követelt - autonómiájának szükségessége mellett foglaltak állást, és e követelésük mellett következetesen kitartottak az 1938. évi szudétanémet válságig. A kérdést mindkét párt vezetői pragmatikus alapon közelítették meg. Magyarország revíziós külpolitikájával összhangban Szlovákia és Kárpátalja autonómiáján belül követelték a magyar kisebbség számára az önrendelkezés jogát, számolva azzal, hogy a nemzetközi politikai helyzet esetleges kedvező alakulása lehetővé teszi az említett autonóm régiók számára az önrendelkezés jogának kinyilvánítását, amely a Magyarországhoz történő visszatérés felé vezető lépés lehet. (A magyar diplomácia a magyarlakta területsáv közvetlen visszacsatolását, a Magyarországtól Csehszlovákiához csatolt egyéb területekre vonatkozóan népszavazást követelt, miközben korszakunkra már belátta, hogy Szlovákia egész területének visszatérése irreális elképzelés.) A magyar pártvezetők egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy Szlovákia autonómiájának megvalósulása esetén a szlovákok szabadabb nemzeti életet biztosítanának a magyarságnak, mint Prága, de önálló magyar autonómia megteremtésére a központi kormányok magatartása következtében nem láttak reális lehetőséget. Mindemellett világos volt az a tény is, hogy egy autonóm Szlovákiában a magyarok számaránya jelentősen megnőtt volna, önmagában is növelve e nemzeti közösség súlyát.^[994]

A magyar pártok vezetői az említett célkitűzés megvalósítása érdekében a területen élő népek összefogásának szükségességét hangsúlyozták.^[995]A magyar politikai erőknek az eredetileg szlovák pártok által létrehozott autonomista blokkhoz, valamint a 3.5 milliós német kisebbség nagyobb részének politikai képviseletét ellátó Szudétanémet Párthoz történő közeledése azonban az egész korszakon keresztül lényegében sikertelen maradt. A harmincas évek ilyen irányú közeledései, amelyet a magyar kormányzat is folyamatosan szorgalmazott, megtörtek a Szlovák Néppártban egyre jelentősebb befolyással rendelkező új nemzedék ellenállásán, amely a tekintélyelvű, autoriter kormányzási módszer iránti vonzalmán túl erősen nacionalista, magyar- és csehellenes beállítottságú volt.^[996] A párt vezetői emellett nem kívánták kitenni magukat a magyarok közeledésének legcsekélyebb elfogadásában is magyar irredenta mesterkedést szimatoló központi kormányzat vegzatúrájának.^[997] A német lakosság körében egyre népszerűbb, az 1935. évi csehszlovákiai parlamenti választásokat megnyerő ellenzéki Szudétanémet Párttal történő szorosabb együttműködéstől a magyar politikai erők az általunk tárgyalt korszakban már vonakodtak. Ebben lényeges szerepet játszott az a tény, hogy a magyar pártok vezetői távol álltak a totalitárius hitleri-henleini politikai ideológiától. Álláspontjuk szerint a magyarság nemzeti alapon, de csakis a jog és a demokrácia eszközeivel kívánt küzdeni az őt megillető kisebbségi jogokért.^[998] Az ideológiai ellentétek mellett az "egységfront" létrehozását akadályozta a német pártnak a szlovákiai németek körében terjesztett erőszakos propagandája, amely főként az OKP érdekeit sértette, hiszen a szepességi és részben a Bódva-vidéki német lakosság hagyományosan az említett magyar párt szavazótáborát gyarapította.

A harmincas évek második felében a nemzetközi politikai helyzet fokozatosan megváltozott, a Csehszlovák Köztársaságra Németország részéről egyre fokozódó nyomás kezdett nehezedni. A német birodalom erkölcsi és anyagi támogatását elnyerő, katonai erejét pedig maguk mögött érző szudétanémet politikai vezetők^[999] a Berlinnel folytatott folyamatos konzultáció szellemében a korábbi évek hasonló törekvései után 1938 tavaszán határozottabb követelésekkel léptek fel. A Szudétanémet Párt 1938. április 23-4-én, Karlsbadban (Karlovy Vary) megtartott kongresszusán egy nyolc főbb programpontból álló követelést fogadott el, amelyet a párt vezetői június 8-án memorandum formájában terjesztettek Milan Hodža miniszterelnök elé.^[1000] Az 1936-ban Egyesült Magyar Pártként fuzionált egykori OKP és MNP vezetői 1937-1938 folyamán több alkalommal is összefoglalták követeléseiket, részben az államelnöki és a kilátásba helyezett miniszterelnöki meghallgatásra, részben a változó kül- és belpolitikai helyzetre reflektálva. Az 1938 elején közölt nyolcvanegy pontos memorandum, ha lehet, még hangsúlyosabban követelte az autonómia megadását.^[1001]A prágai kormányzat, amely 1938 első felében is az úgynevezett aktivista pártokkal együttműködve, látszatengedményekkel kívánta "rendezni" a helyzetet, a Szudétanémet Párt Karlsbadi pontjait elfogadhatatlannak ítélte. A nemzetközi helyzet, nem utolsósorban Csehszlovákia szövetségesei sürgetése Prágát azonban lassan a kisebbségi kérdés valamiféle újragondolására késztette.^[1002]

Milan Hodža miniszterelnök már 1938. március 28-i rádió beszédében kilátásba helyezte, hogy a kormány nemzetiségi statútumba kívánja foglalni az ország nemzeti kisebbségeinek jogait. A tervezet első változatát a kormányzat 1938. május 19-én fogadta el. Ezt a javaslatot még továbbiak követték, amelyek a kisebbségek követelései közül egyre többnek a megvalósítását ígérték, de a főbb pontokat illetően (autonómia, nemzeti közösségek kollektív jogainak elismerése stb.) nem hoztak áttörést.^[1003] Prága politikája mindinkább a kapkodás jeleit mutatta. Szembe kellett néznie a Németország részéről érkező egyre komolyabb fenyegetéssel, amelyre időnként mozgósítással válaszolt. A kisebbségi kérdés rendezési javaslatainál az idő gyorsabban haladt, miközben a köztársasági elnök és a miniszterelnök, valamint a koalíciós pártok álláspontja e tárgyban szinte összeegyeztethetetlen volt.^[1004]

Az EMP elnöke, Esterházy János először 1938. március 10-én találkozott a miniszterelnökkel, majd konkrétabb megbeszélésekre ez év június 29-én került sor a kormányfő és a magyar kisebbségi politikusok között, ahol a magyar memorandum megvitatása mellett^[1005] Jaross Andor a területi autonómiát nevezte megnyugtató megoldásnak. A magyar politikusok mindezt megismételték az 1938. július 20-i újabb találkozón is, ahol Hodža a nemzetiségi statútum elfogadását a közeljövőre ígérte.^[1006]

A nemzetiségi statútum végső változatát a kormány végül 1938. július 26-án hagyta jóvá. Ez a változat a csehszlovák államnyelvet fenntartotta, vagyis nem szüntette meg a nemzetiségi lakosság 20%-os hányadához kötött kisebbségi joggyakorlás elvét. A tervezet lépéseket tett az önkormányzatiság megvalósítása felé, és lényegében elfogadva a szudétanémetek ide vonatkozó elképzeléseit, az Osztrák-Magyar Monarchiában már létezett önkormányzati rendszert kívánt kialakítani, kilátásba helyezve járási és tartományi képviselő testületek létrehozását. A tartományi képviselő testületek, illetve tartománygyűlések azonban csak az országos törvények végrehajtására alkothattak volna jogszabályokat. A javaslat, amely végül három törvénytervezetet tartalmazott (nemzetiségi statútum, nyelvtörvény, nemzetiségi autonómia) továbbra sem lépte át a "rubicont", és gyakorlatilag egy olyan kerettörvény-tervezet lett, amely a későbbi hónapokban a további "kötélhúzás" tárgyát képezte a kormány és a kisebbségek között, miközben a miniszterelnök és az ügyek irányításában meghatározó szerepet játszó köztársasági elnök között is folyamatos volt a nézeteltérés. Beneš számára ugyanis a nyugati szövetségesek és az ország kisebbségeinek mindegyike által elégtelennek minősített tervezet is túl ment minden határon.^[1007] Mindehhez hozzájárult a halogatásnak a kisebbségi vezetők által már ismert gyakorlata is, amely megkérdőjelezte a csehszlovák kormány problémamegoldó szándékának őszinteségét. Az 1938. augusztus 2-ára összehívott képviselőház ülését végül berekesztették, miután a kormány nem terjesztette be javaslatait, hivatkozva London szándékára, amely egy brit közvetítőt kívánt küldeni az országba. A csehszlovák diplomácia ezért ezekben a napokban hallhatta először francia szövetségese kertelés nélküli álláspontját: "A csehszlovák kormánynak pontosan ismernie kell a francia álláspontot. Franciaország nem háborúzik a szudétakérdés miatt!"^[1008]

Egy nem hivatalos személy közvetítő tevékenységének hasznosságát Halifax már 1938 júniusában fontolgatta. Jóllehet egyes források szerint a "nemzetközi diplomáciában párját ritkító közvetítő tevékenységnek" minősített lehetőséget Prága fenntartásokkal fogadta,^[1009] Lord Walter Viscount Runciman a brit titkos királyi kabinettanács elnöke (1938-1939), aki nem hivatalos különmegbízottként a Szudétanémet Párt vezetése és a prágai kormány közötti közvetítéssel lett megbízva, 1938. augusztus 3-án mégis megérkezett Prágába. A lord misszióját a Prágai Magyar Hírlap másnapi számának címoldala magyar és angol nyelven üdvözölte, és egyben megpróbálta felhívni a figyelmét a magyar kérdés létezésére is.^[1010] Az EMP vezetői mindent megtettek annak érdekében, hogy találkozót eszközöljenek ki a magyar kérdés érdemi figyelembevételét mellőzni kívánó brit különmegbízottal.^[1011] A csehszlovák kormány képviselői a szudétanémet politikusokkal folytatott 1938. augusztus 11-i, majd 17-i tárgyalásai alapján úgy vélték, hogy a német kisebbségi vezetők nem törekszenek megegyezésre, ennek ellenére a kormány Runciman missziójának javaslatai alapján újabb statútumtervezeteket készített. A 1938. május 19-i első, és az augusztus 2-án el nem fogadott második változat után a Runciman misszió marienbadi (Mariánské Lázně) tárgyalásairól Prágába eljuttatott, és 1938. augusztus 23-án Runciman által Benešnek személyesen is átadott tervezet képezte a harmadik nemzetiségi statútum lényegi elemeit.^[1012] Ennek főbb célkitűzései között szerepelt három önkormányzattal bíró német járás megszervezése önálló költségvetéssel és a cseh államrendőrség kivonása az érintett területekről. Beneš "augusztus 27-én délután fél 4-kor fogadta Runcimant, a megbeszélésről a következőket mondta nekem: Lord Runciman kifejtette neki, hogy a helyzet háború felé hald, amelyet minden áron meg kell akadályozni; utasítást kapott Londonból, hogy mindkét félnél ebben a szellemben lépjen fel" - jegyezte fel egy csehszlovák külügyi tisztviselő.^[1013]Az államfő és a szudétanémet párt két mérsékeltebb vezetője (Kundt, Sebekowski) között folytatott megbeszélés után a kormány által kidolgozott tervezetet augusztus 29-én mind a német kisebbségi párt, mind Runciman küldöttsége megkapta.^[1014] A harmadik tervezet megismerése után a prágai angol követ elégtelennek minősítette a csehszlovák kormány által tett engedményeket, Halifax brit külügyminiszter pedig látszatengedményeknek nevezte azokat. Hodža miniszterelnök szeptember 7-én nyújtotta be a negyedik, egyben utolsó nemzetiségi statútumot.^[1015] A kormány továbbra sem fogadta el a nemzetiségi közösségek jogalanyiságának megteremtésére vonatkozó szudétanémet követelést. Egyes cseh források Runciman egyetértését hangsúlyozzák,^[1016] tény azonban, hogy ez a tervezet sem felelt meg sem a németeknek, sem a szlovák Néppártnak.^[1017] Igaznak tűnik viszont az is, hogy Berlin ebben az irányban kifejtett nyomása nélkül a szudétanémet vezetők talán nem utasították volna vissza Prága ajánlatait.^[1018] A német kisebbségi politikusok negyedik tervezetet illető érdemi állásfoglalását azonban megakadályozta a szeptember 7-i ostravai incidens, amely azt követően robbant ki, hogy a tüntető tömeg azoknak a német nemzetiségű csehszlovák állampolgároknak a szabadon engedését követelte, akiket a csehszlovák hatóságok fegyvercsempészet vádjával tartottak fogva. Bár az incidens megfelelő ürügy volt a szudétanémet vezetőknek ahhoz, hogy megszakítsák a kormánnyal folytatott tárgyalásokat, a csehszlovák hatóságok brutális fellépése tovább élezte a helyzetet.

Ami a magyar kisebbség vezetőit illeti, Esterházy végül is 1938. augusztus 10-én folytatott előzetes megbeszélést a lorddal, aki kérte a magyar párt álláspontjának írásba foglalását és elfogadta a magyar politikus újabb, további magyar személyiségek bevonásával létrehozandó találkozóra irányuló kérését. Az augusztus 12-ei találkozón,^[1019] ahol Esterházy János, Jaross Andor és Szüllő Géza vett részt, a magyar küldöttség az egyenlő elbánás elvének fontosságát hangsúlyozta, valamint átadta azt a memorandumot, amely a magyarság lényegesebb problémáit tartalmazta, és amelynek tartalma lényegében megegyezett a néhány hónappal korábban a prágai kormánynak készített hasonló dokumentummal.^[1020] A magyar kisebbségi vezetők kifejtették, hogy Hodža kisebbségi statútumában nem látják a garanciát sérelmeik orvoslására, de leszögezték, hogy az EMP-nek szándékában áll a csehszlovák kormánnyal történő megegyezés, az államkeretek tiszteletben tartásának alapján.^[1021] A lord ígéretet tett, hogy amely jogokat a németek megkapnak, azt a magyarok is elnyerik.^[1022] A magyar kisebbség politikai vezetőinek nyugalomra intő megnyilvánulásai bizonyos tekintélyt is kölcsönöztek számukra a nemzetközi tényezők előtt. 1938. szeptember 8-án Runciman, mint megfelelő súlyú, ugyanakkor kellően mérsékelt politikust, Esterházyt kérte fel arra, hogy tolmácsolja a misszió álláspontját a szudétanémet vezetőknek, akik az említett ostravai konfliktus után nem kívántak tárgyalni. Ez volt egyébként Runciman és Esterházy utolsó megbeszélése.

Miután a brit közvetítéssel létrehozott újabb nemzetiségi statútumot 1938. augusztus 29-én mind a német kisebbségi párt, mind Runciman küldöttsége megkapta, Hodža miniszterelnök újabb - az utolsónak bizonyult - találkozóra invitálta az EMP vezetőit.^[1023] A német kérdés fontosságához kevéssé mérhető magyar problémák esetleges közös tárgyalások megtartásával történő összekötése - amelyet a magyar vezetők szorgalmaztak - azonban nem állt Prága érdekében, így a tárgyalások nem hoztak érdemi eredményt. A csehszlovák diplomácia irányítását gyakorlatilag teljesen kézben tartó Beneš a magyar kérdést mindenképpen le kívánta választani a német kérdés megoldásáról, ezért a csehszlovák vezetés nemcsak hogy nem osztotta a magyar politikusok álláspontját, de arra törekedett, hogy az EMP álláspontjával ellentétes magyar véleményt prezentáljon a nemzetközi tényezőknek. Egyes források rámutatnak, hogy a csehszlovák kormány megfelelő engedmények nyújtásával 1937-ben, de még 1938 elején is megtarthatta volna a német nemzetiségű lakosság nagyobb részének államhűségét, sőt talán Henleinét is, Prága nemzetállami koncepcióhoz történő ragaszkodásával és az autonómia-gondolat elutasításával azonban elmulasztotta ezt az esélyt.^[1024] Tekintve a szudétanémet kérdés eszkalálódását, a csehszlovák politikai vezetőknek, minden erőfeszítésük ellenére 1938 nyarán már a történelmi, földrajzi és gazdasági érvelésnek Csehszlovákia megteremtői és szövetségesei által történő figyelmen kívül hagyásának következményeivel és a valós etnikai viszonyokat jobban tükröző, redukált államkeret "rémképével" kellett szembesülniük.

Runciman lord missziója szeptember közepére tehát sikertelenségbe fulladt, ennek egyik okát a különmegbízott a prágai politika makacsságával magyarázta.^[1025] Hathetes prágai tartózkodása után jelentésében arról is beszámolt, hogy Henleinék követelései helytállóak, csupán a módszerekkel nem tud egyetérteni.^[1026]A tárgyalások megszakadásáért Henleinéket okolta, de hozzátette, hogy az elmúlt húsz évben a cseh igazgatás intoleráns magatartásával a lázadás szélére sodorta a helyi német lakosságot. A csehszlovák kormány a nemzetiségeknek tett ígéreteit soha sem tartotta be, ezért sem kell csodálkozni a Benešsel szembeni nyílt bizalmatlanságon. "Ha bizonyos terület-átcsatolások elkerülhetetlenek - és azokat annak tartom -, azokat haladék nélkül, azonnal végre kell hajtani. Azokra a területekre nézve, ahol a német többség nem ilyen túlnyomó, helyi autonómiát javaslok a negyedik tervben foglaltaknak megfelelően."^[1027]A közvetítő tevékenység sikertelenségét követően elmélyülő szudétanémet krízis idején az EMP, Magyarország diplomáciai tevékenységével összhangban továbbra is a német kérdés megoldásával azonos elbánást követelt a magyar kisebbség számára, miközben nemzetiségi jogainak bővítését - a szudétanémetektől eltérően - kizárólag békés úton igyekezett elérni,^[1028] mindvégig nagy hangsúlyt helyezve a nyugalom megőrzését célzó nyilvános fellépésekre és sajtóközleményekre.^[1029] A kérdés eszkalálódása ebben az időszakban természetesen a kisebbségek vezetőit közös állásfoglalásokra ösztönözte.^[1030]

Az 1938. év nyarán egy igen fontos belpolitikai esemény is lezajlott, ekkor rendezték meg ugyanis az első köztársaság történetének utolsó kommunális választásait. E választások, parlamenti választások hiányában, az egyre képlékenyebb belpolitikai viszonyok és a nemzetiségi kérdés kiéleződése időszakában a lakosságnak a pártok programjával kapcsolatos felfogását és így a csehszlovák államhoz fűződő viszonyát fejezték ki. A kormányzat által különböző ürügyekkel 1937 ősze óta többször elhalasztott választások megtartását főként a szudétanémet vezetők követelték (nemzetközi fórumokon is), hisz ekkor már a német lakosság szavazatainak döntő többségére biztosan számíthattak. Tekintettel a nemzeti alapon szerveződő pártok érzékelhető előretörésére, Prágának nem állt érdekében a választások kiírása, így hosszas habozás után csak az április 22-i minisztertanácson jelölték ki a végleges időpontokat.^[1031] A csehszlovák belügyminisztérium rendelkezése szerint 1938. május 22-én, május 29-én és június 12-én tartották meg a választásokat, amelyek a magyarlakta községek esetében főként június 12-én zajlottak le.^[1032] Országos szinten helytálló becslésnek tűnik az, hogy az EMP a magyar szavazásra jogosult lakosság szavazatainak 80-85%-át megszerezte, így az a tény mindenesetre igazolhatónak tűnik, hogy az 1938. évi községi választások eredménye a csehszlovákiai magyar nemzeti közösség legitim képviselőjévé avatta az EMP-t e sorsdöntő hónapokban.^[1033] A magyar párt jó eredményei mögött a magyar lakosság húsz év alatt felhalmozott tapasztalatait is látni kell. E tapasztalatok ugyanis meghatározó tényezői voltak annak a tendenciának, amelynek során az EMP által kommunikált nemzeti alapú célkitűzések egyértelműen vonzóbbak voltak a kormánypártok két évtizede hangoztatott, de soha meg nem valósított nemzeti egyenjogúság jelszavainál.^[1034] Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a választások időpontjában az EMP úgy folytatta kampányát, hogy a csehszlovák államkereteken belül, a nemzeti sérelmek Prága általi orvoslását kikényszeríteni kívánó politika megvalósítását képviselte választói előtt. Az a tény, hogy a nemzetközi események néhány hónap múlva jelentősen meghaladták e célkitűzéseket, ekkor nem hagyott nyomot a párt retorikájában, a határrevízió bármilyen szempontú említése a választások során tabunak számított.^[1035]

Az 1938 elejére kialakult német-csehszlovák szembenállás fegyveres konfliktus kirobbanásával fenyegetett, amelyet végül a brit diplomácia erőfeszítései akadályoztak meg. Neville Chamberlain brit miniszterelnök kezdeményezésére Hitler hajlandó volt tárgyalóasztalhoz ülni, tárgyalási alapja azonban ekkor már az etnikai alapú határmódosítás volt. E külpolitikai események hatására az Egyesült Magyar Párt parlamenti klubja mint a csehszlovákiai magyarság törvényes képviselője 1938. szeptember 17-én határozatban mondta ki a magyar kisebbség önrendelkezési jogát és népszavazást követelt.^[1036] Mint az közismert, az 1938. szeptember 29-30-án megtartott müncheni konferencián Nagy-Britannia és Franciaország miniszterelnökei, Chamberlain és Daladier, a Duce és a Führer vett részt. A résztvevők megállapodtak a (1910. évi népszámlálás szerint) több mint 50%-ban német nemzetiségű népesség által lakott csehszlovákiai területek Németországhoz csatolásának pontos menetrendjéről, és a végleges határmegállapítás német-csehszlovák bizottság létrehozásával történő rendezéséről. Mussolini felvetése nyomán a magyar és lengyel kisebbségi kérdés rendezésének szándéka is az egyezmény függelékébe került. A csehszlovák kormány képviselői nem lehettek jelen az eseményen.

