« BÁCS-BODROG VÁRMEGYE ŐSKORA. Irta Gubitza Kálmán. KEZDŐLAP

Bács-Bodrog vármegye II.

Tartalomjegyzék

A LEGÚJABB KOR. (1867-1906) Irta Móricz Zsigmond. »

28BÁCS-BODROG VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Irta Reiszig Ede dr.
I. A VÁRMEGYE TÖRTÉNETE, A HONFOGLALÁSTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
1. A honfoglalás és a vezérek kora.
Bács-Bodrog vármegye, a mai Baja, Jánoshalma és Szabadka homokjától, le egészen a Tisza torkolatáig lapályos föld; csak éjszaki felében emelkedik ki félköralakban a síkságból egy széles, hullámos földhát, a Telecska, világosan megjelölve a határt, a meddig egykor a Duna és a Tisza hullámai terjedtek.
Míg a Telecskától határolt terület vízben szegény, addig az attól délre eső mélyebb lapály annál vízdúsabb.
Ennek a vidéknek sajátságos jelleget adnak a telecskai dombok és homokbuczkák aljában fakadó erek, (a Kígyóér, Bácsér, Kőrösér, Mosztonga, Jegricska, Nagytara, Bélabara, Csíkér stb.) a Duna és a Tisza partjain elterülő mocsarak, a szigeteket alkotó mellékágak, valamint a Szabadka melletti palicsi tó és az ettől keletre fekvő Ludastó, melyek mindmegannyi maradványai annak az édesvizű tengernek, mely egykor az egész Alföldet elborította.
Az egész vidék, de különösen annak déli része, rendkívül termékeny; folyói halakban bővelkednek, legelőin dúsan tenyészik a kövér fű, s így érthető, hogy e terület már a legrégibb időkben is alkalmas helyül kínálkozott a letelepedésre, a halászattal és marha-tenyésztésel foglalkozó nomád népeknek.
Római emlék e területen igen csekély maradt fenn, a mi világos jele annak hogy e vidék kis területe volt római uralom alatt és az is rövid ideig.
Kik lakták tehát az országnak ezt a részét, mikor a magyarok a IX. század végén ideköltöztek?
Az avarok.
E kérdésre elég kimerítő felvilágosítást adnak régi oklevelek és egyéb hiteles kútforrások. Így egy névtelen salzburgi krónika 873-ban, tehát 22 évvel a magyarok bevándorlása előtt említést tesz a Duna-Tisza közén tartózkodó avarokról, a kik valószínűleg maradékai voltak annak a hatalmas avar néptörzsnek, melyet 796-ban Pipin, frank fejedelem igázott le és hajtott szolgaságba. Bizonyos tehát, hogy midőn a magyarok e területre jöttek, itt még avarokat is találtak. (Borovszky Samu: A honfoglalás története 51. l.)
Szláv törzsek.
De az avarokon kívül még szláv népek is voltak e vidéken; mert arról is van tudomásunk, hogy már a honfoglalás előtt az Alföldön számos apró szláv ország keletkezett, melyek a szláv patriarkalizmus elve szerint családfők alatt állottak. Egy ilyen szláv tartomány lehetett a mai Bács-Bodrog vármegye helyén a bodrikok, vagyis a keleti obotriták független törzse is, melyről szintén említést tesznek forrásaink.
A létért való folytonos harczoknak e küzdelmes idejében az egyes néptörzsek kénytelenek voltak már meghódított szállásaikat és területeiket földsánczokkal megerősíteni, hogy tanyájukat az ellenséges támadások ellen megvédelmezhessék. Így tettek már az avarok is. Őket azután a szlávok utánozták, 31a kik szállásaikat szintén földből készített sánczokkal kerítették be, a hol pedig már ilyeneket találtak, azokat a maguk számára felhasználták.

Részletek a gombosi avarkori leletekből.

A szeghegyi és bajai avarkori sírleletek.
A mai Bács-Bodrog vármegye területén, különösen a folyók mentén, számos ilyen földvárat találunk, melyeket részben az avarok, részben a szlávok építettek. Ezek mindegyike egy-egy telep volt, melyeket a honfoglaló magyaroknak egyenként kellett az ellentálló szlávoktól elfoglalniok. Ilyen földvárak voltak: Bodrog, Bács, Békavár (Küllőd), Becse, Kisdi, Szelénd, Szabadka és a mai Zombor, melyeket a magyarok a bodrikoktól hódítottak meg. (Šafarik.)
Hogy e várak már a XII. században is fennállottak, sőt hogy régiségök már ez időben a köztudatba is átment, ezt az is bizonyítja, hogy már Béla király névtelen jegyzője is, mint régi várakról emlékezik meg róluk.
Hogy a szlávok már a honfoglalás előtt e területen tartózkodtak, arról a mai napig is fennmaradt számos helynév tanúskodik, melyeket a magyarok a szlávoktól egyszerűen átvettek és megmagyarosítottak.
Szláv eredetű helynevek: Bács, melyet Stelzer az ó szláv bastina szóból származtat, mely régi iratokban szláv férfinevet is jelentett. A szláv bodrikoknak egy nagyobb telepe volt itten, melyet a magyarok elfoglalván, nevét megtartották és nevezetesebb helyként, a körülötte fekvő vidék középpontjává tették. (Iványi István Bács-Bodrog várm. helynévt. III. 3.)
Hasonlókép szláv eredetre vall a Bodrog név is, mely helyet Safarik szerint a magyarok vagy az itt talált bodrikok után nevezhettek el Bodrognak vagy pedig a várat a már használt Bodrog névvel vették át tőlük. Bodrog névvel már II. Endrének a tihanyi apátság részére kiadott megerősítő levelében is találkozunk. (1211.) Ebben említés van egy Budrik nevű halastóról (in partibus Bodrug), melynek birtokában IV. Kelemen pápa 1266-ban megerősíti az apátságot. (Századok 1881. 582-83.)
Szláv eredetű még Bélikút = fehér vagy világos szöglet, Tavankút, ma puszta Szabadka határában = sötét szöglet, Coochka = Kucska, vagyis nyőstény kutya, e várföldet, a mint alább látni fogjuk, IV. Béla király 1277-ben a bélakúti apátságnak adományozta. (Wenzel: Árpádkori új okmt. VII. 29.)
Pest, a mai Illokkal szemben, 1237-ben már fennállott; a név a szláv pesek = durva szemű homok szóból képződött. Baracska, mely első ízben Róbert Károly királynak egy 1318-ban (1322-ben) kelt adománylevelében fordul elő, a szláv boru = fenyűfagyökböl alakult, Böki vagy Buki (ma Dunabökény), a buku = bükkfa gyökből. Kahol (Kabul) helynév egy 1301-ben kelt oklevélben fordul elő, szintén a szláv kobola szóból képződött, mely szó magyarul lovat jelent. Szláv eredetre vallanak még Pordánez (Bács környékén), mely egy 1308. évi, Gerecz (a régi Bács vármegyében), mely egy 1334-iki oklevélben említtetik, valamint egy 1410-ben említett, talán Doroszló környékén előtűnő) Mazalócz nevű helység is.
A magyar nemzet 895. év késő őszén szállotta meg a Felső-Tisza vidéket, azonban a bekövetkezett téli időszak miatt csak 896. tavaszán folytathatta előnyomulását a Duna felé.
A honfoglalás.
Mialatt a Swatopluk fiai között kitört belviszály a szlávokat a nagy Morva birodalomban teljesen lekötötte, azalatt a magyarok megrohanták a morváktól függő Duna-Tisza közét és e vidéket egészen a Szerémségig elfoglalták, lakosait leigázták vagy szétszórták, a kik pedig a magyarok fegyvereinek meg nem hódoltak, azok kénytelenek voltak a bolgárokhoz vagy a horvátokhoz menekülni.
Természetes, hogy azoknál a földváraknál, a hol a népek nagyobb tömegekben laktak együtt, kemény harczokat kellett vívniok a magyaroknak az erősen ellentálló szlávokkal. Bács, Bodrog, a Vajas folyó melletti táborhely és Titel, mindegyik nevezetes állomás, a melyhez a honfoglaló magyarok harczi dicsőségének - úgy lehet - egy-egy fényes emléke fűződött. E vitézi tettek sokáig foglalkoztatták a nép képzeletét. Emlékök évszázadokon át élt a nép ajkán, a regősök mondáiban, az igriczek epikus dalaiban, a honnan később a krónikákba kerültek, melyek e harczok emlékét napjainkig megőrizték.
A mai Titel (Anonymusnál Tetel, Titul XVIII. és XLI., középkori okleveleinkben Titöl, Tetöl és Tytil) a honfoglalás idejében valószínűleg valami nagyobb népcsoport főhelye volt, melyet a magyarok elfoglalván, már ez első megszállás idejében is fontos szerepre volt hivatva, mert a honfoglalókat további előnyomulásukban a hatalmas Duna feltartóztatta és így egyelőre kénytelenek voltak Titelnél, mint véghelyen megállapodni.
32Három évig tartózkodott a magyar nemzet az elfoglalt nagy Alföldön, (897-900), a mikor felkerekedett és átkelvén a Dunán, elfoglalta Pannoniát. (Pauler Gyula: A Magyar Nemzet története Szt. Istvánig 35-36. lap.)
De ha el is hagyták a magyarok a Duna-Tisza közét, azért az új haza határa továbbra is az Al-Duna maradt, és épen azért az ország határszélén erős őrizetet kellett hagyniok. Ily őrség székhelye lehetett Titel is, nem messze attól a dunai révtől, a melyen át a szlávok, a hódító magyarok elől a Szerémségbe menekülve, nekik a hadak útját megjelölték.
A teljesen árvízmentes titeli fennsík, kövér fűdús legelőivel és halakban bővelkedő vizeivel, azonkívül a letelepedésre is rendkívül alkalmas volt, mert itt megtaláltak a magyarok mindent, a mi őket az őshazára emlékeztette.
Mikor a dunántúli rész már szűknek bizonyult, - a mi a nagy kiterjedésű földeket követelő legelők miatt néhány év múlva bekövetkezett, - a nemzet egyrésze ismét visszaköltözött a Duna-Tisza közére.
Baja, Jánoshalma és Szabadka homokja ugyan nem volt alkalmas a letelepedésre, de a nagy folyók mentén, - különösen a Tisza partján, - már a honfoglalást követő első évtizedben megjelentek a magyarok sátortelepei, miként azt Regino, prümi apát krónikájában is olvashatjuk. (Borovszky S. i. m. 115. stb. lapok.)
A halakban gazdag Tisza partján keletkeztek az első nagyobb telepek, mint Zenta, Ada, Péterréve, Becse, Csurog, Titel; különösen az utóbbi és Zenta a legrégibb halásztanyák közé tartoznak. De a Duna mentén is számos telep keletkezett, miként ezt az újabbi ásatások során előkerült honfoglaláskori leletek is igazolják, melyek nemcsak azért becsesek, mert feltüntetik az első megszállás helyeit, hanem azért is, mert némi világot vetnek a honfoglalók művelődési viszonyaira is.
Mindjárt Baja alatt, Bátmonostor határában találtak egy lovassírt, melyre 1904-ben Angyal Lajos szeremlei gazda szőlejében, a földmunkálatok közben bukkantak. A sírban egy vitéz és egy ló csontvázának maradványain kívül, két kengyel, egy zabla, két levélalakú nyílhegy, ezüst lemeztöredékek és húsz bronzpityke (szíjdísz) feküdt. E lelet újabban a vármegyei múzeumba került. (Gubitza Kálmán közlése.) Lejjebb, Apatin határában, Rauschenberger I. polgári iskolai igazgató szőlőtelepén, az úgynevezett római sánczok mellett, szintén egy lovassír került napfényre. A lelet két kengyel- és egy zablatöredékből áll, melyeket szintén a vármegyei múzeumban helyeztek el. Az Apatin melletti Bácsszentivánon (egykor Priglevicza-Szent-Iván) 1898-ban a munkások fadöntés alkalmával egy vaskengyelre akadtak. A tovább folytatott ásatások során csupán két kengyel, egy csikózabla, egy vaslándzsa és egy bronzkarika került napfényre, jeléül annak, hogy e tájon csak egyes sír volt. (Archaeologiai Értesítő 1904. 261-263.)
A honfoglaláskori leletek között kétségkívül legbecsesebb a vármegyében a Gombos község belterületén 1899-ben felfedezett honfoglaláskori temető. Gombos község határában, a hol eddig nemcsak a népvándorlás korából, hanem a történelem előtti korszakból is rendkívül értékes leletek kerültek napfényre, Cziráky Gyula plébános három sírmezőt fedezett fel. Ezek közül a harmadik, benn a faluban, a házak között, az utczán és a kertekben terül el és a honfoglalás vagy a vezérek korából való.
A sírok közül különösen kettő vonja magára a figyelmet; az egyik egy lovassír, melyet Kálozi Mátyás kertjében találtak. Ebben egy 15-16 éves ifjú csontváza feküdt, lábainál lófej, melynek szájában összehajtott zabla volt. A másik sírban egy harczosnak 175 centiméter hosszú csontváza feküdt, nyaka alatt, mellén és csípői alatt zöld patinás vékony lemez darabjai voltak. Jobb czombcsontja felső csuklójához közel, 3 darab deltoid-alakú pengében végződő nyíl úgy feküdt a tegez vasalása között, hogy fele kívül, fele belül volt, ezek fölött néhány cm. távolságban egy vaskés feküdt. A csontváz dereka táján vas-csatt volt, ezen kívül még néhány vasdarab. A fentebb említett 15-16 éves ifjú csontváza melletti sírokban egy kifejlett ember, a másikban egy felnőtt asszony, mellette apró gyermek, a következő sírban ismét egy-egy asszony, végül egy 8-10 éves gyermek csontváza feküdt. (Archaeologiai értesítő 1903. évf. 60-61.) Az utóbbi leletek megerősítik abbeli feltevésünket, hogy e temető már a honfoglalás utáni korból, tehát abból az időből való, mikor a nemzet Pannóniából visszatérve, a mai Bács-Bodrog vármegyében végleg letelepedett.
33A Gombostól keletre fekvő Bácskeresztúr község határában Kuzmiák Sándor gyűjtött össze honfoglaláskori emlékeket, melyek a földmunkálatoknál kerültek a napvilágra, u. m. határozatlan fémkeverékből készült karpereczeket, gyűrűket, szívidomú függőt, halántékgyűrűket és egy durva agyagedényt, melyeket jelenleg szintén a vármegyei múzeum őriz. (A Magyar Honfoglalás Kútfői 587. lap.)
Az újfutaki Rezső-majorban, épület-alapozás alkalmával, két kengyelt és egy csikózablát találtak, melyeket Godor Ignácz a vármegyei múzeumnak adományozott. (Archaeologiai értesítő 1904. 261.)
A Tiszamenti Ada és Péterréve helységek határában szintén néhány honfoglaláskori tárgy került a vármegyei múzeumba. Adáról néhány bögre, lándzsa és kardtöredék, továbbá egy csata-bárd, Péterrévéről pedig gyöngyfűzérek, bronz-fülbevaló, kagyló, bronzkarperecz, vaskarika, késpenge-töredékek, bronz-sodrony-tekercs, fej- és ruhadíszek; az utóbbiakat Cziráky Gyula gyűjtötte egybe a "Vármegyei Történelmi Társulat" költségén.
Végül honfoglaláskori sírokat találtak még az újonnan alakúlt Szilágyi telepes község határában, valamint Regőczén (Rigyicza) is. Az előbbi helyről lándzsákat, nyílhegyeket, bronzszíj-végdíszeket és egy gyűrűt, az utóbbi helyről pedig bronzkarpereczeket és halántékgyűrűket őriz a vármegyei múzeum. Az itt 1906-ban talált lovassír azonban alkalmasint a népvándorlás korából való.
Tudjuk, hogy a honfoglalás után a magyar nemzet, külföldi kalandozásai miatt, valóságos réme lett Europának. Ezeknek a kalandoknak a harczi dicsősége azonban korántsem ért fel avval a sok ember-veszteséggel, a mit e külföldi hadjáratok a nemzetnek okoztak. De bár egész nemzetségek pusztultak is el ez öldöklő harczokban, és bár ennek következtében számos szállás vált uratlanná a Tisza partján, mégis azt állíthatjuk, hogy e vármegye területe már 997-ben, Géza fővajda halálakor, teljesen be volt telepedve.
Titel alatt, Titelrévtől kezdve, egészen Szilszegig (Susek) és Bánmonostoráig, a Duna volt az új haza határa.
Túl a Dunán, a Szerémségben bolgárok tanyáztak, midőn pedig II. Vazul, byzanczi császár a bolgár birodalmat elfoglalta, a görög császárság lett a vármegye közvetetlen szomszédja. (1019).
A letelepedett nemzetségek azonban, a vármegye határszéli fekvése miatt, folytonos támadásoknak voltak kitéve; azért őrhelyeket kellett szervezniök, és így keletkeztek a Duna mentén az első őrhelyek, mint Titel, majd a mai Újvidék helyén Várad, odább Futak és Pest., (Illok átellenében) melyek idővel mind nagyobb jelentőségre emelkedtek.
A vármegye nemzetségei.
Arra a kérdésre, hogy mely nemzetségek szállották meg először és vették birtokukba e vármegye területét, csak legrégibb okleveleink nyújtanak némi halvány adatokat.
A vármegye legrégibb birtokosainak a Bancsa, Botond, Haraszt és a Vaja nemzetségeket kell tartanunk. A Bancsa nemzetség egyike azoknak, melyek a Duna és a Tisza közén telepedtek le. Ősi fészke az egykori Bancsa helység, Bács és Parraga között, a tovarisovai határ éjszaki szélén, továbbá Orbászpalotája, a mai Verbász. A nemzetség tagjairól azonban csak 1213-tól kezdve vannak okleveles adataink. Ekkor lép fel Orbász comes és ennek testvére Beke. E nemzetség előkelő helyet foglalt el, tagjai közül többen viseltek magas egyházi méltóságot, s birtokai még a XIII. században is összefüggő egészet alkottak, melyek megannyi bizonyítékai, hogy azokat az első foglalás jogán bírta. (Karácsonyi János: Magyar nemzetségek I. 197.)
A Botond-nemzetség őse-Anonymus szerint - Botond apja, Kölpény volt, kiről a Névtelen jegyző azt állítja, hogy Árpád fejedelemmel rokonságban állott. E Kölpény emlékét a mai Kölpény (azelőtt Kulpin) helység őrizte meg, mely a XIII. századi oklevelekben Cwlpwn, 1345-1418 között pedig Kulpi, vagy Kölpi név alatt fordúl elő. Kölpény a Vajas-ér mentén, a Bodrog vár (talán inkább Bács) környékén telepedett le.
A Botond nemzetség azonban, a ránk maradt oklevelek szerint, már a XIII. században a Dráva és a Száva között élt, körülbelül azon a helyen, a hol ugyancsak Kölpény a mai Kupinovo várat a Száva partján (a Szerémségben) építtette. Miután pedig tudjuk, hogy Szent István király uralkodása alatt Szalánkeméntől Illokig még a Duna volt az ország déli határa, kétségtelen, hogy a Botond nemzetség a ma Szerémvármegye területén csak Szent István uralkodása után telepedhetett le.
34Anonymus előadása szerint, ez a nemzetség még az ő korában, a XII. században is előkelő birtokos volt, mind a Bácskában, mind a Dráva és a Száva közén is.
Okleveleink e nemzetséget illetőleg még a következőkről tudósítanak: 1231-ben élt egy Botond nevű nemes ember, a kinek anyja Szond helység egy részét bírta. Ettől nem messze éjszakra fekszik Köllyüd (ma Küllőd, azelőtt Kollut) ennek 1305-ben egyik földesura, Bolyár fia Bathond volt. (Karácsonyi i. m. I. 273.)
A Haraszt nemzetség, mely a régi Bodrog vármegye területén telepedett le, tiszamenti birtokait szintén az első foglalás jogán bírta. Ősi fészke a mai Magyarkanizsától délre eső Felső-Adorján volt, a hol egykor az e nemzetségtől alapított monostor állott. Hogy azonban e nemzetségnek a Duna mellett is lehettek birtokai, azt a mai Gádortól félórányira eső Haraszti (ma Rasztina) nevű puszta is bizonyítja, bár okleveles adatokkal ezt nem tudjuk igazolni, mert a legrégibb ránk maradt oklevél szerint Haraszt 1333-ban már Drugeth János nádor birtoka; de miután e család Nápolyból Róbert Károly királylyal vándorolt be hazánkba, neki ez csak szerzett birtoka lehetett.
A Vaja nemzetség a XIII. században szintén a mai Szond vidékén volt birtokos. Alkalmasint e nemzetség is azon Vajas folyó mentén telepedett le, a melyről már Anonymus megemlékezik és a mely alkalmasint azonos a tihanyi apátság alapítólevelében is előforduló Vajas folyóval. Közvetetlen adataink e nemzetségről azonban csak 1229-től kezdve vannak. A nemzetség egyik öreg tagja volt Mohor, a kit 1242-ben a tatárok megöltek. Fia Jakab 1229-ben nagyanyja leánynegyede fejében Szondot bírta. Fiai a tatárdúlás alkalmával rabságba estek, honnan csak az egyik, egy Hippolyt nevű, menekült meg 1244-ben. (Karácsonyi i. m. III.)
A honfoglaló magyarokon és a meghódolt szlávokon kívül még a következő népelemek telepedtek le a vármegye területén az Árpádok korában.
Besenyők.
A besenyők népe Szent István király idejében költözött be hazánkba. Egyik telepük Besnyő vagy Besenyő, a régi Bodrog vármegyében, a Duna mellett, Bajától éjszakra feküdt, a melyről II. Endre király a tihanyi apátság részére 1211-ben kiállított megerősítő levelében is megemlékezik.
Ugyancsak a besenyők emlékét őrzi Beszen (Bezun) falu is, mely III. Endre királynak az irat keltét meg nem jelölő oklevelében, Gara helység tőszomszédjaként szerepel. Ezt az adománylevelet a kalocsai káptalannak 1308-ban kelt átíratából ismerjük. (Zichy család okm t. I. 101. l.) E helység neve előfordúl egy 1333-ban kelt oklevélben is.
Izmaeliták.
Az izmaeliták vagy szaraczénok két helyen is laktak a vármegye területén. Az egyik telepük, III. Béla királynak egy 1173-1196 között kiadott és Szond határjárását tárgyaló oklevele szerint, Apos (Opos, Opus) faluban volt. Ez az Apos a mai Apatin tájékán, alkalmasint Szond határában feküdt. (Wenzel i. m. XI. 61.) A másik helységük Csurlak, a mai Csurog volt, mely 1238-ban említtetik első ízben, a midőn IV. Béla király a székesfehérvári János vitézeknek a szaraczén Csurlak nevű falu vásárjövedelmét és a tiszai révet adja Becsénél. 1468-ban volt még Bodrog vármegyében egy Besenyőfő nevű vízmeder.
Kúnok.
A kúnok IV. Béla király uralkodása alatt költöztek be hazánkba, de már a tatárjárás alatt pusztítva, rabolva hagyták el az országot. A tatárdúlás uán azonban IV. Béla király ismét visszahívta s a mai Kiskúnságba telepítette őket.
De a kún nép kóbor, vándor természete következtében nem tudott egy helyben megmaradni és a számukra kijelölt szállásokról elköltöztek mindenhova, a hol részükre a letelepedésre alkalmas hely kínálkozott.
A vármegyében számos ilyen kúntelepre találunk, melyek közül egyike a legnevezetesebb és legrégibb kún szállásoknak az, mely a mai Kiskúnhalas környékén alakult és egy kúnszéknek is főhelye volt.
Kún telep volt Csőszapa (Csézapa) is, melyet az 1580-1590. évi defterek Jankószállás néven említenek és mely ncm lehetett más, mint a régebben Jankovácz néven ismeretes mai Jánoshalma.
Egy 1495. évi oklevélben Ivánka-szállás, egy másikban Inka-szállás nevű helység említtetik (Csánki Dezső i. m. II. 197.), mely alkalmasint nem más, mint a Jánoshalmától keletre fekvő Ivánka major. Ettől délre esik Kisszállás, mely, mint a neve mutatja, szintén kún telep, továbbá a tatárjárás után települt és 35hajdan a kúnsághoz tartozott Madaras, mely egy 1337-ben kelt oklevélben Nagykúnmadaras néven szerepel. Innen származott Madarasi Tompa László kún kapitány is, a kit 1370-ben említenek az oklevelek. Tompa puszta, mely Szabadkához tartozik, az 1572. évi összeírás szerint szintén kún szállás. Ugyanez az összeírás Kelebiát (ma puszta Szabadka határában) szintén kún szállásnak mondja. Sok kún telepedett le 1388 táján az óbudai apáczák Vastorok és Adorján falujába (ma mindkettő puszta, a magyarkanizsai határ déli részében), de a kún kapitányok az odatelepedett kúnokat erőszakkal elhurczolták; 1388-ban azonban Zsigmond király elrendelte, hogy a kún kapitányok a vastoroki kúnokat se saját birtokaikra el ne hurczolják, se az odaköltözötteket ne háborgassák. (Iványi István V. 131. Zsilinszky Mihály: Csongrád várm. tört. I. 69.)
Adorján pusztától délre esik Hegyes puszta, melyet a középkorban Kúnhegyesnek neveztek. Kún szállás volt még Zenta, mely Jerney szerint kún szó és puszta földet jelent, továbbá Bulcsuszéke, mely az egykori Szőlősér és Szecsej vidékén feküdt, a régi Bodrog vármegye területéhez tartozott és 1416-ban említtetik. (Csánki Dezső i. m. II. 195.)
A régi Bács vármegyében is említenek az oklevelek 1423-ban egy Kuned, vagy másként Kúntelke nevű helységet (a Krivája-ér mentén, közel a Tiszához) Óbecse alatt. (Orsz. Lev. Dl. 11353.)
Az előkelő kúnok is többen szereztek birtokokat a vármegyében. Így Bács-Aranyos kún nemesek birtokaként szerepel (Fejér IV. 3. 407.) 1280-ban Teprez (Tepremez) nevű kún nemes megveszi a Gyopul (Gyapol) nevű birtokot a régi Bodrog vármegyében. Kún eredetre vall még Parabuty helység, mely egy hasonnevű vezértől származik, a kit V. István király, egy 1266-ban kelt oklevelében comesnek nevez. A névhasonlatosság igazolja, hogy Parabuty comesnek a mai Bács-Bodrog vármegye területén is voltak birtokai. Így Parabuty helységnek vagy alapítója vagy birtokosa volt. Egy 1393-ban kelt oklevél szerint Katymáron is laktak kúnok. (Zichy Okmt. IV. 529. Wenzel i. m. XII. 313.)
2. Bács és Bodrog vármegyék alakulása.
A vezérek korában az egyes nemzetségektől elfoglalt és megszállott földek az illető nemzetségek tulajdonában maradtak. A nemzeti királyság megalapításának idejében azonban, az ország védelmi rendszerének megváltozásával, a nemzet vagyonjogi és közigazgatási szervezete is teljesen átalakult.
Szent István ugyanis, a korában egész Europában elismert szokás jogán, az összes várakat és az ezek környékén fekvő lakatlan földeket királyi birtokoknak jelenté ki és ezek a királyi várak lettek ezentúl az egyes királyi uradalmaknak és a hozzájuk tartozó várnépeknek igazgató középpontjai.
A mai Bács-Bodrog vármegye területén két ilyen vár volt, melyek mind fekvésükkel, mind jelentőségükkel egyaránt alkalmasak voltak e fontos feladatra.
A bácsi és bodrogi várszerkezet.
Az egyik vár Bodrog, a Dunától nem messze, Bezdán alatt, a mai Monostorszeg közelében állott; a másik Bács, ettől lejjebb, nem messze az ország akkori határához, a Mosztonga-ér partján épült, s az új királyság déli előőrseként, az előbbinél nagyobb jelentőségre emelkedett.
A várszerkezet alapeszméje a földesúri viszony volt, egyfelől a királyi vár, másfelől a szolgálmányosok között. A várszerkezet feje a várispán. Alatta állottak az összes várnépek, a várszolgák, valamint a szolgálmányosok is. A várnépeket ő vezette a hadba. A várjobbágyokon kívül, a kik elsősorban fegyveres szolgálatra voltak kötelezve, még más szolgálmányosokat is találunk a királyi várbirtokokon. Így egy 1173-1196. év között kiadott oklevélben a bácsi vár halászai cmlíttetnek, a kik külön helységben éltek. (Wenzel XI. 61.) A királyi jószágokon élő udvarnokok emlékét a mai Szond vidékén fennállott Udvarnok nevű helység őrizte meg, mely szintén a bácsi várszerkezethez tartozott. Erről egy 1206-ban kelt oklevélben van szó.
Mind a bodrogi, mind a bácsi várszerkezetet kétségkívül Szent István király alapította; okleveles adataink azonban csak 1074-ből, illetőleg 1135-ből vannak felőlük. 1074-ban szerepel ugyanis Vid ispán, a ki a bácsi zászlóalj élén résztvett a mogyoródi csatában. Az első bodrogi ispánnak, Lambertnek a nevével csak 1135-ben találkozunk.
36A várbirtokokról csak a későbbi időből maradtak fenn okleveles adatok. Így a bácsi várjavakról csak III. Béla királynak 1173-1196 között kelt okleveléből nyerünk némi értesülést, míg a bodrogi várjószágok felől csak egy 1237-ban kelt oklevél emlékezik meg első ízben. A bodrogi, de még inkább a bácsi várjavak kijelölését megnehezítette az, hogy e tájon már számos nemzetségi birtok volt és e miatt a várnépek kénytelenek voltak idővel messzebb vidékre költözni; így azután a mai Újvidék környékén, sőt még a Duna jobb partján, a mai Baranya vármegyében is találunk bodrogi várföldeket.
A várbirtokok elidegenítése.
Alig kétszázados fennállás után a várszerkezet bomlásnak indult. Az Imre király és Endre között kitört testvérharcz alatt, az előbbi, hívei számát szaporítandó, számos várbirtokot elidegenített. Még pazarabbúl bánt II. Endre a várbirtokkal. Az ország zilált pénzügyi helyzetében nemcsak híveit elégítette ki a várjavak adományozásával, de elvállalt kötelezettségeinek is többnyire a várjavak lekötésével tett eleget. 1218-ban nejének, Jolánta királynénak nászajándékúl adta a bodrogi vár összes jövedelmeit (Theiner Mon. I. 13.), mely ez időtől kezdve, Nagy Lajos király uralkodásáig, a királynék ellátására volt rendelve. II. Endre a bácsi várföldekből a székesfehérvári János-lovagoknak is számos birtokot idegenített el; többek között a tiszamenti Becsét is, melyet azonban Béla ifjabb király 1228 után, midőn az elidegenített várjavak visszavételéhez hozzáfogott, csakhamar tőlük elvett. Azonban bármily erélylyel lépett fel IV. Béla király az elidegenített várbirtokok visszaszerzése érdekében, azért még ő maga is számos várbirtokot adományozott el. Midőn 1237-ben, a bélakúti cziszterczita-rendű apátság részére az adománylevelet kiállította, a bácsi vár tartozékai közül Sávárt, a bodrogi várföldek közül pedig Aranyádot (Oronati, Aranat) Kucskát (Coochka, a mai Újvidék határában) és Pirost az apátságnak adományozta. Ez utóbbiakat azért, mert messze feküdtek a vártól, s kezelésük kényelmetlen volt. (Wenzel VII. 29.) 1238-ban visszaadta a székesfehérvári János-vitézeknek Becse várbirtokot és a bizonytalan fekvésű Halász bodrogi várföldet. (Fejér i. m. IV. 1. 105.)
IV. Béla király a várintézmény megszilárdítása és a várjavak visszafoglalása érdekében még egy utolsó kísérletet tett a tatárdúlás után. 1256-ban megjelentek minden vármegyében a királyi bírák, hogy a birtokügyekben ítélkezzenek és a birtokviszonyokat szabályozzák. Bodrogban Roland nádor pozsonyi főispán, valamint bírótársai: Tamás kalocsai érsek, Olivér szerémi püspök, András bácsi ispán működtek. (Wenzel VII. 436.) A kiküldött bíróság a bácsi várjobbágyok kérelmére 1256-ban Demeter comes fiától, Sándortól visszavette az egykor a bodrogi várhoz tartozott Szónok (Zounuc) várföldet, mely azelőtt a bácsi várjobbágyoké volt. (Pesty Frigyes: Várispánságok 177.) De IV. Béla király ekkor elnézőbb volt a bíróságnál, mert elrendelte, hogy a várjobbágyoknak megítélt várbirtokból négy eke földterület Demeter comes fiának, Sándornak visszaadassék.
A IV. Béla és fia István, ifjabb király között kitört viszálykodások alatt az egykor nagykiterjedésű várjavak utolsó maradványai is veszendőbe mentek. István ugyan, kinek uralma alá Bács és Bodrog is tartozott, bőkezűen jutalmazta híveit. Marczel fiait, Kelemen és Márton bácsi várjobbágyokat, a kik őt az atyja elleni hadjáratokban segítették, felmentette a várjobbágyság alól s az ország nemesei sorába emelvén őket, 1263-ban nekik adta a mai Szilbács mellett fekvő Keszi nevű bácsi várföldet, melynek birtokába még ugyanebben az évben be is iktatta őket. E várföld kiterjedését könnyen elképzelhetjük, tudva azt, hogy területén nyolcz falu keletkezett, és miután ezek mindegyike külön birtokosától kapta melléknevét, azokat egymástól meg is különböztették. E nyolcz helység a következő: Szent-Iván-Keszi, Boldogasszony-Keszi, Sávoly-Keszi vagy Boul-Keszi, Kereszténytelke, Egres, Szent-Péter, Kastélyteleke, Matyuka-Kürth. E nyolcz faluból ma csupán Bulkeszi maradt fenn. (Karácsonyi: i. m. III. 175. Fejér IV. 3.156. Századok 1875. 651.) 1264-ben István, András comesnek, Iván fiának adja Ond és Petend, 1267-ben pedig Dominicus Graecus testvérének, Márknak, Horlai és Kér bácsi várföldeket. Ennek a két várföldnek a határa keletről Irg (talán Ireg) volt. Kér a mai Ókér lehetett. (Pesty Frigyes i. m. 181.)
Bár mindkét várszerkezet még a XIII. században elenyészett, a bodrogi várbirtokok emléke még a XIV. század közepén is fennmaradt. 1330-ban Róbert Károly király Negyven (ma Nagyfény, Pacsértől keletre) helységet Tamás mesternek, 37a csonkakői várnagy fiának adományozván, az adománylevélben megemlíti, hogy e birtok egykor várföld volt. Még később, 1348-ban, a bácsi káptalan, Egyházas-Atya határjárásánál is megjegyzi, hogy ez egykor a bodrogi várföldekhez tartozott. (Pesty Frigyes Várispánságok tört. 187-189.)
Összegezve a rendelkezésünkre álló adatokat, a bácsi és a bodrogi várhoz a következő birtokok tartoztak
A bácsi és bodrogi vár tatrozékai.
1. A bácsi vár tartozékai: a bácsi vár halászainak faluja, a mai Szond vidékén (1173-1196.), Sóvár (Újvidék tájékán, hihetőleg a mai Szlatina-puszta, Káty fölött), melyet IV. Béla király 1237-ben a bélakúti apátságnak adományozott, Becse (a mai Óbecse), melyet ugyancsak IV. Béla király 1238-ban a János-vitézeknek adott, továbbá Keszi, (Bulkeszi és Szilbács határában) 1263-ban, Ond és Petend 1264-ben, Horlai és Kér, melyeket István, az ifjabb király 1267-ben adományozott el.
2. A bodrogi vár tartozékai: Oronati (Aranyád), Coochka (Kucska) és Piros (ma is meglévő helység) e három várbirtokot IV. Béla király 1237-ben a bélakúti apátságnak adományozta. Halász (bizonytalan fekvésű) várbirtokot II. Géza király neje, Eufrozina királyné a bodrogi vár hatósága alól kivevén, azt a székesfehérvári János-lovagoknak adományozta. Ezt az adományt III. Béla király 1193-ban megerősítette. Midőn IV. Béla király 1238-ban a székesfehérvári János-vitézek birtokügyeit rendezte, megerősítette őket Halász falu és a hozzátartozó halászóhelyek birtokában is. Lajos királynak 1377. évi megerősítő levelében a helység Bodrog vármegyében levőnek mondatik. (Iványi i. m. IV. 45.) Zounuc (Szonok vagy Szolnok). Roland nádor ezt 1256-ban visszaítélte a bácsi várjobbágyoknak, kiknek e bodrogi várbirtokban szintén részük volt. 1492-ben ily nevű helység plébánosa szerepel Bács vármegyében. Csatár (Baranya vármegyében, Vörösmart közelében.) IV. Béla király 1246-ban az Aba nembeli Demeter fia Sándornak adományozza. Egyházas-Acsa a bácsi káptalan 1348. évi oklevelében fordul elő. Negyvent (Nagyfény) Róbert Károly király 1330-ban Tamás mesternek adományozta.
A főurak elhatalmasodása.
A tatárjárás után ismét nagy társadalmi és gazdasági átalakulás következett be a nemzet életében, mely természetesen nagy hatással volt a nemesség és a várjobbágyok viszonyaira is.
A király, hogy a főurakat a maga számára megnyerje és hogy az országot is megerősítse, nemcsak számos birtokot adományozott a főuraknak, hanem megengedte azt is, hogy birtokaikon várakat építhessenek, a mely körülmények azután új, hatalmas főúri osztály alakulására vezettek.
Az udvar környezetében élő főurak ugyanis mind nagyobb és nagyobb hatalomra jutottak és befolyásukat arra használták fel, hogy vagyonukat és hatalmukat gyarapítsák. A mily mértékben gazdagodott azonban az új főúri osztály, ép oly mértékben szegényedtek el, különösen a nemzetségi javak szétdarabolása következtében, az ősi nemzetségek, és miután közölök az előkelő, hivatalt viselő elem lassanként kivált, ezáltal még tekintélyökből is sokat veszítettek.
Az ősi nemzetségi szervezet felbomlása, a birtokok szétdarabolása és elidegenítése következtében a birtokpörök később annyira megszaporodtak, hogy azokat a királyi törvényszék egyedül már nem tudta elintézni. Miután pedig ez időben már a peres felek tekintélye is alászállott, a nemzetségek ügyében többé nem a király, hanem ennek megbízottja, a nádor, az országbíró, vagy a megyeispán bíráskodott.
A birtokviszonyok rendezése czéljából - a mint már említettük - IV. Béla király 1256-ban Bodrogba is egy bizottságot küldött ki, a mely minden egyes birtok jogczímét megvizsgálta, ítélt és a birtokról oklevelet állított ki. E bíróság tagjai között az egyes megyeispánok is helyet foglaltak, a kik ekkor már a főnemesség sorából kerültek ki. 1256-ban az Ákos nembeli Ernő, 1263-ban a Pécz nembeli Dénes, az ifjabb király nádora, 1266-ban a Csák nembeli Domonkos viselik Bácsban a megyeispánságot. (Tört. Tár. 1897.)
A bácsi nemesség tehát mind méltóságának, mind nemesi szabadságának megsértése nélkül terjeszthette birtokügyeit a vármegyei ispán, mint békebírája elé.
A köznemesség megerősödése.
István az ifjabb király, 1263-1267 között számos bácsi várjobbágyot szabadított föl és emelt az ország nemeseinek sorába, a kik közös érdekeiknek 38megvédésére az ősi nemzetségek kisebb birtokú, vagy elszegényedett tagjaival szövetkeztek. E szövetkezés első sorban az önkormányzat megteremtésére irányúlt és különösen a tatárjárás utáni korszakban nyilvánúlt meg nagyobb mértékben. A királyi hatalom pedig szívesen támogatta e mozgalmat, mert az öntudatra ébredt köznemességben erős támaszra talált az ekkor már nagyon elhatalmasodó, féktelen főúri osztálylyal szemben.
Az önkormányzat kialakulása.
A XIII. század második felében már feltűnnek a köznemességnek, a király szolgáinak bírái: a szolgabírák, az ősi nemzetségi békebírák utódai; az ő kezükbe megy át az igazságszolgáltatás és a közigazgatás összes gondja. A nemesség választja őket a saját kebeléből, de azok viszont kötelesek e megbízatást elvállalni.
A vármegyei ispánból a főispán, a régi udvarbíróból az alispán lesz, a ki eleinte csak a főispán megbízottja volt. (Tagányi Károly: Megyei önkormányzatunk keletkezése.)
Ez az átalakulás csak lassan ment s nem mindenütt egyidőben.
A fennmaradt okleveles adatok szerint Bodrog vármegyében a vármegyei önkormányzat már 1280. táján kifejlődött s a vármegyei tisztikar is ez időben már szervezve volt. Idevonatkozólag a legrégibb eddig ismert okleveles adat, a hájszentlőrinczi káptalan 1280-ban kelt bizonyságlevele, Gyopul (Gyapol, a mai Bezdántól keletre) nevű birtok eladásáról, mely alkalommal a jelenlévők között Budy, Bodrog vármegye alispánja, István és Iván vármegyei szolgabírán is fel vannak sorolva. (Wenzel XII. 313.)
Ellenben a bácsi önkormányzat működéséről és szervezetéről csak a XIV. század közepétől kezdve vannak adatok. Bodrog vármegyében az átalakulás mindenesetre előbb ment végbe, mint Bácsban, mert Bodrog közel esett a fejedelmi ház legrégibb birtokaihoz, a Csepelszigethez, azonkívül túlnyomólag királyi birtok volt és jövedelmeit is egészen a XIV. század közepéig a magyar királynék bírták. Csak így magyarázhatjuk meg, hogy már II. Géza király hitvese, Eufrozina királyné, a bodrogi várjavakból egy földterületet a székesfehérvári János-lovagoknak adott, mely adományt 1193-ban III. Béla király megerősítette. II. Endre tehát szintén csak a régi szokást szentesítette, midőn 1218-ban a bodrogi vár összes jövedelmeit Jolánta királynénak kötötte le. Maga Bodrog város is, a magyar királynék birtokaként szerepel, úgyszintén Elmeg és Ganata, bodrogmegyei helyiségek is, egykor királynéi birtokok voltak. Ez utóbbiakat Kún Miklós 1297 előtt a királytól adományúl nyerte s ez évben Domonkos királyi tárnokmesternek engedte át örök időre. (Iványi István, Bács-Bodrog várm. helynévtára III. 32.)
Mikor a bodrogi várszerkezetből a vármegyei önkormányzat kialakúlt, a magyar királynék régi joga továbbra is fennmaradt; sőt az Anjou-korban a királyné nemcsak élvezi az egykori várbirtokok jövedelmeit, hanem Erzsébet. királyné, Nagy Lajos anyja, a vármegye főispánját, alispánját és szolgabíráit a saját tisztviselőinek nevezi, általuk bíráskodik, igazságot szolgáltat, szóval törvényhatósági jogokat gyakorol. Ezt a királynénak egy 1379 nov. 9-én kelt okleveléből látjuk, melyben meghagyja, hogy Tőttös fiának Lászlónak, Csepcsi Gergely fia Miklós részéről bizonyos 50 forint kölcsön dolgában igazságot szolgáltassanak. 1381-ben a vármegye alispánja és szolgabírái Erzsébet királynéhoz intézik jelentésüket a Szentszalvatori Simon fia János deák ellen megtartott vizsgálat ügyében. Ez a helyzet azonban csak Nagy Lajos király uralkodása alatt állhatott fenn (Zichy Okmánytár IV. 121. és 194.), a mikor Erzsébet anyakirálynénak Nagy Lajos király kormányzására nagy befolyása volt.
Bács és Bodrog vármegye egykori területe.
A vármegye az egykori bácsi és bodrogi várszerkezetből alakult és területének magvát a hajdani várbirtokok adták. Később e terület lassan-lassan gyarapodott, de az egész középkoron át nem érte el a mai vármegye kiterjedését.
A régi Bodrog vármegye a Duna mentén a mai Pest vármegyei Bogyiszlótól kezdve egész Apátiig (ma Apatin) terült el. Területe mélyen belenyúlt a mai Pest vármegyébe egész Nádudvar és Bogyiszló vidékéig, melynek határában feküdt Dalacsa és Szántó (ma puszta). Innen egész Apátiig, mely már Bács vármegyéhez tartozott, nyugatról a Duna határolta. Aranyostól kezdve az egykori Hájszentlőrinczen és Szent-Györgyön át keletre húzódhatott a vármegye határa, mely azonban a mai Sztapártól kezdve éjszakkeleti irányt vett Pacsér és Bajmok felé, melyek a legszélső Csongrád vármegyei helységek voltak. Bajmoktól a 41vármegye éjszakkelet felé kiszélesedett és határa Szabadkától kezdve, - mely szintén Bodrog vármegyéhez tartozott, - a mai Jánoshalmán és Pestszentistvánon át Szántóig ért. (Csánki Dezső i. m. II. 184-85.)

Hamvveder és két kelta kés Gombosról és kelta lovas-sírlelet Hódságról.

Népvándorláskori lelet Szabadkáról. (Takácseszközök és csattok.)
Bács vármegye a Duna-Tisza közén, körülbelül a mai Ferencz-csatornától délre terült el. Éjszaki határa Apatintól kezdve a mai Ósziváczig, innen pedig a mai Bajsán át Óbecséig terjedt. E határ azonban sohasem volt állandó, hanem a régi Csongrád vármegye rovására folyton változott. 1468-ban Györgyént (ma puszta Szabadka határában), Bajmokot, Pacsért, Napfényt (Nagyfény puszta) és Csantavért (Csontafejér), 1447-ben pedig Veresegyházát (ma puszta Szabadka határában) is Bács vármegyéhez számítják, pedig ezek 1462-ben és 1520-ban Csongrád vármegye területéhez tartoztak. Bajcsot (ma Bajsa) hol Bács, hol pedig Csongrád vármegyéhez csatolták; innen délkelet felé Hegyest (ma Kishegyes), Szeghegyet és Feketehegyet (Bácsfeketehegy) inkább Csongrádhoz, Devecsert (ma puszta Szenttamás fölött) pedig Bács vármegyéhez számították. Kutas puszta 1520-ban Csongrád vármegyéhez tartozott, ellenben Kétfülű (Kétvillo), Vizes (Kishegyes és Péterréve között), továbbá a tiszaparti Peszér, Perlek (Óbecse határában) és Péterréve egy 1440-1441-ben Várdai Miklós részére kiadott adománylevél szerint, Bács vármegyéhez tartoztak. A XVI. század elején a ma is fennálló Tavankút, Bajmok, Pacsér, Bajcs, Hegyes, Szegegyház, Soprony, Devecser, Perlek, Péterréve, Túrol, Mohol és Peszér helységek, illetőleg puszták, úgyszintén az e vidéken feküdt, de a török hódoltság alatt elpusztúlt Asszonyfalva (Peszértől nyugatra), Báka, Beter, Csicsanicza, Csíkod, Kevi, Kőkút, Füles, Himesegyház és Szentmiklós csongrádvármegyei helységek voltak. (Csánki Dezső i. m. II. 131-132. Zsilinszky Mihály Csongrád várm. tört. I. 83. 1.)
A XV. század második felében Csongrád vármegye viszont Bodrog rovására gyarapodott. Szabadka, mely az 1391-1464. közötti években Bodrog vármegye kiegészítő része volt, az 1464-1519. években Csongrádhoz tartozott. A Bács és Bodrog vármegyék határán fekvő Tapolcza és Szent-Pál helységeket még Mátyás király Bodrog vármegyébe kebelezte; mindamellett Bács vármegye e helységekre is kiterjeszti hatóságát, míg végre 1499-ben II. Ulászló király e két helységet, Czobor Imre és Márton kérelmére, újból Bodrog vármegyéhez csatolta és elrendelte, hogy Bács vármegye a Czobor családot e helységek birtokában többé ne háborgassa. (Orsz. Lev. Dl. 22505.)
Az előadottakból láthatjuk, hogy a mai Bács-Bodrognak, a mai Martonostól le egészen Péterrévéig terjedő, tiszamenti része, mely eredetileg a csongrádi várszerkezet tartozéka volt, az egész középkoron át sem Bács, sem Bodrog vármegyéhez nem tartozott. E feltevésünket támogatja az egyházi beosztás is, mely többnyire a Szent István-korabeli állapotokat tűnteti fel. Ez a terület egyházilag a szegedi főesperességhez tartozott, mely a fennmaradt legrégibb okleveles emlékek szerint 1199-ben már fennállott és a mai Bács-Bodrognak azt a részét foglalta magában, mely Szabadka, Bajmok, Pacsér és Zenta határai között fekszik. (Zsilinszky M. i. m. I. 52.)
A Csongrádhoz tartozott helységek.
Az egykori Csongrád vármegyéhez tartozó helységekről az 1521-22. évi dézsmajegyzékből nyerünk felvilágosítást. Az 1521. évi dézsmajegyzékben a következő helységek voltak Csongrád vármegyébe kebelezve: Zenta, Bátka, Pacsér, Mohol, Bánfalva, Szent-Miklós, Karjad, Nagy-Adorján, Gyékéntó, Martonos, Tót-Kalocsa, Kőkút, Chykanitha (Csikanicra, régebben Csík, Csika vagy Csikád), Füles, Szegegyház, Nagyhegyes, Tornyosfi-Bajcs, Madaras, Tavankút, Vercsegyház, Csíktó, Kerekegyház, Csontafejér (Csantavér), Napfény, Sebestyénháza.
Az 1522. évi dézsmajegyzékben: Szent-Miklós, Péterréve, Bátka, Karjad. Bánfalva, Tót-Kalocsa, Nagyadorján, Martonos, Zenta, Devecser, Kevi, Kőkút, Sopron, Tornyos, Kis-Hegyes, Füles, Asszonyfalva, Baka, Csíkló, Csíkegyház, Chykanica, Irnos, Kutas, Vizes-Turol. (Bács-Bodrog várni. tört. társ. évk. XIII. 187.)
E lajstrom azonban csak a XVI. század elején fennálló területi viszonyokat tünteti fel, mert az itt közölt helységek közül egyesek hosszabb vagy rövidebb ideig, majd Bács, majd Bodrog vármegyéhez tartoztak. Így a Tiszához közeleső Adorján 1340-41-ben Bodroghoz, Györgye (ma Györgyén puszta), valamint tartozékai: Bajmok, Pacsér, Nagyfény, Csontafejér (Csantavér) 1468-ban Bácshoz, 42Bajcs 1462-ben szinte Bácshoz, Pacsér 1481-ben Bodroghoz tartozott. (Csánki Dezső i. m. I. 676.)
A Csanádhoz tartozott birtokok.
A Tisza balpartján Martonostól kezdve egész Péterrévéig a régi Csanád vármegye terűlt el, mely a Csanád nemzetség ősi birtoka volt. E területen feküdtek Razsán, Szent-Miklós, Csóka, Baromlak, Temerkény, Szanád, Kökényér, Halász, Zentarév, részben még ma is fennálló helységek. A mai Zentával szemben állott Zentarév, a Tisza balpartján, a melyről első ízben, 1247-ben, a Csanád nembeli Pongrácz comes birtokain eszközölt határjárás alkalmával emlékeznek meg az oklevelek. E birtokot Pongrácz comes IV. Béla királytól nyerte adományúl, tőle a Telegdiek örökölték. Később Kis-Zenta néven volt ismeretes. E helység nevével utoljára egy 1495-iki okiratban találkozunk, a mely említést tesz arról, hogy Telegdi András itteni birtokát Bodófalvi Ferencz deáknak elzálogosítá. (Borovszky S. i. m. II. 299.)
Az egykori Csanád vármegye területe azonban nem terjedt a Tisza jobb partjára, csupán Moholt (hajdan 1323-1412. Moharéve néven szerepelt) számítják néha Csanádhoz. E helységet Zsigmond király 1412-ben Telegdi János kérelmére, kinek itt birtokai voltak, Csanádba kebelezte, de már az 1521. évi tizedjegyzékben Csongrád vármegye helységei között szerepel. (Borovszky S. i. m. I. 106.)
Vármegyei közigazgatás.
A vármegyéknek járásokra való beosztása és egy-egy szolgabírónak a járás élére való helyezése csak Zsigmond király uralkodása alatt, a XV. század elején ment végbe. A vármegyéknek négy járásra való osztása azonban csak jóval később történt.
Bács vármegyében 1355-től 1496-ig mindig csak két-két szolgabíró volt, de 1520-ban már négy, jeléül annak, hogy ekkorra Bácsban a négy járásra való szétosztás már keresztül volt vive, és ez így maradt a török hódoltságig.
Bodrog vármegyében ellenben 1280-tól kezdve, egészen a mohácsi vészig, csak két-két szolgabíró szerepel az oklevelekben; csupán 1420-ban, 1427-ben és 1437-ben találkozunk három szolgabíróval. (Századok 1869. 604. Zichy oklt. VIII. és Pesty Frigyes eltűnt régi vármegyék 586. l.)
A székhely.
A vármegyék kialakúlásának történetében fontos szerepe volt a vármegyei székhely állandóvá válásának.
A vármegye székhelye az a helység volt, a hol a vármegye, a törvénykezés végett (sedes judiciaria) összeült. Bács vármegye székhelye Bács volt, hol nem csak a törvényszékek, hanem a közgyűlések is tartattak és a vármegyei hatóságok kiadványai is itt keltek. Bodrog vármegye székhelye azonban változott. Első székhelye kétségkívül Bodrog városa volt, de később, mint például 1408-ban, Háj-Szent-Lőrinczen tartattak a megyei törvényszékek. Ezenkívül 1360. táján Chente (Csente) 1407-ben Davot (Dautova, ma Dávod) szerepel, törvénykezési helyként. A középkorban Bodrog, Csente és Háj-Szent-Lőrincz voltak Bodrog vármegye főhelyei, e három helység piaczán végezték a peres ügyekben a szokásos idézéseket kikiáltás útján.
A főispáni tisztség.
A vármegye élén a főispán állott. E tisztség, mely a várispánságból fejlődött az Anjouk uralkodása alatt mindegyre jobban átalakúl. Minden vármegye főispánja maga a király, a ki végrehajtól hatalmát a főispánok útján gyakorolja. Ennek következtében a főispáni tisztet a király adományozza; de e tisztség csak ideiglenesen száll át az adományosra, mert az ismét visszaháramlik a királyra, mihelyt ő azt visszavonta.
Közvetetlenül a tatárjárás után Bács vármegyében István ifjabb király hívei viselték a főispánságot, a kik egyúttal az ifjabb király udvari főemberei voltak, mint Pécz nembeli Dénes 1263-ban, az ifjabb király nádora, Málczai Pál (1269-72.) ki egyúttal bodrogi főispán. Később V. István és IV. László király uralkodása alatt, a bácsi főispánok egyszersmind a legmagasabb közjogi és udvari méltóságokat töltötték be, mint Brebiri Joakim 1272-ben egyúttal tótországi bán, István 1275-ben egyúttal királyi főétekfogó, Móricz 1283-ban királyi tárnokmester volt.
Az Anjouk uralkodása alatt működött főispánok még más vármegyékben is viselték a főispáni tisztet, mint Nekcsei Demeter, a ki egyúttal Trencsén, Logret fia János, a ki Bodrog, Valkó és Baranya vármegyék főispánja és macsói bán is volt. Ez időtől kezdve egészen a XV. század közepéig a vármegye főispáni tisztét legtöbbnyire a macsói bánok töltik be.
43A kalocsai érsekek főispánsága.
Mátyás király uralkodása alatt a kalocsai érsekek veszik kezükbe a vármegye kormányzását, melyet egész a mohácsi vészig megtartanak. Csupán Várdai Péter kalocsai érsek fogsága idejében 1484-95 és széküresedés esetén kormányozzák világi főispánok a vármegyét. A kalocsai érsek már 1444-ben használta Bács vármegye örökös főispánja czímét. Erre czéloz Mátyás királynak 1458. szeptember 22-én kelt parancsa a budai káptalanhoz, melyben Bálványos várának és tartozékainak elfoglalása miatt Geréb Jánost, Várdai István, kalocsai (bácsi) érsek és fivére ellenében megidézteti. Ez oklevélben a következőket találjuk: "...Domini Stephani de Warda archiepiscopi ecclesiae Colocensis locique eusdem comitis perpertui." Hasonlókép emlékezik meg egy későbbi, 1477-ben kelt oklevél is a kalocsai érsekről. (Gróf Zichy Okmt. X. 6 lap. Hazai Oklevéltár. 408. Varga Ferencz: Szeged város története.)
Közvetetlen adatot azonban erre nézve csak II. Ulászló királynak 1494-ben Somi Józsa temesi főispánhoz intézett levelében találunk. Ebben ugyanis a király kijelenti, hogy a főispánságok mindenkor a kalocsai érsekek birtokában voltak; de mert ez a levél sem jutott reánk, nem állapíthatjuk meg, vajjon a király megerősítő levelet adott-e ki, vagy az örökös főispánságot adományozta-e ez alkalommal a kalocsai érsekeknek. Annyi azonban kétségtelen, hogy 1450-ig világi főispánok, jelesül a macsói bánok állottak a vármegye élén. (Hajnik Imre: Az örökös főispánság.)
Bodrogi és bácsi főispánok.
Bodrog vármegye élén a tatárjárás után 1269-ben a Guthkeled nembeli Málczai Pál állott. Őt követi a Csák nembeli Ugron, macsói bán, Szerém vármegye főispánja. Ő nyitja meg a macsói bánok sorát a vármegyei főispáni méltóságban.1274-től kezdve az egész középkoron át szinte szakadatlanúl a macsói bánok állanak a vármegye élén, a kik e tiszten kívül a bodrogi, szerémi, valkói, néha a tolnai, baranyai, sőt a somogyi főispánságot is betöltötték. A XIV. század elején e vármegye főispánjai országos nevű férfiak sorából kerültek ki, a kik döntő befolyást gyakoroltak az események alakulására, mint a Guthkeled nembeli Maróthi Mihály, a Héder nembeli Henrik, szlavon bán, az ugyane nemzetségből származott János, a Tamási család őse, a ki Bodrogon kívül Somogy, Tolna és Baranya vármegyék főispánja is volt. A XIV. század elején (1312) Garai Pál foglalja el a főispáni széket, és ettől az időtől kezdve, a XIV-XV. században a Garai és Ujlaki családok tagjai felváltva kormányozzák a vármegyét.
A XIV. század végétől, midőn egyszerre ketten viselték a macsói báni méltóságot, a vármegyének is két főispánja volt. Mint Maróthi János és Perényi Péter 1397-ben, Ujlaki Imre és László 1410-ben, Ujlaki István és Lévai Cseh Péter 1428-29-ben, Garai László és Ujlaki Miklós 1438-41-ben; Ujlaki Miklós 1438-tól hihetőleg 1473-ban bekövetkezett haláláig viselte a főispáni tisztet.
Ujlaki hosszú, fényes, nem minden önzéstől ment pályáján magas méltóságokat töltött be: macsói bán, erdélyi vajda, majd Bosnyákország királya lett. E közel 35 évre terjedő időszak alatt Ujlaki a macsói bánságban másokkal osztozott. 1444-47-ben Garai László, 1466-67-ben Szokolyi Péter viselték vele együtt a bánságot és a bodrogi főispánságot is. (Csánki D. i. m. II. 227.) Ujlaki országos elfoglaltsága miatt nem intézhette maga az ügyeket Bodrog vármegyében, ezért helyetteseket (főispáni helytartókat) rendelt, a kik nevében végezték a főispáni teendőket. Egy 1442 deczember 17-én Győrött kelt rendeletében, midőn a Tőttös Lászlótól elvett lovak visszaadása iránt intézkedik, Nagyvölgyi László macsói al-bánt és Lekcsei Sulyok György nándorfehérvári kapitányt nevezi meg, mint a kik Bács és Bodrog vármegyékben a főispánhoz tartozó ügyek végzésével megbízattak. (Gróf Zichy Okmt. IX. 48.) 1451-ben ismét Nagymeghi László viczebán képviseli Ujlakit Bodrogban. Ő ád ki Bodrog vármegye alispánjaival és szolgabíráival együtt bizonyítványt arról, hogy Décsanóczi Gergely deák Töttös Lászlótól a tárnoki részbirtokot elfoglalta. (U. ott IX. 437. 449. 458.)
Mátyás király uralkodásanak vége felé Kinizsi Pál temesi gróf, majd utóda Somi Józsa viselték a főispáni tisztet, míg 1498-ban Ulászló király Czobor Mártonra és Imrére bízta a vármegye kormányát, s ez időtől a mohácsi vészig e család tagjai viselték e vármegyében a főispáni méltóságot.
Alispánok.
Bács vármegyében a legrégibb ránk maradt okleveles adatok szerint a XIV. században rendesen csak egy alispán volt, 1422 óta rendesen kettő, sőt a XV. század közepén 1447-ben és 1473-ban hárman is viselték az alispáni tisztséget.
44Bodrog vármegyében 1280-től 1389-ig rendesen egy alispánt találunk: 1389-től kezdve állandóan két alispán volt. 1437-ben egyszerre hárman viselték az alispáni tisztet, hasonlóképen 1438-ban, 1448-ban, 1449-ben, 1452-ben és 1453-ban. 1454-től kezdve rendesen két alispánja volt a vármegyének egészen a mohácsi vészig.
Szolgabírák és egyéb vármegyei tisztségviselők.
A már említett szolgabírákon kívül a vármegyei tisztviselők közé tartozott a megyei ember (testimonium), a ki a hivatalos ügyek elintézésénél a szolgabírákat helyettesítette. Ily kiküldött volt Császár György, a ki 1406-ban nádori kiküldöttként szerepel. Ugyancsak vármegyei tisztviselők voltak az esküdtek, a kiknek működéséről Kont Miklós nádornak 1364 július 6-án kiadott oklevelében történik említés, (Zichy III. 244.), mely szerint a nádor Bodrog vármegye nemeseivel Bodrog mellett közgyűlést tartván, az alispán, a szolgabírák és esküdt nemesek tanúskodnak Saaghi Benedek és fia Miklós, másfelől Jakab fia Miklós birtokügyében.
Az esküdt nemesek büntetőjogi ügyekben is eljártak, a mint ezt Kont Miklós nádornak a fent említett közgyűlésből kiadott oklevele is igazolja. A nádor ugyanis ez alkalommal az alispán, szolgabírák és az esküdt nemesek által megnevezett vármegyei csavargókat, latrokat és tolvajokat számkiveti és levelesekké teszi. (Zichy okmt. III. 310. 244.)
A vármegyei hatóság alatt állottak a falusi bírák (villicus), a kik a jobbágyok ügyeiben bíráskodtak. A falusi bírákat az alispán kötelességmulasztás esetén meg is bírságolhatta, mint Bodrog vármegye alispánja 1405 febr. 21-én kelt ítéletével a szeremlyéni bírót megbírságolta, mert egy tolvajjal szemben Bátmonostori Tőttös László kajándi jobbágyának nem szolgáltatott igazságot. (Zichy oklt. V. 387.).
A vármegyei közgyűléseket, congregatiokat, miként ezt az 1298: XXXV. törvényczikk kötelezőleg előírta, szabad ég alatt, nyílt mezőn tartották. Bács vármegye közgyűléseit rendesen Bács közelében (prope civitatem Bachiensem), Bodrog vármegye pedig a Bodrog város melletti nyílt mezőn, ritkábban Háj-Szent-Lőrinczen tartotta. E közgyűléseket eleinte a királyi biztos, majd Nagy Lajos uralkodása alatt a nádor vezette és azokon leginkább a birtokpöröket és a közbiztonság elleni vétségeket s bűntetteket intézték el.
Nádori bíráskodás.
Nagy Lajos király uralkodása idejében a nádori bíráskodás mindegyre nagyobb mértékben lép előtérbe. A vidék jogrendjének biztosítása és a jogszolgáltatás gyorsítása érdekében a nádor bizonyos időközökben kiutazott a vidékre, minek következtében a közgyűlések oly ügyeket is tárgyaltak, a melyek különben a Cúria vagy a nádori ítélőszék elé kerültek volna.
Az ítélkezésnél a nádoron kívül részt vettek: a vármegye közönsége, az alispánok, szolgabírák és a vármegye közönsége által választott esküdt bírák, (furati assessores), a kik a megyei birtokos és előkelő nemesség soraiból kerűltek ki. Így midőn Gilétfi Miklós nádor 1343-ban Bodrog vármegyével közgyűlést tartott, szolgabírákat és oly esküdt bírákat alkalmazott maga mellett, a kiket a vármegye közönsége rendelt melléje és mindannyinak helyet adott az ítélethozatalban. (Századok 1875. 144.)
Ily nádori közgyűlések voltak Gilétfi Miklós nádorsága alatt 1343. június 9-én Bodrogban, 1351 szeptember 19-én Bácsban, mely alkalommal a valkóvármegyei nemesség képviseletében Horváthi Péter is megjelent. E közgyűlés befejezte után a nádor Szerém vármegyébe ment át, hol szeptember 26-án tartott közgyűlést.
Kont Miklós nádorsága alatt 1360 augusztus 24-én Bodrogban, 1364 július 1-én ismét Bodrogban, 1365 június 24-én Bácsban, Opuliai László herczeg nádorsága alatt pedig 1367 augusztus 18-án Bodrogban, 1368 augusztus 7-én Bácsban, ugyanaz év augusztus 16-án és 1370-ben ismét Bodrogban tartottak nádori közgyűléseket. Nagy Lajos király uralkodása után a nádori közgyűlések megszűnnek és a nádor helyett ezentúl a főispán elnököl a közgyűléseken.
A vármegye történetében rendkívül érdekes az a közgyűlés, melyet Losonczi István, bodrogi főispán és macsói bán a vármegye nemességével 1391 április 30-tól május 7-ig Bodrog helység közelében tartott. E közgyűlés ítéletlevelei ugyanis nagyon becses felvilágosításokat adnak a vármegye akkori közállapotairól. Egy ilyen ítéletlevél őrizte meg a Szabadkára vonatkozó eddig ismert legrégibb adatot is.
E közgyűlésen minden esetre jelen volt, - ha nem is mindvégig - Bebek Imre országbíró is, a ki május 4-én Bodrogból két tanúvallató parancsot bocsátott 45ki. Az egyiket a pécsváradi konventhez, - a másikat Baranya vármegye alispánjaihoz és szolgabíráihoz intézte (Zichy Okmt. IV. 473.)
E közgyűlésnek egyik, május 7-én kelt ítélőlevele névszerint felsorolja azoknak a tolvajoknak, orgazdáknak, latroknak és rablóknak a neveit, a kik fölött a vármegye közönsége ítélkezett; de ugyancsak ez az ítélőlevél tartalmazza az ekkor jelenvolt ítélő bírák névsorát is.
Közöljük e névsort, mely egyúttal Bodrog vármegye akkori előkelő birtokos nemességével ismertet meg bennünket.
A közgyűlésen részt vettek: Seléndi Albert mester alispán, Chepchi Gerely fia Miklós és Reegi Tamás szolgabírák, továbbá a következő esküdtbírák: Sary Olivér fia István, Kelud Pál fia Mátyás, Lekcsei Péter fia György, Barchani Bakó fia Miklós, Gergery (így) János fia Péter, Kengyi Jakab fia Tamás, Aranyáni Lőkös fia Miklós, Pakkai Mihály, Bessenyői Albert fia Miklós, Lekcsei Mikola fia János, Szánthói Mihály fia János. (Zichy Okmt. IV. 467.)
A peres felek közül ott volt Báthmonostori László fia, László is, a kit a közgyűlésből kelt ítéletlevél szerint, - ötvenedmagával leteendő esküre ítéltek arra nézve, hogy a Báthmonostori Mihály pap marháinak és mindennemű javainak elvételében apjával együtt ártatlan. (Zichy Okmt. IV. 471.)
A nádori törvényszékek a XV. században mindegyre jobban eltávolodtak a kitűzött czéltól s gyakori visszaéléseknek váltak kútfejeivé. Az egyes hatalmas urak ugyanis nagy kísérettel jelentek meg ilyenkor és gyakran a gyöngébbek rémítgetésével csikartak ki maguknak kedvezőbb ítéletet. Az sem volt ritka eset, hogy a felek oly kifogásokkal állottak elő, melynek következtében az ügy nem volt a nádori törvényszéken eldönthető és így a nádor vagy perhalasztó ítéletet volt kénytelen hozni, vagy a feleket valamely hiteles hely előtti esküre kötelezni.
A rendek kérelmére Mátyás király 1481-ben az egész országra kiterjedőleg megszűntette a nádori törvényszékeket, a melyeket ennek következtében az 1486. évi országgyűlés el is törölt.
A XV. században már sem Bács, sem Bodrog vármegyében nem találjuk nyomát a nádori törvényszékeknek A bodrogvármegyei főispánokat, a kik macsói bánok is voltak, nagyon lefoglalta ez időben a törökök elleni készülődés; az alvidék védelme is folyton a végvárakhoz kötötte őket és így, miután a vármegyei közgyűléseken is csak ritkán jelenhettek meg, maguk helyett, - mint Ujlaki Miklósról is tudjuk - főispáni helytartókat küldtek a közgyűlések vezetésére, sőt a macsói al-bánok is szerepelnek Bodrog vármegyében, a bán helyetteseiként. Ilyen viszonyok között azután mindegyre jobban előtérbe lép az alispán bíráskodási joga, úgy hogy a XV. században már csaknem kizárólag az alispán és bírótársai intézik a jogszolgáltatást Bodrog vármegyében.
Alispáni bíráskodás.
Midőn Mátyás király 1458 július 30-án Várdai István kalocsai érsek panaszára, Tőttös László és társai ellen, bizonyos Darvaz-birtokon elkövetett hatalmaskodások dolgában vizsgálatot rendel, leiratát a macsói bánokhoz és Bodrog vármegye alispánjaihoz, valamint ezeknek bírótársaihoz intézi. (Zichy Okmt. X. 22.) Az akkori alispánok, Káthai Miklós és Szentlászlói Miklós, az 1458-ban tartott közgyűlésen, a Tőttös László és a kalocsai érsek között fennforgó ügyben a közreműködést megtagadták, mire a király őket perbe idézteti. Az alispánoknak a király rendeletével szemben elkövetett emez engedetlensége következtében csakhamar megjelenik Dombay Miklós macsói bán Hájszentlőrinczen, s november 27-én a szolgabírákkal együtt intézkedik bizonyos birságügyben. 1459-ben egyszerre négy macsói bán, Szentmártoni Nagy Simon, Dombay Miklós, Nagyvéghi László és Szokolyi Péter állít ki Bodrog vármegye szolgabíráival együtt, Tőttös László ügyében egy oklevelet, de már ugyanez évben, szeptember 30-án ismét a két alispán és bírótársai intézkednek ez ügyben.
1464-ben Aranyáni Józsa János macsói al-bán egyúttal Bodrog vármegye alispánja is volt. Ő teljesítette Országh Mihály nádor rendeletére a vizsgálatot Kakathi Sandrin fia Demeter és Rymy Bálint szolgabírákkal egyetemben Tőttös Lászlónak a bátai apát ellen emelt panaszügyében. (Gróf Zichy Okmt. X. 44. 83. 90. 316.)
II. Ulászló és II. Lajos zavarteljes uralma alatt a vármegyei önkormányzat mindegyre jobban kiszélesedett. Az ügyek vezetését Bácsban, hol ekkor a kalocsai érsekek ültek a főispáni székben, és Bodrogban is a köznemesség vette kezébe, a mely a Szapolyai János körül csoportosult nemzeti pártnak egyik leghatalmasabb 46támasza lett. Bodrogban csupán a Czoborok - a főispáni méltóságot is viselt Márton és Imre - voltak az udvari párt hívei.
A mohácsi vész e vármegyében is rendkívüli károkat okozott s azt úgyszólván a végpusztulásra juttatta, az önkormányzatot azonban nem tudta egyszerre megsemmisíteni. A nagy nemzeti szerencsétlenség elmúltával, a vármegyei ügyek vezetését csakhamar ismét a nemesség veszi át, mely a király által az 1527 márczius 17-ére összehívott budai országgyűlésre szintén felküldi követeit, hogy ekként a Szapolyai Jánoshoz való hűségét kifejezze. Így Bács vármegyét Sulyok Balázs és Drághi Miklós, Bodrogot Várdai Mihály és Sulyok Lajos képviselték.
A vármegyei életnek ez az utolsó emléke a török hódoltságig. Ezzel megszakadnak adataink mindkét vármegye önkormányzatának működéséről, mely csak a felszabadító háborúval kel ismét életre.
Befejezésül közöljük a vármegyei főispánok és alispánok névsorát a legrégibb eddig felszínre került adatoktól kezdve egészen a mohácsi vészig.
Bácsi főispánok.
Bács vármegye főispánjai: Guthkeled nembeli Vid 1055-1074, Keled 1103-1113, Pál nádor 1135, Apa országbíró 1156, Dénes 1173-1175-1186, Domokos országbíró 1188, Mogh vagy Móka nádor 1188-1193, Esau (Ezsau) nádor 1194-1198, Mogh vagy Móka másodízben 1198-1199, Mika (Mihály) nádor 1199-1200, Benedek 1201-1202, alighanem azonos a hasonnevű nádorral. Mihály országbíró 1202, Hippolyt, (Ipolt Ipoly) horvát és tótorsz. bán 1202-1204, Győr nembeli István fia Csépán nádor 1205-1207-1209, Marczell, Györke fia Péter 1210-1212, Kún nembeli Siklósi Gyula, később országbíró, 1212-1213, Merán-Andechsi Bertold kalocsai érsek, Gertud királyné testvére, 1213, Salamon Miksa comes fia, királyi tárnokmester, 1213-1214, Vázsony nembeli Othusz országbíró 1215, Ompud fia Dénes kir. tárnokmester 1220-1222, Miklós 1222, Zsámbéki Smaragd 1222, Ponit vagy Poth 1225, Borsa nembeli László országbíró és Bodrog vármegye főispánja 1228-1230, Miklós 1232, Csák nembeli Demeter, az ugodi ág alapítója, 1233, Borsa nembeli László 1234-1235, Pózsa, azelőtt az ifjabb király tárnokmestere 1235, Simon 1238, Angelos János, II. Izsák görög császár fia 1240-1242, Erney (Ernye vagy Ernő az Akos nemből) 1255-1256, András 1256, Pécz nembeli Dénes, az ifjabb király nádora, 1263, Csák nembeli Péter fia Domonkos, a Dobócziak őse 1266, Guthkeled nembeli Dragun fia István fia Málczai Pál, egyuttal bodrogi főispán 1269-1272, Joakhim tárnokmester és tótországi bán 1272, István királyi étekfogó 1275, Joakhim főtárnokmester 1276, Móricz tárnokmester 1283, Zsámbéki Ajnárd fia János 1291-1301, Futaki István fia Dénes 1316, Omodé fia Miklós, egyúttal Baranya vármegye főispánja 1317, Széchenyi Tamás a kúnok bírája 1318-1321, Nekcsei Demeter tárnokmester, egyúttal Z`rencsén vármegye főispánja, 1322-1329, Homonnai Drugeth János 1330-1333, Logret fia János macsói bán, egyúttal Bodrog, Valkó és Baranya vármegyék főispánja Ostffi Miklós 1336-1339, Ostffi Domonkos macsói bán 1352-1353, Debregezthi András macsói bán 1352, Olnódi Czudar Péter főpohárnok 1368, Horváthi János macsói bán, egyúttal Valkó és Bodrog vármegye főispánja 1380, Losonczi István szörényi bán és temesi főispán 1387-1405, Horogszeghi Szilágyi László 1405-1428, Ujlaki Miklós macsói bán 1442-1450, Garai László macsói bán 1447, Ujlaki Miklós és Korógyi János 1450, Várdai István kalocsai érsek 1463-1470, Matucsinai Gábor kalocsai érsek 1471-1478, Hanthó György kalocsai érsek 1479-1480, Váradi, másként Várdai Péter kalocsai érsek 1481-1484, Kinizsi Pál temesi gróf 1484-1494, Somi Józsa egyúttal Temes és Bihar vármegyék főispánja 1494-1495, Váradi Péter kalocsai érsek kiszabadulása után ismét 1495-1501, Vingarti Geréb László kalocsai érsek 1501-1502, Frangepán Gergely érsek 1503-1520, Imrefi Mihály főispáni helytartó 1521-1522, Tomori Pál kalocsai érsek 1523 † 1526. augusztus 29-én Mohácsnál.
Bácsi alispánok.
Alispánok: Mihály 1355, Szőlősi János 1408, Dersfalvi Péter és Fegyverneki Péter 1422, Dobokai Kesserű János és Gathi Frank 1431-1432, Teremhegyi János és Guthi Ferencz 1433, Koronczói István, Szentmártoni Mihály és Rypaki Jakab, Thagalai Lőrincz 1461, Thagalai Lőrincz és Kis Bálint 1464, Geszthi János és Thagalai Lőrincz 1464 október 11, Thagalai Lőrincz és Kún István 1466, Lekcsei Sulyok György, Berekszói László és Polinai Vizlai János 1473, Lekcsei Sulyok György, Berekszói László és Pachman Tamás, Drághi Tamás 471480-82, Sárvári Mihály és Szalánczi János 1496, Drághi Miklós és Király Péter 1520, Drághi Péter és Velezfalvi Boldizsár 1523.
Bodrogi főispánok.
Bodrog vármegye főispánjai: Lambert 1135, Apa 1156 (később 1158-ban tótországi bán), Henrik 1163, Gatha 1169-1171 között, István 1188, Miskócz nembeli Domonkos 1192-1193, később tótországi bán, Fulkó, azelőtt Vas vármegye ispánja 1198-1199, Tivadar 1199-1200, Tiborcz 1200-1204, később királynéi udvarbíró, Móka 1205, Kún nembeli Siklósi Gyula 1206-1212, később Bács vármegye ispánja és nádor, András 1212-1213, Meran-Andechsi Bertold, kalocsai érsek, egyúttal Bács vármegye ispánja, 1213, Szát nembeli Bars fia Miklós nádor 1213-1215, Vázsony nembeli Othusz, a királyné udvarbírája, egyúttal Varasd ispánja 1219-1220, Kún nembeli Siklósi Gyula nádor 1220-1222, másodszor, Bór nembeli Bánk udvarbíró 1222, Siklósi Gyula nádor 1223-24, Csák nembeli Gug fia Csák 1224-1225, később tárnokmester, Vázsony nembeli Othusz, királynéi udvarbíró 1228, az év második felében Borsa nembeli László országbíró 1228, "nagy" Gyula (alkalmasint idősb Gyula nádorral azonos) egyúttal soproni ispán 1228, Kún nembeli ifjabb Siklósi Gyula, a hasonnevű nádor fia, azelőtt Kálmán herczeg tárnokmestere, 1234, Aba nembeli Demeter 1235-1246, Kálmán herczeg nevelője és tárnokmestere, a tatárjárás után (1246) egyúttal országbíró is, Guthkeled nembeli Málczai Pál, egyúttal Bács vármegye főispánja 1269, Csák nembeli Ugron macsói bán, egyúttal Szerém vármegye főispánja 1274, János macsói bán, egyúttal Szerém és Valkó vármegyék főispánja, 1275-1279 közötti években, Pécz nembeli Marczali Gergely macsói bán, egyúttal Szerém, Valkó vármegyék főispánja, 1279, Sárkányi Pethend, egyúttal Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1283-84, Keszői Móricz, egyúttal Szerém, Valkó vármegyék főispánja és macsói bán 1285, Misza (Mizsa) IV. László király volt nádora, egyúttal Tolna vármegye főispánja, 1290-1291, Borsa nembeli Jakab (Kopasz), egyúttal Szatmár vármegye főispánja, később nádor 1291, Bogát-Radván nembeli Simon 1298-1302, közben Rátót nembeli István fia Kakas, egyúttal Tolna vármegye főispánja 1300, Heyza (Eyzech Misza fia), egyúttal Tolna és Baranya vármegye főispánja 1301, Guthkeled nembeli Maróti Mihály, egyúttal Szerém, Valkó vármegyék főispánja és macsói bán, 1303, Héder nembeli Henrik, szlavonai bán, tárnokmester, egyúttal Tolna, Baranya és Somogy vármegyék főispánja, 1304-1307, Kereu-Monostorai (Gyerőmonostori) Lothárd, macsói bán, Szerém és Valkó vármegyék főispánja, 1310-1312, Dorozsma nembeli Garai Pál 1312-1313, Héder nembeli Németújvári János, a Tamási család őse, egyúttal Somogy, Tolna, Baranya vármegyék főispánja 1315, Garai Pál macsói bán 1318-1333, Szente-Mágocs nembeli Logreth fia János macsói bán 1328-1333, Ostffi Miklós macsói bán, egyúttal Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1335-39, Szekcsői Herczeg Péter 1339, Zathai Gergely, Szerém és Valkó vármegyék főispánja, macsói bán 1340-41, Szekcsői Herczeg Péter 1342-43, Asszonyfalvi Ostffi Domonkos 1343-44, Szekcsői Herczeg Péter 1347, Garai András, macsói bán, egyúttal Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1353, Csák nembeli Ujlaki Ugrin fia Miklós, macsói bán 1355-56, Garai Miklós macsói bán, egyúttal Baranya, Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1359, Horváthi János macsói bán 1375-76, Liszkói Pál macsói bán 1382, Koroghi István, macsói bán 1383-85, Losonczi István, macsói bán 1390-92, Losonczi László 1393-1394, Maróthi János és Perényi Péter macsói bánok, egyúttal Szerém, Valkó és Baranya vármegyék főispánjai 1397, Vízközi Péter fia András 1401, Maróthi János, macsói bán 1407, Fedémes Miklós, macsói bán, egyúttal Baranya, Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1409-1410, Ujlaki Imre és László macsói bánok és az előbb említett vármegyék főispánjai 1410-1411, Ujlaki Imre 1418, Garai Dezső, macsói bán 1419-1425, Maróthi János macsói bán 1476, Ujlaki István és Lévai Cseh Péter macsói bánok 1428-1429, Garai László és Dezső macsói bánok 1431-1433, Garai László és Ujlaki Miklós macsói bánok 1438-41, Ujlaki Miklós, előbb temesi főispán, majd erdélyi vajda, az ország főkapitánya és macsói bán 1442-1454, közben vele együtt Garai László 1445-1447, Dombay Miklós 1458, Szentmártoni nagy Simon, Dombay Miklós, Nagyvéghi László 1459, Horogszegi Szilágyi Mihály az alsórészek főkapitánya 1460, Szokolyi Péter 1459-ben és 1466-1467, Ujlaki Miklós (hihetőleg 1473-ig viselte a főispánságot) Kinizsi Pál temesi gróf, az alsó részek főkapitánya, egyúttal Bács, Temes, Bihar, Szerém és Valkó vármegyék főispánja 1494, Somi Józsa 1495-ig egyúttal Bács 48vármegye főispánja, 1494-1498, Czobor Márton és Imre 1498-1507, Czobor Márton királyi kamarás 1509.
Bodrogi alispánok.
Alispánok: Budy 1280. Miklós fia András 1339. Abolmai Péter fia Tamás 1350. Lekcsei Miklós fia Péter 1354. Bajai Tamás mester 1360. Gerárd fia Tamás 1364. Gerguri (Gergelyi) Sebők fia Pál 1373-1374. Szentmiklósi Dénes fia Tamás 1378. Borcsányi Baku fia Miklós mester 1381. Haraszti Simon fia Benedek mester 1382. Kyrnichi Miklós fia Miklós mester 1383, Torsi János és Gál (Bokoch, Bakocs testvére) András mester és Dersi János 1400. Vízközi András 1401. Dersi Pál 1402. Rőt László és Zalai János 1402. Bakai Dávid 1405. Bakonyi Pál fia Miklós 1406. Reghi Kozma 1406-1408. Regenyei István 1411 előtt. Ughi (Unghi) István és Gerendai Lukács 1411. Bortani (Barthani) Demeter fia András és Csapi Domonkos 1412-15. Barthani László és Kirch-i Korhard 1416. Barthani László és Aliphanti Miklós 1417. Racsi Tamás és László 1417. Pál fia Frank és István fia Pál 1418. Inakodi János és Aynarch fia János 1418. Varjadi Péter és Turcsányi Pál 1419. Varjadi Császár Péter és Regi Kozma 1420. Aranyáni Ördög István és Varjadi Péter 1420-21. Aranyáni Ördög István és Uki Leusták 1422-25. ápril. Uki Leusták és Szentkirályi János 1425 szept. - 1426. Pozsogai Domonkos és Hernádfalvi Antal 1427. Szentkirályi János és Lékesei Katona Péter 1430 márcz. Szentkirályi János és Fegyverneki Péter 1430 decz. - 1431. Szerém Tomasolczi Szász János és Cserneli Zugdia Tamás 1431-32. Tomasolczi Szász János és Szentkirályi János 1433. Pethkei László és Regi Kelemen 1435-36. Pethkei László, Szentlászlói Mihály és Keszi Kelemen 1437-38. Pethkei László, ármelléki Antal és Bittó Péter 1438-. Pethkei László és Nagyvölgyi László 1440. Szeléndi Jánk és Pakai Balás 1447. Lekcsei Sulyok György 1447 decz. Lekcsei Sulyok György és Pakai Balázs 1448. Sulyok György, Pakai Balázs és Györgyi Bodó János 1448. Pakai Balázs, Jánosi Borizló Péter és Csigerdi László 1449. Bakai György és Jánosi Boruló Péter 1451. Sidei János és Jánosi Borizló Péter 1452. Nagymeghi László, Geszti László és Jánosi Borizló Péter 1453. Erdélyi István 1453 szept. Nagyvölgyi László, Jánosi Boruló Péter és Almási Balázs 1454. Nagybesenyei Gergely és Káthai László 1456. Káthai László 1458. Szentlászlói Miklós és Kanothi Miklós 1458. Posegai János deák és Kajándi Gáspár 1459. Feyér István és Bertalan 1461. Geszthi László 1462. Kis Bálint és Fagyalasi Lőrinci 1464. Aranyáni Józsa János, macsói albán 1464 aug. hó. Réghi Polyák Péter 1464 szept. hóban - 1466 jan. Bartháni Kaszász Péter 1474. Vizlai János 1476. Challowith (Csallovics) Vuk 1477. márcz. havában. Bodizlói (Bogyiszlói) János és Gáspár deák 1477 jún. Dersfalvai Bakó Demeter 1479. Czobor János 1482-83. Györgyi Bodó István 1483. Máté (Várdal Péter kalocsai érsek fia) és Kisváradjai Olazius (Alajos) 1484. Haraszthi István és Nagy Döme 149. Bajnai Both Mihály és Szenttamási Szalánczi János 1495. Geszthi Mihály deák és Doroszlói János 1499. Ordódi György és Chephi (Cséfi) Fodor Péter 1509. Ordódi György és Kakathi Széll István 1511. Lekcsei Szentlászlói György 1519. Chypch-i Fodor Péter 1520.
3. A vármegye szerepe a nemzeti történelemben 1001-1526.
A kereszténység megszilárdítása.
Mikor Szent István a magyar királyságot megalapította, a keresztény hit már el volt terjedve a Duna-Tisza közén. A kereszténység megszilárdítására alkotta Szent István az Árpádok családi birtokán a kalocsai püspökséget, melynek egyházmegyéje a két folyam mentén egészen a Titelig terjedt.
Az új püspökség élére a király a pécsváradi apátot tette, kinek feladata lett az itt lakó színmagyar népet a keresztény hitben megerősíteni és annak hithűsége felett őrködni.
A szervezés nagy munkája közepette István király ismételten kénytelen volt hadat vezetni azok ellen, a kik az új intézményekkel, a dolgok új rendjével megbarátkozni nem tudván, az elégületlen elemekkel szövetkeztek és ellentállást keltettek. Gyula, erdélyi vezér és szövetségeseinek legyőzetése után a király a bolgár származású Glád ivadéka, Ajtony ellen fordúlt, a ki a Marostól 51éjszakra, a Fehér-Körösig terjeszté ki uralmát és 1019-ben már félelmetes hatalommá lett.

Az óverbászi avar gyűrű. (Wessel Jenő eredeti rajza.)

Részlet a nagy római sánczból. (Wessel Jenő rajza.)
István király 1019-28 között megindította a hadjáratot Ajtony ellen. Serege Szeged alatt, talán Martonosnál, vagy inkább a mai Zentánál, átkelt a Tiszán, Ajtonyt kemény harczok után legyőzte. (Pauler Gyula, Magyar Nemzet Tört. I. 57.)
Az Ajtony elleni hadjárattól kezdve, közel félévszázadon át, a vármegye területén történt eseményekről hiányzanak az egykorú adatok. Sem a Vatha vezérlete alatt 1046-ban kitört pogánylázadásról, sem pedig I. Endre király és Béla herczeg között, a főhatalomért folytatott küzdelemről fennmaradt egykorú tudósítások a vármegye történetét érintő eseményekről nem tesznek említést.
Trónviszályok.
Béla király halálával (1063), I. Endre király fia, Salamon került a trónra, a ki alatt ismét a német befolyás kerekedett felül a királyi udvarban.
Azok közé a férfiak közé, a kik ekkor az ország sorsát intézték, tartozott Vid bácsi ispán, a sváb Guthok nemzetségének sarja, vitéz, erélyes, de kíméletlen és czéljai elérésére mindenre képes férfiú, a ki ép úgy bírta Salamon, mint IV. Henrik császár bizalmát. (Pauler Gyula i. m. 148.) Vid terjedelmes birtokok ura volt. Így övé volt a búziási síkság is Valkó vármegyében. E birtokot a besenyők, e mindig zsákmányra éhes, rabló nép, mely ez időfajt Bolgárországban telepedett le, 1071-ben elpusztították.
Salamon király nem nézte tétlenül kedvelt híve birtokainak pusztítását és miután a királyi udvarban különben is kétségtelennek tartották, hogy a nándorfehérvári görögök ösztönözték a besenyőket zsákmányolásra, ezért Salamon még ebben az évben I. Béla király fiaival, Géza és László herczegekkel egyesülve, a Titel alatti révnél, a mai Szalánkemén átellenében összegyűjtötte hadait, és Nándorfehérvár ellen indúlt. Seregével a Dunán átkelvén, betört a Szerémségbe, mely akkor még a bizánczi császársághoz tartozott és elfoglalta Nándorfehérvárt. E hadjáratban Vid ispán is részt vett, a bácsi katonasággal. (Pauler i. m. I. 150-153.)
Salamon hadserege az ütközet után a kórógyi mocsarak mentén, a búziási mezőn megállapodott, a hol a vezérek a szerzett hadizsákmányon megosztoztak. Ez alkalommal esett Géza herczegen az a sérelem, mely a Salamon és Géza között később kitört viszálynak legfőbb oka lett. A király ugyanis, Vid veje, Illye ispán és Frank püspök tanácsára, a zsákmánynak nem harmad-, hanem csak negyedrészét juttatta a herczegnek.
Géza, látván a király egész környezetének iránta való ellenséges indulatát, útközben, a Morava torkolatánál elvált a királyi seregtől és Keve vára fölött, az úgynevezett Tatárrévnél átkelvén a Dunán, visszasietett herczegségébe, hogy védelemre készüljön. Ezért nem vett részt, bár hívták, az 1074. évi hadjáratban sem.
Így az ellentétek mindinkább kiélesedtek a király és a herczegek között és miután a szakadatlan békealkudozások sem vezettek eredményre, végre Salamon, tanácsosai rábeszélésére, 1074-ik év február havában a Tiszánál, Kemejnél csakugyan megtámadta Géza herczeget, a ki csatát veszítve, átmenekült a Tiszán és Pest felé vette útját. Salamon, hogy a herczegeket teljesen megsemmisítse, győzelmében elbizakodva, Géza után sietett. Márczius 14-én Mogyoródnál történt a döntő ütközet, a melyben László herczeg, sógorával, Ottóval és a cseh segédhadakkal heves küzdelem után Salamon seregét teljesen szétverte.
Vid, bácsi főispán, a ki a viszálykodásnak elejétől kezdve egyik főélesztője volt, a balszárnyon harczolt a bácsi várkatonasággal. E zászlóaljat a csehek már az első támadásnál megsemmisítették. Vid maga is a csatatéren maradt, és a királyi herczegség helyett, melyet Gézától megszerezni óhajtott, be kellett érnie a közös sírral, a melybe a győztes László az elesetteket temettette. (Pauler Gy. i. m. I. 165.)
A mogyoródi győzelem után I. Géza foglalta el a trónt. Halála után (1077) a nemzet László herczeget választotta királylyá, kinek uralkodása alatt sem volt a vármegye megkímélve az ellenséges támadásoktól.
A kúnok betörése.
Míg ugyanis a magyarok a Kapella, Velebit és a Dinara völgyeiben harczoltak, azalatt a besenyőkön győzelmes kúnok, Kapolcs vezérletével, a törcsvári szoroson át betörtek Magyarországba (1091 április 29-én) és egyik csapatjuk Kotajdnál 52a Tiszán átkelve, Szolnok és Csongrád felé vette útját, majd a Tisza mentén vonúlt Zenta felé, mindenütt rabolva és pusztítva. A másik csapat a Dunának Pestvármegyétől Bácsvármegyéig terjedő partvidékét járta be, büntetlenűl garázdálkodva, rabolva, ölve mindenfelé, sőt miután a fegyvertfogható férfiak akkor mind távol voltak, e csapat még arra is vetemedett, hogy a védtelenűl talált nőket és gyermekeket rabszíjra fűzve, magával hurczolta.
Bodrog és Bács kirablása után, Becsénél (Óbecse) találkozott ismét a két kún csapat, a hol szemlét tartván a zsákmányon, a vezérek elhatározták, hogy visszavonulnak. A mint mondták: "Harczolva jöttünk s most vadászva térünk vissza hazánkba."
László a kún betörés hírére gyorsan visszafordult hadával Horvátországból s a mennyire csak tudott, a visszavonuló kúnok után sietett. Seregével alkalmasint a becsei révnél átkelve, a Temes folyónál utólérte a kúnokat, és őket szétvervén, nemcsak a foglyokat szabadította ki, hanem az összeszedett zsákmányokat is elvette tőlük. (Pauler Gyula i. m. 205-207.)
A bácsi érsekség alapítása. Kersztes hadjáratok.
I. László király uralkodása alatt, 1094-ben, a kalocsai érsekségben nagy változás történt. A király ugyanis az érsek székhelyét Bácsra tette át, a már meglévő kalocsai káptalan mellé pedig Bácsban egy új káptalant alakított. Ez intézkedésre főleg azért volt szükség, mivel Bács közelebb esett a Duna jobb partján fekvő részekhez, hova az egyházmegye idővel mindjobban kiterjedt. László egyszersmind ezzel előkészítette azt, a mi félszázaddal később csakugyan bekövetkezett, hogy tudniillik a kalocsai vagy a bácsi érsek az ország déli részének metropolitája legyen. (Pauler i. m. I. 220.)
László király a lengyelországi hadjárat után, régi fogadalmához híven, a Szentföldre készült és e végből 1095 húsvét táján Bodrog várába jött. Itt fogadta a Piacensában tartott zsinatról kiküldött követeket is, a kik a franczia keresztesek részére a Magyarországon való átvonulásra kértek engedélyt.
A király 1095 húsvétján (márczius 25-én) elbúcsúzván a magyar uraktól, megkezdte az előkészületeket a szentföldi hadjáratra. De mielőtt elindúlhatott volna, Csehországba szólították az ügyek, hol védencze, II. Bretislaw, a trónt a maga ágának, illetőleg öcscsének akarván biztosítani, változásokat szándékozott tenni a trónöröklés rendjében. I. László király tehát a Szentföld helyett Csehország felé vezette hadait, mely útjában 1095 július 29-én meghalt. (Pauler I. 226.)
A következő évben (1096) megindult kereszteshadak nem okoztak átvonulásukkal nagyobb mozgalmat a vármegyében, mert azok - az Amiensi Péter vezetése alatt álló keresztesek kivételével - mind a Duna jobb partján haladtak Nándorfehérvár felé. Annál több kárt okozhatott azonban a megyében Amiensi (remete) Péter fegyelmezetlen keresztes hada, mely pusztítva, rabolva jutott el Zimonyig, hol azután Kálmán király őket megtámadta és szétverte.
Valószínű, hogy e kereszteshad átvonulásának idejéből való a zombori határban, a monostori út mentén talált ama cserépedény, mely tele volt ezüst érmekkel. Ez érmek az akkori franczia érsekek és püspökök érmei, úgynevezett bracteatok, tehát kétségen kívül a keresztes hadjáratok idejéből valók. A talált érmek közül 26 darab eddig a vármegyei múzeumban van. (Grosschmid Gábor czikke a Tört. Társ. évkönyvében IV. 77.)
Görögháborúk.
Kálmán király halála után (1116 február 3-án) fia II. István, a 15 éves gyermekifjú került a trónra, a ki a velenczeiek és az oroszok ellen viselt háború után 1127-ben Komnenos János bizanczi császár ellen vezetett hadat, mert ez menedéket nyújtott Kálmán testvérének, az ellene ármánykodó, megvakított Álmos berczegnek. II. István hada Bács-Bodrogon keresztül vonulva, először Nándorfehérvárt vette be, majd egész Philippopolisig nyomult. Viszont a következő évben (1128) János bizanczi császár egész Zimonyig hatolt. Az e hadjárat alatt szerzett betegségben II. István elhalván, a trónt II. Béla foglalta el, kinek uralkodása után (1141) II. Géza lett az ország királya. Mivel Géza trónraléptekor még nem volt 11 éves, a kormányt Ilona királyné testvére, Belos ragadta magához.
Belos, magyarosan Bél, nagykiterjedésű birtokokat szerzett a mai Bács-Bodrog vármegyében is. Idővel szívvel-lélekkel magyarrá lett és nem is hagyta el többé az országot. Ő alapította a Szerémségben, a Duna melletti Keőn, Szent István első vértanú tiszteletére azt a monostort, mely főleg a jövevények és szegények 53segélyezésére volt hívatva és melyet a benedekrendűekre bízott. E monostort annak idején Bánmonostornak nevezték. (Pauler Gyula i. m. I. 323.)
Míg II. Géza királyt az oroszok elleni hadjárat tartotta lekötve, a vármegyét komoly veszedelem fenyegette. Manuel görög császár ugyanis, alig pihente ki az 1151-ik évi szerb hadjárat fáradalmait, 1152-ben újból hadat indított s ezúttal Magyarország, mint a szerbek szövetségese ellen. A görög hadak Nándorfehérvárnál átkeltek a Száván s a Dunáig terjedő vidéket pusztították, de annak a hírére, hogy Belos Bácsból nagy sereggel közeledik, sietve elhagyták a Szerémséget.
Az 1152. évi hadjárat óta 1158-ig majd minden évben harczoltak a magyarok Manuel görög császár ellen. Ez idő alatt II. Géza király gyakran megfordul a mai Bács-Bodrog vármegye területén. Ily hadátvonulások közepett 1157 márczius 31-én és április 1-én Bács várában találjuk, hol az 1158-iki húsvéti ünnepeket is töltötte. Ekkor újította meg a pécsváradi apátság szabadalomlevelét is, melynek záradékában a bácsi kanonokok és a bácsi vár több jobbágya tanúkként név szerint fel vannak sorolva. (Ráth Károly: A magyar királyok utazásai és hadjáratai. 20. lap. évkönyv XVI. 25. 1.)
II. Géza király halála után (1162 május 31) az ország egy része annak legidősebb fiát, III. Istvánt ismerte el urának; de Manuel görög császár arra törekedett, hogy a trónt az elhalt király öcscsének, Istvánnak biztosítsa, a ki a bizanczi udvarnál nevelkedett. A nemzet nagy része azonban ép ez okból idegenkedett Istvántól és helyébe ifjabb testvérét, II. Lászlót ismerte el királyának, a kit Mikó bács-kalocsai érsek meg is koronázott.
Miután azonban II. László félévi trónbitorlás után 1163 jan. 14-én meghalt, utána a bizanczi udvarban nevelkedett István, e néven IV., került az uralomra, a kit Belos bán is támogatott s a kihez mind a bácsi, mind a bodrogi vármegyék is csatlakoztak. (Pauler Gyula i. m. I. 384.-85.).
E közben azonban a törvényes király, III. István hívei mindegyre szaporodtak és támadólag léptek fel a Dunán túl IV. István ellen, a ki, mivel Belos bán halálával legerősebb támaszát elvesztette, kénytelen volt Manuelhez menekülni. De Manuel másfelé lévén elfoglalva, nemcsak hogy nem támogatta IV. Istvánt; hanem békét kötött III. Istvánnal.
1164-ben Manuel ismét haddal támadt Magyarországra. Seregével egész Kőig, vagyis Bánmonostoráig nyomult előre, a hol megállapodott és levelet intézett III. Istvánhoz, melyben értesíti, hogy nem akar háborút, csupán a vejét, Bélát megillető országrésznek kiadását szorgalmazza.
Manuel hadainak megjelenése nagy zavart okozott a bácsi vár területén. A nép mindenünnen egybesereglett, a papság pedig egyházi ruhában vonult Manuel elé, kérve őt, hogy a vidéket a pusztítástól kímélje meg.
Manuel serege Kő fölött, valamely szigetnél, talán Ujlaknál, minden ellentállás nélkül átkelt a Dunán s Bács felé vonult, hol a metropolita, a ki titokban az ő híve volt, a papság élén ünnepélyesen fogadta. (Pauler Gyula. I. 390).
Manuel közeledésének hírére III. Istvánnak anyja, Eufrozina, II. Wladislav cseh királyhoz fordúlt segítségért, a ki csakhamar megjelent Magyarországban és rabolva, pusztítva nyomult előre seregével Bács felé. Ekkor III. István, ki eddig a Tisza mögé vonúlva várta a cseh segítség érkezését, most az orosz zsoldosokkal is már megszaporodott hadait Wladislav seregével egyesítve, Manuel ellen indult. Midőn Manuel a két sereg előrenyomulásáról értesült, megijedt és rögtön futárokat küldött III. Istvánhoz, hogy vele békealkudázásba bocsájtkozzék. Miután azonban a trónkövetelő IV. István nem akart jogairól lemondani, segítségére Khalufész Nikefor vezérlete alatt egy sereget hagyott Magyarországban, maga pedig Bács várát elhagyva, hadaival nagy sietséggel átkelt a Dunán és hazafelé vette útját.
A görög segédhadak vezére, látván a csehek nagy számát, nem mert velök ütközetbe bocsátkozni, hanem előbb a Dunáig hátrált, majd ura példáját követve, serege egy részével átszökött a Dunán. A magára hagyott trónkövetelő ily túlnyomó erő ellenében nem vehetvén fel a harczot, serege egy részével éjjel szintén átkelt a Dunán, míg táborának másik részét, mely a Duna balpartján maradt, másnap reggel a csehek irgalmatlanul lemészárolták. Ez alkalommal a trónkövetelő IV. Istvánnak a zászlaja is a csehek birtokába jutott.
54III. István nem folytatta tovább az előnyomulást, mert Manuel újabb békekövetet küldött hozzá. Megkezdődtek tehát a tárgyalások, melyek 1164-ben a békekötésre vezettek.
II. Wladislav még egy ideig Magyarországon tartózkodott és Eufrozina özvegy királynéhoz ment látogatóba, alkalmasint Bodrog várába, mely ekkor az özvegy királyné haszonélvezetében volt. (Pauler Gyula I. 394).
IV. István azonban még mindig nem mondott le trónigényeiről s továbbra is a Szerémségben maradt. Ezért III. István 1165-ben újból hadat indított ellene. Ekkor IV. István Zimonyba zárkózott, a hol a vár ostroma alatt 1165 április 11-én meghalt, mire a várbeliek kaput nyitottak.
De Manuel még 1165 nyarán visszafoglalta Zimonyt, sőt hadai egész Bánmonostorig hatoltak. III. István, újabb hadjáratra nem lévén elkészülve, Mikó bács-kalocsai érseket küldte békekövetül Manuelhez, kinek régi bizalmasa volt. Mikó érseknek sikerült is 1165 júl.-aug. havában a hadviselő felek között a békét megkötni. (Pauler Gy. i. m. I. 401.)
A béke azonban nem volt tartós. 1166-ban ismét megkezdődtek az ellenségeskedések. 1167-ben 36 várispán, 15.000 lovas várkatonasággal és székely nemességgel, Dénes ispán (alkalmasint egy személy Dénes bácsi ispánnal, a ki 1173-1186 között viselte e tisztet) fővezérlete alatt átkelt a Dunán és a Szerémségben foglalt állást, hogy a Manuel unokaöcscsének, Andronikosznak vezérlete alatt álló görög sereggel megmérkőzzék. Az ütközet a magyarok vereségével végződött s a vert sereg nagy részét, mely a Dunán át igyekezett Bácsba jutni, a görög hajóhad elfogta. Csak kevesen jutottak át a Dunán, hírt hozva a csatavesztésről, mely egész Bács területén általános rémületet okozott. A görög sereg azonban nem tette lábát a vármegye területére, hanem Zimonyt lerombolva, a Száván visszavonult, a Szerémséget a magyarok birtokában hagyván. (Pauler Gyula i. m. I. 409.)
A görög háborúk befejeztével néhány évtizeden át a béke áldásait élvezte a vármegye lakossága. Némi mozgalmat csupán a III. keresztes hadjárat okozott, midőn I. Frigyes császár podgyászszállitó hajói a vármegyei partok mentén elhaladtak.
Újabb trónviszály.
III. Béla halála után (1196) a trón Imrére szállott, a kinek testvérével, Endrével kellett megküzdenie a hatalomért. E küzdelemben a király hathatós támaszt nyert a Győr nembeli Saul bács-kalocsai érsekben, a ki Bácsban tartá székhelyét és így nagy befolyással volt az itteni urak magatartására is. Ez annál fontosabb volt a királyra nézve, mert Móka, az akkori bácsi ispán, Endre herczeg híve volt, a miért a király megfosztotta tisztétől s Móka 1199-ben Endréhez menekült.
Saul utóda János érsek, azelőtt csanádi püspök, szintén nagy kegyben állott Imrénél, de mivel Saul egyházának jogait az esztergomi érsekség rovására erősen kezdte érvényesíteni, gyakori összeütközésbe keveredett Jób esztergomi érsekkel, a ki épen nem volt kedves embere Imre királynak. A két főpap közötti versengésnek azonban Jób halála véget vetett. Imre király még keresztülvitte ugyan, hogy az esztergomi kanonokok Jánost válaszszák meg érsekké, de a választást nem sokáig élte túl, mert a fivérével, Endrével folytatott küzdelme aláásta egészségét s még 1204-ben meghalt. (Millenn. Tört. II. 366. Pauler II. 36).
Gertrud királyné megöletése.
II. Endre uralkodásának első éveiben a halicsi hadjárat vette igénybe az ország erejét. Halicsban ugyanis ez időben kihalt a fejedelmi család és II. Endre ekkor a volt halicsi fejedelemnek, Románnak tett ígérete szerint, ennek kiskorú fiát, Danillót ültette a trónra, kinek segélyére 1211-ben nagy sereget küldött Halicsba. E seregben volt Győre fia Péter (1207-1210. Gertrud királyné országbírája és 1210-1212. bácsi ispán) is, egyike a nagyvagyonú, tekintélyes uraknak. Így az övé volt Vásáros-Várad, a mai Péterváraddal szemben, továbbá Aranylábú falu, a két Zajold, Bivalyos és Ökörd, a hol ma a péterváradi majorság fekszik. (Pauler Gyula i. m. II. 65. Érdújhelyi Menyhért, Újvidék tört.) Péter valószínűleg a halicsi hadjárat alatt barátkozott össze Bánk királyné országbírájával, a Bór nemzetség ivadékával, mely barátság rá nézve végzetessé vált, mert míg II. Endre Halics megszerzése után járt, az alatt itthon napról-napra nőtt az elégületlenség a királyi udvar, Gertrud királyné és az őt környező idegenek jogtalanságai és túlkapásai miatt, míg végre a magyar urak véres megtorlásra határozták el magukat. Győre fia Péter, bácsi ispán, szintén résztvett 55amaz összeesküvésben, a melynek a királyné 1213-ban áldozatúl esett, sőt forrásaink szerint ő volt az, a ki - ekkor a királyné mellett tartózkodván, - reá a halálos csapást mérte. Gertrud testvére Bertold, akkor Bács és Bodrog ispánja, megmenekült.
A rémhírre, hogy nejét az összeesküvők legyilkolták, II. Endre csakhamar visszatért halicsi útjából, hogy az összeesküvők fölött törvényt üljön. Péter ispánt a király és a főurak gyűlése gyilkosként elmarasztalta; de mivel ellentállott, a király hívei rátörtek, elfogták, és mint mondják, karóba húzták, birtokait pedig elkobozták. E birtokok a koronára szállván, IV. Béla király 1237-ben azokból a bélakúti apátság részére nagyobb adományt tett. (Pauler Gyula i. m. II. 69.)
II. Endrét mélyen lesújtotta nejének halála. E nehéz napokban kiskorú fiát, Bélát, Salamon tárnokmesterre bízta, a ki, mint hű embere, odaadó szolgálataival kiérdemelte e bizalmát. Ezért Salamont még ebben az évben bácsi ispánná is tette, mely tisztséget ez időben csak a legmagasabb udvari méltóságoknak szokta adományozni. (Pauler Gyula i. m. II. 70.)
Berthold, meran-andechsi herczegre azonban rossz napok virradtak. Miután ugyanis őt tartották minden baj okának, a király a közvélemény nyomásának engedve, elvette tőle a bácsi és a bodrogi ispánságot. Csakugyan ebben az évben (1213) mind Bácsban, mint Bodrogban más viseli e tisztséget, az előbbiben Salamon, a ki 1215-ig maradt meg a bácsi ispánságban, az utóbbiban pedig a Szát nembeli Bars fia, Miklós nádor. Berthold azonban nem mondott le a kalocsai érseki javadalmakról. Egyidőre elment zarándokútra a győri és a veszprémi püspökök társaságában, de nemsokára ismét visszatért és elfoglalta főpapi székét. II. Endre megbocsátott neki, Magyarországban pedig akkor is gyorsan feledtek. (Millenn. Tört. II. 381.)
II. Endre szentföldi útja.
Mikor 1217-ben a király végre rászánta magát a szentföldi hadjáratra, Jolánta nejének, 8000 márka hitbére fejében, a többi között a Bodrog vármegye után járó királyi jövedelmeket is lekötötte. (Fejér III. 1. 263.)
A szentföldi hadjáratba a királyt elkísérte a Tomaj nembeli Dénes tárnokmester, később bácsi ispán és Hugolin (Ugolin) kanczellár, a későbbi kalocsai érsek is, a kinek a nevét az általa 1229-ben Bácsott alapított ispotály tartotta fenn az utókor számára.
Az Aranybulla.
II. Endre a szentföldi hadjáratból visszatérve, az országot a legnagyobb zavarban találta. Az elharapódzott visszaéléseket és bajokat a király 1222-ben az aranybulla kibocsátásával igyekezett orvosolni, melynek létrejöttében nagy része volt Ompud fia, Dénes tárnokmesternek, ki 1220-tól 1222-ig a bácsi ispáni méltóságot is viselte. Ez egyike volt azoknak a nagybefolyású férfiaknak, a kiknek működését nem érte gáncs, tehát megmaradt továbbra is a tárnokmesteri méltóságában. (Pauler Gyula i. m. II. 107.)
A vármegyékben azonban nagy személyi változások állottak be országszerte. 1222-ben Bácsban egymásután hárman viselték az ispánságot. Dénes tárnokmestert, a kinek alkalmasint országos ügyek miatt kellett megválnia állásától, még ebben az évben Miklós követte, de ő is csak rövid ideig lehetett e tisztségben, mert 1222-ben még Zsámbéki Smaragd szerepel bácsi ispánként. Bodrogban, hol 1220-tól kezdve a Kún nembeli Siklósi Gyula viselte az ispánságot, szintén személyváltozás állott be. Gyula helyét, a ki nádorrá lett, rövid időre a Bór nembeli Bánk udvarbíró foglalta el; de Siklósi Gyula - úgy látszik - talált rá módot, hogy a nádorság mellett a bodrogi ispánságot is megtarthassa, mert 1223-24-ben ismét őt találjuk e tisztségben.
Az aranybulla kiadása azonban nem állította helyre az ország békéjét, mert II. Endre nem is akart, de nem is tudott a bulla rendelkezéseinek érvényt szerezni. E belső zavarokhoz járúltak még az 1223-26. évi rendkívüli kedvezőtlen gazdasági viszonyok is, a melyeknek következtében az ország úgyszólván a legnagyobb nyomorba jutott.
Béla királyfi erélyes fellépése következtében, 1228 óta mégis némi fordulat állott be az ország ügyeinek intézésében. Béla az aranybulla rendelkezései alapján nagy erélylyel és következetességgel folytatta a pereket az elidegenített várjavak visszavétele érdekében. Azonban őt a rend helyreállításán kívül erre még a megtorlás vágya is ösztönözte azokkal szemben, a kiket az ország romlása okozóinak tartott.
561228 óta ismét újabb személyváltozások következtek be. Bodrogban, hol még 1224-26-ben Béla hű embere, a Csák nembeli Gug fia, Csák volt az ispán, 1228-ban egymás után hárman viselték e tisztséget. A Vázson nembeli Othuszon, a királynéi udvarbírón kívül, még Gyula, (alighanem a nádor) és utóbb a Borsa nembeli László országbíró szerepelnek, mint bodrogi ispánok. Valószínűleg Béla az előbbi kettőt megfosztotta tisztségüktől, melyet a Borsa nembeli Lászlóra bízott, a ki 1228-30 között egyúttal bácsi ispán is volt. (Wenzel VI. 455.)
1229-ben egyházi téren is nagy változás történt. A pápa, Ugron esztergomi érsek kérelmére, megalapította a szerémi püspökséget, melynek székhelyévé a kői monostort tette. Innen tehát a benedekrendű szerzetesek, a kiket ide még Belos bán telepített, eltávoztak, és így a monostor a XIII. század elején a szerémi püspöké lett. Ezzel a kalocsai érsek hatósága a Száván túlra megszűnt. (Pauler i. m. II. 134.)
IV. Béla rendet teremt.
II. Endre halálával IV. Béla foglalta el a trónt. Alig koronáztatta meg magát (1235 okt. 14-én), teljes erővel hozzáfogott az elharapódzott visszaélések megszüntetéséhez. Az ország kormányának rendezéséhez most már szabad keze volt. Nem kellett többé kímélnie atyja híveit, és mivel neki megbízható emberekre volt szüksége, ezért a főhivatalokban a személyváltozások egész sora következett be. Bár az év már vége felé közeledett, még ebben az évben is új ispánokat nevezett ki. Bácsban felmentette állásától a Borsa nembeli Lászlót, a ki már másodízben viselte e tisztet, és helyébe Pózsa lépett, a ki azelőtt az ifjabb király tárnokmestere, tehát IV. Béla király régi, kipróbált embere volt; a tárnokmesteri méltóságot továbbra is meghagyta neki. Bodrogba az Aba nembeli Demetert, Kálmán herczeg tárnokmesterét és nevelőjét nevezte ki ispánnak. E férfiú szintén teljes bizalmát bírta a királynak, a ki őt a tatárjárás után az országbírói méltóságra is emelte. (Tört. Tár, 1897. évf. 442, 460-463.) Az új bodrogi ispán működését azzal kezdte, hogy a szentmártoni apáttól elvette a bodrogi halastavat és a Bodrog helységben bírt révnek és vásárnak jövedelmeit. Hasonlókép visszavették azokat a bácsi várbirtokokat is, a melyeket II. Endre király a székesfehérvári János-lovagoknak adományozott.
A személyi változások és az erőszakos intézkedések már általános felháborodást keltettek országszerte, de a legnagyobb elégületlenséget a várjavak visszakövetelése okozta, úgy hogy rövid idő alatt a pápai udvar tele volt a magyarországi főpapok és szerzetesrendek panaszaival. IX. Gergely pápa fel is szólalt a papság érdekében és IV. Béla királyt a szentmártoni apátság jogaira figyelmeztette. Erre a király az 1237. év táján kelt oklevelében újra megerősítette az apátságot a bodrogi halastó birtokában. A megerősitő levél nyolcz halásztanyáról emlékezik meg. Maga a vitás halastó nagy kiterjedésű volt, vizét a Dunából kapta és oda is vezették be a felesleget. Hasonlóképen visszakapták a János-lovagak is a tőlük elvett bácsi és bodrogi várföldeket, melyeket a király 1238-ban még új adományokkal is gyarapított. (Évkönyv VIII. 99. Fejér, IV. I. 105.)
A kúnok letelepítése.
Alig csillapodtak le a kedélyek, midőn a kúnok beköltözése ismét újabb zavarokat támasztott a vármegyében. Az 1239. év őszén a tatárok elől hozzánk menekülő kúnok részére a király a Duna és a Tisza közén jelölt ki letelepedésre szolgáló területet a bács-kalocsai egyházmegyében, ott, a hol ekkor még sok puszta terület volt. A kúnok azonban, mint aféle nomád nép, nem tudtak egy helyen maradni, hanem bekalandozták a vidéket, sok kárt téve a gyümölcsösökben és a mezőkön. A felmerült több rendbeli panaszok következtében IV. Béla király összehívta a főurakat, hogy a kúnoknak az egész országban leendő letelepítése felől tanácskozzanak. (Pauler Gy. i. m. II. 193.) A tiszamenti kői monostorban tartott értekezlet nem sokat lendített ez ügyön. A kúnok és a magyarok közötti gyűlölet mindegyre jobban kiélesedett, mikor 1240 karácsony táján rémhírek érkeztek a tatárok betöréséről.
Tatárjárás.
A tatárok közeledésének első hírére IV. Béla mindenekelőtt a családját igyekezett biztonságba helyezni, melyet a bácsmegyei származású Báncza nembeli István, váczi püspökre, egy rendkívül ügyes és becsületes férfiúra bízott, a kit később a sajóparti vészes csata után a császárhoz és a pápához is elküldött követségbe. (Pauler Gyula II. 199. - Karácsonyi, Magyar nemzetségek I. 197.)
A mint a tatárok betörtek az országba, a király mindenfelől magához rendelte a várkatonaságot és a főpapok hadait, de ezek rendkívül lassan gyülekeztek. Csak Ugron, bács-kalocsai érsek érkezett idejekorán Pestre, a ki már márczius 5717-én meg is ütközött a Pest környékén száguldozó tatárokkal, de szerencsétlenül, mert vitézeit a tatárok csaknem mind agyonnyilazták és maga majdnem életét vesztette.
Míg a tatárok mindegyre jobban közeledtek Pest felé, a felbőszült nép haragja a kúnok ellen fordult, a kiket a tatárbetörés okozóinak tartott. Midőn pedig a kúnok fejedelme, Kuthén, a felbőszült nép áldozatául esett, a kúnok a magyarok ellen fordultak s a Duna-Tisza közét kezdték pusztítani.
A zsákmányoló kúnok útközben nagyobb magyar csapattal találkoztak, mely Bölcs csanádi püspöknek és a bács-egyházmegyei birtokos Barcz fia Miklósnak vezérlete alatt a Dunához igyekezett, hogy családtagjaikat túl a Dunán biztonságba helyezzék. (Theiner: Mon. I. 36.) E csapatot, valószínűleg Bodrog vidékén, a kúnok mind egy szálig levágták. De a kúnok nem akarták kizsákmányolni győzelmüket, hanem kisiettek az országból, hol most már a magyar és a tatár készült egymással a döntő küzdelemre és valahol Gombos táján átkelvén a Dunán, Szlavoniába törtek, honnan Bolgárországba menekültek.
A mai Bács-Bodrog vármegye területét tehát már a tatár-betörés előtt végigpusztították a kúnok, s valószínűleg ez okozta, hogy a bodrogi és a bácsi zászlóaljak nem vettek részt a muhi csatában. Angelos János, szerémi herczeg, (kinek anyja Margit, III. Béla leánya volt) 1240-től bácsi ispán, megmenekült a tatároktól, mert még 1242 nov. 16-án is életben volt. Hasonlókép megmentette életét a Aba nembeli Demeter, 1240-ben még bodrogi ispán is, mert 1246-ban még országbírói méltóságban találjuk. (Tört. Tár. 1897. 442., 460-463.)
A gyászos sajóparti csata, (1241 április 11.) melyben Ugron bács-kalocsai érsek és Erardus bácsi főesperes is elesett, a magyar sereg megsemmisülésével végződött. Április hónap második felében a tatár hadak már elözönlötték a Tisza mentét. Az egykor virágzó helységek sorra pusztultak el, míg a nép a Tisza mocsarai és nádasai között keresett menedéket.
Midőn Ogataj khán halálának híre 1242 február végén a Magyarországban pusztító tatár hadhoz érkezett, a vezérek megkezdték a visszavonulást. Batu hada a mai Begecs községnél kelt át a Dunán. Azt a helyet, a hol az átkelés történt, a középkorban Tatárrévnek, utóbb Tatárnicának nevezték. Egy másik tatár csapat a mai Monostorszeg alatt kelt át a Dunán, mely helyet sokáig szintén Tatárrévnek neveztek. (Bács-Bodrog vármegye tört. társ. évk. III. 114.)
Az ország helyreállítása.
A tatárok elvonulásának hírére IV. Béla király is elhagyta a tengerpartot, hogy az ország helyreállításának nagy munkájához lásson. Pál ispán országbíró volt a király környezetéből az első, a ki kíséretével a mai Bács-Bodrog területét bejárta, hogy a szétfutott népet összegyűjtse. Lassanként az elmenekültek is visszatértek. Így visszajött Angelos János bácsi ispán is, a ki 1242 nov. 16-án kelt oklevélben ismét e tisztében szerepel. A régi birtokosok közül csak nagyon kevesen menekültek meg, ezek közé tartozott Fonyói comes fia Izsó, a ki 1245-ben, midőn a bácsi káptalan előtt végrendelkezvén, ez alkalommal felemlítette, hogy egyik birtokát elzálogosította és a kapott összeg egy részét akkor vette igénybe, mikor a tatárok ellen indult. (Magyar Tudom. Akad. kézirattára, Pesty-féle gyűjtemény.) Miután tehát a tatárpusztítás után végrendelkezett, világos, hogy a tatárjárást túlélte.
Bármily nagy odaadással igyekezett is a király a megmenekülteket segíteni és támogatni, a lakosság nem tudta egyhamar a tatárdúlás következményeit kiheverni. Mindenfelé csak ínség és pusztulás jelezte a rettenetes küzdelmet, mely e vidéken lefolyt.
Az egyházak is annyira elszegényedtek, hogy eddigi birtokaikból nem tudták magukat fenntartani. IV. Incze pápa tehát 1244 deczember 21-én megengedte a bodrogi főesperesnek, hogy más javadalmat is elfogadhasson, ha ilyennel megkínáltatnék. (Teiner i. m. I. 191.)
A bácsi ispánság, melyet a tatárjárás előtt még az ország legelőkelőbbjei viseltek, jelentéktelen méltósággá lett, sőt arról egyáltalában nincs adatunk, hogy Bodrogban e tisztséget a tatárjárás után a király betöltötte volna. Csak az újonnan alakúlt Bodrog vármegye főispánját ismerjük 1269-ből, a Guthkeled nembeli Málczai Pált, a ki egyúttal Bács vármegyének is főispánja volt. (Tört. Tár. 1897. évfolyam 442.)
Az ország helyreállításának nagy munkájában IV. Béla király nem feledkezett meg a kúnokról sem. Behívta őket az országba és megengedte nekik, 58hogy itt letelepedjenek. Az előkelő kún urak közül Batskolda: Aranyos-Bács és Pétervárad helységeket népesítette be, de fiai, mint alább látni fogjuk, később e birtokukat elvesztették.
Miután azonban még attól is lehetett tartani, hogy a tatárok újra be fognak törni hazánkba, IV. Béla király elsősorban a várak és a meglévő helységek megerősítéséhez fogott. Bács és Bodrog várak ekkor nyerték erőd jellegüket. De a király arra is törekedett, hogy az egyházakat is erődítmények emelésére bírja. A pápa még 1247-ben levelet irt a kalocsai érseknek, melyben felszólítja, hogy a tatárok újabb betörése elleni védekezés czéljából tartson tanácsot püspökeivel és a király akarata szerint válaszszanak erődítésre alkalmas helyeket, a melyeken ő és a püspökök, valamint a hívek várakat építsenek. (Katona: Hist. Critica VI. 92.)
Valószínűleg ekkor épült Titel, valamint a péterváradi erőd is a szerémi sziklacsúcson, melynek építési idejét némelyek 1247-1252 közé helyezik; kétségtelen azonban, hogy 1351-ben már mind a kettő fennállott.
Az ország helyreállításával egyidejűleg IV. Béla király ismét hozzáfogott az elidegenített várjavak visszaszerzéséhez. Lóránt nádor 1253-ban külön felhatalmazást nyert Bodrogban a várföldek kérdésének elbírálására és általában a birtokviszonyok rendezésére. (Pauler Gyula II. 289.)
Viszály IV. Béla és fia között.
Az alig két évtizedre terjedő békés munkálkodást azonban ismét belháborúk akasztották meg. IV. Béla király ugyanis, az Árpádházi uralkodók szokását követve, felserdült fiának, Istvánnak, az 1262-ben kötött egyezség értelmében, az ország harmadrészét, 29 vármegyét engedte át. E területhez tartoztak Bács és Bodrog vármegyék is. 1267-ben István Bács várát a saját várának nevezi. Úgyancsak ő lett a kúnoknak is az ura, a kikhez neje révén szoros kapocs fűzte. Bár e területen István, ifjabb király, teljhatalmú uralkodó volt, ezzel nem elégedett meg, hanem hatalmát atyjával szemben is mindegyre növelni igyekezett. E miatt IV. Béla és fia között kitört a viszály, mely éveken át tartott és mindkét részen sok áldozatot követelt.
István bőkezűen jutalmazta híveit, de kíméletlen volt azokkal szemben, a kik atyját támogatták. Így 1263-ban Marczel fiainak, Kelemennek és Mártonnak a bácsi várhoz tartozó Keszi várbirtokot adta; vitéz ajtónállójának, Iván fia Endrének pedig Aranylábú-Bácsfalut (Bácsaranyost) és Péterváradot adományozta, elvevén azokat Batskolda fiaitól, a kik azután IV. Béla király parancsára István ellen fegyvert fogtak. (Pauler Gyula i. m. II. 342. Fejér IV. 3. 407.)
A békekötés után István, az ifjabb király megtartotta birtokait. 1267-ben Bács várát ismét a saját várának nevezi, 1270-ben a futaki Duna ügyében intézkedik. (Pesty Frigyes: Eltűnt régi vármegyék II. 196-197.)
A bácsi főispánok is többnyire az ő udvari tisztviselői közül kerültek ki. 1263-ban a Pécz nembeli Dénes, az ifjabb király nádora, 1266-ban pedig a Csák nembeli Péter fia Domonkos, a Dobócziak őse, szintén István nádora viselte a főispáni méltóságot.
Belső zavarok V. István halála után.
V. István halála után, 1272-ben, az ország kormányát a kiskorú IV. László nevében Erzsébet királyné vette át. Ekkor az ország főméltóságai sorában nagy személyi változások történtek.
Joakhim (Joachim), a királyné kegyeltje, visszanyerte tótországi báni méltóságát, a melytől V. István őt megfosztotta, sőt 1272-ben még a tárnokmesterséget és a bácsi főispánságot is megszerezte, melyet 1271 július 3-ától 1272 augusztus 3-ig a Guthkeled nembeli Málczai Pál viselt. (Századok 1888 évf. 24.) De a hatalom csakhamar kisiklott az özvegy királyné kezeiből, hívei kiesek a főhivatalokból és helyükbe 1273-ban az ellenpárt vezérférfiai kerültek, közöttük a Németújváriak is, csak Kemény fia Lőrincz tartotta meg a nádori méltóságot.
Az Erzsébettel tartó kúnok azonban aggódó szemmel nézték a királyné kegyenczének, Joakhim bánnak bukását, azért 1273-ban pártot ütöttek, a hatalom új birtokosai ellen és Bodrog vármegyében, Háj-Szent-Lőrinczen össze is ütköztek a királytól ellenük küldött vitézekkel. (Pauler Gyula i. m. II. 399.) Azonban Lőrincz nádornak sikerült az ellentéteket kiegyenlíteni és így egy időre megmenekült az ország a belháborútól.
Joakhim, a ki 1274-ben a Dráván túl kitűzte a lázadás zászlaját, már 1275-ben ismét visszaszerezte előbbi hivatalait; 1275 június 17-én ismét a tárnok mesteri méltóságában találjuk, 1276-ban pedig újból Bács vármegye főispánja. 61(Wenzel IX. 114. Katona: Hist. Crit. VI. 707.) Bodrog vármegye élén 1274-ben a Csák nembeli Ugron, Pós fia, az Ujlaki család őse állott. De a Csák nembeli Ugron szintén ahhoz a párthoz tartozott, a mely Joakhim megbuktatására törekedett, sőt 1275-ben a székesfehérvári országgyűlésen még a fegyveres támadástól sem riadt vissza. Joakhim azonban erősebb volt ellenfeleinél és így sikerült neki összes hivatalait megtartania egész haláláig (1278). (Szabó Károly: Kún László 33-62.)

