« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »

2. A dürnkruti csata 1278. augusztus 26-án.

16. melléklet.
A két fél csatarendje és az 1. mozzanat.
2. mozzanat.
3. mozzanat.
4. mozzanat.
5. mozzanat.


Augusztus 20.-án Drösing-Jedenspeigen alá érve, Ottokár seregével az említett helység és a Morva között táborba szállt, hogy ott a még útban levő erősítéseket bevárja s egyúttal parancsot adott kikülönített portyázó csapatjainak a táborba való mielőbbi bevonulásra. Nagyon valószinü, hogy más említésre méltó dolog Ottokár serege körében az augusztus 26-án bekövetkezett döntő csatáig nem történt. Egyes történetírók szerint Ottokár ugyan Jadenspeigen alól tovább folytatta volna útját a Morva mentén dél felé, de ez okiratilag alá nem támasztható.[1]

Annál lázasabb tevékenység folyt az ellentáborban, ahol a magyarok előretörekvési ösztöne Rudolfot is felvillanyozta, bár az ő tulajdonképpeni csapatjai csak igen lassan gyülekeztek, ami Rudolf marcheggi tartózkodását felette gondterhessé tette.[2]

Augusztus 22-én, mely napig a Morva balpartján előnyomuló magyar sereg zöme már szintén Marchegg magasságába ért, a két király, Rudolf és László, seregeiket harchoz csoportosították és tanácskozásokat folytattak a küszöbön álló csata intézésére és vezetésére vonatkozólag.[3] Rudolf egyúttal különböző elemekből álló hadseregét, melynek nagyobb része a nem is teljesen megbizható osztrákokból telt ki, csoportokba osztotta s ezek mindegyikének élére egy-egy megbízható parancsnokot rendelt. A következő napon a magyar fősereg is átkelt a Morván.[4] Ennek megtörténte után az egyesült hadak a magyar sereggel az élen még aznap, vagyis augusztus 23-án megkezdték előnyomulásukat Stillfrieden át a felső Waidenbach felé,[5] amelytől délre Ebenthal magasságában a magyarok, Stillfriedtől északra pedig Rudolf hadai ütöttek tábort, ahol három napon át, vagyis 23-tól 25-ig folytatták előkészületeiket a bekövetkezendő nagy csatára.[6]

Valószinüleg ugyanaz nap, amelyen a seregek zöme előnyomulását megkezdette, vagyis augusztus 23-án, alighanem ugyanaz a 8000 főnyi lovas had, amely Baksa Simonfia György mester vezetése alatt augusztus 17-én Laanál oly remekül megoldotta feladatát, ismét előrerendeltetett, hogy a Morvától nyugatra és észak felé Ottokár táboráig terjedő terepet felderítse és főkép annak megállapítása céljából, hogy a felső Waidenbach alsó folyása mentén elterülő sásos és mocsaras terep, amelyen a seregnek támadás közben át kellett hatolnia, átgázolható-e vagy sem.

György mester elővéde csakhamar megállapította, hogy a Waidenbach környéke mindenütt száraz és még nehéz lovasság által is minden nagyobb nehézség nélkül átgázolható. De az elővéd most már nem érte be ezzel, hanem tovább előretörvén, Ottokárnak Dürnkrutnál és az attól nyugatra fekvő magaslatokon álló előörseit meglepőleg megtámadta és visszaszorította. Ezalatt György mester ereje zömével épúgy, mint Laanál tette, a kellő távolságra hátra és oldalt maradva és a fokozatosan előnyomuló elővédet a völgyszegélyt kisérő magaslatokon követve, végre annyira megközelítette a cseheknek az elővéd által felriasztott jedenspeigeni táborát, hogy annak elhelyezéséről és létszámáról igen találó benyomást szerzett. Hogy az elővéd támadása mennyire meglepőleg érhette Ottokár táborozó csapatjait, abból is kitünik, hogy annak nemcsak számos ellenséges katonát sikerült levágnia, hanem még 200 lengyel és szász foglyot is elvitt magával. A halottak fejeit a kúnok levágták és sisakostól elvitték magukkal, majd nagy büszkén kiteregették Rudolf sátra előtt a fűben, hadd lássa, hogy küldetésükben minő eredménnyel jártak el. Rudolf arca állítólag a kegyetlenség e szokatlan látványára nagyon elborult, de nem mutatta felindulását, rosszaló megjegyzést sem tett, hanem ellenkezőleg nagyon megköszönte a kúnok kiváló szolgálatait. Amikor a cseh sereg első meglepetéséből felocsudva előkészületeket tett, hogy nagyobb erőkkel a támadókra vesse magát, György mester a döntő összeütközés elől kitérve, óvatosan saját főserege felé húzódott vissza. Felvételre Rudolf egy osztrákokból álló csoportot küldött eléje, de annak beavatkozására nem volt szükség.[7]

Bár a magyar-kún csapat kémszemléje kitünően sikerült, Rudolf maga személyesen is meg akart győződni a csatatérül kiszemelt terep alakulásáról, az ellenség erejéről, állásáról és magatartásáról és egyidejüleg szövetségeseinek harcratermettségéről is. Ez utóbbi már azért is kivánatosnak látszott, mivel az ő német és osztrák lovagjai váltig azt állították, hogy a könnyű magyar lovasság nem alkalmas arra, hogy Ottokár nehéz fegyverzetű lovasságával szembeszálljon. Ezzel szemben viszont a magyarok úton-útfélen kicsinyelték és fitymálták a németek nehézkességét.[8] Nehogy ebből nagyobb kellemetlenségei származzanak, Rudolf mindent elkövetett, hogy a két heterogén elem összebartákozzék.[9]

A fenti felvilágosítások megszerezhetése és a német és magyar seregrészek hadakozási módjának kipróbálása és összhangba hozatala céljából Rudolf augusztus 24-re egy az előzőnél még nagyobbszabású szemrevételt rendelt el, amelyen már nemcsak kúnok és magyarok, hanem német csapatok is részt vettek megfelelő számban. A sereg többi része egyidejüleg szintén csatasorba állt, mint hogyha már most harcolni kellene.[10] A szemrevétel és a próbaharc lefolyásával Rudolf nagyon meg volt elégedve s most már bizodalommal tekintett a igazi csata kimenetele elé. Ennek napjául Rudolf, miután a pénteki napot a legjobban szerette,[11] augusztus 26-át tűzte ki.

Miután Rudolf és László király a csatához még szükséges előkészületeket megtették, a szövetséges seregek augusztus 25-én még kissé tovább, a Waidenbachtól délre fekvő magaslatokra vonultak előre, ahol alig 1/2-1 mértföldnyire az ellenség állástól csatarendbe állottak. Innen az ellenséges sereg sátrait egészen jól át lehetett tekinteni.[12]

Ezek után most már nem lesz nehéz a csata szinhelyét közelebbről megállapítani, amelyről hosszú ideig ellentétes nézetek állottak fenn. A fentiek szerint a nagy világra szóló döntő mérkőzés a Morva jobb partján a felső Waidenbach és a Zaya Bach alsó folyásai között, a Morvát környező mélyföldön és az azt nyugatról szegélyező magaslatokon Dürnkrut és Jedenspeigen között, a már akkor is Kruterfeldnek nevezett lankás sikságon játszódott le.[13]

A kölcsönös erőviszonyok tekintetében szintén nagyon eltérők az egykorú feljegyzések, s azok nyomán a későbbkori írók adatai. Az összes feljegyzések megegyeznek abban, hogy Ottokár jelentékeny túlerő felett rendelkezett. A rendelkezésre álló adatok és feljegyzések összehasonlítása és egybevetése nyomán Ottokár seregének létszámát, illetve jobban mondva harcoló állományát 30.000 főre tehetjük,[14] mig Rudolfnak ennek csak negyedrésze, illetve fele állott volna rendelkezésre. Az alábbi idézetek nyomán nagyon valószinűnek látszik, hogy az említett négyszeres, illetve kétszeres túlerő a két ellenséges sereg nehéz lovasságának számarányára vonatkozik.[15] de nem szabad elfelejtenünk, hogy a nyugat harcaiban éppen a nehéz páncélos lovasság játszotta, legalább német felfogás szerint a döntő szerepet.

Kőhler (id. m. 328.) elfogadva a krónikák ama adatát, hogy Rudolfnak mindössze 250 nehéz páncélos lovasa volt, azon az alapon, hogy a német-osztrák seregben az összes kombattánsok létszáma kb. a nehéz lovasság nyolcszorosával volt egyenlő, hajlandó a 2000 főnyi létszámadatot is elfogadni.[16] Ámde nagy kérdés és részemről teljesen kizártnak tartom, hogy Rudolfnak csak 250 nehéz páncélos lovasa lett volna.[17]

Más források és összeállítások szerint a német-osztrák sereg a következő részekből állott volna: A sereg magvát az az 500 rajnai lovag képezte, akiket Rudolf már két év óta zsoldosok gyanánt Ausztriában maga mellett tartott. Ezek összlétszáma azonban kiséretükkel együtt közel 2000 lovas tett ki. Ugyancsak elsőrendű csapatnak volt tekinthető Henrik baseli püspök hada, mely tudvalevőleg 100, mások szerint 1000 jól felszerelt nehéz lovasból (lásd a 213. jegyzetet) és állítólag még 200 ijászból is állot. Továbbá a nürnbergiek 100 főnyi csoportja Zollerni Frigyes várgróf parancsnoksága alatt és a Habsburg házzal rokon Hochberg, Fürstenberg és Hohenegg grófok mintegy 600 főnyi hada, 600 sveici és elsassi, Henneberg gróf parancsnokásga alatt. Az osztrákok állítólag mintegy 3000-en Haslaui Konrád és Lichtenstein Henrik alatt vonultak fel. Ezek egy része valószinűleg nem is volt lovasítva s feladatuk alighanem a tábor őrzése és egyéb biztonsági szolgálat lehetett.[18] Ez tehát semmikép sem befolyásolta a szembenálló seregek tisztán lovas jellegét.[19] A stájerek Pettaui Frigyes, Lichtenstein Ottó és Söldenhofeni Cholo alatt állítólag mintegy 1000-en voltak. A karantánok mintegy 600 főnyi hada Ortenburgi Frigyes és Albrecht grófok, Heunburg Ulrik és Pfannenberg Henrik alatt vonult fel. Hogy a krajnaiak közül hányan és kik alatt harcoltak, arról nincs tudomásunk. A salzburgiak Frigyes hercegérsek alatt, mintegy 300, a trioliak Meinhard gróf alatt szintén 300, a görciek pedig grófjuk alatt mintegy 150 lovast állítottak ki.[20]

Ugyancsak nem könnyü feladat a magyar sereg létszámának számszerü megállapítása sem. A magyar krónikák közül Kézai csak annyit mond, hogy ebben a hadjáratban László királyon kívül annak három testvére, András, Salamon, László s azonkívül „Magyarország más nemesei oly nagy számban, mint az égen a csillagok,”[21] vettek volna részt. Kézai révén tudjuk azt is, hogy a sereg Székesfehérvárnál, nem pedig a Vág mentén, ahogy a Stájer rímes krónika tévesen említi, gyülekezett. Támpontot nyujt még a sereg létszámának megállapítására nézve László király egyik-másik okmánya[22] s bár azok számszerű adatokat szintén nem tartalmaznak, de legalább biztosan megállapítható belőlük, hogy az ország által kiállítható sereg legnagyobb része, ha ugyan nem az egész, vett részt az 1278. évi hadjáratban.[23] Az idegen krónikákban és feljegyzésekben már számszerű adatokat is találunk. Legkisebbre taksálja a magyar sereget a Klingenbergi Krónika, mely csak 2000-re teszi annak létszámát, de azt bátran tendenciózus kicsinyítésnek mondhatjuk. A Chron. Colm. 249. old. 14.000-re, más helyen 15.000-re teszi a magyar sereg létszámát. Ez jelzi egyúttal a szavahihető egykorú feljegyzésekben előforduló legkisebb számszerű adatot. Más források 30.000-40.000-re teszik a magyarok létszámát.[24] Végül egy a dürnkruti csatát megelőzőleg Rudolf táborából irt levél 40.000 magyarról és 16.000 kúnról beszél.[25]

A közölt adatok gondos mérlegelése alapján a magam részéről legvalószinűbbnek tartom, hogy a dürnkruti csatában Ottokár mintegy 30.000 főnyi seregével Rudolf mintegy 8000-10.000 emberrel.[26] László király pedig összesen 30.000 magyar és kún harcossal állott szemben. Ezek, sőt az összes fentebb közölt létszámadatok világosan szólnak amellett és kétségtelen bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy Habsburgi Rudolf dürnkruti fényes győzelmét első sorban a magyarok, kivált a külföldi írók által sokáig nem eléggé méltányolt, nagyarányú lelkes segítségének köszönhette.[27]

A csapatok fegyverzete, felszerelése és harcmódja tekintetében Rudolf és Ottokár hadserege között alig volt különbség, de annál nagyobb volt az eltérés ezek és a magyar illetve kún hadak között. A kúnok még mindig régi pogány módra hadakoztak; még mindig a félelmetes nyil volt főfegyverük,[28] mely a vértezeten is áthatolva, többnyire halálos sebet ejtett áldozatán, ellenben a zárt sorban és rendben való harcmódot egyáltalában nem kultiválták. A szinlelt futás, csel- és lesvetés még mindig elsőrendű szerepet játszott hadműveleteik és harcaik közepette. Ezzel szemben, mint tudjuk, a magyar nemesség egy része már a nyugati harcmódban is járatos volt és ha nem is volt oly nehezen vértezve, mint a nyugati német lovagok, azért, mint a csata leirásából is ki fog tűnni, a zárt harcban is derekasan megállotta a helyét.[29]

A magyar csapatok a nyilharcot és a kézitusát vegyesen alkalmazták. A csatát a kúnokkal egyetemben az ellenséget körülrajozva és nyilzáporral elárasztva, a könnyű magyar lovasság, hogy kézitusáját a kemény falként helytálló ellenséggel rettenthetetlen bátorsággal és szilajsággal megvívja. Ennél a harcmomentumnál már a kard, a buzogány és a paizs játszották a főszerepet, mig a könnyű magyar és kún lovasság majdnem kivétel nélkül csakis ijjal és nyillal dolgozott. Kézitusával kapcsolatos zárt harcmódjuknak megfelelőleg a hadbaszállt magyar nemesek az általános használatnak örvendő acélsisakon kivül tehetségükhöz képest már páncélinget, vértet, kikészített állatbőröket, az úgynevezett „kutza”-t viselték és többé-kevésbbé szintén vértezett és védett lovaikon szőrmével borított könnyü fanyeregben ültek.

