« 2. Ulászló küzdelmei János Albert lengyel herceggel és Miksa római királlyal. Az 1492. évi budai országgyűlés főbb határozatai. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

3. Az 1491. évi török betörés visszaverése. Eredménytelen tárgyalások Bajezid szultánnal a béke, illetve fegyverszünet meghosszabbítása tárgyában. Az 1492. évi török hadjárat. »

Megjegyzések. Elmélkedések.

Az elámított Beatrix csatlakozása és támogatása, nemkülönben párthíveinek ép oly ügyes, mint ravasz és alattomos mesterkedése folytán Ulászló riválisainak legveszedelmesebbikét, Corvin Jánost, aki ha ügyesen tudta volna a rendelkezésére álló rengeteg vagyont és tetemes haderőt, elsősorban a fekete sereget az ő céljainak szolgálatába állítani, szinte legyőzhetetlen ellenfél számba ment volna, nem remélt könnyűszerrel nemcsak leszerelte, és ártalmatlanná tette, hanem még az ő ügyének hathatós támogatójává is megnyerte. Ezzel a játszma, ha nem is dőlt el véglegesen Ulászló javára, de már nagyon közel volt ahhoz, hogy az végérvényesen meg is nyerje.

A másik két trónkövetelő csak annyiban volt veszedelmesnek mondható, mert azok mindjárt a legenergikusabb támadólagos fellépéssel igyekeztek a dolgok állását a maguk javára fordítani, amivel szemben a nehézkes, tunya Ulászló egyelőre csak az alkudozások kétes és nem eléggé hathatós fegyverével igyekezett álláspontjának érvényt szerezni. A jóhiszemű János Albert lépre is ment neki, ellenben Miksa erősen ütötte a vasat és bámulatos gyorsasággal nemcsak a volt osztrák tartományokat szerezte vissza, hanem még Magyarország tetemes részét is a maga hatalma alá hajtotta. Most azonban egyszerre kifogyott a szusz; elapadt a nervus rerum gerendarum eleddig se valami bőségesen bugyogó forrása, amelyet sem apja, sem a német rendek tovább táplálni nem voltak hajlandók s így ép abban a pillanatban, amidőn már Miksa a legnagyobb reménységgel kinyújtotta kezét az érett gyümölcs leszedésére, a sors egy-kettőre kirántotta alóla a gyékényt, újabb érdekes és tanulságos példát statuálva arra nézve, hogy a zsoldos hadak csak kiváló hadvezérek kezében, amilyen Giskra és Mátyás volt, tekinthetők feltétlenül megbízható hadieszközöknek és hadiszerszámoknak.

Ezek szerint Ulászló nem kiváló egyéni tulajdonságainak, amelyek fölött egyáltalában nem rendelkezett, sem ügyes és tetterős fellépésének, hanem egyesegyedül bámulatos, de legkevésbbé megérdemelt szerencséjének köszönhette, hogy a magyar trónra aspirálók versenyében, az ország és nemzet nagy hátrányára, továbbra is ő maradt a legkomolyabb királyjelölt.

De elvégre Ulászló mégis csak annak tudatára ébredt, hogy számottevő hadsereg nélkül csupán csak alkudozásokkal és igérgetésekkel sokáig nem maradhat a helyzet ura s ekkor érlelődött meg benne és bizalmasaiban az elhatározás, hogy Beatrix özvegy királyné még fokozottabb elámítása révén szerzik meg azt az összeget, amellyel a fekete sereget az országba hozni és esetleg még más csapatokat is talpra lehet állítani. Ulászló ugyanis 1476 óta a mesés gazdagságú özvegy glogaui hercegnővel, Brandenburgi Borbálával járt jegyben, de amikor utóbbit János sagani herceg Mátyás király segítségével a glogaui hercegségből kiűzte, Ulászló faképül hagyta őt.[1] Ulászló minden követ megmozgatott, hogy a pápa őt adott igérete alól feloldja, de ez a Beatrix-szal kötött álházasság idején még nem történt meg. Sőt ugyanekkor már más házassági tervvel is foglalkozott az elhatározásait folyton változtató s mindig ide-oda kapkodó Ulászló; Corvin János helyett ő akarta a gazdag milanói hercegnőt, Biancát nőül venni. Ily előzmények mellett köttetett meg a Beatrix-szal való ál-házasság, amelynek nyélbeütése előtt Ulászló meghitt tanácsosai előtt ünnepélyes óvás alakjában kinyilatkoztatta, hogy az általa teendő házassági igéretet, amellyel magát a viszonyok kényszerűsége előtt meghajolva leköti, betartani egyáltalában nincs szándékában és azt már előre érvénytelennek nyilvánítja.

