« A háború befejezése. A prágai béke. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

F) Az 1866. évi nyugat-németországi hadjárat. »

Megjegyzések. Elmélkedések.

A königgrätzi vesztett csata után az osztrák északi hadsereg legtermészetesebb visszavonulási vonala a legrövidebb irányban Bécs felé lett volna, annál is inkább, mert hiszen elsősorban a monarchia fővárosának, Bécsnek biztosításáról volt szó, ahova a déli hadsereg zöme is útban volt. Ámde Benedek táborszernagy, erélyes ellenséges üldözéstől tartva, célszerűtlennek vélte seregét Olmütz alá vezetni, hogy annak oltalma alatt a csapatokat néhány napig pihentesse és rendezhesse, egyszersmind arra is számítván, hogy ebből az oldalállásból, amelyet a poroszok figyelmen kívül nem hagyhatnak, az esetleg mégis egyenesen Bécs felé törekvő ellenséget hatásosan oldalba és hátba foghatná. Ámde a porosz fővezérlet Benedeket és megvert hadseregét már csak annyi figyelemre méltatta, hogy a 2. hadsereget hagyta vele szemben, meghagyván a porosz trónörökösnek, hogy az Olmütznél gyülekező osztrák sereget északkelet felé elszorítani és Bécstől elvágni igyekezzék, míg a sereg zöme egyenesen az ellenséges főváros felé vett irányt, hogy annak mielőbbi kézrekerítése révén a háborút lehetőleg gyorsan, végérvényesen és a legjobb eredménnyel befejezhesse. Nem férhet hozzá kétség, hogy a poroszok elhatározása volt a helyesebb, akik nem sokat törődve Benedek olmützi oldalállásával, ezúttal is a gyorsabban végleges sikert biztosítő főcélt tartották szem előtt, bár kétségkívül az sem lett volna teljesen indokolatlan, ha magukat az olmützi és dunamenti ellenséges seregek közé beékelve, mindenekelőtt az előbbit újabb döntő csatára kényszeríteni és annak révén azt teljesen tönkretenni igyekeztek volna. De ez az eljárás mindenesetre hosszabb időt vett volna igénybe.[1]

Ami a bécsi körök ama tervét illeti, hogy a rendelkezésre álló erők egy részével a bécsi Duna-szakaszt védjék, az Olmütznél hagyott résszel pedig az ellenség hátába működjenek, ez teoretikusan elég szépen és tetszetősen volt kieszelve, de ennek a tervnek a gyakorlati kivitele, kivált az olmützi csoportnak még mindíg elég gyenge erkölcsi és fizikai állapotára való tekintettel, igen nagy nehézségekkel járt volna s így nem csoda, hogy az újonnan kinevezett legfőbb parancsnok, Albrecht főherceg, az említett komplikált hadműveleti terv mellőzésével, mindenekelőtt az összes erők egyesítését tartotta szükségesnek.

Nagyon nevezetes és érdekes a porosz fővezérlet július 19-iki ama elhatározása, hogy a három hadsereget akár védelem, akár a támadó hadműveletek folytatása céljából a jelentéktelen Russbach mögött a lehető legszűkebb téren csatára készen egyesíti. Ha a XXII/16. számú mellékleten feltüntetett július 21-iki kölcsönös helyzetet közelebbről szemügyre vesszük, könnyen az a benyomásunk és érzésünk támad, hogy az osztrákoknak a legközelebbi napok egyikén a floridsdorfi hídfőből és a Kis Kárpátokon át egyidejűleg támadólag előnyomulva, a poroszokat könnyűszerrel harapófogó módjára kétoldalról támadhatták volna meg, illetve keríthették volna be, aminek természetesen gyorsan és meglepően kellett volna megtörténnie. Csakhogy ily merész és elég veszélyes hadművelet végrehajtását úgylátszik még a custozzai győztes hadvezér sem tartotta a fennálló körülmények között végrehajthatónak, hanem ehelyett a minél gyorsabb békekötést ajánlotta uralkodójának.

A lamácsi ütközettel csak azért foglalkoztunk részletesebben, mert az, mint a háború utolsó akkordja magyar földön játszódott le. Magyar csapatok, a 64. és 69. gyalogezredek, inkább tartalékviszonyban nyervén alkalmazást, abban nem vettek valami túlságos tevékenyen részt.

Az ütközetben a poroszok elejétől végig a legfrissebb támadólagos szellemet mutatták, míg az osztrákok magatartását inkább a passzív védelem tünetei jellemzik. Pedig ha kivált a Württemberg-dandár a kellő eréllyel tovább folytatja előnyomulását, úgy a Bose-csoport minden bizonnyal csakhamar a legkritikusabb helyzetbe került volna s ezzel az ütközet sorsa minden valószínűség szerint még a fegyverszünet kezdete előtt az osztrákok javára dőlt volna el.

A lamácsi ütközettel Benedek táborszernagynak fölfelé oly remekül ívelő, a leszálló ágban ellenben oly tragikus végű katonai pályája is véget ért.[2]

Az északi hadsereg keretében szerepelt magyar csapatok tevékenységét a többször említett Pilch-féle, A magyar katona című mű II, 372–379. oldalán következőleg foglalja össze: „A Benedek táborszernagy hadseregében szereplő 57 gyalogezred közül 22 kapta legénységét a Magyar Szent Korona országaiból. A hadjáratban részt vett 26 vadászzászlóalj közül 3, a 35 lovasezred közül pedig 10 volt magyar huszárezred. Ha tehát az osztrák eredetű gyalog- és lovasezredek számát a magyar ezredekével összehasonlítjuk, akkor megállapítható, hogy a harcoló ezredeknek körülbelül 29%-a volt magyar.