A német tartományokból származó s Rudolf hadseregét képező csapatok német szokás szerint felszerelt és felfegyverzett, legnagyobbrészt nehéz fajtájú lovakon ülő, vértezett és páncélozott nehéz lovasságból állottak. Kivételt képezett e tekintetben a kisegítő személyzet, amelyről legott szólunk majd. Támadó fegyverük a pallos, lándzsa és a tőr, fővédő fegyverük a nem túlnagy, de széles háromszögalaku paizs volt. A fejek megvédésére a fazékalakú, a legmagasabb vezetőknél különféle diszítésekkel (Helmzierde) ellátott sisak (Topfhelm) szolgált, amely menetközben lánccal megerősítve a háton csüngött s csak a harc kezdetén került parancsra a fejekre. A nyak és a felsőtest védelmére a páncéling (Halsberge) szolgált. E fölött egy gyapjuanyagból készült hosszú ujjnélküli kabátot (Waffenrock), alatta pedig egy vászonfehérneműből készült, erősen vattirozott mellényt (Jop) viseltek. A mell védelmére szolgáló acéllemezt (Platen) hol a páncéling alatt, hol a fölött hordozták. A térd- és könyök-csuklók bőrből, a lábbeli és a keztyűk láncfonatból készültek. Minden lovag egy könnyű fegyverzetű szolgát (servus) és rendszerint egy fegyvernélküli lovászgyereket (bubulcus) tartott magának. Harchoz a sereg több harcvonalba (acies) tagozódott, melyek mindegyike több jelentékeny mélységű, elől a legjobban felfegyverzett lovasokból alakított „él”-lel (Spitz) ellátott csoportból (cunens) állott.[30] Az élnél tartózkodtak és a legjobb lovagok védelme alatt harcoltak a vezetők és ide osztották be a zászlókat is.

Hogy a harcban gyalogság is vett volna részt, annak a feljegyzésekben semmi nyoma. Ha a sereg körében gyalogosok is voltak,[31] ezeket valószinüleg a tábor és podgyász őrzésére használták fel.

Ottokár hadserege szintén német módra volt felszerelve és felfegyverkezve, tehát teljes egészében nehéz lovasságból állott.

Mialatt a német-osztrák és a magyar sereg fokozatosan folyton előbbre nyomult Dürnkrut irányában, Ottokár nem mozdult ki Jedenspeigen és a Morva között elfoglalt táborából, ahová talán még további erősbítéseket is várt.[32]

A Waidenbachig előnyomult német-osztrák és magyar sereg, amelynek arcvonala előtt a Waidenbach és Dürnkrut között előretolva volt és a magyarok I. harcvonalát képező Baksa Simonfia György-féle had végezte a biztosító szolgálatot, a csata előestéjén, augusztus 25-én ott következőleg állott egymás mellett csatarendbe:[33] A balszárnyon, bal szárnyhad gyanánt, ugyane szárnyukkal Waidendorf helységre támaszkodva a magyarok állottak fel két harcvonalban. Azok elsejét, vagyis a II. számmal jelzettet Csák Mátyus nádor vezette, aki az egész sereg vezére gyanánt is szerepelt,[34] a második, illetve helyesebben mondva III. harcvonal élére pedig Guthkeled István országbíró állott, akit a németek „Schiltpergi” vagyis „vértesi gróf” néven említenek.[35] Valószinüleg a Waidenbachon túl előretolva, legelső harcvonal gyanánt Baksa Simonfia György állott, mig a kúnok, harcmódjuknak megfelelően, nem álltak be a csatarendbe, hanem az arcvonal előtt és mindkét szárnyon előretolva nyertek alkalmazást.[36] Maga László király megfelelő kisérettel félreállva, egy közeli dombról szemlélte az ütközetet.[37]

A sereg összeállításáról Pauler id. m. II. 339. a következőket mondja: „A sereg, melyet (IV. László) gyüjtött, – nemesség, várjobbágyok és egyéb népek – jobbára az ország északi és nyugati részeiből: Szabolcsból, Szatmárból, Zemplénből, Borsodból, azután délibb vidékről, mint Somogyból, a Dráva mellékéről került ki, Erdélyből, a Drávántúlról az idő rövidsége miatt (?) nem igen jöhettek, de mégis voltak vitézek. Eljött Guthkeled István az új országbiró és mosonyi ispán rokonaival, Joakhim bán bajtársaival, Hódossal, Benedekkel, Györggyel, Bereckkel, a Báthoryak ősével; Baksa Simonfia György, a Soós család őse, ki Görgényt és Márkfia Lórántot legyőzte; Aba Fintának testvére Amadé, ifjú vitéz, a jövőnek egyik kiváló embere. Jákófia Jákó, királyi pohárnokmester, András testvérével a Kaplyon nemzetségből, a gr. Sztáray, a szatmármegyei Vid fiai: László és Venczel, az Irinyi, a zólyommegyei Györkfia Dénes, a Radvánszky, Ebedfia Ják, a Niczky-család ősei; Ivánkfia András egyik fia, szintén András, a gróf Forgáchok egyik elődje és a régi vitéz Bő Izsépfia János, ki már a Sajónál megsebesült, végül a király zászlótartója, a Bastech nemzetségből eredő Rénoldfia Rénold gróf. A kúnok közül két „szék” csatlakozott.[38] A magyar sereg vagy 14-15.000 lovasra rúgott, melyhez azonban még a kúnokat adhatjuk, de a németek 30-40.000 emberről – amennyit Rudolf kért – beszéltek. Július 31-én IV. László király Győrben volt. Egy héttel rá – augusztus 6. – már ákelt a Dunán és Pozsony alatt táborozott.”

A magyar seregtől jobbra jobbszárny-had gyanánt Habsburgi Rudolf állott fel szintén két harcvonalban. Az első harcvonalban a két csoportba sorakozott osztrákok állottak.[39] Ezek mögött a második harcvonalban balról jobb felé három csoportba tagozva (lásd a 16. sz. mellékletet) a német birodalmi csapatok, főleg svábok, továbbá a stájerek, a harmadik csoportban pedig a karinthiaiak, krajnaiak, salzburgiak állottak. Rudolf maga kiséretével a stájer csoportnál tartózkodott. Végül leghátul a „hosszú” Capellen Ulrik parancsnoksága alatt egy 50-60 vitézből álló tartalék állott.

A nap folyamán tartott tanácskozáson a két király abban állapodott meg, hogy másnap, augusztus 26-án, pénteken reggel, mindenekelőtt a magyar sereg kezdje meg a támadó előnyomulást, amelyet aztán a német-osztrák sereg is követni fog. Ez a megállapodás a magyarokra kétségkívül nagy megtiszteltetést jelentett.[40] Ez a rendelkezés már magában véve biztos jele annak, hogy László és Rudolf hadát két különálló seregcsoportnak kell tekintenünk.

Augusztus 26.-án reggel a még szükséges intézkedések megtétele és végrehajtása után[41] mindenek előtt Baksa Simonfia György hada kezdte meg az előnyomulást s miután élosztagai Dürnkrutból is kibontakoztak anélkül, hogy az ellenség őket ebben megakadályozta volna, a kúnok kisebb csoportokra oszolva széles arcvonalban előrevágtattak és csakhamar körülrajzották és a nyilak százaival borították el Ottokárnak a jedenspeigeni tábortól délre ép csatarendbe álló hadseregét. György mester csapatjainak zömével nyomon követte őket és szintén a legnagyobb elszántsággal vetette rá magát az ellenséges seregre, amelyet ez a támadás, ha nem is egészen váratlanul, de úgy látszik elég meglepőleg ért. Ez körülbelül d. e. 9 óra tájban történt.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy Ottokár is számított a közeli döntő összeütközésre s arra ő maga is tett előintézkedéseket és a sereg számára megállapította a csatarendet is, amely a különböző források adatainak egybevetése alapján következőleg nézhetett ki:

A német-osztrák és magyar hadsereghez hasonlóan Ottokár hadserege is egy jobb és egy bal szárnyhadra s azok mindegyike három-három harcvonalra tagozódott. A jobb szárnyhadban, amelynek fővezére valószinüleg Dedics Milota, II. Ottokár egykori stájer helytartója volt, az első harcvonalban csehek, a másodikban morvák, a harmadikban lengyelek, – a cseh király személyes vezetése alatt álló balszárnyhadban pedig az első harcvonalban a meisseni és thüringi németek, a másodikban bajorok és szászok, illetve brandenburgiak, a harmadikban pedig szintén lengyelek állottak.[42] Ottokár törzsével bajor és szász vendégeinél (hospites, zsoldosok) tartózkodott.[43] Előtte tábori jelvény gyanánt oroszlánt hordoztak.[44] A cseh sereg jelvénye zöld kereszt,[45] csatakiáltása pedig Praga! Praga! volt.[46]

A német-osztrák és magyar sereg hozzátartozói elől-hátul nyakon függő fehér keresztet viseltek, csatakiáltásuk pedig Róma! Róma! Krisztus! Krisztus! volt, mely szent nevet még a pogány kúnok is hangoztatták.[47]

Az első meglepetéséből fölocsudott cseh sereg szívós ellenállást készült kifejteni, s így György mester támogatására csakhamar Mátyus nádor, majd Guthkeled országbíró harcvonalának is közbe kellett lépnie, úgy hogy d. e. 10 óra tájban a magyar sereg és Ottokár jobbszárnyhada között igen elkeseredett harc folyt.[48] A karddal, lándzsával vívott kemény tusában a „nagyszakállú” vitéz Mátyus nádor és István országbíró hősies magatartásáról és a hadi fegyverek kezelésében való jártasságáról a Stájer rímes krónika 155. fejezetében a következő élénk képet festi:

„Die mit den langen perten
Hueben grozz gedenz
Mathias Maister von Trenz
Und von Schiltperig graf Stephan
Wisst, daz die Zwen man
Und die zwo schar, die sie fürten
Drukchten und rürten
In dem streit uncz an daz Ort . . .
Die drukchten hin und herwider
In dem streit hertichleichen
Als sy dacz Frankreichen
Heten vechten gelernt . . .
Wer gicht, daz sy nicht wernt
Noch tawrn undern helmen
In hicz und in melmen;
Hiet sew dez tages der gesehen
Der muest in dez furwar jehen
Sy kunden swebischen vechten
Swenn sy sich darczu gerechten
Mit Rossen und mit harnasch”.

S ehhez Mátyus nádorra vonatkozólag még hozzáteszi:

„Ain drescher nie so gedrasch
Als von Trensz tet der weigant
Mit seiner ellenthaften handt.”

Végre d. e. 10 és 11 óra között Baksa Simonfia György, Mátyus nádor és István országbíró hadai együttes megfeszített munkájának sikerült Ottokár jobb szárnyhadát előbb megingatni, majd teljesen visszavetni. A Dedics Milota vezette csehek és morvák pánikszerű futása a harmadik harcvonalban álló lengyelek egy részét is magával rántotta.

A csatának erről a kiválóan fontos részéről, amelyet a német krónikák tendenciózusan teljesen mellőznek, Kézai következőleg emlékszik meg, aki viszont, hogy német kollégáinak visszaadja a kölcsönt, Rudolfnak csak ezután következő komoly és heves küzdelméről még csak említést sem tesz.

László király látván és megértvén (Rudolf szorult helyzetét), Ottokár elébe vonul, aki a Morva víze mellett fekvő Stilfried vára felé közeledett és csatára készen állt és a cseh sereget minden oldalról körülkerítette. Ennek lovait és magukat az embereket is a király magyarjai és kúnjai nyilaikkal megsebezvén, annyira kellemetlen helyzetbe hozták, hogy Milot, Ottokár hadának vezére, akiben a sereg zöme leginkább bízott, a magyarok rohamait és nyilait kiállani nem bírván, embereivel együtt megszaladt. Utána a lengyel zsoldosok teljesen fölbomolva futának a csehekkel együtt. E harcok közben a kúnok a cseh király és serege podgyászát és fegyverneműit fosztogatva zsákmányul ejtették. E csatában Ottokár királyt, a sereg között ide-oda való eszeveszett bolyongása közben elfogták és megölték.[49]

A magyarok már javában harcoltak, amikor Rudolf csoportja még alig indult el a Waidenbachtól délre fekvő táborából. Itt ugyanis augusztus 26.-án korán reggel a baseli püspök mindenekelőtt misét mondott, majd az idők szokásához híven meggyóntatta és megáldoztatta a hadsereg főbb vezéreit,[50] minek megtörténte után Rudolf egy bizonyos számú fiatal nemest lovaggá ütött,[51] s végül még egy fontos intézkedést tett, Capellen Ulrik lovagot még más 50-60 kiváló lovaggal utóvédül jelölte ki s meghagyta neki, hogy a harcban végső tartaléknak tekintse magát s abba csak akkor vegyüljön bele, ha azt a helyzet okvetlenül megköveteli.

Ezek után a király a sereghez néhány buzdító szót intézvén, ez harcvonalanként megkezdte előnyomulását a Waidenbachon át, az élen lovagoló baseli püspök buzditására szent énekeket zengvén.