Beatrix egyideig hagyta magát orránál fogva vezetni, hanem aztán mindjobban és sürgetőleg követelte, hogy az egybekelés ünnepélyes megyegzővel is szentesíttessék. Erre aztán Ulászló a tanácsosai előtt előzetesen kinyilatkoztatott óvásra és a Brandenburgi Borbálával fennálló házassági szerződésre hivatkozva, a Beatrix-szal kötött frigyet semmisnek jelentette ki és immár nem csinált titkot belőle, hogy már megindította a tárgyalásokat a milanói udvarral jövendő házasságát illetőleg. Hogy ez elől az akadályokat elhárítsa, Ulászló a pápához fordult, kérve őt, hogy kettős házassági igérete, illetve kötelezettsége alól oldja föl. Az erre vonatkozó tárgyalások éveken át folytak s azoknál Bakócz Tamás azzal volt Ulászló segítségére, hogy hivatalosan azt jelentette a pápának, miszerint az általa végzett egybeesketési aktusnál Ulászló a feltett kérdére, hogy hajlandó-e Beatrixot nőül venni, ő – természetesen előzetes megállapodásuk szerint – a szokásos „volo” helyett „ita”-t mondott.[2] És ez alapon VI. Sándor pápa 1500 április 3-án nemcsak a Beatrix-szal, hanem a Brandenburgi Borbálával kötött házasságot is érvénytelennek nyilvánította.

De nemcsak a Beatrix-szal való ál-házasság, hanem az összes állami ügyek intézése és kezelése terén is Ulászló kormánya alatt már kezdettől fogva a legmélyebb erkölcsi züllés jelei mutatkoztak s igen helyesen és találóan jellemzi dr. Bruckner fentebb említett tanulmányában a nagy király halála utáni legott lábra kapott legnagyobb mértékben rothadt korszellemet, mondván: „A pénzvágy, élvezet utáni sóvárgás, érzékiség, önzés, fondorkodás megrontották az egyenes magyar jellemet. Az egyházi és világi nagyok nem egyszer jó – vagy talán inkább mondjuk, hogy a legrosszabb – példával jártak elől arra nézve, hogy az élet célja az élvezet és hogy sem a vallást, sem a hűséget és becsületet nem kell komolyan venni. A Jagellók udavara nem nevelt szittya-jellemeket és úgy látszott, mintha veszendőbe mentek volna azok az erények, melyek naggyá tették egykor Magyarországot.” Majd néhány sorral alább: „Mátyás halála után az áldatlan és elkeseredett trónviszályok alkalmat adtak az önzés és képmutatás, az emberi alacsonyság minden alakban való megnyilvánulására.” E téren mindjárt kezdetben a legvisszataszítóbb példát szolgáltatta Szapolyai István ama tette által, hogy a nagy király gondjaira bízott Ausztriát és Bécset komoly ellenállás kifejtése nélkül engedte át saját trónjelöltje ellenfelének, a római királynak. Gyenge jellem tekintetében nem sokkal állottak mögötte Ulászló többi főkortesei és támogatói sem. Ettől a rothadt, bűzhödt levegőjű környezettől és kormányzattól a jobb érzésű emberek csakhamar annyira megcsömörlöttek, hogy – a megmételyezett többséggel szemben tehetetlennek érezvén magukat – inkább visszavonultak a közügyek intézésében való részvételtől, semhogy a közvélemény azt higgye, hogy az ő kezük is áldatlanul tovább működik a haza romlására és a maguk előnyére ebben a sár- és piszokrengetegben. Így többek között a magyar főpapság két legkiválóbb egyénisége, Ulászlónak eleinte leghathatósabb támaszai és támogatói, Dóczi Orbán egri püspök és kancellár, valamint Pruisz János váradi püspök lemondva minden eddig viselt világi címükről és állásukról és a politikai pályának végkép búcsút mondva, önként kolostorba vonultak vissza.