A müncheni döntés és Szlovákia autonómiájának 1938. október 6-án, Zsolnán történt kikiáltása kapcsán a csehszlovákiai magyar kisebbség vezetői ismét kifejezték véleményüket. Esterházy János a pozsonyi rádióban október 7-én este 6³⁵-kor elmondott beszédében üdvözölte a müncheni döntést, amely az egyenlő elbánás elvének megfelelően "felszabadulásunkhoz hathatósan hozzásegített. Tudom és érzem, hogy rövid pár napon belül a magyarság egyesül" - mondotta. "Boldogan, hálatelt szívvel várjuk visszacsatolásunkat" - jelentette ki, egyúttal kezet nyújtott a szlovák nemzetnek is. "Ha országhatár is lesz közöttünk, mégis szeretettel fogjuk kísérni szlovák testvéreink sorsát, és velük együtt óhajtunk működni".^[1037] Ezen a napon a magyar párt megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot is, és kiáltványban terjesztette elő legfontosabb követeléseit.^[1038] Az EMP parlamenti klubjának eme határozatát Jaross Andor, az EMP alelnöke Esterházy beszédét követően olvasta be a pozsonyi rádióban.^[1039]

A magyar kisebbség vezetői tehát a müncheni egyezményt követően az etnikai elvű határrevízió alapjára helyezkedtek. A hamarosan megkezdődő komáromi tárgyalásokon nem lehettek jelen, ugyanis azt sem a magyar, sem a csehszlovák kormány nem preferálta. A München hatására aktivizálódó szlovákok zsolnai manifesztumának hangvétele ugyanakkor önmagában is jelezte a magyar diplomáciának és a magyar kisebbségi politikusoknak, hogy a német orientáció mellett a magyar nem jelent alternatívát.^[1040] A szlovákság és a szlovákiai magyarság útja a területi revízióról folytatott tárgyalások megkezdésével véglegesen elvált, hiszen a magyar kormány diplomáciai törekvéseivel (amellyel a magyar kisebbség azonosult) szemben a szlovák nemzeti területet "védelmező" autonóm szlovák kormány állt. Pozsony a független Szlovákia megteremtésének irányába indult, és ehhez a nemzeti szocialista Német Birodalom védelmére és segítségére kívánt támaszkodni.

Az említettek alapján célszerűnek látszik néhány, a szlovák szakirodalom által a magyar kisebbség politikai képviseletének szerepét bíráló állítást megvizsgálni. Annak a szlovák szakirodalomban erőteljesen jelenlévő álláspontnak, miszerint a magyar kisebbség számára identitásának megőrzéséhez messzemenően adottak voltak a feltételek, ám annak politikai reprezentációja magát a kisebbségi léthelyzetet nem tudta elfogadni,^[1041] az első részével nem tudunk egyetérteni, ebből következően úgy véljük, hogy az állítás második része egyebek mellett éppen a diszkriminatív kisebbségpolitika következtében lehet helytálló. A korabeli kormányzati felfogás, valamint nyomában a cseh és szlovák szakirodalom nagyobb része azon az állásponton volt, amely szerint a magyar kisebbséget annak vezetői elidegenítették az államtól, hisz állandóan ébren tartották benne a reményt, hogy a kisebbségi lét csupán ideiglenes. A szlovák szerzők azt is kiemelik, hogy a magyar pártok, majd fúziójuk után az Egyesült Magyar Párt nem dolgozott ki önálló politikai koncepciót, hanem Budapest irányelvei szerint revizionista célokat szolgált,^[1042] amelynek érdekében szoros kapcsolatot tartott fenn a magyar kormánnyal.^[1043] Véleményünk szerint a magyar párt elsősorban a csehszlovákiai magyarság érdekeit képviselte, politikai koncepciót a pártnak ez az alapvető feladat adott. A magyar vezetők Budapesttel fenntartott kapcsolatai közismert tények voltak, amit maguk is nyíltan vállaltak. A korszak politikai viszonyai között ez természetes és általános jelenség volt.^[1044] Az eredetileg szlovák pártok által létrehozott, és több-kevesebb intenzitással működő, általunk már említett autonomista blokk, a válság során is csupán néhány sajtónyilatkozatot produkált.^[1045] A Henlein-Sidor-Esterházy nevével fémjelzett úgynevezett autonomista blokk állítólagosan nacionalista és a nácizmust majmoló, ugyanakkor úgymond a magyar érdekeket eláruló politikájának fikciója a kommunista párt politikai agitációjának volt része, főként az 1938. évi választások során. Ezt az elmélkedést "fejlesztette" a magyarok kollektív bűnösségét igazoló "történeti érvvé" a szlovák történetírás nemzeti szárnya a második világháború után.

A szlovák felfogással ellentétben a magyarok nem fokozták követeléseiket, hogy ezzel lehetetlenné tegyék a csehszlovák kormánnyal a megegyezést,^[1046] hanem haladtak az eseményekkel, és a németekkel azonos elbánást igényeltek a maguk számára a nemzetközi tényezőktől és a csehszlovák kormánytól.^[1047] Ez az 1938. év közepén még mindig az autonómia követelése volt, de szeptember közepén már az önrendelkezési jog kimondása (amely ugyancsak nem volt új keletű követelés), amely a nemzeti kisebbségek által lakott területeken követelt népszavazással öltött gyakorlati jelleget. Az egyenlő elbánás elve végül München után már az etnikai alapú területi revíziót jelentette. A magyar politikai reprezentáció idézett lépéseire a szlovák szakirodalom a jogtalan szeparatizmus megnyilvánulásaként tekint.^[1048] A magyar kisebbség és annak vezetői többnyire úgy vélték, hogy "identitásuk megőrzésének feltételei" nagyon kevéssé vannak biztosítva a Csehszlovák Köztársaságban. Ez a kisebbség gyakorlatilag nem kapta meg azokat a jogokat, melyeket a békeszerződés biztosított és a Népszövetség garantált számára. A két világháború között a magyarság hosszú távú fennmaradásának zálogát az ottani magyarság legitim politikai vezetői (az adott keretek között elérhető maximumként) Szlovákia és Kárpátalja autonómiájának létrehozásában látták. Az érte folytatott, hosszabb távon legalább némileg reálisnak ítélt küzdelem sem váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, mivel Prága annak elutasítását illetően hajthatatlan maradt, és csupán a nemzetközi politikai helyzet kritikussá válása kényszerített ki a csehszlovák vezetőkből ilyen irányú elmozdulást. A krízishelyzet kényszere alatt is vonakodva tett engedmények azonban ekkor már nem tudták elejét venni az állam felbomlásának. A csehszlovákiai magyar kisebbségtől a csehszlovák állam ugyan elvárt, de nem feltételezett lojalitást, hiszen a magyarságtól hiányolt hazafias viselkedéshez mindvégig hiányzott az állam "jó szándéka". Korszakunkban ezért a magyar kisebbség csak részben integrálódott az államba, mivel általában igazságtalannak tekintette a trianoni területi rendezést, amely a Magyarország és új szomszédai közötti feszült viszony következtében ráadásul fizikailag is elvágta e közösséget az anyaországtól.^[1049] A köztársaság válságának, majd felbomlásának időszakában ugyanakkor egy további fontos szempont is szerepet játszott a magyarság magatartásában, éspedig az, hogy 1938 októberében számára az alternatívát már nem a demokratikus Csehszlovákia, vagy a kevésbé demokratikus Magyarország jelentette, hanem a rohamosan Németországhoz igazodó, önállóságra törekvő Szlovákia, vagy az anyaország.^[1050] A Csehszlovák Köztársaságban eltöltött húsz év tapasztalatai és a nemzeti együvé tartozás érzésének nagyon is valóságos ténye alapján a csehszlovákiai magyarság vezetői az adott történelmi korban aligha irányíthatták volna másfelé a magyar kisebbséget, mint vissza az anyaországba. Mindezt azonban ragaszkodva a békés eszközökhöz, mérsékelt módon tették. E vezetők többsége akkor úgy vélte, hogy egy etnikailag korrektebb határmegvonás hosszú távon megteremtheti a visszatérő magyarság számára a megmaradás feltételeit, egyúttal biztosíthatja a szlovák és a magyar nemzet békésebb egymás mellett élését.

VAJDA GÁBOR
(Szabadka)

Délvidéki civil szervezeteink szerepe

A nemzeti identitásvédelem szempontjából egyértelműen hasznos munkát elsősorban a civil társulatok végzik a Délvidéken. Mindenekelőtt az Újvidéken székelő Vajdasági Magyar Tudományos Társaság és a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság révén, valamint az Aracs Társadalmi Szervezet folyóiratának tevékenysége által. Ez nem utolsósorban azért lehetséges, mert míg politikai pártjaink évek óta úgyszólván késhegyre menő harcot folytatnak a hatalomért és a tekintélyért, addig az említett (és az említetlen) polgári szövetségek, ahelyett, hogy rivalizálásra és anyagi gyarapodásra pocsékolnák erejüket, egymás munkáját kiegészítve teszik a magukét. Hogy nincsenek közöttük kicsinyes torzsalkodások, az annak is köszönhető, hogy saját választott területüket művelik. Míg a Magyarságkutató Tudományos Társaság elsősorban a délvidéki magyarság jelenének társadalomtudományi megismerésére összpontosítja figyelmét, addig a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság tankönyv-kiegészítő tevékenysége mellett a történelmi múlt eddig eltakart fehér foltjainak föltárásában jeleskedik. Az Aracs Társadalmi Szervezet viszont egyfelől a magyarság sürgős művelődési gondjait próbálja enyhíteni a szellemi és tanügyi javak behozatala által, másfelől folyóirata révén a köztudatba és a politikusi lelkiismeretbe igyekszik becsempészni nemcsak a saját szociográfiai föltárásait, hanem az említett két társszervezet kutatási eredményeit is. Nem egyszer fordult már elő, hogy az Aracsban - mivel évente négyszer jelenik meg - előbb látott napvilágot valamely tudományos beszámoló, mint annak az egyesületnek a közlönyében, amelynek keretében készült.

Az említett egyesületek együttműködéséhez fűződik az az akció (petíció) is, amelyet a diplomahonosítás ügyében kezdeményeztünk az e kérdést politikusainkkal együtt mind a mai napig gondosan elszabotáló Magyar Tanszék bürokratikus magatartása kapcsán.

Viszont az, hogy a Tartományi Képviselőház nemrég egyöntetűen a második világháború áldozatai magyar kivégzettjeinek neveit is tartalmazó listájának hitelességére, vagyis a kollektív bűnösség vádja alóli fölmentésre szavazott, az elsősorban a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság történészeinek meggyőző munkáját dicséri. A Magyarságkutató Tudományos Társaság pedig eddigi kimutatásai által a remélhető oktatásügyi és gazdasági változásokat, valamint a szabadkai egyetem megalapítását készítette elő. Hogy azonban lesz-e ennek igazán emberi jellege (azaz megéri-e a föltételezett gazdasági-anyagi nyereség), annak előzetes mérlegelése az Aracs folyóirat munkatársainak is feladata. Mi azzal vagyunk, hogy a nem kellő átgondoltsággal vállalt multikulturális célok csupán fokoznák a délvidéki magyarság lelki gettósodását, ami sokkal nagyobb veszély annál, mintha a jövőnek továbbra is hasított tudatú magyarja nem eléggé gördülékenyen és idegen hangsúllyal fejezné ki magát az államalkotók nyelvén, s ha a saját anyanyelvének minél tökéletesebb elsajátítását az európai nyelvek tanulása alapfeltételének tekintené.

Civil társaságaink jövendő feladatait és módszereit mérlegelve nem szabad megfeledkeznünk az Európai Unió céljai és taktikája kínálta lehetőségekről.

Az említett kontinentális intézmény az alapítóknak, majd a hozzájuk csatlakozó tagállamoknak mindenekelőtt honvédelmi biztonságát, megtervezhető gazdasági fejlődését és együttműködését, végül pedig kulturális tapasztalatcseréjét szolgálja. Az Európai Uniónak ezt az alapérdekét föltétlenül ki kell használnia a kisebbségbe szorult magyarság másodrendűsége megszüntetésén dolgozó civil szervezeteinek.

Ez a lehetőség egy ideig megnöveli délvidéki civil szervezeteink felelősségét, s a dolgát is megnehezíti. Abból a föltevésből kell kiindulnunk, hogy a magyarságot elnyomó államalkotó nemzetnél a rendeződés vágya, az életszínvonal növelésének igénye és a biztonság óhaja az Európai Unióba való betagozódást az ország stratégiai céljának tekinti, s ezért, akár a saját előítéleteit - ha nem megszüntetve is, de legalább - fölfüggesztve, igyekszik eleget tenni a követelményeknek.

Működjenek azonban bármennyire bátran és elmélyülten polgári szervezeteink, akkor sem befolyásolhatják közvetlenül az államnak nyelvünket nem ismerő politikusait, ha a biztonsági szolgálat megkülönböztetett figyelemmel kíséri is tevékenységünket. Ezért a mi egyesületi munkánknak elsősorban saját "kisebbségi" politikusainkra kell hatnia. Lelkiismeret-ébresztő - ha kell: leleplező - tevékenységünkkel annak belátására kell rábírnunk őket, hogy a térség biztonságát és jólétét (tehát végső soron a szerbség érdekeit is) hosszabb távon nem az ő megalkuvó, látszathalmozó magatartásuk szolgálja, hanem a gerinces, tényföltáró ellenzékiség, amely a normális, egészséges szellemű ifjúságnevelés eszményéből kiindulva jottányit sem enged a teljes egyenrangúvá válás céljából. Vagyis az önrendelkezésében szuverén, saját korszerű szükségleteinek és belátásának megfelelően, tehát a szó európai értelmében lojális, őslakos voltában államalkotó számbeli kisebbség emberi méltóságából. Következőleg abból az igényéből sem, amely önmegvalósításunknak alapjait és falait teremtené meg az eddig részben már fölépített tetőzet alatt. Mert pl. a Magyar Nemzeti Tanács műve, a szabadkai, illetve zentai tehetséggondozó gimnázium tetőzetnek tekinthető. Méghozzá lebegőnek. Mindaddig, amíg meg nem teremtjük a teljesen önálló magyar iskolarendszert. Ennek érdekében civil szervezeteink már eljuttatták Brüsszelbe az egyébként a strasbourgi bíróságnak címzett folyamodványunkat.

Szerencsére olyan helyzetben vagyunk, hogy problémáink megoldásának internacionalizálása révén jóra zsarolhatjuk az ország többségi nemzetének demagógiájában veszteglő politikusainkat. Viszont egyesületeink munkájának eredményét, fölméréseiken alapuló jogos követelését a meglevő s még kialakítandó nyugati kapcsolataink révén az eddigieknél rendszeresebben kellene eljuttatnunk az európai és óceánon túli politikai, emberjogi és kulturális fórumokhoz, tekintélyes politikai testületekhez. Nem alkalom diktálta tűzoltó jelleggel, ahogyan érdekeiknek megfelelően ezt eddig politikusaink tették. Ők például azt is csak a közelmúltban kezdték komolyan venni, hogy a Délvidéken - leginkább gyáván aljas módon - verik a magyar fiatalokat, s hogy ezen a helyzeten - most, amikor már-már végzetesen elharapózott a jelenség - sürgősen segíteni kell.

Azzal a ténnyel viszont még mindig nem hajlandók szembesülni, miszerint a főleg Szabadkán elszaporodott, rendszerint testi sértéssel járó betöréses rablások áldozatai többnyire magyarok. Példaként hadd hivatkozzam a Gubás-házaspárra, az Aracs Társadalmi Szervezet vezetőire, akik esetében a feleséget a tolókocsihoz kötött férj szeme láttára kínozták meg a gonosztevők. Ennek és sok hasonló esetnek dacára vezető politikusaink nem tiltakoztak nyomatékosan, nem buzdították polgári engedetlenségre megfélemlített lakosságunkat a nyomozást szabotáló rendőrség munkájának serkentése érdekében. A tettesek kézre kerítése és példás megbüntetése nélkül pedig a magyarverések számának csökkenése nem több föntről irányított látszatértékű átmeneti helyzetnél.

Az újvidéki és a szabadkai rádió, televízió, attól eltekintve, hogy a nemzeti évfordulók megünnepléséből s a kommunizmus éveiben elhallgatott történelmi tények ismertetéséből kiveszi a részét, az életrendet alapvetően meghatározó mindennapokban többnyire a VMSZ, illetve a szerb államvédelem napi érdekeihez igazodik. Leginkább tartózkodik az önálló véleménynyilvánítástól. Ez, alkalmankénti kivételektől eltekintve, a sajtónkra, folyóiratainkra és a könyvkiadásunkra is vonatkozik. S ami a legfájóbb: ennek az álságos helyzetnek elsősorban az ifjúság issza meg a levét.

Ez a fiatalok politikai visszahúzódásában is tükröződik, amelyről kutatásai alapján Diósi Viola a következőket állapítja meg: "A megkérdezettek 68,2%-a vallotta magáról, hogy nem tagja semmilyen pártnak, civil szervezetnek vagy mozgalomnak. ...a legfiatalabb korosztály (tizenévesek és az egyetemisták egy része) nagyobb számban csatlakozik nem magyar pártokhoz, mint a magyar érdekképviseletekhez. Az idősebb korcsoportnál (24-28 év között) egyre magasabb a magyar pártokban aktív fiatalok száma, és csökken a nem magyar pártokban való tagságuk."^[1051] Vajon föltételezhető-e, hogy az iskolában és otthon jelentős számban szerb beállítottságúvá nevelt fiatalok magatartása megváltozik a náluk idősebbek példájára, amennyiben a VMSZ nem változtat totalitárius jellegű pártpolitikáján? Aligha, de különben is csak az autonómia által teremtett feltételek segíthetnének a magyar fiatalon. Tudniillik a jelenlegi helyzet szerint "...a szerencsés szerb fiatal sokkal jobban kiismeri magát a túlélés zeg-zugaiban, a maffiózás labirintusaiban. (...) Közéjük magyar fiatal, ha elfogadná is a viselkedésüket, nem kerülhet be. A szerb fiatalok megkaparintanak minden lehetőséget a magyar fiatalok elől a munkavállalás és vállalkozás terén ezekben a mindig képlékeny, nem szabályozott, kaotikus és értékvesztő társadalmi viszonyokban. Hiába jobb, tehetségesebb és törekvőbb munkás a mi fiatalunk, ha még mindig nem ez számít. Az a mérvadó, hogy ki a tagja valamilyen formális és nem formális, intézményesített vagy szabad akaratú szerb érdekcsoportnak."^[1052]

Iskoláink mindmáig többnyire félrenevelik, félretanítják a fiatalokat, ha az utóbbi időben enyhült is némileg az uralkodó nemzet nacionalizmusa a tankönyvekben. A probléma az, hogy sem a jugoszlávosítottan diplomázott, anyagi nehézségekkel küszködő pedagógusok, sem a problémák érdemi megoldását halasztgató, és asszimilációnk ellen szólamszerűen tiltakozó, gyermekeiket nem ritkán az anyaországban taníttató politikusok nem érdekeltek a délvidéki magyar iskoláztatás autonómiájának megteremtésében. Pedig még mindig főleg azoknak a lefordított tankönyvei vannak használatban, akik nem eléggé vagy egyenesen rosszul ismerik régiónk emberét, annak múltját, jelenét s neveltetési-ismereti igényeit. A magyarországi tankönyvek behozatala rendszertelen, csak alkalomszerűen engedélyezett, tehát használatuk sem egyértelműen ajánlott. Küldetéstudat és kurázsi kell hozzá. Azonban ez is kevés. Mert akárhány gyönyörű művelődési otthont kapjunk is ajándékba anyaországunktól, s bármennyi tankönyv behozatalára és használatára kérelmezzünk is a ki tudja meddig érvényes engedélyt a belgrádi minisztériumtól, ha a tantervek az új nemzedéket annak legfogékonyabb időszakában nem kevés fölösleges, sőt olykor kifejezetten káros ismeretekkel terhelik. Miközben a fiatalok idejekorán olyan távolságra kerülnek saját nemzeti kultúrájuktól, hogy a közöttük így keletkező lelki-szellemi szakadéknak a civil szervezetek segítségével való áthidalására csupán kevésnek jut ideje és energiája.