Dürnkrut magasságába érve, Rudolf a magyaroknak már folyamatban lévő harcára való tekintettel, az osztrákokból képezett I. és II. harcvonalát gyors előnyomulásra utasította.[52] Ezt úgylátszik Ottokár is észrevette, s miután ekkor a magyarok és saját jobbszárnyhada között a harc még eldöntetlenül hullámzott ide-oda, ő maga német vendégeivel, a meisseniekkel, thüringiekkel, bajorokkal és brandenburgiakkal bőszült oroszlán módjára[53] ellentámadásba ment át a feléje közeledő osztrákok ellen. Ebből d. e. 11 óra tájban a Dürnkrut és Jedenspeigen közötti síkon hatalmas összecsapás és véres küzdelem keletkezett.[54] amelyről Rudolf ezeket irja a pápához címzett levelében (Bodmann id. m. 91.): „A szembenálló harccsoportok csakhamar egy nagy gomolyaggá keveredtek össze s ember-ember ellen támadt egymásra karddal kezében. Mindkét oldalon a győzelem szükségének érzete annyira felülkerekedett mindenkiben, hogy a halált, a győzelmet s ennek haldokolva való kierőszakolását tartotta mindenki egyedül magához méltónak és legszentebb kötelességének”. Az osztrákok Ottokár túlerejével szemben nem sokáig állhatták a harcot; a féltve őrzött zászló hamarosan kiesett az öreg százéves Haslau kezéből s azt Liechtenstein Henrik ragadta magához. Ámde a heves küzdelem alatt az osztrákok sorai folyton ritkultak s a megmaradt rész csakhamar felbomolva zúdult vissza a Waidenbach felé,[55] amelyen Rudolf csak most készült átkelni harmadik harcvonalával.[56]

A visszavetett osztrákokat erélyesen üldöző Ottokár, aki szentül meg volt győződve, hogy az imént Rudolf egész hadával állott szemben, nagy ámulattal vette észre, hogy a Waidenbach felől csak most bontakozik ki a németek nagy tömege s midőn az annak nyomán felszálló nagy porfelhőből a római királynak fehér keresztes nagy vörös lobogóját feltünni látta, tisztában volt vele, hogy csak most érkezett el a Rudolffal való igazi nagy leszámolás órája. Övéit erre az utolsó nagy küzdelemre néhány lelkes szóval feltüzelvén, azzal az elhatározással vette fel az ujonnan felbukkanó ellenséggel a küzdelmet, hogy Rudolfot minden áron, élve vagy halva, de kézre keríti.[57] Ámde utóbbinak újonnan beérkezett friss erői, a stájerek, svábok, salzburgiak, krajnaiak és karantánok zárt tömegekben rá vetvén magukat Ottokárnak az üldözés alatt meglehetősen meglazult kötelékekkel előnyomuló osztagaira, azokat rövid kézitusa után visszavonulásra kényszerítették s nyomban megkezdték üldözésüket is. Ez valamikor déltájban történhetett. (Lásd a 16. sz. mellékleten feltüntetett IV. sz. harcmozzanatot.)

De ez a rövid harc is elég volt ahoz, hogy Rudolfot a legnagyobb életveszélybe sodorja. Ottokárnak ama lovagja ugyanis, aki kellő jutalom fejében[58] megigérte neki, hogy a német királyt mindenáron megöli,[59] hamarosan felismerte magas alakjáról Rudolfot, bár az a csata napjára csak egyszerű lovagi öltönyt vett fel,[60] s Vollenstein barátjával, akit a Stájer rímes krónika Herbot von Fullenstein-nak nevez, rávetette magát a királyra, de szerencsére csak annak lovát szurhatták le. Lovának felbukása folytán Rudolf, aki éppen a Waidenbachon igyekezett átjutni, beleesett az említett patakba, s hogy a száguldó paripák el ne tiporják, pajzsát borította magára,[61] mignem Ramswag Walter thüringiai lovag, az Ann. S. R. Salisb.-ban említett Berchtold gróf segítségével kiszabadította kínos helyzetéből, fölemelte, s újból lóra segítette.[62]

Amikor ismét lovon ült, az időközben tovább előrejutott csapatjait igyekezett utólérni s egyszersmind magához rendelte Capellent is, aki utasításához híven megfelelő távolságban hátramaradva, követte a harmadik harcvonalat. Délután 1–2 óra felé járhatott az idő[63] amidőn Rudolf a Dürnkuttól északra, nem messze Jedenspeigentől, heves küzdelembe került harmadik harcvonalbeli csapatjait ismét elérte.[64]

Ottokár visszavetett második harcvonalbeli csapatjainak egy töredék része ugyanis – a többiek elvesztek vagy szétszóródtak[65] – az eredeti helyükön megmaradt vagy legalább is nem jelentékenyen előbbrevonult lengyelek által felvétetvén,[66] azokkal együtt újból felvették a harcot az őket nyomon követő német-osztrák csapatokkal, amiből egy újabb kemény küzdelem lobbant lángra. Ez az újabb harc már jó ideje folyt, amidőn Rudolf a Capellen-csoporttal együtt a küzdelem színhelyére ért.

A helyzetről való tájékozódás után Rudolf a Capellen-csoportot balra előre támadásra rendelvén, ez oly hévvel fúródott bele a lengyelek jobb oldalába, hogy azok csatasorai menten két részre váltak. Capellen, az egyik verzió szerint Rudolffal együtt, most a kettészakított lengyel harcvonal hátsó, kisebb részére vetette magát,[67] míg az elől levő rész ellen, ahol Ottokár is a legelsők sorában küzdött Rudolf harmadik harcvonalbeli csapatjai, a stájerek, svábok, salzburgiak, krajnaiak, karantánok folytatták az élet-halál harcot.

Valamivel d. u. 2 óra után a harcolók tömegében előbb egy hatalmas hang,[68] majd mindig többen azt kiáltották németül: „már menekülnek! már menekülnek!” (Sie fliehen! sie fliehen!) s ez a csel, melyet már annyiszor erdménnyel alkalmaztak, most is megtette hatását, mert az eddig keményen helytálló lengyelek közül most már mindig többen és többen hagyták el a csatateret, s nemsokára visszavonulásuk általánossá vált, csak Ottokár tartott ki továbbra is rendületlenül egy kisded csoport élén, mintha a csatát most már egymagában akarta volna megnyerni.[69] ő maga is otthagyta a küzdőteret, s Drősing felé igyekezett magát keresztülvágni.[70] De már késő volt. Az utána iramodó németek,állítólag Emmersbergi Berthold és Mohrenbergi Siegfried, utolérték és bár önként meg akarta magát adni, földreteperték. Tehetetlen teste egy ideig ott feküdt eszméletlen állapotban, de azután más német lovagok tovább cipelték, majd az egyik kardját mellébe döfte, egy másik pedig tőrét nyakába szúrta. Ismét mások levetkőztették és kifosztották a holttestet, amelyen nem kevesebb, mint 17 seb tátongott.[71] Rudolf ellenfelének elfogásáról, majd megöletéséről hírt véve, nyomban intézkedett, hogy a tetemet Bécsbe vigyék, ahonnan nemsokára Znaimba, majd Prágába szállíttatott.

Az utolsó pillanatig kitartó lengyeleket a hozzájuk csatlakozott német harcosokkal együtt a Capellen-csoport támadási iránya és halálmegvető, elszánt fellépése katasztrófális helyzetbe juttatta, mert a Morva felé szoríttatván, legnagyobb részük annak habjai között lelte halálát.[72] Az a rész pedig, amely Rudolf többi hadainak a döntés után még intenzivebbé vált nyomása folytán északi irányban igyekezett egérútat találni, ott a magyarok és az Ottokár táborát fosztogató kúnok kelepcéjébe került s így azok nagy része szintén a biztos halál torkába rohant bele.[73] Ugyanaz a sors várt azokra a még mindig útban levő erősbítésekre és harácsolásról visszatérő osztagokra is, amelyek a csata hirére észak felől igyekeztek Ottokár főerejéhez csatlakozni,[74] bár jó részük a veszedelmes helyzetet idejekorán felismerve, meg sem kisérelte a harcba való beavatkozást, hanem a csatatérről menekülőkhöz csatlakozva, azokkal együtt hanyatt-homlok rohant vissza folyton hajszolva és űzve a fürge magyar és kún lovasság által, amely a foglyoknak megszámlálhatatlan tömegét cipelte vissza magával.[75] Ellenben Rudolf az ő csoportjával a csatát követő éjjelt a csatatéren töltötte s csak másnap folytatta előnyomulását északi irányban Brünn felé, mert augusztus 27-én Feldsbergből (in castris apud Velsperg), ahol négy napi pihenőt tartott, datálja a velencei dogehez intézett győzelmi jelentését.[76]

Ugyan e napon a magyarok zöme László királlyal együtt tőle balra, s vele egy magasságban Laa[77] környékén táboroztak, ahonnan aztán foglyokkal és bő zsákmánnyal megrakodva visszatértek Magyarországba mig Rudolf tovább nyomult előre, hogy Morvaországot hatalma alá hajtsa.[78]

László király ugyan kinálkozott, hogy továbbra is segítségére lesz Rudolfnak egész Morva- és Csehország meghódításában, de útóbbi attól tartva, hogy a két sereg még össze talál egymással veszni, mert apróbb incselkedések és összetüzések már eddig is napirenden voltak, hálásan megköszönve László támogatását, arra kérte, hagyná el minél előbb seregével Morvaország területét, Csehországot pedig ő maga sem foglalja el, mert azt teljes egészében II. Ottokár és Kunigunda kis fiának, Vencelnek szándékozik meghagyni. És úgy is történt. Rudolf Csehországban csak Kolinig nyomult előre, ahol a béke meg is köttetett.

László király a Stájer rímes krónika szerint Mistelbachban vált el Rudolftól, aki nagy hálálkodás közepette búcsúzott el szövetségesétől és vitéz hadseregétől, amelynek elsősorban köszönhette dürnkruti fényes győzelmét és annak révén trónja megszilárdítását.

A magyar sereg Pozsonyon át tért vissza Magyarországba s a magával hozott tömérdek zászlót és pajzsot, Kézai szerint „a diadalmas győzelem örök emlékére és a csehek, morvák és lengyelek szégyenére és örök gyalázatára”, a fehérvári egyház falaira függesztették.[79]

Az egyik krónika feljegyzése szerint a magyarok és kúnok minél gyorsabb eltávolítását egy érdekes incidens tette volna sürgősen szükségessé. A csatát követő éjjelen a csatatéren táborozó német-osztrák csapatokon egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt, mert kívülről az őrök felől nagy zaj és kavarodási zenebona hallatszott, minek folytán az egész sereg gyorsan fegyvert fogott. Eleinte azt hitték, hogy kisértetek járnak a halottak között, de később kiderült, hogy a bujkálva járó-kelők kúnok voltak, akik farkas módjára kerülgették a német tábort, állitólag, vagy legalább is a németek képzelődése szerint azért, hogy nem-e lehetne őket is királyukkal együtt meggyilkolni, megrabolni, s az ő zsákmányukat is elszedni?[80]

A dürnkruti csata és az azt követő erélyes üldözés Ottokár seregének majdnem teljes tönkretételét vonta maga után. Az elesettek és a Morvába fúltak, vagyis a halottak számát a Chron. Colm. 251. és az Ann. Colm. maiores 203. old. 14.000 főre teszik. Az Ann. S. Georgii, M. G. Scr. XVII. 298. szerint Ottokárral együtt 12.000 ember vesztette el életét, Thomas Tuscus M. G. Scr. XXII. 525. pedig azt mondja, hogy a 30.000 főre tehető cseh sereg harmadrészét verték agyon, illetve fulladt bele a Morvába.[81] Ha ehez még a nagyszámú foglyokat is hozzászámítjuk, akkor Ottokár seregének veszteségszáma még sokkal magasabbra szökik fel. Sőt Rudolf a pápához intézett levelében dürnkruti győzelmét az ellenség teljes tönkretételével egyenlőnek tünteti fel.[82]

Ezzel szemben Rudolf veszteségét, beleértve a magyarokét is, felette alacsonyra, szinte nevetségesen csekélyre taksálják a feljegyzések, sőt a legtöbben még meg sem emlékeznek róluk.[83]

A magyarok részén Mátyus nádoron kivül megsebesültek még: Baksa Simonfia György (Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 274.), Golgouchi Miklós gróf (Mon. Hung. hist. diplomat. XVII. 276.); Amadé nádor de genera Aba (Mon. Hung. hist. dipl. XXII. 496.); Yurk fia Dénes (Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 345.), aki sebébe bele is halt; épígy meghalt Mortunus fia Mortunus (Fejér, id. m. V. 2. 520.); Mátyus nádor megmentője, Péterfia Dénes de genere Osl; ugyancsak belehaltak sebeikbe: Péter gróf és testvére Ivánka (Fejér id. m. V. 3. 279.); továbbá Vyd fiai Vencel és László, az Irinyiek nemzetségéből (Fejér, id. m. V. 2. 503.); Chepani fia Pál és Vothk fia Bodou (Mon. Hung. hist. dipl. XVII. 177.).

Különösen kiemelik a ránk maradt királyi oklevelek a következők magatartását: Doroghfia Péter gróf (Mon. Hung. hist. dipl. XVII. 196.), Ebedfia Joak gróf de genere Jaak (Fejér, id. m. VII. 2. 224.), Tamásfia magister Thile (Mon. Hung. hist. dipl. XII. 444.), Miskolczi Mihály fiai Péter és Sándor (Fejér, id. m. V. 2. 470.), Hunth gróf fia Demeter (Fejér, id. m. V. 2. 557.), Hegun gróf és fia Goganus bán (Fejér, id. m. V. 2. 561.), Györgyfia Péter gróf de genere Aba (Fejér, id. m. V. 3. 398.), Marchukai fia János gróf (Fejér, id. m. VI. 1. 342.), Ysyph (Izsép) fia János gróf (Hazai okmánytár III. 28.) stb. stb.

Mindezekből látható, hogy a magyar nemesség ebben a háborúban is kiválóan megállta helyét.[84]


[1] Igy többek között Palacky (id. m. II/1. old.) ezeket irja: „Noch um die Mitte Augusts war Otakars Macht lange nicht vollständig beisammen; sein Heer zählte erst an 26.000 Mann, darunter viel geringes ungeübtes Volk. Welch' ein Abstand gegen frühere Feldzüge! Dennoch rückte er auch mit diesen wenigen in Östrreich ein, streifte an der March hinab bis an das Denkmal seines einst glänzendsten Sieges, die Stadt Marcheck, eroberte viele Plätze und bemächtigte sich anderer durch Übergabe. Mit so kleiner Macht über die Donau zu setzen und seinen Gegner auf dem rechten Ufer anzugreifen, wäre der gegen ihn aufgebotenen Ungarn allein ihm mehr als doppelt überlegen war. Schon am 14. August vereinigte sich das ungrische Heer mit dem deutschen, und begann allsogleich jenes bei Pressburg, dieses bei Haimburg, den Übergang über die Donau. Bei ihrem unerwartet schnellen Heranrücken wich Otakar langsam wieder zurück; doch hielt er sich stets an die March, um dadurch wenigstens von der Flanke gegen einen Angriff gesichert zu sein. Erst am 25. August zwischen Dürnkrut und Jedenspeigen vom feindlichen Vortrab lebhaft angegriffen, erkannte er die Notwendigkeit, de verhängnissvolle Schlacht anzunehmen, und traf für den folgenden Tag die Anstalten dazu”. Palacky tehát tendenciózusan kicsinyíti Ottokár hadseregének létszámát, hogy áttérését az offenzivából a defenzivába indokoltnak tüntesse fel. Hogy e mellett szerinte ezt a hadműveleti tervváltoztatást főkép a magyarok számbeli túlsúlya idézte elő, akik ilyenformán Palacky véleménye szerint is a háború további menetének döntő tényezőivé lettek, ezt mi megnyugvással vehetjük tudomásul, de ez nem másíthatja meg fentebb kifejtett véleményünket, hogy Ottokár mégis csak leghelyesebben cselekedett volna, ha a még készületlen és felette nehéz viszonyokkal küzködő Rudolf ellen támadó hadműveleteit folytatta volna.