Épúgy, mint Beatrix-szal szemben, a két trónkövetelővel, a János Alberttel és Miksával folytatott béketárgyalásoknál is a trónutódlással való hitegetés játszotta a főszerepet, mely alkalommal Ulászló megbízottai, mindenesetre az ő utasításai és intenciói szerint, Magyarországot az ő magtalan halála esetére egyenesen áruba bocsátották, ezzel a nemzet eddig féltve őrzött jogát, a szabad királyválasztás előnyét könnyelműen feladván. A rendek ez ellen egy ideig zúgolódtak, háborogtak, de aztán még ebben az őket legérzékenyebben sujtó jogfeladásba is beletörődtek. Ennek legjobban Miksa örülhetett, aki a pozsonyi egyezség révén oly előnyös feltételekhez jutott, mintha Ulászlóval és Magyarországgal szemben elejétől végig győztesként szerepelt volna.

Az e korszakba eső katonai műveletek említésre méltót alig nyujtanak. Az egy eperjesi döntő ütközettől eltekintve, nem voltak ezek rendes, komoly hadműveletek, hanem csak nagyarányú portyázások, lelketlen dúlásokkal és pusztításokkal kapcsolatban.

Nevezetes, hogy az eperjesi ütközetben a csehek, vagyis a fekete sereg osztagai, Mátyásnak még nem rég félelmetes és legyőzhetetlennek ismert hada, immár nem állotta meg a helyét. Bizonyára azért, mert már nem állt mögötte a könyörtelen szigorúságáról ismert, de nemcsak büntetni, hanem jutalmazni is bőven tudó nagy király és hadvezér: Hollós Mátyás.

Ugyanezt a lanyha magatartást tapasztaljuk a nagy túlerőben levő királyi sereg részéről Székesfehérvár előtt is, amelynek gyenge német védőrsége egy álló hónapig tudott Ulászlóékkal dacolni. A királynak lanyhasága, ügyefogyottsága és tehetetlensége a hadműveletek tervezése, vezetése, mint nem különben a védőrségekkel folytatott alkudozások és a hadifoglyokkal az akkori felfogás szerint túlenyhén alkalmazott bánásmód terén lépten-nyomon szemünkbe ötlik, ami a Mátyás alatt kemény katonás cselekvéshez szokott alvezéreknél a legnagyobb fokú elégedetlenséget és zúgolódást váltotta ki.

Ezek szerint a kétségbevonhatatlan és rohamos léptekkel tovaterjedő dekadencia jelei mind politikai, mind katonai, de legfőkép erkölcsi téren már Ulászló uralkodásának első évében ijesztő módon kezdtek mutatkozni és sajnos, nem akadt férfi, nem akadt párt, mely a lejtőn lefelé megindult gyors gurulást megállította, megszüntette volna. Az 1492. évi budai országgyűlésen hozott törvények szintén inkább siettették az amúgyis gyors léptekkel közeledő katasztrófát. Ezekkel az országgyűlési határozatokkal, illetve azok katonavonatkozású részeivel, amelyek nagyban véve Zsigmond, Albert és V. László korabeli törvényekből kivont, a király hatalmát lehetőleg megszorító intézkedéseket foglalnak magukban, jobb áttekintés és összefoglalás kedvéért az e korabeli hadművészet állapotának megbeszélésénél fogunk bővebben foglalkozni.


[1] Curaeus, Annal. Siles. 324. – Eschenloer gyüjteménye, II, 339, 350. – Udis, Apologia R. Wladislai. – Palacky, Geschichte von Böhmen V/I, 337.

[2] Dr. Bruckner Győző, Magyarország belső állapota a mohácsi ütközet előtt című cikke a Mohácsi Évkönyben.

« 2. Ulászló küzdelmei János Albert lengyel herceggel és Miksa római királlyal. Az 1492. évi budai országgyűlés főbb határozatai. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

3. Az 1491. évi török betörés visszaverése. Eredménytelen tárgyalások Bajezid szultánnal a béke, illetve fegyverszünet meghosszabbítása tárgyában. Az 1492. évi török hadjárat. »