Marad a beletörődő magatartás kialakításának kényszere. A szülők szerették volna, "ha a gyermekük gimnáziumba vagy szakközépiskolába kerül - írja Mirnics Károly -, de nem tudták, mit kellett volna tenni ennek érdekében. Tehetetlenségükben állandóan csökkentették az igényszintjüket és a gyermekekkel szembeni elvárásukat. Párhuzamosan azzal, hogy rádöbbentek, gyermekük képtelen versenyhelyzetben megállni a helyét a szerb gyermekekkel szemben, nem is tehettek mást, minthogy elálljanak elvárásaiktól."^[1053] Ez lappang G. Molnár Irén megállapításának hátterében is: "a magyarok általános iskolavégzettsége meghaladja a szerbekét, de már a középiskolai, főiskolai és egyetemi végzettségük elmaradt a többségi nemzetétől."^[1054]

Mindez azt jelenti, hogy polgári egyesületeink azokat a súlyos hibákat próbálják kijavítani, amelyeket a média és az iskoláztatás napról napra elkövet.

A politikusaink által elgondolt, Szabadkán megalapítandó egyetem is csak tetézné bajainkat. A Magyar Nemzeti Tanács ugyanis a többségi nemzet kényelmi és fölényféltő érdekeinek megfelelően a multikulturális oktatásformához ragaszkodik. A távlatilag és lényegében a szerb államérdeket szolgáló VMSZ az európaiság és a globalizmus, valamint az új diplomások könnyebb érvényesülésének jelszavait szajkózza, nem kétséges azonban, hogy anyanyelvünknek a felsőoktatásban való háttérbe szorulása ezután méginkább a provincializmusunk és a többségi nemzet önmagára nézve is káros felsőbbrendűségi érzésének, s így a mi asszimilációnknak fokozódásával jár majd együtt. Ez utóbbi érdekében került sor több ízben is a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar beindulásának újabb elhalasztására - állítólag a dokumentumok rendezésének elhúzódása miatt. Anélkül, hogy emiatt politikusaink megbotránkoztak volna. Mellesleg: a most ősszel végre kiteljesedni látszó általános iskolai "magyar tannyelvű" pedagógusképzés a neve alapján sem lesz magyar szellemű.

A schengeni határ átmeneti megerősítésének még inkább fokoznia kell polgári egyesületeink nemzeti önmegőrző, ifjúságunk normális, egészséges tanítását és nevelését előkészítő munkáját. Csak távlatilag lesz mindnyájunknak haszna abból, amiből most nagy kárunk van. Ez a kár erkölcsi és lelki, hiszen - remélnünk kell: csak átmenetileg - saját anyaországunk viselkedik úgy, mint a korábbi évtizedekben azok, akik több mint nyolcvan éve elszakítottak bennünket egymástól. A vezető magyar politikusok nem gondolnak arra, hogy (az állampolgárság kérdéséről nem is beszélve) nem elég csupán nekünk, ügyintézőknek megadni például az egy évig érvényes vízumot, hiszen mi érző és gondolkodó emberek között működünk, az ő támogatásukkal és értük. Vajon komolyan vesznek-e ők bennünket, egyesületeket, ha anyaországunk talán hosszú évekre is méginkább elsáncolja magát tőlük?

Mindez arra mutat, hogy az Európai Unió kínálta lehetőségeket szem előtt tartva, a civil egyesületek kutatásaival összefüggésben, nyílt és becsületes eszmecserék kialakulására van szükség a Délvidéken. Annál is inkább, minthogy a termékeny vitákra való ösztönzés - a politikusok, a lelkiismereti terheltségüket egyelőre ügyesen elleplezők átmeneti örömére - még csak az Aracs folyóiratban jelentkezik. Remélem, hogy ez nem sokáig lesz így.

VALLASEK JÚLIA

Kultikus nyelvhasználat a Gheorghiu-Dej
korszak gyermeklapjaiban

A gyermekirodalom szerepe hagyományosan az, hogy értelmezési technikákat, tájékozódási pontokat biztosít a fiatal olvasó számára, amelyek segítségével az felismeri a világában uralkodó rendet, és megtanul tájékozódni e rend sajátos szabályai között. A nevelődés eszközeként és a pihenés, szórakozás egyik módjaként egyaránt felfogható irodalomolvasás nemcsak a gyermekolvasó világképének tágításában játszik szerepet, hanem az adott világkép aktuálisan hatalmi, célirányos formálásában, sőt akár szűkítésében is. "Miközben látszólag tiszteljük a differenciálatlan gyermeki látásmódot, amely képtelen meglátni a császár új ruháját, az ipari forradalomtól napjainkig számtalan olyan könyv íródott, amely elnyomja a gyermeki látásmódban rejlő anarchiát, és helyette arra tanít, hogyan ismerjük fel a császár hatalmát."^[1055]

A gyermekirodalomban spontán mód benne rejlő propagandisztikus lehetőségek kiaknázása nem a kommunista hatalom találmánya, a didaktikus vonatkozásoktól el nem választható (mert a világot - vagy akár még annak nyelvét is - tanuló, megismerő, formálódásban levő olvasónak szánt) gyermekirodalom tekintélyes hányadában kimutathatók propagandisztikusként is értelmezhető vonások. (Isaac Kramnick egyik tanulmányában például azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a ipari kapitalizmus és a polgári rend ideológiája a kora tizenkilencedik századi népszerű gyermekirodalmi munkákban.^[1056])

Propaganda és (gyermek)irodalom kapcsolatának vizsgálatában különbséget kell tennünk az agitációs és az integrációs propaganda között.^[1057] Míg az előbbi szubverzív módszerként egy adott rendszer megdöntését, a mozgósítást tűzi ki céljául, az utóbbinak elsősorban az a célja, hogy a már kialakult rendet megőrizze, azt automatikusan elfogadtassa. Ezért lesz a forradalmakat követő korok jellemzője az egyszerűségre való törekvés, a komplex formák, nyelv és képi világ elvetése, a saját mítoszok megteremtése, a művészet szubverzív erejének felismerése, s ennek kordában tartására a cenzúra megerősítése.

Az, hogy egy rendszer mennyire tekinti propagandaeszköznek a gyermekirodalmat, gyakorlatilag azon mérhető le, hogy a klasszikus ellentétpárokban (dulce et utile, delectare et educare) leírható vonások közül milyen szerepet biztosít a gyermekirodalom didaktikus vonásának. Minél erősebben támaszkodik az irodalom tanító/nevelő jellegére, annál inkább fontosnak tartja az olvasóhoz eljutó információ célzatos szűrését, az olvasmányokból körvonalozódó eszmények, követendő és elrettentő példák adott doktrínába illeszkedő válogatását.

Az alábbiakban a Napsugár című gyermeklapban közölt irodalmi anyagot vizsgálva próbálom körvonalazni azt a kultikusnak is tekinthető nyelvhasználatot, amely a korszak irodalmi megszólalásmódját jellemezte.

A kisiskolások számára szerkesztett irodalmi folyóirat első száma 1957 januárjában jelent meg Kolozsváron, de megalapítását néhány hónappal korábban, 1956 tavaszán-nyarán felvetették. Az erről szóló határozatot 1956 szeptemberében olvasta fel egy kolozsvári írógyűlésen Fazekas János,^[1058] az Asztalos István vezette szerkesztőség^[1059] is ekkor alakult meg. Megjelenése mögött nyilván taktikai okok álltak (az 1956-os magyarországi forradalom körüli/utáni forrongó, nyugtalan helyzet csillapítása), de kétségtelen, hogy megjelenésével a Napsugár a magyar nyelvű lapkínálat egyik szembetűnő hiányosságát szüntette meg. Az 1950-től megjelenő Pionír elsősorban a 10-14 éves gyerekeknek szólt, mozgalmi lap lévén, csupán mellékesen közölt irodalmat. A pionírszervezetbe még be nem lépett, vagy frissen bekerülő, de immár az állami oktatás kötelékeibe, az új ember formálásának mechanizmusába jutott kisiskolásoknak más fórumra volt szüksége. E szerep betöltésére hívták létre a Napsugarat,^[1060] amely immár nem mozgalmi, hanem elsősorban irodalmi lap. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy függetleníthette magát az uralkodó kommunista ideológiától, hiszen a Pionírhoz hasonlóan a Napsugár is az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének lapja (1967-től a Pionírszervezetek Országos Tanácsa veszi át a védnökséget), amely voltaképpen szigorú cenzúrát jelentett. A cenzúra ellenére az a tény, hogy kisgyerekeknek szólt és irodalmi lap volt, a Pionírnál lényegesen nagyobb mozgásteret engedélyezett. Asztalos István igényes lapot kívánt létrehozni, s ennek érdekében a korabeli irodalmi élet legjobbjait vonta be a Napsugár munkatársai közé. Külön odafigyelt arra, hogy a fiatal (sokszor még egyetemista) szerzők (pl. Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos stb.), képzőművészek (pl. Cseh Gusztáv) munkái is jelen legyenek a lapban. Az első évfolyamokban pedig a két világháború közti erdélyi irodalom ekkorra már az irodalmi élet peremére szorított szerzői is megjelentettek írást (pl. Kemény János verses állatmeséket, vadásztörténeteket, Szentimrei Jenő verseket).

Nemcsak a lapban közölt írások színvonalára, hanem a vizuális megjelenítésre fogékony gyermekolvasó számára különösen fontos minőségi illusztrációs anyagra is gondot fordítottak, a szövegeket a kor számos kiváló képzőművészének színes rajzai kísérik. A képzeletet megragadó, fantáziadús illusztrációk ugyanakkor kétes szerep betöltésére is kényszerültek, egyrészt kárpótolták az olvasót az igénytelenebb, irodalmi álcát öltő ideológiai tanmesékért, ugyanakkor mintegy "figyelmébe ajánlották", "reklámozták" is azokat. A többnyire szép, harmonikus vonású (1960-tól kezdve egyre inkább pionírnyakkendőt viselő) gyermekfigurák körül kirajzolódó idilli világ akarva-akaratlanul az integrációs propaganda eszközeként is szolgált.

A mind tartalmi, mind pedig vizuális-tipográfiai szempontból igényes gyermeklap szerkesztésének kezdeti szándéka Asztalos 1960-ban bekövetkező halála után is megmaradt. "...olyan irodalmi gyermeklapot igyekeztünk szerkeszteni, amelyik rászoktatja a gyermeket az olvasásra, megkedvelteti vele a verset, miközben az első oldalakon igyekeztünk »megadni a császárnak, ami a császáré«, nehogy az Istenét is magának követelje."^[1061] Ennek volt fenntartott helye a gyermeklapban kissé különösnek tetsző, a szerkesztők által váltásban írott vezércikk, ahol az aktuális események, évfordulók ideológiailag helyes értelmezése olvasható, többnyire rövid tanmese formájában.

A korabeli lapszerkesztés jellegzetes vonása az "évforduló-érzékenység" és a "jeles napok" hangsúlyozása. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a berendezkedő új hatalom a korábbi, többnyire nemzeti/vallásos ünnepeket megszüntetve saját mitológiát, és saját, a nemzeti jellegzetességet nemzetközire váltó (pl. március 8, "a nők nemzetközi napja"), illetve a kommunizmus hatalomra jutásának fontos eseményeihez kötődő ünnepkört teremtett magának. A Napsugár esetében a kiemelkedő eseményről való megemlékezés vagy az évforduló ünneplése általában tematikus blokk megjelentetését feltételezte, amelyhez a vezércikk kínált interpretációs stratégiákat. Az évi tizenkét szám megoszlása a következő módon történt: január: évindítás, pionírfogadalmak; február: grivicai sztrájk emléke; március: Nőnap, Anyák napja; április: Lenin születésének évfordulója; május: Május 1; június: év végi vizsgák; július: vakáció, kalászszedés, táborok, "készülődés a Felszabadulás Ünnepére"; augusztus: Augusztus 23-a ünneplése; szeptember: iskolakezdés; október, november: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, szovjet katonák. (A naptári eltolódásnak köszönhetően ez mindkét hónapban központi téma); december: Köztársaság ünnepe. Az évi tizenkét számból tehát csupán kettő (a júniusi és szeptemberi) kínált a lap profiljába és a gyermekolvasók életrendjébe illeszkedő tematikus összeállítást. A gyermeklapokban hagyományosan fontos szerepet játszó keresztény ünnepkörbe tartozó ünnepek (karácsony, húsvét stb.) természetesen száműzve vannak a Napsugárból, viszont a decemberi számokban rendszeresen szerepel egy-egy "angyalmesét" leleplező, megbélyegző rövid vers, elbeszélés, mese (pl. Létay Lajos, Új angyalok, Benedek Fülöp, Angyalok stb.). A klerikális erők és a babona elleni küzdelem érdekében végzett "felvilágosítás", "leleplezés" többnyire hosszas, didaktikus ízű, múltat és jelent, gazdagok és szegények világát összevető történet formáját ölti, ritka az, hogy a szerző frappánsan, egyetlen mondattal oldja meg a kérdést, mint például Kányádi Sándor versében (Télapó válasza egy kíváncsi gyermek kérdésére), ahol az ajándékok sokaságán csodálkozó gyermeknek a Télapó csak annyit mond: "Munkás vagyok, mint az apád."

A vezércikkek, tematikus összeállítások így évről évre újraírják a kommunista hatalomra jutás narratíváját, néhány jellegzetes esemény kiemelésével és tendenciózus értelmezésével (pl. parasztlázadások, sztrájkok, második világháborús katonai történetek stb.) megkonstruálják a hivatkozási alapnak tekinthető saját történelmi hagyományt. Az üdvtörténet gyermeklapban is megjelenített szimbolikus stációi egy kommunista megváltás-történet eseményeit elevenítik fel, amely a grivicai sztrájkok szenvedéseitől indul, a Munka Ünnepén keresztül jut a Felszabadulás pillanatához, hogy a szovjet Hadsereg és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom segítségével megteremtődjön az új rend világa, a Népköztársaság. Ennek a tematikus érzékenységnek lenyomata Szilágyi Domokos Gyermek-naptár című versösszeállítása (1964/1), amely a fenti rendszert követő tizenkét rövid versben foglalja össze, melyik hónapban mivel foglalkoznak a gyerekek. Az év kiemelkedő, legfontosabb eseménye természetesen itt is az augusztus 23-i ünnepség, amelynek megjelenítésében itt az egyéni fejlődés, növekedés lendülete az aktuális űrkutatás, űrutazás iránti lázas érdeklődéssel összefonódva teremti meg a kollektív győzelem pillanatának euforikus hangulatát. "Ezer nyakkendőt / cibál a szellő, / nicsak, apa vállán, / Petike is eljő, / kezéből galamb száll / fellegekig - húsz év múlva a rakéta / ezerszerte magasabbra / röpíti Petit."

Jóllehet a továbbiakban egy korszakként tárgyalom az 1957-1964 közötti időszakot, bár a társadalomra és ezen belül a magyarságra és annak kulturális intézményeire nehezedő nyomás ez alatt a nyolc esztendő alatt nem volt azonos, és ennek hatása a különböző évfolyamokban is tükröződött. Az 1957-es, illetve 1958-as évfolyamok tanúsága szerint a későbbiekhez képest érezhetően nagyobb mozgástérrel rendelkezhettek a szerkesztők. A kötelező témaválasztás elvárása ekkor még csupán egy-egy vezércikk, esetleg egy, az első oldalakon elhelyezett vers erejéig érvényesül. Az indulás lendülete mellett az igényes klasszikus és kortárs magyar gyermekirodalom hagyományának megőrzésére, továbbvitelére való próbálkozások is érezhetők a lapban (Benedek Elek által gyűjtött és más népmesék, Andersen-, Grimm-, La Fontaine-mesék, Petőfi Sándor, Lévay József, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor versei stb.) E szűk két év alatt jelenik meg a legtöbb, nem rendelésre írott, nem a fent említett hatalmi narratíva valamely epizódját, hanem a gyermekvilág jellegzetes tárgyait, eseményeit, játékait, érzéseit megéneklő vers, mese. Ezek közül több szöveg (Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Bajor Andor jónéhány műve) máig szerves része az összmagyar gyermekirodalmi kánonnak. Itt még megjelenik a magyarság (többségi nemzetétől eltérő) nemzeti jellegű ünnepe, az 1848-as forradalom. Elsősorban a történelmi eseménysor regionális jelentőségű, erdélyi színterekhez köthető epizódjait elevenítik fel. Az 1957. októberi lapszámban Kiss Jenő verse (Október 6), és Fodor Sándor rövid története emlékezik meg az aradi vértanúk kivégzéséről, az 1958. márciusi lapszám pedig Petőfi Az erdélyi hadsereg című versét, Fodor Sándor Bem-portréját, és Cezar Bolliac népek összefogását hirdető Testvéri Románia című versének részletét közli. A regionális/nemzeti jellegű ünnepek azonban nem épülhetnek be a romániai népuralom hatalomra kerülésének hagyományába, a következő évektől megszűnik minden sajátos, magyar jellegű történelmi eseményre utalás.

Az indulás lendülete azonban hamar megtörik, az 1959-1964 közötti, az erdélyi magyar értelmiséget és intézményeit érő fokozódó politikai nyomás a lap színvonalán is nyomot hagy. Egyre erőteljesebbé válik a didaktikus hangnem, a tréfás csalimesék helyét átveszik a nevelő célzatú, sokszor lapos cselekménybonyolítású pionírtörténetek. A magyar vagy a klasszikus gyermekirodalom szerzői helyett mind gyakoribb lesz a román, illetve szovjet szerzőktől való fordítás. Megjelenik a verses termelési riport, ahol a költő a szocialista ipar valamely megvalósításáról, egy-egy gyárról vagy vízierőműről közöl verscsokrot (Pl. Lászlóffy Aladár A Tehnofrig üzemben).

Az alábbiakban a Napsugár irodalmi anyagát három csoportra bontva vizsgálom annak függvényében, hogy mennyire és milyen módon jelentkezett benne a fennálló hatalmi rendszer érdekében kifejtett propaganda, illetve az azt aláaknázni próbáló szubverzivitás. Az első csoportba tehát a mozgósító jellegű írások kerülnek, amelyek közvetlenül élnek az agitációs propaganda eszközeivel, hogy valamilyen tevékenységre (pl. közmunka, tanulási verseny, pionírtevékenységek, ünnepségeken való részvétel) buzdítsák az olvasót. A második csoportba olyan írások, amelyekben a propagandisztikus cél leplezettebb, inkább a szereplők környezetéből, tárgyi világából, a felmerülő konfliktusokból és azok rendezési módjából körvonalazhatók az integrációs propaganda eszközei. Az utolsó csoportban pedig olyan műveket tárgyalok, amelyek (noha többnyire csak a kettős kóddal történő olvasás során) megpróbálják felülírni azt a hatalmi struktúrát, amelyet a lapban közölt írások tetemes hányada kisebb-nagyobb mértékben kiszolgál.

(Természetesen a vizsgált időszakban számos olyan vers, mese stb. jelent meg a Napsugárban, amelyek nem értelmezhetők az ideológiai propaganda vagy az annak való ellenszegülés mentén. Jelen dolgozatomban kifejezetten az "új ember formálásának" irodalmi megoldásait vizsgálom, ezért számos, jobb-rosszabb, akár a gyermekirodalom kanonikus darabjává lett mű értelmezésétől eltekintek.)

A Napsugár propagandisztikusnak nevezhető irodalmi anyagát ugyanaz a kötött témaválasztás, ugyanazok a retorikai megoldások (ellentétezés, múlt és jelen összevetése), ugyanaz a hőskultusz és militarista felhang jellemzi, mint a Pionírét.

A szülő-szerepet játszó Párt, illetve Vezető figurája itt is központi helyet foglal el, mind a szülői, gondoskodó-védelmező, mind pedig a tanítói attribútumokat magába olvasztja: "Szíve, édesanyám szíve, / értünk dobog, óvva félt. (...) Szelíd, mint az édesapám / de irgalmat nem ismer. (...) Hasonlít a tanítónkhoz: / Úgy nevel és úgy tanít, / hogy a világ megcsodálja / okos munkás fiait" (Tamás Mária A Párthoz 1959/8).