Fr. R. v. R. Schlachten-Atlas-ában és az ahhoz tartozó magyarázó szövegben szintén Ottokárnak Jedenspeigenen túlterjedő előnyomulásáról tesz említést, mondván: „. . . als die Nachricht eintraf, dass das mit den Ungarn verbundene Reichsheer schon über den Weidenbach bis Weikendorf vorgerückt sei, zog er eilig über Staatz, Poysdorf, Bőhmischkrut, längs dem Zaja-Bach über Hauskirchen, Dobermannsdorf und Drősing an der March, und am rechten Ufer dieses Flusses über Jedenspeigen, Dürrnkruth und Stillfried nach Anger; wo er sich so lagerte, dass sein rechter Flügel sich zwischen Matzen und Schweinbarth an den Traunwald lehnte, der aus Reussen und Polen bestehende linke aber, sich bei Anger an die March stütze”. Nem tartom valószínünek, mert az egykorú feljegyzésekben sehol sincs nyoma, hogy Ottokár serege ennyire előrejutott volna.

[2] Köhler id. m. 31. old. így jellemzi ezt a semmikép sem irigylésre méltó helyzetet: „Es waren Tage der grössten Sorge für ihn. Die Lage des Königs bei seinem Eintreffen in Marchegg war eine keineswegs rosige, und es gehörte eine ausserordentliche Kühnheit dazu, den wichtigen Punkt ze besetzen und festzuhalten. Noch fehlten zu jener Zeit alle Nachirchten über das Eintreffen seiner schwäbischen Freunde, und was er an österreichischen Landesherren um sich sich hatte, flösste ihm wenig Vertrauen ein. Heinrich von Khuonring hatte viel Sympathie im Lande gefunden, und viele österreichischen Ritter befanden sich im feindlichen Lager. (Ann. S. R. Salisb. 802) Auch Wien mag ihm noch Besorgnis eregt haben. Erst am 21. sollte er davon erlöst werden. An diesem Tage traf endlich der Bischof von Basel ein mit dem Zuzuge aus Schwaben und den Salzburgern . . . Er wusste zur Beruhigung der österreichischen Landherren dem Kőnige öffentlich zu erzählen, dass binnen Kurzem auch Graf Albrecht mit 500 Reitern, dann der Graf von Pfirt und der von Möpelgard ankommen würden, im geheimen vertraute er dem Kőnige aber, dass er auf nichts rechnen könne”.

Kőhlernek fenti érdekes megállapításai a Chron. Colm.-on alapulnak, amelynek 249. oldalán a következőket olvashatjuk: „Sed in hiis omnibus (t. i. az osztrákokban) rex minime confidebat, nec cum eis ausus fuit cum rege Bohemiae dimicare. Sperabat enim fillium suum venturum cum multis militibus, qui pro se res et corpora periculo comisissent. Cum autem ad sibi determinatum tempus milites praedicti venire minime potuissent, turbatur rex Romanorum supra modum. Fuerat enim inter se desolatus et universo consilio et auxilio destitutus”.

[3] Annal. S. Rudberti: „Reges Romanorum et Ungarie 11. Kal. Sept. exercitus suos componunt in acies et tractant de prelio commitendo”.

[4] Az Annal. S. Rudberti folytatólag: „Die sequenti (Ungarii) Marcham fluvium transeunt, et abinde compositis aciebus et signis extentis ad locum ubi se locaverat rex Bohemie letanter accedunt; sicque 8. Kal. Septembris (aug. 25.) ad locum, ubi poterant tentoria Boemorum plane perspici, pervenerunt”.

[5] A felső Waidenbach Sulz irányából jőve, Dürnkruttól délre, a tovább délre folyó alsó Weidenbach pedig Marchegg tájékán szakad a Morvába. Az a körülmény, hogy a két hasonnevű folyó oly közel fekszik egymáshoz, mint alább látni fogjuk, kellemetlen zavart és nehézséget okozott a csatatér szinhelyének megállapítása körül. Az újabb katonai részletes térkép azáltal különbözteti meg a két folyót egymástól, hogy az egyiket „Waidenbac”-nak, a másikat pedig „Weindenbach”-nak irja. (Lásd a 14. és 16. sz. mellékletet.)

[6] Chron. Colm. 250.: „Tercia die post adventum domini episcopi Basil . . . scilicet in vigilia sancti Bartholomei B. littera dominicali (aug. 23.) egressus est R. Wiennam (tévedés Marchegg helyett) cum exercitu suo, cum rege Boemiae praelium comissurus.” – Chron. Sanpetrinum 114.: „Adveniente igitur vigilia beati Bartholomaei, que tunc tercia feria fuit (kedd, aug. 23.), rex Romanorum castra metatus est inter quoddam casstrum Stilfrit dictum et quandam civitatem Duerinthcrut, rege Boemie iacente in loco praedicto. Sic interim utrobique praeparantur per tres dies (vagyis kedden, szerdán, csütörtökön) ad pugnam. Sexta igitur feria iam illucescente (vagyis pénteken, augusztus 26-án) Comani et Ungari prelium inchoaverunt, castra invadentes Boemorum, rege eorum non longe a castris existente cum suo exercitu”.

[7] Ezt az erőszakos szemrevételt részletesen és érdekesen irja le a Stájer rimeskrónika 143. fejezetében.

[8] Lásd erre Kézainak a 121.oldalon a 182. jegyzetben közölt állítását, ami csak e mellékkörülmény, a magyarok és németek között napirenden volt incselkedések és versengések ismerete mellett válik érthetővé és elfogadhatóvá.

[9] Az e célból elrendelt eszem-iszom, dinom-dánomról a Stájer rímes krónika következőleg emlészik meg:

„Den Ungrischen gesten
Ward ez von ym erpoten wol,
Als man lieben gesten sol,
Der man zu der not wol bedarf.
Weiten rawm man entwarf,
Darauf die Unger solten liegen,
Sy wurden nichts verczigen,
Dez sy bedorfften und gerten,
Die Dewczschen sy dez gewerten,
Als vere sy vermochten.
E daz der streit was geovchtenWaz ir geselschaft so groz,
Als ob sy weren hausgenoz
Gewesen mit einander sie,
Die Unger mit den Dewczschen ya
Trunkchen und assen
Sy trachten und massen,
Wie sy daz ding griffen an.”

[10] Stájer rímes krónika: „als ob sy solden streiten.”

[11] Cont. Claustroneob. 745.: „Rex vero Rudolfus habens in consuetudine pugnas in sextis feriis exercere.” – Stájer rímes krónika:

Chunig Ruodolf die gewonhait hat,
Daz er dhains streites pfleg
Denn an dem freitag.”

[12] Annal. S. Rudberti folytatólag: „Die sequenti (Ungarii) Marcham fluvium transeunt, et abinde compositis aciebus et signis extentis ad locum ubi se locaverat rex Bohemie letanter accedunt; sicque 8. Kal. Septembris (aug. 25.) ad locum, ubi poterant tentoria Boemorum plane perspici, pervenerunt”. – Rudolf levele a dogéhez, Fejér, Cod. epist. VII. 4. 180.: „Sciat itaque vestra providentia, quod nos feria quinta proxima post festum Bartholomei (aug. 25.) eo loco locavimus castra nostra, quo a tentoriis dicti regis Bohemie vix ad spatium dimidii militaris Theutonici distabamus. Mane vero sextae feriae subsequentis unacum dilecto filio nostro rege Hungariae procedentes cuneos acierum nostrarum adiunximus hostium stationi, sicque hora diei quasi sexta inter nos gravis pugna committitur”. – Rudolf levele a pápához, Bodmann, cod. epist. 82. 91.: „Eo loco locavimus castra nostra, ubi ab exercitu regis Bohemiae vix ad miliare theutonicum distabamus”.

[13] Az egykorú és közelkorú feljegyzések s azok révén a későbbi történetírók más és más területet jelöltek meg a csata színhelyéül, aminek révén magát a csatát is többnyire helytelenül nevezték el. A későbbkorú írókat főleg az ejtette tévedésbe s az szolgált alapul különféle téves találgatásokra, hogy Rudolf király a csata emlékére a marcheggi templom számára szóló adománylevelében (Bodmann, c. I. 100) többek között azt mondja, hogy azért teszi ezt, mivel őt „a Mindenható egy ettől a templomtól nem messze fekvő helyen (non longe distante) valóságos halálveszedelemtől (quasi in angustiis mortis) mentette meg”. Ez és mivel Marcheggnél is egy Weidenbach nevű patak folyik, szolgált okul arra, hogy többen a csata színhelyét az említett két helység közelében a Morvamezőn keressék, mely elnevezés alatt azonban csak az alsó Weidenbachtól illetve Marcheggtől délre fekvő területet szabad értenünk. Ez szolgált okul a csata helytelen elnevezésére is. Igy többek között Köhler „Die Schlacht auf dem Marchfelde”-nek kereszteli el. A mi íróink közül Rónai Horváth Jenő „második morvamezei”, Soós „Az 1278. évi morvamezei (dürnkruti) csatá”-nak nevezi. Lorenz s utána többen, a mi íróink közül Pauler is, elég találóan a „dürnkruti csata” elnevezést használják. Fr. R. v. R. Schlachten-Atlas-a pedig „Schlacht bei Stillfried”-nek nevezi. A „morvamezei” elnevezés mint helytelen feltétlenül mellőzendő volna s helyette inkább a „morvamenti” elnevezés volna helyén, ha mindenáron a Morvát akarjuk mint névadót szerepeltetni, ami egyébként eléggé indokoltnak is mondható. Fokozta a bizonytalanságot a csata színhelyének és csata elnevezésének megállapítása körül az egykori írók nem eléggé precíz kifejezésmódja is. Igy a mi régi kútfőink közül a Bécsi Képes Krónika c. 84. azt mondja, hogy: „Rex Ladislaus . . . circa Moraviam occidit regem Othocarum.” – Kézai a következő helymegjelölést használja: „. . . circa castrum Stilfrid prope fluvium Morowe.” – Csak általánosak, megtévesztők s azért feltétlenül figyelmen kívül hagyandók az egykorú írók következő helymegállapításai: Ann. Colmar. 202.: „prope Viennam”; Chron Colmar. 249.: „prope civitatem Wyennensem, campo qui dicitur Ganservelt.”(?); Ellenhardi Chron. 124.: „inter aquam que dicitur Mar et oppidum marreche.” – Hermanni Altah. Ann. Cont. 410.: „in campo qui dicitur Marichvelt prope Cistesdorf.” – Csak általánosak, de már sokkal helyesebbek a Cont. Claustroneob. IV. a. 648. és a Cont. Zwetl. 657. egyszerű helymegjelölései: „a Morva mentén”. – Nagyon találó a Chron. Sanpetrinum-nak a 137. oldalon 202. alatt közölt helymegjelölése a csatatérre nézve. – A Cont. Florianensis 748. azt mondja, hogy a csata „inter Durrenchrut et Drezing” folyt le. – Az Annal. Mellic. 510. szerint „bellum circa Stilvrit iniit.” – A Cont. Vindob. 708. illetve a Cont. Praed. Vindob. 730. szerint a csata „in campo qui vulgariter dicitur Ydungspeugen”, a Chron. Magni Presb. Cont. M. G. Scr. XVII. 534. szerint „in loco certaminis qui apellatur Yedungespeunt”, folyt le. – S végül talán még legtalálóbb a Historia Annorum 1264.-79., 653. megjelölése: „iuxta Marchiam fluvium in campo qui dicitur Chrutervelt.”

[14] Johann Baptist Schels, Kriegsgeschichte der Oesterreicher 117. a cseh sereg erejéről a következőket mondja: „Ottokars Heer bestand damals (Ende Juni) aus 10.000 Böhmen, 12.000 Mährern und einigen in Baiern erworbenene Scharen. Im Laufe des Monats Juli kamen die Hilfstruppen aus Rothreussen, Polen, Pommern, Schlesien, Sachsen, Thüringen, Meissen, Magdeburg, Lausitz, und Brandenburg, – in allem ungefähr 20.000 Mann, in Mähren an, und dann zählte das Heer mehr als 45.000 Streiter.”

[15] Thomas Tuscus, M. G. Scr. XXII. 526: „Rex Bohemie fertur habuisse ultra triginta milia equitum bene armatorum. Rex Rudolfus habens secum milities de Austria, Carinthia, atque Stiria vix duo milia.” Köhler (id. m. 320.) biztosra veszi, hogy ebbe a létszámba a németországi kontingensek is benfoglaltatnak. – A Klingenbergi Krónika 26. szerint: „Rudolf . . . gewan 2000 beraiter, es wärind herren, ritter oder biderb lüt'.” – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 6.: „Rudolfus nactus grandem multitudinem pugnatorum”, de ennek dacára megijedt, amikor Ottokár seregét meglátta és hozzáteszi: „nec mirum, fuerunt enim inter eos in estimatione pene quatuor contra unum de parte regis Boemie.” – Chron. Magni presb. contin. M. G. Scr. XXVII. 534.: „quamvis Bohemus quattor bene paratos in armis et instructos contra unum regis Romanorum habuerit.” – A Stájer rímeskrónika 152. fejezete szintén Ottokár négyszeres túlerejéről szól („der waz wol vir an diser ain”), s annak révén Victring János, Böhmer Font. I. 309.: „Estimatus est autem habuisse (Ottokarus) triginta milia pugnatorum, Rudolfus vero vix hujus numeri quartam partem.” – Palacky id. m. II. 1. 266. Ottokár seregét szintén 30.000 erejűnek mondja. – A Cont. Vindobonensis 709. és a Cont. praed. Vindob. 730. kivált Ottokárnak nehéz lovasságban való négyszeres túlerejéről számolnak be, míg szerintük a cseh sereg összlétszáma kétszer akkora volt, mint Rudolfé, talán a magyarokat is beleszámítva: „presente rege Ungarie cum suis, cum tamen vix unum pugnantem adhuc contra duos adverarios, et non nisi 250 dextrarios felaratos contra 1100 parte ex adversa haberet.” Dextrarii falerati alatt szőrme vagy posztótakaróval borított nehéz fajtájú lovakat kell értenünk. – Ugyanúgy a Babenbergi Krónika 362.: „Und er (t. i. Rudolf) doch nur ain rechten hat gegen zwain und dritthalb hundert grossen rossen wider tawsent.” – A Chron. Colmar. számadatok közlése nélkül csak „forcior”-nak és „magnum”-nak nevezi a cseh sereget. – A Chron. Sanpetrinum szerint: „Boemi multo copiosorem habentes exercitum” és a magyarok és kúnok seregét azonkívül 40.000 főnyinek mondja.