„Ezen a hadszíntéren legtöbbet az erdélyi 2. gyalogezred vesztett. Az ezrednek halott, sebesült és hadifogoly vesztesége: 42 tiszt és 1224 ember volt, ami után a létszáma már csak 19 tisztre és 600 emberre rúgott! Ez a roppant nagy veszteség volt az oka, hogy a hadjárat második felében az ezred fontosabb szerepet már nem játszhatott. Ez a nagy veszteség teszi egyben kötelességünkké, hogy ha csak vázlatosan is, leírjuk azoknak az ütközeteknek a lefolyását, amelyekben ez a derék magyar ezred tökéletesen tönkrement. Előre kell bocsátanunk, hogy az ezred a hadsereg összpontosító menetei alatt 9 nap folyamán kereken 120 kilométert tett meg Jaromerig, rendszerint szakadó esőben, rossz dűlőutakon. Amikor pedig június 27.-én parancsot kapott a Trautenaunál szorongatott Mondel-dandár megsegítésére, igen nagy fáradalmak után érkezett be Alt-Rognitz alá, ahol már rövid pihenő után harcba vetették a 23. gyalogezred három zászlóaljával és a 17. vadászzászlóaljjal együtt. Amint a támadók 1000 lépésre megközelítették a poroszok állásait, ezeknek lassú tüzelése mindent megsemmisítővé fokozódott. A hátultöltő fegyverek még sohasem tapasztalt gyorstüze a mieinket annyira meglepte, hogy az egész harcvonal meghökkenve megállott, a 23. gyalogezred két zászlóalja pedig meghátrált, miután 1–2 perc alatt 900 halottja és sebesültje volt. A 2. ezred 1. zászlóalját is nagy veszteség érte, amennyiben 5 tisztje és 300 embere elesett. A roham folytatására tehát gondolni sem lehetett s így e zászlóalj egyideig tüzeléssel önfeláldozóan egyedül tartotta vissza a poroszokat, hogy a szétlőtt 23-as zászlóaljakat teljesen meg ne semmisítsék. A kudarc ellenére a mieink később második támadást is intéztek, amelyben a támadó tömeg megint lövés nélkül indult neki a pokol torkának, bár kevéssel azelőtt ugyanígy százakat vesztett legjobbjainak sorából, s így bebizonyosodott, hogy a rohamot most már tűzzel kell előkészíteni. Bár most már ismerték a gyútűs puskák rettenetes hatását, mégsem igazodtak az ellenfél harci modorához, hanem újból a megszokott merev formákhoz kötött szuronyrohamot alkalmazták. Legelől járt a 2. gyalogezred 1. zászlóalja, amely már az első rohamban elvesztette tisztjeinek 60%-át, legénységének pedig majd a felét. A legénység eldobta csákóját és köpenyét, s bár a zászlóaljban felbomlott az eddig aggodalmasan megtartott rend, mindenki csupán szuronyos fegyverével kezében, rendíthetetlenül tört előre. A középen az egyesülés jelvénye, a zászló lobogott a 60 éves Vojtek György zászlótartó kezében. A szilaj lelkesedéssel rohanó elszánt tömeget a poroszok ezúttal nem várták meg, hanem hanyatt-homlok elszaladtak és a határon át oda vonultak vissza, ahonnan reggel elindultak. A június 28-iki rudersdorfi ütközetben pedig azért jutott végromlásba az ezred, mert azt (az Appiano-) dandárt, amelybe tartozott, a szomszédos dandárok magára hagyták. Az ütközet kezdetén az ezred 3. zászlóalja a porosz 2. gárdaezred 2. zászlóaljával elegyedett kézitusába. Ámbár a porosz gárdisták termetre felül is múlták a katonáinkat, a székelyekkel nem birtak, mert az erdélyi fiúk csodálatosan verekedtek. Egy-kettőre szétrebbent a porosz gárda büszke zászlóalja, a vezénylő alezredest, aki körül a legdühödtebben folyt a harc, lováról lerántották, a tisztek javarészt s a legénység egyharmadát harcképtelenné tették, a többit pedig megszalasztották. Hasonló sors érte a porosz 2. gárdaezred 1. zászlóalját is, mely testvér-zászlóalja segítésére jött. E sikerek és az ellenség látszólagos gyöngesége arra ösztönözte a dandárparancsnokot, hogy ő támadjon. Evégből a 2. gyalogezred 3. zászlóalját támadásra rendelte. A poroszok azonban nem várták be a rohamot, hanem eltakarodtak állásaikból. D. u. 1 órakor azonban váratlan veszedelem kerekedett, mert a Rudersdorftól délre és délnyugatra elterülő erdőségen át a porosz 3. gárdagránátos ezred meglepte dandárunk jobbszárnyát. A meglepetés annyira teljes volt, hogy a 23. ezred elhagyta állásait és meghátrált. Ezzel az ütközet sorsa eldőlt! – Hiába volt a vezetők személyes vitézsége és buzdító szava. Hiába tette kockára életét a dandárparancsnok, a megrémültek összekeveredve s egymásra lődözve a völgybe szaladtak. Hiába rohant a poroszok elé a 2. gyalogezred 2. zászlóalja, a gyútűs puska összpontosított gyors tüze ezeket is felbomlasztotta és szétrebbentette. A zürzavar csakhamar átragadt a többi csapatokra és tetőpontjára hágott akkor, mikor a dandárparancsnok is megsebesült, a töltények kifogytak és a parancsnok közvetítése lehetetlenné vált, mert a parancsőr- és segédtisztek elestek és megsebesültek. Bár az észbekapott részek csoportokba oszlottan száz helyen is folytatták a reménytelen élet-halál harcot az épületek és erdőcsoportok között, az erőfeszítés már nem használt. Sőt kitartásuk még bajjal is járt, mert a harci zajra mindenünnen elősereglettek a poroszok és elfogták az ellenállókat. A 2. ezred 9. osztálya azonban a Rudersdorf déli kijáratához eső házakba vetette magát, ahonnan még három órán és bámulatraméltó szívóssággal verte vissza a többször támadó poroszokat. Ennél a harcnál Bakovszky főhadnagy és Zerbs hadnagy tizenheted magával és a 3. zászlóalj zászlójával a falu szélső házába szorult be éppen akkor, mikor a poroszok a községet megrohanták. Négyszer verték vissza a nagyobb erejű ellenséget; közben a hadnagy megsebesült, a 17 katonából már csak 5 volt ép, a lőszer elfogyott. Újra felharsant az ellenség rohamra hívó jele. Ekkor Bakovszky kinyittatta a ház ajtaját, a zászlóval a kezében nekirontott az ellenség szűkrefogott körének s kivágta magát. Az erre következő újabb porosz rohamban Nikolai közkatona küzdve elesett, a zászló pedig már-már a poroszok kezébe jutott, amikor a szemközt levő házból Gaáli Endre őrmester, Bőrendy tizedessel, Reith őrvezetővel és Füleky gyalogossal a támadókra rontott és megszalasztotta őket. Ezzel a csapat becsülete épen maradt. Azonban véresen megbosszulta magát az ezred 2. zászlóaljának az a mulasztása, hogy a biztonsági rendszabályok mellőzésével vonult vissza. Mert alig tett egypár ezer lépést, oldalról megtámadták a poroszok. Az ellenséges tűz hatása megsemmisítő volt: a megrettent zászlóalj veszni hagyta zászlóját és parancsnokait is. A zászlót Nagy János hadnagy, és a 60 éves Vojtek zászlótartó mentette meg ritka ügyességgel. Amikor ugyanis az a szakasz is szétszaladt, amelynél a zászló volt, Nagy hadnagy a zászló szövetét letépte s köpenye alá rejtette, a zászló rúdját pedig az öreg Vojtek a közeli gabonaföldön elásta. Nagy hadnagy a poroszok fogságába jutott, Königsbergbe került és 10 héten át rejtegette a drága jelvényt. Mikor visszatért hadifogságából, dicsőséggel visszaadta ezredének. Méltó kitüntetés érte az ezredet akkor, amikor I. Ferenc József meleg szavakkal elismerte az ezrednek a hadjáratban tanusított kiváló szolgálatát s az elveszett zászló helyébe a bécsi Burg palotaőrségének zászlóját adományozta neki.