A gombosi és futaki honfoglaláskori leletek.

II. Endre. (A bécsi képes krónikából.)

IV. Béla pecsétje.
A II. Ottokárral kitört háború is csak rövid időre szakította meg a pártküzdelmeket. A belzavarokat mindegyre növelte a kúnok magatartása, a kik nem tudtak régi szokásaiktól, nomád élétmódjuktól megválni, sátrak alatt tanyáztak és pogány szertartásaikhoz ragaszkodtak. A szentszék küldöttének, Fermói Fülöp püspöknek sürgetésére, IV. László király végre 1279-ben hozzáfogott a kúnok megrendszabályozásához. A tétényi országgyűlésen (1279 július 15-én) az urak kimondották, hogy a Duna-Tisza közén tanyázó kúnok, oda telepedjenek le véglegesen, a hol IV. Béla király alatt első ízben letelepedtek. (Pauler Gyula i. m. II. 457.) Egyúttal elrendelte a gyűlés azt is, hogy a bácskalocsai érsek egy-egy főúrral és két hitelre méltó nemessel keresse fel a kúnokat és keresztelje meg azokat, a kik még eddig a keresztséget nem vették fel.
E gyűlés határozatainak mindenesetre meg lett volna az óhajtott eredménye, ha azokat végrehajtottak volna; de időközben László beleszeretett egy előkelő kún leányba, Eduába, a ki őt teljesen a hatalmába kerítette; nem törődött tehát a pápai legátusoknak adott igéreteivel, hanem kedves kúnjaival dőzsölve töltötte idejét. Végre a pápai követ és az urak rábeszélésének engedve, felhagyott eddigi életmódjával, s odahagyva a kúnokat, visszatért nejéhez. Ekkor azonban a kúnok, attól tartva, hogy a tétényi gyűlés határozatait végrehajtják, fellázadtak s 1280 nyarán borzasztó pusztításokat vittek végbe. De László a köréje sereglett magyar urakkal 1280 augusztus elején a lázadókat leverte, és hogy az országból kifutott kúnokat visszaterelje, behatolt a Duna mentén a Havasalföldre is, a honnan nyugatra fordúlva, Nándorfehérváron át visszatért az országba. 1280 november 11-én már Szalánkeménnél táborozott, és innen alkalmasint a titeli Dunaréven át, Buda felé vette útját. (Pauler Gyula i. m. II. 276-280.)
Az utolsó Árpádházi király.
IV. Lászlónak a kúnok által történt meggyilkoltatása (1290 július 10-én) után az Árpád-ház utolsó fisarja, III. Endre lépett a trónra, a kit Bácsban és Bodrogban is elismertek törvényes uralkodónak. Midőn 1291-ben III. Endre Albert osztrák herczeg ellen hadat viselt, seregében ott találjuk a Hunt-Pázmán nembeli János bács-kalocsai érseket, továbbá a szaraczén származásu, vad és kegyetlen Mizsét, IV. László király utolsó nádorát, a ki 1291 július 10-én már egyúttal Tolna és Bodrog vármegyék főispánja is volt; továbbá Zsámbéki Ajnárd fia Jánost, Bács vármegye főispánját, a ki e hadjárat alatt különösen ki is tüntette magát. (Pauler Gyula i. m. II. 549. Wenzel XII. 509.) Mizsével együtt a kúnok is - valószínűleg azok, a kik Bodrog vármegyében voltak letelepedve, - részt vettek a hadjáratban, a honnan gazdag zsákmánynyal tértek vissza.
Bármily sikereket ért is el azonban III. Endre király az osztrákokkal szemben, az elhatalmasodott főurakat nem tudta többé megfékezni. Mizsét kénytelen volt bodrogi főispáni állásától felmenteni. 1291 október 9-én már a Borsa nembeli Jakab (Kopasz), a későbbi nádor kormányozza a vármegyét. Mizse féktelen bosszújában ekkor már arra vetemedett, hogy 1293 táján Baranyában királyi várakat foglalt el, úgy hogy a királynak rendes haderőt kellett ellene küldenie.
Endre, hogy híveit a maga számára e belzavarok alatt is megtartsa, beutazta az egész országot. Így ellátogatott Bács vármegyébe is, a hol a bélakúti monostort is felkereste, mely alkalommal Péterváradon egy oklevelet állított ki. (Fejér VI. 1. 345.) Végre, hogy a féktelen főurak garázdálkodásainak véget vessen és a belső rendet is helyreállítsa, 1298-ban Pesten országgyűlést tartott, melynek befejeztével az egyes vármegyékben kezdetét vette a hatalmaskodók nyomozása. Hogy pedig az országgyűlés intézkedéseinek érvényt lehessen szerezni, erélyes férfiakra volt szükség a vármegyékben. Bácsban ekkor még a vitéz Zsámbéki Ajnárd fia János volt a főispán, Bodrogban ellenben a Bogát-Radvány nembeli Simon bán helyébe, a Rátót nembeli István fia Kakas lépett, a ki egyúttal Tolna vármegyét is kormányozta. (Fejér VI. 2. 290.)
62Vegyesházi királyok. Pártoskodások.
Még mielőtt az országgyűlés rendszabályait végrehajtották volna III. Endre király, 1301 január 14-én hirtelen elhúnyt. Halála után az a párt, a melyhez János kalocsai érsek is tartozott, Venczel cseh király hasonnevű fiát hívta meg a trónra, a kit János érsek 1301 augusztus 27-én megkoronázott. E párthoz tartozott Eyzech vagy Heyza, a vad Mizsének a fia is, a ki ebben az évben bodrogi főispán volt. (Zichy Okmt. I. 105.)
A főuraknak egy része azonban az Anjou Róbert Károlynak ajánlotta fel a trónt, a kit párthívei Esztergomban királylyá koronáztak ugyan, de Németújvári Iván támadásai elől csakhamar kénytelen volt a délvidékre menekülni. Róbert Károly ekkor Venczel pártja elől a bélakúti cziszterczita-monostorban vonta meg magát, a melynek apátja, úgy látszik, régi ismerőse és híve volt. (Millen. Tört. III. 10.)
Bács vármegyében azonban ez időben nagy változások történtek. Ugyanis János, kalocsai érsek, a cseh Venczel híve meghalt és utána István, az új kalocsai érsek Róbert Károly király híve lett, kinek pártja a délvidéken folyton erősbödött. E párthoz csatlakozott Ujlaki Ugron, III. Endre király volt főlovászmestere és szerémi főispán is, a kinek Bács vármegyében fekvő nagybirtokai (a kulpini uradalom) és a vármegye szomszédságában emelkedő várai nagy befolyással voltak a vármegyei nemesség pártállására. Az ő befolyása következtében csatlakoztak a kúnok is Róbert Károlyhoz. A Rátót nembeli István fia, Kakas mester, bodrogi főispán, 1301-ben még szintén Venczel pártján volt, a ki neki Várkonyt adományozta; de amint a fiát féltő apa Venczelt Csehországba visszavitte, Kakas mester is Róbert Károly híve lett, sőt az 1304 aug. 24-én Róbert Károly és Rudolf osztrák herczeg között megállapított szövetség megkötésekor már Róbert Károly megbízottjaként szerepel. (Millen. Tört. III. 21.) 1303-ban az akkor még kisbirtokos Futaki Dénes is Róbert Károly híve, valamint Garai Pál is, a ki később macsói bán és 1312-13-ban Bodrog vármegye főispánja lett. Mindkét férfiút Róbert Károly tette nagygyá s neki köszönhetik későbbi gazdagságukat. (Fejér VIII. 1. 439.)
Míg tehát Bácsban, János kalocsai érsek halála után, az Anjou-párt emelkedett határozott túlsúlyra, addig Bodrogban, hol a Németújváriaké volt a. döntő szó, Venczel és később a bajor Ottó pártja kerekedett felűl. A Héder nembeli Németújvári Henrik szlavon bán már 1304-ben Bodrog vármegye főispánjaként szerepel, midőn a Tóti birtokot, melyet Mizse és ennek fia Ejsze, volt bodrogi főispánok birtokoltak, Laki Sebestyén fiának, Miklós ispánnak ítélte. (Zichy Okmt. II. 530.) Mikor pedig 1305 decz. 6-án a bajor Ottót Székesfehérvárott királylyá koronázták, Németújvári Henrik is hozzá csatlakozott. Ugyancsak az ő befolyásának tulajdonítható, hogy nemcsak az egész Bodrog vármegye nemessége, hanem Bácsból is igen sokan a bajor Ottót ismerték el uroknak. De befolyása nem sokáig tartott; mert Ottó csakhamar belátta a magyar koronáért folytatott küzdelmeinek hiábavalóságát és miután az erdélyi vajda fogságából kiszabadúlt, 1307-ben el is hagyta Magyarországot és visszatért hazájába. Távozásával Németújvári Henrik főispánságának is vége szakadt Bodrogban.
Róbert Károly uralma megszilárdul.
Róbert Károly ügye, különösen a cseh háború csúfos kimenetele óta fölötte rosszul állott. Csak kevesen is tartottak ki hűen mellette e vármegyében. Ezek közé tartozott Vincze, az újonan kinevezett bács-kalocsai érsek, Ujlaki Ugron, a kulpini (Kölpény) uradalom birtokosa és a Rátót nembeli Kakas mester, bodrogi főispán, a ki még megérte Róbert Károly uralmának megszilárdulását. Midőn Ottó az országból eltávozott, az ország rendei elismerték Róbert Károlyt királyuknak, a ki ekkor elhagyta Péterváradot, illetőleg a bélakúti cziszterczita monostort, hol miként azt egy 1308 szept. 1-én kelt oklevélben mondja, egészen addig tartózkodott, míg az ország el nem ismerte úrának. (Fuxhoffer Czinár II. 78.)
Az 1309. évi országgyűlés és az ezt követő koronázás megszilárdította Róbert Károly uralmát, bár még éveken át kellett az elhatalmasodott pártütő főurakkal küzdenie. Még az 1309-iki országgyűlés idejében Zsámbéki Ajnárd fia János, Bács vármegye volt főispánja rokonaival együtt kitűzte a délvidéken a lázadás zászlaját. A király régi hívét, Ujlaki Ugront küldte ellene, a ki a Dorozsma nembeli Garai Pállal egyesülten, legyőzte a hűtlen Zsámbékiakat. Csák Máté hatalmának megdőltével a Németújváriak is meghódoltak. Németújvári Henrik fia János már Róbert Károlynak ajánlotta fel szolgálatait. Egy 1315 okt. 7-én 63kelt oklevél szerint (több más vármegye mellett) Bodrog vármegye főispánja is volt. (Anjouk. Okmt. I. 386.)
Róbert Károly uralmának megszilárdultával új főúri osztály keletkezett a vármegyében. Első sorban a Dorozsma nembeli Garaiak kezdenek itt birtokokat szerezni. Pál 1320-ban Bodrog vármegye főispánja; testvére András 1325-ben megvette a Kún nembeli Siklósi Péter bodrogvármegyei birtokait. (Anjouk. Okmt. II. 203.) Futaki Dénes is ekkor kezd emelkedni. Atyja István 1282-ben szerezte meg Futakot, 1303-ban pedig a dunai révjogot nyerte el. Fia Futaki Dénes, Róbert Károly uralkodása alatt még szaporítja birtokainak számát. 1311-ben megszerzi Csurog, a két Szántó és Bulkesz helységeket, 1317-ben a györgyéni és pinkóréti földeket kapta. 1316-ban Bács, 1320-ban pedig Bihar vármegye főispánja lesz. Becsei Imre, mint Csepel szigetről származó, egyszerű köznemes csatlakozott Róbert Károlyhoz, a ki őt Bars vármegye főispánjává nevezte ki, 1318 óta Sziget és Bátmonostor birtokosa. Fiai közül Tőttös örökölte a bátmonostori uradalmat és megalapítója lett a Bátmonostori Tőttös családnak, mely vezérlő szerepet vitt Bodrog vármegyében 1468-ig, midőn fiágban kihalt.
Róbert Károly alatt ismét országos nevű férfiak vezetik mindkét vármegye kormányát. Bácsban 1315-ben Széchenyi Tamás, Róbert Károly király régi, kipróbált híve viselte a főispánságot. 1319-ben és 1321-ben ismét e méltóságában találjuk, melyet az utóbbi év őszén az erdélyi vajdasággal cserélt fel. (Anjouk. Okmt. I. 529. 640.) Utóda Nekesei Demeter tárnokmester és Trencsén vármegye főispánja lett, a kit 1329-ben a Nápolyból származott Drugeth János követett a főispánságban. E férfiú csak 1313 után jött hazánkba és 1328-ban már a nádori méltóságot viselte. 1330-ban Bács, Fejér, Somogy, Tolna, Zemplén, Ung vármegyék főispánja. (Századok 1881. 210. Fejér VIII. 3. 423.)
Bodrog vármegyét Németújvári Iván (János) után a macsói bánok kormányozták, kiknek sorából a Garaiak, az Ostffiak és Szekcsői Herczeg Péter emelkedtek országos hírnévre.
Az erdélyi lázadás leveretése után még a Németújváriakkal kellett a királynak megküzdenie. E hatalmas, de garázda nemzetség a Duna-Tisza közét csaknem teljesen rabigája alá hajtotta és miután a szomszéd Baranya, Valkó, Csanád vármegyékben is terjedelmes birtokaik voltak, gyakran még Bács és Bodrog vármegyék lakosságát is megtámadták. Közel egy évtizeden át harczolt ellenök Róbert Károly és csak akkor sikerűlt őket legyőznie, mikor már az osztrák herczegektől segítséget nem kaptak.
A király utóbb megbocsátott nekik, sőt vissza is fogadta őket kegyeibe. Németújvári Henrik bán fia, Péter, a Szekesői Herczeg család őse, egy 1351 márcz. 18-án kelt oklevél szerint még Róbert Károly királytól Korpona váráért a Baranya vármegyében fekvő Szekcső és a bodrogvármegyei Kőszeg (Batina) várakat, továbbá Bodrog és Danolch városokat kapta cserébe. Utóbb 1342-1347-ig bodrogi főispán is volt. (Hazai Okmt. V. 124. Zichy Okmt. II. 41. 257.)
Róbert Károly visegrádi udvara gyakran látta vendégül a vármegye nemességét. Az urak közül különösen Futaki Dénes tartózkodott gyakran a királyi udvarban, a ki részt vett abban a bíróságban is, mely Zách Feliczián 1330 ápr. 17-én elkövetett borzalmas merénylete ügyében mondott ítéletet. (Millenn. Tört. III. 82.) De megjelent ott gyakran László bács-kalocsai érsek is. Így a királyi udvarban volt 1335-ben is, midőn Kázmér lengyel király és a cseh király fia Károly, morva őrgróf érkeztek Visegrádra. (U. ott. III. 127.)
Róbert Károly uralkodása alatt jelentek meg Bács és Bodrog vármegyékben a pápa collecta-szedői, (1333-1337), mely alkalommal mindkét vármegye területén a plébániákat és egyházakat összeírták. E tizedjegyzékek rendkívül becses adatokat nyújtanak a mai vármegye területének középkori egyházi, helyrajzi és művelődési viszonyaira.
Róbert Károly idejében Bács városában ép úgy, mint Kalocsán, pénzverő hivatal is volt. Az itt készült bácsi ezüst márka 60 garast ért, mint a cseh pénz. (Millenn. Tört. III. 146.)
László bács-kalocsai érsek halála után a király, 1338-1342 között, felhasználva az érseki szék üresedését, a bácsi uradalmat a korona jövedelmei javára kezeltette; valószínűleg ekkor építtette fel újból a bácsi várat, mintegy védvárul a szerb király ellen. (Iványi István.)
64Nagy Lajos uralkodása.
Nagy Lajos uralkodásának kezdetén a nápolyi hadjáratok tartották lekötve az ország erejét. A király, Endre öcscsének panaszos leveleire, 1343-ban anyját, Erzsébet özvegy királynét Gilétfi Miklós kíséretében Nápolyba küldte. Mielőtt a nádor elutazott, Bodrog városában közgyűlést tartott, a melyen az egész bodrogi nemesség megjelent.
Endre halálának megtorlása végett Nagy Lajos két ízben vezetett hadat Olaszországba: 1347-ben és 1350-ben. E hadjáratokban alkalmasint részt vettek a vármegyeben birtokos Garai, Szekcsői Herczeg, Ujlaki és a Báthmonostori Tőttös családok sarjai is. Az 1350. évi hadjáratban ezer válogatott kún íjjász keltett feltűnést, a kiknek egy része a Bodrogban letelepedett kúnok közül került ki.
A nápolyi hadjáratok befejeztével 1358-ban Miklós bács-kalocsai érsek Széchi Miklós országbíróval, továbbá Ujlaki Ugron fia Miklós macsói bán és bodrogi főispánnal egyesülve, hadat vezetett Boszniába. (Évkönyv XIX. 93.)
Nagy Lajos uralkodása alatt 1364 táján kezdték a dunai hajóhadakat szervezni, mi által Bács vármegye hadászati szempontból mindegyre nagyobb jelentőséget nyert. A dunai hajóhadak főállomáshelye a mai Szalánkemén fölötti Titelrév volt, mely már Anonymus idejében fontos szerepet játszott a hadviselésben. Innen indultak el a magyar hadak Bodon eleste után a dunai hajókon. Garai Miklóst is 1368-ban a dunai hajóhad támogatja, midőn seregét levezeti a bolgár czár ellen. (Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak tört. 47. l.)
Nagy Lajos uralkodása idejében neje, Erzsébet királyné is gyakran megfordult Bácsban. Valószínüleg ő alapította, vagy építtette a bácsi Ferenczrendű monostort. (Évkönyv XIV. 170. és XVIII.)
A nőuralom alatt.
Nagy Lajos királyról halála után (1382 szept. 10) a trón idősebb leányára szállott, helyette azonban Erzsébet anyakirályné uralkodott. A nőuralom ellen csakhamar elégületlenség támadt. Az elégületlenek élére Horváthi Pál zágrábi püspök, Horváthi János macsói bán, Széchi Miklós országbíró és Zámbó Miklós tárnokmester állottak, a kik közül főleg Horváthi János macsói bánnak magatartása volt jelentékeny befolyással Bács és Bodrog vármegyék köznemességére.
Horváthi János Nagy Lajos király uralkodása alatt 1375-től 1381-ig macsói bán, Szerém, Valkó, Baranya és Bodrog vármegye főispánja volt, sőt 1380-ban a bácsi főispánságot is ő viselte. E mellett terjedelmes birtokai voltak Bácsban, mint Báncsa, (Bács helység alatt) Mortályos, Orbászpalotája és Földváron (a Duna mellett szemben Illokkal). E birtokokat utóbb Mária királynő 1387-ben a Horváthiaktól elvette és a Garaiaknak adományozta, mely adományt 1388-ban megerősítette. (Évkönyv II. 156.)
Míg Horváthi Pál zágrábi püspökkel Erzsébet közvetetlenül Mária trónralépte után éreztette ellenszenvét, addig Horváthi János még 1383-ban is teljes mértékben bírta a királynők kegyét; de utóbb ő is az elégületlenekhez csatlakozott. (Millenn. Tört. III. 365.)
Az elégületlenek 1385. év őszén Kis Károlyt, Sziczilia királyát hívták meg a trónra, a kit az év utolsó napján királylyá választván, megkoronáztak.
Az 1386 febr. 7-én történt véres esemény csakhamar véget vetett Kis Károly uralmának és a trónt ismét Mária foglalta el. Ekkor azonban ismét a délvidéken tört ki a lázadás. A királynék azt hitték, hogy személyes jelenlétükkel a Lázadást le fogják csillapítani. E végből 1386 július második felében Garai nádor, ennek két fia, Miklós és János, valamint két testvére, Pál és János, továbbá ezeknek rokonai és néhány más úr társaságában útra keltek. Útközben azonban, a mint Gyakovártról Gara felé haladtak, Horváthi János volt bodrogi főispán és Palisnai János vránai perjel megtámadták kíséretüket, annak nagy részét levágták, a királynőket pedig foglyúl ejtették. Csak keveseknek, közöttük Garai Miklós nádor fiának, Jánosnak sikerűlt megmenekülnie.
Míg Mária királynő a Horváthiak fogságában sínylődött, azalatt egy rablócsapat, melyet Horváthi László, Dán fiai, László és Mihály, és Jánki László vezettek, Barányából kiindulva, átkelt a Dunán s előbb Bácsot, majd a Temesközt pusztította.
Zsigmond uralma.
Zsigmond, a kit a rendek időközben királylyá választottak, Garai Miklóst küldte a Horváthiak ellen. Garait a harczra a Mária királynő és családja iránt való hűségén kívül, a személyes bosszú is sarkalta. Előbb Horváthi Lászlót támadta meg, kinek hadait a Temesközben szétvervén, Bácson keresztül a Szerémségbe 65vonult. Itt Horváthi János lázadó vezért is legyőzte és Újlakot vette ostrom alá, melyet a Horváthiak Hédervári Kont Miklós unokáitól foglaltak el. Garai Újlakot is csakhamar bevette és a vár falai között rejtőző Laczkfi Imrét, András vajda fiát elfogván, Budára küldötte. (Millenn. Tört. III. 400.)
Mikor 1387 nyarán, Mária királynő börtönéből kiszabadúlt, már a délvidéki lázadás tüze elaludt.
Mária és Zsigmond bőkezűen jutalmazták híveiket. A két Garai testvér, Miklós és János, 1387-ben a lázadó Horváthiak javait nyerték jutalmúl Bács vármegyében, a derzsi prépostság kegyuraságával egyetemben. (Orsz. Lev. D 1. 7309.) A két vármegye élére Losonczi István szörényi bán és temesi főispán került, a ki Bácsban, már 1387-ben elfoglalta tisztét, de mint bodrogi főispánt csak 1390-től kezdve említik, a mikor egyúttal macsói bán is volt. Losonczi nagy erélylyel fogott az utóbbi évtizedek alatt megrendült köz- és vagyonbiztonság helyreállításához. 1391-ben Bodrog, 1399-ben pedig Bács vármegye közönségével tartott közgyűlést, mely alkalommal a vidék biztonságát veszélyeztető tolvajok, latrok, orgazdák és rablók felett ítélkezett. (Zichy Okmt. IV. 467. évkönyv XVI. 54. 1.)
Török háborúk.
A délvidéki lázadás leveretése után Zsigmond király egész erejével a török ellen fordult. 1390-ben Szerbiába vezette seregét, mely alkalommal Garai Miklós volt a titeli révből kiindult dunai hajóhad parancsnoka. 1392-ben újból hadat vezetett az aldunai tartományokba, mely útjában egy darabig Mária királynő is elkísérte. 1392 július 28-án Mária királynő Bácsban keltezi egyik oklevelét, a hol valószínűleg mint a kalocsai érsekek vendége tartózkodott, a kik ekkor, - mint Bebek Miklós - Bács várában tartották székhelyüket. (Fejér X. 2,67 Zichy Okmt. V. 26.)
A szerencsétlen kimenetelű nikápolyi csatában a vármegye urai közül a Gúthkeled nembeli Marótiak is résztvettek. Maróthi Dénes elesett a csatában, testvére János, macsói bán és bodrogi főispán azonban sok hányatás után megmenekült.
1398-ban Zsigmond ismét megfordult a vármegye területén. Február havában Budáról Kőrösre ment, hol február 28-án gyűlést tartott; innen Szondra folytatta útját, mely ekkor már város volt, és itt márczius 5-étől 12-ig tartózkodott. Ekkor tovább utazott Diakovárra, hol márczius 24-én egy oklevelet állít ki. Április 9-étől 29-ig Újlakon találjuk. Ősszel ismét a délvidéken időzött. Október 16-án Újlakon (Illokon), október 31-én pedig Bácsott állít ki egy oklevelet. (Fejér X. 2. 540. Új Magyar Múzeum 1860. évf. 184. lap.)
A nemesek felkelése Zsigmond ellen.
Zsigmond azonban erőszakos eljárásával csakhamar feldúlta az ország békéjét. Különösen pedig azzal ingerelte maga ellen a nemességet, hogy az ország javait idegeneknek ajándékozta el és a köréje sereglett kalandoroknak mindenféle királyi kiváltságokat osztogatott.
Az ország vezérférfiai megúnva a sok törvénytelenséget, 1402. év végén, vagy 1403. év elején Váradon összegyűltek és Nápolyi Lászlót hívták meg a trónra. E mozgalomhoz csatlakoztak a főurak közül Szepesi János bács-kalocsai érsek, Székely György és testvérei, Czobor János, Czobor-Szent-Mihály (Zombor) ura, a köznemességből pedig Szent-Jakabi Nagy Márton, Szent-Mártoni Mihály, Szabó Benedek fia Bertalan, Zolthai Pál, Földvári István, Kemendi Pál, Földvári Kálmán és Zolthai András.
Az urak Szepesi János érseket küldték Nápolyba, hogy a koronát Lászlónak felajánlja. Nápolyi László késedelmes eljárása ezúttal is Zsigmondnak vált előnyére. A Dunántúlon a király hívei a felkelőket szétverték, mire Zsigmond, hogy a tiszamenti mozgalmat is elfojtsa, személyesen állott hadai élére. Maróthi János macsói bán és bodrogi főispán csakhamar zászlói alá gyűjti a bácsi és a bodrogi köznemességet és ezeknek segélyével rövid harczok után, a lázadást leveri. Nápolyi László kudarcza után Szepesi János, kalocsai érsek elhagyta az országot és Nápolyba költözött. (Millenn. Tört. III. 467.)
Zsigmond ez alkalommal is bőkezűen jutalmazta híveit. Szilágyi Lászlónak, Bács vármegye későbbi főispánjának, 1403 október 26-án Jánosi, Czobor-Szent-Mihály és Halmos nevű birtokokat adományozta, melyeket a hűtlen Czobor Jánostól vett el. Maróthi János bodrogi főispán 1404-ben több Bács, Bodrog, Szerém, Valkó és Pest vármegyében fekvő birtokokra nyer adományt. Ő kapta a többi között a hűtlenségbe esett Székely György birtokait, ú. m. Irög (Irugh) 66Kürth, Koztyl (Kastély) és Nozthúr pusztákat. Kalloni Lőkös fia Miklós 1403-ban Madaras helységben kap birtokokat a királytól. Garai Miklósnak pedig 1408-ban új adománylevelet állít ki Futakra és Szent-Andrásra.
Azokat a köznemeseket is gazdagon megjutalmazta Zsigmond, a kik Maróthi János hadaihoz csatlakoztak. Így Maróthi János kérelmére, Szabó János fiai, Péter és Kozma, valamint Athaki Pál fiai, a hűtlenségbe esett Szentjakabi Nagy Márton és társainak Bács és Bodrog vármegyei birtokait nyerik a királytól. (Évkönyv. VI. 131. X. 47. VIII. 63.) Bő jutalomban részesült Báthmonostori László is, Zsigmond egy régi híve, a ki 1406-ban Bodrog vármegyében várépítési engedélyt nyert a királytől. Ő építtette Szembécs várát, úgy látszik a Szekcsői Herczeg család szemmel tartására. (Zichy Okmt. V. 434.) De Zsigmond, a mint haragja elmúlt, kegyelmet is tudott gyakorolni: így 1403 deczember 6-án az országos rendek előterjesztésére Czobor Miklós fiának, Jánosnak megkegyelmezett és meghagyta a hatóságoknak, hogy őt többé ne üldözzék.
Zsigmond újabb török hadjáratai.
A felkelés leverése után Zsigmond ismét a törökök ellen fordította összes haderejét, Az 1405-1408. években Boszniát meghódította. 1410-ben a magyar sereg újból levonúlt Boszniába, mely alkalommal a király ismét megfordult a vármegye területén, November 6-án még a Száva melletti racsai táborban tartózkodott, november 25-én egy oklevelet keltez Bácsott, honnan Diakovárra ment. (Ráth Károly i. m.) 1413-ban, november elején, a király rendeletére az esztergomi érsek jött Bácsra, hogy a ráczországi deszpotával tanácskozzék. (Évkönyv XVI. 54.)
Mialatt Zsigmond Konstanzban volt, a török és a bosnyák csapatok a Doboj alatti mérkőzés után 1415-ben átkeltek a Száván és az egész alsó határt elpusztították. Ekkor sok magyar került török fogságba. Közülök Garai János rövid idő múlva ugyan kiszabadúlt, a többieket azonban csak 65,000 arany váltságdíj fejében volt hajlandó a török kiszolgáltatni. Hosszas tárgyalás indúlt meg a foglyok ügyében, melynek közvetítésére 1416-ban a magyarok Lévai Cseh Pétert küldték Lázárevics István rácz deszpotához. A vele történt megállapodás szerint Garai Jánosnak Futakon kellett volna átadni a rácz deszpota és a szultán megbízottainak a váltságösszeget, de ez, úgy látszik, nem történt meg. (Millenn. Tört. III. 531.) 1419-ben Zsigmond a törökökkel békét kötött és így a vármegyét délről nem fenyegette egyidőre veszedelem.
Huszita tanok terjedése.
1420-ban kezdetüket vették a huszita háborúk, a melyben Garai Dezső és János is tevékeny részt vettek, a kik a királyt ez alkalommal Prágába kísérték. A husziták elleni háborúban nagy szolgálatokat tett Zsigmond királynak Czobor János fia, Mihály is, a kinek Zsigmond, szolgálatai elismeréséül, 1437-ben megengedte, hogy az atyjától elkobzott jószágokat a Biai családtól visszaperelhesse. (Évkönyv. X. 67.)
A huszita tanok lassanként elterjedtek a mai Bács-Bodrog vármegye területén is. IV. Jenő pápa 1433 szeptember 30-án felhatalmazta a ferenczrendűeket, hogy többek között Csaholban (Bodrog vármegye), a hol az eretnekek az egyháztól elszakadtak, rendházat építhessenek. (Borovszky Samu: Csanád várm. tört. I. 360.)
A bázeli zsinat Marchiai Jakab ferenczrendű szerzetest küldte Magyarországba, a ki 1437. elején a Délvidéken kezdett téríteni. Azonban a pécsi egyházmegye papsága, a püspökük meghívására körükbe érkező térítőt, erőszakos fellépése miatt elűzte, mire Marchiai Jakab Bácsban folytatta térítői működését, a hol erőszakosságával szintén többet ártott, mint használt az ügynek. Nem csak a megtérni nem akaró huszitákat üldözte és kínozta halálra, de még az elhúnytak sírjait is felásatta és megégettette. Bácsból a Szeremségbe ment át, a magyar husziták közé. A huszita-tanokat azonban egyelőre nem lehetett teljesen kiirtani a vármegye területéről. 1440-50 között a böki (Dunabökény) plébánost Futakon máglyahalállal büntették, mert szintén a huszita-tanokhoz szított. (Millenn. Tört. III. 599. Századok 1893. Iványi István Helynévt. IV. 131.)
A törökök elleni harczok és a cseh husziták betörései következtében az ország állandó védelméről kellett gondoskodni. A védelmi tervet Zsigmond még 1432-ben dolgoztatta ki, az akkor divatozó német védrendszer alapján. E tervezet szerint Bács vármegye 500, Bodrog nemessége 300 lovast tartozott kiállítani a törökök ellen. (Haditört. Közl. 1892. 592. Horváth Mihály kisebb tört. munkái I. 177.)
67Zsigmond élete alkonyán, 1433-ban, Rómába ment, hogy magát császárrá koronáztassa. Ez alkalommal fényes magyar küldöttség kísérte el, a melyben részt vett Báthmonostori László is, a ki e római tartózkodását felhasználva, báthmonostori kegyúri egyháza részére búcsúengedélyt eszközölt ki a pápától. (Turul XI. 4-6.)
Albert védelmi intézkedései a török ellen.
Midőn Zsigmond 1437 deczember 9-én meghalt, és a trónt Albert osztrák herczeg foglalta el, már a törökök támadásai mindegyre aggasztóbb mérvet öltöttek. Az 1439 május havában Budán megnyílt országgyűlés, mely a törökök ellen megindítandó háborúval foglalkozott, a helyzeten mit sem változtatott, mert a nemesség a királyra hárította a hadviselés költségeit. A védekezés súlypontját ekkor a szörényi bánságra kellett fektetni, melynek védelmét a király 1439 május havában Hunyadi Jánosra bízta. 1439 május 9-én a négy szörényi vár védelmi költségeinek fedezésére a király 3 hónapra 2757 forintot utalványozott, és zálogúl Hunyadi Jánosnak adományozta Bodrog vármegyében Madaras, Tavankút, Szabadka és Halas helységeket, továbbá a Csőszapa puszta fele részét. (Pesty Frigyes: A Szörényi báns. tört. III. 35.)
Míg a tanácskozások folytak, a törökök megszállották Szerbia egy részét és megkezdték Szendrő ostromát. E hírre a király megindította seregét. Július 29-étől augusztus 2-ig Szegeden táborozott, augusztus 13-án Kabolban (Alsó- és Felsőkabol), augusztus 14-én a Duna melletti Kisdihez ért (Kisdivásárhely, a mai Dunagárdony határában), hol augusztus 20-ig tartózkodott. Augusztus 30-án a királyi sereg Szalánkeménnél ütött tábort, hogy itt bevárja a nemesi sereget, mely igen lassan gyülekezvén, még ekkor is csak 24,000 emberből állott. Természetes, hogy ily csekély számú haderőt lehetetlen volt a törökkel szembe állítani, mely ezalatt Szendrőt is elfoglalta. Miután pedig a magyar seregben a vérhas is kezdett púsztítani, és a csehek betöréséről is naponként aggasztóbb hírek érkeztek, a király kénytelen volt a további támadásról lemondani. Mindenekelőtt azonban az ország éjszaki részének védelméről kellett gondoskodnia. Zsigmond tehát Rozgonyi György és Alsólendvai Bánffi Pál vezérlete alatt egy csapatot küldött előre az éjszaki határra, maga pedig a visszavonulásra készült. Mielőtt azonban a szalánkeméni tábort felszedette volna, Titelben, vagyis inkább Tüdőrévnél értekezletet tartott, melyen elhatározták, hogy a további sikeres hadviselés érdekében az ország védelmi rendszerét új alapon fogják szervezni, és hogy a jövő évben új hadjáratot fognak indítani. Ez értekezleten, a többek között részt vettek: Hédervári Lőrincz nádor, Brankovics György deszpota, János kalocsai érsek, Hunyadi János szörényi bán, a veszprémi, a váczi és a szerémi püspökök, Garai László macsói bán és bodrogi főispán, Thallóczi Matkó horvát bán és testvére Frank, Báthori István országbíró, Lévai Cseh Péter, Korógyi János, Pálóczi László, továbbá a Marczali, a Kusalyi Jakcs, a Guthi Országh, a Rozgonyi, a Tamási, a Csáki és a Perényi családok sarjai. (Millenn. Tört. III. 621-623. Teleki: Hunyadiak kora X. 70.)
A titeli értekezlet után a király néhány napra (szeptember 18-21.) Péterváradra, majd innen Futakra ment, hol szeptember 26-ától 28-áig tartózkodott. Október elsején ismét Szalánkeménben találjuk, a mikor kiadván a parancsot a visszavonulásra, Buda felé vette útját. Visszatérőben, október 6-án Szondon megállapodván, a péterváradi várat, mely eddig a bélakúti apátságé volt, az apátság kegyúri jogával együtt, Garai László macsói bán és bodrogi főispánnak adományozta. Október 12-én Bodrogban időzött, 17-én már Esztergomban volt. A király azonban a hadjárat alatt beteg lett és már Szalánkeménről is betegen távozott; baját eleinte nem tartotta komolynak, azért tovább folytatta útját Bács felé, de útközben Neszmélyen, október 27-én meghalt. (Millenn. Tört. III. 625. Érdéjhelyi Menyhért: Ujvidék tört. 49. - Csánki Dezső II. 140.)
Ulászló lengyel király a magyar trónon.
Albert halála után az 1440. január elején Budán tartott országgyűlés Ulászló lengyel királynak ajánlotta fel a koronát, a kit az országgyűlés márczius 8-án királynak kiáltott ki. De Erzsébet, Albert özvegye, a ki időközben figyermeket szült, megbánva engedékenységét, vonakodott Ulászlót magyar királynak elismerni s az országgyűlés által hozzá küldött biztosoknak is kijelentette, hogy saját fiát, az utószülött Lászlót tekinti az ország törvényes örökösének. Azok a családok, a melyek Zsigmond mellett, uralkodása legválságosabb ideje alatt is, híven kitartottak, készséggel csatlakoztak most Erzsébet özvegy királynéhoz is. 68Ezek közé tartozott Garai László, Pétervárad ura, Ujlaki Miklós bán és bodrogi főispán is, a ki azonban csakhamar odahagyta Erzsébet özvegy királyné pártját és Hunyadi Jánossal együtt Ulászló odaadó híve lett.
Ulászló trónralépte után, pártja Bácsban és Bodrogban jelentékenyen gyarapodott. Hozzá csatlakoztak Ripaki Miklós és Jakab, a kiknek Ulászló 1441-ben visszaadta a Zsigmond király által elkobzott jószágaikat, Ripak, Udvarnok, Tarcsa, Tárnok, Kereked stb. helységeket, ugyancsak az ő zászlóihoz csatlakozott Czobor Mihály is, a ki 1442-ben szintén visszanyerte azokat az ősi birtokokat, a melyeket Zsigmond 1403-ban atyjától elkobzott. (Évkönyv. XI. 111.) Ulászló uralma, főleg Erzsébetnek 1442. deczember 17-én bekövetkezett halála óta, mindegyre jobban megerősödni látszott, de a várnai csata (1444. nov. 10.), melyben a király életét veszítette, az összes reményeket meghiúsította.
Az 1445. évi országgyűlés az ország kormányát hét főkapitányra bízta, a kik között a Bodrog vármegyében birtokos Hunyadi János és Ujlaki Miklós bodrogi főispán is helyet foglaltak.
Hunyadi János kormányzósága.
Miután III. Frigyes császár vonakodott a kiskorú V. Lászlót kiszolgáltatni, a rendek az 1446. június 1-én tartott országgyűlésen Hunyadi Jánost választották kormányzóvá.
Az ország nádorának, Hédervári Lőrincznek a halála miatt a kormányzó 1447. szeptember közepére nádor-választó országgyűlést hívott össze; ezen Bács vármegyét Sulyok György, Szalánczi János, Félegyházi Gáspár és Tordas János, Bodrogot pedig Nagyvölgyi László és a hájszentlőrinczi prépost képviselték. (Kovachich Vestigia 265.)
Hunyadi, hogy a várnai csatavesztés által okozott csorbát kiköszörülje, 1448-ban hadat viselt a törökök ellen; de megveretvén, maga is Brankovics szerb deszpota fogságába került, honnan csak a magyarországi rendek erélyes sürgetésére bocsátották szabadon. Ekkor Vég-Szendrőről, a hol fogva volt, alkalmasint Nándor-Fehérváron, Szalánkeménen, Titelen és Becsén át utazva, deczember 23-án Szegedre érkezett, hol az összegyűltek kitörő örömmel üdvözölték.
V. László kiszabadítása.
Hunyadi minden törekvése ezután V. László kiszabadítására irányult. Bár Frigyes német császárral e tekintetben már 1450-ben szerződés jött létre, Frigyes V. Lászlót mégis csak a magyar országgyűlés és az alsóausztriai rendek együttes fellépése következtében - 1452. szeptember 4-én szolgáltatta ki Czillei Ulriknak.
László azonban most egészen Czillei Ulrik káros befolyása alá került, a ki nemcsak a Hunyadiaktól idegenítette el, hanem arra is törekedett, hogy az ifjút testileg-lelkileg is megrontsa. A király teljesen az érzéki élvezeteknek adta magát, az ország védelmével mitsem törődött, pedig ez időben már a törökök támadásai oly gyakoriakká és vakmerőkké váltak, hogy az országot komoly veszély fenyegette.
Hunyadi háborúi a törökkel.
E szomorú helyzetben Hunyadi maga vette kezébe az ország védelmének szervezését. Az 1454-iki hadjárat befejezése után, ugyanez évnek november 29-ére a király tudta nélkül országgyűlést hívott össze Péterváradra (Vásáros-Várad). Midőn László erről értesült, Vitéz János kanczellárt s Kolowrat Jánost küldte követekül e gyűlésre oly czélból, hogy az értekezletet meghiúsítsák. Hogy pedig az országos ügyek vezetése a kezéből ki ne essék, maga is 1455 január 6-ára országgyűlést hirdetett Budára, a melynek tárgya a törökök ellen teendő védelmi intézkedések megvitatása lett volna.
A péterváradi országgyűlésen számos főpap, zászlósúr és köznemes jelent meg, közöttük a nádor, az erdélyi vajda, a kalocsai érsek és a pécsi püspök is és bár az értekezlet deczember közepéig tartott, érdemleges határozatot még sem hozott, úgy hogy ez tulajdonképen csak előkészítője lett a budai országgyűlésnek. (Ragusai Oklt. 566. 1. - Kovachich Suplem. II. 125. Millenn. Tört. IV. 129.)
A Hunyadi-párt és a Czilleiek közötti ellenségeskedések azonban a budai országgyűlés után még jobban kiélesedtek és már-már kitörni készültek, midőn Brankovics követei hírét hozták a törökök újabb hadikészülődéseinek. Ekkor Hunyadi nemeslelküen kibékült ellenségeivel. László azonban most sem fejtett ki nagyobb tevékenységet az országnak a török ellen való megvédelmezésére.
E válságos időben jelent meg hazánkban Capistrano János, Ferencz-rendű szerzetes, a kinek lánglelkű buzgalma és hatalmas szónoki ereje csakhamar 71ezreket és ezreket gyűjtött össze a kereszt jele alatt megindított hadjárathoz. Megjelenése lelkesítőleg és buzdítólag hatott az alsópapságra is, mely szintén óriási buzgalmat fejtett ki a török elleni keresztes hadjárat érdekében. Szekcsői Herczeg Rafael kalocsai érsek már 1456 május 15-én egy Bácsból kelt levelében felhívta Capistranot, hogy jöjjön egyházmegyéjébe, hol a papság már mindenütt előkészítette a talajt a keresztes hadak toborzására.

Bács-Bodrog vármegye czímere, a hajdani bácsi vár főbejáratáról.


A bácsi vár alaprajza és kapuja.
Midőn Hunyadi János május havában az Alföldön tartózkodott, hogy ott hadakat gyűjtsön, Capistranot már Bácsban találta, a ki, - miként egy társának leveléből értesülünk, - ott eredménynyel működött. Bár szónoklatainak hatása alatt nemesek is csatlakoztak keresztes hadaihoz, de e sereg túlnyomó része azért mégis kolduló szerzetesekből, deákokból, kézművesekből és jobbágyokból állott. (Millenn. Tört. IV. 153.) Május vége felé a keresztes hadak zöme Bácsban volt. Carvajal János bíbornok, pápai követ, még május 23-a előtt az assisi-i püspököt küldte Budáról Capistranohoz, a kihez Herczeg Rafael kalocsai érsek május 24-én levelet is intézett, tudatva vele, hogy Hunyadi János Perecskén van s ott óhajt vele találkozni. Június 14-én az assisi-i püspök már Péterváradon volt, hol főleg Nagyvölgyi Mihály titeli prépost fejtett ki nagy tevékenységet. Ekkor a keresztesek nagy része már Vásáros-Váradnál, valamint Titel alatt a dunai révnél táborozott. Ekkor történt, hogy Almási Istvánt, a ki a vámon mindenféle dugárút akart átcsempészni, a keresztesek elfogták s javaitól megfosztották, de Nagyvölgyi Mihály titeli prépost szabadon bocsátotta, a miről Erdődben kelt levelében értesítette Capistranot. (Pettkó Béla: Kapisztrán János levelezése a magyarokkal.)
Ezalatt a török hajóhad Viddinből Nándor-Fehérvár felé indult, hogy ott a várat elzárja és a keresztesek átvonulását a Dunán megakadályozza. Hunyadi János, a ki június 14-én Szalánkeménbe érkezett, e hír hallatára az összes vizijárműveket Budáról, Szegedről és Péterváradról a Titel alatti révhez, illetőleg a Tisza torkolatához rendelte, hol a hajóhaddal állást foglalt, mire a Szalánkeménig előnyomult török hajóhad Zimony felé vitorlázott. (Szentkláray Jenő. A dunai hajóhadak tört. 60.) Hunyadi és Capistrano keresztesei három helyen, Gombosnál, Péterváradnál és Titelnél átkelvén a Dunán, Nándor-Fehérvár felmentésére siettek.
A julius 21-én kivívott nándor-fehérvári diadal azonban Hunyadi János fényes hadipályájának zárójelenete volt. A fényes győzelem hírét csakhamar gyász váltotta fel. Hunyadi a táborban kiütött ragály áldozata lett és Zimonyban augusztus 11-én elhúnyt. Alig néhány hónap múlva követte őt Capistrano János is, a ki rendjének illoki (újlaki) monostorában október 23-án adta vissza lelkét teremtőjének.
V. László futaki országgyűlése.
A nándorfehérvári diadal hírére V. László király is a harcztérre igyekezett. Nagybátyjával, Czillei Ulrikkal és nagyszámú német zsoldossal, Nassauban és Hohenauban ácsolt könnyű hajókon evezett le Bécsből Péterváradra, hol kikötvén, lóháton Futakra ment, hová országgyűlést hirdetett. Október 13-án a király már Futakon keltezi egyik oklevelét s még 30-án is ott tartózkodott. Az országgyűlés az egész nemzet figyelmét Futakra irányította, a hol most nemcsak a magyar rendek, hanem még a német, cseh és osztrák urak is nagy számban összegyűltek. Ott volt többek között a 90 éves Brankovics György, Ottó bajor herczeg, Carvajal bíbornok pápai követ is, a ki itt állított ki okt. 27-én egy oltalomlevelet azoknak a ferenczrendű szerzeteseknek, a kik az elhúnyt Capistrano könyveit és ruháit Olaszországba szállították. Futakra gyűltek ekkor a győztes keresztes hadak csapatvezérei is; így a többi között a nürnbergi keresztesek kapitánya okt. 15-én már Futakon volt, s még november 4-en is ott találjuk.
Grosschmied Gábor szerint magát az országgyűlést nem Futakon, hanem a hozzátartozó Kastélytelken tartották. (Évkönyv VI. 64. Ráth Károly. A magyar királyok hadjáratai 206. Szentkláray Jenő i. m. 60-61.)
Hunyadi László, János idősebb fia, értesülvén Czillei ellenséges indulatáról, csak az alatt a feltétel alatt volt hajlandó Futakon megjelenni, ha mind ő, mind pedig Mátyás öcsese, az atyjuktól kezelt koronajavadalmak tekintetében, a számadás kötelezettsége alól felmentetnek. Miután V. László király a biztosító levelet kiállította, Hunyadi László is megjelent Futakon s ott arra kötelezte magát, hogy Nándor-Fehérvárt, és a többi várakat is, melyek atyja halála után 72kezeire szállottak, a királynak átadja. A király ekkor a jelenlevő rendektől újból hűségesküt vett, egyúttal Czillei Ulrikot nevezte ki főkapitánynyá. Hunyadi László, a ki arra számított, hogy az atyja halálával megüresedett főkapitányság reá fog szállani, november elején elégületlenül távozott Futakról. Ugyancsak november 8-án László király is Futakról hajón Nándorfehérvárra utazott. Vele mentek Czillei Ulrik, Vitéz János kanczellár, a titeli prépost, a burgundi fejedelem követei és 400 keresztes. (Millenn. Tört. IV. 158-62. Az 1457 márcz. 21-én kelt oklevél az Orsz. Levéltárban elősorolja kíséretét.)
Hunyadi László kivégezetetése.
A Nándorfehérvárott nov. 9-én lejátszódott véres jelenet után V. László csekély számú kísérettel, egy hajón nov. 14-én ismét Titelbe ment, a hol kipihenvén az utolsó napok izgalmait, Temesváron (nov. 30), majd Szegeden át visszatért Budára.
Bár V. László megesküdött, hogy Czillei meggyilkolásáért nem fog a Hunyadiakon bosszút állani, Szilágyi Mihály, Hunyadi János sógora, még sem bízott a király esküjében és azért egész hajóhadát Zimonyban együtt tartotta. És csakugyan, alig szabadúlt ki a király a Hunyadi-ház híveinek köréből, Lászlót és Mátyást, valamint a Hunyadiak barátait elfogatta és Hunyadi Lászlót 1457 márcz. 16-án kivégeztette.
A királynak e törvénytelen tette az egész országban méltó felháborodást keltett; így Bácsban és Bodrogban is, a hol különösen a papság körében a Hunyadiaknak nagy pártja volt. Csak Várdai István, az új kalocsai választott érsek és néhány főúr tartottak ki hűségesen e vármegyében V. László mellett, annak haláláig. (1457 nov. 23.)
Mátyás király uralkodása és hadjáratai.
A nemzet az 1458 jan. 23-iki országgyűlésen Hunyadi Mátyást választotta királylyá, a ki főleg uralkodásának első éveiben gyakran megfordult a vármegye területén.
Arra a hírre, hogy a törökök Galambócz várát megvívták, Mátyás közfelkelést hirdetett és augusztus 25-én megindult Budáról Szerbia felé. Szept. 22-én Futakon találjuk, a hol a budai káptalanhoz parancsot intéz, a melyben Bálványos várának és tartozékainak elfoglalása miatt Geréb Jánost, Várdai István kalocsai érsek és fivére Aladár ellen megidéztetni rendeli. (Zichy Okmt. X. 5-6.) Október 1-én Péterváradon, okt. 8-ától 24-ig Nándorfehérvárnál táborozott. (Teleki X. 603.) Ez útjában a vármegyei nemesek közűl a királyt Báthmonostori Tőttös László is elkísérte, a kit a király Szegedről kelt levelében szólított fel a törökök elleni háborúra. Miután azonban Szilágyi Mihály, Garai Lászlóval és Újlaki Miklóssal szövetkezve, ármányt szőtt ellene, Mátyás a törökök elleni hadjárat folytatásáról kénytelen volt lemondani.
Mialatt Mátyás a Frigyes császár elleni háborúval volt elfoglalva, a törökök ismét támadólag léptek fel. Ali bég hadai 1462 nyárán átkelvén a Száván, a Szerémséget pusztították, sőt egészen a Dunáig és a Dráváig zsákmányoltak. A török betörés hírére azonban a Rozgonyi testvérek és Szokolyi Péter Futak átellenében megtámadták a Dráva mentéről visszatérő törököket, azokat heves harcz után legyőzték, a zsákmányt tőlük mind elvették és nagyszámú foglyot szabadítottak ki. Ebben az ütközetben 4000 török esett el. (Szalay Margyarorsz. Tört. III. 218.)
Az 1463. évi márczius hó második felében Tolnán tartott országgyűlés a törökök elleni háború megindítását határozva el, a sereg gyűlőhelyéül pünkösd ünnepére (május 29) Péterváradot tűzte ki. Mátyás király, hogy a vármegyéktől kiállítandó hadak ne késedelmeskedjenek, már május első felében (12-20) Bátán táborozott, majd átkelvén a Dunán, Bács felé tartott. Május 23-án már Bácsban találjuk. Ide rendelte Báthmonostori Tőttös Lászlót is, a kinek még ápr. 24-én meghagyta, hogy fegyvereseivel Bács városába siessen. Innen keltezi azt a rendeletét is, a melylyel a háború miatt Tőttös László, Péter és Szentiváni János deák pereiben halasztást ád. Május 30-án a király még Bácsott tartózkodott. Június 6-án azonban már Futakon keltezi azt a levelét, a melylyel Szokolyi Pétert, fivérét Miklóst, a személyes hadbavonulás kötelezettsége alól feloldotta (Zichy Okmt. X. 275., 277-79. 280-283.) Futakon hosszabb időt töltött a király, mert még június 28-án is itt találjuk. Itt csatlakoztak hadaihoz a kalocsai érsek, Újlaki Miklós és Dengelegi Pongrácz János. Ugyanekkor szervezte a király a dunai naszádosokat is, a kik már a törököknek előző évi támadása alkalmával is nagy szolgálatokat tettek a Rozgonyi testvéreknek. A naszádosok 73állomáshelyéül is Futakot jelölte ki a király. Ettől kezdve Futak volt a naszádosok kikötője; innen indultak el az Al-Dunára, portyázó kirándulásokra, honnan gyakran gazdag zsákmánynyal tértek vissza.

BÁCS VÁRA.
Bács vár romjai. Heyer Arthur aqarelje
Futakról Mátyás király Péterváradra ment, hol az egész augusztus és szeptember hónapokat töltötte. Péterváradon fontos államügyeket intézett el. Ekkor kötött szövetséget szept. 12-én a velenczei köztársasággal, mely alkalommal Guthi Ország Mihály nádor, Ujlaki Miklós erdélyi vajda, Frangepán István, Szapolyai Imre is megjelentek a péterváradi királyi palotában; hol a szövetségi szerződést a megbízottak aláírták. (Érdújhelyi Menyhért: A péterváradi apátság története.) Szept. 28-án még ugyancsak Péterváradról keltezi a király a pápához intézett egyik levelét is, melyben tudatja vele, hogy a törökök elleni háborúba indul. Októberben serige átlépte a Szávát és Boszniába tört.
A délvidéki diadalmas hadjáratból visszatérve, a király Székesfehérvárra ment, hol az agg Széchi Dénes prímás megkoronázta. A koronázás után Budára visszatérve, egyik kiváló hadvezérét, Dengelegí Pongrácz Jánost azzal jutalmazta, hogy neki adta Szabadka, Csőszapa, Tavankút, Madaras és Halas helységeket, a melyek Szilágyi Mihály halálával a koronára szállottak.
1464-ben Mátyás ismét hadat gyűjtött a törökök ellen. Aug. 14-én és 16-án Szondnál, aug. közepén ismét Futaknál táborozott, honnan e hó végén Boszniába vonúlt. Jajcza felszabadítása után nov. 26-án ismét Bácsban volt, sőt még deczemberben is itt tartózkodott. Bácsban való időzése alatt mondott ítéletet Zvorningban fellázadt katonái fölött. (Teleki: Hunyadiak kora XI. 92. XI. 100. Zichy Okmt. X. 230. Évkönyv VII. 31. és XVI. 54.)
1465-ben ismét nagy hadikészülődéseket tett a király. Szegedre összehívta a rendeket, hogy a törökök elleni háború ügyében velük tanácskozzék; de ebben az évben nem kerül háborúra a dolog. Ez időtől kezdve éveken át nem fordult meg a király a vármegye területén, mert az 1468 óta folyó cseh háború miatt másfelé volt elfoglalva. A vármegye védelméről azonban ezután sem feledkezett meg. A törökök gyakori betörései a Szávaközre, mindegyre nagyobb aggodalmat keltettek a vármegye urai között. Hogy az esetleges meglepetések ellen biztosítva legyenek, a többi között Czobor Mihály fia Jánosnak, valamint testvéreinek, Imrének és Mártonnak, 1469-ben megengedte a király, hogy Czobor-Szent-Mihályon (Zombor) kő- vagy favárat építhessenek. (Évkönyv X. 69.)
A sziléziai háború befejeztével Mátyás király végre teljes erejével a törökök ellen fordulhatott. 1475 nyarán nagyarányú előkészületeket tett. Október közepén kibontván a hadilobogókat, a Száva partján épült Szabács vára megvívását tűzte ki a hadjárat első feladatáúl. Nov. 3-án Péterváradról keltezi a pápához intézett levelét. Nov. 25-én Futakon találjuk, hol Keszi László részére megerősítő levelet állított ki. (évkönyv VI. 136.) Nov. 30-án ismét Péterváradon tartózkodott, honnan csakhamar a Szávához vonult. Szabács bevétele után (1476 febr. 15.) az események a királyt ismét Budára szólították.
Mikor Mátyás 1475-76-ban a törökök ellen vonult, a dunai naszádosok, a kik a sziléziai háború folyamán a Felső-Dunára voltak rendelve, ismét visszatértek őrhelyeikre. 1476-tól kezdve Pétervárad lett a naszádosok főhelye.
Mátyás uralkodásának utolsó idejében két nagy uradalom cserélt gazdát e vármegyében, a mi jelentékeny kihatással volt a további eseményekre. Az egyik a péterváradi apátság, mely martalékúl esett a politikai érdekeknek, a másik a futaki uradalom. A péterváradi apátságnak 1477-ben Gábor kalocsai érsek volt a kormányzója. 1483-ban azonban a király kieszközölte, hogy az apátság egyik kedves emberének, Váradi Péternek, 1481-től kalocsai érsek, birtokába jusson.
Váradi Péter azonban nem sodóig élvezte a javadalmat, mert Mátyás már 1484-ben megfosztotta birtokaitól és előbb Árva, majd Visegrád várába záratta. Némelyek szerint Beatrix ármányainak esett áldozatúl; sokkal valószínűbb azonban, hogy szókimondó természete, egyenes modora miatt vonta magára a király haragját. (Századok 1883., 730. Millenn, Tört. IV. 294.)
Váradi Péter elzárása után Mátyás az apátságot Borgia Rodrígo bíbornokra, a későbbi VI. Sándor pápára ruházta, a ki azonban a javadalmat helytartójával kormányoztatta. A tíz évig tartó interregnum a péterváradi erősség fenntartására rendkívül káros hatással volt. Midőn ugyanis Váradi Péter az apátság javadalmait átvette, azonnal nagy buzgalommal fogott a vár helyreállításához; 74elfogatása után azonban többé senki sem törődött a vár jókarban tartásával s így e hatalmas erősség, mely mindenkor oly nagy szerepet játszott a vármegye történetében, napról-napra pusztult.
A Garai család magvaszakadtával a nagykiterjedésű futaki uradalom is gazdát cserélt. Ezt az uradalmat a király természetes fiának, Corvin Jánosnak adományozta és azt 1487-ben menyasszonyának jegyajándékul kötötte le.
Belső zavarok II. Ulászló alatt.
Mátyás király halála után a rendek az 1490 május 17-ére hirdetett királyválasztó országgyűlésre jöttek össze. Azok közé a főurak közé, a kik elsőknek érkeztek, tartozott Kinizsi Pál, a molnárlegényből lett hadvezér és ekkor Bács vármegye főispánja, továbbá Váradi Péter kalocsai érsek, a kit Corvin János csak néhány nappal június 9 előtt bocsátott ki visegrádi börtönéből. Június közepe táján érkezett Budára Ujlaki Lőrincz herczeg, a ki Corvin János jelöltségét támogatta, vele többen jöttek a bácsi nemességből, szintén Corvin János hívei, mint Halapsicsi Kis Horváth János, a ki Váradi Péter kalocsai érsek jószágait 1492 óta folyton pusztította, továbbá Török Imre, Corvin Jánosnak haláláig hű embere, a kinek 1505-ben végrendeletileg Bulkeszit és Futakot hagyományozta. (Évkönyv: VI. 963.)
Az 1490 július 15-én tartott országgyűlés Ulászló cseh királyt választotta meg, kinek érdekében Kinizsi Pál főispán is nagy tevékenységet fejtett ki. Váradi Péter kalocsai érsek is e párthoz tartozott.
Váradi Péter a királyválasztás után visszatérve székhelyére, Bácsba, a péterváradi apátság visszaszerzéséhez látott. E végből levelet intézett Angelus kormányzóhoz, melyben kéri, hogy mivel az olaszok nem tudják a várat fenntartani, engedjék át neki az apátságot, mely esetben elvállalja a vár jó karban tartását. Váradi Péter régi vágya 1494-ben teljesült, mert VI. Sándor pápa lemondván a péterváradi apátsági javadalmakról, II. Ulászló azokat Váradi érseknek adta át, a ki ekkor ismét teljes buzgalommal fogott a vár helyreállításához. 1494. év őszén II. Ulászló is ellátogatott Péterváradra, mely alkalommal a vár felszerelése iránt intézkedett. Várnagygyá az érsek Thessényi Miklóst nevezte ki. (Érdújhelyi Menyhért, Ujvidék tört. 75-76.)
A Mátyás halála után országszerte fellépő fejetlenség és belzavarok csakhamar Bács és Bodrog vármegyében is érezhetővé váltak. Mátyás király híres fekete serege ez időben Szeged környékén vonta meg magát; de mivel, a kincstár sanyarú helyzete miatt, a sereg zsoldot nem kapott, rablásban és pusztításban keresett kárpótlást. II. Ulászló király, a hozzá érkezett panaszok következtében, 1492 nyarán Kinizsi Pál, Bács és Bodrog vármegyék főispánját bízta meg a garázda had megfékezésével. Kinizsi, amaz ürügy alatt, hogy a törökök ellen indúl, felfegyverezte az Alföld népét, s a Halas mellett táborozó fekete sereget megerősített táborából csellel kicsalta, a vezéreket elfogatta és kivégeztette, a fekete sereget pedig feloszlatta. Ennek egy része ekkor a főúri bandériumokba ment szolgálni. (Millenn. Tört. IV. 356.)
A fekete sereg megfékezése után ismét új veszedelem fenyegette az országot. Ugyanis, Ujlaki Lőrincz, a ki Corvin János híve volt, nem akarta II. Ulászlót királyának elismerni; féktelen zsarnokként garázdálkodott mindenfelé, tisztjei a kalocsai érsek birtokait pusztították, sőt 1492-ben Futakot is elfoglalta. A király 1494-ben Somi Józsa temesi grófot és bácsi főispánt küldte ellene, kinek hadai előtt végre meghódolt és Futakot is kiadta kezei közül.
II. Ulászló e válságos napokban bejárta az országot, hogy személyes jelenlétével nyerje meg a főurakat. 1494-ben, Erdélyből jövet, Temesváron átutazva, okt. 21-én Zentánál a Tiszán át Péterváradra ment, hol okt. 24-től nov. 13-áig tartózkodott. Innen Nándorfehérvárra vette útját, majd onnan visszatérve, november vége felé Bácsba jött, hol Váradi érsek vendégeként decz. 12-étől 23-ig tartózkodott. Míg a király Bácsban időzött, magához rendelte Ujlaki Lőrinczet, a ki maga helyett anyját küldte a király kiengesztelésére. Időközben Ujlaki meghódolván, a király Ujlakra (Illokra) rándult át, hol decz. 29-től egész 1495 jan. 8-áig időzött.
1495-ben II. Ulászló másodízben látogatott el Bácsba, hol november 21-től decz. 31-ig, tehát közel hat héten át tartózkodott, mely időt vadászattal töltött el, de azért az államügyek vezetéséről sem feledkezett meg. A királynak Bácsott való időzése alatt tárnokmestere a futaki vásáron szerezte be az udvartartáshoz szükséges élelmi szereket. Így nov. 20-án 3 mázsa fügét vásárolt 20 75forintért, nov. 24-én pedig Péter deáknak 60 forintot adott, hogy ez a király számára sáfrányt vásároljon.
Ekkor rendezte II. Ulászló a bácsi örökös főispánság ügyét is. Váradi Péter érsek még 1494. év tavaszán kérte a királyt, hogy helyezze vissza az örökös főispáni méltóságba. II. Ulászló ekkor még nem teljesíthette az érsek kérését, mert Ujlaki Lőrincz pártütése miatt ez időben erélyes főispánra volt szükség a vármegyében. Ezért, Kinizsi Pál halála után Somi Józsát tette meg bácsi főispánná. De mikor Ujlaki meghódolt, többé mi sem állott útjában, hogy a király az érsek kérelmét teljesítse. Decz. 21-én kelt rendeletével tehát megparancsolta Somi Józsának, hogy az örökös főispánságot adja át az érseknek.
Még deczember hó folyamán fogadta Bácsott Kutasi Lukácsot is, a ki garázdálkodásaiért szintén magára vonta a király haragját. II. Ulászló a bűnbánónak megbocsátott és visszafogadta kegyeibe. Miután ekként a belnyugalom az ország déli részében valahogy helyre állott, II. Ulászló 1496 jan. 1-én Bácsból Valkón, Szombathelyen és Sopronon át Pozsonyba indult. (Ráth Károly i. m. 260. - Évkönyv VIII. 65. - Századok 1883. 832. - Iványi István, Futak és a futaki urad. tört.)
Váradi Péter, a ki ez időben állandóan Bácsban székelt, a bácsi várat jelentékenyen megerősítette; új épületeket emelt, a vármegyét éjszakról déli irányban átszelő Mosztonga-eret szabályozta és a hajók számára is járhatóvá tette, úgy hogy a dunai hajók a bácsi vár alatt köthettek ki. Nagyarányú építkezéseit 1497-ben fejezte be.
A török elleni védelem rendezése.
Az 1498. évi országgyűlés, mely a törökök elleni védelmet új alapokra kívánta fektetni, a kalocsai érseket 500 lovas, a péterváradi apátságot 200, a titeli és a bácsi káptalant pedig 50 lovas kiállítására kötelezte. (1498: XX. t.-cz.)
Az 1498. évben jelentékeny személyi változások történtek Bodrog vármegyében. Miután az 1497. évi országgyűlés határozata értelmében sem az egyháziaknak, sem a világi főuraknak egynél több javadalmuk vagy hivataluk nem lehetett, II. Ulászló 1498-ban Somi Józsát felmentette a bodrogi fősipánságtól, melyet Czobor Mártonra és Imrére bízott. (Orsz. Lev. 26069.) Ugyane határozat értelmében Bakócz Tamás egri püspöknek is le kellett mondania a titeli prépostság jövedelmeiről, melynek elfoglalása miatt heves támadásokban volt része az országgyűlésen.
Midőn II. Ulászló a lengyel királylyal és XII. Lajos franczia uralkodóval 1500 jul. 14-én a törökök ellen intézendő, támadó háború czéljából szövetségre lépett, szinte szokatlan gyorsasággal fogott a hadikészülődésekhez. Már július 27-én rendeletet bocsátott ki, a melyben meghagyta, hogy a főpapok és főurak bandériumaikkal, a nemesek pedig fejenként felfegyverkezve, Szent Mihály napjára (szeptember 29.) jelenjenek meg Bácsott, honnan őket a törökök ellen fogja vezetni. Október 9-én a király 500 lovas élén, több főpap és világi főúr bandériumaitól kísérve, Budáról Bácsra vonúlt, hova Corvin János, továbbá Bakócz esztergomi érsek is megérkeztek csapataikkal. Ezenkívül eljöttek a franczia, a lengyel és a velenczei követek is. A vármegyei nemességgel együtt november 9-én Bács körül mintegy 12.000 lovas táborozott. A nagy zajjal megindult hadjáratból azonban semmi sem lett, mert a király, a közelgő téli időszakot hozván fel ürügyül, november végén visszatért Budára.
Az 1501-1502. években a magyar hadak ugyan több ízben betörtek török területre, de jelentékenyebb hadiesemény ez időben nem történt. A törökök elleni hadjárat folytatásáról pedig egyelőre le kellett mondani, mert a király 1503 február 22-én, hét évre terjedőleg békét kötött a szultánnal. (Millenn. Tört. IV. 370. - Tört. Tár XIV. 115.)
Az utóbbi években tartott országgyűléseken a köznemesség és az udvarhoz szító főnemesség között felmerült ellentét mindegyre növekedett, sőt az 1505. évi országgyűlésen már veszedelmes alakban is megnyilvánult. Ez országgyűlésen Bácsot Kenderesi Mihály és Zoltai Ferencz, Bodrogot pedig Peres András és Doroszlai János képviselték. A vármegyei nemesség sorából a nemzeti párt számottevő alakjaként szerepel Martonosi Pestyéni György, Szapolyai János bizalmasa, a ki ekkor Csongrád követeként jelent meg az országgyűlésen. Az udvari párthoz szító vármegyei főnemesség sorából Czobor Márton tűnik ki, a kit II. Ulászló 1513-ban Konstantinápolyba küldött, hogy a törökökkel kötött békét meghosszabbítsa. (Évkönyv X. 78. Jászay: A Magyar Nemzet Napjai).
76Szerb települések.
II. Ulászló király uralkodása alatt a szerbek betelepülése is nagyobb méretekei öltött a vármegyében. A szerbek betelepedése hazánkba már Zsigmond király idejében kezdődött, a ki István szerb deszpotával 1402-ben Tatán szerződést kötött, melynek értelmében Brankovics György deszpota számos birtokot nyert hazánkban. Ezek közé tartozott a becsei vár és környéke, többek között Peszér helység is. Midőn Végszendrő, Brankovics György székhelye, 1439-ben Murád szultán birtokába került, Brankovics magyarországi uradalmába, névszerint Világosvárra költözött. Ez időtől kezdve Brankovics Becse környékén számos szerb családot telepített le. 1465 táján Brankovics György unokája, Brankovics Vuk vezérlete alatt a szerbek újabb csapata jelent meg Magyarországon, hol a Szerémségben, Bácsban és Csongrádban nyert telepeket. (Századok 1868. 531.) Brankovics János halála után (1503) Szilyánovics István lett a magyarországi szerbek vezére, a ki fontos hadiszolgálataiért II. Ulászlótól Siklós várát nyerte adományúl. Egyik főérdeme az volt, hogy az akkori zilált viszonyok között a túlnyomó részben szerbekből állott dunai naszádosokat együtt tartotta. Szilyánovics számos szerb családot telepített le Péterváradon, vagyis a mai Újvidék helyén, feljebb azonban nem mehettek, mert bár az 1514. évi pórlázadáskor tettek némi kísérletet Bács vármegye más községeiben is a letelepülésre, de az egykorú források szerint visszaparancsolták őket a Szerémségbe. (Szentkláray Jenő i. m. 77. - Veráncz munkái II. 7-10.)
Keresztes hadjárat a török ellen.
X. Leo pápa székfoglalása után azonnal felkarolta a törökök ellen indítandó keresztes hadjárat eszméjét. Tervének megnyerte az akkor Rómában időző Bakócz Tamás esztergomi érseket is, a kit e nagy feladat kivitelével megbízott. Bakócz Rómából visszatérve, 1514 húsvét vasárnapján kihirdettette a keresztes háborút elrendelő pápai bullákat és minden egyházmegyében helynököt rendelt a keresztes hadak szervezésére.
Bácsban a papság nagy lelkesedéssel karolta fel a keresztes háború ügyét, mert még élénk emlékezetben voltak itt a Hunyadi Jánostól és Capistranotól vezetett keresztes hadak dicső hőstettei. A prímás helynöke Bács városát jelölte ki a kereszteshadak egyik gyülekezési helyéül. A pápai bullákat a vármegyében még Czobor-Szent-Mihályon és Titelen is kihirdették. Ez utóbbi helységnek a várát csak nehány évvel előbb állította helyre Bakócz érsek.
A papság lelkes szózatára csakhamar megmozdult az egész ország. Bár a vagyonosabb nemesség teljesen távol tartotta magát e mozgalomtól, de a jobbágyok, kézmívesek és a szegényebb népek annál nagyobb tömegekben gyülekezetek a keresztesek zászlója alá. Miután azonban a keresztesek élelmezéséről senki sem gondoskodott, a fegyelmezetlen had csakhamar kihágásokra és zavargásokra vetemedett.
A Dózsa-féle pórlázadás.
Mikor Dózsa György vezérlete alatt a Pest környékén gyülekező kereszteshadak felmondták az engedelmességet és nyílt lázadásban törtek ki, Frangepán Gergely kalocsai érsek kísérletet tett a Hájszentlőrinczen és Bács környékén egybegyűlt keresztes hadak feloszlatására. Csakhogy ekkorra már minden intézkedés hasztalannak bizonyúlt és a vármegyék sem tudták már a fellázadt népet megfékezni.
Dózsa György 3000 emberből álló sereget küldött Mészáros Lőrincz és Nagy Antal vezérlete alatt Bácsba, hogy az itteni kereszteseket csatlakozása bírják. E had a vármegyen végigvonúlva, az itt összegyűlt keresztesek egy részével egyesült és a legnagyobb kegyetlenséggel dúlta és pusztította a nemesek birtokait; így a többi között Futakon Török Imre kastélyát és a Zólyomi testvérek kúriáját felégette, (ez utóbbiak maguk is bennégtek.) Innen a Kamenicza átellenében fekvő Baksa falvára szállott, a hol Nagy Antal számos nemes urat karóba húzatott. Ez alatt egy másik pórhad, Pogány Benedek vezérlete alatt, Bács várát vette ostrom alá, hova Frangepán Gergely érseken kívül, a vármegyei nemesség egy része is menekült. Egy harmadik pórhad, Borbás (Barabás) pap vezérlete alatt, Péterváradnál a Dunán átkelve, a Szerémségből tört Bácson át Bodrog vármegyébe, hol a nemesek jószágait dúlta, fosztogatta.
A szerbek csatlakozása a lázadókhoz.
Az általános zavart még fokozta az a körülmény, hogy Szilyánovics szerb deszpota, alkalmasnak találván az időt a szerb nép függetlenítésére, élére állott a a dunai naszádosoknak, a kik a pórokkal együtt versenyezve törtek a nemesek birtokaira. Borbás pap pórhadát is a Szilyánovicshoz szító péterváradi naszádosok szállították át a Dunán. A szerbek közül különösen egy Nagy Radoszláv 77nevű martalócz tette nevét rettegetté, a ki Titel környékén pusztítva, átkelt a Tiszán és Dózsa György hadaihoz csatlakozott.
A pusztítás és öldöklés e napjaiban Báthori István, Oláh Balázs és Nagy (másként Krupczi) Gergely nándorfehérvári vicze-bánok, a nándorfehérvári és a szabácsi várőrség élén, Péterváradnál átkeltek a Dunán és a Baksafalvánál (a mai Ujvidék tájékán) táborozó Nagy Antalt heves ütközet után hátrálni kényszerítették. Nagy ekkor Szeged felé vette útját, hogy Dózsa György hadával egyesüljön. Oláh Balázs és Nagy Gergely seregei azonban, a hozzájuk csatlakozott nemességgel folyton gyarapodván, Ó-Becse környékén szétverték Nagy Antal hadát, úgy hogy a vezér csak kevés számú pórral tudott a Perlek faluban levő templom czintermébe menekülni, hol őket legott ostrom alá vették. Oláh Balázs ekkor felszólította a czinterembe menekült pórokat a meghódolásra. Ezeknek legnagyobb része erre megszökött, Nagy Antal pedig Oláh Balázs kezeibe került, a ki őt meglánczolva Nándorfehérvárra szállította, honnan később Budára vitték, a hol felnégyelték.
Míg Oláh Balázs a Tiszánál semmisítette meg Nagy Antal hadát, azalatt Lindvai Bánffi Jakab Bács várát mentette fel az ostromzár alól. A Lőrincz pap vezérlete alatt álló pórokat Szapolyai János lovassága Baranyába szorította.
Oláh Balázs és Nagy Gergely most a Tisza mellékéről Bodrogba vonult. Hozzájuk csatlakozott a szerbekkel, az álnok Szilyánovics deszpota is, a ki, midőn a pórlázadás sorsát veszni látta, a nemességnek ajánlotta fel szolgálatait. Oláh Balázs Hájszentlőrincznél utólérvén Borbás pap pórhadát, azt rövid küzdelem után szétverte, mire a szerbek a helységet felgyújtották és Borbás papot lánggal égő öltözetben a toronyból levetették.
A szerbek segítsége azonban nem vált a nemesség hasznára, mert ezek még nagyobb pusztításokat vittek véghez, mint a lázadó pórok. Így egy szemtanú, Veráncz Antal elbeszélése szerint, a Perleknél összegyűlt szerbek is rémítő kegyetlenségeket követtek el.
A szerbek vakmerőségéről tesz tanúságot a következő eset is. Midőn Bornemisza János, a trónörökös nevelője, a bodrogi pórok egy részét a királyi hadakkal szétverte, Madarasnál ütött tábort. Nemsokára ide érkeztek az Enyingi Török Imre és Paksi Mihály nándorfehérvári viczebánok vezérlete alatt álló szerb segédcsapatok is. Ekkor a szerbek azt követelték Bornemiszától, hogy hadi érdemeik jutalmául engedje át nekik Szeged városát szabad prédálásra.
Csak az urak lélekjelenlétének köszönhető, hogy a szerbek rögtön Szeged alá nem vonultak. Végre Enyingi Török Imrének erélyes fellépésével és gazdag ajándékok adásával sikerült a szerbeket a Szerémségbe való visszatérésére rábírni.
Szilyánovics István azonban Borbál pap hadainak szétverése után levetette álarczát és ismét támadólag lépett fel. Mikor a nándorfehérvári őrség, Hájszentlőrinczről visszatérőben, Péterváradnál át akart kelni a Dunán, Szilyánovics a sereget megtámadta, a póroktól elvett zsákmányt tőlük elrabolta és azt Szalánkeménbe vitetvén, katonái között szétosztotta. De Szilyánovics csakhamar meglakolt e merész tettéért, mert Török Imre, a nándorfehérvári bán, értesülvén a történtekről, Szilyánovicsot maga elé Nándor-Fehérvárra rendelte, a hol az megjelenvén, a bán elfogatta és felnégyeltette. (Márki Sándor: Dózsa György és forradalma. - Zsilinszky Mihály: Csongrád várm. tört. I. 160-161: - Érdújhelyi Menyhért i. m. 76. - Szentkláray J. i. m. 79. - Évkönyv III. 140. II. 156. XVI. 55. - Veráncz munkái II. 7-10.) A szerb deszpota kivégzése után a király Révai Istvánt, Bács vármegye egyik leggazdagabb birtokosát, nevezte ki a naszádosok kapitányának, a kinek nagy érdeme, hogy a péterváradi hajórajt, Szilyánovics álnoksága ellenére, annak kivégeztetése után is meg tudta tartani a magyarok iránt való hűségben és így megmentette a szétzülléstől.
A pórlázadás leverése után a nemesek haragja a jobbágyok ellen fordult és nem egyszer kegyetlen bosszúban is nyilvánúlt. Így Kenderesi András, bácsi nemes úr, jobbágyai homlokára tüzes keresztet süttetvén, úgy bélyegeztette meg őket, mint juhokat szokás. (Iványi Istv. Szabadka tört. I. 46.)
II. Lajos trónralépése.
II. Ulászló csak két évvel élte túl a pórlázadást. 1516-ban bekövetkezett halálával a trón fiára, II. Lajosra szállott.
Míg a király, nem törődve az ország ügyeivel, teljesen az élvezetekbe merülve töltötte napjait, azalatt az udvari és nemzeti párt között napról-napra nőtt a 78gyűlölködés, a mely már-már kitört, midőn híre érkezett, hogy Szelim szultán új támadásra készűl Magyarország ellen. E fenyegető hír egy időre ismét lecsillapította az ellenséges pártokat.
A bácsi országgyűlés. 1518.
Ekkor a király 1518 Szent Mihály napjára (szept. 29.) Bácsra országgyűlést hívott össze, a mely egyúttal hadiszemle is lett volna. A tolnai gyűlés végzései értelmében ugyanis az ország főurai, főpapjai és nemesei mind teljes hadifelszereléssel tartoztak volna megjelenni a bácsi országgyűlésen, sőt a nemesség még minden 20 jobbágytelek után egy-egy - legalább lándzsával felfegyverzett - lovast is köteles volt kiállítani. Hogy pedig a király személyesen is megjelenhessen a bácsi országgyűlésen és bandériumát is kiállíthassa, a tolnai gyűlés a nemességre minden jobbágytelek után fizetendő fél forintot vetett ki.
A bácsi országgyűlés azonban a nagy előkészületek ellenére sem felelt meg a várakozásnak. A köznemesség ugyan nagy számban jelent meg, de a király és udvara, valamint a főpapok és főnemesek legnagyobb része távol maradt.
Az országgyűlésen Perényi zsigmond nádor elnökölt, de tulajdonképeni vezetője és irányítója Werbőczy István, a köznemesség bálványozott vezére volt, a ki ekkor nyert megbízatást, hogy a pápához és a lengyel királyhotz menjen követségbe. Kívüle még Szobi Mihály, Werbőczy ipja, Paksi János, Bodó Ferencz, Maczedóniai Miklós, Pogány Zsigmond, Perneszi Miklós, Ártándi Pál, Glésán Miklós, Kenderesi Mihály Fajszi János, Csányi Balázs, Túróczi Miklós, Kutassy Lukács, Dereencsényi György, Amádé István és Sittkei György vittek előkelő szerepet, a kiket az országgyűlés beválasztott a királyi tanácsba.
A rendek a bácsi országgyűlésen 44 czikkelyből álló törvényt alkottak, melyek leginkább a hadügyre és az adózásra vonatkoznak. Több intézkedése között az a czikkely érdekli közelebbről a vármegye történetét, mely elrendeli, hogy az időközben Bács vagy Bodrog vármegyébe kebelezett, de eredetileg Csongrád vármegyéhez tartozó Likasegyház (ma Likas puszta a zentai határban) ismét az anyamegyéhez csatoltassék.
Az országgyűlés különben feltűnő gyorsan elvégezte dolgát, mert már okt. 19-én feloszlott. (Millenn. Tort. IV. 420. Évkönyv XVI. 56. XVII. 77.)
A király megerősítvén a bácsi végzéseket, az ország kormányát az új királyi tanács vette át, a melybe az esztergomi és a kalocsai érsekeket, a pécsi és az erdélyi püspököket, a nádort, az országbírót, az erdélyi vajdát és a temesi főispánt is beválasztották. Az új királyi tanácsnak azonban nem volt elég tekintélye az elhatalmasodott főurakkal szemben, a kik mindúntalan ellene szegültek intézkedéseinek. Működése különben sem tartott sokáig, mert az 1519. évi rákosi országgyűlésen már ismét a főnemesség lett a helyzet ura. (Millenn. Tört. IV. 420-422.)
A II. bácsi országgyűlés. 1519.
Az 1519. évben ismét országgyűlést tartottak Bácsott, a melyen újra a köznemesség kerekedett felűl; ez lehet az oka, hogy határozatainak nagyon csekély részét ismerjük, jelesül csak azokat, melyek az 1518. évi bácsi országgyűlés határozatainak kiegészítését czélozzák. Többi határozatai Báthorinak, az új nádornak a fellépése következtében nem nyertek szentesítést.
A törökök betörése.
A főnemesség és a köznemesség elkeseredett küzdelmét ismét a törökök újabb támadása szakította félbe. Szulejmán az 1521. év nyarán elfoglalta Nándorfehérvárt, Szabácsot és Zimonyt, annélkül, hogy az ország hadereje a küzdelemben részt vett volna. Nándorfehérvár elfoglalása után a Szerémség elpusztítására küldték a törökök portyázó hadaikat. Egy ily had Bali bég vezérlete alatt Nándorfehérvárról felevezett a Dunán és Vásáros-Váradot, Baksafalvát és Szent-Mártont (a mai Újvidék helyén) elpusztította.
Mialatt a török Nándorfehérvárt ostromolta, a király fegyverbe szólította az ország nemességét s gyülekezési helyűl Tolnát tűzte ki, a hova aug. 22-én maga is megérkezett; de miután a nemesség csak nagyon csekély számban jelent meg, a király a további előnyomulásra nem is gondolhatott, hanem kénytelen volt Báthánál állást foglalni. Ezalatt Báthori István nádor, az ország alsó részének hadseregével, Szegedről Péterváradra (Vásáros-Váradra) és Futakra jött, a hol tábort ütött. Itt szándékozott bevárni Szapolyai János vajdát, a ki Lippánál foglalt állást. Szapolyai azonban gyűlölt vetélytársával nem akart együtt működni és e miatt folyton halasztotta az előnyomulást. Báthori ekkor arra törekedett, hogy a Dunán élelmi és hadiszereket juttasson Nándorfehérvárba. Ebben azonban megakadályozta őt a naszádosok fegyelmezetlensége, a kik, miután hátrálékos 81zsoldjukat nem kapták meg, egyszerűen megszöktek. A naszádosok szétzüllése miatt a nádor és a király környezete Révait okolta, a kit ezért II. Lajos király megfosztott állásától s helyébe Báthori Endrét nevezte ki. Végre nagy ügygyel-bajjal sikerült Futaknál három hajót élelmiszerekkel megrakni, de mire ezek elindultak volna, Nándorfehérvár aug. 29-én elesett. (Szerémi György emlékiratai 93. - Veráncz munkái II. 18. 183.)

Erzsébet anyakirályné pecsétje.

III. István pecsétje.

Nagy Lajos pecsétje.

IV. István (A bécsi képes krónikából.)

Mária királynő. (A Túróczi krónikából.)

V. István pecsétje.

Zsigmond király. (A Túróczi krónikából.)
Nándorfehérvár eleste.
Nándorfeihérvár elestének hírére a király Drágffi Jánost küldte Péterváradra (t. i. a mai Ujvdék helyén feküdt Ó-Péterváradra), hogy a nádort Budára hívja a további teendők megbeszélése végett. A nádor átadván a Péterváradnál hagyott sereg fölötti vezérletet Drágffi Jánosnak, nyomban Báthára sietett. Bár ott a táborban elhatározták, hogy Nándorfehérvárt egyesült erővel visszafoglalják, de a király a további támadásról lemondott és októberben elbocsátotta seregét.
Nándorfehérvár eleste után az ország előőrse és a naszádosok főállomáshelye Pétervárad lett, a hova a naszádosok az elesett várak alatti kikötőkből menekültek. E fontos vár védelmét a király Imreffi Mihály bácsi főispánra és a bácsi vár parancsnokára ruházta, a ki Frangepán Gergely halála óta (1520) Bács vármegyét kormányozta. Imreffi Péterváradra tette át székhelyét, a hol fényes, nagy háztartása volt, melyről egy 1522. évi számadás nyujt felvilágosítást. Imreffi nem sokáig maradt meg e fontos állásban.
Nándorfehérvár eleste - úgy látszik - nagy hatással volt a királyra, mert ez idő óta mégis több gondot kezdett fordítani az ország védelmére. Így Titelbe 200 gyalogost küldött, (Katona: Hist. Crit. XIX. 364.) majd a Nándorfehérvár feladása miatt jószágvesztésre ítélt Török Bálintnak megkegyelmezvén, őt Szabadka kapitányának nevezte ki.
Tomori vezérsége. Küzdelemek.
E válságos időkben, midőn a török már Bácska szomszédságában volt, a köznemesség figyelembe Tomori Pálra irányúlt, a ki ekkor az újlaki (illoki) ferencz-rendű zárdában tartózkodott. A király, a közóhajnak engedve, az 1522. év végén Tomori Pált kalocsai érsekké és bácsi főispánná nevezte ki, az 1523. évi országgyűlés pedig a végvidék főkapitányává tette meg. Tomori székhelyét Bácsról Péterváradra tette át és maga mellé vévén Batthyány Györgyöt, Pétervárad parancsnokát (1523), mindent elkövetett, hogy kettős feladatának méltóan megfeleljen. Így a főkapitányi hadnak, bár mindössze csak 300 gyalogosból, 500 lovasból és 1000 naszádosból állott, mégis gyakran sikerült megakadályoznia a néha egészen Péterváradig portyázó törökök pusztításait. (Érdújhelyi Menyhért: Újvidék tört. - Századok 1881. évf. 379.)
Tomori tevékenységét azonban nagyon megbénította az a körülmény, hogy az udvartól nem kapott elegendő pénzt Pétervárad felszerelésére és katonái eltartására. Így történt, hogy a naszádosok már több hónap óta nem kapván meg zsoldjukat, miután megbízottaik ez ügyben Budán is hiába jártak, 1525 jan. elején újra lázongani kezdtek. Erre Tomori jan. 14-én felment Budára, hogy nagy felelősséggel járó tisztéről lemondjon. A pápai követek azonban kieszközölték, hogy a kincstárból Tomori hadainak zsoldhátrálékára 13.000 forintot fizessenek ki, sőt a pápai segélypénzekből még 300 gyalogost is fogadtak fel számára. Tomori ekkor visszavonván lemondását, febr. hó 2-án visszatért Péterváradra. (Millenn. Tört. IV. 456.)
A főnemesség és a köznemesség azonban a helyett, hogy az ország védelmére gondolt volna, még az 1525. évi rákosi és hatvani országgyűléseken is folytatta gyilkos pártküzdelmeit.
Az 1525. év folyamán a péterváradi őrség ismét nem kapott zsoldot, mire a katonaság egy része felmondta az engedelmességet és odahagyta a várat. Pedig ekkor már a törökök betörtek a mai Bács-Bodrog vármegye területére is. 1525-ben egy török csapat átkelvén a Dunán, Titelt fölgyújtotta és a városból több száz foglyot hajtott el. Sőt 1526. év első napjaiban híre járt, hogy Bali bég, Nándorfehérvár parancsnoka, Péterváradot készül megtámadni. Miután Tomori hasztalan sürgette a segítséget, az 1526. év első napjaiban ismét Budára ment és másodízben is lemondott főkapitányi tisztéről; de a pápai követek közbenjárására újra elvállalta Pétervárad felszerelését. Márczius végén Budáról Kalocsára ment, hol a húsvéti ünnepeket akarta tölteni. Itt április 9-én arról értesült, hogy a naszádosok, miután 14 havi zsoldjukat nem kapták meg, beváltották régi fenyegetésüket és szétoszlottak.
82A főpap lelkét kétségbeesés szállotta meg és elhatározta, hogy összes méltóságairól lemond, midőn hírűl hozták neki, hogy Szulejmán szultán elindult Konstantinápolyból Magyarország leigázására. E baljóslatú hír hallatára az érsekben felülkerekedett a hazafias áldozatkészség. Április 13-án Budán termett, a hol elhatározták, hogy Péterváradot hirtelen megerősítik.
Tomori április 25-én ismét Péterváradon van, hová épen jókor érkezett, hogy még maradásra bírja a város és a vidék lakosait, a kik az első vészhírekre menekülni igyekeztek. Tomori Burgió pápai követtől 500 gyalogost, 200 huszárt és 36 ágyút kapott, a király pedig 25.000 forintot bocsátott rendelkezésére. (Millen. Tört. IV. 486.) Ez a pénz azonban csakhamar elfogyott. Tomori újból futárt küldött a királyi udvarba, de követét június 7-én várakozásra utalták, a péterváradi naszádosok parancsnoka ellenben (június végén) a székesfehérvári egyházi kincsek beolvasztásából nyerendő pénzre kapott utalványt.
Június második felében a királyi haditanácsban az a terv merült fel, hogy Tomori a töröknek a Szávánál való föltartóztatására tegyen kísérletet. Ezért mindenfelé futárokat küldtek szét, meghagyván a főuraknak és a vármegyéknek, hogy Tomori táborába menjenek, azonban csak Török Bálint, Szabadka földesura, Ráskai Balázs, a szekszárdi apát és a boszniai püspök jelentek meg csapataikkal Vásáros-Váradon, kívülök még az esztergomi érsek, az esztergomi káptalan és a pécsi püspök küldött néhány száz fegyverest. Tomori Péterváradon tartotta főhadiszállását; a várat jókarba helyezte, az elszéledt naszádosokat ismét összegyűjtötte, úgy hogy körülbelül ezren lehettek.
Arra a hírre, hogy Szulejmán hada már Nándorfehérvár alatt táboroz, a dunamelléki parasztság a Maroson túlra menekült; ide jöttek, - mint azt Tomorinak július 15-én kelt leveléből tudjuk, - a szerbek is, a kik már előbb a Szerémségből Futakra költöztek.
Június második felében Tomori a budai haditanácstól azt az utasítást nyerte, hogy ne zárkózzék be Péterváradra, hanem a vár közelében üssön tábort. Tomori ekkor Pétervárad parancsnokságát a vitéz Alapi Györgyre bízta, maga pedig július első napjaiban seregének egy részét átszállíttatván a Dunán, a Vásáros-Váradnál táborozó Török Bálint, Ráskai Balázs, a szekszárdi apát és a boszniai püspök hadaihoz csatlakozott és itt elsánczolta magát. Serege, melyet még a királytól kapott 10,000 aranyon felfegyverzett pórokkal kiegészített, 4000 emberből állott.
Ibrahim nagyvezér, a Dunán jelentékeny vízi haderőtől kísérve, július 12-én érkezett Pétervárad alá, s a vár ellen július 15-én általános rohamot intézett. Ugyanakkor a sajkások megtámadták a török hajóhadat, melyet Tomorinak a Duna partjain felállított serege is támogatott. Miután a török hajóhad csúfos vereséget szenvedett, Ibrahim másnap (július 16-án) nagy sereget tétetett át a Duna túlsó partjára. A küzdelem e napon szárazon és vízen alkonyatig tartott, a nélkül, hogy bármelyik fél is valamely előnyt tudott volna kivívni.
Tomori ekkor az urakkal és a csapatok vezéreivel tanácsot tartott és elhatározták, hogy miután a törökök túlnyomó erejével nem tudnak megküzdeni, bevárják a királytól kérendő segédcsapatok megérkezését és ekkor kísérletet tesznek Pétervárad felszabadítására. De mivel a király a kért 1000 főnyi segédcsapatot nem küldhette el, Tomori megkezdte a visszavonulást és a Duna mentén egész Bácsig hátrált, útközben folyton harczolva a török portyázókkal, a kik ekkor már egész Bács vármegyét keresztül-kasul pusztították.
Pétervárad eleste.
Ezalatt a magára hagyott péterváradi őrség, mely július 11-én újabb rohamot vert vissza, nagyon szorongatott helyzetbe került. Kívülről segítséget nem kapván, számuk annyira megfogyott, hogy július 28-án az egész őrségből csak már 90 ember volt életben, a kik azután szabad elvonulás feltétele alatt a várat feladták. Tomori Bácsból a boszniai püspököt küldte a királyhoz, de mivel segítség nem érkezett, felszedte táborát, és Küllődnél (Kollut) átkelvén a Dunán, Báthánál csatlakozott a király seregéhez, mely augusztus 24-én indult el Tolnáról, hogy onnan a mohácsi csatatérre vonúljon.
Pétervárad eleste után a dunai naszádosoknak sikerült megakadályozni a török hadaknak átkelését a Dunán. Ugyancsak a naszádosok fedezték Tomori visszavonulási útját is, a kinek Bácsból való távozásával a magyar hajóhad Gombosnál foglalt állást. Itt szintén egészen augusztus 6-ig fel tudta tartóztatni a török hajóhadat, a mikor a király a mohácsi révbe rendelte a naszádosokat.
83A mohácsi vész.
Szulejmán hadával július 28-án érkezett Pétervárad alá, honnan Mohácsra ment. Az augusztus 29-én vívott szerencsétlen mohácsi csatában Tomori életét vesztette és vele együtt elesett a Bessenyei István által hadba hívott bácsi és bodrogi nemesség színe-virága is. Az 1526. év augusztus 29-ike hosszú évszázadok munkáját semmisítette meg. E nappal befejeződik hazánk középkori története, de ugyancsak e gyászos emlékezetű napon kezdődik a pusztulás szomorú korszaka is e vármegye történetében. (Katona: Hist. Crit. XIX. 369. XIX. 664. - Istvánffy Lib. VIII. 74. - Századok 1881. 725. - Szentkláray J. i. m. 94. - Millen. Tört. IV. 501. - Évkönyv III. 1.)
4. Művelődési viszonyok a középkorban.
Lakás, foglalkozás, életmód.
Szilárd lakások és várak építése.
A honfoglalás után, a vezérek korában a magyarok folytatták régi életmódjukat a Duna és Tisza közén. A kereszténység felvétele után is még sokáig nomád életet éltek s jobbára állattenyésztéssel, halászattal és vadászattal foglalkoztak. Különösen a Tisza mentén, a halászat volt a magyarok főfoglalkozása, a kik városokban nem szívesen laktak, hanem még századokon át is künn a szabad ég alatt, sátrak alatt tanyáztak. Ez a szokás még a XII. században is meg volt. Ezt Ottó, freisingeni püspök feljegyzése is bizonyítja, a ki, midőn III. Konrád császár kíséretében a keresztes hadakkal hazánkban megfordult (1147), érdekes tapasztalatként jegyezte fel, hogy a magyarok igen kedvelik a szabadban való tanyázást, mert a városok lakossága még nyáron és őszkor is jobbára sátrak alatt lakik. (Pertz: Monumenta Germaniae XX. 369.)
A tatárjárásig a vármegye területén csupán a két királyi várnak, Bács és Bodrognak volt némileg erődítvény-jellege és ezek oltalma alatt húzódtak meg nemcsak a várjobbágyok, hanem a békés foglalkozást űző iparosok és mesteremberek is. Bácsnak már a XI. század második felében nagy jelentőséget adott az a körülmény, hogy Szent László király a kalocsai érsek székhelyét 1094-ben Bácsra tette át. Ez a helység maradt is az érseki székhely az egész középkorban. Az első érsek, a ki Bácsott székelt, Fábián volt. A tatárjárás előtti korszakból csak egy várkastélyról van tudomásunk. Ez a mai Újvidék helyén emelkedett. Győre fia Péter (Petur), Gertrud királyné gyilkosának tulajdona volt, és róla váradjának, később Vásáros-Váradnak nevezték. E várkastély, vagy mint az 1237. évi oklevél mondja: palota, tulajdonképen vízivár volt, melyet félkörben a Duna vett körül és másoldalról átlábolhatlan mocsarak védtek. Petúr kivégeztetése után a koronára szállott.
A tatárjárás után a védelem ráutalta az országot a várak építésére. A pápa felszólította a főpapokat, hogy székhelyeiken várakat építsenek. Ekkor épült a bácsi és a titeli vár is. Szabadkát valószínűleg IV. Béla király erősítette meg földsánczokkal és telepítette be szabad jobbágyokkal. Vára azonban csak a Hunyadiak korában épült, messze földről idehozott vaskos, fejtett sziklakövekből. Midőn a szabadkai várat a XVIII. század közepén templommá alakították át, e sziklakövekből sokat magánházak alapjának építéséhez használtak fel.
Az Anjouk és a Hunyadiak korában már javában folyt az ország déli részének végvárakkal való megerősítése. Különösen Zsigmond osztogatott sűrűen híveinek várépítési szabadalmakat, melyek miatt idővel tömérdek viszály támadt. Az egyes hatalmas főurak ily várakból szabadon garázdálkodtak.
1332-51 között épült a Duna jobbpartján emelkedő Kopasz hegyen a mai Pétervárad. 1401-ben Zsigmond Báthmonostori Tőttös Lászlónak adott várépítésre engedélyt, a ki ekkor építette Szembécs várát, mely miatt azonban Szekcsői Herczeg Péterrel hosszas viszályba keveredett. (Csánki Dezső i. m. II. 189.)
1469-ben Czobor János királyi udvarnok és testvére nyert Mátyás királytól várépítési engedélyt Czobor-Szent-Mihály területén, mely engedélyt 1473-ban a király megújította. Valószínűleg ezt a váracsot használták fel a törökök a hódoltság idejében és tették a zombori nahije középpontjává.
Várszerűleg megerősített helyek voltak még a vármegye területén: Buki, (ma Dunabökény), Zelind, (Plávna körül) Barthán, (ma Bortány puszta Monosszeg határában) Váralja, (Szond körül a Duna mellett) Futak, Vásáros-Várad, Kulud (Küllőd), Daut (Dávod), Báthmonostor.
84Bács vár és város.
Mikor a törökök támadásai már nagyon veszedelmesekké lettek, a vármegyei nemesek igyekeztek családjaikat és drágaságaikat biztonságba helyezni. A kinek nem volt elég vagyona, hogy várat építsen, az Bács várában házat szerzett vagy épített magának. Egy 1518-ban kelt oklevél szerint számos magánház volt Bács várában, melyeknek jó hasznát vették az 1514. évi pórlázadás alkalmával is. A vármegye területén a legjelentékenyebb helység Bács volt, mely már a XIV. század közepén városi joggal bírt. Ennek legrégibb emléke egy 1342-ben kelt oklevél, mely szerint Bács városa (civitas de Bach) tartozik 35 márkát beváltani s 1351 szept. 24-én, a Bács, Szerém és Valkó vármegyék közgyűléséből kiadott oklevélben is jelezve van, hogy a közgyűlést Bács város közelében - prope civitatem Bachiensem - tartották meg. Mátyás király egy 1462-ben kelt oklevélben Bácsba országgyűlést hirdet és Bácsot oppidumnak mondja. Bácsnak már 1433-ban volt országos vásártartási joga. Az ebben az évben tartott országos vásár alkalmával valaki hamis pénzt hozott forgalomba. Bács város eredetileg a kalocsai érsek birtoka volt; 1494-ben a bácsi káptalan városának mondják. A városi tanács legrégibb kiadványa 1507-bol maradt ránk. Ez az oklevél a város adóslevele, mely szerint egy budai zsidótól 340 arany forintot vett kölcsön. Az adóslevél a város pecsétjével is el van látva, és rajta egy várbástya látható e körirattal: "Civitas Bach."
Bácsi városok.
Az egykori Bács vármegye területén még a következő városi jellegű helységek voltak a középkorban: Arnat (Arnati), melyet 1391-ben Bodrog vármegyéhez, 1503-ban Bácshoz számítottak; vásárjoga volt és a kalocsai érsek földesurasága alátartozott. - Derzs, Bácstól éjszakra, a mai Hódság és Keresztúr irányában feküdt. 1486-ban oppidumnak - városnak - mondják és ugyanekkor Bács vármegye törvénykezési helye is volt. - Fonó, Szond tájékán feküdt. 1458-ban szintén oppidumnak írják az oklevelek. Ebben az évben Mátyás király elfoglaltatta s a kincstári birtokokhoz csatolta. Vámhely is volt. - Futak. 1456, 1464 és 1487-ben kelt oklevelek szerint oppidum, vagyis város volt. A XV. század elejétől kezdve a Garaiaké, később, 1487-ben, Corvin Jánosé volt. Vásárai messze földön híresek voltak, hova a Dunán a Fekete-tengerről is eljöttek az idegen kereskedők árúikkal. 1497-ben Izdenczi Benedek, felhasználva II. Ulászló erélytelen uralmát, Futakon harminczadhelyet állított fel. - Gyála, Vízigyála, kétségkívül a Duna mentén, Cséb és Kiszács vidékén feküdt. 1482-ben az oklevelek oppidumnak írják; ugyanekkor említik vásárjogát is. - Kisdivásárhely, a Duna mentén, Titelrévtől (Tüdőrévtől) nyugatra, mint a neve is mutatja, vásártartó hely. 1465-ben oppidumnak mondják, ekkor a Maróthiak birtoka. - Paraszti, 1486-ban Nagylucsei Orbán győri püspök és kincstartó közbenjárására heti és országos vásárjogot nyert. - Pest, a Duna mentén, Illokkal szemben. 1486-ban oppidumnak írják, ekkor Ujlaki Lőrincz birtoka volt. - Szond, Bács vármegye egyik legjelentékenyebb helysége. Piaczát már az 1231. évi oklevél említi. 1361-ben a királyné birtoka. Nagy Lajos király 1382-ben vámjával együtt az óbudai apáczáknak adja. Midőn 1394-ben a csázmai káptalan III. Béla király határjáró levelét átírta, Szondot oppidumnak mondja. 1406-ban kelt oklevélben szintén oppidiumnak, 1448-ban civitasnak mondatik. Kiváltságai révén főleg a XV. században számos iparos telepedett le Szondon. Tán egész Bács vármegyében itt volt a legtöbb iparos. 1434-ben egy Gallus nevű mészáros mester itt kórházat és szegényházat alapított. 1448-ból való az itteni csizmadiák czéhszabálya is. Vásárai híresek voltak. 1449-ben még Esztergomból is eljöttek a vásárjaira. Viszont a Szondi iparosok és kereskedők is eljártak az egész országba a vásárokra. 1456-ban a város lakosai menedéklevelet nyernek, hogy országszerte szabadon járhassanak. A város tisztikaráról Mátyás királynak egy 1459-ben kelt oklevele emlékezik meg. A király az itteni tisztikart zsarolásai miatt elcsapván, 1459-ben a városnak szabad tisztújításra ád engedélyt. 1466-ban királyi sókamara-hivatal is volt Szondon. A város lakosai kiváltságaikat az egész középkoron át megőrizték. Midőn Imreffi Mihály, a kalocsai érseki javak igazgatója és bácsi főispán Szond helység lakosait kiváltságaiban háborgatta (1521), a király rendeletet intézett Imreffihez, a melyben meghagyta, hogy a város lakosaival szemben, régi kiváltságaik alapján járjon el és őket oly szolgálmányokkal ne terhelje, melyek alól fel vannak mentve. - Telek a mai Pacsér és Csonoplya vidékén feküdt. 1494-ben oppidumnak mondják; ekkor a Vingárti Geréb család birtoka volt. (Csánki Dezső i. m. II. 136. - Zichy okmt. IV. 468. - Gr. Sztáray oklt. II. 302. 85Évkönyv X. 55. XVI. 51). - Titel. Egyike a vármegye legrégibb helységeinek. Egy 1480-ban kelt oklevél szerint városi kiváltságokkal bírt (Civitas Tituliensis). - Vásáros-Várad. Neve után ítélve, szintén vásárjoga volt. Azok közé a helységek közé tartozik, a melyek Petúr ispán, Gertrud királyné gyilkosának birtokában voltak. Béla király 1237-ben több más helységgel együtt a bélakúti eziszterezitáknak adta. Az 1267-ben kelt oklevél piaczát és az itteni révet is említi. Vásárai az egész középkorban nevezetesek voltak. Veráncz 1521-ben Ó-Péterváradjának nevezi. - Vaskapu. A mai Cséb környékén; a kalocsai érseké volt. 1461-ben városi jelleggel (oppidum) bírt. 1491-ben kelt oklevél azonban csak possessionak nevezi. A XV. század második felében, csere útján, a Garaiak és a Kishorváthok birtokába jutott, de 1491-ben II. Ulászló király tőlük elvette és 1491-1494 között az érseknek adta; 1505-1507-ben azonban ismét a Garai Bánffiak tulajdonában találjuk.
Bodrogi városok.
A hajdani Bodrog vármegye területén, a középkorban, hosszabb vagy rövidebb ideig, a következő helységeknek volt városi kiváltságuk: Apáthi. Egy 1407-ben kelt oklevél oppidumnak mondja. Polgárai egy XV. század végéről kelt oklevélben szerepelnek. Városi kiváltságait az egész középkorban megtartotta. A kalocsai érsek birtoka volt. - Baja. Már a XV. század elején volt vásárjoga. 1406-ban Tőttös László panaszt emel a bátai apát ellen, mert ennek Szeremlyén lakó tisztjei, Tőttösnek 13 falujából a bajai vásárra tartó jobbágyait elfogták és Szeremlyénbe hajtották. - Bátmonostora. Hetivásárait már 1340-ben említik. 1466, 1482. és 1495-ben kelt oklevelek oppidumnak írják. - Bodrog. A hasonnevű vármegye székvárosa és legélénkebb forgalmú helye volt a középkorban. Ősrégi város. Vásár- és vámjogát, valamint a dunai révet, továbbá az ottani halastavakat és halásztanyákat még Szent László király adta a szentmártoni apátságnak. Ez adományt II. Endre király 1213-ban megerősítette, a bodrogi ispán azonban az apátságtól a vám-, rév- és a vásárjövedelmeket önhatalmilag elvonta; csak III. Honorius pápa erélyes sürgetésére nyerte vissza az apátság itteni birtokait 1226-ban. A vásárjogot még Róbert Károly király a Héder nemzetségből. származott Szekcsői Herczeg Péternek adományozta, a ki 1351-ben a vásárokat Daut (Dávod) nevű birtokára akarta áttelepíteni. Az 1341-1351. évi oklevelek civitasnak, 1408, 1468 és 1483-ban oppidumnak írják. Az 1522. évi dézsmalajstrom szerint 147 adozó lakosa volt, a kik, nevük után ítélve, mind magyarok voltak. Bodrog már a XIV. század közepén elvesztette erőd jellegét. Vára 1330-on túl már nem szerepel. Valószinüleg a Duna áradásai tették tönkre a várost is, mely a XV. század elejétől kezdve mindegyre veszít jelentőségéből, bár városi jellegét az egész középkorban megtartotta. Bodrog főhelye, ez időtől kezdve, Háj-Szent-Lőrincz lett. Háj-Szent-Lőrincz 1408-ban városi jelleggel bírt s egyúttal törvénykezési székhely is volt. Vásárait egy 1480-ban kelt oklevél említi; földesura a Szent Lőrincz tiszteletére szentelt premontrei prépostság volt. - Madaras. Egy 1439-ben kelt oklevél oppidumnak nevezi; ekkor Ozorai Pipo birtoka volt. 1466-ban szintén oppidumnak (városnak) mondják. Az 1520. évi adólajstrom szerint Csongrád vármegyéhez tartozott. - Szabadka. Első adatunk e helységről Bodrog vármegyének 1391-ben kelt oklevelében van. Egy 1428-ban kelt oklevél, alkalmasint tévesen, oppidumnak nevezi (Zsélyi levéltár). Városi joga ekkor még nem volt, de mint az 1429-ben kelt oklevélből látjuk, királyi szabad helység volt, melynek lakosai hospites et incolae regales de Zabatka, 1429 szeptember 5-én Madarason Hédervári Lőrincz főlovászmester és a jászkúnok bírája előtt a vastoroki jobbágyokkal egyezségre lépnek és az egymás ellen elkövetett hatalmaskodásokat kölcsönösen megbocsátják egymásnak. Ekkor a helységet Káthai Mihály, a kúnok ispánja kezén találjuk. A helység lakosai tettek is lépéseket a városi kiváltságok elnyerésére, de úgy látszik, siker nélkül. Szemléni Gábor deák, Zsigmond király jegyzője, gyártott nekik egy hamis kiváltságlevelet, melyet az ország rendei 1448-ban érvénytelennek nyilvánítottak és szerzőjét máglyahalállal büntették. Szabadka 1439-ig királyi birtok volt. Albert király azonban 1439 május 29-én Szabadkát, Madarast, Tavankútat és Halast Hunyadi Jánosnak adta zálogba. Mátyás király 1464 szeptember 7-én Szabadkát Pongrácz János erdélyi vajdának adta jutalmúl, hadi érdemeiért. Ekkor már városi kiváltságokkal bírt. 1501 deczember 8-án Szabadka, az oppelni herczegségért cserébe, Corvin János birtokába jutott. Corvin János 1504-ben Szabadkát Török Imrének, valamint Miklós és Bálint gyermekeinek, továbbá Török Imre nővéreinek adta. György 86brandenburgi őrgróf nőül vevén Corvin János özvegyét, Török Imrét Szabadka birtokában háborgatni kezdte. De Török Imre 1519-ben új adománylevelet eszközölvén ki Szabadkára és Futakra, a város - egész a török hódoltságig - megmaradt az Enyingi Török család birtokában. - Szeremlyén, (ma Szeremle, Pest vármegyében, a Duna mentén), 1407-ben már vásárjoggal bírt. 1466-ban oppidumnak mondják. - Tavankút. 1439-ben oppidumnak, városnak írják, 1439-1499ben Bodrog, 1520-ban Csongrád vármegyéhez tartozott. - Újfalu, a mai Zombor, Apatin és Szond között keresendő, hol Bács, hol Bodroghoz, de inkább Bácshoz tartozott, s Bácsújfalunak is nevezték. 1382-től kezdve az óbudai apáczáké. Hetivásáros és vámszedő-hely is volt. Hetivásárjairól 1498-ban is van említés, midőn Czobor Imre és Márton pert indítanak az óbudai apáczák ellen, mert jobbágyaikat az újfalui vásáron elfogták. - Szent-György, a mai Zombortól délre feküdt, Bács és Bodrog vármegyék határán. 1450-ben a Maróthiak birtoka, 1477-ben oppidumnak nevezik, később a szentgyörgyi és a bazini grófoké lett, a kik 1486-ban a kalocsai káptalannal pereskednek miatta. 1517-ben a kalocsai káptalané, de ekkorra már elveszítette városi jellegét. (Csánki Dezső: i. m. II. 190-191. Zichy Okmt. V. 506. Iványi István: Szabadka tört. I. 40. Zsilinszky Mihály: Csongrád várm. tört. I. 88. Századok 1881. 582-83.)
Csongrádi városok.
Az egykori Csongrád vármegyéhez tartozó területen a következő nevezetesebb helységek voltak a középkorban: Adorján (Felső-Adrián) a mai Magyarkanizsa határához tartozó puszta. Közelében volt a Gyékéntó nevű halastó. (Anjouk. Okmt. III. 211.) Az óbudai apáczák birtoka, kiknek Zsigmond 1406-ban hetivásár tartására adott engedélyt. 1340-41-ben Bodrog, később Csongrád vármegyéhez tartozott. - Györgye (a mai Györgyén puszta) 1462-ben, midőn Mátyás király anyjának adja, mezőváros és egy uradalom középpontja volt. Később Mátyás Székely János vránai perjelnek adományozta. Ennek halála után, 1468-ban, azonban ismét anyjának udvartartására adta. - Révkanizsa (a mai Magyarkanizsa). 1401-ben a Csákiak nyerik adományúl Zsigmond királytól. 1428-ban vámszedő és vásáros helyként szerepel. - Zenta. 1247-ben neve Zyntharew alakban fordúl elő s a Csanád nembeli Kelemenös ispán fiának, Pongrácznak a birtoka. E helység azonban a Tisza balpartján épült. Az ennek átellenében, a Tisza innenső partján keletkezett Zenta falu 1367-ben a budai káptalan birtoka volt. A káptalan azonban a rév- és a vámszabadalmak dolgában Szeged városával gyakran összeütközésbe került, miért azután a káptalan több ízben kísérletet tett, hogy a község részére kiváltságlevelet eszközöljön ki. II. Ulászló király teljesítvén a káptalannak, mint a község földesurának kérelmét, 1506 február 1-én kelt oklevelével Zenta községet városi rangra emelte és annak a következő czímeres pecsétet adományozta: Kerek paizsban Szent Péter két kulcsa, kereszt alakban egymásra téve, ennek mindegyik végénél egy-egy kecsege hal, fejeikkel egymásnak ellentétesen állítva, a kulcsok fölött egy virágzó kalász. A pecsétet e körirattal látta el: Sigillum Civitatis Zyntha. Egyúttal megengedte, hogy a helység a veres pecsétet használhassa, mely csak a városok kiváltsága volt, s felruházta mindama szabadalmakkal, a melyekkel addig a szomszédos Szeged városa bírt. (Bács-Bodrog vármegye egyetemes monographiája I. 99, hol az oklevél szövege magyar fordításban is közölve van. Csánki Dezső i. m. I. 678. Zsilinszky Mihály i. m. I. 87. 145. Évkönyv VI. 188.) Zentán ekkor már több iparos tartózkodott. A budai káptalan 1513 május 15-én a Zentai csizmadia-czéhet a szegedi csizmadiák szabályaival ruházta fel, továbbá megengedte, hogy a zentai szabóczéh a szegedi szabók szabadalmaival és kedvezményeivel élhessen. (Tört. Tár XII. 78-79.) A lakosság főfoglalkozása első sorban a földmívelés és az állattenyésztés volt.
Törvénykezés.
A nagy uradalmak alakulásával, a főpapi és a főúri birtokokat tiszttartók, gazdatisztek igazgatták, a kik azonban hatalmaskodásaikkal sok panaszra szolgáltattak okot. Így például 1350 július 24-én Bodrog vármegye alispánja és szolgabírái a kalocsai érsek apáti tisztje, Fekete Nagy János ellen emeltek panaszt, hogy Csitári Lőrincz fia kaszásait megsebezte és birtokain hatalmaskodott (Zichy Okmt. II. 440). 1407-ben Bátmonostori Tőttös László emel panaszt a bátai apátnak szeremlyéni tisztjei ellen, a kik vásárra menő jobbágyait elfogták. 1419-ben Zsigmond király Pál bátai apátot, ennek szeremlyéni tisztjeit és jobbágyait megidézteti Bátmonostori Tőttös László özvegye és fiának kárára elkövetett hatalmaskodások ügyében. (Zichy Okmt. VI. 542) Káthai Mihály 87kún ispánnak, a ki 1429-ben Szabadkát bírta, ott négy tisztje volt: Mező Péter, Pauli János, Mihály és Péter. Ezek az 1429 szeptember 5-én kelt egyezséglevélben is előfordulnak. Az óbudai apáczák Vastorok nevű faluját 1499-ben a kúnoktól megszökött Havas Demeter tiszttartó gondozta, a kinek közbenjárására II. Ulászló a kún kapitányoknak megtiltotta, hogy az apáczák birtokára szökött kún jobbágyokat erőszakosan visszatérítsék. (Zsilinszky Mihály i. m. 131.) A budai káptalan zentai gazdaságában 1516 előtt Hartyáni Máté kanonok volt a gazdasági felügyelő és Radnai Kis Péter a gazdatiszt. Az 1516. évben a káptalan küldött ki kebeléből tagokat a gazdaság vezetésére.
Gazdálkodás.
A földmívelésen kívül, különösen a haltenyésztés virágzott. Már az előző fejezetekben is számos halászó helyről, halastóról emlékeztünk meg. A halastavak miatt folyó perek is nagy számban fordúlnak elő Bács és Bodrog vármegyékben. Így a többi között a titeli káptalan és az óbudai apáczák között a Szond fölötti dunai halásztanyák miatt csaknem egy századon át (1389-től 1481-ig) folyt a per.
A Tisza melléke erdőkben szegény volt, de Bodrog vármegyében számos erdőbirtokról emlékeznek meg az oklevelek, így Tóti és Megyer helységeknél 1347-ben egy Aczélos nevű erdő, Hölgytelek nevű helységben 1373-ban a Becseiek négy erdeje, Jánosi helység határában (ma Jánoshalma) 1483-ban egy Sziget nevű erdő, Pongrácz helységben 1511-ben említtetik egy erdő, Zaka helységben 1512-ben egy Nyára (Nyíres) erdő volt. (Bács Bodrog várm. monogr. I. 131.)
Az alföldi síkon különösen a lótenyésztés virágzott. A nagyszámú lótenyésztőhelyek közül említést érdemel a Bátmonostori Tőttös László katymári ménese (1393). A bácsi lovak nagy értékét az is mutatja, hogy midőn 1494-ben II. Ulászló országos körútján Bácsba ellátogatott, Bács vármegye nemessége lovakat ajándékozott a királynak, a ki az ajándéklovakat Péterváradon vette át.
Építészet.
Az építészet a XIII. század második felétől kezdve, vagyis a tatárjárás utáni időben nagy fejlődésnek indúlt a vármegye területén. Ekkor kezdtek épülni a várak, szentegyházak, nemesi kúriák és monostorok, melyeket a török hódoltság megsemmisített ugyan, de a régi építészeti emlékek egy-egy töredéke az ásatások alkalmával felszínre kerül, és ezek bizonyítják, hogy a vármegye hatalmas építészeti alkotásokban nem szűkölködött.
A XIII. századbeli egyházi építészet egyedüli emléke a bácsi Ferenczrendűek temploma, mely az ú. n. átmeneti ízlésben épült. (Archeologiai értes. 1870. 88.) A kalocsai érsek bácsi székhelye a török világban szenvedett pusztítás ellenére is megőrizte hajdani fényének maradványait. A várpalota tornyának egyik ablaka az ország czímerével van ékesítve és a tiszta renaissance-ízlés jellegét tünteti fel. A kápolna, vagy a díszterem (lovagterem) mennyezetét ékesítő rozetta és a faldíszeknek szolgáló maradványok, melyek a XIX. század 70-es éveiben foganatosított ásatások alkalmával kerültek napfényre, a renaissance építési stílnek oly tökéletes művészi kivitelű alkotásai, a milyeneket csak Olaszországban találhatunk. A bácsi vár romjai között végzett ásatás alkalmával Tomori Pál érsek czímerének töredéke is napfényre került. E vörös márványból készült domború mű élénk tanúsága a nagynevű főpap műízlésének, a ki bár csak rövid ideig viselte a főpapi méltóságot és ezalatt is szüntelen a törökök elleni harczczal volt elfoglalva, mégis talált időt és eszközöket, hogy érseki székhelyet helyreállítsa és a művészeteket felkarolja. (Millenn. Tört. IV. 594.)
Főúri háztartás.
A főúri háztartásokról érdekes adatokat találunk Imreffi Mihály bácsi főispán 1522. évi bácsi és péterváradi háztartásainak havi lajstromában. Ez a lajstrom, mely Imreffi főispán asztalára, valamint a tisztjei és cselédsége számára szükséges bormennyiséget tünteti fel, egyúttal bepillantást enged a főispán háztartásába is, mely akár egy fejedelmi udvartartással is vetekedhetett. A bácsi várban a főispánnak két szakácsa volt, a tiszttartójának pedig egy. Asztalánál nemes ifjak szolgáltak fel és a tiszttartójának is voltak apródjai. Mind a főispánnak, mint a tiszttartónak 6-6 lovásza, egy lovászmestere, három kocsisa, ugyanannyi nyargoncza, továbbá a királynak egy kocsisa és futára volt a várban. A mesteremberek közül egy szabó két szolgájával, egy ács a segédjével van felvéve a lajstromban. A belső cselédség közül a várgondnok, egy kiosztó, kertészek szolgáikkal, egy sütő a segédjével, egy majoros, két béres, egy sütőasszony, három igás kocsis és egy kulcsár szerepel a lajtsromban. A várban naponként 73 1/2 pint bor fogyott el.
88Péterváradon a várőrség jelentékenyen szaporította a várbeliek számát. A várőrség ekkor a huszárokon és a gyalogságon kívül három mordályosból és 16 őrből állott. A huszárok számára a tiszttartó szakácsa főzött, míg a főispán itt is, mint Bácsban, két szakácsot tartott a saját szolgálatára. Péterváradon a mesteremberek száma is jelentékenyen nagyobb volt. Három ács, hat bognár, két kőfaragó, két kádár szerepelnek a lajstromban. Ezenkívül még hat czigány, egy harangozó, kocsisok, lovászok, szekeresek, kulcsárok voltak a várbeli cselédség között. Péterváradon ekkor naponta 107 és 1/2 pint borra volt szükség. (Évkönyv 24-29).
Közoktatás.
A mohácsi vész előtt az oktatásügy az egyház kezében volt. A káptalanok és monostorok a tudomány és művészet megannyi hajlékai voltak. Az Árpádok korában a vármegye területén a legjelentékenyebb tanintézet a bácsi káptalani iskola volt. 1092-1094-től kezdve, midőn Bács lett a kalocsai érseki székhely, a bácsi iskola székesegyházi iskola lett, melynek feladata első sorban a világi papképzés volt. A bácsi székesegyházi iskolán kívül, az egyes társaskáptalanok székhelyein, mint Titelben, Kőben és Háj-Szent-Lőrinczen is voltak iskolák, hol a káptalani tagok végezték a tanítást. A kői káptalani iskola (a mai Begecs mellett) azonban csak a tatárjárásig maradt fenn, mert a tatárjárás után Bánostorba költözött át.
A káptalani iskolákon kívül, a következő monostori iskolák állottak fenn Bodrogmonostor, Ders, Gajdel, Bodrogsziget, Bátmonostor, Bács, Baja, Futak, Kahol, Küllőd, Czobor-Szent-Mihály és Zenta helységekben. A monostori iskolák első feladata a szerzetesek képzése volt, hol a grammatikát, dialektikát és rhetorikát tanították. E tudományok együttvéve a trivium csoportját alkották. A quadrivium csoportjába tartozó tantárgyak, ú. m. a muzsika, arithmetika és asztronómia ellenben már a felsőbb tanulmányok tárgyai voltak.
Bácskai ifjak külföldi egyetemeken.
A vármegye ifjúsága korán felkereste a külföldi főiskolákat. A párisi egyetemre már III. Béla király ideje óta kezdettek a magyar ifjak járni. A Csák nembeli Ugron, kalocsai érsek ideküldte unokaöcscsét Ugront, a ki Párisban 12 évig tanúlt. A XIII. század elején a magyar ifjúság már sűrűn megfordult olaszországi egyetemeken is. A vicenzai egyetemen 1209-ben Berthold meráni herczeg, kalocsai érsek és bácsi ispán is megfordult. A páduai egyetemen végezte tanulmányait a vármegye ősi nemzetségének sarja, a Báncza nembeli Orbász, a ki 1264-ben pozsegai prépost volt. Külföldi egyetemen képeztette ki magát Jakab, hájszentlőrinczi prépost, korának egyik ismert orvosa (1330). A Báncza nembeli István, előbb pozsegai prépost, majd kalocsai-bácsi érsek (1263-1264) is külföldi egyetemen nyerte kiképeztetését. (Évkönyv XVIII. évf. 5874.) A XIV. századtól kezdve a vármegyebeli ifjúság a közelebbi bécsi, prágai és a krakkói egyetemeket látogatta.
Fraknói Vilmostól közzétett adatokból tudjuk, hogy a vármegyei ifjúság körében a magasabb képzettség utáni vágyakozás mindegyre nagyobb mértékben nyilvánult. Bács és Bodrog vármegyék ifjúsága részéről sokan keresték fel a bécsi és a krakkói egyetemeket, sőt közölök többen kitüntetésekben is részesültek és tanári székbe is kerültek.
Fraknói Vilmos és Schrauf Károly dr. összeállításait áttanulmányozva, a mai Bács-Bodrog vármegye területéről származott tanulók névsorát a következőkben állíthatjuk össze:

Ujlaky Miklós síremléke az ujlaki templomban.