[16] Ha a fenti számítási módot Ottokár hadseregére alkalmazzuk, akkor a következő létszámviszonyokat kapjuk: Ottokárnak a Cont. Vindobonensisnek az előző oldalon a 211. alatt között adata szerint 1100, a Chron. Colmar szerint 900, a Stájer rímeskrónika szerint 580 (neunthalbhundert), vagyis kereken 1000 nehéz páncélos lovasa volt. Ennek nyolcszorosa 8000 lovasnak felel meg. Ha ehhez még ugyanannyi szövetséges csapatot, lengyelt, sziléziait, stb. adunk, akkor Ottokár seregének összlétszáma gyanánt 16.000 embert nyerünk, vagyis csak valamivel többet mint a felét annak a 30.000-nek, amennyire a cseh hadsereget az egykorú kútfők legtöbbje becsüli. De viszont ez a 16.000 főnyi létszám feltünően egyezik egy másik igen fontos és megbízhatónak látszó adattal; Rudolf ugyanis egyik fejedelmi barátjához intézett levelében (lásd Bodmann id. m. 90.) a csehek veszteségét halottakban, vízbefultakban és foglyulejtettekben 12.000 főre teszi (a Chron. Colmar 251., az Ellenhardi Chron. M. G. Scr. XVII. 124. és a Klingenbergi Krónika 28. a csehek veszteségét 14.000 főre teszik) és a pápához intézett levelében (Bodmann id. m. 91.) ehhez még hozzáfűzi, hogy a foglyul ejtetteken kívül majdnem valamennyi cseh vagy a harctéren, vagy a Morvában lelte halálát. Ha a megmenekült csehek számát mégis mintegy 4000-re tesszük, akkor megkapjuk a fenti 16.000 főnyi létszámot. Ebből láthatjuk, hogy a cseh seregre vonatkozó létszámadatok is meglehetősen divergálnak.

[17] A Chron. Colmar. 250. szerint csak a baseli püspök és az elassi Werner Konrád „exercitum centum militum optime praeparatis cum dextrariis falleratis” hoztak magukkal, akikhez még a svábok csalakoztak „cum centum militibus equos valleratos habentes.” „Ex Austriae partibus – folytatja tovább a Chron. Colm. – congregaverat rex Romanorum milites multos cum dextrariis valleratis.” Ezzel szemben az Ellenhardi Chron. M. G. Scr. XVII. 123. csak sváb és rajnamenti csekélyszámú nehézlovasságot említ: „Rex Ruodolfus . . . implorato auxilio regis Ungarorum, qui similiter ei in adiutorium venerat contra Bohemum, licet gentes essent inermes et non bellicose, congressus est cum paucis militibus valeratis in acie sua existentibus, qui erant Swevia et Reno.” Dextrarius faleratus vagy coopertus alatt nemcsak bőrpáncéllal vagy láncfonattal felszerelt csatalovat, hanem magát a páncélozott lovast is kell értenünk, egy-két fegyveres kíséretével együtt.

[18] Chron. Colmar 249.: „Habebat (rex) insuper civitatem Wiennensem cum multis ad bellum hominibus praeparatis.”

[19] Ennélfogva Soósnak ama beállítása, hogy a magyar seregben 20.000, a csehben pedig 24.000 gyalogos is lett volna, (Hadt. közlemények 1890. évi III. kötet 463. old.) tévedésen alapszik.

[20] Dudik id. m. VI. 264., Becker, Das Schlachtfeld vom 26. August 1278. (1880. évi Organ 95. old.) és Fr. R. v. R. Schlachten-Atlasa alapján. Műve 273. lapján Dudik ezt írja: „König Rudolf, dessen Macht ohne den Kumanen und Ungern, deren Stärke bis auf 45.000 Mann angegeben wird, kaum 30.000 Mann ereichte”. Ezt az erősen túlzott létszámot maga is hozzáteszi: „Die Zahlen variiren so bedeutend, dass man in diesem Punkte nicht ins Klare kommen kann.” Helyesen cselekszünk tehát, ha Rudolf erejét, mint alább bővebben látjuk majd, legfeljebb 8000-10.000 emberre becsüljük.

[21] „Sicut stelle celi absque numero.”

[22] Az egyik 1279. évi okmányban, Codex diplomaticus Patrius (Hazai okmánytár) III. 28. ez áll: „Hic cum levatis totis viribus nostris”. – Egy másik 1286-ban kelt okmányban, Mon. Hung. hist. Diplomat. XXII. 444. 373. e szavakat olvassuk: „in exercitu nostro generali” és ezzel összhangzatosan egy 1288-ban kelt okmány, Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 298. azt mondja László király, hogy „et nos contra ipsum exercitum generalem movissimus”.

[23] Pauler (id. m. II. 235. sz. jegyzetében), bár álláspontját nem tehetem mindenben magamévá, a minél kisebb szám mellett foglal állást, mondván: „Hogy IV. László nem gyüjthette össze az ország összes erejét, már csak abból is világos, hogy arra ideje sem volt, (?) s ha általános felkelést hirdetett is, az nem jöhetett mind össze, a nemesség különben sem lévén köteles a külföldi hadjáratra megjelenni. Igen hihető tehát a Colm. Chron. adata (MG. SS. VII. 249.), hogy IV. László 14-15.000 főnyi sereggel csatlakozott Rudolfhoz, melyhez azonban még a kúnokat – „zwei Stühle” – mondja a Reimchronik c. 144. (i. h. 205.) – adhatjuk. A dolog természetéből foly, de azokból is, kik mint jelenvoltak említtetnek kitetszik, hogy nem az egész országból lehetet ott a sereg.”. Hogy László királynak elég ideje volt minél nagyobb számú, sőt még az egész rendelkezésre álló sereg felállítására is, az legjobban abból tünik ki, hogy már 1276-ban állapodott meg Rudolffal az Ottokár ellen közösen viselendő hadjáratra nézve. (Lásd erre nézve a 103. és 110. oldalon foglaltakat).

[24] A 30.000-et a Cont. Claustroneob. VI. a. (Rudolfnak László királyhoz intézett eme, a legbensőbb barátság, nagyfokú előzékenység, sőt mondhatni hizelgés hangján irt levele következőleg hangzik (Emler, Reg. Boh. II. 481.): Indue mente virum, fili ac socie praedilecte! ecce, iam acceptabile tempus instat, in quo ulcisci poterimus atroces iniurias callidi inimici regis Bohemiae, qui fidei pulchritudine a se longius exulata adhuc occultas contra vos et nos machinatur insidias malignandi. Exsurgat igitur princeps praepotens, si acta voluerit vindicate priora, et antiquam perfidiam hostis perfidi ad memoriam revocet, nec moretur sed postpositis negotiis quibuslibet, quantum cunque arduis, ad metas terrarum nostrarum veniat indilate: illuc enim vobis procul omni dubio occuremus, ordinaturi et tractaturi vobiscum, quomodo et qualiter contra dictum regem Bohemiae in praefato negotio procedere debeamus. Et ut ad suas ulciscendum iniurias una nobiscum vestra potestas regia ferventius animetur, in illius amicae societatis et fidelitatis vinculo, quo coniungimur, vos monemus, ut ad paedictas metas vestra magnificentia veniat, et non tardet, nec a felici unione nostrae amicitiae resispiscat. – Egy másik levélben (Bodmann I. 62.) így ír Rudolf László királynak: quanto decentiore poteris militiae et aliorum armatorum exercitu coligere. Az Ann. Claustroneob. 745. szerint Rudolf 30.000 főnyi segítséget kért Lászlótól, mely kérelemnek ez, mint alább látni fogjuk, tényleg meg is felelt.) említi, a 40.000-et a Chron. Sanpetrinum 115.: „cum quadraginta milibus Ungarorum et Comanorum”. – Thomas Tuscus, Gesta imperatorum, M. G. Scr. XXII. 525. hallomásából közli adatait: „Ungaros et Cumanos ultra 40 milia ut fertur in equis, quibus usus est pugnandi in arcu et sagittis magis quam gladiis”.

[25] Erről a tulajdonképpeni hadjáratot megelőző epizódról a Cont. Vindob. tesz említést, Bodmann epist. 79. 88. oldalán pedig a következőket olvashatjuk róla: Idem Dominus noster (Rudolphus rex) nuper Danubium transiens (ami azonban, mint alább látni fogjuk, csak augusztus 14.-én történt meg) contra regem Bohemiae, qui cum paucis finales terminos Austriae subintraverat, magnifice se accinxit, volens divino praesidio ipsum omnino conterere, aut profugum in Bohemiae partibus occupare. Praedictus siquidem rex Bohemiae, nescio quo spiritu vel quo ductus consilio, pauca comitatus militiae comitiva, terram subiit antedictam; nam annumeratis plebejis hominibus et bubulcis inermibus in numerum computatis, summa sui exercitus vix ad sex millia se extendit; solus autem Ungariae rex inclytus cum XL millibus Ungarorum at XVI millibus Cumanorum Domini nostri obsequiis se aptavit.

Valószinüleg ez alapon írja Lorenz id. m. 667. oldalán: Wahrscheinlich auf die Nachricht von den in Österreich stattgefundenen Entdeckungen der Verschwörung des Adels und der Bürger von Wien hatte Ottokar eiligst einen zusammengerafften Haufen von Kriegsleuten nach Österreich beordert, um seinen Verbündeten vielleicht noch rechtzeitig Hilfe zu bringen. Sechstausend schlecht gerüstete Mann waren is Österreich eingebrochen, aber durch rasch herbeieilende ungarische Reiter theils aufgerieben, theils zuf Flucht genőtigt worden.

[26] Hagen, Chron. Austr., Peznél I. 1089. – Haselbach, Chron. Austr. u. o. II. 757. – Fessler-Klein id. m. I. 432: „Die Armee, mit welcher er (Rudolf) im Sommer 1278. ins Feld rückte, zählte nicht mer als 10.000 Mann”.

[27] Hogy az újabbkori német irók, igy kivált Köhler és Busson már sokkal helyesebb álláspontot foglalnak el, azt már fentebb (lásd a 125-129. oldalon) kimutattam. E helyütt ismét megragadom az alkalmat, hogy Bussonnak a magyar sereg létszámával kapcsolatos felette fontos és ránk magyarokra igen megtisztelő álláspontját szószerint leközöljem. „Misstrauisch wird man – irja Busson id. m. 47. old. – alle die Angaben aufnehem müssen, welche im Allgemeinen von einer colossalen Übermacht Ottokars berichten. Ich will da weniger Gewicht legen auf die gewöhnlich obwaltende Neigung des Siegers, duch möglichst hohe Schätzung, selbst Übertreibung der Stärke des geschlagenen Gegners den errungenen Erflog noch glänzender erscheinen zu lassen, – mehr aber auf den Umstand, dass es fast ausschliesslich Deutsche sind, denen wir die bezüglichen Angaben verdanken, und dass bei diesen meist ganz unverkennbar eine Geringschätzung der ungarischen Hilfe herrscht, ja vielfach das Streben sich kundgibt, diese ungarische Hilfe als wenig bedeutend in den Hintergrund zu drängen. Erklärlich ist das einigermassen daraus, dass das ungarische Heer zum grössten Theil aus der leichten ungarischen und kumanischen Nationalcavallerie bestand, die als Hauptwaffe den Bogen führte und für die Melée gegen die geharnischten Reiter auf verdachten Hengsten nicht verwendet werden konnte, die darum vielfach von den deutschen Berichterstattern bei ihren Angaben über die Stärke der Heere nicht beachtet wurde. Aber was dem ungarischen Heere an Qualität fehlte, ersetzte es durch Quantität – es war sehr zahlreich – die niedrigste Angabe beziffert die Ungarn auf 14.000 an anderer Stelle auf 15.000 Mann, andere Gewehrsmänner auf 30.000 oder 40.000, während ein aus Rudolfs Lagerburg vor der Hauptschlacht geschriebener Brief gar von 40.000 Ungaren und 16.000 Kumanen spricht. Man wird natürlich nicht bestimmt für die eine oder die andere Ziffer sich entscheiden können – aber die grössere Wahrscheinlichkeit spricth für die görsseren Zahlen. Die ganze Kraft Ungarns war aufgeboten, und jedenfalls war die ungarische Hilfe an Zahl den anderen Truppen Rudolfs unendlich überlegen. So versteht man, wie auf ungarischer Seite officiell der Krieg ausschliesslich als ein Krieg Ungarns gegen Böhmen behandelt werden konnte. König Ladislaus hat in den zahlreichen Urkunden, in denen er ungarische Grosse für die unter seinen Augen bei Dürnkrut bewiesene Tapferkeit belobt und belohnt – und danach hat der ungarische Adel auch in der Melée tüchtig gefochten – nur ein einziges Mal Rudolfs gedacht, und zwar in der nebensächlichen Bemerkung, dass er demselben drei von Meister Georg bei der Recognoscierung gegen Laa mit ihren Rossen gefangene Böhmen übergeben habe! Rudolfs überlegener Geist zeigt sich am deutlichsten darin, dass er es nach Allem gewesen ist, der die übermächtigen Bundesgenossen nach seinem Zweck gelenkt hat. Er hat gewiss günstiger über die ungarische Hilfe gedacht, als viele in nationaler Abneigung und Eitelkeit befangene deutsche Zeitgenossen – und jedenfalls gebührt den Ungarn ein volgemessener, vielleicht darf ich sagen der Löwenantheil an dem Siege, der das habsurgische Öterreich gemacht und für den späteren Aufbau der Grossmacht Österreich-Ungarn den soliden Grundstein gelegt hat”. A legnagyobbfoku pártatlanság és s feltétlen igazság álláspontján álló idegen történettudós jól meggondolt szavai ezek, amelyekre mi magyarok hálával és önérzetes büszkeséggel hivatkozhatunk, oly gyakran megtámadott igazunk és dicső multunk megvédése és elismerése érdekében.