„Az újvidéki gyalogezred a június 29-iki königinhofi és a július 3-iki königgrätzi csatában vitézkedett. A königinhofi harcról szóló jelentések kiemelik, hogy mind a tisztek, mind a legénység kiváló vitézséggel és szívóssággal védekezett az ütközet minden mozzanatában túlnyomó számú és gyorstüzelő fegyverekkel harcoló ellenség ellen. A königgrätzi csatában az ezred nevéhez fűződik Čistowes helység elfoglalása. A felettes dandárparancsnok így ír a nagyszerű fegyvertényről: „A főtisztek, különösen a századosok viselkedését nem lehet kellőképpen magasztalni. Csak azt jegyzem meg, hogy a 6. számú Coronini-gyalogezred századparancsnokai közül a königinhofi ütközetben 18, a königgrätzi csatában pedig 14 százados esett el, vagy sebesült meg. Az ezred legénysége mindvégig bátran és kitartóan harcolt.”

„A komáromi 12. gyalogezred Schweinschädelnél és a königgrätzi csatában harcolt. Az utóbbiban különösen a Swiep-erdőben és Maslowed mellett tüntette ki magát.

„Délmagyarország egyik legrégibb ezrede, a zombori 23. „Ajroldi”-gyalogezred a trautenaui, neurognitzi és königgrätzi csatákban tűnt ki. A trautenaui győzelmes ütközetben a zászlóaljak nem törődtek a reájuk zúduló tűzzel, feszesen fejlődtek fel a harchoz, mintha csak a gyakorlótéren volnának. Az ezred századai a Radetzky-induló hangjai mellett oly ellenállhatatlan erővel rontottak az ellenségre, hogy a dandárparancsnok szemeláttára lejátszódott roham után ezt jelentette: „Minden katonaszívnek felemelő látvány volt az ezred mindent legázoló hősies rohama. Ilyen szép rohamot még életemben sem láttam.”

„A losonci 25. gyalogezred a sziléziai határ felé vezető fontos vasutvonalat őrizte és csupán Tobitschau mellett került tűzbe.

„A budapesti 32. gyalogezred június 28.-án Skalitz alatt került először tűzbe. A königgrätzi csatában különösen a Swiep-erdő birtokáért vívott véres küzdelemben tűnt ki. Amikor végre a poroszok túlereje győzött, az ide-oda hullámzó rettenetes erdei harcban az ezred 1. zászlóalja a szó szoros értelmében az utolsó emberig harcképtelenné vált, mert 2 főhadnagya és 39 katonája hadifogságba jutott, a többi pedig elesett vagy megsebesült. A zászlóaljból egyesegyedül egy százados maradt meg a küzdelem végén! ...

„Az aradi 33. gyalogezred Münchengrätznél és Jičinnél harcolt, majd a königgrätzi csatában, a chlumi csatában vérzett. A csatát követő visszavonulásnál Morvaországban még Roketnitz mellett is harcba került.

„A kassai 34. gyalogezred a június 28.-án vívott podoli éjjeli harcban a poroszokat a faluból kiverte. Ezután az ellenség már nem is próbálkozott újabb kézitusába elegyedni a vitéz abauji és borsodi legényekkel, hanem az utcákat olyan tűzzel árasztotta el, hogy a falut elfoglaló zászlóalj a községet kénytelen volt kiüríteni. Ez a jelenet kézzelfogható bizonyítéka, hogy csapatainkat nem a nagyobb vitézség, nem a verekedésben való nagyobb kitartás és hősiesség verte le, hanem a nekik akkor még ismeretlen gyorstüzelő puska nagyobb és gyorsabb lövőképessége, amellyel szemben a személyes bátorság és haláltmegvető hősiesség hasztalan volt. Az ezred ezután Jičinnél és a königgrätzi csatában Chlumnál és Rožberitznél tűnt ki különösen, a rozberitzi küzdelemben, amely mindössze 20 percig tartott, az ezred 31 tisztet és 1555 embert veszített! Ez a szám is ékesen hirdeti ennek a felvidéki ezrednek önfeláldozó hősiességét.

„Nem kevesebb vitézséggel harcolta végig a hadjáratot a nagyváradi 37. gyalogezred, amelynek ezredtulajdonosa akkor már József főherceg lovassági tábornok volt, aki ebben a hadjáratban mint dandárparancsnok maga is vitézül vezette csapatait. A schweinschädeli ütközetben az ezred háromszoros túlerő négyszeri támadását verte vissza. Erről a napról valóban megkapó leírást olvasunk az ezred történetében. A schweinschädeli legfontosabb házcsoportot, a majorságot, az ezred 1. zászlóalja tartotta igen derekasan. Amikor azonban az ellenséges túlerő miatt el kellett hagyni, a zászlóaljat visszavonulás közben erős ellenséges tűz árasztotta el. A zászló köré sereglett maroknyi csapat hősiesen védelmezte az ezred jelvényét, s amikor a zászlótartó halálos lövést kapott és a zászlóval együtt elterült a földön, a köréje sereglő emberek is sorra elestek, vagy megsebesültek. A sebesültek azonban nem adták fel a küzdelmet, hanem védekeztek és mindaddig viszonozták az ellenség tüzét, amíg mindnyájan a földre hullottak a zászló körül. Holttesteik halma borította el a szentelt jelvényt, amelyet a poroszok csakis a halottak eltakarítása után tudtak hatalmukba keríteni. Íme így testesítették meg ezek a hősök azt a katonai jelszót, hogy a zászló a sorakozásnak és egyesülésnek jelvénye, amely alatt győzni vagy halni kell! A königgrätzi csatában ugyanilyen elszántan és önfeláldozással harcolt az ezred. Azt a 2 arany, 6 nagyezüst és 39 kisezüst vitézségi érmet tehát, amit a hadjárat után az ezred soraiban szétosztottak, a József-bakák valóban megérdemelték.