Hunyadi János. (A Túróczi Krónikából.)

Capistrano János. (Rafael rajza után.)

Mátyás király. (Az ambrasi gyűjteményből.)

II. Lajos emlékérme 1525-ben.
A bécsi egyetem hallgatói voltak: 1389-ben Clemes titeli éneklő-kanonok. 1390-ben Nicolaus de Civitate Daut. 1401-ben Stephanus de Dawoth. 1410-ben Nicolaus de Adrian. 1412-ben Joannes de Futag. 1413-ban Bartholomeus Störmer titeli őrkanonok. 1413-ban Thomas de Titulio. 1416-ban Nicolaus clericus de Adorián. 1418-ban Stephanus de Bacia. 1418-ban Laurentius de Bodrog. 1421-ben Petrus de Futag. 1424-ben Thomas de Futag. 1425-ben Nicolaus de Futag. 1425-ben Mihael de Bacia. 1426-ban Blasius de Bacia. 1426-ban Michael de Drag. 1426-ban Petrus de Zond. 1426-ban Matheus de Kulled. 1427-ben Fabianus de Bacia. 1427-ben Petrus de Futag magister. 1427-ben Philippus de Zond. 1429-ben Paulus de Titulino. 1430-ban Magister Emericus, bácsi őrkanonok. 1430-ban Blasius de Bacia. 1431-ben Paulus de Tytulio. 1431-ben Joannes de Titulio. 1431-ben Michael de Futag. 1431-ben Georgius bácsi kanonok. 1432-ben Laurentius de Titulio. 1433-ban Martinus de Zond. 1435-ben Ladislaus de Titulio. 1435-ben Laurentius de Titulio. 1437-ben Paulus de Futag. 1438-ban 91Nicolaus de Futagi. 1438-ban Ambrosius de Drag. 1439-ben Joannes de Rewkanisa. Gasparus de Rewkanisa. Demetrius de Rewkanisa. Ladislaus de Rewkanisa. 1439-ben Georgius de Czente bácsi kanonok. 1440-ben Georgius bácsi kanonok. 1442-ben Johannes de Zeremlyen. 1445-ben Jacobus de Bachia. 1445ben Paulus de Bachia. 1448-ban Jacobus de Bacia, 1449-ben Joannes de Futack. 1450-ben Valentinus de Bodrog. 1421-ben Johannes de Futag. 1453-ban Georgius de Bachia, 1456-ban Joannes Zwbwr de Feldwar nobilis. 1457-ben Nicolaus de Arrath nobilis. 1458-ban Joh. de Czoborsenthmihal nobilis. 1461-ben Osvaldus Galambos de Bachia, 1465-ben baccalaureatus. 1462-ben Johannes de Zond. 1465-ben Stephanus de Bachia. 1466-ban Andreas Haz de Batmonostra. 1466-ban Michael de Bachia. 1468-ban Johannes de Baczmonostra. 1469-ben Clemens de Batchia. Albertus de Futag. 1472-ben Urbanus de Bodrock. Fabianus de Zond. 1478-ban Philippus Czapo de Szond. 1481-ben Matheus de Seremlien. 1486-ban Georgius de Futak. 1487-ben Philippus de Zond. Georgius de Zeremlien. 1489-ben Johannes de Fwthak.
A krakkói egyetemen tanultak: 1488-ban Joannes de Futak. 1493-95-ben Martinus de Zentgyergy, a kalocsai egyházmegyéből, 1495-ben baccalaurius. 1495-98-ban Joannes ex Futak. 1495-ben Elias de Fono. 1495-ben Andreas de Zond. 1495-1500-ban Joannes de Tyttel baccalaurius. 1499-ben Joannes de Somwa. 1500-ban Georgius de Varadíno Petri. 1506-ban Andreas de Syntha, baccalaurius. 1506-ban Johannes Mohoray de Zayol. 1508-ban Andreas de Syntha. 1508-ban Thomas de Zwborsenmihal. 1509-1511-ben Emericus de Dalatha. 1510-ben Brictius de Nagy Kwlwdh (Küllőd) baccalaurius. 1511-1512-ben Joh. de Zantho baccalaurius. 1511-ben Gallus de Warphalwa. 1511-1512-ben Georgius de Saneto Martino. 1511-1513-ban Philippius de Szenta. 1511-1513-ban Stephanus Pestyeny de Marthonos. 1513-ban Clemens de Apathi baccalaurius. 1513-ban Antonius de Kwkeszi. 1517-ben Georgius de Sancto-Martino, 1517-ben a magyar egylet (bursa) tanácsosa, 1527-ben baccalaurius. 1517-1519-ben Vincentius de Paczyr. 1530-ban Petrus Filius Davidis de Zentha. Ezek a tanulók mind a magyar bursa tagjai voltak Krakkóban.

II. A VÁRMEGYE TÖRTÉNETE A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG 1525-1867.
1. A török hódoltság.
A magyarság pusztulása.
A mohácsi hadjárattal új korszak kezdődik a vármegye történetében. Alig néhány héttel a mohácsi csata útán, közel három század munkájának üdvös alkotásai semmisültek meg.
A XVI. század elején a vármegye a jólét, az anyagi és szellemi fejlődés magas fokán állott. Virágzó helységek és városok, gazdag monostorok, a tudomány és művészet megannyi otthonai, fényesen berendezett várkastélyok, jelentékeny erődítmények hirdették mindenfelé a magyar faj uralmát. Néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy az egykori jólét helyébe a pusztulás lépjen.
Alig hagyta el a diadalmas török had a fővárost, két héten át a vármegye lakosai szinte élethalál-harczot vívtak a török martalóczokkal; de az általános félelem és csüggedés megzsibbasztotta az ellentállást és az előbb még oly népes és vagyonos vármegye két hét alatt sivataggá, lakossága földönfutóvá lett. A felszabadító háború befejeztéig szinte szakadatlanúl folyt a küzdelem a vármegye területén. E harczoknak első sorban a vármegye magyar népe esett áldozatul, mely a török hódoltság alatt reámért csapásokat többé soha sem tudta kiheverni.
A szultán visszavonulása.
A mohácsi csata után (1526. augusztus 29) Szulejmán elébb Budára tartott; de mert ekkor még nem szándékozott Magyarországot birtokába venni, szeptember 20-án seregeit átszállítván a balpartra, Pestet felgyújtotta és megkezdette a visszavonulást. Miután a királyi palota műkincseit hajókra rakatta, seregét két részre osztotta, hogy a Duna-Tisza közén más-más útirányban átvonulva, Péterváradnál ismét találkozzanak. Míg a török had egyik része a szultán vezérlete alatt a Duna balpartja mellett haladt lefelé, addig a másik rész a szultán meghitt barátja, Ibrahim nagyvezér alatt, a Tisza felé vette útját. Ibrahim nagyvezér hada szeptember 27-én Kecskemétet, másnap Félegyházát, 29-én Szert kirabolván és felgyújtván, még aznap Szeged alá érkezett, hol még 30-án is rabolt és pusztított. Szegedről egy martalócz-csapat Szabadkát vette ostrom alá, melyet 92az odamenekült nemesség és a környékbeli nép a hevenyészett sánczok mögül vitézül megvédelmezett.
Ibrahim, a kit a török martalócz-csapatok állandóan tudósítottak Szulejmán seregének mozdulatairól, Szegednél értesült, hogy a szultán már Bács vára alá érkezett; csakhamar felkerekedett tehát s a Tisza jobbpartján Titel felé vonult. Útközben feldulta Kanizsát, Zentát (Szinta-Rév), hol a ferenczrendű monostor is áldozatul esett, és Peszért (Ada tájékán), az egykori Brankovics birtokot, továbbá Perleket, Ó-Becsét és Titelt. Ennek vára bőven el volt ugyan látva hadi és élelmiszerekkel, de az őrség a török had közeledtére eszeveszetten elmenekült és a várat üresen hagyta, melyet Ibrahim serege október 2-án kardcsapás nélkül elfoglalt. Titel elfoglalása magát Szulejmánt is meglepte, mert a török hadvezérek, jól ismervén a vár erősségét, hosszabb ostromra voltak elkészülve. Az egykorú török történetírók különösen kiemelik a vár előnyös, védett fekvését. Ferdi, egykorú török történetíró szerint, a vár falai kemény kőhöz, bástyái pedig vasszerkezethez voltak hasonlók.
Miután Ibrahim Titelt őrséggel megrakta, rövid pihenőt tartott; másnap már felkerekedett és Pétervárad felé vette útját. Serege október 3-án este felé érkezett meg a mai Péterváraddal szembon fekvő Újvidék területére, az egykori Vásáros-Váradra, hol tábort ütött. Itt várta be Szulejmán szultánnak seregét, mely Bács felől közelgett.
A merre a török had elvonúlt, a megrémült nép mindenfelé elmenekült a félelmetes ellenség elől. Maguk az egykorú török történetírók is megjegyzik, hogy a sereg útja néptelen vidéken, üresen hagyott falvakon és pusztákon vitt keresztül. Szabadkát leszámítva, sehol sem találtak ellentállásra, csupán Titelnél, talán inkább Földvárnál, a hol egy nádas tó mellett elterülő szép mezőségen a török had szintén megállapodott. Itt DeliRadics (Radity) néhány vakmerő ráczczal több ízben megtámadta a törököket s a portyázók közül mintegy 300-400-at elfogott.
A Péterváraddal szemben fekvő vidék ekkor már teljesen el volt néptelenedve, mivel a lakosság, - a mint már említettük - már a péterváradi vár elestének hírére (1526 július 28.) elmenekült innen. Így a roppant török had élelmezése tömérdek nehézséggel járt, a mi jelentékenyen siettette a török seregnek a Dunán való átkelését. Ez a szultán megérkezése után csakhamar meg is kezdődött. Szulejmán hada, miután Baját feldúlta, hol a ferenczrendüek monostora is áldozatul esett a török martalóczoknak, Bodrogmonostora felé vette útját, melyet szintén elpusztított. Innen a szultán Bács alá vezette seregét, mely a középkorban a vármegye egyik legnépesebb városa s legjelentékenyebb helysége volt. Lakosai már a mohácsi hadjáratot megelőzőleg is szembeszállottak a törökökkel, a kik közül egy martalóczcsapat Pétervárad eleste után Bácsra ment "nyelvet fogni". Bár Bács városának lakosai - mint az egykorú török történetírók is kiemelik, - kemény ellentállást fejtettek ki, a várost a törökök mégis bevették. Ekkor a lakosok egy része a ferenczrendüek templomába menekült, mely Dselarade török történetíró leírása szerint, akkora volt, mint egy vár. A templomba menekülők puskákkal és elégséges lőszerrel lévén ellátva, hosszabb ideig védték magukat, de a török had ágyúi rommá lőtték a templomot, melynek védői mind egy szálig a romok között lelték halálukat. A török had a városban nagyszámú foglyot szedett össze és gazdag zsákmányra tett szert. A város környékén talált nagymennyiségű juhok közül 50.000 darabot a pasa, 20.000-et pedig Iszkender Cselebi török defterdár (adószedő) számára hajtottak el.
Szulejmán Bács városának füstölgő romjai alól elvonulván, csakhamar új, nem várt ellentállásra talált. A Bács és Futak közötti mocsarakban, Plávna közelében, hevenyészett táborban ugyanis tömérdek ember keresett menedéket. E tábort Szulejmán csak véres harczok és számos emberének halála árán tudta bevenni (október 6-án), mert a magyarság végső kétségbeesésében a legvitézebb elszántsággal védte magát. A szultán a nem remélt ellentálláson felbőszülve, a táborban lévő népet mind felkonczoltatta, és tovább vonult Vásáros-Várad felé, hova október 8-án érkezett. Itt már várta Ibrahim nagyvezér. Szulejmán két napig tartózkodott Ibrahim táborában, s miután időközben a híd elkészült, október 9-én serege megkezdte az átkelést a Dunán. Másnap a szultán is bevonult Péterváradra, a várat kitataroztatta, abba nagyobb számú őrséget helyezett el s 11-én tovább folytatta útját Szlankamén felé. Ibrahim nagyvezér még nehány napon át Péterváradon maradt, hol divánt tartott, és miután a Palánka átellenében 93fekvő Illokon (Újlak) őrséget helyezett el, seregét Belgrád felé indította. Ezzel tehát a török haderő kivonult a vármegye területéről.
A háború borzalmai.
A hadjárat borzalmai csak ekkor tűntek fel igazán a maguk teljességében. Alig három hét alatt a Duna-Tisza közén 400.000 ember pusztult el, s az előbb oly népes és vagyonos vármegye sivataggá lett. A szultán naplója, valamint Kemál pasazádé török történetíró Mohács Námé-je teljesen elénk tárják Bácska pusztulásának szomorú képét. Maguk a török történetírók is kiemelik azt a példátlan kegyetlenséget, melylyel a hadjárat folyt. Így Kemál pasazádé a következőket írja: "Szegedin városon kívül az említett vidéken, mely általánosan Bácska megye néven ismeretes és arról híres, hogy a mennyi jelentékenyebb erősség, vár, város, falu és művelt föld volt, azokat az országhódító sereg egytől-egyig elözönlötte árjával. A nyomorult magyarság szerencséjének erős gyökerű fáját e tartományból is kitépte a fenséges pasa (t. i. Ibrahim) erős karja, ki a dicső és szerencsés szultán hatalma várának megdönthetlen bástyája."
És a török történetíró nem túloz. A magyarság fáját csakugyan gyökerestül kiszakította e vidéken a török. A magyar lakosságot lemészárolta és a színmagyar helységek, mint Czobor-Szent-Mihály, Borom, Szent-Márton, Szent-Miklós, Csurog sat. annyira elpusztultak, hogy lakosaikból még hírmondó is alig maradt. Helyökbe idegenek telepednek le és nemsokára itt-ott feltűnik egy-egy kisded gyarmat, kevés számú házikóval. A megriadt lakosság, különösen a déli vidéken, nem is mert többé visszatérni ősi lakhelyére, mert szemben a vármegyével, két török vár őrsége tartotta rettegésben a vidéket. (Millenn. Tört. IV. 514. - Érdújhelyi Menyhért: Újvidék Tört. 90-91. Iványi István: Szabadka Története I. 48-49. Thúry József: Török Történetírók II. 74. 170-172. - Török Magyarkori Tört. Emlékek I-II. Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye Története I. 163).
Nemzeti királyság.
A mint a török had kivonult az országból, a nemesség, pártállása szerint, vagy Pozsonyba, vagy a tiszai részekbe igyekezett, hogy az ország további sorsa felől határozzon. Ekkor még senki sem volt tájékozva a törökök további terveiről. Sokan azt hitték, a szultán Péterváradnál fog telelni, hogy az év tavaszán újult erővel megindítsa a háborút Magyarország leigázására.
A nemzetnek az a része, mely az országot ért sok szerencsétlenségnek okát az idegen királyok uralkodásában vélte föltalálni, most Szapolyai János vajda körűl csoportosúlt és egyedül a nemzeti királyság megteremtésében látta azt a hatalmat, mely az országot szorongatott helyzetében még megmentheti. Ez a párt október 14-én Tokajban összegyűlt és itt elhatározta, hogy november 5-ére Székesfehérvárra királyválasztó országgyűlést hív össze. A tokaji gyűlésen a többek között a vármegyében birtokos Jaksics Márk, Fejéregyház és Feketeegyház ura is részt vett.
Cserni Jován.
Ez időben az ország alsó vidékein, különösen a törökök elől a Tisza és a Maros szögére menekült szerbek között, egy Cserni Jován nevű ember tűnt föl, a ki vakmerő fellépésével csakhamar meg tudta nyerni a népet, a mely benne vélte megtalálni azt a férfiút, a ki az akkori fölfordúlt állapotok közepette a nép üdvét előmozdítani tudja. Cserni Jovánnak eredetileg Csernajevics Nenád volt a neve; a Cserni jelzőt a balszemétől egész a lába talpáig húzódó fekete sávtól kapta. Foglalkozására nézve Szapolyai vajda lovásza volt, de a nép őt a szerb fejedelmi ház ivadékának tartván, czárnak nevezte, szinte babonás tisztelettel vette körül és azt hitte róla, hogy csodás dolgok véghezvitelére van hívatva.
Bács-Bodrog vármegye nagy része, mint már fentebb említettük, a török pusztítások következtében teljesen néptelenné lett. Az elmenekültek azonban még a törökök kivonulása után sem mertek visszatérni elhagyott házi tűzhelyeikhez, mert mindig a törökök új támadásaitól tartottak.
Jován - a fekete ember - a törökök kivonulása után csakhamar a Tisza vidékére vezette gyülevész népét és közöttük - mint egy teljhatalmú uralkodó - szétosztotta az elhagyott birtokokat; majd ezzel sem elégedvén meg, a nemesség birtokait is megtámadta és ezzel napról-napra jobban fenyegette a közbiztonságot.
E közben Szapolyai János vajdát a székesfehérvári országgyűlés királylyá kiáltván ki, az ország vezérférfiai egymásután mutatták be neki hódolatukat. Meghódolt Török Bálint, Szabadka akkori földesura, Imreffy Mihály, Martonosi Pestyéni János, a kit János király később országbíróvá nevezett ki, továbbá Radich Bozsich a naszádosok főkapitánya, kinek főérdeme, hogy a naszádosok 94János király hívei lettek; sőt elküldte követeit Cserni Jován is, a ki később személyesen felkereste urát Budán, hogy előtte hódolatát bemutassa. A "fekete embert" Szapolyai udvari papja, Szerémi György is melegen pártfogolta, minek következtében Szapolyai kegyesen fogadta és Jován népének a Duna-Tisza között fekvő elpusztult vidéket jelölte ki, miként Szerémi irja: "ad desolatam terram Bácsmegye" küldte. Viszont Jován ez alkalommal kötelezte magát, hogy János királyt egész haderejével támogatni fogja, sőt épen ő volt az, a ki az akkor szervezkedő Ferdinánd-pártiak ellenében a támadó fellépést javasolta János királynak.
Ferdinánd pártot szerez.
Jován tehát János király hozzájárulásával még 1526. év őszén tényleg birtokába vette Bács vármegyét, mely dús mezeivel alkalmas letelepedő helyül kínálkozott a szerb jövevényeknek, a kik folyton nagyobb tömegekben lepték el az uratlan területet. Jován ekkor Szabadkára, Török Bálint birtokára tette át székhelyét, a hol valóságos udvartartást rendezett be, sőt külön kincstartója is volt. Hogy pedig a törökökkel szemben is éreztesse hatalmát, 1527. év elején átkelt a Dunán és merész támadással elfoglalta Cserőd várát, a Száva közelében.
A szerbek tehát kényelmesen elhelyezkedtek a vármegyében, midőn lassanként az elmenekült lakosság is vissza kezdett térni elhagyott falujába. A hazatérők azonban meglepetéssel tapasztalták, hogy birtokaikat már a szerb jövevények foglalták el, a kik a legkisebb hajlandóságot sem mutatták a birtokok elhagyására. Jován pedig azt hozván fel okul, hogy ő a birtokokat János királytól adományban kapta, velük tehát szabadon rendelkezhetik, kereken megtagadta az elfoglalt birtokok visszaadását. E miatt csakhamar mindenfelől panaszok érkeztek a királyi udvarba. A nemesek azonban hasztalan fordultak János királyhoz. Radich Bozsich naszádos főkapitány ugyan azt tanácsolta Szapolyainak, hogy Jovánt és népét a Ferdinánd által elfoglalt területre küldje és ne engedje saját híveinek birtokait pusztítani, de Jovánnak ekkor még sok pártfogója volt az udvarnál és Szerémi György végre is kieszközölte, hogy Jován továbbra is megtarthassa az elfoglalt területet.
János király magatartása első sorban Török Bálint elpártolását vonta maga után, kinek birtokait, közözte Szabadkát, Jován elfoglalva tartotta. De Jován mintegy 12.000 emberrel rendelkezett, tehát félelmetes ellenfél volt, és így Török Bálint hasztalan követelte János királytól Szabadka visszaadását.
Török Bálint különben már az 1526. év végén vagy 1527 első napjaiban Ferdinándhoz csatlakozott; de nyíltan még nem szakadt el Jánostól, mert maga Ferdinánd úgy intézkedett, hogy mindaddig, míg fegyvereseivel be nem tör az országba, Török Bálint színleg maradjon meg János király pártján s csak akkor vesse le az álarczot. Ez azonban nem akadályozta meg Török Bálintot abban, hogy Szabadka visszavételét meg ne kísértse. E végből az 1526. év utolsó, vagy 1527 első napjaiban 67 lovassal váratlanul Szabadkán termett, melyet rajtaütéssel szándékozott elfoglalni; de János király már jóeleve értesítette a támadásról Jovánt, a ki azt felkészülve fogadta, s így a tervezett rajtaütés nem sikerült. E kudarcz azonban csak újabb támadásra ösztönözte Török Bálintot. Mialatt Jován valahol a Délvidéken csatangolt, 300 válogatott vitézzel újból megtámadta Szabadkát, azt bevette, az itt talált szerbeket nagyrészt lekaszabolta, a várost újból megerősítette s oda költözvén, valóságos szigetet alkotott János király országrészében.
Jován ekkor, megnyugodván Szabadka elvesztésében, Szegedre tette át szállását, mert nem igen volt bátorsága ezzel a vakmerő, tettrekész főúrral kikezdeni; különben ekkor már ő is ingadozott.
Mária, özvegy királyné, Ferdinánd Pozsonyban székelő kormányának feje, már 1527 eleje óta nagy tevékenységet fejtett ki, hogy János király híveit Ferdinánd számára megnyerje. Igyekezetének volt is foganatja. Török Bálint elpártolását csakhamar követték a naszádosok. Bár főkapitányuk, Radich Bozsich mindent elkövetett, hogy megmaradjanak János király hűségében, de a csábításnak csak kevesen tudtak ellentállani és így a vízi haderő már az év elején Ferdinándhoz pártolt.
Cserni Jován csatlakozása Ferdinándhoz.
Cserni Jován, a fekete ember, már 1527 febr. elején Ferdinándhoz állott, de átpártolásáról még febr. 19-én sem volt Ferdinándnak tudomása, mert pozsonyi híveit ismételten utasította, hogy nyerjék meg részére a fekete embert. Így Ferdinánd megbízásából február elején elébb Bothon Márton kereskedő kereste fel Jovánt Szegeden, kinek sikerült is a hírhedt embert Ferdinánd részére 95megnyernie. Jován ekkor Török Bálintnak is békejobbot készült nyújtani, és azért felkérte Bothon Mártont, hogy útközben térjen be Szabadkára s ott ajánlja barátságát Török Bálintnak, mert mint mondá, most már egy úrnak szolgálnak. De a gőgös főúr, a ki sohasem tudta megbocsátani Jovánnak az általa okozott károkat, azt válaszolta a nála tisztelgő Bothonnak: "Jól van, de azért Jován mégis az én kezem által fog meghalni."
Míg Bothon Márton lenn járt Jovánnál, azalatt Ferdinánd még egy másik agyafúrt ügynökét: Zalatnoki Hoberdanácz Jánost is leküldte hozzá ajándékokkal és egy pecsétes levélben, melyben ezt a kalandort "nagyságos úrnak" czímezte, a Brankovics fejedelemségének ígéretével igyekezett őt a maga részére hódítani. Jován, hogy Ferdinándhoz való hűségét bebizonyítsa, sorra pusztítani kezdte a tiszavidéki földesurak birtokait, majd János király konstantinápolyi követségét is elfogta és a szegedi várba záratta. Ezzel Bácska egy csapásra elveszett János királyra nézve. Egyfelől Jován és szerbjei, másfelől a naszádosok, Szabadkán pedig Török Bálint, mindannyian Ferdinánd király pártjára állottak, sőt még Hoberdanácz is lent maradt a Bácskában s őt a szerbek április végén vezérükké választották.
János király, hogy Jován hatalmát megtörje, Czibak Imre temesi főispánt küldte ellene, a ki 1527 júl. 12-én a szögfalvi mezőn vívott véres ütközetben szétverte a szerbek hadát. Jován maga is súlyosan megsebesült, de néhány nap múlva sebei ellenére, összeszedte embereit és megtámadta Szegedet. A szegedi polgárok azonban felkészülve fogadták. A támadás hevében egy Orbán nevű szegedi ember - Veráncz szerint: Vid Sebestyén - Jovánt ágyékánál keresztül lőtte, a mi azután az ostrom sorsát eldöntötte. Mihelyt ugyanis a szerbek uruk elestét látták, abba hagyták az ostromot, sietve visszavonultak és a súlyosan sebesült Jovánt Tornyos faluba (ma puszta a zentai határ nyugati részén) vitték, hol csakhamar sebeiben meg is halt.
Jován leveretése.
Mikor Török Bálint a szegedi támadás sikertelenségéről és Jován megsebesüléséről értesült, 300 lovassal Tornyosra sietett, a szerbeket megrohanta s a súlyosan sérült Jovánnak (ki némely forrás szerint ekorra már kiszenvedett) fejét vétette és azt János királynak Budára küldötte. János király nagyon örült Jován legyőzésének, mindenfelé örömtüzeket gyújtatott és hálaadó isteni tiszteletet tartatott, sőt Török Bálintot is visszafogadta kegyeibe, a ki ekkor Budára érkezvén, a hírhedt fekete ember legyőzőjeként ünnepeltette magát. Alig néhány nap mulva azonban felérkezett Budára az a szegedi ember, a kinek a golyója Jovánt eltalálta, mire Török Bálint, - hamissága kiderülvén, - röstelkedve eltűnt Budáról, hova csak akkor mert ismét visszatérni, mikor Ferdinánd aug. 20-án hadai élén bevonult a fővárosba. (Millenn. Tört. V. 32., 154., 48-49. Zsilinszky i. m. I. 165. Iványi: Szabadka Tört. I. 50-54. Szmolka Szaniszló czikke Századok 1883. évf. Czímer Károly czikke. Haditört. Közlemények 1892.)
Jován halálával János király uralma ismét biztosítottnak látszott a Bácskában, de ez az állapot csak igen rövid ideig tartott. Ferdinánd 1527 júl. 31-én az ország határához érkezve, megkezdte az előnyomulást az ország fővárosa felé, hová aug. 20-án minden ellenállás nélkül bevonult. A mint Ferdinánd Budára ért, Török Bálint az elsők közé tartozott, a kik előtte megjelentek, sőt később Ferdinánd hadaihoz csatlakozva, részt vett az 1528 márcz. 8-án Szinánál vívott ütközetben is, melyben János király hada teljesen megsemmisült. 1527 végén már az egész vármegye Ferdinándot uralta. Csak kevesen, köztük Radich Bozsich, maradtak meg János király hűségében. Még az egyháziak is Ferdinándhoz pártoltak, mint Egrősi (Egreusi) Lőrincz bácsi prépost, a kit Ferdinánd 1528 okt. 13-án javadalmaiban megerősített.
János király a törökkel szövetkezik.
Ferdinánd király hatalma és sikerei ellenében János király most a töröknél keresett segítséget. Követe, Laszky Jeromos 1527. év végén érkezett Konstantinápolyba, a hol annyit elért, hogy a szultán elismerte János királyt független uralkodónak, sőt 1528-ban némi segélyhadat is bocsátott rendelkezésére. Ez a segédhad 1528. év végén, Mehemed bég belgrádi parancsnok alatt, Péterváradról, Titelen át Makóra vonult, hol a Lengyelországból visszatérő János király a Konstantinápolyból hazaérkező követét fogadta. Mehemed bég 1529. év január havában már ismét Bács-Bodrog vármegyében táborozott seregével, mely Bács várát és Félegyházát árulással hatalmába kerítvén, ezzel a török előtt az út egész Pestig megnyílt. (Millenn. Tört. V. 74.)
96A János királylyal kötött szövetség után Szulejmán 1529-ben harmadízben vezetett hadat hazánkba, de csak nagykésőn, május 10-én indult el Konstantinápolyból. Míg a török sereg nagy lassúsággal közeledett, azalatt a török hajóhad jún. 18-án Erdődnél megtámadta Ferdinánd naszádosait, a kik magyarokból és szerbekből állottak és örökös perpatvarban éltek egymással. Így történt azután, hogy a szerbek elárulták a magyarokat, minek következtében az egész hajóhad a törökök kezébe került.
Szulejmán csak aug. 8-án érkezett Eszék alá, honnan hadával a mohácsi mezőre ment. Közeledtének hírére János király Ó-Becsénél átkelvén a Tiszán, Bodrog várába s onnan Küllődre utazott, hol már várt rá a török hajó, mely őt 300 főnyi kíséretével együtt átszállította a Dunán. Aug. 18-án a mohácsi mezőn találkozott Szulejmánnal, mely alkalommal Frangepán Ferencz érsek, Statileo János erdélyi püspök, Werbőczy István kanczellár és Bajoni Benedek is részt vettek a szultánnal tartott tárgyalásokon. Bécs eredménytelen ostroma után a szultán Óbudára vonult, majd október 25-ike után serege megkezdte az átvonulást a pesti partra, honnan gyors menetben vonult Belgrád felé. November 4-én már Bács vára előtt állott a török sereg s másnap, vagyis nov. 5-én és 6-án, Péterváradnál már megkezdte az átkelést a dunai hídon. (Millenn. Tört. V. 76. Tört. Tár XIII. 210. Szerémi György emlékiratai. Veráncz munkái II. 30.)
A törökök kivonulásával Bács-Bodrog vármegye ismét János király birtokába került; csupán Titel, melyről János király egy 1527 márczius 5-én kelt levelében írja, hogy török őrséggel volt megrakva, Bánmonostor és Bács vára volt török kézben. Bodrog várának, mely megmaradt Szapolyai János birtokában, ez időtájt Martonosi Pestyéni Gergely volt a kapitánya, a ki a várost helyreállíttatta és kibővítette.
Pestyéni emlékét veres márványtábla őrzi, mely valamikor a bodrogi vár falába volt illesztve, s a bodrogmonostorszegi ásatások alkalmával, 1898-ban, a Sziga szigeten került napfényre; most a vármegyei muzeumban van. A feliratot, melynek körülbelül egy harmada hiányzik, Varjú Elemér a következőképen egészíti ki:
COMES GREGORIUS PESTYENY
DE MARTHONOS SERENISS (IMI)
JOHANNIS REGIS HUNGARIAE ET (CETERA)
INDEX CURIAE OMNIS FORTUNAE
REGNATORIS ILLIUS COMES
ASSIDUUS AC OBSESSIONIS
CASTRI TEMPORE CAPETANEUS
. . . . . . . EXSTRUXIT M. D. XXXII.
1530-ban János király a szendrői basához fordult segítségért, a ki szept. havában 25.000 embert küldött Magyarországba. E sereg a Ferdinánd által elfoglalt országrészt pusztítva, 50.000 rabot hajtott Belgrád felé. Midőn Rogendorf 1531-ben Budát ostromolta, a török naszádosok Belgrádból a vár védelmére siettek, majd onnan visszatérve, végigrabolták a partmenti helységeket. Az 1532. évi hadjárat a Dunán túl folyt le, és így ebben az évben a vármegye megmenekült a pusztítástól.
A szerbek uralmi törekvései.
A török pusztításnál nagyobb veszedelem volt a magyarságra a szerbek folytonos beözönlése. Cserni Jován szereplése óta megbomlott az a jó viszony, mely a középkorban a magyarok és szerbek között fennállott. A mióta ugyanis mindegyre nagyobb területet szállottak meg a szerbek az egykor magyarlakta Bácskából, azóta napról-napra nőtt elbizakodottságuk is, mely azt a hitet keltette bennük, hogy ők vannak hivatva a magyarságon uralkodni. A szerbek tehát ekkor már számottevő tényezői voltak a duna-tiszaközi országrésznek, miért is Török Bálint és Laki Bakits Pál, a huszárok kapitánya, 1534-ben ismételve tettek kísérletet arra, hogy őket Ferdinánd király pártjának megnyerjék. Török Bálint azonban csakhamar összeveszett Bakits Pállal s ekkor (1536-ban) ismét János királyhoz pártolt, minek következtében azután János király uralmát Bács vármegyében nem fenyegette egy időre veszély, mert a félegyházai és a bácsi török őrség inkább csak előőrsi szerepre volt hivatva. Magát Bács városát ekkor Frangepán Ferencz kalocsai érsek bírta, a kit János király 1528-ban nevezett ki e méltóságra.
97A török újabb hadjáratai.
A város, úgy látszik kiheverte az 1526. és 1529. évi hadjáratok alatt szenvedett csapásokat, mert Oláh Miklós 1536-ban, "Hungaria" czímű művében, Bács várost a kalocsai érsek második székhelyeként említi, melynek termékeny vidékét, nagy halgazdagságát különösen kiemeli.
E látszólagos békés állapot azonban nem sokáig tartott. Midőn a portán az ellenkirályok között 1538-ban megkötött váradi békéről értesültek, a szultán nagy haragra lobbant és előkészületeket tett, hogy János királyt megfenyítse. Így a béke, mely, ha komolyan megtartják, a szent korona testének helyreállítását eredményezte volna, rázúdította Magyarországra a török veszedelmet.
Már az 1539-ik év elején érkeztek hírek a török hadikészülődésekről. Július havában a török csakugyan betört Szlavóniába, majd átkelvén a Dráván, elpusztította a Bátmonostorával szemközt fekvő Bátát. (Millen. Tört. V. 133.) János királynak azonban sikerült megvesztegetnie a nagyvezért és ezzel a török támadást is elodázta; de midőn 1540 július 21-én János király meghalt, újra rázúdult a török veszedelem a vármegyére.
Ferdinánd, a váradi békére való hivatkozással, 1540-ben kísérletet tett Buda várának elfoglalására. Ez a kísérlet azonban nem sikerült, sőt ezzel magára vonta Szulejmán haragját, a ki csakhamar megkezdte az előkészületeket Buda elfoglalására.
Midőn Ferdinánd király vezére, Fels Lénárd ostrom alá vette Budát, a szultán 1540 deczember havában nagyobb török hadat bocsátott Fráter György rendelkezésére. Ez a török had, mely Buda felmentésére sietett, Kalocsánál telelt, jeléül annak, hogy újabb támadásra készül. 1541 tavaszán már korán megkezdődtek a hadműveletek.
Midőn Rogendorf Vilmos ostrom alá fogta Budát, Szulejmán már útban volt az ország fővárosa felé. A török hadak közeledtének hírére, Rogendorf augusztus 21-én felhagyván az ostrommal, megkezdte a visszavonulást a pesti partra, de a várbeliek és a török hadak megtámadták és seregének legnagyobb részét levágták.
Buda vár elfoglalása, a török uralom kezdete.
Augusztus 26-án Szulejmán is megérkezett Buda alá. Alig néhány nap múlva (augusztus 27-én) magához kérette a csecsemő János Zsigmondot, hogy meggyőződjék arról, vajjon fiú-e vagy leány. A gyámok fényes kísérettel vitték a kis János Zsigmondot a szultán táborába. Mialatt azonban ott időztek, a török katonák lassanként belopództak a várba, és megszállván annak fontos pontjait, kardcsapás nélkül birtokukba vették az ország fővárosát.
A mint Budavára török kézre került, Szulejmán szabadon bocsátotta a gyámokat, Török Bálint kivételével, a kit fogolyként magával vitt Konstantinápolyba. Török Bálint nem is látta többé viszont Szabadkát: a héttoronyban raboskodva fejezte be változatos életét. (Zsilinszky Mihály i. m. I. 219.)
Az 1568. évi márczius hó végén kötött drinápolyi béke egy negyedszázadra biztosította ugyan a fegyverszünetet, de azért az ország területe nem volt ment a kisebb csete-patéktól. A szultán nem akart, a király nem tudott a békének érvényt szerezni és így a végeken szinte megszakítás nélkül folytak a portyázások s kisebb rablókalandok. A török katonaság a várakban már számbeli túlsúlyánál fogva sem maradhatott békében, főleg miután a haderő az 1580-1590. közötti években mindegyre növekedett. 1590-ben már megkezdődik a török haderő züllése, mert a katonaság nem kapván ki rendesen zsoldját, gyakran fellázadt. 1590-től kezdve gyakran voltak katonai lázadások. A fegyelmezetlen had gyakran kiszökdösött a várakból és a vidéket pusztította, s ezzel a népnek valóságos réme lett.
A mily mértékben fejlődött az 1554-1590. évek között a népesség Bács-Bodrog vármegye területén, ép oly mértékben pusztult az 1590. év óta.
Buda elfoglalásával, Magyarország középpontja s vele az ország nagy része közvetetlen török uralom alá került. Szulejmán 1541 szept. második felében, visszatérő útjában, ismét végigvonúlt a vármegyén, de csupán Kalocsa vidékére vezényelt egy nagyobb török csapatot, mely itt telelt, annélkül azonban, hogy a környékbeli helységeket megszállotta volna. Csupán az 1542. év elején találjuk Baján Mehemed béget 300 besi-vet, (önkéntesek, a kik a zsákmányért harczoltak), a kik az előcsapatokat alkották.
Arra a hírre, hogy 1542-ben Joakim brandenburgi választó fejedelem vezérlete alatt, Németország Buda visszavételére 60,000 harczosból álló hadat indított 98útnak, a szultán Ahmed ruméliai beglerbéget küldte a várbeliek segítségére. Ahmed 1642 nyarán áthidalván Péterváradnál a Dunát, Baja felé vette útját, mialatt Mehemed bég a Kalocsa és Baja közötti lakosságot sarczolta. Ahmed Bajánál akarta bevárni Mihály moldvai vajda segédcsapatait, de mert ezek idejében nem érkeztek meg, Sárköz felé vette útját s innen fenyegető leveleket küldött Szeged város tanácsához, meghagyván, hogy a Tiszán Kanizsánál (Magyarkanizsa) átkelő Mihály vajda seregének kellő számú hajókat bocsásson rendelkezésére.
Szeged város tanácsa megijedt Ahmed fenyegető leveleitől, és Zákány István főbíróval 3 tanácsost küldött a török táborba, a hűségeskü letétele czéljából. E közben a német had (okt. 8-9-én) abbahagyva Buda ostromát, visszavonúlt Esztergomba, hol csakhamar feloszlott és így Ahmednek már nem akadt dolga. Ferdinánd király azonban, Fráter György biztatására, okt. 19-én Bornemisza Boldizsár és Batthyány Orbán vezérlete alatt, kisebb csapatot küldött Szeged és a tiszai részek védelmére. Midőn a budai basa erről értesült, a város elfoglalására indult. A városi tanács, belátván, hogy a Ferdinándtól küldött csapatok a túlnyomó török had ellen nem tudják a várost megoltalmazni, Ferdinánd seregét rávette a város elhagyására, ugyanakkor pedig négy szegedi polgárt a város hűségnyilatkozatával újra a basa elé küldött. A budai basa azonban nem ismert irgalmat. Az elébe járuló négy szegedi városi polgárt a város előbbeni elpártolásáért lefejeztette, a várost pedig megszállotta.
Szeged elfoglalásával Bács-Bodrog vármegyének tiszamenti része is a török uralom alá került. A megrémült helységek küldöttségei ezután egyre-másra jelentkeztek a basánál, hogy helységeiket a feldúlástól megmentsék, valamint a defterdárnál, hogy adójukat bevallják. Mire a tél beköszöntött, az egész vármegye már a törököt uralta. Ekkor hódolt meg Szabadka is, mely Török Bálint elfogatása óta uratlanná lett. Csak a Tisza tulsó partján épült Becse vára maradt meg János Zsigmond birtokában. (Zsilinszky i. m. I. 169. - Szentkláray Jenő: A Dunai Hajóhadak Tört. 158. - Iványi István: Bács-Bodrog várm. Helynévt. III. - V. kötet.)
A török közigazgatás szervezése.
A törökök a következő évben (1543); az egész közigazgatást újonnan szervetvén, Bács-Bodrog vármegyét a budai pasalik alá tartozó szegedi szandzsákba (kerület) osztották be. A szegedi szandzsákot viszont 6 járásra (nahije) osztották fel. Az egyes járások székhelyei voltak: Baja, Szabadka, Bács, Zombor, mely 1543-ban az elpusztúlt Czobor-Szent-Mihály helyén épült, továbbá Szeged és Titel. Pétervárad, Varadin néven, külön nahijét alkotott, mely a szerémi szandzsákba volt beosztva. Ez a beosztás egész 1610-ig maradt érvényben. A mint a török hatalmába kerítette Bácskát, kieszközölte azt is, hogy annak birtokában őt Ferdinánd király is elismerje. Az 1547 jún. 19-én kötött béke értelmében ugyanis azok a városok és falvak, melyeket Ferdinándnak nem engedtek át, az izlam népének a kezén maradnak.
Bács-Bodrog vármegye területe tehát elszakadt a magyar korona testétől. A vármegyei élet megszűnt. Nincs adatunk arra, hogy az itteni tisztikar elmenekűlve, a vármegyei életet másutt, valamely biztosabb helyen folytatta volna. Valószínű, hogy a vármegyei közigazgatás már közvetetlenül a mohácsi vész után megszűnt. A vármegye iratait talán részben megmentették, mert a XVIII. század elején Krasznahorkán, egy földalatti helyiségben, sok bács-bodrog vármegyei iratot találtak; ezeket Bécsbe, a kamarai levéltárba szállították, a hol Adamovich Mihály, Bács vármegye főjegyzője, a vármegye közönségének megbízásából, 1769-ben többet lemásolt ez iratokból.
Fráter György tervei és meggyilkolása.
Mióta a vármegye területe teljesen a törökök birtokában volt, azóta kevésbé volt ugyan támadásoknak kitéve, de azért mégis sokat szenvedett a hadátvonulások, valamint az egyes vakmerő végbeli vitézek portyázásai miatt. A török hatalomnak mind nagyobb mértékben való terjeszkedése, az erdélyi államférfiak körében is, mély és nyugtalanító hatást keltett. Maga Fráter György, kinek lelke előtt Magyarország egyesítésének nagy czélja lebegett, 1551-ben Ferdinándhoz közeledett, a kit az egyesítendő ország urául szemelt ki. Fráter György rábeszélésére írta alá Izabella 1551 júl. 19-én a szerződést, mely szerint maga és kiskorú fia nevében, Erdély és a tiszai részek birtokáról lemondott. E szerződés értelmében Fráter György az erdélyi és tiszai várakat, így Becsét is, átadta Ferdinánd király vezérének, Castaldo Jánosnak. A bíboros érsek azonban 101nem tudta nagy terveit megvalósítani, mert kétszínűnek látszó politikája bizalmatlanságot és gyanút keltett Ferdinándban és híveiben, a kik a nagy államférfiút 1551 decz. 17-én meggyilkoltatták. (Szentkláray i. m. 166. - Millen. Tört. V. 313.)

Báthory István (Egykoru krakkói festmény után.)

Szapolyay János. (A "Mausoleum Potentissimorum Regum" metszete után.)

I. Ferdinánd pecsétje.

János Zsigmond. (Az Orsz. Képtárból.)

Szolimán szultán. (Az Orsz. Képtárból.)

Roggendorf. (A bécsi "Heldenbuch"-ból.)
A becsei vár elfoglalása.
A török, Erdély átadása miatt, még 1551 aug. havában hadat indított. Szokoli Mehemed, ruméliai beglerbég, szeptember havában, 60,000-80,000 főből álló sereggel átkelt Péterváradnál a Dunán, honnan Titelen át Csurogig nyomúlt előre. Itt szept. 11-én tábort ütött és bevárta a budai és más basáktól küldött hadakat, valamint a Titelből érkező hajókat. Szept. 18-án megkezdte Becse ostromát, melyet 19-én elfoglalt. Ekkor a várat kijavíttatta, őrséggel megrakta és ezután Becse lett a tiszai török hajóhad második főállomása, mely ez időtől kezdve igen nevezetes szerepet játszott a török hadműveletekben. A vár egyúttal éléstár is volt, honnan a környékbeli török őrségeket ellátták. Kikötője főhelye volt a török martalóczoknak, a kik ide tértek vissza portyázó kirándulásaikból. Becsén kívül még Csurog is várszerűleg volt megerősítve és Melkovics bég volt a parancsnoka.
Hajdúk és törökök összetűzése.
Alig két hónappal Fráter György meggyilkoltatása után, Ferdinánd király hívei ismét birtokába jutottak a tiszai részeknek. Tóth Mihály vakmerő hajdú vezér 1552 febr. 19-én visszafoglalja Szeged várát, mire a Becséig terjedő vidék felszabadul a hódoltság alól.
De az öröm, melyet Szeged visszafoglalása okozott, rövid ideig tartott. A törökök a kedvezőtlen téli időjárás ellenére is csakhamar hozzálátnak a vár visszafoglalásához és Kadim Ali basa, valamint Kászon basa kétfelől közelednek Szeged felé. A hajdúság ezalatt Szegeden vígan dőzsöl és lakmározik; csak Nagy Bálint és Török Péter vitéz hajdúhadnagyok nem követik a többiek példáját, hanem csapataikkal kémszemlére indulnak a Bácskába. A hajdúság Martonosnál találkozik Kászon basa hadával, a ki Becséről Szeged felé igyekezett. A hajdúk a mitsem sejtő törököket megtámadják, véres harcz után teljesen szétverik őket és két szekér török fejjel visszaindulnak Szeged felé. Mire azonban odaértek, a vár ismét török kézbe került, Khadim Ali basa ugyanis márczius hó 1-én Szegedet váratlanúl megrohanta, a hajdúk nagy részét lemészárolta, a várost felgyújtotta és kirabolta. Csak kevesen menekültek meg a veszedelemből, a kik Erdélybe, Szolnokra és a Felső-Tisza vidékére húzódtak. A történtekről mit sem sejtő Török Péter és Nagy Bálint hajdúit Szegeden tehát török hadak fogadták, mire a megrémült hajdúk, odahagyva a zsákmányt, futásban kerestek menedéket.
Szeged másodszori elestével a Duna-Tisza köze teljesen védtelenné vált és a szomszédos várak egymásután meghódoltak a törököknek. Július 27-én Temesvár is elesik és ezzel az egész Délvidék törökök kezére kerül, Gyula várának bevétele után (1566) pedig már az egész Alföld meghódítása is befejezést nyer.
Az 1566. évi hadjárat alkalmával a szultán Zimonyban tábort ütvén, itt fogadta János Zigmondot, Erdély fejedelmét, a ki Erdélyből a Bácskán át jött a török táborba, hol a szultán nagy fénynyel fogadta és kegyesen bánt vele. A király kíséretében utazó erdélyi urak mély meghatottsággal szemlélték Bácska elpusztult mezőit. E vidéken akkoriban már évek óta nem járt magyar nemes, vagy főúr. Csak egyes merész hajdúvezérek kalandozták be a vármegyét, útközben pusztítva, rabolva a szegény jobbágyságot. Így 1567-ben is panaszkodik a budai basa, hogy a királyi hadak egész Titelig kalandoztak és Bács városát is felprédálták.
Gazdasági átalakulások a hódoltság alatt.
1552-től egész 1598-ig nagyobb hadiesemény nem történt a vármegye területén. Közel félszázadon át Bács-Bodrog vármegye megmenekült ugyan a belháború borzalmaitól és pusztításaitól, de ez a félszázad elegendő volt arra, hogy a török uralom gyökeret verjen a Bácskában.
A török hódoltság nagy gazdasági átalakulással járt és teljesen felforgatta a birtokviszonyokat. A birtokos nemesek a hódítók elől az ország távolabbi helyeire, a tiszai részekbe vagy a felvidékre húzódtak. A szegény jobbágyok, zsellérek, valamint az egytelkes nemesek megmaradtak ősi telkeiken. A helységek török földesurakat kaptak, a kikkel megalkudtak a szolgálmányok dolgában és így azután valahogy csak megéltek. De a mennyire lehetett, a régi földesurak is érvényesítették földesúri jogaikat. Az 1543-ik évi érseki dézsmalajstrom szerint Csantavér, Kelebia, Ludas, Nagyfény, Szabadka, Tavankút, Veresegyház, Vámtelek, Zobnaticza, Sebesegyház, Gyurgyia, Czobor-Szent-Mihály 102még ebben az évben megfizették az érseknek tartozásaikat; ép így, Mátéháza, Cservenka, Nádalj, Nemes-Militics, Révfalu-Palánk, Szeghegy, Vaskút is.
Később Krenyava, Nagykeresztúr, Meggyes, Szivácz helységekben a füleki őrség szedte össze az adót, a miben a török nem akadályozta meg, mert attól tartott, hogy különben felperzselik a helységeket. 1579-ben Czobor Imre, Szegedy Ferenczczel, az egri vár katonájával szerződést kötött, melyben megbízta, hogy a török hódoltság alatt levő birtokain, mint Tapolczán, Szentpálban, Halmoson, Jánosiban és Szántón, az adót szedje be, mely összegből 2/3-ad rész a földesurat, 1/3-ad pedig a beszedőt illeti meg.
A török hódoltság alá tartozó föld az államé volt, mely zsold fejében azt szétosztotta hűbéres katonái között. Ily hűbéres katonák voltak a spahik, vagyis a lovasok, a kik a személyes szolgálaton kívül, a hűbérűl kapott föld után bizonyos számú katonát tartoztak kiállítani. Az ily hűbérek nagysága változott. Az 5000-20.000 oszporát jövedelmező hűbért tímárnak, a jövedelmezőbbet zaim-nak (zaimet) nevezték. A kisjövedelmű spahi, ha érdemeket szerzett, kapott nagyobb jövedelmű birtokot az ozmán birodalom bármely részében és így a hűbér állandóan gazdát cserélt. A nagyobb jövedelmű hűbéreket rendszerint a spahik őrmesterei, vagy a szandzsákbégek alkapitányai kapták. Szabadkát egy alajbég nyerte hűbérül. Az itt letelepedett szerbeket nem fenyegette veszedelem, mert a török földesúrnak szüksége volt a munkás kezekre, sőt idővel a földesurasága alá tartozó jobbágyok is mindegyre nagyobb területet kaptak mívelés végett. A török hódoltság végszakában, Ismail Oggia bég, a szabadkai spahi, a most Szeged városához tartozó Csorva, Ötömös, Kisülés és Belesovicz pusztákat adta a ludasiaknak haszonbérbe.
Pétervárad a török előkelőségek székhelye volt. Magasállású török tisztek, mint 1586-1587-ben Ziamet, Mohamed és Ali bin Hüsszein agák, kaptak a péterváradi nahijében javadalmakat. A péterváradi török földesuraknak érdekükben állott, hogy a vár környékét ismét benépesítsék. 1554 előtt a mai Újvidék területe még teljesen néptelen volt, de idővel a népesség a Szerbiából beköltözködőkkel folyton szaporodott. Az 1554. évi török adókönyvek szerint 20, 1570-ben 46, 1590-ben pedig 105 keresztény család lakott a mai Újvidék területén. Mind a mellett azonban, hogy a népesség a szerb beköltözködésekkel az 1554-1570 közötti években jelentékenyen szaporodott, az elpusztúlt helységek nagy része nem épült fel újra. Azokat a török földesúr nem telepítette be, mert a pusztákból több haszna volt, mint a helységekből, melyekkel jelentékeny teher is járt Ezért azután a török földesúr az elpusztúlt falvak határait a szomszéd községeknek adta bérbe marhalegelőül. Így azután a nép a földmívelés helyett marhatenyésztéssel foglalkozott. A míveletlen területeken búján nőtt a fű; nagymennyiségű marhacsorda, sertéskonda tanyázott a Bácskában, melynek jobbágysága ekkor túlnyomólag pásztorokból állott.
Török katonai őrségek elosztása.
A magyarországi foglalást a törökök tulajdonképen csak katonai foglalásnak tekintették s ezért csak a várőrség és az egyes hűbérurak maradtak meg a vidéken. A várakban martalóczok, leginkább délszláv katonák tartózkodtak, török tisztek alatt. A járások székhelyén, a hol a török várakat nem talált, mindenütt erősségeket épített. Az egykorú török összeírások szerint a XVI. században, Szabadkán, Baján, Zomborban, Bácsban és Titelben voltak őrségek. Szabadka őrsége 1545-ben 24 emberből állott Ahmed várparancsnok alatt 1556-ban, valamint az 1558-59-ik évi zsoldlajstromok szerint e szám változatlan maradt, a mikor Ferhád állott az őrség élén. 1568-ban Bajazid aga alatt az őrség száma 78-ra emelkedett, az 1573-74-ben készült zsoldlajstrom szerint pedig Teszvidzs aga parancsnoksága alatt, 91 ulufedzsi (lovas katona) volt Szabadkán. Baján 1556-ban martalóczok, vagyis szerb zsoldosok tanyáztak, számszerint 38-an, 1559-ben az összes létszám 59, 1565-66-ban Hüsszein aga alatt 78 emberből álló őrséget találunk, ezek közül 37 martalócz volt. A zombori vár őrsége az 1543-ik évi zsoldlajstrom szerint 50 emberből állott, parancsnokuk Hüsszein Dizdár, helyettese Turmus Kiája volt. A bácsi vár őrsége, az 1543-ik évi zsoldlajstrom szerint, 106 emberből állott, parancsnoka Hüsszein Dizdár, a zombori várparancsnok, helyettese Musztafa Kiája volt. (Velics-Kammerer: Magyarországi török kincstári defterek I. 98., 122., 202., 265. II. kötet, 347, 387. 1.).
Szerbek többségbe juttatása.
A vármegye lakossága a XVI. század második felében már túlnyomólag szerbekből állott. Midőn a szerbek az egyes el nem pusztult falvakba telepedtek, 103még találtak azokban csekély számú magyarokat is, a kiktől a helyneveket átvették, azokat idők folytán lefordították vagy az ő kiejtésük szerint használták, minek következtében azután e helyneveket sokszor a felismerhetetlenségig eltorzították. Így Veresegyházból lett Verusity, Sebesegyházból Sebesity, Czobor-Szent-Mihályból Zombor, Pálegyházból Pality, Szegegyházból Szikity, Vastorokból Ostorok, Péterrévéből Petrovoszello, Boldogasszonyfalvából Goszpodincze, Dautovából Daut stb. E helységek csak az újabb időben nyerték vissza ősi magyar nevüket. Az 1543. évi érseki dézsma-lajstromban már Sebcsity, Verusity, Gyurgyia nevű helynevekkel találkozunk, jeléül annak, hogy akkor ott már szerbek laktak. Továbbá szerb lakossággal találkozunk az 1572. évi összeírásban Kelebia, Tompa, Ludas, Borsód, Mátyusháza, Mélykút és Ivánka pusztákon, 1573-ban Titelben és később, a XVII. században Zentán. A görög keleti hitet követő szerbeken kívül találkozunk már e korban bunyeváczokkal, vagyis róm. kath. hitű szerbekkel is, a kik szintén a török uralom alatt vándoroltak be és Kúnbaja, Ludas, Bajmok, Tavankút pusztákon telepedtek le.
A helységek elnéptelenedése.
Bár a szerbek nagy számban özönlöttek a vármegyébe, annak területe mégis nagy részben lakatlan volt. Midőn Veráncz Antal, esztergomi kanonok, a későbbi érsek, diplomácziai kiküdetésben Drinápolyba utazott, szomorú szívvel szemlélte hajójáról Bácska elpusztult téreit. Szerb hajósától tudakozódván az új viszonyok után, a hajós azt válaszolta, hogy azelőtt egy faluban volt annyi földmívelő, mint a mennyi most harminczban is alig található. Gerlach István, udvari pap, 1573-ban ugyanezen az úton járván, úti naplójában leírja Titelt is, amelyről már Veráncz is megemlékezik. Gerlach leírása szerint Titel egyik fele, a várral együtt, hegyen épült, kőfallal van bekerítve, a hol szép kertek is vannak. A város másik fele a hegy alján terűl el; a lakosai mindnyájan szerbek. A templom, melyben Gerlach feketeköntösű apáczákat is látott, az Új-Szövetségből vett képekkel van díszítve. E két tudósításon kívül az akkori művelt világ jóformán semmit sem tudott a mai Bács-Bodrog vármegye területén fennálló viszonyokról. Castaldi 1566-ban készült térképen e terület a következőleg van jelezve: "Bacmegh deserta." (Millenn. Tört. V. 255. Érdújhelyi M. i. m. 89. Századok 1870. évf. Millenn. Tört. V. 313. Zsilinszky M. i. m. Veráncz munkái I. 290. Iványi István: Szabadka tört.)
A súlyos adózás következtében számos helység néptelenült el. A mint a törökök birtokukba vették Bácskát, hozzáfogták az adókönyvek elkészítéséhez. A török hódoltság alatt kétféle adót kellett fizetni: az egyiket az államnak, a másikat a földesúrnak. Ott, ahol az állam volt a földesúr, mindkét adó a kincstárba folyt be. De a községek nagyrészét a kincstár szétosztotta az érdemes katonák és a hatalmasok kegyeltjei között.
Az első adókönyveket Chalil bég készítette 1545-ben. Az adókönyvekben fel volt sorolva, hogy minden egyes község mekkora adót köteles fizetni az államnak és földesurának. Az utóbbinál a legkisebb összeg, melyet beszolgáltatni tartozott, külön meg volt állapítva.
A vármegye törökkori községei.
A reánk maradt adókönyvek rendkívül érdekes adatokat tartalmaznak, mert az egyes községek adóján kívül, a népességi viszonyokra nézve is felvilágosítással szolgálnak és egyúttal feltüntetik a területi beosztást is. A zombori nahijéhez, egy 1579. évi jún. 21-én kelt defter szerint, a következő helységek tartoztak: (Közöljük e névsort abban a sorrendben, a mint a defterben egymás után következnek.) Kollut város a hozzátartozó Kiskollut, Kecsene és Vadka pusztákkal, Ordas falu, Mestorfalu puszta, Arozdár falu, melynek szerb lakossága a defterben név szerint elő van sorolva, Mizse falu, Genáz falu, Gorne-Verbász falu, Hrasztina falu, Telekház falu, Nagy-Szonta falu, Veprovácz falu, Bezdán falu, Varsiska falu, Doroszló, Gorne-Petrofcze, Barja, Puszta-Kis-Barja, Gregorofcze, Nagy-Hisz, Pervancze, Odzsak-Tatár, Keszne, Felmár, Martinofcze, Szemmartin, Nagy-Batalom, Szent-György, Nagy-Telek-Vat, Doszta, Baris, Puszta-Garna, Tele, Pusztakút, Vereszló, Puszta-Renk falvak. - A defter kiemeli, hogy az egész nahije lakossága szerbekből áll, csupán Odzsak-Tatáron lakott 12 és Barison 15 müzülmán. (Velics-Kammerer. Török kincstári Defterek I.)
A többi járásokhoz tartozó községek névsorát ama jegyzékekből állíthatjuk össze, melyeket a Bács-Bodrog vármegyei Tört. Társulat Évkönyvének 1885. évfolyamában közzétett. E jegyzékek közül a legrégibb 1554-ben kelt; 104ez, valamint az 1570. és az 1590. évi, a zombori, bácsi és a titeli járások községeit tartalmazza. A bajai, szabadkai és a szegedi járások legrégibb jegyzéke közűl az egyik az 1580-82. évekből, a második pedig az 1590-91. évekből való. E jegyzékek némely években az adózó házak lajstromát is feltüntetik, községenkint. Magától értetődik, hogy e jegyzékben csak a keresztény lakosság házainak száma van feltüntetve, mert adófizetésről lévén szó, csak a keresztényekről számol be, mint a kik a törököknek adófizetői voltak.
E jegyzékek közül kétségkívül a legérdekesebb az 1553-54. évi fejadódefter, mely a titeli, bácsi és a zombori nahije községeit foglalja magában. E defter községenként külön elősorolja az adófizető és adót nem fizető házakat, és így egyúttal feltünteti a pusztulást is. A defter szerint a titeli nahijéhez 32, a bácsihoz 70, a zomborihoz 59 falu tartozott. (Velics-Kammerer: Török Defterek II. 144-145.)
1. A titeli nahije községei:
Titel város55 fizető,- nem fizető házzal,összesen 55
Polasna7 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 11
Csehi4 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 10
Fagy9 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 19
Temerin4 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 11
Bozi4 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 10
Paska1 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 5
Kralocsa4 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 11
Bodiszló2 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 11
Borasin8 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 18
Mosorin17 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 24
Miklosocze6 fizető,14 nem fizető házzal,összesen 20
Csicso5 fizető,14 nem fizető házzal,összesen 19
Szent-Iván6 fizető,16 nem fizető házzal,összesen 22
Csörög1 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 6
Martincze5 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 13
Egres6 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 11
Barladin2 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 6
Szent-Péter5 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 8
Almás3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Dolnaszeg lakói elmenekültek- fizető,27 nem fizető házzal,összesen 27
Gornaszeg lakói elmenekültek- fizető,20 nem fizető házzal,összesen 20
Milova3 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 8
Barand2 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 13
Gardinocze5 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 14
Bacsicza2 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 9
Csende lakói elmenekültek- fizető,8 nem fizető házzal,összesen 8
Irmos lakói elmenekültek- fizető,8 nem fizető házzal,összesen 8
Kordin7 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 12
Koble5 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 7
Takcsin3 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 4
Tószeg4 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 5
2. A bácsi nahije községei:
Bács3 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 10
Fejérfalu5 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 12
Nemcse lakói elmenekültek- fizető,13 nem fizető házzal,összesen 13
Barasin3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Petrócza3 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 19
Szent-Iván9 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 11
Palavna4 fizető,13 nem fizető házzal,összesen 17
Kolpin4 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 9
Kocsmin3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Csep7 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 15
Galozsán8 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 16
Szalog12 fizető,25 nem fizető házzal,összesen 37
Dolna-Mende6 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 15
Tomasócz4 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 8
Vernák2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Topo6 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 14
Isztobolna2 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 8
Bolkesz2 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 4
Dobra3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Pavlócz lakói elmenekültek- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Imok3 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 8
Alpár3 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 11
105Cserink3 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 12
Dizsre3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Iloka2 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 10
Bekincs3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Simog-Bele2 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 9
Katok5 fizető,12 nem fizető házzal,összesen 17
Varadincs lakói elmenekültek- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Sajk3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Cserin4 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 7
Girte3 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 8
Gele (Gesze) lakói elmenekültek- fizető,9 nem fizető házzal,összesen 9
Kerek-Gyerk- fizető,12 nem fizető házzal,összesen 12
Gána5 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 11
Keszle3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Naklincse2 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 10
Gari3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Gerencs3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Gorni-Mende- fizető,4 nem fizető házzal,összesen 4
Szent M. (?)- fizető,8 nem fizető házzal,összesen 8
Szerend2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Sapna2 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 8
Kerestos2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Salanka- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Szent-György- fizető,6 nem fizető házzal,összesen 6
Szeleves2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Oros3 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 11
Takcsin2 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 4
Vicsend- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Praga2 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 10
Obrocsa2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
J.-Dócz- fizető,4 nem fizető házzal,összesen 4
Beste5 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 15
Drago1 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 7
Gola-Dobra2 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 3
Bodgaicza2 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 7
Vezik lakói elmenekültek- fizető,6 nem fizető házzal,összesen 6
Szeleves lakói elmenekültek- fizető,2 nem fizető házzal,összesen 2
Kaszács10 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 17
Mertvéles3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Lorincs3 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 6
Nemcse2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Maló-Gána- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Ivicza3 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 6
Bodon2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Koda1 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 5
Gerestúr1 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 3
Kár (Már)2 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 3
Bokin2 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 3
3. A zombori nahije községei:
Beresztács3 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 10
Udvard3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Gorne-Szántó- fizető,9 nem fizető házzal,összesen 9
Ivánia2 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 9
Vaiska4 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 10
Dariszló3 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 11
Göcsek6 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 13
Vercsán4 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 10
Gerencsár1 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 5
Gregorócz3 fizető,5 nem fizető házzal,összesen 8
Szent-Iván2 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 8
Szende-Sarla5 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 12
Pavlócz2 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 10
Petrócz3 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 13
Rábó- fizető,2 nem fizető házzal,összesen 2
Izbál1 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 8
Párcsa- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Misne- fizető,4 nem fizető házzal,összesen 4
Dorma- fizető,4 nem fizető házzal,összesen 4
Páka- fizető,2 nem fizető házzal,összesen 2
Davdon1 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 2
Cseresencz- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
Szent-Lőrincz1 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 7
Herdvál3 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 7
Markócz1 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 3
Bepros2 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 6
106Oszlok- fizető,3 nem fizető házzal,összesen 3
Szent-László- fizető,2 nem fizető házzal,összesen 2
Oraho- fizető,15 nem fizető házzal,összesen 15
Koroin- fizető,7 nem fizető házzal,összesen 7
Geszton2 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 5
Szent-Miklós2 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 4
Szent-Márton2 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 3
Jako-Hov. (?)3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Petrócz- fizető,7 nem fizető házzal,összesen 7
Abasna4 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 8
Rais3 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 6
Szerdecz3 fizető,10 nem fizető házzal,összesen 13
Varjas7 fizető,8 nem fizető házzal,összesen 15
Tomasócz2 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 9
Ordas2 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 8
Jakabfalu- fizető,4 nem fizető házzal,összesen 4
Matuócz4 fizető,9 nem fizető házzal,összesen 13
Keczen- fizető,9 nem fizető házzal,összesen 9
Izdén1 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 4
Bovasin4 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 10
Henes3 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 5
Felső-Szakó3 fizető,6 nem fizető házzal,összesen 9
Koragyen- fizető,7 nem fizető házzal,összesen 7
Ocsán2 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 4
Opatin1 fizető,4 nem fizető házzal,összesen 5
Szent-Király3 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 10
Páka-Szilos- fizető,5 nem fizető házzal,összesen 5
György2 fizető,2 nem fizető házzal,összesen 4
Bodinócz2 fizető,7 nem fizető házzal,összesen 9
Lepócz2 fizető,1 nem fizető házzal,összesen 3
Geszt1 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 4
B.-Szonka4 fizető,3 nem fizető házzal,összesen 7
Korod6 fizető,38 nem fizető házzal,összesen 44
A bajai nahije községei: Almás, Gorni-Aranyos, Árokháza, Baja, Baracska, Besenyő, Bikity, Borota, Borsód, Csanád, Csávoly, Csente, Csőszapa, Gyurgyin, Istvánmegye, Kákony, Mátéháza, Monostor, Rim, Ságod, Szent-Iván, Szent-Pál, Szeremle, Tótháza, Temérdekház, Tárnok, Vaskút, Zsida; e járáshoz több pestmegyei község is tartozott.
A szabadkai nahije községei: Kúnbaja, Novibajmok, Nagy-Bajsa, Kis-Bajsa, Banovcze, Bulakút, Csanád, Csifancsa, Feketehegy, Nagy-Fény, Gyurgyin, Kis-Hegyes, Nagy-Hegyes, Ivánka, Kelebia, Likas, Ludas, Máda, Madaras, Mélykút, Obronyácsa, Ómoravicza, Pacsér, Pálegyháza, Roglaticza, Sofrony, Szabadka, Sebesegyház, Szeghegy, Szegegyház, Tavankút, Tornyos, Újváros, vagy Zobnaticza, Vizes, Vörösegyház.
A szegedi nahije községei: Béla, Botra, Csantavér, Csésztó, Csík, Mali-Devecser, Földvár, Gyékénytó, Gyumrin, Jonó vagy Fonó, Kalocsa, Karjad, Kétvilla, Kőkút, Kutas, Martonos, Mohol, Novoszello, Perlek, Peszér, Petrovoszello, Pucs, Százegyház, Vastorok, Zenta. Ezenkívül még számos más vármegye területén fekvő helység is tartozott e járáshoz.
Az 1553-54. évi adólajstromban külön fel vannak tüntetve az adót fizető és az adó alól, valamely okból mentes, tehát a nem adózó házak is. Így példáúl Baksics (Baksafalva) a titeli nahijében 2 fizető és 7 nem fizető házzal van felvéve; Kereki (Gyerk) 12 nem adózó házzal, Kirta (Girte) 3 adózó, 5 nem adózó házzal. Petrőcz (Petrovcze, a bácsi nahijében 9 fizető és 10 nem fizető házzal, egy másik Petrovcze, a zombori nahijében 3 fizető, 10 nem fizető házzal. Piros (Cserin) 1553-ban 4 fizető, 3 nem fizető házzal, Szent-Király, a zombori nahijében, 3 fizető és 7 nem fizető házzal, Baba-Szent-Péter, Csurog és Almás között, 4 fizető, 3 nem fizető házzal, Tomasócz, a bácsi nahijében, 4 adózó és 4 nem adózó házzal. Sőt még Ó-Péterváradon (Varadincze) is 1553-ban csak 5 adózó ház volt összeírva, a többi házakból a lakók mind elmenekültek.
Az 1570. és az 1590. évi adólajstromok már sokkal kedvezőbb viszonyokról adnak számot. A zombori nahijében 1554-ben, 45 helységben vannak adóköteles házak összeírva, 1590-ben ellenben 123 helységben. E járás területén 1554-ben csak egy helységben volt 10-nél több adóköteles ház: Orahován. 1590-ben ellenben több helységet találunk, a hol az adóköteles házak száma 40-nél több volt, így Borsódban 60, Kolutban 81, Komoráron 43, Madarason 45, Gorni-Sáron 40.
107Még kedvezőbb viszonyok uralkodtak a bajai és a szabadkai nahijében, a hol az 1580-1590-92. évi lajstromokban egy helységben sem volt az adóköteles házak száma 10-en alúl; ellenben 40-en felül írtak össze adóköteles házakat Besenyő (60), Bikity (42), Csőszapa (53), Istvánmegye (46), Szeremle (75), Kelebia (57), Szabadka (63) helységekben. A szegedi nahijében csak Csantavéren volt 40-nél több adóköteles ház. Ezek voltak akkor a bácskai hódoltság legnépesebb községei. A török hódoltság alatt, az 1590-92. években volt a vármegye népessége a legnagyobb. Ez időtől kezdve jelentékenyen csökken a népesség száma. Az 1593-tól 1606-ig tartó háború, a szerbek tömeges kivándorlása, a hajdúk betörése és pusztításai mindegyre apasztották a lakosság számát.
Az igazságszolgáltatás tekintetében a vármegye három kerületre - kaza - volt felosztva, egyes kerületek székhelyei Baja, Szabadka és Szeged voltak. Csak egyházi ügyekben gyakorolhatott a régi lakosság némi önkormányzatot.
Egyházi élet.
A reformáczió a mohácsi vész után nagy hódítást tett az Alföldön, és 1542-1552 között már jobban el volt terjedve a Duna-Tisza közén, mint Debreczenben. Ez időben már számos magyar ifjú kereste fel a német egyetemeket, honnan visszatérve, terjesztői lettek a protestáns hitnek. A wittenbergi egyetem hallgatói között a XVI. század közepén két bácskai ifjút találunk: az 157-48. tanévben Lucas Futag, 1549-50-ben Franciscus Futaginus szerepel az egyetem anyakönyveiben. Mikor Bács-Bodrog vármegye török kézbe került, az új hit szabadon terjedhetett, mert a budai basa még 1551-ben a területén megtelepedő protestáns lelkészeknek személyes védelmet biztosított, sőt külön jutalommal is kecsegtette őket. Azonban a protestáns hit Bács-Bodrog vármegyében nem tudott mélyebb gyökeret verni, mert a magyarság évről-évre fogyott.
A katholikus hitet a szegedi ferencz-rendű szerzetesek ápolták, a kik a törököktől oltalomleveleket eszközölvén ki, bejárták a vármegyét, kiszolgáltatták a szentségeket, de figyelemmel kísérték a protestánsok vallási életét is, és közölök sikerült többet vissza is téríteniök a kath. hitre. A róm. katholikusoknál sokkal kedvezőbb helyzetben voltak a gör. keletiek, mely hit, az újabb szerb települések következtében, mindegyre jobban elterjedt Bács-Bodrog vármegyében. Papjaik, a kiket legtöbbször magukkal hoztak, állandóan a nép között éltek, és így sokkal jobban ki tudták elégíteni a hívek lelki szükségleteit, mint a katholikusok lelkészei, a kik messze földről, sokszor ezernyi veszélyek között keresték fel híveiket s részesítették őket a vallás vígaszában.
Szerb egyházi írók szerint a bácsi görög keleti egyház már a török világban szervezve volt; 1579-ben György püspök a "bácsi területű Szeged várának metropolitája" czímét viselte. A török hódoltság idejében a szerbeknek már kolostoraik is voltak a vármegye területén. Kovilon állítólag már 1607-től, Bogyánban pedig 1621-től kezdve állandóan voltak szerzetesek. Báthmonostoron az egykori benczés s a későbbi ágostonrendű szerzeteseknek elhagyott monostorát, még a XVI. században elfoglalták a görög-keleti szerzetesek s azt még 1725-ben is megtartották. Az itt lakó kalugyerek tanítással is foglalkoztak.
A görög-keleti hitet követő szerbek élete sokkal kezdetlegesebb volt, semhogy a törökök merev és kizárólagos természetű vallásával összeütközésbe került volna. A szerbek még a XVIII. században is igen kezdetleges lakásokat készítettek, rendszerint földbe vájt gödrökben, vermekben és üregekben laktak, s így templomépítésre vagy más egyházi intézmények alkotására nem igen törekedtek. Templomok építését a keresztényeknek általában csak hosszas utánjárás és pénzbeli áldozatok után engedték meg. De a görög-keleti hit sem foglalt el uralkodó helyet a vármegyében. Általában véve a hódoltsági területen a mohamedán vallás volt az uralkodó. Ez volt a hatalmasok, a török főtisztek, a hűbéresek és a török földesurak hite, míg a többi keresztény hitet inkább csak megtűrt vallásnak tekintették.
A törökök vereségei.
Mikor a szultán Perzsiával előnyös békét kötött, Konstantinápolyban a harczias párt kerekedett felül, melyet jelentékenyen előmozdított a janicsárok lázadása, a kiknek a harcz volt a legfőbb érdekük. A mint az 1593. év kora tavaszán megkezdődtek a hadműveletek, Bács-Bodrod vármegyén egy évtizeden át, szinte szünet nélkül vonúltak keresztül a török hadak. De a hadátvonúlásokkal járó pusztításoknál még súlyosabb teherként nehezedett a lakosságba a hadi fuvarozás. A hódoltsági falvakból, az 1592-1606. közötti években 20-30 jobbágy is, hónapokon át távol volt falujából, mely idő alatt természetesen egész 108gazdasága míveletlenül maradt, sőt közprédának volt kitéve és gyakran maga a jobbágy is odaveszett. Ezekben az években azután tömérdek falu pusztúlt el, mint Hódság, a hol 1590-ben még 9 adózó házat írtak össze, Szent-László (1590-ben még 21 adózó házzal) Bodrog város, mely még szintén előfordul az 1590. évi adólajstromban. (Iványi István i. m.)
Az 1593. évi hadjárat sikereinek hatása alatt, Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, Rudolf királylyal szövetkezve, csakhamar megkezdte a támadásokat a török hódoltsági részek ellen. A fejedelem az 1594-95. években szerbekből, bunyeváczokból, hajdúkból guerilla-csapatokat szervezett, melyek betörtek a déli dunamelléki hódoltsági részekbe, a hol évtizedek óta nem járt ellenség és szörnyű pusztítást vittek végbe. (Millenn. Tört. V. 502.) A mezőkeresztesi fényes török győzelem (1596 október 26.) egy időre biztosította ugyan Bács-Bodrog vármegye területét a rablókalandoktól, de alig három év múlva a hajdúk ismét behatoltak Bácskába.
Mivel ugyanis ez időben (1598) Buda és Pest környéke teljesen el volt pusztítva, a törökölt e két várat, valamint a szomszédos erősségeket, Nándorfehérvárról szállított élelemmel és hadiszerekkel akarták ellátni. Pálffy Miklós, a győri hős, hogy a török hajóhad feljövetelét megakadályozza, összegyűjtötte a hajdúkat és naszádosokat. Felhívására az esztergomi, váczi és az érsekújvári hajdúk, mintegy 1200-an csatlakoztak hozzá. Az 1599. év kora tavaszán számuk még néhány százzal megszaporodván, hozzáfogtak vállalatuk keresztülviteléhez. Ekkor Pálffy Miklós maga vette át a sereg vezérletét. Egyrészüket Buda alatt hagyta hátvédűl, egy csapatot Somogy felé küldött portyázó kirándulásra, a harmadik sereggel pedig dél felé vette útját. A hajdúk egyrésze naszádokra szállván, Kalocsa és Baja felé hajózott, míg a többiek, ki gyalog, ki lovon, a part mentén támogatták a naszádosokat.
Pálffy naszádosai Foktő és Uszod tájékán találkoztak a török élelemszállító hajóhaddal, melyet szétvertek. Ez alkalommal gazdag zsákmány került birtokukba. A foktői győzelem után a hajdúk egy része 32 hajón a Dunán lehajózva, egész Titelig jutott, majd onnan Becséig felhajózott, útközben több helyen megállva, kiszállottak s a környéket dúlták és fosztogatták. Egy részük Zombort és Bácsot is felprédálta, sőt Palánkát, akkor Pestnek nevezték, melyet a törökök csak 1593-ban erősítettek meg, bevette és felégette. Mikor bácskai útjokból visszatérve, a zsákmányon megosztoztak, egy-egy hajdúnak 1000 ezüst tallérnál is több jutott. (Szentkláray: i. m. 198 l.)
1602-ben a Rusworm vezérlete alatt álló császári had Pestet megvevén, Budát és annak környékét úgy elpusztította, hogy a budai őrséget ismét Bácskából kellett élelmezni.
Még ki sem heverte a bácskai hódoltság az utolsó portyázások által okozott károkat, midőn 1604-ben a hajdúk ismét megjelentek a vármegye területén és egész Titelig kalandoztak. Ez alkalommal Bács várát is hatalmukba kerítették; de midőn a basa (alighanem a péterváradi) nagyobb haddal ellenük indult, a várat lőporral a levegőbe röpítették s a Dunán átszökve, elmenekültek. (Iványi István, Bács-Bodrog vármegye helynévtára III. 14. lapon egy 1604. szeptember 12-én kelt adatra hivatkozik.)
A szerbek kitelepülése.
Pálffy Miklós, esztergomi várparancsnok, a visszafoglalt Esztergom vidékét be akarta népesíteni, s ezért a bácskai szerbeket igyekezett magához édesgetni. Valószínüleg akkor vonultak ki a szerbek Bácskából és telepedtek le Esztergom vidékén, midőn 1598-ban Pálffy hajdúi Bács vármegyét bekalandozták.
A letelepülő szerbek a velük jövő papokkal (kalugyerekkel) 1598-ban Érsekújvárt fogadtak hűséget, a miről két oklevél tanúskodik. E két oklevélben fel vannak sorolva mindazoknak a falvaknak a nevei, honnan a szerbek kiköltöztek. Az első oklevelet a következő helységbeli kalugyerek írták alá: Aranyos (Baja környékén) Borsód, Nagy-Geöricze (Gyurity), Kispatalom (Pathala-Szent-Péter), Katymár, Vámtelek.

II. Ferdinánd. (Az Orsz. Képtárból.)

Bethlen Gábor. (Az Orsz. Képtárból.)

Thököly Imre. (Az Orsz. Képtárból.)

Veterani Frigyes. (Az Orsz. Képtárból.)
Ebben az oklevélben a kalugyerek fogadalma után még a következő helységekből való tiszttartók és papok hűségi fogadalma következik: Madaras, Újváros, Nagypatalom (Pathala-Szent-Péter vagyis Bátaljaszentpéter), Györgyén, Legyen, Gara, Vaskút (Baja alatt), Sári (a zombori nahijében) és Körtvélyes. A másik oklevélben a következő 23 község megbízottai fogadtak hűséget Halmás (Almás, ma Bácsalmás), Side (Zside), Mátéhát (Mátéháza), Sebesegyhát, 111Kelebia (ma Szabadkához tartozó puszta), Továnkút (Tavankút), Bajánk, Mélkút (Mélykút), Istor (Ostorak, Vastorok), Jankó (Jankovácz, ma Jánoshalma), Ivánka, Máda (mindkettő a kisszállási uradalomhoz tartozó puszta), Szentpát (puszta Jánoshalma határában), Réma (Rém), Borona, Temérdekháti (Temérdekegyháza), Szentivón, Kúnbaja, Szentes, Tóóthát (Tataháza), Kotokhát, Árokhát, Biked.
Ez a nagyarányú kivándorlás jelentékeny hatással volt a hódoltság népességi és gazdasági viszonyaira. A törökök a népességben mindegyre beálló hiányt újabb telepítésekkel igyekeztek pótolni. Ekkor kezdtek nagyobb számmal betelepülni a katholikus szerbek, a bunyeváczok, a kik már a XVI. század második felében is szórványosan előfordulnak a bácskai hódoltság területén. Ezekkel a törökök sokkal türelmesebben bántak, mint az itt talált keresztényekkel és vallási tekintetben is nagyobb szabadságot élveztek.
Az 1606-ban kötött zsitvatoroki béke véget vetett a hosszú háborúnak. Ezzel békésebb idők köszöntettek be a bácskai hódoltságra is, főleg mióta Bocskay a kóborló hajdúkat letelepítette.
A XVII. század elején a közigazgatási beosztásban is változás állott be. Eger bevétele után (1596) ugyanis a törökök új vilajet-et szerveztek Eger székhelylyel, hova a szegedi zsandzsák (liva) is tartozott.
Bethlen Gábor.
Bethlen Gábor első felkelése alkalmával (1619-1621) többször tett kísérletet, hogy a portától segítséget nyerjen. Bár a végbeli törökök támogatták Bethlen katonáit, de segédcsapatokat a szultán nem küldött. Bethlen, látván a porta hangulatát, tatár segédcsapatok kieszközlésére igyekezett. Ez iránt utasította Dóczy István és Rimai János portai követet is 1621 márczius 21-én kelt instructio-jában, meghagyván nekik, igyekezzenek kieszközölni, hogy a tatár segédhadak akár Lengyelországon át, akár a Havasalföld szélein vonulva, Titelnél vagy Szegednél átkelhessenek a Tiszán és onnan Pestre mehessenek, hol a hídon áthaladva, Bethlen seregéhez csatlakozzanak. Hasonló irányú útasítást adott április 6-án Harasztosi Balázs deáknak, a tatár khánhoz küldött követének is, sőt a budai vezérnél is tett lépéseket a tatár segédcsapatok ügyében.
Bethlen újabbi terve szerint, a tatár had a Havasalföld szélein, mindenütt a Duna mentén, egész Titelig vonult volna, onnan kevés kártétellel Bácson és Zomboron át Pestig nyomulna előre, hol már várná Bethlen, hogy Csehországba vezesse őket, mert mint a budai vezérhez intézett levelében is kiemeli, 4000 tatárral "több dolgot vihet végbe a békességcsinálásban", mint 16.000 törökkel.
A budai vezér azonban nagyon is sokat gondolt arra a "kevés kártételre", a mire Bethlen a hozzá intézett levelében czéloz, s nem volt hajlandó a bácskai hódoltságot, mely alig heverte ki a két évtized előtti pusztításokat, ismét újabb veszélyeknek kitenni. De Bethlen török segélyt sem kapott. Deák Mehemed ugyan már a nyár elején Belgrádban volt a török segédhadakkal, de innen nem volt hajlandó tovább mozdulni, csupán a bácskai hódoltságban lévő várakba küldött újabb csapatokat. (Török-Magyarkori Államokmánytár I. 278. 284. 289. 410.)
Bethlen így magára hagyatva, az 1622. év első napjaiban Nikolsburgban békét kötött II. Ferdinánd királylyal. De a béke nem volt tartós, mert 1623-ban és 1626-ban Bethlen újból felkelt Ferdinánd ellen.
Bethlen harmadik támadása alkalmával, Murtéza, az ifjú, szilaj budai basa is támogatta 15.000 emberével a felkelőket. Ekkor értesülhetett Bethlen az egyes török erődítvényekben elhelyezett katonaság számáról. Murtéza valószínűleg az őrségekből egészítette ki Bethlennek küldött segédcsapatait. Bethlennek 1626. évi feljegyzése szerint a szegedi szandzsák területén levő erősségekben a következő számú katonaság volt:
Szeged 1000 lovas 1000 gyalogos
Titel 1000 lovas 2000 gyalogos
Szalánkemén 1000 lovas 1000 gyalogos
Bács 1000 lovas 1000 gyalogos
Csongrád 300 lovas 300 gyalogos
Zombor 300 lovas 300 gyalogos
Becse 300 lovas 300 gyalogos
Kalocsa 300 lovas 300 gyalogos
Baja 300 lovas 300 gyalogos
Kecskemét 300 lovas 300 gyalogos
112Bethlen harmadik felkelését a pozsonyi békekötés zárta be, melyet a törökökkel az 1627-ben megkötött szőnyi béke követett.
A szőnyi béke.
A szőnyi béke közelebbről érdekli a vármegye történetét, a mennyiben a békekötés alkalmával a törökök Bácskát a kétfelé adózás alól mentesíteni igyekeztek.
A kétfelé adózás déli határvonalának kérdését a török nem a terület, hanem a nemzetiség szempontjából igyekezett eldönteni, azt állítván, hogy a szerbek kezdettől fogva a törököknek adóztak, s nem egyszersmind a magyaroknak is.
A török biztosok sérelmeik közé a következő pontot vették fel: "Szultán Szulejmán török császárnak utána Mezőség tartományában levő faluk soha a magyar uraknak nem szolgáltak, sem adót nem adtak. De a zsitvatoroki végzésnek végbevitele után Fülek, Szécsény, Nógrád, Gyarmat, Palánk és több várakhoz tartozó hajdúk a szerb falukban lovat, 12.000 ökröt erőhatalommal elhajtottak, és az végzésnek ellene erővel hódultatni akarják őket." A "Mezőség" nevű tartományt a török e pontokban is közelebbről megállapítja, midőn Szegedet, Martonost, Baját, Szabadkát, Zombort, Titelt és Kalocsát sorozza e területhez.
A magyar békebiztosok elismerték ugyan, hogy a szerbek nem adóztak a magyaroknak, de e kérdést nem nemzetiségi, hanem a földesúri jog alapján tartják elbírálandónak. (Salamon Ferencz: Magyarország a török hódítás korában. I. kiad. 329-333.) Mint alább látni fogjuk, a magyar felfogás győzött, s a vármegyei földesurak, legalább a vármegye éjszaki felére kiterjedőleg, érvényt tudtak szerezni földesúri jogaiknak, sőt a földesúr a szerbekkel néha Titelig és Péterváradig is el tudta hatalmát ismertetni.
Bár a szőnyi béke értelmében fegyverszünet volt, de azért a végeken, Hevesben, Gömörben és a Dunán túl, mindegyre folyt a harcz a magyarok és a törökök között. Különösen a füleki őrség tett gyakran portyázó kirándulásokat, és közölök többen tették nevüket rettegetté a törökök előtt. 1608-ban Lovász László füleki vitéz egész Szegedig portyázott. 1613-ban egy lovascsapat ismét Szegedig hatolt és közben a Szabadka környéki helységeket zsarolta. 1617-ben, pünkösd táján, egy felvidéki lovascsapat Martonosra tört s onnan az összes lovakat elhajtotta; ugyancsak ez évben a füleki őrségből egy csapat ismét Martonost rabolta ki. Ennek a szerencsétlen községnek a következő (1618) esztendőben sem volt nyugta a füleki őrségtől, mert a portyázó hajdúk ismét két ízben rátörtek a helység lakosaira s mindenüktől megfosztották őket. (Reizner János i. m. I. 135. IV. 172.)
Az egyik török basa 1626-ban panaszolta, hogy a padisah tulajdonához tartozó Jankovácz (Jánoshalma) ellen néhány száz magyar lovasból álló csapat jött prédálni. Egy török forrás említi, hogy 1639-ben a földvári őrség (a mai Bácsföldvár) a szegedi szandzsákba betört rablócsapatot vert vissza.
A XVII. század első felében a törökök több új erősséget emeltek a bácskai hódoltság területén.
Török őrségek és várak.
A szőnyi béke után a török sereget kivonták a vármegye területéről, csupán az egyes erődítményekben elhelyezett őrséget hagyták meg. A vármegye területén lévő török őrségről a szegedi szandzsákhoz tartozó várak 1628-29. évi összeírásában találunk adatokat. A szabadkai őrség létszáma a következő volt: müsztahfizok és topcsik (gyalogság és tüzérek) 13, ulufedzsik (lovasok) 13, azábok (várbeli gyalogosok) 13. A madarai palánkban: müsztahfizok és topcsik 31, ulufedzsik 52. Baján müsztahfizok 25, ulufedzsik 30, topcsik 8. A bácsi várban topcsik 6, azábok és reiszek (várbeli gyalogosok) 10. Zomborban és Titelen, valamint egy más olvashatatlan helyen csak tüzérek (topcsik) voltak, az előbbi helyen 7-en, az útóbbiban 31-en alkották az őrséget. (Velics-Kammerer i. m. I. 432.)
Az 1628. évi összeírásban felsorolt várakon kívül a vármegye területén más erődítmények is voltak, melyek szintén a XVII. század első felében keletkeztek. Így egy 1638. évi török oklevél Szabadka és Baja mellett a jankováczi várat is említi, a hol a halasiak dolgozni tartoznak. (Török-Magyarkori Tört. Eml. II. 363.) 1649-ben említik Zenta várost is szerbek lakóhelyeként, a hol a törökök kastélyt (erődítményt) építettek. A szegedi szandzsákot 1634-ben Muhamed basa, 1638 körül Ibrahim basa, volt temesvári beglerbég, bírta jövedelmi pótlékul. 1685-ben Markocs Csorbadzsi janicsárkapitányt egyenesen a szegedi tartomány földesurának nevezik.
113Török-magyar portyázások.
Az 1642 márczius 19-én megkötött második szőnyi béke sem változtatott semmit a török-magyar viszonyokon. A török portyázások és a magyarok vitézi kalandjai ezután sem szűntek meg. A füleki őrségből egyes vakmerő lovascsapatok ezután is elkalandoztak a bácskai hódoltságba, sorra perzselve az útjokba eső falvakat. A portyázók közűl különösen egy Gombkötő János nevű füleki hadnagy csapata tartotta örökös rettegésben a törököket. E csapat 1641-ben egész Szegedig hatolt és ez alkalommal Szeged egyik külvárosát: a Fazékszert elpusztította. (Reizner János: Szeged tört. IV. 179. és I. 135.)
A szertekalandozó és fosztogató katonák miatt a nép természetesen nem mívelhette földjét. Még az egyes városok - mint Szabadka - területéhez tartozó földek is parlagon hevertek és a lakosság kénytelen volt csak a kertek alatti kis területek mívelésére szorítkozni. A hódoltság általában igen szánalmas helyzetben volt. Az egész Bácskát ellepték a belvizek, a roppant kiterjedésű tavak, melyek, ha nyáron ki is száradtak, de minden eső után újra megteltek. Bajától Zomborig óriási mocsár terült el. A forró időszakban a víz elpárolgott és buja, néhol embermagasságnyi fű lepte el a mezőt. Az ily területen hiányzott a fa és az egészséges ivóvíz. A mocsarak kigőzölése ragálynak és lázbetegségnek lett a terjesztője. Az emberek messze elkerülték a mocsaras vidéket és ezért, rendkívűl gyér számú népességre találunk a XVII. században a vármegyében; így még 1697-ben is a Péterváradhoz legközelebb eső falu Futak volt. (Acsády Ign. Maayarorsz. Budavár visszafoglalása korában.)
Nemzetségi és vallási viszonyok.
A XVII. század első felében a bácskai hódoltság vallási és viszonyai lényegesebb változást nem tüntetnek fel. A törökök a főbb helyeken valmgi mindenütt építettek főtemplomokat és imaházakat, hol az államjogi fontosságú pénteki ima mondatott s ez okból az ily helyeken nagyobb egyházi személyzetet is tartottak. Az 1628-29. évi összeírás adatai szerint ily egyházi személyek dzsámi szolgák - Szabadkán, Madarason és Baján voltak, szám szerint mindenütt öten, itt voltak tehát a főtemplomok; de e helységeken kívül még számos helyen, mint Zomborban, hol öt mecsetjük volt és Zentán találunk török imaházakat. Zomborban a főmecset, az ú. n. bariakdzsimi, a Zrinyi-utczában volt. E főmecset körül volt a temető, benne. a turbános török sírok. Építkezéseknél sok csontvázra akadnak e tájon. A mohamedán vallás ridegsége következtében az izlám nem tudott gyökeret verni a hódoltságban. Volt a törököknek egy szokásuk, melylyel különösen gyűlöletessé tudták magukat tenni a keresztények előtt: a nőrablás.
Ha egy töröknek egy keresztény nő megtetszett, vagy be tudta bizonyítani, hogy tőle egy almát elfogadott, a kadi odaítélte neki. A keresztény szülők ezért rendkívül óvták leányaikat a törököktől. Mint a szabadkai barátok feljegyzéseiben olvassuk, a keresztény szülők felserdült leányaikat más falvakba vitték és titkon ott adták férjhez keresztény ifjakhoz, vagy pedig a lelkészkedő ferenczrendű szerzetesek éjjel adták össze az ifjú párt. Ennek az emléke maig is fennmaradt a szabadkai bunyeváczok között, hol maig is divatban van a musztulundzsia. Úgyszintén az alma is szerepel náluk a leánykérőben. Zomborban is fennmaradt e szokás. (Iványi István I. 67.)
A katholikusok száma a XVII. század első felében, a katholikus bunyeváczok beköltözködésével, jelentékenyen emelkedett. A hódoltsági területen főleg a szegedi ferenczrendüek működtek nagy önfeláldozással, sorra járván a lelkész nélkül maradt falvakat. Az egykorú tudósítások még a boszniai ferenczrendűekről is megemlékeznek.
1612-1618 között két jezsuita, névszerint Kasics Bertalan és Színi István járta be a török hódoltságot, a kik Matkovics János Simon (úgy látszik szintén helységről-helységre járó) világi pap felhívására, jöttek el a Bácskába. Matkovics János 1622-ben az iránt folyamodott Rómába, hogy a kalocsai egyházmegyében a bunyeváczok között a lelkészi teendőket végezhesse. (Vatikáni Levélt.)
A szegedi ferenczrendüeknek 1655-től kezdve dalmát hitszónokuk is volt, a mi arra enged következtetni, hogy a bácskai bunyeváczok a szegedi havi búcsúkra is eljártak, miután Szeged városának a török hódoltság idejében még nem volt szláv lakossága. Az egykorú adatok szerint a szegedi ferenczrendüek még Szabadkára is ellátogattak, hogy az ottani hívek között végezzék a lelkiszolgálatot. (Reizner János: Szeged tört. III. 14. Iványi: Szabadka tört. I. 68.)
A katholikusok nagy számát legjobban feltünteti az Ibrissimovich Marin, belgrádi kath. püspök 1649. évi körútjáról szóló tudósítás. Ibrissimovich püspök 114október 11-én volt Martonoson, hol a Szent-Márton templomában 245 embert bérmált meg, innen Bajmokra ment; október 13-án már Jankováczon találjuk, hol a Szent-György templomában 324 hívőt részesített a bérmálás szentségében. Jankováczról a Duna mentén folytatta körútját; október 17-én Szántován, majd Béregen és Kolluton volt; itt 10, Béregen 20 katholikus családot talált. Október 23-24-én Zomborban tartózkodott a püspök, hol 117 hívőt részesített a bérmálás szentségében. Október 28-án Szontáról jövet, Bácsban találjuk; itt a Boldogasszony templomában 180 embert bérmált meg. Bácsból Bukinba ment, honnan visszatért székhelyére.
A világi papokat a török nem szívesen tűrte meg a hódoltsági területen, mert ezek tizedet és párbért szedtek a hívektől, a miben a török adórendszer érdekeit látta veszélyeztetve; ellenben a kolduló szerzeteseket nem bántotta, sőt pártfogolta, mert ezekben az ő derviseinek hasonmását látta. 1620-ban a szegedi ferenczrendüek kieszközölték a budai és a belgrádi basáknál, hogy a görög-keleti lelkészek ne akadályozzák meg a kéregetést. Sőt midőn 1638-ban négy szegedi ferenczrendű szerzetes Illokra akart utazni, Khalil, szegedi szubasi útlevelet adott nekik. A szegedi ferencz-rendűeknek nehéz küzdelmet kellett folytatniok a görög-keleti kalugyerek ellen, a kik a hódoltság alatt álló összes keresztényeket, mind a magyarokat, mind a bunyevácz katholikusokat, egyházukba igyekeztek téríteni. (Reizner J. i. m. 115.) A ferenczrendüek önfeláldozó munkáját, melylyel e törekvést sikeresen megakadályozták, legjobban igazolja a belgrádi kath. püspök 1649. évi bérmaútja. Zomborban, Ibrissimovich püspök útinaplója szerint, 1649-ben nem volt templom. Kápolnájuk tehát, mely a város sánczain kívül volt, csak 1649 után épülhetett. A kápolnának tornya nem volt, miután a török torony építését nem engedte meg. E kápolnában a boszniai argentinai ferenczrendű szerzetesek tartottak istenitiszteletet. A törökök kiűzetése után a ferenczrendüek azonnal harangot szereztek, melyet a kápolna mellett haranglábra állítottak fel. A katholikusokon kívül a szerbeknek is volt egy imaházuk Zomborban, melynek szintén nem volt sem tornya, sem harangja. De a törökök kiűzése után a szerbek elfoglalták a török főmoseát, melyet templommá alakítottak át. (Érdújhelyi Menyhért czikke: Évk. X. 145.) A bosnyák ferenczrendű szerzetesek, a török engedelmével, Bácsban is felépítették hajlékukat. E kolostor az egész török uralom alatt fennállott és csak 1687-ben pusztult el. Templomuk azonban, mely még a XIII. század második felében épült, túlélte a török hódoltság viharait, napjainkig is fennáll és a vármegye legrégibb keresztény építészeti emléke. (Iványi István czikke. Évk. XIV. 170 l.) Ibrissimovich Marin püspök útinaplója szerint a katholikusoknak Martonoson, Szontán, Bukinban is volt templomuk, ellenben Zomborban, Garán, Gákován, Béregen és Kolluton, bár nem volt templom, de azért Zomborban 30, Garán, Gákován és Monostoron 58 kath. család (ház) volt.
Noha a kalocsai érsek rendesen egy más püspökség javadalmait bírta, földesúri jogairól a hódoltság alatt levő helységekben nem mondott le. Csekély pénzbeli vagy természetbeni járandóságait, a melyet a községekre kivetettek, rendesen a füleki őrség szedte be. Az érseki tizedet, vagy mint akkor nevezték harácsot, az egész bácskai hódoltság fizette. Ily jegyzékek 1543, 1650, 1665 és 1678. évekből maradtak ránk. Széchenyi Pál, kalocsai érsek a harácsot fizető községek ügyében 1696-ban és 1703-ban számos tanút hallgattatott ki, mely alkalommal egy 111 éves kalugyer, (Sztéva) István, a bogyáni zárda főnöke, előadta, hogy tudomása szerint a harácsot az egész Bácskában szedték. István kalugyer, a ki bácskai születésű volt, tanúkihallgatása alkalmával elmondotta, hogy ifjú korában a harácsot Wesselényi Ferencz füleki kapitány, majd az általa e czélra kirendelt Gombkötő János adószedő, később Koháry István füleki kapitány szedte. A kalocsai érseket, illetőleg megbízottait, a harács-szedésben senki sem korlátozta, sőt a török nemcsak hogy nem ellenezte, de még kölcsön is adott a helységeknek, hogy az adószedőkkel jövő katonák nagyobb károkat ne okozzanak a népnek. Csak némely megerősített helyre, mint Bajára, Szabadkára, Martonosra, Jánoshalmára, Zomborba, Bácsba, Titelre és Péterváradra nem mentek be az adószedők adót vagy harácsot szedni. Egyik tanú: Huszár István, a tanúvallomások alkalmával kijelentette, hogy ezelőtt 7-8 évvel ő volt megbízva a harács-szedéssel és eljárásában a törökök őt soha sem zavarták. Ha valamely község nem akart fizetni, jogában állott a harácsszedést a lévai vagy a füleki 115őrség segélyével kierőszakolni. (Iványi Istv. Szabadka tört. I. 73. - Bács-Bodrog várrm. monogr. I. 262. Steltzer Frigyes adatai.)
A kalocsai érsekségnek a török korszakból, a már említett 1543. évi dézsmalajstromán kívül, még az 1650, 1665 és az 1678-79. évekből maradtak fenn hasonló kimutatásai. Ezek azonban nem teljesek, mert részben elvesztek. Az 1650. évi dézsmalajstrom szerint egy-egy község 3 frt-tól 50 frt-ig terjedő összeg fizetésére volt kötelezve. Egyes községek ezenfelül még egy-egy csizmát is szolgáltattak. Az 1665. évi dézsmajegyzék, melyet Szelepcsényi érsek készíttetett, már nagyon hiányos.
Az 1678-79. évben beszolgáltatott adókról három jegyzék maradt fenn, melyek az összegeket is feltüntetik Az első az 1678-ban beszolgáltatott 109 irt. 50 denárról szól, melyet Széchenyi György, akkor egyúttal győri püspök, a következő helységektől vett át: Kalocsa, Istvánvölgy, Ságod, Kákon, Kúnbaja, Patsir, Hajmás, Kelebia, Hernyavicza, Bogyoszló, a hozzátartozó Ollár és Adáts puszta, Negyven, Szakmór, Réztelek és Hánek puszták, Negyven puszta, Halom puszta. A második, mely 1679-ben kelt, a következő helységeket sorolja fel: Csanád, Deutova, Szántó, Branova, Foktő, Kalocsa, Bojár a hozzátartozó Mikla puszta után, Lak, Szent-Gál puszta, Pandúr, Ságod, Istvánvölgye, Kákony, Bogyoszló, Kúnbaja, Zablaticza, Nagy-Fiu, Sükösd, Szakmór puszta, Baloghegyháza puszta, Vadkert, Felső-Roglaticza, Madarász. A harmadik jegyzék, mely szintén 1679-ből való, csak töredékben maradt ránk és a következő helységekből befolyt öszszegeket nyugtatja: Borsód, Brigittya, Csávoly, Rim, Zide, Borod, Brannova, Szántó, Tosna, Baratska, Monostor, Szúrdok, Csanád, Szeremle, Szent-István, Alsó Roglaticza, Baysa, Patsir, Sári, Tavankút, Omaritza, Szent-Iván, Hergavitza, Patai városa, Tetétlen, Áts, Keszerü-Teleki, Ereki, Viteles-Székei, Szent-Király, Olle, Szule, Kisharta, Deutova, Kaczmár, Gara, Rigitza, Karácsond, Mikla, Baratz. (Steltzer Frigyes adatai.)
A vármegyei élet.
Bár Bács-Bodrog vármegye önkormányzata ez időben teljesen meg is szűnt, de a vármegyei hatóság azért a mai Bács-Bodrog vármegyének arra a részére terjedt ki, mely akkor Csongrádhoz tartozott. E terület mélyen benyúlt a mai Bács-Bodrog vármegyébe és egész Óbecséig és Pacsérig terjedt. Csongrád vármegye 1542 óta Erdélyhez tartozott, később visszakerült a magyar koronához és 1578 táján Pest, majd 1647-ben Heves vármegyéhez csatolták. Ez időtől kezdve már vannak adatok, melyek a mai Bács-Bodrog vármegye területére vonatkoznak.
Az 1647. évi összeírásban, a Csongrád vármegye területén adózó helységek között Martonos is fel van jegyezve. Csongrád vármegye, mint Hevesnek tartozéka, 1647 óta Szendrőn és Ónódon tartotta közgyűléseit. Egy ily közgyűlésen, 1649 jún. hó 26-án, Szabó István mezővásárhelyi és Lantos Pál szegedi lakosok, Csongrád vármegye küldötteiként is megjelentek és a közgyűléssel közölték a vármegyei községek névjegyzékét, melyből látható, hogy ezekhez akkor több mai Bács-Bodrog vármegyei község is tartozott. Ezek a jegyzékben külön csoportokban vannak elősorolva, eképen: Zenta körül való szerb falvak: Bátka, Füzes, Csejthó Kalocza, Vastorok, Adorján, Földvár, Ludas. Szeged körül való magyar falvak: Martonos, Tápé, Fark, Gyeő, Szövényház, Serkéd, Annjas, Dócz, Tömörkényes puszta, Chyany szerb falu, Szent-Péter, Pusztatelek, Reszki puszta. (Századok 1892. 215-219 és 224. 1.)
Birtokviszonyok.
De ha a vármegyei életnek nem is látjuk nyomát, a földesúri viszony nem szűnt meg a török világban sem. A török hódoltság következtében a földesurak a felvidéken, vagy a végbeli várakban húzódtak meg és innen intézték földesúri jogaikat. Egyes vállalkozó végbeli vitézekkel beszedették járandóságaikat, élénk figyelemmel kísérték régi birtokaikat, és nem csupán a jogtalan birtokfoglalások ellen emeltek óvást, hanem ősi birtokukra új adományleveleket is eszközöltek ki.
Tömérdek birtokadományt és beiktatást ismerünk e korból. Az 1600-tól egész 1682-ig terjedő időben kelt királyi és nádori adományok, valamint egyéb birtokbeiktatások (örökség, hagyomány), melyeket legnagyobbrészt a garamszentbenedeki konvent eszközölt, közölve vannak a Dudás-féle monografiában. Az adományosok között leginkább végbeli vitézek és kapitányok szerepelnek. Így Koháry Péter, érsekújvári alkapitány, Garamszeghi Géczi Jánossal és Soós Jánossal együtt, 1600-ban Szente stb. birtokokat nyeri adományúl. Esterházy Pál, nógrádi főkapitány 1626-ban Szilvást s több más helységet nyert a nádortól. A kalandjairól híres Zolnai Gombkötő János, füleki hadnagynak és társának, 116Rimai Istvánnak a nádor 1639-ben több akkor települt helységgel együtt Devecsert és Filipovoszellót adta, és egyszersmind elrendelte, hogy e helységek az adót is nekik fizessék. Gombkötő János 1646-ban és 1650-ben újabb birtokokat szerzett a vármegye területén. A főurak közűl az Esterházyak (1626-1637), gróf Wesselényi Ádám (1655) és báró Balassa Ádám (1681) szereztek birtokokat a hódoltság idejében. Wesselényi Ferencz bácskai birtokairól rendesen szedette az úrbéri járandóságokat. 1652-ben készíté Szirmai Péter jószágigazgató a birtokra vonatkozó úrbéri lajstromot, mely a földesurasága alá tartozó helységeket és az azoktól járó pénz- és természetbeli járandóságokat egyaránt feltünteti. A birtokok igazgatása Mihalek Miklós uradalmi tisztre volt bízva, a ki idővel szintén birtokokat szerzett a vármegye területén. 1656-ban Gbelányi Miklós lévai tiszttel együtt Borony, Csianicza, Temerin, Obroncza, Paska, Czurok, Male-Szercze, Szent-András és Kétfüle birtokába iktatták be. (1677. évi átirata a vármegyei levéltárban.) Az 1600-1682. évi adományok azért is érdekesek, mert csak a mai Bács-Bodrog vármegye felső részére terjednek ki, jeléül annak, hogy a mai vármegye alsó része már nem tartozott a füleki és a lévai őrség befolyása alá. Itt inkább a péterváradi basa parancsolt, s így azután a régi Bodrog vármegye területe lassanként feledésbe is ment, mert az egykori magyar helynevek elszlávosodtak és a felismerhetetlenségig eltorzúltak.
Mikor 1665-ben Lipót király, Szelepcsényi György, kalocsai érsek kérésére, az érsekség birtokaira új adománylevelet állított ki, az adománylevélben számos bács-bodrogvármegyei helységnevével találkozunk. A vármegye nevének megemlítése nélkül a következő bács-bodrogvármegyei helységek fordulnak elő az adománylevélben: Alsó-Roglatitza, Baratska, Bajsa, Bajmok, Batzkoth, Bérek, Chavoly, Chatalia, Dautho (Dautova) Felső-Roglaticza, Gara, Ivánka, Katzmár Koluth, Mélykút, Mátéháza, Pandúr, Rim, Rigitza, Tavankút, Vaskút, Zobnyatitz, Zidovitz. Bács vármegye területéhez sorolja az adománylevél a következő helységeket: Csicso, Csekőháza, Czorva, Bratiovich, Bács, Bereg, Bozie, Böször, Aranyhalma, Dautova, Doroszma, Egres, Györk, Ötömön, Fatous, Felhegyes, Götze, Gozpodinetz, Monostor, Moly, Militits, Velkopolya, Olasz-Béregh, Padevo, Petrovoszello, Rasztinya, Szonta, Szent-Péter, Sóshalma, Szent-Mihály-Teleke, Tóth-Monostor, Vizes, Vindvár, Mada, Ivánka. Bodrog vármegyéhez csupán a következő helységeket sorolja az adománylevél: Feköd, Garab, Halmad, Igor, Korpád, Kis-Hartha, Péter-Váradja, Theköd. (Katona: Historia Metrop. Colocensis Eccl. II. 90.) Nyilván akkoriban nem is tudták, hogy ezek a helységek hol feküsznek, csupán a régi oklevelekből böngészték ki az egyes helyneveket. Különös figyelmet érdemel az adománylevél záradéka. Ebben Lipót király meghagyja a nyitrai, selyei, kistapolcsányi, lévai, korponai, füleki, kékkői, garamszentbenedeki és ónodi várkapitányoknak, hogy a kalocsai érseket az elősorolt helységek és fekvőségek birtokában, "contra quosvis violentos impetitores, turbatores et damnificatores, signantes vero milites" megvédelmezzék.
A vasvári békekötés idején.
Az 1664. évi vasvári békekötés után, a fizetetlen, a zsold nélkül maradt, végbeli őrség mindegyre gyakrabban bebarangolta a bácskai hódoltságot, sőt a Dunán átkelve, egész Bulgáriáig kalandozott. Ezt annál könnyebben tehette, mert a törököktől megszállott várakat és városokat kikerülve, a keresztényektől lakott falvakon vonúltak át és miután a keresztényeknek fegyvert viselniök nem volt szabad, a végbeli csapatok akadály nélkül vonulhattak át a falvaikon. A török kormány a maga váraiból nem tudott a keresztény lakosság személyes és vagyonbiztonságára őrködni. Semmi sem jellemzi jobban az akkori közbiztonsági viszonyokat, mint a szultánnak egy rendelete, mely meghagyja, hogy a Bács-Bodrog vármegye határszéléhez közelfekvő Halas város, a tizedet, az iszpendzsét, a város esküdt-biráival szolgáltassa be az emineknek, mivel a város oly veszélyes helyen fekszik, hogy az adószedőknek és a szubasáknak istenkísértés lenne oda kijárni.
Mint már említettük, a vármegye területén lakó népek, a török hódoltság alatt inkább a marhatenyésztéssel foglalkoztak. Az 1663. év után, a Pest vármegyéhez közel eső vidéken, a török földesúr a jobbágyságot a földmívelésre szorította; velük szántatott, vettetett, szőlőt míveltetett és tőlük szekereket és előfogatokat követelt. E rendkívül terhes szolgáltatás következtében számos helység pusztúlt el, sok helység lakosai pedig megszöktek és többé sohasem tértek vissza. Még a XVII. század első felében is gyakran megtörtént, hogy egy-egy 117helység lakosai hadátvonulások vagy nagyobb portyázások elől, barmaikkal együtt felkerekedtek s bátorságosabb vidékre vonultak, de mikor azután a veszély elmúlt, ismét visszatértek elhagyott falujokba. (Salamon Ferencz i. m.)
Attól az időtől kezdve, midőn a török, hogy II. Rákóczi Györgyöt lengyelországi kalandjáért megfenyítse, Erdély ellen hadat küldött (1658), egészen a vasvári békéig (1664 augusztus 10.), Bács-Bodrog vármegyén szünet nélkül török hadak vonúltak át. Az 1658. év nyarán a nagyvezér vonult át hadával a vármegyén és ekkor Temesvárt tűzte ki hadműveletei középpontjáúl, a hol tábort ütött. 1659-ben Szejdi Ahmed budai basa hadai érintették, Erdélybe menet, a vármegye területét. Midőn az 1663. évi hadjárat alatt a török hadakat Temesvár, Eszék és Belgrád között összegyűjtötték, a vármegye területén ujra, szinte szakadatlanúl vonultak át török seregek, a melyek mindenfelé rengeteg károkat okoztak.
Az 1663. évi hadjárat alatt Apafi Mihály erdélyi fejedelem is átvonult a vármegyén, midőn őt a nagyvezér az érsekújvári táborba rendelte. A fejedelem nagy kiséretével szeptember 20-án indúlt el Radnótról, onnan Lippán (október 1) és Aradon át Szanádra jött, majd Szanádon alúl, Zentával szemben, átkelvén a Tiszán, október 7-én Zentára érkezett, a hol meghálván, másnap, október 8-án folytatta útját Halas felé; útközben, okt. 8-án Fejeredicsen, 9-én pedig Mélykúton tartott állomást. Halasról, hová október 10-én érkezett, Pesten át Érsekújvárra ment, hol a nagyvezér kitüntető szivességgel fogadta; azonban Apafi a nagyvezér kívánságára kibocsátott kiáltványával, melyben a magyarokat a Habsburg-háztól való elszakadásra igyekezett rábírni, semmi hatást sem ért el. Visszatérő útjában, november 18-án ismét Halason találjuk, honnan Szegeden át, tért vissza Erdélybe, (Tóth Ernő: I. és II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem naplója.) A vasvári békekötéssel ugyan közel két évtizeden át szüneteltek a hadátvonulások a hódoltság területén, de azért a szegény nép sok veszedelemnek volt kitéve, mind a portyázó végbeliek, mind a török martalóczok részéről.
Az akkori viszonyokat híven tükrözi vissza a kecskeméti városi jegyzőkönyvben, 1679 márczius 8-án bejegyzett következő versezet:
Szabadka-Szegedi nagy fekete dandár,
Jöve nagy seregvel, mint egy falka madár,
Mind az egyes fákat kipusztítják immár,
Nyolczvan fortály árpát elvisznek higyed bár.
Hej ha láttad volna, szinte estve felé
Az favágatóra miként jönnek elé,
Vágják, törik az fát mindenik emelé,
Tíz szekér kár fáját az bíráknak tevé.
Jankói (azaz jankováczi) és Paksi Pajazit ágával,
Jönnek nagy csoporttal három nagy zászlóval
Jól megrakodának zabbal és árpával,
De jól nem lakának az város borával.