[28] Chron. de gestis princ. 7.: (Ungari) assumptis secum spiculis et sagittis, quibus terebrare valeant galeata capita et nichilominus hostibus infligere vulnera per thoracem”.

[29] Igy kell értelmezni Thomas Tuscusnak a 146. old. 220.) jegyzetében citált szavait is, ( A 30.000-et a Cont. Claustroneob. VI. a. említi, a 40.000-et a Chron. Sanpetrinum 115.: „cum quadraginta milibus Ungarorum et Comanorum”. – Thomas Tuscus, Gesta imperatorum, M. G. Scr. XXII. 525. hallomásából közli adatait: „Ungaros et Cumanos ultra 40 milia ut fertur in equis, quibus usus est pugnandi in arcu et sagittis magis quam gladiis”.) nem pedig arra a következtetésre jutni, melynek Köhler id. m. 319. oldalán a következő szavakkal ad kifejezést: „Obgleich der ungarische Adel auch geschlossen focht, so war er doch zu leicht bewaffnet, und ritt nur leichte Pferde (Maiden), so dass er einem Angriff der Ritter nicht gewachsen war.” Kőhler e téves nézetét már Busson is helyreigazítja id. m. 6. sz. Excurs-ában de a legjobb cáfolatot erre mégis csak magának a dürnkruti csatának a lefolyása szolgáltatja, amelyből kitünik, hogy a magyar vitézek nemcsak hogy helyt nem tudtak volna állni a nehéz fegyverzetű cseh és német lovagok támadásának, hanem ők támadtak rá a leggyönyörűbb elánnal Ottokár sűrűen zárt, tetőtől talpig vasban álló nehéz lovas tömegeire, amelyeket hamarosan meg is futamítottak. Ép oly tarthatatlanok a többi német iróknak a magyarságot ócsárló megjegyzései is. Igy többek között Ellenhard, M. G. Scr. XVII. 123. azt fogja rá az akkori magyarokra, hogy „gentes inermes et non bellicose” lettek volna; a Chron. Colm. 250. pedig azt mondja, hogy: „Rudolphus rex libenter vidisset, quod Ungari cum Cumanis congressi fuissent, sed eos ipsi invadere minime volureunt”. A valóság elferdítésének és csunya ráfogásnak minősítendő az is, amit az Ann. S. R. Salisb. a 802. oldalon következőleg fejeznek ki: „in hoc (t. i. az üldözésnél) Ungari et Cumani plus quam Teutonici exercent; isti quidem prelia sustinebant, illi vero spolia ponderabant”. Valóban csak rosszakarat és irigység foghatta rá a magyarokra, hogy nem igen akartak a harcba beleegyedni és hogy eszük inkább a rabláson, mint a hadakozáson járt. Ily megalázó szemrehányásokkal legfeljebb a zabolátlan kún csapatok egy része illethető.

[30] Lásd Rudolfnak a dogéhoz intézett levelét – Fejér, Cod. epist. VII. 4. 180.: „Sciat itaque vestra providentia, quod nos feria quinta proxima post festum Bartholomei (aug. 25.) eo loco locavimus castra nostra, quo a tentoriis dicti regis Bohemie vix ad spatium dimidii militaris Theutonici distabamus. Mane vero sextae feriae subsequentis unacum dilecto filio nostro rege Hungariae procedentes cuneos acierum nostrarum adiunximus hostium stationi, sicque hora diei quasi sexta inter nos gravis pugna committitur”.

[31] Erre enged következtetni a Chron. Colm. 249. következő kitétele: „Habebat (Rudolfus) insuper civitatem Wiennensem cum multis ad bellum hominibus praeparatis”.

[32] A döntő összeütközést megelőző hadműveletekről az alábbi egykorú feljegyzések nyújtanak felvilágosítást: Cont. Claustroneob. sexta 745.: Rex Romanorum. . . missis nunciis et litteris regem Ungarie cum 30 milibus Ungarorum et Cumanorum in suum auxilium evocans, cum Australibus et Styriensibus et Karinthianis sibi astantibus circa Marchek se recipiens exercitum congregavit. Quosdam pugnaciores Ungaros et Comanos circiter 8 milia cum quibusdam Australibus sub capitaneo Emberbergaer mittens, numerum expeditorum exercitus regis Bohemie adhuc prope La existentis jussit explorari. Exploratores itaque premittentes duo milia cursitanciu, exercitum regis Bohemie aliquibus peremptis et captivatis non modicum festinis insultibus perturbando, ad comocionem tocius exercitus concitacionibus adeo coegerunt, ut post concitacionem duorum dierum rex Bohemie cum toto suo comitatu castra movens, fugatis exploratoribus tercia die contra exercitum regis Romanorum progrediens contra Prunsendorf in prato pernoctando mane juxta amnem Morave, in quodam circumflexu per sec dies repausans exercitum suum pluribus et fortibus augmentavit. Annales S. Rudberti Salisb. 802.: Ungari ad investigandum militie potentatum in exercitu regis Bohemie miserunt ex Ungaris circa duo milia in armis levibus; quorum insultibus rex Bohemie provocatus, ab oppido La, quod obsederat, castra movit ad Romanum exercitum faciem dirigendo. Hermanni Altahensis Ann. SS. XVII. 410.: rex Bohemie castra metatus est super flumen March in campo qui dicitur Marichvelt prope Cistesdorf. – László király oklevele 1285. jan. 8-ról György mester számára, Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 274.: Ceterum in expedicione nostra, quam habuimus contra regem Bohemorum, cum eundem magistrum Georgium ad sciendum et videndun exercitum eiusdem Regis Bohemie, mississemus, unum cuneum exercitus eiusdem ante accelerationem nostram viriliter debellavit, et tres milites honeste armatos cum ipsorum dextrariis in area certaminis captos nostre maiestati presentavit; quos domino Rudolpho regi Romanorum donvismus”. – Továbbá László király oklevele 1288-ból, Fejér, Cod. Dipl V. 3. 393.: . . . nosque una cum Baronibus ac regni nostri nobilibus contra eundem regem prodecentes iuxta fluvium Morava, predictum M. Georgium cum ceteris personis ad speculandum exercitum ipsius regis Boemie misissemus; idem M. Georgius ante castrum Loa cum hominibus regis prefati viriliter dimicavit, et nobis tres adduxit milites captivatos”.

[33] Lásd a 16. sz. mellékletet.

[34] László király oklevele 1279-ből, Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 561.: „Matheaeum Palatinum . . . principem tunc temporis militiae nostrae”.

[35] Utóbbi nevét a Vértes hegység alján fekvő Gut helységtől nyerte.

[36] Ann. S. R. Salisb. 803.: „Cumani vero sine ordine cursitabant, et aliis procedendibus ad castra hostium ordine bellicoso, isti per latera utriusque exercitus vagabantur”.

[37] A krónikák szerint szokásban volt a magyaroknál, hogy a király, mint a hadsereg fővezére távolról kisérje figyelemmel a harcot és ne elegyedjék abba a hullámzó, színlelt futással és ismételt nekirohanással kapcsolatos műveletbe, amely a magyarok harcmódját jellemezte. Igy tudja ezt a Stájer rímes krónika is, mondván:

„Es ist der Unger gewonhait
Und jehent auch offenbar
Ir kunig sey jn zu achtpor
Darczu, daz er schull streiten”.
A Chron. Colmar. 250 szerint Rudolf intenciója volt az, hogy László király a küszöbön álló harcból kikapcsoltassék. „Rex Ungariae puer 18 annorum extitit et ad proelium non pervenit, quia rex Ruod. ipsum noluit interesse”. E szerint az ifjú király Rudolf határozott kérelmére vonult volna félre, hogy csak mintegy páholyból nézze végig és lét és nem lét kérdése felett dönteni hivatott seregek gigantikus küzdelmét.

[38] „Zwei Stühle” mondja a Stájer rímes krónika c.

[39] Ann. S. R. Salisb. 803.: „Nobiles Austrie dividebantur in duas turmas, una portavit vexillum Romane aquile, sub vexilo Austrie altera militavit; alia turna victoriosissime sancte crucis insignia iuxta morem imperii sequebatur. Sub hoc signo salvifico rex Romanorum militat”. Ez alapon, valamint a Stájer rímes krónika alapján, Kőhler id. m. 324. – aki azonban, mint alább látni fogjuk, tévesen úgy állítja be a dolgot, mintha úgy az első felvonulásnál, mint a harc folyamán a német-osztrák és a magyar sereg nem egymás mellett, hanem egymás mögött állott illetve harcolt volna, – így írja le a csatarendet: „Die Ungarn, in zwei Treffen formiert . . . sollten die Avantgarde übernehmen, wozu sie durch ihre Fechtweise vorzugweise geignet waren. Dahinter als drittes Treffen standen die Österreicher in zwei Haufen getheilt, der eine unter dem Reichsbanner mit dem Adler, der andere mit dem österreichischen Banner, das dem alten Herrn von Haszlaw, der darauf seine Berechtigung geltend machte, anvertraut wurde”.

[40] Köhler id. m. 325.: „Der Gedanke, den Ungarn den Vorstreit zu überlassen, lag bei den Vorurtheilen der Zeit keineswegs so nahe, als es scheinen möchte, da hierin die grösste Ehre gesucht wurde. – Nach der Steier. Reimchronik Cap. 145. hatte der Graf Tauffers dem Könige den Rath gegeben, den Ungarn das Vortreffen zu geben. Von ihm, der seine Schule in Italien durchgemacht hatte – er war im Etschthal geboren – ist wohl auch der Vorschlag ausgegangen, eine Reserve zu bilden, die erst im entscheiden Augenblick ins Gefecht eingreifen sollte. die Idee dazu ist den Griechen entliehen”. Tudjuk azonban, hogy a régi magyarok se mulasztották el soha tartalék kikülönítését.

[41] Ann. S. R. Salisb. 802.: „mane sequenti lucescentibus solis radiis, signa militiae radiantia producuntur”.

[42] Lásd a II. harcmozzanatot a 16. sz. mellékleten.

[43] Hogy szövetségeseitől mily nagyarányu támogatásban részesült, azt még megközelítőleg sem lehet megállapítani. Fr. R. v. R. Schlachtenatlasa csak a táborában tartózkodó idegen uralkodók neveit, akiknek száma elég tekintélyes volt, sorolja fel.

[44] Ann. S. R. Salisb. 804.: „rex Bohemie sub leonis signo militans”.

[45] Chron. Colm. 250.: „Omnis exercitus regis Rudolfi alba cruce desuper utebatur; sed Bohemie regis exercitus crucem viridem ferebat”.

[46] Cont. Vindob. 709.: „Rex vero Boemie suis exercitibus pro signo dederat clamare: „Praga! Praga!” et cuilibet album peplum circa collum ante et retro usque ad cingulum in modum stole dyaconi”.

[47] Ann. S. R. Salisb. 803.: „posuerunt in superiori veste signum sancte crucis”. – Chron. Colm. 250.: „alba cruce”. Ellenben a Chron. Magni presb. cont. 534. vörös keresztet említ: „insigniti ante et retro una cruce rubeo colore formata”. Ugyanez folytatólag: „tam pagani quam christiani clamabant, ut se et suos cognoscerent: Christus! Christus! Roma! Roma!” – A Cont. Vindob. szerint a csatakiáltás csak Krisztus, a Stájer rímes krónika szerint csak Róma volt.

[48] Lásd a II. harcmozzanatot a 16. sz. mellékleten.

[49] Kézai id. m. 105.: Egressus ergo de Albensi civitate velut Martis filius . . . Rudolphum in Marchec coniunxit cum exercitu, qui ipsius adventum et auxilium sicut Dei exopatabat. Sed quoniam gens Rudolphi in motu gravis erat propter arma graviora, nimisque timorata ad reistendum tam validae mutltudini, ut Otacarus conducere ferebatur, pro eo contraire ac moveri dubitatab. Hoc autem Ladislo Rege viso et percepto Otacaro ad praelium properanti, ac parato circa castrum Stilfrid prope fluvium Morowe adpropinquat, Bo(micum exercitum convallando circumquaque. Quorum quiden equos et semetipsos sagittis Hungari et Comani Regis sic infestant vulnerando, quod Milot militiae suae princeps, in quoi copia exercitus praesertim confidebat, sustinere non valens Hungarorum impetum ac sagittas, cum suis fugam dedit, et post ipsum Poloni conductitii, dissoluto exercitu fugerent cum Bo(mis; Comanis vero inter ista praelia, onera et arnesia Bo(morum Regis, suique exercitus sustollentibus dissipando. In isto ergo praelio Rex Otakarus dispersa mente et confusa vagando in exercitu captus occiditur . . . Mortuorum autem numerum potuisset aestimare sola divina sapientia Rudolphus Teutoniae Rex atque Romanorum cum suis stabat inspiciendo quae fiebant. Facta ergo hac victoria Rex Germanicus Ladislao Regi egit grates, quod per eum Austria et styra sibi fuit restituta illo die. Et sic Ladislaus Rex Hungariae rediit cum victoria Reg Alamannico in Austria remanente.

Eléggé sajnálhatjuk, hogy a dürnkruti kiválóan szép és dicső fegyvertényről hazai krónikáink közül egy se tartalmaz elég megbizható és részletesebb feljegyzéseket. Kézain kívül még csak a Bécsi Képes Krónika emlékszik meg röviden, még az évszámot is eltévesztve, az 1278. évi hadjáratról és jellemző, hogy ebben is főszereplő gyanánt a magyar sereg, Rudolf ellenben csak segítőtárs gyanánt szerepel. Az említett krónika idevágó részlete következőleg hangzik: „Qui Rex Ladizlaus anno Domini milesimo ducentesimo septuagesimo sexto (1278 helyett), Imperatore adiuvante, circa Moraviam occidit regem Othacarum supradictum in prelio”.