„A kaposvári 44-es „Albrecht”-gyalogezred 2 zászlóalja Königinhofnál és a königgrätzi csatában, főleg Lipa vidékén harcolt.

„A szegedi 46. gyalogezred történetének lapjain ugyanazokat a hőstetteket találjuk, mint az ezred régebbi harcainak leírásában. A königgrätzi csatában 82 tiszttel és 2644 emberrel indult. A csatát követő napon azonban már csak 35 tisztje és 778 embere volt.

„A vitézlő Bagossy-hajduk utódai, a kolozsvári szürkehajtókás 51-es bakák a hadjáratot bevezető kisebb ütközet után, a königgrätzi csatában a legveszélyesebb ponton, a Swiep-erdőben a Rákóczi- és a Hunyadi-indulók hangjai mellett éljenzéssel rohamozták meg az erdőbe befészkelődött poroszokat. Minden előzetes tüzelés nélkül indultak rohamra és az erdő nagy részéből ki is verték a poroszokat. De győzelmükért nagy árat kellett fizetni, mert a hihetetlenül vakmerő rohamban az ellenség gyorsan tüzelő puskáinak tüzében a zászlóalj- és századparancsnokok, valamint a segédtisztek majdnem mind elestek.

„A Lipa és Chlum körüli viadalnak különösen vitéz és önfeláldozó szívóssággal küzdő egyik részese a pécsi 52. gyalogezred volt. Amíg 3. zászlóalja Chlum falut rohanta meg hősies elszántsággal, addig az ezred többi részei a Lipa melletti dombon vívtak elkeseredett küzdelmet. Ezekben a harcokban az ezred majdnem 1000 embert vesztett el.

„Az egri 60. „Wasa”-gyalogezred Wysokownál és Königgrätznél harcolt és ugyancsak sokat vesztett. A leleményességnek kitűnő példáját adta Kristóf János őrmester a wysokowy ütközetben, amikor ezredparancsnoka többízben fontos parancsokkal a harcoló zászlóaljakhoz küldte. Az egyik alkalommal belekerült az ütközet forgatagába és elvesztette fegyverét. De nem esett kétségbe, hanem odarohant egy sebesülten fekvő német altiszthez, kiragadta kezéből a puskát és még arra is rákényszerítette, hogy megismertesse vele a neki ismeretlen hátultöltő és gyorsan tüzelő puska szerkezetét és használási módját. Mindez ellenséges tűzben történt! És mikor Kristóf mindent megtanult, felkapta a porosz altiszt fegyverét és tüzelni kezdett az ellenségre.

„A Swiep-erdőben dúló véres harcokban tűnt ki a temesvári 61. és testvérezrede, a marosvásárhelyi 62. gyalogezred. Mind a kettő egyorma színű, fűzöld hajtókát viselt és egyforma lelkesedéssel és önfeláldozó bátorsággal harcolt az egész hadjárat alatt.

„A 64. gyalogezred, amely abban az időben Déva vidékéről kapta legénységét, a königgrätzi csata előtti küzdelmekben, majd ebben a nagy csatában is szerepelt. Felvonult a lamácsi ütközethez is, de harcba már nem került. Egyike volt a legszebben kitüntetett ezredeknek, mert a hadjárat után 4 arany, 10 nagyezüst és 30 kisezüst érem diszítette Erdélyből származó hős legénységének mellét.

„Az eperjesi 67. „Schmerling”-gyalogezred Schweinschädel és Königgrärtz mellett harcolt. Az ezred József főherceg dandárához tartozott és ebben különös kitüntetés érte. Amikor ugyanis a königgrätzi csatában az ezred parancsnoka, Müller ezredes súlyosan sebesülve lováról lehanyatlott és esés közben kardját eltörte, a főherceg leoldotta saját kardját és emlékül az ezredesnek ajándékozta. Az ezredes utódai a kardot később az ezred múzeumának ajándékozták.

„Az 1860-ban alakult szolnoki 68-as gyalogezred a hadjáratban először került tűzbe. A skalitzi ütközetben az ellenséges tüzérség igen megritkította sorait. De a való tűzkeresztségen a schweinschädeli ütközetben esett át, ahol József főherceg dandárának első vonalában harcolt igaz magyar vitézséggel. Később a Swiep-erdőben és Maslowed környékén vérzett, amikor is parancsnoka, gróf Bissingen ezredes, hősi halált halt.

„Ugyancsak a königgrätzi csatában esett át a tűzkeresztségen a székesfehérvári 69. gyalogezred.

„A trencséni 71. gyalogezred csupán a visszavonulást követő tobitschaui ütközetben szerepelt. De ebben, sajnos igen sokat vesztett, mert nem kevesebb, mint 8 tisztje és 215 embere elesett, 24 tisztje és 534 katonája pedig megsebesült. Az egyéni bátorság jellemző példáját mutatta a trencsénmegyei Jancsula József őrvezető, akit harc közben egy ligetben három porosz katona körülvett és megadásra szólított fel. Jancsula az egyik poroszt lelőtte, a másikat szuronyával leszúrta, a harmadiknak kezéből kikapta szuronyos puskáját és menekülésre kényszerítette.

„A pozsonyi 72. gyalogezred, amely két évvel azelőtt már a dán hadjáratban is résztvett, 1866-ban a podoli éjjeli harcban, később Münchengrätz és Jičin, végül pedig Königgrätz mellett harcolt. A podoli ütközetben az ezred 3. zászlóalja 36 óráig semmit sem evett, egész éjjel harcolt, másnap pedig minden pihenés nélkül estig előőrsi szolgálaton volt.

„Amíg 1859-ben csak az Erdélyből kiegészülő 23. vadásszzászlóalj volt az olasz hadszíntéren, addig most ezen a hadszíntéren már több magyar eredetű vadászzászlóaljjal találkozunk. A régi közös hadsereg eme kiváló alakulatai számára azelőtt a monarchia egész területéről, de leginkább Ausztria alpesi és hegyes vidékeiről sorozták a legénységet. Így hát kevés volt köztük a magyar. 1866-ban azonban már 4 olyan zászlóaljat találunk a hadrakelt sereg soraiban, amelyek közül egy horvát nemzetiségű volt, három pedig a szűkebb értelemben vett Magyarország területéről kapta legénységét. Ezek a következők voltak: a nagyszebeni 28-as, a losonci 29-es és az eperjesi 32-es vadászzászlóalj. Formaruhájuk különbözött ugyan a gyalogságétól, de szívben és lélekben magyar hősök és magyar vitézek voltak, mint világhírű régi magyar hajdú elődeik. Így a 28-asok a trautenaui győzelem után vitéz és kitűnő viselkedésükkel elöljáróik elismerésén kívül 1 nagy- és 13 kisezüst vitézségi érmet kaptak, majd résztvettek a rognitzi és königgrätzi csatákban is. Ugyanezeken a helyeken és még Jičin mellett küzdött a 29. zászlóalj. A legtöbb ütközetben és csatában azonban a felvidéki 32. vadászzászlóalj vett részt, amely ennélfogva legtöbbet veszített, főkép a hühnerwasseri ütközetben.

„A lovasságnak, mint rohamozó és karddal visakodó fegyvernemnek igen nagy szerepe volt ebben a hadjáratban. De sajnos, vesztesége is nagy volt, ami ugyancsak a porosz gyalogság gyorsan tüzelő fegyverének volt természetes következménye. A 14 magyar huszárezred közül 4 az olasz hadszíntéren harcolt, 10 a Benedek által vezetett északi hadsereg kötelékébe tartozott.

„Az erdélyi 2. számú huszárezred már a hadjáratot bevezető első felderítő csatározásokban is kitűnt és Jičin mellett gyönyörű rohamával széjjelvert egy erős ellenséges gyalogcsapatot. A königgrätzi csatában báró Edelsheim tábornok lovashadosztályában szerepelt s a délutáni órákban heves kézitusát vívott porosz ulánusokkal.

„A bánáti eredetű 4-es huszárezred, amelyet a napoleoni háborúban Simonyi óbester vezetett, a hadjáratban sűrű és eredményes portyázásokkal tűnt ki. Szinte alig hihető, de a magyar huszár rettenthetetlenségére jellemző, hogy amikor az egyik éjjeli portyázás alkalmával Tóth Péter nevű közhuszár járőrétől elszakadt és 6 porosz huszár fogta körül, addig és oly hevesen vagdalkozott jobbra és balra, míg kiszabadította magát, majd rátámadt ellenfeleire és visszakergette őket csapattestükig. A königgrätzi csatát követő visszavonulás alatt kerekedett harcokban az ezred önfeláldozóan viaskodott és merész visszacsapásaival lényegesen megkönnyítette a gyalogság zavartalan elvonulását.

„Az 5. számú Radetzky-huszárezred, amely legénységét abban az időben Győr, Sopron vármegyékből és Nagykanizsa vidékéről kapta, a hadjáratnak majdnem valamennyi csatájában és ütközetében vitézül verekedett. Ez az ezred már a poroszok betörésének kezdetén, június 23.-a és 26.-a között, összeütközött az ellenséggel. A königgrätzi csatában a magyar huszár lélekjelenlétére jellemző kis epizód játszódott le. Tompa Jenő szakaszvezető kicsiny járőrével véletlenül olyan községhez ért, amelynek utcáiban ellenséges gyalogság pihent. A valóban vakmerő altiszt nem hökkent meg, hanem sarkantyúba kapta lovát, „Helyet!” kiáltással ráordított az utcán ácsorgó poroszokra s mint a szélvész átvágtatott a falun. A merész fellépésen elképedt poroszok csak akkor ocsúdtak fel meglepetésükből, amikor Tompa embereivel a faluból már kirobogott. Az utána küldött lövések már csak a levegőben ütöttek lyukat. Az ezredparancsnok simonyi és varsányi Simonyi Móric ezredes volt, akit I. Ferenc József az ezredével végrehajtott vitéz haditettei elismeréséül tábornokká léptetett elő a hadjárat után.

„A Debrecen és Szatmár vidékéről sorozott hírneves 6-os Württemberg-huszárok a königgrätzi csatában s néhány kisebb csetepatéban vettek részt.

„A somogy-baranyai délceg 7-es „Prinz von Preussen”-huszárokat Degenfeld Kristóf gróf ezredes vezette. Négy századuk József főherceg dandárjának kötelékében harcolt Schweinschädel és Königgrätz mellett. A königgrätzi csatában egyik százada pompásan sikerült rohamával úgy meglepte az egyik porosz üteget, hogy az kénytelen volt beszüntetni a tüzet. Sőt ennek a századnak egy járőre oly közel jutott Frigyes Vilmos porosz trónörököshöz, hogy az kíséretével együtt az egyik porosz gárdaezred vonalai között volt kénytelen védelmet keresni.

„A szegedi 8-as huszárok Jičinnél, Königgrätznél és Soornál forgatták kardjaikat, a dunántúli 9-es huszárezred verőczei Pejacsevics Miklós gróf ezredes vezetése alatt Langenbrucknál, Jičinnél, Königgrätznél, Hollabrunnál és Ulrichskirchennél mérték össze fegyvereiket az ellenséggel és 2 arany, 13 nagyezüst és 43 kisezüst vitézségi érmet érdemeltek ki.

„A 10. huszárezred, amely abban az időben Budapest, Szolnok és Eger vidékéről kapta a legénységét, Sichrow, Rochlitz, Königgrätz és Mährisch-Budwitz mellett harcolt, s bár nem volt alkalma annyira kitüntetni magát, mint 1859-ben a magentai híres huszárrohamban feladatait ebben a hadjáratban is megszokott magyar vitézséggel hajtotta végre.

„A 14. huszárezred, amely Magyarország igen nagy területéről kapta legénységét, szentmiklósi és óvári Pongrácz Sándor ezredes vezetése alatt különösen a königgrätzi csatában tűnt ki erélyesen és nagy lendülettel végrehajtott rohamával. Vitéz magatartásáért 7 tiszt kapott kitüntetést, a legénység között pedig 1 arany, 6 nagyezüst és 21 kisezüst vitézségi érmet osztottak ki.

„Ebben a hadjáratban az ellenséggel mérkőző csapatok fegyvernemei között már a tüzérségnél is találunk magyarhonos katonákat. Számuk nem volt nagy, mert a 12 tábori tűzérezred közül csupán háromban voltak magyarok. Így a 3. tüzérezrednek a fele magyar volt és legénységét Nagykanizsa–Sopron vidékéről kapta; a 8. ezred háromötöd része Győr, Budapest, Székesfehérvár környékéről származott; a 12. ezred túlnyomó részben magyar volt, mert legénységét Bereg-, Heves-, Hajdú- és Bihar vármegyékből kapta. A tisztikar sorában azonban magyar névvel még nem találkozunk. Hogy azonban az a kevés magyar tüzér a megrázó végű königgrätzi nagy csatában milyen derekasan megállotta helyét ágyúi mellett, az a kitüntetések szép számából látszik. És bár nem igen találunk olyan feljegyzéseket, amelyek félreérthetetlenül magyar tüzérek egyéni fegyvertényeiről emlékeznek meg, a königgrätzi csatából a tüzérség hősi önfeláldozásának olyan magában álló magasztos példája maradt meg, amely fénykoronával övezi azt a magyar tüzérlegénységet, amely ágyúinak tövében pusztult el, utolsó lehelletéig teljesített becsületes katonai munkájában. A magyar tüzérnek ebben a cselekményben való részességét az osztrák hadtörténetírás eddigelé egyáltalában nem méltatta, hanem a maga számára kisajátította és fennen hirdette, szóban, írásban és képes ábrázolásban, mint „osztrák” fegyvertényt és nem akart tudomást szerezni arról, hogy bármely vitézi cselekmény végrehajtásánál nemcsak a vezetőt, a vezért illeti elismerés, hanem a csapatot, a legénységet, ebben az esetben pedig a magyar kezelő tüzéreket is! Az úgynevezett „Holt” ütegről van szó, amely mint a 9. tüzérezred VII. számú lovagló ütege, túlnyomó részben magyarokból állott. Ez az üteg a königgrätzi csatában von der Groeben Ágost százados parancsa alatt Chlum közelében helyezkedett el és tevékeny részt vett a délelőtt folyamán lezajlott harcok támogatásában. Ezalatt az üteg több mint 1000 lövést adott le. De a délutáni órákban váratlanul megjelent 2. porosz hadsereg nemcsak Benedek táborszernagy jobbszárnyát karolta át, hanem délután 1/23 óra tájban Chlum községet is elfoglalta. Ennek folytán itt küzdő seregrészünk, különösen pedig két ütegünk, válságos helyzetbe került és már-már teljesen el is veszett. Ekkor Groeben százados hősies lélekkel elhatározta, hogy ütegével feltartóztatja a porosz hadsereg előnyomulását, bár jól tudta, hogy sem ő, sem ütege nem menekülhet meg. Szilárd meggyőződése volt, hogy önfeláldozása a két szomszédos üteget megmenti, időt ad a gyalogság visszavonulására és feltartóztatja a porosz seregnek legalább kis részét. Hirtelen elhatározással tüzet szüntetett, előreparancsolta az ágyúk fogatait, felmozdonyozott, 8 ágyúját vágtatva előrevitte az ellenség felé, majd a poroszok előnyomuló rajvonalától csupán 200 lépésnyire hirtelen megállt, az ellenség gyorstüzelése közben ágyúit tűzvonalba állította és kartácsokat lövetett ki. Mindez pár perc alatt játszódott le. Bár Groeben ágyúi mindössze 10 kartácslövést adhattak, ez elég volt ahhoz, hogy a poroszok összekeveredjenek, a közéjük rontó üteg vakmerőségétől megrettentek, soraik felbomlottak és előnyomulásuk megfeneklett! Ijedtségükből azonban csakhamar felocsúdtak és észrevették, hogy Groeben spártai hősiességre valló hadmozdulatát kis ütegével egyedül hajtotta végre és hogy háta mögött nem közelednek újabb erők. Ekkor közvetlen közelből oly tűzáradatot zúdítottak a maroknyi tüzércsapatra, hogy a tizedik kartácslövés után az ágyúk mellett már nem volt tiszt, aki a tüzet vezesse és nem volt legénység, amely az ágyúkat kezelje. Mert Groeben százados és főhadnagya, akik lóhátról vezényelték a tüzet, elestek, hősi halált halt az üteg legénysége, 44 derék tüzér és a lovaik is ott vesztek. Az ütegből csupán egy alhadnagynak sikerült egyetlenegy ágyút megmentenie. Groeben százados vakmerő tettével elérte célját, mert a vele szomszédos két ütegnek sikerült kiszabadulnia a poroszok körülzárásából, a Chlum körül levő gyalogság visszavonulását pedig megkönnyítette. A vitéz századost halála után a Mária Terézia-rend lovagjainak sorába iktatták. A chlumi magaslaton kőemlék örökíti meg a „Holt üteg”-nek emlékét. De minden kőnél maradandóbb lesz ennek a derék, jórészt magyarokból álló tüzércsapatnak emlékezete, amelynek katonái épp úgy, mint Leonidas hősei a thermopylaei szorosban, utolsó emberig kitartottak, csupán azért, hogy bajtársaikat szorongatott helyzetükből kimentsék.