(Hornyik: Kecskemét tört. II. 501.)
2. A felszabadító háború és a szabadságharcz kora. 1683-1711.
Midőn az 1664-ben húsz évre kötött vasvári béke lejáróban volt, Felső-Magyarországon közel egy évtized óta dúlt a belháború.
Míg a bujdosóknak, majd Thököly Imre kuruczainak a támadásai, a császári hadak kicsapongásai következtében az egész királyi terület elpusztúlt, addig a bácskai hódoltság lakosai, nem tekintve a török földesurak és a várőrségek zaklatásait, békét élveztek. Míg a Felvidéket tűzzel-vassal pusztították, addig a hódoltság népe egykedvűen űzte a baromfitenyésztést a parlagon maradt óriási területen, mely a kurucz és a császári hadaktól ment maradt.
Kara Musztafa.
Midőn 1682-ben Thököly Imrét, a felkelők vezérét, a ki ebben az évben ismét megkezdte támadásait a császári hadak ellen, a portán elismerték Magyarország fejedelmének, Kara Musztafa, az új nagyvezér, már évek óta készült a háborúra. 275.000 emberből álló, aránylag óriási hadával, melynek azonban csak kisebb része volt hivatásos katona, 1683 május 31-én érkezett az eszéki síkra, hogy Bécs megvívására vezesse seregét. A nagyvezér az eszéki táborában várta be Thököly Imrét, a ki 500 főnyi kiséretével a bácskai hódoltságon átvonulva, Valkóvárral (Vukovár) szemben kelt át a Dunán, hol már várta a törökök 118fényes küldöttsége, mely őt fejedelmi pompával fogadta s a nagyvezér táborába kisérte. Thököly június 10-én találkozott a nagyvezérrel és ekkor közölték vele a megindítandó hadjárat tervét.
Az eszéki összejövetel alkalmával a nagyvezér meghagyta Thökölynek, hogy mialatt a török fősereg a Duna jobb partján működik, ő a balparton igyekezzék Bécs alá jutni, mely czélból a nagyvezér egy kisebb hadat bocsátott rendelkezésére, Huszein basa, az újonnan kinevezett egri bejlerbej és Gure bej vezérlete alatt, mely csakhamar útnak indúlt, s átkelvén a Dunán, a bácskai hódoltságon át, Eger felé vette útját.
Kara Musztafa intézkedései azonban nem igen tetszettek Thökölynek, de parancsának nem akarván ellenszegülni, azon az úton, a melyen jött, csakhamar visszafordult s a hódoltságon át Kassa felé vonult. Június 29-én már Sárospatakon keltezi egyik levelét. (Magyar Tört. Emlékek XXIV. 4. 1. Thaly Kálmán: Az 1683-ik évi táborozás történetéhez. - Histoire d'Emeric Comte de Tekeli. Cologne, 1693-ik évi kiadás, 107.)
A felmentő hadjárat.
Az óriási előkészületekkel meginditott hadjárat azonban a törökökre nézve teljes kudarczczal végződött. Bécs felmentésével kezdetét veszi a 15 éven át tartó felszabadító hadjárat, melynek folyamán Bács-Bodrog vármegye területe is a közel másfél századon át tartó török uralom alól végleg felszabadult.
A diadalmas keresztény sereg mindegyre jobban előrenyomult. 1684-ben Vácz és Pest, 1685-ben Arad is a császáriak birtokába került. Az alsó Duna-Tisza köze még 1686 nyarán is a törököket uralta. E területet főleg Szeged, Szabadka, Baja és Bács várakból igazgatták. A szabadkai bej, 1686-ban, alkalmasint Buda ostroma alatt, még szigorú rendeletet intézett a kecskeméti éa a kőrösi birákhoz, hogy a császári hadak állásáról hírt szerezzenek s erről őt is értesítsék.
Míg július havában Buda ostroma folyt, Pálffy Károly Dunaföldvárnál akart átkelni a Dunán, hogy a kalocsai és a bajai török váracsokat megvívja. De mivel e tájon akkor nagyobb török had mutatkozott, e tervével csakhamar felhagyott. Buda visszavétele után (1686. szeptember 2.) a császári had egy része és a magyar csapatok Szeged elfoglalására vonultak. A Szeged elfoglalására küldött sereg De La Vergne őrgróf altábornagy vezérlete alatt, október 2-án ért Halasra, honnan azonban gyors menetben Szeged alá vonult. Október 3-án az előcsapatok már Szeged alatt voltak, másnap már a derékhad is megérkezett s 5-én a vár vívásához fogott.
Szulejmán nagyvezér, kinek hada ekkor Eszéknél, illetőleg Péterváradnál vesztegelt, Szeged ostromáról értesülve, annak felmentését határozta el. E végből a tatár hadakat Erdődnél átküldte a Dunán, maga pedig hadával Péterváradnál átkelve, a Tisza mentén közeledett Szeged felmentésére.
Galga tatár khán hadai, melyek Zombor felé vették útjokat, rövid idő alatt egészen Szegedig kalandoztak, s így egyes portyázók csakhamar összeütköztek gróf Barkóczy Ferencz lovasságával, mely az ostrom tartama alatt, a Szeged környékén elterülő mezőségeken legeltetett. Barkóczy a tatárok közeledtéről értesülvén, a Stozzi őrgróf őrnagy vezérlete alatti Gondola-féle lovassággal egyesülve, csaknem naponként portyázott ellenük és őket gyakran egész Martonos és Kanizsa tájáig üldözte. Ily portyázó kirándulások alatt arról értesülvén, hogy Szulejmán Szeged felmentésére siet, Wallis György tábornok, a ki a halálosan megsebesült De La Vergne őrgróf helyett, mint rangidősebb, a Szegedet ostromló sereg parancsnokságát átvette, a császári lovasság egy részét gróf Veterani Frigyes alatt Barkóczy Ferencz és Petneházy huszárjaival együtt Szulejmán hada elé küldötte. Veterani és Barkóczy hada október 19-én nyomúlt Zenta felé, melyet ekkor a törökök már megszállva tartottak.
A zentai csata.
Veterani rendbe szedvén hadát, rövid, lelkesítő beszéd után katonáit támadásra vezényelte, a lovasságot pedig a lováról leszállítva, megparancsolta, hogy a falu alatt hevenyészve megerősített sánczokat hányják szét, mialatt ő a többi lovassággal más oldalról intéz támadást. Rendkívűl heves küzdelem után a császári had minden oldalról benyomúlt a sánczokba s az ott talált janicsárokat, miután a spahik ezeket cserben hagyva, megszöktek, mind egy szálig levágták.
Alig ért véget a küzdelem, 12.000 emberből és 25 ágyúból álló újabb hadosztály jelent meg Zentánál, mely a nádasokba menekült tatárokkal egyesülve, 121Veterani hadára tört. A vezér azonban nem veszítette el lélekjelenlétét, és fegyelmezett hadai, melyek zárt sorokban harczoltak, halálmegvetéssel vették fel a küzdelmet az ujabb török had ellenében. A török látván, hogy támadása nem sikerül, gyorsan visszavonult a szomszédos magaslatokra, mintegy maga után rántva a császári hadat is, mely diadalittasan támadta meg az ott felállított ágyúkat és a janicsárokat, a kiket mind egy szálig levágott. A többi csapatokból megmenekült törökök Zenta alatt egy mocsárnál gyűltek egybe, hol megerősített tábort rögtönöztek; de Barkóczy lovassága rájuk törvén, szétugrasztotta őket. A török sereg egész tábori készlete, ú. m. 20 ágyú, 24 zászló, 200 bivaly, 200 teve és öszvér és 5000 ló került a győztesek birtokába.

Gr. Starhemberg Guido. (A bécsi "Heldenbuch"-ból.)

A szalánkeméni ütközet. (Az Orsz. Képtárból.)

I. Lipót. (Az Orsz. Képtárból.)

II. Mustafa. (Az Orsz. Képtárból.)
Veterani vesztesége aránylag csekély 200 ember volt. Az elesettek között volt báró Károlyi István is, a ki Barkóczy lovasságának támadása alkalmával a szatmáriak élén vágtatva, halálosan megsebesülve bukott le lováról. Kapitánytársa báró Sennyey István is súlyosan megsebesült.
A zentai győzelemnek Szeged ostromára döntő befolyása volt. Ha Veteraninak nem sikerül Zentánál a török hadat szétverni, akkor a nagyvezér Szegedet felmenti az ostromzár alól, sőt a csekély őrséggel megrakott Budavára is veszedelemben forog. Így azonban Szeged október 23-án megadta magát. A nagyvezér pedig megmaradt hadát Péterváradra vezette, útközben azonban az elkeseredett törökök mindent elpusztítottak és fogságra hurczolták mindazokat, a kiknek még hasznát gondolták vehetni.
A rövid ideig tartó őszi hadjárat óriási áldozatokat követelt. Amhed szerdár basa szegedi parancsnok, még közvetetlenül az ostrom megkezdése előtt felszólította a környékbeli falvakat, hogy a várőrség részére árpát, szekereket szolgáltassanak, egyúttal megsürgette az adó befizetését is. E rendelkezéseinek azonban senki sem tett eleget, mert az ostromló had ekkor már Szeged alatt volt. Annál több áldozatot követelt azonban a császári had a környékbeli falvaktól. A halasiaknak megparancsolta a császári hadvezér, hogy október 6-ára rőzsekötegeket, kövér vágómarhát és juhokat szállítsanak a szegedi táborba, "hacsak" - úgy szól a rendelet - "nem akartok karóban száradni." (Millen. Tört. VII. 454. - Iványi István: Szabadka Tört. I. 82. - Szalay László: Magyarország Tört. V. 346. - Reizner: Szeged Tört. I. 177.)
Szeged feladása után a gyengébb Szabadka sem tarthatta magát. A török még ebben az évben csaknem teljesen kiszorult a mai Bács-Bodrog vármegye területéről. Egyedül Titel volt még két éven át a törökök birtokában. De azért a törökök Pétervárad felől gyakran átcsaptak a vármegye területére, minek következtében még 1686-ban megtörténtek az első védelmi intézkedések. Baján, hol már 1687-ben volt őrség, gróf Czobor István, a helység földesura óhajtotta a kapitányságot megszerezni. 1687-ben tett is erre nézve lépéseket a bécsi főhaditanácsnál, mely azonban a kapitányi tisztség betöltésénél nem vette figyelembe földesúri jogait s a bajai őrség parancsnokává Dalmady Sándort tette. Mivel azonban május 4-én a főhaditanács a bajai őrhelyet a szolnoki kapitányság alá rendelte, az őrség Berthóti (Berthódi) István parancsnoksága alá került.
Városok megerősítése.
1687 július 1-én kb. 5000 török, Eger felé vonultában, Baját is megtámadta.
1687 nyarán Petrovics Novák szerb kapitány 4892 szerbet hozott a császáriak szolgálatába, kik közül egy csapatot Bajára küldtek. Valószínűleg ezeket rendelte 1688 január 26-án a bécsi főhaditanács Ricardi császári tiszt parancsnoksága alá. (Hazánk 1884. 270.) Szabadka, melynek már a XV. század óta erődítvénye volt, 1686-ban, a törököktől való visszavétele után, katonai őrhely lett.
Alig hagyták el a törökök Szabadkát, a környékbeli nép seregesen tódult az üresen hagyott helységbe, hogy így egyesült erővel könnyebben ellentállhassanak a törökök netáni újabb betöréseinek. Így költöztek Kúnbaja, Bajmok, Tavankút és Ludas helységek lakosai Szabadkára, melynek határa ezáltal jelentékenyen megnagyobbodott. 1687-ben Szabadkán már katholikus vallású szerbek is voltak, Szabadkával egyidőben, alkalmasint a Petrovics Novák által behozott szerbek közül, Becse, Martonos és Zenta is kapott őrséget. Báró Nehem Dietrich Henrik, szegedi várparancsnok jelentése szerint, 1687-88-ban az összes tiszai őrség neki volt alárendelve. A szerb őrség eltartásáról azonban teljesen megfeledkeztek. Nehem 1688 január 25-én panaszkodik, hogy a szerb katonaság, mely Becse, Szabadka, Martonos és Zenta őrhelyeken van elhelyezve, az élelemhiány miatt helyét elhagyni készül. Baján pedig Berthóti kapitány és az élelmezési 122tiszt oly rosszul bántak az ottani szerbekkel, hogy 1500 szerb katona közül 600 megszökött.
Újabb győzelmek.
Az 1687-ik év rendkívül kedvező volt a csatatéren a császáriakra nézve. Miksa Emanuel bajor választófejedelem ez év nyarán Szeged alatt táborozott, júl. 3-án Martonosnál találjuk, honnan a Dunához vezette seregét, majd átkelve a Dunán, Károly lotharingiai herczeghez, a ki augusztus 12-én Mohácsnál, a nagyharsányi síkon, döntő győzelmet aratott Szulejmán nagyvezér fölött. Szulejmán, a csata után néhányad magával csónakokon átkelvén a Dunán, Dávod és Küllöd között tábort ütött, míg seregének többi része - alig 7000 ember - Eszék felé menekült. (Millen. Tört. VII. 472.) Károly herczeg pedig kétfelé osztotta hadát; az egyik Eszék ellen indult, melyet csakhamar bevett, majd onnan Pétervárad alá vonult, mely 1688 január havában szintén a császáriak birtokába került. Hadának másik részével augusztus 15-én Baja alatt átkelvén a Dunán, egész Apatinig nyomult előre. Seregének közeledtére a nagyvezér Bajazid agával Zomborig hátrált, hol Károly herczeg előhada a törökökkel összeütközött.
Sárosi János és követtársai ugyan szeptember 15-én azt jelentették az erdélyi fejedelemnek, hogy a törökök a császári had egy részét Zombornál megverték, de ez aligha felelhetett meg a valóságnak, mert Károly herczeg hada szeptember 16-án már Zombornál állott, honnan Bács vára alá vonult, miután az esőzések miatt különben is járhatatlan Duna-vidéket az ellenségtől többé nem féltette. Bács vára alól Szabadkára vonult, honnan Erdély felé vezette hadát. (Török-Magyarkori államokmt. VII. 265.)
Háborúk Titel miatt.
Zombor és Bács várának megszállása után csupán Titel maradt török kézen, hol Bajazid aga táborozott. Bercsényi János Miklós azonban még ez év őszén a szegedi katonasággal Titel alá csapott, honnan gazdag zsákmánynyal tért vissza. Károly herczeg Bács várának kapitányává Vidákovics Györgyöt nevezte ki s a várat őrséggel ellátta. Vidákovics 1690 május 20-án még a bácsi vár kapitánya volt; de utóbb elmozdították s csak 1691 augusztus 31-én helyezte őt vissza állásába Lajos bádeni őrgróf.
Az 1688-ik évi nyári hadjárat folyamán, a császári hadsereg Caprara vezérlete alatt Szekcsőnél átkelvén a Dunán, miután július 3-án Baja mellett megpihent, július 5-én Herczegszántón, 6-án Küllődnél táborozott, 7-én Zomborban volt, honnan, - Gomboson a Dunán átkelvén - az erdődi táborba. vonult, majd innen Szalánkemén mellett foglalt állást. Ezalatt Heissler és Wallis György tábornokok - miként arról Caprarának július 30-án kelt jelentéséből értesülünk - Titelt vívták meg. Ezzel a török végleg kiszorult a vármegye területéről. Titel azonban, Bácska kulcsaként, még sokszor látta a törököt kapui előtt. (Iványi István: Szabadka Tört. I. 84.) A császáriak Titelt helyreállítván, abba őrséget helyeztek el. 1690-ben már Kabolban is volt helyi őrség, melynek kapitánya Rajkovics Rafael volt.
1690-ben a törökök ismét Titel ellen fordultak. A vár kapitánya: báró Lazsanszky, törökök közeledtére, november havában elhagyta az erősséget; a törökök azonban nem vették birtokukba a várat, hanem visszavonultak a Dunán. A haditanács báró Lazsanszkyt e gyáva magatartásáért Szegeden fogságra vetette, honnan csak 1691 május 29-én bocsátották szabadon. A következő (1691.) évben a törökök ismét Titel ellen fordultak, melyet a császáriak ismét őrséggel megraktak.
1691 július 29-én, midőn Lajos bádeni őrgróf Eszékről Pétervárad felé vette útját, értesült arról, hogy Titel őrsége szabad elvonulás mellett meghódolt a törököknek, de a törökök ennek ellenére a fegyvertelenül kivonuló őrséget felkonczolták. Lajos bádeni őrgróf azonban augusztus 19-én Szalánkeménnél a törököket ismételten megverte, mire a törökök odahagyva Titelt, elmenekültek. A hadvezetőség pedig, mely nem sok bizalommal viseltetett a titeli őrség vitézsége iránt, 1691-ben magyar hajdúkat küldött oda. Csakhogy a magyarok nem tudtak megférni az ottani császári katonasággal. Folyton viszálykodtak, sőt a császári tisztek azzal gyanúsították a magyarokat, hogy titokban a kuruczokkal tartanak. 1692 május 25-én azt írja Sintner Ernő Péterváradról, hogy a titeli hajduk az elfogott rebelliseket (kuruczokat) szabadon bocsátották; többek között így tettek Thököly Imre egyik elfogott inasával is.
Szabadka megszállása.
1692-ik év nyarán a törökök ismét támadólag léptek fel. Június havában körülzárták Becsét, sőt a tatárok egész Szabadkáig nyomultak, melyet rövid 123időre megszállottak. A megrémült lakosság egyrésze férfias ellentállás helyett a hidasi réten levő nádas-tóba, mások pedig Bajmokra és Mélykútra menekültek, hol földalatti üregekben vonták meg magukat, a várost pedig a tatárok közprédájáúl engedték át. A zavaros állapotokat bizonyítja, hogy a szabadkai ferenczrendűek anyakönyveiben erről az évről a feljegyzések teljesen hiányoznak.
A nádasokba menekült lakosság, egész napon át vízben állva, szívszorongva hallgatta a vad tatárok ordításait, csak éjjel merészkedett rejtekéből előjönni, mikor az ellenség távozott. Így is sokan estek a tatárok rabságába, még többen azonban a kiállott szenvedések és nélkülözések következtében pusztultak el. (Iványi István i. m. I. 94.)
Harczok a Tisza mentén.
A bécsi haditanács, hogy a törökök újabb betöréseinek elejét vegye, Titel, Becse és Pétervárad megerősítését rendelte el. Titelbe és Zentára szerb őrség jött, melynek parancsnoka 1693-ban Stettin Brodan volt, a ki vitézségéért s vakmerő kalandjaiért több ízben kitüntetést nyert. 1694 május 29-én pedig Lipót király arany-lánczot küldött neki érdemei elismeréséül.
1693-ban nagyobb hadjárat nem volt e vidéken, mindamellett a kuruczok és a tatárok gyakran áttörtek a Tisza mellékére, másrészt a szerbek is átcsaptak a török területre, s ily alkalmakkor közölök számosan estek fogságba. Ennek az lett a következménye, hogy miután a szerbek közül többen estek a kuruczok fogságába, viszont a szerbek is számos kuruczot őriztek tiszamenti őrhelyeiken, csakhamar élénk érintkezés támadt közöttük és a török területen tartózkodó Thököly Imre között. 1693 tavaszán, írja Thököly naplójában, május 3-án egyik rab karabélyosa jött hozzá, magával hozván a zentai szerb kapitány levelét, több ott levő kurucz tiszt kiszabadítása ügyében. Május 26-án Thököly csakugyan elrendelte, hogy a nála levő szerb rabokért Mezei Mihály gyaloghadnagyát és Tolvaj Márton karabélyosát bocsássák szabadon. A foglyok kicserélése dolgában minduntalan érkeztek küldöttségek Thökölyhez, a ki ekkor vérmes reményeket táplált hadi vállalatainak sikere tekintetében. Folyton újabb és újabb terveket szőtt a támadásra nézve. Így 1693 november 3-án azt ajánlotta a nagyvezérnek, hogy a Duna mentén néhány ezer tatárt helyezzen el téli szállásra, a kik, ha a víz befagy, Eszék, Bácska és Gyula vára felé mennének portyázni. De a török nem helyeselte a tervet, mert, miként a nagyvezér értesült, azon a kiélt, elpusztitott vidéken a tatárok nem tudnának megélni. Thököly azonban nem csüggedt, újabb tervekkel állott elő, többek között Titel, Zenta és Becse elfoglalását ajánlotta, hol csupán szerb őrség volt, kikkel könnyen remélt végezhetni. A törökök ugyan elfogadták ezt a tervet, de a kivitelt 1694-re halasztották. A bekövetkezett rendkivül hideg és a nagy hó, mindegyre késleltették a hadműveleteket. 1694 márczius 20-án még egyre sürgeti Thököly a nagyvezért a titeli és a becsei palánkok elfoglalására.
1694 tavaszán a kuruczok török segédcsapatokkal csakugyan megtámadták Titelt, melyet a Belgrádból küldött török hajóhad a Tiszáról is lőni kezdett. De Starhemberg tábornok közeledtére az ostromló sereg csakhamar elvonult. Május második felében a törökök ismét megjelentek Titel alatt, május 22-én egy török csapat a Mossolina (ma Mozsor) nevű palánkot támadta meg, s az ott talált népet leölte, de Starhemberg ismét visszaűzte a törököt. A törökök e támadása oly rémületet okozott Bácskában, hogy még a távoli Szabadka lakosai is elmenekültek. A bécsi haditanács, a törökök újabb támadásai következtében, Titel megerősítését határozta el s 300 hajdút rendelt oda.
1694 nyarán Thököly ismét érintkezésbe lép a szerbekkel, a foglyok kölcsönös kicserélése végett. Július 22-én a péterváradi szerbekkel tárgyal ebben az ügyben. Mialatt a nagyvezér Pétervárad ostromára készült, a császári had mindegyre jobban közeledik a Dunához. Augusztus 10-én már Futaknál táborozik, sőt miután híre jár, hogy a császáriak átkelnek a Dunán, a nagyvezér nagyobb sereget küldött a Duna és a Tisza egyesüléséhez.
Pétervárad ostroma és megerősítése.
Szeptemberben a törökök csakugyan ostrom alá vették Péterváradot, melyet az őrség vitézül megvédett, sőt miután a felmentő sereg is mindegyre jobban közeledett Pétervárad felé, az ostromlók helyzete mindegyre válságosabbá vált. Ama hírre, hogy Veterani tábornok Lippáról Pétervárad felmentésére siet, a nagyvezér Thökölyt Titel alá küldi, de Thököly a futaki császári hadak közeledtére kénytelen volt visszavonulni. E közben a császári had, Futak felől jövet, a mai Úvidéknél hidat vert a Dunán s a titeli hajdúk segítségével megkezdte 124az átvonulást Péterváradra. Ott a sánczokba vetik magukat. A titeli naszádosok pedig szeptember 29-én vakmerő támadással hatalmukba kerítik a törökök összes élelemszállitó hajóit. A nagyvezér tehát kénytelen volt óriási veszteség árán visszavonulni, mire a császári hadak október elején Futakra és Kabolba (Kovil) vonultak vissza. Október végén a török még egy utolsó támadást intéz Titel ellen, Ali basát, a dunai kapitányt küldvén a Tisza torkolatához; de a titeli hajdúk és a naszádosok csakhamar visszaűzik a törököket.
Ebben az évben épült a mai Újvidék helyén, a Dunaparton, a Péterváraddal szemben emelkedő hidsáncz, miként erről Engelshofen altábornagy jelentéséből értesülünk. A hídsáncztól keletre, a mai Újvidék helyén telepedtek le a szerb granicsárok, a kiknek gyarmatát hivatalosan "Sáncz"-nak nevezték el. Mivel pedig ezek a péterváradi erőd parancsnokságának joghatósága alá tartoztak, az újonnan keletkezett telep neve Pétervárad-Sáncz lett.
Savoyai Eugen herczeg, miután Péterváradot megerősitette, a mai Újvidék éjszaki vonalát is sánczokkal látta el. Az ekként megerősített s védősánczokkal ellátott új telep mindegyre jobban benépesült. A lakosság kétféle elemből állott, az egyik volt a szerb granicsárság, mely a sánczok védelmére volt rendelve, a másik a polgári elem, jobbára kézmívesek, halászok, kereskedők, szóval a péterváradi katonaság élelemszállítói és mesteremberei, a kik a telep nyugati részét foglalták el. Az ekként alakult új helység már az 1699-ik évi összeírásban is Pétervárad-Sáncz néven szerepel. (Thököly Imre naplója: Magyar Tört. Emlékek, írók XV. köt. és XXIII. köt. Érdújhelyi Menyhért: Ujvidék Tört. 98-99. Bács-Bodrog vármegye egyet. monogr. I. 285-288.)
Újabb harczok Titel körül.
Az 1695-ik év szintén mozgalmas volt a vármegye területén. A törökök figyelme az év elején ismét Titelre irányult. Május 16-án és 23-án írják, hogy a titeli hajdúk szökdösnek, ezt megerősíti Starhemberg levele is, a ki június 10-én panaszkodik, hogy Titelről és Péterváradról szerb katonák is szökdösni kezdenek, mert Bécsben sokat igértek nekik, de keveset teljesítettek. Az elszökött katonák pótlására a hadvezetőség 300 hajdút küldött Titelbe.
Eközben a császári had zöme, körülbelül 50.000 ember, a péterváradi táborban gyűlt egybe. A had vezérévé Frigyes Ágost szász választófejedelmet tették meg, a ki mellé az öreg Caprara tábornokot osztották be. Arra a hírre, hogy II. Musztafa szultán a Temesközbe indult, Frigyes Ágost augusztus 29-én kivonult seregével a péterváradi táborból és a Maros felé vette útját, de mikor azt hallotta, hogy a belgrádi basa Péterváradot fenyegeti, szeptember 16-án seregét ismét a Dunához vezette. A belgrádi basa szeptember 10-16 között - miként erről báró Nehem péterváradi parancsnok leveléből értesülünk - csakugyan megtámadta Titelt, melynek parancsnoka: Stettin Brodan halálosan megsebesülvén, a vár csakhamar a törökök birtokába került. A mint azonban a törökök Frigyes Ágost hadainak közeledtéről értesültek, gyorsan elhagyták Titelt, melyet Starhemberg megszállván, szeptember 22-én a vár kitatarozása iránt intézkedett.
Frigyes Ágost, miután Péterváradról kedvező híreket nyert, szeptember 21-én nagyobb lovashadosztályt indított útnak Veterani tábornok segítségére; de a had megkésett s Veterani, valamint az egész hada, áldozatul esett a szász választófejedelem meggondolatlan hadvezetésének. A császári hadvezetés terén mutatkozó fejetlenséget a kuruczok is felhasználták. 1695 szeptember havában Thököly kapitánya, egy Virág nevű, vakmerő kurucz, néhányadmagával Szabadkát támadta meg, hol 30 férfit levágott s többet megsebesített. (Iványi István: Szabadka Tört. - Mitteilungen d. Kriegsarchiv. 1886.)
1696-ik év elején Eydtner Ferencz lett titeli parancsnok, a ki február tavában felkérte báró Nehem péterváradi parancsnokot, hogy őt a titeli és a kaboli sáncz parancsnokságába iktassa be. Az év nyarán Heissler tábornok Titelt újra megerősítette, de a Duna és a Tisza összefolyásánál emelt sánczot, melyre nem volt szükség, széthányatta.
A nyár kisebb-nagyobb csete-patékkal telt el. Truchess hadteste, mely Titel és Kabol között állott, augusztus elején ismételten harczba bocsátkozott a törökökkel. Starhemberg augusztus 28-án Zsablyánál volt, honnan szemmel tartotta a temesközi törököket. Augusztus végén Nehem báró is megjelent a zsablyai táborban s a zsablyai Tiszahíd lerontását rendelte el. Ekkorra már Frigyes Ágost szász választófejedelem is beleunt és inkább a lengyel királyságra, 125mint a törökök elleni háborúra gondolt. A sereg vezérletét tehát az öreg, tehetetlen Caprara tábornokra bízta, maga pedig Bécsbe ment. Pedig ép ekkor lett volna szükség erélyes kezű fővezérre, mert a tábornokok folyton torzsalkodtak egymással. Nehem báró péterváradi parancsnok és gróf Schlick Lipót között még 1696-ik év elején viszály támadt a katonaság fölötti joghatóság dolgában, mire a bécsi főhaditanács akként döntött, hogy a katonaság a bajai, a bácsi és a zombori kerületben a hadügyekben elsősorban Starhembergnek, másodsorban Nehemnek, a beszállásolás és élelmezés dolgában pedig Schlick tábornoknak legyen alávetve. (Hazánk 1884. 341.)
II. Musztafa.
1697-ik év tavaszán II. Musztafa szultán újból támadólag lépett fel. 150.000 emberből álló hadát Drinápoly és Sofia körül vonta össze, honnan július 4-én lassú menetben vonult Belgrád felé. A törökök készülődéseire a bécsi főhaditanács is megtette az előkészületeket a hadjáratra. A fősereg Mohács és Vörösmart körül lett volna összpontosítandó, honnan a kolluti (Küllőd) táborban egyesült volna, a boszniai, erdélyi és a felsőmagyarországi hadakkal. A hadműveletek czélját eredetileg Pétervárad fedezésében és a török hadaknak a Dunánál való feltartóztatásában állapitották meg. Csakhogy a haditervet a közbejött események halomra döntötték.
A birodalmi sereg fővezérét, Frigyes Ágost szász választófejedelmet időközben Lengyelország királylyá választván, Lipót király, júl. 5-én, Savoyai Eugén herczeget nevezte ki helyébe; időközben azonban a sereg vezérletét ideiglenesen Lottringen-Commercy Károly herczeg vette át, a kit május és június havában a császári hadak összpontosításával megbíztak, a mit azonban az új fővezér kinevezése előtt néhány nappal, a Hegyalján kitört lázadás nemcsak megakasztott, de a hadmíveletek megkezdését is közel két hónappal késleltette. A hegyaljai zendülés miatt ugyanis a felsőmagyarországi ezredek, továbba; a szász, dán és brandenburgi segédhadak nem érkeztek meg idejekorán, gróf Rabutin pedig ugyanez oknál fogva nem mert kimozdulni Erdélyből.
Savoyai Eugén.
Eugén herczeg július 12-én ért a küllődi táborba, hogy a fővezérletet átvegye. 44.590 embert talált ott összpontosítva; ehhez csatlakozott volna még a gróf Auersperg vezérlete alatti boszniai hadosztály, mely Bihács ostromával lévén elfoglalva, csak aug. 13-án érkezett meg a fősereghez.
Eugén herczeg július 18-án indult el Küllődről. Monostorszegen át Zomborba ment, hova még aznap megérkezvén, tovább folytatta útját Pétervárad felé. Július 22-én Bácsban, 23-án Bökényben, 24-én Palánkán, 25-én Futaknál és 26-án a mai Újvidék helyén táborozott a császári sereg. Péterváradról a fővezér futárokat küldött szét, többek között Bécsbe is, a császárhoz, a kit a török sereg mozdulatairól értesített, valamint Vaudemonthoz a Felvidékre, kitől segédcsapatokat kért. Júl. 30-án ismét Vaudemonthoz fordult, meghagyván neki, hogy a hegyaljai zendülésben elfogottakat küldjék táborába, mert ezeket gályamunkára akarta alkalmazni. Mivel azonban aug. havában a mozgalom a Felvidéken újból fellángolt, Nigrelli tábornok a dán segédcsapatokat még ekkor sem bocsátotta a fősereghez.
Eugén herczeg Péterváradon értesült arról, hogy a szultán Belgrád felé közeledik, s ezért a török sereg szemmeltartása czéljából egész Kabolig nyomult előre, a hol tábort ütött. Báró Nehem, péterváradi parancsnoknak pedig meghagyta, hogy Zsablyánál sánczot készíttessen, s rakja meg őrséggel. E mellett a hadsereg élelmezéséről sem feledkezett meg. Baján és Szegeden nagy élelmezési raktárakat állíttatott fel, s azonkívül a Tisza mentén, Zentánál, Becsénél, Zsablyán és Kanizsán kisebb élelmezési házakat emeltetett.
Nehem péterváradi parancsnok aug. 11-én tudatta a fővezérrel, hogy a szultán az előző napon egész hadával Belgrádhoz érkezett és a Dunán és a Száván azonnal hidat veretett. E hírre Eugén herczeg aug. 12-én Péterváradra jött, hogy a vár védelmét személyesen intézze. Seregéből 8 zászólalj gyalogságot és 200 lovast rendelt a várba, a vár alatti híd őrizetére pedig Monasterly Jánost rendelte, 1700 főből álló szerb miliczia-csapat élén.
Aug. 19-én a szultán serege Pancsovánál átkelvén a Dunán, Eugén herczeg, Nehem Ditrich Henrik vezérlete alatt 8 zászlóalj gyalogost és 800 lovast Titel alá rendelt, maga pedig aug. 22-én Kabolból a Tisza mentén felfelé indult hadával, hogy egyesüljön a Kecskemét felől közelgő Vaudemont seregével, a ki ekkor már Zenta felé tartott.
126Aug. 22-én a császári had a sziregi mocsarakon át a zsablyai élelemraktárig nyomult előre, majd innen, Bácsföldváron át, az óbecsei élelemraktárig jutott, aug. 25-én pedig már a Csikér nevű mocsarakon is átkelt. Itt találkozott Vaudemont és Rabutin futáraival. Az előbbi tudatta vele, hogy már Zentánál van, az utóbbi pedig arról értesítette, hogy Arad felé közeleg. Másnap, aug. 26-án, Zenta mellett, a helységtől egy órányira találkozott Vaudemont herczeggel, a ki hadainak számát 12.000 emberrel gyarapította.
Titel elfoglalása.
Időközben a szultán Pancsovánál átkelvén a Dunán, seregét két részre osztotta. Az egyik részét Dzsafer basa vezérlete alatt a Maros felé küldte, míg a fősereg a Duna mentén, Titel felé haladt. Aug. 29-én, miután a Tiszán hídat veretett, az egész török fősereg Titelt támadta meg, a török hadihajók pedig egész a Tisza torkolatáig jöttek fel, miáltal Titelt szárazon és vizen egyaránt veszély fenyegette. Nehem tábornok e túlerővel szemben kénytelen volt a titeli várat kiüríteni és seregének romjaival, folytonos harczok között, Péterváradig hátrálni. Eugén herczeg, a ki a zentai táborban értesült Titel szorongatott helyzetéről, aug. 28-án Commercy herczeget hét ezred lovassággal és 30 ágyúval Nehem segélyére küldötte, sőt aug. 29-én, kora reggel maga is megindult Titel felé, de megkésett és Titelt felmentenie nem sikerült.
A törökök Titel elfoglalása után Kabol mellett tábort ütöttek, honnan - miután a vilovai hidat a nagyvezér helyreállíttatta - Pétervárad ellen vonultak.
E közben Rabutin hada aug. 31-én Csanádról Kanizsához ért s ott az előre elkészített hídon átkelve, a nyert parancs szerint tovább folytatta útját a Csíkér felé, hol szept. 2-án csatlakozott a fővezér hadaihoz. Eugén herczeg ekkor kilencz hadoszlopra osztott seregével Pétervárad-Sáncz felé nyomult előre, hová szept. 6-án, este 10 órakor érkezett meg.
A szultán, Thököly Imre tanácsára, miután Eugén herczegnek a sánczokban elhelyezett hadát megtámadni nem tartotta czélszerűnek, lemondott Pétervárad ostromáról, újból a Tiszához vezette a hadát s a folyam jobb partján felfelé haladva, Szegedet igyekezett elérni. Szeptember 7-én a török had Kabolról csakugyan felkerekedett és Szenttamás felé vonult, hova szept. 8-án érkezett meg s az éjjelt is itt töltötte. Nehem péterváradi parancsnok, a ki az erőd tornyából figyelemmel kísérte a török tábor mozdulatait, csakhamar jelentést tett a fővezérnek, a ki azonban nem lévén tisztában a törökök terveivel, csak akkor mozdult ki a sánczokból, midőn szept. 9-én Mihályi Pál deák ezredéből egy közhuszár hírül hozta neki, hogy a törökök már Szenttamásig nyomultak előre. Eugén herczeg ekkor egész hadseregének parancsot adott az előnyomulásra, maga pedig a lovassággal még aznap Szenttamásig hatolt, hol a gyalogságot bevárandó, állást foglalt. A gyalogság megérkezte után, másnap, szept. 10-én az egész had Szenttamásról kiindulva, a mai Óbecsétől három órányira fekvő élésházig nyomult előre. A szept. 10 és 11 közötti éjjelen a zentai szerb miliczia kapitánya: Thököli Jován érkezett vágtatva a táborba, hírül hozván, hogy a szultán 10-én délben, Zenta alatt hidat veretett a Tiszán, míg serege a vidéket pusztítja.
Ily török csapat aug. 10-én Zentáról Szeged felé vette útját, honnan valami Rózsa nevű hajdúkapitány vonult le kémszemlére. A két had Martonosnál csapott össze, a mai Budzsák nevű szőlőnél. A küzdelem emléke maig is fennmaradt a nép között s a rétből lefolyó patakot, a vitéz hajdukapitány emlékére, máig is Rózsa-pataknak nevezik.
Szept. 11-én Eugén herczeg kora reggel felszedette a tábort s hadát 12 hadoszlopba osztva, harczrakészen megindította Zenta felé. Menetközben, az éjjeli kémszemlére előreküldött huszárok futárai jelezték, hogy a kiküldött csapat török előőrsökre bukkant, mire Eugén herczeg egy csapat huszárt küldött segélyükre. E csapat csakhamar összeütközött a törökökkel, kik közül Kücsüg Dzsafer basát foglyul ejtették és Eugén herczeghez hozták. A fogoly basától megtudta a fővezér, hogy a szultán eredetileg Szeged ellen akart menni, de útközben Thököly tanácsára megváltoztatta tervét és Zentánál hidat veretett, hogy a Tiszán átkeljen és Erdélybe vagy Felső-Magyarországba törjön. A pasa többek között azt is elmondotta, hogy a szultán, valamint lovassága és Thököly, az ő kuruczaival, a kik mind lovasok voltak, már a túlpartra húzódott, ellenben a gyalogság még az innenső parton áll, hol erősen elsánczolta magát.
127Eugén herczeg a törökök hadállásáról tiszta képet akarván nyerni, a lovassággal és néhány ágyúval előre vágtatott. A mint Zentához közeledett, látta, hogy a basa előadása megfelel a valóságnak.
Zenta helységtől délre, valami 2000 lépésnyire, 60 hajóból álló hajóhíd kapcsolta egybe a Tisza két partját. A hídfőt mindkét oldalán mély árkok, földsánczok és szekérvár védték; azonkívül még külön sáncz vonult széles ívalakban a tábor körül, csakhogy ez befejezetlen maradt és egy helyen 700 lépésnyi hézag mutatkozott.
A Tisza, ott, a hol a híd állott, 350 lépés széles, szakadozott, néhol meredek parttal. A seregnek az a része, a mely a folyón már átkelt, Zenta községgel szemben foglalt állást; a lovasság és a tüzérség, valamint a szultán kísérete Musztafa és Ozmán basákkal még 11-én délben kelt át a hídon; utánuk a janicsárok kezdték poggyászaikat átszállítani. Miután a törökök már értesültek Eugén hadainak közeledtéről, a legnagyobb fejetlenség támadt a jobbparti török táborban. A katonák egymást rémítgetve, seregestül tódultak a hídra, hol életveszélyes tolongás támadt. Ehhez járult a török vezérek között keletkezett egyenetlenség, minek következtében a seregben teljesen felbomlott a rend és a fegyelem. Az önbizalmukat veszített hadakat a császáriak megjelenésének hírére a legnagyobb kétségbeesés szállotta meg, s az ellentállás helyett mindenki csak a menekülésre gondolt. Ily viszonyok között ért szept. 11-én, a délutáni órákban, Eugén hada Zenta alá.
Eugén herczeg egy pillanat alatt átlátta a helyzet fontosságát; ha még néhány órát vár, a török had mind átkel a folyamon; ezért tehát, bár a nap már hanyatlóban volt, mihelyt a hátramaradt gyalogság is megérkezett, a támadáshoz fogott.
Eugén hadserege ekkor 52 zászólalj gyalogságból, 112 század lovasságból és 60 ágyúból, összesen mintegy 70.000 emberből állott, beleszámítva Mihályi Pál deák, vagy másként Deák Pál, Pálffy és gróf Zichy István huszárezredeit, valamint a szerb milicziát. Eugén úgy állította fel hadait, hogy a török hadállást félkörben karolták át és a két szárny egészen a Tiszáig hatolt.
A zentai csata.
A csatarend felállítása a következőleg történt: A jobb szárny gróf Heisster Szigbert táborszernagy vezérlete alatt. Az első ütközeti vonal gróf Gronsfeld altábornagy, gróf Schlick és gróf Vitry vezérőrnagyok alatt állott. A középpont Eugén herczeg fővezér, illetőleg Commercy herczeg vezénylete alatt. Az első ütközeti vonal Börner táborszernagy, gróf Auersperg altábornagy, Röbel és Schlaberndorf vezérőrnagyok alatt állott. A balszárny gróf Starhemberg Guidó táborszernagy vezénylete alatt, az első ütközeti vonalban gróf Corbelli altábornagy, báró Hasstingen és báró Pfefferhofen vezérőrnagyok, míg a második ütközeti vonalban herczeg Vaudemont altábornagy, gróf Reuss és herczeg Lichtenstein vezérőrnagyok parancsnoksága alatti hadosztályok foglaltak helyet. A csatavonaltól jobbról és balról, hátvédül állottak a Deák Pál, a Zichy István és a Pálffy-féle huszárezredek.
A támadás részleteit Szárics Bertalan, Eugén herczegnek I. Lipót királyhoz intézett jelentése nyomán, a következőleg írja le: Eugén herczeg a bal szárnyat, Zenta község és a sánczok között levő területen, a bal oldalvéd néhány ezredével együtt, a Tiszáig terjesztette ki, midőn látta, hogy az ellenség lovassága az ő bal szárnyát szándékozik megtámadni, s már a folyamig terjeszkedett ki, ágyúival a hídat kezdte lövetni, a mit a jobb szárnyon is megtettek. Hogy ekkor az ellenség másfelől is le legyen kötve, a fővezér elrendelte a támadást minden oldalon. Miután az ellenség a part és a folyam között levő mintegy 50 lépésnyi alsó vonalon szándékozott a balszárny végét megkerülni, a fővezér a leggyorsabban intézkedett, hogy ágyúk és gyalogság vonuljanak oda, hol a törökök eme csapatját szemközt támadták. Még mielőtt a jobbszárny és a szentrum a támadást megkezdhette volna, a balszárny távolabb eső vonalából és oldalából erős tüzelésnek kitett török lovasság zavarba jött, minek láttára a császári katonák felbátorodva, az óriási sánczoknak rohantak; nemcsak a gyalogság, hanem a lovasság is, az utóbbiak leszállottak lovaikról s ép úgy harczoltak, mint a gyalogság. Ezt látva a többi támadó vonalak, az egész had összes erejével feltartóztathatatlanúl nyomult előre. Miután a lovasoknak kiadták a parancsot, hogy lovaikról leszálljanak, ezek azután bizonyos rendben rohantak át a mély árkokon és a magas sánczokon, melyek már török holttestekkel voltak telve. 128A balszárny és a baloldalvéd zászlóaljai elvágták az ellenségnek a híd felé való visszavonulását, mely borzasztó vérengzésre adott alkalmat, a víz szélén, a vízben, a sánczoknál, valamint a hidnál. A katonák annyira fel voltak ingerülve, hogy kegyelemről szó sem lehetett, noha egyes basák és főtisztek nagy pénzbeli ígéreteket is tettek. Ez okozta azt, hogy a zentai csatából igen kevés fogoly esett, s ezeket is később húzták elő a halottak közül és a hid hajóiból.
E közben a jobb szárny és a czentrum hősies támadást intézett a többi sánczok ellen, mely szintén sikerrel végződött. A csapatok fékezhetetlen harcztüze leküzdött minden nehézséget s akadályt; a lovasság és a gyalogság együtt hatolt az árkokig, hogy együtt hághassák meg a mellvédeket. E vérengzés jelenetei leírhatatlanok. Miként Eugén jelentése mondja, 20.000 török maradt a sánczok között és 8000 a Tiszába veszett. A harcznak csak a sötét éjtszaka vetett véget. Miként Eugén herczeg írja Lipóthoz intézett jelentésében: "maga a nap sem akart előbb lenyugodni, mig ragyogó szemével Felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette." Este 10 óráig tartott a zsákmányolás, midőn Eugén herczeg lefúvatott s a hidhoz őrizetet rendelt.
A szultán, a ki a túlpartról, valószínűleg a csókai fennsíkon elhelyezett táborkarával együtt nézte a szörnyű küzdelmet, a vereség láttára a vele levő Thököly Imrével s a megmaradt lovassággal, mintegy 2000 spahival Temesvárra, onnan pedig Pancsován és Belgrádon át Konstantinápolyba menekült vissza.
Másnap reggel Eugen herczeg a Tiszán átkelve, a hátra-hagyott török tábor zsákmányolására bocsátotta katonáit. A holtak száma és a hátrahagyott zsákmany minden képzeletet felülmult. A törökök részéről elestek: Elmas Mohamed nagyvezér, Ibrahim basa, Dzsafer temesvári parancsnok, Misirli Oglu anatoliai kormányzó, Jaszli basa alanai kormányzó, Baltadzsi Mohamed, a janicsárok vezére, Ibrahim diarbekiri bég, Szugla szandzsákbej, több alhelytartó, janicsárfőnökhelyettes, főagarász, a vasasok és a tüzérek fővezére, 57-58 janicsár-ezredes, 20 lovas aga, 10 ezredes. 3 turnidzsi aga. Zsákmányúl esett 80 ágyú, 280 mázsa lőpor, 190 mázsa puskatöltény, 4500 ágyugolyó, 523 bomba, 6300 gránát, 62 hajó, 179 gerenda, 19 vasmacska, továbbá 6000 teve, 15.000 ökör, 7000 ló, 9000 szekér, 2027 különféle sánczeszköz, tömérdek fegyver, 7 lófarkos zászlófő, 423 zászló, a birodalmi pecsét, melyet a nagyvezérnél találtak. A szultán és táborkarának összes sátrai, díszes szerelvényeikkel és 10 háremhölgygyel, a Tisza tulsó partján, szintén a győzők birtokába kerültek.
Míg a zsákmányolás tartott, Eugén herczeg báró Glöckelsberg ezredes parancsnoksága alatt lovascsapatokat küldött az ellenség üldözésére és e csapatok számos fogolylyal és nagymennyiségű zsákmánynyal tértek vissza.
A császári sereg vesztesége a következő volt: a gyalogságból elesett egy alezredes, egy őrnagy, öt kapitány, négy hadnagy, öt zászlótartó, 263 közember, megsebesült egy ezredes, négy alezredes, 16 kapitány, 28 hadnagy, hét zászlótartó, 1112 közember. A lovasságból elesett 12 tiszt, 128 közember, megsebesült 47 ember. A táborkarból, megsebesültek: gróf Heisster táborszernagy, báró Pfefferhofen és gróf Vitry altábornagyok, végül gróf Reuss táborszernagy, a ki utóbb sebeiben Szegeden meghalt. A császári lovasság és a tüzérség 3533 lovat veszített, minek oka főleg az, hogy a lovasság első ízben lóháton rohanta meg a sánczokat.
A győzelem után.
Eugén herczeg a zentai győzelem után Temesvár ellen akart indulni, de mivel a vár időközben erősítést kapott Belgrádból, és mivel az ostrom sokáig elhúzódhatott volna, megváltoztatta tervét, s miután a csatatéren a holttestek kigőzölgése már tűrhetetlen volt, harmadnap a halottak eltemetéséhez fogott, 14-én pedig éjszak felé vette útját, előbb a Zenta és Kanizsa közötti határra. majd innen Szegedre ment, míg serege Szabadka felé vonult, s öt órai meneti utan a palicsi tónál ütött tábort, melyet később Mélykútra helyezett át.
Eugén herczeg nyomban a csata után Vaudemont herczeget egy kisebb csapat élén Bécsbe küldte a diadalmi hirrel, maga pedig szept. 15-én Szegeden írta meg ama ritkaszép jelentését a zentai győzelemről, melyet gróf Dietrichstein dragonyos-ezredes vitt fel az udvarhoz. Szept. 28-án Eugén herczeg elhagyván Szegedet, a mélykúti táborba ment s 29-én kiadta a parancsot az indulásra. A hadsereg csakhamar felkerekedett s Regőczén (szept. 30) és Herczegszántón (okt. 1) át, Küllődre vonult, majd átkelvén a Dunán és a Száván, Boszniába 131tört s ezzel befejezte az 1697. évi diadalmas hadjáratot, (B.-B. vm. egyet. monografiája I. 289-317. Millenn. Tört. VII. 502. Évkönyv 1897. 105-133. Iványi István: Szabadka tört. 97. - Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen XII. kötet pótfüzet 54 1. - II. 63-166.)

Szavojai Eugén. (Az Orsz. Képtárból.)

A zentai csata. (Az Orsz. Képtárból.)
A következő év május elején a török ismét kísérletet tett Titel elfoglalására, de báró Nehem péterváradi parancsnok meghiusította a támadást. Ebben az évben nagyobb had táborozott a vármegye területén. Eugén herczeg aug. 28-án a Kabol melletti táborból küldte Lipót királyhoz emlékiratát a Duna-Tisza közötti vidék megtartása és védelme tárgyában. A császári hadak az év őszén a Pétervárad és Becskerek közötti vidéken voltak felállítva, de a karlóczai békekongresszus egybehívásával Eugén herczeg október közepén Zsablyánál vonta össze csapatait.
A karlóczai béke.
A kimerült török még 1698-ban megkezdte a békealkudozásokat, melyek nagyon lassan haladtak előre s csak az év őszére volt a béketárgyalás végett összehívandó értekezlet biztosítva. Nagy nehézségeket okozott a béketárgyalás helyének a kijelölése, miután a törökök idegen földön nem akartak tárgyalni, míg végre a romokban heverő Karlócza város területét állapították meg a békekongresszus helyéül. Itt a követek részére egész sátortábort kellett berendezni. A keresztény hatalmak követei, névszerint: Wosnyzin Bogdanovics Prokop, czár bécsi követe, Malachovszki Szaniszló, poseni palatinus, a ki Lengyelországot képviselte, Ruzini Károly Velencze bécsi követe, Paget Vilmos lord angol követ, Colyer Jakab Németalföld képviselője, gróf Oettingen Farkas, gróf Schlick Frigyes, Lipót követei s az ezek mellé beosztott gróf Marsigli Lajos ezredes okt. 14-én hajókon érkeztek Péterváradra. Október 19-én hirdették ki a Duna és a Száva között a fegyverszünetet, mire a követek Péterváradról a karloviczi sátortáborba mentek át. A béketárgyalások csak 1699 jan. 26-án értek véget. Az eredmény az volt, hogy Lipót császár és király, valamint az ozmán birodalom között 25 évre terjedő béke köttetett. A húsz czikkelyből álló békeszerződésnek a vármegyét közvetetlenül érdeklő intézkedései között a következők érdemelnek említést: Kiskanizsa, Becse és Zsablya erődítvényei leromboltassanak, Titel vára az akkori állapotában maradjon, azt újból megerősiteni nem szabad. A Duna és a Tisza köze a császár (!) birtokának tekintetik, ellenben a Temesköz továbbra is török uralom alatt marad. A Tiszán mindkét uralkodó népei szabadon közlekedhetnek. A karlóczai békével végleg felszabadult vármegye keleti szomszéda továbbra is a török birodalom maradt, ellenben a Péterváradtól délre eső terület Lipót birtokába került.
A karlóczai békével a török korszak a vármegye történetében véget ér. Utána a helyreállítás nagy munkájának kellett volna következnie, melyet azonban a bécsi kormány önkényes intézkedései, majd a szabadságharcz, hosszú időre megakasztott.
Bácsvármegye helyreállítása.
A török uralom megszüntével a vármegye úgyszólván magától helyreállott s újra szervezkedett. A felszabadító sereg nyomában a nemzeti élet szinte helységről helységre önmagától éledt s egymásután foglalta vissza a törököktől elhagyott helyeket.
A régi családok ivadékai vagy rokonai, az egykori földesurak leszármazói siettek a vármegyét visszaállítani, hogy ősi jogaikat érvényesíthessék. Az elsők közé tartozott a Czobor család, melynek egyik tagja, Czobor Ádám már 1687-ben megjelenik Baján, hogy földesúri jogainak érvényt szerezzen. Bécsben is szükségét érezték valamely közigazgatási szervezetnek, és ezért elnézték a vármegyék újjáalakítását; de nem így a katonai hatóságok és a pénzügyi közegek, melyek minduntalan összeütközésbe kerültek az újonnan alakult vármegyével.
Az újonnan alakult vármegye főispánjainak sorát Széchenyi Pál kezdi meg, a ki 1696-ban kalocsai érsek lett s már 1697-ben igényt emelt Bács vármegye örökös főispánságára is, melyet még az évben át is vett. Erre czéloz I. Lipót királynak 1698 okt. 16-án Széchenyi Pál érsekhez intézett leirata, a melyben őt Bács vármegye örökös főispánságában, "melyet eddig is dicséretesen viselt", újból megerősíti. Széchenyi Pál örökös főispánnak kétségkívül nagy érdemei vannak a vármegye újjáalakulása körül. Az ő befolyásának tulajdonítható, hogy a katonai és a kamarai hatóságok nagyobb akadályokat nem támasztottak a vármegyei önkormányzat újból való szervezése körül. 1698-ban a vármegyei tisztikar, alkalmasint helyettesítés útján, már szervezve volt. Az újjászervezett 132vármegyei tisztikarból legelőször Cseri Mihály II. alispán nevével találkozunk, a ki 1699 ápril 12-én a vármegye nevében panaszt emel a nádorhoz, a szegedi és a péterváradi parancsnokok ellen, a kik a vármegyei adószedőket tisztökben megakadályozták.
A katonai hatóságokon kívül azonban az újonnan alakult vármegyének a szerbekkel is meggyűlt a baja, a kik kiváltságaikra hivatkozva, kötelezettségeiknek megfelelni nem akartak, hanem mindenkor valamely katonai őrhelybe vagy sánczba szökve, a szerb katonaság védenczeiként, kijátszották a vármegyét, s e mellett a fegyveres szerbek, valamint a vármegyei tisztviselők és hajdúk között az összeütközések napirenden voltak.
Az új tisztikar életrevalóságáról tesz tanúbizonyságot gróf Schlick Lipót tábornoknak az udvari haditanácshoz intézett jelentése, a melyben panaszt emel Bács vármegye tisztikara ellen, hogy a szabadkai és a zombori szerb milicziát lefegyverezte. E panaszt az udvari haditanács márczius 16-án a m. kir. udvari kanczelláriával is közölte. Ennek előterjesztése következtében Lipót király 1699-ik évi márczius 20-án leiratot intézett Bács és Csongrád vármegyék főispánjaihoz, melyben elrendeli, hogy a vármegyék azonnal adják vissza a szerb milicziának az elkobzott fegyvereket és a jövőben hasonló erőszakos eljárástól tartózkodjanak.
A vármegyei közigazgatás eredményes vezetése elsősorban a vármegye területének és népességének ismeretét tette szükségessé. E végből még 1699. év október havában a vármegye tisztikara összeírást eszközölt a vármegye területén. Az összeírás adatai szerint a vármegye ekkor három járásra volt felosztva, a bácsira, 19 községgel, a zomborira 14 községgel és a bajaira, szintén 14 községgel. Az összeírás szerint volt a vármegye területén 2256 gazda, 915 felnőtt ifjú, 1509 ló, 2055 ökör, 1750 tehén, 1747 borjú, 4397 juh és kecske, 2118 sertés, 2804 méhkas, 1164 kapás szőlő, 3776 köböl szántóföld, 1467 köböl árpa, 497 köböl köles, 27 kocsma, 14 sörház, 10 pálinkaégető, 16 malom és 298 iparosműhely.
Alakuló közgyűlés.
A vármegye közönsége 1699 deczember 14-én tartotta alakuló közgyűlését Baján, mely alkalommal a tisztikart is megválasztották. Alispán Balogh Ferencz lett, főjegyző Osztroziczky (Osztrozaczky) Imre, zombori (bajai) főszolgabíróvá pedig Deibler A. Jánost választották meg. Balogh Ferencz alispánt és Osztrozaczky Imre főjegyzőt 1700-ban és 1703-ban is még hivatalaikban találjuk, 1700-ban Lipkovics Márton szolgabíró is szerepel. A vármegye közönsége a következő közgyűlését 1700 június 7-én Bács várában tartotta, mely ettől kezdve ismét a vármegye székhelye lett.
E közgyűlésen hirdették ki I. Lipót királynak 1699 deczember 14-én kelt oklevelét, melyben a vármegyének új czímeres pecsétet adományozott. Ea az oklevél, a vármegye többi irataival együtt, 1704-ben elpusztult, eredeti fogalmazványát azonban megtaláljuk a királyi könyvekben (XXIV. 625.), hol a czímeres pecsét a következőleg van leírva: a paizs alakja tojásdad, melyben kék mezőn vörös palást és kék talárban, feje felett arany dicsfénynyel, Szent Pál apostol alakja van ábrázolva, a mint a zöld gyepen áll s jobbjával egy ezüst kardot szúr hegyével a földbe, baljában pedig egy feketébe kötött könyvet, a bibliát tartja.
1700-ban a m. kir. udvari kanczellária is pártfogásába vette Bács vármegyét s részletes utasítást adott a vármegye helyreállítására kiküldött bizottságnak. Széchényi Pál érsek, az örökös főispán pedig a hadbiztossághoz kérelmet intézett, hogy a vármegye a katonai elszállásolások terhei alól felmentessék. Mindennek ellenére a vármegyét egyelőre az udvari haditanács és az udvari kamara alá rendelték és így nem volt ment a katonai hatóságok zaklatásaitól. 1702-ben egy katonai bizottság jelent meg a vármegyében, s bekérte az adószámadásokat. Miután a tisztikar ezt nem teljesítette, a bizottság elfogatta a vármegyei pénztárnokot, a bácsi vár börtöneiben talált rabokat Szegedre szállíttatta, a tisztviselőket és a hajdúkat elcsapta, a vármegyei lakosságnak pedig szigorúan meghagyta, hogy a vármegyei tisztikarnak ne engedelmeskedjék. (Millenn. Tört. VII. 511.) Míg Bács vármegye annyi viszontagság után a XVII. század utolsó évében végre önállóan szervezkedett s a vármegyei önkormányzat újjálalakult, az alatt az egykori Bodrog vármegye felújítására is történtek kísérletek.
133Bodrog vármegye felélesztése.
Az ősi Bodrog vármegye emléke a török hódoltság alatt csaknem teljesen elhomályosult. A XVII. századbeli nádori adománylevelek a bodrogi helységeket többnyire Bácsban keresik, Bodrog vármegyéről pedig meg sem emlékeznek. Az akkori tudományos világban ugyan nem volt ismeretlen Bodrog vármegye, de területéről hiányzott a tiszta fogalom. Krekevicznek Magyarország városai leírásához mellékelt térképén, 1685-ben, a Kúnság térei alatt, Baja és Báthmonostor tájékán, egy "comitatus Bathiensis", alatta "Comitatus Bodrogiensis" és ez alatt a Duna és a Tisza alsó részeiben, egy "Bachmeghe deserta" ötlik szemünkbe, viszont a Vels Ernőtől 1689-ben felvett térkép: Bodrogot Palánka és Titel környékére helyezi. (Iványi István: Hazánk 1887-33.) Hogy mily téves fogalmaik voltak ama korbeli embereknek Bodrog vármegye fekvéséről, legjobban tanusítja a Halas város birtokában levő jegyzőkönyv, mely egy 1696-ban készült jegyzék szerint elősorolja a tiszántúli kerületbe tartozó vármegyéket. E jegyzékben Bodrog vármegye is előfordul, 5 portával megróva.
Az 1699-ben kötött karloviczi béke értelmében a Duna-Tisza közét, az ú. n. Bácskát, mely már eddig is Lipót birtokában volt, végleg átengedték Lipótnak. Valószínű, hogy ez alkalommal az udvari kanczellária részéről indult meg a mozgalom az egykori Bodrog vármegye felélesztésére. Annyi kétségtelen, hogy már 1699-ben az egykori Bodrog vármegye visszaállitása el volt határozva, és főispánjává Lipót király 1699. évi deczember 2-án gróf Tournon János Henrik császári kamarást és tanácsost nevezte ki.
Gróf Tournon szereplése.
Álljunk meg egy pillanatra e férfiúnál, kinek rövid, de annál mozgalmasabb szereplése a vármegye történetében mély nyomokat hagyott. Tournon (és nem Thurnon) alkalmasint elzászi, vagy belga, de minden valószínűség szerint franczia származású grófi család sarja volt, aki, úgy látszik, Bethune marquis révén szakadt Lengyelországba, ott megtelepedvén, honosíttatott s Tarnowot szerezte meg. Lengyelországban diplomácziai kiküldetésekkel bizatván meg, 1687-ben, ily kiküldetés alkalmával megfordúlt Kassán vagy Kismartonban Esterházy Pál nádornál. Itt ismerkedett meg Esterházy Pál nejének nővérével, Thököly Máriával, a Thököly-párti gróf Nádasdy István fiatal özvegyével. Tournon a szép, fiatal özvegyet nőül vevén, honfiúsíttatta magát, s a Dunán túl, hol birtokokat szerzett, állandóan letelepedett. Esterházy nádor sógoraként csakhamar nagy pártfogásra tett szert, s alighanem az ő révén nevezte ki a király Bodrog vármegye főispánjává is. De Tournon nem sokáig maradt Lipót szolgálatában. Midőn Rákóczi Ferencz kitűzte a szabadság lobogóit, ő is hűséget fogadott a fejedelemnek. Ettől kezdve megszűnt az összeköttetése Bodrog vármegyével s teljes odaadással szolgálta a szabadságharcz ügyét, valamint urát, Rákóczit, a ki fontos diplomácziai küldetésekkel bízta meg. (Thaly Kálmán czikke: Századok, 1887. évf. 1729.)
Tournon kinevezése csak növelte a zavart, mely Bács vármegyében már eddig is fennállott.
A karloviczi békekötés után a Duna-Tisza közét a bécsi kormány nem kebelezte vissza Magyarország testébe, hanem abból egy részt a tiszai határőrvidék számára szakított ki. Bács vármegye újjáalakulásakor csaknem a mai vármegye egész területét magának foglalta el. A Tisza mentét a Határőrvidék számára tartották fenn s így az akkoriban csupán a mai Szabadkától délre eső lakatlan puszta vidék maradt közigazgatási tekintetben beosztatlanul. Az új főispánnak tehát a katonai határőrvidékből és a már újjászervezett Bács vármegye területéből kellett hatósági területét kikerekítenie. Az új főispán el sem foglalta még állását, sőt a vármegyének még tisztikara sem volt és a kamara máris úgy járt el Bodrog vármegyével szemben, mintha már az egész közigazgatási szervezet működnék. Már 1700-ban, a két milliónyi országos adóból Bodrogra négy portát vetett ki, 1183 frt 72 denár szám-szerinti teherrel, míg Bácsra 50 portát véve alapul, 1527 frt 69 denár esett.
Tournon annélkül, hogy a katonai hatóságoknál vagy Bács vármegye tisztikaránál bemutatta volna magát, hozzáfogott főispáni tisztéhez, s mindenekelőtt önhatalmúlag egy vármegyét igyekezett magának kikerekíteni. 1702 január 28-án Pétervárad-Sánczról, vagyis a mai Újvidékről, melyet vármegyei székhelynek szemelt ki, 18 helységhez rendeletet bocsátott ki, a melyben többek között megtiltja, hogy adójukat ezentúl Bács vármegye pénztárába fizessék. 134Február 13-án végre bejelentette kinevezését is, melyben egyúttal az általa Bodrog vármegyéhez csatolt 18 község elüljáróit 20 frt bírság terhe alatt meghívta a február 24-én (az ó naptár szerint) Péterváradsánczon tartandó főispáni beiktatására..
A két körlevélből ismeretes az a 18 helység, melyet az új főispán a maga hatósága alá tartozónak nyilvánitott. E 18 helység közül a nagyobbik rész, mint Zenta, Mohol, Petrovoszello, Becse, Almás, Nádaly, Csurog, Zsablya a Tisza mellett feküdt, hét helység már beljebb esett, Gyimisfalva, Deszpot-Szent-Iván, Verbász, Szent-Tamás, Hegyes, Emuzsics vagy Szekics és Szabadka, ezenkívül még Roglaticza, Regőcze, Mélykút alkották volna a vármegyét, hova még Péterváradsánczot is számíthatjuk.
Ezek szerint az új főispán a mai Bács-Bodrog vármegyének keleti részét követelte magának. Csakhogy a tiszaparti helységek, Szabadkával együtt, az új Határőrvidék részére voltak lefoglalva, a beljebb fekvő helyeket pedig Bács vármegye, az újjászervezéskor, már előzőleg a maga számára foglalta le, sőt a tiszamenti helységekre is igényt tartott akkor, midőn 1700 november 14-én Zomborban tartott közgyűlésében panaszt emelt az ellen, hogy e helységeket az új Határőrvidék részére foglalták le.
Az összeütközés Bács és Bodrog vármegyék hatóságai között csakhamar bekövetkezett. Midőn Bács vármegye 1702-ben a reá kivetett 12,000 frt katonatartási költséget akarta behajtani s midőn a vármegye tisztjei a fentebb elősorolt 18 községben megjelentek, a lakosság mindenütt ellentállott. A vármegye ekkor katonai segitséget kért, melyet azonban a hadvezetőség megtagadott. Gróf Schlick Lipót tábornok azonban az esetről 1702 márczius 16-án jelentést küldött a főhaditanácshoz. Eme jelentésében a marosi és a tiszai határőrvidék rendezetlen állapotáról panaszkodva, megjegyzi, hogy gróf Tournon az eltűnt Bodrog vármegyét akarja visszaállitani s bár magát be sem mutatta, Péterváradsánczon ütötte fel a szállását, honnan rendeleteket bocsát ki oly községekbe, melyek vagy a határőrvidékhez, vagy Bács vármegyéhez tartoznak. Sőt erőszakoskodástól sem riad vissza. Így nemrég Pétervárandsánczon összetűzvén Bács vármegye egyik szolgabirájával, azt szolgájával együtt megsebezte. Mindezekért gróf Schlick az udvari kanczelláriát okolja, mely meggondolatlanúl jár el a kiadványaival és a felsőbb tisztségekre kinevezettek részére még utasítást sem ád. Így történhetik meg, hogy most az alsó Duna-Tisza közét egyszerre három vármegye Csongrád. Bács és Bodrog rohanja meg s az egyes helységeket mindegyik magának követeli: (Iványi István: Az új Bodrog várm. Története, Hazánk, 1887. évf.)
Az udvari főhaditanács május 7-8-án foglalkozott Schlick tábornok jelentésével és Bács vármegye hasonirányú kérelmével. A főhaditanács átiratot intézett ebben az ügyben a kanczelláriához, mely május 16-án válaszolt. Az átiratban előadja a kanczellária, hogy gróf Tournon már két éve, hogy ő felségétől Bodrog vármegye főispánjává neveztetett ki s bár beiktatását csak 1702 április hóban tartotta meg, ezért őt törvénytelen főispánnak mondani nem lehet; valamint Bodrog vármegye sem szüntethető be, hanem mindkét vármegye a saját határai között fenntartandó.
Tournonnak az az eljárása, melylyel a Bács vármegye által megnevezett egyes helységeknek Bodrog vármegyéhez való csatolását, még mielőtt annak hovatartozását bebizonyította volna, elrendelte, mindenesetre rosszaltatik, de különben is a márczius 3-án és 14-én kelt királyi rendeletekkel Bács vármegye megcsonkításától eltiltották és az adóbehajtás körül elkövetett kihágás miatt felelősségre vonták. A baj csak akként orvosolható, ha a félrevezetett népet karhatalommal térítik vissza. Az udvari főhaditanács tehát adjon Bács vármegyének katonai segélyt oly helyekre, a melyek kétségtelenül Bács vármegyéhez tartoznak s a melyekkel szemben Bács vármegye nem érzi magát elég erősnek.
Időközben Bács vármegyének a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottsággal is meggyűlt a baja, mely bizottság a vármegyei tisztikart megfosztván hatáskörétől, a földesúri viszonyokat is megszüntette, sőt az érsek-főispán falvait is elfoglalta. Hasonló sérelemmel járult Tournon is az udvari kanczelláriához. Ő viszont arról panaszkodott, hogy a kiküldött bizottság a Zombor körüli vidék népességét, le egészen Titelig, mely a régi okmányok tanúsága szerint Bodrog vármegyéhez tartozik (?), a vármegyei hatóságok ellen valósággal fellázította, hogy semmiféle vármegyei hatóságot ne ismerjenek el, hanem kizárólag 135a katonai és a kamarai hatóságoknak engedelmeskedjenek. Végül kéri a kanczelláriát, járjon közbe, hogy a katonai hatóságok főispáni joghatóságát elismerjék és meg ne csorbítsák. A kanczellária az utóbbi kérést teljesíti, megteszi a lépéseket a főhaditanácsnál, hogy a katonai hatóságok Tournon grófot főispánnak czímezzék, de egyben felszólították őt, hogy a katonai szervező-bizottságok működését ne zavarja. A közötte s Bács vármegye között felmerült ügy kiegyenlitésével pedig a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottságot bízta meg. A Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottság Bodrog vármegye legnagyobb részét véglegesen katonai határőrhelyekké szervezte, miáltal a vármegye fennállásának véget vetett. Az udvari kamara és a főhaditanács 1703. év tavaszán elvben már megállapodtak a két vármegye egyesítésében, csakhogy, mire e megállapodás kivitelére került volna, kitört a szabadságharcz, melynek mozgalmai 1703 őszén elhatoltak le, egész a Duna-Tisza közére is, melyek nem egyszer a fajgyűlölet irtóháborújának színhelyévé váltak. Ekkor pusztult el mindaz, a mit a török hódoltság meghagyott, ekkor szűnt meg a két vármegye önkormányzata, valamint ekkor semmisült meg Bács vármegye levéltára is, mely az utókorra annál érzékenyebb veszteség, miután a vármegye 1696-1702. évi újjászervezésére vonatkozó hiteles adatok is veszendőbe mentek. (B.-B. várm. egyet. monogr. I. 325-333. Hazánk 1885., 194-199., 1886, 183.)
Szerbek bevándorlása.
Mielőtt azonban a szabadságharcz eseményeinek ismertetésébe bocsátkoznánk, meg kell emlékeznünk a szerbek betelepüléséről és a Határőrvidék szervezéséről, mely 1703-ban, tehát épen Rákóczi szabadságharczának kitörésekor, nyert befejezést.
A szerbek bevándorlásának körülményei hosszas vitára adtak okot történetíróink között. Annyi kétségtelen, hogy a felszabadulás első éveiben, a császári hadak oltalma alatt, kezdetét vette a szerbek betelepülése, mely évek multán mindegyre nagyobb arányokat öltött. 1687 július 3-án Petrovics Novák szerb kapitány, megjelenvén báró Nehem szegedi várparancsnok előtt, kijelentette, hogy a császári hadsereg támogatására a török iga alatt nyögő Szerbiából 10,000 fegyverest hajlandó kivezetni, ha a népnek a törököktől visszafoglalt területen alkalmas letelepülési helyet biztosítanak. Alig néhány nap mulva, július 9-én, a katholikus szerbeknek a küldöttsége kereste fel Miksa bajor választófejedelmet, a ki akkoriban Martonostól nyugatra táborozott seregével. A szerbek küldöttei Markovics és Vidákovics György, Miksa ajánlólevelével ellátva, csakugyan felmentek Bécsbe, a hol a főhaditanács részéről kedvező fogadtatásra találtak. A főhaditanács teljesitvén kérelmüket, már szeptember 1-én értesíti a szegedi parancsnokot, hogy az érkezőket Szeged, Szabadka és Baja palánkjaiban helyezze el és ott nekik lakóhelyet engedjen át.
A katholikus hitű szerb népnek egy raja 1687. év őszén csakugyan beköltözködött a vármegye területére, többek között Szabadkára is, hol a ferenczrendűek által vezetett anyakönyvekben 1687. évi deczember hó 1-től kezdve, már találunk reájuk vonatkozó bejegyzéseket. Szabadkán kívül ekkor még Csongrád, Martonos és Zenta sánczaiban találtak letelepülő helyet. Az első letelepülők ellátásáról azonban a bécsi főhaditanács megfeledkezett. Lassanként elégületlenség támadt az egyes palánkokban és az elhelyezett szerb katonaság szökdösni kezdett. Így azután a megkezdett település abban maradt.
A törököknek 1690. évi balkáni győzelmei földönfutókká tették a szerbeket, a kik a hadjárat folyamán a császáriakat támogatták. A szorongatott szerb nép vezére, Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka, 1690-ben egyezséget kötvén a bécsi udvarral, a szerb nép elhagyta hazáját, abban a reményben, hogy a hadiszerencse fordultával ismét visszatérhet ősi birtokaira, miként ez kifejezésre is jutott az 1690. évi augusztus 21-én kelt kiváltságlevélben, a melyet I. Lipót a magyar udvari kanczelláriával 1691 augusztus 20-án ismételten kiadott.
A megállapodás értelmében a szerb nép 1690. év nyarán költözött be az országba és többek között a Tisza vidékén, Bácsban és a Maros mentén vett szállást. Alig, hogy bejöttek az országba, harczba szállottak a törökökkel, részt vettek az 1691. évi hadjáratban is, de miután a törökök október 1-én elfoglalták Belgrádot, az országban tanyázó szerbeknek régi hazájukba való visszatérése iránt táplált reménye egyelőre meghiúsult.
Zichy és Batthyány huszárezredtulajdonosok, a kik tevékeny részt vették a felszabadító hadjáratban és jól ismerték az Al-Duna vidéki viszonyokat, már 1361693-ban indítványozták a bécsi kormánynak, a Maros és a Tisza mentén a. Határőrvidék felállítását. A főhaditanács, helyeselvén ezt az indítványt, már ekkor elhatározta, hogy a szerbeket egy helyre letelepíti, a mit az 1694 tavaszán Bécsbe hívott pátriárkának és Monasterly Jánosnak, a szerbek alvajdájának is tudtára adták. Csarnojevics pátriárka és Monasterly ugyan jobban szerették volna a szerbeket a Kúnságba és a szlavoniai részekbe telepíteni, de a felség május 31-én a szerbek letelepülési helyéül a Duna és a Tisza közét jelölte ki és elrendelte, hogy a letelepedés még az év őszén, október és november havában okvetetlen végrehajtandó. A legfelsőbb rendeletnek tehát engedelmeskedniök kellett, s ez év őszén a letelepülés csakugyan megtörtént.
A letelepülés helyének ilyetén kijelölése többféle okból történt. Az egyik az volt, hogy a szerbeket, a törökök esküdt ellenségét, a határszélek biztosítására akarták felhasználni, honnan tovább folytathatták küzdelmeiket a törökök ellen; másrészről azonban a szerbek a bécsi kormánynál alkalmas eszköznek látszottak a magyarok ellensúlyozására. Az első letelepülés nem volt ment kisebb-nagyobb zavaroktól. Monasterly, a ki a szerbek között a vezérszerepre vágyott, 1694. év őszén a császári tisztek tudta nélkül értekezletre hívta össze a szerbeket Bajára. Hogy ott mi történt, azt nem tudjuk, de a bécsi kormány, a szerbek bajai gyűléséről értesülve, Monasterlyt megdorgálta s a szerbeket a jövőre nézve ily összejövetelek tartásától eltiltották, Starhemberg grófnak, a császári had akkori parancsnokának pedig meghagyták, hogy jobban ügyeljen rájuk.
A magyarok és a szerbek között már kezdettől fogva nem volt jó a viszony. Mikor 1695 jan. 31-én Bekey Jánost nevezték ki a bajai őrség parancsnokául, az ottani szerb katonák felmondták neki az engedelmességet. Berthóti főkapitány ugyan azonnal jelentést tett az esetről a főhaditanácshoz, kérve, utasítsák gróf Schlick tábornokot, hogy Bekeynek elégtételt szerezzen. Ugyanekkor panasz érkezett a titeli szerb őrség ellen is, a kik szomszédaikat folyton zaklatják. 1697-ben Schlick tett jelentést a becsei őrség rablókalandjairól. E mellett a császári tisztek is egyre panaszkodnak, hogy a szerbek elhagyják őrhelyeiket.
Miután ily körülmények között az egész szerb népet katonai fegyelem alatt tartani nem lehetett, a főhaditanács a hivatásos katonaságnak a többi néptől való elkülönitésével foglalkozott. 1696-ban már Starhemberg és Schlick tábornokok utasítást kaptak, hogy nyilatkozzanak, mennyi katonát lehetne az egyes véghelyekre beosztani s mikép lehetne a határőri katonát a földmíveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkozó szerb néptől elkülöníteni, 1697-ben az udvari kamara is foglalkozott ezzel az ügygyel, melynek tanulmányozásával gróf Caraffa Nándor Károlyt bízták meg, a ki deczember 29-én Eszékre jött. Közbejöttek azonban a törökökkel folytatott béketárgyalások, melyek miatt a szerbek ügye egyidőre függőben maradt.
Határőrvidék szervezése.
A karloviczi békekötés (1699.) a szerbek ama reményét, hogy hazájokba visszatérhessenek, végleg meghiusította, úgy hogy ez időtől kezdve már nem vendégekül, hanem állandó lakosokúl tekintették őket. Lipót király már 1698-ban meghagyta a főhaditanácsnak, hogy a szerb határkatonaság állandó letelepítésére tervet készítsen. E végből az udvari főhaditanács kebelében külön bizottság alakult, melynek terve szerint Erdélytől a Maros, Tisza és a Száva mentében, le egészen az Una folyóig szervezendő Határőrvidék számára a folyók mentén egy órányi széles területet indítványozott elfoglalni. Az udvari főhaditanács kebeléből alakult bizottság javaslata közös értekezlet elé került, melyen az udvari kamara. és a m. kir. udvari kanczellária kiküldöttei is megjelentek. A közös értekezlet után, 1700 július 9-én kelt legfelsőbb elhatározással gróf Lamberg Ferencz Zsigmondot bízták meg a maros-tiszai határőrvidék szervezésével, a ki erre nézve részletes utasítást nyert. Csakhogy a szervezés munkája a vármegyék ellenkezése, valamint a szervezési munkálatokkal megbizott közegek örökös czivakodásai, de még inkább a helyszínén tapasztalt nehézségek és a pénzhiány miatt csak igen lassan haladt előre. A Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottság Aradon ütötte fel főhadiszállását. Az eredeti terv szerint Szabadka és Zombor kimaradtak volna a Határőrvidékből, de ez ellen Schlick tábornok felszólalt, miután nézete szerint a zombori és a szabadkai szerb katonaság lefegyverzése, a környéken elszaporodott zsiványok, tehát általában véve a közbiztonság szempontjából nem lett volna tanácsos. Pedig ekkor épen a szerbek voltak azok, a kik a közbiztonságot veszélyeztették. Kevéssel azelőtt, hogy a Határőrvidék szervezésének 137előmunkálataihoz hozzáfogtak, a szerbek elégedetlenkedni, majd lázongani kezdtek és közölök többen átszökdöstek a határokon. Midőn gróf Lamberg ezekről értesült, Bécsbe küldött jelentésében azt javasolta, hogy ezzel a nyakas néppel nem kell alkudni; a császár egyszerűen parancsoljon rájuk, s ha a szó nem használ, küldjön a nyakukra néhány ezred császári katonaságot. De ekkor Bécsben gróf Schlick Lipót tábornok kelt védelmükre, a ki mindenkor pártjukat fogta, különösen a magyarokkal és a vármegyékkel szemben.
A szervezéssel megbízottak hosszas tanácskozás után belátták a katonáskodással foglalkodó szerb népnek a többiektől való elkülönítésének szükségét, de az akkori viszonyok miatt mégsem foghattak hozzá. Hogy tehát a szerb népet megnyugtassák, 1700. év őszén megkezdték az összeírást, de az elkülönítést a következő évre halasztották és erre vonatkozólag 1700. november 12-én ideiglenes védőlevelet kaptak. Az összeírás Zombortól és Szabadkától kezdve, a Tisza és a Maros mentén, az erdélyi határig terjedt.
Bács vármegyének a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottsággal csakhamar meggyűlt a baja. A vármegye 1700 november 17-én Zomborban kelt átiratában panaszolja el azokat a bajokat, a melyeket a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottság neki okozott s a károkat, melyek a szerb miliczia miatt érik. A tehetősebb szerbek - úgymond az átírat - határőröknek állottak be, a közterhek alól kivonták magukat, melyek ekként a szegényebb néposztály vállaira nehezedtek. Arra kéri a vármegye a szervező-bizottságot, hogy Zombor, Szabadka, Zenta, Martonos, Zsablya és Petrovoszello helységeket, melyek főként földmívelőkből állanak, a közterhek lerovására kötelezze. De viszont a zombori szerbek is panaszt emeltek a vármegyei tisztviselők ellen, a kik nem tekintik a szerb nép szabadalmait, és a néppel keményen bánnak. Panaszkodik a kalocsai érsek ellen is, a ki nemcsak mint főpap, de mint főispán és a vármegye nagy részének földesura, rájuk küldi katonáit, a jobbágyi adózások behajtása végett. Miután a vármegye a szervezőbizottságnál nem ért czélt, panaszaival gróf Breuner Miksa Lajos hadi biztoshoz fordult. Ez újabb panaszában kimutatja a vármegye, hogy a szerbek közül igen sokan úgy bújnak ki a közterhek alól, hogy a miliczia közé vétetik fel magukat, pedig földmíveléssel foglalkoznak.
A vármegye ezúttal kimutatást is terjesztett fel, mely az összeíró-bizottság táblázataiból a "rácz nemzeti miliczia" vagyoni állapotát tünteti fel. A vármegye kijelenti, hogy a kimutatásban szereplő szerbek nagyobbrészt földmíveléssel foglalkoznak s mint ilyenek, előbb is fizettek a vármegye pénztárába; de a katonai parancsnokok biztatására béke idején is katonáknak képzelik magukat és semmiféle közteherben vagy adóban nem akarnak résztvenni. Sokan közölök nem is voltak katonák, mégis mentességben akarnak részesülni, a mi a szegényebb néposztály romlására fog vezetni. Azért sürgeti a vármegye a milicziának a földmívelőktől való elkülönítését. Breuner gróf a vármegyének e panaszát felterjeszti az udvari főhaditanácshoz, hol Esterházy Pál nádor is felszólal a vármegye érdekében, sőt 1702 február 18-án maga kéri Lipót királyt, hogy addig, míg a bizottság ítéletet hoz, maradjanak meg a szerbek eddigi kötelezettségeikben. (Iványi István: A tiszai határőrvidék 1885. 156-157.) A főhaditanács a Határőrvidék szervezése dolgában 1702 május 8-án új utasítást adott ki, még pedig nemcsak a szerb katonaság, hanem az egész szerb nép számára, melynek keresztülvitelével gróf Breuner főhadibiztost, gróf Lamberget, gróf Volkra kamarai tanácsost bízták meg.
A kiküldött biztosok június 16-án tartották meg első összejövetelüket Szegeden, mely alkalommal kiszámitották, hogy a tiszai Határőrvidék szervezésére a Tisza mentén 27.490 hold szántóföld szükséges, azonfelül Szabadkán és Zomborban a feloszlatandó határőrök számára ugyanennyi. Volkra azonban azt indítványozta, hogy a közlegényeknek a zsoldnak egy részét készpénzben fizessék ki, melyet Csongrád és Bács vármegyék hadiadójából, valamint a szegedi kamarai jövedelmekből akartak fedezni.
A katonák elkülönítése.
Ezután hozzáfogtak a katonáknak a földmívelőktől való elkülőnítéséhez, melyet Szabadkán és Zomborban csakhamar befejeztek. A kimutatás szerint Szabadkán 108 lovas és 114 gyalogos kiérdemesült katonát találtak, a kik között 1758 hold szántóföldet osztottak szét. A szervező-bizottság a szerb katonaság létszámát 2000-nél jóval magasabbra tervezte s 1536 lovast és 2328 gyalogost, összesen tehát 3854 embert szándékozott a maros-tiszai Határőrvidékben elhelyezni, még pedig akként, hogy a szegedi parancsnokság alá 1891, a Maros vidékén pedig, 1381965 ember legyen. A szegedi parancsnokság élére egy főkapitányt állitott Szegeden, míg Kanizsára, Becsére, Zentára, Zsablyára és Zomborba egy-egy kapitányt rendelt.
A tiszai Határőrvidék összes állománya, a tervezet szerint, a következő lett volna: egy főkapitány, öt kapitány, egy német parancsnok Zsablyán. A lovasság 16 hadnagy, 16 zászlótartó, 16 őrmester, 32 káplár, 725 közember, összesen 805 fő. A gyalogság: 12 hadnagy, 11 zászlótartó, 13 őrmester, 44 káplár, 1000 közember, összesen 1080 fő. E létszám az egyes határőrhelyekre a következőleg lett volna beosztva: 1. Szegeden a lovasságból: 4 hadnagy, 4 zászlótartó, 4 őrmester, 8 káplár, 186 közember. - 2. Martonoson: a gyalogságból 1 hadnagy, 1 őrmester, 2 káplár, 46 közember, összesen 50 fő; a lovasságból 1 zászlótartó, 1 káplár, 23 közember, összesen 25 fő. - 3. Kanizsán a lovasságból 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 4 káplár, 90 közember, összesen 100 fő. A gyalogságból 1 hadnagy, 1 zászlótartó, 1 őrmester, 4 káplár, 93 közember, összesen 100 fő. 4. Zentán a lovasságból 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 4 káplár, 90 közember, összesen 100 fő. A gyalogságból: 1 hadnagy, 1 zászlótartó, 1 őrmester, 4 káplár, 93 közember, összesen 100 fő. - 5. Petrovoszellón a gyalogságból: 1 hadnagy, 1 őrmester, 2 káplár, 26 közember, összesen 30 fő. - 6. Becsén a lovasságból: 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 4 káplár, 90 közlegény, összesen 100 fő. A gyalogságból: 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 8 káplár, 186 közlegény, összesen 200 ember. - 7. Csurogon a lovasságból: 1 hadnagy, 1 őrmester, 1 káplár, 27 közember, összesen 30 fő. A gyalogságból: 1 zászlótartó, 1 őrmester. 2 káplár, 46 közlegény, összesen 50 ember. - 8. Zsablyán a lovasságból: 1 hadnagy, 1 zászlótartó, 1 őrmester, 2 káplár, 45 közlegény, összesen 50 ember. A gyalogságból: 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 8 káplár, 186 közlegény, összesen 200 ember. - 9. Zomborban a lovasságból: 2 hadnagy, 2 zászlótartó, 2 őrmester, 4 káplár, 90 közlegény, összesen 100 ember. A gyalogságból: 1 hadnagy, 1 zászlótartó, 1 őrmester, 4 káplár, 93 közlegény, összesen 100 ember. 10. Szabadkán a lovasságból: 2 hadnagy, 2 őrmester, 4 káplár, 90 közlegény, összesen 100 ember. A gyalogságból: 1 hadnagy, 1 zászlótartó, 1 őrmester, 2 káplár, 45 közlegény, összesen 50 ember.
A szervező-bizottság tervezetét 1703 tavaszán tárgyalta, Kollonits bibornok elnöklete alatt, az udvari főhaditanács és az udvari kamara tagjaiból alakult bizottság, melynek határozatát a m. kir. udvari kanezelláriával is közölték. A kanczellária azonban ezúttal erélyesen szembeszállott a bizottság határozataival s az egész intézményt az ország alkotmánya és a magyar nemzet elleni sérelemnek nevezte, a Considerationes circa proiectum czím alatt tett észrevételeiben. (B.-B. vm. egyet. monogr. I. 335-385.)
A szervező-bizottság, hogy a főhaditanács utasításainak megfelelően a szerb népet a vármegyei tisztikar hatósága alól teljesen kivonja, és a vármegye adókezelésébe bepillanthasson, a legnagyobb erőszakoskodásoktól sem riadt vissza. A vármegye, élén a főispánnal, elkeseredetten tiltakozott a biztosok működése ellen, a kiknek munkáját tőle telhetőleg akadályozni igyekezett. Ez még jobban felbőszítette az amúgy is sok nehézséggel küzdő biztosokat, mire ezek megrohanták a vármegyei tisztviselőket, azokat állásukból elkergették és az egész közigazgatás működését beszüntették. Az állásától megfosztott tisztikar 1702. év július elején a királyhoz intézett elkeseredett hangú emlékiratban tárja fel azokat a méltatlanságokat, a melyeket a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottságtól elszenvednie kellett. De Széchenyi Pál kalocsai érsek, úgy is mint Bács vármegye főispánja, kinek földesúri jogait a bizottság működése jelentékenyen megcsorbította, írásban és élőszóval is sietett a királyt a történtekről értesíteni s a bajok orvoslását sürgetni. Az udvari kanczellária is védelmére kelt a szorongatott vármegyének s június 28-án rosszalását fejezte ki az udvari főhaditanács eljárása és a biztosok működése fölött. Bár a kanczellária és az érsek-főispán 1702. év folyamán több ízben sürgették a sérelmek orvoslását, ebben az évben azonban aligha értek el eredményt.
II. Rákóczi Ferencz.
Ily viszonyok között köszöntött a vármegyére az 1703. év. Ekkorra már a Határőrvidék szervezésére kiküldött bizottság befejezte működését. A szerb határőrség már el volt helyezve egyes őrállomásain, melyeknek csakhamar jó hasznát vette a bécsi udvar, nem ugyan a törökök ellen, hanem Rákóczi kuruczai ellen, a kik az év nyarán már egész a Tiszáig lobogtatták a szabadság zászlóit. 139Tán soha alkalmasabb időpont nem kínálkozott a magyar nemzet alkotmányos jogainak visszaszerzésére, mint akkor, a midőn a spanyol örökösödési háború a császár egész haderejét lekötötte. Itthon az 1698. évben kirótt törvénytelen hadiadó behajtása csak növelte az eddigi önkényes intézkedések miatt támadt elégületlenséget s még gyűlöletesebbé tette a nép előtt a szerbeket, a kiket az adóbehajtásokra is felhasználtak. Miután a császári haderő legnagyobb része a Rajnánál volt elfoglalva, vajmi csekély katonaság maradt idebenn, úgy hogy a császári hadsereg főereje akkor a szerb határőrvidéki katonaság volt.
Nagyítható kép
A ZENTAI CSATA.
(Eisenhut Ferencz festménye után).
A mint a felkelők feltartózhatatlanúl nyomultak előre a Tiszáig, az egész Alföld népe mozgásba jött. Rákóczi már kezdettől fogva arra törekedett, hogy a szerbeket a felkeléshez való csatlakozásra bírja. Ezért még augusztus 9-én a székelyhídi táborból felhívást intézett hozzájuk. Csakhogy a Határőrvidék népe sokkal inkább a papság és a császári tisztek befolyása alatt állott, semhogy Rákóczi felhívása visszhangra talált volna náluk.
Rákóczi és Bercsényi Miklós még Lengyelországban elhatározták a szerbek megnyerését. A. bécsi udvar azonban megelőzte őket, magához csábította a papságot, mely korlátlan hatalmat gyakorolt a nép fölött. Maga a szerb nép ugyan szívesen csatlakozott volna Rákóczihoz s a kuruczok között is folyton szolgáltak szerb katonák, de az egész szerb nép csatlakozását megakadályozta a pátriárka, a ki teljesen az udvar zsoldjában állott, honnan már 1703 november 22-én utasítást nyert, hogy a szerbek között a felkelést szervezze. Így azután a szerbek mindenütt a magyarok ellen fordultak.
Szeptember közepe táján a kuruczok Csongrádnál a császáriaktól kemény vereséget szenvedtek, a mi lényeges befolyással volt a bácskai szerbek további magatartására. Báró Kyba császári tábornok, a bródi és a szávamelléki szerb hadak vezére, e sikertől elbizakodva, szeptember 29-én Szegedről nagyhangú, mocskolódó kiáltványt intézett a néphez, a melyben Rákóczit és Bercsényit hitszegő pártütőknek nyilvánította s a népet felkelésre szólította fel a kuruczok ellen. A csongrádi csatavesztés hatása alatt az óhitű papság a legnagyobb buzgalommal terjesztette e kiáltványt a tiszai szerbek között, a kiket sikerült feltüzelni a kuruczok ellen. Néhány nap alatt mintegy 30000 szerb fegyveres állott harczra készen, a kiket báró Kyba Szegedről Halas felé vezetett, hogy a kuruczoktól szorongatott Szolnokot megsegítse.
Szerbek fölkelése.
Ekkor azonban megfordult a koczka. Szolnok ugyanis ekkor már a kuruczok kezében lévén, egy kurucz csapat Deák Ferencz vezérlete alatt Halas felé vette útját, a hol a szembejövő szerbekkel október 13-án megütközött. A kurucz had ezúttal derekasan megállotta helyét, mert bár közölök 234-en estek el, a szerbeket megverte, sőt maga a fennhéjázó báró Kyba is elesett. A szétszórt szerb had pedig Kecskemét pusztításával állott boszút.
Rákóczi október havában az időközben szintén kuruczczá lett báró Károlyi Sándort küldte Kecskemét vidékére, hogy a felkelést szervezze és a vidéket megvédje a bácskai szerbek támadásaitól. A míg Károlyi Kecskeméten volt, a szerbek nem mozdultak ki Bajáról, de alig távozott, a szerbek ismét Kecskemét vidékére törtek és a dunamelléki községeket fosztogatták. Kecskemét és Nagykőrös városa tovább nem tűrhetvén a bácskai szerbek garázdálkodásait, 1703 november havában küldöttséget menesztettek Bécsbe, hogy az udvari főhaditanácsnál szorgalmazzák a szerbek megfékezését. A küldöttség panaszaira a m. kir. udvari kanczellária 1703 deczember 5-én a következő leiratot intézte latin nyelven a bácskai szerbek egyik vezéréhez, Monasterly Jánoshoz:
Tisztelt Vitézlő Úr! Ismételve és szüntelenül nehéz panaszok érkeztek Pest, Pilis és Solt és Bácsmegyék s a szomszéd helyek lakosaitól császár és király Őfelsége legkegyelmesebb urunkhoz, az uraságod kormánya és vezénylete alatt lévő ráci nép és katonaság ellen; mikép akár meghagyásából, akár engedelméből, majd számosabban, majd kevesebben azok a városokra és falvakra rohanni, iszonyú zsákmányolást, gyilkolást, barmok falkástól való elhajtását, s tetszés szerint az erőszak minden nemét szabadon elkövetni merészlik és szokják, s már az ő felsége iránti hűségben eddig is megmaradt szegény néptől nyolczczer marhánál többet, legközelebb pedig magából Kecskemét városából mintegy négyezer darabot elraboltak légyen, siralmasan panaszolták; és mivel az említett ráci katonaság nem a haza veszedelmére, elpusztítására s a császári hű alattvalók fosztogatása végett bízatott uraságod vezényletére; a fölebbvalókat és tiszteket 140pedig, kiknek kötelességükben áll minden kihágást és erőszakot meggátolni, a kik az ön kormánya alatt állanak, megzaboláznia, az ily gonosztettektől elriasztania és elvonnia kellene; de hasonló esetekben az elnézők, vagy alattvalóik iránt engedékenyek, könnyen megegyezéssel, ha nem nyilvános meghagyással vádoltathatnak s következőleg amazokért felelősséggel tartoznak: ugyanazért vitézlő uraságodat ezennel hivatalosan és komolyan intjük és serkentjük, hogy a reá bízott katonaságot az olyatén embertelen kihágásoktól szigorúan eltiltani s jövőben fékentartani, a károsoknak elégtételt szolgáltatni, s azoktól jogtalanul s erőszakkal elvett javakat nekik visszaadatni, a bűnösöket pedig példásan megfenyíteni el ne mulaszsza. Így önmagáról és övéiről gondoskodni fog, hogy jövőben azok helyett felelősségre ne vonattassék. (Századok 1868. 550-551.)
Monasterly János a nagykőrösi és a kecskeméti követeknek Bécsbe utaztáról értesülvén, megszeppent és hogy az udvar kegyét el ne veszítse, deczember elején Bajáról kelt körlevelében felhivta a környékbeli községeket, hogy a hol a ragadozókat, a szegénység pusztítóit találják, fogják el s vagy Budára, vagy ő hozzá szállítsák. Egyúttal figyelmeztette a lakosságot, hogy a kinek marhája elveszett, jelentkezzék nála, mert ő egynéhány marhát elvett, melyeket egyes fosztogató szerbek hajtottak el a helységekből; a ki tehát bebizonyitja tulajdonjogát, annak át fogja adni. Monasterly jóindulata kissé megkésett, mert ekkorára csupán Kecskemét határából közel 8000 darabot hajtottak el a szerbek.
Eközben a kuruczok ismét megszállották Kecskemétet, de lejjebb nem hatoltak. A szerbek pedig, tán a nagy hideg vagy a bécsi leirat hatása alatt, abbahagyták garázdálkodásaikat. Ezzel mintha némi közeledés történt volna a kuruczok és a szerbek között. 1704 január 13-án a bácskai szerbek egy küldöttsége jelent meg Károlyi Sándor sümegi főhadiszállásán, hol felajánlván a szerbek csatlakozását a felkelőkhöz, segítségül 5000 emberből álló hadat helyeztek kilátásba. Mialatt azonban a szerbek küldöttsége Károlyinál járt, Deák Ferencz és Ilosvay Imre kurucz ezredesek, a kiknek feladata a bácskai szerbek fékentartása volt, január 15-20-ika között Kreutz császári vezérőrnagy és Monasterly János hadait megtámadván, szétugrasztották. E támadást, mely eléggé meggondolatlan volt, a szerbek az általuk felajánlott egyezség megsértésének tekintették s árulásnak bélyegezték. Ezért tehát egész dühvel támadtak a Dunántúlra, a hol vérlázitó kegyetlenségeket követtek el. E félreértés volt egyik főoka annak, hogy a kuruczok és a szerbek között az egész szabadságharcz alatt többé közeledés nem történt s hogy a szerbek azontúl mindig a kuruczok ellen fordították fegyvereiket. (Századok, 1868. 544-548. Zsilinszky Mihály i. m. I. 276. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz. Magyar Tört. Életrajzok I. 344., 346-47. Millenn. Tört. VII. 553.)
A szerbek Rákóczit e vérlázitó kegyetlenségek hirére elhagyta a türelme s elhatározta, hogy vagy teljesen kiirtja a szerbeket, vagy az ország elhagyására kényszeríti őket. Bercsényi ugyan eleintén erősen ellenezte a szerbek elleni hadjáratot. "Hagyjon békét Nagyságod az ráczoknak" - írja 1704 április 17-én Nagyszombatban kelt levelében - "hagyjon békét Szegednek, megfizet Pap Istók is az ráczoknak, az pusztai eb az anyjukkal". Június havában azonban maga Bercsényi is belátta, hogy a szerb pusztítások mindaddig fognak tartani, míg Szeged a császáriak birtokában lesz. 1704 június havában, mialatt túl a Dunán véres harczok folytak a kuruczok és a császáriak között, Rákóczi Soltnál ütött tábort, hogy a bácskai szerbeknek Heisster hadaihoz való csatlakozását megakadályozza. Június 27-én azonbam felszedte táborát és a római sánczok felé vonult. Kikerülvén a Duna mentén a nehezen járható Sárközt, hadával Kiskőrösre vonult, hol már várta gróf Esterházy Antal a Kecskemét, Nagykőrös és Czegléd városoktól kiállított kocsikkal és a szolnoki ágyúkkal.
Kuruczok bosszúja.
Esterházy Antal, Rákóczi hadainak megérkeztekor, június 29-én, legott kocsikra ültette gyalogságát és váratlan gyorsasággal Báthmonostora alatt termett, melyet megtámadott és a hol, szerb források szerint, a kuruczok hajmeresztő kegyetlenségeket vittek végbe és az összes ott talált kalugyereket legyilkolták. Báthmonostorának megtámadása rémes jeladás volt a szerbeknek a menekülésre. Báthmonostoráról az egész kuruczhad Bács vára alatt termett, melyet akkor a báró Nehem-féle ezredből száz ember őrzött, Fluck kapitány vezérlete alatt. A kuruczok váratlan gyors megjelenése rendkívüli zavart okozott az őrség soraiban. Az őrség fellázadt tisztjei ellen, Fluck kapitányt megkötözték, a várat pedig feladták a kuruczoknak. A kuruczok azonban nem szállották meg a várat, mely 141a lángok martaléka lett. Némelyek szerint Fluck kapitány gyújtotta fel, mások szerint a kuruczok. A tűz átterjedt a helységre is, a hol szintén mindent elpusztított. Ekkor lett a lángok martaléka a ferenczrendiek temploma és zárdája és ekkor semmisült meg a vármegye levéltára is.
Rákóczi a győzelem jeléül július 4-én kilencz zászlót küldött a solti táborba, azután a kurucz lovasság szélvészként száguldott le egészen Titelig, honnan, Rákóczi július 12-én értesítést küldött mostohaatyjának, Thököly Imrének a kivívott sikerekről. Útközben a kurucz had komoly ellentállással seholsem találkozott. A szerbek a kuruczok elől a Szerémségbe, Temesközbe menekültek; a kiknek pedig nem volt idejük elfutni, azok a nádasokba rejtőztek. A kuruczok azonban valóságos hajtóvadászatot rendeztek ellenük; a nádasokat felgyújtották, a mezőkön talált gulyákat elhajtották, a mocsarakban talált népet pedig leölték. Borzasztó kegyetlenséggel folyt a háború. Rákóczi maga is elismeri emlékirataiban, hogy ez a hadviselés nem vált becsületére, de kénytelen volt katonáinak szabadkezet engedni, a kik nagyrészt Kecskemét vidékéről valók lévén, a szerbek részéről az övéik ellen elkövetett kegyetlenkedésekért ilykép gyakoroltak visszatorlást. Titelről a kurucz had Szeged felé vonult s a nyári forróság ellenére gyorsan haladt előre. Július 19-én már Martonosnál állott. Ellenség csak az úgynevezett Fekete víznél, Zenta és Martonos között mutatkozott. A diadalittas kuruczok azonban szélvészként támadtak a szerbekre, a kiket teljesen szétszórtak. Ötezer szerb elesett, ezerötszáz pedig vízbefúlt. Martonosról a kuruczok Szeged alá vonultak, melyet julius 20-án körülzártak. (Márki Sándor i. m. I. 340. Zsilinszky Mihály i. m. I. 278. Iványi István: A tiszai határőrvidék. 1886. 131, Millenn. Tört. VII. 565.)
A kuruczok közeledtére a szegedi várkapitány közel 8000 szerb katonát összpontosított, megeskettetvén őket, hogy utolsó csepp vérükig védeni fogják a várat. Szegeddel Rákóczi nem is boldogult s ezért augusztus 12-ike után felszedte táborát s Kecskemét felé vonult hadával.
Fegyverszünet.
Időközben a Selmeczbányára áttett béketanácskozások alatt 1704 szeptember 25-én fegyverszünet jött létre a császáriak és a kuruczok között, mely november 1-ig meghosszabbíttatott. Míg a fegyverszünet tartott, azalatt a szerbek békében maradtak, miután báró Globitz császári tábornok, Szeged parancsnoka, szeptember 25-én és október 7-én közzétett hirdetményeiben a szerbeknek kötél, kerékbetörés és karóbahúzás terhe alatt eltiltotta a kuruczoktól megszállott területek fosztogatását. A fenyegetés használt is, a mi azonban a kuruczokban azt a reményt ébresztette, hogy sikerülni fog nékik a szerbeket a felkelés ügyének megnyerni, sőt Rákóczi ismét fel is vette velük az alkudozásokat. Felszólította Csernajovics Arzén pátriárkát, hogy a szerbekkel tartson gyűlést, biztosítsa a szerb népet sérelmei orvoslásáról. A pátriárkának 20.000 forintot ígért fáradozása jutalmául, Hellebrondt János ezredest pedig megbízta, hogy közvetetlen tárgyaljon vele. Az ezredes, a ki nagy barátja volt a szerbek kibékítésének, buzgalommal fogott feladatához. A szerbek is jól fogadták, megígérték neki, hogy ezentúl békében fognak élni és többé nem hadakoznak a magyarok ellen. Ellenben a pátriárkával nem sokra ment. Csernajevics sokkal többet várt a bécsi udvartól, mint a mennyit neki Rákóczi adhatott s ezért nagyon tartózkodóan fogadta Hellebrondt ajánlatait. Az alkudozások híre eljutott Bécsbe is, hol már a külföldi követek is értesültek róla, sőt az angol követ ez év végén már arról is értesíté kormányát, hogy a szerbek és a kuruczok között egyezség történt.
Hellebrondt ezredes a kuruczokat visszatartotta Bácska pusztításától. De októberben, mivel a szerbek szüretelni készültek, csapatával egy fordulót tett Szabadka és Baja felé, hogy megtudja, csakugyan meghódoltak-e, s nem forgatnak-e valami csalárdságot a fejükben. Örömmel újságolta azután ebből az útjából október 4-én kelt levelében, hogy a Zombor vidéki szerbek nyugodtan szántanak, vetnek s gazdálkodnak, a bajaiak pedig a szüretre is feljöttek. A szerbek között tehát ekkor a békés áramlat kerekedett felül, mely még a fegyverszünet után is jó darabig megmaradt, míg a császári tisztek és a pópák őket ismét a magyarok ellen tüzelték.
Bottyán János.
A fegyverszünet leteltével az ellenségeskedések ismét kezdetüket vették. Az alföldi hadjárat vezetésével Rákóczi ekkor Bottyán Jánost, a vitéz kurucz dandárnokot bízta meg, a ki a fegyverszünet folyamán, október 10-én esküdött neki hűséget. Rákóczit e megbízatásában az is vezérelte, hogy Bottyán Csongrád 142vármegyében is birtokos lévén, a császáriaktól okozandó károk ellensúlyozása kétszeres érdeke volt. Még mielőtt Bottyán átvette volna az alföldi hadak fölötti vezérletet, már megkezdődtek a csatározások a Bácskában, a császáriak és a kuruczok között.
E csetepaték azonban, Hellebrondt levelei szerint, nem annyira a szerbek, mint a császáriak vezérlete alatt, az egyes erősségekben elhelyezett szerb őrségek ellen folytak.
Bottyán újból felszólítást intézett a szerbekhez, hogy a kuruczokhoz csatlakozzanak, sőt hajlandó lett volna őket rendes zsold mellett alkalmazni. De a pópáktól felizgatott szerb nép hallani sem akart Bottyán ajánlatáról. Ennek következtében Bottyán, ki időközben Érsekújvárról leérkezett, megindította ellenük a hadjáratot.
Bottyán megjelenése új erőt öntött a kuruczokba. A kurucz lovasság Szeged, Földvár és Péterváradsáncz alá nyomult, majd átkelvén a Dunán, a Szerémségbe tört; egy másik csapat Titelig száguldozott, s az e vidéken tartózkodó szerbeket elűzve, Péterváradtól és Szegedtől elvágta az élelemszállítást. Hogy pedig a dunai közlekedést hatalmában tartsa, Földvárnál és Soltnál sánczokat építtetett, miáltal a péterváradi őrség és a budai vár között az összeköttetés teljesen megakadt. Bottyán deczember 13-án már Kúnszentmiklósnál táborozott, s miután Rákóczi őt ismét Nagyszombatba rendelte, eltávozta előtt Földvárról, deczember 15-én, újabb kiáltványban hívta fel a szerbeket a békén maradásra. Eltávoztával csupán a Solti sánczok őrizetére maradt vissza 1200 kurucz, mire a bácskai és a marosmenti szerbek ismét mozogni kezdtek. A fejedelem főhadiszállásán azonban ez újabb mozgolódásról még mit sem tudtak. 1705 február 2-án Bercsényi Miklós a többek között azt írja Bottyánnak, hogy miután a szerbek az ellenségeskedést megszüntették, iparkodjék őket továbbra is megtartani békés magaviseletükben. Mikor azonban a szerbek újabb mozgolódásainak híre Rákóczihoz jutott, 1705 márczius 2-án újabb intőlevelet intézett hozzájuk, melyben őket három hét alatt hódoló küldöttség menesztésére szólította fel, mert különben tűzzel-vassal fogja elpusztítani őket. A hódoló küldöttség helyett azonban a marosmelléki szerbek Arad mellett összegyűlvén, május 24-én Madarast és Kúnhegyest (Kiskúnhegyest) váratlanul megrohanták, a két helységet kirabolták és felgyújtották. Károlyi Sándor, a ki ekkor vette át a tiszántúli sereg fölötti parancsnokságot, Nyiry ezredest küldte a szerbek ellen, a ki azonban az első összeütközés alkalmával 45-öd magával elesett s két ágyúja is odaveszett. De a visszavonuló szerbeket Károlyi és Berthóti István szolnoki kuruczkapitány üldözőbe vevén, a visszafoglalt két ágyún kívül még hármat elvettek a szerbektől s egész Gyuláig üldözték őket. Ezalatt Bottyán János is megérkezvén az Alföldre, egész a Száváig száguldozott hadával és a kezeibe került szerbeket irgalmatlanul levágatta. (Thaly Kálmán: Bottyán János élete. - Márki Sándor i. m. I. 348. - Századok 1868., 625., 631.)
Ujabb csatározások.
Az ekként megriasztott szerb nép 1705 nyarán békében maradt, a minek a kuruczok nagyon örültek, mert bálványozott vezérük, Bottyán János, ez év nyarán sebei miatt súlyos betegen feküdt Kecskeméten. Október elején azonban ismét a szerbek fészkelődéseiről érkeztek hírek, sőt arról is beszéltek, hogy a Szeged melletti Tápé falu hídjánál 15 zászlóalj gyűlt egybe. Bottyán, hogy a szerbek támadását megelőzze, két ízben is egy-egy lovas hadosztályt küldött ellenük, melyek október 12-én Martonoson, Magyarkanizsán és Zentán át Péterváradig száguldoztak, honnan október 16-ára számos szerb fogolylyal tértek vissza Halasra. A foglyokat Bottyán leölette.
E portyázások alkalmával, miként Bottyán Esterházy Antalhoz október 15-én és október 31-én írt leveleiben írja, a kuruczok közül senki sem esett el, csak többen megsebesültek; a gazdag zsákmány pedig növelte a kuruczok harczi kedvét. A mint azonban Bottyán, sebeiből felépülve, Kecskemétről kivonult s a Duna tulsó partjára ment át hadával, a bácskai szerbek deczember hó elején megint a Kiskúnságra törtek. Ekkor csupán Hellebrondt hada tartózkodott Kecskemét tájékán, a ki 1706. év elején sürgősen értesítette a Sopron ostromával elfoglalt Bottyánt a szerbek garázdálkodásairól. Bottyán e hírre ismét a szerbek ellen indult s mivel őket a Dráván túl óhajtotta meglepni, hogy e hadjárata alatt Kecskemét városát megmentse a szerbek esetleges támadásaitól, Dunaföldvárról már február 24-én kéri Rákóczit, hogy Csajághy János kapitányt valami ezer 143gyalogossal, 1000 lovassal és két taraczkkal, a martonosi, zentai és kanizsai szerb miliczia ellen küldje. Rákóczi már márczius 19-én tudósítja Bercsényit, hogy Csajághy Ráczkanizsát és Martonost összeégetve tért vissza Kecskemétre. Ezalatt Bottyán, Hellebrondt hadaival egyesülve, átcsapott a Dráván s az ott tanyázó szerbeket szanaszét szórta.
Bottyán János dunántúli sikerei következtében a császáriak kiszorultak innen, mire az udvari főhaditanács 1706. év elején gróf Rabutin Lajos tábornokot a Dunántúlra rendelte. De Rabutin e parancsot csak később foganatosíthatta, mert időközben ismét fegyverszünet volt a hadakozó felek között.
A száznapos fegyverszünet lejárta után (1706 július 24.) újra megkezdődtek a hadműveletek. A magyarországi császári hadak új fővezére, gróf Starhemberg Guidó, azt a megbízást nyerte az udvari főhaditanácstól, hogy gróf Rabutin Lajossal együtt működjék s Felső-Magyarországra nyomulva, két tűz közé szorítsa a felkelést. Rabutin július 25-én csakugyan kiindult Kolozsvárról és előbb Nagyváradra, majd onnan a Tisza felé vette útját. Nehem Dietrich Henrik péterváradi parancsnok ugyanekkor 4000 szerbbel és nagyobb német csapattal Rabutin elé ment, a kivel Szentes táján akart egyesülni. Csakhogy az egyesülés nem ment könnyen, mert a kuruczok Jenőnél táboroztak. Rabutin tehát Szeged felé vette útját, itt átkelt a Tiszán, de nem mert a Dunának menni, hanem Szolnoknak tartott. Közben a kuruczok a halasi elsánczolt táborukból Ilosvay Imre és Bikk László vezérlete alatt egyre Szeged körül leselkedtek és a "németkében" sok kárt tettek. Nehem e közben szintén elérte a Tiszát és augusztus 25-én Csongrádnál egyesült Rabutin agyonhajszolt hadával, melyet Nehem szerb csapatai mentettek meg a végpusztulástól. Szolgálatuk elismeréséül I. József 1706 szeptember 27-én megerősítette a szerbek kiváltságlevelét, melyet I. Lipót király adott nekik.
Nehem hadainak átvonulása és a halasi kuruczok portyázásai rendkívül nagy áldozatokat követeltek a vármegyétől. A pusztulás képét élénken megvilágítja Bercsényinek 1706 november 17-én kelt levele, a melyben Bácska pusztulásának ecsetelésekor többek között azt mondja, hogy lovasságát Szeged tájékára küldötte, mire a szegediek azt válaszolták, arra a vidékre bizony ne küldje seregét, mert hacsak Zentát, Szabadkát, Kanizsát és e helységek környékeit fel nem veri, másutt semmit sem fog találni; ha pedig mélyebbre akarna nyomulni, legalább két hétre való kenyeret vitessen magával. (Thaly Kálmán: Arch. Rak. V. 321.)
1707. év elején azonban Károlyi Sándor átkelvén a Tiszán, február 18-án Makóra, 21-én Csanád alá érkezett, honnan február hó végén Berthóti Istvánt egy lovascsapattal a Bácskába küldte portyázni, mire viszonzásúl a szerbek április 3-án kora reggel rátörtek a védetlen Kecskemétre, melyet kiraboltak és felgyújtottak. Fosztogatás közben 394 embert, közöttük több török kereskedőt legyilkoltak. Ha Nagykőrösről idejében a segély meg nem érkezik, Kecskemét végpusztulásra jutott volna. A nagykőrösiek közeledtére azonban a szerbek nagy zsákmánynyal és számos fogolylyal a tiszai Határőrvidékre vonultak vissza, honnan a foglyokat Péterváradra szállították.
A kecskemétiek, elfogott rokonaik kiváltása érdekében, a péterváradi és a szegedi parancsnokokhoz fordultak, a kik azonban elsősorban a Berthóti által elfogott szerbek szabadonbocsátását követelték. A tárgyalások megindultával a péterváradi parancsnok május 9-én 110 kecskeméti foglyot Szegedre kísértetett, ezeknek nagy része azonban az úton elhalt, többen pedig megszöktek.
A Kecskeméten legyilkolt török kereskedők miatt azonban a bécsi udvarnak gyűlt meg a baja a portával s a török beavatkozást csak hosszabb diplomácziai tárgyalásokkal lehetett elhárítani. Végre akként egyeztek meg a portával, hogy a kecskeméti mészárlásban részt vett szerbek családonként két-két, a többiek egy-egy forintot fognak fizetni kártérítésül. A szerbeknek egyidőre el is ment a kedvük hasonló támadásoktól.
Rákóczi ekkor Szent-Miklósy Jánost a jász ezerrel, Szűcs Farkast a szegediekkel és Csajághy Jánost némi gyalogsággal a három város oltalmára küldte. De mivel a kuruczok nem hatoltak lejjebb, a szerbek pedig békében maradtak, az 1707. év folyamán nevezetesebb hadiesemény nem történt a vármegye területén. (Reizner: Szeged tört. I. 221. Márki Sándor dr. i. m. I. 350. - Századok 1868., 703.) Csak 1708 április havában jött ismét hír a bácskai szerbek készülődéseiről; 144de Sőtér Tamás ezredes állandóan résen állott. Midőn ezt a szerbek megtudták, egyelőre lemondtak a támadásokról.
Az ónodi gyűlés után.
Az ónodi gyűlés után, az udvar végre komolyan kezdett foglalkozni a magyar országgyűlés egybehívásával, mert valamely alkotmányos testülettel szándékozott az ónodi gyűlés határozatait törvényteleneknek nyilvánítani. 1708 február 29-én József király Pozsonyba hívta össze a rendeket. Ezen az országgyűlésen Bács vármegye is képviselve volt, de hogy kikkel, azt nem állapíthatjuk meg; valószínű, hogy a szerb határőri katonaság főbbjei képviselték a vármegyét, mert az önkormányzati élet teljesen szünetelt s magyar ember még akarva sem maradhatott volna meg az akkori viszonyok között a mai vármegye területén. Az országgyűlésen megjelent a szerbek új pátriárkája: Diakovics Ezsaiás is, a ki a szerbek nevében egy emlékiratot nyújtott át, a melyben országos állásuk elismerését és jogviszonyaik szabályozását kérelmezték. Miután az országgyűlés kérelmöket kedvezően fogadta, a bácskai szerbek 1708. év nyarán Nagykőrös, Czegléd és más magyar helységek elpusztításával akarták hálájukat kimutatni. Nagykőrösön azonban, a hol már előre értesültek a szerbek szándékáról, felkészülve fogadták őket, s szeptember hó 11-én vitézül visszaverték a támadókat, mire a szerbek, kocsikra rakván sebesültjeiket, meg sem állottak Szegedig. (Iványi István: A Tiszai Határőrvidék. Hazánk, 1886., 136. - Századok 1868., 706. Zsilinszky Mihály: Az 1708. évi országgyűlés.) Rákóczi ekkor Béri Balogh Ádámot és Szűcs Istvánt küldte ellenük, az utóbbi, a kit a kuruczok "a ráczok ostora" néven tiszteltek, több lovastámadással torolta meg rablókalandjaikat.
A kurucz fölkelés hanyatlása.
A trencséni vereség (1708 augusztus 3.) végzetes volt a kuruczokra nézve. Bekövetkezett a rohamos hanyatlás. A hosszas küzdelem alatt elfáradt magyar népen a csüggedés vett erőt, a mihez még a rettenetes pestis-ragály járult, mely 1708-ban a török területről Aradon és Csanádon átcsapott a Duna-Tisza közére is. Kecskemét, Czegléd és Nagykőrös lakosai, a kik legjobban ki voltak téve a támadásoknak, hogy a szerbek pusztításaitól megmeneküljenek, bejelentették Budán és Szegeden hódolatukat. E meghódolás azonban időelőtti volt, miután 1709. év elején a kuruczok még nem szorultak ki a Duna-Tisza közéről. Az év elején Szemere László kurucz dandárnoknak 3 lovasezredből álló dandárát küldték Pest vármegyébe telelőre. E dandárból Sőtér Tamás és Nyúzó Mihály a Rákóczitól Konstantinápolyba küldött követség kíséretéül rendeltetvén, midőn a követeket a török területig elkísérték, Makóról visszajövet, az aradi vár körül tanyázó szerbeket levagdalták.
A kuruczoknak ezt a támadását a bácskai szerbek nem hagyták bosszúlatlanul. Alig hogy kitavaszodott, Kecskemét alá csaptak és a többi között Szűcs István lovashadnagy marháit elhajtották. Erre Szűcs István két hét alatt talpra állította Kecskemét, Czegléd és Kőrös lovasságát s azzal Bács vármegyére tört, s miként gróf Herberstein Ernőnek Szegedről május 17-én a kecskeméti tanácshoz intézett leveléből értesülünk, egész Bács helységig hatolva előre, nagymennyiségű szarvasmarhát, lovat hajtott el, sőt az ottani jobbágyok közül is többet foglyúl ejtett. (Századok 1868. 713.) Erre a bácskai szerbek május 21-én a legkevésbbé védett Czeglédre törtek, a várost felprédálták, több embert megöltek és a lakosok közül 18-at magukkal hurczoltak.
1709. év tavaszán a pestis a Duna-Tisza közén mindegyre több áldozatot követelt. A kuruczok nem bocsátottak több hadat e vidékre, hogy a ragály áldozatául ne essenek. Nyáron azonban, a mint a ragály kissé alábbhagyott, a szerémségi és a bácskai szerbek ismét gyülekezni kezdtek és hír szerint Kecskemét, Czegléd és Jászberény megtámadására készülődtek. Bottyán János, a ki ekkor Selmeczbányánál a császáriakat véres ütközetben visszaverte, futártól értesülvén az alföldi városok szorongatott helyzetéről, gyorsan a szerbek ellen indult. Lovasságát előre küldvén, ő maga táborkarával és a gyalogsággal a három alföldi város védelmére sietett, de útközben szept. 27-én a tarnaőrsi táborban elhúnyt.
1709. év őszén a Duna-Tisza köze is a császáriak birtokába került; a kuruczok elvonultak, a szerbeknek pedig többé nem akadt dolguk, mert a szegedi várparancsnok szigorúan megtiltotta nekik Kecskemét és a többi városok háborgatását. 1710-ben gróf Herberstein szegedi várparancsnok azonban még egyszer hadba szólította a szerbeket, mert Rákóczi, XII. Károly vert hadából 145mintegy 3000 zsoldost, a kik magyar területre menekültek, felfogadván, a Potoczki vezérlete alatt álló lengyel csapattal együtt a Tisza-vonal védelmére állította fel, sőt egy részüket Kecskeméten szállásolta be. Erre Herberstein a bácskai szerbekkel Kecskemétre tört, a lengyeleket szétverte és közölök sokat elfogott. (Századok 1868. 716.) 1710 nyarán a Duna-Tisza közén a kurucz világnak már vége volt.
A szerbek visszatértek házi tűzhelyeikhez és a Szerémségbe menekültek is haza vágyódtak. A közel egy évtizedig tartott küzdelem alatt az egész vármegye sivataggá vált. Az a kevés számú nép, mely e rettentő küzdelmet túlélve, visszatért, nem ismert többé egykori lakóhelyére. Évtizedek kitartó munkájára volt szükség, hogy a vármegye újjászülethessen és a jövő fejlődésének alapjait lerakhassa.
3. A XVIII. század és a franczia háboruk kora. 1711-1815.
Bács vármegye a szatmári béke után.
A szatmári békével új korszak, a belső átalakulás és a helyreállítás nagy munkája veszi kezdetét a vármegye történetében. A szabadságharcz alatt teljesen elpusztult a vármegye területe, a vármegye nemessége, tisztikara elmenekült, lakosai elbújdostak, a vármegye hivatalos iratai elvesztek, levéltára megsemmisült és miként a török hódoltság után, most is mindent újból kellett kezdeni. A vármegyei önkormányzat, mely hosszú ideig tétlenségre volt kárhoztatva, csak lassan-lassan tért vissza rendes medrébe, s a szatmári békekötés után közel másfél év múlt el, hogy a vármegye újból szervezkedhetett.
A vármegye rendei első ízben 1712 decz. 1-én, gróf Csáky Imre érsek-főispán meghívására, a vármegye területén kívül, Kalocsán, az érseki székhelyen gyűltek egybe. E közgyűlésen mutatták be az 1712. évi június 2-án kelt új adománylevelet, melyet az érsek-főispán eszközölt ki III. Károly királytól az 1699. évi adománylevél helyébe. Ezen a közgyűlésen alakították meg a vármegye tisztikarát. Alispánná báró Pejacsevics Györgyöt, főjegyzővé Skvarics Jánost választották meg, a kit egyúttal az alispán helyettesítésével is megbíztak. Szolgabírák lettek Grossics László a bácsi, Miklosics Majkó a bajai és Urbanecz Mátyás a zombori járásban, a kit egyszersmind a házipénztárosi teendőkkel is megbíztak. (Évkönyv 1893. évf. 158.) Az új tisztikarra hárult volna a vármegyei közigazgatás szervezése; e feladatában azonban jelentékeny akadályokba ütközött. A katonai hatóságok, az 1716-ban kitört török háborúk, a szerb határőrök féktelen kicsapongásai, mindmegannyi gátló tényezők voltak a vármegyei önkormányzattal szemben. Ehhez járult még a pestis-ragály, mely 1713-ban sem szűnt meg teljesen. Ebben az évben újabb királyi rendelet intézkedett a ragály tovaterjedésének megakadályozására.
Még mielőtt az 1712. évi május havában megnyílt országgyűlés megkezdte volna a tárgyalásokat, a törvényjavaslatok elkészítésére bizottságot küldtek ki, mely jún. 6-ára fejezte be munkáját. Az e bizottságtól beterjesztett törvényjavaslatok között ott találjuk, hogy Bács és Bodrog vármegyék, melyeket a törököktől visszafoglaltak, de a melyek eddig a császári udvari főhaditanács és a kamara igazgatása alatt állanak, Magyarországba visszakebelezendők. A rendeket e javaslat nem elégítette ki és a két vármegye visszakebelezésén kívül, még az ország területi épségét sértő tiszai Határőrvidék megszüntetését is kérelmezték.
Bodrog vm. újabb fölélesztése.
III. Károly király, a ki alig néhány nappal a bizottsági munkálatok befejezte előtt, Bács vármegyét, habár megnyirbált területtel, visszaállította, júl. 11-én adott válaszában a rendek kérelmét méltányosnak találta, de annak teljesítése, úgymond a leirat, sok nehézségbe ütközik, mert katonai és politikai érdekeken kívül jelentékeny akadályul szolgál az a körülmény, hogy az újra alakítandó Bács és Bodrog vármegyék határait megállapítani nem lehet. A tiszai Határőrvidék tehát még továbra is a vármegye joghatóságától független területet alkotott. A rendek előterjesztésének azonban mégis lett annyi eredménye, hogy a pestis miatt az 1712. évben megszakított országgyűlésnek 1714 szept. havától 1715 június 15-ig terjedő végszakában, a m. kir. udvari kanczellária javaslatára, III. Károly király Bodrog vármegyét is felélesztette. Ez az intézkedés azonban az alsó Duna-Tisza közén az állapotokat még zavarosabbá tette s közel két évtizeden át tartó bonyodalmak szülőoka lett.
146Az állandó katonaság eltartására kivetendő új adók a közterhek igazságosabb felosztását tették szükségessé, melyek az ország gazdasági és népességi viszonyainak ismeretét követelték. Különösen a törökök által visszafoglalt terület teljesen ismeretlen volt a közteherviselés szempontjából. A török hódoltság megszűnte után Bács-Bodrog vármegye területén 1699-ben volt ugyan egy összeírás, de ennek adatai elveszítették értéküket, mert a szabadságharcz teljesen felforgatta az itteni viszonyokat. Az országgyűlés még 1715-ben hozta meg az összeírást elrendelő törvényt, melyet még ebben az évben foganatosítottak. Mielőtt azonban ennek előadásához fognánk, lássuk, minő bonyodalmakat okozott Bodrog vármegye felélesztése.
A bodrogi új főispán.
Még együtt volt az országgyűlés, midőn III. Károly király 1715. év első napjaiban gróf Nádasdy Pált, Fogaras örökös urát, Amália herczegnő kamarását és a császári rezidenczia palotagrófját, Bodrog vármegye főispánjává kinevezte s 1715. évi jan. 18-án, az elveszett kiváltságlevél helyett, mint az oklevél mondja, a régihez hasonló új czímeres pecsétet adott. Mikor ezt az adománylevelet kiállították, sem Bécsben, sem itthon Magyarországon senkinek sem volt tudomása a régi Bodrog vármegye határairól, csak annyit tudtak, hogy Bács vármegye szomszédságában, a Duna és a Tisza egybefolyásánál terülhetett el.
Ezt látszik kifejezni a vármegye részére 1715-ben adományozott czímer is, mely Péterváradon alúl, a Tiszának a Dunába torkolásánál emelkedő Bodrog várát akarja feltüntetni. A paizs közepén folyó víz a Duna lenne, melybe rézsút, két zöld part hoszában, a Tisza ömlik, míg hullámai fölött vadkacsa repül. A Duna folyamon túl, balra, Bodrog kéttornyos vára, jobbra a háttérben hegyek lánczolata s fölötte ragyogó arany nap és ezüst-csillag van ábrázolva. (Királyi könyvek: XXX. 427.)
Főispánja és czímeres pecsétje tehát már volt Bodrog vármegyének, de területe nem volt kikerekítve. Gróf Nádasdy Pál főispán a Duna-Tisza szögét tekintvén Bodrog vármegye területének, a vármegye székhelyét Pétervárad-Sáncz - vagyis a mai Ujvidék - helységbe tette át, mely akkoriban részben katonai, részben polgári igazgatás alatt állott. Nádasdy 1715 márcz. 25-ére tűzte ki beiktatását, melyre a szomszéd Bács vármegyét és a katonai hatóságokat meghívta. A katonai hatóságok azonban nem szívesen látták az új vármegye alakulását. Löffelholz, péterváradi parancsnok nem is ment el a beiktatásra. Hasonlóan távol maradt Cornet József, a szegedi kamara tiszttartója is, a ki éles szemével hamar észrevette a helyzet tarthatatlan voltát, melynek már április 13-án kelt levelében is kifejezést adott.
Az új tisztikar.
A katonai és a kamarai hatóságok képviselőinek távolmaradása azonban nem akadályozta meg a beiktatási ünnep lefolyását. (Iványi István: Az új Bodrog vármegye. Hazánk 1887. évf. 125-127.) A királyi oklevél felolvasása után, gróf Nádasdy Pált, Deteri Orbán Mátyás Alajos kalocsai kanonok és titeli prépost a főispáni méltóságba minden ellentmondás nélkül ünnepélyesen beiktatván, a jelen lévő nemesség hálaérzetének adott kifejezést. A beiktatást a vármegyei tisztikar megalakítása követte. Mivel Bodrog vármegyének nemessége nem volt, a tisztikart jórészt Bács vármegyétől vették, I. alispán Urbanecz Mátyás lett, a ki e mellett a Bács vármegyében viselt helyettes alispáni tisztét is megtartotta. Fizetését 300 frtban állapították meg. Főjegyzővé Osztroziczky Imrét választották meg, 300 frt fizetéssel, pénztárnok: 380 frt fizetés mellett Grueber Mihály János, főszolgabíró, az egyik bácsi alszolgabíró: Nigrinyi István, föbiztos Rimarecz vagy Szirmácz József Antal, alszolgabíró Vukics Lukács lett. Ezenkívül még egy várnagyi állást rendszeresítettek. Tisztikar tehát már volt, most azonban gondoskodni kellett területről is, a melyre a vármegyei tisztikar hatásköre kiterjedjen. E végből még a közgyűlésről Osztroziczky Imre vármegyei főjegyzőt Bécsbe küldték, hogy az udvarnál Bodrog vármegye területének kihasítását szorgalmazza.
Gróf Nádasdy Pál főispán, beiktatása után megjelent az országgyűlésen, kérvén a királyt és a rendeket, hogy Bács és Bodrog vármegyék elkülönítését rendeljék el. Az országgyűlés ekkor már vége felé járt, s így ez ügy már nem jöhetett szóba; de különben is az 1715: XL. törvényczikk a határpereket a nádor hatáskörébe utalta. III. Károly király tehát az előtte megjelent főispánt gróf Pálffy Miklóshoz utasította, a ki személyesen nem járhatván el ez ügyben, a viszály elintézését Patachich György boszniai püspök elnöklete alatt álló bizottságra bízta.

II. Rákóczi Ferencz. (Az Orsz. Képtárból.)

III. Károly. (Az Orsz. Képtárból.)

Ferencz lotharingiai herczeg. (Az Orsz. Képtárból.)
149A két vármegye elkülönítése
Miután a két vármegye elkülönítését elvben kimondták, az udvari főhaditanács rendeletet intézett Löffelholz péterváradi és gróf Herberstein Ernő szegedi parancsnokokhoz, hogy Nádasdy főispánnak, a két vármegye elkülönítése alkalmával támadható zavarok megfékezése czéljából, a mennyiben katonai érdekekbe nem ütközik, a szükséghez képest karhatalmat bocsássanak rendelkezésére.
A Patachich boszniai püspök elnöklete alatt álló bizottság 1716 január 21-én megjelenvén Zomborban, miután az érdekelt feleket meghallgatta és a bemutatott okmányokat áttanulmányozta, a következő eredményre jutott: 1. Bodrog vármegye területe a Duna és a Tisza között fekszik. 2. Szerém, Csanád, Bács és Temes (?) vármegyékkel határos. 3. A bizottság elismeri, hogy Bodrog vármegye a Duna mellett volt és a már romban heverő Bodrog váráról lett elnevezve. 4. Szabadka és Zombor is Bodrog vármegyéhez tartozott. A rendkívüli hideg időjárás miatt a bizottság nem ment ki a helyszínére, hanem mint a ki jól végezte a dolgát, hazautazott.
De Bács vármegye, melynek érdekeit mélyen sértette a bizottság határozata, nem nyugodott bele az ítéletbe, hanem kieszközölte, hogy az ügy újból tárgyaltassék. A nádor már márczius havában elküldte Bács vármegye tiltakozását Patachich püspöknek, de a határkérdés egyidőre függőben maradt, mert III. Károly, alkalmasint a közbejött török háború miatt, még július 15-én meghagyta a nádornak, hogy a két vármegye határainak megállapítására netán kitűzött tárgyalást halaszsza el. (Iványi i. m. Hazánk, 1887., 129.) De gróf Nádasdy Pál udvari befolyásával mégis keresztül vitte, hogy a két vármegye határügye az év őszén ismét tárgyalás alá kerüljön.
Az év tavaszán és nyarán mindkét vármegye buzgón gyűjtötte az adatokat. Bács vármegye az egész országba ügynököket küldött szét, hogy a hajdani Bodrog vár fekvését kikutassák. A vármegye megbízottai többek között elmentek Pozsonyba is, hol a káptalani levéltárban kutattak, sőt egyes tudósok gyűjteményeiből és feljegyzéseiből is igyekeztek bizonyítékokat szerezni.
Miután Patachich püspök időközben meghalt, a nádor a határper felülvizsgálását Berkes András váczi prépostra bízta és melléje bírótársakúl Pest és Somogy vármegyék alispánjait és egy-egy szolgabiráját s két Szeged városi tanácsnokot rendelt ki.
Berkes András azonban gyengélkedése miatt nem tehetett eleget a megbízásnak, mire a nádor Glavenics Sebestyén pécsi kanonokot nevezte ki a bizottság elnökévé. Az új elnök 1717 márczius 8-ára hívta össze a két vármegye kiküldötteit Zomborba. De mivel ekkor Bács vármegye vonakodása miatt nem tudtak megegyezni, Glavenics kanonok szeptember 8-át tűzte ki új tárgyalási határnapúl. E tárgyaláson Bodrog vármegyét báró Pejacsevics György alispán, Grueber Mihály János, Osztroziczky Imre és Szirmácz József Antal, Bácsot pedig Babarczi Ferencz érseki helynök, Viszlay András és Urbanecz Mátyás II. alispán képviselték. Miután a bizottság végighallgatta mindkét vármegye előterjesztését, szeptember 15-én Monostorszegen helyszíni szemlét tartott, a régi Bodrog-vár helyének megállapítása végett.
A terület kijelölése.
Végre szeptember 17-én, 9 napi tárgyalás után, a bizottság Új-Palánka helységben ítéletet hozott, mely szerint a két vármegye közötti határút a Mosztonga patakot jelölték meg, mely a mai Gádortól délre, Zomboron és Bácson át, Dunabökénynél ömlik a Dunába. Ennek alapján a bizottság kimondta, hogy 1. A Mosztonga s a Duna közötti terület Bács vármegyéhez tartozik. 2. Bácshoz tartoznak még Széplak, Uros, Fizinda vagy Füzeg és Tovarisova falvak és puszták. 3. Bodrog vármegye hajdan külön területtel bírt és kétségkívül a Duna-Tisza közében feküdt. 4. A Mosztonga alatt, Dunabökénytől kelet felé, a Duna mentében és éjszakkeleti irányban Verbász felé eső falvak és puszták, a már említett négy helység kivételével, Bodrog vármegyéhez tartoznak. 5. Futak és más helységekre nézve, melyeket a régi okmányokban hol Bács, hol Bodrog vármegye területéhez számítottak, a hovatartózandóság kérdése eldöntetlenül marad. 6. A földesúri jogok sértetlenek maradnak. 7. Fenntartották mindkét vármegyének az a jogát, hogy ha időközben jobb bizonyítékokat talál, ezek alapján határkiigazítást kérhessen.
Bács vm. tiltakozása.
Ebbe az ítéletbe Bodrog vármegye belenyugodott. Berényi Gergely, a pécsi káptalan jegyzője, az alkalmat felhasználva, a főispán meghatalmazottjaként, 150másnapra, vagyis szeptember 20-ára tisztújító közgyűlést hirdetett Új-Palánkára, melyen Glavenics Sebestyén, valamint a határperben kiküldött bizottság tagjai is megjelentek. Ezen a közgyűlésen Bács vármegye bejelentette tiltakozását az ítélet ellen. Ezen nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy Bács vármegyének amaz 50 helységből, mely a szabadságharcz lezajlása után még megmaradt, 26-ot kellett volna átengednie Bodrog vármegyének s így Bácsnak csak 24 helysége lett volna, melyre 25,752 frt hadiadót vetettek ki, míg Bodrog hadi adóját 26 kisebb helység után 4500 frtban állapították meg.
Bodrog vármegye, a szeptember 19-én hozott ítélet hatása alatt, hozzáfogott az önkormányzat szervezéséhez. A szeptember 20-án tartott tisztújítás alkalmával három jelölt közül báró Pejacsevics Györgyöt első alispánná, Osztroziczky Imrét újból főjegyzővé választották. Grueber Jánost pedig az eddig viselt főpénztárosi állásában megerősítették. Főszolgabíró Szirmácz József Antal, alszolgabíró Sculics Mátyás lett. Egyben rendezték a tiszti fizetéseket is. A főispán tiszteletdiját 1500 frtban állapították meg, a vármegyei tisztviselők illetményeit az 1715-ben megszavazott összegek alapján folyósították.
Az újonnan megválasztott tisztikarnak első teendője a vármegyének odaítélt községek összeírása volt. Az összeírás 1717 október 12-én vette kezdetét, de csak 16 helységre terjedt ki. E 16 helységben összesen 273 adóköteles családot, illetőleg 655 adózót találtak. Bodrog vármegyéhez tartozott a futaki uradalom is, de az idetartozó községek adózás tekintetében alig jöhettek számításba, mivel az utolsó török hadjárat alatt tönkrementek.
A határperben kiküldött bizottság ítéletét deczember 4-én a nádor megerősítvén, Bács vármegyéhez leiratot intézett, melyben szigorúan meghagyja, hogy a vármegye a jövőben Bodrog vármegye ügyeibe ne avatkozzék, hanem a törvényes úton keresse igazát, egyúttal intézkedett Bodrog vármegye adóportáinak kihasítása iránt is.
Bács vármegye kénytelen-kelletlen engedett és 1718 január 21-én szerződést kötött Bodrog vármegyével, melyben mindkét törvényhatóság a nádori bizottság határozatainak megtartására magát kölcsönösen kötelezte. A bizottságtól kijelölt helységeket 1718 január 21-én vette át Bodrog vármegye és erről a nádornak is jelentést tettek. (Várm. levélt.)
Gróf Nádasdy Pál főispán 1719. év folyamán a vármegyét újból szervezni óhajtván, márczius 3-án közgyűlést tartott, a melyen báró Pejacsevics György helyébe, a ki öreg korára való hivatkozással megvált az alispánságtól, Urbanecz Mátyást választották meg alispánná, kinek fizetését 500 forintban állapították meg. Főjegyző ismét Osztroziczky Imre, pénztárnok Grueber János Mihály lett, a kit az alispán-helyettesi teendőkkel is megbíztak.
Az új szervezéssel a vármegyét két járásra osztották fel, az egyik volt a titeli, melynek szolgabírájává Szirmácz József Antalt választották meg, évi 200 forint fizetéssel. A futaki járás szolgabírája Vukics Lukács lett. A titeli járás Kértől Verbászig, innen pedig a Tisza torkolatáig terjedt. A futaki járás Pétervárad-Sáncztól, vagyis a mai Ujvidéktől, a Duna mellett Dunabökényig húzódott, magába foglalva Parabuty, Pivnicza és Deszpot-Szent-Iván helységeket.
A deczember 10-én tartott közgyűlés Bodrog vármegye költségvetését 1720. évre 17.324 forint 75 denár szükséglettel állapította meg. A vármegye tisztikara nagy buzgalmat fejtett ki a vármegye szervezése körül. Hogy a vármegyének állandó székhelye legyen, Pétervárad-Sáncz kamarai mezővárosban a térparancsnokság major-épületét megyeházzá alakították át, sőt tervbe vették a helységnek városi kiváltságokkal való felruházását is. Csakhogy a vármegyét a további munkásságában megakasztotta Bács vármegye, mely 1720-ban ismét megindította a határpert. (Iványi István i. m. Hazánk 193-200.)
Országos összeírás 1720.
Mikor 1720-ban az országgyűlés kiküldöttei az országos összeírás czéljából az alsó Duna-Tisza közén megjelennek, Bodrog vármegye már önálló törvényhatóságként volt szervezve. Az 1720. évi összeírás különösen becses adatokat nyujt a vármegye akkor népességi, gazdasági viszonyairól és közállapotairól. Bács vármegyét első ízben 1715-ben írták össze, az ekkori összeírás azonban már azért is hiányos, mert a katonai hatóságok nem engedték a határőrvidéki lakosságot összeírni. Az összeírás mindamellett kiterjedt a Határőrvidékre is s mivel ekkor még Bodrog vármegye nem volt elkülönítve, úgyszólván a mai Bács-Bodrog vármegye egész területére nézve nyerünk adatokat.
151Az összeírás szerint e területen 58 helységet találtak; e helységek a következők: Almás, Bácsalmás (második hasonnevű helység), Alpár, Bács mezőváros, Bácsincze, Baja mezőváros, Baracska, Begecs, Béreg, Bogojeva, Bogyón, Borsod, Dautova, Deszpot-Szent-Iván, Doroszló, Futak mezőváros, Gajdobra, Gardinovcze, Glozsán, Goszpodincze, Jankovácz, Karavukova, Káty, Katymár, Kér, Keresztúr, Kollut, Kovil, Kuczura, Kula, Kupusina, Legyen, Lók, Bátmonostor, Monostorszeg, Mosorin, Novoszello, Obrovácz, Parabuty, Paraga, Passinada, Petrovácz, Pivnicza, Plávna, Sóvé, Szántova, Felső-Szent-Iván, Szent-Lőrincz, Szilbás, Szivácz, Szonta, Szterbácz, Tovarisova, Túria, Pétervárad-Sáncz, Vajszka, Verbász, Zombor. - Ez 58 helységben 1252 jobbágy és 15 zsellér, vagyis összesen 1267 háztartást találtak az összeírók. Ebből 35 magyar, 30 német és 1202 szerb háztartás volt. Mivel az összeíró bizottság csupán az adó alá eső területeket vette fel, az összeírt terület még igen csekély volt. Összeírtak 6458 köbölös szántóföldet, 2492 kaszás rétet és 399 kapás szőlőt.
1720-ban Máramaros vármegye küldöttei teljesítették az összeírási munkálatokat. Ez az összeírás, miután a vármegye zavaros közállapotai némileg tisztázódtak, Bodrog vármegyét elkülönítették s a Határőrvidéket már előzőleg felvették, minden tekintetben eredményes volt és rendkívül becses adatokat szolgáltat az akkori népességi és gazdasági viszonyokra. Az összeírás külön-külön tárgyalja Bács és Bodrog vármegyéket, valamint a Határőrvidékeket is.
Bács vármegye.
Bács vármegyében ekkor 3 mezővárost és 25 községet, vagyis összesen 28 helységet találtak. A vármegye még nem volt járásokra osztva, mert a járási beosztás csak 1722-ben történt. Az összeírás szerint a követező helységek tartoztak Bács vármegyéhez: Bácsalmás, Bács mezőváros, Bácsincze, Baja mezőváros, Baracska, Béreg, Bogojeva, Bogyón, Borsod, (Katymárral lett összeírva), Dautova, Doroszló, Karavukova, Katymár, Kollut, Kupusina, Bátmonostor, Monostorszeg (Alsómonostor), Passinada, Plávna, Rigyicza, Szántova, Felső-Szent-Iván, Szivácz, Szonta, Szterbácz, Tovarisova, Vajszka, Zombor mezőváros. A községeken kívül még 12 pusztát írt össze a bizottság; erre vonatkozólag megjegyzi az összeírás, hogy a puszták hajdan mind önálló községek voltak s a török háborúk idejében pusztultak el. E pusztákat ekkor a határőrök bírták, de az összeírt pusztákon kívül még voltak egyes puszta területek, melyeket a községek bírtak.
Az 1720. évi összeírásban Bács vármegyében 713 jobbágy, 9 zsellér, összesen 722 adóköteles családfő van felvéve. Ezt az adatot alapul véve, a háztartások összes száma, beleszámítva az összeírásból egy vagy más okból kihagyottakat, 1083-ra, a lélekszám 6498-ra tehető. Az összeírt 722 háztartás nemzetiségi szempontból a következőleg oszlik meg: magyar 18, német 11, szerb 693 háztartás. A magyarok Bács mezővárosban (2), Baján (14), Dautován és Zomborban (1-1) laktak. Németeket csak Baján találtak. A többi helység lakosai mind szerbek voltak.
Az 1720. évi összeírás főleg gazdasági téren tüntet fel rendkivüli haladást. Míg 1715-ben a mai Bács-Bodrog vármegye területén 6458 köbölös szántóföldet írtak össze, addig 1720-ban csupán Bács vármegyében 22.122 köbölös szántót, 1050 kaszás rétet és az évi termést 144.585 köbölre becsülték. Ez adatok kétségkívül igazolják, hogy a mívelés alatt álló terület évről-évre emelkedett, de másfelől kétségtelen, hogy az 1720. évben kiküldött összeírók alaposabb munkát végezhettek. Szőlőterület 1720-ban csak 797 kapás volt, mert a szőlőmívelés csak alig néhány évvel az összeírás előtt vette kezdetét. A termés egy kapás szőlőn átlag 5-6 csebert tett.
Bodrog vármegye.
A szomszéd Bodrog vármegye összeírását ugyancsak Máramaros vármegye küldöttei teljesítették s munkálataikat augusztus 3-án Obrováczon fejezték be. Az összeírás szerint a vármegye területén 2 mezővárost, 25 községet, öszszesen tehát 27 helységet találtak. E helységek a következők: Alpár, Begecs, Bukin, Deszpot-Szent-Iván, Futak mezőváros, Gajdobra, Gardinovcze, Káty, Kér, Keresztúr, Kovil, Kuczura, Lók, Mosorin, Obrovácz, Parabuty, Paraga, Petrovácz, Piros, Pivnicza, Sóvé, Szentmihály, Szilbás, Temerin, Túrfia, Pétervárad-Sáncz mezőváros, Verbász. - Népesség tekintetében az összeírás 594 jobbágy és 47 más, rendesen jövevény, összesen 641 adóköteles háztartást talált. Ha e számhoz hozzáadjak az összeírásból kihagyottakat, a háztartások száma 962-re, a lélekszám 5772-re tehető. Az összeírt háztartások közül nemzetiségre 152nézve 23 magyar, 14 német és 604 szerb volt. A magyarok Futakon (14) és Pétervárad-Sánczon (6) voltak a legnagyobb számmal. Deszpot-Szent-Iván, Pivnicza és Szent-Mihály helységekben egy-egy magyar család lakott. A németek mind Pétervárad-Sánczban laktak. - A mívelés alatt álló adóköteles földterület 16.988 köbölös szántóföldet, 1361 kaszás rétet tett ki. Az évi termést 78.495 köbölre becsülték. 1720-ban a roppant nagy szárazság miatt a vetések tönkre mentek, úgy hogy a legtöbb helyen nem is arattak. A mívelés alatt álló szőlőterületeket 272 kapásra becsülték. Tulajdonképem szőlőskertek nem voltak, csupán a síkságon egyes telepek, a hol rossz vinkó termett.
Dunai Határőrvidék.
A Határőrvidékhez tartozó községeket a bizottság két csoportba foglalta. Külön írták össze a dunai és külön a tiszai Határőrvidék községeit. A dunai Határőrvidék ekkor Kaisersburgi Deller János Jakab péterváradi főparancsnok alatt állott, kinek hatásköre a Szerémségre is kiterjedt. A Határőrvidékhez a következő magyarországi helységek tartoztak: Kovil, Palánka, Titel, Pétervárad-Sáncz, Vilova. Ebben az öt helységben 5 lovas- és 6 gyalog-század volt elhelyezve, melyeknek létszáma a következő volt: 5 kapitány, 8 hadnagy, 3 alhadnagy, 9 zászlós, 9 őrmester, egy szakaszvezető, 24 káplár és 540 közember. Ide tartozott még 70 katona özvegye és 11. védencz. Az összeírás szerint tehát volt 598 szabados, 11 zsellér és 70 egyéb, vagyis összesen 679 háztartás. Ha hozzászámitjuk az összeírásból kihagyottakat; a háztartások összes száma a dunai határőrvidéken 1019-re, a lélekszám 6114-re tehető. Az összeírt háztartások közül csupán 27 volt magyar, a többi szerb. A magyarok Palánkán, Titelen és Pétervárad-Sánczon laktak. A határőröktől mívelt földből összeírtak 11.362 köbölös szántóföldet, 1211 kaszás rétet és 356 kapás szőlőt, valamint 10 malmot.
Tiszai határőrvidék.
A tisza-szegedi Határőrvidék 1720-ban a következő 14 katonailag szervezeti helységből állott: Ada (Osztrova), Csurog, Tisza-Földvár, Ókanizsa, Martonos, Mohol, Óbecse, Petrovácz, Szabadka, Szeged, Szenttamás, Zenta, Zombor, Zsablya. A Határőrvidék 18 gyalog- és 17 lovas-századdá volt szervezve, melyeknek létszáma a következő volt: egy őrparancsnok, 18 kapitány, 24 hadnagy, 10 alhadnagy, 28 zászlótartó, két szállásmester, 23 őrmester, három futár, 131 káplár, két kürtös, egy dobos, két írnok, 1144 közember, összesen 1389 ember. Ide tartozott még 115 katonai özvegy, valamint 33 jobbágy és 17 zsellér katonai védencz. Az összeírás adatai szerint összesen 1554 háztartás volt. Ebből 98 háztartás volt magyar és 1381 szerb. A magyarok Csurogon és Szegeden laktak. Megjegyzendő, hogy Szeged városának csupán a Határőrvidékhez tartozó lakosságát írták össze, e városra vonatkozó adatok a további előadásunk folyamán is mindenkor így értelmezendők. - A tisza-szegedi határőröktől mivelt földterület 15.532 köbölös szántót, 747 kaszás rétet, 1825 kapás szőlőt tett; ezenkívül még 33 malmot írtak össze.
Összegzés.
Összegezve az elmondottakat, a mai Bács-Bodrog vármegye népességét 1720-ban a következőleg számithatjuk ki: 1720-ban Bács vármegyében összeírtak 722, Bodrogban 641, a dunai Határőrvidéken 679, a tisza-szegedi Határőrvidéken 1554 háztartást. A helyesbített háztartások számát alapul véve, Bács vármegye lélekszámát 6498-ra, Bodrogét 5772-re, a dunai Határőrvidékét 6114-re, a tiszai Határőrvidékét 13.986-ra tehetjük. Hozzá kell vennünk azonban az összeírásból kihagyott nemesség és papság létszámát, mely Bácsban 1154-et, Bodrogban 64-et, a dunai Határőrvidéken hatot, a tiszai határőrvidéken 14-et tett. Így a lélekszám 32.608 volna; ebből azonban levonandó a Szeged városában összeírt tiszai határőrség és annak házinépe (1740 lélek) s így a mai Bács-Bodrog területén 1720-ban 30.868 lélek lakhatott.
Ez a szám azonban csak megközelítően tünteti fel az akkori lakosságot, mert az összeírás a zsidókat sem számítja a lakosság közé. A zsidókról 1735-38-ból és 1750-ből maradtak fenn összeírások. 1735-ben 22 családfőt, összesen 95 családtagot, 1750-ben 109 lelket írtak össze. Az 1735-ben összeírt 22 családfő közül Baján hat, Petrováczon 15 és Ósziváczon egy lakott. Az összeírt 95 lélek így oszlott meg: 22 családfő, 21 feleség, 5 serdült, 36 serdületlen gyermek, a háztartásbeliek közül pedig: egy férfitanító, hat férfi, négy nőcseléd. Az összeírt családfők közül foglalkozásukra nézve volt: egy sakter, három fuvaros, két pálinkafőző, három szabó, egy boltos, öt házaló, egy szállitó, egy iparos és öt másfoglalkozású. Származási helyükre nézve nyolczan Magyarországból valók voltak, a többiek leginkább Morvából, Csehországból és hárman Lengyelországból költöztek 153be. Nem kevésbbé érdekes adatokat találunk az 1720. évi összeírásban az iparra és a kereskedelemre nézve is, melyeket azonban az e vármegye iparát és kereskedelmét tárgyaló fejezetben közlünk.
Az 1715-1720. évi összeírások szolgáltak volna az új adókivetés alapjául; de már 1724-ben belátták, hogy az összeírási munkálatokat az egyes vármegyékre kivetendő adók összegének megállapításánál irányadónak venni nem lehet. Ezért az udvar 1724-ben a helytartótanácsot bízta meg az összeírás keresztülvitelével. A nemesség azonban nem egyezett bele az új összeírásba, mert a jobbágytelkek adó alá vonásával beismerte volna, hogy azoknak nem ő a birtokosa, lemondott volna tehát arról a jogról, hogy azokat esetleg saját czéljaira foglalja le. A nemesség álláspontja az 1728. évi országgyűlésen teljes diadalt aratott. Az udvar elejtette az összeírás tervét s így nem tehettek mást, minthogy a katonai hatóságok meghallgatásával állapítsák meg az adó kulcsát. A katonai hatóságok már ekkor javasolták Bács vármegye portáinak felemelését, mivel bár kevés a helysége, de azok eléggé népesek. A marhatenyésztés és a földmívelés is virágzásnak indul, ellenben Bodrog vármegyénél, ha megmarad önálló törvényhatóságnak, nem emelhető a porták száma. (Millen. Tört. VIII. 49-51. Marczali: Magyarorsz. II. József korában. II. 76.)
Bács vármegye a XVIII. századtól kezdve gyors fejlődésnek indult; a telepítés is mindegyre nagyobb arányokat öltött, népessége is folyton szaporodott s így portáinak száma mindegyre emelkedett. 1733-ban még hatodrész adót fizet, mint Nyitra vármegye, 1780-ban már Nyitra vármegye adójának kétötödrészét szolgáltatja be, 1847-ben pedig 66-al meghaladta Nyitra vármegye portáinak számát. A vármegye portáinak emelkedését a következő kis táblázat tünteti fel:
év1723172417291733178017921847
porták száma66576161120112 ½290
Bács vármegye újabb határpere
Bács vármegye nem nyugodott bele a határügyben kiküldött bizottság ítéletébe, hanem közvetetlenül a királyhoz folyamodott perújításért. Pálffy Miklós nádor 1720. év elején kapta meg az uralkodó leiratát, melyben Bács vármegye kérelmének helyt adva, a határper újrafelvételét rendelte eI. A nádor maga helyett Berkes András hatvani prépostot küldötte ki, a ki június 28-át tűzte ki bírói eljárásának határnapjául, de ezt utóbb szeptember 2-ára halasztotta, midőn a szomszéd Pest és Baranya vármegyék megbízottaival, hosszú vizsgálat után és a viszálykodó törvényhatóságok előterjesztéseinek meghallgatásával ítéletre került a sor.
Ez ítélet következtében, melyet a bizottság 1720 szeptember 14-én Baján hozott, mindkét vármegye fekvését egyszerűen megfordították. A bizottság ugyanis Kaputól (Kupuszina, ma Bácskertes) kezdve, a Duna mentében lefelé eső területet Bács vármegyének ítélte oda, ellenben Kaputól felfelé, Solt vármegye határáig, innen kelet felé Jankovóig (Jánoshalma) s innen a Kúnság határa mellett a Tiszáig, beleszámítva Szabadkát is, és Csongrád vármegye határáig, Martonos és Kis-Kanizsa között, továbbá délfelé, beleszámítva Kis-Kanizsát, Zentát, Szent-Mihályt, Ujfalut és Tisza-Becsét, Bodrog vármegye területének nyilvánította. Mivel a belső határokról nem állottak megbízható adatok a bizottság rendelkezésére, úgy segítettek a dolgon, hogy Kaputól vonalat húztak Zombor alatt Kuczura és Szent-Tamás felé; a mi ezen a vonalon felül volt, Bodrog vármegyének jutott, az alatta fekvő terület pedig Bácsnak.
Ez az ítélet a vármegyék régi fekvésének ugyan jobban megfelelt, de nem nyerte meg Bács vármegye tetszését, mely főleg az okból indította meg a pert, hogy új okmányai alapján az eddigi Bodrog vármegyei területet is megnyerje. Az 1720 szeptember 14-én kelt ítélettel a két vármegye területi viszonyai még jobban összezavarodtak. III. Károly király fel is szólította a nádort, hogy a két vármegye határozottan elkülöníttessék és területük végleg megállapíttassék, hogy az adókulcs megállapítására Pozsonyba összegyűlt bizottság mindkét vármegye portáinak számát végleg megállapíthassa. A nádor felülvizsgálván a határperben 154kiküldött bizottság ítéletét, úgy határozott, hogy miután Bodrog vármegye az 1717-ben hozott ítélet alapján az alsó vidéket kapta, melyet 1718 január 21-én át is vett, mikor egyszersmind térítvényt adott, hogy ha Bács vármegye ezekre a helységekre a jogát kimutatja, azokat akadálytalanul Bácsnak vissza fogja adni, most, miután Bács megindította a pert Bodrog ellen, a bizottságnak csakis azt a területet kellett volna bírálat alá venni, melyre Bács jogot tartott. A bizottságnak tehát nem lett volna szabad a Mosztonga fölötti és melletti területre kiterjeszkedni, melyet már az 1717. évi ítélet Bácsnak biztosított.
Miután Bács vármegye már beigazolta, hogy nemcsak a Mosztonga alatti terület az övé, Csomafalvától kezdve egészen Új-Becséig, hanem Martonos és Bátmonostor is hozzátartozik, azért az egész vidék Csomafalvától kezdve Új-Becséig, továbbá Bukintól kezdve a Tisza torkolatáig mind Bács vármegyének adandó. Bodrog vármegyének pedig jut a Zenta melletti Cházló vidéke, valamint a Csomafalvától kezdve egész Szabadkáig és innen a Tiszáig, továbbá ennek mentében egész Becséig terjedő terület.
Ez ítélet következtében a vármegye mai területe, a puszta területen és néhány katonai helységen (Zenta, Osztrova (Ada), Petrovoszello, Földvár, Moholy) kívül, mely Bodrognak jutott, ismét Bács vármegyéé lett. A nádor 1721 február 12-én kelt rendeletével Bencsik Mátyás és Petróczi Mihály szolgabírákat bízta meg ítéletének végrehajtásával. Ezek márczius 12-én hozzá is láttak megbízatásukhoz s Baja várost, Felsőmonostort, Csomafalvát, mely név alatt három sziváczi lakos tanúsága szerint a szerbektől Csonoplyának nevezett helység értendő, valamint az innen dél felé és Új-Becse felé terjedő vidéket, továbbá Császló pusztát, Nyártonost, mely alatt Martonost értették, valamint a Halas felé terjedő Matya földrészt Bács vármegyének adták.
Gróf Nádasdy Pál bodrogi főispán erre megkísérlé, hogy a pör újrafelvételét kieszközölje. Habár Bács vármegye és az udvari kamara mindent elkövettek, hogy a főispán kérelmével elutasíttassék, mégis sikerült neki az udvari kanczellária pártfogását megnyerni, mely azután a határper újrafelvétele iránt 1721 június 5-én előterjesztést tett a királynak, ki azt elfogadta s október 30-án a királyi leiratot továbbították. Gróf Nádasdy Pál azonban a per újrafelvételét nem érte meg, mert 1721 június közepén már nem élt. De azért Bodrog vármegye ügye nem fordult roszszabbra. Hasztalan tett az udvari kamara újabb meg újabb előterjesztést a kanczelláriához a két vármegye egyesítése iránt, a nádor Bodrog vármegye kívánságára hajlandó volt új határjárást elrendelni, főleg miután a vármegye kimutatta, hogy a határperben hozott nádori végítélet végrehajtása szabálytalanul történt.
1721. év folyamán a két törvényhatóság között, főleg a határbejárások miatt, az ellenségeskedések napirenden voltak, melyek mindúntalan a tettlegességig fajultak el. Bodrog vármegye már 1721. év nyarán felírt a nádorhoz a szerbek felbujtása miatt, majd a királyhoz folyamodott, kérve, hogy katonai erővel fékezze meg Bács vármegyét. III. Károly király erre október 6-án felhívja a nádort, hogy egész befolyásával igyekezzék a viszályt kiegyenlíteni és ha Bács vármegye még ezután is ellenkeznék, tudassa a királylyal, hogy méltó büntetést szabjon az engedetlen vármegyére. Bodrog vármegye azonban, miként ezt a kanczelláriához intézett feliratában kifejti, nem sokat bízott ez újabb rendelet sikerében és ismét panaszt emel Bács vármegye ellen, mely az ő területén is szedte az adót, mire a nádor október 23-án Bácsot a jogtalanul szedett adó visszatérítésére kötelezi. (Iványi i. m., Hazánk 1887. évi. 288-296.)
Bodrog vármegye 1721-ben új főispánt kapott Czobor Márk gróf személyében, a kit Szeleczky Márton pestvármegyei alispán és Urbanecz Mátyás Bodrog vármegye volt alispánja 1722 április havában, Szabadka katonai helységben beiktattak. Czobor Márk főispánnak sikerült a határper újrafelvételét kieszközölni. Az 1723 június 27-én kelt királyi rendelet csakugyan meghagyja a nádornak, hogy Bodrog vármegye kérelmére, az általa felhozandó új okmányok alapján, a határpert vegye újból tárgyalás alá, és az egyes vitás helyeket, ha Bodrognak sikerülni fog azokhoz való jogát bebizonyítani, Bácstól vegye el és csatolja Bodroghoz. Bodrog vármegye kérelmére a nádor két megbízottat küldött Bácsba, hogy a helyszínén vizsgálatot tartsanak, különösen a többek között Baja, Jankovácz és más helységek hovatartozása ügyében. A vizsgálat eredményéről nincsenek adataink, annyi azonban kétségtelen, hogy a vitás helységeket nem sikerült Bodroghoz csatolni.
155Bodrog vármegye megszüntetése.
Bács vármegye még 1723 június havában az udvari hadi tanácshoz folyamodott, ne engedje meg a két vármegye elkülönítését és szabadítsa fel a vármegyét a sok katonatartás terhe alól. Bodrog vármegye megszüntetése, miként az gróf Nesselrode tábornok és főhadibiztosnak Pozsonyból az udvari főhaditanácshoz intézett jelentéséből olvasható, 1724-ben már el volt határozva; mindamellett Bodrog vármegye önkormányzata még néhány éven át fennmaradt.
Czobor Márk gróf főispán Baján, 1728 május 24-én tisztújítást tartott, mely alkalommal Szlovenicz Mihály helyettes alispán lemondott állásáról, mire II. alispánná Hammerschmied Ferencz Antalt, azelőtt Bács vármegye II. alispánját választották meg. A közgyűlés Hammerschmied II. alispánt és Fúzár Imre aljegyzőt küldte az országgyűlésre, azzal az utasítással: igyekezzenek a rendekre hatni, hogy Bodrog vármegye nyomoruságos sorsán segítsenek. A követeket azonban az országgyűlésen részvét helyett gúnykaczaj fogadta. Róluk írták a következő gúnyverset:
Non sodos, ignota fides dubius comitatus;
non proprii crines, nuncius iste quis est?
Ez időtájt halt meg gróf Czobor Márk főispán is, kinek halálával Bodrog vármegye utolsó pártfogóját veszítette el s ezzel a vármegye sorsa meg volt pecsételve.
1729 márczius 14-én Hammerschmied II. alispán Bajára közgyűlést hívott egybe, melyen kívüle még két szolgabíró és két esküdt jelent meg. A megjelentek főleg azért óhajtották a közgyűlés megtartását, hogy eddig a saját zsebükből tett kiadásaik megtérüljenek.
Bodrog vármegye 1729 év végén már megszűnt. Mikor az év végén a főispáni állások betöltése ügyében a helytartótanács véleményét nyilvánította, a bodrogi főispánt törölték a kinevezendők sorából, azzal a megokolással, hogy maga a vármegye is megszűnt. 1730 február 4-én a helytartótanács jelentette a királynak, hogy a minden joghatóságától és tisztikarától megfosztott Bodrog vármegye pecsétje Hammerschmiednél van, mire az 1730 február 23-án kelt királyi rendelet Bács vármegye alispánjának meghagyta, hogy a pecsétet vegye be és a helytartó-tanács útján a kanczelláriához terjessze fel. Hammerschmied azonban vonakodott a pecsétet Bács vármegye alispánjának átadni. Ebben az ügyben 1732 deczember 9-én Bács vármegye felterjesztést intézett a helytartótanácshoz, hogy parancsolja meg Hammerschmiednek a vármegyei pecsét, valamint a hivatalos iratok kiszolgáltatását. Hammerschmied a helytartótanács felhívására azt válaszolta, hogy mivel ő Bodrog vármegyében a II. alispáni tisztséget 1733 márczius 8-ig viselte, hátralékos illetményeit most Bácstól, hova Bodrogot bekebelezték követeli. (Évkönyv IX. évfolyam, IV. füzet.) Hogy miként végződött ez az ügy, arra nézve nincsenek adataink, de Hammerschmied valószínűleg engedett a felszólításnak, miután Bodrog vármegye iratai Bács vármegye levéltárába kerültek.
Ha Bodrog vármegye meg is szűnt önálló törvényhatóság lenni, a főispáni méltóságot még a XVIII. század végéig is viselték. Mária Terézia királynő 1746-ban gróf Draskovich Lipótot, majd 1759-ben gróf Grassalkovich Antalt nevezte ki Bodrog vármegye főispánjává, de ekkor a főispáni méltóság már csak üres czím volt. Grassalkovich kinevezése után Mária Terézia királynő ismét elrendelte ugyan a két vármegye elkülönítését és gróf Batthyány nádor, gróf Tolvay János a hétszemélyes tábla bírájának elnöklete alatt bizottságot is küldött ki a határper felvételére, de e bizottság, Bács vármegye akadékoskodása miatt, 1760 június 2-áig elnapolta a tárgyalásokat. De mivel idődözben Klobusiczky Ferencz érsek-főispán elhalálozott és helyébe mindkét méltóságra gróf Battyhány József érseket nevezték ki, a nádor pedig a saját fia ellen nem akarta a pert folytatni, az egész ügyet újból elhalasztották s az a nádor haláláig függőben maradt, a mikor Grassalkovich főispán 1765-ben kísérletet tett a határper felélesztésére és bár 1768-ban sikerült e tárgyban Albert herczeg helytartótól az ügy újrafelvétele iránt rendeletet kieszközölni, mivel azonban a periratok időközben eltűnve, sem a nádori, sem az országos levéltárban nem voltak feltalálhatók, az egész ügy elaludt. Grassalkovich ugyan még 1794-ben is Bodrog vármegye főispánjának czímezi magát, de a vármegye neve többé már nem szerepel. Az 1802: VIII. törvényczikk pedig Bodrog vármegyét Bács vármegyével törvényesen is egyesítette.
156Újabb hadműveletek Bácska területén.
A mint XIV. Lajos halálával Francziaország egyidőre megszűnt félelmes ellenfél lenni, Károly király ismét a törökök ellen fordította fegyvereit.
Savoyai Eugén herczeg már 1715-ben megtette az intézkedéseket a magyar határ védelmére. Midőn 1716 április 13-án a szövetséget Velenczével megkötötték, Eugén herczeg ismét Bács vármegye területét szemelte ki hadműveleteinek kiindulási pontjául s első sorban Magyarország ama részeinek felszabadítását tűzte ki czélul, a melyek még a török uralom alatt nyögtek.
Bácska, mely az előző hadjáratokat még nem heverte ki, ismét a császári és a magyar sereg táborozási helye lett, a mi újból roppant teherrel sújtotta a lakosságot s főleg a szerb határőröket, a kik nemcsak a táborban szolgáltak, de katonatartással, fuvarozással és élelemszállítással is egyaránt súlyosan meg voltak terhelve.
A török is erősen készült a küzdelemre. Első sorban arra törekedett, hogy a vármegye lakosságát alattvalói hűségében megingassa. E végből a szultán nevében lázító iratokat terjesztettek, főleg a határőrvidéki népek között, de ezek az iratok nem voltak hatással a Határőrvidék érzületére, különben is elkobzásuk iránt még idejekorán történtek meg az intézkedések. (Várm. Levélt.)
Eugén Futakot rendelte seregének gyűlhelyéül, hova úgyszólván az egész keresztény világ önkéntesei eljöttek, hogy a török ellen küzdjenek.
A keresztény sereg 53.000 gyalogosból, 33.000 lovasból és 88 ágyúból állott. Alig egy héttel a hadműveletek megkezdése után, 1716 augusztus 2-án, gróf Pálffy János Karlóczánál kemény tusát vívott a magyar területre benyomult török lovassággal, mely őt hosszú, véres küzdelem után visszavonulásra kényszerítette. E vereség hírére Eugén herczeg még aznap elrendelte a Dunán való átkelést. A nagyvezér Pétervárad elé nyomult, melynek sánczai között volt elhelyezve a keresztény sereg. Eugén be sem várva az ostromot, augusztus 5-én kivonult a sánczokból és megtámadta a Péterváradtól délre felállított török főhadat, melyet aznap véres csatában teljesen szétvert; maga a nagyvezér is elesett és óriási zsákmány: 170 ágyú, 161 zászló jutott a győzők birtokába. (Millen. Tört. VIII. 154-157.)
A török döntő leveretése.
A péterváradi diadal után Eugén Temesvár ellen vonult. Pálffy Jánost a vár körülzárolására, a lovassággal előreküldve, ő maga augusztus 14-én a gyalogsággal és a tüzérséggel Zentára indult, majd augusztus 20-án Zentánál átment a Tiszán és augusztus 24-én Temesvár alá érkezett és elfoglalta, a mivel az 1716. évi hadjárat befejezést nyert.
Eugén herczeg 1717 tavaszán újból megkezdte a hadműveleteket és ezúttal Belgrád visszafoglalását tűzte ki czélul. Miután a határt bejárta, június 15-16-án átszállította seregét a Dunán s megkezdte Belgrád körülzárolását. Az augusztus 16-án kivívott fényes belgrádi diadal után a vármegyének többé nem kellett tartania a török támadástól. A bécsi udvar is nagy jelentőséget tulajdonított a belgrádi diadalnak. III. Károly király leiratot intézett a vármegyéhez, melyben a belgrádi diadal kivívásáért hálaadó isteni tisztelet tartását rendelte el.
Az 1718 július 21-én megkötött pozsareváczi béke egyelőre 24 holdévre véget vetett a törökök elleni háborúnak. E béke következtében Bács vármegye megszűnt a török birodalom közvetetlen szomszédja lenni és az ország határai már nem a Tisza és a Maros voltak. Így azután a két folyó mentén szervezett Határőrvidék az ország belsejébe esett és ezáltal eredeti rendeltetésének többé nem felelhetett meg. Erre az intézményre tehát többé szükség sem volt.
A Határőrvidék feloszlatásának terve.
Bács vármegye még 1718-ban kérte a Határőrvidék feloszlatását, valamint Zombor és Szabadka városoknak a vármegyébe leendő kebelezését, de eredménytelenül, noha a határőrök egész 1734-ig, mivel más dolguk nem akadt, egyre-másra folytatták rablókalandjaikat és annyi kárt s hatalmaskodást követtek el a szegény adózó népen, hogy a vármegye minduntalan kénytelen volt panaszt emelni ellenük a kanczelláriánál s a főhaditanácsnál.
A bajokat még növelte az is, hogy a szegedi és a péterváradi parancsnokok is ellenséges viszonyban állottak a vármegyével. Bács már 1713-ban panaszkodik, hogy Herberstein szegedi parancsnok a vármegyét a pallosjog gyakorlásában akadályozza. Állandó panasza az is, hogy a várparancsnokok a marhakereskedőket és más vármegyebeli adóköteleseket, a kik az adókötelezettség alól ki akarnak bújni, a határőrvidéki katonák vagy a protegáltak (védenczek) közé veszik fel, sőt a várparancsnokok e tekintetben oly önkényesen járnak el, 157hogy nem csupán a szerbeket, de magyarokat, tótokat, németeket, görögöket, néha még zsidókat is védelmük alá helyeznek.
Az udvari főhaditanács Löffelholz ezredeshez rendeletet bocsátott ki, hogy a hadbiztossal egyetértően, Bács és Bodrog vármegyék panaszait illetőleg jelentést tegyen, a határőrvidéki katonákról összeírást készítsen és a számfölöttieket a katonai helységekből utasítsa ki. De a katonai parancsnokok mindig találtak módot a sérelmek orvoslásának elodázására. Így azután a katonai helységekben a lakosság száma annyira megszaporodott, hogy a szervezés alkalmával megállapított létszámnál öt, sőt tízezerrel is nagyobb volt. Ebből alig ötödrész volt hivatásos katona; a többiek földmíveléssel, iparral és kereskedéssel foglalkoztak. Mivel pedig mindig több és több földterületre volt szükségük, a szomszéd kamarai alattvalók földjeiből foglaltak el maguknak, sőt nem egyszer erőszakkal is. (Iványi: A Tiszai Határőrvidék. 1886. évf. 138-139. lap.)
A vármegye kárát élénken tünteti fel az a lajstrom, a melyben a károsított helységeknek - többek között Pétervárad-Sáncznak, Gardinovácznak, Turának, Obrovácznak, Béregnek, Zombornak, Doroszlónak, Bukcsinovicsnak, Kupuszinának a vármegye elé terjesztett panaszait egybefoglalták és melyet a vármegye, Pétervárad-Sánczban, 1728 okt. 18-án kelt hiteles kiadványban a kamarai jószágigazgatónak, alattvalói jogainak védelmére, illetőleg a hatalmaskodások és a panaszok orvoslása czéljából kiadott. A vármegye az 1728-29. évi országgyűléshez is felterjesztette panaszait, majd az 1731 decz. 17-én Baján tartott közgyűléséből ismét panaszt emelt a helytartótanácsnál, hol régi panaszainak elősorolása mellett, azt kéri, hogy legalább Gákova, másként Bresztovácz-puszta, melyet a szegedi várparancsnok erőszakkal elfoglalt, katonai sánczczá tett és rabló siákokkal telepített be, a vármegyének ismét visszaadassék és e népség a vármegyéből kipusztíttassék. (B.-B. várm. Monogr. I. 422.)
A szerb lázadás.
Mialatt 1733-35-ben a háború a francziák és a spanyolok ellen folyt, a határőröket első ízben az ország határán kívül is felhasználták de ez a kísérlet sem járt valami kedvező eredménynyel. 1734-ben a tiszai határőrökből egy csapatot, kb. 810 embert, a sziléziai háborúba küldtek őrállásra, de nagyobb részük onnan is haza szökött. Ezek leginkább Szabadkáról valók voltak. A szerbek között ez időtájt már majdnem mindenütt forrongás volt észlelhető, mert a helyzetükkel nem voltak megelégedve és mert az udvar a szerbeknek a kath. hitre való térítését vette tervbe. Az 1691. évi kiváltságlevélben foglalt jogaik megsértése miatt mindegyre sűrűbben hangzottak a panaszok és az elégületlenek csak vezérre vártak, hogy régi szabadságaikat és kiváltságaikat visszaszerezzék s az új terhektől szabadúljanak.
Vezér csakhamar akadt. Még mielőtt a Maros mentén és Békésben Szegedinácz Pero, pécskai kapitány izgatásai következtében a pórok kitűzték volna a lázadás zászlaját, Bácsban, Paulovics Visarion péterváradi vladika fellépése következtében, komoly veszedelem fenyegette a vármegye közbiztonságát. E zendülésről, mely mintegy bevezetője volt a Perótól tervezett lázadásnak, Márki Sándor dr. a többi között a következőket írja: "Paulovics Visarion, Pétervárad vladikája, egyike azoknak, a kik legjobban ellenezték a görög-keletiek vallásunióját, Bécsbe ment egy küldöttség élén, mely alkalommal a szerbeknek 1691-ben adott kiváltságlevél megerősítését kérelmezte. Alig tért vissza Bécsből, úgy kezdett viselkedni, mintha egy külön tartomány élén állana." 1735 április 5-én Péterváradon, másnap Futakon gyűlést tartott, a melyen a kamara földesurasága alá tartozó falvak bíráinak fegyveresen kellett megjelenniök s az ott megjelenteket vesszővel fenyegette, ha nem vesznek kezükbe fegyvert. Gizdarovics Pálnak, Katymár község bírájának maga adott ugyan kardot a kezébe, egyúttal azonban rárivalt, hogy máskor annélkül meg ne jelenjék, mert különben megvereti. Elhitetvén anéppel, hogy a király felhatalmazta őt a tisztek kinevezésére is, alezredessé tett egy Mio nevű palánkai szerbet; az obrováczi, szántól, pivniczai, deszpotszentiváni és verbászi lakosok közül egyeseket kapitányságra emelt, hűségesküt követelvén tőlük s meghagyta a bíráknak, hogy a katholikusok és a görögkeletiek mielőbb szerezzenek be és szerszámozzanak fel lovakat, katonamódon ruházkodjanak s első parancsára lóháton, fegyveresen jelenjenek meg. A vladika megtagadta a vármegye és a kincstár iránti engedelmességet s kiterjesztette a lázítást a szomszéd eszéki parancsnokság területére is. A felkelők naponként gyűléseket tartottak s daczosan jegyezték meg az uraknak, kik fegyverkezésük 158miatt kérdőre vonták őket, hogy ennek a nemzetnek eddig is szabad volt s ezután is szabad lesz fegyveresen járnia. Czéljaik előmozdítására adót vetettek ki a népre, mely viszont megtagadta a kincstár, a vármegye és a földesurak iránt való tartozásait. Az izgatás nehány nap alatt hatalmába kerítette Bács vármegyének már éjszaki részét is, hol Jankovácz és Kuplyevo árkolt helyek azonnal a lázongókhoz csatlakoztak. Doroszló pedig, Apatintól délkeletre, egyszerűen kijelentette, hogy az útakat és a hidakat ezentúl nem fogja javítani.
Staudacher József Antal kir. kamarai inspektor oly fenyegetőnek találta. a mozgalmat, hogy Csupor Ádám és Körmendy László kincstári tisztek kiséretében, már április 8-án fegyveres segítséget kért gróf Vaha péterváradi parancsnoktól, ki ugyancsak azonnal futárt küldött Bécsbe a főhaditanácshoz, de kijelentette, hogy nem intézkedhetik addig, míg utasítást nem nyer. Ekkor tehát egyenesen a kalocsai érsekhez, mint a vármegye főispánjához tettek jelentést, kit ebben az ügyben a bécsi kamarai adminisztrátor is megkeresett; április 10-én, húsvét napján pedig elment hozzá a vármegye tisztikarának nagyobb része, hogy személyesen figyelmeztesse a veszedelem nagyságára. Patachich Gábor érsek április 16-án valóban körülményes jelentést tett a helytartótanácsnak és kinyilatkoztatta, hogy mivel ilyes bajnak megakadályozására a vármegye ereje elégtelen, ha ebből a vármegyére és a szomszéd törvényhatóságokra veszedelem következnék, őt és tisztjeit senki se okozza; mert ha az itt pislogó szikrából tűz támad, igen valószínű, hogy szomorú következménye lesz más vármegyékre is.
A fölbujtók elfogatása.
Alig írta meg levelét a főispán, nyilt ellenszegülés hírét hallotta. Április 19-én ugyanis a katymáriak kiverték falujokból a megyei urakat, kik a háziadó összeírása végett jelentek meg közöttük. A megye elfogatta a három főbb bujtogatót, mire a többiek megszeppentek s nem merték előadni a megyei gyűlésen azt a panaszukat sem, a mit Csupor Ádám volt alispán s több más megyei tisztviselő ellen emeltek. Épen ezen a napon rendelte el a király is, hogy a bácskai szerbeket engedelmességre kell szorítani a megyei hatóság, a kincstár s a földesurak iránt; mire a haditanács azonnal négy század katonaságot küldött az ott levő hadinép erősítésére; de olykép, hogy a kapitány mindenben Vaha tábornoktól függjön, annak engedelme nélkül semmit se tehessen, s a vármegye egyenes kérelmére még a legsürgősebb esetben se nyujthasson segítséget. A mellett azt az utasítást kapta a kapitány, hogy május 16-án mind a négy századdal jelenjék meg Péterváradon, hol a zavarok megvizsgálása végett kirendelt kamarai bizottság tanácskozni fog. Ez annál jobban elkeserítette a megyei urakat, mivel hasonló parancsot vett a péterváradi és az eszéki tábornok is, kinek gyalogsága teljesen elegendő lett volna a bizottság oltalmára. Május 3-án azt kérték tehát, hogy legalább két századot tartsanak vissza az éjszaki vidékek őrzésére.
Eközben a kincstári falvak jobbágyai kivétel nélkül fegyvert ragadtak s külön tisztek követésére esküvel kötelezték magukat. A kiküldött császári csapatok ugyan összefogdosták a főkolomposok egy részét, a vármegye azonban örökös aggodalomban élt, hogy a nép feltöri a gyenge börtönt, kiszabadítja ezeket a rabokat, s még az eddiginél is jobban fenyegeti a közbiztonságot; azt pedig, hogy a foglyokat valamely szomszéd várnak, pl. Eszéknek vagy Szegednek tömlöczeibe szállítsák át, a sokfelé elfoglalt katonaságtól alig remélhették.
Mivel a főispán és a tisztikar mindenben a vladikát okozta a történtekért, a helytartótanács május 4-én egyenesen felkérte a királyt, fogassa el Paulovicsot és bilincsekben vitesse valamely vár falai közé. A dolog annál sürgősebbnek látszott, mert ugyanaznap Bácsban is elrendelte a helytartótanács a nemesség felkelését arra az esetre, ha a Békésben kitört lázadás ide elterjedne. E végből a bácsi alispán még a rendelet kiadása napján értekezett a főispánnal. Ha nyiltan nem törtek is ki a bácskai szerbek, megbízhatók semmi esetre sem voltak, s fegyverfogásra szólíttatván, nagyban beszerzett fegyvereiket minden valószínüség szerint épen a kormány ellen fordították volna, mire csak az alkalmat várták. A főispán már korábban megbízta a vizsgálatokkal Pruzsinszky Ferencz alszolgabírót és Latinovits Péter táblabírót, kik azonban csak az amúgy is tudott készülődésekről deríthettek ki egyet-mást, megakadályozásukra azonban semmit sem tehettek. A vármegye, ha próbált is ellenük valami keveset, eljárását alig tarthatta titokban, mert a postamesterek mind szerbek voltak. Az egyik magának a metropolitának lévén testvére, a főispánnak Bécsbe, Pozsonyba és máshova 159küldött leveleit elfogta s a péterváradi, bácsi és eszéki postamesterekkel egy húron pendülve, bemutatta a lázadók összejövetelein. Ezeket az összejöveteleket az utóbbi időben már Szegeden tartotta a vladika, hogy az ott és a környéken lakó főbb szerbeket is megnyerhesse az ügynek. Maga a főispán nem mert kimozdulni érseksége székvárosából: Kalocsáról, ha érezte is, hogy ily körülmények között a vármegyében illenék laknia. Azzal mentegetőzött, hogy nincsen háza Bács vármegyében, sem neki, sem a hatóságának; Bács és Baja mezővárosok, hol tiszttartója és uradalmi serfőzője lakik, épen nem biztos helyek; hiszen csak a múlt nyugalmasabb években történt, hogy a rablók kifosztották és megkínozták mind a két emberét.
A vizsgálóbizottság működése. Kiengesztelődés.
E közben csakugyan megkezdte működését a Péterváradra kiküldött bizottság. A nemesség folyamodásának mégis lett annyi foganatja, hogy a Hintho ezrednek csak két századát küldték a védelmére, a másik kettőt pedig a vármegye belsejében helyezték el, hogy a csendre és nyugalomra felügyeljen. Szinte érthetetlen azonban, hogy a könnyen fölizgatható nép között még most is szabadon hagyták járni-kelni a vladikát. A helytartótanács nemcsak április 22-én és május 20-án, hanem június 10-én is egyenesen őt tette felelőssé minden bajért, s idején, sőt már 1733 végén is figyelmeztette a királyt, hogy bűnös üzelmeivel ez a püspök folyton veszélyezteti a köznyugalmat, örökösen bujtogatja a szerbeket a hatóság s fennálló rend ellen, s addig nem is lehet remélni a nép lecsillapodását, míg ezt az izgága embert el nem távolítják onnan. Most már nem arra kérték III. Károlyt, hogy bilincsekbe veresse, hanem csak arra, hogy "jó módjával tegye őt el valahová". (Értekezések a tört. tudom. köréből XV. k. 599-603.)
Időközben azonban Békésben a pórlázadást leverték és a bécsi udvar, a szerbek megnyugtatása végett, az engesztelődés útját választotta. E végből Jovanovics Vincze metropolita közbenjárására, a ki 1734 október hava óta Bécsben tartózkodott, lemondtak a vallásunióról és május 18-án kiállították a szerbek részére az új szabadalomlevelet.
Jovanovics, hogy az udvarral elfeledtesse a Pero-féle lázadást, a szabadalom-levél kiállítása után, Budán át Péterváradra ment, hol július 20-án megnyitotta a görögkeletiek kongresszusát. Ezen a kongresszuson állapították meg a szerbekből alakítandó új lovas ezred költségeit. Ez az ezred mai napig is fennáll, s hadkiegészítési kerülete most is Szabadkán van. Az alakuláskor megállapított szabályok szerint, ebben az ezredben, az ezredesen és az alezredesen kívül, valamennyi tisztnek szerbnek kellett lennie.
A bécsi főhaditanács, úgylátszik, a magasabb tiszti rangok osztogatásával akarta megnyugtatni a katonai pályára lépő szerbeket. A szerbek pedig szinte becsületbeli kötelességüknek tartották az ezred felállítását, mert kizárólag Szegedinácz Peróra akarták tolni az elfojtott lázadás vádját és most a hirtelen megváltozott viszonyokhoz azzal akartak alkalmazkodni, hogy pénzt és katonát ajánlottak fel az udvarnak. És az új ezred, mely ma a 4. számú huszárezred, a következő évben már részt vett a törökök elleni hadjáratokban.
Készülődés a török ellen.
A mint a bécsi udvar a francziákkal (1735) megegyezett, ismét megindultak a törökök elleni hadikészülődések. A harczot leginkább Károly király veje, a, lotharingiai herczeg szította, a ki harczi babérokra vágyott. Midőn a török 1736 május 2-án az orosznak megüzente a háborút, Károly király, az 1726. évi szerződés értelmében, az oroszok segítségére 30.000 főnyi hadat állított ki, melynek egy részét, 17 lovas- és 4 gyalogezredet, gróf Pálffy János vezérlete alatt, az Al-Duna mentén, Futakon, Bácson, Kovilon (Kahol) és Kátyon helyezték el.
Az udvar nagyarányú hadikészülődéseket tett. Baján, Pétervárad-Sánczon nagy katonai élésházakat állítottak fel, melyek élelemmel ugyan bőven ellátták a sereget, de a katonai lovak ellátására szükséges takarmányt és szénát a vármegyének természetben kellett kiállítania. A vármegyében állandóan 600 munkás gyűjtötte a szénát a katonalovak számára; ebből 400 munkást maga Bács vármegye állított ki, míg a szomszéd vármegyék közül Pest 60, Baranya 96 és Tolna 44 munkást adott. Bár a sereg nem látott ellenséget, sem a Dunát át nem lépte, a kedvezőtlen időjárás, a szokatlan égalj következtében tömérdek ember lett beteggé. Miként Körmendy István vármegyei főjegyző egykorú naplójából olvassuk, 1736. okt. 15-én, Pétervárad-sáncz helységben, egyedül a kamarai alattvalók házaiban 800-nál többen feküdtek betegen. A Dessewffy-ezredből 151, a Hohenembs-ezredből pedig 126-an dőltek ki betegség következtében.
1601737 elején Bécsben a háborúpárt kerekedett felül s bár a török a békére hajlott, mégis megüzenték a háborút, s fővezérré gróf Pálffy János helyett, Lotharingiai Ferenczet nevezték ki, kinek a vezérlete alatt a sereg Szerbiába nyomult. (Millenn. Tört. VIII. 181-182. Évkönyv, VIII. évf. II. füzet.) Ugyanekkor a tiszai határőröket gróf Neiperg alatt Boszniába küldték, másrészüket pedig a főseregbe osztották. A szabadkai határőrök ezúttal derekasan megállották helyüket; sokan elestek és számosan török fogságba kerültek. A hadjárat azonban dicstelen véget ért. Az 1739. évi szept. 1-én kötött belgrádi békében III. Károly király kénytelen volt a dunántúli összes hódításairól lemondani.
A ragály.
A háború rendkívül súlyos áldozatokat követelt a vármegyétől. A szabadkaiak például Futakról Temesvárra, 18 mérföld távolságra, 80 lovas és 100 ökrös szekéren szállították a lisztet a sereg után, azonfelül saját költségükön 600 napszámost adtak Belgrád erődítményeinek lerombolására. Azonfelül még a császári sereg lovai számára ingyen szénát kellett szállítaniok. A török háború nyomán, 1738-ban, a pestis-járvány is újra fellépett, mely az egész vármegye területén szedte áldozatait. A járvány tovaterjedésének megakadályozására Csongrádtól Balota, Kisszállás és Máda pusztákon át, egész Bajáig, őrvonalat vontak s a délről jövők a 40 napi vesztegzárt Kecskeméten töltötték.
A ragály csak 1739. év elején szűnt meg Bács vármegyében. Szabadkán a ferenczrendűek feljegyzései szerint, 1738 június 15-től 1739 február 19-éig 313-an (úgy látszik csak a katholikusokat jegyezték fel) haltak el pestisben. A vármegye mindent elkövetett a ragály tovaterjedésének megakadályozására. Így a többi között elrendelte, hogy a pestisben elhaltak tetemeire meszet öntsenek, a kihalt falvakat pedig gyújtsák fel. És alig szűnt meg a pestis-ragály, 1739-ben az epemirígy lépett fel, mely főleg Zomborban még 1740-ben is mindegyre szedte áldozatait.
A vármegye közigazgatása a XVIII. sz. elején.
Mielőtt a további események tárgyalásába bocsátkoznánk, rövid áttekintést kell tennünk a vármegyének a XVIII. század első felében fenállott önkormányzatára és közigazgatására.
A vármegyei közigazgatásról csak 1717-től kezdve vannak összefüggő adataink. A vármegye levéltára Rákóczi felkelése idejében elpusztult és ez időben a közigazgatás is szünetelt. A legrégibb közgyűlési jegyzőkönyv az 1712. évi decz. 1-én tartott közgyűlésről maradt fenn. 1712-től 1717-ig, tehát épen az újjászervezés idejéből, nem maradtak fenn jegyzőkönyvek. Az 1717 április 13-tól márczius 26-ig és 1721 márczius 26-tól 1724 június 9-ig terjedő időszakban tartott vármegyei közgyűlésekről is csak töredékekben maradtak fenn a jegyzőkönyvek. Az 1721 márczius 26-tól bezárólag 1724 június 9-ig tartott közgyűlésekről fennmaradt jegyzőkönyveket, az 1839. évi márczius 11-én tartott közgyűlés határozatai értelmében, az eredeti jegyzőkönyvi töredékekből lemásolva, külön kötetbe kötötték. 1721 június 9-től 1738-ig a jegyzőkönyvek ismét hiányzanak és csak az 1738 június 16-án tartott közgyűlésen felvett jegyzőkönyvtől kezdve vannak meg szakadatlanul.
A közgyűlés.
A vármegye közgyűléseit a XVIII. század első felében leginkább Baján, 1738 június 16-án Bács érseki városban, 1740 június 22-én Pétervárad-Sáncz kamarai helységben tartotta. A közgyűlésen leginkább az örökös főispán helyettese elnökölt, a ki a tisztújításokat is vezette. Így az 1718 aug. 5-én tartott tisztújító közgyűlésen Viszlay András, 1730 nov. 4-én pedig Száraz György királyi személynök elnökölt a főispán megbízásából.
Tán nem lesz érdektelen, ha néhány közgyűlésen a megjelentek névsorát is közöljük, hogy lássuk, miféle elemek folytak be ebben a korban a vármegye ügyeibe. Az 1719. febr. 25-én tartott közgyűlésen a következők voltak jelen: Barbácsy Ferencz ábrahámi apát és nagyváradi kanonok, Imre János elsőalispán, Skvarics kamarai provizor, Hammerschmied Ferencz Antal perczeptor (adószedő), a ki, mint láttuk, később Bodrog vármegye alispánja volt; Kovacsevics György, Csejthey Pál szolgabíró, Kelemen János ügyész, Pajanovicz Mihály esküdt. Az 1722. évi június 10-én Baján tartott közgyűlésen megjelentek közül a következők vannak felsorolva (a jegyzőkönyv szerint az elősoroltakon kivül még mások is megjelentek, de az erről és a következő közgyűlésről felvett jegyzőkönyvben is csak a közhivatalnokok neveivel talákozunk.) Zichy Ádám első alispán, Hammerschmied Ferencz Antal II. alispán, Baranyay László főjegyző, Kelemen János aljegyző, Csejthey Pál, Gombos Gábor főszolgabírák, 161Barich Mihály adószedő, Körmendy István és Pajanovicz Mihály esküdtek. Az 1738. június 18-án Bács érseki városban tartott közgyűlésen a megjelentek közül a következők vannak felsorolva: Tajnay Mihály alispán, Markovics József kamarai inspektor, Körmendy István főjegyző, Barics Mihály és Záborszky Zsigmond táblabírák, Zbiskó Mihály táblabíró, Kereskényi György főszolgabíró, Péchy Ferencz aljegyző, Pruzsinszky Ferencz adószedő, Biricsics Antal kamarai provizor, Hammerschmied Ferencz Antal, a bajai uradalom jószágigazgatója, Lukácsy Endre alszolgabíró, Pókai Dávid Bács érseki városi provizor, Lakóczy Mihály ügyész, Babics Farkas, Stajner József, Körmendy János és Jancsó István esküdtek.
A főispán.
A vármegye élén, 1698-tól kezdve, egész 1776-ig a kalocsai érsekek állottak, örökös főispánokként. A kalocsai érsekek néha egyidejűleg nyerték az érseki kinevezést a főispánsággal, néha a főispáni kinevezés valamivel későbben kelt. Patachich Gábor például 1733-ban lett kalocsai érsekké, míg főispáni kinevezése április 20-án kelt. Patachich halála után, 1745 decz. 5-étől 1747 május 31-ig széküresedés állott be, míglen gróf Csáky Miklós foglalta el az örökös főispáni széket. Az érsek-főispánok sorát gróf Batthyány József zárja be, a ki, midőn 1776 jan. 1-én esztergomi érsek lett, Mária Terézia királynő meg akarta szüntetni az érsekeknek bácsmegyei örökös főispánságát, s ezért Batthyány utódának: Patachich Ádámnak le kellett mondania örökös főispáni igényeiről. Ettől kezdve azután világi főispánok kormányozták a vármegyét, a kiknek a sorát gróf Hadik András tábornagy, az udvari főhaditanács elnöke és a futaki uradalom birtokosa nyitja meg.
Patachich Gábor beiktatása.
Nagy ünnepségek között ment végbe a vármegyei főispánok beiktatása, mely főleg a szomszéd törvényhatóságok részvétele következtében, gyakran országos jellegű volt. A XVIII. század közepéről két ily ünnepélyes beiktatásról vannak adataink, a melyek egyúttal élénk világot vetnek ama kor közállapotaira és szokásaira is. Csáky Imre bíboros-érseknek 1732-ben bekövetkezett halálával, III. Károly király 1733 április 20-án Patachich Gábor kalocsai érseknek adományozta a főispáni méltóságot. A vármegye erről, az 1733 július 8-án Zomborban tartott közgyűlésében értesült, midőn az alispán egyúttal bemutatta gróf Esterházy Antal zólyomi főispán leiratát, melyben értesíti a vármegyét, hogy a beiktatás teljesítésére királyi biztosnak nevezték ki, egyúttal pedig a beiktatás napját augusztus 25-ére Bácsba tűzi ki. A közgyűlés megállapította a beiktatási ünnepségek menetét és az ez alkalommal adandó lakoma rendezésével a bajai jegyzőt bízta meg.
A vármegye alispánja már június 11-én útra kelt, hogy az újonnan kinevezett főispánt a beiktatásra meghívja. Augusztus 25-én nagyszámú ünneplő közönség lepte el az ősi érseki mezővárost: Bácsot. A főispán tiszteletére 129 katonából álló díszőrséget rendeltek ki, öt kürtössel, és azonkívül a Doroszlóiak és a garaiak is díszőrséget alkottak és szintén kürtszóval vonúltak be. Az érkezőket mozsárdurrogás fogadta, az egyenesen e czélra Budáról hozatott mozsarazókkal.
Miután a vármegye közönsége összegyűlt, az alispán indítványára küldöttséget választottak, hogy a beiktatást teljesítő királyi biztost a közgyűlésre meghívja. A vármegye nevében Fábry Jakab, a tisztikar nevében pedig a főjegyző ékes latin beszéddel üdvözölvén a királyi biztost, felolvasták a főispáni kinevezésről szóló okmányokat. Erre két küldött útján meghívták a főispánt a közgyűlésre, hol a királyi biztos beiktatta a főispáni méltóságba. Az érsek-főispán ezután elmondotta székfoglalóját, melyet a jelenlevők lelkes vivátokkal fogadtak, mire felhangzott a hattagú banda zenéje, melyet mozsárdurrogatás szakított félbe. Ezután terített asztalok várták az ünneplőket. Mivel még a beiktatás napján mindnyájan nem széledtek el, az ünneplők egy része másnap is ott maradt, fel van még az is jegyezve, hogy az ott maradtak egy 83 kilós vizát és másfél kiló szárdellát fogyasztottak el. A távozó királyi biztos sem ment el üres kézzel, mert a vármegye 592 forint 30 denár értékű ajándékot adott neki. Ezzel a beiktatás költségei 1658 forint 50 denárra rúgtak. (Évkönyv XXIII. évf. 31. lap.)
162Gróf Csáky Miklós beiktatása.
Patachich Gábor kalocsai érseknek 1745 deczember 5-én bekövetkezett halálával, közel másfél éven át üresen állott Bács vármegye főispáni széke. Midőn Mária Terézia királynő 1747 május 31-én gróf Csáky Miklós kalocsai érseket nevezte ki Bács vármegye főispánjává és midőn erről a vármegye értesült, szeptember 4-én Baján tartott közgyűlésében elhatározta, hogy az új főispán beiktatását, elődének székfoglalójához képest, ünnepélyesen fogja rendezni. A vármegye már e közgyűlést megelőzőleg Szentgyörgyvölgyi Csupor József Ádám alispánt, Miskolczy István főjegyzőt, Tajnay Mihály és Latinovits Péter táblabírákat küldte Pestre, hogy az új főispánt üdvözöljék és hódolatuk jeléül egy hatosfogatot ajánljanak fel neki. A főispán beiktatására gróf Esterházy Ferencz borsodi főispánt küldték ki királyi biztosul, a ki a beiktatás napjáúl október 8-ikát tűzte ki. Az ünnepi lakomához szükséges élelmiszerek beszerzése czéljából Pruzsinszky Ferencz főadószedőt és Baranyay Miklós esküdtet küldték ki, míg a vármegye által felajánlott hat fekete ló vásárlásával Vermes László szolgabírót bízták meg.
Október 8-ikán fényes ünnepre ébredt Baja városa. Az előkelőségek közül a beiktatásra eljöttek: báró Orczy István, a bajai uradalom örökös ura, Kiss József kalocsai kanonok, Csernovich János alezredes, a futaki uradalom birtokosa, Miskolczy István főjegyző, Tajnay Mihály, Latinovits Péter, Pavianovich Mihály táblabírák, azonkívül Pest, Baranya és Tolna vármegyék követei. A díszőrséget ez alkalommal 224 katona, 166 lovas és 20 nagyobbrészt kamarai uradalmi pandúr alkotta.
A nemesség az alispán szállásán összegyülekezvén, Kereskényi György főszolgabíró vezetése alatt bandérium ment a főispánért és a királyi biztosért. A vármegye zászlaját Csejthey Antal tartotta, tőle jobbra Vermes László szolgabíró, balra Baranyay Miklós haladt kivont karddal. A királyi biztost szállásáról a ferenczrendűek templomába kísérték, az ünnepélyes isteni tisztelet után pedig kezdetét vette a beiktató közgyűlés. Az alispán megnyitja a gyűlést, a vármegye küldöttségeket választ, hogy a királyi biztost és a szomszéd vármegyék követeit meghívják a közgyűlésre. A mozsárdurrogatás közben belépő királyi biztost Hedri Boldizsár kalocsai éneklőkanonok üdvözli. Ezután egy másik küldöttség megy az új főispánért, a kit, megjelenvén, a királyi biztos ünnepi beszéd kíséretében beiktatott méltóságába. Az új főispánt a vármegye közönsége nevében a főjegyző üdvözli, majd felhangzik a közgyűlés tagjai ajkáról a lelkes vivát, melyet mozsárdurrogatás és czigányzene követ. A közgyűlés után a főispán kíséretével ismét a templomba megy hálaadó istenitiszteletre, melynek végével az egybegyűltek ünnepi lakomához ülnek. Csak a harmadik napon, október 10-én értek véget az ünnepségek, melyeknek költségei 1663 forint 41 1/2 denárra rúgtak. (Évkönyv 1907. évf. II. füzet.)
A tisztikar és illetménye.
Az 1712 deczember 1-én tartott vármegyei alakuló közgyűlésen báró Pejacsevics Györgyöt választották alispánná, kinek távollétében, vagy akadályozása esetén Skvarics János főjegyzőt bízták meg az alispáni teendőkkel. Az alispáni teendők szaporodásával szükséges volt az alispán állandó helyetteséről is gondoskodni, ezért az 1714 augusztus 25-én tartott közgyűlésen Urbanecz Mátyást választották meg II. vagy helyettes alispánná. 1723-ban, költségkímélés czéljából, beszüntették ugyan a II. alispáni állást és e teendők végzésével a főjegyzőt bízták meg, de már 1730-ban ismét rendszeresíteni kellett ezt az állást.
1716-17-ben az I. alispán fizetése 400 frt, a főjegyzőé 150 frt, a pénztárnoké 300 frt volt. Az 1721-fik évi közgyűlés az I. alispán fizetését 600, a II. vagy helyettes alispánét 250 frt-ban állapitotta meg. Az 1730 november 4-én tartott közgyűlésen a főbb tiszti illetményeket a következőleg rendezték: főispán tiszteletdíja: 1100 frt, I. alispán fizetése 600 frt, II. alispáné 200 frt, főjegyzőé 300 frt, ügyészé 100 frt. Mária Terézia uralkodása alatt a tiszti illetmények jelentékenyen emelkedtek. Az 1752-ben kelt királyi rendelet a főispán tiszteletdíjat 1500 frt-ban, az I. alispán illetményeit 600, a II. alispánét 300, a főjegyzőét 300, a főügyészét 200, a 3 szolgabíróét 200-200, a hat táblabíróét 150-150, a főpénztárosét 400, a főorvosét 300 frt-ban állapította meg. 1768-ban a főjegyző fizetése 400, a főügyészé 250, a főorvosé 500 frtra emelkedik. Az 1777 november 10-én Hadik András főispán elnöklete alatt tartott közgyűlésen az I. alispán fizetését 700, a II. alispánét 300, a főjegyzőét 500 és a főügyészét 300 frtban állapították meg. 1781-ben a II. alispán fizetése 350, a szolgabiráké 300 frtra emelkedik. 1716-17-ben a tiszti fizetések 2422 frtra, 1727-ban 4690 frtra, 1768-ban a tiszti illetmények 5050 frtra, a szolgaszemélyzet fizetése pedig 736 frtra rúgott.
1631768-ban a tisztikar létszáma a következő volt: főispán, első alispán, másod alispán, hat táblabíró, egy főjegyző egy aljegyző, 3 főszolgabíró, 3 alszolgabíró, egy főpénztárnok, alpénztárnok, főügyész, alügyész, 12 esküdt és biztos, egy biztos, egy főorvos. A szolgaszemélyzet pedig a következőkből állott: várnagy, sebész, másodsebész, 12 lovas pandúr, egy pandúrvezető, 23 gyalogos pandúr, egy másodpandúr, egy portyázó, börtönőr, hat pandúr a börtönőrízetre, ács és hóhér. (Évkönyv 1892. évf. 144. l.)
Alispánok.
Az alispánok közül kiváló szerepet játszott e korban Zichy Ádám, a kit 1720-ban másod- vagy helyettes, 1721-ben, három jelölt közűl, első alispánnak választottak meg. 1723-ban újra első alispánná választották, egyúttal követül küldték az országgyűlésre is. Követtársa Orbán Ferencz volt, a ki 1724-ben lemondott e tisztségről. Zichy utóda az alispánságban Radics János volt, a ki 1725-től 1730-ig állott a vármegyei tisztikar élén. Az 1728-29-iki országgyűlésen egyedül képviselte Bács vármegyét. Radics, a katholikus párt egyik oszlopos tagjaként szerepelt az országgyűlésen. Azon az emlékezetes ülésen, midőn a porták kiigazítása czéljából az országgyűlés tagjai közűl bizottságot küldtek ki, a melybe a protestáns vallású követeket is beleválasztották, midőn ezek vallási meggyőződésükre hivatkozva, megtagadták az előírt eskü letételét, a katholikus rendek között nagy ingerültség támadt, ekkor Radics János volt a leghangosabb, a ki azt kiáltotta, hogy a protestáns követeket ki kell dobni az ablakon. Radics utódává 1730-ban Szentgyörgyvölgyi Csupor Ádámot választották, kinek helyét 1734-ben, öt jelölt közül Tajnay Mihály foglalta el. Az 1740 november 21 és 22-én Bácsban tartott közgyűlésen ismét Csupor Ádámot választották alispánná. Az ő alispánsága idejére esik a nemesi felkelősereg, úgyszintén az országgyűlés által megajánlott katonaság kiállítása, melyek körül nagy tevékenységet fejtett ki. Csupor Ádámot 1752-ben Tajnay Mihály váltotta fel, a kit 1759-ben Latinovits Péter követett. Az ő alispánsága idejére esik a vármegyei levéltár rendezése is. Midőn Mária Terézia kormányának a figyelme a vármegyei levéltárakra irányult s a levéltárak rendezése iránt 1752 április 28-án rendeletet bocsátott ki, Bács vármegye is hozzáfogott levéltára rendezéséhez s az iratok egybegyűjtéséhez. Eddig az volt a szokás, hogy a hivatalos iratokat a tisztviselők évenként, vagy bizonyos időszakonként, vagy pedig hivataloskodásuk megszüntével szolgáltatták be a vármegye levéltárába, de ennek nem tettek mindenkor eleget. Latinovits alispán azonban bekívánta a tisztviselőktől az iratokat. Egyúttal kezdetét vette a levéltári iratok lajstromozása is, s miként a főispánnak a helytartótanácshoz intézett jelentéséből értesülünk, 1774-ben az 1727-ig terjedő iratokat lajstromoztak. (Századok: 1903. 734.)
Latinovits helyét 1773-ban Lipkay Zsigmond foglalta el, a kit két ízben választottak meg alispánná. Őt követte Kovács József, a ki 1786-ig viselte az alispáni tisztséget, midőn a vármegyei önkormányzat II. József németesítő törekvéseinek áldozatul esett.
Járási felosztás. Székhely. Székház.
1735-ben a vármegyét négy járásra osztották fel. 1768-ban azonban tiszavidéki járással együtt, csak hármat találunk. Az 1778 szeptember 26-án Baján tartott közgyűlésben a vármegyének négy járásra való beosztását határozták el. Ez a határozat még 1778-ban életbe lépett.
A vármegye székhelye e korban többnyire Baja volt. Még 1785-ben is itt volt a vármegyei levéltár és a pénztár a ferenczrendűek zárdájában. A vármegye börtönei Bácsban voltak és itt tartották a vármegyei törvényszékeket. 1713-tól 1727-ig a vármegye Baján Barics Mihály adószedő házában tartotta közgyűléseit, a ki ezért utólag évenként 150 forintot követelt a vármegyétől kárpótlás czímén.
Az 1723: 73. törvényczikk elrendelte, hogy minden vármegye, a melynek még nem volna székháza, tartozik ilyent építeni. Bácsvármegye már ebben az évben foglalkozott egy új székház építésének ügyével, de az építendő székház helyének megválasztása évtizedekig tartó vitákra szolgáltatott alkalmat. A vármegye közönsége végre Zombor mellett döntött, hol a székház czéljaira telket vásárolt 500 forintért. A székház tervei 1750-ben el is készültek, de a kivitel abba maradt, mert Klobusiczky Ferencz érsek-főispán a megyeházat Baján vagy Bácsban óhajtotta volna felépíttetni. Erre nézve 1758 január 27-én felterjesztést is intézett a helytartótanácshoz. Sőt mivel a megye székhelyének kérdése még függőben volt, Ujvidék is lépéseket tett, hogy a székhely oda helyeztessék. Végre 164azonban mégis Zombor győzött. Midőn II. József a zombori ferenczrendűeket feloszlattatta, a vármegye a rendházat bérbe vette s ettől kezdve a ferenczrendű zárda szolgált székházul, míg végre 1804-1805-ig a vármegye székháza felépült.
Közegészségügy.
A gyakori járványok következtében a vármegye nagy gondot fordított a közegészségügyre. 1731-ben a főispán a vármegyének orvost ajánlott, 1753-ban a vármegyei orvos mellett egy sebészi és egy másodsebészi állás volt rendszeresítve. Az 1740-ben kitört pestis következtében Palánkán járványkórházat építettek, 1753-ban már gyógyszertár is volt a vármegye területén, ebben az évben ugyanis Willing Flórián gyógyszerészi állás elnyerése iránt folyamodott a vármegyéhez.
* * *
Mária Terézia alatt.
Alig foglalta el Mária Terézia a trónt, mindenfelől jelentkeztek a trónra igényt tartók. Míg a bajor választófejedelem Bécsben igyekezett vélt jogainak érvényt szerezni, az alatt II. Frigyes 1740-ik év őszén betört Sziléziába, melyet kardcsapás nélkül hatalmába kerített.
Míg a bajor választófejedelem és a porosz király támadó fellépése következtében az örökös tartományok helyzete mindegyre válságosabbá lett, az alatt az 1741-ik évi május 14-ére egybehívott pozsonyi országgyűlésen is izgatott hangulat uralkodott. Az egybegyűlt rendek többsége kemény szavakban fakadt ki a német tanácsosok, valamint az idegen főurak ellen, a délvidéki vármegyék sérelmei között pedig ott szerepelt állandóan a tiszai Határőrvidék ügye s a vármegye követei: Csupor Ádám és Tajnay Mihály részére adott követi utasításokban is első helyen szerepel a vármegyének az a kívánsága, hogy a katonai helyek a megye hatósága alá helyeztessenek s az ország területi épsége helyreállíttassék. A szeptember 11-én lefolyt jelenet. hatása alatt a rendek lelkesedéssel ajánlották fel életüket és vérüket a szorongatott királynő trónjának megmentésére.
Előterjesztés a Határőrvidék fölosztására.
De míg az országgyűlés a kiállítandó katonaság felől tanácskozott, az alatt királynő összehívta az 1715-ik évben megígért bizottságot, mely hívatva volt a Határőrvidék feloszlatása iránt előterjesztést tenni. A bizottság, melynek elnöke Patachich Gábor kalocsai érsek volt, előterjesztésében határozottan sürgeti a katonai helyek mielőbbi polgárosítását, mert úgymond az előterjesztés a jelenlegi helyzet elviselhetetlen. A vármegyék sérelmi feliratai is hangsúlyozzák, hogy a szerb Határőrvidék katonasága erőszakkal bitorolja a legtermékenyebb földeket, miáltal a vármegyei hatóságok alá rendelt polgári egyének ki vannak zárva a földek élvezetéből s így a saját honukban hazátlanná lett magyarok kénytelenek kenyér után bolyongani a vidéken. Mind e bajokon kívül figyelembe veendő az is, hogy a katonai helyek valóságos fészkei a tolvajoknak, rablóknak és mindenféle gonosztevőknek. Egyszerűen azért, mert a katonai helységek nem tartoznak a vármegyei hatóságok alá s ekként nem ellenőrizhetők s a bűntettek nem büntethetők. Sőt azt lehet tapasztalni, hogy a bűntettek elkövetésében segédkezet nyújtanak. A terjedelmes földbirtokokon a határőrvidéki kapitányok és más tisztek gazdálkodnak, emiatt ezeknek a tekintélye nagyobb, mint a földesuraké és a megyei hatóságé. Ők a katonai helységekben teljes hatalommal rendelkeznek a polgári elem fölött, a népet mindenféle közmunkára szorítják és felbátorítják néha a földesurak ellen is. Ha a határszéli szerb katonaságtól okozott bajokat és károkat egybevetjük az ő hadiszolgálatukkal, be kell vallani, hogy a puszta katonai néven kívül egyebet nem tudnak felmutatni. Fegyverzetük fölötte hiányos, a katonai szabályokat és a fegyelmet nem is ismerik; és ha van is alkalom, hogy katonai szolgálatot teljesítsenek, arra úgy kell őket kényszeríteni. Szóval - így végződik a jelentés - a határőrvidéki katonaság ma már teljesen hasznavehetetlen.
E jelentés alapján keletkezett az 1741-ik évi XVIII. törvényczikk, mely elrendeli, hogy a katonainak nevezett helyek, Bács-Bodrog, Csongrád és a többi vármegyékben, a vármegyei törvényhatóságoknak visszaadassanak s alájok rendeltessenek. (Zsilinszky Mihály: i. m. II. 6. lap.) Ez a törvény az ország területi épségének visszaállítását hatalmas lépéssel vitte előre, de végrehajtása a bekövetkezett háborús idők miatt egy évtizednél tovább húzódott.

Mária Terézia. (Az Orsz. Képtárból.)

I. Ferencz király. (Az Orsz. Képtárból.)

II. József. (Az Orsz. Képtárból.)

István főherczeg. (Az Orsz. Képtárból.)

V. Ferdinánd. (Az Orsz. Képtárból.)
167Nemesi fölkelés szervezése.
Bács vármegye alig egy hónappal a szeptember 11-én hozott országos végzés után, október 10-én Baján gyűlt egybe, hogy a vármegye részéről adandó hadisegély ügyében határozzon. A közgyűlésen elhatározta a vármegye, hogy a nemesség személyesen kel fel és száll táborba. A birtokos nemesség a személyes felkelésen kívül minden nádori porta után egy-egy fegyveres lovast állít ki teljes felszereléssel, a saját költségén. Végül a vármegye közönsége 274 1/2 nádori portája után egyenkint 4 1/2 gyalogost állít ki. Ez az utóbbi határozat azonban módosítást nyert. Miután ugyanis az országgyűlés a portális gyalogság számát 21.622 főben állapította meg, Bács vármegye 244 gyalogos katonát állított ki. (Hadi tört. Közl. 1897. 213.)
A vármegyei felkelt nemesség tisztikara a következőleg alakult meg: kapitány: Csupor Ádám, hadnagy: Heyl Ignácz, zászlótartó: Pavianovics Mihály ifj., biztos: Bogdányi Nándor megyei főbiztos. A megyei gyaloghad tisztikarát pedig a következőleg alakították meg: kapitány: id. Kereskényi György szolgabíró, hadnagy: báró Bernyákovics Simon vármegyei csendbiztos, zászlótartó: Gyárfás Ferencz megyei csendbiztos. A felkelt nemesség felszerelése és kiállítása 1741-ik év végén még nem volt készen s így a nemesség elindítása iránti intézkedések is késtek.
A vármegye ekkor sűrű összeköttetésben állott gróf Károlyi Sándorral, a ki a tiszántúli felkelt nemesség szervezésével volt megbízva, a ki nagy buzgalommal és odaadással teljesítette feladatát; a ki minden tekintetben kitűnő szervező erőnek bizonyult s a legnagyobb erélylyel vette kezébe a felkelés ügyét. Károlyi Sándor és báró Haller Sámuel sürgetései következtében a vármegye 1742-ik év február elején Bajára tűzte ki a gyülekezés helyét, de mivel a felszerelés igen lassan folyt, csak a június 21-én tartott megyegyűlésig készültek el annyira, hogy elindításuk iránt intézkedni lehetett.
A felkelt nemesség végre június 28-án gyűlt össze Baján, honnan az ünnepi mise és a szabályszerű hadiszemle után Pozsonyba indult. A vármegye nemessége Bihar, Zaránd, Arad, Békés, Csanád és Csongrád vármegyék felkelt nemességével alkotott egy ezredet, melynek ezredesévé gróf Haller Istvánt, alezredesévé Andrássy Mihályt, őrnagyává Dráveczky Lászlót vagy Dobozy Mihályt jelölték ki. A tiszántúli ezred részt vett a sziléziai hadjáratban és hosszabb ideig volt Morvában is állomáson, hol Dráveczky László parancsnoksága alatt Kremsir, Olmütz és Hoff városoknál működött, mely alkalommal számos poroszt ejtett foglyul, majd a Prágánál kirohanó francziákat is visszaverte.
Az örökösödési háború.
Az 1748-ig tartó örökösödési háború folyamán, Bács vármegye évről-évre kiállította az újonczokban és a gabonában reáeső részt, mely áldozatok mind egyre súlyosabb teherrel sujtották a vármegye népét. A felkelt nemességen és a portális gyalogosokon kívül, a határőrök is részt vettek a sziléziai háborúban. Mintegy 500 tiszai határőr 1741-ben gróf Pálffy János seregében Felső-Ausztriában harczolt, de a legénység oly fegyelmezetlen volt, hogy gróf Kevenhüller tábornok haza akarta őket kergetni. 1742-ben a tiszai határőröket Vuics Arzén és Sevics János alatt Morvaországba küldték, majd Olmützbe rendelték helyi őrségül.
1743-ban 1510 lovas és gyalogos határőr, Vuics Arzén kapitány vezérlete alatt, Bajorországba vonult. Engelshoffen tábornok ezenkívül még többek között Szabadkáról 200 önkéntest Szlavoniába akart rendelni, de ezek a kivonulás előtt fellázadtak. A Bajorországba küldött szerb határőrök még 1745-ben sem tértek vissza. Ebből a csapatból Freiburgnál 522 ember a francziák fogságába került, honnan csak az udvari főhaditanács közbenjárására szabadultak ki, midőn a franczia foglyokkal kicserélték őket. (Hazánk. 1885. 148.)
1744 aug. 18-án Mária Terézia királynő újból fegyverbe szólította a vármegyét. A vármegye közönsége a szept. 2-án Baján tartott közgyűlésében tárgyalván a királyi leiratot, a személyes felkelés részére 25 lovast, ezenkívül minden porta után egy-egy gyalogost, végül az uradalmak által kiállítandó 55 lovast szavazott meg. Bár a vármegye még 1744 szept. 29-ére Bajára tűzte ki a felkelő hadak gyülekezésének időpontját, csak 1745 nyarán keltek útra. A vármegyei felkelő had parancsnokává gróf Károlyi Ferencz altábornagy Szily Jánost, kapitányává Csupor Jánost és hadnagyává ifj. Pavianovics Mihályt nevezte ki. Ez a had, néhány havi táborozás után, nov. 20-ika táján tért vissza. A hazatért csapatokat Szily János őrnagy decz. 7-én Baján összpontosítván, az ez alkalomra 168egybehívott közgyűlés előtt bemutatta a csapatok lajstromát, hadiszerelvényeit és a zászlót.
A mint kissé békésebb idők következtek, a vármegyénél ismét felszínre került a katonai Határőrvidéktől való megszabadulás óhaja. Az 1743 febr. 27-én Baján tartott közgyűlésből felírtak a helytartótanácshoz, kérvén, hogy most, a békésebb idők beálltával, legalább a vármegye területének belsejében fekvő hét katonai sánczot, Szabadkát, Zombort, Péterváradot, Kovilt, Szenttamást, Bresztováczot és Palánkát, melyek czéluknak most már úgy sem felelnek meg többé s a kir. kincstárnak sincsenek hasznára, sőt a kamarai alattvalóknak is tömérdek kárt és bajt okoznak, Bács vármegye hatósága alá rendeljék, miként ezt már az 1741: XVIII. törvényczikk is elrendelte. Hogy a vármegye kérelmének nagyobb nyomatékot adjon, Miskolczy István Antal vármegyei főjegyzőt Pozsonyba és Bécsbe küldte.
Vuics kapitány kezdeményezésére a tiszai határőrök márczius havában ellenkező kérelmet adtak be az udvari főhaditanácshoz, melyben kiváltságos helyzetük fenntartását és a Magyarországba való bekebelezés tervének elejtését kérik. E folyamodványban a többek között azt a kívánságukat is hangsúlyozzák, hogy újjászerveztessenek s az erről szóló legfelsőbb elhatározásról, még mielőtt április havában Morvaországba indulnának, értesíttessenek. Mária Terézia királynő e kényes helyzetben kitérő választ adott a kérvényezőknek, azt felelvén nekik, hogy a helyes berendezés a királynő gondját képezi s erre nézve az udvari főhaditanács véleményét is meg fogja hallgatni. Időközben azonban a szabadkai katholikus vallásu határőröknek sikerült a görög-keleti határőrök ellenében a katonai szervezet megszüntetését kieszközölni. 1743 márczius 26-án a kincstár a szabadkaiakkal megkötötte a szerződést, melynek értelmében Szabadka ezentúl Szent-Mária néven, szabadalmazott mezővárossá lett. A szerződés április 23-án királyi jóváhagyást nyervén, május 7-én a szabadalomlevelet is kiállították. Szabadka polgárosításával előtérbe lépett hovatartózandóságának kérdése is. Miskolczy főjegyző fellépése következtében, az 1743 szept. 17-én kelt legfelsőbb elhatározással, Szabadkát Bácsba kebelezték be, noha Csongrád vármegye mindent elkövetett, hogy odacsatolják.
Városok polgárosítása.
Ezzel megtörtént az első lépés a tiszai Határőrvidék feloszlatására. A fáradhatatlan Miskolczy főjegyzőt június 8-án ismét Pozsonyban találjuk, honnan Bécsbe ment. A királynőhöz is adott be kérvényt, a kanezellária útján is folyamodott, sőt a horvát bánnál is tisztelgett. Itt tudta meg, hogy a királynő Péterváradot s az ezzel szemben fekvő Pétervárad-Sáncz mezővárost és Titelt, továbbra is katonai igazgatás alatt kívánja tartani, a királynő figyelme különösen Titelre irányult, melyet meg akart erősíteni, hogy Péterváraddal együtt, a törökök ellen előőrsül szolgáljon.
Szabadka polgárosítása után gróf Pálffy tábornok már május havában hazaküldte a szabadkai határőröket, a kiket a többi határőröktől elkülönített. A papjaiktól és tisztjeiktől felbújtatott szerb katonaság azonban nem akart az újonnan alakult városi hatóságnak engedelmeskedni. Esztendőkön át tartott a viszály, míg végre 1746-ban azok a kik továbbra is katonák akartak maradni, elköltözködtek Szabadkáról. (Iványi. A Tiszai Határőrvidék. Hazánk 1885. 202-206.)
A tiszai Határőrvidék feloszlatását kimondó törvény kihirdetésekor Zomborban is nagy izgatottság volt észlelhető. A törvény azonnali végrehajtása esetén Zombor jobbágyközség lett volna, melynek a katonáskodáshoz és a szabad élethez szokott lakosai irtóztak a jobbágyi terhektől. Ezért sokan elköltöztek és némelyek Futakon, mások Mitroviczán és Zsablyán telepedtek le. 1745-ben a zomboriak közgyűlést tartván, kimondották, hogy jobbágyi igába nem hajtják magukat. Küldöttséget választottak tehát, mely Parchetich Nicola vezetése alatt átnyújtotta kérvényüket a királynőnek. E kérvényben Zombor lakosai régi kiváltságaik fenntartását kérték, mert különben szétmennek s otthagyják a várost. Időközben azonban Zombort és Palánkát szintén átadták a vármegyének. Zombor átadása 1745, év október végével történt. Ezzel a vármegye kiterjesztette hatóságát Zomborra is, de a város lakossága ellentállott, kivéve a felsővárosiakat, a kik elfogadták a jobbágyi sorsot, miért is a város többi lakosa parasztoknak nevezte el őket. A bécsi kiküldöttek azonban végre is sikert értek el. Mária Terézia 1749 február 17-én Zombort a szabad királyi városok jogaival ruházta fel, s a város részére czímeres pecsétet adományozott.
169Ezzel a város szabadsága biztosítva volt ugyan, de most meg újabb terhek nehezedtek a lakosságra, a mennyiben a város a szabadalmakért járó 150.000 forintot nem tudván lefizetni, gróf Batthyányi Józseftől kért kölcsön pénzt, zálogul a Felsővárost kötvén le. Batthyány átvevén a Felsővárost, azt teljesen jobbágyközségként kezelte. E miatt azonban gyakoriak voltak a surlódások a lakosok és az uradalmi tisztek között. Végre sikerült a zomboriaknak Halastól 60.000 frt. kölcsönt kapni, mire Batthyány Józsefet kifizették, pandúrjait elkergették, a nép pedig örömújjongva járta be a várost, hirdetvén a felszabadulást. (Évkönyv XIII. évf. II.)
1743-ban már Pétervárad-Sáncz lakossága is mozogni kezdett és szintén folyamodott felszabadításáért. Kérelmüket siker koronázta. Mária Terézia 1748 február 1-én a várost a szabad királyi városok kiváltságaival ruházta fel, egyúttal a város nevét Újvidékre (az oklevél szerint: Uj-Vidégh) változtatta.
A Határőrvidék föloszlatása.
Az 1745 július 1-én kelt királyi leírattal csak Szabadka, más néven Szent-Mária, Zombor, Bresztovácz és Palánka katonai helyeknek a bekebelezését rendelték el, a tiszai Határőrvidék végleges feloszlatása azonban csak 1750-51-ben következett be. A királynőtől kiküldött bizottság gróf Grassalkovich Antal elnöklete alatt 1750. év őszén kezdte meg működését. Titelből kiindulva, Zentán át Szegedig sorra járta a Határőrvidékhez tartozó községeket, a hol mindenfelé kitörő örömmel fogadta a vármegye közönsége, mert úgy tekintették, mint az ország felszabadítóját, a katonai hatóságok uralma alól. De a határőrvidéki szerbek annál féltékenyebb szemmel nézték a bizottság működését. Az 1750 augusztus 15-én kibocsátott leíratra, mely az összes még meglévő tiszai és marosi sánczok megszüntetését elrendelte, a szerb metropolita és Sevics őrnagy, a szerb katonaság nevében felszólaltak és kifogásaikat írásban adták be a főhaditanácshoz. Mária Terézia királynő azonban fenntartotta rendeletét, a Duna-Tisza szögén öt helységet kivévén a polgárosítás alól, szabad választására hagyván a határőröknek, hogy az új Határőrvidékre akarnak-e költözni, vagy pedig polgári alattvalókká akarnak-e lenni. Az átköltözés napjául 1751 április 1-ét tűzte ki.
De Mária Terézia még tovább ment a határőröknek adandó kedvezményekben. 1751 márczius 1-én a tiszai Határőrvidék tisztjeit magyar nemességre emelte, ugyanez évi június 28-án pedig Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Petrovoszello, Óbecse, Szenttamás, Bácsföldvár, Turia községek lakosságának szabadalomlevelet adott, melyben a helységekhez tartozó földterületeket, az akkori lakosságnak, bizonyos szolgálmányok teljesítése mellett, örök időre használatul adta. E szabadalomlevél következtében e helységek együttvéve a szabadalmazott tiszai kamarai területté alakultak, miből 1791-ben a tiszai Koronakerület alakult. 1758-ban pedig az akkori tiszai Koronakerületben lakó minden egyes volt határőrvidéki tisztnek rangjához mérten földbirtokot adományozott, mely földterületeket már 1751 óta haszonélvezték.
Határperek.
A tiszai Határőrvidék bekebelezése fölötti viták jó alkalmul szolgáltak Csongrád vármegyének, hogy Bács vármegyétől Zentát, Martonost és Kanizsát visszaperelje. Csongrád vármegye nem sajnálva költséget és fáradságot, nagy buzgalommal kutatta össze az idevonatkozó bizonylatokat az ország különféle hiteles helyi levéltáraiból. Legtöbb fáradságot fejtett ki Csongrád vármegye Szabadka város és Madaras puszta visszaszerzése körül. Még 1744-ben felírt a kormányhoz, hogy ezek Csongrád vármegyéhez csatoltassanak, mert hajdanában is ide tartoztak. Sőt Bécsbe menesztendő küldöttségeket is választott. Különösen Marsovszky Sándor, Csongrád vármegye főjegyzője fáradozott sokat ebben az ügyben; még vesztegetéstől sem riadt vissza. De mindez mitsem használt, mert Szabadkát, mint láttuk, Bácsba kebelezték. (Zsilinszky Mihály i. m. II. 10.) Csongrád vármegye azonban nem nyugodott bele, hanem báró Zayhoz, gróf Károlyi Ferenczhez, sőt a váczi püspökhöz is folyamodott pártfogásért. Egy pillanatra úgy látszott, mintha fáradozásait siker koronázná, mert a nádor Szabadka, valamint a hozzátartozó Madaras, Tavankút, Sebestyénháza nevű pusztáknak, valamint Kőrösegyháza helységnek Csongrád vármegyéhez való tartozása ügyében 1746 augusztus 22-ére Pozsonyba kitűzte a tárgyalás határnapját. De Bács vármegye vonakodása következtében a tárgyalást november 14-ére halasztották el.
170Még 1749-ben is folyik a küzdelem a két törvényhatóság között egyes községek visszacsatolása érdekében. Csak 1750-ben ért véget a tárgyalás, midőn a tiszai Határőrvidék önállósága megszűnt s a volt határőrvidéki községeket Bácsba kebelezték.
Csongrád vármegye azonban még ekkor sem nyugodott meg. 1760-ban családi szerződésekkel és más magánjogi okiratokkal támogatott kérvényt nyujtott be a nádorhoz, melyben kimutatta, hogy Szabadka Mátyás királynak 1464-ben kelt adománylevelében Csongrád vármegyéhez tartozónak mondatik s hogy 1504-ben és 1511-ben is Csongrádhoz számították; hasonlóképen kimutatta, hogy Zenta, Martonos és Kanizsa mindenkor Csongrádhoz tartoztak. Az 1764. évi országgyűlésre küldött követeit is oda utasította, hogy országos bizottság kiküldését kérjék, mely megvizsgálná, melyik helységek tartoztak egykor Csongrád vármegye területéhez (Zsilinszky Mihály i. m. II. 10.)
Bács vármegye viszont Szent-Péter és Horgos pusztákra tartott igényt és azzal érvelt, hogy mikor 1750-ben a Határőrvidéket feloszlatták, Horgos és Szent-Péter nem tartoztak Csongrádhoz. Ezt azzal igazolta, hogy mikor a Kárász család Horgost megszerezte, az átvételnél Bács és nem Csongrád vármegye tisztviselői jártak el. Csongrád ekkor gróf Grassalkovich Antal kamarai elnökhöz fordult közbenjárásért. A kormány, méltányolván Csongrád jogait, 1763-ban eltiltotta Bács vármegyét attól, hogy Horgos és Szent-Péter pusztákon törvényhatósági jogot gyakoroljon. (Zsilinszky i. m. II. 38.)
A vármegye előterjesztései.
Az 1751. évi országgyűlésre, mivel még ekkor a Határőrvidék feloszlatva nem lett, a vármegye főleg a tiszai Határőrvidékek végleges feloszlatása iránt tett sürgető előterjesztést, ezenkívül még számos más sérelemmel és kívánsággal járult az országgyűlés elé. Ezek főbb pontokban a következők: 1. A királyi helytartótanács által 1745-ben Bács vármegyére, 6 nádori porta erejéig kivetett adótöbblet töröltessék. 2. A postamesteri állások a vármegyében a magyaroknak adományoztassanak s ne a görögkeleti szerbeknek, a kik, mint az 1735. évi lázadás alkalmával is láttuk, megbízhatatlanok. 3. Bács vármegye igazságszolgáltatás tekintetében a dunáninneni kerülethez, adóügyben pedig a budai bizottsághoz csatoltassék. 4. A vármegye állandó sérelme, hogy az újvidéki görög nem egyesült püspök a módosabb családokból nevez ki lelkészt, egy községben sokszor négyet is, és ezek mind adómentesek, mi által az adózó nép terhe egyre súlyosodik. 5. Zombor, mely rabló gonosztevők főfészke, ne czikkelyeztessék be s szabad királyi városok sorába. (Valószínűleg azért, mert a város állhatatosan ellentállott Bács vármegye abbeli törekvéseinek, hogy jobbágyhelység legyen.) 6. A tiszáninneni határőrvidéki helyek végre is, a többi kamarai helységek mintájára, a vármegye hatósága alá helyeztessenek. 7. Végre a vármegye panaszt emel a hadibiztosok ellen, s indítványozza, hogy mivel a hadibiztosság közegei a vármegyének nincsenek segítségére, azoknak fizetésével a lakosság ne terheltessék, hanem ez állások inkább be se töltessenek, mert a vármegye ezeket a dolgokat inkább maga elvégzi s ha mégis meghagyatnának, úgy fizessék őket a hadi adóból. (Gravamina et postulata. J. Comitatus Bachiensis 1751. Várm. Levéltár.)
E sérelmek és kívánságok közül azokat, a melyek a Határőrvidék feloszlatására vonatkoznak, még ebben az évben orvosolták, a szabad királyi városok beczikkelyezését azonban Bács vármegye sem tudta megakadályozni. Az országgyűlés eleinte hevesen ellenezte Zombor és Újvidék szabad királyi városok beezikkelyezését. A vármegyei követek veszélyt láttak a szabad királyi városok követeinek szaporodásában, mert attól tartottak, hogy ezáltal az udvari párt túlsúlyra vergődik az országgyűlésen, másrészt attól is féltek, hogy a nem kiváltságos osztályok adózási terhe növekedni fog, mert a szabad királyi városi jog felmentette az illetőket a fuvar és az előfogat tartozása alól. Csak hosszas vita után, augusztus 26-án nyugodtak bele a rendek Szabadka és Újvidék városok beczikkelyezésébe. (Millenn. Tört. VIII. 284.)
Ujabb kiváltságos helységek.
Még az országgyűlés folyamán, 1751 június 28-án, Zenta város is levelet nyert Mária Teréziától, ezenkívül országos és hetivásár tartására kapott jogot. E kiváltságlevelet Bács vármegye az október 5-én Ósziváczon tartott közgyűlésében hirdettette ki.
1774 augusztus 1-én Mária Terézia királynő, az egykori tiszai Határőrvidékhez tartozó Csurog, Goszpodincze, Szent-Iván, Felsőkovil, Alsókovil, Káty helységek 171részére is állított ki szabadalomlevelet, melynek czélja volt, az utóbb e helységekbe letelepedett kath. vallású lakosság előjogait az ottani görög keleti szerbekkel egyenlővé tenni.
1779 január 22-én Mária Terézia királynő Szent-Mária kamarai mezővárost szabad királyi városi jogokkal ruházta fel. Ezzel a városnak 1764 óta táplált óhaja ment teljesedésbe. Mária Terézia királynő ezenkívül megengedte, hogy a város a jövőben Mária-Terézianopolis nevet vegyen fel, melyet 1845-ig megtartott.
Hadügyi intézkedések.
Míg a hétéves háborúban a vármegye fegyverforgató népe távol idegenben vérzett, a vármegye óriási áldozatokat hozott a hadisegély és a katonaság eltartásához szükséges termény-járandóságok kiállítása érdekében. 1759-ben a helytartótanács is elismerte a vármegye áldozatkészségét és buzgalmát, ellenben kifogásokat tett Zombor és Újvidék városok eljárása miatt. A vármegye a távolból is élénk figyelemmel kísérte a harcztér eseményeit, a melyekről a helytartótanács útján értesült. 1759-ben vármegyeszerte megülték Drezda város visszavételét és Daun tábornok maxeni győzelmét, a midőn Fink porosz tábornokot 11,000 emberével fegyverlerakásra kényszerítette. Hasonlóképen megünnepelték 1760-ban Laudon tábornok landeshuti győzelmét is. (Várm. Levélt.)
Mária Terézia királynő törekvése oda irányult, hogy a korona és a nemzet közötti kapcsolatot szorosabbá fűzze. Főleg ebből a czélzatból alapította 1760-ban a magyar nemes testőrséget, melynek felállítási költségeihez Bács vármegye 2000, Zombor 100 és Újvidék 200 forintot ajánlottak fel. Az újonnan felállított testőrségbe leendő felvételre Bács vármegye a maga részéről Boczó Dánielt hozta javaslatba. (Haditört. Közl. 1895. 526. lap.)
Mikor Szabadkát 1745-ben Bács vármegyéhez csatolták, a változott viszonyokkal megbarátkozni nem tudó 298 szerb család a katonai élet folytatása mellett nyilatkozott. Ezeket Mosorinba telepítették le, az egyedüli kamarai helységbe, mely a tiszai Határőrvidékbe beékelve, ennek folytonosságát megszakította. Mivel azonban időközben a jelentkező családok száma a 316-ot meghaladta, a Határőrvidék feloszlatására kiküldött bizottság ezeket Mosorin helységen kívül, Gardinovácz és Kovil kamarai falvakba szándékozott letelepíteni. E családok 1746 nyarán és őszén a részükre kijelölt falvakba le is telepedtek.
A Sajkás-kerület szervezése.
Mivel a külügyi viszonyok egyre kedvezőtlenebbé váltak, 1750-ben az udvari főhaditanács, az ország folyami hajóhadának a kor újabb követelményeinek megfelelő átalakítását határozta el. E végből Komárom, Győr és Esztergom vidékéről a sajkásokat a Duna, a Tisza és a római sánczok által alkotott háromszögbe kívánták letelepíteni. E terjedelmes földterület a sajkások között lett volna szétosztandó, s az a dunai Határőrvidékhez csatoltatott volna. A sajkások számára 1750-ben Titel, Lok, Mosorin, Gardinovácz, Villova és Zsablya helységeket jelölték ki, s az átköltözés határnapjául 1751 április elsejét tűzték ki. Ezzel azonban a szervezés munkája megakadt. A kijelölt községek lakosai ugyanis nem sok kedvet mutattak a katonáskodáshoz; a győri, esztergomi és a komáromi sajkások pedig nem akartak átköltözködni, minek következtében azután 1752 márczius 17-én kelt határozattal e helységeket egyelőre a megyei és a kamarai hatóságok alá rendelték.
1763. év folyamán, a külviszonyok kedvezőtlenebbé váltával, a kormány az ország déli és keleti határait új Határőrvidékekkel akarván megvédeni, ebben az évben ismét hozzáfogtak a Sajkáskerület szervezéséhez. Még 1763-ban összeírták e hat helység férfilakosságát. Mivel azonban az összes férfilakosság száma beleszámítva az ifjakat, a gyermekeket és a fegyveres szolgálatra alkalmatlanokat, csak 1679-re rúgott, egyelőre négy zászlóalj felállítását tervezték. A kamara tehát átadta a fenti helységeket a katonai hatóságoknak, mely még ebben az évben felállította a titeli sajkás zászlóaljat. Ez egyelőre három századból állott és első parancsnokává Stanisavljevics Tivadart nevezték ki, és közvetetlenül a péterváradi parancsnok alá rendelték. Mária Terézia királynő azonban kevésnek találván a három századot s a sajkás zászlóalj létszámát 1112 főre emelte fel, s e végből a helytartótanács még öt helységet csatolt a Sajkáskerülethez, nevezetesen Szent-Ivánt, Goszpodinczét, Csurogot, Felső- és Alsó-Kovilt. (Millenn. Tört. VIII. 304. Horváth Mihály: Magyarorsz. Tört. VII. 320. Lvkönyv. 1888. évf. 17. lap.) Az ekként megalakított titeli Sajkáskerülethez később, 1800-ban, még Gyurgyevo, 1801-ben Nádaly helységeket csatolták, úgy hogy a sajkásoknak 14 helységük volt, melyek csak 1873-ban kerültek vissza Bács vármegyéhez.
172Mária Terézia királynő élete végszakában még egyszer hadba szólította a vármegye fegyverfogható férfilakosságát. Mivel az országgyűlés nem volt együtt, az újonczokat a vármegyék szavazták meg. Bács vármegye 300 ujonczot ajánlott fel, Szabadka város pedig 100 lovat és 5000 aranyat. A vármegye ki is állította a megajánlott újonczokat, de kardélre nem került a dolog, mert a királynő 1779 május 13-án Teschenben békét kötött Nagy Frigyessel. (Századok 1878. évf.)
Népességi mozgalmak. Telepítések.
Mária Terézia uralkodásának kezdetén a mai vármegye területének jó része lakatlan volt. A szatmári békekötés után már megindult a telepítés. Gróf Csáky Imre kalocsai érsek már 1712 után megkezdi jószágainak betelepítését és maga a kincstár és az egyes földesurak is arra törekedtek, hogy minél több munkáskezet nyerjenek meg a parlagon heverő földbirtokok gyümölcsözővé tételére.
A XVIII. század első felében a népesség Magyarországon még igen hullámzó volt. Ha a bevándorlók az egyes elhagyott helyekre le is telepedtek, mihelyt alkalmasabb helyet találtak, azonnal elhagyták gunyhóikat. A földesurak és a katonaság elnyomásától való félelem, a nagy adóteher, a vallásüldözések, mind lényegesen hozzájárultak a népesség ide-oda költözködéséhez. De volt valami, a mi legfőképpen vonzotta a népet a mai Bács-Bodrog vármegye területére. Ez a bácskai föld volt, a maga kimeríthetetlen erejével és kiaknázhatatlan gazdasági termőképességével. És az ország egyik legtermékenyebb vidékének földje, szinte századokon át, míveletlenül, parlagon hevert. Voltak vidékek, melyeknek földjét a mohácsi vész óta nem érintette ekevas, a hol mérföldeket ellepett a katonafű, a királygyertya és a kutyatej. Ebben az óriási míveletlen területben látja mindenki a jövő gazdagságának biztosítékát. Ezt szállják meg a szerb katonák, erre teszi rá a kezét a kamara, erre keres adományt a nemes, itt foglal magának területet a középkori földesúr ivadéka, ide menekül a szökött jobbágy, ide költözködik a külföld vállalkozó szellemű parasztsága.
A földesurak, főleg a kamara, tárt karokkal várják a munkás-kezeket, nem nagyon válogatnak bennük, nem is kérdik, ki, honnan jött, fődolog, hogy hozzáfoghassanak a parlagon maradt területek kiaknázásához.
Az 1715-1720. évi összeírásokból már láttuk, hogy a vármegye népessége ekkor túlnyomólag szerbekből állott. A XVIII. század harmadik évtizedétől kezdve azonban mindegyre több magyar, német, tót és kisorosz kezd betelepülni. A magyarok betelepedése eleintén a kincstári birtokokra terjedt ki. Gombos Gábor, a bácsi kincstári jószágok igazgatója, 1731 április 28-án Jankovácz kamarai pusztát engedte át a beköltöző magyar lakosságnak. 1748-ban Tolna, Baranya, Veszprém és Somogy vármegyék szabad költözködési joggal felruházott lakosai Losonczy Józsefet küldték Redl Ferencz kamarai jószágigazgatóhoz, hogy nehány kincstári pusztán letelepedhessenek. A kamarai jószágigazgatóság Paka, Merkopnya, Sterbácz és Bezdán nevű pusztákat jelölte ki számukra letelepedési helyül.
A telepítések 1748-tól kezdve, midőn Grassalkovich Antal foglalta el a kamarai elnökséget, mindegyre nagyobb mérvet öltöttek. Grassalkovich, felismerve a telepítések nagy jelentőségét s horderejét, lehetőleg megkönnyíteni igyekezett azt. 1750-ben Topolya puszta, 1752-ben az Új-Doroszló határában levő Zsarkovácz és Klisza nevű puszták benépesítése iránt intézkedik. 1751-ben Kupuszina helységbe 150 magyar vagy tót katholikus családot akart telepíteni. 1752-ben Csonoplyára akartak magyarokat telepíteni. 1753-ban Bogojeva szerb lakosait át akarta telepíteni Parabutyra, s helyettük németeket akart behozni, de mivel elegendő német család nem jelentkezett, a terv abban maradt. 1753-ban a mai gombosi alsó szőlők helyén magyarok kezdtek letelepedni s telepüket Új-Karavukovának nevezték el. 1764-ben Új-Karavukovára németeket telepítettek Köln, Frankfurt, Ulm és Schweinfurt vidékéről; de az új telepesek nem tudván a magyarokkal megférni, 1770-ben ezért s az árvizek miatt is Karavukovára hurczolkodtak át, míg a magyarok Bogojevára költöztek, hol 1772-ben 101 magyar család lakott, 1783-ban pedig már 817 lélek.
Katholikus vallású magyarok telepedtek le még a következő helységekbe: Kula (1749), Kanizsa 1750-56 között, Nemes-Militics (1752), Zenta (1755), Bátmonostor (1760), Ada (1760), Becse (1767), Petrovoszello (1767). Református vallású magyarok költöztek be Feketehegy, Piros, Ómoravicza és Pacsér helységekbe; ezeknek a beköltözködése azonban már az 1782-86. évekre esik.
173Az egykori tiszai Határőrvidéken, vagyis a későbbi bács-tiszai Koronaterületen, a szerb népesség lassankint megfogyott, mert nem tudott a földmíveléssel és az egy helyben lakással megbarátkozni. A tiszai Határőrvidék feloszlatása után a szerbek tömegesen elhagyták a Tisza mellékét s részben a titeli Sajkáskerületbe, részben a Temesközbe, sőt számosan Oroszországba vándoroltak ki. Az 1770-74 közötti években Magyarkanizsa, Óbecse, Zenta, Turja, Martonos, Ada, Mohol, Péterréve, Szenttamás és Tiszaföldvár helységekbe katholikus vallású magyarok is költöztek a Felvidékről és a Jászkún kerületből, miáltal a katholikus és a görögkeleti vallású lakosság aránya csaknem egyenlő lett.
Magyarkanizsára, melyet 1694-95-ben szerbek szállottak meg, a magyarok 1750-53-ban kezdtek települni és 1777-ben a magyarság már túlnyomó volt. Zentára is magyarok és tót családok telepedtek. A magyarok Jászberény vidékéről és Heves vármegyéből, a tótok Bars és Hont vármegyékből költöztek oda. Péterrévén már 1767-ben találunk magyarokat, a zömük azonban csak az 1772-73. években telepedett le ott. Ada lakosai 1760-ban telepedtek le a Jászságból, Heves, Nógrád és Hont vármegyékből; az utóbbi vármegyéből néhány tót család is költözött Adára.
Mária Terézia királynő, hogy az ország népessége szaporodjék, még a hétéves háború alatt, 1762-ben rendeletet bocsátott ki, melyben meghagyja, hogy azokon a tájakon, a hol puszta földek találhatók, a földesurak telepítésre köteleztessenek. A jó példa czéljából a kamara hat kamarai puszta betelepítését tervezte. Cothmann udvari kamarai tanácsos Kovács mérnök társaságában bejárta Bács vármegye területén a kamarai pusztákat. Körútja alkalmával első ízben Apatinba jött, melyet Grassalkovich 1750-ben németekkel telepített be; innen kiindulva a következő telepeket látogatta meg: Új-Filipova, melyet németekkel telepítettek meg. Bezdán, hova 1742-ben csupa magyar és szláv családok telepedtek. Csátalja, a bácsi kamarai terület legrégibb gyarmata. Dautova, hova 1762-ben 109 felsőmagyarországi magyar kath. család telepedett. Doroszló, hova 1757-ben magyarok telepedtek. Hódság, hova 1760 táján németek költöztek. Bukin, hova 1749-ben szintén németek telepedtek. Új-Karavukova, hova 1753-ban magyarok telepedtek le. Csonoplya magyarok és kath. vallásu szerbek telepe. Veprovácz, melyet 1760-ban magyarok és tótok alapítottak. Nemes-Militics, hol 100-nál több házban magyar nemesek laktak. Keresztúr, melyet kisoroszokkal telepítettek. Sztapár, melyet 1750-ben szerbek alapítottak. Kupuszina, melyet 1752-ben magyarok és sokaczok telepítettek. A régi szerb helységek közül Cothmann meglátogatta Priglevicza-Szent-Iván, Béreg, Palánka, Bukin, Ó-Karavukova és Bresztovácz helységeket.
Cothmann jelentésére Mária Terézia 1764 június 28-án kelt elhatározásával, a Bács-Bodrog vármegyében fekvő kamarai területeknek németekkel leendő betelepítését rendelte el. A németek első telepe Csátalja volt, mely 1729-36-ban már faluként szerepel. Az első német telepek közé tartozik Pétervárad-Sáncz (Újvidék), Hódság, Kollut, Palánka, Gajdobra, Apatin és Szent-Iván. Mária. Terézia a hétéves háború befejezése után (1763), seregének egy részét elbocsátván, a volt katonák közül, továbbá Elzászból és Lotharingiából igyekezett új telepeseket toborozni. A telepítés már 1763. év elején teljes erővel vette kezdetét. 1763 január 1-től július 15-ig 1428 embert telepítettek le Bácskában, a kik leginkább Morva- és Csehországból és a közép Német birodalomból származtak. A telepítéssel Stredula Henriket bízták meg, ki mellett Modefeld József működött. Ennek feladata főleg a selyemtenyésztés meghonosítására irányult.
1763-tól 17ő8-ig a következő helyeket telepítették be: Kernyáját és Krusevlyát Pest, Fehér és Tolna vármegyékből és a Kúnságból származó magyarokkal és Ungból való németekkel. Gákovát Csehországból, Ausztriából és a német birodalomból származó németekkel. Szent-Ivánt, Doroszlót, Filipovát, Veprováczot, Kolluthot hazaeresztett katonákkal és birodalmi németekkel. Bezdánt csehekkel és morvákkal. Kupuszinát elbocsátott katonákkal. Hódságot, Gajdobrát lotharingiaiakkal s néhány franczia családdal. Bukint, Újpalánkát és Apatint birodalmi németekkel és lotharingiaiakkal.
A tótok betelepítése 1740-44-ben vette kezdetét, midőn Csernovits Mihály, a gróf Cavriani-féle futaki uradalmat vette bérbe. A bérszerződés egyik lényeges feltétele volt, hogy a bérlő az egész földterületet mívelni s így, ha kell, 174az egész hiányzó munkaerőt telepítés útján is előteremteni tartozik. Csernovits, látva, hogy a közeli szerb falvak lakossága a munkától idegenkedik, lutheránus vallású tótokat telepített Felső-Magyarországból Petrováczra, Kiszácsra, Glozsánba és más helyekre. Később 1766-68-ban, Bácsújfalura s 1780-86 között Pivniczára és Bajára is telepedtek tótok. E helységekben alakultak az első ágostai evangélikus vallású hitközségek. A letelepült tótok egyideig nem voltak szervezve, s bár egyházi tekintetben a futaki plébános gondozása alá tartoztak, állhatatosan megmaradtak hitükben.
Midőn a futaki uradalom gróf Hadik András birtokába került, a tótokat vallásgyakorlataikban többé senki sem háborgatta. Sőt Hadik András jelentékenyen támogatta őket. Ezenkívül Szabadkán is telepedtek le tótok, a kik oda egész nyáron át Liptó, Árva és Turócz vármegyékből jártak mezei munkára s nem volt ritka dolog, hogy közölök egy-kettő ott telepedett meg. Szabadka lakossága a folytonos betelepülések következtében mindegyre emelkedett és 1780-ban már 18.730, 1787-ben 20.708 lakosa volt.
II. József trónraléptével a telepítés új lendületet nyert. II. József, a ki még trónörökös korában, 1768-ban beutazta a vármegyét, saját szemeivel győződhetett meg, mily sok terület hever még parlagon. Ennek következtében nem csak mint földesúr szándékozott a puszta területeket benépesíteni, nemcsak a népesség számát igyekezett szaporítani, hanem a műveltséget, az okszerű, czéltudatos gazdálkodást igyekezett emelni. E czélból különösen a felsőrajnai kerületből igyekezett gyarmatosokat hozatni, mert e vidék a német földmívelők szorgalmáról volt híres; tette ezt főképen azért is, miként Szirmay is mondja, hogy a magyarokat a belterjesebb gazdálkodásra szoktassa.
De bármily nagy buzgalommal indult is meg az új gyarmatosítás, annak rendkívül sok nehézséggel kellett megküzdenie. II. József, hogy a németek kedvet kapjanak a bevándorlásra, 1782 szeptember 21-én Frankfurtban kihirdetett pátensében, a beköltözködő gyarmatosoknak a következő kiváltságokat helyezte kilátásba: Teljes vallásszabadságot. Minden családnak új házat és kertet. Minden földmívelő család elegendő földet s rétet, úgyszintén igavonó és tenyészállatokat, házieszközöket kap ajándékba. Az iparosok házi szerszámokat kapnak és a mesterségük folytatására szükséges eszközök beszerzésére 50 renusi forintot. A családból a legidősebb fiú katonamentes. Minden család Bécsből az új települési helységbe a kincstár költségén utazik s addig kap ellátást, míg abba a helyzetbe jut, hagy a saját maga erejéből tarthatja fenn magát. Az útközben esetleg megbetegedőket a kórházakban ingyen ápolják. A gyarmatosok a letelepülés napjától kezdve, 10 éven át minden országos és földesúri terhek alól mentesek.
II. József császár felhívása 1783. év elején érkezett a Rajna vidékére, hol azt minden városban és faluban kihirdették. És ennek meg is volt a hatása, mert néhány hónap alatt valóságos emberáradat indult meg Bécs felé, úgy hogy a német fejedelmek ellenintézkedésekhez voltak kénytelenek nyúlni. A letelepülő iparosok is sokféle kedvezményben részesültek. Bármely szabad királyi városban letelepülhettek s a czéhekbe ingyen vették fel őket. A kik házat akartak építeni, azok ingyen kaptak házhelyet és épületfát, az építési anyagért pedig csupán az előállítási árt kellett megfizetni, de öt évi adómentességet élvezték. Ezeken kívül a községekben ideiglenes imaházak épültek és iskolákat rendeztek be.
Az első gyarmatosok 1784-ben jelentek meg Bács-Bodrog vármegyében, de elhelyezésük roppant nehézségekkel járt, mert a közigazgatás nem tudott eleget tenni a gyarmatosok elhelyezéséből folyó kötelezettségének. 1784 május 1-étől november végéig a vármegyébe 2057 család költözött be és 1784-től 1786-ig összesen 3300 családot helyeztek el a Bács-Bodrog vármegyében fekvő kamarai területeken. 1786-ban tavaszszal még 1500 gyarmatos várt elhelyezésre, minek következtében 1786 április 24-én a németek betelepítését egyelőre felfüggeszették és 1787 márczius 13-án a telepítések egész Magyarországra nézve befejezést nyertek.
II. József alatt a következő helységek települtek: 1784-ben Torzsa, 1785-ben Cservenka és Újverbász, 1786-ban Kiskér és Szeghegy, 1786-ban Bulkesz, 1787-ben Járek; mind a hét helység túlnyomólag protestáns lakossággal. A régi helységekhez, úgymint: 1785-ben Palánkához, 1786-ban Újsziváczhoz, Sóvéhez, 175Kulához, Parabutyhoz, Bresztováczhoz, Csonoplyához, Veprováczhoz, Ráczmiliticshez, Kernyájához, Bezdánhoz, Sztanisicshez és Almáshoz pedig új telepeket csatoltak.
II. József halálával a telepítések megszüntek, a franczia háborúk alatt azonban, I. Ferencz király rendeletére, a kamarai birtokokon ismét néhány német és franczia menekült családot helyeztek el. Így Ósziváczon néhány üres telket 137 tiroli menekültnek adtak át, 1808-ben pedig Kulán néhány Falkensteinból menekült család nyert elhelyezést.
II. József uralkodása alatt a német telepesekkel csaknem egyidejűleg magyarok is költözködtek be Bács-Bodrog vármegyébe. 1785-ben magából Kisújszállásból 338 család (1793 lélek) költözködött ide. Ezeknek egy része Pacséron, más része Ómoraviczán szállott meg. Kúnhegyesről már előbb elköltözött 250 család, mely Feketehegyen telepedett le. Ezenkívül Szabadszállásról és Félegyházáról jászok és kúnok költöztek a vármegyébe, a kik több községben szétszóródtak. De ez időtájt, 1785-86-ban, több ezer Zaporog kozák is Bácskába készült. Egy részük meg is érkezett, s Zenta vidékén telepedett le. Ezeknek egy részét II. József besoroztatta a hadseregbe, a lovassághoz. (Iványi: Vármegyénk állapota 1763. év előtt. Évkönyv XVI. évf. III. füzet. Marczali Henrik: Magyarország II. József korában I. 201. 230. 238. III. 216-221. Bierbrunner Gusztáv Bács-szerémi ágost. hitv. egyházmegye monogr. Évkönyv XXI. évf. I. füzet. Cziráky Gyula: Bogojeva és Gombos múltja. Évkönyv XIV. évf. II. füzet.)
Az új telepeseknek az új telepedés nehézségein kívül, az elemi csapásokkal is meg kellett küzdeniök. Ezek között első helyen szerepel a sáskajárás, mely a XVIII. század folyamán gyakran megismétlődött. Az afrikai sáskától okozott pusztításokról első ízben az 1747-50-es években találunk adatokat. Ekkor a pusztítás oly nagy volt, hogy a vármegye kénytelen volt az országos terhek leszállítását kérelmezni. 1782-ben megismétlődött e csapás és óriási károkat okozott Priglevicza-Szent-Ivánon, Szondon, Glozsánban, Futakon, Gajdobrán és Lalityon. Az év nyarán azonban már megszűnt a pusztítás, de mivel a Temesközben újabb rajok dúltak, a vármegye megtette az óvóintézkedéseket az újabb károk megakadályozására.
Egyházi reformok.
II. József trónra-léptével az ország kormányában lényeges változás állott be. Szakítva családja százados hagyományaival, új alapokra kívánta a birodalmat fektetni. Első reformjait az egyházi téren alkotta és idevonatkozó intézkedései, egész uralkodásán át, szinte szakadatlanúl követték egymást. Első intézkedése, a türelmi rendelet, nem okozott a vármegyében nagyobb mozgalmat, mert akkor még a protestáns vallású lakosság sokkal kisebb számú volt, semhogy a vármegyében tényező lett volna. Nagyobb jelentőségű volt azonban az egyházi bizottság felállítása, melyet a császár az egyházi vagyon igazgatására, valamint összes egyházpolitikai intézkedéseinek előkészítésére rendelt el. E bizottság első feladata volt az egyházi vagyon összeírása s új lelkészségek felállítása. Az összeírást elrendelő császári leíratot 1782 október 10-én adták ki, de csak évek múlva hajthatták végre. Az összeírás adatai alapján a helytartótanács 1787 deczember 26-án kelt leiratával Bácsújfaluban új plébánia, Krusevlya, Vajszka, Parabuty, Csantavér helységekben helyi káplánságok, Zentán, Hegyesen, Doroszlón, Garán, Kolluton, Szántován, Vaskúton, Kupuszinán, Csonoplyán, Bikityen és Baracskán pedig káplánságok felállítását rendelte el. Ugyanez a leírat intézkedett a rozzant állapotban levő templomok kitatarozására nézve is.
A szerzetes rendek közül csupán a ferenczrendűek voltak Bács-Bodrog vármegyében letelepedve, sőt 1782-ig jóformán ők végezték a lelkészi teendőket a Bácskában és a Temesközben. Csak 1782-ben választanak első ízben plébánost Zomborban. A ferenczrendűeknek négy rendházuk volt, és pedig Szabadkán, Baján, Bácsban és Zomborban. Az előbbi hármat az 1787. évi rendelet fenntartja, de azzal a megszorítással, hogy a jövőben is a plébánosok kisegítésére szolgáljanak és létszámuk egy-egy rendházban 18 áldozópap és két fráter legyen. A zombori rendház azonban magára vonta a császár haragját. Bachó János, az újonnan kinevezett kerületi biztos, úgy látszik felsőbb útasításra, 1785 június 4-én váratlanul és ismeretlenül megjelent a zombori rendházban, itt körülnézett és tovább ment. Midőn egy év múlva, 1786 július 8-án délután 5 órakor József császár Zomborba érkezett, egyenesen a ferenczrendűek temploma elé hajtatott s kihívatván a házfőnököt, megkérdezte tőle: mivel foglalkoznak. A házfőnök 176nem tudott kielégítő választ adni, mert hiszen a plébániát is csak alig néhány évvel ezelőtt vették el tőlük. II. József ekkor kijelentette, hogy a rendházból távozniok kell. Másnap, miután a ferenczrendűek templomában misét hallgatott, aláírta a zombori ferencziek rendházának eltörléséről szóló rendeletet s tovább utazott Szegedre. Bachó kerületi biztos a rendházat vármegyeházul foglalta le, a templomot pedig átengedte a plébánia használatára. (Évkönyv XIII. évf. II. füzet.)
II. József egyházi reformjai mélyen belenyúltak a görögkeletiek vallási szertartásaiba s régi szokásaiba is. Az óhitűek nevében még 1783-ban Putnik Mózes, az újonnan megválasztott metropolita terjedelmes emlékiratot nyújtott át a császárnak, a mely magában foglalta felekezete sérelmeit és kívánságait, így többek között a nemzeti gimnázium felállítását is kívánta, Újvidék székhelylyel.
II. József közegészségügyi okokból eltiltotta a kriptákat is, s a holttesteket a városokban csak a városon kívül eső temetőkbe engedte temetni. Ez intézkedésével azonban sok bajt okozott Bács vármegyében, hol a szerb lakosság, különösen a volt Határőrvidéken, görcsösen ragaszkodtak a régi temetkezési szertartásokhoz. Maga az udvari főhaditanács is hajlandó lett volna, a népre való tekintettel, legalább míg a háború tart, engedményeket tenni. De II. József ezúttal sem volt hajlandó engedni. A kanezellária előterjesztésére azt válaszolta, hogy a görögkeleti hullák is csak úgy rothadnak, mint a többiek; ezért nem lehet megengedni a sírboltokba való temetkezést. (Marczali H. i. m. III. 184.)
Népösszeírás.
A reformok sikere elsősorban az ország területi és népességi viszonyainak, nemkülönben teherviselési képességeinek teljes ismeretét tételezte fel. II. József ezért 1784 augusztus 16-án elrendelte a népösszeírást, a birtokbecslést és a felmérést. Az első összeütközés a császár rendszere és a vármegye között a népösszeírást és a felmérést elrendelő leirat kibocsátása alkalmával történt. A vármegye tárgyalás alá vévén a leiratokat, azoknak bírálatába bocsátkozik, sőt miként a császár utóbb értesült, Csongrád vármegyéhez hasonlóan, merész kifejezéseket használt ellene. (Marczali i. m. II. 376.) De II. József császárt a vármegye ellentállása nem hozta zavarba. Ujabb, erélyesebb leiratot intéz a vármegyéhez, követelvén a népösszeírást és a felmérést elrendelő leiratainak végrehajtását.
A vármegye kénytelen-kelletlen engedelmeskedik. A népösszeírás Szabadkán már 1784 november 3-án kezdetét veszi s 1785 márczius végére befejezést nyer. A vármegyében azonban vontatottabban mennek a munkálatok, de 1787-re készen van minden. Az összeírás rendkívül becses adatokat szolgáltatott a vármegye népességi viszonyaira nézve. A vármegye összlakossága, beleértve a szabad királyi városokat is, 227.147 lélek volt, tehát az 1720. évi összeírás adataihoz mérten 30.860-al emelkedett. E szám a következőleg oszlott meg. A vármegye területén összeírtak 184.081 lelket, Szabadkán 20.708-at, Újvidéken 8.998-at és Zomborban 13.360-at. 1785-ben a vármegyékre került a sor. II. József, felismerve az akkori közigazgatás hiányait, szigorú ellenőrzés alá akarta venni a vármegyéket, melyek folyton leveleznek és közös ellentállásra tüzelik egymást az ő reformjai ellen.
Uj közigazgatási beosztás.
1785-ben az egész országot 10 kerületre osztja fel s a kerület élére a kerületi biztost teszi, kinek hatásköre a városokra is kiterjed. Bács vármegyét a temesvári kerületbe osztották be, melybe Temes, Torontál és Krassó vármegyék is tartoztak. E kerület élére Dezséri Bachó Jánost nevezte ki. (Millenn. Tört. VIII. 413.) Gróf Hadik András, a vármegye agg főispánja, már előre értesül a császár terveiről. 1785. márczius 25-én értesíti a vármegye közönségét, hogy a megyei rendszer változásával őt is más fogja felváltani. A vármegye közönsége a május 10-én tartott közgyűlésen búcsúzik el a főispántól.
Kovács József első alispán, a kit a vármegye közönsége 1781-ben ültetett az alispáni székbe, sehogy sem illik bele e rendszerbe. Neki tehát szintén mennie kellett. Főleg neki tulajdonították, hogy a vármegye az összeírás és a felmérés kérdésében szembe mert szállani a császár akaratával. Helyébe 1786 július 11-én Latinovits Jánost nevezik ki. A tisztviselők változásával, a tiszti illetmények is emelkednek. Az I. alispán fizetése 1000, a második alispáné 500 forintra emelkedik.
II. József Bácskában.
II. József személyesen akart meggyőződni, miként hajtják végre rendeleteit. E végből 1786 nyarán körútat tesz Magyarországon. Július 8-án Zomborba érkezett, honnan másnap Szabadkára ment, hol a városháza előtt a városi tanács 177és sok úri nép várakozott reája. A fogadtatás azonban feltűnő hűvös volt. A tisztviselők közül csupán Parchetich főjegyzővel beszélgetett hosszabb ideig, a kitől némely városi ügyekről tudakozódott. Majd kocsira ülve, Zentára hajtatott, míg kíséretét előre küldte Szegedre.
II. József török hadjárata.
II. József uralma 1786-ban állott delelőjén. A következő évben, az 1787-ben Krímben II. Katalin orosz czárnővel kötött szövetsége következtében kitört török háború, alig két év alatt egész rendszerét megsemmisítette. II. József, az oroszokkal kötött szövetség következtében, 1787. év folyamán erősen készült a törökök elleni hadjáratra.
A császár a hadműveleteket Bácsból szándékozott megindítani és főtáborhelyül Futakot szemelte ki. A hadifuvarozás megkönnyítése végett, a császár Bajánál át akarta hidalni a Dunát. Szabadka lett a hadátvonulások egyik középpontja, hol a Békés, Csanád és Csongrád vármegyék részéről kiszolgáltatandó zabszállítmányokat is elraktározták, mely czélra a gimnáziumi tantermeket foglalták le, sőt a Szent Teréz-templomot is katonai raktárrá alakították át. Mivel pedig 1787-ben rendkívül szűk termés volt, II. József eltiltotta a sörfőzést és a pálinkaégetést, azonfelül minden házban összeírták a gabonakészletet s a felesleget a kincstárnak kellett eladniok.
1787 őszétől kezdve a katonaság egyre nagyobb számban gyűlt össze a vármegyében. 1787-88 telén a Czartoriski-féle vasas ezred és a Toskana-dragonyosok tartózkodtak Zomborban, Szabadkán pedig hétről-hétre más-más ezredek vonultak át. Miután a hadüzenetet 1788. február 19-én a töröknek elküldték, maga a császár is elindult a főhadiszállásra.
II. József márczius 1-én érkezett kíséretével Szabadkára. A kíséret nagyságáról fogalmat nyujt, hogy a kíséret 261 lovon jött és a podgyász-szekerek vontatásához 72 ökör volt szükséges. Szabadkáról a császár továbbutazott a futaki táborba, hova márczius 14-én érkezett meg. (Iványi: Szabadka tört. I. 312.) A hadjárat előestéjén II. József nem feledkezett meg az állami ügyekről sem. A futaki kastélyban időzvén, többek között magához rendelte Spannagel Sámuelt, az ópázuai katonai telep evangélikus lelkipásztorát, kivel a protestánsok egyházi ügyeiről tanácskozott.
Bármily nagy reményeket fűzött II. József a tavaszszal kitört török háborúhoz, azok nem váltak be. Nemcsak a vezér hiányzott, de a seregben, bármily kitűnően volt is szervezve, nem volt meg a lelkesedés, s mivel a katonák hónapokon át tétlenül vesztegeltek, betegségtől tizedelve, lassanként a csüggedés és a bátortalanság vett rajtuk erőt.
Mialatt a fősereg Belgrád alatt vesztegelt, a török nagyvezér Orsova felé fordult. E hírre a császár Temes- és Krassó vármegyék védelmére sietett; de mire odaért, tábornokai odahagyták a mehádiai és az Almás folyó melletti állásukat. A császári had visszavonulása rettegéssel tölté el Krassó és Temes vármegyék lakosságát. Ama hírre, hogy a Veterani barlang megadta magát, Szászkából a kincstári hivatalnokok eltávoztak, Verseczről a lakosság kétharmada szétfutott, Temesvárról részben Szegedre, részben Zomborba szállították a hivatalos iratokat, és maga Bachó János kerületi biztos is Szabadkára tette át székhelyét, hova Krassó vármegye iratait is elszállították. Az 1788. évi eredménytelen hadjáratnak csak a beállott őszi időszak vetett véget. November 6-án Ferencz főherczeg is elhagyta Péterváradot és Szabadkán át Pest felé vette útját.
Az 1789. év is folytonos hadikészülődésekkel telt el. 1789. év augusztus havában Laudon grófot nevezték ki fővezérré, a ki azonnal ostrom alá vette Belgrádot, melyet az elcsüggedt törökök október 8-án feladtak. Bács vármegye október 11-én értesült Belgrád bevételéről. Mivel a város romokban hevert, mindenféle iparost és építőanyagot kellett odaszállítani, hogy lakhatóvá tegyék. Magára Szabadkára 100 munkást vetett ki a vármegye, a kiknek feladata lett, hogy Belgrádba menjenek rőzsekötegeket csinálni, más 100-at Péterváradra rendeltek és 100 szekeret Zimonyba, a hajók kirakodásához. Szabadka, melynek még októberben 200 napszámost kellett Zimonyba küldeni, panaszt emelt a vármegyénél, hogy annyi ember és fogat kiállítását követelik tőle, hogy az újabb rendeleteknek nem tud eleget tenni. (Iványi: Szabadka tört. I. 314.)
A törökök elleni hadjárat befejeztével a császári sereg a vármegyén vonult át, egy része azonban itt maradt téli szállásra, miáltal újabb teher hárult az agyonzaklatott 178lakosságra. Október 22-én II. József császár is átvonult a vármegyén, 23-án Szabadkán megpihent és onnan kíséretével Mélykúton és Halason át, Pest felé vette útját. Az év vége felé vonult át a vármegyén gróf Laudon tábornagy, a kit főleg Szabadkán ünnepeltek, hova deczember 17-én érkezett. Tiszteletére tánczmulatságot rendeztek a városi vendéglőben, melynek emlékét a városi tanács a jegyzőkönyveiben megörökítette.
Az 1788. évi sikertelen hadjárat hatása alatt az elégületlenség országszerte mindegyre nagyobb hullámokat vert, és azt csak fokozta II. Józsefnek az az intézkedése, hogy az 1789. évi hadjárat befejeztével oly módon kívánta a sereget elhelyezni, hogy a hátralékos termény járandóságokat és az adót a katonaság közreműködésével behajthassa.
A vármegye magatartása.
Míg a többi vármegyék egymásután tagadják meg a terményjárandóságokat és az újonczokat, addig Bács-Bodrog vármegye 1789 október közepén tartott közgyűlésében megadott mindent, a mit a császári leirat követelt. A nemzeti ellentállásnak itt semmi nyoma sem volt. Habár az adó nehezen folyt be s nagy volt a hátrálék, azért akadálytalanul folyt a földmérés, II. József rendszerének egyik leggyűlöltebb intézkedése. A vármegye magatartásának az lehet egyik főoka, hogy katonasággal volt megszállva, mely könnyen vérbe fojthatott volna minden ellentállást; másrészt pedig az idegen, jórészt német telepeseket nem hatotta át a nemzeti érzés, de meg nem is lehettek hálátlanok azok, a kik mindenüket a császárnak köszönhették.
A külviszonyok, valamint a többi vármegyékben támadt nemzeti ellentállás, végre is megtörték az önkény uralmát. 1790 január 1-én érkezik le a vármegyéhez a helytartótanács leirata, mely magyar és német nyelven kiadva, már külsőleg is szakított a régi rendszerrel. Dezséri Bachó János belső titkos tanácsos, kerületi biztos még német nyelvű leiratában felhívja a vármegye alispánját, hogy február 1-re hívja össze a rendeket, a királyi leírat meghallgatása végett. Az alispán közvetetlenül a kerületi biztos leíratának kézhez vétele után, január 7-én megteszi a szükséges intézkedéseket a közgyűlés összehívására s a közgyűlés színhelyéül Óbecsét tűzte ki.
A rendek február 1-én csakugyan összegyűltek Óbecsén. A közgyűlést Bachó János kerületi biztos nyitja meg. Nyomban felolvastatja a királyi leiratot és a helytartótanács rendeletét. A vármegye felíratot intéz II. Józsefhez. E felírat teljesen elüt a többi törvényhatóságok felírataitól; hangja alázatos, a vármegye alattvalói hűségének hangsúlyozása mellett, hálájának ad kifejezést, hogy panaszai meghallgatásra találtak. A felírat további részeiben az országgyűlés mielőbb leendő egybehívását, egyúttal a közigazgatásnak és az igazságszolgáltatásnak a régi állapotokba való visszahelyezését sürgeti. Végül április 7-ére újabb közgyűlést tűztek ki. A felíratot megküldték gróf Hadik András főispánnak is, kérvén öt, hogy miként a karok és a rendek kívánják és ő felségétől kérik, úgy ő is igyekezzék a főispáni székbe mielőbb visszatérni. Ebbeli reményükben meg is hívják az április 7-én tartandó közgyűlésre.
II. József visszavonja rendeleteit.
Mire azonban a feliratot elküldték, már útban volt II. József január 28-án kelt végrendeletszerű leirata, melylyel úrbéri és türelmi rendeleteinek kivételével, összes intézkedéseit megsemmisítette s az országot az 1780. évi állapotba visszahelyezte. E leírat leérkezése után a vármegye szinte lázas buzgalommal fogott II. József összes intézkedéseinek megsemisítéséhez. Február 12-én leérkezik gróf Hadik András leirata, melyben a főispáni méltóságba való visszahelyezését tudatja; ugyanerről értesíti a vármegyét a helytartótanács is. Február 19-én kelt leiratában a helytartótanács ismét a latint teszi hivatalos nyelvvé.
A vármegye az április 7-re hirdetett közgyűlést már márczius 3-án tartotta meg. E közgyűlésen mindenekelőtt visszahelyezik az 1781-ben megválasztott tisztikar életben levő tagjait. Az első alispáni tisztet Kovács József, a másodalispánit pedig Piukovics Antal foglalják el. A közgyűlés után a visszahelyezett tisztikar legott az 1785-90. évi közigazgatás összes intézkedéseinek megsemmisítéséhez fog. A népösszeírásra és az adókivetésre, valamint a felmérésekre vonatkozó iratokat a helységek elöljáróitól bekívánták, sőt Szabadkának meg is kellett esküdnie, hogy mit sem tart vissza belőlük. Ezeket azután, az április 7-én Baján tartott közgyűlés után, zeneszó mellett elégették, a házszámokat levakarták vagy leakasztották. (Rácz Soma czikke: évkönyv 1908.) Ily lelkes hangulatban érkezik a szent korona hazahozatalának híre, mire a vármegye Rudics Máté 179vezérlete alatt nemesi bandériumot küld Budára, hogy a koronánál díszőrséget álljon. (Századok, 1881., 336. l.)
De megmozdultak a szerbek is. Történeti jogaikra és kiváltságaikra hivatkozva, külön nemzeti igazgatásra és külön területre tartanak igényt. E mellett azonban be akarnak jutni az országgyűlésbe is. Putnik Mózes metropolita már 1790 márczius 22-én folyamodik, hogy a görögkeleti püspököket és néhány világi szerbet is hívjanak meg az országgyűlésre. A szerbek azonban ezúttal nem értek czélt, mert az országgyűlés az óhitű püspökök ülési és szavazati joga tekintetében mitsem határozott. Gróf Hadik András főispán már nem vehetett többé részt visszaállított vármegyéje kormányzásában, mert 1790 márczius 12-én elhalálozott. Helyébe márczius 19-én Ürményi József királyi személynök került, a ki egyúttal Pest vármegye főispáni helytartója is volt.
Ürményi főispán országos dolgokkal lévén elfoglalva, a vármegye ügyeivel keveset foglalkozhatott. 1791 augusztus 1-én Zomborban közgyűlést tartott, mely alkalommal Kovács Józsefet ismét első, Odry Andrást pedig másodalispánná választották meg. Főjegyző Márffy Lipót lett.
Háborús bonyodalmak.
A törökök részéről már többé nem fenyegette veszedelem a vármegyét, még 1790 szeptember 25-én fegyverszünetet kötöttek, melyet a Szisztovóban, 1791 augusztus 4-én kötött béke követett. A török követ a békeokmányokkal Temesváron át január 18-án érkezett Szabadkára, hol ünnepélyesen fogadták. Innen Bécsbe utazott.
Ha a törökökkel meg is volt a béke, de a francziaországi bonyodalmak következtében a külügyi helyzet egyre kedvezőtlenebbé vált. E válságos időben II. Lipót király 1792. évi márczius 2-án váratlanul elhunyt, utodára, I. Ferenczre hagyván örökségül a franczia háborút, mely két évtizeden át vette igénybe a vármegye áldozatkészségét.
Martinovics.
A franczia forradalmi eszmék és a demokratikus tanok csakhamar eljutottak hazánkba is, hol élénk visszhangra találtak. Ennek hatása első sorban az irodalomban észlelhető. A II. József halálát követő időszakban számos röpirat jelent meg nálunk. Ez a helyzet I. Ferencz király trónraléptével megváltozott, mert trónralépte után nagy gondot fordított a sajtó megrendszabályozására. Ama röpiratok közül, melyek akkor az országban már el voltak terjedve, első sorban Martinovics Ignácz "Oratio ad Proceres" czímű műve vonta magára figyelmét. A király leírata következtében a kanczellária legott vizsgálat alá vette ezt a művet és mivel úgy találta, hogy az veszedelmes elveket tartalmaz, elrendelte az elkobzását. A kanczellária utasításának a foganatosításához azonban a törvényhatóságok igen lanyhán fogtak hozzá; azok közé a törvényhatóságok közé, a melyek tudtak és akartak is eredményt felmutatni, tartozott Baranya vármegye is, mely kinyomozta, hogy Baján egy budai lakos e műből 20 magyar példányt ingyen osztott szét. (Századok 1878., 216.) Martinovics Ignácz, a ki e műnek szerzője volt s a ki később, a franczia forradalmi kormánytól nyert megbízatása értelmében, hívatva lett volna Magyarországon a forradalmi eszméket terjeszteni, eredetileg az egyházi rendhez tartozott. Ifjúságát Bács vármegyében töltötte s mint ferenczrendű szerzetes, újonczéveiben a bácsi rendházban tartózkodott.
Bács vármegyében a konzervatív irány kerekedett felül, s ha voltak is egyesek, a kik a forradalmi eszmékkel rokonszenveztek, a mozgalmak nagyobb arányokat nem öltöttek. A Martinovicstól 1793-ban a köztársaság érdekében alakított titkos társulat tagjai közül (75) csupán egy bácsmegyeit ismerünk: Ez Szechenácz Jakab királyi kamarai titkár volt, a kit hivatalából elbocsátottak és felszólították Buda elhagyására. Szechenácz ekkor, 1794 május 8-án, Zombort választotta tartózkodási helyül. Erre a helytartótanács felszólította a várost, hogy kísérjék figyelemmel minden lépését. Mikor azután Martinovics Ignáczot elfogták, 1794 deczember közepén Szechenácz Jakabot is Budára hurczolták; ő azonban mégis megmenekült, míg Martinovics és többi társai 1795 május 20-án hóhérbárd alatt véreztek el.
Az összeesküvés felfedezése nyomán támadt általános rettegés, a forradalomtól való félelem, mindegyre egyengette az önkény útját. A hatóságok félelemből és túlbuzgóságból majd mindenütt az összeesküvés szálait vélték felfedezni. Valami jelentéktelen elszólásból oly nagy dolog lett, mely hosszabb ideig foglalkoztatta a bíróságokat. Császár Nándor, egyszerű vidéki nemes, az 1794 180június havában tartott közgyűlésen a megejtett tisztújítással elégedetlen lévén, a következő szavakra fakadt: "Lehetetlen többé tűrni, revolucziónak kell lenni! A szegény nemesség s nem a parasztok fognak felkelni és a főispán először fog guillotiniroztatni". Más alkalommal pedig úgy nyilatkozott: "a királyok gyilkosok; boldog az az ország, a melynek nincsen királya". Császárt kifakadásai miatt elfogatták s bár iratai közt semmi gyanúsat sem találtak, a vármegye előterjesztésére a királyi ügyigazgató megindította ellene a felségsértési pert. A királyi tábla azonban nem volt ily túlbuzgó s azzal az indokolással, hogy Császár csak meggondolatlanságból és felindulásból mondta e szavakat, nem adott helyet a keresetnek. Ezt az ítéletet a hétszemélyes tábla is megerősítette. Bács-Bodrog vármegye közönsége pedig, hogy kimutassa hűségét, 1794 szeptember havában ismét felterjesztést intézett a helytartótanácshoz, melyben Martinovicsot és társait a király és a társadalom gyilkosainak nevezi. (Grosschmied Gábor czikke. Évk. V. évfolyam III-IV. füzet.)
Az 1795. évi pestis. A Ferencz-csatorna.
Az önkényuralom mellett, mely szellemi téren minden szabad mozgást kárhoztatott, az 1795. év őszén kitört pestis-ragály következtében a közlekedést is megszorították úgy, hogy a vármegye jóformán el volt zárva a külvilágtól. Hogy a Szerémségben kitört pestis á.t ne csapjon a Dunán, Futaktól Újvidékig katonai kordont vontak, Futak mellett Begecsnél őrállomás keletkezett s csak ezen át volt a közlekedés megengedve. E válságos években a kereskedelem szempontjából rendkívül fontos alkotás volt: a Dunát és a Tiszát összekötő Ferencz-csatorna, melynek tervét Kiss Gábor mérnökkari őrnagy készítette testvérével, Kiss József kamarai mérnökkel egyetemben. Ők hívták fel 1793-ban a vármegye közönségét a csatorna megalkotására, mely czélból részvénytársaságot igyekeztek alakítani. 1793-ban "Királyi Magyar Hajózási Társaság" néven meg is alakult a részvénytársulat, mely 25 évre nyervén szabadalmat, a munkálatokat még ebben az évben, katonai erők felhasználása mellett megkezdték. Mivel azonban a kitört franczia háborúk miatt a katonaságra szükség volt, 1794-től kezdve leginkább rabokkal dolgoztattak. 1794 július 19-én Új-Verbásznál le is tették az alapkövet. Az 1797 október 17-én kötött campoformioi béke után ismét katonai erő állván rendelkezésre, a munkálatok ismét nagyobb lendületet nyertek. A csatorna 1801-ben készült el s a következő évben adták át a hajóforgalomnak.
Franczia háborúk.
1796-ban a francziák Bonaparte Napoleon vezérlete alatt mindegyre jobban fenyegették Ausztriát, mire a bécsi udvar, hogy a támadással szemben sikerrel megküzdhessen, kénytelen volt az országgyűlés egybehívásába belenyugodni. I. Ferencz király 1796 november 6-ára Pozsonyba országgyűlést hirdetett, melyre a vármegye Kászonyí Ferenczet és Vojnits Sebestyént küldte fel követekül.
Az év vége felé Kovács József első alispán, a nemzeti küzdelmek egyik lelke előharczosa, elhalálozván, tekintettel a háborús világra, a tisztújításnak mielőbb leendő megtartása vált szükségessé. Ürményi főispán a tisztújítást az 1797. év január 23-án Zomborban tartandó közgyűlésre tűzte ki, mely alkalommal Odri Andrást az eddigi másodalispánt első alispánná, Latinovits Tádét másodalispánná és Márffy Lipót aranysarkantyús vitézt főjegyzővé választották meg
Az országgyűlés az újonczok megszavazása után, a kikből Bács-Bodrog vármegyére 1260 esett, a nemesi felkelést is elhatározta. Időközben Napoleon Klagenfurtig és Laibachig nyomult előre és bár döntő győzelmet nem aratott, helyzete mindegyre válságosabbá vált, mert a nép az örökös tartományokba mindenfelé felkelt ellene. Ily körülmények között, habár a béketárgyalások is kezdetüket vették, I. Ferencz király április 8-án mégis felkelésre szólította nemességet. A rendek az április 19-én Zomborban tartott közgyűlésen tárgyalta az idevonatkozó királyi leíratot.
A közgyűlés Ürményi József főispán elnöklete alatt, lelkes hangulatba elhatározván a nemesi felkelősereg kiállítását, annak szervezésére Odry András első alispánt, Latinovics Tádé másodalispánt, Ürményi Mihály királyi tanácsost, Varbói Kruspér Antal királyi tanácsost, Szlatkovics Máté zombori plébánost, Latinovits József és Vojnits Salamon táblabírákat, Márffy Lipót főjegyzőt, Piukovics Simon adószedőt, Vojnits Sebestyén, Szalag Péter, Polyák József és Latinovits József főszolgabírókat, báró Bernyákovich Antal, Cseh Antal, Zákó Demeter vármegyei urakat, valamint a szabad királyi városok és a tiszai Korona kerület képviselőiből álló bizottságot küldte ki.
181Első nemesi fölkelés.
E bizottság április 21-én kezdte meg működését, melyről a május 3-án tartott közgyűlésen számolt be. A közgyűlésen bemutatott összeírás értelmében személyes felkelésre 121 nemest köteleztek, azonfelül a tervezet szerint a földesurak minden nádori porta után egy-egy teljesen felszerelt lovast, a három szabad királyi város a maga nevében szintén egy-egy felkelőt, azonfelül minden nádori porta után egy-egy felszerelt lovast, végül a plébánosok összesen 12 felszerelt lovast, a szabad községek pedig minden jobbágytelek után egy-egy lovast tartoztak kiállítani. A személyes nemesi felkelőket és a nádori porta után kiállított lovasokat egybevetve, a felkelt nemes had 272 emberből állott. Egyenruházata a következő volt: kék nadrág, mellény, dolmány és mente; az utóbbi fekete prémmel, fehér-kék zsinórral és ugyanolyan rózsával ellátott fekete csákó. A fegyverzet kard, pisztoly tarsolylyal és csákány volt.
Az 1797. évi május hó 3-án tartott közgyűlésen a tisztikar a következőleg alakult meg: I. csapat kapitánya: Vojnits Salamon. Főhadnagy: Piukovics Benedek. Alhadnagy: Szucsics Boldizsár. Zászlótartó: Latinovits Albert. II. csapat. Kapitány: Köröskényi Mihály. Főhadnagy: Sztratimirovits János. Alhadnagy: Dancs Márton. III. csapat. Kapitány: Vojnits József. Főhadnagy: Rudics Antal. Alhadnagy: Antunovits István.
Időközben Napoleon április 23-án fegyverszünetet kötött, mire I. Ferencz király, attól tartva, hogy a békehírek apasztani fogják a felkelés szervezése körül eddig tapasztalt buzgalmat, május 1-én újabb leiratot intézett a vármegyéhez a felkelés szervezésének gyors keresztülvitele iránt. E leirat következtében Odry András alispán május 9-ére Bajára hívta össze a rendeket. E közgyűlés, miután a tiszti és legénységi fizetések és a had eltartásának költségei dolgában megállapodott, az I. csapat gyülekezési helyéül Baját, a második csapat részére Szabadkát és a harmadik részére Zombort tűzte ki.
A június 19-én tartott közgyűlés a felkelt nemesi sereg főparancsnokául herczeg Grassalkovics Antalt, őrnagyul pedig báró Geramb Lipót határőrvidéki kapitányt kérte fel; de az előbbi egészségi okokból, az utóbbi pedig mint tényleges állományú tiszt, nem vállalhatta el a neki felajánlott tisztséget; így azután a vármegye közönsége az augusztus 10-én tartott közgyűlésen Vojnits Salamon I. csapatbeli kapitányt bízta meg az őrnagyi és a főparancsnoki teendőkkel. A felkelt sereg tisztikarát véglegesen a következőleg állapították meg: I. csapat. Kapitány: Vojnits Salamon. Főhadnagy: Szucsics Boldizsár. Alhadnagy: Köröskényi Miklós és Gombos Pál. II. csapat. Kapitány: Vojnits József. Főhadnagy: Antunovits István. Alhadnagyok: Vermes Sándor és Császár Ferencz. III. csapat. Kapitány: Piukovics Benedek. Főhadnagy: Dancs Márton. Alhadnagyok: Piukovics Fülöp és Fratricsevits István. Tábori lelkész: Ross István zentai plébános a róm. katholikusok és Popovits Simon szenttamási plébános a görög keletiek részére. Segédtiszt: Rudics Antal, kapitányi ranggal. Hadbíró: Antunovits Simon főhadnagy. Zászlótartó: Vojnits Jakab őrmester. Tábori orvos: Mittermiller József dr. Seborvos: Szemere György.
Június 20-án gróf Pálffy Miklós kerületi tábornok megjelenvén Szabadkán, a felkelt nemesség fölött szemlét tartva, a vármegyei bizottság jelenlétében feleskettette a hadat. Miután a kerületi tábornok mindent rendben talált, a június 21-én tartott folytatólagos közgyűlésen a vármegye közönsége amaz önérzetes szavakat iktathatta a jegyzőkönyvbe, hogy "az egész insurrectionalis sereg felkészülvén, annak kiindulása már csak a felsőbb parancsolattól függ."
Az 506 emberből álló felkelt had július 2-án indúlt útnak; Baranyán át Szigetvárra, onnan Sárvárra (Vas vármegye), hova július 26-án érkezett meg. A Campoformioban kötött béke után (október 17.) azonban a felkelt nemességet is hazabocsátották. A bácsi felkelt nemesség négy havi táborozás után, november 19-én és 20-án érkezett vissza Bajára, honnan az egyik csapatot Szabadkára, a másikat Zomborba rendelték, míg a tábori szekereket Zomborba küldték. A deczember 19-én kelt királyi leirat a felkelt nemességnek végleges feloszlását rendelvén el, a Baján tartott végső szemle után hazabocsátották őket. Mielőtt szétoszlottak volna, a vármegye a tisztikar fizetését 1798 február 15-ig, a legénység zsoldját pedig árilis hó végéig kiutalta, a felkelt sereg lovait és a tábori kocsikat pedig eladták. A felkelésre vonatkozó irományokat és a felkelt nemesség zászlaját a vármegyei levéltárban helyezték el. (Dudás Gyula: I. Napoleon császár háborúi és a bácskaiak. Évkönyv 1906. évf. 107-156.)
182Második nemesi fölkelés.
1800-ban, midőn Napoleon az örökös tartományokat újból Olaszország felől fenyegette, Ferencz király 1800 szeptember 7-én ismét fegyverbe szólította a magyar nemességet. A vármegye az 1797. évi összeírások alapján két csapatot állított ki, két század lovasságot és hat század gyalogságot, mely deczember 10-én érkezett a soproni táborba, hol I. Ferencz király deczember 13-án szemlét tartott fölöttük. A gyalogság Josich őrnagy parancsnoksága alatt külön zászlóaljat alkotott, melyet a vasmegyei Kőszegre és Kéthelyre szállásoltak el, míg a lovasság, melyet a pesti ezredbe osztottak be, Sopron vidékén állomásozott. Néhány hét múlva azonban a bácsi zászlóaljat Bécs védelmére a határra rendelték; de alig értek a Lajta folyóhoz, a bácsiak lázongani kezdtek s az ürügy alatt, hogy nem tartoznak az ország határán túl szolgálni, az engedelmességet felmondván, visszaindultak. De a szökevényeket a Nádor-huszárok deczember 27-én utólérték és körülvették. Ekkor véres harcz támadt. A Nádor-huszárok teljesen leverték a lázadókat és a bácsi zászlóaljból 493-an súlyosan megsebesültek. Mire a lázadás híre a vármegyébe eljutott, a bácsiak belenyugodva a katonaéletbe, ismét szolgálatot teljesítettek. Bácsban nagyon röstelték a felkelt had ilyetén magaviseletét; a vármegye felterjesztést is intézett a királyhoz, hogy a lázadásban vétkesek közül a főczinkosokat sorozzák be a sorkatonaságba.
1801. év elején a felkelt sereget a bécsújhelyi táborba rendelték, de habár a békét február 9-én Lunevilleben megkötötték, nem bocsátották haza, hanem április elején a Fischamend melletti táborba vonult s csak a hó végén térhetett vissza szülőföldjére. (Hadtört. Közlemények. 1888. évf.)
A békekötés után a vármegye közönsége ismét belügyeire, elsősorban a közigazgatásra és a közgazdasági viszonyok fejlesztésére fordíthatta figyelmét. 1801 junius 16-án Zomborban tisztújítást tartottak, mely alkalommal utoljára elnökölt Ürményi főispán a közgyűlésen. A közgyűlés Odry Andrást ismét első alispánná választotta, míg a másodalispáni székbe, Latinovits Tádé helyébe, Vojnits Fábiánt ültette.
Az 1802. évre hirdetett országgyűlésre a vármegye Rudics Mátét, az 1790. évi koronaőrző bandérium vezérét és Márffy Lipót vármegyei főjegyzőt küldte követekül, utasításul adván nekik, hogy Bodrog vármegyének Bácscsal való egyesítését és a felmerült országos sérelmek orvoslását sürgessék. Az országgyűlés helyet is adott a vármegye kívánságának.
Ez az év különben rendkívül mozgalmas volt a vármegye életében. Ürményi József Fejér vármegye főispánjává neveztetvén ki, még 1801. év végével megvált Bács vármegyétől. Helyébe a király 1802 április 9-én báró Podmaniczky Józsefet nevezte ki, a ki április 25-én Baján tartotta székfoglalóját. Az ő főispánsága alatt adták át 1802. évi május 2-án a forgalomnak a Ferencz-csatornát, alatta oldották meg véglegesen a vármegyei székház ügyét, melynek építését 1804-ben kezdték meg. Hosszú ideig (1802-1823.) tartó főispánsága alatt mindenkor meleg érdeklődést tanúsított a közügyek iránt, de e mellett elsőrangú szerepet vitt az országgyűléseken, sőt a diplomáczia terén is sikerrel működött. A második párizsi béke után egyike volt azoknak a biztosoknak, a kiket az országhatárok rendezése végett Párisba küldtek. Főispánságának első évtizedében gyakran ellátogatott a megyegyűlésekre is. Az 1811 szeptember 5-én tartott közgyűlésen azonban az egyik vidéki nemes gúnyos czélzást tett alakjára, mire felháborodva e durvaságon, többé nem jött el a közgyűlésekre, sőt tisztújítást sem tartott többé. Helyette Odry András intézte a vármegye ügyeit és meg is felelt a beléje helyezett várakozásnak. (Évkönyv XI. évf. I. füzet.)
Harmadik nemesi fölkelés.
Az 1805. évi országgyűlésre a vármegye Vojnits Fábián másodalispánt és Márffy Lipót főjegyzőt küldte követekül. Ez az országgyűlés, tekintettel a francziák fenyegető magatartására, immár harmadízben rendelte el a nemesi felkelést. Midőn az év őszén a francziák betörtek az örökös tartományokba, Podmaniczky főispán november 20-ára Zomborba közgyűlést hirdetett, hogy a vármegye a felkelő sereg kiállítása iránt intézkedjék. A vármegye közönsége a főispán lelkes beszédének hatása alatt, két csapatnak a kiállítását határozta el, melyeknek szervezésére a két alispánt, Garomon Zsigmond királyi tanácsos jószágigazgatót, továbbá Rudics Máté, id. Latinovits József, Vojnits Salamon, Markovics Albert, Gombos Ferencz táblabírákat, Bunyik Benjámin I. aljegyzőt s Latinovits József főszolgabírót küldte ki. A felkelő lovasság parancsnokává Lebanovits Simont, a Ferdinánd-huszárezred kapitányát, a gyalogság őrnagyává pedig Széchenyi 183Károly határőrvidéki kapitányt választották meg. A katonai hatóságok azonban e választásba nem egyeztek bele; de mivel időközben a francziákkal ismét békét kötöttek, a felkelés szervezése is abba maradt; mindamellett a felkelő had felszerelési költségei 3220 forint kiadást okoztak a vármegyének.
Az 1807 évi, Pestre egybehívott országgyűlésre a vármegye Vojnits Fábiánt és Márffy Lipót főjegyzőt küldte követekül. Ezen az országgyűlésen nagy szerepet vitt báró Podmaniczky József főispán is, a ki vidám kedélye és szellemessége révén is a nádor kedvenczei közé tartozott s e mellett élénk érintkezésben állott a Felsőbükki Nagy Pál, Vay József, és gróf Dessewffy József vezérlete alatt álló ellenzékkel is. Síma modora és nyugodt fellépése miatt az országgyűlés tagjainak rokonszenvét is kivívta magának és kétségkívül nagy érdemei voltak az országgyűlés tárgyalásainak síma lefolyása körül. (Századok 1896. évf. 397.)
Az év május havában I. Ferencz király átutazott a vármegyén. Utazásának részleteiről azonban nincsenek adataink; csak Odry András jelentéséből tudunk annyit, hogy az uralkodó május 10-11-én Szeged felől jövet, Pécs felé utazott át a vármegyén s ünnepélyes fogadtatásáról egy vármegyei bizottság gondoskodott.
Negyedik nemesi fölkelés.
Midőn 1808-ban Napoleon negyedízben közelgett a határok felé, Ferencz király ismét fegyverbe szólította a nemességet. Bács-Bodrog vármegye az 1809. évi márczius 6-án Zomborban tartott közgyűlésen tette meg első intézkedését a felkelő sereg kiállítása iránt. A közgyűléstől kiküldött bizottság csakhamar munkához látott. Az Odry András első alispán elnöklete alatt márczius 17-30. közötti időszakban az összes fegyverfogható 18-50 év közötti nemesség fölött szemlét tartott. Mivel az 1808. évi országgyűléstől megajánlott 20.000 újonczból Bács-Bodrog vármegyére 600 esett, márczius 20-27. között a toborzás is kezdetét vette.
Az 1809. évi márczius 6-án tartott közgyűlésen, Podmaniczky József főispán lelkesítő szavainak hatása alatt, a vármegye közönsége sorából számosan ajánlották fel pénzbeli vagy terménybeli segélyt, sőt felszerelt katonákat is a francziák elleni hadjárat folytatására. A nagyobb adományok között szerepelnek Polinperger József táblabíró 2 lovas katonát és 200 mérő búzát, Vojnits Fábián II. alispán 5000 frtot, Siskovics Pál táblabíró 100 mérő zabot és 50 mérő búzát, a tiszai kerület nevében Gavanszky táblabíró és társai 130 főnyi lovas csapatot, Deáky János táblabíró 150 mérő búzát és 1000 frtot, ifj. Latinovits József táblabíró 1 lovast és 50 mérő zabot, Pocskay Sándor táblabíró 500 frtot, Alföldy János szolgabíró egy felszerelt lovast, Gromon Zsigmond királyi tanácsos két lovast stb. A háború czéljaira felajánlott gabona- és pénzbeli segélyek gyűjtése az egész vármegye területén folyamatban volt.
Az április 17-én tartott közgyűlésen a felkelt nemesség tisztikarát a következőleg alakították meg: A lovasságnál őrnagy: Késmárky Antal; kapitány: Vojnits Mihály, volt m. kir. testőr; másodkapitány: Szucsics István, főhadnagyok: ifj. Vojnits Mihály és Mészáros Antal. Hadnagyok: Latinovits Bertalan és Piukovics István. Zászlótartó: Vujevics Albert. A gyalogságnál kapitány: Julinácz Péter. Főhadnagy: Vojnits János. Hadnagyok: Volacsics Imre és Duka Péter. Őrmesterek: Vörös József és Rihényi István. A tiszai kerület csapata. Kapitány: Manojlovits Lázár. Alkapitány: Radisics István. Főhadnagyok: Eremics Vazul és Kondray György. Hadnagyok: Dudvarszky Sándor és Osgyány István. A hadipénztár kezelésével Latinovits Pétert bízták meg. A felkelő sereg gyülekezési idejéül május 15-ét, helyéül a lovasságnál Szabadkát, a gyalogságnál Topolyát és a tiszai kerület csapata részére Óbecsét tűzték ki és ekkor vették kezdetüket a fegyvergyakorlatok is.
E közben egyre érkeztek az újabb adományok a háború czéljaira. Gróf Brunswick József, a futaki uradalom birtokosa 4 felszerelt lovast, 1000 mérő zabot, a Rudics család hat felszerelt lovast, a báró Kray család 8 felszerelt lovast, a Ferencz-csatorna társaság 150 lovast, Szabadka város 45 lovast, Rezsny János egy lovast ajánlottak fel. Az április 17-én tartott közgyűlésen már jelenthette a vármegye alispánja, hogy a vármegyére eső 600 újonczot kiállította és ezenkívül a rendes sorkatonasághoz még 205 főből álló csapatot adott a vármegye, a felkelt nemesség létszáma pedig 316 főből fog állani. De a véradóval még nem merült ki a vármegye áldozatkészsége. A győri táborba 8000 előfogatot küldött, azonkívül a péterváradi és más várakat élelemmel látta el.
184A július 8-án tartott közgyűlésen értesült a vármegye, hogy a zombori ferenczrendű zárdát felsőbb rendeletre katonai kórházzá alakították át, ugyan ez időtájt 600 franczia hadi fogoly érkezett Zomborba, kiket ideiglenesen kaszárnyákban, templomokban és iskolákban helyeztek el. A vármegye ekkor elhatározta, hogy gyűléseit ezentúl Szabadkán fogja tartani.
A felkelt nemesség lovassága, valamint a Koronakerület lovas-csapata május hó 9-én már Szabadkán volt összpontosítva. E két csapat fölött báró Davidovics tábornok május 10-én szemlét tartva, a vármegyei és a kamara tisztviselők jelenlétében feleskettette őket. A bácsi felkelt nemesség lovassága, valamint a koronakerületbeli lovas-csapat már május 12-én útra kelvén, Mélykúton és Halason át Soltra, majd onnan Dunaföldvárra ment. Itt átkelt Dunán és Székesfehérváron át Győrszentivánra érkezett. Itt csatlakozott hozzájuk Stipsics András alezredes, a ki megkezdte velük a hadgyakorlatot; de május 30-án a bácsiakat már az Abda melletti sánczok védelmére rendelték, majd onnan Győr alá a püspökréti táborba kerültek.
A koronakerületbeli csapatnak csakhamar alkalma nyílt a francziákkal szembeszállnia. E csapatot a nógrádi felkelt nemesség első századával egyesítve a Szigetkörbe rendelték előőrsi szolgálatra. Június 9-én Halászi és Aracs közöl összeütköztek 1500 francziával, mely alkalommal a koronakerületbeli csapat becsülettel megállotta helyét. A csapatból I6 ember és egy tisztiszolga elesett vagy fogságba került. Az összeütközés alkalmával az altisztek és a közlegénye közül Tatity Milutin őrmester, Mrgyány Nesztor, Katyánszky Kuzmán, Popovits Izsák, Manojlovits Mózes, Bacsics Nesztor káplárok, Balin György, Orosz Mihály, Bogoszavlev János és Radivojev György kitüntették magukat. (Haditört. közlemények. 1897. évf.)
A győri csata napján (június 14) a bácsi csapatokat, Garnika Ignácz ezredes parancsnoksága alatt, a sánczokban elhelyezett gyalogság és az ágyúk védelmére rendelték ki, midőn pedig a francziák a János főherczeg vezérlete alatt áll császári hadat és a felkelt nemességet mindenütt vissszaszorították, a bácsiak, Garnika Ignácz ezredes alatt, báró Meskó tábornok hadaihoz csatlakozva, éjjel megkerülték a francziák hadállását és Sopron és Vas vármegyéken át, ezernyi veszélyek között, június 22-én Nemes-Vidig vonultak vissza, hol ekkor Chateller császári altábornagy hadai foglaltak állást. Mivel pedig a nádor báró Meskó tábornok hadát időközben Komáromba rendelte, a bácsiak is felkerekedtek s július 2-án Zalabérről a Balaton déli partja mellett elvonulva, Székesfehérvárra s innen Komáromba vették útjokat, hova július 13-án vonultak be.
Mivel az udvar a győri csatavesztés ellenére sem gondolt a békére, hanem a háború folytatása mellett volt, Ferencz király, június 25-én kelt leiratával, vármegyét újabb hadisegély szolgáltatására hívta fel. E leiratot a július 17-én Szabadkán tartott közgyűlésben tárgyalta a vármegye közönsége. A közgyűlés mindenekelőtt kimondotta, hogy a királyi leiratot az összes hitfelekezet lelkészei a templomokban közhírré tegyék és a népet a francziák elleni háborúra biztassák. Elhatározták továbbá, hogy a tiszai Koronaterülettel egyetemben a kincstár költségén két lovas-osztályt állítanak ki, mely czélból minden községben hadfogadók (toborzók) felállítását rendelték el és a fogadópénzt 20 pengő forintban állapították meg.
Ferencz király már augusztus 18-án kelt leiratában felszólította a vármegyét, hogy a megajánlott lovas-osztályt mielőbb állítsa ki és küldje a harcztérre. A vármegye szeptember 4-én Baján tartott közgyűlésében tárgyalván a királyi leiratot, ez alkalommal a kiállítandó lovascsapat tisztikarát a következőleg jelölte ki. Alezredes: Szentgyörgyi Horváth József cs. kir. huszárkapitány. Őrnagy: Lebanovits József es. kir. huszárkapitány. Kapitányok: Matyók Ferencz cs. kir. másodosztályú huszárkapitány. Kováts Ádám cs. kir. huszárfőhadnagy. Császár Ferencz cs. kir. másodosztályú huszárkapitány. Patsits János cs. kir. dragonyos-főhadnagy. Báró Goreczky Venczel cs. kir. főhadnagy. Alkapitányok: Jankovics Cziril volt felkelt nemes-seregbeli főhadnagy, Czapf József volt cs, kir. dragonyos-főhadnagy. Gróf Seau Károly volt cs. kir. főhadnagy. Nikolits János volt cs. vadászezredbeli őrmester. Sopron Antal volt felkelő nemes-seregbeli főhadnagy. Főhadnagyok: Putnik István, Latinovits János, Fratricsevits János, Vojnits István, Gregus Ede, Bugarszky Miklós, Adamovits Antal, Visztinger József, Jankovics János. Hadnagyok: Bobor Dániel, Brezovics Péter, Latinovits Józzef, 185Dévay Imre, Gyuricskay Pál, Milasevics József, Divisch József, Hirschhegger Mihály, Nikolits Döme, Cservenka Alajos. A kijelölt tisztikarban azonban többek ellen a nádornak kifogása volt és azokat, a kik a felkelt nemes-seregben tényleg szolgáltak, nem erősítette meg. Ezeknek a helyét tehát másokkal kellett betölteni.
A bácskai osztály parancsnokává Garnika Ignácz ezredest nevezte ki a nádor, ugyanazt, a kinek vezérlete alatt a bácskai felkelt nemesség oly vitézül megállotta helyét Győr alatt, a kinek a neve tehát már nem volt ismeretlen a vármegyeiek előtt. Az újonnan kiállított lovascsapat gyűlőhelyéül Szabadkát tűzték ki, hol Csanády tábornok szemlét tartott fölöttük. A lovas-csapatokon kívül a vármegye még 600 újonczot is tartozott kiállítani a rendes sorezredek részére.
A békekötés után.
Miután időközben a békét megkötötték, I. Ferencz király elrendelte a felkelt nemesség hazabocsátását és november 21-én Székesfehérvárról kelt levelében értesíti erről a vármegyét. A bácsi felkelt nemesség, mely ekkor Székesfehérvárott volt, deczember 10-én indult hazafelé. Útját Bicskéről Budaőrsre, majd onnan Soroksárra, onnan Laczházára, Kúnszentmiklósra, Szabadszállásra és Izsákra vette, innen egy napi pihenő után Vadkertre, deczember 20-án pedig Halasra érkezett. Onnan Jánoshalmán át, deczember 22-én vonult be Bajára. Itthon a Bácska ekkor valóságos tábori kórház volt. Ide hozták a háború sebesültjeit. A helytartótanács rendeletére Zomborban katonai kórházat rendeztek be, de mivel az itteni épületek a sebesültek befogadására elégteleneknek bizonyultak, a Baracskán levő katonai magtárt is katonai kórházzá alakították át. (Dudás Gyula i. h. Évkönyv 1906. évf. 162-185.)
A békekötés után Bács-Bodrog vármegyét is felszólították a háború költségeinek fedezésére. A gyűjtés megindíttatván, 26.034 frt gyűlt egybe; ezenkívül a vármegye önkénytes adományokból 141 lovat, 3320 mérő zabot és 2345 mérő búzát szolgáltatott be a kincstárnak. Mindezek az áldozatok azonban nem voltak elegendők a kincstár helyzetének javítására. A nádor még 1809 deczember 26-án is felszólította a vármegyéket és a szabad királyi városokat, hogy az újonnan kibocsátandó bankók ércz-alapjának fedezetéül aranyat és ezüstöt szolgáltassanak be; de a bácskai városok, kimerültségükre hivatkozva, nem teljesíthették e kívánságot.
A franczia háborúkkal karöltve járt a gazdasági kimerültség és a pénzügyi válság. A papírpénz értékének csökkenése következtében, a közhitel megszűnt s a pénzügyi bukás többé már nem volt elkerülhető. Az új pénzügyminiszter: gróf Wallis, 1811-ben egyszerű eszközhöz nyúlt, a mennyiben a függő adósság értékét egy ötödére szállította le. E rendelkezést az 1811. évi február 20-án kelt pátens adta a lakosság tudtára. A leírat február 28-án érkezett le Szabadkára; kihirdetését márczius 15-ére halasztották. Ily viszonyok között hívta össze az uralkodó a rendeket az 1811. évi augusztus 25-én Pozsonyban tartandó országgyűlésre, a melyre a vármegye Rudics Mátét és Szucsics Józsefet küldte követekül.
Mielőtt még az országgyűlés megnyílt volna, a vármegye augusztus 5-én tartotta meg ezúttal első ízben, az új vármegyeházban, tisztújítását, mely alkalommal Odry Andrást négy jelölt közül ismét első alispánná választották, míg a másodalispáni tisztet Vojnits Fábiánnal töltötték be, a ki azt 1819-ben bekövetkezett haláláig viselte.
Ebben az évben a közigazgatási beosztás tekintetében is lényeges változás állott be. A vármegyét 5 járásra osztották fel; a meglévő négy járáson kívül, az ötödiket, a telecskeit újonnan szervezték. Ez a járási beosztás 1820-ig maradt fenn.
Végső Napoleoni harczok.
Míg Napoleont 1810-ben kötött házassága közelebb hozta a Habsburgokhoz, régi barátságos viszonya Oroszországhoz egyre lazult. 1812 óta nagy előkészületeket tett az oroszok megtámadására és I. Ferencz király is kénytelen volt vejének segélyt adni. Ezért tehát június 29-én felszólította az országot, támogassák az országgyűlésen megajánlott segélyen felül is adományokkal, sőt a vármegyére bizonyos számú újonczot vetett ki.
Szabadka városa, mely 1812. évi augusztus 3-án tárgyalta a királyi leiratot, engedelmeskedett. A tanács 39 újonczot, 8 lovat s a beteg katonák számára 10 akó bort szavazott meg. Ezenkívül gyorsan előteremtették az 1811-12. évi 186országgyűléstől megszavazatt hadisegélyből a városra eső ötezer pozsonyi mérő búzát és a 7500 pozsonyi mérő zabot, melyet Bajára fuvaroztak. Bács-Bodrog vármegye ellenben az 1813. évi május hóban tartott közgyűlésében oly irányú határozatot hozott, hogy a kért pénzt, élelmet és újonczot csak az esetben hajlandó megadni, ha azt az országgyűlés megszavazza. A vármegye rendei tehát kérik ő felségét, hogy az országgyűlés mielőbbi összehívása iránt intézkedjék.
Napoleon oroszországi hadjárata után I. Ferencz is csatlakozott a nagy szövetséghez, hogy a világuralomról lemondani nem tudó császárral megküzdjön. 1812-13. év telén ismét nagyarányu hadikészülődések folytak. Ferencz király 1813 február 23-án felszólította a vármegyét, hogy a háború folytatásához újonczokat és hadisegélyt adjon. Szabadka ismét 42 újonczot és 17 pótlovat adott a Hohenlohe-féle dragonyos-ezred számára. Mivel többek között Bács-Bodrog vármegye sem fejtett ki valami nagy buzgalmat a hadisegély és az újonczok kiállítása érdekében, mert csupán az önkénytes adományokat s az önkényt jelentkező újonczokat szolgáltatta be, a nádor július 13-án újabb felhívást intéz a vármegyékhez és a városokhoz, hogy e fontos pillanatban, mely hivatva lesz a monarchia sorsa fölött dönteni, tehetségükhöz képest, minél bővebb segélyt szolgáltassanak. A felszólítás használt. A vármegye hozzáfog a még be nem szolgáltatott adományok behajtásához, azonkívül 53 könnyű lovas kiállítását határozta el; de ezeknek a felszerelése sok nehézségbe ütközött, mert a megyei hadipénztárnok számadásaiban 42.503 frt hiány mutatkozott. Az önkényt gyűjtött adományok bejelentésére pedig gróf Brunswick József vezetése alatt küldöttséget menesztett Bécsbe. Szabadka városa ellenben 35 könnyű lovast állított ki, ezenkívül 1814 január és február havában 90 újonczot küldött Zomborba, a Ferencz Károly főherczeg nevét viselő ezred számára.
A háborún kívül 1814-ben a török földön kitört pestis-járvány is fenyegette a vármegyét. A vármegye az óvóintézkedések foganatosítására külön járványbizottságot választott, de a járvány hazánkat szerencsére elkerülte. Arra a hírre, hogy Napoleon elhagyta Elba szigetét, I. Ferencz király márczius 29-én új segélyre szólította fel az országot. De míg a vármegye az újonczok kiállításával bajlódott, a szövetségesek Waterloonál döntő győzelmet arattak Napoleon fölött, a kit utóbb Szent Ilona szigetére száműztek.
A háború befejeztével, 1815 deczember 21-én, visszatértek a vármegyétől felfogadott könnyű lovasok is. De bár a háború véget ért, a kormány a megajánlott újonczok kiállítását mégis követelte. Így Szabadka városa az 1815-ben megajánlott 90 újonczból még fennmaradó 45-öt 1816-ban volt kénytelen kiállítani. Sőt a vármegyéktől és a városoktól kiállított könnyű lovasság felszerelését is a katonai kincstár tulajdonául tekintette. Szabadka városa a könnyű lovasság fegyverzetét és felszerelését, valamint a lovakat eladván, a befolyó pénzt Pécsre, az ottani hadipénztárba szállította.
Napoleon bukásával a közel két évtizedig szüntelen folyó háború véget ért. A vármegye, mely az elmúlt esztendők alatt áldozatkészségének oly fényes tanújelét adta, most saját belügyeinek rendezésére, a szellemi és a gazdasági haladásra fordíthatta erejét. A nagy küzdelmek lezajlása után mindegyre jobban útat tör magának a nemzeti társadalomban a haladás szelleme. A régi rendi alkotmány átalakítása és a nemzet összes erejének egyesítése volt a következő évtizedek feladata, mely nagy munka mellett egyúttal a nemzetnek jogait is védelmeznie kellett az önkényuralom ellenében. Lássuk tehát, hogy e munkában mily mértékben vette ki részét a vármegye egészen addig, míg a nemzeti állam falaira a tetőt felrakták.
4. A vármegye résztvétele a nemzeti államalkotás munkájában. 1815-1847.
Válságos helyzet a háború után.
Napoleon bukásával a kimerült vármegye a béke hírére fellélegzett. A hosszú háborúnak s az évtizedeken át folytatott küzdelemnek a nyomai még mindenütt láthatók. 1815-ben a vármegye még valóságos tábori kórházhoz hasonlít. A háború sebesültjei, nyomorékjai még nagyrészt Zomborban lézengenek. Megjönnek a könnyű lovasok is; de a sorezredekbe besorozott újonczokat hiába várják. A béke biztosítása végett Ferencz király még 1815-ben újabb 30.000 újonczot kért az országtól s egyben elrendeli az újonczozást is.
187Bács-Bodrog vármegye azonban az újonczozást elrendelő királyi leirat tárgyalása alkalmával kijelenti, hogy miután a háború már megszűnt és az újonczok megajánlása különben is az országgyűlés hatáskörébe tartozik, a kívánt újonczlétszámot nem hajlandó kiállítani s az alispánokat e rendelet végrehajtásától eltiltja. De ezúttal nem támad összeütközés a kormányhatóságok és a vármegye között, mert József nádornak sikerül meggyőzni az uralkodót, hogy a háború megszűntével a munkáskezeknek elvonása az ország gazdasági helyzetére nézve rendkívül válságos volna. A király visszavonja az újonczozást elrendelő leiratát, Rajner főherczeg pedig már 1816 április 26-án felfüggeszti az újonczozást, sőt a katonák egy részének szabadságolásához is hozzájárul.
Ez az intézkedés azonban már megkésett. 1816-ban már országszerte az ínség jeleivel találkozunk. És a vármegye hiába vár segélyt a kormánytól, mert az állampénztár üres; kénytelen tehát a szűkölködők segélyezését a társadalom vállaira áthárítani. A pénzügyi helyzet mindegyre kedvezőtlenebbé válik, a papírpénz értékének rendkívüli alászállása megrendítette a pénzviszonyokat, aláásta a hitelt; a vármegye mindegyre jobban érzi ennek a súlyát; de mindamellett erélyesen folytatja a hátralevő hadiadó és a felkelt nemesség kiállítására kivetett költségek behajtását.
A vármegye az 1816 augusztus 26-án tartott közgyűlésben vette tárgyalás alá a királyi leiratot, mely a papírpénz bevonását és a nemzeti bank felállítását helyezte kilátásba. A közgyűlés elismerte a felség jóakaratát a pénzügyek rendezése körül, de a leiratot egyszerűen tudomásul vette, mivel a pénzügy rendezését az országgyűlésre halasztandónak találta. A bécsi nemzeti bank meg is kezdi a pénzjegyek beváltását, de a pénzügyi helyzeten ez mit sem segít s ezért 1816 október 29-én az uralkodó a pénzjegyek törlesztése végett önkénytes kölcsön felvételét rendeli el.
A kormány a pénzügyi helyzeten a só árának felemelésével akar segíteni, habár a só árának a megállapítása az országgyűlés jogai közé tartozik. 1816-ban újra felemelik a só árát, de midőn az erre vonatkozó királyi rendeletet a nádor leküldte, a vármegye a deczember havában tartott közgyűlésén nem veszi tudomásul s az ügyet az országgyűlés elé utasítja.
A kormány önkényes intézkedéseinek hatása alatt tekintélyes ellenzék alakul a vármegyében. De ez az ellenzék tulajdonképen csak az ősi alkotmány megőrzésére törekszik; a haladás szelleme ép oly távol áll tőle, mint a kormánytól. Látóköre is szűk, nem terjed tovább a vármegye határainál és országos dolgokkal nem törődik. Tagadhatatlan azonban, hogy mindennek ellenére a kormány önkényes intézkedéseinek itt-ott mégis sikerül gátat vetni. Az állami önállóság ekkor egyedül a vármegyei életben nyilatkozik meg.
Vallásos rajongók.
A XIX. század második évtizedének utolsó éveiben sajátságos vallásos mozgalom indult meg, mely olymérvű zavarokat idézett elő a vármegyében, hogy azokat még a kormányhatóságok segélyével is csak nagynehezen lehetett lecsendesíteni. E mozgalmat egy Frankovics Mihály nevű, kupuszinai születésű, 26 éves szűcsmester támasztotta, a kit a nép Szent Miska néven nevezett s valóságos rajongással vett körül. Frankovics, mint utólag kiderült, vallási rajongásban szenvedett. A búcsúhelyek látogatásával és betegek gyógyításával foglalkozván, a köznép előtt nagy népszerűségre tett szert, sőt a kolluti plebános és Odry András alispán - kinek nejét állítólag meggyógyította - pártfogását is megnyerte. A kalocsai érseki szentszéknek Frankovics viselt dolgai tudomására jutván, őt rajongónak nyilvánította és 1818 július 2-án felhívást intézett a plébánosokhoz, hogy híveiket a Frankovicstól alapított úgynevezett "Kordátviselők társulatába" leendő belépéstől lehetőleg óvják s az álremete által rendezett körmeneteket akadályozzák meg.
Frankovics, a ki időközben Monostorszegről Kollutra költözött, az ottani plébános pártfogása mellett egyre folytatta üzelmeit. Hívei messze földről sereglettek hozzája és ezekkel éjjelenként vallási szertartásokat tartott, majd körmeneteket rendezett és betegeket gyógyított. Mivel a vármegyei hatóságok mit sem tettek e mozgalommal szemben, e vallásos rajongók társulata mindegyre növekedett. A béregi plébános, Vojnits János vármegyei esküdttel együtt, ki is ment Kollutra s az ál-remetét szigorúan megdorgálta; de szavai hatástalanok maradtak, sőt Frankovics, hogy híveinek számát gyarapítsa, Szegedre tette át székhelyét. Itt azonban pórul járt, mert a város az ál-remete üzelmeiről értesülve, 188gyorsan kiadta neki az útját és a város pandúrjaival egész a határig kísértette. Frankovics ekkor Ludasra, majd innen Szabadkára ment, de itt sem lévén maradása, visszatért Kollutra. Kolluton való tartózkodása alatt a plébánia udvarán levő kútat megáldván, annak vizét betegek gyógyítására alkalmazta, majd, midőn az őt felkereső betegek száma napról-napra növekedett, a kútvizet a plébános gazdasszonya icczénként négy krajczárjával mérte ki a hiszékeny népnek.
Mivel a vármegyei hatóságok tétlenül nézték e kicsapongásokat, a kalocsai főegyházmegyei hatóság 1818. év deczember 22-én a helytartótanácshoz fordult. A helytartótanács a vármegyét már 1819 január 19-én sürgős közbelépésre utasította, a vármegye azonban csak hónapok múltával szánta el magát a cselekvésre. Frankovicsot az április 11-12-ik közötti éjjelen a kolluti plébánosnál néhány tanítványával együtt elfogatták, Zomborban bebörtönözték és ellene a törvényes eljárást megindították. Csakhogy a félrevezetett népet ekkor már bajos volt s lecsendesíteni. Mintegy 2000 híve 1819 augusztus 11-én egyházi zászlók alatt, kezükben feszületet és égő gyertyát tartva, Zomborba jöttek, hogy vezérüket kiszabadítsák börtönéből.
Az óriási néptömegnek a vármegyeház előtt való megjelenése nagy zavart okozott Zomborban. A néptömeg betódult a vármegyeház udvarába és a börtönöket akarta megrohanni; de a vármegyei pandúrok puskatussal és botokkal kiűzték a zavargókat. Erre a nép visszavonult, de új támadásra készült. Az épen idejében érkezett katonaság azonban a zavargók közül negyvenet beszorított a vármegyeház udvarára; ezeket elfogta és elzárta, a künnrekedt népet pedig szétverte.
A vármegye törvényszéke 1819 szeptember hó 13-án hozott ítéletével Frankovicsot két évi, hetenként két böjtnappal súlyosbított fogságra ítélte. Hívei közül azok, a kik a zendülést rendezték, szintén fogságot szenvedtek. Frankovicsot ezenfelül büntetésének kiállása után, hogy újabb zavarokat ne támasszon, a vármegye területéről örökre kitiltották. 1823-ban a pozsonyi irgalmasrend zárdájába került, hol még 1825-ben is kapusként állott alkalmazásban. (Bande J. dr.: Szent Miska mozgalma. Évk. 1890. évf. 97-112.)
A törvénytelenség politikája.
A kormány, a külpolitikai események hatása alatt, az 1815-1820-as években mindennemű összeütközést kerül a vármegyékkel s következetesen folytatja a nemzettel szemben a lefegyverzés politikáját. Hogy a vármegyék nemességét megnyerje, az uralkodó és családtagjai gyakran beutazzák az országot. Az uralkodó körútjában megfordult Bács-Bodrogban is. 1816 október 19-én Ferdinánd trónörökös, Pestről Szegedre átutaztában meglátogatja Szabadkát. 1817 október 13-án Ferencz király, nejével, Karolina Augusztával Titelbe érkezik, majd onnan október 14-én átmennek Péterváradra, hol október 15-16-án fogadja Bács-Bodrog vármegye és Szabadka küldöttségeit.
A kormány meg van elégedve Bács-Bodrog vármegyével. Az 1815-16-ban mutatkozott ellenzéki hangulat lecsendesedik; Odry András, a vármegye alispánja, a mily igénytelen és puritán jellemű, ép oly hű, megbízható embere a kormánynak. A főispánnak nem is akad dolga a vármegyében; tisztújítást 1811-től 1825-ig nem is tartanak. A közgyűlésnek más dolga nem akad, mint a kormányrendeletek végrehajtása, meg az úrbér végleges szabályozása, mely különben teljesen igénybe vette a vármegyei tisztikart, de elsősorban Odry alispánt, a ki mindent maga óhajtott elvégezni és a törvényszékeken is csak ő elnökölt.
Ily viszonyok között törtek ki az olaszországi mozgalmak, melyeket a császári had könnyű szerrel elnyomott. E siker Metternich kanczellárt még elbizakodottabbá tette s abban a hiszemben, hogy a nemzetet megnyerte s ellentállástól többé nem kell tartani, az udvari főhaditanácscsal egyetértően elhatározzák az újonczozást. Az 1821 április 4-én kelt királyi leirat, mely a magyar ezredek pótlására 1813-ban kívánt 60.000, majd az 1815-ben kívánt 30.000 újonczból még hiányzó összeg kiállítását rendelte el, egyaránt törvénytelen, s annak végrehajtása nagy akadályokba ütközött.
Mindennek ellenére a kormány nem áll meg a törvénytelenségek útján. 1822 augusztus 13-án kibocsáttatja az uralkodóval a másik rendeletet is, mely szerint az adó november 1-étől kezdve pengőpénzben fizetendő, a mi, tekintve a papírpénz és a pengőpénz értékarányát, a legsúlyosabb adóemeléssel egyértelmű. (Millen. Tört. IX. 90.) A törvénytelen rendeletek a vármegyéket ellentállásra buzdítják s a vármegyék ellentállása mintegy bevezetője lesz a nemzeti törekvéseknek.
189Bács-Bodrog vármegyében a kormánynak aránylag kevés küzdelmébe kerül a törvénytelen rendeletek végrehajtása. Ellentállással itt is találkozik ugyan, de e küzdelem nagyobb méreteket nem ölt; azonban tanúlságul szolgál a vármegye nemességének, melyet a rendi jogok sérelmei egy táborba hoznak s ekként elősegíti azt, hogy a nemzeti törekvések a vármegyében is gyökeret vernek. Az újonczozás ügyében kibocsátott rendelet végrehajtása simán megy végbe. A vármegye rendei első ízben feliratban igyekeztek meggyőzni az udvart lépésének törvénytelenségéről, de miután látják, hogy az udvar nem enged, engedelmeskednek a második leíratnak, a mi elsősorban Odry András alispán érdeme, a kinek nagy küzdelmébe került, míg a rendek az újonczjutalékot megszavazták. Az adóügyben kelt leiratok végrehajtása már több nehézségbe ütközik. A vármegye az első és a második leiratot is visszautasítja. Közbejön Odry András halála is, miáltal a kormány a legmegbízhatóbb emberét vesztette el.
E férfiú hosszú hivatalos pályája s az a vezérszerep, a melyet vármegyéjében mindenkor vitt, egyaránt méltóvá teszik arra, hogy, róla néhány sorban megemlékezzünk. Odry András 1772 óta állott a vármegye szolgálatában. II. József 1789 április 7-én főszolgabíróból nevezte ki másodalispánná. 1790-ben, midőn a vármegye visszaállította az 1785-ben működött tisztikart, Odry megvált a másodalispáni tisztségtől, de 1791-ben a közgyűlés ismét megválasztotta és 1797-ben első alispán lett. E tisztében megmaradt 1822 deczember 8-án bekövetkezett haláláig. Negyedszázadon át, ép a legválságosabb s legsúlyosabb időkben állott a vármegyei önkormányzat élén. Kortársai mint részrehajlás nélküli, jó közigazgatási erőt dicsérik s bár alispánsága nem sok nyomot hagyott maga után, puritán jellemét, nagy munkaerajét és kötelességtudását mindenkor nagyrabecsülték. Mindig maga elnökölt a vármegyei törvényszéki üléseken és a közgyűléseken, a mi nem csekély feladat volt, ha tudjuk, hogy a törvényszéki üléseket öt helyen, Zomborban, Baján, Szabadkán, Bácsban és Újvidéken tartották akkor. Igazságos, megvesztegethetetlen bíró volt. Elvből ellensége volt minden pompának. Jellemére érdekes világot vet az a körülmény, hogy mikor a "Ferencz-csatorna" elkészült, a társaság, hogy a csatorna megalkotása körül kifejtett tevékenységét viszonozza, egy társulati részvényt ajánlott fel neki, de ő visszautasította s csak azt engedte meg, hogy a társulat nemesmiliticsi kúriáját téglafallal körülkerítse. Halála váratlanul következett be. Ép a törvényszéki ülésre készült, midőn gutaütés érte és 76 éves korában meghalt. (Vereinigte Ofner-Pester Zeitung 1822. 102.)
Podmaniczky főispán, a ki már régóta neheztelt a vármegyére, de mert az akkori viszonyok között nem is volt tanácsos tisztújítást tartani, Szucsics Józsefet bízta meg az első alispáni teendőkkel, a kit már 1819-ben a Vojnits Fábián halálával megüresedett másodalispáni tisztségre helyettesített. De Szucsics József, a ki báró Podmaniczky főispán bizalmasa volt, teljesen át volt hatva azoktól az eszméktől, a melyeket Podmaniczky hirdetett, ki az angol alkotmányban a magyarnak a testvérét látta, a melylyel mindenben versenyeznie kell. Ily körülmények között Szucsics József nem nagyon lelkesedett az adóügyben kibocsátott törvénytelen rendeletek végrehajtása iránt. Főleg az ő magatartásának tulajdonítható, hogy a vármegye két ízben is megtagadta a törvénytelen rendeletek végrehajtását. De a kormány nem tágít és miután látja, hogy Szucsics József helyettes-alispán törvénytelenségekre nem kapható, királyi biztost küld a vármegye nyakára, a ki kényszereszközök alkalmazása nélkül végrehajtja az adóügyben kibocsátott leiratot. (Millen. Tört. IX. 92. Országos Levélt. Acta Dieta, 1825.)
Podmaniczky főispánnak Pesten 1823. évi május 11-én bekövetkezett halálával, Szucsics József kormányozza a vármegyét. Főleg az úrbéri perek véglegezését siettette s azoknak gyorsabb elintézésére Hegyesen, Monostorszegen, Mélykúton, Ómoraviczán, Pacséron, Rigyiczán, Zentán, Topolyán, Bácson, Csében, Deszpotszentivánon, Jankováczon, Katymáron és Madarason a szükséges lépéseket megtette. Ugyanekkor a Duna és a Tisza vidékének ármentesítése iránt is történtek intézkedések. Béregen és Dautován, továbbá a vármegye alsó járásában Asbóth János kir. kincstári igazgató közreműködése mellett, 24.000 holdat ármentesítettek.
Bács-Bodrog vármegye végre is belenyugszik a törvénytelen rendeletek végrehajtásába és nem intéz többé feliratot az országgyűléshez. De a vármegyében az ellenzéki szellem mindegyre erősebben nyilvánul, a mi a kormányt aggodalommal tölti el, félve, hogy e vármegyében is az ellenzék kerekedik felül; 190ezért tehát még 1824 deczember 30-án kinevezi gróf Radványi Győry Ferencz kamarást Bács-Bodrog vármegye főispánjává.
Gróf Győry főispánsága.
Gróf Győry Ferencz beiktatása 1825 május 30-án ment végbe hagyományos fénynyel és pompával. Az új főispán május 29-én vonult be Zomborba. Az érkező főispánt a város határában a Latinovits Sándor vezérlete alatt álló, a vármegye nemes ifjúságából alakított bandérium, valamint a tiszai Koronakerület és a Zombor városi polgárőrség lovascsapatai várták zászlóikkal. Mikor az ünnepi menet Zombor város végéhez ért, Szucsics József alispán, a sátor alatt egybegyűlt vármegyei nemesség élén, magyar beszéddel üdvözölte a főispánt. Az üdvözlés után a menet zeneszó mellett megindult a vármegyeház elé, hol a bajai és a zombori gyalogos polgárőrség foglalt állást. Itt várták a főispánt a szomszédos Pest, Tolna, Baranya, Verőcze, Torontál, Szerém és Csongrád vármegyék küldöttei, a katonaság és végre a zsidók 60 tagú küldöttsége. A főispán, megérkezése után a tisztelgő küldöttségeket fogadta, majd beesteledvén, az ünneplő közönség díszelőadásra ment, mely alkalommal Inántsi Pap Gábor Fejér vármegyei tiszti ügyész "Imre vagy a királyi tekintet hatalma" czímű színműve került előadásra.
Másnap, május 30-án ment végbe a tulajdonképeni beiktatás, melyet ünnepi mise előzött meg, mely alkalommal Marich János püspök hétszemélynök pontifikált, fényes segédlettel. Az isteni tisztelet után a vármegye közönsége a megyeházán gyűlt össze. A közgyűlést Klobusiczky József, Borsod vármegye főispánja, a beiktatással megbízott királyi biztos nyitotta meg, magyar beszéddel. Ezután felolvasták a királyi leiratokat. Majd Győry főispán letette az esküt és ékes magyar beszéddel üdvözölte a rendeket. A vármegye közönsége nevében Antunovits Albert főjegyző válaszolt. Délután két órakor volt az ünnepi ebéd, mely alkalommal 800 embernek terítettek, azonkívül a szabadban a nép számára szintén főztek. Este kivilágítást terveztek, melyet azonban a beállott kedvezőtlen időjárás miatt csak másnap tarthattak meg. Annál fényesebb volt azonban a tánczmulatság. (Hazai és Külföldi tudósítások 1825. I. 48.)
Az új főispán a vármegye közönségének régi óhaját teljesítette, midőn a 14 év óta szünetelő tisztújítást szeptember 22-ére kitűzte. E tisztújításon Szucsics Józsefet első, Antunovits Albertet másodalispánná, Latinovits Benjámint főjegyzővé és Odry Józsefet tiszti ügyészszé választották meg. Az 1825. évi szeptember 11-ére egybegyűlt országgyűlésre pedig Szucsics József első alispánt és Rudics Dánielt küldték követekül.
Mire a követek Pozsonyba érkeztek, az országgyűlés már javában tanácskozott. Szucsics József már nem ismeretlen a rendek többsége előtt. Meggyőződése őt is a Nagy Pál, Ragályi Tamás és Vay Ábrahám vezetése alatt álló ellenzékhez fűzi, mely elsősorban a sarkaiból kiforgatott ősi alkotmány megvédésén fáradozik. Ámde a vármegyében a főispánnak sikerül az ellenzéki hangulatot megtörni, miáltal azután Szucsics József, a kapott követi utasításokhoz mérten, az országgyűlésen a kormányt támogatók sorába kénytelen állani. Az 1825. évi országgyűlési követekről írt pasquillus ezért őt a következőleg jellemzi "Mást mondani, mint gondolni, nem illik a magyarhoz." Követ-társa Rudics Dániel, inkább csak hallgatóként vesz részt az országgyűlésen s azért a következőket írják róla: "Nem azért van küldve a követ, hogy hallgasson." (Hazánk 1885. 77. lap.)
Bár az országgyűlés közel két évig tartott, a rendek a sérelmi ügyek tárgyalásával sok időt veszítettek és csak mikor a király az országgyűlés határnapját kitűzte, vették észre a rendek, hogy mily kevés munkát végeztek. Mivel az 1790-91. évi országos bizottság reformmunkálatainak tárgyalására már nem volt idő, de mert azóta úgy megváltoztak a közgazdasági viszonyok, hogy e munkálatok tárgyalás alapjáúl már nem is szolgálhattak, ezért a nádor indítványára 1827 június 1-én országos bizottságot választottak az 1791-ik évi bizottsági munkálatok felülbírálására. E bizottság tagjai sorában Szucsics Károly is helyet foglalt.
Az országgyűlés új országos összeírást rendelt el; mivel azonban a szabályzatok kidolgozása sok időbe került, azt csak 1828-ban foganatosították. Ez az összeírás az úrbériség rendezésével állott összefüggésben és a végrehajtást a nádor rendelkezése értelmében a vegyes-bizottság intézte. Bács-Bodrog vármegye összeírását Zala vármegye kiküldöttei teljesítették. Az 1828-ik évi márczius 191hóban tartott közgyűlésen Zala vármegye részéről meg is jelent Hertelendy Károly és az összeírási munkálatok csakhamar kezdetüket vették. 1828-ik év végéig készültek el s felülvizsgálásukat a vármegye 1829 január 13-ára tűzte ki, mely czélból bizottságot választott.
Az 1828-ik évi október hó 1-én tartott vármegyei tisztújítás minden nagyobb mozgalom nélkül ment végbe és a régi tisztikart kevés kivétellel újból megválasztották.
A magyar nyelv érvényesülése.
Az 1825-27-ik évi országgyűlésnek a magyar nyelv érdekében kifejtett fáradozásai, bár minden irányban nem vezettek sikerre, de nem is vesztek kárba. Az országgyűlés megveti a tudós társaság alapját; de a nemzet ezzel nem éri be és a mit az országgyűlés meg nem valósíthatott, azt a vármegyék a saját hatáskörükben igyekeznek elérni és a magyar közigazgatási nyelvnek a meghonosítását tűzik ki feladatul. Szabadka és Baja ebben megelőzik a vármegyét. A városok hazafias tanácsának kérelmére a helytartótanács 1826-ban megengedi, hogy a városi tanács, valamint a gazdasági tanács jegyzőkönyveit magyarul vezessék. Baja már 1822 november 9. óta magyarul vezeti jegyzőkönyveit. 1829-ben Niczky Ferencz bajai uradalmi kormányzó elnöklete alatt az úriszék elhatározza, hogy a hozzá beterjesztendő íratok magyarul legyenek szerkesztve. Ugyanez évben elhatározza a város, hogy az utczák magyar nyelvű feliratokat kapjanak, az éjjeli őrök magyar nyelven hirdessék az időt, a közkikiáltók magyar s nem szerb nyelven tegyék közzé a hirdetményeket. Ez évtől kezdve Baján magyarul énekeltek a hívek a kath. templomban s Bartók Mátyás plébános indítványára az iskolai oktatás is magyar nyelven történt. 1831 óta a bajai lövészegyesület jegyzőkönyveit is magyarul vezették.
A magyar nyelv ettől kezdve diadalmasan útat tört magának e soknyelvű vármegye területén. Jelentékenyen előmozdította ezt Bács-Bodrog vármegye közönségének az 1832-ik évi február havában tartott közgyűlésen hozott határozata, mely a magyar nyelv használatát a közigazgatásban és a bíráskodás terén, valamint az iskolákban és a czéheknél egyaránt kötelezővé tette. E nagyfontosságú határozat egész terjedelmében a következőleg hangzik: "Elhatározza a közgyűlés, 1. hogy a tisztikar máris jobb részben fennálló szokás szerint, a legközelebbi közgyűléstől kezdve, minden hivatalos jelentését magyarul adja be, kivéve az olyanokat, a melyek német szövetséges tartománybeli örökösüléseket illetnek, vagy ő felségéhez felküldendők. Jegyzőkönyvek, levelezések vagy ítéletek és számadások magyar nyelven készíttessenek, mindennemű perek, az egész vármegyében, az 1832-ik évi törvénykezés idejének Szent Márton határfától kezdve, mindenkor okvetlenül nemzeti nyelven folytattassanak, ellenkező esetre pedig a vádlevelek az illető bírák által alá se írassanak, a mostani deáknyelven folyamatban levő pereket e rendszerből kivévén. 2. A könyörgő levelek 1832-ik évi május 1-étől kezdve egyedül magyar nyelven írassanak, s csak egyedül e nyelven keltek vétessenek fel. 3. Az úriszéken előforduló ügyekről kelendő ítéletek, jegyzőkönyvek sőt, az uraság székéhez intézett kérőlevelek is magyar nyelven tétessenek fel, ellenkező esetre, törvényes bizonyság által alá ne írassanak; ide értetik a tiszamelléki koronai kerület, mind úriszékére, mind magisztrátusára nézve. A megyebeli mezővárosok és helységeknél mind saját, mind gyámsági számadások magyar nyelven vitessenek. Mindezekre nézve 1832-ik évi augusztus 24-ike rendeltetik határnapul. Mindezek értelméhez képest, a megyebeli földesuradalmak felszólítása mellett, az uradalmi tisztek is oda utasítandók, hogy 1832 november 1-étől fogva minden hivatalos dolgaikat magyar nyelven vigyék, de az uradalmak részéről kiveendő nyilatkoztatásokat (nyilatkozatokat) nem más, mint magyar nyelven szerkesztve lesznek kötelesek átvenni az illető szolgabíró urak. 4. Minthogy a magyar nyelv megtanulására legczélirányosabb az, ha a serdülő ifjúságnak alkalom adatik arra, e végett a megyében ezentúl helységi tanítónak, kántornak és jegyzőnek oly személyek ne fogadtassanak be, kik magyar nyelvben nem jártasak; kik pedig már hivatalban vannak, azoknak három esztendő szabatik a magyar nyelv megtanulására, úgy t. i., ha addig meg nem tanulnának, szolgálatjokból bocsáttassanak el. Melynek következésiben ezekre leendő felvigyázás az illető földesuraságokkal egyetértőleg a járásbeli főszolgabíró urakra bízatik, e tárgyban adandó tudósításaikat a megyebeli gyülekezetre bevárván; s hogy e rendszabások szerencsésebbek lehessenek: minekutána köztudomás, hogy kiváltképen 192iskolatanító kineveztetése járásbeli főszolgabírók befolyása, sőt többnyire az illető községek megegyezése nélkül történik, innen pedig azon szomorú következés származik, hogy a szülék, kiknek a tanítókhoz bizalmuk nincsen, gyermekeiket az oktatástól s ekként a kiműveltetéstől elvonják, eziránt az alázatosan megkérendő nagyméltóságú kir. helytartótanács útján az illető iskolaigazgatóságokat oda utasítani kívánják: hogy ezentúl a tanítók a járásbeli főszolgabírók és földesuradalmak megegyezésökkel s a községnek is kihallgatásával neveztessenek ki. 5. Kebelbeli mesterlegények, 1832 februárjától 3 esztendőt számlálván, minthogy ők ezen időt felsőbb rendelkezéseknél fogva vándorlással töltvén, magyarul megtanulhatnak, czéhbe ne vétessenek fel másképen, ha csak a magyar nyelvet nem tudják; ennélfogva járásbeli főszolgabíró urak a közigazgatás szerkezetéhez képest czéhek főbiztosai lévén, oda utasíttatnak: hogy a járásbeli különféle helyeken létező czéhek felvigyázásit, csupán járásbeli tisztviselőkre s köztisztekre, mint albiztosokra bízzák s ezeket figyelmesekké tegyék arra, hogy a magyar nyelvben járatlan mesterlegényt mesternek bevétetni ne engedjék. Mindezen rendelkezésekről a közellevő törvényhatóságok, sőt a kebelbeli három szabad királyi város is, kölcsönös egyetértés okáért értesítendők. Kiadta: Nikolits Izidor aljegyző."
Társaskörök alakulása.
A Széchenyi Istvántól meghonosított közművelődési intézetek között fontosabbbak voltak a társaskörök. Alig alkotta meg Széchenyi Pesten 1827 június 10-én a Nemzeti Kaszinót, Baján még ugyanaz évben megalakítják a Nemzeti Társaskört, majd Zentán 1832-ben Rigyicsky István ügyvéd, Sinkay János városi első aljegyző, Zagoricza Mózes, Gombos Pál és Benedek Elek segédlelkész megalakítják a Nemzeti Olvasó-társaságot, mely alapszabályai szerint "a nemzeti nyelv gyarapítását és az elmebeli művelődést" volt hívatva előmozdítani. De alig állott fenn az egyesület néhány hónapig, midőn Gregus Tamás. kir. kincstári igazgató a koronakerületi hatóságot megkereste, hogy a zentai olvasóköri társaságot, mint politikailag veszélyest, oszlassa fel. A kerületi biztosság, a nélkül, hogy meggyőződött volna a vád alaposságáról, 16 fegyveressel megjelent az egyesület helyiségében, a könyveket és hírlapokat elkobozta, az ott talált bútorzatot lefoglalta és az egyesületet feloszlatottnak nyilvánította.
A zentaiak azonban Bács-Bodrog vármegyéhez fordultak panaszukkal. A vármegye Latinovits Benjámin táblabíró elnöklete alatt bizottságot küldött ki az ügy megvizsgálására, mely 1833 márczius 27-én meggyőződött róla, hogy Gregus Tamás és a koronakerületi hatóság teljesen indokolatlanul és jogtalanul járt el, midőn a kört feloszlatta. Megbízta tehát Volarich János főszolgabírót, hogy a kör helyiségeit azonnal nyittassa fel, az elkobzott bútorokat, könyveket és hírlapokat az egyesületnek adja át s gondoskodjék arról, hogy a társaskör zavartalanúl folytathassa működését. A bizottság eljárásáról a június havi közgyűlésnek tett jelentést. A közgyűlés jóváhagyván a bizottság intézkedéseit, határozatát azzal is indokolta: "nehogy a Casino elzárásával s az elmebeli pallérozásnak elfojtása által a megyére is valami durva homály boruljon."
Alig értesült Gregus kincstári igazgató a vármegye határozatáról, a királyi helytartótanácshoz fordult elégtételért, mire a helytartótanács 1833 november 5-én jelentéstételre hívta fel a vármegyét. A vármegye 1833 deczember 16-án tartott közgyűléséből terjeszté fel ez ügyben jelentését, melynek meg is volt a hatása. A zentai társaskört többé nem háborgatták, s Gregus kincstári igazgató, a ki ez ártatlan jellegű társaskörben a jakobinusok forradalmi mozgalmait sejté, a vármegye közönségének gúnykaczajában részesült. (Dudás Gyula czikke Évkönyv XXI. évf. 98-101.)
A várm. az országos politikában.
Szucsics Józsefnek 1829-ben királyi táblai bíróvá történt kineveztetésével az első alispáni szék megüresedett. Gróf Győry Ferencz főispán a tisztújító közgyűlést július 27-ére tűzte ki, mely alkalommal Antunovits Albert eddigi másodalispánt első alispánná, Vojnits Antalt pedig másodalispánná választották meg.
Az 1830-ik évi szeptember 8-ára egybehívott országgyűlésre a vármegye követekül Antunovits Albert első alispánt és Ordy József ügyészt oly utasítással küldte, hogy az országos sérelmek orvoslását sürgessék. Ebből azonban semmi sem lett, mert habár az 1827-ben kiküldött bizottságok is elkészültek munkájukkal, az országgyűlés többsége a reformkérdések tárgyalását következő országgyűlésre halasztotta.
193Az 1830-ik évi országgyűlésnek, V. Ferdinánd megkoronázásán kívül, tulajdonképeni tárgya a vármegyékre kivetendő adó és újonczjutalék megállapítása volt. Az 1828-ik évi összeírás adatai alapján a rendek a katonáskodás terhének arányosabb megosztása végett új kulcsot állapítottak meg. A megállapodás értelmében Bács-Bodrogra 2097, Pestre 2074 újoncz esett. Bács-Bodrog vármegye szolgáltatta tehát az országban az összes törvényhatóságok közül a legtöbb újonczot. (Millen. Tört. IX. 220.) Hasonlókép emelkedett a vármegye hadi-adója is. A vármegye portáinak számát az országgyűlés 150-ről 220-ra emelte fel, a vármegye közönsége 1831 június 6-án tartott közgyűlésében ez összeget úgy osztotta szét, hogy a 220 portából 165 a vármegyére s 55 a tiszai Koronakerületre esett. Az 1832-36 évi országgyűlés a vármegye portáinak számát 290-re emelte, mely összeg 1848-ig megmaradt. A vármegye követei az országgyűlésen szerephez nem jutottak. Odry József különben czéltáblája volt az országgyűlési ifjúság gúnyjának, mely őt, fejhajtogatásai miatt, abrakos lónak gúnyolta.
Az országgyűlés eloszlatása előtt a kormány ígéretet tett, hogy a következő évben újból összehívja a rendeket. A vármegye már hozzáfog a követi utasítások elkészítéséhez, midőn az 1831 nyarán hazánkba is behurczolt kolerajárvány az országgyűlés összehívását lehetetlenné tette. A járvány június havában tört ki Felsőmagyarországon és gyorsan terjedt a Tisza vidéke felé. Az óvóintézkedések megbeszélése czéljából a nádor elnöklete alatt július 27-ére vegyes bizottságot hívtak össze, mire azonban e bizottság összeült, a ragály a Tisza mindkét partján, egész Csongrádig terjedt, sőt július 26-án már Szegeden is kitört. Bács-Bodrog vármegyében az összes útakat hivatalosan elzárták, csupán Mélykútnál hagyták nyitva, hol 20 napi vesztegzárt rendeltek el. Az óvóintézkedések foganatosítására Fratricsevits Pál elnöklete alatt külön bizottság ügyelt fel, mely azonban már nem tudta a járvány tovaterjedését megakadályozni. Szegedről néhány nap alatt átcsapott Szabadkára, hol július 31-én tört ki és egész szeptember végéig dühöngött. Legtöbb áldozatot augusztus elején szedett; szeptember elején már csökkent s a hó végével megszűnt. Augusztus és szeptember 19 között mintegy 5000 megbetegedés fordult elő és a fele halálos kimenetelű volt. A ferenczrendűek feljegyzései szerint 2599-en haltak el kolerában.
A vármegye területén a járvány 1831 július végén tört ki s egész 1832-ik év elejéig tartott. Csak az 1832-ik évi február 24-én egybegyűlt rendeknek jelenthette a járványbizottság elnöke, hogy a ragály szűnőfélben van.
Az 1832-ik évi február 24-én tartott közgyűlésen a vármegye gróf Győry főispán vezetése alatt üdvözlő küldöttséget választott, mely az uralkodó 40 éves évfordulója alkalmából a vármegye hódolatát bemutassa. Az október hó 24-én tartott tisztújításon Antunovits Albert helyébe Pacséri Odry Józsefet választották meg első alispánná, másodalispán pedig Rudics József lett; főjegyző Latinovits Benjámin maradt, ügyészszé pedig Szucsics Károlyt választották meg. Az 1832-ik évi deczember hó 16-án Pozsonyba összehívott országgyűlésre a vármegye Rudics József másod alispánt és Szucsics Károlyt küldte követekül. Szucsics Károly, a ki érzelmeire nézve a szabadelvűekhez tartozott, csakhamar magára vonta a közfigyelmet és jó szónokként tette ismertté nevét. A követek mellett résztvettek még a vármegyéből az országgyűlésen Allaga Imre és Spelletich Keresztély is. E két fiatal ember az országgyűlési ifjúság tagjaként teljesen a szabadelvű eszméknek hódol és valahányszor az ifjúság az ellenzék vezérférfiai mellett tüntet, ők sem hiányozhatnak. Mikor Kölcsey Ferencz, a szatmári követ, vármegyéjével összeütközésbe kerül, midőn Szatmár vármegye az örökváltság dolgában előbbi utasításait visszavonja és ő lemond követi tisztéről, az országgyűlési ifjúság zajos tüntetést rendez mellette, melyben Allaga és Spelletich is részt vesznek s ők is aláírják az ifjúság búcsúiratát.
A szabadelvű eszmék terjedése.
Az 1832-36-ik évi országgyűlés folyamán a szabadelvű eszmék mindegyre nagyobb tért foglalnak el a vármegyében. A vármegye közönsége élénk figyelemmel kíséri az országgyűlés tárgyalásait, az 1833. évi közgyűlésen már külön választmányt küld ki, melynek feladata lett az országgyűlési ügyéket intézni az utasításokat kidolgozni, valamint a társtörvényhatóságoktól érkezett átíratokat tárgyalás alá venni s azokról a vármegye közgyűléséhez jelentést tenni.
A vármegye, a kiküldött választmány előterjesztése alapján, követeinek utasítást küld, többek között Erdély visszacsatolásának pártolása ügyében, 194majd feliratot intéz a lengyelek érdekében; midőn pedig a lengyelek ügye az országgyűlésen tárgyalásra kerül, utasítja követeit, hogy a lengyel nemzet iránti rokonszenvüknek adjanak kifejezést.
Az országgyűlés 1836-ban vége felé közeledik, midőn az adó megajánlása kerül napirendre. A hadi-adó tárgyalása alkalmával az önálló magyar hadsereg eszméje élénk vita tárgya volt. A rendek ekkor még nem gondolnak komolyan annak megvalósítására, csak nyomást akarnak gyakorolni a kormányra, hogy a hadsereg szellemét változtassa meg. Többen egész nyíltan kifejezik a hadsereg iránti ellenszenvöket. Rudics József felszólalván, emlékezteti a rendeket, hogy 1823-ban, midőn a "commissariusok dühöngtek", a katonaság arra való volt, hogy a vármegyeházát megostromolja, későbben pedig arra, hogy nemzeteket elnyomjon. (Millenn. Tört. IX. 403.)
Az országgyűlést május 2-án rekesztették be. A vármegye követei június 19-én kelt terjedelmes jelentésükben számolnak be az országgyűlésen végzett nagyjelentőségű munkájukról. A követek magukra vonják a kormány figyelmét, mely arra törekszik, hogy a tehetségeket az ellenzéktől lehetőleg elvonja. Rudics csakhamar főispáni helytartó lesz, míg Szucsics 1845-ben királyi táblai bíró, majd hétszemélynök és kúriai bíró.
Belső bajok.
A kormány aggódó szemmel nézi a szabadelvű eszmék térfoglalását Bács-Bodrog vármegyében és első sorban gróf Győry főispánt okolja ezért. De a közigazgatás tekintetében is sok panasz merült fel. Győry főispánsága alatt meglazult a fegyelem a vármegye tisztikarában; a közigazgatásban általános fejetlenség volt tapasztalható; e mellett egyre-másra árulkodnak a kormányhatóságoknál a vármegye tisztikara ellen. E titkos feladások leginkább Odry alispán és az ő pártjabeli tisztviselők ellen irányultak. Magának Odrynak nem sokat ártottak e denuncziálások, de a tisztikarból többen estek áldozatul. Ezalatt azonban más bajok is keletkeztek. 1835-ben járványszerűleg lépett fel a scorbut, melynek számosan estek áldozatul. Azonfelül a marhavész is nagy károkat okozott és az egykorú feljegyzések szerint 9000 lábas jószág hullott el.
Mindezekhez járult még, hogy a vármegyei pénztár kezelése körül rendetlenségek mutatkoztak. A kormányhoz érkezett feljelentések következtében gróf Vay Ábrahám máramarosi főispánt küldték ki a vármegyei pénztár megvizsgálására. Gróf Vay Ábrahám a vármegye számadásait 1814-től kezdve 1836-ig átvizsgáltatta és mert a pénztár kezelése körül tényleg nagy hiányok derültek ki, Horváth Mihály vármegyei pénztárnokot állásától felfüggesztette, a vármegyei tisztikar ellen pedig a vizsgálatot megindította; a vizsgálat során azonban a pénztárnokon kívül más tisztviselőre semmi terhelő adat nem került napfényre.
A felderített rendetlenségek mindegyre jobban beigazolták, hogy gróf Győry Ferencz a főispáni teendők viselésére képtelen; a kormány azonban egyelőre meghagyta állásában, de melléje 1837 május 18-án Rudics Józsefet, a vármegye volt másodalispánját s a későbbi helytartósági tanácsost nevezte ki főispáni helytartóvá. Rudics kinevezését a vármegye nagy örömmel vette tudomásul és szept. 11-én megtartott beiktatása valóságos ünnepé lett. Az ünnepi hangulatot legjobban jellemzi az a két ünnepi költemény, melyeknek egyikét Polareczky Bálint bácsi apátplébános, másikát pedig Szép Ferencz szabadkai kath. lelkész írta.
Rudics átvette a vármegye kormányzatát és erélyes kézzel látott a rendcsináláshoz. Mindenekelőtt befejezte a vármegyei pénztárnok ellen megkezdett vizsgálatot; vagyonát zár alá vette, ellene pedig pert indított. Horváth pere azonban sokáig elhúzódott, sőt 1843-ban szabadlábra is helyezték. A vármegye kegyelmet kért az ő és társai számára; de ügye csak az 1845-ben bekövetkezett halálával ért véget.
A közigazgatás eseményei.
Rudics a kormánytól nyert utasításához híven, elsősorban a vármegye rendeinek szabadelvű mozgalmait igyekezett mérsékelni. Főleg neki tulajdonítható, hogy a vármegye a társtörvényhatóságok átiratait, a Társalkodási Egyesület tagjainak és Kossuth Lajos elfogatása ügyében, egyszerűen félretette, sőt feliratot intéztek a királyhoz, a melyben kijelentik, hogy bíznak ő felsége jó szándékában, s köszönetet mondanak az alkotmányosság gondos fenntartása érdekében tett intézkedésekért. (Bács-Bodrog várm. egyet. monogr. I. 511.)
Miután időközben a tisztviselők megbízása lejáróban volt, a főispáni helytartó a tisztújítást 1838 okt. 25-ére tűzte ki. Ezen a tisztújításon heves küzdelem 195folyt az első alispáni állásért, Odry József eddigi alispán és Antunovits Albert között, melyből az előbbi került ki győztesen. A másodalispáni tisztségre a közgyűlés Rudics Dánielt, főjegyzővé Latinovits Károlyt, ügyészszé Szucsics Károlyt választotta meg. Az 1838. évi tisztújítás azért is nevezetes, mert ez volt a magyar párt és a bunyeváczok első mérkőzése, melyből a magyarok kerültek ki győztesen. Rudics főispáni helytartó Antunovitsot óhajtotta volna megválasztatni, de Odry, bár gyenge tehetség volt, bőkezűségével és vendégszeretetével sok hívet szerzett magának s népszerűsége pótolta tudásának hiányait. A főispáni helytartó és az első alispán között azonban a viszony mindvégig feszült maradt.
Odry Baján tartotta székhelyét, mely abban az időben a vármegye egyik középpontja volt, míg Rudics Szabadkán lakott. Így azután érdekeik folyton összeütköztek. Ha Odry Bajára akart műútat készíteni Nemesmiliticsen át, akkor Rudics a műútat Szabadkára igyekezett irányítani, Almáson át. A vége természetesen az lett, hogy hosszú vita után az egyiket sem építették ki. (Grosschmied Gábor visszaemlékezései.)
1838-ban nagy károkat okoztak az árvizek, a hirtelen bekövetkezett hóolvadás következtében. 1838 febr. 28-án az árvíz elöntötte Topolya, Ómoravicza, Csantavér, Hegyes stb. helységeket, míg a Duna áradásai Apatint tették tönkre.
Az 1839 június 6-ára egybehívott országgyűlésre a vármegye Odry József alispánt és Szucsics Károlyt küldte követekül. Ezen az országgyűlésen a régi ellenzék két különböző árnyalatai már elvi alapon egy párttá tömörültek, a vármegye követeinek azonban nagyobb szerepük nem volt.
Míg Odry alispán távol volt, a közigazgatás Rudics Dániel másodalispán vállaira nehezedett. Rudics József főispáni helytartósága alatt a vármegyei közigazgatás terén is némi javulás állott be. 1839 óta, különösen mialatt a vármegye alispáni tisztét Rudics Dániel töltötte be, rendkívül sokat fáradozott a vármegye úthálózatának kiépítése, úgyszintén az árvízvédelmi munkálatok körül. Bár a vármegye ügyei minden idejét igénybe vették, birtokainak kezeléséről sem feledkezett meg. Mint jó gazda, örökölt vagyonát jelentékenyen gyarapította, úgy hogy a 40-es években évi jövedelme a 100.000 forintot is meghaladta. A mellett bőkezű és adakozó volt, ott a hol az szükségesnek mutatkozott. Nevét a Ludovika Akadémiára tett alapítványával örökítette meg. Mikor 1838-ban a pesti árvízkárosultak javára a vármegye a gyűjtést megindította, Rudics főispáni helytartó vette kezébe az ügyet, s az ő védnöksége alatt a vármegyeházban fényesen sikerült tánczmulatságot tartottak. Rudics e mellett lelkes barátja volt az irodalomnak, sőt maga is írt költeményeket, a melyeket utóbb kiadott. A színészet is párfogóra talált benne.
1840-ben súlyos csapás érte a vármegyét azáltal, hogy Baja városa május 1-én a lángok martaléka lett. A szerencsétlenül járt lakosok felsegélyezésére a vármegye gyűjtést indított, de hosszú időre volt szükség, míg a vármegye e legvirágzóbb helysége a csapást kiheverhette.
Az 1841. évben lényeges változások történtek a vármegyei tisztikarban. A kormány Rudics főispáni helytartót, érdemeinek elismeréseül, főispánná nevezte ki, Rudics Dániel másodalispán pedig a pesti kir. váltótörvényszék ülnöke lett. A főispán 1841 decz. 20-ára tűzte ki a tisztújítást, mely alkalommal Odry Józsefet ismét elsőalispánná, Knézy Antalt pedig másodalispánná választották meg. De Odry alispán csak néhány napig maradt meg tisztében, mert a magyar királyi helytartótanácshoz nevezték ki tanácsossá. Hasonlóképpen megvált állásától Szucsics Károly vármegyei ügyész is, a ki a pesti kir. ítélőtábla bírája lett.
Az 1842. évi tisztújítás alkalmával csupa új ember került a vármegye közigazgatásának élére. Első alispán Knézy Antal, az eddigi másodalispán lett, a ki egyszerű militicsi közbirtokosból, minden készültség nélkül, saját szorgalmával és becsületességével emelkedett az alispáni székbe. Másodalispánná Latinovits Károlyt az eddig főjegyzőt, főjegyzővé Nikolits Izidort, az eddigi aljegyzőt, föügyészszé Zákó Istvánt választották meg. Az utóbbi tiszteletbeli ügyészként már 1841 óta szolgálta a vármegyét s mint az országgyűlési bizottság tagja, jelentékeny részt vett a követi utasítások elkészítése körül. Zákó, ki a szabadelvű eszmék híve volt, csakhamar vezérszerepet vitt a közgyűléseken, hol ekkor a szabadelvűek napról-napra tért foglaltak.
196Nemzeti törekvések kora.
A nemzeti törekvések társadalmi téren is mindegyre nagyobb tért hódítanak. Szabadkán 1840-ben egyszerre két társaskör alakul, Zomborban 1844 decz. 15-én alakul meg az első kaszinó "Nemzeti Olvasókör" czímen. Baján 1841-ben külön polgári kört alakítanak. A társadalmi mozgalmak a szerbek között is visszhangot keltenek. Ujvidéken 1845-ben alakul az első szerb társaskör, mely ma is fenáll.
Az 1843 május 18-án megújított országgyűlésre a vármegye csak későn küldi fel követeit, Zákó Istvánt és Latinovits Károlyt, a kik a szabadelvű irány hívei voltak, mely irány a vármegyében az 1843 évi decz. havában tartott közgyűlésen jutott túlsúlyra. Azok az utasítások, melyeket a vármegye ekkor követeinek a vallási, az úrbéri, gazdasági s honfiúsítási ügyekben ád, a Zákó Istvántól képviselt eszméknek mindenben megfelelnek. A szabadelvűek térfoglalását megkönnyíti az a körülmény, hogy Rudics főispán nincs jelen ezen a közgyűlésen, mert a nádor a pakráczi és a verseczi görögkeleti püspökök beiktatásához királyi biztosul küldte ki.
De a helyzet csakhamar megváltozik. Az 1844 jan. 15-én tartott közgyűlésen ismét a konzervatív párt kerekedik felül s a vármegye követeinek új utasításokat küld, minek következtében összeütközés támad a vármegye és a követek között. Midőn az országgyűlés tartásának idejére nézve beadott javaslat tárgyalása alkalmával a követek az utasítás ellenére szavaztak, a vármegye rosszalását fejezi ki követeinek. Erre Latinovits és Zákó 1844 május 5-én beadják lemondásukat. Zákó hazatér s ettől kezdve a vármegyei szabadelvűek vezére lesz.
A vármegye június 20-án Vojnits Barnabást és Horváth Pétert küldi fel az országgyűlésre követekül. Horváth azonban már július hóban lemondott, Knézy alispán pedig a választást nem fogadta el, minek következtében Nikolits Izidor főjegyzőt küldték fel az országgyűlésre.
1845 május 7-ére Rudics főispán ismét kitűzi a tisztújítást, mely alkalommal Knézy Antalt ismét első, Latinovits Károlyt pedig másodalispánná, főjegyzővé Piukovics Ágostont, ügyészszé Zákó Istvánt választották meg.
Ez időtájt főleg az ellenzéki vármegyékben éles összeütközések támadnak a főispáni helytartók és a vármegye közönsége között. Szabolcs vármegye 1846. márczius havában visszautasítja az adminisztrátor beavatkozását az igazságszolgáltatásba; midőn azonban a főispáni helytartó, ennek ellenére mégis elnököl, a vármegyei tisztviselőket eltiltja ily törvényszéki üléseken való részvételtől. A kanczellária megsemmisítette ugyan a vármegye határozatát, de a vármegye nem tágít, sőt az ügy pártolása végett a társtörvényhatóságokat is felkeresi. A vármegyék nagyobb része hasonló határozatot hoz, ellenben Bács-Bodrog vármegye, a hol az akkori főispán a vármegye közönségének bizalmát bírja, a körlevelet azzal tette félre, hogy a dolog megvitatása az országgyűlésre tartozik. Hasonlóképen napirendre tér Pest vármegye közönségének ama körlevele fölött is, melyben a túrmezei nemesség szavazati jogának védelmére kelve, a társtörvényhatóságokat csatlakozásra szólítja fel. (Millenn. Tört. IX. 638. 657.)
Gróf Széchenyi István alkotásai közül különösen a Tisza szabályozása érdekli közelebbről a vármegyét. A Széchenyitől összehívott nagygyűlés 1846 január 19-én megalakítván a "Tiszavölgyi társulatot", melynek szervezői között a vármegyéből Latinovits Károly és Rudics Miklós szerepelnek, ugyanők írták alá a társulat szövetséglevelét is. Midőn a kormány hozzájárul Széchenyi terveihez, sőt a szabályozási munkálatokra 100,000 frt segélyt ád, Széchenyi Szegedre hívta egybe az érdekelt törvényhatóságok küldötteit, mely alkalommal Bács vármegye küldöttségét Latinovits Károly vezette.
József nádornak 1847 január 13-án bekövetkezett halálával a vármegye is résztvett az országos gyászban és a nádor emlékére vert érmeket örök emlékezetül a vármegyei levéltárban rendelte megőrizni. Még a ravatalán feküdt a nagy nádor, midőn V. Ferdinánd király, addig is, míg a nádorválasztás a legközelebbi országgyűlésen megtörténnék, Magyarország helytartójává István főherczeget nevezi ki.
A helytartó látogatása.
Az új helytartó, a ki korán megnyerte az ellenzék rokonszenvét, 1847 nyarán maga mellé vette a konzervatív párt egyik legrokonszenvesebb tagját, báró Vay Miklóst és országos körútra indult vele. Midőn Bács-Bodrog vármegye arról értesül, hogy a népszerű főherczeg körútjában a vármegyét is érinti, nagyarányú előkészületeket tesz a fenséges vendég fogadtatására. István főherczeg 197szept. 16-án, ebéd után Törökkanizsánál átkelt a Tiszán. A Rudics József főispán vezetése alatt álló vármegyei küldöttség fogadta. A főispán üdvözlő beszéde után a kir. helytartó Zákó István táblabíró kocsijára ülve, Szabadka felé vette útját, míg a kocsija előtt és mögött a vármegyei, valamint a Szabadka városi bandérium vágtatott. Szabadkán a városháza és a Lénárd-féle ház között nagyszabású diadalív várta az érkezőt. Itt gyűltek össze Bács-Bodrog, Csongrád vármegyék és Szabadka, Szeged, Ujvidék és Zombor küldöttségei.
Szeged városa az ünnepély fényének emelése czéljából 197 főből álló polgárőrséget küldött. Ekkor vonult ki első ízben a szabadkai polgárőrség is, Spelletich Bódog ügyvéd parancsnoksága alatt. Este a szegedi polgárok fáklyászenével vonultak fel a királyi helytartó lakása elé, majd az egész városban kivilágították az ablakokat. A kir. herczeg kíséretével körútra indult a fényesen kivilágított városban és 11 órakor pedig a tiszteletére rendezett tánczvígalomra ment, honnan csak éjfél után fél kettőkor érkezett vissza szállására. Másnap reggel 9 órakor az egybegyűlt közönség lelkes üdvözlése között Rudics főispánnal kocsira szállva, s a vármegyei bandérium kíséretében Szabadkáról Bácsalmáson át Bajára, majd onnan Mohácson át Pécsre utazott. (Iványi: Szabadka tört. I. 408-410.)
Még a lefolyt ünnepélyes fogadtatás hatása alatt állott a vármegye közönsége, midőn az 1847 szept. 17-én kelt királyi leírat a nádorválasztó országgyűlést nov. 7-ére hívta össze. A vármegye az okt. 18-án tartott közgyűlésében, Latinovits Lajost és Piukovics Ágostont választotta követekül. Latinovits Lajos 1828-tól 1832-ig a vármegye aljegyzője volt; 1832-ben táblabíróként működött a vármegyében. 42 éves korában érte ama megtiszteltetés, hogy vármegyéjét az utolsó rendi országgyűlésen képviselje. Követtársa Piukovics Ágoston szintén a vármegye tisztikarából került ki. Az 1845. évi tisztújítás óta a vármegye főjegyzője volt, a ki ekkor állott pályája kezdetén.
Az okt. 18-án tartott követválasztó közgyűlés mintegy záróköve e korszak történetének. Rövid nehány hónap alatt betejesült, a miért a nemzet évtizedeken át küzdött, midőn az 1848-iki törvényekkel a nemzeti állam hatalmas falaira a tetőt felrakták. És ha a vármegye e küzdelemben nem is járt mindenkor elül, mégis neki kellett első ízben megküzdeni azokkal, a kik e tetőre tűzcsóvát vetettek.
5. A vármegye szerepe az 1848-49-iki önvédelmi harczban.
Az 1847 nov. 7-ére egybehívott országgyűlésen az ügyek menete lassan haladt előre. A szabadelvű párt immár hónapok óta folytatta harczát a kormány ellen. Az alsó táblán ép a nemzeti sérelmek fölött folyt a vita. Kossuth Lajos heves harczot vívott a kormány és a kormányt támogató konzervativek ellen, midőn az 1848 február végén Párizsban kitört forradalom híre új erőt adott a már-már csüggedő ellenzéknek.
Február végén a franczia fővárosban, a forradalom főfészkében nyugtalanság tapasztalható. Lajos Fülöp, az előbb népszerű polgárkirály, lemond a trónról. A forrongás tovább terjed Európában. A hű császárváros népe is forrong és a forrongás immár elérkezik hazánk küszöbéig.
A mácziusi napok.
Kossuth márczius 3-iki beszéde, melylyel a nemzet kívánságait tolmácsolta, kezdete ama nagy átalakulásnak, mely néhány nap alatt a rendi alkotmányt gyökeresen megváltoztatta és a régi alkotmányos jogokat kiterjesztette a nemzet minden osztályára.
Mialatt az országgyűlés küldöttsége márczius 15-én Bécsbe utazott, hogy a királynak a nemzet kívánságait megvigye, azalatt Pesten az ifjúság 12 pontban összegezte kívánságait s kivívta a sajtószabadságot, a melyhez a helytartótanács tagjai, a kiket a küldöttség Budán e czélból felkeresett, kénytelen-kelletlen hozzájárultak. Azok között, a kik a helytartótanácsban az ifjúság küldöttségét fogadták, ott volt Bács-Bodrog vármegye egykori alispánja és követe, Odry József is, kinek arcza - mondja az egyik szemtanú: Degré Alajos - csak úgy játszott zöldbe és sárgába.
A pesti esemény híre villámgyorsan terjedt szét az országban. Bajára, mely az állandó hajóforgalom következtében élénk összeköttetésben állott a fővárossal, már másnap érkezett a sajtószabadság kivívásának híre. Szabadkán 198márczius 18-án értesültek a pesti eseményekről. Az első hírre Spelletich Bódog ügyvéd az olvasókörbe gyűlést hívott össze s az egybegyűltek előtt felolvasta a pesti 12 pontot. Másnap, 19-én, a városi tanács közgyűlést tartott, mely, tekintve a résztvevők nagy számát - valóságos népünneppé fejlődött. A közgyűlés örömmel és lelkesedéssel fogadta a nemzet kívánalmait tartalmazó 12 pontot, majd felolvasták a város országgyűlési követeinek a jelentését is, a kik hivatalosan tudatták a bécsi forradalom kitörését s az országgyűlésen történteket. Zomborban a vármegye márczius 20-án épen az országgyűlési követeknek adandó újabb utasítások miatt közgyűlést tartott, a melyen, midőn az országgyűlési követek jelentését felolvasták, Zákó István, a vármegyei szabadelvűek vezérférfia, a pesti 12 pont elfogadását hozta javaslatba. Ekkor azonban váratlanul ellenzék támadt. Vermes Gábor indítványát, a melylyel a pesti 12 pont azonnal való tárgyalását kérte napirendre tűzetni, leszavazták s azoknak tárgyalását függőben kívánták tartani. De másnap, mikor a hírlapok megérkeztek, megváltozott a hangulat. A közgyűlés a követeknek adott utasításait visszavonta és felhívta őket a pesti 12 pont támogatására. Ép oszlófélben voltak a rendek, midőn a zombori postamester gróf Batthyány Lajos miniszterelnök leíratával megjelent, a melyben a felelős minisztérium megalakulásáról értesíti a vármegye közönségét. Az egybegyűltek nagy lelkesedéssel fogadták a miniszterelnök leíratát, majd megkeresték Zombor város tanácsát, hogy vegyen részt a vármegye örömünnepében. A városi tanács készséggel engedett e felhívásnak; délután 3 órakor megjelent a vármegyeházán, az ott egybegyűlt rendekkel a kath. templomba ment hálaadó isteni tiszteletre, majd este fényes kivilágítás zárta be az ünnepet.
A vármegye sietett elismerését kifejezni azoknak, a kik a nemzet kívánalmainak tolmácsaiként léptek fel. Baja város márczius 19-én, Bács-Bodrog vármegye közönsége márczius 20-án üdvözölte a pesti közcsendi bizottságot, sőt márczius 2 7-én Újvidékről is érkezett üdvözlő írat a fővárosba. Szabadkán márczius 22-én hirdették ki a miniszterelnök körlevelét, melyben a várost a felelős minisztérium megalakulásáról értesítette. A város hódoló feliratot intézett a királyhoz, majd márcz. 25-én a kath. és a görögkeleti egyházban hálaadó isteni tiszteletet tartottak. A még aznap megtartott közgyűlés után pedig eltávolították a kétfejű sasos czímereket a sóüzletekről és a czéhek zászlóiról. A dohánytőzsdéket becsukták, sőt a helytartótanács a lottót egyszerűen beszüntette, a mit a fővárosi lapok a következőleg adtak hírül a közönségnek: "a népcsalásnak vége - a lottériát eltörölték."
Szabadkán a márcz. hó 28-án tartott közgyűlés, a közbiztonság fenntartása czéljából, a pesti közcsendi bizottsághoz hasonlóan, 29 tagból álló bizottságot választott a városi kapitány elnöklete alatt, egyúttal pedig a miniszterelnök rendelete következtében, mely nemzeti őrsereg felállítására hívta fel a várost, egyelőre a már fennálló polgárőrség szaporítását határozta el, míg az újonnan felállítandó gyalogos és lovas nemzetőrségbe leendő belépési nyilatkozatok kiállítása czéljából, a város polgárai között aláírási íveket köröztek.
A szerbek kívánságai.
Míg a pozsonyi országgyűlés korszakos reformok alkotásával volt elfoglalva, a magyarországi szerbek között élénk mozgalom volt észlelhető. A márcziusi napokban, midőn a nemzet örömmámorban úszott, a szerbek is mindegyre gyakrabban összejöttek és egyre tanakodtak, minő sors vár rájuk a megváltozott viszonyok között? Teljesülnek-e kívánságaik, a melyeket már az 1790-1791. évi országgyűlés elé terjesztettek, miként alkothatnak maguknak a szerbeklakta országrészből önálló tartományt, a melyet a magyar államtól függetlenül, nemzeti vajdák kormányozzanak. Márczius közepén már itt-ott mozgolódni is kezdtek, majd márczius 27-én (az ó-naptár szerint 15-én) Újvidéken gyűlést tartottak, mely alkalommal 16 pontban foglalták össze kívánságaikat. A gyűlés Kosztics Sándor vezetése alatt küldöttséget választott, hogy a szerb nép kívánságait a pozsonyi országgyűlés elé terjeszsze. A küldöttség tagjai túlnyomólag újvidékiek voltak; kívülök részt vett a küldöttségben a fiatal, nagyratörő Sztratimirovits György, sőt Nikolits Izidor vármegyei főjegyző is.
Az újvidéki határozatok mindenütt feltűnést keltettek. A közvélemény kárhoztatta a szerbek fellépését, mire Nikolits Izidor, Trifunácz Pál és mások, a Pesti Hirlapban kijelentették, hogy a szerbek mindenkor hű fiai maradnak a hazának. E közben az újvidéki küldöttség Pozsonyba érkezett és az április 8-án tartott kerületi ülésen mutatta be a szerbek e kérvényét, mely alkalommal 201Újvidék város követe: Herger Pál is a küldöttséghez csatlakozott. A küldöttségnek a rendek nevében Kossuth Lajos válaszolt. Higgadt és a békülékenység szellemétől áthatott beszédében kijelentette, hogy a kivívott szabadság áldása az ország minden polgárára egyaránt kiterjed. A minisztérium kötelessége a törvényt általánosságban érvényre juttatni és ennek végrehajtásával a szerbeket jogaikba visszahelyezni. A mi a kérvénynek az újabban kívánt jogokra vonatkozó részét illeti, ennek tárgyalását a jövő országgyűlésre kell halasztani, mert az országgyűlés utolsó napjaiban lehetetlen a szerbek előnyére új jogok megadását tárgyalni. A küldöttség az alsó táblán nyert válaszszal nem volt megelégedve; tehát Kossuth egy mellékszobába vezette a küldöttséget, a hol az eszmecserét folytatták. E közben Sztratimirovits - hevétől elragadtatva - azt vetette oda Kossuthnak, hogy "Ha Pozsony tőlünk jogaink felismerését megtagadja, mi azt máshol fogjuk keresni!" mire Kossuth állítólag azt válaszolta volna neki: "Úgy hát döntsön közöttünk a kard." Ezzel a társalgásnak vége szakadt és a küldöttség még aznap visszautazott Újvidékre. Ettől kezdve a szerbek elfordultak a magyar országgyűléstől.

Kossuth Lajos. (Az Orsz. Képtárból.)

Vetter Antal. (Az Orsz. Képtárból.)

Damjanich János. (Az Orsz. Képtárból.)
Hogy mennyiben járult hozzá Kossuth Lajosnak fent idézett állítólagos válasza a szerb forrongás kitöréséhez, erre nézve eltérők a vélemények; annyi azonban kétségtelen, hogy már márczius hóban az egész Alvidéken: a Szerémségben és a Határőrvidéken a legféktelenebb módon folyt a magyarok elleni izgatás, melynek főintézője Rajacsics József karlóczai szerb érsek, ugyanaz a férfiú volt, a ki néhány héttel azelőtt a pozsonyi országgyűlés küldöttjeként vett részt az alkotmányos reformok kivívásában.
E munkának nem lehet czélja, hogy a szerb mozgalmak indító okait kutassa; a szerbek forradalmával csakis oly mértékben foglalkozunk, a mennyiben az a vármegye történetével összefüggésben áll.
A szerb küldöttség április 15-én érkezett vissza Újvidékre. Ekkorra már az újvidéki szerbek az április 6-án tartott tisztújításon keresztülvitték a nemzetiségiek kivétel nélkül való megválasztását. Rajacsics érsek, a ki eddig tartózkodó álláspontot foglalt el a szerbek törekvéseivel szemben, most már nyíltan színt vallott, különösen azóta, mióta Jellasich április 18-án, mint újonnan kinevezett horvát bán, bevonult Zágrábba. Karlóczán készült az a két körlevél is, a melynek egyike a délszláv államokhoz, a másika a magyarországi szerb néphez volt intézve. Az utóbbi, mely ápr. 14-én kelt, néhány nap múlva már kézről-kézre járt az Alvidéken. Ez a körlevél különösen a Vojvodina alakítására hívta fel a szerbbeket.
Szerb zavargások.
Aprilis 20-án Újvidéken nagy népcsődület támadt. A nagy szerb templom udvarán nagy néptömeg verődött össze, mely az 1840. évtől kezdve magyarul vezetett anyakönyvek elégetését követelte. Kosztics Mátyás plébános és Markovics János, miután az eredeti anyakönyveket szerb nyelvre lefordították, kiadták a magyar nyelvű példányokat, a melyeket a néptömeg szétszaggatott, majd örömújjongás közben elégetett. Délután 3 órakor a vezérférfiak küldöttsége 50 hintón és kocsin Péterváradon át Karlóczára rándult s ott nagy zajjal felszólította a metropolitát, hogy haladéktalanul hívja egybe a nemzetgyűlést. Rajacsics, ekkor már tisztában lévén czéljaival, készséggel engedett a nép kívánságának s a nemzetgyűlést május 13-ára Újvidékre hívta össze.
A küldöttség Karlóczáról visszatérve, Péterváradon a mértékvámházi vendéglőben gyűlt össze és itt elhatározták, hogy Bács-Bodrog vármegyének szerbeklakta községeiben, különösen az óbecsei kerületben fogják terjeszteni a mozgalmat. Az izgatás csakhamar megtermé gyümölcseit. Miletics Szvetozár a Sajkás-kerületbe ment, hol előbb Csurogon, majd április 22-én Nádalyon izgatott, mire a hatóság el akarta fogatni, de ennek neszét vette és a Szerémségbe szökött.
Az első nagyobbmérvű zavargás április 26-án Óbecsén tört ki, midőn a tiszai koronakerületi gyűlésen az új törvényeket kihirdették. A magyar érzelmű Zákó István csak életveszélylyel menekült üldözői elől. A zavargók megtámadták a tanácsházat, közel 300 rabot szabadon bocsátottak, a pénztárt feltörték, a levéltárt elégették, a szállásokat felgyújtották. Ugyane napon Moholy, Petrovoszella, Szenttamás, Bácsföldvár és Kulpin helységekben is törtek ki zavargások, melyeket a magyarság még idejekorán elnyomott. Óbecsén báró Jovics nyugalmazott tábornok, ottani birtokos állította helyre a rendet a saját felfegyverzett cselédségével. Két napra ezután érkezett Csuha őrnagy Óbecsére, a ki elfogatván a 202zavargókat, közölök hetet az időközben kirendelt királyi biztos felakasztatott s számosat fogságra vetett. Ugyancsak április 26-án hirdették ki az új törvényeket Újvidéken is, mely alkalommal, mintegy előzetes megbeszélésre, Vlasics Jakab a tanácskozási asztalra ugrott s a közgyűlés előtt felolvasta a karlóczai körlevelet, a mely a szerb nép kívánságait tartalmazza.
A magyar kormány a délvidéki mozgalmak lecsendesítése czéljából Csernojevics Pétert, Temes vármegye főispánját, Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Arad vármegyék területére teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki. István főherczeg nádor pedig felhatalmazta, hogy ott, a hol arra szükség lesz, rögtönítélő bíróságokat állíthasson fel. Csernojevics királyi biztost, a ki Csernojevics Arzén patriárka családjából származott, főleg a szerb nép megnyugtatása végett nevezték ki királyi biztossá. Lovagias jelleme, igazságossága egyaránt biztosítékul szolgált a magyarok előtt is arra, hogy sikerülni fog a forrongó kedélyeket lecsillapítania.
Sajnos, hogy a bekövetkezett események nem igazolták a beléje helyezett reményeket. Szelíd természetével nem tudott megküzdeni azzal a viharral, mely mindegyre jobban tombolt az Alvidéken. Két nappal a kinevezése után már Újvidéken volt, honnan felhívást intézett a szerb néphez; majd április 30-án Újvidéken és Szabadkán rögtönítélő bíróságokat léptetett életbe. Mindez hatástalan volt. Noha a nádor a kongresszust Temesvárott rendelte megtartani, s új határnapul május 27-ét tűzte ki, mindamellett május 13-án nagyszámú szerb nép sereglett össze Újvidéken, különösen a Bácskából, Szlavoniából és a katonai Határőrvidékről, még a török fenhatóság alatt álló Szerbiából is eljött valami 400-500 ember, mindmegannyi állig felfegyverkezve. Ezek az úgynevezett szerviánusok voltak, a kik később nagy szerepet játszottak a délvidéki harczokban.
A karlóczai szerb gyűlés.
Miután Csernojevics erélyesen tiltakozott a gyűlés megtartása ellen, az egybegyűltek nagy garral odahagyták Újvidéket és Karlóczára mentek, hol Rajacsics érseket patriárkának kiáltották ki, Suplikácz István ogulini ezredest pedig vajdájuknak választották meg, majd Gruicsnak, az érsek udvari papjának az indítványára pontokba foglalták az új vajdaság szervezését, egyúttal a jelenlevők megesküdtek, hogy mindaddig nem teszik le a fegyvert, míg a vajdaság meg nem valósul. Suplikácz, a ki ekkor az olaszországi csapatoknál szolgált, nemsokára itthon termett és megkezdte a lázadás szervezését.
A karlóczai gyűlés a nemzeti ügyek vezetésére és az új alkotmány kidolgozására bizottságot választott, mely a vajdaság ideiglenes igazgató-tanácsának nevezte magát. Ennek elnöke a kulpini születésű Sztratimirovits György volt, a ki felhívta a vármegye összes szerbeklakta községeit, hogy ezentúl csak neki engedelmeskedjenek s a vármegyei hatóságoktól semmiféle rendelkezést el ne fogadjanak, sőt még ennél is tovább ment és május 24-én, június 4-én és 12-én az összes szerb népet fegyverbe szólította. Ezek a lázító felhívások nem tévesztették el hatásukat. A Délvidék összes fegyverfogható népe, valamint a Határőrvidék otthon maradt csapatai siettek Újvidék alá. Rövid idő alatt 10-15.000 ember gyűlt össze és ezek csak az első jeladásra vártak, hogy a magyarok elleni gyűlöletüknek kifejezést adjanak.
Június 6-án Joanovics Izsák, egy elcsapott határőrvidéki tiszt, mintegy 1000 határőrvidéki katona élén megjelent Titel piaczán, a titeli szerbek támogatása mellett megrohanta a fegyvertárat, s onnan nyolcz nagyobb ágyút, 64 ágyú- és 16 kartácstöltényt vitt el. Mollinári Károly őrnagy nem tudta e rablást megakadályozni, mert az egész tisztikar, három kivételével, a katonasággal együtt a lázadókhoz csatlakozott. A felkelők a lőport összeszedve, Zsablyán át az Újvidék és Bácsföldvár között elhúzódó római sánczoknál megállapodtak, s Temerinnel szemben Boldogasszonyfalvánál szállottak táborba, hova napról-napra újabb csapatok gyülekeztek. Június 15-én Sztratimirovits György a Dunán mintegy 500 felkelővel Titelbe evezett, Mollinári Károly őrnagyot, a helyőrség parancsnokát elfogta és a fegyvertárból számos ágyút, 2000 puskát vitt el. A titeli sajkás-századok is mind hozzácsatlakoztak s a római sánczokban alakuló táborba vonultak. E közben a szerbek a patriárka székhelyének védelmére Karlóczán is alakítottak tábort, mely bácsi és bánsági felkelőkből állott; ezekhez eleinte 100 főnyi szerviánus is csatlakozott, kiknek vezére kezdetben maga Sztratimirovits György volt. Néhány nappal a titeli eset után Bosznics 203Tódor volt cs. kir. őrmester Szenttamás környékén kezdte szervezni a felkelést s június második felében már itt is hatalmas tábor alakult. E nagy község, mely 10-12.000 lakost számlált, volt a magva a szenttamási tábornak, melyhez a péterváradi határőrezred második zászlóaljának csapatai, a titeli sajkások és a szerbiai önkéntesek csatlakoztak.
A kormány intézkedései.
Végre a magyar kormány is megtette az intézkedéseket a védelemre. Bács-Bodrog vármegye már az április 3-án megtartott közgyűlése után megkezdte a nemzetőrség szervezésének előmunkálatait. Szabadkán, a nemzetiségi mozgalmak első híreire, már május 3-tól kezdve, a nemzeti őrseregből éjjeli őrségeket alakítottak. Mindamellett a védelem szervezése sokkal lassabban haladt előre, semhogy a szerb lázadással sikeresen megküzdeni tudott volna. A szerbek sokkal gyorsabbak voltak s ez a lázas sietség jellemzi őket az egész szabadságharcz alatt.
A kormány belátván, hogy e fenyegető veszedelemmel szemben az országban állomásozó rendes katonaságra nem számíthat, a nemzetőrségen kívül 10.000 főből álló rendes nemzetőrség felállítását határozta el, melyet katonailag szándékozott felszerelni és begyakorolni. E végből a minisztertanács már május 16-án kiírta a toborzást, melyet Bács-Bodrog vármegyében június elején kezdtek meg. Szabadkán, hol Kálóczy Kálmán főhadnagy kezdte meg a toborzást, Vojnits Géza csapott fel elsőnek. Ő volt tehát az első honvéd a vármegyében.
A hadikészülődésekre azonban mindenekelőtt pénzre volt szükség. Kossuth akadályt nem ismerő erélye ezt is előteremtette. A kormány egyezséget kötött a pesti magyar kereskedelmi bankkal, melynek értelmében a magyar állam a banknál öt millió forint értékű aranyat és ezüstöt tesz le s ez érczfedezet alapján az államkincstár tizenkét és félmillió forint papírpénzt bocsát ki. Az érczfedezet előteremtése czéljából Szemere belügyminiszter a nemzethez fordult. Felhívást intézett a vármegyék és a városok lakosságához, hogy adományaikkal az érczalap megalkotásához járuljanak.
Szabadkán már június 7-én megkezdték a gyűjtést. Még aznap 1 font 7 3/16 lat arany és egy mázsa 53 font 6 13/16 lat ezüst gyűlt össze kölcsönképen. Rudics főispán 30 font 26 lat ezüstöt és 7 1/8 lat aranyat adott az érczalapra. Szabadka város tisztikara fizetésének öt százalékát ajánlotta fel a haza oltárára. Június 15-ig 2723 frt gyűlt be, mely összeg azonban idővel jelentékenyen növekedett. A védelmi intézkedések azonban igen lanyhán folytak a vármegyében és e mellett általános fejetlenség uralkodott, a mit csak növelt az, hogy a kir. biztos és a kormány ellentétes rendeleteket adott ki.
A vármegye védekezése.
A vármegye területén ekkor még kevés katonaság állomásozott. Óbecsén a Zanini-féle olasz ezred egy zászlóalja volt; jún. 5-én vonult be az Estei Ferdinánd nevét viselő magyar ezrednek egy zászlóalja Újvidékre; a János főherczeg nevét viselő dragonyos-ezred pedig szanaszét volt szórva a vármegyében. Csernojevics kir. biztos május 31-én a dragonyosokat mind Újvidékre rendelte, de mivel a hadügyminiszter az ezrednek csak egy századát küldte Újvidékre, az ezredparancsnok úgy segített magán, hogy a leküldött egy századhoz az óbecseit is odarendelte. A kormány utóbb a Wasa-ezred egy osztályát szintén Újvidékre rendelte.
Csernojevics, június 3-án, Szabadkán létekor, Rudics Károly nyug. huszárkapitányt nevezte ki a szervezendő szabadkai és bácsi felsőjárási nemzetőrség ideiglenes parancsnokává. Két nappal később már Zomborban találjuk, hol az óbecsei elfogott lázadókat Aradra rendelte szállíttatni. Ugyanekkor báró Jovics István nyugalmazott vezérőrnagyot nevezte ki a tiszai koronakerületi nemzetőrség ideiglenes parancsnokává.
Csernojevics június 6-án érkezett Újvidékre, hol ekkor már a katonaság összpontosítása miatt a lakosság körében nagy izgatottság uralkodott. Ezért Zahn Ferencz altábornagy Kreutner ezredessel június 7-én megjelent Újvidék tanácsa előtt s ott kijelentették, hogy a katonaság nem ellenségképen jött a városba, hanem azért, hogy a lakosokat mindennemű ellenséges támadástól megóvja; mindaddig tehát nem is szándékozik közbelépni, míg a Karlócza és Járek között tanyázó szerbek a lőportárt, a gabonaraktárt és a péterváradi erődítményeket meg nem támadják, mely esetben azonban a hadiállapotot beállottnak fogja tekinteni.
204Joanovics Izsák (Zárfa) szerb felkelővezérnek már ismertetett fellépése következtében Óbecse ismét veszélyben forgott. Báró Jovics, a kerületi nemzetőrség parancsnoka tehát június 7-én futárt küldött Zentára, az ottani nemzetőrség kapitányához, hogy minden eshetőségre készen álljon. Zenta tovább adta a vészhírt Szabadkára, hova június 8-án Csernojevics értesítése is megérkezett. Mindenki azt hitte, hogy a szerbek Óbecsét szándékoznak megtámadni, a hol ekkor Pongrácz alezredes állomásozott.
Csernojevics felszólítására Szabadka város polgármestere, éjjel 1 órakor Kálóczy Kálmánnal, Spelletich Bódoggal és 400 nemzetőrrel kocsikon útnak indult Zentára. Szabadkáról a szerb támadás híre szélvészként terjedt tovább a vármegyében. Június 10-én Jankováczról 600, Mélykútról 500 kaszával felfegyverzett nemzetőr sietett Zentára. Felkeltek a csantavériek is, de miután Zentát nem fenyegette veszély, tovább mentek Óbecsére; de mivel itt ekkor már tekintélyes haderő állt rendelkezésre, visszatértek házi tűzhelyeikhez.
Néhány nappal a titeli eset után, június 10-én, báró Hrabovszky János péterváradi parancsnokhoz a karlóczai táborból küldöttség állított be, s arra kérte, hogy a magyarok támadásai ellen oltalmazza meg őket, egyúttal a titeli sajkás zászlóaljat bocsássa a szerb nemzeti bizottság rendelkezésére. Miután azonban báró Hrabovszky kérésük teljesítését megtagadta, a küldöttség szitkozódva távozott. Hrabovszky ugyan ennek ellenére is még egy kísérletet tett a szerbek lecsillapítására, és átüzent Karlóczára, küldjenek hozzá egy másik bizottságot, hogy azzal tanácskozzék; - de Sztratimirovits kihívó fellépése következtében végre is kénytelen volt kardjához nyúlni s június 12-én megtámadta a szerb lázadók egyik főfészkét. Bár az egész napon át tartott küzdelem után sikerült néki Sztratimirovitsot kiszorítani Karlóczáról, sőt a Don-Miguel gyalogezred egy szerb zászlót is elfoglalt és 70 foglyot kézrekerített, de a támadás mégis meghiúsult, mert más szerb felkelők a péterváradi csapatok háta mögé kerültek, mire Hrabovszky kénytelen volt a visszavonulást elrendelni.
Ily körülmények között tartotta a vármegye közönsége Zomborban június 17-én közgyűlését, melyen Zákó István vármegyei ügyész és Mártonffy Károly esküdt indítványára elhatározták, hogy a szerbek támadásainak megfékezésére 20.000 nemzetőrt fognak az ókéri táborban összpontosítani és hogy a szomszédvármegyéket is felhívják a csatlakozásra. Nehány nap alatt már együtt is volt a 20.000 nemzetőr az ókéri táborban. Szabadka több mint 300 embert küldött; megérkeztek a baranyai és a tolnai nemzetőrök, a kik közül különösen az utóbbiak keltettek feltűnést; vezéreik Forster ezredes, ifj. Mailáth György, a későbbi országbíró, és Perczel Miklós voltak. A bács-bodrogvármegyei nemzetőrség parancsnokává a közgyűlés Bezerédj Miklós, Czintula Antal, Rudics Károly, Dedinszky Károly és Vojnits Bálint volt huszártiszteket választotta meg.
A nemzetőrség elsősorban a Sajkáskerülettel szemben, egész Futakig őrvonalat vont, hogy ezáltal a vármegye községeit a lázadóktól elkülönítse. A táborban víg élet uralkodott. Szólt a zene, folyt a bor, a gyakorlatok után a mulatságok egymást érték és a magyar vendégszeretet megkönnyítette az ellátást.
Junius 24-én azonban Csernojevics váratlanul felszólította a vármegyét, hogy a további fegyverkezést szüntesse be. A szerbek ugyanis, hogy a fegyverkezéshez minél több időt nyerjenek, és mert az Innsbruckba küldött követség eljárásának eredményéről még nem érkezett értesítés, a Csernojevicstól Ujvidéken június 18-án kibocsátott újabb felhívásra érintkezésbe léptek a magyar kormány kiküldötteivel, a minek az eredménye a június 24-én 10 napra kötött fegyverszünet volt.
Képviselőválasztások.
A fegyverszünet alatt voltak az országgyűlési képviselőválasztások a vármegyében, melyek Újvidéken véres zavargásokra szolgáltattak alkalmat. Június 19-én kezdődtek a képviselőválasztások. Bácsalmáson, hol június 19-én tartották a képviselőválasztást, Kossuth Lajos pénzügyminisztert választották meg nagy többséggel képviselővé, Jámbor Pál jankováczi plébános (költői nevén Hiador) ellenében. Kossuth Lajos azonban a pesti kerületet tartván meg, június 24-én lemondott a bácsalmási kerületképviselőségéről, hol a július 10-én tartott pótválasztáson Vörösmarty Mihályt választották meg. A többi kerületekben az eredmény a következő volt: Allaga Imre, Hauke Béla, Latinovits Móricz (Kula), Manics Péter (Ómoravicza), Mártonffy Károly, Spelletich Bódog (szabadkai kerület), Szalmásy Ferencz (Óbecse), Zahoray Kálmán, Zákó István 205(Rigyicza), Zákó Péter. Szabadkán Bíró Antalt és Vojnits Lukácsot, Baján Mészáros Lázár hadügyminisztert, Újvidéken Hermann Gáspárt, Zomborban Kórics Gáspárt és Zentán Sinkay Jánost választották meg képviselővé.
Újvidéken, hol június 26-án tartották a képviselőválasztást, valami Szabó János nevű magyar ember belekötött egy fegyveres szerbbe, mire más szerbek jöttek a megtámadott segítségére. Szabó erre egy közeli sörházba menekült; de a szerbek utána erednek, az ajtót betörik és Szabót agyonverik. Ez azután jeladás volt a további vérengzésre. A házakban elbújtatott szerbek előtörtek s a magyaroktól és németektől lakott utczákat végigjárva, 12 embert agyonvertek. A vérengzés tulajdonképeni czélja azonban, hogy a képviselőválasztás meghiúsíttassék, nem sikerült, mert Hermann Gáspárt egyhangúlag képviselővé választották.
A vérengzés következtében a magyar és a német családok elmenekültek Újvidékről. Csernojevics vizsgálatot rendelt el és egyúttal utasította a tanácsot, hogy az idegeneket a város elhagyására szólítsa fel. A fegyvereket is beszedette a lakosoktól és ismét életbe léptette a rögtönítélő bíróságot. Hrabovszky pedig kiállíttatta Pétervárad falaira az ágyúkat.
A szerb forrongás terjedése.
Ekkor azután csend lett Újvidéken is. De sajnos, a szerb forrongás mind egyre terjedt, sőt már Zomborban is mutatkozott. Július elején Szenttamás község is nyugtalankodni kezdett. A vármegye Knézy Antal alispánt küldte ki, kit azonban a szerb elűljáróságnak tévútra vezetni sikerült.
Így történt azután, hogy a szerbek Szenttamást, úgyszólván az ókéri tábor szemeláttára változtatták át erődített táborrá. A sajkások kerületéből áthozták az ágyúkat, a földbástyákra pedig számos kiszolgált katonát helyeztek el.
De a kormány sem maradt tétlen. A Wasa gyalogezred két zászlóalját, mely a Dráva mentén állott, június végén a Bácskába rendelte. Az újonnan felállított honvédzászlóaljak közül június 22-én érkezett le Óbecsére az első zászlóalj, Csuha ezredes alatt, megjött a pesti önkéntes zászlóalj is Cserey őrnagy alatt, melyet Becsén és Bácsföldváron szállásoltak el, valamivel később átjöttek a császár-huszárok is Szlavoniából, a kik az itt állomásozó János főherczeg nevét viselő dragonyosok helyét foglalták el. Temerinben az Estei gyalogezred, Temerin és Ujvidék között pedig a Zanini-ezred egyik zászlóalja állomásozott. Az egybegyűjtött csapatok élére Mészáros Lázár június 14-én báró Bechtold Fülöp altábornagyot nevezte ki, a ki július 9-én Szegedre érkezvén, másnap megjelent Óbecsén, melyet főhadiszállásul szemelt ki s hol a magyar hadak összpontosítva voltak, míg a vármegyei nemzetőrség Ókérnél táborozott, Dedínszky kapitány vezetése alatt.
Bechtold azonban tehetetlen, rossz hadvezérnek bizonyult. A helyett, hogy támadáshoz fogott volna, húzavonával, folytonos tervezgetéssel töltötte az időt, mialatt a szerbek nyugodtan folytatták az előkészületeket. Csak a magyar kormány erélyes felszólítására határozta el magát Szent-Tamás ostromára. Szándékából azonban nem csinált titkot, úgy hogy már napokkal előbb mindenütt tudták. Megtudták tehát Szenttamáson is, hogy mi készül. Mikor azután a haditerv kivitelre került, Szenttamáson és Turján a fegyveres lakosságon kívül 3000 határőr és 2000 szerviánus fogadta a magyarok támadását.
A szenttamási ütközet.
Bechtold altábornagy a július 13-áról 14-ére menő éjjel sorakozót fúvatott s hadosztályát négy hadoszlopban indította Szenttamás és Turja ellen. Az egyes hadoszlopok a következő rendben támadtak. Az első hadoszlop, Éder Frigyes vezérőrnagy alatt, Óbecséről a Bela-bara és a Krivája-ér éjszaki partját érintő úton indult Szenttamás ellen. A második hadoszlopot, Bergmann századossal, Éder hadoszlopa után ennek tartalékaként ugyancsak Szenttamás ellen rendelték. A harmadik hadoszlop gróf Kollowrat Lipót vértesezredes alatt Kishegyesről Bácsfeketehegyen át indult Szenttamásra, hogy ott egyesüljön Éder hadoszlopával. A harmadik hadoszlop útiránya Szenttamás éjszaknyugati bejáratához vezetett. A negyedik hadoszlop Damjanics János őrnagy vezérlete alatt, a Bela-bara és a Ferencz-csatorna között vezető úton indult Turja ellen. A magyar támadó sereg teljes létszáma 19 század gyalogság, 8 század lovasság, 17 hatfontos löveg, vagyis 2400 gyalogos, 700 lovas, és kb. 160 tüzér volt.
Éder vezérőrnagy reggeli 7 órakor érkezett Szenttamás alá és kevéssel később Kollowrat lovassága is. A szerbek megelőzvén a magyar sereg támadását, erős ágyútűzzel fogadták Éder seregét, mire a magyar sereg ágyúi is megszólaltak. Három órai ágyútűz után, miután Éder a földsáncz vizes árkát megszemlélte 206s úgy találta, hogy azt sem átlépni, sem áthídalni nem lehet, a támadástól elállott, s noha önkéntes magyar csapatok is alakultak a rohamhoz, még délben kiadta a parancsot, hogy a tüzet be kell szüntetni és hogy a csapatok vonuljanak vissza állomáshelyeikre. Bechtold Óbecséről mentegetődző levelet intézett Mészáros hadügyminiszterhez, hogy Szenttamás csak rendszeres ostrommal vehető be; újabb hadakra van tehát szüksége, mert az ő hadosztálya elégtelen íly hadműveletekre.
Hasonlóképen meghiúsult a Turja elleni támadás is. A felkelők a Ferencz-csatorna hídját még idejekorán felszedték, s így a magyar sereg nem hatolhatott be a községbe. Damjanics tehát, miután a csatorna áthidalásához nem rendelkezett a szükséges műszaki eszközökkel, szintén visszavonult.
Szenttamás első ostromakor nyilvánvalóvá lett, hogy az ókéri tábor, melynek homlokzatát a római sánczokban elhelyezett szerb tábor, oldalát pedig Szenttamás fenyegette, akármilyen támadásnak sem tudna ellentállni; ennek következtében báró Bechtold még 14-én délelőtt 10 órakor elrendelte, hogy az ókéri tábor Újverbászra vonuljon.
Szenttamás sikertelen ostroma mély lehangoltságot keltett a magyarok között, a szerbeket ellenben újabb támadásra tüzelte. Alig néhány nap múlva ők léptek fel támadólag. Ófutaknál, hol 248 szabadkai nemzetőr, 20-30 huszár és egy század Don Miguel gyalogos őrizte a dunai átjárót, némelyek szerint 500, mások szerint 1000 főnyi szerb felkelő július 16-án megtámadta a magyar hadat. Ezúttal azonban a magyarok, főleg a huszárok, vitézül visszaverték a támadást, a szerbeket a Dunán átszorították és közölök 24 foglyot ejtettek, a kiket beszállítottak Ujvidékre. A magyarok közül különösen herczeg Woronieczki Micisláv tüntette ki magát. A szabadkaiak, a kik őt, mint Vermes Fábián ottani birtokos leányának jegyesét, magukhoz tartozónak számították, a nemzetőrök visszatértekor lelkesen ünnepelték.
A földvári csata.
A szenttamási kudarcz után, a szerbek a 14-éről 15-ére és a 15-éről 16-ára való éjjel két ízben is támadást intéztek Bácsföldvár ellen, melyet a Ferencz Károly-ezred egy zászlóalja és a 2-ik honvédzászlóalj, Máriássy János honvédszázados alatt, továbbá egy század Ferdinánd-huszár és nehány kisebb ágyú tartott megszállva. A 14-éről 15-ére való éjjel történt támadás hírére Bechtold altábornagy a Vilmos gyalogság 4. osztályát rendelte ki Piers százados parancsnoksága alatt a födváriak erősbítésére. A július 16-ról 17-ére menő éjjel a szerbek ismét támadást intéztek Földvár ellen. Az előőrsöket ágyúdörrenés riasztotta s nemsokára rémes fény világította meg a küzdelmet. A földvári szerbek, a kik a felkelőkkel tartottak, a támadás következtében vérszemet kapva, felgyújtották a magyarok házait, mire a magyarok viszont a szerbek házaira vetettek égő üszköt. Rövid nehány percz alatt lángba borult az egész helység. Mindamellett azonban a meglepett magyar sereg derekasan megállotta a helyét. Bergmann százados, a Ferencz Károly nevét viselő gyalogezrednek egy csapatával, továbbá a Vilmos gyalogosokkal és a 2-ik honvédzászlóaljjal szuronyszegezve kiszorította a szerbeket Földvárról, s egészen a határig űzte őket. Az éjjeli támadás folyamán a szerbek a szokottnál is szörnyűbb kegyetlenségeket követtek el. Midőn a magyar csapatok a szerbeket kiszorították a faluból, néhány katona felkutatta a templomot, hogy nincsenek-e ott fegyverek elrejtve, de amint a templomba benyitottak, vérfagyasztó látvány tárult elébök. A templom közepén gyermekfejekből rakott gúla emelkedett, a gúla tetején pedig egy szerb zászló, mely egy öt-hat éves fiú beütött koponyájába volt szorítva. A lázadók 32 gyermeket mészároltak le s fejeiket a templomba hordták.
Mindamellett, hogy az éjjeli harczban a magyarok becsülettel megállották helyüket, báró Bechtold július 18-án elrendelte, hogy Földvárt, melyet csak őrállásnak tekintett, fel kell adni. A magyar csapatok még aznap kivonultak s a Ferencz-csatorna éjszaki partján szállottak táborba. A szerbek csakhamar megszállották Földvárt, melyet megerősítettek.
Bechtold báró félszeg intézkedései, Csernojevics Péter erélytelensége, csakhamar nyilvánvalókká lettek a fővárosban is, mely lázas izgalommal várta a délvidéki harcztér eseményeit. A kormány előbb Csernojevics mellé a szintén szerb származású Vukovics Sebőt nevezte ki biztossá, de a Csernojevicsba helyezett bizalom napról-napra apadt. A közvélemény, látva a kir. biztos eredménytelen kísérleteit, mindinkább ellene foglalt állást.
207Uj kir. biztos kiküldése.
A kormány, miután a képviselőház július 19-én kelt határozatával, Bács-Bodrog vármegyét ostromállapotba helyezte, erélyesebb férfiúra akarta bízni az ügyek veztését. E végből Csernojevicset július 24-én felmentvén állásától, a nádor, mint kir. helytartó, Szentkirályi Móricz jászkún kapitányt nevezte ki kir. biztosnak. Szentkirályi, noha nem rokonszenvezett a kormánynyal, erélyes kezekkel látott a védelem szervezéséhez és neve csakhamar rettegetté lett a szerbek előtt. A felkelőkkel szemben nem ismert irgalmat; a kiről bebizonyosodott, hogy fegyvert fogott a magyarok ellen, azt nyomban felakasztatta. Legtöbb port vert fel Baderlicza Arzén bácsmegyei táblabíró s zentai birtokos kivégzése, a kit a rögtönítélőszékhez neveztek ki, de ottani működése során áruló magatartása bebizonyosodván, Szentkirályi felakasztatta.
Rudics József, a vármegye főispánja, a ki sohasem tudott lelkesülni a nemzeti ügyért, beadta lemondását. A nádor felmentvén őt állásától, július 27-én Szent-Györgyi Horváth Antalt nevezte ki főispánná. Horváth a főispáni széket nem foglalhatta el azonnal, mert karját törte. Mihelyt felépült, legott felkereste a verbászi tábort, hová székhelyét áthelyezte. Horváth azonban nem sokat törődött a védelem szervezésével, még kevésbé a közigazgatással. Maga helyett másokat hagyott működni, de mint tetőtől-talpig gavallér ember, közszeretetben részesült. Főhadiszállása Verbászon valóságos gyülekezője lett a legelőkelőbb polgári és katonai köröknek, hol a vígság és jó kedély volt otthon és noha a viszonyok mindegyre kedvezőtlenebbé váltak, mindenfelé csak lakmározás, poharazás és a kártya járta. Knézy Antal, a vármegye alispánja, szintén Verbászra tette át székhelyét. Az ő lakásán is a legbarátságosabb vendégszeretet uralkodott. Utóbb a sereg élelmezési biztosává neveztetvén ki, az alispáni állástól felmentették és helyét Latinovits Károly másodalispán foglalta el, a ki ép úgy, mint Rudics, a konzervativek táborához tartozott.
A szerbek kegyetlenkedései által felidézett visszahatást bizonyítja az az áldozatkészség, melylyel a lakosság a védelem minden eszközeit megragadta. Grosschmied Gábor, a vármegye akkori újonczállító biztosa írja, hogy rövid három hó leforgása alatt 10.000 újonczot állított ki minden legcsekélyebb kényszer nélkül. Még a németek és a sokaczok, különösen a bunyeváczok is szívesen csaptak fel honvédeknek. A vármegye egymaga 1000 lovat adott a honvédség számára.
A verbászi tábor napról-napra erősbödött. Július 19-ike tájt megérkeztek a Jászkún nemzetőrök is, 2004 gyalogos és 502 lovas a kik Halasról Szabadkán és Csantavéren át mentek a táborba. Augusztus 6-án Komárom és Győr vármegyék nemzetőrei vonultak Bajáról Szabadkán át Óbecsére, augusztus 10-én megjöttek a hevesi nemzetőrök, a kik Szeged felől vonultak a verbászi táborba, augusztus 11-12-én vonultak át Szabadkán a pestmegyei gyalogos nemzetőrök, gróf Károlyi István vezérlete alatt, a kik Topolyán át jutottak Verbászra. De nemcsak a nemesség, hanem a főrangú családok sarjai is csatlakoztak a mozgalomhoz. Alig van az országban nagyobb család, a melynek egyik vagy másik tagja ne időzött volna a verbászi táborban. Így a Batthyány, Károlyi, Zichy, Viczay, Esterházy, Teleki grófok, az Orczy és Wenckheim bárók is eljöttek a verbászi táborba. Megjelenésük lelkesítőleg hatott és jó példát mutatott az úri családok sarjainak.
Apróbb csatározások.
Július hónap második fele kisebb csete-patékkal telt el. Július 19-én 700 nemzetőr, 200 gyalogos és 160 lovas visszatért Ófutakra, mire a szerbek - 30 ember kivételével - a Szerémségbe menekültek. Július 23-án az Ókanizsán és Martonoson lakó szerbeket lefegyverezték, miután a lázadók ellen menni vonakodtak. Július 29-én Döbler százados a Vilmos-gyalogság 9-ik századával kémszemlére indult Bácsföldvár felé a Tisza túlsó partján, minek következtében a szerbek Földvárt több csapattal szállották meg. Bechtold a folyton szaporodó magyar csapatok egy dandárát, Wollenhoffer tábornok parancsnoksága alatt Verbászra rendelte. Az érkező csapatok utóbb Ókért, Temerint és Járeket is megszállották, miáltal a szenttamási tábort félkörben körülvették s Újvidékkel és Péterváraddal az összeköttetést helyreállították.
A szerbek, hogy ezt az övet áttörjék, több támadást intéztek a magyarok ellen. Augusztus 1-én hajnalban Sztratimirovits György vezérlete alatt 2000 ember 8 ágyúval indult Verbász ellen; a támadást azonban idejekorán észrevették s a magyar ágyúk fogadták az előtörő szerbeket, mire ezek csakhamar 208visszavonultak. A visszavonulókat gróf Zichy Ferencz a kúnsági nemzetőrökkel, egész a szenttamási sánczokig hajszolta, mely alkalommal a vitéz fiatal gróf, életét veszítette. Augusztus 3-án a szenttamási szerbek újból támadást intéztek, de ekkor is visszaverték őket. Augusztus 10-én Sztratimirovits a római sánczokból 2000 emberrel és 2 ágyúval Járek községet támadta meg, de az itt állomásozó sorkatonaság és a nemzetőrség felkészülve fogadta a támadást, mire a szerbek a római sánczokba vonultak vissza.
Augusztus 13-án, hajnalban, Sztratimirovits újból Verbász ellen intézett támadást. De Wollenhoffar tábornok az ellenséget oly heves ágyú- és puskatűzzel fogadta, hogy a szerbek szekerekre ülve, gyorsan visszavonultak.
Bechtold altábornagy augusztus 17-én főhadiszállását Verbászra helyezvén át, Mészáros hadügyminiszter utasítására Szenttamás újabb ostromára készült. Megérkezvén Verbászra, nagy hangon hirdette, hogy így meg úgy fog elbánni a lázadókkal. A magyar csapatok hittek is szavainak, mert az utóbbi napokban elért sikerek növelték a sereg harczi vágyát. Bechtold a magyar kormány sürgetésére augusztus 19-ére tűzte ki Szenttamás ostromát. A szerbek azonban már jó eleve értesültek e szándékról és felkészülve várták a magyarokat. A támadó sereg 18 zászlóaljból, 17 lovas-századból, 8 1/2 ütegből és két mozsárból állott, a sereg összes létszáma pedig 15,000-16,000 emberre volt tehető.
A magyarok készülődéseivel szemben a szerbek sem maradtak tétlenül. Szenttamáson és Turján a védőműveket kiegészítették s a védőőrséget 6000-7000 főre emelték; a római sánczokban 15,000 ember, Karlóczán 10,000 ember táborozott. Augusztus 18-án a péterváradi határőrezred 2-ik zászlóaljának távollevő csapatai bevonultak Szenttamásra. Bigga Péter cs. kir. százados átvette a Szenttamás fölötti fővezérletet s nyomban megtette az intézkedéseket a védelemre, miután megtudta, hogy a magyarok másnap támadni fognak.
Szenttamás újabb ostroma.
A magyarok támadási terve a következő volt: A Bakonyi-dandár feladata volt a fősánczot, a Wollenhoffer-dandáré és Fack ezredes csapatáé a hídfőt elfoglalni; ezalatt Kollowrat dandára Turját lett volna hívatva kézrekeríteni. A feketehegyi út és a Srbobran (óbecsei sánczok) megfigyelésére egy zászlóalj nemzetőrt és egy huszárosztályt rendeltek ki. Hogy pedig Péterváraddal az összeköttetés fenntartassék, s hogy a római sánczokban elhelyezett szerb csapatok figyelemmel tartassanak, a sorhadi csapatok és a nemzetőrség egy része, közötte Fack ezredes csapata is, Óbecsén, Futakon és Temerinben maradt.
A támadás 19-én hajnalban vette kezdetét. Wollenhoffer, a ki a péterváradi hídfő ellen indúlt, útközben a zsombékos, vizenyős talajon áthaladva, sok nehézséggel küzdött, de gyors tüzeléssel a szerb ágyúkat elnémította s már rohamot akart vezényelni, midőn Bechtold visszarendelte a csapatokat. Ezalatt a nyugati (verbászi) sánczoknál a Bakonyi-dandár mindegyre nagyobb tért foglalt. Bakonyi a Ferencz-csatorna túlsó partján állította fel ágyúit, melyek nagy pusztítást vittek végbe a szerbek soraiban. A Sándor-gyalogság ezt az alkalmat megragadva, a Krivájánál a sánczokat megrohanta. Kétségbeesett küzdelem fejlődött ki a magyarok és a szerbek között; de mivel a Sándor-gyalogság támogatásban nem részesült, a vitéz zászlóalj kénytelen volt visszavonulni. A Bakonyi-dandár ágyúi ugyan még délig lőtték a verbászi sánczokat, de mivel Bechtold visszavonulást rendelt, ezt délután 1 órakor meg is kezdték. Ezalatt a Kollowrat-dandár tüzérsége Turjánál több óráig tartó ágyúzás után a szerbek lövegeit leszerelte. A vezér rohamot intézett a falu ellen, de a szerbek oly erős puskatűzzel fogadták, hogy kénytelen volt visszavonulni előbbi állásába. Mivel azonban a szenttamásiak a szorongatott Turja segélyére siettek, Kolowrat dandárával Kis-Kérre vonult vissza. Az előadottakból kitűnik, hogy ha Bechtold nem rendeli vissza Wollenhoffer dandárát s a védő sereg tekintélyes részét leköti, a Sándorzászlóalj, a többi csapatok támogatásával, diadalt aratott volna. Szenttamás és Turja alatt a hivatalos jelentések szerint a magyarok vesztesége 40 halott és 100 sebesült volt; az egykorú írók azonban kiemelik, hogy a szállongó hír 200-ra tette a halottak számát.

Gróf Batthyány Kázmér. (Az Orsz. Képtárból.)

Csernovics Péter. (Az Orsz. Képtárból.)

Sztratimirovits György. (Az Orsz. Képtárból.)

Gróf Jellačic József.
Szenttamás második sikertelen ostromának hírére a fővárosban kitört az elégületlenség. Széltében árulásról kezdtek beszélni és a legsúlyosabb vádakkal illették báró Bechtoldot. A képviselőház augusztus 19-iki ülésében Zákó István, a vármegye egyik kerületének képviselője, sürgős interpellácziót intézett Mészáros hadügyminiszterhez, Szenttamás ostroma ügyében. Zákó után egyszerre csak 211felállott Perczel Mór budai képviselő és nyíltan az árulás vádját dobta oda az alvidéki vezérlet szemébe. Perczel vádjai rendkívül szenvedélyes vitát idéztek elő a képviselőházban s bár az elnökség Perczelt rendreutasította s a túlnyomó többség bizalmat szavazott a kormánynak, felszólalása mély nyomot hagyott maga után. Bechtold fővezér, mivel Perczel árulással vádolta, előbb párbajjal akarta kiköszörülni a becsületén ejtett csorbát, majd a Bécsből vett parancs következtében lemondott a fővezérletről s Bécsbe távozott. Utóbb a magyarok ellen viselt háborúban egy lovasdandár vezetésével bízták meg. Szentkirályi Mór is odahagyta állását s helyébe a kormány augusztus 26-án az ezüsthajú, de fiatal lelkű Beöthy Ödönt küldte királyi biztosul. A bácskai magyar sereg fölötti parancsnokságot pedig Mészáros Lázár hadügyminiszter vette át. Mészáros augusztus 27-én utazott le a táborba s főczéljául Szenttamás bevételét tűzte ki.
Mialatt azonban Mészáros Szenttamás harmadik ostromára tette meg az előkészületeket, a szerbek sem maradtak nyugodtan. Sztratimirovits a szenttamási győzelem hatása alatt Temerin és Járek elfoglalását tűzte ki czélul, melyet Máté ezredes 4000 emberrel és 2 ágyúval védett. Sztratimirovits augusztus 26-án támadta meg első ízben Temerint és Járeket, de vereséget szenvedett. Augusztus 28-án újból megtámadta a két helységet, de ismét eredménytelenül. Augusztus 29-én este 3/4 11 órakor a szerbek harmadízben támadtak Járekre, melynek lakossága rémülten futott Temerinre. Máté ezredes, a ki Temerinben volt, Járek segítségére akart sietni, de mire odaért, Járek lángtengerben úszott. Éjfélután két órakor a szerbek Temerin ellen intéztek támadás. A magyar csapatok egy ideig ellentálltak, de azután megfutottak; legelöl a huszárok, a kik Ókérre vágtattak. Járek és Temerin a lángok martaléka lett.
Szenttamás harmadik ostroma.
Mészáros szeptember 21-én harmadízben tett kísérletet Szenttamás vissza foglalására. Bár közel 25.000 ember állott rendelkezésére, a támadás meghiúsult. A rohamot maga Mészáros vezette, vakmerően, bámulatos elszántsággal. A golyók ott röpködtek a feje fölött, több gránát lova előtt pattant szét és ő nyugodtan állott a legnagyobb golyózáporban. De nem tudott a seregbe lelkesedést önteni, nem tudott parancsolni. Nem is volt rend és fegyelem a seregben és a kiadott parancsokat csak lanyhán hajtották végre.
A magyar csapatok éjjel 2 órakor állottak csatarendbe. A jobb oszlopot Éder vezérőrnagy, a középsőt báró Bakonyi tábornok, a balt Aulich ezredes vezették, míg Fack ezredest, nagyobbrészt nemzetőr csapatokkal, Óbecséről kirendelték, hogy Szenttamásnak Óbecsére néző sánczai ellen működjék. A lovasság Éder és Kollowrat alatt a római sánczok felé nyomult, hogy az ellenség kitörését meggátolja, míg a Ferencz-csatorna jobb partján felállított ágyúk reggel 5 1/2 óra tájt megkezdték a tüzelést, mely egész délután 1/2 3-ig tartott; egy zászlóaljat a hídfő megvételére rendeltek ki. Bakonyi, miután az ellenség előcsapatait a szőlőkből kiverte, a város alatti sánczokig nyomult. Aulich, a ki szintén a csatorna balpartján nyomult előre, nem bírván az ellennel megmérkőzni, visszavonult. Mészáros, hogy a jobb oszlopot újabb tevékenységre bírja, átlovagolt a jobb partra, mire hosszas készülődések után a jobb parton újból tüzelni kezdtek, a lövések azonban a nagy távolság miatt nem sok kárt okoztak az ellenségben.
A viadal még javában folyt, midőn híre érkezett, hogy a Sajkáskerületből 3000 szerb nyomul előre. Fack ezredes pedig, miután Turja felől nagyobb haderő fenyegette, hogy visszavonulási útját el ne vágják, az óbecsei sánczok elleni tüntetést félbehagyván, visszavonult Óbecsére. Joanovics Mihály százados Csurogon két határőrzászlóaljat kocsira ültetett és 6 ágyúval Szenttamás segélyére sietett. Budimirovics pedig csapatainak egy részével Szőregről szintén a szenttamásiak segélyére ment. Ezt a csapatot azonban a magyarok már-már elfogták, midőn Turja felől megszólaltak az ágyúk, s a határőrcsapatok a hídfőt ostromló csapatok ellen nyomultak. Az ostromló sereg, bár a huszárok néhány rohamot intéztek a határőrök ellen, nem tudta megakadályozni, hogy e segélycsapat a hídfőn át be ne jusson Szenttamásra. Így azután többé szó sem lehetett Szenttamás megvételéről. Mészáros ekkor elrendelte a visszavonulást és a csapatok délután visszatértek állomásaikra.
A magyarok vesztesége nagyon csekély volt. A hivatalos jelentések 20-30 halottról számolnak be. A Sándor-ezredbeli gyalogokból 18-an elestek s 22-en megsebesültek. A huszárokból 25-en estek el. Annál nagyobb volt az erkölcsi 212vereség, Mészáros a kudarcz után Éder tábornokot nevezte ki a bácskai sereg ideiglenes parancsnokává, maga pedig szept. 26-án Szabadkán keresztülutazva, visszatért a fővárosba. Mészáros érezte gyengeségét. A fővárosban általános lehangoltság uralkodott, pedig ekkor Jellasich horvát bán már a Balaton mellett táborozott s elbizakodott gőggel várt az alkalomra, hogy tétovázó csapatainkat tönkretehesse.
A kudarcz után.
A horvát betörés következtében gróf Batthyány Lajos miniszterelnök szept. 14-én a toborzás azonnali megkezdésére útasította a törvényhatóságokat, Spelletich Bódog országgyűlési képviselőt pedig kormánybiztosul küldte Szabadkára. A horvát betörés hírére az ország figyelme a Dunántúlra irányult. Mészáros a Bácskában állomásozó katonaság egy részét a Dunántúlra küldte, szept. 26-án pedig a verbászi táborból 105 kocsin 5000 fegyvert és lőszert küldött Szabadkára, hogy ott ideiglenesen letétbe helyezzék. Hogy azonban a szerb fölkelőktől elárasztott vidék védelem nélkül ne maradjon, a kormány Bács-Bodrog vármegyét felmentette az újonczozás alól. Szabadka azonban ennek ellenére is okt. 2-án egy újonczcsapatot toborzott, melyet Szegedre küldött, hol Cserey Ignácz vette át őket.
Hogy pedig a város a szerbek esetleges támadásai ellenében védetlenül ne maradjon, a hadügyminiszter 600 szuronyos fegyvert, 3 hatfontos ágyút és egy lőszeres kocsit küldött a városnak. Majd okt. 9-én hozzáfogtak a város elsánczolásához is, de a munkálatok nagyon lassan haladtak előre.
Szeptember havában a kolera is kiütött és Szenttamáson is sok kárt okozott. E mellett a vármegye alsó részét utonálló rablók lepték el, kik közül különösen egy Gojkovics Uros nevű szerémi rablóvezér tette nevét hírhedtté. Ezt a szerbek kiűzték a Bácskából és később felakasztották.
Szenttamás sikertelen megtámadása után a hadakozó felek között egyidőre szünet állott be. A magyarok és szerbek figyelme egyaránt a dunántúli harcztér eseményei felé fordult.
Az események mindegyre nagyobbszerűen követték egymást. Lamberg grófnak a pesti hídon történt meggyilkoltatása, Jellasich hadának szept. 29-én történt megveretése, majd a fennhéjázó bán gyáva futása, a Róth és Filipovics császári tábornokok vezetése alatt álló hadak elfogatása, végre a bécsi események, gróf Latour meggyilkoltatásának híre mély benyomást keltettek a verbászi táborban. A minisztérium lemondása után a képviselőház szept. 22-én Kossuth Lajos indítványára hat tagból álló bizottságot küldött ki a védelem szervezése czéljából. Így keletkezett a honvédelmi bizottmány, melyre a szabadságharczban oly nagy feladat hárult.
Jellasich kudarczának hírére a szerb felkelők között csüggedés, majd viszály támadt. Rajacsics József karlóczai érsek, a ki Suplikácz vajda megérkeztéig a szerbek kormányzójává tolta fel magát, összekülönbözött Sztratimirovitscsal, a ki ellenségei elől a titeli fennsíkra menekült, hű sajkásaihoz, a kik őt tárt karokkal fogadták. Bár a patriárka és Sztratimirovits kibékültek, a bécsi kormány kapva kapott az alkalmon, hogy a szerbeket teljesen lekösse, és ezért Jellasich által Mayerhofer Ferdinánd belgrádi osztrák konzult a határőri ezredek újjászervezésével bízatta meg.
Mayerhofer megbízatása.
Mayerhofer megbízatása a szerbek között kellemetlen hatást keltett, mely csak akkor csillapodott, midőn Rajacsics megnyugtatta őket, hogy őt csupán a sereg szervezésére rendelték addig, míg Suplikácz megérkezik. Mayerhofer megbízásával azonban Bécsnek egészen más czéljai voltak. Az ő feladata volt, hogy a szerbeket, a kik eddig csak nemzetiségi érdekekből keltek fel, megnyerje a reakcziónak, s hogy ezentúl a császári seregek segédcsapataiként vegyenek részt a magyarok elleni küzdelemben. Mayerhofer, kinek végzetes szerep jutott a vármegye történetében, mint az önkény mindenre kész eszköze, örökre gyűlöletessé tette nevét a vármegyei magyarság előtt. Tán nem lesz érdektelen, ha kalandos pályafutását röviden ismertetjük.
Mayerhofer Ferdinand 1798-ban Bécsben született. 1815-ben, alig 17 éves korában, mint tengerészapródot Leopoldina főherczegnő kíséretéhez osztották be a főherczegnő brazíliai útjában. 1821-ben sorhajózászlósként részt vett a nápolyi felkelés leverésében. 1825-ben főhadnagyi ranggal a szárazföldi hadsereghez osztották be, nemsokára pedig a bécsújhelyi akadémiában a mennyiségtan tanára lett. 1828-29-ben Dalmácziába küldték, a hol mint mérnökkari 213tiszt a helyszíni felvételeket végezte. 1830-ban a vezérkarhoz osztották be. 1831-ben kapitánynyá nevezték ki. 1836-tól 1840-ig Krakkó térparancsnoka volt. 1841-ben őrnagy, 1843-ban pedig belgrádi konzul lett. 1846-ban alezredessé, 1848-ban ezredessé léptették elő. Ebben az állásában érte a szerb forrongás kitörése, mely csakhamar újabb működési kört, sikereket és kitüntetéseket szerzett neki. Katonai pályája mellett az irodalom terén is működött. Véghetetlen nagyravágyásán kívül, csak magyargyűlölete volt nagyobb, igazi "magyarenfresser" volt; de azért a szerb nemzeti törekvések iránt is hideg maradt és Sztratimirovits megbuktatásában neki is része volt.
Október elején megérkezett Suplikácz István vajda is, a kit az udvar tábornokká léptetett elő. Suplikácz kész eszköze lett Mayerhofernek és többnyire az ő utasításait hajtotta végre. A szerb fölkelő-sereg így lassanként átalakul egy császári királyi szerb hadtestté, melynek élén a vajda állott, a ki császári tábornok volt.
A szerb sereg október hó folyamán, Szenttamáson, Csurogon, a rómiai sánczokban és Titelen táborozott. A szerbek bács-szerémvégvidéki hadereje 12681 főre rúgott, 76 ágyúval. Ezzel szemben a magyar haderő 36 zászlóalj gyalogságból, 33 század lovasságból és 102 ágyúból állott. E sereg az óverbászi táborban Óbecsén, Verbászon, Kiskéren és Ókéren volt elhelyezve, azonfelül a nemzetőrség különféle helyeken állomásozott. Péterváradon pedig Blagojevics Imre tábornok alatt 1 zászlóalj gyalogost és 2 század lovast helyeztek el. Mészáros hadügyminiszter távoztával Éder vette át a sereg vezérletét; de pusztán a védelemre szorítkozott.
A veszély növekedésével a honvédelmi bizottmány 14 új honvédzászlóaljjal szaporította a nemzeti hadsereget, miáltal a Bácskában állomásozó magyar hadak jelentékenyen megerősödtek. Október hó folyamán a 2. és 3. zászlóalj kerül Óbecsére, a 4-ik Verbászra, az 5-ik Futakra, a 6-ik és 8-ik Ókérre, a 33-ik Óbecsére és a 34-ik Zomborba. Az utóbbi szabadkai, zombori és újvidéki újonczokból állott.
Szerb vereségek.
Az újonnan alakított szerb császári hadtestnek az lett volna a feladata, hogy mialatt Jellasich Budapest felé iparkodik, azalatt e hadtest Szeged és Szabadka felé nyomuljon előre. A szerbek azonban feladatuk megoldásával kissé megkéstek. Első sorban Óbecsét és Törökbecsét igyekeztek hatalmukba keríteni, hogy ezáltal a magyarok összekötő vonalát hatalmukba kerítsék és a temesvári őrséggel kezet fogva, Délmagyarországon megvessék lábukat. Október 13-án a szerbek Óbecsét és a Tisza balpartján fekvő Törökbecsét megtámadták, de mindkét helyen kudarcot vallottak. Először Törökbecsét támadták meg, melyet Csuha alezredes védett. Fack ezredes, a ki Óbecsét tartotta megszállva, Damjanics őrnagyot küldte segítségül, a ki heves támadással teljesen szétszórta Jovanovics Mihály százados hadoszlopát. Wolfram Nándor főhadnagy azalatt Óbecsét támadta meg, de a magyar huszárok remekül intézett rohama az egész szerb hadat szétszórta, mely azután rendetlen futásban menekült Bácsföldvár felé.
E két kudarcz, de Jellasich kiűzetése is, egyidőre elvette a szerbek kedvét a támadástól, ezért Suplikácz vajda beszüntetett minden támadást s csupán a védelemre szorítkozott. Bács vármegye déli részében ekkor a kolera dühöngött, mely főleg a szenttamási táborban pusztított, úgy hogy a csapatok egy részét máshova kellett rendelni. De szükség is volt erre, mert a délvidéki magyar táborokban fölötte kedvezőtlen állapotok uralkodtak. A bécsi októberi forradalom kitörése óta a déli seregben a hangulat nagyon nyomasztó volt. Különösen azóta, mióta V. Ferdinánd király az országgyűlést feloszlatta és az ostromállapotot kihirdette, a nagyrészt idegenekből álló tisztikar körében a forrongás jelei voltak észlelhetők. Mészáros már 1848 október 4-én felhívta a szerb felkelés ellen felállított hadtestet, hogy a kormánytól kiadott rendeletekhez alkalmazkodjék, ámde a tisztikar, midőn megtudta, hogy Bécsben a magyar kormányt elejtették, nem akart többé engedelmeskedni Mészáros rendeleteinek. Ellenben a magyar ezredek közlegénysége mindegyre hangosabban követelte, hogy a tisztek a magyar alkotmányra feleskettessenek, főleg mióta Hrabovszky János helyébe Blagojevics Imre altábornagyot nevezték ki főhadparancsnoknak, a ki Péterváradon székelt. Pétervárad várának őrsége különben tartózkodóan nézte az események folyását.
214Az önvédelmi harcz.
Midőn Beőthy Ödön Kossuth Lajos által a várak biztosítása czéljából október 8-án a parancsnokokhoz intézett felhívást Blagojevicsnek átadta, az öreg császári tábornok egyre aggodalmaskodott, de azért a háromszínű lobogót mégis kitűzte a bástyafokra. Hentzi Henrik, Pétervárad parancsnoka ellenben már október 18-án kézzelfogható jelét adta a magyarok iránti ellenséges érzületének. A péterváradi őrség, mely a magyarokkal rokonszenvező Don Miguel-ezred négy zászlóaljából állott, féltékenyen őrizte a várat. Hentzi várparancsnokot Beőthy Ödön kormánybiztos kívánságára még október 18-án elmozdították állásától, őrizet alá helyezték, azután Budapestre vitték, hol haditörvényszék elé állították; Kossuth közbenjárására azonban megszabadult a büntetéstől és csak felügyelet alá került; de mikor a magyar kormánynak Debreczenbe kellett menekülnie, a nagy zür-zavarban ott felejtették Budapesten.
Hentzi elzáratása után a tisztikarnak is szabad választást hagytak a nemzeti és a feketesárga lobogó között, minek következtében a tisztikar egy része Bajára vonult vissza, a hűen maradt ezredek legénysége és tisztikara pedig október 26-án a verbászi táborban a magyar alkotmányra felesküdött.
A kormány most arra törekedett, hogy a szerbeket megnyerje a nemzeti ügynek. Beőthy kormánybiztos még november hó folyamán megkapta a honvédelmi bizottmánytól a békepontokat, a melyeknek alapján Rajacsicscsal az alkudozásokat megkezdhette volna. Beőthy, bár nem szívesen, engedett a felszólításnak, sőt a szerbek között is megvolt a hajlandóság a kiegyezésre. Raics őrnagy november 30-án Újvidéken kelt kiáltványában felhívta a szerbeket, hogy fogadják el a magyarok békejobbját. Jóakaró szavai azonban kárbavesztek. Az a hír, hogy Windisch-Grätz betört Magyarországba, újabb kitartást öntött a szerbekbe. A szerbek vezérei, - különösen Rajacsics, - sokkal többet vártak a bécsi udvartól, mint a mit a magyar kormány nekik valaha adhatott volna. Azután ott volt Mayerhofer, a ki mindegyre élesztette a gyűlöletet a magyar nemzet ellen.
Beőthy Ödön kormánybiztos főleg a dunai őrvonal megvédésére törekedett. E végből november 12-én 400 felfegyverzett nemzetőrt kért Szabadkától, mely Szávics Móricz nemzetőri őrnagyot bízta meg a rendelet végrehajtásával. A dunai őrvonal parancsnoka Végh Bertalan nemzetőri őrnagy volt, de később Bezerédj Miklós alezredest nevezték ki a vármegyében levő összes nemzetőrség parancsnokává.
A honvédsereget, mely Bakonyi tábornok parancsnoksága alatt állott, november havában a következőleg osztották szét a vármegyében. A főhadiszállás továbbra is Óverbász maradt. Lenkey János ezredes hadosztálya Óbecsén és Törökbecsén, gróf Esterházy Sándor ezredesé Verbászon és Kiskéren, Szabó ezredesé Ókéren és Újvidéken foglalt állást. Az összeköttetés fenntartása czéljából Ókér és Újvidék között Kiszácsot és Pirost, Verbász és Óbecse között Szeghegyet, Feketehegyet és Jovics-szállást különítmények szállották meg. Újvidék város külső körzetét elsánczolták és Péterváradtól kapta a védőrséget.
I. Ferencz József.
Vetter Antal tábornok a déli hadsereg fővezérletét átvéve, november 30-án az egész őrvonal hosszában támadást tervezett. A 8-ik zászlóalj a szenttamási sánczokat támadta meg, míg Komlóssy őrnagy Óbecséről Földvárra rontott; de mindkét támadást visszaverték. Suplikácz e támadásból a hadjárat újból való megindítását következtetvén, mivel nem bízott többé a saját erejében, segítséget kért a szerb kormánytól, mely készséggel teljesítette a vajda kívánságát. Megjöttek a szerbiai segédhadak, deczember 15-én pedig I. Ferencz József, az új császár, Rajacsicsot patriárkává nevezte ki, Suplikáczot pedig megerősítette vajdai tisztében és egyúttal a vaskorona-rendet adományozta neki. Aznap, midőn az udvari futár a legfelsőbb kézíratokkal Karlóczára ért, Suplikácz vajda deczember 27-én hirtelen elhalt.
Rajacsics kérésére Mayerhofer vette át a szerbek fölötti fővezérletet, a mi miatt Sztratimirovits újból meghasonlott Rajacsics patriárkával. Ezzel kiütött a viszály a szerbek között, a mit a bécsi kormány ügyesen felhasznált arra, hogy a szerb felkelést nemzeti jellegéből kivetkőztesse. 1849 január 4-én a szerb vajdaság hadi teendőit Teodorovics tábornokra bízta, kinek kötelességévé tette, hogy a szerb sereget osztrákká alakítsa át.
Ez alatt azonban Windisch-Grätz a gyakorlatlan honvédhadakat a főváros felé űzte, minek következtében a honvédelmi bizottmány és az országgyűlés Debreczenbe menekült, Windisch-Grätz pedig 1849. január 5-én megszállotta 215Budapestet. A főváros megszállása nagy zavart okozott a verbászi főhadiszálláson. Miután Bakonyi tábornok még deczember közepén odahagyta állását, a kormány gróf Esterházy Sándort nevezte ki a bácskai hadtest parancsnokává, a ki azonban Windisch-Grätz előnyomulásának hírére megszeppent. Eleinte kéz alatt, majd egész nyíltan kifejezte a tisztikar előtt, hogy a sereg legjobban tenné, ha az osztrákokhoz pártolna át. A helyzet, - így szólt egy ízben tisztjeihez, - lényegesen megváltozott. Most már az uralkodóházzal kerültünk szembe. Már pedig mi, ha eskünkhöz és zászlónkhoz hívek akarunk maradni, törvényes uralkodónk ellen nem harczolhatunk. Az ily beszédek nem voltak hatástalanok a tisztikarra. Súlyosbította a helyzetet, hogy a honvédelmi bizottmány a vaskezű Beőthy Ödönt Erdélybe rendelte kormánybiztosnak.
A honvédelmi bizottmány, értesülvén a történtekről, Nádossy Sándor honvédezredest küldte le a bácskai táborba. Nádossy azonban rútul visszaélt a beléje helyezett bizalommal, mert a helyett hogy tekintélyének súlyával közbelépett volna, Esterházyhoz szegődött. Ily viszonyok között érkezett a parancs, hogy a sereg vonuljon a Felső-Tiszához. Esterházy erre ellenszegült a parancsnak s kijelentette, hogy a Bácskából nem fogja csapatait kivonni.
Ekkor azonban közbelépett néhány bátor tiszt, mint Lenkey János ezredes, Baudisz József százados, a kiknek sikerült gróf Vécsey Károly tábornok segítségével a sereg átpártolását megakadályozni. Egy összejövetel alkalmával Baudisz százados Esterházyt és Nádossyt honárulóknak nyilvánította, mire ezek még a következő éjjel megszöktek. Ekkor a sereg vezérletét gróf Vécsey vette át, Baudisz pedig bátor fellépéséért őrnagyi rangot nyert.
Vécsey, miután erélyes fellépésével a meglazult fegyelmet helyreállította és a kétes tiszteket eltávolította, január 20-án indult el Verbászról, 21-én Óbecséről, innen Zentán és Magyarkanizsán át menetelve, 25-én ért Szegedre. Gróf Vécsey, mielőtt Szegedről tovább vonult volna, gróf Hadik Gusztáv ezredes parancsnoksága alatt Szegeden és Szabadkán két zászlóalj honvédet, két és fél század huszárt és két lovassági üteget hagyott vissza. Ezek a csapatok alkották a magvát a később alakult IV. hadtestnek.
Zavarok Bácskában.
Vécsey elvonulásával a vármegyében nagy izgatottság és zavar támadt. A vármegye közgyűlést tartott Verbászon, hogy a védelem felől tanácskozzék. De a védelem szervezése nem történt kellő erélylyel. Zomborban, mint középpontban, védelmi bizottság alakult. De nagy hiány volt tapasztalt vezérekben s különösen a bizalom hiányzott. Midőn Vécsey megkezdte a visszavonulást, a lakosságon valóságos rémület vett erőt. Óbecse, Feketehegy, Petrovoszello, Ada, Zenta, Magyarkanizsa lakossága, a zordon januári időben, futva menekült Szegedre, Bajára és Szabadkára. A vagyonosabb osztály majd mindenütt menekülésre gondolt, ellenben a parasztok fennhangon hirdették az árulást, agyonveréssel fenyegetve mindenkit, a ki szökni merészel.
A honvédelmi bizottmány bizton számíthatott arra, hogy a lakosság kezetfogva, megfogja magát védeni a szerbek támadásai ellen, mert utóvégre, - mint Kossuth egyik leíratában kifejezi, - eme rablócsordák tömege is jobbára csak gyülevész nép, nem rendes haderő, népnek pedig nép mindig ellentállhat. A kormány azonfelül számított arra, hogy Pest vármegye alsórésze, Csongrád s a Kúnság népe segélyére fog sietni Bács-Bodrog vármegyének s e reményében nem is csalatkozott. Az ellentállás szervezésére Hunkár Antal veszprémi főispánt nevezte ki, a kinek, bár rövid ideig működött, sikerült rendet teremteni s mire február közepén gróf Batthyány Kázmér megérkezett, már rendezett viszonyokra talált.
Sajnos azonban, addig is, míg Hunkár felléphetett, a legyilkolt magyarok ezrei adták meg a félelem, az ideges kapkodás és a vármegyei tisztikarban uralkodó fejetlenség árát. A bács-bodrogmegyei védelmi választmány, mely január 20-22-ike között alakult meg Zomborban Knézy Antal alispán elnöklete alatt, eleintén nem tudta, mihez fogjon. Csak Futaktól Kérig állott egy védvonal Bezerédj Miklós nemzetőri alezredes és Bozó Manó őrnagy vezetése alatt. Szabadka és Topolya körül Végh Bertalan, Szávics Móricz és Zomboresevics Ferencz állott, az utóbbi a szabadkai nemzetőrökkel; Kula és Bezdán körül Gfeller Ferencz őrnagy szervezte a csapatokat. Ily körülmények között a vármegye nagy része védelem nélkül maradt, majd minden falu csak a saját védelmére szorítkozott.
216Szerbek támadásai.
A mint a magyar hadsereg megkezdte az elvonulást, a szenttamási szerbek Verbász felé törtek és habár megígérték az emberélet és a vagyon kímélését, mégis pusztítottak és raboltak, a hol csak megjelentek. Majd a Szerémségből jött csapatokkal egyesülve, három hadoszlopban nyomultak előre. Az egyik hadoszlop január 25-én Kulát támadta meg, de itt visszaverték. Január 28-án Sztejin Demeter és Nenadovics Proto 3000 főnyi szerb haddal megismételte a támadást s Kulát elfoglalta. Február 2-án Sztejin Kuczora és Torzsa felé tartott, hol Bezerédj Miklós, Czintula Antal és Karassay állottak a nemzetőrökkel, de ezek a szerbek támadására Péterváradig vonultak vissza. Sorok Sándor szolgabíró, a ki erélyes fellépésével gyűlöletessé tette magát, Hódságra menekült, de az itteni lakosok elfogták, kiszolgáltatták a szerbeknek, a kik őt február 4-én felakasztották. A szerbek február 2-án Hódságot és Kuczorát, 5-én Sziváczot, 6-án Torzsát foglalták el. Csak Piros község lakosai verték vissza a szerbek támadását.
A másik szerb hadoszlop január 25-én indult el Szenttamásról. Útközben Hegyes és Feketehegy visszaverte a támadást, Szeghegy német lakossága azonban meghódolt. A szerbek 5000 forint sarczot vetettek ki a községre, a helységet megszállották, már 25-én kifosztották a zsidók házait és másnap éjjel már személyválogatás nélkül űzték a sarczolást a helységben. Január 28-án a megittasodott szerbek csupán ama vakhírre, hogy egy nagyobb magyar csapat van előnyomulóban, hanyat-homlok visszafutottak Szenttamásra.
Topolyát ekkor Végh őrnagy vezetése alatt a jankováczi és a szabadkai nemzetőrök tartották megszállva, de e seregben hiányzott a fegyelem, azonfelül bizalmatlanok voltak a vezér iránt és így Végh őrnagy nem tehetett mást, mint Topolyát odahagyni. Az utolsó pillanatban Szabadkáról 75 honvéd és 24 huszár jött Topolya segítségére, minek következtében a lakosság az ellentállás mellett döntött. Miután a szerbek Hegyest és Feketehegyet elfoglalták, Bajsa község pedig megadta magát, január 30-án Topolya ellen indultak. A temető árkában letelepedett honvédek heves puskatűzzel fogadták az ellenséget; de mikor a szerbek ágyúikat a falunak fordították, a túlerőt látva, megfutamodtak s meg sem állottak Szabadkáig. A szerbek ekkor bevonultak a községbe s báró Kray János kastélyát teljesen kifosztották, magát a bárót pedig kocsira ültetve, Karlóczára vitték.
Hegyes és Feketehegy elfoglalásával Szabadkát is veszély fenyegette. A város már január 23-án értesülvén a közelgő veszedelemről, Halashoz fordult segítségért. Halas továbbítván a vészhírt, csakhamar számos pestmegyei községből érkeztek nemzetőrök. Gróf Hadik ezredes pedig 400 szekéren az 5-ik honvédzászlóaljat küldte a város segítségére. E szekerek azután a szabadkai tábori kórházat összes felszereléseivel együtt Szegedre, majd innen Makóra szállították. A mint a város Topolya felprédálásáról értesült, január 30-án megkezdte a déli oldal megerősítését és futárt küldött Spelletich Bódoghoz s Bíró Antalhoz, hogy a kormánynál nagyobb őrséget eszközöljenek ki Szabadka számára.
A zentai vérengzés.
A harmadik szerb hadoszlop Davidovácz és Szurducski alatt a Tisza jobb partján nyomult előre s Óbecsét, Moholyt, Adát egymásután elfoglalta. Február 1-én Zentát támadták meg, melyet, miután az ott állomásozó sárközi zászlóalj január végén odahagyott, csupán Majoros István nemzetőri kapitány csak 12 fegyveresből álló őrséggel és a városba menekült s kaszával felfegyverzett maroknyi felkelővel védelmezett. A szerbek február 2-án támadták meg Zentát, a fegyvertelen, maroknyi magyarság nem tudott megküzdeni velök. Azok, a kik a sánczokat védelmezték, egymásután elhullottak. Délelőtt 11 órára a szerbek betörtek a városba. A lakosság rémülten menekült Szabadka felé, a ki azonban nem tudott elmenekülni, arra rettenetes halál várt. A szerbek Brenovácski Jevo és Virincsik János vezetése alatt az elrejtőzött védtelen magyar népet előhurczolták rejtekhelyeikről és a piaczra űzték. Ott vagy 400 embert lefejeztek, azután a levágott emberfejeket a Szentháromság szobor köré gúlába rakták. A templomot kirabolták s a templom előtti haranglábra és az ugyanott levő eperfa ágaira az elfogottakat fejjel lefelé felakasztották s nádkévéket gyújtottak alájuk.
Három napig tartott a rablás, gyilkolás s harmadnap azokon kívül, a kiket Vuics Száva ügyvéd és Nikolits Sándor irgalomból elrejtettek, nem volt élő magyar Zentán. E rémtettek hírére a jankováczi nemzetőrök Moholra rontottak s ott 107 szerbet, közöttük a szerb lelkészt is leölték.
217Zombor elfoglalása.
Ezután a szerbek Zombor városára vetették szemüket. Sztejin Demeter az első sajkás-zászlóaljjal, Drágics császári őrnagy a Szerémségből jött csapataival február 11-én Zombort három oldalról megtámadták. Zombort a Czintula Antal parancsnoksága alatt álló nemzetőrcsapat védte. A zomboriak, hogy a város magát könnyebben megvédhesse, Nemegyei Bódog őrnagyot, a ki vert hadával Bezdánban táborozott, hívta meg a város védelmére. Nemegyei csapata, melyhez gróf Niczky György is csatlakozott, időközben megszaporodott. Pál Antal, a felsőbácskai fekete sapkásokkal és a bajai nemzetőrökkel, továbbá a halasi mozgó nemzetőrség szintén Zombor segítségére sietett.
A szerbek a szontai és a sztapári hídákon át törtek be a városba. Néhány ágyúlövés után a magyarok vad futásnak eredtek. Nemegyei, ez a minden katonai tapasztalat és képzettség nélkül való éretlen ember, a ki, mint Vetter Antal megjegyzi, csak Kossuth pártfogása révén került - a magyar fegyverbecsület nagy kárára - a dunántúli különítmény élére, most kiadta a parancsot, hogy a sereg Stanisicsra vonuljon. A zombori védősereg, mely jóformán harczba sem bocsátkozott az ellenséggel, Halas felé vette útját, de Mélykútnál rendeletet kapott, hogy Szabadkára vonuljon, a hol Gaál alezredes hadosztályába osztották be. Nemegyeit gyávasága miatt haditörvényszék elé állították, de Kossuth pártfogása révén megmenekült az elitéltetéstől.
Szerb vajdaság.
A szerbek Zombor elfoglalása után, február 14-én Bajmokra vonultak és azt is meghódoltatták a szerb vajdaság számára. Ezalatt Petrichevich-Horváth cs. kir. őrnagy Baját szállotta meg s a várost Windisch-Grätz nevében meghódolásra kényszerítette. Pilaszanovits József városi főbíró még idejekorán megmenekült az elfogatás elől. Horváth a szerencsétlen városra óriási hadisarczot vetett ki, melynek befizetését csak 1849 márczius 16-ig tudta teljesíteni. Rajacsics, a szerb lázadás lelke, e győzelmi hírekre magán kívül volt örömében. Nagyhangú szózattal fordul hitsorsosaihoz. "Régi vágyunk, - úgymond - beteljesedett, a vajdaság létesült. Bács-Bánság rónáin ezentúl a szerb az úr." Nyomban valami kormánytanács-félét szervez, melynek természetesen ő az elnöke. Tagjai között Rudics József volt főispán is helyet foglal, a ki a kath. szerbeket képviselte volna.
Ekkor már Szabadka kivételével úgyszólván az egész vármegye a szerbek birtokába került. Csak Pétervárad állott szilárdul a szerb zendülés forgatagában. Blagojevics 1849 január havában leköszönvén állásáról, a vitéz Csuha Antal ezredes vette át a vár parancsnokságát. Csuha nemcsak arra ügyelt, hogy a vár védhető állapotban legyen, de gyakran le-lecsap a vidéken portyázó szerbekre. Február 2-án Kuczoránál verte szét a felkelőket, február 19-én a palánkai szerb táborra rontott. Hajek császári ezredes február 10-én felszólította a vár feladására, de Csuha tagadó választ adott, február 13-án pedig azt üzente neki, hogy előbb meg akar győződni a közölt hírek alaposságáról. A küldött el is indult, de azalatt Perczel Mór honvédtábornok már útban volt Pétervárad felé.
A szerbek főtörekvése ekkor Szabadka megszerzése volt. A haditerv szerint a szerb hadosztály Szabadka elfoglalása után Szegedre nyomult volna s ott a Pestről Szeged felé irányítandó Jellasich-féle hadtesttel egyesülve, Debreczen ellen ment volna.
A szerbek Zombor elfoglalása után követeket küldtek Szabadkára, hogy a várost megadásra szólítsák fel. De Szabadka e felszólítást visszautasítva, erősen készült a védelemre. Közben a honvédelmi bizottmány február 12-én gróf Batthyány Kázmért nevezte ki országos tábori főbiztossá, a ki mellé Spelletich Bódogot rendelte ki Szabadka területére.
Általános népfölkelés.
Batthyány február 21-én általános népfelkelést hirdetvén, elrendelte, hogy minden 18-30 éves férfi fegyvert fogjon. Február 22-én a kisebb vétségű rabokat is felfegyvereztette. A népfelkelés szervezése s az újonczozás erélyes keresztülvitele következtében gróf Hadik ezredes hadosztálya, mely eleintén alig állott 4000 emberből, február végével 12.000-re szaporodott. Szabadkára rendelték Gaál László ezredes hadosztályát is. Térparnacsnokká Borovszkyt nevezték ki. A város védműveit pedig egyre tökéletesbítették. A bejáratokat zárt sánczok, az utczákat torlaszok zárták el. Sándor helység alatt és a szabadka-palicsi országúton is védősánczokat emeltek. A Baja és Halas felé fekvő szőlők amaz útjait, melyek a közlegelőre vezettek, alávágott fákkal torlaszolták el.
A szerb hadak egy része Sztanojevics őrnagy alatt Cservenkán maradt, míg 4000-5000 ember és 13 ágyú, Dragics őrnagy vezérlete alatt Zomborról 218Bajmok felé vette útját. Spelletich Bódog már márczius 4-én értesült egy Schmied Pajó nevű kémétől, hogy 4-5 ezer szerb Bajmok alatt táborozik. Aznap délelőtt már széltében beszélték Szabadkán, hogy Dragics szerb hada Bajmokról jövet, a kaponyai csárdánál tábort ütött, míg egyes különítmények a szabadkai szállásokon pusztítanak. A hadtestparancsnokság Gaál László alezredesre bízta Szabadka védelmét, a ki már 4-én oda érkezvén, átvette a parancsnokságot. Még aznap Mihalovics őrnagy parancsnoksága alatt figyelő-csapatot indított kémszemlére a kaponyai csárdához és egyben futárt küldött Szegedre segítségért. Márczius 5-én, reggel 7-8 óra tájt érkezett az 5-ik honvédzászlóalj Szabadkára s így Gaál alezredes összesen öt és kétharmad zászlóalj gyalogság, három lovasszázad és 5 löveg fölött rendelkezett. E körülbelül 3000 emberből álló csapattal indult Bajmok felé.
A szerb had, melyet 4000-5000 főre becsültek, a kaponyai csárdáig hatolva, a tavankúti ér nyugati partján szállott táborba. Az egykorú tudósítások szerint, a szerbek 13 löveg fölött rendelkeztek, ezek között volt az általuk Csicsónak nevezett és 18 fontos löveg, melylyel az alsóbácskai népet rettegtették.
A kaponyai győzelem.
A magyarok főhadoszlopa a szabadka-bajmold úton vonult elő, Gaál alezredes alatt. Az elővédet az 5. honvédzászlóalj és egy huszárszázad alkotta. A derékhadból Szabadka alatt kivált egy mozgó nemzetőrcsapat, Czintula Antal őrnagy parancsnoksága alatt és jobb oszlopként a mai Geiger-tanya mellett nyomult előre; a harmadik csataoszlop, Földváry őrnagy parancsnoksága alatt, a pacséri úton haladva, utóbb a Kuluncsics szálláson innen, a mai Vámtelekpusztán lépett közelebb a főhadoszlophoz.
Az elővédet alkotó honvédzászlóalj délelőtt tíz óra után ütközött össze a szerbek előcsapatával s azt a kaponyai csárda felé nyomta. Gaál alezredes, látva az ellenség túlerejét, hogy azt előnyös állásából kicsalja, másfelől, hogy Czintula őrnagy oldaltámadását megkönnyítse, az előcsapatot Szabadka felé vonta vissza. A szerbek a honvédzászlóalj visszavonulását hátrálásnak vették, csapataikat és lövegeiket a csárda hídján átszállították és a magyar elővédtől feladott dombvonulaton foglaltak állást. Délután egy órakor az egész vonalon megkezdődött a harcz. A jobb szárnyon Sághy százados honvédei, Lieszkovszky István tizedes alatt rohamot intéztek az ellenséges ágyúk fedezetére rendelt határőrzászlóalj ellen, a mi annyira zavarba hozta a határőröket, hogy cserben hagyva lövegeiket, a kaponyai csárdáig futottak. A honvédzászlóalj előnyomulását követték a többi csapatok is. Sághy százada jobbról és Udvarnoky Béla honvédszázados honvédei az út mentén szuronyt szegezve, elfoglalták a kaponyai csárdát, a Ferencz Károly-gyalogosok, a budai gránátosok és a nemzetőrök nemcsak hogy átnyomták a szerbeket a vízen, hanem a jobbparti dombokról is leszorították az ellenséget. Délután három órakor a szerbek az egész vonalon megfutottak; a balszárnyon lévő két lovas-század, a Pál Antal vezérlete alatt álló feketesipkások, majd Czintula különítménye a patakon átkelve, délután négy-öt óráig üldözték őket. Az egykorú tudósítások szerint a magyarok vesztesége holtakban és sebesültekben 30 ember volt, a szerbek pedig 200 embert vesztettek. Zsákmányul esett a 18 fontos Csicsó nevű ágyú és két hatfontos löveg, a hozzátartozó lőszerkocsikkal; ezenkívül még három sajkás ágyúcső. Súlyos veszteség érte a magyarokat Paganini százados megsebesülésével, a ki sebeiben másnap Szabadkán elhalt. Sírja fölé a honfiúi kegyelet 1866 november 1-én állított fel síremléket a zentai temetőben.
Bácska fölszabadítása.
A kaponyai győzelem mintegy bevezetője volt Perczel Mór tábornok diadalmas tavaszi hadjáratának, mely a vármegye területét, a Sajkás-kerület kivételével, rövid idő alatt felszabadította a szerbek uralma alól. A hadjárat kezdetén a kormány Debreczenből Perczel Mór tábornokot azzal a megbízással küldte Szegedre, hogy gróf Hadik Gusztáv ezredestől átvéve a IV. hadtest parancsnokságát, igyekezzék Péterváradot az ostromzár alól felmenteni, melyet míg a szerbek Karlócza felől zártak el, addig gróf Nugent osztrák tábornok hada Zombor felől fenyegetett. Perczel Mór márczius 15-én vette át Szegeden a IV. hadtest vezetését, onnan gróf Batthyány Kázmér társaságában Szabadkára jött, hol Spelletich Bódog fogadta. Itt szemlét tartva a magyar sereg fölött, csakhamar hozzáfogott Bácska felszabadításához.
Már első lépése: győzelem. Szőregnél márczius 22-én szétveri Teodorovics tábornok hadát, a ki rémülten menekül Törökkanizsa felé. Ezzel Szegedet a szerb 221támadás ellen biztosította. Ugyane napon a horgosi nemzetőrséget Czintula Antal alatt Magyarkanizsára rendelte. Czintula menetközben márczius 23-án a szerbeket átűzte a Tiszán. Gaál László alezredest a szabadkai hadosztály élén Zenta ellen küldte. Gaál heves harcz után, márczius 23-án, hajnalban a várost hatalmába kerítette. Mikor a magyar sereg benyomult Zentára, csak akkor tünt ki igazán a szerbek kegyetlensége. Mint Horváth Mihály megjegyzi, ez a város "seregeink bevonultakor hasonló volt egy temetőhöz s az iszonyat és boszú kiáltásai törtek ki vitézeink ajkairól, midőn a pusztítás nyomait látták..." A magyarok közül alig maradt életben 400 lélek. Ezeket is félmeztelenül, a legiszonyúbb ínság közepette találta a magyar sereg. Nem csoda, ha honvédeink e kegyetlenségek hallatára és láttára boszútól lángolva, hatoltak be azután Bácska belsejébe és ép oly kíméletlenül mérték csapásaikat a szerb lakosságra.

Knicsanin, Szent-Tamás ostrománál. (Egykoru kőnyomat az Orsz. Képtárból.)

Jelenet a hegyesi csatából. (Az Orsz. Képtárból.)
Zenta elfoglalása után Perczel Csantavéren egyesítette csapatait, hol márczius 24-én az egybegyűlt csapatok fölött hadiszemlét tartott. E hadiszemlén a rendes, önkéntes és nemzetőr-csapatokkal együtt, a hadosztály 6000 embert és 600 lovast számlált. Márczius 25-én a hadosztály Szeghegyet érte el. Itt találkozott Fack Oszkár főhadnagy vezérlete alatt a Würtenberg-huszárok egy járőrével, mely a péterváradi várból küldetett, hogy a felmentő sereget felkeresse. Perczel a huszárokat, visszaküldte Péterváradra, hogy a felmentő sereg közeledtéről hírt hozzanak.
Perczel ezután Verbásznál és Kulánál átkelvén a Ferencz-csatornán, márczius 27-én Kiskérre vonult, hol tábort ütött. E helyen seregének nagyobb részét visszahagyva, két század honvéd, 2 század huszár és egy üteg ágyú kíséretében Ókéren, Kiszácson, Piroson és az elsánczolt Újvidéken át, Péterváradra ment. Ott átvevén a parancsnokságot, Fack Oszkárt századossá léptette elő, a tisztikar megbízhatatlan elemeit a várból eltávolította és közölök néhányat be is börtönözött.
Zomborban ekkor Nugent császári tábornok állomásozott, a ki Kula elfoglalásának hírére Bezdánba vonult, majd márczius 31-én átkelt a Dunán s Eszékig vonult vissza. Nugent még márczius közepe felé parancsot adott Lederer Móricz ezredesnek, a ki Szekszárdnál állott, hogy Ujvidéket bekerítse. Da Lederer még a Ferencz-csatornához sem ért, mikor Perczel megkezdvén a hadműveleteket, Újvidék elé vonult.
Mialatt Perczel Péterváradon tartózkodott, Gaál ezredes Mihalovics őrnagyot a deszpotszentiváni szerb tábor elfoglalására küldte. Az ezredes a falut bevette s a szerbeket Zombor felé űzte, Perczel Lederer hadának közeledtéről értesülvén, márczius 30-án visszatért kiskéri táborába. 31-én hadosztályát Verbászra vezette, a hol egy szerb csapatot szétvert, április 1-én pedig Kulára nyomult, hol bevárta Forget őrnagy dandárát, mely Hegyesen át vonulva, Verbásznál csatlakozott a hadosztályhoz.
Szenttamás bevétele.
Mikor Perczel Kulákoz ért, az osztrák-szerb csapatok a magyarok győzelmes hadműveleteinek hatása alatt elhagyták Zombort s Eszékig vonultak vissza. Perczel ekkor Szenttamás ellen fordult. Márczius 31-én megadásra szólította fel a szerbeket. Miután tagadó választ nyert, április 3-ára tűzte ki Szenttamás ostromát. Szenttamás földsánczai között ekkor a felfegyverzett lakosokon kívül mintegy 3000 határőr tanyázott, 14 ágyúval, Stefanovics hadmérnöki százados és Boszics Tódor szerb kapitány alatt. Perczel április 3-án virradatkor érkezett Szenttamás alá. Reggel 8 órakor a verbászi sánczok és a hídfő ellen megkezdte az ágyúzást. A szerbek makacsul védekeznek. Gaál László ezredes négy ízben tesz kísérletet, hogy a sánczokba hatoljon, de sikertelenül. Ekkor Földváry Sándor őrnagy a szegedi önkéntesekkel szuronyszegezve keresztültör a csatorna hídján s az ellenség háta mögé kerül. Ezzel az ostrom sorsa eldőlt. Az egész magyar sereg áradatként a helységbe zúdul és rémes utczai harcz támad. A szerbek kétségbeesetten védekeznek, de soraiban felbomlott a rend és futott mindenki, a merre látott; egy részük áttört a Kriváján, de sokan az iszapos mély vízben lelték halálukat. Más részök a Ferencz-csatornába ugorva, Kiskér felé menekült, de ezek nagy részét a tartalék- és a lovascsapatok levágták. A fegyvertelen tömeg, nők, aggok, gyermekek, Óbecse felé menekült. Közel 2000 szerb holtteste fedte a rémes küzdelem színhelyét és csak gróf Batthyány Kázmér kormánybiztos és az elősiető tisztek közbelépése tartotta vissza a legénységet a további kegyetlenségektől. Szenttamást a magyarok felprédálták és porrá égették, Perczel pedig április 4-én és 5-én a sánczokat a környékbeli lakosokkal széthordatta.
222Szenttamás megvétele leírhatatlan örömöt okozott a vármegyében. Spelletich Bódog kormánybiztos április 4-én falragaszokon adja tudtára Szabadka lakosainak az örömhírt. A magyar táborban is csapongó jókedv uralkodott. Perczel, hogy a dicsőséges nap emléke megörökíttessék, a szenttamási harangokból emlékérmeket veretett.
Diadalmas előnyomulás.
Április 6-án a magyar csapatok a Sajkáskerület meghódítása czéljából tovább vonulnak. Az egyik csapat, Gaál ezredes parancsnoksága alatt, Csurogra ment, a másik Perczel alatt a római sánczok ellen vonult. Április 7-én a római sánczok közelében táboroz a diadalmas honvédsereg. Perczel déli 12 órakor kezdi ágyúztatni a hatalmas táborhelyet, melyet 5000-6000 ember, 12 löveggel védelmezett. Négy órán át tartott ágyútűz után oszlopait rohamra indította. Földváry Sándor, a szegedi önkéntesekkel, szuronyszegezve nyomul előre. Őt követik a többi csapatok. Délután négy órakor a nagy római sáncz át volt törve s Goszpodincze a magyarok birtokában volt. A szerbek 500 embert és 8 ágyút veszítettek. A ki meg tudott menekülni, az Titel felé futott. A szaladókat a huszárok egész Zsablyáig üldözték.
Időközben Turja, Bácsföldvár és Zombor is meghódoltak. Zomborba Gfeller Ferencz jött 3 ágyúval és egy zászlóalj gyalogsággal. A város környékén tanyázó 200 határőrt elfogta, lefegyverezte s haza küldötte. A közöttük talált hat szerviánust a vásártér előtt lelövette.
Szenttamás eleste és a nagy római sáncz áttörése kétségbeejtette a szerbeket. Rajacsics érsek rémülete oly nagy volt, hogy Knicsanin szerb felkelő vezérhez fordult segélyért. Knicsanin április 7-én néhány száz szerviánussal csakugyan megérkezik. Sztratimirovits, Rajacsics biztosaként, április 9-én Titelre érkezik, hogy a magyar seregnek útját állja. Megérkezése új erőt öntött a szerbekbe. A vármegye területéről kiűzött szerbek mind a titeli fennsíkra menekültek, melynek védelmére Teodorovics két zászlóaljat küldött. A fegyveres nép, a szerviánosok és a sajkások is mindegyre özönlöttek a fennsíkra, úgy hogy néhány nap alatt a szerbek hadereje 8000-10.000 főre és 30 lövegre szaporodott. Sztratimirovits rendeletére a tiszai és a dunai töltéseket átfúrták, minek következtében a fennsík 1000 lépésnél szélesebb, mély mocsártól övezve, április 10-én már csak Mosorinnál és Vilovánál volt megközelíthető. E két pont megerősítésén éjjel-nappal dolgoztak.
Perczel, Goszpodincze elfoglalása után nem üldözte a szerbeket, hanem seregének négy napi pihenőt adott. S ez ép elég volt a szerbeknek a szervezkedésre. Perczel április 8-án Csurogra vonult hadosztályával. Itt értesült, hogy a szerbek a titeli fennsíkon gyülekeznek. E hírre Perczel április 11-én Zsablyáig nyomult előre s csak másnap indult Titel ellen. Útközben Sajkásgyörgyénél csatlakozott seregéhez a péterváradi várőrségnek egy különítménye is. Április 12-én Sajkásszentiván közelében szállott táborba. A szerbek, kik a fensík széléről szemlélték Perczel hadainak felvonulását, 12-én este haditanácsot tartottak s elhatározták, hogy az éj folyamán rajta ütnek a magyarokon.
A szerbek az április 12-13-ika közötti éjjelen csakugyan megtámadták a magyar tábort, mely azonban visszaverte őket, de Perczel belátta, hogy a titeli fennsíkot, a terep nehézségei következtében, nem tudja elfoglalni s ezért április 14-én Újvidékre vonult, majd három napi pihenés után Óbecse felé indult, melyet a szerbek április 19-én feladtak. Itt átkelt a Tisza balparajára és onnan estig ágyúztatta Óbecsét. Perczel, miután öcscsét: Miklóst Péterváradon hagyta és a Ferencz-csatorna vonalát és Óbecsét a Czintula őrnagy alatt álló szegedi önkéntes csapatokkal szállatta meg, április 21-én átkelt a Tiszán, hogy Bemmel egyesülve, Torontál, Temes és Krassó vármegyéket tisztítsa meg az ellenségtől.
A közigazgatás visszaállítása.
Április havában Bács-Bodrog vármegye, a Sajkáskerület kivételével, magyar kézben volt. A vármegyei közigazgatás ismét feléledt. Batthány Kázmér a megyei védelmi bizottmánynyal a közigazgatás újjászervezéséhez fogott, mert midőn a szerbek Zombort elfoglalták, a vármegyei tisztikar Bajára és Szabadkára menekült, hova a vármegyei védelmi bizottmány is áttette székhelyét.
Batthyány országos főbiztos április 2-án, a kulai főhadiszálláson kelt rendeletével a vármegye székhelyét Szabadkára helyezte át. Másnap, április 3-án, a vármegye közönsége Szabadkán, Knézy Antal alispán elnöklete alatt közgyűlést tartott, mely alkalommal elhatározta, hogy a tisztviselők térjenek 223vissza a vármegye felső részébe és ha szükséges, az esetben biztonságuk érdekében fegyveres kíséretet rendeljen ki a vármegye.
Batthyány vezérfőispán és teljhatalmú biztos április 7-én már Szabadkán volt, honnan e napon kiáltványt intézett Bács-Bodrog vármegye lakosaihoz. Ugyane napon a vármegyei tisztikar újjászervezése ügyében is értekezletet tartottak.
Knézy alispán lemondása következtében, az értekezlet Antunovits Pált jelölte az I. alispáni tisztségre, midőn azonban a jelenlevő Spelletich kormánybiztos kérdésére kijelentette, hogy nem hajlandó a forradalmi kormány rendeleteit végrehajtani, de mivel főleg a konzervatív elemekből alakult vármegyei védelmi bizottmány tagjai sem akartak hivatalt vállalni, a tisztújítást meg sem tartották; e helyett gróf Batthyány Kázmér április 8-án a vármegye tisztikarát kinevezés útján alakította meg. Első alispánná Putnik Bélát, másodalispánná Latinovits Zsigmondot, főjegyzővé pedig Karácsony Lipótot nevezte ki. Miután azonban Latinovits nem vállalt hivatalt, április l7-én Karácsony Lipót főjegyzőt tette meg másodalispánná, kinek helyébe Aszt (Ágfi) Nándor lépett.
A megyei tisztikar nyomban meg is kezdte működését, kérelmére a közgyűlés jelentékeny fizetésjavítást szavazott meg, melyet a kormány, tekintve a kivételes állapotot, helyben is hagyott. Egyúttal az ujonczozás is teljes erővel kezdetét vette. Puskás őrnagy márczius 28-án kelt levelében értesítette gróf Batthyány vezérfőispánt, hogy a vármegyére 6517 újonczot vetettek ki, s ebből a vármegye 4578-at állított ki. Miután a titeli Sajkás-kerületet, a mely továbbra is az ellenség birtokában maradt, leszámították, 1567 ujoncz maradt hátrálékul.
A sereg szervezésével a központban Czintula Antalt bízták meg, míg a felső járásra Karassay, Szabadkára s a telecskai járásra Szávics őrnagyot, Zomborra és a középjárásra Adliczer Antal századost, az alsójárásra Vaskalap István kapitányt küldték ki. Ujonczozási biztosként pedig ismét a fáradhatatlan Grosschmied Gábor működött.
Magyarország függetlenítése.
A tavaszi hadjárat sikereinek hatása alatt Kossuth és pártja elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországot független államnak nyilvánítsa. A debreczeni országgyűlés április 14-iki függetlenségi nyilatkozatának híre csak napok múlva érkezett le a vármegyébe. Szabadkán Spelletich Bódog a hivatalos "Közlöny" példányait, melyek az országgyűlés lefolyását és a függetlenségi nyilatkozatot tartalmazták, április 24-28-án ezer példányban sokszorosíttatván, szétosztotta Szabadka lakossága között. Bács-Bodrog vármegye, mely már az önvédelmi harcz elején kifejezte rokonszenvét a kormány iránt, a függetlenségi nyilatkozatot, melyet Kossuth április 20-án kelt leíratával küldött meg a törvényhatóságokhoz, lelkesedéssel veszi tudomásul. A vármegye a május 7-én tartott közgyűlésből felirattal üdvözli a kormányt. Ezzel a vármegye, melynek közönsége eddig is lelkesen támogatta az önvédelmi harczot, most az országgyűléshez hasonlóan kitűzte a forradalom zászlóját.
Az új kormány megalakulása után Batthyány Kázmér, a ki a külügyi tárczát vállalta el, megvált a vármegyétől. Helyébe április 18-án Kossuth Lajos kormányzó Haczel Márton képviselőt nevezte ki a vármegye és a szabad királyi városok kormány biztosává. Haczel azonnal hozzáfogott az uralkodó családra emlékeztető színek és jelvények eltávolításához. Szabadkán még az uralkodó család arczképei is áldozatul estek a nemzeti fellángolásnak. A forradalmi kormányhoz a szab. kir. városok is csatlakoztak. Szabadkán május 1-én hirdették ki a függetlenségi nyilatkozatot. Zomborban, hol szintén kihirdették a nyilatkozatot, Putnik Bélát választották meg polgármesterül. Az új tisztikar ezután lázas sietséggel távolította el az önkényuralomra emléketető jelvényeket. A május 1-én tartott közgyűlés első dolga volt a város becsületét megmenteni Nemegyei Bódog őrnagy abbeli vádjával szemben, mely szerint Zombort annak idején a város árulása miatt volt kénytelen kardcsapás nélkül az ellenségnek átengedni. A város feliratot intézett a kormányhoz, melyben, hogy a Nemegyei vádjával szemben védekezhessék, kéri, küldje le a kormány Nemegyei védiratát a városhoz, hogy az abban foglaltakra nézve czáfolatát megszerkeszthesse; a bizonyítékok beszerzésére pedig adjon 15 napi haladékot. A kormány azonban nem teljesíthette a város kérését, miután Nemegyeit időközben már felmentették az árulás vádja alól. A városi hatóság erre a sajtót vette igénybe, s védíratát a Pesti Hirlapban és a Közlönyben tette közzé. Zombor 224város hűen kitartott a függetlenségi harczban s midőn a függetlenségi nyilatkozat leérkezett, felíratban üdvözölte a kormányt.
Miután Perczel a Temesközben teljesen megverte a szerbeket s május 1-én Pancsovát is elfoglalta, visszatért a Bácskába. Terve volt Titelt elfoglalni. Kossuth Bemet is felszólította, hogy foglalja el Titelt, azután szabadítsa fel Péterváradot az ostromzár alól, hogy Perczellel egyesülve, Jellasich hadát leverhessék.
Jellasich szereplése.
Jellasich bánt az osztrák főhadvezérlet 15.000 főből álló hadtestével a Szerémségbe küldte, azzal a rendeltetéssel, hogy a szétzüllött szerb csapatokat egybegyűjtve, hadtestét újból szervezze. Jellasich április 24-én Pestről elindulva, a Duna jobbpartján Eszékre vonult, hova május 10-én érkezett meg. Itt csakhamar hozzálátott a hadtest szervezéséhez, minek következtében már június elején megkezdhette támadó hadműveleteit. Jellasich hadainak közeledte, egyelőre meghiúsította Perczel tervét. Ezért tehát még mielőtt a bán hadai Titelre érkeznének, megkísérelte a titeli fennsík ostromát. Perczel hada május 16-án a következőleg oszlott meg a vármegyében. A főhadiszállás Szeghegyen volt. Az I. hadosztályból Kőlgey alezredes dandára Szeghegyen állott, az e hadosztályhoz tartozó többi dandár Torontál vármegyében. A II. hadosztály teljesen Bács-Bodrog vármegye területén, a 6. dandár, Karassay őrnagy alatt, Baján, a 7-ik, Bossányi őrnagy alatt, Piroson, a 8-ik Mihalovics őrnagy alatt Kiskéren, a 9-ik Czintula őrnagy alatt Óbecsén foglalt állást. A titeli fennsíkot Knicsanin parancsnoksága alatt 2000 szerviánus, 2 sajkás-zászóalj, egy péterváradi határőrzászlóalj, egy zászlóalj német-bánáti határőr és 30 ágyú védelmezte. Péterváradot pedig a Duna jobbpartján a - Mayerhofer vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló császári had tartotta körülzárva. Jellasich bán május 18-án már menetre kész volt seregével s azt útnak is indította a Duna jobbpartján, Pétervárad felé.
Perczel, miután Bem tábornok visszatért Erdélybe, magára hagyatva is megkezdte a támadást a titeli fennsík ellen. Május 22-én Bene alezredes, a ki Opovánál állomásozott, Perlaszról Titel felé nyomult; egy hadoszlop Mosorin ellen vonult, míg Perczel 6 zászlóaljjal, 3 üteggel és 2 osztály lovassággal Vilovát támadta meg. A támadás hajnali 3 órakor vette kezdetét, de bár a küzdelem késő estig tartott, a magyar sereg eredményt nem ért el. Mindamellett a támadás Knicsanin erejét annyira igénybe vette, hogy sürgősen segítséget kért Jellasichtól. Perczel május 23-án megadásra szólította fel Knicsanint, a ki azonban a beérkezett segítség után, tagadólag válaszolt. Május 25-én éjfél után egy órakor Perczel újból a támadáshoz fogott. Míg egy hadoszlopot Mosorin ellen indított, addig 3 zászlóaljat, 3 üteget és 2 lovasszázadot Vilova ellen küldött, de a Wasa-gyalogság és a 8 honvédzászlóalj hősi önfeláldozása ellenére a támadás ismét meghiúsult. A röppentyű-telepek óriási kárt tettek a magyarok hadoszlopaiban és a támadó hadoszlop kénytelen volt reggel 7 órakor Sajkásszentivánra visszavonulni. Bene alezredesnek e napon sikerült Perlaszról Titelig nyomulni, csakhogy hajók hiányában nem tudott átkelni a Tiszán.
Jellasich hadának előcsapatai május 24-én kezdték meg az átkelést Szalánkeménnél, június 4-ig már hadának 4 gyalogdandára, 2 lovas dandára, a löveg és a lőszer-tartalék Titelben volt. Jellasich hada ekkor 26.700 gyalogosból, 4400 lovasból, 2600 tűzérből, 2250 előfogati lóból állott. A Péterváradot körülzároló sereg, Mayerhofer alatt, Mamula és Hallavanya őrnagyok vezetése mellett, 10.400 emberből s 515 lóból állott. Perczel Mór, miután a titeli fennsíkot nem tudta elfoglalni, június másodikáig csapatait Újvidék körül egyesítette. Június 4-én támadást intézett a Péterváradot körülzároló Hallavanya-dandár ellen. A magyar csapatok első rohama sikerrel járt, de a császáriak erősítést nyervén, visszaverték a támadást; s a magyar csapatok, az ellenségtől elvett öt löveggel, rendben visszavonultak Péterváradra.
Jellasich, miután a titeli fennsík seregének szűk volt, jún. 5-én megkezdte az előnyomulást Kátyra, míg némely csapatokat Kovilra irányított, hogy Karlóczán át a Péterváradot körülzároló csapattal az összeköttetést fenntartsák. Jellasich Újvidéknél szándékozott Perczelt megtámadni. Perczel azonban értesülvén Jellasich szándékáról, hogy be ne szoruljon Újvidékre, elhatározta, hogy megelőzi Jellasichot a támadásban. A június 6-áról 7-ére menő éjjel tehát megkezdte az előnyomulást Káty felé; elővédül Gaál ezredes egy gyöngébb dandárát az úton Kátyra irányította, míg a zöm Perczel személyes vezetése alatt az 225újvidéki szállásokon túl, átlépte a római sánczokat és egyenesen a kátyi erdőnek tartott. Mögötte a tüzérség és a lovasság nagyobb része haladt, míg a nemzetőrséget Czintula őrnagy parancsnoksága alatt, Csurogról Zsablyára irányította, hogy az osztrák sereg jobb szárnyát veszélyeztesse. Ottinger altábornagy, a ki az osztrák középhad fölött parancsnokolt, Perczelt beljebb hagyta nyomulni, az erdő előtt csupán egy lovas-üteget és 3 lovas-századot hagyott, de egyidejűleg az erdő mögött lovasságát kettős átkarolásra állította fel, hogy kedvező pillanatban előtörve, a magyarokat minden oldalról megtámadja.
Perczel e cselt nem vette észre, s mindegyre beljebb nyomult, midőn Ottinger lovasai két oldalt az erdő mellől előtörtek és a jobb szárnyat nyomban megfutamították. Erre Perczel egész serege futásnak eredt s meg sem állott a római sánczokig. A tűzérség és a lovasság volt az első, mely otthagyván állását, Újvidék felé menekült. A magára maradt gyalogság szintén futni kezdett, de az utána vágtató lovasságtól borzasztó vereséget szenvedett; gróf Sternberg, a négy század dragonyossal és két század Wallmoden-kurassier-rel, a 8-ik honvédzászlóaljat s a Thurszky-századot bekerítve, teljesen megsemmisítette. Perczel 1500 halottat és 230 sebesültet veszített s alig néhány száz emberrel menekült Újvidékre.
Perczel mindamellett nem csüggedt el, hanem hozzáfogott szétvert hadának összegyűjtéséhez. Június 8-án a 7-ik honvédzászlóaljat Pétervárad megerősítésére visszahagyva, Petrováczra, majd innen a Ferencz-csatorna mögé vonult, melyet június 9-én ért el. Perczel ekkor 11.000 emberből és 58 lövegből álló haddal rendelkezett, melyet Óbecsétől, Zomboron át Bezdánig a következőleg helyezett el: Földváron és Szenttamáson egy mozgó dandár, Verbászon 3000, Kulán 3500 főnyi rendes had. A jobbszárnyon Cservenkától Zomboron át Bezdánig, Gfeller őrnagy alatt egy mozgó dandár. A IV. hadtest parancsnoka ekkor Gaál ezredes volt; a hadtest zöme a csatorna mellett, Verbásznál és Kulánál foglalt állást. A hadtestnek elsősorban Szegedet kellett fedeznie. Jellasich útja a kátyi győzelem után Szeged felé nyitva állott; ez volt a déli osztrák sereg főhadműveletének tárgya, de Jellasich elsősorban Újvidék elfoglalására törekedett és ezáltal remélte az Újvidék és Pétervárad közötti hajóhidat megsemmisíteni és Pétervárad összeköttetését Bács vármegyével, honnan a védősereget élelemmel látták el, megszakítani.
Pétervárad parancsnokává a kormány június elején Kiss Pál ezredest nevezte ki, a kinek azonban Perczel vonakodott átadni a várparancsnokságot s csak akkor engedett, midőn Kossuth Vukovics Sebőt küldte le a viszály békés elintézésére. Kiss Pál június 3-án vette át a várparancsnokságot, Perczel pedig június 8-án elhagyta Újvidéket. Jellasich június 9-én ért Újvidék alá. Kiss Pál ezredes csekély számú őrsége miatt az Újvidék körüli sánczokat elhagyta és a hídfőre vonult vissza. Június 11-én este 10 órakor Jellasich hada a védműveket hatalmába ejtve, a hídfő közeléig hatolt; de a magyarok oly hatásos ágyútűzzel fogadták, hogy kénytelen volt visszavonulni. Mivel a császári had Ujvidéket megszállotta, Kiss ezredes kénytelen volt a várost bombáztatni, hogy hajóhídját megmentse. Jellasich minden törekvése, hogy a hidat röppentyűkkel felgyújtsa, kárbaveszett. Újvidék lángba borult és délig 800 épület pusztult el. A szerb lakosok a kátyi táborba, a magyarok és a németek pedig Péterváradra menekültek.
Jellasichnak nemcsak, hogy semmi haszna sem volt a város pusztulásából, de katonái között a koleraragály is egyre több áldozatot szedett. Jellasich ekkor felhagyott Pétervárad ostromával, megkezdte az előnyomulást a Ferencz-csatorna felé, melyet hadai június 15-én értek el.
A bácskai magyar seregben azonban ekkorra nagy változások történtek. Perczel a kátyi vereség miatt meghasonlott Kossuth Lajossal is, a ki ekkor épen a Bácskában tartózkodó Vukovicsot azzal küldte hozzá, hogy a sereg vezérletét vegye ki kezei közül. Perczel lemondása után a bácskai magyar sereg fölött a vezérletet, addig, míg Vetter Antal altábornagy megérkezett, június 15-én Tóth Ágoston ezredes vette át.
Jellasich hada három főoszlopban nyomult előre. A jobbszárny, Grammont dandára, június 15-én egész Bácsföldvárig vonult, melyet megszállott. A Dietrich-dandár ezalatt Szenttamást foglalta el és egy különítményt Turjára küldött. Június 16-17-én Jellasich hada egész Verbászig nyomult előre és egyes csapatok egész Kuláig terjeszkedtek.
226Tóth Ágoston ezredes a csatorna mentén elhelyezett magyar csapatokat a Tisza mellett egyesítette. Gaál ezredes Óbecsénél, Czintula dandára Óbecse és Földvár között foglalt állást. Mihalovics Bandára Verbásznál a csatorna-átjárót tartotta megszállva.
Jellasich terve az volt, hogy Óbecse elfoglalásával a magyarokat átszorítsa a Tiszán és ezzel Bácsot hatalmába kerítse. Óbecsét Törökbecsével hajóhíd kötötte össze, hol Kohlmann ezredes hadosztálya foglalt állást. Időközben az óbecsei magyar sereg fölötti vezérletet Pereczy Mihály ezredes vette át, kinek hadosztálya 6-8 ezer emberből állott. Czintula őrnagy 1200-1500 emberrel Földvár átellenében, a Csonthalmon fészkelte be magát. Mihalovics Bandára, 2000 emberrel, Verbásztól éjszakra, valószínűleg Hegyes felé, míg a Bezdánban volt honvédzászlóalj (860 ember) Baja felé vonult vissza. A magyar hadügyi kormány intézkedései következtében, Zombor és Monostorszeg között, a Ferencz-csatornán, valamint a Dunán gabonaszállító-hajókat gyűjtöttek, hogy a honvédsereg számára szükséges gabonát Pestre szállítsak. Jellasich értesülvén erről, Reznicsek őrnagy vezetése alatt portyázó csapatot küldött a gabonaszállító hajók elfogására. Zomborból a hajóknak még sikerült elmenekülni, de Monostorszegen a császáriak 17 búzával és zabbal telt hajót fogtak el. Reznicsek őrnagy junius 19-én megszállván Zombort, egész Bezdánig hatolt. Jellasich a június 24-éről 25-ére menő éjel 10 zászlóaljjal, 13 lovas-századdal és 13 üteggel Szent-Tamásnál átkelvén a Ferencz-csatornán, Óbecse ellen indult; Lang ezredes dandárát pedig, mely Bácsföldvárnál állott, oda utasította, hogy Czintula csapatát támadja meg s igyekezzék elvágni a derékhadtól. Czintula azonban még idejekorán észrevette az ellenség tervét és folytonosan harczolva, Óbecsétől délre a Botra-szőlőkig hátrált s azok fedezete alatt, a városban elhelyezett hadosztályhoz csatlakozott.
Jellasich hadának főoszlopa, a bán személyes vezérlete alatt, június 25-én reggel támadta meg a romokban lévő Óbecse város körletén kívül emelt három földsánczban elhelyezett honvédeket. Két órán át tartó ágyúharcz után a magyar csapatok megkezdték sánczaikból a kivonulást, hogy a Tisza balpartjára keljenek át; Dietrich altábornagy azonban rohamra vezette a császári gyalogságot, melyet a hátráló magyarok a házakból puskatűzzel fogadtak, de a császáriak egész a Tisza hídjáig követték a magyarokat. Pereczy a Tisza balpartján foglalt állást. Délelőtt 11 órakor érkezett meg Bánffy hadosztálya, mely megkísérelte ugyan Óbecsét visszafoglalni, Máriássy gyalogságának egy zászlóalja át is ment a hídon, de a túlerővel szemben kénytelen volt visszavonulni. Még délután 4 óráig ágyuztak egymásra a Tisza két partjáról a hadakozó felek, midőn Jellasich visszavonatta ágyuit és Lang ezredes dandárát Óbecsén hagyva, visszatért Szenttamásra. Az óbecsei győzelemmel Jellasich jóformán az egész Bács-Bodrog vármegye ura lett, sőt nyitva állott előtte az út égész Szegedig. Mihalovics dandára egész Bajmokig, majd Csantavérig, a szélső jobb szárnyon lévő honvédek pedig Bajáig vonultak vissza.
A kormány, mely Tóth Ágoston ezredes hadműveleteivel elégedetlen volt, a 4. hadtest parancsnokságát Guyon Rikárd tábornokra bízta, míg az összes déli magyar hadsereg fölötti parancsnokságot Vetter Antal altábornagy vette át. Guyon június 27-én foglalta el helyét. Csakhamar helyreállíttatta a Tiszahídat, Óbecsét visszafoglalta s július 6-án már Topolyára vonult. Vetter július 8-án Szabadkára tette át főhadiszállását és Kohlman József ezredest dandárával Bajára küldte, hogy a Paksról lefelé vonuló Kmetty György tábornok hadaival egyesülve, őt a fősereghez kalauzolja. Kmetty azonban gyorsabb volt. Mivel a Pestről leúsztatott hajóhíd még nem érkezett meg, július 7-én gőzhajókon átkelt a Duna balpartjára s 12-én Nemesmiliticsnél, 13-án már Kernyáján és Ósziváczon táborozott. Militicsről egy különítményt küldött Zomborba, báró Meszena alatt. Ezalatt Guyon Kishegyes, Szeghegy és Bácsfeketehegy között ütött tábort. Guyon összes hadereje 10-12.000 emberből és 50 ágyúból állott, melynek legnagyobb részét, 7000-8000 embert, Kishegyes, Szeghegy és Bács-Feketehegy táján állított fel. Az itt táborozó csapatok elhelyezése a következőleg történt. Pereczy hadosztályának egyik része volt a jobb szárny, majd beljebb Szeghegy felé Kovács Ernő őrnagy állott a 30-ik csongrádi zászlóaljjal, odább egy osztály Hunyadi-huszár Móricz Károly őrnagy alatt, ezután következett Pereczy hadosztályának másik része s Igmándy ezredes dandára; a balszárnyat 227Bácsfeketehegy alatt egy dandár gyalogos alkotta. Bánffy hadosztálya ezalatt Perlasznál állott, hol tüntető harczot vívott a titeli fennsík ellen. Július 13-án Vetter Antal is megjelent a magyar táborban, hogy a támadótervet megbeszéljék. E szerint Guyon július 14-én tüntető támadást intézett volna Jellasich verbászi tábora ellen, ezalatt Kmetty átkelt volna a Ferencz-csatornán és Veprováczon állapodott volna meg, másnap Guyon szemben, Kmetty pedig oldalt támadt volna Jellasich hadára.
Ámde Jellasich értesülvén Guyon hadainak mozdulatairól, elhatározta, hogy ő lép fel támadólag. Július 13-án tehát 15 zászlóalj gyalogosból, 22 század lovasból és 79 ágyúból álló hadával Verbásznál átkelt a Ferencz-csatornán. Jellasich hada éjjel 11 órakor a következő sorrendben indúlt el Verbászból: elül ment Castiglione lovas dandára, ezt követte a pesti úton az összes tüzérség; a tüzérségtől jobbra Puffer gyalogdandára, balra Budisavlievics gyalogdandára, a hátvédet Rastics vezérőrnagy gyalogsága alkotta. A baloldal biztosítása végett Jellasich Petrichevich-Horváth vezérőrnagyot Kuláról Kishegyes felé rendelte. Jellasich hada, mely az éj leple alatt csendben nyomult előre, július 14-én hajnali 3 órakor érkezett Hegyes szomszédságába, Feketehegyre, midőn az egyik czirkáló csapat azzal tért vissza, hogy a magyar táborban a legnagyobb csönd honol, nyilván alusznak; mert még előőrseiket sem látni.
Ámde a magyar táborban uralkodó csend csak színleges. Guyon nagyon is éber volt. Mikorra Petrichevich-Horváth vezérőrnagy különítménye is Hegyes közelébe érkezik, egyszerre itt is ott is jeladó tüzek gyúlnak ki s a következő pillanatban eldördülnek a magyar fegyverek. Jellasich egy pillanatra elképed; hisz ő akarta a magyarokat meglepni, s íme, őt lepik meg; mindamellett túlerejében bízva, nem csügged. Ottinger altábornagy a lovasdandár élén a balszárnyon foglal állást, tőle jobbra Dietrich hadosztálya, ezt követte Puffer ezredes dandára, míg a második harczvonalban Rastics tartalékgyalogsága állott. Dietrich dandára parancsot kapván a támadásra, miután lövegei állást foglaltak, megkezdte az előnyomulást. Ekkor a magyarok előretolt csapatai hirtelen visszavonultak, de csakhamar megszólalnak az ágyúk, melyek gyilkos tűzzel fogadják az ellenséget.
A Wasa-gyalogság, támogatva a 30. honvédzászlóalj első és második századától, visszaszorította az ellenséget; de Jellasich nem tágít, háromszor sortüzet vezényel, mely nagy veszteséget okozott a magyarok között. Ekkor a bácskai honvédzászlóalj lép harczba, s az ellenséget puska-agygyal támadja meg. Elkeseredett küzdelem támad; ember-ember ellen harczol. Ekkor közbevágnak a Coburg-huszárok, Hertelendy százados alatt, de ezeket visszaszorítják. Pereczy ezredes e válságos pillanatban az összes még meglévő ütegekkel tüzet ád az ellenségre, s ezzel rendkívüli kárt okozott Jellasich hadai között. Puffer, a jobbszárnyon, miután hadállását jobbról megkerülték, kénytelen visszavonulni, az utóvéd pedig, a Feketehegyről kitört magyar huszárság elől Verbászra menekül. Dietrich hadosztályparancsnok ugyan még egy támadást intézett a magyarok ellen, de a magyarok pusztító ágyútüze megtörte erejét s hátrálni volt kénytelen. Az általános visszavonulás a balszárnyon is megkezdődik. A hátrálást Petrichevich-Horváth vezérőrnagy fedezi 4 század dragonyossal, 2 század vértessel és két 12 fontos üteggel.
Jellasich vert hada Verbásznál kelt át a csatorna három hídján, a diadalmas honvédsereg azonban mindenütt a nyomában volt. A császári had utóvéde két órán át védte a csatorna balparti sánczait, de nagy vesztességgel kénytelen volt azokat is feladni, átkelt tehát a vízen és a hidakat felszedte maga után. Jellasich hada Kiskérig meg sem állott, hova Kuczoráról Reznicsek különítménye, majd Kuláról Léderer vértes-osztálya is beérkezett; de innen is tovább vonult a vert had és a 14-éről-15-ére menő éjjel Kátyon pihente ki fáradalmait.
A hegyesi csatában a császáriak vesztesége halottakban 4 tiszt, 180 ember, sebesültekben 16 tiszt, 484 ember. A magyaroké halottakban 2 tiszt, 79 ember, sebesültekben 15 tiszt, 130 ember. Ha azonban Kmetty, kinek hada július 14-én Veprovácz felől közeledett Kulához és valószínűleg Kulától délre foglalt állást, elzárta volna a Verbász felé vivő útat, Jellasich serege aligha menekült volna meg a teljes tönkretételtől. A hegyesi csata így is nagyjelentőségű hadműveleti eredmény velt. Bács-Bodrog vármegye újból a magyarok birtokába került s egyelőre sem Jellasichtól, sem a szerb felkelőktől nem kellett tartani, így azután Szeged 228is biztosabb menedékhely lett, hova a kormány, a győri vereség hírére, július első napjaiban, az országgyűléssel együtt átköltözött. Jellasich vert hada Kátyról folytatta a visszavonulást a Duna jobb partjára. Puffer dandárát Kátyról Kovilra és onnan gőzhajón Karlóczára szállították. Ottinger lovashadosztálya és Lang dandára, egy 12 fontos üteggel, Vilovát szállották meg. Mivel Jellasich attól tartott, hogy a magyarok Újvidéken átkelve, áttörik a péterváradi ostromzárt, Budiszavlyevits dandárát július 16-án Slankamenre rendelte, melyet a következő napokon a gyalogsági tartalék is követett. Jellasich Lang és Knicsanin dandárain kívül, Maszano dandárát, továbbá Petrichevich-Horváth dandárát is a titeli fennsíkra rendelte. A csapatok fölötti parancsnokságot Dietrich altábornagy vette át.
Ezalatt Kmetty július 15-én Kiszácsról Újvidékre, Guyon pedig Temerinre vonult, a római sánczokba. Vetter július 16-án érkezett Péterváradra, hol haditanácsot tartott. Vetter eredetileg a péterváradi ostromzár áttörését óhajtotta, de a haditanács ellene nyilatkozott. Közben az egyesült orosz-osztrák hadak július 11-12-én bevonultak a fővárosba. Báró Haynau Gyula táborszernagy, a császári hadak új fővezére, a ki július 19-én érkezett Budapestre, értesülvén Jellasich veseségéről, Ramberg tábornoknak parancsot ád, hogy a III. hadtesttel nyomuljon Szabadkáig és kísértse meg a magyar sereg elfogását, vagy szorítsa át a Tiszán. Ramberg a parancsnak engedelmeskedve, legott megkezdi az előnyomulást és július 21-én már Halason jár. Vetter minderről értesülve, még mielőtt a császáriak ellen fordult volna, még egy kísérletet tesz a titeli fennsík elfoglalására.
Guyon július 19-én Vilova felől próbatámadást intéz a fennsík ellen s utána Szentivánra vonult vissza. Vetter a július 20-áról 21-ére menő éjjel Péterváradról a körülzároló sereg balszárnya ellen két órán át tűzharczot rendelt, de ennek eredménye nem volt. Guyon július 23-án hajnali 3 órakor Vilova felől támadást intézett a fennsík ellen, a mit azonban a szerbek, Knicsanin alatt, heves kartácstűzzel visszavertek. Guyon azonban délben Mosorin felől újból támad, 4 hadoszlopban, míg az ötödik a töltésen közeledett. A magyarok elszánt, vakmerő támadása már-már sikert arat; délután öt órakor a honvédek balszárnya már el-eléri a fennsíkot, melyet megmásznak s a védelmezőket leszorítják róla. Knicsanin helyzete mindegyre válságosabb. Már összes tartalékát felhasználta és lőszerkészlete is fogytán van.
E válságos helyzetben érkezett meg Lang ezredes vilovai állásából, egy dragonyos osztálylyal és fél üteggel. A magyarok a kartácstüzet egyideig hidegvérrel állották, de a dragonyosok rohama visszaszorította őket a mocsárba. Ekkor a mosorini felfegyverzett lakosság is előtör, mire a honvédzászlóaljak az egész vonalon kénytelenek voltak visszafordulni. Az ágyútűzharcz még ezután is, estig tartott, hogy a gyalogság visszavonulását fedezze. A császáriak 8 halottat és 45 sebesültet vesztettek; a magyarok részéről nem tudni hányan estek el, a szerbek azonban ezret említenek "s lehet - jegyzi meg Thim József - hogy keveset mondanak. A harcz után sok honvéd a mocsarakba menekült és nagyobbrészük, különösen a sebesültek, mind bele vesztek".
A mosorini ütközet Bácska legvéresebb harczai közé tartozik. A mi a szerbeknek Szenttamás, az nekünk Káty és Mosorin. A magyar csapatok vitézségét, hősies magatartását bámulta az ellenség is. A 74-ik honvédzászlóalj, az egri Wasa, a debreczeni Don Miguel gyalogság zászlóalja becsületet s tiszteletet érdemlő vitézséggel küzdöttek. Egy szerb származású osztrák katonai író mondja, hogy még sohasem látta a magyarokat oly vitézül küzdeni, mint e napon s annál nagyobb tisztelettel adózik az ellenfélnek, mert a talaj, melyen a magyarok küzdöttek, 800 lépés széles, 4-4 1/2 láb mély mocsár volt.
A szabadságharcz vége Bácskában.
A július 23-ikán vívott mosorini csatával bezárul a honvédsereg küzdelme Bács-Bodrog vármegyében. Vetter a kormánytól még a július 21-én kapott utasítás értelmében kivonul a vármegyéből és főhadiszállását július 25-én Beodrára (Torontál várm), 31-én Szegedre helyezte át.
Guyon 10.500 főnyi hada, melyet a szegedi elsánczolt táborba rendeltek, július 26-án Adán volt és 30-án bevonult Szegedre. Kmetty közel 10.000 főnyi hadával és 33 ágyúval a római sánczokban maradt és 26-án Zsablyán táborozott. Monostoron, Bezdánban, Apatitiban, Turján és Verbászon megfigyelő csapatokat 231állítottak fel. Zomborban Török János lett a térparancsnok. Baján Zambelly Lajos ezredes, Bezdánban Járossy alezredes foglalt állást.

A hegyesi csata-emlék

Schweidel József. (Az Orsz. Képtárból.)

A kulai honvéd-emlék.

Ferencz József főherczeg 1847-ben. (Ő felsége hitb. könyvtárából.)
Zambelly ezredes már július 24-én értesítette Török zombori térparancsnokot, hogy mivel a császári had Kalocsa felől közeleg, a hadikészletet Zomborba fogja küldeni. A magyar kormány időközben parancsot küldött hozzá, hogy Szegedre vonuljon. Zambelly erre elhagyta Baját, 28-án már Szabadkán volt s julius 31-én, 2000 főnyi hadával szintén Szegedre érkezett. Ekkor már csak a 126-ik honvédzászlóalj volt a Dunánál. Járossy alezredes, a ki Apatinban és Bezdánban helyezte el zászlóalját, még julius 28-án utasítást kapott az elvonulásra, de csak augusztus 1-én indult el Apatinból s Becse felé vonult. Török János szintén elhagyta Zombort s Vetternek beodrai táborába ment. Kmetty július 28-án parancsot kapván az elvonulásra, Óbecsén át Vetter táborába siet, mire azonban odaér, Vetter, ki időközben összetűzött Dembinszkyvel, lemondott a déli hadsereg fölötti vezérletről. Ramberg ezalatt a III. császári hadtest élén, Vadkerten és Halason át, július 29-én Mélykútra érkezik és másnap, július 30-án ellenállás nélkül bevonul Szabadkára, míg Althan őrnagy, a ki időközben Baját szállotta meg, szintén Szabadkára érkezik.
A császári had közeledtére a nemzeti küzdelemben résztvett férfiak ijedten rebbennek szét. Kuluncsics István, Szabadka polgármestere, a város pecsétjével Szegedre menekült. A Ramberg hadával érkező Kacskovics Károly teljhatalmú császári biztos július 31-én Arnold Frigyest nevezi ki Szabadka város polgármesterévé, a kit a mellé szegődött "gutgesinnt" tisztikar áradozó szavakban üdvözölt az önkényuralom első képviselőjeként.
Ramberg Szabadkáról Zomborba, Hegyesre és Zentára küldött egyes csapatokat, főleg azért, hogy Jellasich hadát a császári sereg jöveteléről értesítsék. Ámde Jellasichot nem találták sehol sem. Ramberg, megúnva a várakozást, Szabadkán egy csapatot hátrahagyva, augusztus 4-én Magyarkanizsa felé vette útját, hova délután 3 órakor érkezett meg. Innen egy dandárt Horgos felé küldött, a többivel pedig, miután Guyon tábornoknak hadát, mely itt állást foglalt, visszaszorítja, nagynehezen átkel a Tiszán és szintén Szeged felé tart.
Jellasich bán csak kerülő úton értesülvén Haynau győzelmeiről, július 31-én a titeli fennsíkra vonul; innen küldte Knicsanin egyik szerb csapatát Szeged felé, miután azt hallotta, hogy a császáriak már a Tiszánál vannak. A csapat vezére Csurogon és Földváron át el is ment, de 10-én visszaérkezett és arról értesítette, hogy a felkelés ügye már hanyatlóban van. Ezt azonban az "oroszlánszívű" bán már nem várta be. A mint a szállongó hírek megerősítik a magyarok vereségeit, előbújik rejtekéből, hogy ő is részt vegyen a felkelés leverésében. Átkel a Tiszán s augusztus 16-án már Nagybecskereknél táborozik.
A nagy nemzeti küzdelem rohamosan közeledik utolsó felvonásához. Az augusztus 5-én vívott szőregi csata, Dembinszky habozó s félszeg intézkedései következtében elveszett. Alig néhány nappal később (augusztus 9-én), a temesvári csatával eldőlt a szabadságharcz sorsa. Augusztus 13-án Paskiewich büszkén jelenthette a minden oroszok czárjának: "Magyarország Felséged lábai előtt fekszik."
Pétervárad föladása.
Bács-Bodrog vármegye ekkor már a katonai uralom járma alatt nyögött. Csak még Pétervárad ormán lobog a nemzeti zászló. A várőrség még július 21-én és július 31-én támadást intézett a körülzároló sereg ellen. Augusztus 17-én azonban a hatalmas erődöt Puffer tábornok Újvidék felől is körülzárolja. Másnap, augusztus 18-án, a császár nevenapján gyűltek össze a szerbiai segédhadak, hogy Délmagyarország vérrel áztatott rónáitól búcsút vegyenek. Knicsanin is elbúcsúzott az itteni szerbektől és visszatért Belgrádba.
Jellasich visszaérkezvén Pétervárad alá, felszólítást intéz Kiss Pál várparancsnokhoz a vár feladása iránt. Ámde a válasz elutasító. De megérkezik báró Escherich százados, osztrák hadikövet, Haynau levelével, melyben a világosi fegyverletételről s Arad várának meghódolásáról értesítvén a parancsnokot, a vár feladását követeli. A tisztikar, valamint a várőrség megbízottakat küldenek, hogy a Haynau levelében foglaltak valódiságáról meggyőződjenek. Augusztus végén vissza is érkezik a tisztikar küldöttsége s szeptember 4-én a legénységé is. Mindkettő megdöbbentő híreket hoz, melyeknek hatása alatt Kiss Pál szeptember 7-én átadja a várat az osztrákoknak. A legénység és a tisztikar fogolyként a várban maradt. A tisztek csak október 17-én nyerik vissza szabadságukat. Kiss Pált csak Hollán Ernő ezredes közbenjárására bocsátják szabadon.
232A nagy nemzeti küzdelem ezzel véget ért. Következett a vérboszú, a megtorlás és az önkényuralom korszaka.
Források: Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harcz 1848-49-ben a Délvideken. - Thim József: Délmagyarország önvédelmi harcza. - Gracza György: A magyar szabadságharcz története I-V. - Grosschmied Gábor: Az utolsó báró Kray, a szerbek között. Thim József: Szent-Tamás ostromai. Hazánk 1884. évf. - Vetter Antal: Az 1848-49-iki szerb támadás. Hazánk V. évf. - Thim József: A titeli fennsík a magyar szabadságharczban. Hazánk III. évf. - Iványi István: Szabadka tört. I.
6. Az önkényuralom évei.
A magyarok menekülése.
Midőn a császári had július utolsó napjaiban Bács-Bodrog vármegyét megszállotta, a vármegyei tisztikar, melyet még gróf Batthyány Kázmér nevezett ki, sietve hagyta el helyét. Haynau bosszúja, vérszomjas kegyetlenségei, megelőzték jövetelét. A mint a magyar fegyverek csillaga hanyatlóban volt, azok, a kik a nemzeti ügy mellett kitartottak, többé nem érezhették magukat biztonságban. Menekült mindenki, a merre tudott. A vármegyei tisztikar példáját követték azok a városi tisztviselők is, a kiket a nemzeti kormány helyezett hivatalukba.
Egy-két nap alatt a közigazgatás és a jogszolgáltatás teljesen megszűnt; nem volt sehol senki, a ki a zavarteljes helyzet közepette intézkedett volna. Csak a szerteszét kóborló császári katonaság képviselte a gyűlölt önkényuralmat.
A vármegye legnagyobb része a közel másfél évig tartó polgárháborúban elpusztult. Zenta, Óbecse, Bácsföldvár, Szenttamás, Kovil, Kula, Temerin, Verbász, Cservenka, Kishegyes, Feketehegy, Káty, Zsablya és más helységek romjai jelezték a polgárháború iszonyait. Újvidék, melyet a péterváradi őrség Jellasich támadása alkalmával halomra bombázott, szintén romokban hevert. Zombor, bár megmenekült a teljes pusztulástól, a szerb csőcselék fosztogatásainak színhelye lett.
A vármegye előkelő, vagyonos családai, különösen azok, a kik a régi konzervatív párthoz tartoztak, még idejekorán elmenekültek. Egy részük Badenben vonta meg magát. Itt tartózkodtak többek között Rudics József, Piukovics Ágoston, gróf Széchen Antal, báró Rédl Gyula és Imre és ide jött később Bezerédj Miklós is, míg a többiek, mint Latinovits Károly másodalispán, Pécsre menekültek.
Közigazgatási szervezet.
A világosi fegyverletétel hírére gróf Nugent Laval alezredes aug. 16-án Németbolyban kelt rendeletével Bács-Bodrog vármegye ideiglenes teljhatalmú biztosává Latinovits Károlyt nevezte ki, a kivel még márczius 30-a után, Zomborból Baranyába történt visszavonulása alkalmával, ismerkedett meg. Latinovits elfoglalta állását és hozzálátott a közigazgatás szervezéséhez. Az alispáni állásban Piukovics Ágostont, valamint az 1848 előtt szolgált szolgabírákat hivatalaikban megerősítvén, Zomborban Virter Ferenczet, Baján Sámuel Józsefet nevezte ki bírónak, szeptember 25-én pedig személyesen megjelenvén Szabadkán, ott városi közgyűlést hirdetett. Itt kinyilvánította, hogy ő Magyarországon nem ismer más nemzetiséget, mint a magyart, a többit pedig csak külön népfajnak tekinti. Ezután elrendelte a tisztújítást az 1848. törvények alapján, addig pedig Antunovits volt főszolgabírót nevezte ki ideiglenes polgármesterré.
Latinovits, mint általában a konzervativek, abban a hiszemben volt, hogy az udvar a forradalmi párt leverése után vissza fogja állítani az 1847-iki alkotmányt. Megtévesztette őket az is, hogy az önkényuralom első napjaiban a megyei hatóságok puszta és üres elnevezése is megmaradt. Ámde csakhamar keserű kiábrándulás követte jóhiszeműségüket.
A szerbek, noha a világosi fegyverletétel idejében a titeli fennsíkon kívül Bács-Bodrog vármegyében többé már mitsem tartottak megszállva, sőt Jellasich kudarcza következtében nagy részük a Duna jobb partjára szorult, a nemzeti küzdelem leveretése után mégis mindegyre hangosabban követelték hűségük fejében a szerb vajdaság felállítását. Ebbeli törekvéseiknek első sikere Nikolits Izidornak császári királyi főkormánybiztossá történt kinevezésében nyilvánult meg, a ki Latinovits helyét október 10-én elfoglalta.
E kinevezés a vármegyében, a szerbek kivételével, általános elégületlenséget keltett. Maga a császári katonaság sem rokonszenvezett a szerb uralommal. 233Még 1849 telén, mielőtt Windisch-Grätz megindította volna Budapestről hadait a honvédsereg ellen, megjegyezte egyik felterjesztésében, hogy a szerb vajdasággal még sok baj lesz, mert alig tették a szerbek lábukat Zomborba, máris a kamarai erdőket pusztították. (Millen. Tört. X. 424.)
A közvélemény Rudics József volt főispán felé fordúlt; ő benne látta a bácskai magyarság megmentőjét a szerbek rémuralmával szemben. A vármegye hangadó körei tehát arra törekedtek, hogy Rudicsot megnyerjék a vármegye kormányzójának. Ebbeli törekvésükben váratlan támogatást nyertek a vármegyét megszálló katonaság részéről is. Fecondo őrnagy, szabadkai térparancsnok magához kéretvén Grosschmied Gábort, Vojnits Barnabással együtt Badenbe küldte Rudics meghívására, de e küldöttség eredménytelenül járt el, mert Rudics nem volt hajlandó a vármegye kormányát átvenni.
Elfogatások.
Nikolits Izidor cs. kír. kerületi főbiztos, átvevén hivatalát, szózatot intézett Bács-Bodrog kerület (!) lakosságához, melyben "az egyenetlenség és lázadás szomorú eredményeire hivatkozva, a népeket testvéries, békés együttlakásra szólítja fel az osztrák sas védszárnyai alatt, valamint rendületlen hűségre az uralkodó ház és a császár iránt." Egyúttal azonban hozzáfogott a szabadságharczban részesek elfogatásához. Október 14-én bekövetelte a szabadkai vésztörvényszék irományait, de mivel ezeket a császár hadsereg jövetelének hírére megsemmisítették, Szabadka város csak a rögtönítélő bíróság iratait tudta néki átszolgáltatni. (Iványi: Szabadka tört. I. 497.) Nikolits a vármegyében tanyázó dzsidásokkal fogatta össze a gyanúsakat, melyvégből a katonaság éjjel-nappal portyázott a helységekben. Akkor, a mikor Latinovits Károly körlevelét kibocsátotta, az elmenekültek közül sokan visszatértek. Hazajöttek a fegyverletétel után azok a honvédek is, a kik nem tartoztak Görgey seregéhez. A visszatértekre azonban szomorú sors várt. Alig értek haza, a katonaság összefogdosta őket, egy részüket Zomborba küldte, a hol a megyeház börtönében zárták el őket. 1850 április havában nagy részüket Temesvárra szállították, Hoffmann Mihályt, Putnik Bélát és Lénárd Mátét pedig Pestre, az Újépületbe. Az elfogott honvédek legnagyobb részét a császári hadseregbe sorozták be, egy részüket pedig, mint Czorda Bódogot, Vojnits Hajdú Gézát, Szucsics Bélát stb. Olaszországba szállították. Az Antunovits testvéreket azonban nemsokára hazabocsátották.
Az elfogatások eme napjaiban érkezett a vármegyébe az aradi kivégzések híre. A 13 aradi vértanú között volt Schweidel József honvédtábornok, a kit a hadbíróság kötélhalálra ítélt, de azután kegyelem útján agyonlövetett. A zombori származású Schweidel az 1848-49-iki önvédelmi harcz folyamán nem szerepelt Bács-Bodrog vármegyében, de családja előkelő helyet foglalt el a vármegye, de különösen Zombor város társas életében; nővérei a vármegye két előkelő családjába, a Latinovits és Vojnits családba mentek férjhez s így Schweidel vértanú-halála megdöbbenést keltett vármegyeszerte. Az aradi kivégzések hírére már senki sem érezte magát többé biztonságban, s a kiket még nem fogtak el, azok elmenekültek.
Szerb Vajdaság.
Míg a rémuralom áldozatait szedte, azalatt Bács-Bodrog vármegye lakossága növekvő aggodalommal tekintett a jövő elé. A szerb vajdaság felállításának híre, mely a világosi fegyverletétel óta mindegyre határozottabb alakot öltött, ismét felébresztette a szerb uralom rémképét. Nem csoda, ha különösen a magyarság mindent megkísérlett, hogy a vajdaság felállításának terve elejtessék. Az egyes községek elöljárói Latinovits Károly beleegyezésével felségfolyamodványokat intéztek a vajdaság felállítása ellen. E folyamodványokat október hó közepén Latinovics egybegyűjtvén, azzal az utasítással adta át Grosschmied Gábornak és Dévay Imrének, hogy utazzanak fel Bécsbe és kövessenek el minden lehetőt a szerb vajdaság felállítása ellen. Grosschmied és Dévay Bécsben Rudics volt főispánt és a konzervatívoknak ott tartózkodó vezérférfiait kérték fel közbenjárásra; de ezalatt, november 18-án, megjelent a legfelsőbb kézirat, mely a vajdaság felállítását elrendelte, mire a kiküdöttek haza siettek.
Az 1849 november 18-án kibocsátott pátens elrendelte, hogy az eddigi Bács-Bodrog, Torontál, Temes, Krassó vármegyék, továbbá Szerém vármegyének a rumai és illoki kerülete által alkotott terület, egyelőre külön közigazgatási terület legyen, melynek igazgatását közvetetlenül a bécsi minisztérium alatt álló országos hatóság végezze. Ez a terület Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevet viseljen. Közigazgatását egyelőre a Temesvárt székelő ideiglenes kormányfőnökre 234(Landeschef) ruházták. A rumai és az illoki járások, valamint Bács-Bodrog és Torontál vármegyéknek leginkább szerbektől lakott területe, e tartomány külön kerületeként alkották a szerb vajdaságot. A nagyvajda czímet maga a császár vette fel, míg a közigazgatási főnök az alvajdai rangot nyerte.
Mivel Magyarország ekkor katonai diktatura alatt állott, e szervezet csak ideiglenes jellegű volt s nagyon rövid ideig tartott. A vajdaság élére báró Mayerhofer Nándor, a magyarok egyik legádázabb ellensége került, a kit november 1-én a temesvári kerület katonai parancsnokává neveztek ki. A tartományt két kerületre osztották fel. A bács-szerém-torontáli kerület élére Nikolits Izidor, az eddigi cs. kir. főbiztos került; alatta állott a kormánybiztos, vármegyei főnök czímmel. Az előbbi megyei tisztviselőket egyelőre megtartották. Minden hivatalnoknak előbb a zombori, később a temesvári haditörvényszék előtt kellett magát tisztáznia, s csak ha a felmentő bizonyítványt megkapta, kérhette ki a fizetését. A vármegyei törvényszékek és bizottmányok természetesen megszüntek, mivel az ország ostromállapotba volt helyezve, a lakosok a haditörvényszéknek voltak alávetve.
Katonai rémuralom.
Míg az önkényuralom a közigazgatásban nagynehezen elhelyezkedett, azalatt a haditörvényszékek szünet nélkül működtek. Midőn Haynau még 1849 szeptember havában felhívta a volt cs. kir. tiszteket, polgári és katonai hivatalnokokat, az országgyűlés tanácskozásaiban 1848 október 8 után résztvett képviselőket, vezéreket, kormánybiztosokat és a forradalmi törvényszék tagjait, hogy három hónap alatt a haditörvényszékeknél jelentkezzenek, mindenki tudhatta, hogy mit várhat. Azok, a kik elmenekültek, külföldön bújdostak, vagy itthon rejtőztek el. De a rémuralom, mely vérpadra kívánt hurczolni mindenkit, a ki a nemzeti küzdelemben részt vett, nem nyugodott meg. A "Magyar Hirlap" a kormány hivatalos lapja, már 1850 január első napjaiban közzétette a pesti haditörvényszék köröző levelét, melyben többek között Mészáros Lázár volt hadügyminiszter, továbbá Zákó István és Agaffi, másként Allaga Imre bácsvármegyei országgyűlési képviselők 90 nap leforgása alatt a pesti haditörvényszék előtt leendő megjelenésre szólíttattak fel. Ámde Mészáros az elsők közé tartozott, a kik Oláhország felől török területre léptek és mikor a felhívás megjelent, már biztonságban volt. Ellenben Zákó és Allaga a haditörvényszék elé kerültek. Zákó István, a rigyiczai kerület képviselője, a ki a szabadságharcz kitörésekor a harczmezőre sietett, ritka vitézségével alezredesi rangig küzdötte fel magát. Márczius hó elején, tehát a támadóhadjárat megkezdésekor, Damjanics tábornok hadtestében dandárparancsnok volt. Mikor Kossuth Görgeyt hadügyminiszterré nevezte ki, az ő kíséretében eljött Debreczenbe, mely alkalommal országgyűlési képviselőként ő is résztvett a békepárt tanácskozásaiban, mely az április 14-iki határozat visszavonását tűzte ki czélul. Az orosz betörés azonban ismét a harcztérre szólította s a további hadjáratokban Görgey parancsnoksága alatt álló feldunai seregben az I. hadtestben dandárparancsnok lett. Midőn Görgey a fegyverletétel iránt alkudozásba lépett az oroszokkal, ő is részt vett az augusztus 11-dikén Váradon tartott tábornoki és törzstiszti értekezleten, mely az oroszok előtt való fegyverlerakást elhatározta. A fegyverletétel után, mint volt honvédet, a császári seregbe sorozták, de alkalmatlannak találtatván, elbocsátották. Mint képviselőt a haditörvényszék egy évi várfogságra ítélte, de kegyelmet nyert. Allaga Imrét a haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, de Haynau, visszahívása előtt, 1850 július 31-én neki is megkegyelmezett.
Azok, a kik a szabadságharcz alatt a vármegyében működtek, leginkább a temesvári haditörvényszék elé kerültek. A temesvári haditörvényszék azonban nagy tért engedett a személyes befolyásoknak és a közbenjárásoknak. Így Aszt Nándor, a vármegye főjegyzője, a ki a függetlenségi nyilatkozatra a kormányhoz intézett felíratot szerkesztette, csodálatosképen megmenekült az elitéltetés alól. Putnik Béla, volt alispánt, a kit még elitéltetése előtt szabadlábra helyeztek, jószágelkobzásra ítélték. Putnik Béla azonban birtokait annyira megterhelte, hogy a vagyonelkobzás teljesen illuzóriussá vált. Legnagyobb beszámítás alá estek a vésztörvényszék tagjai, a kik közül Hoffmann Mihályt és Lénárd Mátét kötél általi halálra ítéltek, de kegyelem útján a halálos ítéletet 18, illetőleg 15 évi sánczmunkára változtatták át. Pilaszanovits József vésztörvényszéki elnök, a kit 10 évi fogságra s vagyonelkobzásra ítéltek, Józsefstadtban töltötte ki büntetésének egy részét; de később ő is kegyelmet nyert s elkobzott vagyonát is 235visszakapta. Ugyancsak Józsefstadtban volt elzárva Mamuzsits Alajos vésztörvényszéki bíró is, a kit a haditörvényszék négy évi fogházra ítélt, továbbá Schweidel Albert, Schweidel József honvédtábornok, aradi vértanú fia is, a ki a honvédhadseregben kapitányságig emelkedett. A haditörvényszék, mint volt császári tisztet, 18 évi várfogságra ítélte, de utóbb ő is kegyelmet nyert.
Azok a férfiak, a kik Pesten az Újépületben voltak elzárva, remény és kétség között élték napjaikat. 1850. év tavaszán Haynau, e vérengző szörnyeteg, mintha megsokallotta volna a kiontott vért, kezdett a szelídebb irány felé hajlani. Így már Végh Bertalant, a bácsi lovas nemzetőrség őrnagyát, a kit az aradi haditörvényszék golyó általi halálra ítélt, 10 évi várfogságra kegyelmezte. Midőn azonban Bécsben Haynau visszahívását elhatározták, sietve meghagyta a hadbíráknak, hogy a debreczeni országgyűlésen résztvett képviselők ítéletét 24 óra alatt készítsék el. A haditörvényszék engedelmeskedve a parancsnak, mintegy 30 halálos ítéletet hozott. Haynau a felmentést tartalmazó legfelsőbb elhatározás felbontása előtt sietett megkegyelmezni az elitélteknek. Ekként állott boszút bécsi ellenségein.
Polgári abszolutizmus.
A megkegyelmezettek között volt Bíró Antal szabadkai ügyvéd és képviselő, továbbá Hauke Albert zombori polgármester, Herrmann Gáspár Újvidék városi tanácsos, Korics Gáspár zombori házbirtokos, Latinovits Mór és Vörösmarty Mihály, mindannyian országgyűlési képviselők. Ugyanekkor változtatta 18 évi nehéz vasban töltendő sánczfogságra Rákóczi-Parchetich Hugó országgyűlési képviselő halálos ítéletét. Haynau kegyelmi ténye óriási hatást keltett Magyarországon. Bécsben, hogy a hatást ellensúlyozzák, újabb megkegyelmezéseket határoztak el, melyeket a "Magyar Hirlap" július 31-iki száma tett közhirré. (Magyar Hirlap 1850. évf. 40., 111. és 221. számok.)
Haynau távozásával a katonai diktatura helyet adott a polgári abszolutizmusnak, mely 1850 közepétől 1854 elejéig tartott. A tartományi igazgató Mayerhofer maradt, a kit az uralkodói kegy 1850-ben bárói rangra emelt, de rövid idő múlva ő is kegyvesztetté lett és 1851. augusztus 16-án felmentették állásától. Helyét gróf Coronini-Cronberg János altábornagy foglalta el.
A katonai diktatura megszüntével az igazságszolgáltatás is új szervezetet nyert. Névery cs. kir. kormánybiztos a törvénykezést a közigazgatástól még 1850-ben teljesen elkülönítette. Zomborban és Újvidéken, mint kerületi főhelyeken, cs. kir. tartományi törvényszékeket állított fel s minden járásban cs. kir. járásbíróságot szervezett. A provizórium alatt vette kezdetét a telekkönyvek behozatala, és minden kerületi székhelyen cs. kir, pénzügyigazgatóságokat és adóhivatalokat állítottak fel. A zombori pénzügyigazgatóság 1850 deczember 5-én, az újvidéki 1852 november 1-én kezdte meg működését. Az adóhivatalok 1851. márczius 1-én léptek életbe. A pénzügyigazgatás 1854 január 31-én kelt miniszteri rendelettel nyerte végleges szervezetét. E szervezet értelmében a következő helységekben voltak adóhivatalok: 1. a zombori pénzügyigazgatóság területén: Zombor, Szabadka, Apatin, Baja, Kula, Zenta; 2. az újvidéki pénzügy igazgatóság területén: Újvidék, Óbecse, Illok, Palánka és Ruma helységekben. Az 1850. január 18-án kelt rendelet léptette életbe a zsandárság intézményét. A vármegye területe a temesvári zsandárkerülethez tartozott. Egyes őrsparancsnokságok Zombor, Újvidék és Óbecse helységekben voltak. Újvidéken és Szabadkán ezenkívül még katonai rendőrséget is szerveztek. Az előbbi helyen egy káplár, 10 közember, az utóbbin egy őrmester, egy káplár és 14 közember őrködött a közbiztonságra.
1852-ben Bach Sándor osztrák miniszterelnök már elérkezettnek látta az időt, hogy az új kormányzati rendszer eredményeit bemutassa az uralkodónak. I. Ferencz József 1852 nyarán tette meg az első körútját Magyarországon, mely alkalommal Újvidékre is ellátogatott. Az uralkodó, Erdélybe menet, július 13-án indult el Budáról Albrecht főherczeg társaságában hadi gőzösön, s július 14-én ért a Dráva torkolatához, hol a hajó az éjjelre horgonyt vetett. 15-én reggel a hajó tovább folytatta útját Újvidék felé, hova 1/2 12 órakor érkezett meg. Újvidék városa fényes fogadtatást rendezett az uralkodónak.
A város újjáépítése, mely 1851-ben vette kezdetét, ekkorra már hatalmas lépéssel haladt előre. A kormány meg lehetett elégedve a fogadtatással, melylyel igazolni akarta az uralkodó előtt, hogy a szerb nép meg van elégedve az új kormányrendszerrel, s hogy a magyarok is beletörődtek sorsukba. Az Újvidéken rendezett ünnepségeken megjelent a papság és az 1848 előtt szerepet vitt vármegyei 236nemesség, különösen a konzervatív családok, de képviselve voltak a városok is. A fogadtatás után az uralkodó lóra ült és fényes kíséretével átlovagolt a lombokkal díszített hídon Péterváradra, a hol többek között Knicsanin, 1849-iki szerb felkelő-vezér tisztelgését fogadta. Július 16-án az uralkodó szemlét tartott a titeli sajkás-zászlóalj fölött, majd Titelbe kocsizott s ott hajóra ülve, Zimonyba folytatta körútját.
A körút fényesen sikerült és a kormány meg lehetett elégedve a magyarok magatartásával, mert a félhivatalos és a hivatalos sajtónak burkolt nyilatkozataival sikerült a közönséget félrevezetni. Mindenki a dolgok jobbrafordultát várta és a reménykedők már-már általános amnesztiáról és az ideiglenes kormányzat megszűnéséről ábrándoztak. A vérmes remények azonban füstbe mentek. Már az 1853 január 19-én kelt rendelet értelmében Magyarország új közigazgatási szervezetet nyert. Bácskában ugyan 1853 elején széltében beszélték, hogy a vajdaság magyar része az anyaországhoz fog visszacsatoltatni, de az 1853 április 11-én kiadott hivatalos Temesvárer Zeitung ezt erélyesen megczáfolta, s hogy elejét vegyék a szállongó híreknek, a vajdaságban már 1853 május havában megkezdték a szervezés munkáját; mindamellett a közigazgatás és az igazságszolgáltatás végleges szervezete csak a minisztériumnak 1854 február 1-én kelt rendeletével lépett életbe. Az új szervezet értelmében a szerb vajdaság és a temesvári Bánság részére Temesvárt helytartóságot állítottak fel és élére katonai kormányzót neveztek ki. Az egész tartományt 5 kerületre osztották fel és ez öt kerület közül a zombori és az újvidéki foglalta magában az egykori Bács-Bodrog vármegyét. A kerületeket járásokra osztották. Az újvidéki közigazgatási kerületben a következő járási hivatalok voltak: Újvidék város, újvidéki közigazgatási járási hivatal, óbecsei, illoki, palánkai és rumai vegyes járási hivatalok. A zombori kerületben két közigazgatási és négy vegyes járási hivatal volt. Közigazgatási járási hivatalok voltak: Zomborban és Szabadkán. Vegyes járási hivatalok: Apatinban, Baján, Kulán és Zentán. Az igazságszolgáltatás tekintetében a beosztás megegyezett a közigazgatáséval. A vármegye területén két úrbéri és két kerületi törvényszék volt, Újvidéken és Zomborban. A kerületi törvényszékek alatt állottak a járásbíróságok. Minden kerület székhelyén úgynevezett városilag kiküldött járásbíróságok működtek, mert a városok bírói hatósága a végleges rendezés után megszűnt. Ott, a hol vegyes járási hivatalok voltak, ezek látták el a járásbíróság teendőit.
Mindamellett a szervezés munkája nem ért véget; folyton újabb és újabb rendeletek jöttek és a kísérletezés nem szűnt meg, a rendszer bukásáig. A szerb vojvodina szervezete a legmerevebb központosításon alapult önkényuralom volt. E rendszer főtörekvése oda irányúlt, hogy a különböző népfajok közül egyik se jusson túlsúlyra, ennélfogva teljesen nélkülözte a nemzeti jelleget. Hivatalnokai legnagyobbrészt csehek és németek voltak és a hivatalos nyelv is a német volt.
Báró Mayerhofer, volt tartományi főnök, még 1849 őszén kijelentette Macskovics Benedek szabadkai városi kapitány előtt, hogy az ő feladata leend az itt lakó ellenséges népeket kiegyeztetni, egyúttal úgy is nyilatkozott, hogy az itteni összes nemzetiségek mind egyenrangúak és a szerbek nem fognak uralkodni a többiek fölött. Ezen a czímen azután a német nyelvet erőszakolták a különböző nemzetiségekre s az idegen hivatalnokok sáskaserege garázdálkodott itt, zsarnok módjára üldözve mindent, a minek nemzetiségi színezete volt. (Iványi: Szabadka tört. I. 509.)
Nem csoda, hogy e rendszert épen a szerbek utálták meg legjobban. A szerbek már 1849. év végén zúgolódni kezdtek; de mivel a vezérek bőkezű jutalmakban részesültek, belenyugodtak a sorsukba. A mint azonban az önkényuralom sok tekintetben egyenlő sorsban részesítette őket a legyőzött magyarokkal, feltámadt közöttük az elégületlenség, mely már az uralkodó 1852. évi körútja alkalmával is megnyilvánult. A közigazgatás végleges szervezésekor a szerbek is belátták, hogy 1848-iki törekvéseik nem mentek teljesedésbe, hasztalan küzdöttek 1848-49-ben a magyarok ellen, mert tulajdonképen mitsem kaptak; így azután a faji ellentétek kiélesedtek, melyek nem a magyarság, hanem a közös ellenség: a németesítés ellen fordultak. Mikor azután belátták küzdelmük meddőségét, lassan-lassan ők is a szenvedőleges ellentállás terére léptek.
Magyar hivatalnokok.
Ezzel az önkényuralom sorsa eldőlt. Habár a nemzet legnagyobb része, Deák Ferencz példája után indulva, már az önkényuralom kezdetén a szenvedőleges 237ellentállás terére lépett, mégsem csekély azoknak a száma, kik az elnyoma- tás éveiben is hivatalt vállaltak. A hivatalnoki kar, mint már említettük, legnagyobb részben a csehek és a németek sorából került ki; a hivatalfőnökök leginkább áthelyezett osztrák hivatalnokok voltak, de azért a szerbek és a magyarok közül is akadt néhány hivatalfőnök. Az újvidéki kerület főnöke Trnka János helytartósági tanácsos volt, mellette a középpontban, az 1856 és 1859. évi hivatalos tiszti czímtárban csak egy magyar nevű hivatalnokot találunk. Rónay Amadét. A palánkai járási hivatal tisztviselői között is szolgált két magyar: Rudics Sándor és Nagy Mihály. A zombori kerületben a hivatalnoki karban a magyar elem már nagyobb tért foglalt. A kerületi főnök Petrovics Pál ugyan szerb származású volt s szerémségi kereskedőből emelkedett a zombori kerület élére, a hol az ottani úrbéri törvényszék elnöke is volt. Mellette működtek a központban Keresztes Ignácz és Trencsényi András. A zombori kerülethez tartozó járási hivatalokban még az 1848 előtti korszakban szolgált vármegyei tisztviselők, illetőleg ezeknek családtagjai sorából is találunk néhányat. A zombori járási hivatal főnöke Aranyossy Ferencz volt, mellette Drakulics Gábor működött járási segédként. Az apatini járás főnöke Sánta István volt, ki mellett Knézy József és Rácz József szolgáltak. A bajai járás élén Mandics Tivadar, Kulán Velicskovics Tivadar, Zentán Rigyicsky Szvetozár állott. Szabadkán Almási Antunovits Pál volt a polgármester, a kit még Nikolits Izidor előteszjesztésére 1849 november 26-án neveztek ki, s a ki állását az új szervezés alkalmával is megtartotta. Zomborban 1856-ban Lallosevits István volt a polgármester.
A kerületi törvényszék tagjai között is kevés volt a magyar. Az első ideiglenes szervezés Névery Sándor cs. kir. kormánybiztos érdeme, a ki itt jobban megválogatta az embereket, mint a közigazgatásnál, de ép ezért csak nehezen tudott alkalmas bírói testületet összehozni. Az első ideiglenes törvényszék elnöke Piukovics Ágoston, mellette többek között Latinovits Benjamin, Karácsony Lipót, Kardos János, Kuluncsics István, Albrecht József és Macskovics József működtek törvényszéki bírákként. Ezeknek a legnagyobb része azonban csak abban a reményben foglalta el állását, hogy az önkényuralom csak ideig-óráig fog tartani; a végleges szervezés alkalmával meg is váltak állásuktól; Piukovics Ágostont pedig Lugosra helyezték át. A végleges szervezés alkalmával az újvidéki kerületi törvényszék elnöke Zerin József, Zomborban pedig Popovits Márk lett. Az újonan kinevezett bírák közül csak nagyon kevés volt magyar, míg a járásbírák legnagyobb része a megyebeliek közül került ki. Az úrbéri törvényszékek tagjai Újvidéken és Zomborban mind magyarok voltak. Az újvidéki úrbéri törvényszék elnöke Zerin József ugyan idegen származású volt, de a törvényszéki bírák: Marsó Alajos, Dubravay János, Rónay Amadé, mind magyarok voltak. Hasonlóképen Zomborban is, hol a Petrovics Pál elnöklete alatt álló úrbéri törvényszék ülnökei Heinrich Pál, Kovachevich Alajos és Virter Ferencz voltak.
A mily gyűlöletes volt e korszakban a közigazgatás, ép oly elismerést érdemel az igazságszolgáltatás, melynek szervezése körül nagy érdemeket szerzett Simonovits Ignácz, a temesvári főtörvényszék elnöke, a ki nemcsak a legkitűnőbb bírákhoz tartozott, de ritka szervező tehetség is volt.
*
Újjászervezett közigazgatás 1854.
Az újonnan szervezett közigazgatásnak első teendője volt a birodalom pénzügyei rendezése czéljából 1854-ben június 16-án kiírt önkéntes kölcsönre szükséges aláírások gyűjtése. Hogy ez mentül kedvezőbb eredményt mutasson fel, az aláírók részére különféle kedvezményeket helyeztek kilátásba, sőt a kormány újabb bűnbocsánatot eszközölt ki az elitéltek számára. A szabadonbocsátottak között volt Hoffmann Mihály, a vészbíróság tagja, kinek rabságából 8 évet engedtek el, továbbá az 1853. évi elitéltek közül Sztrilich Sándor és Vukovics Simon, a kik szintén hosszas börtönre, illetőleg sánczmunkára voltak elitélve. A sok lótás-futás és a lakosságra gyakorolt nyomás eredménynyel is járt, a mennyiben a Vajdaságból és a Bánságból 70 milliót írtak alá. Szabadka egymaga 700.000 forintot tartozott adni a kölcsönhöz.
1854. évtől kezdve az önkényuralom kezdett a szelídebb irány felé hajlani. Április 11-én beszüntették az ostromállapotot és 1856-tól kezdve a társadalom terén is szabadabb mozgást engedélyeztek.
Mikor ő felsége 1857-ben második magyarországi körútjára indult, a vajdaság fényes küldöttséget választott, mely az uralkodót Szegeden üdvözölte volna; 238de Zsófia főherczegnő halála következtében a körút félbemaradt. A következő évben azután báró Schmidburg Viktor helytartósági alelnök tett körútat, mely alkalommal Szabadkát is meglátogatta.
Társadalmi mozgalmak.
A vajdaság az önkényuralom kezdetén nem adott egyesületek alakítására engedélyt, sőt a fennállókat is betiltotta. A szabadkai Olvasókör 1850-től 1856-ig szünetelt, míg Zomborban magánlakásokban volt kénytelen meghúzódni. Sok alázatos folyamodványba került, míg végre a kormány megengedte a társaskörök alakulását. 1856-ban a zombori magyar olvasókörnek 35 tagja volt, 1858-ban, mikor Dévay Imre volt a kör elnöke, a tagok száma nem növekedett. A bajai társaskörök már népesebbek voltak. Az 1836-ban alakult "Olvasó-egylet"-nek, melynek Kardos Dániel volt az elnöke, 1856-ban 94 tagja volt; az 1822-ben alakult "Casino Egylet"-nek pedig 181. Az utóbbinak 1856-58-ban Alföldy István volt az elnöke. Zomborban a szerbeknek is volt "Olvasó körük", melynek elnöke Athanaczkovics Trifon volt. Ujvidéken 1858-ban csak a polgári lövészegyesület és a görög-keleti lelkészek özvegyeinek és árváinak nyugdíj- és gyámegyesülete állott fenn. Olvasó egyesület alakult Ujverbászon is, elnöke Ráth Ferencz volt. 1858-ban Zomborban és Baján dalegylet alakult, Szabadkán és Baján pedig jótékony nőegyesületek. A bajai nőegylet, melynek elnöke Latinovits Anna volt, 1856-ban 15 tiszteletbeli és 48 rendes tagot számlált.
1858-ban már mindegyre jobban bebizonyosodott, hogy az eddigi rendszerrel nem lehet kormányozni. A Bach-korszak szerencsétlen külpolitikája csakhamar a rendszer teljes bukását vonta maga után. A mint a kormány engedékenyebbé vált, a nemzeti visszahatás, habár még csak nagyon ártatlan alakban, máris megnyilatkozott. Ily ártatlan tüntetésszámba ment, hogy Mukics Ernő, Bíró Antal és Mukics Aurél 1858-ban Szabadkán gyászmisét tartattak Császár Ferencz magyar költőért. Ezt a felső hatóságok politikai tüntetésnek vették, s midőn gróf Coronini kormányzó Szabadkán átutazott, a gyászistentisztelet rendezőit irgalmatlanul lehordta. (Iványi i. m. I. 516.) Ekkor már a városi tanács tagjai sem igen tartottak az önkénytől. Mutatja ezt Szabadka város eljárása is, mely, midőn a községi rendtartás fölötti tanácskozásra Zomborcsevics Vinezét küldte Temesvárra, utasításul adta neki, hogy a szerb vajdaságnak az anyaországba való visszacsatolását és az alkotmány visszaállítását pártolja.
Az olaszországi hadjárat hatása alatt a kormány többé nem akadályozhatta meg a nemzeti ellenhatás nyilvánulását. Midőn 1859 október 27-én az ország Kazinczy Ferencz születésének századik évfordulóját ünnepelte, Szabadka város magyar érzelmű fiai a városi színházban díszelőadást rendeztek, mely alkalommal a Szózat és a Hymnus eléneklése után, Szabó József színtársulata Szigligeti egy színművét és Császár Ferencz "A Kúnok" czímű dalművének a II. felvonását adta elő. A díszelőadást követő lakomán Karvázi Zsigmond és Czorda Bódog a nemzet és irodalmának felvirágzására mondtak pohárköszöntőt. Mukics Ernő pedig egy emlékkönyvet adott ki az ünnepélyről. Mikor a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Szabadkát adakozásra szólította fel, a város 1860 január havában az Akadémia palotájának építésére 5000 forintot szavazott meg, az Akadémia alapjának gyarapítására pedig ugyancsak 5000 forintot adott. Az Akadémia alapjára vármegyeszerte megindult a gyűjtés, de a kormány közegei nem jó szemmel nézték a nemzeti mozgalmakat. Zomborban a fiatalság, mely mindegyre merészebben kezdett megnyilatkozni, élénk összeköttetést tartott fenn az emigráczióval, mely titkos útakon sietett értesíteni az elégületleneket a külföldi eseményekről. A zombori magyar olvasókör volt gyűlhelye az akkori kormány elleneseinek. Szabadka városban is mindegyre élénkebbé vált a hangulat. A városi tanács egy alkalmat sem mulasztott el, hogy hazafias érzületének kifejezést adjon. Az 1860. év Szent István napján Budapesten tartott körmenetben a város küldöttségileg képviseltette magát és ugyanekkor Szabadkán is nagy ünnepségek voltak, melyeket a nemzeti kaszinó és az iparosok köre rendezett. Bigot de St. Quentin gróf, az új polgári és katonai kormányzó, a ki 1860 június havában foglalta el állását, augusztus 26-án keményen megrótta a várost az augusztus 20-án rendezett ünnepségekért s a jövőben nagyobb szigorral fenyegetődzött.
Az erélyes fellépés nem is soká váratott magára. Mikor a Magyar Tudományos Akadémia alapja javára aláírásokat gyűjtöttek, a kormány elrendelte a gyűjtés lefoglalását. Zbanszky zombori polgármester le is akarta foglalni az egybegyűlt pénzt, de a gyűjtők neszét vették a dolognak s így a kísérlet meghiúsult. 241A gyűjtött pénz lefoglalása azonban csak ürügy volt a további letartóztatásokra. A kormány ugyanis 1860 szeptember havában oly irányú mozgalomnak jött tudomására, melynek czélja lett volna a magyarországi szerbek és oláhok kibékítése és a felkelésnek katonai alapon való szervezése. A turini kormány és a magyar emigráczió, illetőleg annak képviselője, a "nemzeti igazgatóság" között oly egyezség történt, mely szerint Viktor Emanuel király, Ausztria megtámadása esetén, segédhadat küld Magyarországra s addig nem köt békét, míg Magyarország függetlenségét kivívta. Viszont a nemzeti igazgatóság Magyarországon felkelést szervez és légiót alakít, mely hivatva lett volna Magyarország délnyugati részein támadólag fellépni; e czélból volt szükség a szerbek és oláhok megnyerése. (Millen. Tört. X. 606-607.) A bécsi kormány azonban mindezekről idejekorán értesülvén, elrendelte a gyanúsítottak elfogatását. Szeptember közepén elfogták Zomborban Aszt Nándor ügyvédet, Bajmokon Koczik Pált, Baján Fazekas Kristófot és Pap Zsigmondot, Szabadkán Czorda Bódogot és Mandics Márkot, továbbá Latinovits Vinczét, a kiket előbb Szegedre, majd onnan Józsefstadtba szállították. Bár a józsefstadti fogság nem volt szigorú s az elfogottak csakhamar visszanyerték szabadságukat, az elfogatások felháborították az országot, főleg azért, mert az egész dolgot bizonyos titokszerűség vette körül és senki sem tudta, hogy az elfogottak tulajdonképen mi okból vonták magukra az önkény haragját.
Bács-Bodrog vármegye főispánjai.

Széchenyi Pál (1691-1710).

2. Gróf Csáky Imre (1710-1732).

3. Gróf Patachich Gábor Herman (1733-1745).

4. Gróf Csáky Miklós (1747-1751).

5. Gróf Klobusiczky Ferencz. (1751-1769).

6. Gróf Batthyány József (1760-1776).

Gróf Hadik András (1776-1790).

8. Ürményi József (1796-1802).

Báró Podmaniczky József (1802-1823).

Gróf Győry Ferencz (1829-1839).

Báró Rudics József (1839-1848 és 1861. 1864-1867).

Horváth Antal (1848-1849).
Vármegyei önkormányzat visszaállítása.
Az önkényuralomnak ekkor már meg voltak számlálva a napjai. 1860 október 20-án bocsátották ki azt a diplomát, mely a vármegyei önkormányzat visszaállításáról intézkedett. Míg a többi vármegyék örömittasan igyekeztek azon, hogy az önkormányzatot a saját kezükbe vegyék és az idegen tisztviselői kartól megszabaduljanak, addig Bács-Bodrog vármegye, mely az anyaországtól el volt szakítva, csak az 1861. év első napjaiban élvezhette alkotmányos jogait. A szerb Vajdaságnak az anyaországhoz való visszacsatolása tárgyában gróf Rechberg miniszterelnökhöz intézett legfelsőbb kézirat, mindenekelőtt hangsúlyozván azt, hogy Magyarország államjogi igényei a szerb alattvalók kiváltságaival és igényeivel összhangba hozandók, a visszacsatolás rendezésére gróf Mensdorff-Pouilly Sándor altábornagyot nevezték ki császári biztosnak, a ki november közepe táján érkezett Temesvárra és megbízatásának katonás gyorsasággal tett eleget. A hivatalos Wiener Zeitung 1860 deczember 29-iki számában közölte a deczember 27-én kelt legfelsőbb kéziratot, melylyel a szerb Vajdaság feloszlatása és az anyaországba való bekebelezése elrendeltetett.
A legfelsőbb kézirat megjelenéséről Szabadkán 1860 deczember 31-én délután értesültek. Másnap a polgárság házait fellobogózta, este pedig kivilágítást rendezett. Január 2-án Flatt András tanácsfőnök rendkívüli tanácsülést hívott össze, mely alkalommal ismertetvén a visszacsatolási rendeletet, állásáról lemondott. Erre közkívánatra Zomborcsevics Ferencz foglalta el az elnöki széket, a tanács pedig nyomban elhatározta, hogy a január 3-án tartandó gyűlésre Kuluncsics István, a város utolsó alkotmányos polgármestere is meghívassék. A január 3-án tartott közgyűlés, melyen Kuluncsics István elnökölt, hódoló feliratot intézett a királyhoz és egyúttal köszönetet szavazott Flatt Andrásnak tapintos hivataloskodása és a közvagyon tiszta kezelése körül szerzett érdemeiért. Január 6-án ünnepélyes hálaadó istenitisztelet volt, melyen a közgyűlés testületileg megjelent. Zomborban, hol csak néhány nappal később értesültek a Vajdaság visszacsatolását elrendelő kézirat megjelenéséről, január 9-én felhúzták a városháza tornyára a nemzeti lobogót s melléje tűzték a szerb zászlót, "Sloga" (egyetértés) felirattal. Délután a magyar olvasókörben egybegyűlt közönség lelkes hangulatban a vármegyeháza elé ment, melynek erkélyére szintén feltűzték a zászlókat. A "Szózat" elénekelése után a vármegyeház erkélyéről az ősz Dévay Imre, majd Aszt Nándor és Fratrics Péter tartottak szónoklatokat, este pedig lakoma zárta be az ünnepséget. Újvidékre január 10-én érkezett a Vajdaság visszacsatolásának híre. Jellemző a közhangulatra, hogy itt is, mint Zomborban, a szerbek együtt ünnepeltek a magyarokkal. A január 10-én tartott városi közgyűlésen a tisztikar lemondott, mire a közgyűlés vezetőjéül Hadusics Jánost kiáltották ki. A közgyűlés nyomban a jogfolytonosság elvére lépett s elhatározta, hogy az 1848-iki törvényeket veszi kiindulási pontul s az 1848-ban megválasztott képviselőket hivatalaikba visszahelyezi. De a községek is kivették részüket az ünnepekből. Így Apatin magyar érzelmű sváb lakossága január 24213-án hálaadó istenitiszteletet tartott az alkotmány visszaállításának örömére, mely alkalommal a német ajkú lakosság magyarul énekelte a "Szózat"-ot.
Midőn január 15-én Rudics Józsefet nevezték ki főispánná, az önkényuralom tisztikarának a működése is véget ért. Nikolits Izidor tartományi főnök nyomban átszolgáltatta a vármegye régi pecséteit és ugyanakkor tisztelgett Rudicsnál Popovits Márk, a zombori törvényszék elnöke is. Az újonnan kinevezett főispán 1861 január 20-án indult el Almásról Zomborba, hogy a vármegyét régi jogaiba beiktassa. A főispánt díszes közönség várta. Megjelentek az 1848-49-iki honvédtisztek is, Kürthy István honvédezredes vezetése alatt. Este a város fényárban úszott, mely alkalommal a magyarok és a szerbek kibékülését jelző transparent is szerepelt, "egyesülve boldogulunk" felirattal. Másnap a főispán kíséretével a megyeházára ment, melyet nyomban lefoglalt és az erkélyre a vármegye színeivel ellátott zászlót tűzette ki. Január 22-én a főispán visszaútazott Almásra s onnan Bajára, majd Szabadkára ment. Február 3-án a főispán ismét Zomborba utazván, 4-én és 5-én a megyebizottságok megalakítása tárgyában értekezletet tartott.
Február 6-án volt a vármegye közönségének első érdemleges közgyűlése. Mivel azonban a vármegyeháza rongált állapotban volt, a közgyűlést az egykori ferenczrendűek zárdájában tartották meg. A közgyűlést Antunovits János kalocsai kanonok nyitotta meg. Ezután Latinovits Lajos elnöklete alatt küldöttség ment a főispánért, a kit az egybegyűltek lelkes éljenzéssel fogadtak. A főispán az eskü után elfoglalta az elnöki széket és előterjesztette, hogy a jelen megyegyűlés czélja az 1848: XVI. törvényczikk 2. §-ának a) pontja értelmében, az állandó megyebizottmány megválasztása, mely addig is, míg az országgyűlés a törvényhatóságok rendezéséről intézkedik, mindama hatóságokat fogja gyakorolni, melyek a törvény értelmében a megye közgyűléseit megilletik. Erre felolvasták az első értekezleten elkészített bizottsági tagok lajstromát, melyet a közgyűlés egyhangúlag magáévá tett. A 900 tagot számláló bizottság névsorában a 127-ik helyen találjuk Deák Ferencz nevét is, a ki e megtiszteltetést márczius 12-én kelt levelében köszönte meg a vármegye közönségének.
Ezután következett az októberi diploma és az 1861 január 16-án kelt leírat megvitatása. Az első szónok Latinovits Vincze volt, a ki felíratot javasolt, melyben kimondassék, hogy a vármegye szorosan ragaszkodik az 1848-ik évi törvényekhez. Ezt követte Mártonffy Károly indítványa, a ki még tovább ment; ő többek között az októberi diplomát érvénytelennek kívánta nyilvánítani, egyszersmind kijelenteni kéri, hogy a vármegye az 1848-iki törvényekhez betű szerint ragaszkodik. Ez a felszólalás azután hosszas vitát vont maga után; végre Magyar Imrének azt az indítványát fogadták el, hogy a felírat ügyében szűkebb bizottság küldessék ki, mely a legközelebbi közgyűlésre javaslatot terjesszen elő. E nagy jelentőségű tanácskozásokra vonatkozólag az 1861-ik évi közgyűlési jegyzőkönyvekben a következőket találjuk feljegyezve:
Bizottmányi tag Latinovits Vincze úr ez alkalommal, történeti adatokkal támogatva, elősorolván Magyarország ezredéves alkotmányán három és félszázad óta az osztrák kormány által ejtett sérelmeknek csoportos lánczolatát s kiemelvén, miként Ő Felségének m. é. October 20-án k. Diplomáját oly ténynek tekinti, mely a fejedelmet, és a Nemzetet egyiránt kötelező erővel biró sanctio pragmatica eme két oldalú kötésnek a nemzet jogait biztosító pontjait sarkaiból tökéletesen kiforgatja, midőn nem csak az 1848-ik fejedelmileg szentesített, és hongyűlésen kívül meg nem másítható, módosítható vagy éppen megsemmisíthető törvények ellenére az 1847-iki állapotnak eltorzított visszaállítását czélozza: hanem egyszersmind a magyar országgyűlés az öszves Nemzet független közegének egy eddig nem ösmert testület, úgy nevezett birodalmi tanács befolyásától függővé teszi: ugyanazért indítványoza, miszerint a megye határozatilag mondja ki: 1-ször, hogy alkotmányos működése terén az 1848-ki, fejedelmileg szentesített törvényeket kiindulási pontul fogadja. 2-or, hogy ezek alapján semmi oly kormány elvet, és intézkedést, mely az 1848-ki törvényekbe ütközik, bár legyen az ideiglenes is, törvényesnek el nem ösmérheti. 3-szor, Mondassék ki: miként bizalmasan várja, és reményli. Ő felségétől a külföldre menekült honfiaknak minden kivétel, szabad és bántalom nélküli hazatérhetését, minélkül Europa jelen válságos körülményei között az ország mai átalakulási korszakában minden igaz lelkű hazafitól óhajtva várt béke áldásait biztosítva lenni nem látja - s mivel - 4-er, a népnevelés, és vallási buzgalom főtápja az azt kezelőkben helyezett bizalom: ez oknál fogva fejeztessék ki azon általános óhajtás, miszerint a Jezus rendbeli szerzeteseknek, mint a nép egyetemes ellenszenvével bíró társulat, törvényeink értelmében az országbol legott távolítassanak el. - Továbbá indítványozá, hogy ezen 4. pont értelmében egy felírás Ő felségéhez terjesztessék fel, minek kapcsában felolvastatott, és meghirdettetett Ő cs. kir. felségének f. é. Nagyboldogasszon hava 16-ról 721. sz. a. Bécsben kelt leirata, minél fogva minthogy némely megyék a bizottmányok választásait arra használják fel, hagy azoknak tagjai közé egyéneket sorozzanak, kik a birodalom fennállásának, s az uralkodói jogoknak kiengesztelhetetlen ellenei, kik a külellenséghez csatlakozva, az ország 243békéjét alattomos öszveesküvésekkel, s lázításokkal veszélyeztetik, miután továbbá az adórendszer jövő megállapítása körül elágazó nézetek tüzetes adómegtagadásra zsákmányoltatnak ki, és a legszükségesb átmeneti intézkedések, mellyeket a személyes és vagyonbátorság, s a magánviszonyoknak újabb bonyodalmaktóli megoltalmazása tett nélkülözhetlenekké, mellőztetni, s felforgattatni szándékoltatnak, - minthogy folyton egyes megyék a közbátorság fenntartásának ürügye alatt a nemzetőrséget a köznép terheltetésével felállítani, és felfegyverezni készülnek, a megyebeli tisztviselők fizetéseinek szervezésénél pedig a kormányszékeknek kellő befolyását egészen mellőzik - s végre, midőn egy némely megyék magukat minden kormányzati behatáson kivül helyeztetik, és egy törvényes jogaik korlátain messze túlterjedő független állást követelve, már szinte minden államhatalmakat magokhoz ragadni nem átallanak: hivatkozva az 1790: 3-ik t.-czkre rendeltetik. 1-ör, hogy mindenütt, hol a birodalom határain kivül tartózkodó hűtlen, és felségsértő, vagy oly egyének választattak bizottmányi tagokul, kik a birodalom ellenségeihez szegődve Ő felsége, s az állam ellen jelenleg is vétkes merényleteket terveznek, ezen választások semmiseknek és érvényteleneknek tekintessenek. 2-or, megparancsoltatik: miszerint az egyenes adó behajtásának, s közvetett adózásoknak megakadályoztatására irányzott minden nemű közvetlen, vagy közvetett kisérletek vagy határozatok, s bárminemű adókivetések szoros felelet terhe alatt mellőztessenek, s minden efféle végzések rögtön megszüntetvén, ennek foganatosításáról a magyar kir. helytartótanácsnak haladéktalanul jelentés tétessék. 3-or, a jövő országgyűlés megállapodásáig, s illetőleg az országbíró által teendő ideiglenes javallatok feletti intézkedésig minden határozatok érvényteleneknek nyilváníttatnak, mellyek a m. é. mindenszent hó 20-án kelt legfelsőbb elhatározás által ideiglen fenntartott törvénykezési intézkedések megszüntetésére, vagy tevékenységük megzsibbasztására irányozvák; - utasítván egyszersmind az országban létező törvényszékeket, miként a még hatályban lévő törvényeket a szabályokat az említett időszakig pontosan és lelkiisméretessen alkalmazzák, miután ezek az országnak és egyeseknek érdekében véglegesen csak rendes törvényhozási tárgyalás útján változtathatnak meg. 4-er, Miután az 1848-ki törvényeknek átvizsgálása s illetőleg módosítása, megszüntetése, vagy megerősítése, úgy szinte azoknak m. é. Mindszent hó 20-án kelt legfelsőbb elhatározássali kiegyenlítése a f. é. Szt György hó 2-án öszvehívandó országgyűlésére utasíttatott, s azoknak tettleges életbeléptetése olly kérdésekkel függ össze, mellyeknek egy oldalú elhamarkodott megoldása, az elmult idő alatt keletkezett viszonyokat és érdekeket veszélyeztethetné, s miután ezen törvényeknek hatályba léptetésükkel öszvekapcsolt kérdéseknek elhatározása legérettebb megfontolás és meghányás tárgya, mely sem egyeseket, sem egyes Megyéket nem illethet: ennél fogva az ezen törvények tettleges foganatosítása iránti minden kisérletek szigoruan megtiltatnak, s azok a legkomolyabb eszközökkel akadályoztatni rendeltetnek; ha a megyék részéről ezen meghagyások ellenében ellenszegülés tapasztaltatnék, a bizottmányi ülések be fognak tiltatni, s maguk a bizottmányok felfüggesztetni, vagy feloszlattatni, mi a szükség úgy kívánván, anyagi hatalommal is foganatosítandó lészen. A fennérintett indítvány s az imént kapcsolatban felolvasott k. leirat feletti hosszasb vitatkozások fonalán határoztatott: Ámbár Ő felségének m. é. Oktober 20-án kiadott k. "Manifestuma" tekintvén azt, hogy az által az ország és nemzetnek alaptörvényileg biztosított függetlensége idegen érdekeknek alárendeltetett - a nemzet törvényes igényeit korántsem elégítette ki: mindazonáltal a megye közönsége folyton ama hiedelembe ringatta magát, miszerint Ő felségének Európa jelen válságos perczeiben az öszves birodalom nehéz viszonyaihoz képest tett kezdeményező intézkedése csupán átmeneti hidat képezend, mellyen Ő felségének koronás elődje által szentesített törvények védpaizsa alatt a nemzet egy leviharzott évtized keserves szenvedései után majdan alkotmányos átalakulásának boldogító országába bizton eljutni fog; eme hiedelmét növelte mindinkább Ő felségének m. é. Deczemberben 27-én kelt e megye az anya hazáhozi visszacsatolását elrendelő k. leirata. E tény az összves Nemzet átalyános óhajtásával találkozott, s e megye közönsége, különösen ez intézkedésben Ő felsége atyai gondoskodása, s a hű magyar nemzetet kiengesztelő legmagasabb szándékának további bizonyítékát látta; minél inkább meggyőződve lőn, hogy a hazán ejtett legfőbb sérelemnek megszüntetése, vagyis a trónt, és nemzetet egy iránti erővel kötelező sanctio pragmatica ellenére Szent István koronájától elszakított részek, és megyék az anyahazáhozi visszacsatolása és keblezése, e szerént a közös haza csonkíthatlan területének mindenek előtti kiegészítése oly mulhatlan feltét, mi nélkül ezredéves alkotmányunk helyreállításának nagy munkáját sikeresen megoldani nem is lehet. Azonban midőn e megye magát ily kedvező kilátásokkal kecsegteté, nem kevés agálylyal értesült mai ülésében Ő felsége f. é. boldogasszon hó 16-tól 721 szám alatt kelt k. leirata tartalmáról, nem ugyan, mintha annak vádoló vagy intő szózata reá alkalmazható lenne; de mivel abban oly vészteljes elvek magvai elhintvék, mik egy szebb jövő utánni reményének alig fakadozni kezdett virágaira fonyasztólag hatnak; miután a megyei élet törvényes helyhatósági függetlenségét Democles kardja alá helyezik, s ismételt tönkre tevéssel fenyegetik. A megye Közönsége nem kivánván ez úttal sem a k. Diploma intézkedéseit közjogi szempontból elemezni, sem pedig a k. leirat indító okait megvizsgálni, de kötelességének ősmeri teljes meggyőződését tartózkodás nélkül kinyilvánítni, miszerint ha némely megyéknél az önkormányzás buzgósága a tizenegy évi kényuralom vaspálczája alatt elfojtott érzelem, - fájdalmának többé nem gátolható kitörései között netán törvényszabta határain túlterjeszkedett volna is, eme visszás állapot kútforrását egyedül Ő felsége fentebb is említett kibocsájtványa a nemzet törvényés óhajtását ki nem elégítő félrendszabályaiba, a tizenegy évig tartott önkénykormány dicsőség, és áldás nélküli rendszerének még mindig fennálló maradványai, a mostani magyar kormány kelletén túl több ideig tartott hallgatagsága, s az annyira óhajtva vált országgyűlésnek késleltetésébe mint még annyi tényezőkbe felkeresni kell. Mindíg meghajolt a megye közönsége, s meghajolni fog alattvalói törhetlen hűséggel a m. örökös királynak az 1790. 3. t. cz. megállapított jogai előtt, de egyszersmind nem titkolhatja szilárd ragaszkodását is az 1790. 10. t.-cz. által biztosított nemzeti függetlenségéhez, s ugyan azért, midőn Ő felsége által k. kijelölt tért elfoglalja, kijelenti a) hogy miután az 1848-ki fejedelmileg szentesített, e szerint kötelező erővel bíró törvényeket országgyűlésen kivül sem változtatni, módosítani, vagy éppen megszüntetni nem lehet, ezen törvényeket alkotmányos helyhatósági életének alapjául akép valja, miként törvényes működése körét 244az erőszak eszközeinek mellőzésével a lehetőség határáig terjeszteni fogja. b) hogy mint azon m. kormányszékek, s egyéb hatóságok, mellyek az első pontban idézett törvények ellenében fennállanak, törvényeseknek el nem ösmerhetvén: azok intézkedéseit csupán Ő felsége iránti határtalan kegyeletből legközelebbi hongyűlés általános rendelkezéséig, a mennyiben az ország törvényei s Nemzetközi jogokba nem ütköznék, elfogadandja, míg minden ezekkel ellentétben lévő cselekményektől segedkezését határozottan megtagadni fogja, nem lévén a megye helyhatósági jogának fogalmával egyezhető, miszerint törvénytelen végrehajtások eszköze légyen. c) bizalommal várja, és reményli, miként Ő felsége az átszenvedett multnak emlékére feledés sűrű fátyolat vetve, a külföldön száműzésben lévő honfiak minden különbség nélkül hazájukban leendő szabad visszatérhetését, és amúgy is idegen törvényszékek által hozott itéletek alapján lefoglalt és elkobzott javaik visszaadatását, s illetőleg megtérítését mielőbb k. elhatározni fogja, s végre d) bizalmát és teljes reményét fekteti Ő felsége által legközelébb egybehívandó országgyűlés, mint a Nemzet egyedüli törvényes közegének hazafias eljárásába, melynek feladata ez átalakulási korszak még mutatkozó nehézségeit kiegyengetni, s az ország törvényes állapotjának mielőbbi helyreállításával a felséges trón és Nemzet közt fennálló kapcsolat szilárdítását eszközölni. Mely határozat érintett négy pontjairól Ő felsége jobbágyi hódolattal értesítetni rendeltetvén, a felirás szerkesztése, s annak első Ülés alkalmavali előterjesztése Nikolits Izidor bizottmányi tag úr elnöklete alatt Latinovits Vincze, Mártonffy Károly, Milassin Jakab, Koczik Pál és Aszt Nándor urakból kinevezett Választmányra bízatott.
A február 21-én megtartott bizottmányi közgyűlésen alakították meg az alkotmányos tisztikart. Rudics főispán az első alispáni állásra Pál Antalt, Latinovits Mórt, Pilaszanovits Lajost és Cseh Antalt jelölte ki. Miután az utóbbi kettő visszalépett, Pál Antal és Latinovits között szavazásra került a dolog. Pál Antalt 385 szavazattal 223 ellenében első alispánná választották meg. A másnap tartott folytatólagos közgyűlésen Zákó Pétert közfelkiáltással másodalispánná, Aszt Nándort főjegyzővé, Mártonffy Károlyt főügyészszé választották. Ugyane közgyűlésen olvasták fel a király február 14-én kelt leíratát, melyben az országgyűlést április 2-ára egybehívja s a vármegyét a képviselőválasztások megejtésére szólítja fel. E leírat következtében a képviselő-választásokra a szükséges előmunkálatok is nyomban megkezdődtek.
Időközben Szabadka város is megtartotta tisztújítását, Pacséri Szucsics Károly cs. kir. kamarás hétszemélynök kiküldött biztos elnöklete alatt, mely alkalommal nagyobbára független érzelmű hazafiakat választottak meg.
A lelkes hangulatba ismét visszataszító hangok vegyültek. Újvidéken, a szerb mozgalmak főfészkében, márczius 2-án falragaszok jelentek meg az utczákon, melyek a püspöki nyomdában készültek. A falragaszok, "A nép szava Isten szava" és "A szerb nép szózata" czímmel voltak ellátva és a szerb nép kívánságait tartalmazták, a többek között a vojvodina visszaállítását. A vármegye közönsége, mely márczius 5-én tartott közgyűlésén értesült a szerbek újabb fészkelődéseiről, elhatározta, hogy a vármegye necsak a közigazgatást, hanem a törvénykezést is vegye át. Ezen a közgyűlésen állapították meg a vármegye költségvetését is. A vármegye megrongált székházának helyreállítása czéljából is 23.533 forintra volt szükség. Mivel még a házipénztár nem volt megalakítva, addig is, míg a kivetendő összeg beszedetnék, az egyes uradalmakat és községeket felszólították, hogy a rájok eső háziadó-illetékeket előlegezzék. E felszólítás következtében a gróf Chotek uradalom 10.000, id. Szemző János 3000 és Becse község több ezer forintot előlegezett.
Képviselő-választások.
Márczius havában voltak a képviselő-választások. Szabadkán, hol márczius 20-án tartották meg a képviselő választást, az I. kerületben Czorda Bódogot, a II. kerületben Vojnits Lukácsot választották meg. A vármegyében a képviselőválasztások nagyobb hullámokat vertek. A rigyiczai kerületben erős küzdelem után Allaga Imre győzött, báró Redl Lajos ellen. Az apatini kerületben szintén erős mérkőzés volt és Simics Józsefet választották meg Latinovits Mór ellen. A kulai kerületben Jámbor Pál, az 1848-ban volt jankováczi plébánost, a 10 évig számkivetésben élt hazafit választották meg gróf Erba-Odescalchi ellen. Ókanizsán Kiss Jakabot, Óbecsén Bende Józsefet, Ómoraviczán Baltagi Mórt, Hódságban Szemző Mátyást, Bácsban Zákó Sándort, Petrováczon Sztehló Józsefet, majd ennek lemondása után ifj. báró Rudics Józsefet, Almáson Piukovics Mihályt választották meg. Baját Latinovits Vincze, Újvidéket Branováczky István, Zombort Korics Gáspár képviselte.
Mivel az országgyűlési pártok még nem voltak megalakulva, a megválasztott képviselőknek csak személyes programmjuk volt. Az országgyűlés összeülése után azonban már kialakult a két főpárt, a felirati, mely a trónbeszédre felirattal akart válaszolni és a határozati párt, mely a felirat helyett határozni akart. A június 5-én tartott szavazás alkalmával a felirati párt győzött, mely alkalommal 245a vármegye képviselői közül Branováczky István, Vojnits Lukács, Kiss Jakab, Állaga Imre, Bende József, a Deák Ferencztől készített felírat elfogadása mellett szavaztak, ellenben Korics Gáspár, Czorda Bódog, Latinovits Vineze, Jámbor Pál, Simics József, Zákó Sándor, Ballagi Mór a határozati javaslatot támogatták, Szemző Mátyás pedig tartózkodott a szavazástól. Habár a felirati párt győzött, a bécsi kormány augusztus 22-én kelt császári rendelettel az országgyűlést feloszlatta.
A vármegye ellentállása.
Az országgyűlés feloszlatása már előre vettette árnyékát. Bács-Bodrog vármegye, mely már az augusztus 5-én tartott közgyűlésen értesült, hogy az országgyűlés felírata mily kedvezőtlen fogadtatásban részesült felülről, különösen az 1861 július 21-én kelt leírat híre keltett megdöbbenést, Pál Antal első alispán indítványára kimondotta, hogy a megye közönsége az 1848-ban szentesített törvényeket tartja kötelezőnek; ennek következtében semmiféle oly erkölcsi kényszernek engedni nem fog, mely alkotmányellenes rendeletek végrehajtására vonatkozik. A többi törvényhatóságok azonban ennél tovább is mentek. Pest vármegye az augusztus 26-án tartott közgyűléséből köriratot intézett a társtörvényhatóságokhoz, melyben azokat felkéri, nyilatkoztassák ki, hogy az országgyűlés óvásához mindenben hozzájárulnak és minden betűjéhez ragaszkodnak. Bács-Bodrog vármegye szeptember 2-án tartott közgyűlésében foglalkozott ezzel az átírattal, melyet magáévá téve, hasonló feliratot intézett a helytartó-tanácshoz. Ugyanazt tette Szabadka város is a szeptember 11-én tartott közgyűlésében és többek között erélyesen tiltakozott a honvédsegélyző-egyesületek betiltása ellen is.
Cs. kir. biztos kiküldése.
Gróf Forgách Antal, főkanczellárrá történt kineveztetése után, azonnal hozzáfogott a vármegyék megrendszabályozásához. A reakczió e sötét lovagja szeptember 22-én, Bécsből a következő leíratot intézte a vármegye főispánjához "Bács-Bodrog vármegye f. évi szeptember 2-án tartott közgyűlésében Pest vármegyének hibás példáját követve és annak felszólítása által indíttatva, a lefolyt országgyűlésnek ő csász. kir. ap. felsége által feloszlatása iránti tiltakozását egész terjedelmében elfogadta, magáévá tette és ezt jegyzőkönyvileg is kijelenteni elfogadta és elhatározta, ekkép tehát törvényhatósági jogain messze túlhaladva Ő felsége jogait megtámadni merészelte; ekkép a megyei bizottmány végkép feloszlattatik, és Piukovics Ágoston, volt megyei törvényszéki elnök királyi biztosi minőségben kiküldetik és oda utasíttatik a főispán, hogy addig is minden bizottmányi vagy nyilvános gyűlést tiltson el és a mint Piukovics Ágoston átveszi hivatalát, a főispáni állás is megszűnik." Rudics főispán e leíratot szeptember 27-én futárral azonnal átküldte a Nemesmiliticsen lakó alispánhoz és egyúttal tudtára adta, hogy bárminemű gyűlés megtartását eltiltja. Kéri az alispánt, hogy a leírat sokszorosítása iránt intézkedjék. Pál Antal alispán mindennek ellenére október 6-ra értekezletre hívta egybe a vármegyei tisztikart, mely tudomásul vette a leíratot és beadta lemondását; de mivel a rögtöni visszavonulással a közigazgatás megakadt volna és a közbiztonság veszélyeztetve lett volna, a tisztikar hajlandónak nyilatkozott november 1-ig hivatalban maradni; a bizottmány feloszlatása miatt pedig Ő felségéhez felíratot intéztek.
Piukovics Ágoston október 18-án Zomborba érkezvén, így köszöntött be a főispáni lakás kulcsárához: "Hallja kend! Én vagyok Piukovics Ágoston császári királyi biztos, ha azonnal ki nem nyitja kend a főispáni lakást, ágyúval fogom azt elfoglalni." Piukovics azonnal hozzálátott az új tisztikar szervezéséhez. Mivel a jobb hazafiak nem voltak hajlandók az önkényuralom alatt szolgálni. csak hosszas fáradozás és rábeszélés után tudta a vármegyei tisztikart megalakítani. A régi tisztikarból csak igen kevesen vállalkoztak arra, hogy a törvénytelen rendszernek segédkezet nyujtsanak. Végre november elejére mégis összetoborozta tisztikarát. Első alispán Kovacsics Antal cs. kir. tanácsos, másodalispán Athanaczkovics Trifun, főjegyző Sebők József lett. November első napjaiban az alkotmányos tisztikar is visszavonult, s a közigazgatást ismét az önkényuralom emberei teljesítették.
Szabadkának sem volt sokáig alkalma, hogy alkotmányos érzületének kifejezést adjon. A november 4-én megtartott közgyűlésében még felszólalt a vármegyei bizottmányok feloszlattatása és a közgyűlések betiltása ellen, de másnap Forgách Antal főkanczellár már feloszlatta a képviselő-testületet, mire a november 11-én tartott rendkívüli közgyűlésen a tisztikar beadta lemondását, melyet rögtön felterjesztettek a helytartó tanácshoz. Ez azonban a tisztikar 246lemondását nem fogadta el, hanem utasította a tagokat, hogy további intézkedésig maradjanak meg hivatalukban. A helytartótanács az év vége felé Flatt Endrét nevezte ki polgármesternek, kinek a Mukics János vezetése alatt álló bizottmány készségesen átadta a városi helyhatóságot. (Források: Közgyűlési jegyzők. 1861. évf. Millenn. Tört. X. 569-592. Donoszlovits Vilmos: Alkotmányos mozgalmak Bács-Bodrog vármegyében az 1860-61. években. Iványi Szabadka tört. I. 520-540.)
A Piukovicstól kinevezett tisztikar eleintén sok nehézséggel küzdött, minek következtében az ügyek elintézésére körül, különösen a törvényszéken, oly nagymérvű hátralék támadt, hogy feldolgozása évek munkájába került. 1861-62-ben mégis sikerült a kir. biztosnak a vármegyei tisztikart úgy szerveznie, hogy többé fennakadás nem történt.
1863-ban némi változás történt a vármegyei tisztikarban. Kovacsics 1863 május havában lemondván az első alispánságról, helyébe Latinovits Mórt nevezték ki. Athanaczkovics Trifun megmaradt a másodalipáni tisztségben és a törvényszék elnöke is volt. Ugyanez évben szervezték a harmadalispáni tisztséget is. Harmadalispánná Kovácsfi Alajost nevezték ki. A főjegyzői tisztet, Sebők József lemondása után Aszt Nándor foglalta el, a ki e tisztet 1849-ben a nemzeti kormány, valamint az 1861-iki rövid ideig tartó alkotmányos korszak alatt is viselte, hogy 1863-ban mégis hivatalt vállalt, ez annál feltűnőbb, mert 1849-ben is a szélső áramlathoz tartozott s ő volt az, a ki a debreczeni függetlenségi nyilatkozatra a kormányhoz intézett feliratot szerkesztette.
A közigazgatás minden szála Piukovics cs. kir. biztos kezében összpontosult; Piukovics az alispán hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy az alispán voltakép nem volt más, mint a középponti igazgatás hivatalfőnöke. A vármegyei választmányok mind megszüntetik, csupán a gazdasági ügyekre nevezett ki a cs. kir. biztos egy bizottságot. Teljesen korlátlanul intézte a vármegye ügyeit és mivel a vármegye vezérférfiai távol tartották magukat mindentől, ellentállásra nem talált, de támogatásra sem. Csak az adóbehajtás okozott nehézségeket. Szabadka város már 1861-ben megtagadta az adó behajtását s a városi pénztárba begyűlt adóknak a cs. kir. adóhivatalokba való beszolgáltatását. Szabadkán katonai karhatalommal vitték el a polgármesteri hivatalból az adókönyveket és a beszolgáltatott adót, a hátralékosok ellen pedig szintén katonai karhatalommal vezettek végrehajtást és 1862-63. években a vármegye több községeiben szintén csak katonai segítség mellett lehetett az adót beszedni.
1862-ben a közbiztonság is nagyon gyenge volt. Az Alföldön elszaporodott betyárok s rablók ellen egyes községeket fel kellett fegyverezni, sőt az 1862-63. években rögtönítélő bíróságokat kellett felállítani. Ehhez járult az 1863-64-ben országszerte fellépő ínség is, mely a vármegyét sem kerülte el. Az 1863. év nyara oly forró és száraz volt, hogy a kútak kiszáradtak és a vetések tönkre mentek. A kormány 60.000 forintot utalványozott a cs. kir. biztosnak, az ínségesek felsegélyezésére, a kik azonkívül a Tisza-szabályozási munkálatoknál és más közmunkáknál nyertek alkalmazást. De mindez csekély volt az általános nyomor enyhítésére. Szabadkán egymagában 21 ezerre tették az ínségesek számát, a kik közül a város négyezret látott el egész télen át kenyérrel. Az ínséghez járult az 1864-ben kiütött marhavész is, melynek meggátlására hasztalannak bizonyult minden óvóintézkedés; csak november havában, a hideg beálltával kezdett némileg szűnni a járvány, mely főleg a vármegye éjszaki felében az egész marhaállományt tönkretette. Ebben az évben a vármegye lakossága között a sülykór is szedte áldozatait.
Schmerling és rendszerének bukása siettette a nemzet és az uralkodó kibékülését. Deák Ferencz husvéti czikke megtörte a jeget. Az uralkodó júniusban személyesen jött Budára s meglátogatva a pesti városligeti mezőgazdasági kiállítást, Scitovszky bíbornok-érsek üdvözlő beszédére válaszolva, kijelentette azt a határozott akaratát, hogy Magyarország kielégítést nyerjen. A változott viszonyokat előre jelezte Rudics Józsefnek 1865 augusztus 26-án főispánná történt kinevezése, a ki mellett azonban Piukovics Ágoston továbbra is megmaradt királyi biztosi minőségben.
Ő felsége 1865 szeptember 17-én kelt elhatározásával az országgyűlést deczember 10-ére hívta össze és ezzel nyomban megindult a képviselőválasztók összeírása s a választókerületek felosztása is. A középponti választmány, melynek 247elnökévé Zákó Pétert, a vármegye volt másodalispánját választották meg, november 29-ére tűzte ki a képviselőválasztásokat, melyek néhol heves küzdelmek között folytak le és élénken igazolták, hogy a vármegye túlnyomó része Deák Ferencz köré csoportosult. Az 1861-iki határozati párthoz tartozó képviselők több helyen kibuktak, számos új erő került a képviselőházba. Az almási kerületben ifj. báró Rudics Józsefet 1087 szavazattal 219 szavazat ellenében választották képviselővé. Apatinban Armbrust Pétert, Hódságon Szemző Mátyást egyhangúlag valasztották meg. Kulán Jámbor Pált, az 1861-iki képviselőt ismét megválasztották. Ómoraviczán Vojnits Barnabás 427 szótöbbséggel győzött Ballagi Mór ellen. Magyarkanizsán Kiss Jakabot, az 1861. évi képviselőt, Óbecsén Miletica Szvetozárt. Kulpinban Dimitrevics Milos szolgabíró 455 szavazattal győzött Bende Imre futaki plébános ellen. Tovarisován Milutinovics Szvetozár, Szabadka város bíráját választották meg. Baján Tóth Kálmánt, a koszorús költőt, a város szülöttét választották meg. Újvidék Branováczky Istvánt küldte fel az országgyűlésre, a ki 1861-ben is képviselte a várost. Szabadka Czorda Bódogot és Vojnits Lukácsot. Zomborban Mihajlovics Miklós, kanczelláriai tanácsos, a szerbek jelöltje, a kit különben a hivatalos világ is támogatott, 522 szótöbbséggel győzött Korics Gáspár, az 1861. évi képviselő ellen. Rigyiczán a választás nem volt megtartható, miután a választók névjegyzéke nem készült el.
Kibékülés.
Az 1865 deczember 10-én megnyílt országgyűlésnek az volt a feladata, hogy az uralkodó és a nemzet között a teljes kibékülést helyreállítsa. Alig fogott azonban munkájához, midőn az olaszokkal és a poroszokkal kiütött háboru a tanácskozásokat hosszabb időre megakasztotta. A háborút követte a kolerajárvány, mely 1866 szeptember havában ütött ki s főleg a Duna és a Tisza mentén terjedt el. Legtöbb áldozatot szedett Apatin, Csonoplya, Bajmok, Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Óbecse, Ráczmilitics, Bogojeva, Ómoravicza, Baja, Szenttamás, Doroszló és Bikity községekben. Szabadkát a járvány kikerülte, de október havában Tavankút-pusztán szedte áldozatait. Csak a hidegebb időjárás vetett véget e járványnak.
Az 1866 november 19-én újból összehívott országgyűlés ismét felvette a kiegyezési tárgyalásokat, melyek az 1867. év első hónapjaiban eredményes befejezést nyertek. A második felelős miniszterium megalakulásával az alkotmányos élet ismét kezdetét vette a vármegyében. A minisztérium megalakulása után Rudics József főispán megvált állásától; helyébe a kormány április 20-án Mihajlovics Miklóst nevezte ki. Április 17-én Piukovics Ágostont is felmentették állásától.
Az alkotmányos élet visszaállításával a vármegyei közigazgatás ismét az önkormányzat kezébe került vissza. Ennek az utolsó 42 évnek végbement fejlődését és küzdelmeit a következő fejezet ismerteti.
Befejezésül közöljük Bács, illetőleg Bács-Bodrog és Bodrog vármegyék főén alispánjainak névsorát, a, török hódoltságtól kezdve, napjainkig.
Fő- és alispánok 1698-tól máig.
Bács, illetőleg Bács és Bodrog vármegye főispánjai: Széchenyi Pál kalocsai érsek 1698 október 16-1710 május 22., gróf Csáky Imre kalocsai érsek 1710 junius 1-1732 augusztus 28., Zajezdai gróf Patachich Gábor Hermán kalocsai érsek 1733 április 20-1745 deczember 5., Kőrösszegi és adorjáni gróf Csáky Miklós kalocsai érsek 1747 május 31-1751., báró Klobusiczky Ferencz kalocsai érsek 1751 július 30-1760 április 5., gróf Németújvári Batthyány József kalocsai érsek 1760 május 22-1776 január 1., gróf Futaki Hadik András 1776 január 26-1785 május 10., Dezséri Bachó János kerületi főispán 1785 április 17-1790 február 15., gróf Futaki Hadik András 1790 márczius 3-márczius 12., Ürményi József kir. személynök 1790 márczius 19-1802., báró Aszódi és Podmanini Podmaniczky József 1802 április 9-1823 május 11., Radványi gróf Győry Ferencz 1824 deczember 30-1839 április 23., Almási Rudics József 1837 május 18-tól főispáni helytartó, 1841-től főispán 1848 július 27-ig, Szentgyörgyi Horváth Antal 1848 július 27., Csernojevics Péter 1848 április 27-július 24., kormánybiztos, Szentkirályi Mór 1848 július 24-augusztus 26., Beőthy Ödön 1848 augusztus 26-1849 januárig kormánybiztos, Hunkár Antal 1849 január-február 12. kormánybiztos, gróf Batthyány Kázmér vezérfőispán 1849 február 12-április 18., Haczel Márton kormánybiztos 1849 április 18-augusztus 1., Latinovits Károly ideiglenes császári biztos 1849 augusztus 16-október 10., Nikolits Izidor cs. kir. főbiztos, utóbb tartományi főnök 1849 október 10-1861 január 15., báró Almási Rudics József 1861 január 15-1861 szeptember 22., Piukovics Ágoston cs. kir. biztos 1861 szeptember 22-1867 április 17., báró Almási Rudics József 1865 augusztus 26-1867 április 20., Mihajlovics Miklós 1867 április 20-1869 szeptember, Mártonffy Károly 1871-76., Vajszkai és Bogyáni Gromon Dezső 1876 augusztus 10-1880 október 14., Sándor Béla 1880. deczember 7-1895., Bajsai Vojnits István 1895 junius 6-1901., Latinovits Pál 1901 nov. 18-1906., Fernbach Károly 1906 ápr. 28-tól.
Alispánok: Balogh Ferencz 1703., báró Pejacsevics György I., Skvarics János II. vagy helyettes 1712., báró Pejacsevics György I., Urbanecz Mátyás II. 1714., Török György I., Urbanecz Mátyás II. 1717., Imre János I., Urbanecz Mátyás II. 1718-19., Imre János I. Zichy Ádám II. 1720., Zichy 248Ádám I., Hammerschmied Antal Ferencz II. 1721., Zichy Ádám I. 1723., Daróczy 1724., Radics János I. Hammerschmied Antal Ferencz II. 1725., Radics János I. 1728-29., Szentgyörgyvölgyi Csupor Ádám II. 1729., Szentgyörgyvölgyi Csupor József Ádám I. Kelemen János II. 1730., Tajnay Mihály I., Csejtei Pál 1734-39., Csupor Ádám I., Csejtei Pál II. 1740-48., Csupor Ádám I. Latinovits Péter II. 1748-52., Tajnay Mihály I., Latinovits Péter II. 1752-59., Latinovits Péter I. Pécsi Ferencz II. 1759-62., Latinovits Péter I., Pécsi Ferencz II. 1762-67., Latinovits Péter I., Lipkay Zsigmond II. 1767-1773., Lipkay Zsigmond I., Boczor István II. 1773-1777., Lipkay Zsigmond I., Piukovics Antal II. 1777-1781., Kovács József I., Piukovics Antal II. 1781-1785., Latinovits János I. 1786-ban kineveztetett. Kruspér Antal II. 1787-ben kineveztetett. Kruspér Antal I., Odry András II. 1789-ben kineveztettek. Kovács József I., Piukovics Antal II. 1790., Kovács József I., Pacséri Odry András II. 1791-97., Odry András I., Latinovits Tádé II. 1797-1801., Odry András I., Bajsai Vojnits Fábián II. 1801-1811., Odry András I. 1811-1822., Vojnits Fábián II. 1811-1819., Szucsics József 1819-22-ig II., 1822-25-ig helyettes I. alispán. Szucsics József I. Antunovits Albert. II. 1825-28., Szucsics József I., Antunovits Albert II. 1828-1830., Antunovits Albert I., Bajsai Vojnits Antal II. 1830-1832., Pacséri Odry József I. Almási Rudics József II. 1832-1838., Pacséri Odry József I. Almási Rudics Dániel 1838-1843., Rudics Dániel helyébe Knézy Antal 1841-43. II., majd 1843-45-ben I. alispán. Knézy Antal I., Latinovits Károly II. alispán 1845-1848., Piukovics Ágoston II. alispán 1848 július 29., Putnik Béla I., Latinovits Zsigmond II. 1849. áprilisig, az utóbbi helyébe, Karácsonyi Lipót 1849 április 8-ától. Piukovics Ágoston I., Karácsonyi Lipót II., 1849 szeptember, Pál Antal I., Zákó Péter II. 1861. február 21-november 16., Kovácsics Antal I., Athanaczkovics Trifun II. alispán, kinevezettek 1861. november 16-1863. Latinovits Mór I. Athanaczkovics Trifun II. és Kovácsfi Alajos III. 1863-67., Pál Antal I., Zákó Péter II. 1867 június. 4-1871 deczember 28., Aszt Nándor III. 1867 június-1868 június 22., Koczik Pál 1868 június 22-1871. deczember 28., Lovászy Mihály 1871 deczember 28-1878 augusztus 29 (†)., Sándor Béla 1878. szeptember 12-1880 deczember 7., Schmausz Endre 1881 január 10-ig, 1883-ban másod- és 1889-ben harmadízben megválasztatott, 1895 július 8-ig, midőn Szabadka város főispánja lett. Karácson Gyula 1895 október 8-tól, újra megválasztva az 1895 deczember 19-én tartott vármegyei tisztújítás alkalmával. Ifj. Vojnits István 1906 decz. 30-tól.
Bodrog vármegye főispánjai: gróf Tournon Honrik 1699-1703., Fogarasföldi gróf Nádasdy Pál 1714-1721., Czobor-szent-mihályi gróf Czobor Márk 1721-1728., gróf Draskovich Lipót 1746-1759., Gyaraki ifj. gróf Grassalkovich Antal 1759-1794.
Alispánok: Urbanecz Mátyás 1715 márczius 25., báró Pejacsevics György 1717 szeptember 20., Grueber (Grujber) Mihály János 1718 április óta helyettes; Urbanecz Mátyás, Grueber Mihály János helyettes 1719 márczius 3., Szlovenicz Mihály helyettes 1728 május 24-ig., Hammerschmied Ferencz Antal 1728 május 24-1729.
Bács-Bodrog vármegye főispánjai.

Mihajlovits Miklós (1867-1869).

Mártonffy Károly (1871-1876).

Gromon Dezső (1876-1880).

Sándor Béla (1880-1895).

Báró Vojnits István dr. (1895-1901).

Latinovits Pál (1901-1906).


Bács vármegye pecsétje 1699-ből.

« BÁCS-BODROG VÁRMEGYE ŐSKORA. Irta Gubitza Kálmán. KEZDŐLAP

Bács-Bodrog vármegye II.

Tartalomjegyzék

A LEGÚJABB KOR. (1867-1906) Irta Móricz Zsigmond. »