Ellenben igen becses adatokat tartalmaz az egyik cseh forrás, az Annales Otakariani, amelynek 192. oldalán a következőket olvashatjuk: „Interea electus Rudolfus, ut vir providus et prudens in rerum discrimine, sciens arcum suum tendere et relaxare tempore opportuno, comperiens per exploratores suos, quod rex cum exercitibus suis nullam spem haberet de adventu inimicorum, et essent disperci huc atquo illuc, sicut consuetudo Boemorum est, causa praedae rapiendae et rege cum paucis commorante, repente irruit cum exercitibus super improvisos et inhermes, et in modum semicirculi per ordinatas acies circumcingens eos multitudine innumerosa, contrivit tentoria ipsorum et exercitum eorum et cecidit super miliciam regis Otakari formido et pavor in magnitudine brachii electi Romanorum, et perterriti ac nimium stupefacti non volentes resistere potentiae ipsorum, fugiunt”. A cseh krónikának ez a részlete nagyban és egészben véve a magyarok küzdelmére vonatkozik, illetve azt irja le, nevük kihagyásával, Rudolf cégére alatt, Kézaihoz hasonlóan, Rudolfnak további küzdelmét, amelyben aztán tényleg ő játszotta a főszerepet, hallgatással mellőzvén. Ezek szerint ez a két, sok tekintetben egymással teljesen megegyező krónika szolgáltatja a legmegbizhatóbb, legbecsesebb adatokat ahhoz, hogy a magyar csapatoknak Dürnkrutnál tanúsított vitéz és kiválóan eredményes működéséről és magatartásáról helyes képet nyerve, azok itteni szerepét a kellő világításba helyezhessük és megfelelően értékelhessük.

[50] Chron. Magn. presb. cont. 534.

[51] Stájer rímes krónika 149. fej.

[52] Kőhler id. m. 333., a Stájer rímes krónika 149. fej. nyomán: „Als das Heer im Vormarsch von der Höhe zum Waidenbach herabstieg, stimmte der Bischof von Basel die Weise an:

„Sand Marey, mutter und maid,
Alle unsre not sy dir gechlait”.
Das ganze Heer deutscher Zunge – die Ungarn waren schon voraus – stimmte ein. Auch von den Böhmen herüber ertönte die Weise „Gospodina Pomiloido”. Bald jedoch hiess es: „Helm auf!” Die Ungarn waren bereits im Kampfe begriffen. Die Österreicher setzten sich in Trab”.

[53] Victring (Böhmer F. I. 310.): „Ottokarus sicut leo seviens irruens, Rudolfi aciem discindebat.”

[54] Lásd a III. mozzanatot a 16. sz. mellékleten.

[55] Chron. Sanpetr. 116.: „Boemi multo copiosiorem exercitum habentes, pene victoriam obtinuerunt”.

[56] Chron. Colm. 250.: „Secundum (exercitum) rex Rudolphus habebat, et hunc adversus exercitum regis Boemiae dirigebat. Exercitus autem regis Boemiae forcior erat et eos retrocedere faciebat. Videns Rudolphus rex suos deficere, tertium quem habebat exercitum scilicet trecentos milites habentes equos valleratos . . . contra regem Beomiae dirigebat”.

[57] Ann. S. R. Salisb. 803.: „Ipse vero rex Bohemie in ultima sua acie, que maiorem rei bellice fortitudinem formidabilem continebat, insignis emicuit, se ipsum et aciem illam conservant pro Romani regis cuneo conterendo. Sic fit, quod primis hinc inde pugnantibus aciebus ambo reges lentis progressibus se adventant, et tamen rex Bohemie amplius alio festinavit ad pugnam. Cum enim videret primam nostre partis aciem a suorum facie improbe declinantem, de victoria adeo confidebat, ut velocem suorum militium impetum morosem crederet, et festinos nimium se iudice desides recenseret; credidit enim se totam Romani regis militiam excussisse. Cumque vicinius accessisset, hoc quod speravit, non accidit, et quod credidit, non invenit. Tunc enim primo per medium pulveris in turbine revoluti vidit vexillum aspectu terribile, in quo adventum Romani principis investigat. Quo viso, non parvo stupore concuitur; et tamen vir plenus audacia festinos suos milites hortatur amplius festinare, petens ex animo, ut in bello Romanus rex vincendus, capiendus, aut si fieri posset occidendus suis manibus servaretur”.

[58] Chron. Colmar. 249.: „Promisit et sedecim militibus mille marcos argenti, si sibi regem Rudolfum vivum, vel vulneribus laesum, vel mortuum praesentarent”. – Annal. Hermanni Altahensis, M. G. Scr. XVII.410. „Item idem rex Boemie cuidam strenuo militi promisit plurima se daturum, si vel domnum Romanorum regem, vel saltem equum eius occidit”.

[59] Herm. Altah. Cont. M. G. Scr. XVII. 410. – Chron. Sanpetr. 114.

[60] Matthias Nuewenburgensis, Böhmer F. I. 159.: „Rex autem non in signis regiis sed in armis non signatis et rubiginosis prodiít ad conflictum”. – Ottokárról is azt állítja Thomas Tuscus, M. G. Scr. XXII. 525., hogy „deposito regio habitu” harcolt volna.

[61] Chron. Colmar. 249.: „Rex Rudolfus contra suos adversarios fortissime dimicavit. Tandem vir fortis veniens regem percussionibus affligebat, sed cum vincere non posset, equum lancea perforavit. Tunc rex et equus pariter corruerunt, et rex in terra iacuit prostratus et omni solatio destitutus; clipeum suum super se posuit, ne subito sum pedibus equorum turpiter moreretur. Post transitum caballorum quidam volens eum a mortis periculo liberare, de terra prout potuit elevavit. Tunc rex dixit: Equum mihi velociter preparate. Quod ut factum est, protinus ascendit et suorum auxilium fortiter invocavit. Venerunt autem ad eum de suis circiter quinquaginta”.

Ann. S. R. Salisb. 802.: „Ac miles quidam previus regis Bohemie Romani regis dextrarium transfugit gladio; qui statim corruit obruens ascensorum et tam gravi pondere substratum detinens, ut iacenti equus moriens mortem minaretur . . . Interim rex Bohemie sub leonis signo militans, eiusque audaciam fulmineis ictibus representans, contendit non minus de victoria consequanada quam de vita salvanda. Tandem quidam nobilis, comes Perchtoldus videns regem Romanorum cadavere mortui dextrarii obvolutum, ad terram prosiliens erexit Romanum principem semivivum. Qui respirans modicum ascendit alium dextrarium et dum resumpta galea prompto quidem animo, sed corpore fatigato iterum se vibraret in hostes . . .

Her. Altah. Cont. M. G. Scr. XVII. 410.: „Item idem rex Bohemie cuidam strenuo militi promisit plurima se daturum si vel dominum Romanorum regem, vel saltem equum eius occideret in congressu. Qui miles hac promissione accepta, cuneum fortissimorum militum penetrans, ipsum regem Romanorum vehementi ictu ad terram prostravit et equum eius occidit. Sed nobiles, qui latus regis stipaverant, eundem captivaverunt militem et regem in equo alio locaverunt. Sed ecce mirabilem predicti regis elementiam, quia eundem militem sibi captivum presentatum abire permisit illesum, dicens, quod reipublice dampnum esset, si miles adeo fortis et strenuus deperiret”.

Cont. Vindob. 708.: „In quo primo conflictu romanorum rex occiso a quodam sub eo dextrario in terram prosiliit, sed cito a suis fidelibus sublevatus iterum ad pugnam progreditur”.

Ann. Suevici, M. G. Scr. XVII. 283.: „ . . . et quamquam idem Romanorum rex equo quo sederat interfecto in terram corruerat, iterato se conflictui involvit”.

[62] Johannes Vitoduranus, ed. Wyss, 26.: „Fertur quod in hoc bello rex R. corruens de equo suo, miserabiliter in terram prostratus pedibus caballorum e manibus hostium expositus erat. Quod cernens quidam miles suus vocatus de Ramswag ipsum non solum a conculcatione equorum et insultu inimicorum eripuit, verum eciam super equum alium gloriose locavit, in quo devicta morte hostem fortiter cedens solemniter triumphavit”.

Ramswag lovagról, akit élete megmentőjének nevez, Rudolf is megemlékezik egyik okiratában (Kopp I. 264.): „da er vns vf hob usz dem bacht, wir nider geschlagen lagent, damit er vns des lebens gehalf und den val, der vns mit geding uf was gesetzt, den want er vns”.

[63] Rudolf levele a dogehez: „hora diei quasi sexta inter nos gravis pugna committitur, in qua dictus rex Bohemie… occubuit”.

[64] Lásd az V. harcmozzanatot a 16. sz. mellékleten.

[65] Köhler id. m. 339.: „Böhmischerseits war nichts mehr vorhanden gewesen, den Choc der Schar Ulrichs von Capellen zu pariren. Was von früher im Kampf gewesenen Haufen noch vorhanden war, hatte sich entweder de Polen angeschlossen, oder war auf dem Schlachtfelde zerstreut, anstatt sich hinter de Polen zu sammeln”

[66] Hogy a harc utolsó fázisában a lengyelek játszották a főszerepet, az a Stájer rímes krónika 157. fejezetéből és az Ann. Henr. de Heimb. következő passzusából tünik ki: „Heu occisus est ille magnificus rex Ottokarus cum multis Polonis”. – Az egyik lengyel forrás, Rocznik Sedziwoje, Bielowski Mon. Pol. II. 878. is megerősíti ezt, mondván: „Rex Bohemiae Przemislius occiditur, et milites Cracovie qui in adjutorium sibi missi fuerunt alii occisi alii capti”.

[67] Chron. Colm. 251.: a 257. alatt közölt szöveg folytatásaként: „Cum hiis (t. i. Capellen 50 lovagjával) igitur rex a latere exercitum regis Bohemie subintravit atque in duas partes divisit, et posteriorem partem fortiter impugnavit. Anterior pars exercitus Bohemorum clamavit: „fugiunt! fugiunt!” exercitum regis Rudolfi decipere cupientes. Sed quanto plus ili calmoribus instabant, tanto magis Theutonici percussionibus eos infestabant. Rudolfus autem rex posteriorem partem, Bohemiae regis exercitum, fortiter impugnabet, ac illi timore territi fugierunt. Illis autem terga vertentibus, Ungari subsequuntur, pugnantes impugnant, fugientes persequuntur, capiunt, trucidant partiter et occidunt”.

A Stájer rímes krónika ezt az oldaltámadást csak Capellen által, Rudolf közreműködése nélkül hajtatja végre s arról a 153. oldalon következőleg emlélkszik meg:

„Mit hurt er rait,
Niemann im daz vor hielt
Die rot er enczway spielt,
Als ain tuch mit ainer scher
Tut ain sneider”.

[68] Mathias Neuwenburg. Font. IV. 159. szerint Hochberg gróf volt az, aki az erre vonatkozó utasításokat már előzetesen kiadta. A Chron. 249. szerint előbb már a cseh sereg elől levő része (anterior pars) is hasonlót kisérelt meg, de eredmény nélkül.

[69] Hogy Ottokár mily hősiesen viselkedett ebben a csatában, arról a következő idézetek tesznek tanúságot: Rudolf a pápához intézett levelében ezt irja róla: „Rex praedictus – cedere noluit, sed more et animo giganteo, virtute mirabili se defendit”. – Chron. S. R. Salisb.: „Fortissimus rex Boemiae – leonis audaciam fulmineis ictibus repraesentans . . .” – Chron. Sanpetr. 116.: „Rex Boemorum in una acie cum aliquibus suis fidelibus contra hostes proeliabatur proelia fortitudinis similis Machabaeo, viriliter incedens, ita ut pauci ad eum accedere auderent.” – Chron. Claustroneob.: „Rex Otacharus – cui etiam inimici ejus dabant testimonium, quod in exercitu non fuerit ei similis”.

Ann. S. R. Salisb. 802.: „Ad fuge presidium adeo certatim et inordinabiliter se convertunt, quoid in aqua Mara quam transire oportuit, fugientes plures se per impetum submerserunt, quam in bello corruerint vulnerati. – Cont. Vindob. 708.: (Rudolf ujból lóra kapva, ismét a harc színhelyére érkezik). „Et ecce mirum in modum totus exercitus Boemie superatus terga in fugam verterunt, relicto rege suo solo. Pars autem adversa eos insequentes sine defensione eos trucidabant. Alia vero pars in fuga flumen transire cupiens submergebatur, descenderuntque in profundum gurgitis quasi lapis”. – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 6.: „multis interemptis gladio, plures fugiendo aquis miserabiliter prefocantur”. – Cont. Claustroneob. sexta 745.: „regem Bohemie et exercitum suum . . . devicit adeo, ut ipse rex Bohemie cum pluribus nobilibus in loco conflictus occisus et morte prostratus remaneret, multi etiam in fluvio Morawe cum equis et armis submersi morerentur. Plurima autem pars eiusdem exercitus . . . captivata est abducta”.