A kommunista eszme prominens figurája, a Párt megtestesítője a Napsugár versanyagában Lenin, aki egyszerre jelenik meg gyermekszerető jóságos apafiguraként és mindenütt jelenlevő, az élet minden területét szemmel tartó elvont "erkölcsi imperatívuszként". Gondoskodó szerepkörét általában naiv-rajongó gyermeki nézőpontot imitálva rajzolják meg: pl. almát ad az éhes kislánynak és segít megoldani a matematika házi feladatot (Bajor Andor: Vologya bácsi, 1958/11), vagy "Száz harc között ő faragott / bölcsőnkre egy piros virágot" (Létay Lajos: Lenin 1960/4). Lenin figurája szakrális szerepet tölt be, az ő alakja köré épül a gyermekolvasó felé közvetített kommunista ideológia, és az ennek megfelelő viselkedési kódex. A sikeres indoktrinációt példázza Marton Lili Lenin hangja című meséje, amelyben a szovjet falusi fiúcska, Petya életének legnagyobb élménye, amikor a leningrádi múzeumban felvételről meghallgatja Lenin hangját. A mese zárlata a hangfelvétel közönségre tett hatását jeleníti meg: a felvétel lejátszásakor a jelenlevők automatikusan cselekednek: "állnak, kalaplevéve, csendben és halkan utána mondják: Éljen a szocialista forradalom!" (1961/4).

A különböző ünnepek alkalmával kötelező, himnikus jellegű versek mellett a mozgósító, közmunkára, tanulásra buzdító versek képezik a direkt propaganda eszközeit. A munka kultusza jellegzetes eleme a makarenkói pedagógia-eszménynek. A gyermekek iskolai tevékenysége, a tanulás ugyanolyan keretek közt zajlik, mint a felnőttek termelő munkája. A gyermekkor szükséges átmenet a nem felnőtté, hanem dolgozóvá váláshoz, a tanulás pedig nem az én kiteljesítésének, hanem a közösség érdekében végzendő munkához szükséges ismeretanyag megszerzésének eszköze "A munka nevel óriássá - / Tanulj, mert hív az új világ - / hogy hű lehessél harcainkhoz, / piroslobogós ifjúság!" (Csávossy György: Bíztató 1960/9). A tanulás maga is "sztahanovista" mintára zajlik: a gyárakban zajló munkaversenyek mintájára állandóan tanulási versenyeket szerveznek. A javuló eredményeket különböző események, évfordulók tiszteletére ajánlják fel. "Már egy hete csupa tízes, / gyűl az osztálykönyvbe fel. / Osztályunkban minden gyermek / Szorgalommal ünnepel" (Horváth István: Hazánk születésnapjára 1964/10). A kolorádóbogár-szedéstől az iskolaépítésig az élet megannyi területén bevetett gyermekmunkát pattogó ritmusú vidám munka-versek népszerűsítik. Pl. "Lánc-lánc gyermeklánc / emeletnyi létra / kézből-kézbe repül a / pengő-piros tégla. // Markold meg és add tovább! / - Új házat, új iskolát, / falazzon a tégla! (Kányádi Sándor: Tégla-adogató 1960/8).

A munka kultusza ugyanakkor összefügg a közösség kultuszával, hiszen az egyéni teljesítmény is csupán a közösség érdekében végzett munka formájában fogadható el hiteles értéknek. A munka tehát úgy jelenik meg, mint a valós életben tapasztalható különbségeket, szembenállásokat feloldozni képes utopisztikus közösségi idill megteremtője. Kányádi Aranyvirág című versének második szakasza az első szakaszban líraian megragadott természeti idill pillanata után a méh/kaptár metaforának köszönhetően a falanszter közösségi idilljét formálja képbe: "Egyetlen nagy aranyvirág / az ország s a mézet róla / Egy közös kaptárba gyűjti / minden szorgos dolgozója" (1964/10).

A gyermekirodalom szocializációs funkcióval is rendelkezik, a mesékből, versekből az olvasó konfliktushelyzetekkel és megoldási módokkal, világának működési elveivel, hatalmi viszonyaival, az egyén számára adott mozgástérrel és szerepekkel ismerkedik meg. A Napsugár irodalmi anyagának tekintélyes hányadát azok az írások képezik, amelyek anélkül, hogy közvetlen propagandát folytatnának, a gyermekolvasó számára megközelíthetővé, sőt kívánatossá teszik azt a fiktív világot, amit a kommunista propaganda valóságként tételez. (Természetesen e szimulált valóságnak elsősorban a gyermeket érintő, számára fontos szeletéről van szó, a különböző szövegekben leggyakrabban megjelenített színtér ezért az iskola.)

Az integratív propaganda elemei figyelhetők meg a gazdagságot, bőséget megjelenítő művekben. Lászlóffy Aladár Szüret című versében például a tárgyi világ ismert elemei, a termés gazdagságának felsorolásszerű leírása, a lelkendező felkiáltások, a jelzők halmozása megfelelő kontextusba állítva, didaktikus jellegű csattanóval hangsúlyozva népszerűsíti a kollektivizálás, a munkás világ, a közös (köz)munka és az ezzel (és nyilván csak ezzel) járó anyagi biztonság gondolatát: "Mitől dobog úgy a szív ma? / Szüretel a kollektíva. / Mennyi dió, szilva, alma! Lila, arany, piros halma, / Magaslik a zöld füvön. / Sok-sok dolgos család jön, / csíkos zsákkal, cekkerekkel / nagy klotyogó szekerekkel: / jut belőle minden házba, / Felcipelik a padlásra. // Mikor jön a fagyos tél / Munkásember már nem fél!" (1959/10).

Míg az első évfolyamokban még a rurális témájú, falusi világban játszódó írások dominálnak, a hatvanas évektől fokozatosan erősödik az urbánus/munkás tematika aránya, egyre határozottabban körvonalazódik a gép/gépesítés kultusza. A rurális témák fokozatos háttérbe szorulásának két oka van: az első évfolyamok még viszonylag gazdagon merítenek az erdélyi népmese hagyományából, a népmesék cselekménye pedig elsősorban falusi környezetben játszódik. Az ekkor zajló kollektivizálási folyamat megjelenítésére tett próbálkozások ismét a rurális témák jelenlétének kedveznek. A kollektivizálás befejeztével (1962) a figyelem áthelyeződik a gyárakra, a városi munkásvilág eseményeire. A gép sokszor nem is eszközként, hanem már-már mitikus figuraként, a kommunista emberideál tökéletes megtestesítőjeként jelenik meg.

A gépek/gépesítés kultusza összefüggésben áll az élet minden területén szorgalmazott sztahanovista termelési mód népszerűsítésével. Ez a törekvés fonódik egybe játékos, humoros formában a természet átformálásáért vívott harccal^[1062] Csávossy György Tojásgyári riportjában: "Jártál, pajtás tojásgyárban? / Crevedicán bíz én jártam. / Nincsenek ott tojógépek, / tyúkok tojnak, mint a gépek: / ötvenezer kotkodács, / mindegyikre egy tojás (...) így megy egész esztendőben, / esztendőben háromszázszor, / s azon felül is egy párszor!" (1964/4).

Ugyancsak az új világhoz való igazodást szolgálják azok a népmese-átdolgozások, amelyek egy-egy ismert mese szüzséjét alkalmazzák változott körülmények között. Román Viktor meséi (Árva Zsóka, 1958/7, Traktoros Jancsi 1959/3) például a szerencsét próbálni induló, próbákat kiálló árva fiú történetét dolgozzák fel újra egy aktuálpolitikai jelenség, a kollektivizálási folyamat egyes elemeinek hasznosításával. Csakhogy a táltos paripa szerepét itt a traktor tölti be, a próba természetesen egy nagy földterület minél rövidebb idő alatt történő felszántása, és a munkát akadályozó szereplők közt megjelenik a magát kollektivistának álcázó, de voltaképpen a közösség érdekei ellen dolgozó, a főhős által végül leleplezett, a közösség által pedig megbüntetett kulák. A mese végkifejlete gép és főhős apoteózisa a kollektív gazdaság díszletei között: "Az öreg traktor díszhelyet kapott a kollektív gazdaságban, Jancsiból meg olyan traktorista lett, hogy hetedhét országra eljutott a híre."

A Napsugár prózaanyagának túlnyomó részét a különböző "megtérés-történetek" teszik ki, melyekben a főhős hiúságból, tudatlanságból, rosszul értelmezett ambícióból stb. hibát követ el, majd hibáját felismerve, bűnét (többnyire nyilvánosan) megvallva feloldozást nyer a közösség valamely fontos képviselőjétől (tanár, kollektív gazdaság vezetője, mester a gyárban stb.), majd javulást fogadva ismét a közösség teljes rangú tagja lesz. Ezek az integrációs történetek a legalkalmasabbak arra, hogy kijelöljék azokat a határokat, amelyek között az új ember mozoghat, hogy megismertessék vele a hatalmi viszonyokat, és elsajátíttassák azt a viselkedésmódot, amely a lehető leginkább alkalmazkodik ezekhez. Gyermekhősökről lévén szó, az elkövetett vétségek is gyermekléptékűek, és többnyire szorosan kötődnek az iskolai élethez (pl. csavargás, rossz tanulás, padfaricskálás, hazugság stb.) A hibák lehetőleg nyilvános megbánása a közösségbe való visszafogadtatás elsőrendű feltétele: az osztályközösség, illetve a pionírosztag tagjai öntudatos kis funkcionáriusként viselkedve szankcionálnak és mentenek fel. (Pl. Fodor Sándor Táborozók című, több folytatásban megjelent történetében, 1958, 1959.) A túlzott buzgalom is vétségnek minősül, Bálint Tibor A földalatti város című meséjében az ötödikes Andriska titokban belopódzik a bányába, mert "pionírbányász" akar lenni, aztán eltéved és sírva elalszik, míg végül a bányászok rátalálnak és hazaviszik, nem feledkezve meg arról, hogy figyelmeztessék, a bányászmunka legfontosabb velejárója a fegyelem.

Bonyolultabb történetek azok az ideológiai tanmesék, amelyekben a főhős olyan etikai konfliktusba kerül, hogy kénytelen érzései ellenére cselekedni. Fodor Sándor Bátran becsülettel című meséjében a fiúcska előbb elrejti veszettséggyanús kedves kutyáját a hatóságok elől, majd miután a tanácselnök lelkére beszél ("bátran, becsülettel helytállsz, ha a szocializmus ügye úgy kívánja"), végül mégis átadja a sintéreknek. Ezek a történetek arra nevelnek, hogy a családhoz vagy a szeretett lényekhez való ragaszkodásnál magasabb rendű az eszméhez való hűség. Nagy István Teri és Feri meg a pionírnyakkendő című tanmeséjében a későbbi Ácsék tábort vernek hősei közt éppen ezen a ponton adódik nézeteltérés, mind a pionír nagyfiú, mind az apa azt állítja, hogy a pionírbecsület előbbre való a testvéri összetartásnál. Ennek nevében egyenesen elvárható, hogy a testvérére nézve kompromittáló, a közösség számára hozzáférhetetlen, bizalmas információkat is azonnal jelentse a pionír (pl. hogy a kislány hazudott és rendetlen volt). Ámbár ezek a történetek nem jutnak el a hagyományos családi kapcsolatok oly mértékű lerombolásáig, mint V. Gubarev (házi olvasmányként is népszerűsített) Pavlik Morozov című írásában, ahol a tizenhárom éves főhős saját apját jelenti fel a titkosrendőrségen, mégis a tradicionális emberi kapcsolatok leértékelésének szándéka érzékelhető bennük.

A Napsugár irodalmi anyagából voltaképpen a makarenkói modellnek megfelelő autoritárius család és iskolakép körvonalazódik.^[1063] A jobb-gyengébb színvonalat képviselő "tanmesék" az állampolgárrá nevelés feladatában játszanak szerepet, példázatokon keresztül tudatosítva az olvasóval, hogy a szabályok áthágása szankciókat von maga után, a szabályoknak való megfelelés viszont mind kicsiben, a gyermek életében, mind pedig nagyban, a felnőttek általa is érzékelhető világában jutalmakat feltételez. Az írásokból egy olyan idilli világ rajzolódik ki, amelyben a kis pionírnak könnyű tájékozódni. A gyermekek közt ritka a feloldhatatlan konfliktus (ha mégis akad, az a megtérés-történetek forgatókönyvének köszönhetően rövidesen rendeződik), a pionírszervezethez való tartozás ténye mintegy transzcendens valóságként minden (életkori, nyelvi, nemzetiségi stb.) ellentétet elsimít. (Fodor Sándor Új barátok című, folytatásokban közölt történetében a Tulceára utazó kolozsvári magyar fiúcska pillanatok alatt barátkozik össze egy román és egy lipován fiúval, csupán azért, mert mindhármuk pionírnyakkendőt visel.) A felnőttvilág alakjai többnyire a kommunista korszakban fokozott jelentőséggel bíró szakmák képviselői. Értelmiségi szülő alig akad (az értelmiséget általában az uralkodó ideológia szellemében cselekvő, azt képviselő tanárok, tanítók, ritkán a gyári gyakorlaton megismert mérnök képviselik). Az apák tehát általában vasgyári munkások, vasutasok, traktoristák, kollektív gazdaságban dolgozó földművesek, az anyák pedig többnyire gyári munkásnők. A kommunista ideológia kifejezetten szorgalmazza, és az értelmiségi/irodai munka fölé helyezi a kétkezi munkát, ezt az értékrendet tükrözik az írások is, jóllehet egy-egy elszólás formájában megjelenik a reális rangsor is. Egy apa például így szidja hazugságon kapott fiát: "Hazug emberből fiam, itt nálunk nemhogy párttitkár, de még csak munkás, mozigépész, vagy kollektivista sem lehet" (Fodor Sándor, Büntetés 1961/2) (kiemelés tőlem V. J.).

A kommunista hatalmi struktúrával szemben igencsak korlátozott mértékben voltak tematizálhatók a központosító hatalom (román) nyelvétől eltérő, regionális (erdélyi) és kisebbségi (magyar) vonások. Erre nyújtott lehetőséget egyfelől a népi kultúra és hagyomány hangsúlyozása, másfelől pedig, a transzszilvanista eszmét a kommunista internacionalizmus irányába kiterjesztő megközelítésmód. Míg a Pionír a MAT korszakában hangsúlyozza a jellegzetes magyar népviseleti, kulturális elemeket, addig a Napsugár ezt az indulás lendületét és szabadabb légkörét hordozó első két évfolyamban teszi. Itt van a legtöbb klasszikus magyar irodalmi hagyományból átvett mese, vers, de szinte számonként közölnek népi mondókákat, találós kérdéseket, népi gyermekjátékokat, jellegzetesen magyar népviseleteket ismertetnek. Ez a fajta, a nemzetiségi vonásokat a folklór elemein keresztül kultiváló megközelítés '59-től átadja a helyét "a népek testvérisége" eszme hangsúlyozásának, amely egyfelől lehetővé tette ugyan a másság megfogalmazását, ugyanakkor határozott propagandisztikus szerepet is játszott. A mesékben, történetekben már-már sablonszerűen visszatérő elem, hogy az egyik gyermekhős román, a másik pedig magyar, és nem egy történet kiemeli, hogy szívesen tanulják egymás nyelvét. A nemzeti vonások háttérbe szorítására szorgalmazott internacionalizmus a behelyettesíthetőség és az egységesítés elvét valósítja meg: "Húsz kerek esztendővel ezelőtt, (...) Bukarest valamelyik külvárosában, Pascaniban, Craiován vagy Brassóban vagy Nagyenyeden". A főszereplő kislányt "lehet, hogy Floricának hívták, de az sincs kizárva, hogy Gretchennek vagy Ildikónak" (Fodor Sándor, Boldog újesztendőt, 1961/4. 1-3.). A szereplők lokalizáltsága, nemzeti/nyelvi hovatartozása tehát feloldódik, hogy felismerhetőbbé váljon a kommunista hatalmi narratíva.

A fennálló rendszert, illetve annak bármilyen szeletét nyíltan bíráló írás nem jelenhetett meg egy olyan kiadópolitikát folytató országban, ahol a publikálás és terjesztés hivatalos lehetőségei mind állami kézben voltak. Ugyanakkor kialakult a kettős kóddal történő olvasásra való érzékenység, amely a szövegeket eleve "áthallásosan", értelmezve kezelte.

A gyermekirodalom, lévén az új ember formálásának eszköze, természetesen nem függetleníthette magát a cenzúra alól, sajátosságainak köszönhetően mégis nyújtott néhány kibúvót. A gyermeki/kiskamaszi gondolkodás eleve szubverzív, hiszen a világgal ismerkedő gyermek számára a világ számos eleme, azok működésének szabályai stb. megkérdőjelezhetők. A különböző publikációs elvárások és a cenzurális tiltások közt dolgozó szerzők számára a gyermekirodalom a maga kvázi-szabadabb légkörével ezért sokszor vonzó lehetőségnek tűnt. Az ötvenes évek fordulója, a hatvanas évek egy új, nyelvében, szemléletében modern, esztétikailag hiteles gyermekirodalom megszületésének kora a teljes magyar nyelvterületen.

Nyíltan kritikus, a rendszert bíráló szöveg nem volt a Napsugárban, egyes írásokban mégis érzékelhető a szubverzív jelleg. Egy olyan kontextusban, ahol a lap tekintélyes hányadát a közepes minőségű "ideológiai tanmesék" és propaganda-versek teszik ki, az esztétikai minőség és az eltérő témaválasztás önmagában is olyan distanciát teremt, amelyben ezek a szövegek mintegy kiemelkedhetnek a többi közül. Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és mások ilyen versei poétikai megoldásaiknak köszönhetően például az irodalmi hagyomány háttérbe szorított szeleteivel (nyugatos modernség, avantgárd, az Újhold tárgyias költészete) létesítenek kapcsolatot.

A mesevilág fantázia kormányozta mozgástere és a humor, illetve a paródia biztosít kedvező lehetőséget arra, hogy olyan mondatok, részletek is leíródjanak, amelyek szubverzívként (is) olvashatók. Veress Zoltán Tóbiás és Kelemenje, illetve az Irgum Burgum Benedek Napsugárban olvasható változata (amely lényegesen eltér a későbbi, könyv változatban ismerttől) a megtéréstörténetekkel szemben olyan csetlő-botló komikus hősöket mutat be, akik nem tanulnak a hibáikból, és nem változnak meg. Ráadásul individualista alkatú hősök, akik teljesen alkalmatlanok arra, hogy beilleszkedjenek valamilyen közösségbe, elkövetik mindazokat a vétségeket, amelyekért a gyerekszereplőket szigorúan büntetik az "ideológiai tanmesék" (pl. verekednek, torkosak, árulkodnak stb.). Azzal, hogy mégis ép bőrrel kerülnek ki minden kalandból, végső soron jutalmukat is elnyerik, ugyanakkor ironikus fénybe állítják a példaképként felkínált hősök szervilis alkalmazkodását. Az Irgum Burgum Benedek lustácska medvehősének próbálkozásai például, hogy valamilyen fontos tevékenységet találjon, sorozatosan kudarcot vallanak, mégpedig a mackó hibájából (pl. figyelmetlen, buta, és többször is leissza magát!). A közösséggel szembeforduló, szubverzív egyéniség diadala az Irgum Burgum Benedek zárófejezete, amelyben a mackó iskolába viszi a kakasokat, hogy ott "derék medvét" neveljenek belőlük. Természetesen a kakasok a szidás, fenyegetés, verés ellenére sem tanulnak meg brummogni úgy, ahogy azt elvárnák tőlük.

Bajor Andor többnyire abszurd elemeket tartalmazó meséiben a hősök "megjavulnak" ugyan, tévelygéseik közben azonban olyan észrevételeket, összehasonlításokat tesznek, amelyek megkérdőjelezik a propagandisztikus vonásokkal rendelkező írásokból körvonalazódó viselkedésmodellek érvényességét. A feltételezett gyermeki naivitás, illetve a főhős tudatlansága teremt lehetőséget például a Garázda Karcsi történetekben arra, hogy a történelmi leckék sablonjai nem valóságként, hanem sablon voltukban mutatkozzanak meg. Garázda Karcsi tipikus "rossz gyerek", "Ha tőle függ, bezáratta volna a múzeumot, a kardokat pedig kivitte volna az erdőbe rablópandúrt játszani", aki egy múzeumlátogatáson elcsavarog a tanár magyarázatát figyelmesen hallgató csoporttól, bebújik egy vértbe, és barátjával együtt hosszú utazást tesz a múltban. Természetesen Karcsi soha nem tud kiigazodni a múlt viszonyai között, a barátjára hárul az a szerep, hogy viszontagságaikat mindig a szegénység történelmi elnyomásának kontextusába helyezze, és a tanulságokat levonja. A tanulatlan főhős a történelmi lecke evidens tanulságait minduntalan tovább fokozza, valamilyen triviális részlettel, ezzel újra és újra aláássa annak hitelét. A Tudor Vladimirescu vezette lázadás idejébe kerülve például arra a következtetésre jut, hogy az aszfaltozott út hiánya "a hűbériség műve", ráadásul cipőjét sem tudja megtisztítani, mert "kiderült, hogy a hűbériség nem ösmeri a cipőpasztát sem!"

A Gondoskodó Haza sztereotípiáját ugyancsak a gyermeki naivitást imitáló gondolatmenet helyezi humoros kontextusba, és ezáltal hitelteleníti. A beteg kisfiú szerint "nehéz megérteni, hogy a mi országunk, amely annyi jóval lát el bennünket: iskolával, fénnyel, játékkal, szép ruhával és táborral, időnként doktorokat is küld hozzánk, akik szúrnak, mint a darázs. Mert őket is a mi hazánk küldi, ez kétségtelen, csak éppen nem lehet megérteni."

Az ilyen ártatlan fricskának tetsző megállapítások alkalmasak voltak arra, hogy sztereotípiaként, sablonként, és akár valótlanságként leplezzék le azt az ideológia által közvetített valóságot, amellyel a gyermekolvasó akarva-akaratlanul lépten-nyomon szembesült. A görbe tükör mechanizmusának köszönhetően, egy-egy apró részlet kifigurázása teljes gondolatmenetek magától értődőségét aknázta alá.

Végül, de nem utolsósorban maga az esztétikai minőség is válhatott, ha nem is kifejezetten szubverzív tényezővé, de legalábbis a szubverzivitásra érzékeny olvasatnak kedvező erővé. Bajor Andor Egy bátor egér viszontagságai című meséje, Hervay Gizella minimalista eszközökkel dolgozó, gyermeki látásmódot játékba hozó Kobak-meséi, Fodor Sándor Csipikéje, és Kányáditól Szilágyi Domokosig számos költő számos verse, noha ideológiailag semlegesek voltak, de esztétikai minőséget képviseltek a nagy mennyiségben publikált, gyenge vagy közepes színvonalú ideologikus irodalommal szemben. Ezáltal segítettek gyengíteni annak propagandisztikus hatását, autentikus esztétikai élménnyel ismertetve, ajándékozva meg az olvasót.

ANSSI HALMESVIRTA

Reflections on the New Capitalist Culture and Identity

This article deals with the issue of identity from a sociological point of view. Its argument runs against the current since most of the contributions to the discussion of changes in identity in Eastern Central Europe seem to concentrate on finding and preserving some idealized image of identity in the great canons of literature and history. This is naturally also the case with the Hungarian identity or identities. Here, instead, the focus is on the contemporary developments dating from the change of system in the region since 1989. It hypothesizes that the reality of identity does not match with the idealized image; post-modern identity is malleable, strained and at times utterly questioned, especially among the people who live in peripheries and disadvantageous situations.

The displacement of people is partly caused by the way the states of the region are ruled and economically reorganized to meet the demands of market economy. Today the ruling elites are intent on taking rigid bureaucracies apart and on letting private businesses reform and run them. The object lesson is: if socialism suffocated under the weight of bureaucracy, it cannot be allowed to happen to capitalism. The slogan goes: Let us demolish bureaucracies and age-old institutions that obstruct the onslaught of neo-liberalism.

This dismantling has begun to undermine the welfare system wide across Europe and continues to do so. Although the advent of a new, non-military bureaucratic system and outsourcing has not statistically abolished jobs in large numbers, welfare and safety nets have become more short-term and erratic. Pulling down of such big systems as social services has left many people's lives in a fragmented, dislocated state. For one ominous instance, one-parent families and children join the army of poor people^[1064]. The prospect of drifting in isolation and alienation threatens the people living in peripheral situations, especially in the easternmost corners of Europe. The aggressive expansion of cutting-edge capitalism^[1065] to the East has caused greater economic inequality as well as social instability. The rosy picture painted, for example, by Ormos Mária of "the simple Hungarian people"^[1066] in her contribution to the collection of self-reflections titled Mi a Magyar?, can be seriously contested. Studies of the International Labour Organization show: as income inequality increased during the 1990s, the loss of wealth share was markedly acute among part-time and underemployed workers who nowadays make up c. 20% of the workforce. Traditional working-class people, once protected by pyramidal unions or state employers, have less room for manoeuvre. In the middle classes, people fear being displaced, sidelined, or underused. Their income has stagnated but the super-elites of the societies get richer with very high speed. Many a middle-class person has had to recast her/his career feeling that her/his live is adrift: one can really do very little about such basic shifts like the expansion of the new capitalism, particularly if they hurt you deeply. Increasing inequality also hits the elderly population, and all the heavier in the Eastern Europe. In one form or another, this leads to the development of the so called refusal-identity^[1067] as the people turn away from the authorities and embark on anti-social or unsocial life-style.

Concomitantly with these phenomena, a new idea of meritocracy is being put forward: in place of craftsmanship it celebrates potential ability rather than past achievement so highly praised in the 'old social system'. Workers have to face a dire situation: what one had once achieved, let us say, during thirty years of working career, does no longer count and one has to go or try to retrain oneself. This also enhances the migratory instincts and causes a lot of damage to communal identities. Sustainable life narratives are being replaced by broken pieces of adverts drawn by image-makers of the 'liquid modernity'. Local and regional attempts to revive e.g. minorities' cultural institutions have remained side-tracked emergency operations financed largely from private sources, charity organisations and various foundations. In the ensuing situation, the feeling of community barely survives. This was also the personal impression of the author of this article gathered among the Hungarian minority in Banat during field-work in the years 1999-2001.^[1068] The most basic cultural problem remained unsolved: much of the modern social reality was and is illegible and unintelligible to the people there trying to make sense of it. It seems that the 'change of the system' in the East has not set people free, although at the beginning it promised to do so. Some do not want to be 'free' in the sense of finding a new, better job as it is now more insecure. It was a common situation that unhappiness with an institution or work place could coexist with strong commitment to it. Certainly there were young people, for instance such intellectuals as teachers, journalists and researchers, who were ready to move over the borders, but they cherished the idea of return. It was the middle-aged who had learned how to tame the beast of ambition - they had already found a lot of other reasons to live for even when in dire straits.

In contrast, despite the Nordic tendency to gloomy introspection and complexes of inferiority, the people there seem to have managed to combine relative stability with growth and have preserved a more equitable distribution of health and a generally higher standard of living than the Easterners. In the East, the people are not so used to being supported in goal-setting, let alone being helped if a misfortune hits them.

Which processes are there at work today? The modern economy, as Joseph Schumpeter used to put it, feeds on the unstable energies of 'creative destruction' emerging from the global spread of production, markets, and finance and from the rise of new technologies. This has gradually affected the economies of the Eastern European countries, too, and begun to transform the identities of the people facing the Western ways of capitalist economic order which spreads neo-liberal ideology and business-mindedness first into government and then into nascent civil society.

The definition of labour has changed: it is more task-oriented than the traditional, fixed-function labour which used to be in great demand in both in old capitalism and socialism. With it, increasing and fast developing technological capacity means that inclusion of the masses has withered. Temporary, casual labour is soon the fastest growing sector of labour also in the Eastern Europe. The most vulnerable members of society, those with the desire to work but without specialized human skills, are likely to drop or be left out. They float. Many are already living outside the society altogether, as do, for instance, the Gipsies in the outskirts of the Banatian and Transylvanian towns. New identities if any are about to be formed: if one wants to survive and prosper in such milieus, one must have a high tolerance for ambiguity and suspicion. People are expected to be proactive when faced with ill-defined circumstances. In such fluid structures as new capitalist companies and enterprises are, sensitivity replaces duty. The Easterners are not adapted to it, yet. The language of neo-liberal economy does not speak to them.

In contrast, in centres the new work system produces high levels of stress and anxiety among workers as the stakes are raised in winner-takes-it-all markets. Anxiety attaches to what might happen; dread attaches to what one knows will happen. It seems that anxiety is one of the keys to new identities, since when firms and offices are re-organised employees frequently have no idea of what will happen to them. And this predicament is exacerbated in peripheries. The centre governs the periphery (Bucharest governs Arad) in a specific way. On the periphery people are left on their own in the process of labouring, and without much interaction up and down the chain of command those in local government are answerable only to the centre for results. What do they receive in exchange? For instance, in Arad less than 2% of the value of taxes paid accrued back in 2000. There inequality translates into distance; the greater the distance the greater the social inequality. Human disconnections in the midst of the Great Change dramatically increased employees' or officials' feelings of anxiety. In the long-term the sheer disconnection between centre and periphery dispels the belief, at the periphery, that a particular human being or a reliable authority in general, is really in charge. However, for instance, in Romania, the loss of authority has not led to loss of centralized power. To face it, revivalism based on local resources, regional co-operation and foreign (European Union) aid in stead of transactions with the not receptive centre seemed to be the solution.^[1069]

New capitalism and the structural changes it has brought about in Eastern Central Europe have generated three kinds of deficits: (1) lower institutional loyalty, (2) diminishment of informal trust among workers, and (3) weakening of institutional knowledge.^[1070] For employees and officials, deficits of loyalty increase stress, especially when working long hours. If there is, as it is usual in cutting-edge firms or outsourced social services, low social capital, employees cannot bear stress and pressurising, and are far more likely to become alcoholic, to divorce, or to exhibit poor health than people working in high-loyalty firms or offices. In such cases usually also the feeling of trust has weakened since the workers do not know each other and their bosses, relations at work place are a lot more impersonal and opaque than in institutions in which people make long-term careers. One outcome is that also institutional knowledge is wanting. We know that building loyalty, trust and institutional knowledge takes time but in contemporary world in which work relations are strained and temporary, it is not available. Social capital remains very poor or lacking altogether. When interviewing Hungarians in Banat^[1071], it leaked out that the culture of work depended on how ordinary workers made sense of their position, not on the explanation which the bosses or authorities gave of it. It was evident that working on such a self-interpretation of identity became more and more arduous. But it is just that interpretation which is most important for building of a work identity in firms and offices.

It is a commonplace so say that individuals attach immense value to being able to categorize themselves in a satisfactory manner. It is an anchor of identity. It concerns not so much what you do as where you belong and where you come from. In the older bureaucracies and work hierarchies, social pyramids ordained relatively clear and stable identities, and this mattered a lot to workers and officials as they built a sense of themselves. Well-run companies and offices provided a sense of pride and poorly run ones provided at least some orientation. Even if frustrated or angry, people could feel they were somehow socially included. The mass, however, usually has thin and weak networks of informal contact and support, and so remains more institution-dependent. Inequality becomes increasingly tied to isolation and enhances the tendency to refusal-identity. It is as if power itself forced people to it. And this amounts to a deep distrust in economic policy.

Nowadays access to secure work constitutes the single greatest life goal for disempowered minority people and drifting unemployed, underemployed and floating immigrants. When it comes to unskilled young people, access to paid job is a positive marker but they are troubled if they move only very slowly upward. Labour for them seems a dead end even when it initially just opens a door. Work on lower ladders of state bureaucracies seems to have become infected with the same stain of lack of moral prestige, so much so that manual service jobs are no longer attractive to many youngsters. This is a sector increasingly left to young immigrant workers all over Europe as they are both cheaper and cause less trouble. Young middle-class people, in their turn, seek jobs in 'business' even with a risk; an increasing number of young people respond to that appeal at the expense of careers, for instance, in education or other civil service jobs. For them it takes some time to realize that also they want someone to want them permanently; in the end participating in a social structure comes to matter more than personal mobility.

One handicap lies in the educational systems: they turn out large numbers of unemployable, educated young people, at least unemployable in the domains for which they have trained. As the old socialist countries gradually become to resemble skills societies, a smaller number of educated is needed to run the economic machine, and the labour market seeks talent on the cheap. This enhances the spectre of uselessness already to be detected among the educated young. In some areas of Banat, where our team made interviews-in-depth, this uselessness intersected with the fear of foreigners, which, beneath the crust of simple ethnic prejudice, is impregnated with the anxiety that foreigners may be better armed for the tasks of survival in egzisztencia. That anxiety has a certain firm basis in reality. And this appears to hold true also of elder workers and officials who have realized that as working experience increases it loses value. Cheap, flexible and mobile young talent is preferred by the cutting-edge capitalism. It has been found out that if dismissed these youngsters do not take it so hard, they just move on.

In this connection, it may be emphasized that one source for erosion of identity is that underemployed or temporarily employed people are at loss in rapidly developing societies. Many need help but they do not know in what form it could come. Public institutions are ill-adapted to deal with the increasing numbers of the downwardly mobile. The welfare state provides for the absolutely unemployed but leaves many, e.g. c. 20 % of men in their fifties, to suffer from underemployment. This goes a long way to show that cutting-edge firms and flexible organisations need only such people who can learn new skills rather than cling to old competencies. They seek potential ability, not experience. The response to this demand is resignation and refusal: if people who have worked in a steady job for decades are told "now you lack potential", they may be badly hurt and turn back to their home-based resources and find some sort of egzisztencia there. For some it may mean utter desperation and untimely death. They have been conveyed the message of uselessness in a profound sense. And these 'untalented' become invisible, they simply drop from the view in institutions covertly evaluating ability higher than achievement. More and more people are disempowered by these means. The new ideal self, new identity of working well with others in short-lived teams, does not suit them. For them, the pressures to produce results quickly are too intense; in the work-place time-anxiety causes people to skim rather than to dwell. The new culture of capitalism gives talent a cast which is akin to the self-consuming passion, sometimes named as 'liberty'. This leaves many people wondering how they have been prevented from developing their 'own' skills.

All this breeds ressentiment, engendered by the realization of betrayal. People who have played by the rules realize that they have not been dealt with fairly. There was a deep resentment among the Banatian educated Hungarians at being patronized by the elite, or indignation at majority climbers who seem to steal social prizes to which they have no right. For many, religion and local patriotism become the only weapons of defence or counterattack. In the extremes, the other, the foreigner has become a symbolic site on which to project all sorts of anxieties. This grows occasionally into hate which is directed at all the seductive tricks of advertising and propaganda deployed to market personalities and visions of politicians. In Banat, this was highlighted by the loss of local, mediating politics. In these gloomy circumstances, political ideas of one retired officer remained offensively backward-looking and his ideals were no more than an impotent regret vented on the 'Yellow Scourge'. At the same, the seeking of an anchor in Hungarian history in Banat, rehabilitated in challenging the Romanian, nationalist interpretations, was in place. This new juxtaposition of 'histories' was the result in a country in which Plato's logic did not count much: 'economy operates on need and greed, while politics should operate on justice and right'.

What is most disconcerting in the latest developments is that as in business, so in politics bureaucracies increasingly centralize power while refusing to take responsibility for their citizens. This means divorce between power and authority, and is anything but politically 'progressive'. The glut of information machines of bureaucracies produce and broadcast threatens to make its receivers passive and indifferent, and some choose to remain so or disengage themselves from all politics since the issues have become quite difficult or resistant. This is due to the fact that since the change of the political system from 1989 on, new policies kept coming but the public's trust in them eroded quite soon. It dawned to the populace that governments lacked commitment to any particular course of action. Sudden lurches in public policy produced insecurity and free-floating anxiety. People quite logically took their suspicions and uneasiness about economic change into the political sphere, inferring that politicians are rudderless or eschew commitment. The brutal culture of new capitalism in the East is attuned to singular events, one-off transactions, interventions, not to sustained effort to create relationships and accumulate experience. Its institutions are not really much more democratic than the old ones were; centralized power has again been split off from authority. The new institutions inspire only weak loyalty, they diminish participation and mediation of commands, and they breed low levels of informal trust and high levels of anxiety about uselessness. What does this do to human identity (dignity)?

The people we interviewed in Banat were worried and disquieted, some alienated and resigned to their own uncertain fate under the aegis of some unfathomable change. Only people in far-off villages, who live in near isolation, are dislocated and survive almost totally by subsistence economy, just mind their own businesses, caring not a straw of the national politics. These people have localised the need and sense of narrative movement, so that they could connect events in time within the borders of immediate vicinity and accumulate experience at the home-base. In short, they had regained the power to interpret what is happening to them but only in a very small, local scale. Of course, there are some voluntary cultural associations, foundations and charity societies at work which give meaning to some enterprising peoples' lives. However, most of them needed also 'real' work. If one may suggest something, a truly progressive policy would seek to strengthen the State as an employer, rather than hive off public services to private companies and political adventurers. In these jobs, there would possibly grow new professionalism and craftsmanship. And only that kind of disinterested commitment can lift people up emotionally, too. Otherwise, they succumb in the struggle to survive. Since people can anchor themselves in life only by trying to do something well and good for its own sake, the triumph of superficiality at work, schools and in politics seems fragile, and cannot be a firm basis for 'long-lasting development' and formation of respectable identities.

KOROMPAY H. JÁNOS

Az École Normale Supérieure és az Eötvös József Collegium

Az Eötvös József Collegium története mindmáig nincsen megírva, bár kezdettől fogva sok cikk, visszaemlékezés, önéletrajzi regény, a közelmúltban pedig két tanulmánykötet is jelent meg róla.^[1072] Ez a hiány a XX. századi művelődéstörténet mindenképpen helyrehozandó mulasztása, hiszen a feldolgozatlan és kéziratban maradt anyag mennyisége jelentősen meghaladni látszik azt, ami publikus, s a kor nem jellemezhető a Collegium ismerete nélkül. A választott modell, a száz évvel idősebb École Normale Supérieure e tekintetben is kedvezőbb sorsot ért meg: mind a centenáriumi, mind a bicentenáriumi ünnepségek olyan szintézisekkel tisztelték meg az évfordulót, amelyek összehasonlításra adnak lehetőséget a két intézmény között.

Az École történetírói és évfordulójának ünneplői öntudattal hangsúlyozzák, hogy az intézményt a forradalom hozta létre 1794. október 30-án; ez az (akkori időszámítás szerinti) dátum és a "Liberté, Égalité, Fraternité" felirat szerepel az Ulm utcai épület bejárata fölött. Ezt látta 1874-ben az Eötvös Collegium létrehozásában kulcsszerepet játszó Eötvös Loránd, egy évvel később az első komoly híradást író művészettörténész, Pasteiner Gyula, 1897-beli tanulmányútján Bartoniek Géza, az első igazgató, s az összes magyar normalien is.

Mit jelenthet a "liberté", "égalité" és "fraternité" ennek a két intézménynek a történetében? Nem a forradalmi jelszavak filozófiai, még kevésbé politikatörténeti jelentésének elemzésére vállalkozunk, sem annak tárgyalására, hogy ezeket az elveket mint kezdte ki a francia történelemben, már rögtön, a guillotine-ok valósága, vagy hogy a magyar XX. század közepén a magát forradalminak hirdető hatalom miért szüntette meg egy forradalomban létrehozott kollégium magyar utódát. Fő kérdésünk az, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmai a maguk változó jelentésében mint váltak jellemzőjévé az École működésének, s a "Normale" szó értelmében mint vált mindez normájává, mintájává a magyar oktatásnak; milyen felfogás hozta létre ezt az elitiskolát.

Joseph Lakanal, az École alapító javaslatának előadója ezekkel a szavakkal élt 1794 őszén: "Azok az emberek, akik legkiválóbbak a tudomány és tehetség valamennyi ágában, azok, akik mindeddig a nemzetek és századok tanítói voltak csupán, ezek a lángeszű emberek, első alkalommal, legjobb iskolamesterei lesznek egy népnek."^[1073] A Convention intézményalkotó dekrétumának első cikkelye így hangzik: "Párizsban egy École normale hozatik létre, ahová a Köztársaság minden részéből olyan polgárok hívatnak meg, akik jártasak a hasznos tudományokban, hogy a valamennyi nemben legügyesebb tanárok segítségével megtanulják a tanítás mesterségét."^[1074] Lakanal és munkatársa, a Condorcet-tanítvány Dominique-Joseph Garat kezdeményezése tehát összeköti a központosítás elvét és a felsőfokú tanítást, amely által el lehet és el kell kezdeni a közoktatást.^[1075]

Ennek az elvnek a megvalósítása akkor nem volt lehetséges. Franciaország egészéből 1400 hallgató gyűlt össze; tucatnyi nagynevű tudóst választottak ki tanárnak egy négyhónapos kurzusra. Az eszmék és a gyakorlat között nagy volt a különbség, s a 25 és 66 év közötti hallgatók többsége nem értette, nem is érthette meg az elhangzottakat. A kollégium 1795 áprilisában szűnt meg, s fő törekvése idő előttinek és utópisztikusnak nevezhető;^[1076] megteremtette viszont az École működésének alapjait.

A nép tanítása az egyenlőség programjának alapja volt; ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, ki kellett választani a legjobbakat: a demokrácia feltétele tehát, ennek értelmében, a legkiválóbb tudós tanárok kiválasztása. Tudós tanárok képzése lett az École és az Eötvös Collegium feladata.

"Legkiválóbbak", "legjobbak", "legügyesebbek", sőt "lángeszű emberek" ("hommes de génie") - a tanárképzésnek e tervében már ott rejlik az elitképzés paradoxona: ők tanítsanak és kutassanak, mert ez felel meg azoknak is, akik tanulnak és a kutatás eredményeit élvezik. Másrészt, s erről tanúskodik mindkét intézmény története: a kiválasztás a diákok szempontjából is arisztokratikus, a szó eredeti, 'legjobb' értelmében; a kiválasztottak közössége azonban, tudjuk, demokráciában élt (az Eötvös Collegiumban a gólya- és főgólya-korszak, tehát az első két év utáni alapvizsga után). A demokrácia feltétele tehát három értelemben is arisztokratikus volt: csak a legjobb tanároktól kitűzött magas vizsgaszintet teljesítő legjobb diákoknak járt; ebből is következett a megítélés örök kettőssége, aszerint, hogy a hangsúly melyik szóra, a kiválasztásra vagy az egyenlőségre került. Innen is fakadtak azok a kísérletek, amelyek el akarták törölni a szakmai szempontokat s ezzel, kellő ürügyet találva, 1950-ben megszüntették a Collegiumot, s helyette bevezettek egy másik szelekciót, nem tudván elviselni az érdem és az értelem arisztokráciáját, illetve annak a demokráciával való sajátos keverékét, hiszen az megkérdőjelezte volna az új hatalom alapelveit. Egyik méltatója szerint "Az École Normale Supérieure olyan nagy iskola, amely francia módra jött létre: az ide való belépés érdem szerint történik, s azok a szinte arisztokratikus kiváltságok, amelyek a bentlakóknak megadatnak, olyan szigorú feladatokkal párosulnak, amelyek közül az első a tudás szabad kifejlesztése és átadása".^[1077] De már Condorcet tudta, hogy "A szellem és a tanítás egyenlősége: agyrém. Keresni kell tehát annak módját, hogy hasznossá tegyük ezt a szükségszerű egyenlőtlenséget".^[1078]

A szabadság jelentése itt elsősorban a tudáshoz való hozzáférés lehetősége és kötelessége, a tudás átadásának vállalása s ennek feltétele: a gondolkodás szabadsága és függetlensége volt, az a kritikai szellem, amelynek kifejlesztése érdekében 1795 tavaszán a tanár nem csupán előadta, hanem a hallgatókkal meg is vitatta az anyagot.^[1079] Relatív tehát, hiszen csak a kiválasztottak élvezhetik, a kiválasztottság tudatában és abban a bizonyosságban, hogy mindez továbbadható. Az egyenlőség ára a teljesítményelvű kiválasztás, mind a tanárokra, mind a tanítványokra vonatkozólag, a "fraternité" pedig mint a kiválasztottak szolidaritásának, öntudatának és felelősségének kifejezése, az együttélés és az együttmunkálkodás során kialakult és öröklődött rítusokban nyeri el majd egyedi és összetéveszthetetlen formáit.

Eötvös Loránd, aki haláláig a kurátori teendőket látta el, 1911. október 26-án az új, Ménesi úti épület felavatásakor azt fejtette ki, hogy a Collegium létrehozásának két fő célja van: egyrészt a jól képzett tanári gárda kialakítása (amelyre már a kiegyezés óta nagy szükség volt^[1080]), másrészt a hazai tudomány helytállása a nemzetközi versenyben.^[1081] A kiválasztás tehát nem csupán a legjobb tanárokra és diákokra vonatkozott, hanem a nemzetekre is: a legműveltebbekkel versenyezve kell egyszersmind tanulnunk tőlük; ez is indokolta azt, hogy az École, mint az egyik, ilyen vonatkozásban mintául szolgáló nemzet tanárképző intézménye lehetett követendő modell.

A függetlenségre törekvés és a kritikai szellem, a dogmaellenesség és a vita voltak az École Normale Supérieure és az Eötvös Collegium legfőbb erényei. Keresztury Dezső, az Eötvös Collegium szellemének meghatározását keresve, így írt: "Azt hiszem, ez a legfontosabb tulajdonsága, ez a hajlékonyság, dogmanélküliség, sőt dogmaellenesség. Semmit se higyj el, legfeljebb olyan tekintélynek, akinek tudása, ítélőereje, s jelleme meggyőzött."^[1082]

1808. március 17-én Napóleon dekrétuma, tizenhárom éves szünet után, a forradalom kezdeményezését folytatva olyan kollégiumot alapított, ahol a literatúra és a természettudományok leendő tanárai folytatták tanulmányaikat, igaz, a szabad republikánus fórum helyett két-, majd 1815-től hároméves, kaszárnyai pontosságú fegyelemben, császári ellenőrzés alatt és tízéves tanítás kötelezettségével. Módszertanilag a vita ("débats ou conférence") volt a legnagyobb jövőre számító újítás, amely a császárság alatt s később is folytatódott, előzményeként annak a családias jellegű és kölcsönös tanulásnak, amely az École-t a XIX. század végén is jellemezte.

Ezt a példát átvette a Collegium is. A magyar irodalmat itt elsőként tanító Riedl Frigyes az 1895-1896-os tanévből fennmaradt, Eötvös Lorándhoz írt jelentésében órái műfaját a "conferentia" szóban jelöli meg. Így számolt be működéséről: "Egyáltalán azon voltam, hogy ne előadásokat tartsak, hanem tanítványaim önműködését fokozzam és őket a tárggyal való foglalkozásra és róla való elmélkedésre rábírjam."

1822-ben a restauráció, a liberális ellenzéki gondolkodástól való félelmében, megszüntette az École Normale Supérieure-t, 1826-ban azonban, École préparatoire néven, újjászervezte; régi nevét 1830-ban a júliusi monarchia kormánya adta vissza. Az intézetbe való felvétel 1831-ig, a későbbi szigorú előírásokhoz képest, meglehetősen szabálytalan volt: a formálisan működő írás- és szóbeli versenyvizsga mellett inkább az iskolai rektorok és a főfelügyelők választottak, az eredmények tanúsága szerint igazságosan. Ez a kezdeti, inkább véletlenszerű és informális kiválasztás az Eötvös Collegium felvételi rendszerére emlékeztet, amely az érettségi eredmények és a tanári javaslatok alapján történt, s amelyet Bartoniek Géza így jellemzett: "Oly vonzó ereje volt a fiatal intézetnek, hogy minden üresedett helyre 6-10 jelesen érett pályázó jelentkezett. Ez a nagy szám nehezítette a legérdemesebbek kiszemelését, melyet - mi tagadás benne - az igazi morbus hungaricus: a protectio is akadályozott."^[1083]

Az École-ban a tanítás "lettres" és "sciences" szekcióban folyt (ezt a megosztást a Collegium is átvette, azonban a bölcsész-képzés itt túlsúlyban volt a természettudományos - úgynevezett "dögész" - képzéssel szemben). Az Ulm utcai, ma már klasszikusnak számító épületbe 1847-ben költözhettek be.

Aki nem esküdött föl 1852-ben III. Napóleonra, elbocsátották; a független gondolkodókat kizárták, még az olvasmányokat is ellenőrizték.^[1084] Kritikai szelleme miatt majdnem megszüntették az intézetet; tekintélyelvű nevelést vezettek be, az agregációt korlátozták, s az intézetbe való jelentkezések száma is lényegesen csökkent. Látnivaló, hogy az École, történetének első századában, szüntelenül birkózott a politikai hatalommal: azonban csak rövid időszakokra tudták megszüntetni, mert az államnak, formájától függetlenül, a köztársaságtól a monarchián át egészen a császárságig, szüksége volt rá.

1857-től az École megint fejlődésnek indult: a kollégium, Pasteur irányításával, kutatási központtá vált, igaz, katonás rendben és fegyelemmel. 1870 után virágzott ki: ebben az időszakban figyelt föl rá Eötvös Loránd és jellemezte, Trefort javaslata nyomán, Pasteiner Gyula 1875 augusztusában. Meglátta azt, amire Magyarországnak is szüksége volt; felmutatta azt a normát, amelynek elérésére az École alapításától fogva törekedett. Ismertetésének végkövetkeztetése egyszersmind javaslat is: "Kétséget nem szenved, hogy a tudományos haladásnak lényeges föltétele a szellemi fegyelmezettség, azt pedig a jó vezetésen kivűl, mint külső körülmény a zavartalan, szerény, de rendezett anyagi lét, a környező nyugalom biztositja leginkább. [...] Fegyelmezett ész, rendezett kedély és összpontosított munkásság: ez életadó elve a tanárképezdének".^[1085]

Az 1870-es évektől az École katonás napirendje is emberségesebb lett, s a centenárium idejére felszabadult a csütörtök délután és a vasárnap, s a korábban ritka esti eltávozás is gyakorivá vált.^[1086] (Ezt a beosztást követte a Collegium is.^[1087]) Az együttlakás szoros barátságokat teremtett a diákok között, s tanáraikkal, igazgatójukkal is mindennapos, már-már családias viszonyt alakítottak ki.^[1088] 1877-ben létrejött az Association: a régi normalienek szövetsége, és évkönyvet jelentettek meg.^[1089] Ez volt a kollégiumi fraternité teremtette rituálék virágkora: a felvett diákok beavatása a könyvtárat díszítő történelemelőtti csontváz segítségével; előadások és dalszövegek komponálása, s a ma is létező intézeti zsargon.^[1090]

A Collegiumban meghonosodott beavató rítus a lehúzás volt: az elsőéves gólyákat az idősebbek színlelt vizsgáztatással, tőlük követelt produkciókkal felvették tagjaik közé, s ennek megerősítéseképp lehúzták, azaz asztalra fektetve elfenekelték őket, akik ezáltal váltak egyenrangúvá a többi kollégistákkal.^[1091] Másik hagyományuk a család közössége: "A lakosztályok első szobájában laktak a gólyák s a legbelsőben a negyedévesek. Minden lakosztály neve hivatalosan »család« volt. S a család választott magának a negyedévesek közül egy családfőt, vagyis családapát, aki az igazgatóval szemben képviselte a lakosztályt, és egy családanyát, aki a lakosztály belső rendjéről gondoskodott."^[1092]

A Collegium nem járta végig az École évszázados történetének fázisait, múltjában nem volt olyan örökség, amely a francia forradalomhoz köthette volna. Létrehozása mégis forradalmi jelentőségű volt, legalábbis művelődés-, tudomány- és oktatástörténeti értelemben: mint a nemzeti pedagógiai terv hordozója, teljesítményelvű sziget volt egy hierarchikus társadalomban. A Collegium a tervezetekben "Budapesti középiskolai tanárjelöltek bennlakó intézete" volt; 1895 májusában Beöthy Zsolt javasolta, hogy az első magyar kultuszminiszterről, Eötvös Józsefről nevezzék el.^[1093]

1919 nyarán a proletárdiktatúra be akarta olvasztani a Collegiumot az új Középiskolai Tanítóképző Főiskolába, más források szerint viszont Lenin Kollégiumnak kívánta átnevezni,^[1094] minden bizonnyal azokat az intézet arisztokratizmusával és polgári jellegével kapcsolatos vádakat előlegezve, amelyek 1946-tól a bezárás évéig, 1950-ig oly gyakran elhangzottak. Mindez a szellem és a tanítás már Condorcet által agyrémnek tartott egyenlőségét képviselte a kollektivizmus jegyében, szemben a Collegiumnak az École-tól örökölt kritikai szellemével és dogmaellenességével s azzal az igazsággal, hogy: "A demokráciának olyan elitre van szüksége, amelyik az általa elismert egyedüli felsőbbséget, a szellemét képviseli."^[1095]

Egy másik átkeresztelési szándékról is tudunk, Szabó Dezsőtől, az 1940-es évek elején: "nevezzék el emlékemre az Eötvös-kollégiumot az én nevemről. Eötvösre ez nem bántás, hiszen az ő nevét sok más egyéb dolog őrzi. És talán nevem lelket és programot is fog jelenteni az intézetnek."^[1096] Ez a kívánság a másik végletet képviseli: a mindenek fölé emelt közösség után a nagybetűs Én megalomániáját.

Eötvös 1887-ben Treforthoz intézett nyílt levelében ezt írja: "Bizonyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, aki maga a tudománnyal foglalkozik, mások eszméit is csak az képes hirdetni, akinek magának eszméi vannak."^[1097] Az École tudós tanár-eszménye volt ez, s a "diák-ház", az internátus létesítése mellett 1891-ben többen állást foglaltak a középiskolai tanáregylet közgyűlésén,^[1098] ahol Rombauer Emil így foglalta össze felfogását: "középiskolai törvény, tanterv, utasítás, de még radikális újjászervezésnél is sokszorta többet ér a jó tanár, s hogy egyedül a tanár qualitásától függ, jó vagy rossz-e az iskola".^[1099]

A Collegium kezdettől fogva közömbös volt a hivatalos ranglétra iránt, s "évtizedeken át hivatalosan még a főiskola kategóriájába sem tartozott".^[1100] 1895 szeptemberében elkezdhette tanulását az első 31 növendék. Kosáry Domokos összefoglalása szerint a Collegium működésének fő feltételei és íratlan szabályai ekkor alakultak ki a szabadságot és a fegyelmet egyszerre biztosító irányítás, a szaktanulmányok, a könyvtárhasználat és a közösségi élet tekintetében.^[1101]

Bartoniek Géza Eckhart Ferenc visszaemlékezése szerint "azt a ma már elfelejtett elvet vallotta, hogy egész tudományos életünk középiskolai tanáraink tudományos képzettségén, szellemi nívóján és anyagi megelégedettségén alapszik, hogy a tanárok tudományos irodalmunk legfontosabb író elemét és olvasóközönségét alkotják, annak legbiztosabb támaszai, legmegbízhatóbb őrserege." ^[1102] Pedagógiai jelszavát a következőképpen fogalmazta meg: "És nem feledik el egy pillanatra sem, hogy az az idő, melyet a tanitási órán eltöltenek, nem egyszerüen az órarend parancsára adott óra, hanem tanitványaik életének egy része. Ennek minden pillanata drága."^[1103]

Jó lenne, ha ma sem felejtenénk el ezeket az alapelveket.

MADÁCSY PIROSKA

Magyarságkép-változások
(Babits, Illyés, Bernard Le Calloc'h)

A Mi a magyar? Milyenek vagyunk? Mit jelent magyarságunk - kérdések akkor foglalkoztatnak bennünket leginkább, mikor történelmi sorsfordulatok következtében elfog bennünket a bizonytalanság, a kilátástalanság érzése, mikor gyökereinket érezzük veszélyben, mikor helyünket keressük a világban, s még mindig - nem találjuk.

Magyarságképünk vizsgálata történt és történhet kívülről és belülről, egy kívülálló szemszögéből, idegen fölénnyel vagy rokonszenvvel, illetve magunkból kiindulva önelemzéssel, önismeretre törekedve, elfogultan vagy elfogulatlanul, elmélyülten vagy felületesen. De sohasem azonos módon. Mert magyarságképünk nem független az idő múlásától, a történelem változásaitól. Teljességében van jelen mindig, benne van múltunk, jelenünk és jövőnk. S a sors néha különös játékot űz velünk - végzetesen ismétlődő és visszatérő jelenségek figyelmeztetnek, mely image-unkat karakterizálja.

Babits A magyar jellemről^[1104] és Illyés Gyula: Magyarok^[1105] című esszéjének újraolvasata, újraértelmezése kézenfekvővé teszi a kérdést: vajon hogyan változott magatartásunk, jellemünk, magyarságképünk megítélése az 1930-as évek végétől, akár napjainkig? Vajon árnyaltabb, igazabb lett-e egy tudós francia értelmiségi, Bernard Le Calloc'h véleménye rólunk, a magyar lélekről mintegy 50 év alatt, egy 1948-ban írt elemzése óta?

Babits szerint a tényekből adódik a magyarság életrajza, történelmi és lelki eseményeink naplója - az irodalom. Illyés az író felelősségével vall magyarságáról, annak lelkiállapotáról. Babits és Illyés 1938-1939-es elemzései a magyarság karakterét, mentalitását vizsgáló fejtegetések. A II. világháború küszöbén mindketten mélyen átérzik - újabb, talán végzetes sorsfordulat előtt állunk, de hinnünk kell megmaradásunkban. S bármilyen furcsa, túléltük 1945-öt is, sőt hittünk az újrakezdésben.

Önelemzéseik megrázóan őszinték. Sok-sok hasonló elemmel, szemponttal. Mégis, Babits szinte élete végén, érett, tapasztalt történelem-szemlélettel, a megmaradás érdekében a "magunkhoz való visszatérést", a "magunkba szállást" hirdeti, Illyés pedig a fiatalság erejével előretekint, messzire néző hittel vall magyarságáról: jövőnk a remény!

Babits tanulmánya, mint egy impresszionista költemény: színek, hangok, érzések, hangulatok. Illyés a naplóműfajban, vagy a későbbi esszészerű vallomás-naplójegyzetben hasonlóan költői, okos és ellágyuló, hisz előtte az élet: talán tehet valamit a magyarság jövőéért. Dacosan, makacsul hisz ebben. Nézzük, milyennek látjuk magunkat 1939-ben.

Általános vélemény rólunk, hogy vendégszeretőek, harciasak, büszkék, bátrak és nyíltak vagyunk. - Babits szerint sajnos ez nem igaz. Egy nemzet lelkének képzeletvilágát "egy ország, egy föld, egy éghajlat színei, egy történet viszontagságai alakítják ki [...]" - Változékonyak, vagyunk, flegmák, egyben méltóságteljesek, nyugodtak. A táj szürke, kékes, barna, nyájas és zord, elegáns és barbár - sokféle, az időjárás szeszélyes, a nyelv heterogén, a magyar sok fajból keveredett.^[1106] Rossz helyen vagyunk, ezért vagyunk harciasak. A magyar képzeletvilága gazdag, sokszínű, de gyakran felületes. Szereti a pompát, a csillogást, az életörömöt. De nem éli át mélyen a különböző helyzeteket. Egy kicsit "szalmaláng".^[1107]

Lassan, talán kényszerítetten alakult ki világszemléletünk: "Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettáján, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ."^[1108] Életünket talán a megalkuvásoknak köszönhetjük? Babits tehát mentalitásunk egyik fő jellemző vonását a józan szemlélődésben látja, de érzi ennek rejtett veszélyeit is. A szemlélődés gyakran nemtörődömséggé, "úgyis mindegy" filozófiává, lusta mélabúvá, kételkedéssé alakul. De pesszimizmusunk nem a csüggedés, hanem az élet feszítő rugója. Mindezt olyan szuggesztíven hirdeti, hogy elhisszük neki.

Szinte Babits önelemző tanulmányával egy időben jelenik meg Illyés: Magyarok című naplója, Babits elismerően hivatkozik rá többször is. Illyést 20-as évekbeli európai tartózkodása, Párizs-élménye készteti a későbbi önvallomásra, hihetetlenül érzékeny és okos észrevételekre.

Bár 1933-1938 a naplójegyzetek időpontja, megállapításai időtlenek, mának szólóak. Mi a magyarság hivatása Közép-Európában? Tanulnunk kell történelmünkből. E hivatást csak lojalitásunk erősítésével tudjuk betölteni.^[1109] De legyünk türelmetlenek is, öntépő magyar intellektüelek, mint Kölcsey, mert az élet fő célja a tett.^[1110] Legyünk, bár kis nép vagyunk, nagy nemzetté, a történelmi feladatokat fel kell ismernünk és azonosulnunk kell vele. Irodalmunk nagy eszményei ma is időszerűek, nekünk üzen Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady - mert nemzeti helyzetünk alig változott, a nemzet lelke, magatartása ugyanaz. De milyen is ez a nép? Illyés szerint, Magyarország "Európa közepén egy árva kis földdarab, két folyó nyúlik föl belőle, mint börtönrács mögött két segélyre tárt kar."^[1111] Önmagából kiindulva vallja: "A magyar mindenütt megállja a helyét, bár legszívesebben otthon maradna, [...]".^[1112] Minden gondolat mögött ott van a gond-élmény. Milyenek lettünk? Hallgatagok, bizalmatlanok, majd kitörők. Türelmesek, majdnem közönyösök - mintha eleve elfogadnánk a lehető legrosszabbat, vagy valóban ázsiaiak? Éleselméjűek és belátók, de makacsok is.

Megrázó Illyés vallomása népének lelkéről, szelleméről és hazaszeretetéről. Mert ezt jelenti a magyarságtudat belülről. Ismernünk kell, felfedeznünk önmagunkat, hogy tanulhassunk hibáinkból, hogy a későbbi nemzedék jobban élhessen. Illyés már ifjúságában tudja, hogy az embereknek jövője legyen, "hogy a helyes jövő felé haladhassak minden akadályon át, célul eszményt kell kialakítanom róluk..." S nem szabad eltávolodni ettől. "Beleszólhatok-e népem sorsába?"^[1113] A költők feladata ez. Illyés felismerése hihetetlenül felkavaró: emlékei a hazafelé útról: készülődés a feladatokra, nemzeti elkötelezettség és kérdések feltevése. Mi lesz a sorsunk Európa népei között? Aki a hazáját szereti - elárulja az emberiséget? Szabad-e túlságosan magasra tenni a mércét? S a válasz messzenéző: szükség van a szavak teremtő varázserejére. A jelen csak átmenet, azért jöttünk, hogy továbbmenjünk, bennünk van múltunk, jövőnk - a remény. Meg kell jegyeznünk, hogy Illyés magyarságképe az 1940-es években már mélységesen kritikussá és pesszimistává válik. Felejtsük el illúzióinkat - Európa sem Kossuthot, sem Rákóczit, sem ezeréves múltunkat nem becsüli, "hírünk a világban riasztó... Nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen nép-egyveleget idéz". Ezt a XX. század nemzetközi politikájának nagy döntései bizonyítják - figyelmeztet Illyés a szembenézésre, az önkritikára 1943 decemberében.^[1114]

A Magyarok befejező része nagyon hasonlít az idős Sauvageot magyarországi emlékiratának búcsúsoraihoz - csak ő elhagyja Budapestet, hogy visszatérjen Franciaországba. De ugyanúgy félti Magyarországot, mint Illyés.^[1115] Ugyanakkor valami hiányzik magyarság-képeiből - ez a lelkiismeretfurdalás és az önmarcangolás. Kívülről nézve ugyanis nem szükségszerű a felelősségérzet, csak játék, bár érdekes játék az egész.

A franciák véleménye rólunk évszázadokon át nagyvonalúan felületes és hiányos volt: de bizonyosan egy általános történelemszemléletből alakult ki, mely hazánkat mindig szembeállónak vagy idegennek tekintette. De a legrosszabb, mikor bizonytalan és közömbös volt. A XVI-XVII. századi francia enciklopédiákban elsősorban történelmi és földrajzi leírásokat találhatunk, többnyire pontatlan adatokkal és nevekkel. Kezdetben ez a föld mesés gazdagság és virágzás, majd később kietlen pusztaság és egészségtelen viszonyok, a betegségek hazája. Sötét és ragyogó színek tehát, de általában kedvezőtlen kép. A magyar ember elsősorban katona, ezzel jár féktelen, indulatos természete, szabadságszerető, jogait makacsul védi, gyűlöli az idegen uralmat, jellemzi a pompaszeretet és büszkeség, de erkölcsileg gyenge és jellemhibája a viszálykodás. Európától elmaradott.^[1116] Érdekes, hogy később Kölcsey is így jellemzi a magyart: "Éjszaki konokság, ázsiai fényűzés", szokása a vándorlás, s "küzdés a szabadság felé, de köznek részvétele nélkül".^[1117]

A 19. században árnyaltabb lesz a franciák rajzolta kép, de nem lesz általánosan ismert. 1848 bizonyára kelt bizonyos rokonszenvet (Lamartine, Antoine de Gérardo), de főleg a század vége felé tapasztalunk némi változást. Amadée Saissy (1844-1901) ír a magyarokról. Hírlapíróként 1874-ben jön Magyarországra. A pesti egyetemen francia lektor, majd magántanár, Magyarországot második hazájának tartja. Mit mond a magyar mentalitásról? "A magyar büszke a múltjára, nyugodt a jelenben, gondoskodó a jövőre nézve, de nem érti eléggé, hogy az indogermán népek között eltévedve, Nyugaton kell kapcsolatokat és rokonszenvet keresnie."^[1118] Úgy érzi, a franciák némileg ismerik a magyar történelmet, de a magyar nép lelke majdnem teljesen ismeretlen! Ezért tart előadást a franciáknak Balassiról, Zrínyiről, Csokonairól, Berzsenyiről, Vörösmartyról.^[1119] Milyen a magyar? Lelkesedő, gyors felfogású, jó csevegő, szereti a fényűzést, a lovakat és a szórakozásokat. Álmodozó, de nem germán módon, hanem keletiesen; szelleme a franciákéhoz áll közel, politikai törekvései az angolokéihoz hasonlítanak és fatalizmusa vagy álmodozó búskomorsága a Keletet idézi fel."^[1120]

Erről Jules Romains is ír: "Le seul pays d'Europe où j'ai vu une amertume profonde, confinant au désespoir, c'est la Hongrie".^[1121]

S már itt vagyunk Sauvageot véleményénél - a XX. század tanulságainál, a tragikus magyar sors megközelítésénél.^[1122]

Talán nem igaz ez a megjegyzés Bernard Le Calloc'h-ra,^[1123] aki ugyancsak nagyon jól ismer bennünket, nyelvünket, történelmünket. Kutatásai a magyarokhoz kötődnek, senki sem élte át úgy Kőrösi Csoma Sándor útját, vagy Rákóczi Ferenc sorsát, a magyar-francia kapcsolatokat.^[1124] Sokat tartózkodik Magyarországon - elhagyja hazánkat, majd mindig visszatér, minden esztendőben, így a magyarság pszichológiájáról írt elemzései kivételes értékűek és optimisták. De - kívülről szemlélődik mégis, nem tehet mást.

A magyar nép pszichológiai elemzése című tanulmánya 1948-ban jelent meg a Revue de Psychologie des Peuples című szociológiai folyóiratban.^[1125] Bernard Le Calloc'h 1947-1948-ban a gödöllői premontrei francia gimnáziumban tanít. Tulajdonképpen ez az év az ismerkedések, a találkozások esztendeje, Magyarország felfedezése.^[1126] Valójában a trianoni és párizsi békeszerződések igazságtalanságai utáni magyarság-problémák, történelmünk, földrajzunk, homályos eredetünk is érdekli a finnugor és földrajz szakos nyelvészt. Tudjuk, ez az esztendő fordulópont történelmünkben, hisz 1947-ben még lehet hitünk és reményünk a demokrácia létében, de 1948-tól a sztálinista önkény sötétsége szakad ránk.

Le Calloc'h tanulmánya izgalmas kaland, hogy behatoljon lelkünkbe, hogy jobban megismerjen bennünket. Célja, hogy hangja áttörjön a vasfüggönyön, hogy megszakítsa a csendet, és közelebb hozza a francia olvasók számára ezt a távoli népet, akik ott, "là-bas" élnek, a szovjet megszállástól elzárva.^[1127] A tanulmányt néhány hónapja küldte el számomra. Elolvasása kapcsán számos kérdés merült fel bennem, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak nap mint nap.

Kérdéseim (melyek önkéntelenül is egy újabb elemzést, szubjektív állapotrajzot adtak), az előző tanulmány megállapításai kapcsán a jelenre vonatkoznak. M. Le Calloc'h 2005-ös válaszaival (levelében)^[1128] együtt próbálom most közreadni.

A vállalkozás. 1948-ban őszintén és objektíven kívánja megismertetni a franciákkal a magyar valóságot, a magyar nép mentalitását. Úgy érzi, ez szükséges ebben a megosztott, kettévágott világban, hogy közelebb hozza egymáshoz a jószándékú embereket. Magyarságon a 3 millió határon túli magyart is érti, akiket az emberi jogok semmibevételével szakítottak el az anyaországtól. Ma is úgy érzi, tehát 2005 nyarán: szükség lenne egy ilyen mentalitás-elemzésre, amikor már Magyarország is az Európai Unió tagja, szinte testvére Franciaországnak, és már 15 éve független az oroszoktól? Még mindig egységes magyar nemzetről szólna, a határon túli magyarokkal kapcsolatos sikertelen népszavazás ellenére? Ismernek-e már bennünket a franciák?

"A pszichológiai elemzés mindig izgalmas vállalkozás. És különösen hasznosnak tűnik ez Magyarország európai uniós csatlakozásának másnapján. Első alkalom ez évszázadok óta, hogy elfogadják a magyarságot, hogy megszólalhat az európai népek koncertjében. Arra viszont nehéz válaszolni, hogy most jobban ismerik-e a franciák a magyarokat, mint a múltban... Hiszen a franciákat elsősorban az Európán kívüli, távoli nélkülöző népek érdeklik, emberbaráti szeretetből. Magyarország pedig már kivételezett - egy az Európai Unió tagjai között."

Helyünk Európában. Beszél nyelvi és faji különbözőségeinkről, hogy ezer éve érkeztünk a Kárpát-medencébe (a szlávok, germánok és a románok közé), és nem találjuk helyünket Nyugat és Kelet között. Vajon változott most már a helyzet, európaiak, vagy még mindig betolakodók vagyunk?

"Elmúlt már az az idő, amikor a magyarok Európán kívülinek érezték magukat, hisz már kitűnően integrálódtak. Egyszer és mindenkorra európaiak akarnak lenni, és nem kétséges, hogy azok. Ezért e kérdés, hogy a Nyugat elfogadja-e őket, már nem kérdés többé - ők maguk Európa, Nyugat-Európa határai a muzulmán világnál vannak már, messze Keleten."

"Tragikus magyar sors". Tanultunk-e tragikus történelmünkből? "A magyarok állva halnak meg"! Majd újra talpra állnak. Elfogadjuk, hogy hiába minden, a "tragikus magyar sors" újra beteljesül? És az utolsó pillanatban újra elrontunk mindent? Igazolja ezt az utóbbi 15 év?

"Jelenleg nincs ok a pesszimizmusra és a rezignációra. A határok - a politikai és erkölcsi határok lassan eltűnnek, és a nagy nemzetek, melyek annyira féltékenyek voltak szuverenitásukra, lassan egységes nemzetté válnak, [...]".

Vajon érdekli-e a mai magyarságot Trianon, gyászoljuk-e még június 20-án hazánk szétdarabolását? Mi történt velünk közel 60 év alatt?

"Természetesen Trianon még mindig egy gyógyíthatatlan seb a magyarok számára. Minden egyes magyarországi látogatásom erről győz meg még inkább, holott már lassan egy évszázada e szörnyű diktátumnak. Egyedül Európa lesz képes orvosolni ezt a problémát - hiszen célja eltörölni az igazságtalan határokat. Mindenesetre minden európai nemzetnek vannak határon túli honfitársai (pl. a franciáknak a vallonok), de már nincsenek politikai és gazdasági határok, az elkülönülés érzése elhalványul. Ez az, ami a magyarok számára is bekövetkezik az eljövendő 10 évben. És senkit sem lehet többé elítélni nemzetisége, nyelve, vallása alapján. Mint Mitterand mondta: "il faut laisser du temps au temps".

Nemzeti identitás, nyelv. Milyenek ma nemzeti ünnepeink egy kívülálló szemével? Megmaradt még nemzeti tudatunk, vallásunk, méltóságunk?

"A magyar nemzeti ünnepek, hasonlóan, mint Franciaországban és másutt, sajnos nagyrészt elvesztették szimbolikus értéküket. Ma csupán alkalmat jelentenek a szórakozásra vagy a pihenésre. Ugyanaz a helyzet a nemzeti érzéssel, mely veszített erejéből, s ez természetes, hiszen a szomszédok többé nem ellenségek. Erre jó példa a német-francia közeledés, s mi úgy érezzük, hogy az egykori sajnálatos ellentétek lassan eltűnnek egy újabb össz-európai nacionalizmus javára." "A magyar nemzettudat gyengült a kommunista propaganda megújuló csapásai alatt, de még mindig erős, főleg amikor a trianoni béke igazságtalan döntéséről vagy a szovjet megszállásról van szó. Mindenesetre a nemzeti identitás főleg a nyelvben van jelen. »Nyelvében él a nemzet«". A finnugor nyelv sajátossága elpusztíthatatlanul a magyar nép egységes személyiségét jelenti, de a vallása több irányú, több felekezetű."

Nyelvünk megőrizte-e harmóniáját, tisztaságát, nyugalmát? "A magyar nyelv sokat változott azóta, hogy elkezdtem tanulni, de kétségkívül nem jobban s nem kevésbé, mint minden más nyelv. Ez a mentalitások átalakulásának következménye, és az újabb gondolkodásmód. Nincs ebben semmi felháborító (meglepő): a nyelvek élő jelenségek (fenomének), melyek azokkal a népekkel változnak, akik beszélik. A magyar nyelv semmit sem veszített harmóniájából, de tagadhatatlanul szegényebb lett és néha csúnyább, köszönhetően a triviális kifejezések használatának (de ez jellemzi a francia nyelvet is)."

Kultúra. 1948-ban hangsúlyozta: "legnagyobb kincsünk a zene és a költészet. A művészi gondolkodás, a magyar nyelv magas szintű kifejezésmódja." És ma milyen súlya van a költészetnek és a költő szavának? Ki figyel oda? Visszhangozza-e még a költő az egész magyar nemzet gondolkodását, érzelmeit? És a zene autentikus kifejezési eszköze maradt-e a magyarságnak és a magyar tájnak, ismerjük-e még a népdalokat, a népzenét: a magyar büszkeséget?

"A költészet még ma is fontosabb szerepet játszik Magyarországon, mint Nyugat-Európában, de az elmúlt 50 évben sokat veszített presztízséből. Ugyanez nem érvényes a zenére, akár klasszikus, akár nem. Magyarország a muzsika királysága maradt, s nemcsak a cigányzenét illetően."

Mentalitás, életmód. És milyenek ma a magyar nők és férfiak? Többet mosolyognak-e? Így írta 1948-ban: "Magatartásuk hideg, szinte visszataszító, elrejtik szívük titkait, s bár szenvedélyesek, nem látszik rajtuk. És az utca embere? Nem gesztikulál, nem kiabál, nyilvános helyeken nincs zaj, nincs családi veszekedés. És a gyerekek az iskolában nyugodtak, nem zajosak, az egyetemisták pedig tisztelik professzoraikat." "A magyar úgy tűnik, sohasem ideges, soha nem siet." Megváltozott-e mindez?

"A magyarok megőrizték viszonylagos hidegségüket - mint ahogy tapasztaltam már 1948-ban. Kevesebbet gesztikulálnak, mint a déli népek. A tömeg se olyan zajos, mint a francia. S van bennük egy bizonyos tartózkodás, ami talán ma nem tűnik olyan valódinak, mint 58 éve."

A nyugalom azonban visszafojtott - mit eredményezett mindez? S mi az oka? "Amit 1948-ban mondtam a magyarokról, ma is érvényes: a magyar az sohasem siet, jellemzi egy bizonyos passzivitás a tények elfogadásával."

Változott-e a pesti lakások hangulata? Valamikor úri-konzervatív hangulatúnak, túl tágasnak találta azokat. Mi a véleménye a budapesti lakótelepekről? "Az egykori nagy lakások ma már egyre ritkábbak és a lakosok elveszítették régi, kissé sznob magatartásukat. 1948-ban még találkoztam olyan budapestiekkel, akiknek a »gentri magatartás« volt az ideális. De fél évszázados szovjet elnyomás után ebből semmi sem maradt. A lakosság nagy része uniformizált lakótelepeken él, kecsesség és szépség nélkül. Talán a vidéki életben lehet újra fellelni a szépséget és a bájat. De ez semmiben sem különbözik Nyugat-Európa népeinek világától."

Egykor, a tradícióknak megfelelően, a pesti kabarék éjszakáról éjszakára megteltek, a magyarok itt lelték kedvüket és vigasztalódtak. Vajon milyen szórakozást választanak ma a fiatalok? Érezteti-e hatását az amerikai globalizáció? Kabaré helyett disco, drog és alkohol? És érvényesül-e még az "Ex Hungariam non est vita"?

"Természetesen a mai magyar fiatalság sem ugyanúgy szórakozik, mint elődei. Ez az általános európai magatartás, melyhez Magyarország eddig kevésbé idomult - az amerikai módi már jóval 1990 előtt elterjedt. A »Magyarországon kívül nincs élet« szállóige már 1990 óta nem helytálló."

A nők helyzete. Hogyan változott a nő helyzete, megítélése a magyar társadalomban? Megvan-e még a lovagiasság, a hevület, a gálánsság, a bátorság, a régi értékrendszer? A házasság és a szerelem? Megvan-e még a családok stabilitása? És a barátság? Fontosabb még, mint a szerelem? Vagy minden devalválódott?

"A magyar nők már 1948-ban megleptek engem nagyobb szabadságukkal, mint a franciák, hiszen pl. többet dohányoztak, mint a férfiak, még az utcán is. S ez ma is igaz. Ugyanúgy emancipálódtak, mint mindenütt Nyugaton, főleg a városokban. Talán vidéken, mint az természetes, kissé konzervatívabbak. A házasság nélküli együttélés a rendszerváltás óta egyre divatosabb. De természetesen, a szerelem mindig szerelem lesz, s ez nem csak a szexualitást jelenti."

Gondolkodásmód. Milyennek érzi ma a magyar gondolkodást? Reálisabb, logikusabb, elemzi és levonja a tanulságokat, vagy nem tanult semmit a történelem folyamán?

"Igen, a magyar szeret álmodozni, majd csalódni a rideg valóságban, azaz semmit sem számontartani. De ez ugyanígy volt 58 éve, s ez cigányzene hallgatása nélkül is lehetséges."

Megmaradt-e még a közösségi szerep, a szociális elkötelezettség, az egyén önzetlensége? "A magyar általában boldogtalan, nem szereti a pénzt, bár mindent megtesz érte, mert dolgozik, de a pénz kifut a markából. Mi a legfontosabb számára? Nem a szerencse vagy a takarékosság, inkább a rang és hatalom, a társadalmi funkció, a társadalmi szerep. Még ha szegény is, nagynak érzi magát és nagylábon él. Képtelen a kapitalista középszerűségre" (1948). És ma? a bankok és a pénz világában? Még mindig képtelen adósság nélkül élni? Pazarló nemzet vagyunk-e még mindig?

"A magyar ma, 2005-2006-ban kétségkívül egoistább lett. De szeret nagylelkűnek látszani még akkor is, ha nincsenek meg a lehetőségei. Ez egy régi mentalitásbeli örökség, melyet még a kommunizmus sem tudott kiölni."

Úgy gondolta: "És mégis szeretjük a munkát és fáradhatatlanok vagyunk, bár keveset keresünk." És mire mentünk a nagy lelkesedésünkkel?

"A magyar ma mérsékelten szereti a munkát. Ősei kötelességtudóbbak, dolgosabbak voltak. Itt láthatjuk a kommunizmus hatását, amely minél inkább forszírozta a munka dicséretét, annál inkább kiábrándított abból. Annál is inkább, mert a minta az orosz modell volt és mindenki tudta, hogy az oroszok mint régi szolga nép, notórius munkakerülők."

A fentebb vázolt magatartás rezignált tudatra, beletörődésre, depresszióra utal. A végzet arra kényszerített bennünket, hogy örökösen újrakezdjük. Változott-e mindez, vagy csak még rosszabb? Miben hiszünk ma? Hiszünk-e valamiben?

1948-ban még azt írta, a magyarok hisznek abban, hogy végül a létért folytatott küzdelemből az ember kerül ki győztesen. "Ember küzdj és bízva bízzál". És ma?

"A magyarok rezignált magatartása! Ez nem új! Ennek a népnek már annyi kudarca, annyi keserű csalódása volt, hogy nem lehet ezen meglepődni. De ez a rezignált magatartás a végzetszerűen, szinte állandóan rákényszerített kihívások fényében nem nevezhető depressziónak. Ez a tudat, mely gyakran nem képes pozitívan reagálni az eseményekre. S ez az állapot nyilván nem készteti a ma élő magyarokat a cselekvő küzdelemre. Madách szavai, a "Küzdj és bízva bízzál" igazából ma nem aktuálisak. Hiszen ott van az emlékezetükben: azokat, akik harcolni akartak, meggyilkolták vagy száműzetésbe kényszerítették."

És Európa? Jóvá tette-e hibáit velünk szemben, és megadta-e a lehetőséget a boldogulásra? Vagy csak kihasznált, kifosztott, megalázott újra?

"Európa 2005-ben már nem jelent földrajzi fogalmat, elsősorban politikai tartalmat nyert abban az értelemben, hogy népei és államai elhatározták: segítik egymást, megértik egymást, elismerik egymást. A múlt idők régi ellentétei eltűntek. Ezt akarja minden európai, ezt jelenti ez az új geo-politikai egyesülés, amely egyedül teszi lehetővé számára a hanyatlás elkerülését vagy a nagyok közötti összeroppanást (lásd USA, Oroszország, Kína, India stb.) Európa mindenki számára egy nagy szerencse: sem a magyaroknak, sem a franciáknak nincs más választásuk, még akkor is, ha az utóbbi időben a fejlődésben sajnálatos válság következett be."

Együttérzés. Sauvageot sokat írt rólunk, félig magyarnak érezte magát. Mi az, amit másképpen lát, mint Sauvageot, és most a 21. században kérdezne, nekünk tanácsolna, mint "majdnem-honfitársunk", magyar-francia, akinek sorsa hozzánk kötődött.

"Mintegy 60 éve érzek mély, bizonyítottan rokonszenvet a magyarok iránt, amelyet, azt hiszem, tanúsítottam írásaimban és vallomásaimban. Mindebben úgy gondolom nagyon közel vagyok Sauvageot-hoz. Legyen az bármi, ami a magyarság számára bekövetkezik, jó vagy rossz, nem hagy engem érintetlenül. És ezt jelenti ez a kifejezés: együttérzés, szimpátia, barátság."

Konklúzió: A fenti eszmefuttatások elgondolkodtatóak, újabb önelemzésre késztetők. Mikor Bernard Le Calloc'h megírta első magyarság-elemzését, éppen hogy ismert bennünket, a találkozás frissessége, a fiatalság lelkesedése, és az átélt történelmi traumák fölötti megrendülése ott van gondolataiban. De főleg az az élmény: túléltük, megmaradtunk mi - franciák és ti - magyarok. Akkor még nem tudta, nem tudhatta, hogy ők - valóban élhetnek európai szinten, de minket 50 évig vasfüggöny fog elválasztani Európától.

Mostani levelében a 80 éves Bernard Le Calloc'h bölcs élettapasztalattal és tudással felvértezett történelmi leckét ad nekünk: európaiságból, francia identitásból, diplomáciai érzékből. Nem véletlenül - hiszen De Gaulle kabinetfőnöke, belső tanácsadója volt.^[1129] Ő hisz az Európai Unióban, az egyesülés eszméjében - ami meggyőződése -, hiszen így kerülhető el a háború, s azt akarja: higgyünk benne mi is. Ismer bennünket, mindent tud rólunk - történelmünket, kultúránkat, irodalmunkat, nyelvünket. De mégis - kívülről figyelve, kívülről analizálva. Látja erényeinket és hibáinkat: a passzivitást, az álmodozást, az egoizmust és a felelőtlen költekezést, az összefogás hiányát. Látja, de nem érti már, nem tudja megérteni pesszimizmusunkat, szemlélődő magatartásunkat, kételkedésünket. Hiszen elértük, amire annyira vágytunk: Európa befogadott bennünket az Unió tagjaként. Miért nem ujjongunk hát? Nem tudja, hogy az elmúlt 15 év nem hozott számunkra semmit, csak csalódást, az egy szovjet megszállás megszűnését kivéve. Érdeklődéssel átgondolja, de nem érzi át, mert nem érezheti, hisz ő francia, egy a győztesek közül, amit Babits üzen, amit Illyés mond: mi csak akkor tudunk igazán európaiak lenni, ha megmaradunk magyarnak, csak azért is.

"Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsőség«. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat, vagy elzárulhat...

Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra."^[1130]

MOHOS MÁRIA

Kulturális együttműködések a magyar-szlovén határ mentén

A magyar-szlovén kulturális együttműködés egyaránt fontos államközi, regionális és települési szinten. Meghatározó jelentőségű a szlovéniai magyarok esetében Magyarországgal, a magyarországi szlovén kisebbség esetében az anyanemzettel való kapcsolattartás.

Az a terület, amelyen az önálló szlovén állam az 1991-ben létrejött, etnikai szempontból sohasem volt egységes. A nem szlovén etnikai közösségek tarka együttesét két csoportba: a klasszikus (területi) kisebbségekre és az újkori nemzeti közösségekre (zömük a volt közös jugoszláv állam nemzeteinek tagja) lehet osztani.

A klasszikus (területi) nemzeti kisebbség tagjait az állam "nemzeti közösség" státussal ismerte el, és biztosítja számukra a közösségi és egyéni jogok teljes védelmét. "Az olasz és magyar nemzeti közösségnek és tagjainak a Szlovén Köztársaságban biztosítva van a Szlovén Köztársaság alkotmányából és a hatályban lévő nemzetközi szerződésekből eredő valamennyi jog" (Szlovén Köztársaság Hivatalos lapja, 1991). Biztosítja a nemzeti szimbólumok szabad használatát, lehetővé teszi a nemzeti azonosságuk fenntartására szolgáló szervezetek alapítását kulturális, oktatási, tudományos, gazdasági és könyvkiadási területen. A közösségek tagjainak joga van saját anyanyelven történő nevelésre és oktatásra, s ezen területek fejlesztésére. Törvény állapítja meg azokat a területeket, amelyeken a kétnyelvű oktatás kötelező. A kisebbségek korlátlanul tarthatnak mindenféle kapcsolatot az anyaországukkal. Azokon a területeken, ahol a közösségek élnek, tagjaik saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapíthatnak. Javaslatukra az állam e nemzeti önkormányzati közösségeket felhatalmazhatja az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ezek megvalósításához szükséges eszközöket. A közösségek tagjainak jogai létszámuktól függetlenül biztosítottak. A nemzeti közösségek képviselőinek beleegyezése nélkül nem változtathatók meg a róluk hozott törvények és rendeletek.

A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a kollektív jogok a nemzeti közösséget objektíven megilletik, s az érintettek döntik el, hogy ezekből a lehetőségekből mennyit vesznek igénybe. Új elem a szlovén szabályozásban, hogy a vegyesen lakott térségekben nem határozták meg a jogok érvényesítéséhez szükséges számbeli határt. Közép-Európában egyedülálló módon néhány fő is igénybe veheti a nemzeti közösséghez tartozásból eredő különleges jogokat és támogatásokat, de erről nyilatkoznia kell.

A vegyes lakosságú településeken a kétnyelvűség kötelező, s a községek statútumai - alaptörvényei - rendelkeznek a nyelvhasználatról. A saját anyanyelv használata szóban és írásban minden hivatalos szinten biztosított, az okmányok is kétnyelvűek.

A helyi önkormányzatokról szóló törvény előírja, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területen a nemzetiségi közösségnek a községi tanács munkájában legalább egy képviselővel részt kell vennie.

A Szlovén Parlamentben 1-1 választott képviselője van az őshonos (magyar és olasz) kisebbségnek, akikre az országban bármely választási körzetben lehet szavazni. Az országgyűlésben működik egy nemzetiségi bizottság, amely a négy állandó testület egyikeként minden őshonos kisebbségi üggyel hivatalból foglalkozik.

A Magyar Nemzeti Közösség a Szlovéniában őshonos magyarságot fogja össze. A közösséghez tartozók döntő többsége a szlovén-magyar határ mellett fekvő területen él. A terület nagysága összesen 195 km², melyet a Kobilje, Stehovci, Bukovci szlovén falvak északi és déli részre vágnak. Az északi - goričkói - részen 8 magyarok lakta település fekszik 65 km² területen, míg délen 22 település 130 km²-en.

A magyar lakosság száma Szlovéniában a második világháború utáni időszakban fokozatosan és folyamatosan csökkent: a magyar nemzetiségűek száma az 1953. évi 11 000 lakosról 1991-re 8 503 főre, majd 2002-re 6 243 főre apadt, ez az ország népességének 0,32%-a.

A magyar kisebbség által lakott településekben négy kétnyelvű általános iskola működik, s a lendvai középiskolában is kétnyelvű oktatás folyik. A maribori egyetemen magyar szakos diplomát szerezhetnek a hallgatók.

Az 1959-től jellemző kétnyelvű oktatás hatására az asszimiláció és az elvándorlás a szlovéniai magyarság körében felgyorsult. A többség nyelvét is beszélő fiatalok nagyobb arányban tanulhattak tovább a közép- és felsőfokú oktatási intézményekben, könnyebben vállaltak munkát a családi gazdaságokon kívül. Körükben növekedett a vegyes házasságok aránya is, amely szintén az asszimiláció erősödését segíti.

A független szlovén állam jelentős támogatást nyújt a területén élő magyar kisebbségnek. A Lendván működő Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézeten keresztül finanszírozza a Muratáj című folyóirat, a Naptár című évkönyv, valamint a Lendvai Füzetek megjelentetését. Biztosítja, hogy a városban lévő könyvtár állománya magyar nyelvű kötetekkel gyarapodjon. Hozzájárul magyar nyelvű könyvek kiadásához, kulturális programok, konferenciák, szakmai találkozók szervezéséhez. Minden évben támogatja a muravidéki magyar lakosságú falvakban működő citerazenekarokat (10), népi együtteseket (16), valamint népdalköröket (13), lehetővé teszi számukra a magyarországi fesztiválokon való részvételt. Ezzel a támogatással segíti a területén élő magyar nemzeti kisebbség identitásának megőrzését.

A magyarországi szlovén kisebbség döntő többsége Vas megyében, a Rábától délre, a Vendvidék területén él. A Vendvidék a történeti Magyarországon Vas megye szentgotthárdi és muraszombati járásához tartozott.

Az első világháború után kialakított új határok kettészakították a területet. A határ kijelölése során nem vették figyelembe a tradicionális etnikai-gazdasági kapcsolatokat, így a csaknem homogén szlovén-vend tömb déli fele a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, az északi Magyarország része maradt. A Vendvidék északi része három ország határai közé ékelődött be, s magyar fennhatóság alá került nyolc település: Alsószölnök, Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Orfalu, Permise, Rábatótfalu, Ritkaháza és Szakonyfalu. A falvak közül később Permisét és Ritkaházát Kétvölgy néven összevonták, Rábatótfalut pedig 1983-ban Szentgotthárdhoz csatolták. A Vendvidék falvai közül négy - Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Kétvölgy és Orfalu - közvetlenül a magyar-szlovén határ mellett fekszik.

A szlovén anyanyelvű népesség száma Magyarországon 1900 óta a negyedére csökkent, 1990-ben már csak 1 945 fő volt. A szlovén népesség fogyása hazánkban - csakúgy, mint a szlovén többségű falvakban - 1970 és 1990 között gyorsult fel. A 2001. évi népszámlálás során szlovén/vend nemzetiségűnek vallotta magát 3 025 fő, illetve ehhez a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek 3 429 fő. A szlovén/vend anyanyelvet 3 180-an vallották magukénak, s valamivel kevesebben, 3 108-an beszélik családi-baráti körben

Az 1993-ban megszületett kisebbségi törvény a 13 támogatott kisebbség közé sorolja a magyarországi szlovénokat, akik a törvény értelmében az államtól anyagi támogatást kapnak, helyi és országos kisebbségi önkormányzatot hozhatnak létre.

Az anyanyelven való tanulás csak az óvodában és az általános iskolában lehetséges a szlovének számára Magyarországon. Szlovén tanítási nyelvű középiskola nincs - német, szerb, horvát, román, szlovák és cigány van -, a szentgotthárdi Vörösmarty Gimnáziumban a nyelvet tanítják. A felsőoktatást a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Szlovén tanszéke képviseli. Korlátozott számban van lehetőség szlovéniai felsőfokú képzésre állami ösztöndíj segítségével, de középiskola hiányában az irodalmi nyelv tudása nélkül a hátrány alig leküzdhető.

Az anyanyelv használata szempontjából, valamint a szlovén identitás megőrzése miatt a kisebbség tagjainak életében fontos szerepe van annak, hogy vallásukat anyanyelvükön gyakorolhatják-e. Felsőszölnökön vasárnaponként szlovén nyelvű mise van, a katolikus pap Szlovéniából jön át. Alsószölnökön évente egyszer, karácsonykor szlovén nyelvű, Apátistvánfalván a nagyobb ünnepeken kétnyelvű mise van, holott az ott szolgáló tisztelendő szlovén anyanyelvű.

Szlovénia önálló állammá válása után már 1992 novemberében aláírta azt az egyezményt Magyarországgal, amelyben a felek megállapodtak az országukban élő magyar nemzeti közösség és szlovén nemzeti kisebbség külön jogainak biztosításáról. A két ország 1993 júniusában barátsági és együttműködési szerződést kötött, amely többek között a nemzeti kisebbségek kölcsönös elismerését és támogatását is tartalmazta.

Az egyezmény és a szerződés aláírása után gyors és pozitív változások következtek be a határmenti településeken. A feltételek megteremtését követően új határátkelőhelyek nyíltak a magyar-szlovén határon, amelyek a határszakasz déli részén a szlovéniai magyarok és az anyaország, az északi részén a magyarországi szlovének és anyanemzetük közötti kapcsolatok erősödését segítették.

A 20. század utolsó évtizedében feléledtek azok a kapcsolatok, melyeknek alapja az ezeréves történelmi múlt során a megyei és táji kötődés volt. A volt muraszombati járás települései (Muraszombat község) Vas megyével, a volt Alsólendvai járás falvai (Lendva község) Zala megyével keresték az együttműködés lehetőségét, és a megyei önkormányzatokkal évente megállapodtak a közösen szervezett és támogatott programokban.

Szlovéniában korábban, Magyarországon néhány évvel később teremtődött meg az az intézményi háttér, amely részben a kisebbségek támogatásában, részben a kulturális együttműködésben a koordinátor szerepét tölti be. Lendván/Lendaván már 1993-ban megalakult a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI), melyen keresztül a szlovén állam a magyar nemzeti közösséget támogatja. Szentgotthárdon 1998-ban kezdte meg működését a Szlovén Kulturális Központ (SZKK), amely Magyarországon az előző intézethez hasonló feladatokat lát el.

A rendszerváltás után már 1990. október 27-én megalakult Felsőszölnökön a Magyarországi Szlovének Szövetsége (MSZSZ). Az Országos Szlovén Önkormányzat (OSZÖ) a kisebbségi törvényt követően 1994-ben jött létre, ugyanabban az évben 10 szlovén önkormányzat alakult. Budapesten 1991-től működik a Szlovén Egyesület, Szombathelyen 1999-től a Pável Ágoston Szlovén Kulturális Egyesület. Szentgotthárdon szerkesztik a Prorabje című kéthetente irodalmi nyelven és helyi nyelvjárásban megjelenő lapot, amelyet az MSZSZ ad ki. Az OSZÖ szlovén nyelvű könyvek kiadásával segíti az anyanyelv ápolását. A városban 2000. június 23-tól heti 8 órában sugároz műsort a Radio Monoster, melynek stúdióját a Szlovén Kulturális és Információs Központ épületében rendezték be. A közszolgálati Magyar Televízió havonta kétszer 25 perces szlovén nyelvű magazint sugároz. Muraszombatról háromhetente bibliobusz érkezik Felsőszölnökre, Apátistvánfalvára és Szentgotthárdra 2000-től.

A június utolsó hétvégéjén Őriszentpéteren megrendezett Őrségi Vásár, valamint a szeptemberi Lendvai Szüret a határ másik oldalán működő hagyományőrző csoportoknak, kézműveseknek is kínál bemutatkozási, árusítási lehetőséget. A hasonló programok sora bővíthető hetési, vendvidéki rendezvényekkel. Lentiben is szeptemberben zajlik a Nemzetközi Vásár, amely a határ menti gazdasági kapcsolatok fejlődését segíti.

Összegzésként elmondható, hogy a politikai életben bekövetkezett változások pozitívan hatottak az államközi kapcsolatokra. Bár gyors ütemben fogy a határ mindkét oldalán élő kisebbségek száma, ennek ellenére az érintett települések, kulturális intézmények, személyek közötti kulturális kapcsolatok intenzitása nem csökken.

2. ábra: A vizsgált települések intézményei és ellátottsága 2001-ben (szerk. Mohos M.).
1 = postahivatal, 2 = orvosi rendelő, 3 = orvosi rendelő helyben lakó orvossal,
4 = gyógyszertár, 5a = óvoda, 5b = általános iskola alsó tagozat, 5c = általános iskola felső
tagozat, 6 = körjegyzőségi székhely, 7 = benzinkút, 8 = vasútvonal, 9 = folyó, 10 = államhatár

Érintkező kultúrák, kisebbségi értékek. Identitás, kultúra, kisebbség, szerk. SÁNDOR László, MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága, Pécs, 2001.

GÖNCZI L., A muravidéki magyarság 1918-1941, Lendva, 2001, 367.

A határ, amely elválaszt és összeköt, szerk. MOHOS Mária, Pécs, 2002. (A tanulmányok: MOHOS Mária, A szlovén-magyar nyelvhatár térségének tudományos feldolgozásai, HAJDÚ Zoltán, A közigazgatási határok változásai a Kárpát-medencében, FERENCZY Gábor, Zala megye közigazgatási térszerkezetének változásai 1989-ig, MAJDÁN János, Egy rég-új vasút szerepe a szlovén-magyar határ mentén, MOHOS Mária, Kisvárosok a határ mentén, MUNDA HIRNÖK Katalin, A rábavidéki szlovének szerepe a határokon átnyúló kapcsolatokban, Kozár Mária, A szlovén szervezetek törekvései a megmaradásért, KOBOLKA István, Legális és illegális határátlépők a szlovén-magyar határon, ZÁMBÓ Péter, A "vasfüggönytől" a schengeni határellenőrzésre való felkészülésig és a Magyar Határőrség részvétele a közbiztonság fenntartásában, GYURICZA László, A turizmus lehetőségei a szlovén-magyar határ mentén)

KLEMENČIČ, V.-PAKK M., 1970: Demografska struktúra narodnostno mešanega ozemlja v Prekmuru, in Inštitut za geografijo, Ljubljana, 1970, 8.

KOMAC, M., A nemzeti közösségek védelme a Szlovén Köztársaságban, Nemzetiségi Intézet, Ljubljana, 1999.

KOVACSICS J., Szentgotthárd és környéke. Szentgotthárd környéki, dél-burgenlandi, őrségi és vendvidéki falvak és nemzetiségek (1183-1995), Budapest, 2000.

KOVÁCS A., A magyar-szlovén nyelvhatár és a trianoni határ, Lendvai füzetek 17. Lendva / Lendava, 2000, 113.

KOZÁR MUKIČ M., Slovensko Porabje - Szlovénvidék, Ljubljana-Szombathely, 1984.

M. KOZÁR M., A magyarországi szlovének demográfiai sajátosságai, Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910-1990), Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1992, 333-338.

MOHOS M., A határ túlsó oldalán, Muratáj 1996/2, 1996, 96-104.

MOHOS M., Népességföldrajzi vizsgálatok a magyar-szlovén határmentén, in Határon innen - határon túl, szerk. Pál Ágnes-Szónokyné Ancsin Gabriella, Szeged, 1996, 313-318.

MOHOS M., A szlovén-magyar nyelvhatárról készült adatfelvétel, tudományos feldolgozások és kutatások, Muratáj 2000/1-2, 168-174.

MOHOS M., Közigazgatási változások a magyar-szlovén határ menti térségben, in Érintkező kultúrák, kisebbségi értékek - identitás, kultúra, kisebbség, fel. szerk. SÁNDOR László, Pécs, 2001, 189-204.

MOHOS M., A határ elválasztó és összekapcsoló szerepe a magyar-szlovén határszakaszon, in "...Ahol a határ elválaszt", szerk. Pásztor Cecília, Balassagyarmat-Várpalota, 2002, 548-558.

MOHOS M., A magyar-szlovén nyelvhatár változásai 1900-2000, in Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében, szerk. Kozma István, Papp Richárd, Budapest, 2003, 89-122.

MUNDA HIRNÖK K., Vzroki in razvoj poljedelskega sezonskega zaposlovanja med porabskimi Slovenci na Madžarskem, in Razprave in gradivo 26-27. Ljubljana, Inštitut za narodna vprašanja, 1992, 238-248.

MUNDA HIRNÖK K., Šolstvo v zamejstvu. Madžarska, in Enciklopedija Slovenije, 13 zv., Ljubljana, 1999, 95-96.

MUNDA HIRNÖK K., A magyarországi (Rába-vidéki) szlovének kutatására irányuló törekvések Szlovéniában, in Érintkező kultúrák, kisebbségi értékek, i. m., 161-167.

Népek a Mura mentén - Ljude ob Mure - Völker an der Mure - Ljuddi uz Mure, szerk. Janez BALAžIC és VÁNDOR László, Murska Sobota-Zalaegerszeg, 1996.

Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből, szerk. JUHÁSZ Gyula, Budapest, 1994.

NAGY KÁROLY

"Éjjel-nappal, minden hullámhosszon"