„Az 1866-i csehországi hadjáratban résztvett magyar katonák tetteinek leírását nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékeznénk József királyi hercegről, a „Palatinus Jóská”-ról, a későbbi m. kir. honvédség első főparancsnokáról, aki ebbben a hadjáratban mint dandár- és hadtestparancsnok vezette csapatjait. A királyi herceg már 12 éves korában belépett a fegyveres erőbe, még pedig a Palatinus-huszárezredbe, mint hadapród. Az esküt magyarul tette le. 1857-ben mint ezredes visszakerült Magyarországba, hol előbb Sopronban, majd pedig az Alföld szívében, Kecskeméten és Félegyházán szolgált. Ebből az időből azt jegyzik fel róla, hogy valóságos mentő angyala volt az üldözött és legtöbbször ok nélkül sanyargatott magyaroknak”, később pedig igen értékes tagja lett a tábornoki karnak. Igazságos feljebbvaló, szigorú és pontos, de szolgálaton kívül előzékeny és szíves bajtárs volt, aki a legénységét atyailag pártfogolta. Az 1866-i háborúban a 30. vadászzászlóaljból, az eperjesi 67-es, a szolnoki 68-as gyalogezredből, valamint egy ütegből álló dandárával a Festetics-hadtest kötelékében a cseh hadszíntérre került. Itt elsőbben is a schweinschädeli ütközetben szerepelt dandárával Steinmetz porosz tábornok csapataival szemben. A königgrätzi csatában dandára Chlum és Maslowed között a csatavonal jobbszárnyán került harcba épp ott, ahol a porosz trónörökös átkaroló támadása folytán a leghevesebb, tehát igen nagy veszteségekkel is egybekötött harcok dúltak. Amikor azután a hadtestparancsnok, Festetics altábornagy, bal lábát ellenséges ágyúgolyó leszakította és utóda is megsebesült, József főherceg vette át a hadtest vezetését és ezzel igen súlyos harcok közben kénytelen volt meghátrálni és fedezte a mieink visszavonulását. Hogy milyen súlyosak voltak ezek a harcok, abból is kitűnik, hogy a hadtest vesztesége 8435 főre rúgott! Ennél többet csak az I. osztrák-magyar hadtest vesztett, még pedig 9599 embert. Ezekben a harcokban a főherceg személyes bátorságának többször igen fényes tanubizonyságát adta. Öt lovat lőttek ki alóla, d. e. 11 órakor pedig puskagolyó megsebesítette. Arcát elborította a vér, de ő továbbra is helyén maradt, vezette és lelkesítette katonáit és hiába kérlelték kíséretének tagjai, este 8 óráig személyesen vezette a harcot. Amikor pedig a visszavonulás alatt könnybelábadt szemmel végigtekintett a csatatéren, amelyet elesett katonáinak holttestei borítottak, meghatottságtól remegő hangon csak ennyit tudott mondani: Szegény katonáim! A budai főhercegi palotában őrzik azt a két festményt, amelyek a főherceg személyes bátorságának bizonyítékai. Az egyik képen látható, amint Königgrätznél huszárjai élén a szemközt rohanó porosz vértesek ellen intéz rohamot; a másik kép azt a jelenetet örökíti meg, amikor hadsegéde halva dől le mellette, előtte pedig egy lőporos szekér robban fel. A főherceg akkor is hidegvérűen adta ki parancsait, szájában kurtaszárú tajtékpipájával.”


[1] Hadiiskolai tansegédlet 149: „Für den Rückzug der österreichischen Armee kamen die Rictungen auf Wien und Olmütz in Betracht. Schlug man erstere ein, so deckte man unmittelbar die Haupstadt des Reiches; hinter der Donau konnte man die Armee reablieren und mit der Südarmee vereinigen.” Az osztrák vezérkari mű pedig erről a kérdésről ekképpen ír: „FZM. Benedek entschied sich für den Marsch gegen Olmütz, da ihm die fester Haltpunke entbehrende Rückzugslinie gegen Wien bei einer raschen Verfolgung durch den Gegner zu lang, zu gefährlich, die Wiederordnung der Armee zu ungünstig schien, während das verschanzte Lager von Olmütz, als der der Armee nächstgelegene feste Punkt, derselben in nicht zu ferner Zeit hinlänglich Schutz und Ruhe versprach. Die Reichshauptstadt blieb dadurch gegen eine feindliche Invasion ungedeckt.”

[2] Az évek hosszú során át oly kiválóan bevált és a legmagasabb polcra emelkedett magyar katona tragikus sorsáról Lettow-Vorbeck id. m. II, 671–674. oldalán a következő jellemző és figyelemreméltó sorokat olvassuk: „Der Kampf um die Vorherrschaft in Deutschland war beendet, und damit gelangte die Lauf bahn eines Mannes zum Abschlusse, dem Niemand, sei es Freund oder Feind, die Theilnahme versagen wird. Durch eigenes Verdienst war Benedek rasch zum Kommandanten der Armee von Italien emporgestiegen, der im Heere wichtigsten und angesehendsten Stellung. Getragen von der Achtung seiner Kameraden und der Gunst des Volkes, abtöttisch geliebt von seinen Soldaten, traf ihn die Ernennung zum Führer der Nord-Armee. Wir wissen, dass er dringend bat, ihn von diesem Kommando zu entbinden, dem er sich nicht gewachsen fühlte; aber dem Appell an die dem Kriegsherrn schuldige Treue folgte der gehorsame Soldat. Wir sind selbst Zeugen gewesen von dem Zusammenbruche der Armee. Gewiss die Unzulänglichkeit ihres Führers hat ihn mitverschuldet, aber nicht diese allein; wir wissen es, eine grosse Zahl anderer Umstände, für welche Benedek keinerlei Verantworfung trägt, hat dazu mitgewirkt. Schlag auf Schlag traf den unglücklichen Feldherrn; mit der ihm eigenen Energie versuchte er wohl, die Umstände zu mesitern, aber sein altes Soldatenglück liess ihn gänzlich im Stiche, Tief darniedergebeugt führte er die Trümmer des einst so stolzen Heeres nach dem Olmütz zurück, welches er erts 16 Tage vorher verlassen hatte. Schwer hatte sich die Hand des Schicksals auf ihn gelegt, aber Schwereres stand ihm noch bevor. Unterstellt dem Erherzog Albrecht, erreichte er mit den ihm verbliebenen Korps soeben die Donau, als er am 26. noch vor der Entscheidung über Krieg und Frieden, die Abberufung vom Oberkommando und zugleich den Befehl erhielt, sich der Untersuchungskomission in Wiener Neustadt zu stellen. Dort fand er aus gleicher Veranlassung bereits den Grafen Clam und zwei Herren seines Stabes, Henikstein und Krismanic vor. Das Verfahren zog sich bis Mitte September hin, nicht zum wenigsten, weil der seiner Würde bewusste Armeeführer es ablehnte, sich durch Aussagen gegen seine bisherigen Untergebenen und Mitarbeiter zu entlasten. Er wollte die mit seiner hohen Stellung verbundenen Verantwortung allein tragen, er fühlte sich frei von Schuld und sah trotz des ihm zugestossenen Unglücks der Zukunft mit Fassung entgegen. Am 5. September schrieb er aus Wiener Neustadt and die Gattin: „... Geschehen kann mir nichst. Mein Soldaten-Missgeschick und Unglück am Schlusse von 44 jähriger braver und ehrenhafer Militärdienstleistung is allerdings gross, aber das Unglück des Kaisers und der Monarchie ist ja viel grösser: das meinige fällt unters Mass. Wenige Wochen noch, und dann werde ich in Deiner Nähe und mit Dir noch recht heitere Tage verleben ... mich kann Niemand dehmüthigen, und der Kaiser weiss bereits recht gut, warum ich vor der Kommission nicht Red' und Antwort gegeben habe. Er kann der Oeffentlichkeit wegen mit mir keine Ausnahme machen. Es wird gewiss Alles gut werden ...” Diese Erwartung sollte sich als trügerisch erweisen. Das Urtheil der Komission ging dahin, den Grafen Clam völlig freizusprechen. Benedek und seine Berather aber vor ein Kriegsgericht zu stellen. In der Erwartung dieses peinlichen Verfahrens kehrte der Feldzeugmeister nach Graz an die Seite seiner theueren Lebensgefährtin zurück. Dort erhielt er am 1. November den Abschied, aber noch eine Hoffnung trug er im Herzen, seinen Kaiser zu sprechen: ihm wollte er Alles sagen, nicht zu eigener Entlastung, sondern zum Frommen der Zukunft und der Armee. Noch wartete er auf die Berufung an die Stufen des Thrones, da trat Erzherzog Albrecht bei ihm ein und forderte ein neues grosses Opfer von der Ergebenheit des alten Soldaten. Er stellte Benedek vor, wie verhängnissvoll es für Reich und Armee wäre, wenn der frühere Armeekommandant eine Rechtfertigung der Oeffentlichkeit übergäbe; was zwischen ihm, dem Kaiser und den Generalen vorgegangen sei, müsse auf immer der Vergessenheit anheim gegeben werden. Der treue Mann brachte auch dieses Opfer, obgleich sich schon allerorten böswillige Beschuldigungen gegen ihn und seine Kriegführung breit machten.

„Indess grösseres Leid war ihm noch beschieden. Zwar wurde durch kaiserlichen Erlass vom 4. Dezember das weitere gerichtliche Verfahren gegen Benedek, Henikstein und Krismanic eingestellt, aber wenige Tage darauf erschien in der amtlichen „Wiener Zeitung” ein Artikel, der seinen Verfassern nicht zur Ehre gereicht. In gleissnerischen Gewande wird zwar der früheren Verdienste des Armeeführers gedacht, aber nur, um dem Löwen, dem man die Waffen der Vertheidigung entwunden, hiterrücks Fusstritte zu versetzen. Die beiden Berather, Henikstein und Krismanic werden nur solcher Fehler geziehen „welche sich auf eine irrige Auffassung der Verhältnisse und auf einen minderen Grad von Dispositionsfähigkeit zurückführen lassen”, aber die Annahme nicht ausschliessen, dass beide „nach besten Willen gethan haben, was sie eben vermochten, um den Aufforderungen einer Stellung zu genügen, die sie in plichtschuldigem Gehorsam einzunehmen hatten.” Wie anders lautet das urtheil über den „Feldherrn, der allein zu befehlen hat, daher auch vor Kaiser und Reich die Verantwortung für Verfügungen trägt, welche in keiner Weise durch höheren Einfluss gehemmt oder beirrt (?) waren.” Benedek war seiner Aufgabe nicht gewachsen, und „in seinen Plänen und Dispositionen haben Missgriffe stattgefunden, welche nach den Regeln der Kriegskunst keineswegs zu rechtfertigen sind, und die – an und für sich betrachet – vom richterlichen Standpunkte sogar Anhaltspunkte zur Fortsetzung des gerichtlichen Verfahrens beiten konnten, wenn nich die gewichtigsten Gründe für eine andere, mildere Auffassung, der Sache sprechen würden.”

Benedek war aufs Tiefste durch dieses Verfahren verletzt, um so mehr, als er des Glaubens war, das Schriftstück sei von John (Generalstabschef des Erzherzogs Albrecht) verfasst und von demjenigen korrigiert und ausgefüllt, welcher ihm die Pflicht des Schweigens auferlegt hatt. Wohl bäumte sich sein Gefühl für Recht und Billigkeit dagegen auf, und wohl fühlte er sich versucht, die in seinen Händen befindlichen Dokumente zu veröffentlichen, aber er überwand sich, ja er that mehr, auch über das Grab hinaus wollte er das Schweigen halten: er sichtete seine Papiere und übergab Alles, was den Feldzug von 1866. betraf, dem Feuer. Aber verwinden konnte er nicht, was man ihm angethan. In seinem Testamente, welches unmittelbar nach seinem 1881 erfolgten Tode – offenbar auf seine Veranlassung – veröffentlich wurde, sprach er von dem ihm abgenommenen Versprechen, zu schweigen, und dem darauf gegen ihn geschleuderten Artikel: „das übersteigt meine Begriffe von Recht, Billigkeit und Wohlanständigkeit. Ich habe es stillschweigend hingenommen und trage durch sieben Jahre mein trauriges, hartes Loos mit Philosophie und Selbstverleugung. Ich wünsche mir selber Glück, das sich trotz alledem gegen Niemanden einen Groll hege und auch nicht vertorttelt bin. Ich bin mit mir selber und mit aller Welt fertig geworden, bin mit mir vollkommen im Reinen, habe aber alle meine Soldatenpoesie eingebüsst.” Schärfer konnte er diesem Empfinden nicht Ausdruck geben, als indem er sich den „militärischen Leichenkondukt” verbat; er wollte einfach und ohne militärische Abzeichen bestattet werden, er, der mit Leib und Seele Soldat gewesen war. – Benedek hat durch sein Schweigen Oesterreich einen grossen Dienst erwiesen: das widerwärtige Gezänk zwischen den an den Niederlagen Schuldigen, wie es sich an die Prozesse von Persano und Bazaine knüpfte, ist dem k. k. Heere erspart geblieben. Ferner haben seine Mitglieder durch den bei ihnen erzeugten Glauben, es wäre allein der Führer gewesen, der das Unglück von 1866 verschuldete, das Selbstvertrauen verhältnissmässig schnell wiedergewonnen. Daher Ehre dem Andenken des tapferen Soldaten und unglücklichen Feldherrn, welcher sein hartes Geschick heldenhaft getragen hat. Ich fühle mich glücklich, dass es mir vergönnt war, zur richtigen Würdigung des lange Jahre verkannten Mannes beizutragen.” – Sapienti sat! Alig hinném, hogy magyar ember, magyar katona e sokatmondó sorokat megilletődés és igaz magyar honfiúi bánat nélkül olvashatná el, nemcsak egyszer, de akár tízszer is, megtoldva azzal a német jelmondattal: „Undank ist der Welten Lohn!” Benedek! Drága jó vitéz magyar Benedekünk! Adja meg Neked a jó Isten a másvilágon azt a jól megérdemelt megnyugvást és nyugodalmat, melyet irigyeid és rosszakaróid e földön Tőled megtagadtak.

« A háború befejezése. A prágai béke. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

F) Az 1866. évi nyugat-németországi hadjárat. »