[70] Chron. Sanpetr. 114.: A 265. alatti idézet folytatása: „Cum hec ita agantur, lassatus tandem de nimiis laboribus declinavit et ipse de prelio vidensque populum suum dispersum, fugam iniit contra oppidum Drezingin”

[71] Ottokár megöletését a különböző krónikák az alábbiak szerint különféleképen adják elő: Chron. Sanpetr. 116. (a fenti idézet folytatásaként): „Cui succurrens quidam nobilis, ipsumque regem esse agnoscens, captum eum secum ducere volebat. Cumque pre lassitudine non posset ulterius procedere, depositus est ad terram, galeaque deposita est ut paululum respiraret. Quidam dictus Kelremeistir, cuius patrem in carcere interfici fecerat, videns eum, scrutandoque cognoscens iussit servum suum, ut tolleret loricam ipsius regis, ipsumque gladio transfoderet, cuius iussioni servus obediens, predicto modo ipsum miserabiliter occidit”. – Chron. Colmar. 250.: „Tandem rex Boemiae fessus ab ignobili capitur et armis propriis spoliatur. Tunc rex discinctus ducitur. Miles quidam insequitur eum dicens: Ecce rex, qui fratrem meum turpiter interfecit; luet igitur factum! extractoque gladio regem in facie graviter vulneravit. Alter vero, sequens hunc ventrem regis gladio perforavit. Qui autem regem Boemiae ceperat, doluit vehementer, et ipsum libentissime defendisset, se suis viribus potuisset”. – Cont. Vindob. 708.: „Ipse autem rex Boemiae inclitus ab hostibus capitur, trahitur, percuitur, ab equo eiicitur, a Berthaldo dapifero de Ernberwech ac aliis multis nobilibus nimium fessus ad terram deiicitur, et per cervicallancea perforatur, ac aliis plagis affectus ultimo gladio transfixus in eodem loco mortuus est”. – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 7.: „ecce quidam officialis ac nobilis de Austria et de parte regis Bohemie, sed eius domesticus inimicus, cuius fratrem non longe ante quibusdam causis exigentibus necari fecerat, hic cum dominum suum, pro quo pugnare debuerat in prelio, per intersigna studiose et diligentius notavisset, in ultionem fratris sui propius accedens, acuto gladio letale vulnus lateri regis inflixit”. – Mathias Nuewenburg. 160. szintén azt állítja, hogy Ottokárt saját alattvalója ölte meg: „immo eo capto ipsum finito conflictu quidam Bohemus occidit”.

[72] Ann. S. R. Salisb. 802.: „Ad fuge presidium adeo certatim et inordinabiliter se convertunt, quoid in aqua Mara quam transire oportuit, fugientes plures se per impetum submerserunt, quam in bello corruerint vulnerati. – Cont. Vindob. 708.: (Rudolf ujból lóra kapva, ismét a harc színhelyére érkezik). „Et ecce mirum in modum totus exercitus Boemie superatus terga in fugam verterunt, relicto rege suo solo. Pars autem adversa eos insequentes sine dfensione eos trucidabant. Alia vero pars in fuga flumen transire cupiens submergebatur, descenderuntque in profundum gurgitis quasi lapis”. – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 6.: „multis interemptis gladio, plures fugiendo aquis miserabiliter prefocantur”. – Cont. Claustroneob. sexta 745.: „regem Bohemie et exercitum suum . . . devicit adeo, ut ipse rex Bohemie cum pluribus nobilibus in loco conflictus occisus et morte prostratus remaneret, multi etiam in fluvio Morawe cum equis et armis submersi morerentur. Plurima autem pars eiusdem exercitus . . . captivata est abducta”.

[73] Ann. S. R. Salisb.: „Pars regis Romani subintrat tentoria Bohemorum et insequitur fugientes; in hoc tamen Ungari et Cumani plus quam Teutonici se exercent; isti quidem prelia sustinebant, illi vero spolia ponderabant”.

Ann. S. R. Salisb. 802.: „Ad fuge presidium adeo certatim et inordinabiliter se convertunt, quoid in aqua Mara quam transire oportuit, fugientes plures se per impetum submerserunt, quam in bello corruerint vulnerati. – Cont. Vindob. 708.: (Rudolf ujból lóra kapva, ismét a harc színhelyére érkezik). „Et ecce mirum in modum totus exercitus Boemie superatus terga in fugam verterunt, relicto rege suo solo. Pars autem adversa eos insequentes sine dfensione eos trucidabant. Alia vero pars in fuga flumen transire cupiens submergebatur, descenderuntque in profundum gurgitis quasi lapis”. – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 6.: „multis interemptis gladio, plures fugiendo aquis miserabiliter prefocantur”. – Cont. Claustroneob. sexta 745.: „regem Bohemie et exercitum suum . . . devicit adeo, ut ipse rex Bohemie cum pluribus nobilibus in loco conflictus occisus et morte prostratus remaneret, multi etiam in fluvio Morawe cum equis et armis submersi morerentur. Plurima autem pars eiusdem exercitus . . . captivata est abducta”.

[74] Erre nézve a Herm. Altah. Cont. M. G. Script. XVII. 410. a következőket tartalmazza: „Item enim rex Bohemie nobiles et populum predictarum, scílicet Bohemie, Austrie, Moravie, Stirie, Carinthie, et Carniole, qui ante sua tempora rapinis et spoliis assueti fuerant, multa austeritate compescuerat, et sine delectu personarum in serveritate iustitiae ita magnum iudicaverat sicut parvum. Et ob hoc prepaucis expositum hostibus dimiserunt”.

Palacky id. m. II/1. 267. old. erre nézve ezeket irja: „Wie viele und welche treue Edle an seiner Seite und für ihn freudig den Heldentod starben, darüber gibt uns die karge und parteiische Geschichte dieser Zeit keinen Aufschluss; nur der Bösen gedenkt sie, die ihre heiligste Pflicht gegen König und Vaterland verletzten. Während der Schlacht selbst rückten noch immer frische Heeresabtheilungen aus Mähren heran, die für die Entscheidung des Sieges höchst wichtig werden konnten; aber sie kehrten um, ohne den Feind gesehen zu haben, denn bei der Nachhut hiess es, die Schlacht sey bereits verloren, und ihr Anführer, Milota von Dedic, warf schändlicher weise in dem Augenblicke sich in die Flucht, wo er gerufen wurde, mit den Seinigen den Ausschlag zu geben”. Nyilvánvaló, hogy itt a tények tendenciózusan ferdített előadásával állunk szemben. Palacky fenti adatait főleg a Stájer rímes krónikából, de ez mindjárt hozzáteszi, hogy nem tudja, vajjon tényleg úgy történt-e a dolog, és Pulkawa-ból (Mencken, Scr. III. 126.) meríti, aki többek között ezeket mondja: „Ac dum cum turma sua fortiter acies adversariorum excipiens decertaret praefatus proditor Milotha cum omnibus suis declinans bellum et omnium beneficiorum et fidelitatis quibus domino suo tenebatur, fraudulenter oblitus, regem suum in tanto discrimine dereliquit”.

Az egykorú cseh forrás, az Ann. Otakariani, mitsem szólnak Milota vagy mások árulásáról és arról sem tesznek említést, hogy Milota a cseh tartalékot vezette volna. Mindezek alapján elfogadhatónak tartom azt, amit Busson (id. m. 59. és 140-140. old.) erre nézve mond: „Ob auch noch Verrath auf böhmischer Seite, wie berichtet wird, den Gegnern in die Hände gearbeitet hat, erscheint doch sehr fraglich. Umso begründeter erscheint dagegen die Annahme, dass ganze Abtheilungen des böhmischen Heeres in feiger Flucht davongeeilt sind . . . Das Geschrei vom sattgefundenen Verrath ist, wie man aus zahlreichen Beispielen alter und neuer Zeit weiss, ein besonders beliebter Trost für den Besiegten. . . Nach dem Berichte des Kéza und den Angaben Pulkawa's wäre es nicht unmöglich, dass Milota, den Befehl gehabt hat, über den Theil des böhmischen Heeres, der rasch vor den Ungarn das Feld räumte”.

[75] Chron. Colm. 251.: „Ungari subsequuntur, pugnantes impugnant, fugientes persequuntur, capiunt, trucidant pariter et occidunt”. – Cont. Vindob. 708.: „Plures etiam ex eis a Comanis capti, vinculati, vulnerati, miserabiliter deducebantur, raptis et spoliatis thesauris regis Boemiae”. – Kézai krónikája 121: „filius vero ejus (Ottok.) dux Nicolaus (Miklós troppaui herceg) in Hungariam deducitur captivatus, cum aliis captivis baronibus, comtibus et militibus sine numero” – Thomas Tuscus 526.: „tandem Boemi fugam accipiunt, insequentibus eis maxime Cumanis et Ungaris”. – Chron. Sanpetr. 114.: „Sinc ergo Boemis in fugam conversis, hostes quasi lupos eos insequuntur pene ad tria milliaria, et ita miserabiliter per devia queque occiduntur”.

[76] Chron. Colm. 251.: „Rex Rudolphus cum suis inloco prelii permanebat, donec omnes eum securum de victoria referebant”.

[77] László király egyik aug. 27-én kelt okmánya Laaból van datálva. Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 463.: „in regno Moravie iuxta castrum Laa in octavis sancti regis”.

[78] Cont. Claustroneob. sexta. 745.: „Ipso die obtenta victoria Ungari quidam cum Comanis terram Moravie intrantes, in pluribus villis rapinas rerum et captivitates hominum commiserunt Rudolfus taque propter vitandam seditionem inter Ungaros et suos, Ungaris et Comanis cum rapinis et captivis suis ad propria benevolenter remissis, postquam quatuor dies quievisset, cum Australibus et Styriensibus et Swevis terram Moravie ingrediens, civitates et urbes et municiones cum baronibus suo dominio subiugavit”.

[79] Kézai id. m. 108.: „Ut ergo in memoriam redeat Regis Ladislai tam gloriosa, triumphalisque victoria in opprobrium sempiternumque dedecus Bo(morum, Polonorum, Moraurumque scuta et vexilla in Albensi Ecclesia, sede Regni ac solio in pariete suspensa in aeternum perseuerant”.

[80] Ann. S. R. Salisb. 802.: „Cumque nox prima sequens victorie advenisset, circa noctis medium dum milites fessi tute quiescerent, vigiles proclamabant se audire et videre multitudinem armatorum; sicque totus exercitus rearmatur. Sed qui visi fuerant et auditi, ab exercitu a latere diverterunt. Mane quidam dixerunt, spirituales fuisse nequitias, vexantes corpora mortuorum. Postea tamen insonuit, quod Comani fuerint, contra quos orta fuit suspicio satis notabilis, quod in exercitum Romanum irruisse et regem ac milites occidisse volebant, si non eis dormientibus super eos rex glorie vigilasset”.

[81] Minoritae Florentini Geste imperatorum, Böhmer Fontes IV. 668.: „Vulgatum est, quod fere tertia pars Boemorum periit, vel occisa gladio vel in fluvio submersa”.

[82] Rudolf levele a pápához, Bodmann 91. old. 82. sz.: „Tandem vero militia nostra non sua, sed Dei omnipotentis virtute praevalens, milites regis Bohemiae in amnem vicinum impulit, ubi fere omnes aut gladio interepti aut flumine suffocati aut capti ab hostibus defecerunt, sic, quod fugae praesidium paucis profuit; nam fere omnes apud nos aut capti aut mortui remanserunt”. – A dogehoz intézett levelében, Kopp I. 893. pedig ezeket irja Rudolf: „in quo etiam belo nobiles regni Bohemie, et alii qui cum ipso rege venerant potiores, aut mortui gladio ceciderunt, aut victi certamine, dum ad fuge presidium se converterent, ab insequentibus sunt detenti”. – Ezzel szemben Rudolf Feldsberből, amidőn a csata eredményét még nem tudta teljesen áttekinteni, azt irja valamelyik bizalmasának (Bodmann, Cod. epist. 90, 81. sz.), hogy ellenfeleinek összvesztesége halottakban, sebesültekben és foglyokban 12.000-re tehető. A később szerzett benyomás – s bizonyára ez felelt meg jobban a valóságnak – tehát már sokkal véresebbnek tünteti fel Ottokár veszteségét.

A többi krónikák erre vonatkozó feljegyzései következőleg hangzanak: Kézai csak annyit mond, hogy: „Mortuorum autem numerum in prefato prelio potuisset estimare sola diuina sapiencia”. – Chron. Magni presb. M. G. Scr. XVII. 533.: „cum suis regem Bohemorum adgreditur et occidit eum et universam multitudinem percussit in ore gladii, preter eos, qui dimersi sunt in profundum fluvii qui fluit inloco certaminis . . . et auxiliante divina potentia contritum est cornu et omnis virtus exercitus ad 20 milia pegnatorum regis Bohemorum”. – A foglyok sokaságát Kézain kívül (lásd a 166. oldalon) kiemelik: Az Ellenhardi chron. M. G. Scr. XVII. 123.: „contrivit Bohemum qui contritus et occisus est, de suis vero 14 milia submersi et occisi sunt, et plures captivati sunt”. – A Cont. Lambac. 561.: „Rex Bohemie cum suis vincitur et occiditur in momento, exercitus eius pro magna parte interficitur, aliqua pars submergitur, plurimi captivantur”.

A foglyok és vizbefultak számáról Köhler (id. m. 341.) ezeket irja: „Die Ungarn fanden das reiche feindliche Lager vor sich und fielen darüber her. Ein Theil von ihnen blieb auch dem Feind auf der Fährte und brachte ihm noch empfindliche Verluste bei. Zahlreiche Gefangene wurden von ihnen an Stricken zurückgebracht. Unter ihnen befand sich der natürliche Sohn Ottokars, Niclas, Herzog von Troppau. Auch in die Hände der verfolgenden Deutschen fielen viele Feinde. Die Hauptzahl aber ging in den Fluten der March unter, Tagelang waren die Bewohner der anliegenden Ortschaften, bis auf eine Entfernung von zehn Meilen hin, an den Ufern beschäftigt, die Leichname herauszufischen und ihnen den Harnisch abzunehmen”.

[83] Ellenhardi Chron. 124.: „Perierunt tamen paucissimi milites ex parte Romanorum regis”. Az ejtett zsákmányról ugyanez a krónika ezeket mondja: „Capta est autem praeda innumerabilis a parte regis Rudolfi in curribus partis adversae, in auro, argento, scifis, scutellis argenteis, balkinis et aliis clenodiis et diversis rebus ornatu capellae regiae, armis, nobilium dextrariis et alis equis maioris et minori valoris, cuius damni et iacturae rerum ratio humana aestimationem computare non valet”. – Chron. Sanpetr. 116. „Capiuntur enim, ceduntur, mortificantur et quasi pecora in campo mortui disperguntur, Romanorum regis exercitu viriliter agente, quorum vix triginta occulto dei iudici ibidem remanserunt”.

[84] Ezt az általa közölt, fentemlített okmányok adatai alapján Busson (id. m. 89.) is elismeri és a valóságnak megfelelően megállapítja: „dass ein Theil der Ungarn – und wohl ein namhafter – wenn auch vielleicht nicht mit verdachten Hengsten, doch jedenfalls genügend gerüstet war, dass ere den Nahkampf gegen die feindlichen schweren Reiter annehmen konnte. Dass der ungarische Adel in diesen wacker seine Schuldigeit gethan hat, lässt sich durch viele urkundliche Zeugnisse erhärten”.

« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »