« NÓGRÁD VÁRMEGYE ŐSKORA. Írta Márton Lajos dr., a Magyar Nemzeti Múzeum őre. KEZDŐLAP

Nógrád vármegye

Tartalomjegyzék

NÓGRÁD VÁRMEGYE KÖZÁLLAPOTAI AZ 1867. ÉVI KIEGYEZÉSTŐL NAPJAINKIG. Írta Miskolczy-Simon János vm. levéltáros. »

347NÓGRÁD VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
1867-ig írta Reiszig Ede dr. történetíró, a közp. szerk. bizottság tagja.
A protestáns egyházakra vonatkozó részt Okolicsányi József földbirtokos.
A Nemzeti Intézetre vonatkozó részt Fáy Albert dr., vm. főjegyző,
a Nemzeti Intézet ügyv.-alelnöke.
I. A VÁRMEGYE TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
1. A VÁRMEGYE TERÜLETÉN LETELEPEDETT NÉPEK A MAGYAROK BEJÖVETELÉIG.
A Duna könyökétől fel, egészen a Magyar-Érczhegységig terjedő földterület, bár még a nemzeti királyság első századaiban is sűrű, szinte áttörhetetlen erdőségek borították, miként azt a felszínre került leletek is igazolják, már a történelem előtti korszakban lakott volt.
E terület, melynek déli részét a Cserhát hegység foglalja el, csak gyér népesség befogadására volt alkalmas. Mindamellett a Cserhát nyúlványaiban, a. folyók völgyeiben sűrűn akadunk őskori leletekre, melyek a magyarok beköltözése előtt e területen tanyázott népek művelődési viszonyaira, sőt néha származására is, némi világot vetnek. Ez a terület, mely földrajzilag Magyarország felső felének körülbelül a közepére esik, néprajzi szempontból is különös figyelmet érdemel, mert a legrégibb történelmi emlékektől kezdve évszázadokon át határa s mintegy elválasztó pontja volt a mai Magyarország területére nyugatról és keletről beözönlő népeknek.
Mikor időszámításunk kezdetén a római uralom a dunántúli részekben megállapodott, Magyarország felső részeiben nagyon tarka népkeverék lakott. Míg nyugaton a Dunáig terjedő terület germán népelemek birtokában volt, addig a Duna- és a Tisza-közén s a keleti Kárpátok között sarmata népek, illetőleg ennek a népcsaládnak egyik ága, a jazigok tanyáztak.
Jazigok.
A jazig nép Kr. e. 360 táján még a Don folyón innen lakott és szinte észrevétlenül jutott a Kárpátok éjszakkeleti lejtőihez. Julius Caesar idejében (Kr. e. 58-51) a jazigok már hazánk éjszakkeleti részeiben tartózkodtak s innen nyomultak nyugatra a Duna és a Tisza felé. E tősgyökeres nomád nép azonban nem tudott egy helyben maradni, az Alföldről kisebb rajokban tovább vonult és a Zagyva, a Bér patak völgyeiben ütött tanyát, mert ez a vidék a barmoknak alkalmas legelőül kínálkozott.
A jazigok és a rómaiak között már az első században gyakori volt az érintkezés. Traján császárral (98-117. Kr. u.) clientelia viszonyban voltak, de azért függetlenek maradtak és függetlenségüket a IV. század végéig megőrizték.
A gyakori érintkezés felköltötte a rómaiak figyelmét e népre. Már az idősebb Plinius († 79. Kr. u.) ismerte őket, Ptolemaeus Claudius, alexandriai író (150.), pedig már részletesebb adatokat tud róluk. Szerinte a sarmata-hegyek, vagyis az éjszaknyugati Kárpátok választották el a jazigokat a quádoktól. Ptolemaeus több városukat nevezi meg, közöttük Phileciát, mely némelyek szerint a mai Fülek helyén állott. Annyi kétségtelen, hogy a vármegye keleti szélei, a Zagyva völgye, fel egészen Fülekig, a jazigok birtokában voltak, sőt báró Nyáry Jenő piliny-i ásatásai alkalmával (1869-ben) jazigok sírjai kerültek felszínre. (Századok, 1869 427. - Severini Joannes: Commentatio Historica de Veteribus incolis Hungariae Cisdanubianae 26. 1.)
Quádok.
A mai Nógrád vármegye területétől nyugatra a germán quádok tanyáztak. Az e néptől birtokolt földterület határát élénken feltünteti az a védő sáncz- és árokvonal, mely a Dunától, az Ipoly torkolatától kezdve az Ipoly folyó jobb partján s a Búr völgyén át, némi megszakítással a Szitnya hegységig húzódik. E védő műveket a quád népek főleg a jazigok támadásai ellen emelték, a kikkel 348évtizedeken át öldöklő harczokat vívtak, sőt Tiberius alatt (Kr. u. 14-37. ), mikor a jazigok berontottak Pannóniába, a quádok verték vissza támadásaikat. Vannius, quád király, alatt (Kr. u. 19-51) már lényegesen megváltozott a helyzet. Uralkodása végső szakában, 50-ben, mikor saját rokonai támadtak fel ellene, sarmata és jazig lovasok alkották a quád sereg legtekintélyesebb részét. Alig néhány év mulva némi szövetkezés jött létre e két barbár nép között; Domitianus alatt, 90-ben, már fenyegetően léptek fel s a Duna jegén átcsapva, Pannoniát háborgatták.
A római uralom ellen folytatott küzdelem, a szomszédság, az erkölcsi és jellembeli rokonság, összehozta e két népet. Közös volt a czéljuk is, hogy a római területen raboljanak. Mind a mellett bizalmatlansággal viseltettek egymás irányában és szövetségük csak két rablónép szövetsége volt. Jól jegyzi meg róluk Tacitus; hogy a kölcsönös félelem választotta el őket egymástól. (Nagy Géza: Millenn. Tört. I. CCLXIX. )
Cotinok és ozok.
A sarmata és a germán népelemektől lakott két terület között a cotinok és az ozok tanyáztak. E két néptörzs a mai Nógrád és Zólyom vármegyék területén, valamint a borsod- és hevesmegyei erdős vidékeken lakott, tehát mintegy beékelődött a quádok és a jazigok közé.
Az ozok, a kiket történetíróink közül némelyek kelta eredetűeknek tartanak, még mielőtt Pannónia a római uralom alá került, vándoroltak át a mai Nógrád vármegye területére.
Az oz, valamint a gall cotin nép mind a quádoknak, mind a jazigoknak adófizetője volt. A cotinok főleg bányamíveléssel foglalkoztak. Ezt a foglalkozást sem a quádok, sem a jazigok nem találták magukhoz méltónak. Őket azután cotinok látták el fegyverrel, s adó fejében kardot, lándzsát és nyilat készítettek nekik. A cotinok a népvándorlás viharaiban elpusztultak, az ozok ellenben a hegyek közé vonulva, sokáig fennmaradtak. Utóbb ők is beolvadtak a szlávokba.
Rómaiak.
Marcus Aurelius császárnak a quádokon a Garamnál, 173-ban kivívott győzelme következtében, a barbárok egy ideig nem háborgatták Pannóniát. A béke azonban csak rövid ideig tartott. Az egykorú római írók állítása szerint a jazigok és a quádok 180-tól kezdve egyesülve, újból megkezdték támadásaikat a rómaiak ellen. Másfél századot meghaladó ideig azonban nevezetesebb hadieseményről nem emlékeznek meg forrásaink. A rómaiak ez alatt az idő alatt nem lépték át a Dunát, csupán a mai Nógrádverőcze táján emeltek a Szentendrei sziget védelmére őrtornyot. A IV. század közepén azonban ismét több hadjáratról emlékeznek meg a római írók.
357-ben, mikor Nagy Constantinus második fia, Constantius, hosszú táborozás után Rómát felkereste, a barbárok ismét betörtek Pannóniába. A támadást Uzafer, az ipolyvölgyi quádok fejedelme indította meg, majd a jazigok - e rablóhadjáratokban legtapasztaltabb nép - ezen a támadáson vérszemet kapva, hirtelen elárasztották Pannóniának alsó részét. Constantius e rémhírekre Illyricumba sietett, a telet Sirmiumban töltötte, mikor a jazigok és a quádok pusztításairól újabb hírek érkeztek táborába. 358 kora tavaszán Constantius Aquincumnál hídat veretett a Dunán, hirtelen meglepte a Pannónia alsó részével szomszédos törzseket s kegyetlen pusztítást vitt végbe közöttük. A megrémült jazigok és quádok a további támadást be sem várva, a Cserhát erdős hegyei közé menekültek s háborítatlanul hagyták a római sereget az Ipoly völgyén s a Garamon átvonulni Bregetionba.
A rómaiak támadása oly váratlanul érte a barbárokat, hogy további ellentállásra nem is gondoltak, hanem békéért könyörögtek. Zizais nevű, fejedelmi származású ifjú jelent meg Constantius előtt és kegyelemért esedezett. A császár megbocsátott neki, mire a többi jazig-sarmata törzsfőnökök is meghódoltak, majd követték példájukat Uzafer és Araharius quád fejedelmek. (Millenn. Tört I. CCLXXXVII. - Századok, 1868. 190-92.)
Valentinián uralkodása alatt 365-367-ben a rómaiak a Dunát a védőművek hosszú lánczolatával látták el, sőt a balparton, tehát a barbárok területén emeltek erődöket. Ez a körülmény nyugtalanságot okozott a quádok között, melyet csak fokozott a pannóniai praetor esztelen eljárása, a ki a quádok fejedelmét, Gabiniust, barátság ürügye alatt magához csalván, megölette.
369-ben a quádok ismét betörtek Pannóniába, 374-ben pedig a sarmatákkal egyesülve ismét végigdúlták Pannóniát és a mai Bécs mellett levő Carnuntum 349városát földig lerombolták. E rémhírre a császár Galliából a Dunához sietett. Miután a hadjáratra az előkészületeket megtette, Aquincumnál átkelt a Dunán és a jazig-sarmaták, majd a quádok ellen fordult. Míg az egyik sereg, melyet a császár vezetett, a jazigokat támadta meg, addig Merobaudes Carnuntumból a quádok ellen vezette a római sereget, mely minden ellentállás nélkül, pusztítva vonult át a quádok földjén.
Valentinián hada szinte akadálytalanul kelt át a Cserháton és az Ipoly völgyén, majd egyesülve Merobaudes hadával, az ősz beálltával Sabariába, innen pedig Bregetioba (Őszőny) vonult. Itt fogadta a császár a békéért könyörgő quád követeket, a kiknek mentegetődzése közben a különben is vérmes ember annyira felingerült, hogy gutaütés érte s 375 november 17-én hirtelen meghalt. (Millenn. Tört. I. CCXCII.)
A IV. század végén bekövetkezett népvándorlások zavarában a quádok és a sarmaták neve elveszett. A római élet emlékei is 380 táján megszakadnak. - A quádok és a jazigok emlékét csupán az úgynevezett pogány-temetők őrizték meg az utókornak. Ily pogány-temetőkre Pilinyben és Romhányban akadunk. Az előbbit báró Nyáry Jenő, az utóbbit Sembery István ásatta fel.
Germánok.
A vármegy e területén megfordult germán népek emlékét még a helynevek is fenntartották. Germán eredetű az Ipoly folyó (németül Eipel) neve, a mely megfelel a magyarban oly gyakori Almás névnek. Némelyek az Ipoly nevét a szláv vipluvaty=kiönt, kiköp, szóból származtatják; e nézet annál is inkább figyelmet érdemel, mert hazánk összes folyói között épen az Ipolynak van a legjelemzőbb tulajdonsága, hogy minduntalan kiönt, természeténél fogva tehát ez a szó felel meg legjobban nevének.
Pintér Sándor, a palócz nép egyik legalaposabb ismerője azonban palócz eredetűnek tartja az Ipoly folyó nevét, melyet a palócz nép ma is változatlanul Ipaónak (Ipajao) ejt ki. Ipaó a palóczok nyelvén annyit jelenthet, mint Öregvíz, Öregfolyó. Különben Pintér Sándor személyes tapasztalatai szerint a régi időben a palóczok a folyót Öregvíznek is nevezték; így az Ipolynak a jelenben is használt nevét szerinte alig adta más, mint a partjára telepedett palócz. (Pintér Sándor: Szécsény és közvetlen vidéke a honfoglalás előtti korban, 11. lap.)
Jornandes, az alább idézett történeti művében, viszont Bolliának nevezi az Ipolyt, mely mellett a svévek fejedelmei, Hunnimund és Alarik, a góthok ellen folytatott hadjáratuk alkalmával táborba szállottak. E helyet egyik történetírónk a mai Hont vármegye területére helyezve, megjegyzi, hogy a folyót a nép ama vidéken még a XIX. század elején is Ipollyának nevezte. (Tudományos Gyűjtemény , 1825. VII. 31.)
Germán eredetű helynév még Garáb, mely az ófelnémet grab=sír szóból származik. E helység az 1265. évi oklevélben még »terra monasterii de Grab« néven fordul elő. (Borovszky Samu: A Honfoglalás Tört. 90. 1.)
Hunnok.
A negyedik század végén fergetegként előtörő hunnok nemcsak a római uralmat semmisítették meg, hanem a quádokat is elűzték az Ipoly és a Garam vidékéről. 432-ben a hunnok már Pannoniában ütöttek tanyát.
Attila halálával (453.) a hun uralom úgyszólván nyomtalanul eltűnt. Vele együtt a jazig nép is; valószinüleg összevegyültek a többi meghódított népekkel.
Longobardok.
A hun uralom megdőltével german nép, nevezetesen a longobardok terjeszkedtek el Felső-Magyarországban. A longobardok előbb a mai Bécs határáig terjedő Rugilandot, majd Tato nevű királyuk (499-509.) alatt a Morva folyó termékeny völgyét szállották meg. Tato utóda, Wacho alatt (509-539.) a longobardok hatalmukat egészen a Garamig terjesztették ki. A tőlük keletre eső területen, az Ipoly völgyében, valamint a Cserhát lejtőin a quádok utódai tanyáztak, a kik ebben az időben svévek neve alatt szerepeltek. (Borovszky Samu: A longobardok vándorlása. - Századok, 1885. 668.)
Svévek.
A svévek nem tudtak megférni szomszédaikkal. Jordanis (Jornandes) VI-ik századbeli történetíró említi önéletleírásában, hogy a svévek fejedelme, Chunimund a scirreket az osztrogótok ellen uszította s az ő ösztönzésére a scirrek 470-472 között rátámadtak az osztrogótokra, a kiknek egyik vezérét megölték. Az osztrogótok ekkor a scirrek ellen fordultak. A svévek azonban attól tartva, hogy a scirrek legyőzése után rájuk kerül a sor, 472-ben a gótok ellen háborút indítottak, mely alkalommal a sarmata népek maradványait is magukhoz vonták, sőt a gepidáktól és a rugiaktól is segítséget nyertek. A svévek segédcsapataikkal 350az Ipoly völgyében egyesültek s innen rontottak Pannóniába. (Jornandes: De rebus Gothicis, 54.)
Mióta a longobardok uralmukat a Garamig kiterjesztették, a svévek örökösen háborgatták új szomszédaikat, míg végre Wacho (509-539.) longobard király egész haderejével ellenük fordult s kiűzte őket addigi lakóhelyeikről.
546-ban, Audoin királysága kezdetén, azonban a longobardok odahagyván a mai Nyugat-Magyarország területét, előbb Pannóniába húzódtak, majd 568-ban Itáliába vándoroltak.
Avarok.
A longobardok kiköltözése után közel harmadfélszáz éven át az avarok voltak urai Magyarország területének. Nagy khagánjuk, Baján, már Magyarországban ütötte fel a székhelyét.
Szlávok.
Uralkodása alatt (568-602.) a szláv elem jutott túlsúlyra az Ipoly, a Zagyva és a Bér patak völgyeiben, valamint a Cserhát erdőfödte bérczei között. A szláv elem beköltözése különben a hun uralom megdőlte óta, szinte szakadatlanul tartott. Theophylactus szerint 600-ban már szlávok is harczoltak az avarok seregében, 609-ben pedig az avar khagán tizezer szláv harczost küldött segítségül a longobard királynak.
A szlávok már ismerték a várépítésnek kezdetleges formáját. Földből készített sánczokkal kerítették el az egyes emelkedett pontokon levő helyeket, a hol maguknak és barmaiknak védelmet találtak. Nem az ő találmányuk volt ez; a barbár népek már a legrégibb korban ily elsánczolt helyeken kerestek oltalmat, a mire az avar uralom alatt annál nagyobb szükségük volt, mert lovas néppel szemben más úton-módon nem védekezhettek. (Borovszky Samu i. m. 52.) A hol a szlávok ily erődített helyeket találtak, siettek azokat a maguk számára felhasználni. Igy birtokukba vették az óbásti Pogányvár nevű hegyen levő barlanglakásokat. Ezeket már az őskorban lakásul használták, a szlávok azonban e természettől védett helyet magas védőfallal vették körül.
Nógrád várát, a honnan a vármegye nevét vette, határozottan a szlávok művének kell tartanunk, melynek neve a szláv novu (új ) és grad (vár) szavak összetételéből alakult. E név eredeti Novigrad alakja a XIII. századbeli oklevelek tanusága szerint még ekkor közhasználatban volt. A szlávok nyilvánvalóan azért nevezték el új várnak - ellentétben azokkal az erődítvényekkel, melyeket már beköltözésük idejében itt találtak és birtokukba vettek, - mert ők építették.
A szlávok emlékét számos helynév őrizte meg a vármegye területén. Helységeiket leginkább természeti fekvésük után nevezték el, minthogy kezdetleges műveltségi fokon álló embereknek, helynevek alkotására leginkább alkalmasak a tulajdonság nevek. E helyneveket a magyarok átvették a szlávoktól. Egyes nevek idővel magyaros alakot öltöttek, ezeknek szláv eredete a szó gyökeréből ma is megállapítható, más helynevek ellenben évszázadokon át megtartották eredeti szláv alakjukat s csak újabb időben estek változás alá.
Szláv eredetű helynevek, melyek a földrajzi helyzetet jelölik, a következők: Dobrocs (ma Dabar), mely a szláv dobru (=kies hely) szóból alakult, Rónya (ma Ipolyróna) a szláv ravni (síkság) szóból, Berzencze (Berzava) a szláv bruzu (sebes víz) szóból, Besztercze a szláv běstru (szintén: sebes víz) szóból, Esztergály, mely 1247-ben terra Strugár néven fordul elő, a szláv struga (vízfolyás) szóból, Pilis a szláv plěsi szóból származik, mely megfelel a magyar szár (kopasz) kifejezésnek, ebben az alakjában azonban már teljesen megmagyarosodott. Dolina (ma Dolány) szintén szláv eredetű; a dolina szó a szláv nyelvben völgyet jelent. A völgy megjelölésére ezenkívül a szláv nyelvben még egy tövet - debr - találunk, e tő képzései közé tartozik Debercsény helynév.
A helynevek legnagyobb részét a szlávoknál a növény-, állat- és ásványnevek szolgáltatták. Így Szenna, mely a szlávból átvett széna szóból származik, Szirák, a szláv sirek szóból, mely kölest jelent, Tereske, a szláv trst szóból, mely az ószláv nyelvben a nádnak a neve. Brezo névvel ma két helységet találunk a vármegyében, az egyik Szárazbrezó (Száraznyírjes), a másik Csehbrezó; mind a két helynév a szláv breza (nyírfa) szóból származik. Szláv eredetű Varbó is, a mely a XV. században Varbók alakban szerepel az oklevelekben; e helynév a szláv vrba-verba szóból származik, mely fűzfát jelent. A szláv trunu (tövis) szóból alkotott helynevek közé tartozik Tarnócz és Tőrincs, az utóbbi a XIV. században még Teurencz, Túrinch alakokban szerepel. A Szécsényhalászihoz tartozó Pöstény-puszta neve a szláv pěsak szóból származik, mely durvaszemű 351homokot jelent; ugyancsak szláv eredetű Szomolya (ma puszta), mely a szláv smol (szurok) tőszóból képződött. Erdőírtást jelent trebiti ige, melyből Terbeléd helynév származott; a XV. században Terbedéd alakban fordul elő.
Megállapodott viszonyokra mutat a szláv lhota, lehota (gyarmat) szó, mely gyakrabban fordul elő. A vármegye területén is több ily nevű helység volt: Budalehota (Budaszállás), Gácslehota (Gácsliget), Rózsalehota (Rózsaszállás).
A megtelepült élet hű kifejezése Udornya helynév (ma Udvarház); ez a szláv dvorna (dvoru) szóból származik s udvart jelent, mely szó a szlávoktól jött át hozzánk; továbbá Hradistye (ma Várkút), mely a szláv gradu (kerített hely) szóból veszi eredetét, s a mely az eredeti szláv szónak cseh-morva alakját mutatja; nem különben Szelcz (ma Erdőszele), mely a szláv selo (ülés) szóból ered; végül Trazs (ma Őrhalom), a szláv strazsa (őrhely) szóból. Az utóbbi helynevek már magasabb művelődési fokot tüntetnek fel. (Borovszky Samu i. m. 68-82.)
A IX. század végén hazánk éjszaknyugati részeiben elszórtan élő szláv törzsek Szvatoplug morva fejedelemnek hódoltak.
Szvatoplug, a ki 873-ban, miután nagybátyját, Rasztiszlávot, a németek kezére játszotta, nem csupán a morváknak lett urává, hanem uralma kiterjedt a Duna és a Tisza közén fel, egészen a Sajóig, mások szerint a Hernádig lakó szlávokra is. Ekként a Kárpátok bérczei között lakó összes szlávokat egyesítette jogara alatt. Halála előtt, 894-ben ugyan felosztotta birodalmát fiai között, de az örökségért támadt versengés a morva birodalom erejét meggyöngítette.
Mikor a 895. év késő őszén a beköltözködő magyarok a Felső-Tisza vidékét elfoglalták, már javában dúlt a testvérharcz a morva birodalomban, s az Ipoly völgyében, valamint a Cserhát bérczei között lakó szlávság sokkal csekélyebb számú volt, semhogy a honfoglaló magyaroknak ellentállani tudott volna.
A szlávokon kívül az Ipoly és a Zagyva mentén még más népek is lakhattak.
Az avar nép, mely ellen Nagy Károly császár a VIII. század végén írtó háborút folytatott, nem semmisült meg teljesen, hanem még a IX. században is fennállott Pannóniában, sőt 803-805-ből még egyes árnyék-fejedelmeikről is vannak adataink.
Nagy Károly hódításai a Dunánál tovább nem terjedtek, így azután az avar nép egy része - mely a Duna és a Tisza között tanyázott s mely megmenekült abból az öldöklésből, melyet Nagy Károly császár fia, Pipin, 796-ban vitt végbe, mikor egészen a Tiszáig hatolva, a khagán székhelyét bevette és teljesen szétrombolta - előbb a Mátra rengetegeiben keresett menedéket, majd onnan lassanként a Zagyva és az Ipoly völgyeibe húzódott, melyek földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népnek alkalmas letelepedési helyül kínálkoztak.
Közel egy évszázadon át tanyázhatott e nép a Zagyva és az Ipoly völgyeiben. A folytonos küzdelem közepette azonban mindegyre fogyott, pusztult s már-már elmerült az őt környező szlávság tengerében, mikor a honfoglaló magyarok megjelentek a Mátra aljában.
2. A HONFOGLALÁS. AZ ELSŐ TELEPÜLŐK. A PALÓCZOK.
A magyarok hódításai.
A honfoglaló magyar nép a 895. év késő őszén jutott a Felső-Tiszahátra., honnan zordon időjárás miatt csak a következő év tavaszán vonulhatott tovább. A honfoglaló magyarok mindenekelőtt a Felső-Tisza vidékén igyekeztek tért foglalni, majd megrohanták a Duna és a Tisza közét.
899-ben a magyarok már Olaszországot pusztították, visszajövet pedig Pannóniát dúlták.
900-ban a honfoglaló magyarság már a Dunán túl ütött tanyát, de nem sokáig maradhatott egy helyben. Mihelyt a legelők a letelepülők barmai részére szűkeknek bizonyúltak, a mi csakhamar bekövetkezett, a honfoglalók egy része ismét átkelt a Dunán s a Duna és a Tisza közén, fel egészen a Cserhátig és a Mátráig, helyezkedett el.
902-ben a magyarok a morvákat támadták meg; ekkor került birtokukba a Vág melléke és a Nyitra völgye. 906-ban a morvabirodalom teljesen összeroskadt s ez év nyarán a magyarok már Szászországot pusztították. (Pauler 352Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig, 34-46.) Ezekből az adatokból kétségtelenül megállapítható, hogy a honfoglaló magyar nép 902-ben már átvonult a mai Nógrád vármegye területén, mert a Vág vidékére a Duna és a Tisza közéről csakis a Duna balpartján, illetőleg a Galga és az Ipoly völgyén keresztül juthatott. A morva birodalom megdőltével Nógrád vármegye területét is hatalmába kerítette. Kétségtelen hitelességű adataink azonban nincsenek a mai Nógrád vármegye területének elfoglalásáról; e tekintetben tehát csupán a krónikás előadására vagyunk utalva.
Megtelepülés Nógrád területén. Kabarok, Palóczok.
Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője szerint Hülek fia Szoárd, Kadocsa és Huba vezérek feladata volt, hogy az ország felső része, a mai Gömör, Nógrád, Hont, Bars és Nyitra vármegyék területe, egészen a morva határig magyar uralom alá kerüljön.
A honfoglaló vezérek a Pásztó hegyéről indították meg seregeiket, még pedig akként, hogy az éjszaki szárny a Hangony vize mentén, a Sajón át, Gömör váránál a felső Ipoly völgyébe kanyarodott; a déli szárnyrészben a Galga völgyén, részben a Duna balpartján s innen a Nagypatak (Menus-patak) mentén vonult a jenei hegyek keleti oldalának árnyékában a sziklahalmon emelkedő Nowigrad (Nógrád) vára alá, mely ellentállás nélkül meghódolt s utat nyitott az Ipoly völgyének elfoglalására; a derékhad egyenesen a mai Szécsény és Balassagyarmat vidékének tartott. Az éjszaki szárny lehúzódott az Ipoly völgyén és csatlakozott a derékhadhoz, az Ipoly torkolata fölött pedig a déli szárnynyal egyesültek s így keltek át az Ipoly folyón, bevárván a Bors és Böngér vezérlete alatt álló segédhadakat, melyeket Arpád a déli szárny hátvédőjéül segítségükre küldött. (Pintér Sándor: Szécsény és vidéke a honfoglalás előtt 81-82.)
Sem Anonymus, sem a többi krónikák nem emlékeznek meg a mai Nógrád vármegye területén vívott harczokról; ez a terület tehát ellentállás nélkül jutott a honfoglaló magyarok birtokába, mert ha számottevő küzdelemmel járt volna e foglalás, ez Anonymus korában még élénk emlékezetben lett volna s akkor Anonymus is megemlékezett volna róla krónikájában.
A mai Nógrád vármegye területét, fel, egészen addig, a hol a sűrű erdőségek kezdődtek, a magyarok már a vezérek korában megszállották.
A pilinyi őskori urnatemetőben talált honfoglaláskori lovasvitéz sírja, valamint a helynevek, mint Kürtös, Gyarmat, Jenő, Tarján, Megyer, Karancs, Kazár, Kozárd, egyaránt mutatják, hogy a magyarok ismeretes hét törzse jókor gyökeret vert Nógrád vármegye területén. De hogy mely nemzetségek szállották meg, arról még Anonymus sem emlékezik meg. Ismeretes, hogy a magyaroknak hét törzse volt, melyekhez nyolczadiknak a kazárok egy töredéke csatlakozott, a kiket Constantinus kabaroknak nevez. E nép még a honfoglalás előtt csatlakozott a magyarokhoz s csatában, valamint megszállásnál az előhadat alkotta.
Kabarok. Palóczok.
Az első letelepülés alkalmával az ország széleit foglalta el, éjszakon a hegyek aljában, a mai Zempléntől lefelé, Borsodban és Hevesben ütött tanyát. Pauler Gyula valószínűnek tartja, hogy a Bikk, Mátra és a beljebb eső Karancs hegységet is a szomszéd síkság kabar lakosai szállották meg. (Századok 1877., 387.), a kik itt ősi szokásaikat és sajátságaikat napjainkig megőrizték. Vámbéry Ármin szerint is a honfoglaló magyarok az Alföld éjszaki részén, nevezetesen a mai Borsod, Nógrád és Heves vármegyékben, erős kun csapatokat helyeztek el, a kikhez később a palóczok testvértörzse csatlakozott. E két törzs feladata volt: az ott talált szlávok szemmeltartása. (A magyarság keletkezése és gyarapodása 196. 1.) Íróink közül többen a kabarok utódait vélik felismerni a borsodi, hevesi és nógrádi palóczokban. De ott, a hol Anonymus szerint a kunok települtek le, nem találunk palóczokat. Innen Pauler Gyula fent említett véleménye.
Hunfalvy Pál is beköltözött népnek tekintette a palóczokat s azt hitte, hogy a palócz nép Magyarország mai területére az 1104-1141. évek közötti időben Galiczián át özönlött be, de semmi szín alatt sem jelent meg Szent László király uralkodásánál korábban.
Hunfalvy eme véleményét Vámbéry is a magáévá teszi. Szerinte a palócz nép későbben, már abban az időben érkezett hazánkba, mikor a magyar nyelv már teljesen kész volt. (i. m. 266.) Vámbéry kutatásai szerint a palócz nép a törökkel azonos törzs volt, viszont Hunfalvy szerint a kunok és a palóczok voltak rokonok, illetőleg azonos nép; Hunfalvy ezzel közvetve a palóczoknak török származását is elismerte.
353Ez azonban viszont nem zárja ki Pauler Gyula már ismertetett véleményét, a ki a mai palóczok őseit a Mátra és a Karancs hegységet megszálló kabarokban kutrigur - hun maradékokban - keresi, mely nép emlékét a vármegye területén két helynév: Kazár és Kozárd őrizte meg az utókornak.
Pintér Sándor véleménye.
Pintér Sándor szerint azonban a palóczok sem a honfoglaló magyarokkal egyidejüleg, sem későbben nem költöztek jelenlegi lakóhelyeikre, hanem e három törzsre oszló, földmívelő és baromtenyésztő népcsaládot, mint scytha-hun-avar maradványt, a honfoglaló magyarok már itt találták. Ez a nép hozzájárult a honfoglalás könnyítéséhez és az államalkotó magyarsággal, nyelvi és vérbeli rokonsága miatt, mindjárt az első században egy nemzettestté olvadt. Mint állandóan letelepedett és meghódolt földmívelő népet, más nyelvű meghódítottakkal együtt a vezérek felosztották maguk között. (A palóczokról, 1880.)
Pintér Sándor e nézetét főleg arra alapítja, hogy Anonymus, a ki pedig bőkezűen osztogatja a birtokokat a honfoglaló vezéreknek, sehol sem emlékezik meg arról, hogy Árpád az Ipoly és a Zagyva közötti nagy területen a honfoglaló nemzetségeknek birtokokat adományozott volna, pedig az Ipolyon túl már szláv népek laktak; ebből Pintér azt következteti, hogy ezt a nagy területet már akkor is jazig kun és avar maradékok lakták és így nem mutatkozott szüksége annak, hogy Árpád az itt lakók fékentartására akár magyar, akár kun családokból telepeket alkosson; épen ezért e földterületet fejedelmi birtokúl tartotta meg. (Pintér Sándor: Szécsény és közvetlen vidéke, 83-84.)
Pintér Sándor közvetetlen nyomozásai alapján a mai Nógrád vármegye területén 76 palócz községet állapított meg. E községek a következők: Alsóludány, Bárkány, Baglyas, Bárna, Bussa, Czered, Csalár, Csákányháza, Csitár, Darócz, Etes, Endrefalva, Felsőludány, Felfalu, Fülekkelecsény, Fülekpüspöki, Galábocs, Halászi, Hidegkút, Hollókő, Homokterenye, Hugyag, Iliny, Jobbágyi, Kazár, Karancsság, Karancskeszi, Karancsapátfalu, Karancsalja, Karancsberény, Kishartyán, Kisterenye, Kisgerge, Lapújtő, Litke, Liptagerge, Lócz, Marczal, Mátraverebély, Mátraszele, Miksi, Mihálygerge, Nemti, Óvár, Óbást, Perse, Pilis, Piliny, Pincz, Pogony, Rárósmulyad, Rapp, Ragyolcz, Rimócz, Romhány, Ságújfalu, Salgótarján, Somoskő, Somosújfalu, Sóshartyán, Szakal, (Mátra) Szőlős, Tarnócz, Trázs, Tőrincs, Varbó, Varsány, Vecseklő, Verebély, Vizslás, Vilke, Zagyva, Zagyvaszántó, Zagyvalőrinczi, Zellő, Zsély.
* * *
Külföldi kalandozások kora.
A mai Nógrád vármegye területének elfoglalásától egészen Szent István király trónraléptéig, vagyis közel egy századon át, mélységes homály borúl a vármegye történetére. Tudjuk a magyar nemzet történelméből, hogy a 908-955. évek külföldi kalandozásokkal teltek el. A csatákban, de még inkább az üldözésekben, elveszett a fegyverforgató magyarság színe-java.
Az augsburgi csata után a nyugati országokba való nagyobb kalandozások megszüntek, de dél felé a magyarság még egy ideig folytatta portyázásait. Félszázad tanulságai több óvatosságra bírták a nemzetet. Az új nemzedék már nem a rablókalandokat tekintette hivatásának, hanem a békés munkálkodás útján kereste boldogulását.
A nomád élet mind kisebb területre szorítkozott. Az emberek kénytelenek voltak kisebb területtel is megelégedni, a nemzet megtanulta a földmívelést és ezzel kapcsolatban természetszerűleg mindinkább állandóan megtelepedett.
Az állandó megtelepedéssel egyidejűleg az ország védelméről is gondoskodni kellett. Az ország határát, t. i. azt a területet, melyen a magyarok és a meghódolt népek laktak, mesterséges torlaszokkal, gyepükkel zárták el; ezzel lehetetlenné tették valamely lovas nép bejövetelét. E torlaszokon azután voltak egyes, kapuknak nevezett nyílások, melyeken át a külfölddel való közlekedés történt. E kapuk őrzésére azután határőröket rendeltek, a kik e területen letelepedtek. Az ország határát már Szent István király uralkodása alatt ilyen védőművekkel vették körűl. A X. században a mai Nógrád vármegye éjszaki részén vonult keresztül az ország határa, vagyis ezen a területen voltak a torlaszok a gyepük, az ezen túl eső terület még egy évszázad mulva is lakatlan volt. Körülbelül egy évszázaddal később, Kálmán király uralkodása alatt, épült fel Zólyom vára, a hova akkor a határőröket is odarendelték.
354A losonczi völgyben Gács és Patakalja között találjuk a kis Sztráska-pusztát, határőrök egykori lakásának emlékét. (Karácsonyi: Századok 1901. 1049.)
3. NÓGRÁD VÁRMEGYE ALAKULÁSA.
Már a vezérek korában szükség volt a kormányzatnak valamely rendszerére, mely az elfoglalt területen uralkodjék. E rendszer eleinte csak hadi szerkezeten alapulhatott. A nagyvajdák alatt, a vezérek korában, az újonnan szerzett haza birtokbavételének a törzsszervezet felelt meg. Alkalmasint minden törzsfő a vezetése alatt álló nemzetségeket és népeiket azon a vidéken telepítette le, a melynek elfoglalásában kiválóbb részük volt.
Nógrád vármegye területe azonban jelentékenyebb harczok nélkül jutott a honfoglalók birtokába, ezért e terület legnagyobb részét Árpád a fejedelmi nemzetség részére foglalta le s még a nemzeti királyság első századaiban is, mint alább látni fogjuk, tömérdek fejedelmi birtokkal találkozunk a vármegyében. Csak így volt lehetséges, hogy Szent István király nagykiterjedésű birtokokat adományozott az esztergomi érseknek és a váczi püspöknek. Ez az oka annak, hogy itt a nemzetségi és a szállási intézmény nyomaira nem igen akadunk.
Megszállott nemzetségek.
A XIII. század elején szereplő vármegyei nemzetségek közül, a melyekre vonatkozólag már okleveles adatok állanak rendelkezésünkre, csupán a Záhokról (Zaah) sejthetjük, hogy birtokaikat az első foglalás jogán szerezték. E nemzetség a vármegye délkelet vidékének legnagyobb részét szállotta meg. Terjedelmes birtokai Losoncztól Karancsságig és Fülektől Szécsényig szinte összefüggő egészet tettek. Birtokához tartozott: Zsunyalmás, Bárkány, Bénatelke, Berendfölde, Berzova, Dályó, Dangateleke, Ettes, Egyházasgerge, Gécz, Hartyán, Helimbafalva, Hidegkút, Karancskeszi, Kotroczó, Láposd, Lapűjtő, Litke, Luczin, Ludvég, Marczal, Nemegy, Nyerges, Pauli, Pilis, Rimócz, Polichna, Poltár, Karancsság, Szánás, Szécsény egy része, Tamási, Tőrincs, Ságújfalu és Záhtelek. De mindez csak egy része a Zaah nemzetség birtokainak.
A másik törzsökös nógrádvármegyei nemzetség a Kacsics (Kathyz), ha nem is az első foglalás jogán, de alkalmasint a nemzeti királyság első századában telepedett le a vármegyében és legerősebb versenytársa lett a Záhoknak.
A többi nemzetség, mint a Tomaj vagy a Balassák ősei, már királyi adományozás alapján szerzett birtokokat a vármegyében.
Királyi birtokok.
A nemzetségi és a szállási intézmény csakhamar, már a IX. század végén, megszűnt, mert új, erősebb intézményekre volt szükség, melyek a kereszténység felvételével s a nyugati államok mintájára szervezett királyság megalapításával támadt új rendet megszilárdítsák és állandósulását biztosítsák.
Az új rend megteremtésének előfeltétele a birtokjog és a honvédelem szabályozása volt. Az első lépés az volt erre, hogy az egyes ősi nemzetségektől meg nem szállott területek a király, illetőleg a szent korona tulajdonaivá lettek.
Akkor még az ország területének jelentékeny része uratlan volt; így a mai Nógrád vármegye is, a hol a IX. század végén a Záh és legfeljebb talán a Kacsics nemzetségen kívül más birtokos nem volt.
Szent István - megfelelően az akkor európaszerte dívó felfogásnak melyhez intézményeiben mindenkor ragaszkodott - az ország gazdátlan területét, könnyebb kezelés végett, negyvenöt királyi uradalomra osztotta, az egyes uradalmak középpontjaivá rendszerint a már meglevő várakat tette, s ezeket egyúttal királyi váraknak jelentette ki; ilyen vár volt Nógrád, melyről Anonymus is megemlékezik. Az ily uradalom határát megyének, mesgyének nevezték és ezt a nevet azután az illető vár nevével hozták kapcsolatba.
A vármegye alakulása.
Így lett a Nógrád várhoz tartozó királyi uradalomból Nógrád vármegye, mely már Szent István alatt, a nemzeti királyság alapításakor keletkezett.
Okleveles adatok azonban csak 1108-tól kezdve vannak a nógrádi várszerkezetről, ekkor szerepel első ízben a vármegye ispánja, Slauiz; miként Nagy Iván megjegyzi, valószínűleg Saul s nem Szolnok, a hogy Pauler Gyula nevezi. (Magyar Nemzet Tört. I. 286.).
A nógrádi várszerkezet szervezése nem ütközött sok nehézségbe, mert, a mint tudjuk, a vár környékét, sőt a mai vármegye területének jórészét, a fejedelmi törzs népe szállotta meg.
355A mai Nógrád vármegye területén lépten-nyomon találkozunk egykori királyi birtokokkal és királyi szolgálmányosok és szolgák lakóhelyeivel. Az Ipoly partján ott találjuk Kovácsit (ma Szécsénykovácsi), hol egy 1266. évi oklevél szerint királyi kovácsok, tőle éjszakra Óvárt, hol királyi fegyverhordozók laktak.
Minden megye, vagyis uradalom legfőbb ura a király volt. A király a maga képviseletére ispánt nevezett ki, a ki teljhatalommal kormányozta az uradalmat. Felügyelt az uradalom összes gazdasági teendőire, végrehajtotta a királyi parancsokat, bíráskodott az uradalomhoz tartozó összes népek fölött, s a király parancsára ő vezette hadba a fegyvereseket.
A királyi uradalom, vagyis a vármegye, alapeszméje a földesúri viszony volt, egyfelől a királyi vár, másfelől a várnép és a szolgálmányosok között.
A várnépnek különféle rangja és foglalkozása volt. Az előkelőbbek, a várjobbágyok, a várispán körül segédkeztek, közülük nevezte ki az ispán a maga helyettesét, az udvarbírót, a seregvezért, a várnagyot, a századosokat, a hadnagyot, a tizedeseket, a kik a várispán végrehajtó közegei voltak. Az udvarbíró mellett ott találjuk a bilotust; ez kizárólag bírósági tiszt volt, hatásköre leginkább a vagyonjogi kérdések eldöntésére s kisebb büntetőjogi intézkedésekre terjedt, továbbá a pristaldust, a várispán vagy az udvarbíró rendeleteinek végrehajtóját. A várjobbágyok kizárólag katonáskodással foglalkoztak; ez az osztály nemcsak a vár védelmére, hanem a király parancsára bármikor hadi szolgálatra volt köteles. A várjobbágyok a királyi uradalomhoz tartozó területen s azon kívül is földet kaptak, melyet a rajta levő szolgálati terhekkel együtt fiutódaik örököltek; de ha gyermekeik vagy fitestvéreik nem maradtak, a birtok csak egyharmad részben szállott az özvegyre s kétharmad részben a várispánra.
Várföldek.
Az idő viszontagságai csak töredékes adatokat hagytak reánk a nógrádi várföldekre vonatkozólag; okleveles adatok csak a XIII. századtól kezdve maradtak fenn, tehát már abból az időből, mikor a várszerkezet bomlásnak indult.
Az egyes várföldek néha feltünően távol feküdtek a váraktól, melyekhez tartoztak; ennek okait történetíróink többféleképen magyarázták.
Tagányi Károly, a ki ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozott, a várbirtokok szétszórtságát nem csupán hadi okokra vezeti vissza. »Nehéz lenne, úgymond Tagányi, ekkora dolgot pusztán stratégiai okokból megfejteni. Helylyel-közzel ilyen ok is működhetett közre s bizonynyal az önkénynek is nagy szerep jutott, de azt hiszem, a fő alakító erő a birtokviszonyokban rejlett. Az okok nem lehettek mindenütt egyformák. Itt például a megye valamely részének lakatlan volta, ott a tömör nemzetségi vagy egyházi javak okozhatták, hogy a vár népei más-más megyébe költöztek. Mert maga az elszóródás nem oly hirtelen átmenet nélküli, hanem fokozatos«.
A fennmaradt okleveles adatok azt sejttetik velünk, hogy a nógrádi vár tartozékai eredetileg összefüggő egészet alkottak és csak későbben, a várszerkezet bomlásakor, a mikor egyes várjavak elidegenítés alá kerültek, telepedtek a nógrádi várjobbágyok távolabbi vidékre; de mivel megmaradtak továbbra is a nógrádi vár kötelékében, földjük szintén a nógrádi vár tartozékai között foglalt helyet. Csakis így magyarázhatjuk meg azt, hogy Nógrád vármegye területén még a bolondóczi, a honti és a gömöri váraknak is voltak tartozékai.
E tekintetben különös figyelmet érdemelnek a bolondóczi vár tartozékai, melyek öt vármegye területén voltak szétszórva. Az éjszakról és nyugatról fenyegető veszedelem ugyanis hazánk éjszaknyugati részén a védelemnek nagyobb arányú kifejlesztését tette szükségessé. Így lettek azután királyi várakká a mai Trencsén és Nyitra vármegyék területén: Bolondócz, Szolgagyőr, Galgócz, Bana, vagyis Bánya és Sempte.
Ily szűk területen azonban a várszerkezethez tartozó nép elegendő földterületet nem találhatott, ezért távolabbi vidékekre telepítették le. Idővel, a népesség szaporodásával, a területi szétszórtság még inkább érezhetővé vált, mely körülmény a várszerkezet felbomlását is jelentékenyen siettette.
Nógrádi vár tartozékai.
Egybevetve az okleveles adatokat, a nógrádi várhoz e birtokok tartoztak:
Balog (a mai Ipolybalog, Hont vármegyében). E várföldről követetlen adatunk nincs; emlékét csupán egy 1375-ben kelt adománylevél őrizte meg, mely szerint a helység egykor a nógrádi várhoz tartozott. E helységet, az Ipolyfolyó balpartján Vecze és Patak között elterülő erdőséggel együtt, I. Lajos király Radon fiának Oszlári Lőkös udvari testőrnek adományozta, a ki e birtok után 356felvette a Baloghi nevet s megalapítója lett a ma is virágzó Baloghy családnak. (Kubinyi Ferencz: Magyar Tört. Emlékek, II. 266.)
Halászi. E helységnek csak egy része tartozott a nógrádi várhoz s az Pál királyi káplán birtokába jutott, a ki 1250-ben Detre fiainak: Mikónak és Detrének, valamint Mikó fiának Bettérnek eladta. (Wenzel: II. 218.)
Karancsberény, mely IV. Béla királynak egy 1246-ban kelt adománylevelében a nógrádi várjobbágyok birtokaként szerepel. (Fejér: IV-I. 408.)
Kemunuch (Kemencse), melyet István, ifjabb király, 1266 junius 23-án eladományozott. (Knauz Ferdinánd: Monumenta Eccl. Strigon. I. 537.)
Rendve, melyet IV. Béla király egy 1245 táján kelt oklevelében eladományozott. (Knauz: Magyar Sion, I. 371.)
Szerdahely, melyet IV. Béla király András ispánnak adományozott s a melynek birtokában őt 1254-ben megerősítette. E várföld az 1254. évi megerősítő-levél szerint a Bolhad hegy és a belcsei monostor között feküdt. Az oklevélben szereplő Bolhad, melyet Anonymus Szoárdnak és Kadocsának Gömörből Nógrád elfoglalására indított hadjárata leírásában Bulhadu név alatt említ, a mai kiejtés szerint Balhát, vagyis a Cserhát hegység. Az alatta épült Szandaváralját még a XIV. század végén is Balhadayának nevezték. (Csánki Dezső: Magyarország Tört. Földrajza a Hunyadiak korában, I. 110.)
Szécsény. Az itt lakó nógrádi várjobbágyok földjeit IV. László király 1275-ben Folkus fiának Farkasnak adományozta. (Wenzel: XII. 132.)
Zellő. E várföldet, mely a határleírás szerint az Ipoly-folyó és az Esztergálypatak közelében feküdt, IV. Béla király, Rendvével együtt, az esztergomi őrkanonokságnak adományozta. Alkalmasint a mai Felsőzellő, hol az esztergomi érsek jelenleg is birtokos.
Zsember, melynek tulajdonjoga miatt a Zsemberben lakó várjobbágyok és Peth nevű nemes ember között per támadván, László országbíró és bácsi főispán a peres feleket 1234-ben döntés végett Váradra, tüzes vaspróbára rendelte. Miután Peth a tüzesvasat többször megfogta, a per tárgyát tevő földet Peth tulajdonául ítélték. Ez a földterület keleten Tepkével, délen a pászthói egyház földjeivel volt határos. Innen a Patak nevű völgyben fel a garábi hegyre, innen Zsemberre, innen pedig a Zagyváig terjedt. (Nagy Iván: Nórád vármegyetörténete, 18. l.)
Más vármegyék területén feküdtek: Agár, a mai Fejér vármegyében. Ezt IV. László király 1275-ben kárpótlásul adományozta a Szécsényben lakó várjobbágyoknak - a mikor tőlük ottani földjeiket elvette - hogy birtokuktól megfosztva, földönfutókként ne csavarogjanak az országban.
Lengyend, melyet II. Endre király 1216-ban felmentett a várkötelék alól, a mai Heves vármegyéhez tartozó puszta. (Wenzel: XI. 139.)
Oszlár. E várföldről az esztergomi káptalannak egy 1244. évi bizonyító levele emlékezik meg, mely a hontmegyei Palojta nevű helység határainak leírásánál Oszlár faluról, mint a nógrádi várszolgák földjéről szól; hasonló körülmények között szerepel Oszlár az 1264. évben. Az 1278. évi határjárólevél szerint Esztergály birtokkal volt határos. Jelenleg már nincs meg. (Pesty Frigyes: A várispánságok tört. 331.)
Zahora. E várföld felerészében a honti, felerészében a nógrádi várhoz tartozott. II. András hét eke földet Detre comesnek, a Balassák ősének adományozott belőle, mely adományt IV. Béla király 1236-ban megerősített. (Wenzel: II. 36.) Zahora (az oklevelekben néha Erdőhát) jelenleg Hont vármegyéhez tartozik.
Nógrádban fekvő idegen várbirtokok.
Viszont Nógrád vármegyében, mint már említettük, a bolondóczi, a honti és a gömöri várnak voltak tartozékai. A bolondóczi várhoz tartozott Fülek környékén a Köves nevű földterület, melyről a bolondóczi várjobbágyok azt állították, hogy a várföldek közé tartozik s tőlük Ernye mester jogtalanul elfoglalta. IV. Béla király a panasz megvizsgálására A. mester, budai prépostot és kanczellárt küldte ki, a ki a panaszt tevő várjobbágyokat esküre kötelezte. A várjobbágyok azonban vonakodtak az esküt letenni, mire a prépost, mint kiküldött bíró, a peres földterületet Ernye mesternek ítélte oda. Ha Kövest ekként nem ismerték is el a várjobbágyok tulajdonául, közelében kellett tanyázniok, különben a határvillongás el sem képzelhető. (Pesty Frigyes i. m. 192.)
A gömöri várhoz tartozott Kozorossou (talán Etesnél Kotroczópuszta), melyet István ifjabb király 1268-ban a várkötelék alól feloldván, Suduman fiainak, Póka és Barnabás gömöri várjobbágyoknak adott. (Wenzel: VIII. 200-201.)
357A honti várhoz tartozott Sztraczin (ma Kishalom és Nagyhalom, a balassagyarmati járásban), melyet még II. Endre király adományozott Detre ispánnak a Balassák ősének; ezt az adományozást IV. Béla megerősítette. Továbbá Gyarmat (a mai Balassagyarmat), melyet IV. Béla 1240 szept. 11-én Detre fia Mikónak, a későbbi sárosi és zólyomi főispánnak, a liptói Újfalu és Palugya nevű birtokokért adott cserébe. Végül Esztergály, a hol a királyi udvarnokok laktak. Az utóbbi helységet IV. Béla a Dacsó-család őseinek, Doma, Vaczik, Dobák és Tiba nevű udvarnokainak adományozta. (Wenzel: II. 189. - Fejér: IV. 1. 284-85.)
Várszerkezet bomlása.
A XII. század végén a várszerkezet már bomlásnak indult. Imre, de még inkább II. Endre király zavarokkal teljes uralkodása alatt a várföldek idegen kézre kerültek. II. Endre pazarul osztogatta a várbirtokokat, majd egyes várjobbágyokat fel is szabadítván, várföldjeiket örökös jogon nekik adományozta. Ő idegenítette el a már említett adományozásokon kívül Lengyend-várföldet is, melyet 1216-ban Tamásnak, Botch fiának adományozott.
IV. Béla király- trónraléptével, erélyesen hozzáfogott az elidegenített várjavak visszaszerzéséhez. Az 1236. év folyamán már mindenütt feltűnnek a várispánok oldalán a királyi bírák, a kik mindennemű birtokperben ítélkeznek. A kiküldött bírák feladata volt az elidegenített várjavakat megvizsgálni s azokat, a melyek jogtalanul kerültek elidegenítés alá, a birtokosoktól visszakövetelni. Ilyen királyi bírák működéséről az 1237. évből Nógrád vármegyében is vannak adataink. (Wenzel: VII. 57.)
IV. Béla erélyes fellépése azonban csakhamar általános visszatetszést keltett, főleg az egyháziak körében, a kik a pápához fordultak panaszaikkal. Így azután a király kénytelen volt a várjószágok visszakövetelése körül mérsékeltebb szigorral eljárni. Sőt híveit, így Detre comest 1236-ban, megerősítette az atyjától adományozott várjószágok birtokában. 1240 aug. 9-én pedig Tolmácsi Szörös fiainak Miklósnak és Tombnak, visszaadta Rátont, a melyet eredetileg II. Endre adományozott Szörösnek, de a Várjószágok visszavételére kiküldött bizottság elvette tőlük. (Wenzel: VII. 104.)
A tatárpusztítás után még nagyobb mértéket öltött a várjavak elidegenítése. IV. Béla még 1250 előtt Halászi várföld felét, majd Szerdahelyt s mint említettük; a nógrádi várhoz tartozó Rendve és Zellő helységeket adományozta el.
Maguk a várjobbágyok is gyakran idegenítették el földjeiket. Chumb fiai, nógrádi várjobbágyok, 1250-ben Hatvan nevű örökös földjüket, mely 40 eke terjedelmű volt (egy eke 120 hold), szomszédjaiknak eladták. Bizonyos Sdelyn is, Tóttereske (Touttriska) nevű földjéből 1255-ben öt és fél ekét adott el az esztergomi érseknek, a ki vele szomszédos volt Vadkert felől. E birtokot Sdelyn cserébe kapta a királynak átengedett örökségi földjeiért, melyeket a király a nógrádi vár köteléke alól feloldott. (Pesty Frigyes: A várispánságok tört. 332.)
Várföldek felosztása.
V. István és IV. László alatt a várföldek végső feloszlás alá kerültek.
A IV. Béla és fia, István ifjabb király, között kitört polgárháború folyamán, mindaketten bőkezűen osztogatták a várbirtokokat híveiknek, majd a háború befejeztével, 1266-ban, a nógrádi várjobbágyok közül többen felszabadultak a várkötelék alól s az ország nemesei közé emelkedtek. Ekkor szabadította fel István ifjabb király Bertalan fiait, Kuncsed és Jób nógrádi várjobbágyokat is és birtokaikat, a mai Karancsberényt, örök időre meghagyta nekik. Az így kitüntetett vitézektől származik a gróf Berényi család.
András oklicsi várispán és Tamás nógrádi főispán együttes kérelmére V. István király 1272-ben több nógrádi várszolgát nemesített, a kik az oklicsi ispán seregében harczoltak és vitézségükkel kitüntették magukat. Ugyancsak hadi érdemeiért szabadított fel IV. László 1274-ben egy berényi (Karancsberény) várjobbágyot.
Mind a mellett még 1275-ben is találunk várjobbágyokat, a vármegye területén. Mikor a király Folkus fiának, Farkas mesternek, adományozta Szécsény földjét, az itteni várjobbágyokat a fejérmegyei Agárdra telepítette, melyet örök időre nekik adományozott; mível azonban a király a várjobbágyokat nem mentette fel a várjobbágyság alól, fel kell tennünk, hogy Agárföldet ugyanazzal a kötelezettséggel nyerték, a melylyel azelőtt Szécsényt birtokolták. Ez az utolsó adat a nógrádi várjobbágyokról.
A tatárjárás alatt a várszerkezet teljesen felbomlott. IV. Béla nem is állította helyre, sőt, mint láttuk, a várjavakon túladott. Utódai már csak a várjavak maradványait idegenítették el.
358Önkormányzat szervezése.
A várszerkezet bomlásával szinte észrevétlenül alakult nagy birtokos osztálylyal szemben, a köznemességgé sülyedt ősi nemzetségek sarjai mindegyre jobban érezték a tömörülés szükségét, hogy a küzdelmet az elhatalmasodott főurakkal sikerrel felvehessék. Hozzájuk csatlakoztak a várjobbágyok is, a kiknek érdekeit a várjavak tömeges eladományozásával legjobban fenyegette veszedelem.
A közös érdek azután mindjobban összehozta a várjobbágyokat és az elszegényedett nemeseket, a kik egyes királyi vármegyék szerint kezdtek csoportosulni. Ennek első eredménye a megyei képviselet és a békebírósági intézmény volt.
A tatárjárás után már mindenütt feltűnnek a köznemesség állandó, rendes bírái, a békebírák utódai: a szolgabírák. A közigazgatás és a jogszolgáltatás az ő kezükbe került, hatóságuk kiterjedt a nemesekre és a nem nemesekre egyaránt. A vármegyei önkormányzat szervezése IV. Béla király érdeme.
A tatárdúlás után, 1255 aug. 16-án, a zavarossá lett bitokviszonyok rendezése czéljából, az országtanács javaslatára Váczra három vármegyét, Nógrádot, Hontot és Gömört, hívta egybe, melyen már a nemesség képviselte a vármegyét. E gyűlésen, a mikor az elfoglalt és megtámadott birtokok ügyét tárgyalták, Benedek esztergomi érsek panaszt emelt, hogy az esztergomi érsekség némely katonáskodni tartozó nemes jobbágyai és szegődményesei az egyház szolgálatából megszöktek és szabad nemesek gyanánt viselkednek; kérte tehát a királyt, hogy az egyház eme szolgáit a szent királytól rendelt kötelességeik teljesítésére kényszerítse. A király a főpapok és az országnagyok végzéséből kiküldte Tekus, Szécsényi, Folkus és Zihighi Loránd comeseket, hogy Nógrád vármegyében nyomozzák, kik és mifélék azok a szent király rendelése szerint való szolgák, a kik magukat az egyház szolgálatából kivonták. A kiküldött urak a vizsgálatról visszatérvén, jelentették, hogy ők Öcsén fiát Lukácsot, Haladot fiával Mókával, Vonuntót fiával Bulcsuval és Domokos fiát Donkust találták olyanoknak, a kik az egyház szolgái közül valók voltak; a kik földjeiket azok rosszasága miatt hagyták el; és a kik azt állítják, hogy nekik Vadkerten saját földjeik vannak. Ezeket tehát Tekus és társai Vadkerten az ő tulajdon földjeikre bevezették, az egyháznak tartozó előbbi szolgalmak terhe mellett. Sőt földjeiket meghatárolva, kinek-kinek ki is osztották. (Nagy Iván i. m. 29-30.)
Tisztviselők.
IV. Béla uralkodása alatt a vármegyének már tisztikara is volt; a főispán mellett szolgabírák ís említve vannak.
A tatárjárás után megalakult Nógrád vármegye első főispánja Marchrandus volt, a ki 1246-ban a Folkus comestől hűtlensége következtében elvett Fülek várába és tartozékaiba Móricz fiát Móriczot beiktatta. 1272-ben Tamás volt Nógrád vármegye főispánja, őt követte Fülöp váczi püspök, a királyné kanczellárja, majd 1277-ben Aladár, ugyancsak a királyné kanczellárja, 1292-ben a Kacsics nemzetségbeli Farkas, a Szécsényi-család őse, a ki 1298-ban a királyné főpohárnokmestere volt, 1299-ben Domonkos tárnokmester, a ki még 1308-ban is viselte a főispáni méltóságot.
Az első nógrádi alispán, a kiről okleveles adatok vannak, Berend volt. Nagy Iván szerint a Záh nemzetségből származott; 1300-ban szerepelt. Őt követi 1327-ben a Rátót nembeli Renold, majd 1329-ben János.
A vármegyei alispán bírótársainak, a szolgabíráknak száma, mint az ország többi vármegyéiben is, az egész középkoron át négy volt. Egy 1343-ban kelt oklevél szerint Ebeczki Feliczián fia Tamás, Kéri Tivadar fia István, Dengelegi Bálint és Hartyáni Veres Demeter voltak a vármegye szolgabírái. (Anjouk. Okmt. IV. 379.)
A vármegye a XIV. században leginkább Hont vármegyével együtt tartotta közgyüléseit, illetőleg törvényszékét. Róbert Károly király uralkodása alatt még a vármegyék részére kirendelt biztosok vezették a közgyűléseket és szolgáltattak igazságot.
Nádori közgyűlések.
Nagy Lajos király uralkodása alatt azonban mindinkább előtérbe lép a nádor vidéki bíráskodása. A nádor kiszállván az egyes vármegyékbe, saját bírói hatáskörében ítélkezett és ezzel a megyei közgyűlésnek illetékességet kölcsönözött oly ügyekben ís, a melyek különben a kúrián vagy egyenesen a nádori ítélőszéken lettek volna tárgyalandók.
Nádori közgyűlés (congregatio) tartásáról első ízben egy 1343. évi okt. hó 16-án kelt oklevélből nyerünk értesülést. E szerint Nemes János alispán és Nógrád vármegye négy szolgabírája igazolja, hogy Giletfi Miklós nádor Nógrád vármegyének 361okt. hó 13-án tartott közgyűlésén Walthi Lesták büntetését, Zalathna melléki Domokos javára, 19 márka bírság fizetésére változtatta. (Anjouk. Okmt. IV. 379.) Az oklevél szerint a nádor ez alkalommal csupán Nógrád vármegye közönségével tartott közgyűlést, de alig néhány nap mulva, okt. 17-én, Hont vármegye nemességével tanácskozott. 1349-től kezdve pedig a két szomszéd vármegye együttesen tartotta közgyűlését, rendszerint a gyarmati térségen.

Baglyas vára a múlt század elején.

Buják vára a múlt század elején.

Divény vára a múlt század elején.

Ecseg vára a múlt század elején.

Sámson vára a múlt század elején.

Fülek vára a múlt század elején.
A XIV. század második feléből tömérdek okleveles adatunk van a két vármegye közgyűléseiről. Így az 1349 júl. 11-én, Gilétfi Miklós nádorral Gyarmaton tartott nádori gyűlésből oklevelet adtak ki, melyben Hont vármegye alispánja és szolgabírái, valamint az egész közönség, bizonyítják, hogy Zalaba, Atagyarmata, Óbény és Génye nevű birtokok a szent királyok ideje óta Födémesi Miklós, Jákó és Péter, valamint ezek őseinek örökrészei voltak.
Kont Miklós nádor 1366-ban az Osgyániak részére Baka és Stalló nevű birtokaikról kiállított bizonyságlevelében Nógrád és Hont vármegyékkel 1351. évi jun. 13-án tartott közgyűlésére hivatkozik.
Ugyanerről a közgyűlésről emlékezik meg Gilétfi Miklós nádornak Gyarmaton, 1351. évi jun. 17-én kelt oklevele, melyben István sághi (Ipolyság) prépost kérelmére elrendeli, hogy a hídvégi lakosok Ságon vámot tartoznak fizetni.
Kont Miklós nádor 1357-ben a sághi premontrei monostor részére kiállított oklevelét Nógrád és Hont vármegyék jun. 5-én Gyarmat mellett tartott közgyűléséből keltezi.
Az 1358. évi okt. hó 22-én tartott közgyűlésről két oklevél is megemlékezik. Az egyikben, melyet a nádor Gyarmaton a közgyűlés hetedik napján állított ki, Komlós Miklós és Dragunya között bizonyos hatalmaskodás miatt folyamatba tett perben a nádor az utóbbit megbírságolja; a másik szerint ezen az ítélőszéken tárgyalták az Alsópaláston lakó nem nemes Léva nemzetség ellen, a Felsőpalásti nemes Léva nembeliektől indított pert, a kik a Léva-nembeli Gergen magvaszakadtával az ő birtokaira adományt nyert nem nemes Léva-nembeli Tamás fia Miklós birtokbaiktatása ellen óvást emeltek.
Az 1359. évi jul. 2-án Gyarmaton tartott nádori közgyűlés alkalmával Kont Miklós nádor, a sághi monostor részére két oklevelet átírt és megerősített.
Az 1366. évi jul. 8-án, Gyarmaton tartott közgyűlésen a nádor Osgyáni Márton fia András fiai Domokos és Loránd, valamint Márton fia Pető fia László részére Hont vármegye bíráival bizonyságlevelet állíttatott ki.
Az 1369 aug. 30-án Opuliai László nádor elnöklete alatt Gyarmaton tartott közgyűlésen Szécsényi Konya mester és fiai Pásztói Domonkost és Tar Lászlót a Laposd nevű birtok elfoglalásától eltiltották.
Az 1372. évi jun. 7-én, Gyarmat mellett tartott nádori közgyűlésről Opuliai László nádor egy jun. 14-én kelt oklevele emlékezik meg, mely szerint Nógrád és Hont vármegyék rendei előtt Pásztói Domokos fia János megjelenvén, Poroszlóhoz való ősi jogát igazolta.
Az 1381 máj. 6-án, Gyarmat mellett tartott közgyűlésből Garai Miklós nádornak két kiadványát ismerjük. Az egyik szerint Hont vármegye tisztviselői a nádor előtt igazolták, hogy Nényei Luka fia Pál, és társa, Nényei Benedek fiának Jánosnak jobbágyát Visegrádról jövet az úton meggyilkolták. A másikban Derzsenyei Mihály hitestársa és fiai tiltakoznak az ő zsemberi birtokuk elidegenítése ellen. Erről a nádor részükre bizonyságlevelet állított ki.
Az 1388-ban Csáktornyai Laczkfi István nádor elnöklete alatt tartott közgyűlésen Deméndi Benedeknek és Lőrincznek Gálfi István elleni ügyét tárgyalták.
1394-ben Jolsvai Leusták nádor elnöklete alatt, 1412-ben, valamint 1423-ban Garai Miklós nádor elnöklete alatt tartott a két vármegye közönsége közgyűlést. Az 1429-ben, Gyarmaton, Palóczi Máté országbíró elnöklete alatt tartott közgyűlésen az országbíró a sághi konvent részére határjárási parancsot adott ki. 1437-ben Hédervári Lőrincz nádor elnöklete alatt tanácskozott Hont és Nógrád vármegyék nemessége Gyarmaton. E közgyűlés huszadik napján a Luka-család ősei megjelenvén a nádor előtt, Hliniki Harabor László végrendelete ellen tiltakoztak. (Anjouk. Okmt. IV. 379., V. 300.; gr. Zichy Okmt. III. 301.; Anjouk. Okmt. V. 501.; Fejér: IX. 2. 624.; gr. Zichy Okmt. III. 134.; Fejér: IX. 3. 121.; gr. Zichy Okmt. III. 212.; Kubinyi Ferencz: Magyar Tört. Emlékek II. 303-304.; gr. Károlyi Oklevélt. I. 336.; Palásthy Pál: A Palásthyak, I. 85. 104.; Fejér: X. 5. 351., X. 7. 310., X. 8. 257.; Nagy Iván: Balassagyarmat-kézirat.)
362A nádor elnöklete alatt tartott közgyűlések azonban a XV. század folyamán mindjobban eltávolodtak a kitűzött czéltól. Egyes hatalmas urak tekintélyes kísérettel jelentek meg a gyarmati mezőn s gyakran a gyöngébbek rémítgetésével csikartak ki maguknak kedvező ítéletet. A peres felek gyakran oly kifogásokkal éltek, hogy az ügyet nem tudta a nádor eldönteni, hanem perhalasztó ítéletet hozott, vagy a feleket hiteles hely előtt esküre kötelezte.
Mátyás király uralkodása alatt már mindegyre ritkábbak lettek a nádori közgyűlések. A király az egyes vármegyék kérelmére gyakran elengedte a nádori törvényszékeket. A közbejött belső zavarok, mint Kázmér lengyel trónkövetelő fellépése, majd egyes hatalmasok féktelenkedései következtében némely vármegyében a nádori törvényszékek megtartását hosszabb időre fel kellett függeszteni, mig végre az 1486:I. törvényczikk ezt az intézményt megszüntette.
Főuri osztály alakulása.
A tatárjárás után a várszerkezet teljes felbomlásával, a régi királyi várak helyébe újak léptek, melyek legnagyobbrészt főpapok, vagy egyes nemzetségek birtokában voltak és csakhamar a körülöttük fekvő birtokok középpontjaivá lettek. Így keletkeztek azután azok a hatalmas uradalmak, a melyek a XIII. század második felében már számottevő főuri osztály alakulására vezettek.
E hatalmas osztály, várainak védelme alatt, csakhamar félelmes versenytársa lett az utólsó Árpád-házi királyoknak, sőt az Anjouk uralmának megszilárdulása után, valamint Zsigmond és Mátyás alatt is, az országnak olyan jelentékeny tényezője maradt, a melylyel a királyoknak számolniok kellett.
A várszerkezet felbomlásával a várkatonaság is megszünt, a hadi kötelezettség a nemesség vállaira nehezedett, mely nemesség a várkatonaság örökébe lépett. Nógrád vármegyében már korán mutatkoznak ennek az átalakulásnak a nyomai.
Nógrád vára is megszünt a királyé lenni s a váczi püspöké lett.
A többi vár, egy-kettő kivételével, a tatárjárás után épült. Bár a legtöbbnek építési idejét csak hozzávetőleg lehet megállapítani, nem tehetjük magunkévá Nagy Iván ama véleményét, mely szerint a többi között Salgó, Somoskő és Sámsonháza még a tatárjárás előtti korszakból való. Régi feljegyzések szerint Kékkő vára is a tatárjárás előtt épült, de ezt oklevelek nem támogatják.
Középkori várak.
Egybevetve az okleveles adatokat, a középkorban a következő várak állottak fenn a vármegy e területén:
Baglyas. Váráról első ízben 1310-ből van adatunk. 1324-ben Szécsényi Tamás nyerte adományul. 1341-ben ismét van említés róla. A XV. században már elpusztult. Maga a helység 1455-ben Somoskő várához tartozott. Ekkor a Szécsényi család birtokában találjuk. (Lásd részletesebben Hollókőnél.)
Buják. A XIV. század végén királyi vár volt. 1386-ban Mária királynő a Garaiaknak adományozta, a mit 1393-ban Zsigmond is megerősített. 1424-ben Zsigmond nejének, Borbála királynénak adományozta. Ekkor Hernak vagy Herbech nevű várnagyát említik az oklevelek. (Fejér: X. 585. 583.) 1439-ben Albert király Báthory Istvánnak adományozta, a hozzátartozó Buják, Szirák, Héhalom, Tarcsa, Palotás-Hatvan, Henyel, Bér, Kér, Csóri és Bokor helységekkel egyetemben. A Báthory-családé az egész középkoron át. 1536-ban Báthory András birtokában találjuk. Ebben az időben Bernátfalvi Bernát volt a várnagya. (Nagy Iván gyűjteménye Nógrád várm. levéltárában.)
Csővár. Csak a XV. században szerepel. 1448-ban állítólag a Ráskaiak kezén volt. Az 1460. év előtt Szadai Reichel Sebold garázdálkodott e várból a vidéken. 1461-ben Csövi Miklós birtokában volt.
Divén. Először egy 1393-ban kelt oklevélben szerepel. (Dl. 7898.) A XV. században a Losoncziak birtokában találjuk. Losonczi Dezső bán fiai László és Zsigmond hűtlenségük következtében. a vár tartozékaiban birtokolt részüket elvesztették, ezeket Mátyás király 1467-ben Guthi Országh Mihály nádornak adományozta. 1473-ban Losonczi Mihály is elismerte, hogy hűtlensége miatt a király másnak adta birtokait s ő is átengedte őket Nádasdi Ongor Jánosnak. Az Ongor családé a vár 1502-ben is. 1393-ban Tolmács, Berény , Rétiság, Szomolya, Dályó és Rodnok, 1467-ben Bukovár, Gergelyfalva, Kotmanlehota, Bussa, Terbeléd, Bolyk, Tosoncza, Tamási, Petrocsány, Udornya, Vámosfalu, Váralja, Polichna, Lónya-Bánya, Budalehota és Dobrocsa, 1473-ban még Tomanlehota és Kis-Petrocsány, 1502-ben pedig Bussa, Sztravisia és Fűrész tartoztak hozzá.
Ecseg. Várát 1324-ben említik első ízben az oklevelek. 1353-ban I. Lajos király a várat, mely az előtt Harsundorfer Farkasé volt, az ő halála után nővérének, 363Erzsébetnek, Szécsényi Konya sárosi főispán nejének, adományozta. Ezt az adományozást a király 1365-ben megerősítvén, új adománylevelet állított ki. (Tudományos Gyűjt. 1819. VIII. 124.) Így került azután a vár a Szécsényiek birtokába. A XV. században a vár már elpusztult. A helység 1460-1481-ben Hollókő várának tartozékai között szerepel.
Fejérkő. E vár egykor Sámsonháza község határában állott, ezért néha Sámsonvárának is nevezik az oklevelek. Radványi Ferencz nógrád-vármegyei főjegyző (1710-1716) feljegyzései szerint egykorú a szandai várral, így tehát már a XIV. század elején fennállott volna. Okleveles adatok azonban csak a XV. század elejétől kezdve vannak e várról, mely ekkor már romokban hevert. Az 1409. évi oklevél már csak a fejérkői várhelyről emlékezik meg. 1424-ben Zsigmond király Sámsonházát, Fejérkő vár romjaival együtt, Borbála királynénak adományozta. 1439-ben Tari Lőrinczet iktatták a helység birtokába. A vár többé nem épült fel, a mit onnan tudunk, hogy mikor a Tari család kihaltával e család birtokai Országh Mihály nádor és a Nánai Kompoltiak kezére jutottak, az 1472. évi oklevélben Sámsonháza Fejérkő vár helyével együtt szerepel. (Sampsonhaza simul cum loco castri Fejerkw.)
Fülek. Valószínűleg még a tatárjárás előtt épült. A tatárjárás utáni években Simon fia Folkus birtokában találjuk, a kitől azonban 1246-ban IV. Béla király elkobozván, Móricz fia Móricz főpohárnoknak adományozta. (Fejér: IV. 1., 401.) 1262 deczember 5-én IV. Béla király a Pozsonyban kelt békekötés értelmében fiának, István ifjabb királynak adta át. 1283-ban Kompold fia Herthwigh comes volt a várnagya, a ki testvérével együt a Hernád melletti Zaka, másként Nádasd nevű birtokra nyert adományozást. (Fejér: V. 3., 148-150.) 1315-ben Egyed mester birtokában találjuk. (Nagy Iván adatai.) Az 1322-27. években Fónyi Balázs volt a várnagya, a ki 1326-ban Pinczet nyerte adományul Károly királytól, (Anjouk. Okmt. II. 54. Fejér: VIII. 3., 227.) Ekkor már a királyé volt, a ki jelentékenyen megerősíttette. Ettől kezdve mindegyre jelentékenyebb szerepet játszik. 1354-ben Szécsényi Konya mester, egyúttal Gömör vármegye főispánja, 1363-65-ben pedig Péter fia István, ugyancsak gömöri főispán volt a várnagya. (Anj. IV. 234. - Fejér: IX. 3., 525.) Zsigmond király Fülek várát Pelsőczi Péternek, a székelyek ispánjának, továbbá László fiának Imrének, valamint Miklós fiának Lászlónak kétezer aranyforintért elzálogosította. 1435-ben kiváltván a zálogból, a Perényieknek zálogosította el. (Dl. 12770. Fejér: X. 7., 639.) 1438-ban Erzsébet királyné újból hatezer forintért elzálogosította Perényi Imre fiának János főtárnokmesternek. (Fejér: XI. 139.) 1435-1454 között hozzátartoznak: Fülek város, Alsó- és Felső-Rátka, Bábafalva, Bolgárom, Láz, Kovácsi, Nyitra, Bozita, Sávoly, Uhorszka, Garáb, Hradistye, Brezó és Lehota. A vár az egész középkoron át a Perényieké. 1483-ban Perényi István hatalmában volt, a ki a fosztogatásairól híres Perényi Miklós halála után befészkelvén magát a várba, Mátyás király hadait, melyeket eredetileg Perényi Miklós megfenyítésére és a vár elfoglalására küldött, ágyúlövésekkel fogadta. A király ekkor megparancsolta Lábatlani Andrásnak, hogy Perényi István ellen felkelést rendeljen el. (Teleki: Hunyadiak kora XII. 253.)
Gács. A csehek építették. 1451-ben Giskra cseh rablóvezér birtokában találjuk. Mátyás király, a csehek ellen intézett hadjárata alatt, leromboltatta.
Galsa. E várról csak a XV. századból van adatunk. 1469 május 23-án kelt oklevél szerint néhai Losonczi Albert fiainak Istvánnak és Lászlónak birtokában volt. Ekkor Nényei Luka Miklós volt a várnagya. (Dl. 16805.)
Hollókő. A Kacsics (Kathyz) nemzetség ősi vára, mely, ha előbb nem, mindenesetre közvetetlenül a tatárjárás után épülhetett és egyik főfészke lett a Kacsics nemzetség ú. n. hollókői ágának. E nemzetség sarjának, Mihálynak fiai: Mihály, Péter, Leusták és Mikus 1310-ben Csák Mátéhoz pártolván, mind a négy várukat: Hollókőt, Baglyaskőt, Somoskőt és Sztrahorát, átadták neki. Csák Máté e várakat csakhamar megszállotta katonáival s ezen a réven éveken át éreztette hatalmát Nógrád vármegyével. A rozgonyi ütközet után Hollókőt is, mely eredetileg a négy testvér közül Mikusé volt, bevették és I. Károly király 1313-ban Szécsényi Tamás, akkoriban még lublói várnagynak adományozta. (Karácsonyi: Magyar nemzetségek, II. 266-278. Fejér: VIII. I. 489.) A XIV. században és a XV. század első felében a Szécsényi-család birtokában volt. 1455-ben Szécsényi László a hozzátartozó Puszta-Almás, Zsuny, 364Bátka helységekkel együtt Guthi Országh Mihálynak és Losonczi Albertnek elzálogosította. Szécsényi László halála után a vár, a hozzátartozó uradalommal együtt, 1461-ben és 1481-ben királyi adományozás útján a Guthi Országh, illetőleg a Losonczi család birtokába került.
Jenő (Diósjenő). E várról csak a XV. századból vanak adataink. 1437-ben. a mikor Zsigmond király Jenő falut Lévai Cseh Péternek zálogba adta, a várról még nincs említés. Valószínűleg ő építtette a várat. Halála után a vár a husziták birtokába került, a kiknek vezérétől, Axamittól, 1456-ban Ujlaki Miklós 2200 forintért megváltotta s ezért az összegért Lévai Cseh Péter fiának Lászlónak, kezébe bocsátotta vissza. 1470-ben Lévai Cseh László fiának Jánosnak, valamint apósának, Guthi Országh Mihálynak a birtokában találjuk Salgó várával együtt. (Dl. 17026.)
Kékkő. Radványi Ferencz kéziratban hátrahagyott műve (Collectanea ad historiam Comitatus de Nógrád) szerint a várat Detre főispán 1237-ben építtette. Nagy Iván többször idézett műve szerint (15. lap) Detre már akkor, a mikor IV. Béla király 1236-ban Sztráczin és Zahora (ma Erdőmeg) birtokában megerősítette, Kékkő várának ura volt. Annyi kétségtelen, hogy még a tatárjárást megelőző korszakban épült. Ezt igazolja a várpalota kapuja fölötti emlékírás is. Detre. zólyomi főispán után unokája Péter, Hont vármegye főispánja örökölte, kinek özvegyétől, Vigmándi András leánya, Erzsébettől 1296-ban Péter testvérei. Bitter (Bettér) zólyomi főispán, Demeter pozsonyi és zólyomi főispán, valamint Mikó, egyezség útján visszaszerezték. Bitter azonban a maga részét még ugyanebben az évben átengedte Demeternek. (Wenzel: V. 15. - Fejér: V. 3. 500. - Knauz: Monum. Strig. II. 260.) A vár az egész középkoron át szakadatlanul a Gyarmati Balassa-családot uralta.
Nógrád. Eredetileg királyi vár s a nógrádi királyi uradalom (várszerkezet) székhelye volt. A várszerkezet bomlásával azonban a váczi püspök birtokába került. 1138-ban még mind a vár, mind az alatta elterülő város, a király birtokában volt. II. Béla király a dömösi prépostságot alapító levelében ugyanis István, Szokol, Kéneső és Sesnete Nógrád városi lakosokat, földjeikkel együtt. a prépostságnak adományozta. (Knauz: Monum. Eccles. Strigoniensis I. 88-97.) A nógrádi várat a váczi püspökségnek, jelesül Boleszló váczi püspöknek, valószínűleg II. Endre király adományozta a közte és Imre király között támadt küzdelemben (1199) tanúsított odaadó magatartásáért. Az egész középkoron át a váczi püspökök birtokában találjuk, a kik közül Báthory Miklós püspök Mátyás király korában egy traui építőmesterrel megújíttatta.
Ozdin. A XV. században, alkalmasint a husziták támadásai ellen épült erősség. Csánki Dezső szerint a Kálnai Ettre családé volt. Tőle foglalhatták el a csehek, kiktől 1460-ban Mátyás király visszavette.
Salgó. A Kacsics nemzetség ősi vára, melyet alkalmasint Salgai Simon (1291-1313.), a királyné kanczellárja építtetett. Váráról első ízben 1341-ben emlékeznek meg okleveleink. (Fejér: VIII. 4., 501.) Simon fia Miklós fia Miklós. valamint fiai János és István, másfelől Salgai Illés fiai Benedek, Dénes és Miklós között 1348-ban létrejött osztály alkalmával a Salgó vára melletti Tarján birtokot osztatlannak jelentették ki. (Anjouk. Okmt. V. 244.) 1411-ben Salgó vára Szécsényi Konya Miklós másodszülött fiának, Szécsényi Simon királyi főajtónállónak birtokába jutott. Ennek fia Miklós 1418-1435. Salgai néven szerepel. Salgai Miklós 1437 január 18-án kelt végrendeletében unokaöcscsének. Szécsényi Lászlónak hagyományozta. (Wertner Mór: Magyar nemzetségek, II. 136.) 1454-56-ban már Lévai Cseh Péter özvegye és fia, László perlekedtek rajta. Időközben a husziták birtokába került, a kiktől Mátyás király 1460-ban visszafoglalta. 1470-ben Lévai Cseh Lászlónak és apósának Guthi Országh Mihálynak a birtokában találjuk.
Somoskő. Eredetileg a Kacsics nemzetség ú. n. hollókői ágának birtokában volt. A XIV. század elején az ebből az ágból származó Mihály, Péter, Leusták. Mikus és Jákó Csák Máténak adták át. Károly király azonban a rozgonyi csata után elfoglalta s 1323-ban Szécsényi Tamás erdélyi vajdának adományozta. (Anjouk. Okmt. II. 65.) A Szécsényi család sarjai között 1411-ben kötött osztály alkalmával Somoskő közösnek maradt. 1455-ben Szécsényi László birtokában találjuk. Ekkor Váralja, Újfalu, Lapújtő. Vendégi és Baglyasalja helységek tartoztak hozzá. Ebben az évben Szécsényi László a várat, a hozzátartozó uradalommal 365együtt, Guthi Országh Mihálynak és Losonczi Albertnek elzálogosította. Szécsényi László halála után az uradalom királyi adományozások útján az Országh és a Losonczi családokra szállott. 1481-ben az említett helységeken kívül még Tiszolcz, Rimabánya, Alsószkálnok, Felsőszkálnok, Kraskó, Kokána, Bolyk, Liberese és Szinóbánya is a somoskői uradalom tartozéka.
Szanda. A XIV. század elején már fennállott. 1329-ben Széchi Péter, Nógrád vármegye főispánja volt a várnagya. (Fejér: VIII. 4., 651.) 1387-ben a Csetnekiek kapták Zsigmond királytól adományba. 1424-ben Zsigmond király nejének, Czillei Borbála királynénak adományozta, Bujákkal, Agárddal, Sámsonházával, Szörössel és Kazár részeivel együtt. 1439-ben Albert király, elvévén Borbála királynétól, nejének: Erzsébet királynénak adományozta. Erzsébet királyné, úgylátszik, azután Farkas László budai polgárnak elzálogosította, majd tőle elvevén, a zálogösszeg kifizetésének kötelezettsége mellett, Zágorhidi Demeternek adományozta. I. Ulászló király azonban a Rozgonyiaknak és a Nánai Kompoltiaknak adta s bár az utóbbiakat 1441-ben be is iktatták a vár birtokába, 1444-ben a Rozgonyiak egyedül a maguk számára kívánták a beiktatást. 1465-ben a Lábatlaniak adták el 3000 forintért az esztergomi érseknek és az egyháznak. Ennek ellenére 1466-ban a király parancsára Kollár Pétert iktatták be, zálog czímén. 1474-ben és 1490-ben a Báthory család birtokában találjuk. 1504-ben Zágorhidi Tárnok Demeter utódai pereltek miatta az esztergomi érsekkel. 1387-1441-ben Surány, Váralja és Szanda helységek és a gutai vám, 1465-ben ezeken kívül még Németi, Becske része és a tolmácsi vám szerepelnek tartozékai között.
Szécsény. A hasonló nevű városban épült, inkább csak erősített főúri kastély volt. Első ízben 1461-ben van róla adatunk (Oppidum Zechen simul cum castello in eodem habito). 1481-ben újra említik. A város sorsában osztozott.
Szentkirály. Losoncz mellett, a mai Királydombon épült. Giskra építtette a Szent István királynak szentelt monostorból. 1451-ben Hunyadi János bevette.
Sztrahora. A Kacsics nemzetség hollókői ágának birtokában találjuk. Egészen a XIV. század második évtizedéig Hollókő sorsában osztozott. 1324-ben Károly király Szécsényi Tamás erdélyi vajdának adományozta. (Anjouk. Okmt. II. 134.) A XV. században már nem említik. Romjai Felsőesztergály mellett láthatók.
Zagyvafő vagy Zagyva. A tatárjárás utáni korszakban épülhetett, de 1435-ben már romokban hevert. Mikor a husziták befészkelték magukat a vármegye területére, a romokban heverő várat helyreállították, s ők voltak birtokában 1460-ig, a mikor Mátyás király tőlük visszafoglalta. 1469-ben még fennállott, de 1478-ban már ismét romokban hevert. 1478-ban a Serkei Lorántffyak birtokában találjuk, a kikkel 1483-ban a Tornaiak pereltek az immár ismét puszta vár birtokáért. 1435-ben Ácsfalva, Gancs, 1478-ban pedig Zagyvafő, Garáb, Korlátfalva és Szenterzsébet helységek tartoztak hozzá.
Városok.
A tatárjárás előtti korszakban a vármegyei helységek közül csupán Nógrád volt megerősítve. A nógrádi erődítvények oltalma alatt húzódtak meg nemcsak a királyi várjobbágyok, hanem a békés foglalkozást űző iparosok és mesteremberek is. II. Béla királynak a dömösi prépostság részére 1138-ban kiadott adománylevele Nógrádot városnak (Civitas) nevezi. Az árpádházi királyok uralkodása alatt Nagy Iván szerint még a középkorban Nógrád vármegyéhez tartozó Vácz és Verőcze helységeknek volt városi jellegük (i. m. 24. l.). A tatárjárás után a védelem ráutalta az országot a nagyobb helységek megerősítésére. Maga a szentszék volt az, mely a főpapságot székhelyeinek megerősítésére hívta fel. IV. Béla király is számos kiváltságlevéllel elősegítette a városok alakulását, melyek ekként az ipar és a kereskedelem középpontjaivá lettek. A Nagy Lajos, majd Zsigmond király részéről osztogatott vásárszabadalmak pedig jelentékenyen közreműködtek a városi kiváltságokkal felruházott helységek fellendülésében.
Nógrád városa a tatárjárás alatt megsemmisült. Földesurai, a váczi püspökök, ugyan mindent elkövettek, hogy helyreállítsák és benépesítsék, mindamellett a tatárjárás előtti jelentőségét nem tudták visszaállítani.
Különösen élénken tünteti fel az ebbeli törekvéseket Tamás váczi püspök és királyi kanczellárnak Nógrád falu (villa) részére 1284 május 14-én kiadott kiváltságlevele, melynek eredetijét Körmöcz város levéltárában őrzik.
Ez az oklevél azt mondja, hogy miután a vendéglakosok Nógrád falvából az anyahelyre hurczolkodtak és ott a király és a püspök, illetőleg királyi kanczellár engedelmével biztonságuk érdekében és a püspöki jogoknak bővítésére saját 366költségükön építettek, a közügy érdekében nekik a következő szabadalmakat adta: az oklevél keltétől hat évig sem királyi, sem más földbért (terragium) fizetni nem tartoznak. Hat év múltával azonban fizetni fognak minden lakóháztól (mansio) félferto ezüstöt, azaz hat fontot, azonkívül évenként annyi földbért, a mennyit azelőtt fizettek. Választhatnak maguknak plebánost és bírót, a kiket azonban neki, mint földesuroknak, bejelenteni tartoznak. Továbbá szabad emberek Nógrád városában szabadon jöhetnek, mehetnek, időzhetnek minden háborgatás nélkül, sőt védelmezendők. A kik pedig épületeik eladása és a földbér (terragium) megfizetése mellett el akarnak költözni, ezt szabadon tehetik. Ha pedig valakinek közülük örököse nincs, joga van javairól szabadon rendelkezni. Ezenfelül vásártartást kaptak, azzal a joggal, hogy- ott mind a helybeliek, mind az idegenek árúikat vám nélkül kiállíthatják. A község bírája a városbeliek között támadt minden ügyben bíráskodhatik, kivéve a lopás, emberölés, gyujtogatás eseteit, a melyekben a püspöktől kinevezett bíró a lakossággal együtt ítél. Ezért a bíráskodásért a bírság kétharmada a püspöki bírót illesse egyharmada a falu nagyjának (villicus) és a községnek maradjon a város építkezésére, vagyis erősítésére. Végre tartozik a község, vásáros szokás szerint földesurának (a püspöknek) évente húsvétkor, karácsonykor és a Boldogságos Szűz születése napján ajándékot adni. (Nagy Iván i. m. 42-43.)
Mindeme kiváltságok ellenére Nógrád nem tudott fejlődni, 1299-ben, sőt még 1423-ban és 1460-ban is csak mint birtokról (possessio) emlékeznek meg róla az oklevelek. (Kubinyi: I. 175. Fejér: X. 6., 584. Dl. 15., 351.)
Nógrádon kívül a középkorban még a következő városi kiváltságokkal felruházott helységek voltak a vármegye területén. (Megjegyezzük, hogy - épen úgy, mint a várakra vonatkozólag - mindazokat az adatokat, melyeknél forrást külön meg nem említjük, Csánki Dezső dr., már többször említett nagybecsű művéből vettük.)
Dejtár. 1379-ben Losonczi István bán özvegye, Orsolya, mint férjétől hagyományul nyert jószágot, Patakkal együtt Vezsenyi Lászlónak adta. A XV. század elején a király kezére került, a ki 1436-ban Machalfalvi Reichel Péternek zálogba adta. 1436-ban a király az esztergomi érseknek adta zálogba. Valószínűleg az érsek eszközölte ki a helység kiváltságait, mert 1438-ban, a mikor Albert király az érseknek adta örök adományul, már városnak (oppidum) nevezték.
Fülek. 1423-ban már városi kiváltságai voltak. (Fejér: X. 6., 583.) 1435-ig a Pelsőcziek, attól kezdve a Perényiek birtokában volt zálog czímén.
Gyarmat (Balassagyarmat). 1244-ben még Hont várához tartozó puszta. 1246 szeptember 11-én IV. Béla király Detre fiának Miklósnak, a Balassák ősének adományozta. 1330-ban már vásárszabadalma volt. A XIV. és a XV. században Nógrád és Hont vármegye itt tartotta közgyűléseit.
Inaszó. 1435-ben, a mikor Zsigmond király az Ezdegei Bessenyőknek elzálogosította, oppidum-nak nevezték, 1478-ban, mint puszta, Zagyvafő várához tartozott. (Fejér: X. 7., 653.)
Jenő. A jenői vendégek 1282-ben mint Borsosberény haszonbérlői szerepeltek. 1460-ban városi jellege volt. Ekkor a Lévai Csehek és az ő révükön a Györgyi Bodó-család, valamint 1470-ben Guthi Országh Mihály nádor, voltak a földesurai. Vámhely is volt.
Losoncz. Eredetileg Divén vár tartozékai között szerepel. A Losonczi család ősi birtoka. Losonczi László és Zsigmond részeit azonban a király 1467-ben Guthi Országh Mihály nádornak adományozta. 1451-ben és 1502-ben városként szerepel az oklevelekben.
Oroszi (Nagyoroszi). Első lakosait Kálmán király hívta be Galicziából udvari ajtónállókká tette őket. Lakosai a középkoron át számos kiváltságot nyertek, I. Károly, I. Lajos, Zsigmond, II. Ulászló és II. Lajos királytól, melyeket I. Ferdinánd király 1528 január 1-én és január 6-án Esztergomban kelt kétrendbeli szabadalomlevelével megerősített. (Királyi könyvek, I. 77. és 83.)
Patak. Az esztergomi érsek birtoka volt 1434-ben már városi kiváltságai voltak. Vámszedő hely is volt.
Szanda. Szanda várához tartozott, a melynek viszontagságos sorsában osztozott. 1439-ben városnak nevezték. (Teleki: Hunyadiak kora, X. 52.)
Szécsény. Eredetileg, mint láttuk, részben királyi várbirtok, részben a Záh nemzetség ősi birtoka volt. A Záhok része azonban a nemzeti királyság első
szöveghiány?
ban. 3671257-ben az érsek Miklós hadnagy fia Andrástól megvette Hakara földjét, századaiban a Kacsics-nemzetség birtokába ment át. A XII. század végén és a XIII. század elején a helység egy része a Kacsics-nemzetségbeli Simon bánnak (1219-1229.), Gertrud királyné gyilkosának birtokában volt. Simon bán birtokait azután II. Endre király a Szák-nemzetségnek adományozta. A Kacsics-nemzetségnek azért még voltak itt birtokai; egyik sarja, Folkus (magyarosan Falkos), 1255-ben szécsényi melléknévvel szerepel (Knauz: Monum. Eccl. Strig. I. 423.) Folkus comes fia Farkas pedig 1274 ápr. 27-én a Szák nemzetségbeli Pósa fia Pósától visszaváltotta a Kacsics nemzetség eredeti részét. (Sopron vármegyei Okmt. I. 39.) E miatt folytonosan pereskedett unokaöcscseivel, a kik a visszaváltott nemzetségi javakból maguknak részt követeltek, míg végre belenyugodtak abba, hogy Szécsény kizárólag Farkasé legyen. 1275 táján az itteni nógrádi várföldekből is adományt nyert IV. László királytól. (Wenzel: XII. 131.) A tőle származott Szécsényi-családé volt 1439-ig a helység fele, a másik fele pedig az ugyanebből a nemzetségből leszármazott Salgaiaké. Albert király 1439-ben Szécsényi László fia Lászlónak adományozta Salgai Miklós itteni részét, a ki hamis pénz verésével a hűtlenség bűnébe esett és ezért javait elkobozták. Városi kiváltságait 1334-ben nyerte Róbert Károly királytól. Szécsényi László a várost 1455-ben elzálogosította Guthi Országh Mihálynak és Losonczi Albertnek, a kik 1461-ben és 1481-ben királyi adományt nyertek a városra és a hozzátartozó uradalomra. Az 1461. évi adománylevél szerint már várkastély is épült a városban; a melyről az 1481. évi adománylevél is megemlékezik. 1453-ban itt tartotta a vármegye közgyűlését. Száraz vámja is volt.
Vácz. A középkorban Nógrád vármegyéhez tartozott. (Lásd a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét tárgyaló kötetben.).
Verebély. E helység 1398-ban Zsigmond királytól országos vásár tartására nyert szabadalmat, ezért Csánki Dezső a városok közé sorozza.
Verőcze. A váczi püspök birtoka. Nagy Iván szerint már az Árpád-házi királyok uralkodása alatt városi kiváltságokat élvezett. 1444-ben és 1460-ban az oklevelek oppidumnak (város) nevezik.
4. EGYHÁZI VISZONYOK A KÖZÉPKORBAN
Egyházi tekintetben a mai Nógrád vármegye területe a keresztény magyar királyság megalapítása óta az esztergomi érsek és a váczi püspök hatósága alá tartozott. Mind az esztergomi érsekség, mind a váczi püspökség ama tíz egyházmegye közé tartozott, melyet még Szent István király alapított. Az esztergomi érsekség első kiterjedésében a Dunától éjszakra és nyugatra az ország határáig terült el, s magában foglalta a Nyitra, a Garam és az Ipoly völgyeit, fel a hegyek felé, addig, a meddig lakott volt a vidék. A Nagyasszony tiszteletére szentelt váczi egyházmegye pedig a Cserháttól délre a Duna és a Tisza homokos vidékére terjedt ki. Mind a két székesegyházi káptalannál a megyebeli birtokrészek külön nógrádi főesperesi kerületet alkottak. Kupa, a lázadó somogyi vezér leverése után Szent István király minden termelvényből tizedadó szolgáltatását rendelte el az egyház részére; rendelkezése szerint a tized minden egyes egyházmegye területéről az egyházmegye főpásztorát illette.
A mai Nógrád vármegye területéről tehát a tízedet az esztergomi érsek és a váczi püspök kapta. A tizeden kívül mind az esztergomi érseknek, mind a váczi püspöknek némi fekvősége is volt a vármegye területén.
Az esztergomi érsek birtokai.
Az esztergomi érsek ősi birtokaihoz tartozott Vadkert, Hatvan egy része (a másik része a Záhoké volt), (Nagy Iván 48. lap); továbbá Szátokon és Tereskén (Tóttereske) birtokrészek. Idővel, részben királyi adományok, részben vétel és hagyományok útján jelentékeny birtokok ura lett a vármegye területén. Egyik legjelentékenyebb birtoka Vadkert volt, a hol egy 1283-ban kelt oklevél szerint az érsek udvarnokai (udvari cselédei) laktak. (Knauz: II. 160.) Miklós esztergomi őrkanonok 1248-ban Zellő, Rendve és Busa nógrádi várbirtokokat nyerte adományul IV. Béla királytól. (Knauz: I. 374. és 871.) E birtokok közül Zellő későbben az érseké lett. István érsek 1250-ben a Záh-nemzetségtől vett Hatvanban negyven eke földet, ugyanott 1280-ban csere útján Ladomér érsek bővítette ki birtokát. István érsek 1251-ben Luczini Kristóf birtokrészét vette meg Luczinban. 1257-ben az érsek Miklós hadnagy fia Andrástól megvette Hakara földjét, 368a Lókos-patak mentén. A határleírás szerint itt az érsekségnek már előbb is voltak birtokai. (Knauz: I. 446.) Benedek érsek (1254-1261.) perbe keveredett a zellői nemesekkel; halála után, 1265 jul. 29-én egyezség jött létre utódja és a zellői nemesek között. Az egyezség értelmében az érsekség birtoka maradt Szalatnya, Verebuna (ma ismeretlen), Zellő és a Szent Miklós nevére szentelt egyház, Iván földje pedig a zellői nemeseknek jutott. 1271-ben az érsek Hugyagon is birtokos volt. Utóbb egészen az érsekség birtokába került, ez a helység, a hol az érseknek 1330-ban piacza (vásártere) is volt. Egy 1423. évi oklevélben a helység érseki birtokként szerepel. (Fejér: VIII. 6. 116., X. 6. 578.)
IV. László király 1274-ben az érseket a hakarai, hatvani, luczini és tóttereskei birtokában megerősítette. A legutóbbi részben az érsekség ősi birtoka volt, részben az érsek 1255-ben szerezte Sdelym volt nógrádi várjobbágytól. A mai Érsekvadkerttel volt szomszédos és alkalmasint Tereske határába olvadt. (Pesty Frigyes: Várispánságok 332. Nagy Iván i. m. 42. lap. Knauz: II. 30.) A XIV. század folyamán az esztergomi érseké lett az egyik Szátok helység egészen (1383. Fejér: X. 1. 103. Nagy- és Kis-Szátok, később Felsőszátok helység és Alsószátok puszta, továbbá Fülekpüspöki. A XV. században újabb birtokokat szerzett az érsek a vármegye területén. 1436-ban Zsigmond király az érseknek elzálogosította Patak és Dejtár városokat, melyeket Albert király 1438-ban örök adományul az esztergomi érseknek adott. 1438-ban Sipek helység birtokába, 1452-ben pedig vétel és ítélet alapján Csitár részeibe iktatták az érseket. (Csánki D. i. m. I. 113.) Szanda várát 1465-ben a Lábatlani-család 3000 frtért elzálogosította az esztergomi egyháznak, 1466-ban azonban Kollár Pétert iktatták a vár birtokába.
A váci püspök birtokai.
A váczi püspökség ősi birtokai közé tartozik Verőcze, Kosd, Szendehely, úgyszintén Nógrád vára és városa, melyet, mint említettük, alkalmasint II. Endre király adományozott a püspökségnek.
Okleveles adatok azonban csak a XIII. század második felétől kezdve vannak a püspökség nógrádvármegyei birtokairól.
Egybevetve az okleveles adatokat, a váczi püspökség a középkorban a következő helyek birtokában volt a vármegye területén: Berkenye, 1299-ben még puszta földterület. Csővár (1460. ), Guta (1444-1465. ), Kálló (1460.), Kosd (1461.), Nógrád (1284.), Sáp (1379.). Ma puszta a megye délkeleti csücskében. Szántó; 1299-ben még puszta földterület. (Kubinyi: I. 176.) Verőcze (1324-1444.)
Árpád-házi királyaink vallási buzgósága csakhamar követőkre talált a vármegyében letelepedett ősi nemzetségek sorában is.
Apátságok, monostorok, prépostságok.
A vallásos buzgalom főként monostorok alapításában és templomok építésében nyilvánult. A terecskei Benedek-rendi apátságon kívül, a tatárjárás előtti korszakból még három ősi nemzetségi monostorról vannak adataink. Ugyancsak a tatárjárást megelőzőleg telepedtek le a Templomos vitézek és a jeruzsálemi Szent János lovagrend tagjai a vármegye területén. A tatárjárás után is számos egyházi testület szerzett birtokokat, a vármegyei családok áldozatkészségéből.
A tereskei Benedek-rendi apátságot, mely egyike a vármegye legrégibb egyházi intézményeinek, alkalmasint még első szent királyunk idejében alapították. Az apátság földjei beékelődnek az esztergomi érsek legrégibb birtokai - Vadkert, Szátok, Tóttereske - közé, tehát bizonyára csak e birtokok adományozást megelőzőleg voltak az apátság számára kihasíthatók. Okleveles adataink azonban csak a XIII. század elejétől kezdve vannak az apátságról. A váradi Regestrum egyik 1219. évi oklevele szerint a tereskei monostor apátja pert indított a poroszlói monostor apátja és kegyura, a Sartiván-nemzetségbeli Barakony ellen, husz márka miatt. A királytól ebben az ügyben kiküldött bíró, Bács comes, és a Varsányból való Primus nevű pristaldus a feleket tüzes vaspróbára Váradra idézte, ott azonban abban egyeztek meg, hogy a poroszlói apát és Barakony adnak a tereskei monostor apátjának hat márkát, a pristaldusnak fizetnek egy márkát, a bírónak járó részt pedig a tereskei apát tartozik fizetni. (Karácsonyi-Borovszky: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba lajstrom 236.) Az apátság túlélte a tatárjárás viharait. IV. Béla egy 1255. évi oklevelében, melyben Vadkert határait ismerteti, Csesztve, Szente és Szátok felemlítése után hozzáteszi, hogy a további határ érintkezik a tereskei monostor földjeivel, innen pedig egybe esik Tóttereske régi határával. Az esztergomi káptalan 1274. évi oklevele szintén említi az apátságnak Vadkert melletti birtokát. A XIV. és XV. században még fennállott. (Ortvay Tiv.: Magyarorsz. Egyházi Föld. II. 790.)

Gács vára a múlt század elején.

Hollókő vára a múlt század elején.

Kékkő vára a múlt század elején.

Nógrád vára a XVI. században
371Az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékben a nógrádi főesperesség plebániái között előfordul egy Sac nevű Benedek-rendi apátság, melynek hollétét eddig nem sikerült kikutatni. Annyi kétségtelen, hogy Nógrád vármegyében volt, a, mint a tizedjegyzék következő szavaiból tűnik ki: Abbas de Sac iuratus dixit non ultra suam abbatiam valere, quam III. marcas est Neugradiensis.
Fuxhoffer-Czinár szerint volt Nógrádban egy sági prépostság. Pázmány Péter pedig egy Szent Benedek-rendi apátságról emlékezik meg; Bél Mátyás, a ki a helységet Saganak nevezi, szintén tud erről az apátságról. Bél szerint az e monostor helyén épült kastély a XVIII. század közepén a Koháry grófoké volt.
Nézetünk szerint itt a tereskei apátról lehet csak szó. A tizedszedő ugyanis Tereske nevét valószinűleg elcserélte a szomszéd Szátok község nevével, így került azután a tizedjegyzékbe Tereske helyett Sac=Szátok.
A Kökényes-Radnót-nemzetség, mely a vármegye délkeleti részében lakott, két monostor alapításával örökítette meg a nevét. Mind a kettő a premontrei rendé volt. Az egyik a Szent Hubertről czímzett garábi prépostság, melyet még 1179 előtt alapítottak. A monostorhoz tartozó birtokokról megemlékezik István ifjabb király 1265. évi adománylevele is, a melylyel Ágas várát a hozzátartozó három faluval Istvánnak. Domokos fiának adta jutalmul. Ágas várához tartozó egyik birtok határos volt a garábi monostor egyik földjével. (Fejér: IV. 3. 292. Wenzel: XI. 547.) A XIV. század közepén Ambrus nevű prépostját ismerjük, a kinek panaszára, a rajta elkövetett hatalmaskodások ügyében, 1343-45-ben vizsgálatot indítottak. (Anjoukori Okmt. IV. 370.) A XV. században a prépostság elveszítette önállóságát. Birtokait a sági (Ipolyság) premontrei prépostság javadalmaihoz csatolták. 1436-1470-ben Garáb a sági prépostságé volt. (Orsz. Lev. Dl. 12. 928.; Hazai Okmt. V. 229.) A török hódoltság alatt a helység elpusztult. A hódoltság után I. Lipót király 1688-ban Garáb pusztát az ipolysági prépostsággal együtt a beszterczebányai jezsuitáknak adományozta; ők építették Garábon a jelenleg is fennálló Szent Alajos kápolnát. A szatmári békekötés után a prépostság puszta czím gyanánt ismét feléledt. Első ízben Helcker Bódog (1715.), a nagyváradi Szent Istvánról nevezett prépostság kormányzója, majd 1716-ban Rákóczy Gábor egri kanonok, 1726-ban Sternfeldi Schedoni Boldizsár Antal, a Sziléziában levő Sachvic egyház dékánja, 1734-ben gróf Hod ch Vincze, utána Ehinger lucei premontrei-rendi kanonok viselte a garábi prépost czímet. (Balics Lajos: A róm. kath. egyház története Magyarországon; Ortvay Tivadar: Magyarország Egyházi Földleírása II. 790.; Rupp J.: Magyarország Helyr. Tört., I. 700. 726.; Karácsonyi: Magyar Nemzetségek II. 336-338.)
A Kökényes-Radnót-nemzetség alapította s kegyurasága alá tartozó másik monostor Kökényes monostora volt. Alapítása évét nem tudjuk, valószínűleg egyidős a garábi monostorral. Csupán egy ízben van róla említés, 1322-ben, a mikor János fia Radnót végrendeletében összes birtokait sógorának, a Kacsics-nemzetségbeli Simonnak, a Palásti Radó család ősének hagyományozta.
Egyházi lovagrendek.
Az egyházi lovagrendek közül a Templomos vitézek és a János lovagok: voltak birtokosok a vármegye területén.
A Templomos-rend a XIII. század első évtizedeiben telepedett le Hartyánban. E birtok eredetileg a Záh-nemzetségé volt. Mikor a Záh-nemzetségbeli Tordas fiai megosztoztak az ősi birtokokon, Hartyán Andrásnak és Irasmosnak jutott. Őket azonban többrendbeli bűntett miatt elmarasztalták és hartyáni birtokuk bírság útján Dénes nádor (1227-1228.) birtokába jutott, a ki a Templomosrendnek elzálogosította. Hartyánban azonban része volt Verebi Zakariás comes fiának Hencse comesnek is, melyet neki Tordas fiai engedtek át. Miután azonban a Záh-nemzetségbeliek attól tartottak, hogy olyan hatalmas úr, mint a Tomajnemzetségbeli Dénes nádor, kiváltaná a Templomos-rendtől Hartyánt, szomszédságukba jutna s ott birtokot is szerezhetne, Hartyánt visszaváltani nem akarták, hanem 1227-ben a váczi káptalan előtt jogot adtak Hencsének arra, hogy a hartyáni birtokot a Templomos-rendtől és Dénes nádortól visszaválthassa és örök joggal békében birtokolhassa. Hencse hetvenöt márkáért vissza is váltotta. (Nagy Iván i. m. 19. l.) Ezután nincs több adatunk a rend nógrádi birtokairól.
A Jeruzsálemi Szent János lovagrendnek a vármegye területén, még a tatárjárás előtt, három rendháza volt: Szirák, Szomolya és Tolmács. Mind Szomolyát, mind Tolmácsot, melyek a nógrádi várbirtokok közé tartoztak, alkalmasint III. Béla király, a rend nagy pártfogója, adományozta.
372A legjelentékenyebb volt a sziráki rendház, a melynek fennállásáról már 1219-ből van adatunk. Ebben az évben ugyanis Arnold, a János lovagok sziráki procuratora, több zempléni várjobbágyot a lovagok luczi (ma Tiszalucz) birtokának elpusztítása miatt Váradra idézett, a hol a jobbágyok az okozott kárt pénzzel egyenlítették ki. (Váradi Reg. 202.) A sziráki rendház a tatárjárás után is fennállott. 1274-ben Péter volt a rendház főnöke (praeceptor), a ki egyúttal a szomolyai és a tolmácsi rendház élén állott. Péter praeceptor az esztergomi Szent Keresztről nevezett János lovagokkal együtt még 1274 előtt bérbe vette Máté esztergomi őrkanonoktól Berén nevű földbirtokát, három márkáért. Mivel azonban a bért pontosan nem fizette, az őrkanonok 1274-ben visszavette tőle a bérletet. (Wenzel: IX. 92.) 1275-ben Umbertus Péter volt a sziráki házfőnök, a ki talán egy személy volt az előbbivel s a ki részt vett a rend ez évi, Csurgón tartott értekezletén. (Wenzel: IX. 128.) A XIV. században a rendház önállósága megszűnvén, a lovagok itteni birtokait az esztergomi ház javadalmaihoz csatoltatták. Maga a helység 1439-ben már a bujáki vár tartozékai között szerepel. 1453-ban Szent-Györgyi Tamás vránai perjel, a lovagrend magyarországi tartományi mestere, a sziráki birtokrészeket Mohorai Vidfi Jánosnak, a lovagok esztergomi házához tartozó birtokok tiszttartójának adományozta. (Csánki D.: I. 113.: Mocsáry: Nógrád Várm. Ism. I. 284.)
A rend szomolyai háza korán elveszítette önállóságát. 1393-ban már a Losoncziak birtokában találjuk. (Orsz. Lev. Dl. 7898.) 1470-ben Mátyás király Madách Lászlónak és Jánosi Gáspárnak adományozta. (Csánki D. I. 116.)
A lovagok tolmácsi birtokára vonatkozólag érdekes adatokat szolgáltat a budai káptalan 1299. évi iktatólevele, mely a váczi püspök részére átadott nógrádi részbirtok határait a következőképen sorolja elő: »Az első határdomb találtatik egy almafa töve mellett, a nógrádi vár alatt s a dicsőséges szűz egyháza mellett, innen egyenesen haladva kelet felé fordul, hol két határdomb van. És innen egyenesen menve egy körtefához ér, mely alatt van a határdomb; innen lemegy a völgybe, mely patkánytavának neveztetik, innen egyenesen halad és Tolmács földhöz ér és itt ezen Tolmácsföld kezdetén emeltetett a királyi biztos a káptalani kiküldött jelenlétében, új határdombot; innen lefelé menve, két fához ér, melyek alatt két régi és egy új határdomb létezik; innen lefelé haladva, egy fa alatt négy határ szögellik össze, melyek közül az első elválasztja a tolmácsi keresztesek (János lovagok) földjét, a második a váczi püspökét Szántó nevűt, a harmadik Apáti nevű földet, a negyedik a kérdéses nógrádi birtokrészt.« (Századok: 1869. 44. l.) E rendház sem sokáig állott. 1393-ban a község már a Losoncziaké.
Kisebb egyházi birtokok.
Az elősoroltakon kívül még az alábbi kisebb egyházi birtokokat találjuk a vármegye területén.
II. Béla király 1138-ban a dömösi prépostságot alapító levelében Nógrád városában négy polgárt, földjeivel egyetemben, a prépostságnak adományozott. (Knauz: I. 88-97.)
IV. Béla király 1254. évi adománylevelében, a melylyel Endre nevű hívének Szerdahely nógrádi várföldet adományozta, említés van egy Belcse nevű, ismeretlen rendi monostorról, mely Szerdahely várbirtok mellett feküdt. (Balics Lajos dr. i. m. II. 2. 336.)
A gombaszögi pálosok rendháza, melyet Bebek György 1371-ben alapított, Kurtány helységben volt birtokos. A pálosok alkalmasint az alapítótól kapták ezt a birtokot, mely a török hódoltságig az övék maradt. (Rupp J. i. m. II. 120.)
Losoncz mellett, a mai Királyhegyen is volt egy Szent István tiszteletére szentelt monostor; Giskra 1451-ben erőddé alakította. (Csánki D. i. m. I. 91.)
A Szent Ferencz rendieket alkalmasint Szécsényi László (1423-1459.) telepítette le Szécsényben. A szécsényi ferenczrendiek évkönyvei (Historia Domus) szerint ugyan Széchi Frankó, Dalmátország bánja, lett volna a rendház alapítója. De Széchi Frank sohasem volt Szécsény város földesura s még 1398 előtt meghalt (Zala várm. Oklt. II. 293.), így nem lehetett Széchi Dénes esztergomi érsek kortársa, a kinek érseksége alatt, 1452-ben történt volna a szécsényi rendház alapítása. A tévedés alkalmasint onnan származik, hogy Széchi Frank testvérének. Széchi Herczeg Péternek leányát Annát, Szécsényi Ferencz fia I. László vette nőül, a ki még atyjának életében elhalálozott. Lehet azonban, hogy a Széchi család másik, rimaszécsi ágából származó Frank (Ferencz) volt a ferenczrendi kolostor alapítója. Ez a Széchi Ferencz csak 1432-ben szerepel a vármegye 373birtokosai között, de ő sem volt sohasem Szécsény ura. Ha azonban, miként a rendház évkönyvei mondják, a rendház alapítási évét 1452-re tesszük, a mikor tényleg Széchi Dénes volt az esztergomi érsek, akkor Szécsényi II. Ferencz telepítette le a ferenczrendieket Szécsényben, valószínűleg szülőinek, esetleg anyai nagy bátyjának hagyománya, vagy alapítványa következtében. A ferenczrendi szerzetesek, a kik a Szűz Máriához czímzett rendtartományhoz tartoztak, nem sokáig maradhattak meg Szécsényben. A milyen vagyonszerző volt a Szécsényi család többi tagja, olyan pazarló volt Szécsényi László, a család utólsó fisarja. Már 1455-ben kénytelen volt birtokait Guthi Országh Mihály nádornak és Losonczi Albertnek elzálogosítani, a kik halála után 1461-ben királyi adományt nyertek Szécsényre. A mint Szécsény új kezekbe került, a marianus atyáknak sem volt többé maradásuk. Ha a rendház évkönyveinek hihetünk, Guthi Mihály nádor szemet vetett a rendházhoz tartozó alapítványokra s az alatt az ürügy alatt, hogy a szerzetesek odahagyták a rendházat, ennek javadalmait lefoglalta. 1466-ban II. Pál pápa belegyezésével azután a szécsényi rendházat a salvatorianus, akkor observansoknak nevezett szerzeteseknek adta át. Az újonnan beköltözködött szerzetesek 1477-ben már rendi káptalant tartottak Szécsényben, mely alkalommal Pálfy F. Gábort tartományi főnökké választották. Sándor pápa 1492-ben kiadott bullájában a salvatorianus (az Üdvözítőről nevezett) rendtartományt megerősítette a szécsényi rendház birtokában. A szécsényi rendház ekkor érte el virágzásának tetőpontját. 1523-ban, mikor a rendtartomány Burgosban, Spanyolországban, egyetemes káptalant tartott, az Üdvözítőről nevezett rendtartományban tíz custodia volt. Szécsény is székhelyeként szerepel egy ilyen custodiának, melyhez öt convent tartozott. A szécsényi custodiában ekkor összesen 82 szerzetes testvér működött. Közbe jött azonban a mohácsi vész, mire súlyos megpróbáltatások nehezedtek a szécsényi rendház lakóira is.
Rupp J. szerint (Magyarország Helyr. Tört. II. 118.) 1513-tól kezdve Füleken is voltak ferenczrendi szerzetesek, a kik 1544-ig tartózkodtak a városban, honnan azonban a bekövetkezett zavaros viszonyok miatt távozni kényszerültek.
A nógrádi esperesség.
A vármegye legnagyobb része az esztergomi érsekség alá tartozott. Az esztergomi érsekséghez tartozó nógrádi főesperesség a középkorban magában foglalta a mai füleki, losonczi, gácsi és szécsény járás, továbbá a balassagyarmati járás nagyobb részét. Csekély mértékben kiterjedt a Kürtös vizén túl a mai Hont vármegye területére is.
Az első nógrádi főesperes, a kiről az oklevelek megemlékeznek, Octomarius, Incze pápának egy 1254. évi február 20-án kelt levelében szerepel. (Knauz: I. 415., 538.) László mester, esztergomi prépost, 1277. évi végrendeletében a végrendelet végrehajtók egyikéül szintén a nógrádi főesperest nevezi meg. (Knauz: II. 71. Fejér: V. 410.)
A váczi püspökséghez tartozó nógrádi főesperesség magában foglalta az úgynevezett Kis-Nógrád vármegyét, vagyis a mai nógrádi és sziráki járásokat csaknem egészen és a balassagyarmati járás kis részét. E főesperesség azonban a Cserháton túl is terjedt.
Egyházak, templomok.
A fenmaradt okleveles emlékek már a XIII. század közepétől kezdve számos egyház létezéséről emlékeznek meg. Az oklevelek leginkább az anyaegyházakat, tehát azokat említik, melyek egyúttal plebániák voltak. Ilyen egyház volt Sztregován 1250-ben, Losonczon, Füleken, Fülekpüspökiben, Salgótarjánban, Karancskesziben, Karancsberényben, Dolányban, Csaláron, Hugyagon, Zellőn 1262-ben, Vadkerten 1223-ban (Ortvay Tivadar i. m.), Gyarmaton 1291-ben (Nagy Iván i. m. 44.), Szentpéter (Nógrádszentpéter) templomát, melyet Szent Péter tiszteletére szenteltek, már egy 1297-ben kelt oklevél említi, Nógrád helységnek a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templomáról a budai káptalan 1299. évi iktatólevele emlékezik meg. (Ortvay Tivadar i. m. II. 790. Kubinyi Ferencz: Magy. Tört. Eml. I. 174.)
Műtörténeti szempontból különösen érdekes a Záhok birtokán épült rimóczi templom. Rimócz helység a fenmaradt oklevelek tanúsága szerint már 1274-ben a Záh nemzetségé volt. E templomról Pintér Sándor a következőket mondja:
A község temploma magas hegyen áll s a régi időben bástyaszerű falépítménynyel volt körülvéve, melynek nyomait ma is föl lehet ismerni. A nyolczvanas, (t. i. az XIX. században) években a templom leégett, de újra felépítették, ugyanez időtájban a kántortanító lakását és a vele összefüggésben volt községi 374iskolát a sipeki patak árja annyira megrongálta., hogy azt is a templom mellé, a hegyre kellett a községnek felépíttetni. A kántortanító az új épület mellett zöldséges kertet alakított s ebbe a régi czínterem egy része is beleesett. A kert megmunkálása alkalmával régi sírokra is akadtak, melyekből Szent István ezüstérmei, s az utána következő királyok pénzei kerültek napfényre. A csontvázak mellett talált régi érmek és egyéb ékszertöredékek igazolják, hogy a rimóczi templom már Szent István korában ugyanazon a helyen volt, a hol ma van.
Az árpádkori építmények közé tartozik még a ludányi templom, mely a budai káptalannak Pöstény községre vonatkozó 1301. évi határjáró-levele szerint a Szent Lélek tiszteletére épült. A ludányi templom ma is fennáll, sőt még az az itató-kút is, melyet 1301-ben a határjárók találtak, ugyanazon a helyen van. (Pintér Sándor adatai.)
Pápai tizedjegyzék.
A XIV. század egyházi viszonyairól már részletesebb adatokat nyerünk az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékekből. Ezek az adatok azonban csak a legnagyobb elővigyázattal, a legaprólékosabb részletek szorgos vizsgálatával használhatók. A pápai tizedjegyzéket legtöbbször idegen egyházi férfiak állították egybe, így nem lehet csodálkozni, hogy e jegyzékben a magyarországi helynevek sokszor a felismerhetetlenségig el vannak torzítva. A magyar püspöki kar áldozatkészsége, valamint Fraknói Vilmos fáradhatatlan utánjárása mellett, megalakult a vatikáni magyar-bizottság, mely a tizedjegyzék anyagát szoros vizsgálat alá vette. E bizottság megbízásából, több neves munkatárs közreműködésével, szerkesztette Ortvay Tivadar Magyarország egyházi földleírása czímű nagy művét, mely világot vet Nógrád vármegye középkori egyházi beosztására is. Ortvay nagybecsű műve szerint az esztergomi egyházmegyéhez tartozó nógrádi főesperességben a pápai tizedjegyzékek összesen 61 plebániát sorolnak elő, melyeknek hollétét, egynéhány kivételével, sikerült is megállapítani.
Plebániák.
E plebániák a következők: 1. Agualsa, talán Galsa. 2. Hartyán (Sóshartyán). 3. Berzencze. 4. Losoncz. 5. Cursa, talán Busa. 6. Ludány; az 1301. évi oklevél említi templomát. 7. Lócz. 8. Litke. 9. Mohora. 10. Megyer (Nógrádmegyer). 11. Nagybárkány. 12. Marczal (Nógrádmarczal). 13. Karancskeszi. 14. Sávoly. (Füleksávoly). 15. Fülek. 16. Sztregova (Alsósztregova). 17. Szécsény. 18. Salgótarján. 19. Nándor. 20. Villa Andreae, a mai Endrefalva. 21. Vilke. 22. Varbó. 23. Vadkert (Érsekvadkert). 24. Rimócz. Ezek ma is plebániák. Továbbá: 25. Varsány, ma Rimócz fiókja. 26. Turopolja (Túrmező), ma Felsőtisztás fiókja. 27. Csitár, ma Nógrádmarczal fiókja. 28. Darócz (Nagydarócz), ma Osgyán fiókja. 29. Dra (az 1301. évi oklevélben Draa, 1461-1481-ben Drah és Dra néven fordul elő, ma Dráhi-puszta, Varbó fiókja. 30. Gács, ma Gácsfalva fiókja. 31. Gerge, az 1335. évi oklevélben Egyházasgeregyével találkozunk; ma mind a három Gerge Litke fiókja. 32. Nemti, ma Kisterenye fiókja. 33. Hugyag, ma Varbó fiókja. 34. Lapujtő, ma Karancskeszi fiókja. 35. Most villa, ma Maskófalva, Gácsfalva fiókja. 36. Rónya, ma Berzencze fiókja. 37. Szentkereszt, talán Nagykeresztúr, ma puszta, Osgyán fiókja. 38. Szenna (Nógrádszenna), ma Alsósztregova fiókja, 39. Esztergály, ma Kékkő fiókja. 40. Pincz, ma Ipolybolyk fiókja. 41. Tarnócz (Ipolytarnócz), ma Litke fiókja. 42. Terbeléd, ma Rapp fiókja. 43. Turicska, ma Etrefalva.; Berzencze fiókja, 44. Uhorszka (Ipolymagyari), ma Berzencze fiókja, 45. Nagyfalu (Losoncznagyfalu), ma Losoncz fiókja. 46. Mátraverebély, ma Nagybárkány fiókja. Végül: 47. Dansa; volt egykor Duzma nevű helység. 48. Gyarmat (Balassagyarmat). 49. Névtelen helység, melynek Bálint nevű plebánosa szerepel a tizedjegyzékben. 50. Névtelen helység, melynek plebánosa a tizedjegyzék szerint Pál alesperes volt. 51. A saci apátság; erről a tereskei apátság történeténél már megemlékeztünk. 52. Saca, ma, Karancsság, melynek egyházáról egy 1335. évi oklevélben van említés. 53. Sacra, talán Zahora, ma Erdőmeg, Hont vármegyében. 54. Szklabonya (Kürtaboy). 55. De Sancto Benedicto de Borsa, ma ismeretlen. 56. Szentgál, alighanem az illető plebánia-templom védőszentjének a neve. 57. Szent-Márton, azonos a Fülek közelében levő Mártonfalva pusztával. 58. Szent Péter, alighanem Péteri puszta, Nagyfalu mellett. 59. Salgó, ma puszta. 60. Szelény, Hont vármegyében, az őrkanonok faluja. 61. Tercs, a mai Szalmatercs és Pusztatercs egyike.
A tizedjegyzék mind a mellett nem mondható teljesnek. A XIV. századból fennmaradt oklevelek több olyan egyház emlékét őrizték meg, a melynek a tizedjegyzékben nincs nyoma. Igy a többi között a következő egyházak hiányoznak 375a tizedjegyzékből: Garáb premontrei rendi prépostság, a mely 1343-45-ben még fennállott. Hollókőváralja; egy 1343. évi oklevél szerint György volt a plebánosa. Szent Péter; 1297-ben említik egyházát. Tereske, a már említett Benedekrendi apátsággal, mint Vadkert, Szátok és Szente szomszédja, még 1383-ban is szerepel. (Fejér: X. 1. 105.).
A váczi püspökséghez tartozó nógrádi főesperességre vonatkozólag azonban úgy szólván semmi adatot sem találunk a pápai tizedjegyzékben, a mely az idetartozó plebániák közül csupán egyet említ: Nevig-et. Ilyen nevű helyet azonban nem találunk Nógrád vármegye területén, ha csak a Nógrádmarczalhoz tartozó Hegymegi puszta nem lappang e helynév alatt.
Ujabb egyházak.
A XIV. század folyamán is számos újabb egyház alakult a vármegye területén. A Tomaj-nemzetségbeli Tamás, a Losonczi Bánffy-család őse, 1350-ben építtette a gácsfalusi templomot. A füleki templom pedig 1397-ben újjáépült.
A XV. századból fennmaradt oklevelek is számos »Egyházas« jelzővel ellátott helynévről emlékeznek meg, megkülönböztetésül más hasonló nevű egyházzal nem rendelkező helyek neveitől. Ilyen helynevek voltak, Egyházasgeregyén kívül, mely már az 1333-1335. évi oklevelekben is így szerepel, Egyházas-Kalanda. (1496.), Egyházas-Libercse (1425.), Egyházas-Romhány (1496.), Egyházas-Terenye (1413; ugyanebben az oklevélben előfordul Vásáros-Terenye is). Kökényesmonostorát egy 1428. évi oklevél említi (Orsz. Lev. Dl. 30. 294.); 1413-ban ugyanez a helység Kökényes néven szerepel.
5. A VÁRMEGYE SZEREPE A NEMZETI TÖRTÉNELEMBEN (1001-1526.)
A kereszténység megszilárdítása.
Közel egy évszázad, küzdelemmel teljes és tapasztalatokban gazdag idő, vonult már el a honfoglaló nemzet fölött, a mikor Szent István király a pápától kapott koronát a fejére tette. Szent István bölcseségének és erélyének sikerült a legnyomósabb feladatot megoldani: a nemzet vallási meggyőződését és erkölcsi életnézetét a kereszténység felvételével új irányba terelni, és így biztosítani, hogy a nemzet - a kereszténység polgárosító erejével - a környező népek elkölcsi és művelődési viszonyaihoz illeszkedhessék.
E nagy missió végrehajtása nem ment belső küzdelmek, vérontások nélkül, de ezek ellenében a kereszténység felvétele és ennek kapcsán a külállamokkal való szorosabb érintkezés következtében az egész államrendszer a kor szelleméhez mérten átalakult.
Szent István halálakor (1038.) nagy műve már tető alatt volt. Méltatlan utóda, I. Péter alatt azonban végveszedelem fenyegette Szent István nagy alkotásait, első sorban a kereszténységet. A mikor német segítséggel második ízben foglalta el a trónt, a magyar nép, mely mintegy ösztönszerűleg érezte, hogy a külföldi beavatkozástól semmi jót sem várhat, ellenkezőleg az ország függetlenségét és szabadságát kell tőle féltenie, behívta az országba Szár László számkivetett fiait, Endrét és Leventét.
Endre és Béla.
Az idegen uralom ellen táplált gyűlölet feltámasztotta a pogányságot is. A nemzeti mozgalom, melynek vezérei között a krónikák szerint Visk, Toyzlan és Pezli szerepeltek, kezdetben csupán Péter megbuktatására és az Árpád-házi ivadékok uralmának visszaállítására irányult, csakhamar azonban nagyobb hullámokat vert országszerte. A pogányság hívei, azonosították az idegen uralmat a kereszténységgel s elérkezettnek látták az időt mindannak megsemmisítésére s érbefojtására, a mi ősi szokásaiktól és erkölcseiktől megfosztotta őket.
A pogány lázadás elemi erővel tört ki, mialatt Endre herczeg Oroszországból hazafelé vette útját, hogy Szent István trónját elfoglalja. Endre azonban, mihelyt hívei Péterrel leszámoltak, éppen olyan erélyesen szállott síkra a pogányság ellen, mint a milyen habozó és elnéző volt iránta, mielőtt trónra lépett.
A pogány lázadás leverése után III. Henrik német császárral kellett megküzdenie, a ki erősen készült Péterért bosszút állani.
Endre nem érezvén magában elég hadvezéri tehetséget arra, hogy ilyen hatalmas ellenféllel sikeressen megküzdhessen, behívta az országba öcscsét, Béla herczeget és az ország harmadrészét neki engedte át. Ezen a területen, mely Bihartól kezdve Trencsénig, illetőleg Nyitráig terjedt és magában foglalta Nógrádot 376is, Béla herczeg volt az úr, a bíró és a hadvezér, ő élvezte a királyi birtokokat és egyéb jövedelmeket. (Pauler Gyula i. m. I. 97.).
Béla herczeg megfelelt a beléje helyezett bizalomnak. Az 1051. évi hadjáratban hadvezéri képességének fényes tanujelét adta. Benne összpontosult a németek ellen ekkor már egy táborban küzdő nemzet bizalma. A németek fölött kivívott sikerek nagyban fokozták a nemzet önérzetét. Az óhajtott béke azonban csak igen rövid ideig tartott.
Endrének időközben fia született, a kinek a trónt biztosítani törekedett. E miatt viszály támadt Endre és Béla között. A híres várkonyi jelenet után (1059.) Béla nem érezvén magát többé biztonságban, Lengyelországba menekült, honnan három dandárral tért vissza és szétverte Endre hadait s a németeket.
Géza és Salamon.
Béla halála után (1063.) fia, Géza, nemeslelkűen lemondott a koronáról, a gyermek Salamon javára, a ki viszont Béla herczegségét adta Gézának.
A mai Nógrád vármegye tehát ismét olyan viszonyba került a koronával, mint Endre alatt.
De a béke most sem volt állandó. Gonosz tanácsadók folytonosan bujtogatták Salamont Géza herczeg ellen. Géza herczeg a szekszárdi monostor apátjától értesült az ellene készülő támadásról, de egy időre megnyugtatta Szaonok nevű tanácsadója - tán a Nógrád vármegyében letelepedett Szolnok-nemzetség sarja, vagy őse - a ki titokban Salamonhoz hajlott s vele megegyezett, hogy ha tisztében megtartja, elpártol a herczegtől. (Pauler Gyula i. m. I. 123.).
Salamonnak azonban még sok más híve is volt Nógrádban. Ide számíthatjuk a Záh-nemzetséget, akkoriban e vidék leghatalmasabb birtokosát, melynek tagjai sorából - miként Nagy Iván állítja - Zache már I. Endre király nádora volt, Bors pedig 1072-ben Nándorfehérvár védelmében tűntette ki magát. (Nagy Iván i. m. 14. l.) Salamon a hozzácsatlakozók nagy számában bízva, összetoborozta a dunamelléki zászlóaljakat s Géza herczegségébe tört.
Gézának ekkor csak négy tiszántúli zászlóalj állott rendelkezésére. Ezeket gyorsan összeszedte, hogy velük kövesse a többit és Gömörön, Nógrádon, Honton és Barson át a cseh határ felé húzódva, egyesüljön László herczeg hadaival, a kit Csehországba küldött segítségérte.
Salamon azonban gyorsabb volt Gézánál. Átkelvén a befagyott Tiszán, a mai Karczagtól éjszakra megtámadta Géza herczeg hadait, melyeket heves küzdelem után teljesen szétvert. Géza herczeg átmenekült a Tiszán és Vácz felé vette útját. Váczon túl, alkalmasint Verőczénél, találkozott testvérével, Lászlóval, a ki sógorával, Ottó morvaországi herczeggel, segítségére sietett.
László időközben összeszedte a Felvidék összes várkatonaságát, közötte a nógrádiakat, s e megerősített haddal indúlt Salamon győztes serege ellen. A Mogyoródnál vívott csatában (1074 márcz. 14.) Salamon hadát teljesen megverték. Salamon Mosonba menekült, a honnan IV. Henrikhez fordult segítségért.
IV. Henrik 1074 nyarán hadával Pozsonynál be is tört az országba, útját Nyitrának vette, honnan, a Garamon és az Ipolyon átkelve, egészen Váczig nyomult, de onnan, mivel seregében éhség és ragály pusztított, visszavonult.
Géza, hívei unszolására elfoglalta a trónt és herczegségét Lászlónak engedte át. Ekként a mai Nógrád vármegye területe László birtokába került.
Géza fejét azonban csak rövid ideig ékesítette a korona. 1077-ben elhalálozott. A mikor holttestét a váczi székesegyházban örök nyugalomra helyezték a nemzet Lászlót kiáltotta ki királylyá.
Kálmán.
Szent László király halála után a trónt Kálmán foglalta el, a ki testvérérnek. Álmosnak, atyjuk és nagyatyjuk herczegségét adta, teljes hatalommal. (Pauler Gy. i. m. I. 177.) Így a nógrádi királyi vár és uradalma Álmos kezébe került.
377Kálmán király mindjárt uralkodása kezdetén, alkalmasint 1096 tavaszán, közel a mai Nógrád vármegye határához, Kartalon, országgyűlést tartott, mely alkalommal az egyházi birtokviszonyokat és a magántulajdon jogát szabályozták úgyszintén az adózás és a büntetőjog terén is számos intézkedés történt. Álmos, a ki Kálmán sikereit féltékeny szemmel nézte, folyamatosan fondorkodott ellene, de Kálmán sokkal nagyobb erővel rendelkezett, semhogy Álmos vele megmérkőzhetett volna. Álmos 1104-ben Németországba menekült, de mivel itt segítséget nem kapott, visszatért az országban. Kálmán visszafogadta ugyan, de hercegségét nem adta többé vissza, hanem más jószágokkal kárpótolta, így azután a nógrádi várjavak visszakerültek a király közvetlen uralma alá.
Kálmán király uralkodása alatt jelentékeny szerepet játszott Slauiz (Saulus, Saul), Nógrád vármegye főispánja, az első, a kit név szerint ismerünk. Valószínüleg már régebben állhatott a nógrádi királyi várbirtokok élén, s a király, bizalmasaként, Álmos szemmeltartásával bízta meg, a ki az 1096-1104. évek között a nógrádi várjavak birtokában volt. Szolgálatait a király gyakran vette igénybe országos ügyekben is, sőt attól az időtől kezdve, mikor Álmost megfosztotta herczegségétől, állandóan a király oldala mellett találjuk. A mikor a király 1108-ban Dalmácziába menet tengerparti útjában a többi között Trau város kiváltságait megerősítette, kísérői között ott volt a nógrádi főispán, a ki az oklevél tanúi között szerepel a záradékban, e szavakkal: Ego Slauiz Comes Neogradiensis laudo et confirmo. A mikor három év mulva, 1111-ben Kálmán király Zára mellett gyűlést tartott, az őt kísérő magyar főurak között ismét ott volt a nevezett nógrádi főispán. (Nagy Iván i. m. 22. Farlati: Illyricum Sacrum III. 168.)
Álmos nem tudván sorsába belenyugodni, mindegyre fondorkodott, míg végre Kálmán 1115-ben néhány hívével együtt elfogatta és a foglyokat szemükvilágától megfosztatta; hasonló sors érte Álmos fiát is, a gyermek Béla herczeget.
Kálmán fiának, II. Istvánnak, rövid ideig tartó uralkodása után (1131.) a megvakított Béla herczeg foglalta el a trónt, a ki első sorban Kálmán elűzött nejének fiával, Borisz trónkövetelővel volt kénytelen megküzdeni.
Keresztes hadak átvonulása.
Borisz II. Géza király uralkodása alatt (1141-1161.) is feltűnik Magyarországban. Ekkor a Magyarországon átvonuló keresztes hadakhoz csatlakozott s jelenléte kevés híja, hogy meg nem bontotta az egyetértést II. Géza és VII. Lajos, a franczia keresztes had vezére között.
Jeruzsálem eleste (1187.) mély megdöbbenést keltett a keresztény hatalmak között. A pápa keresztes hadjáratra buzdította a keresztény fejedelmeket. III. Béla királyt is magával ragadta az általános felbuzdulás, ő is szükségét érezte annak, hogy fegyvert ragadjon a Szentföld visszafoglalására. Kész volt az átvonuló kereszteseket barátságosan fogadni s a mint az ország termése megengedi, élelemmel ellátni. Az alkalom nemsokára bekövetkezett; 1189-ben III. Frigyes császár Magyarországon át igyekezett a Szentföldre. Seregének zöme részint a Duna jobbpartján, részint hajókon vonult le, csak kevesen voltak, a kik a balparton mentek, ezek azután a mai Nógrád vármegye területét is érintették.
Imre és Endre.
III. Béla király halálával (1196.) a trónt idősebbik fia, Imre örökölte, a kinek testvérével, Endre herczeggel gyűlt meg a baja. Endre herczeg ugyanis nem elégedvén meg a drávántúli országrész kormányzásával, atyjának a szentföldi hadjárat czéljaira hagyott vagyonát arra fordította, hogy híveket szerezzen magának, a kiknek segítségével azután Imre uralma ellen fordult.
Endrének sikerült Boleszló váczi püspököt ís megnyernie, a ki Endre és magyarországi hívei között a levelezést közvetítette. Imre király erről értesülvén, 1199 márcz. 10-én Váczott termett, fegyvereseivel betört a templomba, a sekrestye ajtaját feltörette s a kincstárból a Boleszló részéről a leleszi monostornak szánt kincset és a gyanus leveleket magával vitte, majd Endre ellen fordult, a kit a Balaton közelében megtámadott és legyőzött.
Imre halála után (1204.) alig egy év mulva II. Endre foglalta el a trónt. Alig tette a fejére a koronát, a melyért egy évtizeden át küzdött, elkezdte a királyi hatalom örömeit élvezni. Hálából barátai iránt, a kik nehéz napjaiban nem hagyták el, tele marokkal szórta a pénzt s osztogatta a várjószágokat.
Uralkodásának első évtizedében már a Kacsics-nemzetség is egyik számottevő tényezője lett az ország főúri társadalmának. E nemzetség még a XII. században Szécsény, Gécz, Rimócz és Almás, egykor Záh-nemzetségbeli jószágok birtokába jutott; az övé volt már II. Endre király uralkodása előtt Fülek, Zahora, (Fülek táján) Somoskő, Baglyas, sőt Losoncz is. (Nagy I. i. m. 14. és 20. 1.)
Az országos osztozkodásban rész jutott a királyné, Merani Gertrud, rokonainak és kegyeltjeiknek is. Az idegen kegyenczeknek osztogatott adományok azonban csakhamar visszahatást keltettek a nemzetben. 1213-ban összeesküvés támadt Gertrud ellen. Az elégületlenek között találjuk a Kacsics-nemzetségbeli Simont, Bánk bán vejét, Fülek és Szécsény urát is. (Pauler Gy. i. m. II. 63.; Nagy Iván i. m. 14. és 23.) Az összeesküvők azt az alkalmat használták fel, a mikor II. Endre az év őszén seregével Halicsba indult. 1213 szept. 28-án, alkalmasint 378a pilisi erdők közelében, rárontottak a, szabadban tanyázó Gertrud királynéra és kíséretére s a királynét, sok némettel együtt, meggyilkolták.
A rémhírre II. Endre hazasietett és a főbb bűnösöket megbüntette ugyan, de csak rövid ideig tudott erélyes lenni; az összeesküvők jó része kikerülte a büntetést; a Kacsics-nemzetségbeli Simonnak is sikerült az összeesküvésben való részvétel gyanuját magáról elhárítania.
A pápa többszöri sürgetésére 1217-ben végre II. Endre rászánta magát a keresztes hadjáratra. Erre az útjára a vármegyében birtokos nemzetségek közül a Tomaj-nemzetségbeli Dénes fia Dénes, a Losonczi Bánffy-család őse, a ki 1216-1231-ig a tárnokmesteri méltóságot viselte, s a kit kortársai a »gazdag Dénes« néven ismertek, továbbá a Rátót nemzetségbeli Leusták fia Gyula kísérte el. A szentföldi hadjáratban részt vett urak közül különösen Tomaj Dénes tüntette ki magát, a ki nagyszámú fegyveresével méltó feltűnést keltett. Dénes részt vett a Tábor hegyi erőd ostromában is. (Pauler Gyula i. m. II. 59.)
A míg II. Endre a Szentföldön járt, az itthon maradt egyházi és világi urak szinte versengtek egymással a gonoszságban. De a király visszatértével sem javultak a viszonyok. Az elégületlenek, a kik Béla trónörökös körül csoportosultak, mozgalmat indítottak, hogy az alattvalók jogát megállapítsák és a királyi önkénynek korlátot szabjanak.
Aranybulla.
II. Endre az elégületlenséget az 1222. évi aranybulla kibocsátásával igyekezett lecsillapítani. A bulla megjelenése után jelentékeny személyi változások következtek. Béla trónörökös azonban nem állott meg a félúton, hanem minden igyekezetét arra fordította, hogy azok a főurak, a kiknek részük volt Gertrud királyné meggyilkolásában, elvegyék büntetésüket. Ezek közé tartozott a Kacsicsnemzetségbeli Simon is, a kit II. Endre király, miként az oklevél mondja, »fiainak a püspököknek és főuraknak közmegegyezése következtében, mert hallatlan gonoszul elvetemülve, kegyetlenül tetőtől-talpig fegyverben, a királyi korona gyalázatára és kisebbségére, ravasz vérszomjas czinkosaival összeesküdt és boldog emlékű Gertrud királyné halálában részes volt«, összes birtokától megfosztott.
Birtokai közül Losonczot a Tomaj-nemzetségbeli Dénes fia Dénes tárnokmester, Szécsényt pedig a Szák-nembeli Botos fia Pósa (Pócs) comes nyerte adományul, (Pauler Gyula II. 101.; Nagy Iván 15. Botos fia, Pósát a Záh-nemzetség sarjának tartja.)
Kacsics Simon leánya a veszprémi apáczáknál talált menedéket.
II. Endre, bár az aranybulla kibocsátása után kissé türtőztette magát, nemsokára azonban ismét visszaesett régi pazarlásába. Béla trónörökös gátat igyekezett vetni a várjavak szertelen eladományozásának. 1225-ben felhatalmazást nyert, hogy az egész országban minden adománybirtok jogczímét megvizsgálja s az indokolatlan adományokat visszavegye. 1228-ban nagy hévvel fogott feladatának teljesítéséhez. Trónraléptével (1235.) a várjószágok visszaszerzése iránt még erélyesebb intézkedéseket tett, melyek 1237 óta Nógrádra ís kiterjedtek. (Pauler: II. 133.)
A várjavak visszakövetelése azonban országszerte elégületlenséget keltett. A kiküldött bíróságok intézkedései következtében sokan mindenüket elveszítették, földönfutókká lettek.
Az elégületlenséget még fokozta a kunok beköltözködése az 1239. év őszén. E félvad nép nem igen tudott különbséget tenni az enyém-tied között. Csakhamar összekoczczanások támadtak a magyarok és a kunok között. E miatt az általános elégületlenséget és bizalmatlanságot nem tudták az 1240. évi bánmonostori értekezlet intézkedései sem lecsillapítani.
Tatárjárás.
Ilyen viszonyok közepett érkezett 1241. tavaszán a tatárok betörésének rettenetes híre, mely IV. Bélát nem találta ugyan készületlenül, de a belső egyenetlenségek következtében megoszlott nemzet nem tudott elég ellenerőt kifejteni. A tatárok közeledtére IV. Béla a Tomaj nemzetségbeli Dénes nádort, Losoncz urát küldte az ország éjszaki határára, hogy ott a vereczkei szorost eltorlaszoltassa és megvédelmezze. A tatár had Dénes nádor seregét márcz. 12-én lemészárolván, mint a szélvész száguldott a Duna felé s márcz. 17-én már Váczra ért; melyet tűzzel-vassal elpusztított. (Pauler Gyula i. m. II. 155.).
Ez alkalommal a tatárok a mai Nógrád vármegye déli részét is bebarangolták s útjukban mindent elpusztítottak. A muhi pusztán ápr. 11-én vívott csatában a magyar sereg teljesen megsemmisült. Elesett Dénes nádor is, a ki a vereczkei 381szorosnál vívott csatából csak néhányad magával megmenekülve, Budára futott, a hol a király seregéhez csatlakozott.
IV. Béla király csak kevés hívével menekült meg az öldöklésből és a borsodi Bikk-hegységen át Gömörbe, onnan Nógrád, Hont, Bars vármegyék éjszaki erdős részein át Nyitrára, majd ott megpihenvén, az osztrák határ felé vette útját. Ebben az útjában oldala mellett találjuk Szügyi Abicsk fia Miklóst, a Hunt-Pázmán-nemzetség Nógrád vármegyében birtokos ágának sarját (Fejér: IV. 1. 335-338.), Radont (Raduny), a Madáchok ősét (Fejér: IV. 2. 60.) és Daria fia Makót (Macov filius Daria), a ki egyike volt a király legodaadóbb híveinek. A mikor a király őt felmentette, maga helyett ott hagyta a fiát az udvar kíséretében. Erről IV. Béla királynak Tugárról 1247-ben kelt adománylevele is megemlékezik. (Nagy Iván i. m. 45.)
Mialatt IV. Béla a tengerparton tartózkodott, Szügyi Miklós, a ki oda egész családjával követte őt, Rómába ment, hogy ott a sajói véres ütközetben elesett egyházfejedelmek helyébe újak megerősítését eszközölje ki. Miklós méltónak bizonyult e fontos megbízásra. IV. Béla gyakran tüntette ki bizalmával és a tatárok elvonulása után ismét igénybe vette szolgálatait. A Zára birtoklásáért Velenczével folytatott háború után a békeszerződés megkötésére is őt küldte ki követül. Innen visszatérve, a király Oroszországba, majd Bulgáriába küldte követségbe. Itt letartóztatták és több hónapig elzárva tartották, de ügyességével és tapintatával nemcsak a fogságból szabadult ki, hanem a reábízott ügyeket is a király megelégedésére intézte el. Az 1241-1244. években teljesítette ezeket a szolgálatokat, melyekről a király 1244. évi oklevelében elismeréssel emlékezik meg. (Nagy Iván i. m. 44-45., hol az okleveleket is felsorolja.)
Nem csekély érdemeket szerzett a tatárjárást követő években Radon, a Madáchok őse is, a ki Spalatóban csatlakozott a királyhoz, majd az ország helyreállításának nagy munkájában is folytonosan mellette volt. Fiai közül is az egyik mindig a király körül hivataloskodott. IV. Béla 1249 július 23-án Oszlár volt nógrádi várbirtokot adta Radon fiainak Tamásnak, Madáchnak és Tóbiásnak. (Fejér: IV. 2. 50.)
A vármegyei urak közül még mások is megmenekültek, így Máté fia Detre, a Bebek-család őse, Detre zólyomi főispán, a Balassák őse, Móricz fia Móricz, aki 1246-ban Fülek várát nyerte adományul, a Kacsics-nemzetségbeli Simon bán leánya, Egizia, a ki Rómában keresett menedéket. (Pauler Gy. i. m. II. 181.)
Ogataj khán halála az 1242. év tavaszán visszatérésre bírta a tatárokat. Mihelyt a tatár sereg elvonult, IV. Béla király visszajött a tenger partjáról, hogy az ország helyreállításához lásson. Az erdőkbe és más rejtekhelyekre menekültek is lassanként előjöttek.

Salgó vára a múlt század elején.

Somoskő vára a múlt század elején.

Szanda vára a múlt század elején.

A ferencziek temploma és kolostora Szécsényben.

Sekrestye a szécsényi kolostorban.
Folkus garázdálkodása.
Hónapok múltak el azonban, míg az országban a rend némileg helyreállott. Az általános fejetlenséget csakhamar felhasználták egyesek, a kik a törvényes rend megbomlásával az ököljognak igyekeztek érvényt szerezni. Az ország minden részében felbukkantak ilyen rablólovagok, a kik közül Nógrád vármegye népét Folkus, Fülek várának az ura, tartotta örökös rettegésben.
Pauler Gyula szerint e hírhedt rablóvezér a Kacsics nemzetségbeli Simon fia volt. Ezt Nagy Iván is lehetségesnek tartja, de megjegyzi, hogy kétségtelen bizonyítékunk nincs reá. Mi Pauler Gyula nézetéhez csatlakozunk, sőt éppen e származásból tudjuk Folkus végzetes szerepét és IV. Béla királynak vele szemben tanusított magatartását kellőképen megérteni.
Folkus 1229-ben, a mikor atyja birtokait a király elvette és Pósa (Pócs) comesnek adományozta, még gyermek vagy legfeljebb ifjú lehetett. A számkivetés, a sok szenvedés, nélkülözés és küzdelem korán felkeltette az ártatlanul földönfutóvá lett ifjúban a gyűlöletet a király és a társadalmi rend ellen. Nagyon is érthető elkeseredése gonoszságba csapott át, a mely egész életét jellemezte.
Lehet ugyan, hogy rokonai jóvoltából került Fülek birtokába, de valószínű, hogy a tatárpusztítás okozta zavart felhasználva, erőszakkal kerítette hatalmába a várat.
Viselt dolgait IV. Béla 1246 január 10-én kelt adományleveléből tudjuk. Első ismert bűntette az volt, hogy egyik rokonát, Illés fia Mihályt meggyilkolta. Ezért párviadalra ítélték, noha - a mint az oklevél mondja - halált érdemelt volna, mert bűnből bűnbe esett. A többi között hamis pénzt is veretett; ezért, az elfogadott szokás szerint, most már mezitelenül vívandó párviadalra ítélte a király és az ország nagyjainak, nemeseinek ítélőszéke.
382A párviadal napja közeledvén, Folkus több nemes társával együtt a király lábához borulva, kegyelemért rimánkodott és arra kérte, hogy akármilyen más büntetést szabjon reá, csak az életét és a vagyonát hagyja meg. IV. Béla, a ki pedig azelőtt kíméletlen szigorral járt el a bűnösökkel szemben, a tatárjárás szörnyű eseményeinek a hatása alatt megkegyelmezett Folkusnak. Csupán fogságra vetette, de innen is, rokonai közbejárására, csakhamar szabadon bocsátotta.
Folkus azonban még ekkor sem javult meg. Alig, hogy újra szabadnak érezte magát, romboló természete fokozott erővel tört ki belőle. Füleki várából neki rontott Hatvannak, a melyet az esztergomi érsek a tatárjárás után ismét benépesített. A lakosságot lemészárolta, a falut templomával és néhány ott lakó nemesnek a házával együtt elpusztította
A király, a ki épen Fülek felé vette az útját, értesülvén Folkus garázdálkodásáról, maga elé hívatta és szép szóval akarta rábírni, hogy az érsek kárát térítse meg. Folkus azonban nem tett eleget a királyi meghívásnak, sőt akkor is, a mikor az érsek már többször törvénybe idéztette, megmaradt makacsságában.
Ezzel azután betelt a mérték. A király parancsára megostromolták és be is vették Fülek várát. Folkust foglyul ejtették, Székesfehérvárra vitték, a hol a király és fia: István ifjabb király jelenlétében összeült törvényszék fej- és jószágvesztésre ítélte.
Folkust azonban még most sem hagyta el a vakmerősége. Egy vele együtt elzárt gonosztevőt béklyóiból kiszabadított, segítségével az őreit meggyilkolta és megszökött, úgy hogy üldözői nyomát vesztették és soha többé rá sem akadtak. Bujdosása közben maga vetette végét bűnökkel terhes életének. (Pauler Gyula i. m. 203.; Nagy Iván: 47-49.; Fejér: IV. 1. 401-409.)
Az ország újjászervezése.
A tatárpusztítás után IV. Béla bejárta az országot hogy személyes tapasztalatai alapján tehesse meg a szükséges intézkedéseket. Körútjában 1242 nov. 16-án és 21-én Verőczén, 1244 ápr. 22-én pedig Gyarmaton tartózkodott, a miről az ott kiadott adománylevelei is tanúskodnak. (Fejér: XI. 399. - IV. I. 264. Hazai Okmt. IV. 28-30.)
A birtokviszonyok rendezése is országszerte megkezdődött. Maga IV. Béla király már nem követelte oly mereven a várbirtokok visszaadását, sőt gyakran adományozott várbirtokokat.
A várjobbágyok érdekeit ekkor sem tévesztette szem elől. 1255 augusztus közepén az országos tanács javaslatára három vármegyének Nógrádnak, Gömörnek és Hontnak, Váczra gyűlést hirdetett, hogy az ország rendjét helyreállítsa, kinek-kinek a magáét visszaadja s az elfoglalt birtokokért és az okozott sérelmekért elégtételt szolgáltasson. (Pauler Gyula I. m. 227.)
István ifjabb király.
A belső rend helyreálltával IV. Bélának a fiával, István ifjabb királylyal gyűlt meg a baja. István, a mikor a bécsi békében (1261 márczius 31.) Styriát elvesztette, megmaradt továbbra is erdélyi herczegnek, felvette a kunok ura czímet is, e mellett közösen kormányzott atyjával. Ez a helyzet sokáig nem tarthatott, az ellentétek az atya és a fiú között csakhamar kiélesedtek s mind a kettő fegyverkezéshez látott.
Az 1262. év őszén IV. Béla megegyezett a fiával. A király megtartotta a Dunántúlt s a dunáninneni vármegyéket Pozsonytól Nógrádig, Istvánnak pedig a Duna balparti része jutott, valamint a felvidéki vármegyék Nógrádtól Sárosig; ez a terület volt valamikor az ország java, de a tatárpusztítás óta elhanyatlott.
Nógrád vármegye tehát ismét az ifjabb királyt uralta, úgy mint a nemzeti királyság első századában I. Endre és I. Géza alatt.
De ez az állapot sem válhatott tartóssá. IV. Béla csak az alkalomra várt, hogy fiának a hatalmát megtörje. 1264-ben hadai ellepték az ifjabb király birtokait a felső vidéken. A nemesség csakhamar átpártolt IV. Bélához, csak kevesen, mint a Rátót nemzetségbeli Domokos fia Porcz István, a Pásztohi család őse, maradt hű Istvánhoz. Ez a férfiú nagy szolgálatokat tett az ifjabb királynak. Az ifjabb király nejének főlovászmestereként egyúttal az anyakirálynénak, IV. Béla nejének tárnokmestere ís volt. Mindamellett, a mikor az atya és a fia között kitört az ellenségeskedés, az utóbbihoz pártolt s a megpróbáltatások napjaiban híven kitartott mellette. Pedig ekkor Porcz István is nehéz viszonyok közé került. Anyagilag is károsodott, nemcsak a birtokaiban, a melyeket az Aba nemzetségbeliek tönkretettek, hanem azzal is, hogy tárnokmesteri illetményeit - évi 500 márkát - az anyakirálynétól többé nem kapta. Nehézzé tette 383a helyzetét az a gyűlölet és üldözés is, a melyben az Aba nemzetségtől volt része azért, mert egyik ütközetben a nemzetség egy tagját, Vata fiát Lászlót elfogta és István ifjabb királynak kiszolgáltatta.
István nem is volt iránta hálátlan. 1265-ben neki adományozta Ágas várát a hozzátartozó Kutassó, Bárkány és Tar helységekkel. (Nagy Iván i. m. 47.)
Ugyancsak István táborában küzdött Csete fia Aladár is, Nógrád vármegye későbbi főispánja. (Fejér: V. 2. 389.)
A Béla király és fia között támadt küzdelemben az 1265. évben jelentős fordulat következett be. István néhány vitéz hívének támogatásával 1265 elején előjött Erdélyből, a hova atyja hadai elől húzódott és Pest felé vette az útját. Útközben mindegyre többen csatlakoztak zászlójához, így a Kacsics nemzetségbeli Illés fia Péter is. Az isaszegi csata, a melyben fényes győzelmet aratott Béla király hívei fölött, biztosította uralmát. Országrészét megtartotta, majd Fülöp érsek közbejárására atyjával is kibékült. Szerencséjével és erejével ekkor nem élt vissza, új területet nem kívánt, megelégedett azzal, hogy az eddiginek teljesen az ura maradt. (Pauler Gyula i. m. II. 263.)
V. István.
IV. Béla halála után (1270 május 2.) a korona Istvánra szállott.
Az új király nem feledkezett meg azokról, a kik mellette híven kitartottak. Még 1270-ben megerősítette Rátót nemzetségbeli Porcz Istvánt Ágas várának és tartozékainak birtokában s a főbb méltóságokat is mind a híveivel töltötte be, a vármegye főispánjává pedig Sztregovai Tamás fia Tamást, a Poltári Soós család ősét tette, a ki e méltóságában a nógrádi várszolgákat nemesekké emelő kiváltságlevélben szerepel. (Fejér: VII. 7. 142.; Wenzel: IX. 306.)
Kun László.
V. István rövid ideig tartó uralkodása után a trón kiskorú fiára, IV. Lászlóra szállott, a ki helyett az özvegy királyné, a kun származásu Erzsébet és egyik bizalmasa, a Guth-Keled nembeli Joakhim, Tótország bánja vitte a kormányt.
Az új kormány nógrádi főispánná Fülöp váczi püspököt nevezte ki, a ki egyuttal a királyné kanczellárja volt.
Erzsébet anyakirályné kormánya jól tudta, hogy II. Ottokár cseh királylyal előbb-utóbb háborúra kerül a dolog, ezért országszerte, így Nógrádban is arra igyekezett, hogy híveit hűségükben megszilárdítsa. Ottokár 1273-ban elfoglalta Győrt, melynek visszavételére ez év nyarán László király személyesen vezetett hadat a Dunántúlra. Ebben a hadjáratban részt vett Decsk fia András, nógrádi várjobbágy is, az 1266-ban megnemesített Bertalan és fiainak Deesnek, Köncsöndnek és Jóbnak, a Berényi család őseinek atyjafia, a kit az ostrom folyamán nehéz sebekkel terhelten vittek el a küzdelem színhelyéről. Hősies magatartásáért IV. László 1274-ben őt is megnemesítette. (Hazai Okmt. VI. 199.)
Az Ottokár elleni küzdelmet csakhamar belső háborúk váltották fel. Erzsébet királyné megelégelte a Guth-Keled nemzetségbeli Joakhim uralmát, a kit ellenségei még 1273-ban megfosztottak méltóságaitól. A fenyegető külső háború azonban békére kényszerítette az ellenfeleket és Joakhim visszanyerte előbb méltóságait. A háború után, 1274-ben azonban ismét változás történt a kormányban. Joakhim ellenségei kierőszakolták, hogy tőle a tárnokmesterséget elvegyék, de hívei sok galibát okoztak a kormánynak. A Héder nemzetségbeli németújvári Henrik bán, a ki még IV. Béla király egyik bizalmasa volt és utóbb Joakhimhoz csatlakozott, a Dunántúl tűzte ki a lázadás zászlóját, Nógrádban pedig a Balassák egyik őse, Furró Péter, a ki 1267-ben Hont vármegye főispánja volt, Kékkő várában gyűjtötte maga köré Joakhim híveit és kísérlette meg a harczot felvenni IV. László kormányával. Ekként hűtlenségbe esvén, IV. László összes javaitól megfosztotta és birtokait unokatestvérének Demeter főispánnak adományozta. De Demeter nem sok hasznát vette a királyi adománynak, mert Péter a haláláig megtartotta birtokait, közöttük Kékkő várát, majd Péter halálával özvegye Vigmándi Erzsébet és egyik veje, a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Lambert ült be Kékkő várába, s nemcsak ezt, hanem a gyarmati erőd tornyát sőt Péter testvérének, Bettérnek (1278-82.) birtokait is elfoglalták. Az országszerte uralkodó fejetlenség következtében Demeter főispán egyhamar nem juthatott Kékkő várának birtokába. (Nagy Iván: 37. 1.)
Közben a kormányok folytonosan változtak. Joakhim 1275-ben visszanyerte ugyan a pilisi ispánságot, de csak rövid időre, mert az év végével legádázabb ellenfelei kerültek a hatalomra.
1277-ben IV. László elérvén nagykorúságát, kezébe vette az ország kormányát. 384Ezzel az ország főméltóságaiban a személyi változások egész sora következett be. A többi között a vármegyében birtokos Csák Ugron, a mai Alsó- és Felsőpetény ura, tárnokmesterré, Csete fia Aladár, még V. István királynak egyik rendíthetetlen híve pedig Nógrád vármegye főispánjává lett. Aladár főispán különösen kedvelt embere volt V. István családjának, ő volt az, a ki 1262-ben László születésének a hírét megvitte a királynak. IV. László király is kitűntette bizalmával. 1277-ben, a mikor öcscse, Endre szlavóniai herczeg számára Rudolf róma király leányát, Klementinát óhajtotta feleségül, a házassági szerződés megkötésére Aladár főispánt is Bécsbe küldte (Fejér: V. 2. 389.)
A személyi változások azonban országszerte elégületlenséget keltettek. A hatalomból kibukottak nem nyugodtak bele a változott helyzetbe. A Tiszán túl és Erdélyben lázadás ütött ki, a melyet csak az 1278. év első felében tudtak a király hívei elnyomni.
A belső nyugalom helyreálltával IV. László király II. Ottokár ellen fordította egész haderejét. Július vége felé Fehérvárra rendelte a nemességet s az ország éjszaki és nyugati részeiből a várjobbágyokat. Július végén már Fehérvárott volt Tamás váczi püspök a fegyvereseivel, a kik leginkább Nógrádból kerültek ki, és ott voltak a nógrádi várjobbágyok is. (Pauler: II. 339.)
Mialatt IV. László király Ottokár ellen hadakozott, azalatt itthon a hatalmasok egyre-másra dúlták s fosztogatták az esztergomi érsek jószágait.
Közülük különösen a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Kázmérfiak és tisztjeik tették a nevüket rettegetté, a kik az 1278. év folyamán Nyitrából és Hontból Nógrádba is átcsaptak. Itt méltó társuk akadt Furró Péter vejében, a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Lambertben, a ki Kékkő várából folytatta rablókalandjait.
IV. László a fényes dürnkruti győzelem után, a melylyel Habsburgi Rudolf megalapította az uralmát, hazatérvén, egészen a kunok hatása alá került és velük dőzsölve töltötte a napjait. Fülöp fermói püspök, a kit a szentszék 1279-ben küldött be az országba, egy időre kiszabadította a királyt káros környezetéből. A király a pápai követ unszolására országgyűlést hívott egybe, a mely azután a kunok megrendszabályozására számos intézkedést tett. De a tétényi országgyűlés végzéseinek végrehajtásából semmi sem lett, csak 1280-ban sikerült a pápai követnek a királyt rábírnia, hogy a kunokkal szemben erélyesen lépjen fel.
A kunok a nem várt fordulatra lázadással feleltek. A lázadás azonban nem találta az urakat készületlenül, az ország minden részéből csapatostul jöttek a király táborába, hogy a kunokkal megmérkőzzenek.
Eljöttek a többi között a vármegyében birtokos Rosd nemzetség sarjai is, a kik 1280 augusztus hó elején a mai Hódmezővásárhelynél vívott ütközetben halálukat lelték. (Pauler Gy. i. m. II. 371.)
Alig, hogy IV. László a kunokat leverte, az Aba nemzetséggel került harczba. Addig ugyanis, a míg a pápai követ az országban tartózkodott, László király az Aba nemzetségbeli Finta nádor hatása alatt volt, de alig hogy a pápai követ az országból távozott, a király elbocsátotta Fintát a szolgálatából.
Aba Finta nádor nem volt az az ember, a ki mellőzését nyugodtan tűrte. Az Abák csakhamar lázongani kezdtek. Mozgalmuk Nógrád vármegyében is hullámokat vert. Az övék volt Várgede, mely akkoriban Nógrádhoz tartozott. E vár révén a Medves hegység környékén lakó nemességnél nyomós volt a szavuk. 1281-ben a király az új nádorral, Henrik fia Ivánnal együtt, leginkább dunántúliakból álló sereggel az Abák ellen indult és a többi között Várgedét is elfoglalta. (Pauler Gyula: II. 377.)
Rövid idő mulva azonban Henrik fia Iván is elveszítette a király kegyét, a ki most Csák Mátyust nevezte ki nádorrá, mire a dunántúli országrészekben a Henrikfiak fellázadtak. László ekkor Sopron és Vasmegyébe vonult, a honnan csak 1284 tavaszán tért vissza.
A belső háborúkat egy időre a tatárok betörése szakította félbe. 1285 február havában a tatárok betörvén az országba, Borsodon és Hevesen át gyors lovaikon Pest felé száguldoztak, útközben Nógrád vármegye déli részeit is elpusztították, néhány heti kalandozás után azonban visszavonultak Erdély felé.
A tatárok kiverése után ismét polgárháború pusztított az országban. 1287 márczius havában a Németújvári Henrikfiak, a Barsa-nemzetségbeli Tamásfiak és más hűtlenek fellázadván, IV. László hadait a Zsitva mellékén szétverték. László e kudarcz után Korponára, majd onnan a Vág völgyébe és Liptóba húzódott, 385május havában pedig Liptóból Nógrád vármegyén át Pest vidékére jött, mialatt hívei folytonos harczban voltak a felkelőkkel.
Az 1288. év elején ismét a tatárok betörése fenyegette a vármegye lakosságát. Ezuttal Lengyelország felől készültek berontani. Ennek a hírére az 1288. év elején IV. László Nógrádon át Szepesbe vonult hadaival. Egészen Késmárkig nyomult előre, de már nem akadt dolga a tatárokkal, mert a Baksa-nemzetségbeli Simon fia kiverte őket az országból.
III. Endre.
IV. László dicstelen halálának a hírére az Árpád-ház utólsó fisarja, III. Endre, Ladomér érsek meghívására, elhagyta Bécset és Pozsony felé vette az útját. Az ország főurai közül azok, a kik a fejetlenség megszüntetésére törekedtek, mint a Tomaj-nemzetségbeli Dénes nádor fia Dénes, a Losonczi Bánffy-család őse, Demeter főispán, a Balassák egyik őse, útközben hozzácsatlakoztak és Budára kísérték. A koronázás után a király híveinek egyik fő törekvése az volt, hogy az Árpádok utólsó fisarjának hitvestársat szerezzenek. A mikor a leánynézőbe küldött Tivadar fehérvári prépost a kujaviai herczeg leányát, Fermenát Lengyelországból hazahozta, III. Endre király 1290 szeptember közepén Nógrádon át Zólyomba, majd onnan Szepesbe ment, hogy a menyasszonyát üdvözölje.
III. Endre uralma az 1291. év elején az országban már megszilárdult, ekkor azonban a külföldi trónkövetelőkkel kellett megküzdenie.
Közéjük tartozott Albert osztrák herczeg is, a ki felhasználva a IV. László uralkodása alatti belső zavarokat, az ország határszéli várait elfoglalta. III. Endre, a ki szerette volna a háborút elkerülni, követeket küldött Albert herczeghez, felszólítván őt a várak visszaadására. Miután Albert e kérést megtagadta, az 1291. év július elején III. Endre megindította ellene a hadjáratot. Seregében, a mely Székesfehérvárott gyülekezett, ott volt a Tomaj-nemzetségbeli Dénes nádor fia Dénes, továbbá Recsk fia Pál, András fia Ivánka és Bodó, a vármegyében jelenleg is birtokos Prónay, gróf Forgách és Szent-Ivány családok ősei. (Pauler i. m. II. 422.)
A hadjárat a hainburgi békekötéssel végződött, a mely azonban nem hozott az országnak nyugalmat. III. Endre királynak a trónkövetelő Anjoukon kívül elsősorban a Németújvári Henrikfiakkal kellett megküzdenie, a kiket mélyen sértett a hainburgi békekötésnek az a pontja, a mely a Németújváriak várainak lerombolását rendelte el.
Az 1291. év végén a kormányban is nagyobb változás történt. Ekkor már jelentékeny szerepet kezdett játszani a királyi tanácsban Miklós fia Demeter, zólyomi főispán, a Balassák őse, kiváló vitéz, hatalmas, ámbár erőszakos férfiú, a ki semmivel sem volt jobb a kortársainál, de mindenkor számottevő ember maradt és hatalmát, szavának a súlyát haláláig megtartotta.
A IV. László király halálát közvetetlenül követő belső zavaroknak közepette sokkal jobban elfoglalták a közügyek, semhogy Kékkő várát, a melyet hűtlen testvérének özvegye és ennek a veje, a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Lambert bitorolt, visszaszerezhette volna. Miután az özvegy ellen még IV. László király életében megindított per sehogy sem tudott véget érni, testvére, Bettér főispán unszolására, a ki a legérzékenyebben károsodott meg azzal, hogy a birtokait Lambert elfoglalta, Demeter összeszedte fegyvereseit. Először, sok emberének a feláldozásával, a gyarmati erőd tornyát, azután Kékkő várát vette be.
Kékkő elfoglalása után Bettér Gyarmatot erődjével, melyet különben még atyja kapott IV. Béla királytól, valamint a hozzátartozó Haraszti, Mankófalva, Eliásfalva (jelenleg Illési puszta), Lazán (most dűlő) és Szurdok (most Illési pusztához tartozó határrész) birtokokkal és Kékkő várának egyharmad részével együtt, Dráhi Tamás főispán jelenlétében az esztergomi káptalan előtt, 1296 június 30-án hálából átengedte Demeternek.
Az erőszak előtt Forró Péter özvegye és vejei is kénytelenek voltak meghajolni. Még azon a napon megegyeztek a Detre utódokkal az esztergomi káptalan előtt. Az egyezség szerint Kékkő várát a hozzátartozó szőlőkkel, valamint Zsély, Dorcsán és a két Olvár nevű birtokkal együtt Detre fia Mikó (Miklós) fiainak, Bettérnek és Demeter mesternek, továbbá a fent említett Mikó testvére II. Detre fiának II. Mikónak adták át, viszont I. Detre utódai Forró Péter özvegyének és leányainak jegybér, hozomány és leánynegyed fejében átengedték Hidvég, Olvár és Aba örökös birtokokat a hidvégi szigeti favárral együtt. (Nagy I. i. m. 38.)
A hatalmaskodások mindamellett nem szűntek meg a vármegye területén. Az általános fejetlenség közepett Csák Mátyus, III. Endre király főlovászmestere, 386mindegyre nagyobb hatalomra tett szert. Óriási vagyont harácsolt össze, maga köré gyűjtötte a garázdálkodókat, a kikkel folytonosan zavarta a szomszédait.
E hatalmas főúrnak Nógrádban is sok híve volt, így a Záh- és részben a Kacsics-nemzetség tagjai, a kik hűséges társai lettek a pusztításban, mellettük a Hunt-Pázmán nemzetség sarjai tették a nevüket félelmessé az Ipoly völgyében. Minthogy Demeter mesterrel már nem mertek kikezdeni, az esztergomi érsek birtokaira vetették magukat s azokat pusztították. A belső zavarok idejében III. Endre király folytonosan úton volt, hogy személyes megjelenésével híveibe kitartást és bátorságot öntsön és a féktelenkedőket királyi tekintélyével mérsékelni igyekezzék. Ilyen körútjában 1294 május 8-án, a Fülek melletti Püspökiben (ma Fülekpüspöki) állapodott meg, a hol egyik levelét keltezte. (Ráth Károly: A magyar királyok utazásai stb.) A mikor a belzavarok kissé lecsillapultak, III. Endre az 1298. év elején nagy kísérettel Bécsbe ment Albert herczeghez. E találkozáson, a melyen a német választófejedelmek is részt vettek, az egybegyűltek megállapodtak, hogy Albert herczeget a német királyság megszerzésében fegyverrel is támogatják.
Endre király e megállapodás értelmében Demeter mester, akkor már pozsonyi főispán vezérlete alatt 200-300 lovast küldött Albert herczeg segítségére.
E csapatban találjuk Madách fia Pált is, a Madách-család ősét, a ki Demeter főispán tisztjeként már régebben is nagy szolgálatokat tett III. Endre királynak, a ki neki érdemei jutalmául a Luborcsa és Zolna között fekvő Cseren nevű néptelen erdős birtokot adományozta. (Pauler Gyula: II. 452.; Fejér: VI. 2. 260.)
Az Albert herczeg segítségére küldött csapat derekasan megállotta a helyét, itthon azonban azok a remények, a melyeket a király a féktelen főurak garázdálkodásainak megszűntetése iránt táplált, nem mentek teljesedésbe. A zavaros állapotokon már nem tudtak segíteni az 1298. évi országgyűlés erélyes intézkedései sem, mert III. Endrének és kormányának nem volt elég ereje és tekintélye, hogy érvényt is szerezzen nekik. Endre nem is igen bízott a magyar urakban, inkább néhány olasz származású meghitt emberére támaszkodott. A közé a kevés ember közé, a ki a király bizalmával teljes mértékben dicsekedhetett, tartozott Demeter mester, a kit Albert német király is nagyon kedvelt.
Demeter mester 1298-ban Ernye bán fia István országbíróval, a Rátót nemzetségbeli Domonkossal, Nógrád vármegye főispánjával, Amadé nádorral és Szécsi Pál mesterrel valóságos szövetséget kötött Endre uralkodásának biztosítására. Demeter mester magatartása nagy hatással volt Nógrád vármegyére, melynek nemessége, néhány embert kivéve, III. Endrét ismerte el törvényes urának.
Itt még nem találtak talajra a trónkövetelő Anjouk törekvései, a kiknek érdekeit Gergely, választott esztergomi érsek támogatta a leghatásosabban.
Az 1299. év július havában tartott országgyűlés után a király Demeter főispánt Csák Máté megfékezésére küldte. Demeter kapva-kapott az alkalmon, hogy a Felvidék rettegett kényurával szemben felvegye a keztyűt. A királyhoz való ragaszkodásán kívül személyes bosszú is sarkalta Csák Máté ellen, a kinek az öcscse a testvérét, Bettért utazás közben éjjel megrohanta és elfogta. Demeter ez alkalommal sikerrel küzdött a trencséni kényúr ellen, a kinek egyik várát az 1300. év elején ostrommal bevette. Talán ez volt az utólsó jelentősebb szolgálata, a melyet urának tett, mert III. Endre 1301 jan. 14-én váratlanul meghalt.
A trónkövetelők.
Alig hogy az Árpád-ház utólsó fisarját Budán a Ferenczrendiek templomának sírboltjába eltemették, teljes erővel megindult a küzdelem a magyar koronáért. Róbert Károlyt III. Endre halálának a híre már Zágrábban találta, mire híveivel Esztergomba ment, a hol Bicskei Gergely megkoronázta.
Róbert Károly előnyomulásának a hírére megmozdult az ellenpárt is, a melynek az élén Csák Máté, Gimesi János kalocsai érsek, továbbá az Aba és az Ákos nemzetség sarjai, valamint a Németújváriak voltak és a mely Venczel cseh király hasonló nevű fiát hívta meg a magyar trónra.
A vármegyében birtokos főurak és a nemesség, így az Ákos nemzetségbeli Ernye bán fia István nádor, a ki Felszelén volt birtokos (Anjouk. Okmt. I. 89.), az Aba nemzetségből Csobánka, Kompolti Péter, a nádorviselt Amadé fiai, a Kacsics nemzetségből Simon és Péternek fiai Péter, Lesták, Jákó, Mihály és Mikus, Baglyaskő, Hollókő, Somoskő és Sztrahora várak urai, a Rátót nemzetségbeliek közül István, a ki az Ágas várához tartozó Kutasó és Bárkány birtokában volt, továbbá fia Kakas és Gál, a Záh nemzetségből néhai Jób pécsi püspök 387unokaöcscse Feliczián, továbbá Berend, a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Dráhi Tamás fiai Albert, Pető és Miklós, a kik Pöstyént birtokolták, úgyszintén a Gedei, Felpoghi, Terényi, Varbói és Varsányi nemes urak Venczel pártjához csatlakoztak. E párthoz tartozott Gyarmat ura, Demeter is, a ki részt vett abban a küldöttségben, a mely Gödingig ment Venczel elé.
A vármegyei urak közül a Záh nemzetségbeli Felicziánt régi barátság fűzte Csák Mátéhoz. A kisebb birtokú nemesség állásfoglalására nagy hatása volt annak a körülménynek hogy a vármegyében levő várak, így Baglyaskő, Hollókő, Somoskő és Sztrahora, Csák Máté híveinek birtokában voltak. A vármegyei nemességből csupán Farkas, Nógrád vármegye főispánjának fia, Szécsényi Tamás, akkoriban még pályájának kezdetén levő különben teljesen jelentéktelen szavú ifjú ember, ellentétben a nemzetség többi sarjával, már 1301-ben nyíltan Róbert Károly király pártjához csatlakozott. Kívüle még a Csák nemzetségbeli János, Seseg várának ura volt, de inkább csak színleg, Róbert Károly híve. Ilyen körülmények között Szécsényi Tamásnak tarthatatlan volt a helyzete Nógrádban, kénytelen volt Róbert Károly királyhoz menekülni.
Venczel nem sokáig uralkodott, mert atyja, a ki féltette, 1304 július havában visszavitte Csehországba.
Mialatt Venczel még Budán tartózkodott, Róbert Károly hadai az ország nyugati szélére sereglettek, hogy onnan Morvaországba törjenek. A mikor Róbert Károly király Pozsonyba érkezett, oldalán volt a vármegyei birtokosok közül Kompolti Péter, a Rátót nemzetségbeli Loránt volt nádor, továbbá az ugyanebből a nemzetségből származó Kakas mester, a Csák nemzetségbeli Ugron volt főlovászmester, úgyszintén a Rátót nemzetségbeli Domokos, 1303-tól Nógrád vármegye főispánja, a ki testvéreivel, Lászlóval és Leusztákkal együtt csatlakozott Róbert Károlyhoz. (Millen. Tört. III. 20.)
Róbert Károly a Pozsonyban kötött szerződés értelmében az év őszén Albert római király és Rudolf herczeg szövetségeseként megkezdte a háborút Venczel ellen, de a hadjárat kudarczczal végződött, a mi Róbert Károly pártját nagyon lehangolta s hívei közül sokan elkedvetlenedve visszavonultak.
Venczel cseh király halála után fia, III. Venczel 1305 augusztus 18-án békét kötött Albert római királylyal, a békekötés értelmében le is mondott a magyar koronáról, melyet Ottó bajor herczegnek adott át. Ottónak, bár Rudolf elzáratta az útakat, a melyek Morvából Ausztriába vezetnek, sikerült álöltözetben Magyarországba jutnia. Uralma azonban nem sokáig tartott. Mialatt a Keán nemzetségbeli László vajda meghívására Erdélybe ment, azalatt Róbert Károly a Szepességbe vonult, a hol a Venczel katonáitól megszállott Szepes várát vette ostrom alá; ekkor a Rátót nemzetségbeli Kakas mester is megsebesült.
Az 1307. évi október hó 10-én, Pesten, a Szent Ferencz rendiek templomában tartott országgyűlésen egybegyűlt urak hűséget fogadtak Róbert Károly királynak. Ekkorra már a vármegye nemességéből is többen, közöttük Szügyi András mester, csatlakoztak hozzá. (Kubinyi Ferencz: Monum. II. 57.)
Hátra volt azonban, hogy az ország leghatalmasabb urai - így Csák Máté is - elismerjék királyuknak. A pápa 1307 augusztus havában Gentilis bíbornokot küldte követül Magyarországba, hogy Róbert Károly uralmát megszilárdítsa. Gentilis bíbornok elsősorban Csák Máté megnyerésére törekedett. A kékesi találkozás alkalmával (1308 november 10.) a pápai követ és Felső-Magyarország kényura között csakugyan bizonyos megállapodás keletkezett. Csák Máté hajlandónak nyilatkozott Róbert Károly királyt urának elismerni. Ezen az összejövetelen Záh Feliczián is jelen volt, a ki szintén a megegyezés híve volt és rábeszélni igyekezett barátját a pápai követ ajánlatának elfogadására. (Nagy Iván i. m. 55.) Ez egyidőre biztosította a vármegye békéjét. Az 1308 november 17-én tartott országgyűlésen ott volt Kompolt fia Péter, a Rátót nemzetségbeli Domokos mester, nógrádi főispán, Kakas mester és László bán, sőt Csák Máté is képviseltette magát.
Róbert Károly megkoronázása.
Csák Máté azonban nem váltotta be a kékesi egyezség alkalmával tett ígéretét. Már az 1310 augusztus 20-án tartott koronázáson sem jelent meg, hanem elkezdte a királyi birtokokat és a király híveinek javait fosztogatni. Károly király 1311-ben megfosztotta a tárnokmesteri méltóságtól és a helyébe Németújvári Miklóst nevezte ki. Ez még jobban felbőszítette Csák Mátét, a ki ekkor dühét a királyi szolgák birtokain töltötte ki, a melyeket Vácztól kezdve 388egészen a Tiszáig végigpusztított. Gentilis bíbornok azonban mindezek ellenére még most sem ejtette el Csák Mátét, hanem egyre kereste a módot, a melylyel Róbert Károly részére megnyerhesse. Miután azonban Csák Máté féktelen rablókalandjaival a további alkudozások fonalát maga vágta ketté, békés kiegyenlítésről többé szó sem lehetett. Gentilis bíbornok 1311 julius 6-án egyházi átok alá vetette. A kiközösítés még nagyobb haragra gerjesztette Csák Mátét, a ki most az egyházi javakon öntötte ki a bosszúját, végigpusztítván az esztergomi érsek és a nyitrai püspökség jószágait.
A koczka ezzel el volt vetve. Károly királynak és híveinek most már szinte létkérdés volt, hogy Csák Máté híveivel leszámoljanak. Megindult tehát a küzdelem életre-halálra a féktelen oligarcha és a király hívei között.
Csák Máté pártütése.
Károly király első sorban az Amadé fiak (Aba Amadé nádor fiainak) megtörését tűzte ki czéljául. De Csák Máté is erősen készült a mérkőzésre, mert jól tudta, hogy az Amadé fiak után reá kerül a sor. Hogy ezt elkerülje, egész haderejével veszedelemben forgó híveinek segítségére sietett. Hogy pedig uralmát Nógrádban biztosítsa, a Kacsics nemzetségbeli Péter fiaitól, Mihálytól, Pétertől, Leusztáktól és Mikustól, a kik még 1310-ben hozzá csatlakoztak, Baglyaskőt, Somoskőt, Sztrahorát és Hollókőt átvevén, e várakat a saját népével szállotta meg. Csák Máté parancsára Ibur fia István Buják várát vette ostrom alá, várat azonban nem sikerült bevennie, mert Pál mester, a Dénes fia, Szeged és óbuda várnagya, a vár felmentésére sietvén, az ostromló sereget szétverte s Ibur fia Istvánt elfogta, a ki azonban a fogságból megszökött. A megfélemlített királypártiak mozdulni sem mertek, Csák hívei pedig folyton gyarapodtak.
Csák Máté számítása azonban még tovább is terjedt. Összeesküdött unokaöcscsével, a már említett Csák Jánossal, a kit a király az országbírói méltóságra emelt és a ki ezt a bizalmat azzal hálálta meg, hogy a királyt tőrbeejteni, elfogni és Máténak kiszolgáltatni vállalkozott. Ez a szándéka azonban valahogyan kitudódott és így a király oldalán többé nem maradhatván, Mátéhoz menekült. (Millenn. Tört. III., 53.)
Csák Mátétól vérszemet kapva, a hívei versenyt pusztították a királypártiak és főleg az egyháziak birtokait. Tamás mester, esztergomi érseknek 1312-ben a veszprémi káptalan előtt tett tiltakozásából tudjuk, hogy Móricz fiai, Mihály és András, továbbá Renold testvére Péter, az érsek birtokai közül Szalkát (Ipolyszalka), Vadkertet, Berinkét (Borsosberény) megrohanván, a templomokat feldulták és Vadkerten, zsákmányolás közben hét embert meggyilkoltak. Terjéni Illés fia Péter fiai Mihály, Péter, Leuszták, Mikus és Jákó Hollókő várából előtörve, a helységeket megrohanták, a nőket megbecstelenítették, a templomokat feldúlták és megszentségtelenítették. Mindezeket a gazságaikat részletesen elősorolja Károly király 1324 május 8-án kelt adománylevele, a melyben birtokaikat, Rimóczot és Lapújtőt, Tamás mesternek adományozta. (Fejér: VIII. 1, 643. - Anjouk. Okmt. II. 134.)
A döntő küzdelem az ország éjszakkeleti részében, a Szepességben kezdődött. Az 1312. év tavaszán Csák Máté ezerhétszáz lovas élén Sárosba küldte Demeter mestert, a ki a király seregét Szepesig szorította vissza. (Nagy Iván i. m. 55.) Szinte csodálkozhatunk, hogy Demeter mester, III. Endre trónjának egyik legerősebb támasza, a ki az elhatalmasodó főurak ellen oly erélylyel lépett fel, sőt magát Csák Mátét is megtámadta, most e féktelen kényúr szolgálatába szegődött; talán nem tudott megszabadulni attól a káros környezettől, a melybe Venczel trónralépte óta jutott.
Csák Máté serege kiszorította a Szepességből a király hadát, a mely Kassa felé húzódott, hogy az Amadé fiak várai ellen fordítsa az erejét.
A pártütők megtörése.
1312 junius 15-én, Rozgony határában csaptak össze a küzdő felek. A rozgonyi csata megtörte az Amadé fiak hatalmát, a kiknek atyai barátja, a Kacsics nemzetségbeli Dénes is, a halálát lelte a küzdelemben. E véres ütközetben Nógrád vármegyéből számosan vettek részt. Ott volt Balassa Demeter, a ki Nagy vagy másként Szép Abával együtt az Amadé fiak seregének a vezére volt, továbbá a Kacsics nemzetségbeli Péter fia Mikus, Varsányi István fiaival, Varsányi Mihály fiai András és Péter, a Kacsics nemzetségbeli Péter fiai: Leuszták és Jákó, a kik mindannyian a hűtlenek soraiban harczoltak. A királyi seregben előkelő szerep jutott Szécsényi Farkas fia Tamásnak, a Szécsényi család ősének, ott küzdöttek továbbá Homokterennei Jákó fiai Péter és György, a kik már Sóvár ostrománál is kitüntették magukat. (Fejér: VIII. 1., 487.)
391A rozgonyi csata után a király hívei közül Debreczeni Dózsa, Drugeth Fülöp, Fónyi Balázs füleki várnagy és Szécsényi Tamás, diadalittas hadaik élén Hollókőt Péter fia Mikustól ostrommal elfoglalták. Csakhamar a király híveinek birtokába került Ecseg, Sztrahora és Baglyaskő vára is. Hollókő várát a király Szécsényi Tamásra bízta, a ki ettől kezdve mindegyre feljebb emelkedett s a varmegye leggazdagabb birtokosainak egyike lett.

A mátraverebélyi templom.

Gótikus fülke a mátraverebélyi templomban.

Veréb Antal sírköve a mátraverebélyi templomban.

Freskómaradvány az etrefalvi templomban.

Fölirat a gácsfalusi templomban 1350-ből.

Freskómaradvány a nagylibercsei templomban.
A király híveit megjutalmazta.
De Szécsényi Tamás sem volt ment a kor hibáitól. A rozgonyi csata után csak Nógrádban tizenkét éven át kutatta, hogy a Csák Máté volt hívei közül kikre süthetné rá a hűtlenség bélyegét, hogy ezen a czímen a javaikat magának szerezhesse meg. Hogy milyen kegyetlen bosszút állott a Csák Máté hívein, azt a legjobban igazolja Poghi Endre, a ki még 30 év mulva is tiltakozott, hogy az akkor már néhai Szécsényi Tamás erdélyi vajda a rozgonyi ütközet után a család birtokait, ú. m. a két Pogh, Piliny, Iliny, Kaplan és Nyerges-Lehota helységeket lefoglalta, a királytól magának adományul kérte, és, hogy háborítatlanul birtokában tarthassa, az ő nagyatyját, néhai Poghi Endrét bebörtönözte, szemét kiszúratta, fél kezét levágatta, ezenkívül még tizenegy rokonát fogatta el, a kik elkínozva, a fogságban haltak meg. Kárát 1348-ban az esztergomi káptalan előtt 5000 márkára becsültette. (Millienn Tört. III. 60. - Nagy I. 59.)
Csák Máté hatalmának megtörése után a király bőkezűen jutalmazta híveit. Még 1312-ben Terennei Jákó fiai Péter és György Kopföldet kapták adományul. Hollókőt 1313-ban Szécsényi Tamás mester, lyublói várnagy kapta. 1323-ban a Kacsics nemzetségbeli Lestáknak és Jákónak Somoskő várát, 1324-ben pedig a Kacsics nemzetségbeli Péter többi fiának egykori tulajdonát, Baglyaskő és Sztrahora várait kapta adományul.
De nemcsak a rokonai, hanem idegenek javaira is áhítozott Szécsényi Tamás. Azok birtokainak, a kik Csák Máté pártjához tartoztak, s a kiknek javai a király elkoboztatta, tekintélyes részét Szécsényi Tamás kérte el a királytól. Így jutott 1319-ben a Varsányi Istvántól, valamint fiaitól Mihálytól és Andrástól elkobzott varsági és pilisi jószágok birtokába; ugyanebben az évben magszakadás czímén Pilinyi Péter összes javait kapta adományul. 1321-ben a Dráhi Tamás főispán fiaitól Alberttől, Petőtől és Miklóstól elkobzott javakat szerezte meg, 1327-ben pedig Poghi Endre birtokait kapta adományul. Megszerezte a Csák Máté híveinek bélyegzett Aba nemzetségbeli István fiaitól Domokostól, Abától és Jánostól elkobzott sztregovai, rárósi és hartyáni birtokokat, valamint a Varbói Márton fiától Mihálytól elvett varbói és trázsi (Őrhalom) javakat is. Ily módon jutott Rimócz és Lapújtő birtokába. (Nagy Iván: 57. 1.)
Szécsényi Tamáson kívül mások is részesültek a hűtlenek birtokaiban. Csobánka, Gurk fia Miklós és Záh fia Feliczián bárhol található javait a király 1315 szeptember 14-én, Szegeden kelt levelével a Rátót nemzetségbeli Domokos nádornak adományozta. Ugyancsak a Záhok Pincz nevű birtokát 1326 szept. 12.-én Fónyi Balázs füleki várnagy és Gömör vármegye főispánja kapta adományul. A hűtlen Csák János országbíró várát, Ecseget a hozzátartozó uradalommal, a király 1324 márczius 23-án Horsundorfer Wolfingnak (Farkas) adományozta. Végül Gedei Miklós birtokait Nagy Péter fiai Tamás és Miklós kapták adományul. (Anjouk. Okmt. I. 385. - Nagy Iván i. m. 56-58.)
Csák Máté hívei közül csak kevesen menekültek meg ettől a sorstól. Ezek közé tartoztak a Balassák ősei is. Demeter mester a rozgonyi csatában lelte halálát, ekkor a várait, Kékkőt és Gyarmatot, Csák Máté foglalta el. A család többi tagja, úgy látszik, nem vett részt a lefolyt küzdelemben, mert 1321-ben Csák Máté halála után (márczius 18.) visszakapták a királytól Kékkőt és Gyarmatot és tartozékait. (Nagy Iván i. m. 76. 1.)
Demeter mester halálával azonban a család jó időre letűnik a közszereplés teréről. A XIV. században a birtokainak a rendezése foglalta el. Közpályán a család tagjai csak a XV. század elejétől (1409.) kezdtek szerepelni. Azt a súlyt, a melyet Demeter mester 25 éven át megtartott magának, csak a XVI. században szerezték vissza.
Csák Máté hatalmának letűnésével Záh Feliczián is meghódolt a királynak, a ki nagy örömmel fogadta a megtérőt, visszaadta neki 1315-ben elkobzott birtokait, szabad bejárást engedett neki a királyi palotába és hajadon leánya, Klára a királyné udvarhölgye lett. De Záh Feliczián a királyi udvarban nem érezte magát jól. Ez a vitéz, büszke és heves férfiú is korának a neveltje volt. 392Ő az ősi, honfoglalóktól származó nemzetség sarja, lenézte az új arisztokracziát, a mely Károly király hatalmának megerősödésével azokból a férfiakból alakult, a kik kezdettől a király hívei voltak. E környezetben Záh nem talált kárpótlást egykori barátaiért, a kikkel versenyt pusztította ellenségeinek birtokait .
Záh Feliczián merénylete.
Mi lehetett az indító oka ama szörnyű merényletnek, a melyet a királyi család ellen elkövetett, e felett az újabb korban sokat vitatkoztak történetíróink. E merénylet következményei: Záh Felicziánnak és nemzetségének kiírtása és a tömeges birtokelkobzások, melyek jelentékeny hatással voltak a vármegye birtokviszonyaira, indokolják, hogy részletesebben kiterjeszkedjünk reá.
Legrégibb kútfőink egybehangzó állítása szerint 1330 április 17-én délben Záh Feliczián Visegrádon rátámadt az épen ebédelő királyi családra, mely alkalommal Szécsénvi Tamás fia Konya távollétében az Ákos-nemzetségbeli Cselen fia Sándor fia János, a Méhi-család őse, volt a felügyelő, a ki rárohanva a merénylőre, két kézre fogott tőrével a nyaka és a jobb válla között mély szurást ejtett rajta, azután a földre rántotta. Ekkorra már előfutottak az udvari testőrök, a kik a haldokló Felicziánt darabokra vagdalták. Feliczián hasonló nevű fiát, a ki a palota körül settenkedett, elfogták és lófarkon hurczolták végig az utczák kövezetén, Klárát »a gyönyörű szűzet« erőszakkal kivonszolták a királyi udvarból, leszelték az orrát és az ajkait, levágták négy-négy ujját s a nyomorult, félig holt teremtést városról városra czipelték. Feliczián idősebb leányának, Sebe asszonynak fejét vették, férjét, Palásti Kopajt pedig három testvérével együtt felakasztották.
Botka Tivadar és utána Nagy Iván, nagynevű történetíróink Záh Feliczián vérengzésének tulajdonképeni okát leányának, Klárának, Kázmér lengyel herczegtől Erzsébet királyné közrejátszásával történt megbecstelenítésében keresik. (Századok: 1874. 229.; Nagy Iván i. m. 60-62.) Az egykorú kútfők közül csupán egy olasz névtelen krónikás és Mügelni Henrik polgári származású német hegedős keveri bele Erzsébet királyné nevét a visegrádi merényletbe. A későbbi írók közül Dlugos lengyel történetíró († 1480.), Bonfini († 1503. Budán) és Istvánffy Miklós magyar történetíró a hagyományra és a hegedősök énekére hivatkozva a visegrádi eseményt Erzsébet vétkes közbejárásának tulajdonítják. Pór Antal, az Anjou-kor legalaposabb ismerője, a visegrádi merényletet, a melyet különös vizsgálat tárgyává tett, az egykorú források egybevetéséből egészen más okokra vezeti vissza. Ő a hagyományt az egykorú források megbízhatatlansága, Erzsébet királyné jellemének tisztasága, de mindenek fölött a Klára állítólagos meggyalázása és a merénylet közötti nagy időköz miatt, kétkedéssel fogadja és megfelel arra is, hogy mi okozhatta a vérengzést.
Károly király Záh Feliczián ügyében nem akart az ország legfőbb bírájaként önállóan ítélni, ezért gyűlésre hívta egybe az ország főurait és nemeseit. a kik azután napokig tartó tanácskozás után 1330 május 15-én hoztak ítéletet.
A tanácskozásban részt vett főurak között Nógrád vármegyéből ott volt Szécsényi Tamás és Széchi Dénes királyi étekfogó, Nőtincs és Uzsa birtokosa.
Pór Antal szerint: »A hosszas űléseket az okozhatta, hogy a bírák nem voltak tisztában Feliczián lélekállapotával és tettének minősítésével. Kitűnik ez az ítéletnek mintegy kettős indokolásából. A bírák egy része »vérszomjas őrültség«-nek minősítette Záh lélekállapotát és magyarázta azzal, hogy Feliczián gyermekségétől öregségéig számtalan embernek, rokonainak és földijeinek gyilkolásában gyakorolta magát és lelte örömét, a miért nem egyszer, de százszor megérdemelte volna a halált, fel is vette volna büntetését, ha a királyi fölség meg nem védelmezi, saját veszedelmére, mert mentül inkább emelkedett a király kegyében, annál vérengzőbb lett, az ártatlanok vérét ontotta és mivel még ez sem tudta olthatatlan vérszomját enyhíteni, végre a királyi szent vérre áhítozott. Mások közönséges gonosztevőnek mondották őt, kiben a ravaszságtól kezdve minden gonoszság tanyát ütött. A király gonoszságait tovább nem tűrhetvén, viselt méltóságának megfosztásával akarta büntetni és zabolázni, pedig jobb leendett, ha fejvesztésre ítéli. Hogy meg akarták őt alázni, ez dühösítette föl annyira, mígnem megfeledkezvén minden eddig élvezett jótéteményekről, róka módra belopódzott a király házába, hogy a királyon és családján megbosszulja magát. Végre a kétféle nézetet egyeztették és ítéltek, mint következik: A Záh-nemzetség egyenes ivadékai harmadíziglen, azonképpen Feliczián nővérei és leányai gyermekei kiírtatnak; a nemzetség többi tagja javait veszti és szolgaságra 393aláztatik; Feliczián vejeinek testvérei és sógorai, ha nem volt előzetes tudomásuk a merényletről, személyökben és javaikban hántatlanok maradnak, de a király és a főurak udvarából kirekesztetnek, ellenben, ha nekik vagy bárki másnak a merényletben segítséggel, tanácscsal, vagy kedvezéssel részük volt, törvényes úton fej- és jószágvesztésre ítélendők.
E vad és igaztalan ítéletét az országos törvényszék királya iránti nagy szeretetével és annak nagy érdemeivel indokolta ... A nemzet atyái, az ország regeneratorai szükségesnek találják e kegyetlen bosszút, mely a lázadások és fölkelések hosszú sorát vérbe fullasztotta s egy félszázadra elnémította; de a nemzet józan helyeslésével az nem találkozott...
Éppen e boldogtalan vérbosszúnak, mely nem engesztelt, ellenkezőleg méltatlankodást keltett, tulajdonítom Záh Klára mondájának keletkezését és alakulását.« (Millenn. Tört. III. 83-48.)
Alig mondta ki a bíróság véres ítéletét, megkezdődött a gyilkos üldözés és az embervadászat Nógrád vármegye legősibb nemzetsége ellen. Az ítélet hírére sorban rávetették magukat a Záhok birtokaira, melyeket most már közprédának tekintettek. Az irtó hajsza és a vagyonrablás éveken át folyt Nógrádban és teljesen átalakította a vármegye birtokviszonyait.
Losonczi Dénes fia István rögtön rátette a kezét Dályó részbirtokára, a melyet 1340-ben Cselenfi Jánosnak engedett át. (Fejér: VIII. 4. 109.) Az elkobzott birtokokból a legnagyobb részt az Ákos nemzetségbeli Cselenfi Sándor fia János mester, valamint testvérei, Miklós esperes és Jakab kapták. Magának Záh Felicziánnak a következő birtokait kapták adományul: Száraz-Brezova, Tenkenteleke, Polichna, Elesztyén, Mátyásteleke, Karancs-Ság, Lapújtő. Ugyancsak ők kapták adományul 1335 május 25-én a Záh-nemzetség többi tagjaitól, Csigától, Kázmérnak egy másik Feliczián nevű fiától, Lőrincz fia Pétertől, Folkus fiaitól, Lukács fia Keménytől, Berend fia Pétertől, Jakab fia Istvántól, István fia Domonkostól elkobzott birtokokat. 1336 február 26-án a Záh-nemzetségbeli Erazmus fia Csuda, valamint Mihály fiai Máté, Ogh és Mihály átadták Cselenfi Sándor fia János mesternek hartyáni birtokrészüket. Ezek a Záh-nemzetségnek Felicziántól távolabb eső, a harmadik ízen túli tagjai lévén, őket a halálbüntetés nem érte, csupán javaikat vesztették el. (Fejér: VIII. 4. 151.; gr. Károlyi Oklt. I. 100.)
Mindamellett a Záh-nemzetséget nem írtották ki teljesen, néhány tagja kikerülte a halált, sőt egyesek még a javaikat is megtartották. Így Berend alispán fiai közül csupán Péter veszítette el a javait, Márton, Berend és Gergely megtartották ősi birtokukat (Acsa és Rád), a melyen 1347 szeptember 17-én osztoztak a budai káptalan előtt. Sőt Zakariás (1180) ágán, a mely a közös törzstől évszázadok előtt szakadt el, Tamás (1329-1332. ) és fia János (1344. ) szerencsésen kikerülvén a vérbosszút, János fiától Györgytől származott Verebi, később Verebélyi-család ivadékaiban tovább virágzott a Záhok vére. E családról még a XVIII. század elején is vannak adataink. Úgyszintén a Marczaliak is megmaradtak ősi javaikban. E család őse Marczali Tiborcz fia István, a ki 1280-ban Záhtelek birtokot átengedte Haraszti Simonnak. Utódai még a XV. században is jelentékeny birtokosok voltak Nógrád vármegyében.
Róbert Károly hadjáratai.
Az a rettenetes megtorlás, a melyet az udvar Záh Feliczián nemzetségére mért, csakhamar általános megdöbbenést keltett mindenfelé. Maga Károly király is rajta volt, hogy elfelejtesse a nemzettel. Még 1330-ban hadat vezetett Bazarába Ivánkó oláh vajda ellen, a ki a szörényi bánságot ragadta el. E hadjáratban részt vett a vármegyében birtokos Széchi Dénes, királyi étekfogó mester és szörényi bán, valamint fia Dezső, a kinek hősi önfeláldozása mentette meg a király életét, továbbá Csór Tamás, Szarvasgede birtokosa, a ki a királyt menekülő útjában kísérve, felajánlotta neki a lovát, a király azonban sokkal fásúltabb volt, semhogy e nagylelkű ajánlatot elfogadta volna, sőt az ereje is elhagyta s csak apródja, Szántai Kolozs mentette meg, nagy fáradsággal nyeregbe segítvén őt. Csór Tamás tovább is a király oldala mellett maradt. A mikor 1333-ban Károly király Nápolyba ment, hogy másodszülött fia részére a sicilia trónt biztosítsa, Csór Tamást jelölte ki a kis Endre herczeg nevelőjéül és tartása főnökéül. Csór Tamás azonban nem sokáig maradt Nápolyban, 1334-ben már itthon volt, 1335 június havában azonban ismét Nápolyba ment, hogy Endre herczeg hogylétéről hírt vigyen aggódó szülőinek.
Károly király uralkodásának végső szakában (1339-1342.) Szécsényi Tamás 394volt a vármegye főispánja. E hatalmas férfiú, a kinek fényes pályája nem volt ment a kapzsiságtól, nem tudta a vármegye közönségének bizalmát megnyerni, miért is 1342-ben már megvált a főispáni méltóságtól. Épen főispánsága korában, 1341-ben támadt pere az esztergomi érsekkel, Csanáddal, a kinek vadkerti birtokából egy részt elfoglalt, és 1343-ban az országbíró itélete alapján már el is veszített. Valószínűleg e per is hozzájárult a lemondásához. Mindamellett a hatalmát és súlyát nem veszítette el, a XIV. század közepén ő volt a vármegye legnagyobb földbirtokosa, és a mikor megvált Nógrád vármegye főispáni méltóságától, a király 1343-ban főtárnokmesterséggel, bihari és szepesi főispánsággal kárpótolta, 1347-ben krassói és kevei főispán, galambóczi várnagy, 1349-ben országbíró és túróczi főispán lett, a mely méltóságait haláláig (1354 szeptember 19. előtt) megtartotta. Az ő nevéhez fűződik Szécsénynek várossá való alakulása. A mikora Szécsényi család tagjai között Nagymartoni Pál országbíró előtt 1333-ban kötött új osztály alkalmával az egész Szécsény és a vele összeolvadt szomszédos, de hajdan külön községet alkotott Várad területe Szécsényi Tamás birtokába került, azonnal beadta kérelmét a királyhoz, hogy Szécsényi olyan kiváltságokat kapjon, mint Buda város s hogy Szécsényt, mint várat vagy váracsot - castrum ve castellum - kőből épült védőfalakkal, bástyákkal, tornyokkal és egyéb védőeszközökkel láthassa el. Károly király teljesítvén e kérelmet, 1334 május 5-én kelt kiváltságlevelével városi szabadalmakkal ruházta fel a helységet. (Nagy Iván i. m. 71-72. - Anjouk Okmt. III. 71.)
Nagy Lajos.
1343-ban Szécsényi Tamás helyett Széchi Péter egykori főispánnak és Szandavár várnagyának fia Miklós a vármegye főispánja. Széchi Miklós elődjéhez hosonlóan, magas méltóságokat töltött be. Nógrád vármegye főispánságán kivül királyi főasztalnokmester, Szepes és Sáros vármegyék főispánja volt. E férfiú kiváló hadvezérnek is bizonyult. A csehek és a lengyelek között kitört háborúban 1340 nyarán Lajos király a Kázmér lengyel királynak küldött segédhad élére állította, mely felmentette Krakkót az ostromzár alól. (Millenn Tört. III. 163.)
Endre királyi herczeg 1345 szeptember 14-15. közötti éjjel történt meggyilkoltatásának híre Lajos királyt a legválságosabb helyzetben találta. Épen ebben az időtájban folyt a háború a velenczeiekkel Zára birtokáért. Ebben a küzdelemben a vármegyei urak közül Horsundorfer Farkas, Ecseg várának az ura is részt vett, a ki Zára ostromakor (1346 július 1.) a király szemeláttára halt meg. Lajos király ki is mutatta a háláját Horsundorfer családja iránt. 1353-ban kelt adománylevelében Ecseg várát és tartozékait Farkas nővérének, Erzsébetnek, Szécsényi Konya nejének ajándékozta, egyúttal őt e birtokokban fiúsította. (Tudományos Gyűjtemény, 1819. VIII. 124.)
A velenczei háború miatt, közel két évi készülődés után, csak 1347 nov. 11.-én indulhatott Lajos király Visegrádról Olaszországba.
Az 1350. év tavaszán második ízben vezetett hadat Olaszországba. A vármegyei főurak közül kíséretében volt Szécsényi Tamás fia Konya és Széchi Miklós bán, Nógrád vármegye volt főispánja, továbbá Gilétfi Miklós nádor fia János, ki a 1355-1375 között kormányozta Nógrádot. (Millenn. Tört. III. 210. 1.)
A nápolyi hadjárat befejezése után Lajos király Kázmér lengyel király szövetségeseként a lithvánok ellen küldte hadait. E hadjáratban részt vett a vármegyéből a Rátót nemzetségbeli Loránt fia Lesták és Széchi Miklós, a kik Belcz várának ostromakor, 1352 márczius havában, súlyosan megsebesültek.
Nagy Lajos király uralkodása alatt az uralkodó család és a nemesség között mindegyre bensőbb és közvetetlenebb lett az érintkezés. Nagy Lajos nemcsak a nagybirtokos családokat, hanem a nemességet is udvarába igyekezett vonzani, az ifjúságot pedig apródszolgálatra alkalmazta, hogy az udvarnál való tartózkodásuk alatt szellemileg is képezzék magukat, de e mellett a fegyverforgatásban és a lovagi szolgálatban is jártasságot szerezzenek. A vármegyebeli főúri családok sarjai közül többen viseltek udvari méltóságokat; Szécsényi Tamás 1343-ban főtárnokmester, fia Konya Miklós, a ki apródként szolgált Károly király udvarában, 1343-1345-ben Nagy Lajos testőrtisztje volt. Széchi Miklós már 1345-ben viselte a főasztalnoki méltóságot, testvére, Ivánka, 1347-ben étekfogómesternek szerepel. A középbirtokos nemességből Gedei Tamás, a ki Szarvasgedéről származott († 1360 előtt), főajtónállómester volt, fia János, 1354-1373-ban ugyanezt a méltóságot viselte. (Nagy Iván i. m. 152.) Balogh Lőkös szintén testőr gyanánt szolgált Lajos király udvarában, fiai Pál és Péter, udvari apródok voltak, a kik szolgálataikért 1379-ben Alsóság falut kapták. (Kubinyi: Monum. II. 297.)
395Nagy Lajos élete végső szakában főleg a lengyel ügyekkel foglalkozván, gyakran időzött Felső-Magyarországban. Az 1381. évben nagyobbára az ország éjszaki részeiben tartózkodott, a hol az államügyeken kívül vadászattal töltötte idejét. Utazásai során ebben az évben két ízben is megfordult a vármegye területén. Zólyomból jövet augusztus 24-26-án Pilisen (Fülekpilis) volt, a honnan Selmeczre majd későbben Diósgyőrbe rándult. Diósgyőrből, alkalmasint vadászatra, Verőczére ment, a hol november 5-én egy oklevelet állított ki, innen ismét visszament Diósgyőrbe. (Ráth Károly: A magyar királyok utazásai stb.)
Mária és II. Károly.
Nagy Lajos király halála után (1382 szeptember 10.) a trón az akkoriban még kiskorú leányára, Máriára szállott, a kinek nevében Erzsébet királyné vitte a kormányzást. A trónváltozással a legnagyobb zavar köszöntött be az ország kormányában; mert mind Mária, mind Erzsébet anyakirályné rendeleteket és adományleveleket adtak ki, a melyek gyakran ellentétben voltak egymással. E válságos időben Gilétfi Miklós nádor fia János volt a vármegye élén, a ki már Nagy Lajos alatt viselte a főispáni méltóságot. Régi, hűséges embere volt az Anjouknak. 1384-ben, mikor utóljára szerepelt, meglehetősen idős lehetett.
Mária királynő nehéz helyzetében bőkezű királyi adományokkal igyekezett hívei számát gyarapítani. 1384 május 25-én a füleki uradalomhoz tartozó egyes birtokokat a Rátót-nemzetségbeli Kaplai János orosz vajdának és testvérének, Dezsőnek adományozta. (Hazai Okmt. VIII. 417.) Garai Miklós a királynő egyik rendíthetetlen híve pedig 1384 junius 30-án levelet intézett Losonczi István fia Lászlóhoz, hogy a királynő kivánságára menjen a harcztérre és ha ezt megteszi, a királynő egy várat jelöl ki számára, a hol a nejét hagyhatja, addig is, a míg nagyobb várat adományozhat neki. (Fejér: X. 1. 182.)
Mindamellett az elégületlenség nőttön nőtt az országban. Az elégületlenek közé tartozott Széchi Miklós országbíró is, a ki azonban Garai Miklós nádor közbejárására visszatért a királynő hívei közé. Hogy a kibékülést elősegítsék, a. királynők 1385 november 8-ára országgyűlést hívták egybe Budára. Az elégületlenek időközben Károly nápolyi királyt hívták meg a trónra, a ki 1385 szeptember 14-én indult el Magyarországba s elég jókor érkezett arra, hogy az országgyűlést még együtt találja.
Károlyt az egybegyűltek az ország kormányzójává választották, majd királylyá kiáltották ki. II. Károly uralma azonban rövid ideig tartott, az 1386 február 7-iki merénylet alkalmával oly súlyos sebeket kapott, hogy belehalt.
Alig hogy a királynők Károlytól megszabadultak, Zsigmonddal gyűlt meg a bajuk, a ki minden áron királylyá akarta magát koronáztatni. Az ellentétek elsimítása végett a királynők Győrbe mentek, mely alkalommal (1386 május 1-12.) Szécsényi Konya fia Frank, a későbbi országbíró is kíséretükhöz csatlakozott. Az egyezség megkötése után a királynők a Délvidékre mentek, hogy a lázadást személyes jelenlétükkel csillapítsák le. De a kísérlet balul ütött ki, a lázadók 1386 nyarán Gyakovár közelében megtámadván a királynőket, kíséretüket levágták, Máriát és Erzsébetet pedig foglyul ejtették. Ennek hírére Széchi Miklós nádor országgyűlést hívott egybe, melyen Zsigmond is megjelent.
Zsigmond, ha nem tudott is az egybegyűltekre hatást gyakorolni, a fogoly királynő férje lévén, bizonyos részt szerzett magának az ügyek vezetésében. Igy nyert hatáskörét ügyesen kihasználta, és adományokkal gyűjtött magának híveket. Eljárása nem maradt eredménytelen. A Kaplaiak, így János országbíró, Ilsvai Péter, Ilsvai Lesták és Loránt, valamint a Losoncziak, István és fiai László és István, a kik az utóbbi hónapokban félrevonultak, csakhamar hozzá csatlakoztak. (Millenn. Tört. III. 394-96.) Híveire támaszkodva, 1387 márczius végén országgyűlést tartott Székesfehérvárott, a mely azután őt királylyá koronázta.
Zsigmond.
Zsigmond a koronázás után Budáról április 4-én kiáltványt intézett a horvát és a dalmát rendekhez, a melyben őket hűségre intette addig is, a míg a lázadók ellen teljes erővel síkra szállhat. Hívei, közöttük Losonczi István szörényi bán, Losonczi László, Kaplai János és Dezső, megtámadták a lázadókat, a kiknek a vezére, Palisnai várnai perjel végre szabadon bocsátotta Mária királynőt. 1387 nyarán a lázadás már kialvófélben lévén Horvátországban, Zsigmond Tvartkó boszniai király ellen fordíthatta haderejét, a melynek a vezérévé Losonczi Lászlót tette, a ki a maga részéről felfogadott hadakkal egyesülve, karácsonyra már Zárába tartotta bevonulását. A délvidéki lázadás leverése után Zsigmond a törökök ellen fordult. Az 1395. évi hadjáratban a vármegyei urak közül Losonczi István volt Zsigmond mellett, a ki őt április havában előre küldötte a Havasalföldre. 396A hadjárat kedvező körülmények között indult meg, a magyar sereg bevette Kis-Nikápolyt, a mikor Zsigmond, a Mária királynő váratlan halála következtében beálló belső zavaroktól tartva, visszatért Budára. A havasalföldi határ védelmét Losonczi Istvánra bízta, a ki 1395 július havában seregével együtt áldozatául esett a törökök támadásának. (Millenn. Tört. III. 428.) 1396 tavaszán, jóformán az egész keresztény világ részvétele mellett, Zsigmond király újból hadat vezetett a törökök ellen. Mielőtt útra kelt, az ügyek vezetését Budán székelő öttagú tanácsra bízta, melynek Szécsényi Konya fia Frank is tagja volt.
Ismeretes Magyarország történetéből, hogy a nikápolyi hadjárat, főleg a francziák fenhéjázó viselkedése következtében, a keresztény sereg teljes megsemmisítésével végződött, maga Zsigmond is csak nagy nehezen menekült meg s a Johanniták hajóin Konstantinápoly felé vette az útját. A magyar főurak közül több, maga Ilsvai Leuszták nádor is, török fogságba jutott.
Zsigmond hosszú távolléte alatt az elégületlenség mindegyre jobban terjedt. Az elégületlenek Nápolyi Lászlót hívták meg a magyar trónra, sőt a törökkel való szövetségtől sem riadtak vissza. Az utóbbi szándékukkal azonban a jobb érzésüeket egy táborba egyesítették. Mire Zsigmond visszatért Konstantinápolyból, a vármegyei urak közül Széchi Miklós és Szécsényi Konya Simon is hozzácsatlakoztak és ott voltak a kőrösudvarhelyi gyűlésen is. (Millenn. Tört. III. 437.)
Zsigmond kicsapongó és pazarló életmódja, különösen pedig a köréje sereglett idegen kalandorok részére tett bőkezű adományozásai mindegyre fokozták az elégületlenséget. Az 1400. év végén új összeesküvés támadt, a. melynek élére a hű Kanizsai János, esztergomi érsek állott. Az összeesküvők fegyvereseikkel 1401 április 28-án megszállván Budát, benyomultak a királyi palotába. A meglepett királynak, a ki a betódulóktól a jövetelük czélját kérdezte, Szécsényi Simon, Szécsényi Frank öcscse, az urak nevében ezt válaszolta: »Nagyságos urunk! Azért jöttünk, hogy a cseheket, lengyeleket és a többi idegeneket kiűzzük az országból, ha ebbe beleegyezel, szívesen elfogadunk királyunknak; ha nem, akkor nem vagy többé királyunk, foglyunk vagy«. Az országnagyok Zsigmondot őrizet alá vették, a kormányt pedig egy országos tanácsra bízták, a melynek tagjai között volt Szécsényi Frank országbíró is. Garai Miklós és Stibor vajda azonban csakhamar kieszközölték Zsigmond szabadon bocsátását.
A törvénysértések hosszú sorozata, az ország jövedelmeinek elfecsérlése azonban ismét felkeltették az elégületlenséget. Az elégületlenek László nápolyi királyt hívták be az országba, s mind a Dunántúl, mind az ország éjszaknyugati részeiben és Erdélyben kitűzték a felkelés zászlóját. László késedelmes eljárása azonban ezúttal is Zsigmondnak vált a javára. Hívei a Dunántúl és a Felvidéken csakhamar elnyomták a felkelést. Ezalatt Hatvan táján az erdélyi és az alvidéki felkelt nemesség szállott táborba, Csáki Miklós és Marczali Miklós vajdák vezérlete alatt, de ez a sereg Esztergom és Pest elfoglalásának a hírére nem mert előnyomulni. A nádor közbenjárására Zsigmond kegyelmet adott a felkelőknek, mire a Hatvannál egybegyűlt sereg elszéledt. Mindamellett csak az 1404. év elején tudták Zsigmond hívei a forrongást teljesen elnyomni.
A nyugalom helyreálltával Zsigmond bőkezűen jutalmazta azokat, a kik válságos időkben megőrizték iránta való hűségüket. Losonczi Dezsőnek, valamint testvéreinek, Jánosnak, Ferencznek és Dénesnek Erdélyben adott birtokokat, Tétényi András deáknak 1409 márczius 24-én Szöröst, Sámsonházát, Kozárdon egy birtokrészt és Fejérkő elpusztult várat adományozta, Kovári Pál, nádori ítélőmester Mohorán kapott birtokrészeket. (Nagy Iván gyűjteménye.)
A boszniai háború befejezése után az iránta hűséget tanúsított urak részére 1408-ban a Sárkány-rendet alapította, a melynek első tagjai között találjuk Széchi Miklós tárnokmestert, Szécsényi Kónyafi Simon főajtónállót és Lévai Cseh Pétert, Szokolya földesurát.
A mikor Zsigmond a nyugati egyházszakadás kérdésének a megoldására vállalkozott, jól tudta, hogy ez évek során át távol fogja tartani Magyarországtól, 1414-ben Kanizsai János érseket és Garai nádort nevezte ki helytartókká.
Mialatt a konstanzi zsinaton időzött, sem feledkezett meg itthoni híveiről. 1415 április 16-án Kazai Kakas László fiainak, Gyulának és Lorántnak Bárkányt, Megyer harmadrészét és Laposdot adományozta. (Fejér: X. 5., 581.) Mellétei Barócz János, a kinek a családja Vizsláson és Kozárdon volt birtokos, 1415-ben, Mohorai Vid pedig 1418-ban (az utóbbi Strassburgban kelt) czímerlevelet kapott.
397A törökök elleni küzdelem Zsigmond távollétében is szinte szakadatlanul tartott. Egyik hadjárat alkalmával többedmagával fogságba esett a vármegyében birtokos Balog nemzetségből származó Halápi István fia János is, a kinek a kiváltását a budai, majd az 1416. évi szeptember 6-án Pécsett tartott országos tanácskozmány is sürgette, a melyen részt vett lévai Cseh Péter is. A pécsi tanácskozás sürgős intézkedéseket tett az elfogottak kiváltására nézve, mely czélra országszerte gyűjtést rendeltek el. A begyűlendő pénzösszeg kezeléséét Garai János elnöklése alatt működő bizottságra bízták, a melyben a vármegyében birtokos Szendi Mihály is helyet foglalt. A pénz beszedésével pedig Nógrád vármegyében a Rátót nemzetségbeli Ilsvai Lesták nádor fiát, Györgyöt, a vármegye akkori főispánját bízták meg.
A konstanzi zsinatnak sikerült visszaállítania az egyház egységét, de az egyházszakadás mélyebb nyomokat hagyott maga után. Husz János tanai csakhamar termékeny talajra találtak Csehországban, a melynek a népe, nemes és pór egyaránt, szinte fanatikus lelkesedéssel tódult követői sorába. A mozgalmat sem az egyház, sem a világi hatalom nem tudta elnyomni. A mikor Venczel cseh király meghalt (1419.), a vallási harczok lángja már átcsapott Morvaországba is.
Zsigmond, a kire a cseh korona szállott, a kormány átvétele után arra törekedett, hogy a cseheket visszahozza az egyház kötelékébe. 1420-1421 nyarán és telén a magyar hadak is megjelentek Csehországban, a honnan közel másfél évi táborozás után, az 1421. év márczius havában tértek vissza.
A huszita háborúk csakhamar átcsaptak Magyarországba is. 1431 tavaszán Ziska hadai Velko kapitány alatt már Léváig hatoltak, sőt a bányavárosokat is fenyegették. E hírre a királyné és a helytartók, a kik a távol levő Zsigmond király nevében kormányoztak, Rozgonyi Miklóst és Berzeviczi Pohárnok Istvánt küldték a husziták ellen, a kik az ellenséget a morva határon szétverték.
A gyakori huszita betörések, valamint a törökök részéről fenyegető veszedelem elhárítására az országos tanács 1432 augusztus 10-én tartott űlésében az ország haderejének létszámát megállapítván, a kiállítandó hányadot a főurak és a vármegyék között osztotta szét. A vármegyében birtokos főurak közül a török ellen Cseh Pétert 500, Serkei Lórántffy Györgyöt 100 lovas kiállítására kötelezte, a husziták ellen Szécsényi László 100, Derencsényi Imre 50, Berzeviczi Henrik és Döme 50, Széchi Frank 100, Tary Rupert 50, Agárdi György 50, Gyarmati (Balassa) Miklós 50, Aranyi István főispán 50, Szánthai Osvát 20, Kompolti Pál 100, a Bebek család 200, Nógrád vármegy e pedig Pest és Tolnával együtt 1000 lovast tartozott kiállítani. (Nagy Iván i. m. 183. - Fejér: X. 8. 565.)
A mikor Zsigmond 1435-ben végre visszatért hosszú külföldi útjáról, összehívta az országgyűlést, a melynek legfontosabb alkotásait a honvédelmi intézkedések tették. Két ellenség, a török és a husziták ellen kellett védekezni. Ezen alapult Magyarország hadi erejének rendezése az új honvédelmi törvényben. A védelmi intézkedésekhez azonban elsősorban pénz kellett, a melyet a pénz szűkében levő király a birtokában levő uradalmak elzálogosításával igyekezett előteremteni. Még 1435-ben Borbála királyné birtokát, Fülek várát a hozzátartozó uradalommal együtt Pelsőczi Bebek Péternek zálogosította el. A vármegyei urak közül Aranyi István főispán 223 arany forintot kölcsönözött Zsigmondnak, ennek fejében 1437-ben a Zagyvafői Miklós halála után a koronára szállott Pöstény felerészét kapta adományul. Ezdeghei Bessenyő Miklós slavon bán pedig, hogy a király pénzzavarán segítsen, 1435-ben Zagyvafő, Inaszó, Szent Erzsébet, és más vármegyékben fekvő birtokait elzálogosította, s a zálogösszeget, 6500 forintot, Zsigmond királynak adta. (Fejér: X. 7., 653.)
A huszita tanok az utólsó évtizedek háborúi alatt szinte észrevétlenül eljutottak a vármegye területére is. A mozgalom napról-napra terjedt, úgy hogy végre az esztergomi érsek is komolyan küzdeni kezdett az eretnekség ellen. A husziták Pardus de Horka vezérük alatt lassanként befészkelték magukat az Ipoly völgyébe, a honnan a Tugár és a Losoncz vize mellett felnyomultak Poltárig és Uhorszkáig (Ipolymagyari), Ozdinig és Gácsig. Az utóbbi kettő későbben, 1440 után, Giskrának volt a főfészke, a ki innen minduntalan előtört és állandóan veszélyeztette a közbiztonságot.
Zsigmond királyt élete alkonyán Borbála királyné fondorlatai nyugtalanították, a ki vejével, Albert osztrák herczeggel nem élt jó viszonyban és arra törekedett, hogy őt bármi módon megrövidítse. Mivel a cseh nemesség nem 398látta szívesen Albertet a cseh trónon, Borbála titkos összeköttetésbe lépett a husziták főembereivel, hogy a cseh korona a lengyel királyra szálljon.
Albert.
Zsigmondnak 1437 deczember 9-én bekövetkezett halála után a rendek vejét, Albertet emelték a trónra. Albertnek uralkodása kezdetén Borbála királyné cselszövéseivel kellett megküzdenie, de Borbála fondorlatai csakhamar napvilágra kerültek, menekülnie kellett, Albert király pedig az özvegy királyné összes várait s magyarországi jószágait lefoglalta és az országgyűlés beleegyezésével 1439 junius 11-én nejének, Erzsébet királynénak adományozta. Így jutott Erzsébet Fülek és Szanda várának, valamint tartozékainak a birtokába. Fülek várát azonban még 1438 november 5-én Perényi János királyi tárnokmesternek elzálogosította. (Teleki: Hunyadiak kora X. 47-53. Fejér: XI. 139.)
A török had előnyomulásának a hírére Albert király 1439-ben a Délvidékre indult a seregével, de mivel a nemesség sokkal kisebb számban gyülekezett a táborába, semhogy a törökökkel a küzdelmet fel lehetett volna venni, a Tüdőrévnél tartott országtanács a hadjárat folytatását a következő évre halasztotta. Ezen az értekezleten Nógrád vármegyéből Sághi Balázs, Losonczi János és Gyarmati Balassa Miklós vettek részt, a kik alkalmasint az 1432. évi országos tanács tervezete szerint 50-50 lovassal jelentek meg a király táborában. Albert e hadjáratból már betegen tért vissza Budára, a honnan Bécsbe utaztában 1439 október 27-én a Duna melletti Neszmélyen érte utól a halál.
I. Ulászló.
Az 1440. évi január 1-én Budán egybegyűlt rendek többsége, mellőzve a várandó állapotban levő Erzsébet királynénak és esetleg születendő fiának a trónörökösödési jogát, Ulászló lengyel királyt hívta meg a magyar trónra. Mialatt a Krakkóba küldött követség eljárt a megbízásában, Erzsébetnek Komárom várában fia született, a kinek a részére a trónt biztosítani törekedett. Ebbeli törekvéseiben hathatós támaszra talált a köréje csoportosuló egyházi és világi főurakban, a kik, mint a Czilleiek, nagyravágyásuk kielégítését remélték, vagy a kiket, mint Széchi Dénes esztergomi érseket, Ujlaki Miklós bánt és Garai Lászlót, az a meggyőződés vezérelt, hogy a német birodalommal való benső kapcsolat az országnak nagyobb előnyöket fog biztosítani, mint a lengyel szövetség. Ulászló, nem törődve Erzsébet tiltakozásával, április 21-én átlépvén Magyarország határát, május 15-én bevonult Egerbe. Ugyanezen a napon koronázta meg a csecsemő Lászlót Széchi Dénes prímás Székesfehérvárott. Ezzel az ország politikai nézetek, családi összeköttetések és személyes érdekek szerint megoszlott a két párt között.
Ulászló király átvevén a kormányt, bőkezűen jutalmazta a híveit. 1440 augusztus 2-án Budán kelt adománylevelével az Erzsébet királyné tulajdonában levő Szanda várát a hozzátartozó falvakkal együtt fele részében egyik legodaadóbb hívének, Rozgonyi Simon egri püspöknek, valamint testvéreinek, Istvánnak és Györgynek, fele részében Kompolti Pálnak adományozta. (Dl. 13. 570. ) Ugyanezen a napon Alsópetényt, a mely Alsópetényi Jeromos családjának magvaszakadásával a koronára szállott, Szobi Jánosnak adta. (Dl. 13. 569.) Augusztus 4-én pedig rendeletet intézett a vármegyéhez, a melyben felhívta a tisztikart, hogy Lengyeldi Péter özvegye Ilona asszony panaszát, a mely szerint őt rokona, Felső-Ragyolczi János jószágaiból kiűzte, vizsgálja meg és ha a panasz alaposnak bizonyul., birtokába helyezze vissza. (Dl. 13. 574.) 1443-ban Rába helységet, a mely szintén Erzsébet királynéé volt, Lessenyei Czakó Pálnak adományozta.
Kompolti Pált 1441 julius 26-án ellentmondás nélkül beiktatták Szanda várába, és tartozékaiba; ettől kezdve jelentékeny súlyra tett szert Nógrád vármegye nemességében. Ulászló pártjához csatlakozott a vármegye legnagyobb birtokosa, Szécsényi László is, a kit a király 1441-ben Bars, 1443-ban Nógrád vármegye főispánjává nevezett ki.
Az ellentétek kiegyenlítése végett Ulászló Budára országgyűlést hirdetett, a melyre az ellenpárt híveit is meghívta. A rendek az országgyűlésen nagy számban jelentek meg, az egybegyültek Ulászlót ismerték el királyuknak, a kit Széchi Dénes július 17-én Székesfehérvárott megkoronázott.
Erzsébet anyakirályné azonban, a ki engesztelhetetlen gyűlöletet táplált Ulászló iránt, a cseh Brandeisi Giskra Jánost zsoldjába fogadta, Zólyom várát neki adta, s egyúttal Sáros vármegye főispánjává nevezte ki. Giskra a cseh zsebrák hadával elözönlötte a felvidéket. Hadai, felhasználva a trónküzdelmek következtében támadt országos zavart, elárasztották az Ipoly völgyét és lassan-lassan befészkelték magukat a vármegye területén. Az Ipoly mentén egymást érték az 401őrhelyeik, így Hradek, Hradistye, Strázsapart, Strázsahegy. Állandó fészkeik Alsó-Esztergály, Cseh-Brezó, Dobrocs, Hollókő, Kiszellő, Prága (ma Gácsprága), Szele, Losoncz, Korna és Karancsság voltak. Giskra kezébe került Losoncz. majd Szécsény város, Sztrahora vára és Csővár. Giskra és társai számos új erősséget is építtettek, így Akszamith és az emberei Diósjenőn emeltek erődítést, a mely Nagy Iván szerint azonos lehetett a Jenő feletti úgy-nevezett Kámor várával. Giskra építtette Losoncz mellett a Királydombon, a Szent-István királynak szentelt monostorból, a Szentkirályi várdát is. Legnagyobb alkotása volt a vármegyében Gács vára, melyet jelentékeny sereggel szállott meg és innen űzte rablókalandjait.

Hollőkő vára.

Fülek vára.
A csehek térfoglalásával a huszita tanok is jelentékenyen terjedtek a vármegyében. Bizonyos mértékben a nyelvük is hatással volt az itteni szláv népre. A hol jártak, nemcsak politikai, hanem vallási tekintetben is nyomot hagytak és útját egyengették Luther tanainak. Arról, hogy a vármegyében templomokat építettek volna, nincsenek határozott adatok, de hogy a tőlük elfoglalt egyházakat a kelyhesek vallása és szertartásai szerint rendezték be, erről az esztergályi, a csehbereki és az etrefalvai templomokban talált képek tanuskodnak. Vallási hatásuk maradandóbb volt a politikai szerepüknél, az itt maradt husziták utódai között találtak Luther tanai a legtermékenyebb talajra. (Nagy Iván i. m. 184-185.) A Pálócziak és a Perényiek egy ideig hasztalanul küzdöttek ellenük, 1443 nyarán azonban Rozgonyi Simon egri püspök és Szécsényi László főispán egész haderejökkel ellenük fordultak. De fegyveres mérkőzésre ezúttal nem került a dolog, mert szeptember 1-én Iglón 13 hónapra terjedő fegyverszünetet kötöttek Giskrával, így azután a vármegye egy időre megszabadult a polgárháború borzalmaitól. (Teleki: Hunyadiak kora X. 135.)
A törökök ellen folytatott győzelmes hadjáratból visszatérő ifjú király 1444 április hó elejére Budára országgyűlést hirdetett, a melyen Nógrádból Szécsényi László főispán, Tholdi László, Ettre Mihály, Romhányi György- és László, Vizslási Barócz Mihály és Mohorai Vidfi János vett részt, sőt Giskra János és Széchi Tamás, Erzsébet királyné volt főkincstárnoka, is megjelentek.
Az országgyűlés szétoszlása után Ulászló Szegedre ment, a hol a török békeköveteket fogadta. Bár a törökökkel a békét megkötötték, mégis, a mikor híre jött, hogy a keresztény hajóhad a Hellespontus felé útnak indult, a Szegeden egybegyűlt urak a háború mellett nyilatkoztak. Mindamellett a király környezetében levő főpapok közül csak hárman, közöttük Rozgonyi Simon egri püspök, vállalkoztak arra, hogy a királyt bandériumokkal elkísérjék, a főurak ellenben. Hunyadi János kivételével, mind itthon maradtak. Még a Rozgonyiak sem mentek el. Főképen a csehek fékentartása végett volt szükséges, hogy ők itthon maradjanak, a mi épen ezért bizonyára Ulászló kívánságára történt; erre enged következtetni az a körülmény, hogy a váczi káptalan Rozgonyi György pozsonyi főispánt, Rozgonyi Sebestyént és Jánost Szanda várának a birtokába 1444 október 18-án iktatta be, tehát akkor, a mikor a magyar sereg már Nikápoly felé járt. (Dl. 13809.) Az 1444 november 10-én vívott várnai csatában nemcsak a magyar sereg semmisült meg, hanem Ulászló király is az életét vesztette. Ott veszett Rozgonyi Simon püspök és Lábatlani Gergely is. (Nagy Iván i. m. 185.) A várnai csatából megmenekült főurak nem tudván biztos értesítést adni Ulászló sorsáról, az 1445 február 6-iki országgyűlés a kormányzást hét főkapitányra bízta.
Hunyadi János kormányzó.
Az 1446 június elején tartott országgyűlés Hunyadi Jánost kormányzóvá kiáltotta ki s melléje országos tanácsot szervezett, a melylyel együttesen a gyermek László nagykorúságáig az országot igazgassa. Alig, hogy Hunyadi János a kormányt átvette, egyik legodaadóbb híve, Hédervári Lőrincz nádor elhalálozott. Hunyadi ekkor, 1447 szeptemberében a rendeket nádorválasztó országgyűlésre hívta egybe, a melyen Nógrád vármegyét Székely György, Daróczi Jakab, Rhédei Sandrin és Lengyédi Mihály képviselték. (Kovachich M.: Vestigia Comitiorum 265-270.)
Az ország ekkor rendkívül válságos viszonyok között volt. A míg a kormányzónak III. Frigyes római királylyal és az ármánykodó Czillei grófokkal kellett küzdenie, azalatt egyes hatalmaskodók, felhasználva az általános fejetlenséget széltében garázdálkodtak. Ezek közé tartoztak a Gyarmati Balásfiak (Balassák) is, a kik az 1445-1446. években valóságos rémei lettek a környékbeli birtokosoknak, úgy hogy a mikor 1446 június havában az országgyűlés összeült, 402tömegesen érkeztek ellenük panaszok. 1446 junius 16-án az országos tanács rendeletet intézett a váczi káptalanhoz, hogy tartson vizsgálatot Mohorai Vidfi János, Csalomjai, másképpen Farmosi Vid fiai László, Sebestyén és Imre, továbbá Jánoky Egyed és fia László, valamint Pekwri Péter panaszai ügyében, a melyek szerint Balassa László, Zsigmond, István és György szentlőrinczi, ribai, nagylibercsei, ravadai, hartyáni stb. birtokaikat elfoglalták. De a Balassákat ezenkívül még sok más garázda tett is terhelte. Az országtanácsnak az 1446. évi október 11-én a váczi káptalanhoz intézett rendeletéből értesülünk hogy ugyanebben az időtájban megrohanták a sághi premontrei rendi monostort, a szerzeteseket onnan kiüldözték és a monostor birtokait a kékkői várukhoz csatolták. (Dl. 13980.) De a többi főúr sem volt jobb a Balassáknál. Rhédei Sandrin és Marczali Albert még I. Ulászló király parancsából vizsgálatot tartott Lévai Cseh László ellen, a ki Rozgonyi Györgynek a nagyhatvani vásárról jövő csallóközi jobbágyait Verőczénél kifosztotta. Sági Balázs fia János ellen, ugyancsak az országos tanács rendeletére, a váczi káptalan 1449-ben vizsgálatot tartott, Hartyáni János fiainak Dénesnek, Antalnak és Albertnek, továbbá Baloghi Imrének hartyáni birtokain elkövetett hatalmaskodások dolgában (Dl. 14316.)
1448-ban Hunyadi János ismét hadat vezetett a törökök ellen, mely alkalommal Széchi Imre, László és Tamás, továbba Losonczi Benedek is, elkísérték a csapataikkal. Eközben a felvidéki vármegyék részéről mindegyre több panasz érkezett Giskra ellen a ki az országgyűlés végzései előtt meghajolni nem akart és tovább űzte a rablókalandjait. Az országtanács 1449-ben elrendelte ellene a háborút, a mely 1449-1450 telén szakadatlanul folyt a Felvidéken. A polgárháború azonban igen sok áldozatot követelt, ezért a vármegye nagy megnyugvással vette a kormányzó leiratát, a melyben a Giskrával 1450 márczius 28-án Mezőkövesden kötött békét tudtul adván, a hadjárat költségeire minden házhely után félarany forint kivetését rendelte el. (Tudománytár 1841, évf. X. 126.) A békekötés feltételeit azonban Giskra megszegvén, Hunyadi János 1451 nyarán újból hadat vezetett a Felvidékre. Augusztus 2-a után indult el Budáról, 7-én már Szendrőn volt, a honnan Losoncz felé vette az útját. 10-én már Losoncz körül táborozott. Közeledtére Giskra a védelemhez látott. Losonczon a Szentkirálydombon épült monostort hirtelen erődítménynyé alakította át, a melyet 500 emberével megrakott, maga pedig Gács várába vonult, a melyet szintén jelentékenyen megerősített. Hunyadi augusztus 10-én kezdte ostromolni a Szentkirály erődött, a melynek őrsége, nagyobb hadi erőt látva, szabad elvonulás feltétele mellett meghódolni szándékozott. De Hunyadi feltétlen meghódolást követelt, a mire a védők, segítségben bízva, nem voltak hajlandók. Augusztus 18-a után Hunyadi a főhadiszállását Terenyére tette át, de augusztus 29-én ismét Szentkirály alatt volt, a melyet hadai szűntelenül ostromoltak. Szeptember 7-én megérkezett Giskra is, hogy az erődöt felmentse. Ekkor Hunyadi a derékhadával elébe ment hogy megtámadja. Alig, hogy a harcz megkezdődött, az a dandár, a melyet Hunyadi a Szentkirály erőd körülzárására hátra hagyott, eszeveszett futásnak indult. Hunyadi seregében erre kínos zavar támadt a melyet tetézett az, hogy néhány, iránta titokban ellenséges érzelmű úr, azzal a szándékkal, hogy romlását okozza, csapataival elvonult és őt csekély dandárával magára hagyta. Erre a szentkirályi őrség is kirohant és a futókat üldözte. A két tűz közé szorult magyar sereg rendje ekkor teljesen megbomlott és Hunyadi kénytelen volt a győzelmet Giskrának engedni át. Hunyadi seregéből sokan elestek, közöttük Kompolti János, Szanda várának ura; Hédervári László egri püspök pedig fogságba esett. A súlyosan megsebesültek között volt az árulók egyike Bebek János is, a ki utóbb bele is halt a sebeibe. Halála előtt nyíltan bevallotta az összeesküvést. Hunyadi Losoncz alól Budára vezette megmaradt katonáit, a hova szeptember 11-én érkezett meg. Csakhamar azonban új sereget gyűjtvén, még az ősz folyamán a felvidéken Giskrának több jelentékeny erődítményét bevette. (Millenn. ,Tört. IV. 105. Nagy Iván i. m. 186-187. Ráth Károly: A magyar királyok utazásai stb. 189.) Hunyadi Zólyomból és Gömörből visszatérvén, 1452 január 24-én Szécsényben volt, a hol Szandai Tárnok Demeter megjelent előtte és több, Pest és Heves vármegyében fekvő birtokát az esztergomi érseknek elzálogosította. (Nagy Iván adatai.).
V. László.
V. László trónralépése után (1453.) Giskrát kegyeibe fogadván, a Felvidék kapitányi tisztében megerősítette. Ezzel azonban úgyszólván utat nyitott a csehek féktelenkedéseinek. A vármegyéktől érkezett panaszok következtében 403V. László Hunyadi János fiát Lászlót bízta meg a csehek megfékezésével, de a Hunyadi-ház tagjaira féltékeny főurak nem siettek a segítségére és így csekély hadával nem kezdhette meg a támadást. Végre 1454 november 22-én Terebesen az egri püspök elnöklése alatt egybegyűlt főurak a csehek garázdálkodásának megszüntetésére az érdekelt vármegyékből nagyobb sereg felállítását határozták el, a melynek főkapitányává Rozgonyi Osvát zempléni főispánt választották meg. A sereg eltartására pedig minden négy porta után egy arany forintot vetettek ki és a beszedésével a vármegyei tisztviselőket bízták meg. A felállítandó sereget Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Abaúj, Torna, Gömör, Nógrád, Hont, Heves és Borsod vármegyékből szedték össze. (Hazai Okmt. VII. 470.) A fegyverénél több sikere volt a pénznek. Ujlaki Miklós erdélyi vajda és macsói bán a jenei erődöt (Diósjenő) a hozzátartozó Szokolya birtokkal és a hontvármegyei birtokokkal együtt 2200 aranyért Axamittól és társaitól visszaváltván, 1456 máj. 28-án a veszprémi káptalan előtt Lévai Cseh Péter fia Lászlónak engedte át.
Mátyás király.
V. László váratlan halálával (1457 november 23.) a királyválasztás joga visszaszállott a nemzetre. Az 1458 január 1-ére egybehívott országgyűlés Hunyadi János fiát, Mátyást választván királylyá, lelkesedéssel esküdött neki hűséget Nógrád vármegye is, a melynek főurai közül számosan a Hunyadi-ház régi hívei voltak és egykori vezérük nagy reményekre jogosító fiát Hunyadi János méltó örököseként üdvözölték. A csehek garázdálkodásaitól agyonzaklatott nép is örömmel és a jobb jövő reményével tekintett az új királyra.
Mátyás trónraléptével az országos főméltóságokban is csakhamar nagy változás állott be. Az ifjú király az ellene folytonosan összeesküvést forraló Garai László nádort, Ujlaki Miklóst és társait méltóságaikból eltávolítván, nádorrá Guthi Országh Mihály főudvarmestert, Hunyadi János egyik barátját, ekkor már a szécsényi uradalom zálogos urát nevezte ki. Kívüle a nógrádi nagybirtokosok közűl Rozgonyi Sebestyént erdélyi vajdává, Losonczi Lászlót horvát- és tótországi bánná tette meg, Rozgonyi Rajnáld, a vármegyének I. Ulászló alatt volt főispánja pedig dandárvezérként vett részt abban a seregben, a melyet Mátyás király Albert osztrák herczeg segítségére küldött. Lábatlani Gergely szandai, várallyai stb. birtokos, utóbb a székelyek ispánja, a ki Szilágyi Mihálylyal a törökök ellen harczolván, fogságba esett, utóbb csereváltság útján megszabadult. Kitünő szolgálatokat tett Mátyás királynak Mohorai Vidfi Miklós váczi kanonok, a ki 1462-1480-ig a római udvarnál követe volt. (Millenn. Tört. IV. 189. Nagy Iván 187-188.).
Mátyásnak elsősorban a csehekkel kellett leszámolnia. Giskra, a ki Podjebrád közbejárására Mátyásnak meghódolt, csakhamar elpártolt és 1458-ban a király hívei ellen fordult. Mátyás Rozgonyi Sebestyént küldte ellene, a ki Sárospatak mellett le is győzte. Ez azonban csak bevezetése volt a következő évek hadjáratainak, a melyek a vármegye területét a csehektől megtisztította. Lorántffy György az 1460. évben Szarvasgede alatt Giskrát ismételten megvervén, a királyi hadak Balogot, Ozdint, sőt Zagyvafő várát is rohammal bevették; ezzel azután a husziták uralma megtört a vármegye területén.
Mindamellett 1461-ben még Csővárban is voltak csehek, a kiket a Giskrával czimboráló Szadai Szebold a váczi püspök jószágaira uszított. A cseheknek sem kellett több, rávetették magukat a váczi püspök birtokaira és a többi között elpusztították Kálló, Hatvan, Cső, Gutha, Verőcze, Vácz, Nógrád, Kosd és Szántó helységeket. A váczi püspök panaszára a fehérvári és a budai káptalan vizsgálatot tartván, Szadai Szeboldot felbujtóként az okozott károk megtérítésére ítélték és e végből Veresegyház, stb. birtokaitól megfosztották.
Alig hogy Mátyás király a cseh zsebrákokkal végzett, az összeesküvő főurakkal gyűlt meg a baja. Az 1467. évi országgyűlést követő tavaszi hónapokban az összeesküvők, akiknek az élére Szentgyörgyi János gróf állott, Erdélyben kitűzték a lázadás zászlóját. Mátyás azonban neszét vette az összeesküvésnek, még idejében Erdélyben termett és az összeesküvők hadait szétverte, a mire János gróf az ellentállásról lemondott és a király kegyelméért könyörgött. Mátyás megbocsátott neki, de a hozzácsatlakozó főurak közül többeknek elkobozta a birtokait. Ez a sors érte Losonczi Zsigmondot és Lászlót is, a kiket a király 1469-ben megfosztván Divény várától és tartozékaitól, valamint Bukován, Gergelyfalva, Kothmanlehota és Krácsik-Lehota nevű birtokaiktól, mindezeket régi hívének, Országh Mihálynak adományozta.
Az 1468. év tavaszán kitört cseh háborúban a vármegyei nemességből Madách 404László vett részt, a ki társával, Jánosy Gáspárral együtt több ízben kitüntette magát, így 1469-ben egy ütközet alkalmával Podiebrad György cseh király fiát, Viktorint is foglyul ejtvén, Mátyás királynak kiszolgáltatta. Hadi érdemei jutalmául a király 1470-ben Borsosberényt, Szomolyát, továbbá Hevesben Bánhalmát, Szabolcsban a piricsei és a kapolcsi birtokokat adományozta neki. (Teleki: Hunyadiak kora VI. 427.)
A csehországi hadjárat, a mely tömérdek pénz-és véráldozatba került, lassanként elidegenítette a királytól a legjobb embereit is. Összeesküvés támadt, a melynek tagjai sorában volt Zrednai Vitéz János érsek és Csezmiczei János püspök, a világiak közül pedig Rozgonyi Rajnáld és a Perényiek. Az összeesküvők Kázmér lengyel király hasonnevű fiát hívták meg a magyar trónra. Kázmér 1471 október 2-án 12.000 fegyveressel elindult Magyarország elfoglalására, de a mikor október 29-én Sáros vára alá érkezett, csupán Rozgonyi Rajnáld és a Perényiek fogadták. Ennek következtében nem is vette ostrom alá Kassát, hanem onnan Hatvan felé tartott, a hol hosszabb ideig táborozott. Hatvanból a Cserháton át az Ipoly völgyébe, majd onnan Nyitra felé vonult. Mátyás király a történtekről értesülvén, hazajött, de a lengyel hadat végig engedte vonulni az országon, a nélkül, hogy feltartóztatására kísérletet tett volna. (Millenn. Tört. IV. 248.) Csupán arra szorítkozott, hogy Zrednai Vitéz János esztergomi érseket székhelyén körülzárta és megakadályozta abban, hogy a lengyel trónkövetelőhöz csatlakozzék.
Miután Vitéz János kibékült Mátyás királylyal, az 1471. év végén Kázmér herczeg seregével visszatért Lengyelországba. Vitéz János azonban rövid idő mulva ismét magára vonta a király haragját, a ki ekkor kiméletlenül bánt el vele, börtönbe vetette, a honnan csak 1472-ben szabadult ki. De a király többé nem bízott benne, ezért Bekensloer János egri püspök felügyelete alá helyezte, a kinek Szanda várát adta jultalmul.
Bekensloer azonban rútul visszaélt a király bizalmával. 1476-ban, Frigyes császár híve és kész eszközeként a pápai trónra számítván, az alatt az ürügy alatt hogy Aachenbe zarándokol, Bécsújhelyre szökött és magával vitte az esztergomi egyház legértékesebb kincseit és háromszázezer aranyat, valamint a Vitéz János tulajdonában volt legfényesebb codexeket.
Kázmér kudarcza után, 1474-ben, Perényi Miklós és István is hűséget fogadott a királynak. A belső béke azonban csak rövid ideig tartott. A Perényiek a kik Kázmérhoz sem lelkesedésből, hanem csak azért csatlakoztak, hogy a zavarosban halászhassanak, alig hogy Mátyásnak meghódoltak, újra kezdték a rablókalandjaikat, a melyeket azelőtt éveken át folytattak a váraikból. Az átvonuló kereskedőket kifosztották vagy megsarczolták, sőt a szomszédos városok polgárait is szünet nélkül zaklatták. Miklós Sztropkóról űzte garázdálkodásait, István pedig Fülek várából, a melyet Perényi Imre fia János királyi főtárnokmester 1438-ban vett zálogba és a mely az ő halála (1448.) után fiaira Istvánra, Miklósra és Péterre szállott.
Mátyás végre megsokalván a vármegyék és a városok részéről érkező panaszokat, egyik udvari emberét, Rajnai Both Andrást bízta meg, hogy Perényi Miklós üzelmeinek végét vesse. Both András a felvidéki urak segítségével megostromolta Sztropkót és Perényi Miklóst csak az ostrom idejében bekövetkezett halála mentette meg a büntetéstől. (Millenn. Tört. IV. 325.) Fülek várával azonban a király hívei nem boldogultak. Perényi István, a mikor Sztropkó sorsáról értesült, a várába zárkózott és a király hadait ágyúlövésekkel fogadta. Mátyás király erre 1483 november 15-én Lábatlani Andrást bízta meg, hogy a vármegyék és Kassa város részéről kiállítandó hadi erővel vegye ostrom alá Fülek várát és fékezze meg a lázadót. (Teleki: Hunyadiak kora XI. 252-253.) Lábatlani András ekkor Kassáról hozott ostromágyúkkal kezdte lövetni Fülek várát, a mely csakhamar az ostromlók birtokába került. Perényi István, úgy látszik, még idejében elillant és Fülek egy időre a király birtokába került.
Mátyás király élete végső szakában családjának egyik rendíthetetlen hívére, Ráskai Balázsra bízta Buda várát, a ki Mátyás halála után, a kincstárral együtt az odaérkező Corvin Jánosnak adta át és egyben hűséget esküdött neki. A rendek többsége azonban Ulászló cseh királyt hívta meg a magyar trónra.
II. Ulászló.
II. Ulászló elsősorban Mátyás király híveit igyekezett bőkezű adományokkal megnyerni, hogy őket Corvin Jánostól eltántorítsa. Ráskai Balázs még 1490-ben 405Fülek várát kapta adományul, utóbb pedig királyi főkomornok, majd főtárnokmester lett. Ecsedi Báthory András 1495-ben Buják várát kapta. A vármegyei birtokosok közül Losonczi Lászlót erdélyi vajdává, Derencsényi Imrét és Lábatlani Jánost horvát és tótországi bánná, Tárnok Pétert szörényi bánná nevezte ki a király. Néha azonban megtörtént, hogy olyan birtokokat adományozott el, a melyekre mások tartottak igényt. 1491-ben Divényt akarta eladományozni, de ez ellen Losonczi Dezsőfi László, továbbá Jenői Losonczi László, valamint László és Pál tiltakoztak. 1492-ben Rozgonyi István tiltakozott az ellen, hogy Losonczi László tárnokmester, Imre bazini gróf fia Simon és Egervári László, Rozgonyi János fiának, Istvánnak Nógrád, Pest és Fejérmegyék fekvő birtokaira királyi adományt szerezzenek, miután e birtokok öröklés útján őt illetik.
II. Ulászló uralkodása alatt kezdődött a korona tekintélyének a sülyedése, az udvarhoz tartozó főnemesség és a Szapolyai János körül csoportosuló nemzeti párt küzdelme, a mely küzdelem alig 36 év alatt a meghódolt Bécstől Mohács temetőjéig juttatta a nemzetet.
A Szapolyai-családnak ekkor már jelentékeny súlya volt a vármegyében. Már Szapolyai Imre nádor (1492-1499.) Agárd és Vecseklő birtokában volt, majd megszerezvén Salgó várát a hozzátartozó uradalommal, egyike lett a vármegye legnagyobb birtokosainak. Az 1494. évi összeírás adatai szerint a vármegye 4911 portája közül 241 ½ porta volt az övé. Halála után e roppant kiterjedésű birtokok fiára Jánosra szállottak, a ki az 1505-iki rákosi országgyűlésen kezdte meg a történeti szereplését.
Ugyancsak a XV. század utólsó éveiben szerzett birtokokat Werbőczy István, az aranyszáju népszónok, a nemzeti párt lelke, a ki 1498-ban a Szente és Csesztve helységekben fekvő birtokokat kapta Szobi Mihálytól, a kinek nagy szolgálatokat tett. Ettől az időtől kezdődik Werbőczy Istvánnak szorosabb viszonya Szobi Mihálylyal, a ki ezután neki minden politikai működésében hű társa lett.
II. Ulászló a nemzeti párttal szemben a Habsburg-házban keresett támogatást. Az udvari párt az 1504. évi országgyűlésen látszólagos sikert ért el, a mennyiben elérte, hogy Perényi Imrét választották meg nádorrá, de a köznemesség más téren erőteljesen állott szembe az udvarral.
Az országgyűlésen megállapított bandériumi költségek lajstroma szerint Nógrád urai közül Balassa Menyhért testvéreivel együtt háromszáz lovas és kétszáz gyalogos kiállítására nyolczezer forintot, Országh Mihály az 1486-ban meghalt nádor hasonló nevű fia kétszáz lovas és száz gyalogos kiállítására ötezer forintott tartozott fizetni. (Nagy Iván i. m. 188.)
Erre az országgyűlésre eljött Mohorai Vidfi Ambrus, a vármegye egykori (1486-1488.) alispánja, a ki ekkor már magasabb kormányhivatalt viselt. A mikor azonban Budáról, a hol megszállott, május 11-én Kalondai György és Vidfi Miklós tótországi ítélőmester társaságában csónakon át akart menni Pestre, a csónak felborult és mind a hárman a Dunába fulladtak. (Kovachich: Vestigia Comitiorum II. 310. Verancsics munkái II. 13.; Nagy Iván i. m. 127.)
A mikor a rendek a II. Ulászló és Miksa között 1491-ben kötött családi szerződésről értesültek, a melyben fiágának kihaltával a magyar trónt Miksának, illetőleg fiutódainak biztosította, a nemzeti párt országszerte hatalmas mozgalmat indított, hogy e szerződés ügyét a legközelebbi országgyűlés napirendjére tűzzék. A köznemesség már 1505 julius 25-ére, Székesfehérvárra fegyveres országgyűlést hívott egybe. Ezt az országgyűlést ugyan nem tartották meg, de a hírére Miksa elérkezettnek látta az időt, hogy az érdekeit fegyverrel védje meg.
Miksa hadi készülődései következtében még a szeptember végére egybehívott országgyűlés megnyitása előtt, a vármegyék zsoldos sereget fogadtak, hogy az országgyűlésre küldvén, Szapolyai János rendelkezésére bocsássák. Nógrád vármegye, a hol szintén a nemzeti párt jutott túlsúlyra, 60 fegyveres zsoldost küldött a rákosi mezőre. Az itt megtartott országgyűlésen a vármegyét Sághi Balázs, Szánthai Osvát, Terjéni Radnót Gergely és Nempti Kartali Zsigmond képviselte. Részt vett még a vármegyei urak közül Ráskai Balázs főtárnokmester, Fülek várának az ura, Gyarmati Balassa Ferencz, a vármegye későbbi főispánja, Guthi Országh Mihály, a nádor fia, Rozgonyi István, nagynevű családjának utólsó fisarja, Losonczy Zsigmond, továbbá Szobi Mihály és Werbőczy István, ki ekkor Szentén, Csesztvén, Selypen és Puszta-Almáson volt birtokos.
Ezen az országgyűlésen a köznemesség olyan félelmes erővel állott sorompóba 406Ulászló kormánya ellen, hogy minden ellentállást lehetetlenné tett. Az országgyűlés a nemzeti királyság visszaállítására irányuló általános óhajtást juttatta kifejezésre ünnepi nyilatkozatában, a mely egyszersmind leplezetlen nyíltsággal mondott ítéletet Ulászló és kormánya felett. (Millenn. Tört. IV. 377. Nagy Iván: 188-189.; Kovachich: Suplem. ad Vest. Comitiorum II. 325.)
Dózsa-féle pórlázadása.
A pártküzdelmek közepett tört ki 1514-ben a pórlázadás, a melynek a hullámai Nógrád vármegye területére is eljutottak. Bakócz Tamás esztergomi érsek a törökök növekedő hatalma ellen keresztes hadjáratot hirdető pápai bullát eszközölt ki, a melyet az országtanács egyes baljóslatú hangok ellenére, 1514 április 16-án kihirdettetett, mire rövid idő alatt roppant néptömeg sereglett a kereszt jele alá . A népszónokoktól felizgatott pórok azonban a török helyett a földesuraik ellen fordultak és dúlni kezdték a nemesek jószágait, családjaikon pedig iszonyú kegyetlenségeket követtek el. Most már hasztalanul sujtotta Bakócz Tamás érsek a fellázadt pórokat egyházi átokkal, a fékevesztett tömeg romboló árként lepte el a Duna-Tisza közét, sőt Pest vidékén is elkezdték a pusztítást. A vármegyék nemessége felocsudva, fegyvert ragadott, hogy magát és övéit megvédelmezze.
Csakhamar Nógrád vármegyében is kitört a pórlázadás, de a vármegye nemessége Pásztónál utólérvén a garázdálkodó pórnépet, széjjelverte. A pórok két hada azonban - az egyik Tiszavárkonynál, a másik meg épen Heves közelében táborozván - elég okot adott a rettegésre. Mivel a tehetetlen kormánytól a vármegyék segítséget nem remélhettek, maguknak kellett a védelemről gondoskodniok. E végből Nógrád vármegye nemessége a szomszéd Hont Pest és Heves vármegyével együttesen 1514 június 16-án a szentlőrinczi pusztán gyűlést tartott, a melyből a többi vármegyéket csatlakozásra szólították fel. E felhívó-levelek egyikét, a mely Abaúj vármegyének szólt, Nagy Iván közölte a már többször idézett művében. A felhívás Hatvan városát tűzte ki a gyülekezés helyéül, a hova a vármegyei segédhadaknak junius 24-ére, Szent Iván-napjára kellett volna összegyűlniök. Időközben azonban az udvar részéről segítségül hívott Szapolyai János a maga fegyelmezett erdélyi hadával a pórokat vezérükkel, Dózsa Györgygyel együtt Temesvárnál legyőzte ezzel a pórlázadás véget ért.
II. Lajos.
Nándorfehérvár eleste végre f elrázta az udvart tétlenségéből. II. Lajos király és tanácsosai végre komolyan kezdtek foglalkozni a törökök ellen indítandó hadjárattal. A király 1522-ben Báthory István nádort, a ki atyja után Buják várát is birtokolta, Szakmári György primást, Sárkány országbírót . Werbőczy Istvánt, Désházy Istvánt és Balassa Ferencz nógrádi főispánt Bécsbe küldte, hogy a német rendek aggodalmait eloszlassák és a német segítő-sereg útnak indítását biztosítsák. A tárgyalások után a német rendek 3000 gyalogost állítottak ki, a kiket az alvidéki várakban helyeztek el. A milyen mértékben közelgett a török veszedelem épen olyan elkeseredetten folytatta egymás ellen a küzdelmét az udvari párt és a köznemesség. Mivel az 1525. évi rákosi országgyűlésen megjelent köznemesség a királytól a sérelmek orvoslására nézve kielégítő választ nem kapott, elhatározta, hogy öt hét mulva, Keresztelő Szent János napján, Hatvanban fegyveresen fog összegyűlni, hogy az ország védelméről tanácskozzék. A király azonban az udvari párt szavára hallgatva, junius 5-én az ország rendeit a hatvani országgyűlésen való megjelenéstől eltiltotta és szeptember 29-ére Budára hirdetett országgyűlést. A főpapok és a főurak is mindenképen azon voltak, hogy a nemességet a hatvani országgyűléstől visszatartsák, kiderült azonban, hogy a vármegyék Szapolyai János és Werbőczy István szavára hallgatnak. A hatvani országgyűlést így mégis megtartották, sőt július 3-án Lajos király is megjelent a kíséretével Hatvanban, a hol házigazdakén; Nógrád vármegye nemessége kitörő örömmel fogadta. A gyűlést szabad ég alatt a Hatvan és Lőrinczi között elterülő mezőn, deszkakerítéssel körülvett helyen tartották meg. A megjelentek számát egy udvari ember 14 ezerre becsülte. Az egybegyűlt nemesség haragja első sorban Báthory István nádor, Sárkány Ambrus országbíró és Szerencsés Imre kincstartó ellen fordult, a kik közül a előbbi kettő az első ülést követő éjjel elmenekült. A király, bár többen az; tanácsolták neki, hogy térjen vissza Budára, az urak megnyugtatására Hatvanban maradt, sőt másnap beleegyezett a nádorválasztásba is. A rendek nagy lelkesedéssel Werbőczy Istvánt választották nádorrá. Azután az ország védelmére több intézkedést tettek, a végzések megszövegezése után pedig nyugodtan szétoszlottak. Lajos király július 5-én megerősítvén Werbőczy megválasztását, a nemesség tüntető hódolatától kísérve, Budára távozott.
407A hatvani országgyűlés szétoszlása, után az udvari párt mindent elkövetett a hatalom visszaszerzésére. Maga Báthory István volt nádor a főurakból és a köznemesség tőlük függő részéből társulatot szervezett, a mely első sorban a hatvani végzések megsemmisítését, valamint Werbőczy és Szapolyai megbuktatását tűzte ki czéljául. Báthori István és a többi főúr lázas tevékenységet fejtett ki, hogy az 1526 Szent György napjára egybehívott országgyűlésen a győzelmet biztosítsa. Ellenben a nemzeti párt vezérei, Szapolyai János és Werbőczy István, még kísérletet sem tettek, hogy a köznemességet, a mely őket Hatvanban környezte, Rákosra vezessék. Igy azután az országgyűlés megnyitásakor a Báthory-párt lett a helyzet ura. Az elszigetelt Werbőczy, alig hogy megkezdődött a tanácskozás, lemondott a nádori méltóságról és az ipa, Szobi Mihály kíséretében zólyommegyei birtokára utazott. Az országgyűlésen egybesereglett köznemesség feláldozta egykor bálványozott vezérét, Werbőczyt, a kit a rendek hűtlennek nyilvánítván, fő- és jószágvesztésre ítélték. Báthory István, a ki épen úgy gyűlölte Werbőczyt, mint Szapolyai János vajdát, még a testvéreivel, Báthory Györgygyel és András főtárnokmesterrel is kiegyezett, a kikkel Buják várának birtoka miatt 1522 óta viszályban élt. Buják vára Báthory András birtokába jutott, a ki 1527 május 12-én a leleszi convent előtt, többi jószágával együtt, fiainak a kezelésébe bocsátotta. (Dl. 24. 555.)
Mohácsi vész.
Alig hogy az országgyűlés május 14-én szétoszlott, a török had közeledtének a híre a budai királyi udvarhoz is eljutott. Szulejmán szultán április 23-án indult el Konstantinápolyból. A mikor Bolgárországba ért, Ibrahim nagyvezirt előreküldte Pétervárad ostromlására, a ki épen azon a napon (július 28.) vette be a várat, a mikor a szultán Pétervárad alá érkezett. II. Lajos király, miután mindenfelé futárokat küldött szét a zászlós urakhoz és a vármegyékhez, hogy fegyvereseikkel és a felkelő hadakkal hozzá csatlakozzanak, alig négyezer fegyveressel július 20-án indult el Budáról, és hogy az urak és a vármegyék kiállított csapatainak időt engedjen a csatlakozásra, lassan nyomult előre. Mindamellett kevesen csatlakoztak hozzá, mert a vármegyék feltűnően késlekedtek. Nógrád vármegyéből csak Balassa Ferencz főispán és Ráskay Gáspár csatlakoztak a királyi sereghez, a vármegyében birtokos többi főúrról nincsenek adataink, hogy ott küzdöttek volna Mohácsnál. A köznemesség is gyéren volt képviselve. Az augusztus 29-én vívott mohácsi csatában II. Lajos király, Szalkai László primás, számos országnagy, a nógrádiak közül Balassa Ferencz főispán és Rátkai László halálát lelte. Ellenben Ráskai Gáspár és Báthory István nádor megmenekültek a csatából; a testvéreiről, Báthory Andrásról és Györgyről, továbbá Ráskai Balázsról, Fülek várának az uráról, azt sem tudjuk, hogy résztvettek-e a mohácsi küzdelemben. A vármegye alispánja, Poltári Soós Tamás is itthon maradt és még 1538-ban is viselte az alispáni tisztet.
A mohácsi csatavesztés híre szinte megbénította az országot. Az ellentállás szervezésére csak Várdai Pál egri püspök, Pelsőczi Bebek János és a tiszáninneni vármegyék nemessége gondolt, a kik szeptember 15-én Miskolczon gyűlést tartva, elhatározták, hogy mielőbb táborba szállanak és e végből Szapolyai Jánost, valamint a többi vármegyéket is csatlakozásra szólították fel. (Millenn. Tört. IV. 514.)
A mohácsi vészszel küzdelemmel teljes korszak kezdődött a vármegye történetében. Alig néhány évtized alatt századok munkája semmisült meg s pusztulás lépett az egykori jólét helyébe. A mohácsi vészig terjedő korszak ismertetését a vármegyei főispánok és alispánok névsorával zárjuk be. Kezdve a rendelkezésünkre álló legrégibb okleveles adatoktól, egészen a mohácsi vészig.
Főispánok.
Főispánok: Slaviz (Saul) 1108. Ders, úgy látszik a Hunt-Pázmán nemzetségből, 1156. Folkus (Falkos) 1184. Bolosoy (Balozsai) 1222. Marchrandus 1246. Sztregovai Tamás fia Tamás 1272. Fülöp váczi püspök, királynéi kanczellár, 1272-1273. Aladár királynéi tárnokmester 1277. Kacsics nemzetségbeli Szécsényi Farkas 1292., később királynéi főpohárnokmester. Dráhi Tamás 1296. Rátót nemzetségbeli Domonkos tárnokmester 1299-1308. Balog nemzetségbeli Széchi Miklós fia Péter, Szanda várának várnagya, 1326-1327. Szécsényi Farkas fia Tamás, erdélyi vajda, egyuttal Szolnok vármegye főispánja 1339-1342. Széchi Péter fia Miklós, egyuttal Szepes és Sáros vármegye főispánja, királyi tárnokmester, 1343-1345. Szécsény Tamás vajda fia Konya Miklós, királynéi főtárnokmester, egyúttal Szepes, Sáros, majd Bars vármegye főispánja, 1346-1347. Gilétfi Miklós nádor fia János mester 1355-1375. és 1384. Pásztohi Domonkos nádor fia János 1391-1396. Rátót nemzetségbeli Ilsvai (Jolsvai) Leuszták nádor fia György 1416. Szendi 408István fia Mihály 1421-1423. Aranyi István, egyúttal Hont- és Gömör vármegyék főispánja, 1435-1437. Trajai Vitéz András 1440. Rozgonyi János fia Rajnáld, egyúttal Heves vármegye főispánja, 1442. Szécsényi László fia László 1443-1459. Közben Szécsényi László és Rozgonyi György együttesen 1453-1454. Sztregovi Madách László 1470. (Ez az adat kétes). Gyarmati Balassa Ferencz 1512-1524., Mohácsnál elesett.
Alispánok.
Alispánok: Záh nemzetségbeli Berend 1300. Rátót nemzetségbeli Renold mester 1327. János 1329. Péter fia István 1339. Nemes János mester 1343-1345. Ákos nemzetségbeli Csetneki Péter 1348. Pál mester 1351. Sári Miklós mester 1358. Gergely 1372. Miklós 1384. Gergely 1389. Géczi István fia Péter. Fejes János 1402. Bükködi (de Byked) János 1405. Baloghi Lőkös fia Péter. Valkói János és Csabai Tamás 1425. Chabi György és Balázstői (Balasthő) Nagy Pál 1431. Rhédei Szandrin és Marczali Albert 1444. Dályói Mihály és Pethői Pál 1447. Legéndi Ágoston és Peleni (Pilinyi) Péter 1448. Baloghi Szandrin és Mulyadi Dénes, Legéndi Ágoston és Legéndi Pál 1462. Mulyadi Salathiel és Dályói Mihály 1466-1467. Dályó Mihály és Ludányi Nagy Pál 1469. Dályói Mihály és Pethőfalvi Pethő Pál 1469. Dályói Mihály és Libertsey László 1473. Gyarmati Balázs fia Miklós fia Zsigmond 1475. Gyarmati Balázsfi Miklós fia, Zsigmond és Pethő Pál 1477. Legéndi Bertalan 1479. és 1496. Pethőfalvi Pethő Pál 1479-1485 Pethőfalvi Pethő Pál és Kerecheni Zalai Demeter 1482. Pethőfalvi Pethő Pál, Kerecheni Zalai Demeter és Geregyei Lipthai János 1483-1485. Mohorai Bak Balázs 1486. Mohorai Vidfi Ambrus 1486-1488. Pilinyi Pál és Cheői (Csői) Zsigmond 1493. Pilinyi Pál és Legéndi Bertalan 1494-1496. Kalondai György és Cseri Antal 1502. Kalondai György és Cseri Antal ifjabb 1503. Szánthai (de Zantho) Osvát 1508-1512. Szent-Iváni Tárnok Osvát és Poltári Soós Tamás 1520 január 27. Poltári Soós Tamás és Tharchai László 1520 október 30. (Ezt a névsort Nagy Iván összeállítása nyomán közöljük, a kinek az adatait az újabb oklevelek alapján egészítettük ki.)

II. A VÁRMEGYE TÖRTÉNETE A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG. 1526-1867.
1. A VÁRMEGYE HELYZETE A TÖRÖK HÓDOLTSÁG, A SZABADSÁG- ÉS VALLÁSI HARCZOK KORÁBAN. (1526-1711.)
Mohács mezejéről a győztes Szulejmán Budára tartott, de mivel akkor még nem szándékozott Magyarországot elfoglalni, szeptember 20-án hadait átszállítván a Duna balpartjára, megkezdte a visszavonulást.
Még jóformán ki sem vonult a győztes török had az országból, megkezdődött a küzdelem a magyar koronáért. A nemzet nagy többsége Szapolyai János vajdát óhajtotta királynak. Az általános óhajtásnak engedve, a vajda október 14-ére Tokajba hívta egybe a híveit, hogy a további teendőkről tanácskozzanak. Az értekezlet november 5-ére Székesfehérvárott tartandó királyválasztó országgyűlésre hívta egybe a rendeket. A tokaji értekezleten Nógrád vármegyéből ott volt Mohorai Vidfi Lőrincz, Derencsényi Miklós, Báthory András, Buják várának az ura, Szobi Mihály Karancsság ura és Werbőczy István, a ki nemcsak ékesszólásának varázsával, de nagykiterjedésű birtokai révén (Alsó-Petény, stb.) is jelentékeny hatással volt a vármegyei nemesség magatartására.

Divény vára.

Kékkő vára.

Somoskő vára.
Szapolyai János.
A székesfehérvári országgyűlés János vajdát királylyá kiáltván ki, másnap az ősi koronázó templomban nagy fénynyel megkoronázta. A koronázás után János király nyomban megkezdte fejedelmi jogai gyakorlását, betöltötte az üresedésben levő fontosabb állásokat és bőkezűen jutalmazta a híveit. Kanczellárjává Werbőczy Istvánt, Nógrád vármegye főispánjává Ráskai Gáspárt nevezte ki, Derencsényi Miklóst Szepes várának a kapitányává tette, Szobi Mihálynak, Werbőczy leghívebb barátjának pedig 1527 január 2-án a Salgó várához tartozó Lapújtő helységet adományozta. Ekkor a vármegyének jóformán az egész nemessége János királyhoz csatlakozott. Hívei közé tartozott a vármegyei birtokosok közül már említetteken kívül Ráskai Balázs, Fülek várának az ura, Györgyi Bodó Ferencz, III. Lajos király tanácsosa, a ki Ráskai Balázs leányát vette nőül, Romhányi Ferencz, Tárnok Kristóf, Pöstény földesura, Báthory András fiai: András, Bonaventura, György és János, a mohácsi csatában elesett Balassa Ferencz főispán fiai Farkas és Ferencz, Zerdahelyi László, a kinek a neje, Verebélyi 411Margit, a vármegye egyik kiterjedt családjának volt a sarja; legutóbbinak a testvére Verebélyi János, Verebély, Bárkány, Sóshartyán és Tótvereb földesura, még 1535-ben is híven kitartott János király mellett.
Még ennek az évnek őszén az ellenpárt is megmozdult, a mely kezdetben csupán Mária özvegy királynéból, János király személyes ellenségeiből és II. Lajos király udvar embereiből alakult és Ferdinándot tekintette a magyar trón örökösének. Ez a párt azonban 1526-ban még sokkal csekélyebb számú volt, semhogy a nemzeti párttal sikeresen megmérkőzhetett volna. Mindamellett 1526 deczember 16-án a pozsonyi Ferencz-rendiek kolostorában egybegyűltek Báthory István nádor ajánlatára, a ki olthatatlan gyűlöletet táplált Szapolyai János ellen, Ferdinándot királylyá választották.
I. Ferdinánd.
Ferdinándnak Nógrádban egyelőre nem voltak hívei Nógrádban; azok, a kik nyiltan nem csatlakoztak János királyhoz, egyelőre várakozó álláspontot foglaltak el. Báthory István nádornak, a mióta Buják várát átadta testvérének, épen nem volt súlya Nógrádban, a melynek nemessége úgy gyűlölte a sánta és iszákos nádort, mint akár ő a Szapolyai-családot.
Ferdinánd pártja az 1527. év elején főleg arra törekedett, hogy János király híveit pénzzel és rábeszéléssel eltántorítsa. Miután ekként a talajt előkészítették, Ferdinánd 1527 július 31-én elindult Magyarország meghódítására. Győr, Komárom, Esztergom és Visegrád elfoglalása után augusztus 20-án hadai élén ellentállás nélkül bevonult Buda várába. Budáról a hadvezért, Salm Miklóst János király hadai ellen küldötte. Salm szeptember 27-én Tokajnál szétverte János király hadait, mire az egész Felső-Magyarország Ferdinándhoz csatlakozott. A tokaji ütközetben Györgyi Bodó Ferencz, János király egyik hadvezére is foglyul esett, a kit Ferdinánd Bécsbe vitetett és a ki ott is halt meg 1528-ban; János királyhoz halála órájáig hű maradt. (Nagy Iván i. m. 140.) A tokaji győzelem hatása alatt a vármegyei nemesség egy része, különösen azok, a kik számító óvatosságból várakozó álláspontra helyezkedtek, Ferdinándhoz csatlakoztak.
Ferdinánd még 1527-ben országgyűlést tartott, a mely elismerte őt királynak, mire megkezdte fejedelmi jogainak a gyakorlását. A vármegyei birtokosok közül nyomban Ferdinándhoz csatlakozott Losonczy Antal, Ecseg várának ura és Országh Imre, a kinek 1528 január 28-án Apaffy Ferencz birtokait, közöttük Jobbágyit adományozta. Salgó várát, a mely ekkor János királyé volt, Tóthi Lengyel Jánosnak adományozta, Thúróczy Miklós királyi komornok mester az időközben meghalt Szobi Mihály birtokait, a karancssághi kastélyt, a hozzátartozó Sághújfalu, Ethes, Kotroczó, Litke, Tőrincs és Kisdályó helységekben levő birtokrészekkel együtt kapta szolgálatai jutalmául. Nagyoroszi község lakosainak 1528 január 6-án megerősítette az előző királyoktól nyert kiváltságaikat. (Orsz. Lev. N. r. a. 870. 2.: Liber Regius Donat. I. 101. 59.).
A két király viszálya.
Ezek az adomány ok azonban legnagyobb részt csak a papíron maradtak. Bár az események János királyt egyideig tétlenségre kárhoztatták, a béke nem állott helyre, sőt ellenkezőleg, ekkor kezdődött meg igazán a polgárháború. A nagy harczok helyét az apró csatározások foglalták el. A Ferdinándhoz szító főurak és a köznemesség között, a mely utóbbi János királylyal rokonszenvezett, Nógrádban is megindult a küzdelem. János király értesülvén Losonczy Antal elpártolásáról, Ecseg várát 1528 január 1-én Werbőczy Istvánnak adományozta.
Az 1529. évi hadjárat alatt, a mikor Szulejmán Bécset vette ostrom alá, Nógrád vármegye területe ismét visszakerült János király birtokába, a ki Ráskai Gáspár halála után (1530.) testvérét, Balázst nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává. A Ráskaiakon kívül még többen voltak, a kik a megpróbáltatás napjaiban is híven kitartottak János király mellett, ezek közé tartozott Verebélyi János, Romhányi Ferencz és Tárnok Kristóf is. 1533 november 21-én János király Pencz helységet, a mely Penczy Tamás magtalan halálával a koronára szállott, ekkor már nagyszavú kincstartója, György barát rokonainak, Amadé Istvánnak és Jadrai Malesith Miklósnak adományozta.
E mellett Ferdinánd is osztogatott birtokokat a vármegye területén. Divény várát és Bussa, helységet 1535 november 13-án a hozzá átpártolt Várdai Pál esztergomi érseknek, Penczet 1535-ben Dályói Komornyik Ferencznek, majd utóbb 1540-ben Thurzó Elek titkárának, Sebestyénnek adományozta. Ama zivataros időkben mindez az adományozás eredménytelen maradt, hacsak az adományos erőszakkal nem tudott neki érvényt szerezni.
412Ferdinánd 1536 augusztus 1-én Heves és Nógrád vármegye főispánjává Guthi Országh Lászlót nevezte ki, a ki azonban aligha foglalta el a főispáni széket, mert 1538-ban Werbőczy István, János király főkanczellárja volt a főispán.
Az 1538-ban kötött nagyváradi béke értelmében Nógrád vármegye megmaradt János királynak; ez az állapot János haláláig (1540 szept. 18.) tartott.
János király halála után.
János király halálával azonban lényegesen megváltozott a helyzet. - A Balassák, nevezetesen Menyhért és János, nyomban Ferdinándhoz pártoltak, s az alatt az ürügy alatt, hogy szomszédaikat is Ferdinánd pártjára akarják téríteni, megtámadták János király egykori híveit. Különösen Balassa Menyhért garázdálkodott a vármegyében, úgy hogy maga Ferdinánd király volt kénytelen inteni, ne éljen vissza a nevével és ne üldözze személyes ellenségeit azzal a kifogással, hogy az ellenpárthoz tartoznak. Balassa János sem volt különb Menyhértnél. 1548-ban a prágai udvarnál olyan botrányt okozott, hogy Ferdinánd kénytelen volt őt írásban is megdorgálni. De azért Balassa János nem lett kegyvesztetté, mert 1550-ben új adományt kapott. Különben a Balassák jószágai sem voltak mentek a pusztítástól. Balassa Zsigmond és Országh Kristóf jószágain Losonczy István 4498 forint kárt okozott. (Tört. Tár, 1893. 254-279.)
János király halála után a Balassák is azok közé tartoztak, a kik Ferdinánd királyt Buda elfoglalására ösztönözték. Az ő kezükben lévén ekkor már a Szapolyaiak család vagyona, természetesen arra sarkalták a királyt, hogy fegyverrel vegye be Budát, mert ebben az esetben nem lesz kénytelen a váradi szerződés ama pontjának eleget tenni, a melyek Izabellának és a fiának a kártalanítására vonatkoznak. Ferdinánd még 1540-ben Fels Lénárt tábornokot küldte Buda elfoglalására, de Fels kísérlete kudarczczal végződött. Mihelyt a portán Fels támadásáról értesültek, még az 1540. év végén hadat küldtek Buda felmentésére. Ez a had Kalocsa vidékén telelt. Mihelyt az időjárás megengedte, a török sereg az erdélyiek segítségével megkezdte a támadást Ferdinánd pártja ellen. Petrovics Péter, a kiskorú János Zsigmond egyik gyámja, 1541-ben Váczot elfoglalván, már Nógrádot fenyegette támadásával. Az év nyarán Rogendorf Vilmos vette ostrom alá Buda várát, a melyet György barát védett. Mialatt Szulejmán Buda felé közelgett, a török segédhad augusztus 21-22 közötti éjjel Roggendorf hadait teljesen szétvervén, Buda felszabadult az ostromzár alól. Akkorra azonban már Szulejmán szultán végleg döntött Buda sorsa fölött. Buda alatt tábort ütvén, magához kérette a csecsemő királyfit a gyámjaival együtt, a kik fényes kísérettel jelentek meg a szultán táborában. Mialatt a küldöttség a szultánnál járt, a törökök hatalmukba kerítették Buda várát.
Buda eleste.
Buda eleste nagy rémületet okozott országszerte. A legnagyobb veszedelembe Nógrád vármegye jutott, a melynek nemessége szinte ösztönszerűleg érezte hogy elérkezett a nagy küzdelem ideje - azé a küzdelemé, a melyet másfél századon át házi tűzhelyeiért kellett a törökkel vívnia. Az első megdöbbenés hatása alatt Werbőczy István fia Imre is meghódolt Ferdinándnak és 1542 július 3-án aláírta a hódoló nyilatkozatot. Hasonlóképen visszapártolt Ferdinándhoz Bebek Ferencz is, a ki hamis pénz verésével tette a nevét hírhedtté s Szapolyai János király híveként 1532-1540 között szünet nélkül garázdálkodott a Felvidéken. Ferdinánd örömmel fogadta a visszatérőt és 1544 szeptember 24-én 30.000 forintért Salgó várát írta be neki örökös adományul. (Liber. Reg. Donat. 318.)
A törökök betörései Nógrádba.
A törökök Budán berendezkedvén, csakhamar megkezdték a támadásokat Nógrád vármegye területére is. Még az 1543-1544. év telén a törökök Nagyoroszit pusztították el. 1544 májusában, minden esetre még május 12-ike előtt, Mehemet basa elfoglalta Nógrád várát, majd nemsokára Hatvant és még az 1546. év előtt Szanda várát, sőt 1546-ban az egész Nógrád vármegyét meghódítással fenyegette. Nógrád elfoglalásával az Ipoly balpartján már csak Gyarmat maradt meg Ferdinánd király híveinek a birtokában és e végház ettől kezdve a bányavárosok előőrse lett. (Katona: Hist. Critica XXI. 439. 440., 412-1546: XL. t.-cz.)
A törökök támadásaival szemben a nemesség többé nem érezte magát biztonságban a birtokain, mindenki igyekezett védett helyre menekülni. Sziklafészkükbe zárkózva töltötték únott napjaikat azok, a kiknek volt hova menekülniök, addig, míg a török onnan is ki nem zaklatta őket. Az 1546. évi országgyűlés XLIV. törvényczikke Ságh (Ipolságh), Pásztó, Drégely, Szécsény, Buják, Léva és a többi erődítvények helyreállítása és megerősítése iránt intézkedik. A főúri 413családok is siettek a családi váraikat jókarba helyezni, a kinek pedig még nem volt, szerezni iparkodott. Salgó várát 1548-ban Derencsényi György fia Farkas, Bebek Ferencztől és fiától Györgytől megvásárolván, e vásárlásra még ebben az évben királyi jóváhagyást kapott. Viszont Ferdinánd király Bebek Ferencznek, nejének, Ráskai Dorottyának, Balázs leányának, valamint fiuknak, Györgynek 1548-ban Fülek várát adományozta. Hollókő és Thar vára felett pedig 1549 febr. 6-án osztozott Alsólendvai Bánffy Istvánné Országh Magdolna és Országh Kristóf. (Liber Reg. Donat. I. 440. - Nagy I. adatai. Orsz. Lev. N. r. a. 15: 4.)
A kimerűlt Ferdinánd király 1547-ben kénytelen volt a törökökkel öt évre békét kötni, melynek értelmében Nógrád vármegye Ferdinánd uralma alatt maradt. Az igazságszolgáltatást szabályozó 1548:XIX. törvényczikk Nógrádot, a melyet ekkor Felsőmagyarországhoz számítottak, a király birtokában levőnek mondja, de ez csak politikai felosztás volt, mert tényleg már 1549-1550-ben Nógrád vármegyének egyharmadrésze meghódolt a törököknek. A békekötés ellenére a törökök a nekik meg nem hódolt részeket szinte állandóan támadták. 1550 nyarán a törökök ismét mozgolódni kezdtek. Erről Dancs Pál csővári parancsnok értesült két töröktől, a kiket elfogott. Dancs mindenfelé tudtul adta az ismerőseinek a törökök hadi készülődéseit. Szeptember 27-én a törökök csakugyan megtámadták Szécsényt, a mely ekkor Losonczy István birtokában volt és a városba betörve, 45 embert elhurczoltak, egyet pedig megöltek. Kevéssel azután megrohanták Sághot, de itt Jákóffy Ferencz az őrséggel visszaverte őket. Ebben az időben, úgy látszik, kikerülték Gyarmatot, a melynek vitéz kapitánya, Horváth Bertalan, 1551-ben visszaadta nekik a kölcsönt a Szécsényben elkövetett kegyetlenségeikért. Horváth a katonáival 1551 augusztus havában egy szökevény töröktől megmutatott rejtekúton behatolván a szandai várba, elfoglalta és feldúlta; a meglepett 150 főnyi török őrségből csak 55 ember menekülhetett meg, a többit levágták a gyarmati vitézek. (Katona i. m. XXI. 1147-1150. - Szalay Á.: Négyszáz magyar levél. - Verancsics munkái I. 264.)
György barátnak, Erdély nagynevű államférfiának, Castaldo katonáitól történt oktalan megöletése alkalmul szolgált a portának, hogy a háborút újból megindítsa. Az 1547-ben kötött béke különben is már lejáróban volt. Szulejmán szultán már 1551-ben megkezdte a hadi készülődéseket, a melyek főleg a várak elfoglalására irányultak. Ezzel szemben Ferdinánd teljesen magukra hagyta a várkapitányokat. Míg Ahmed basa Temesvárt foglalta el, a melynek hős védője Losonczy István, 1552 julius 27-én áldozatul esett a hitszegő törökök támadásának, azalatt Khadim Ali budai basa, Veszprém elfoglalása után (június l.) Drégelyt vette ostrom alá, melyet hős Szondy György védett. Ali basa 12.000 főnyi hada július 6-án érkezett a vár alatt elterülő, ma is török tábornak elnevezett fennsíkra. A vár gyenge falai már a török ágyúk első lövéseire összeomlottak; erre Ali basa a nagyoroszi plebános útján felszólította Szondyt a vár feladására, a mit azonban a hős visszautasított és csupán arra kérte a basát, hogy két apródját, Libárdyt és Sebestyént, vegye oltalmába és nevelje vitézekké őket. A rommá lőtt Drégely július 9-én a törökök birtokába került. Szondyt, a ki hősiesen harczolva esett el, a basa eltemettette és a sírjára iratos kópját tétetett.
A várak eleste.
Mialatt Ali Drégelyt ostromolta, egyes török csapatok Nógrád vármegye várai ellen fordúltak. Drégely alól a török had egy része Gyarmat alá vonult, a melynek őrsége, be sem várva az ostromot, megfutott, a törökök azonban nem vették birtokukba a várat, hanem lerombolták. Gyarmatról egy csapat július 12-én Szécsény alá nyomúlt, a mely szintén ellentállás nélkül jutott a törökök birtokába, hasonlóképpen elesett Bussa, Hollókő, a Guthi Országhok vára és július 19-én Buják. Előzőleg Ferdinánd, eddigi késedelmeskedését jóvá akarván tenni, Gyarmati Balassa Jánost és Bethlenfalvi Thúrzó Ferencz nyitrai püspököt bízta meg a felsőmagyarországi vármegyék felkelő-hadainak összeszedésével. Azonban már késő volt. A fent említett várak, nemkülönben Ságh azalatt estek el, mialatt Balassa János a királyi megbízás teljesítésével foglalatoskodott. Füleknél mindamellett 7000 főnyi sereg gyűlt egybe, de a Ferdinándtól küldött Teufel Rézmán császári hadvezér, a ki július 20-án már Lévánál táborozott, be sem várva a füleki hadat, alig néhány ezer emberével a palásti mezőn, Hont vármegyében, augusztus 8-9-én megütközött a túlszámban levő törökökkel, a kik az egész császári hadat megsemmisítették. Maga Teufel Rézmán, a fővezér és Pallavicini az egész tűzérséggel együtt a törökök kezébe került. 414E vereség hírére páni félelem fogla el az egész felvidéket. A füleki tábor szétszaladt s alig két hónap alatt a vármegye fele része a törökök birtokába került. (Millen. Tört. V. 323-24. - Országos Levéltár: Nádasdy-gyűjtemény 10. csomó, különösen az 1552 július 12-én és 13-án kelt levelek. - Kovachich Márton György: Scriptores I. 93.) A törökök terjeszkedése ezzel azonban még nem ért véget. Kara Hamza szécsényi bég 1554 szeptember 4-én Füleket támadta meg, a melynek a felső várát csakhamar hatalmába kerítette, a két alsó vár azonban erősen, tartotta magát, mire a szécsényi bég, kudarcztól tartva, a budai basához fordúlt segítségért. A budai basa nagysietve faltörő ágyúkat küldött Fülek ostromára, így azután a két alsó vár is a törökök birtokába került. Verancsics Antal egri kanonok, a későbbi esztergomi érsek, a ki ekkor a szultánnál járt követségben, október 9-én kelt levelében már említi, hogy híre jár Fülek elfoglalásának, a november 17-én kelt levelében pedig megtörtént eseményként ír róla. (Verancsics munkái III, 351., 424.) Kara Hamza bég Fülek elfoglalása után Salgó várát is kézrekerítette. A hagyomány szerint Kara Hamza bég ágyúformára fűrészelt fahengereket szállíttatott fel a vár körüli dombokra, éktelen ostorpattogás és szertelen lárma kíséretében. A várkapitány, Zagyva Simon, e látványra szörnyen megijedt, mert hiszen ha valódi ágyúk lettek volna, pár óra alatt halomra lehetett volna lőni az egész várat, - és az őrséggel együtt megugrott. A törökök csele tehát sikerült, Salgó ágyúlövés nélkül hatalmukba került, a Füleknél működött faltörő ágyúkat pedig ez alatt nagy csendben Budára szállították vissza. Ekkor a vármegyében már csak Kékkő, Divény és Somoskő volt a magyarok kezében. A törökök ugyan még 1554-ben kísérletet tettek Divény elfoglalására, de ezúttal kudarczot vallottak. (Verancsics: III. 380.)
További terjeszkedésük megakadályozása czéljából az 1555. évi országgyűlés több végház megerősítését rendelte el, a Felvidék főkapitányává pedig Balassa Jánost tette meg. Balassa csakhamar nagy erélylyel fogott a védelem szervezéséhez. A milyen garázda és erőszakos ember volt teljes életében, olyan vitézül állotta meg a helyét a harcztéren, példát adva a vármegyei nemességnek, a melynek legnagyobb része elűzve ősi birtokairól, földönfutóvá lett. Ha Balassától függött volna, talán még 1555-ben támadó hadjáratot indított volna az elfoglalt várak visszaszerzésére, de a közbejött események egy időre más irányba terelték a közfigyelmet.
Ferdinánd az 1552-53. évi hadjárat után ismét békét akart kötni s miután Eger hősi ellentállása a törökre sem volt hatástalan, Ali budai basa kész volt béketárgyalásokba bocsátkozni. Ezek azonban az erdélyi kérdés miatt meghiúsultak. Ferdinánd mindenáron meg akarta Erdélyt tartani, a szultán azonban szigorúan ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, hogy Erdély János Zsigmondé és az anyjáé. Felszólította tehát Izabellát, hogy térjen vissza az országba, mert ellenkező esetben a porta Erdélyt és a kapcsolt részeket a maga közvetetlen uralma alá fogja helyezni. Izabella szót fogadott. 1556-ban csakugyan bejött Erdélybe s szeptember 22-én Kolozsvárra érkezett.
Nógrád János Zsigmond mellett.
Ekkor azonban már az egész Felső-Magyarország forrongott. Különösen a Bebek-család tagjai zúgolódtak Fülek elfoglalása miatt. Bebek György a vár elestének a hírére levelet intézett a budai basához, a melyben élénken kikelt a törökök álnoksága ellen. Nem hitte volna - úgy mond - hogy Hamza bég megtámadja a várát, mert neki a szultántól és a franczia királytól biztosító levelei voltak és ha ezekben nem bízott volna, máskép viselte volna a vár gondját. Arra a hírre, hogy a szultán Izabellát visszahívta Erdélybe, a felvidéken az urak 1555-ben kitűzték János Zsigmond zászlóit. Bebek Ferencz és György, Báthory György, sőt titokban Báthory András is, Izabella pártjához csatlakozott. Példájukat követte a vármegyei nemesség, a mely látván, hogy Ferdinánd nem tudja a török ellen megvédeni, szintén Izabellának és János Zsigmondnak esküdött hűséget. Ferdinánd a főurakat, így a Bebek-család tagjait és Báthory Györgyöt, az országgyűlés elé idézte, de ők nem jelentek meg, mire Ferdinánd elkobozta a jószágaikat. A tömérdek jószágelkobzásból láthatjuk, hogy a vármegyei nemesség egy tekintélyes része, így Ragyóczy Józsa, Naszály Pál, Tárnok Kristóf, Wesselényi Miklós, Porkoláb Pál, Bokor István, Romhányi Ferencz, Alsósztregovai Madách György, István és Ignácz, Hangony György, Spáczai Fekete János, Léby László, Dely Balázs, Madách Kristóf és Menyhért, Madách János, Putnoky Gáspár és Menyhért, Czompor Gergely, a felkelőkhöz csatlakozott. A felkelést azonban Ferdinánd hívei csakhamar elnyomták. Bebek György 1557 415augusztus 10-én visszapártolt a királyhoz, Ferencz ellenben megmaradt János Zsigmond pártján. Bebek Ferencz még 1556-ban nyíltan megírta az országgyűlésnek, a mely maga elé idézte, hogy mindenkor híven szolgálta a királyt, a meddig reménye volt, hogy megvédi e nyomorult országot. Most azonban látja, hogy a király erre a feladatra gyengének bizonyult, az ellenség már szinte a határra szorította a magyarságot és a király csak pajzsnak tekinti a nemzetet. Ő tehát kénytelen ott keresni a védelmet, a hol lehet, különben a nemzet maradéka is elvész. Ferdinánd erre elkobozta a jószágait, a melyek közül Bokor helységet 1556 márczius 9-én Horváth Mihálynak, Török Gergelynek, Baksay Tamásnak és Jakabházy Gáspárnak adományozta. A porta azonban bőkezűen kárpótolta Bebek Ferenczet és egyúttal kinevezte a királyfi gyámjává. Bebek 1557-ben Konstantinápolyba ment a szultánhoz, majd onnan visszatért Erdélybe, hogy átvegye a gyámságot, de Izabella fondorlatai következtében a portától nyert megbízásának már nem tehetett eleget, sőt rövid idő mulva áldozatául esett ellenségei gyűlöletének, a kik 1558 augusztus 31-én orozva meggyilkoltatták. (Millenn. Tört. V. 338. Orsz. Lev. Liber Regius. Donat. II. Nagy Iván i. m. 95., 102.) Báthory Andrásnak, körmönfont ravaszságával sikerült magát tisztáznia Ferdinánd előtt, úgyannyira, hogy a király 1557 deczember 10-én kelt adománylevelével a bujáki uradalomnak azt a részét (a vár ekkor már a törököket uralta), a mely Báthory Györgyé volt és a melyet hűtlensége miatt tőle elkobzott, Báthory Andrásnak adományozta. (Liber Reg. Donat. II. 304.)
A hűtlenségbe esett urak, valamint az időközben magvaszakadt családok javaiból I. Ferdinánd bőkezű adományokkal jutalmazta a híveit. Ezeknek az adományozásoknak jó része azonban nem volt érvényesíthető, mert a török hódoltság területén fekvő birtokokra vonatkoztak, de meg az is előfordult, hogy rövid idő alatt ugyanarra a birtokra más és más nyert adományozást; így csak arra voltak jók, hogy a tulajdonjog terén amúgy is gyenge lábon álló biztonságot még inkább megrendítsék és növeljék a zavart a birtokviszonyok körül. Az új adományozások a következők: Pilinyi Bálint volt alispán, a ki Eger várában intézkedett, 1558-ban társaival együtt Karancskeszi, Mihálygerge és Tarnócz helységekbeli birtokokat kapott. Muraközy Mátyás 1557-ben Naszály Pál elkobzott birtokait, Horváth András 1556-ban Ragyóczy Józsa birtokait kapta. Sárkány Farkas, Nagy István kékkői várnagy, Vizkelety Ferencz Jakab és Várady András 1556-ban Romhányi Ferencz elkobzott birtokain osztoztak. Szilágyi Bálint és Vesze Farkas 1557-ben Borsosberinkét és Szomolyát, Madách Lőrincz 1557-ben a hűtlenségbe esett Madách Kristóf, Ignácz és Menyhért, továbbá Hangony György társai elkobzott javait kapta. Udvardy György, Czikóházy Miklós és Vizkelety Jakab 1557-ben a Bebek Ferencztől és Györgytől elkobzott jószágokból nyertek egyes részeket. (Nagy Iván i. m. 95. Liber Regius Donat. II. 215., 253., 255. II. 339., 243.) Az adományokból kijutott a hadvezéreknek is. Romhányi Ferencz elkobzott jószágait Romhányban és Ilinyben gróf Salm Miklós tábornok kapta. Dobó István, az egri hős, 1560 szeptember 13-án Jenőt (Diósjenő) és Szokolyát nyerte adományul. (Liber Regius Donat. II. 459.) Guthi Országh Kristóf, Nógrád vármegye főispánja Hollókő, valamint Szécsény felerészére, továbbá Losoncz felerészére és a somoskői vár tartozékainak a felerészére nyert adománylevelet. Szilassy György 1562-ben Losoncztugárt kapta.
A török hódításai.
E közben a törökök mindegyre nagyobb területet foglaltak el, úgy, hogy az 1559-1564. évi adóösszeírásban csupán a hódoltság területén levő jobbágytelkek szerepelnek. Somoskő, Divény és várai a magyarok kezében maradtak ugyan, de a környező falvak mind meghódoltak a törököknek.
A végházak helyreállításáról az 1559. évi országgyűlés ismételten intézkedett. Az 1567. évi XVII. törvényczikk Kékkő, Somoskő és Divény helyreállítása czéljából Nógrád vármegye két járásának lakosain kívül még Heves és Borsod vármegye népét is kirendelte a közmunka teljesítésére. Az ebben az évben tartott országgyűlés Divény és Kékkő várába, lovasságot is rendelt.
A törökök ezalatt folytonosan háborgatták a végbelieket. Verancsics Antal egri püspök 1561-ben Ferdinándhoz intézett levelében írja, hogy a török Salgóról a szomszédos Somoskő várbeliekre csapott, a kik a vár alatt gyanutlanul legeltették a lovaikat és közülök 12 embert lemészárolt. Viszont Balassa János két ízben is, 1561-ben és 1562. április 23-a előtt megtámadta Szécsényt, de visszaverték. (Mocsáry III. 153., 225., IV. 13., 27.; Millenn. Tört. V. 342.).
A drinápolyi békekötéstől (1568.) kezdve 1593-ig a hivatalos háború szünetelt 416ugyan, de a békekötés tulajdonképen csak a két uralkodóra terjedt ki, az alattvalók éppen olyan elkeseredett harczokat vívtak, mint azelőtt. A királyi hatalom tehetetlensége következtében a végházak egymásután elestek s mindegyre nagyobb terület hódolt meg a töröknek.
A helyzet Miksa trónraléptével (1564.) még rosszabbodott. Miksa udvara különben is bizalmatlan volt a magyarok iránt. Az idegen kormányhatóságok is gyanus szemmel kísérték a magyar urakat és ha épen szükségük volt rá, koholt összeesküvés czímén üldözték őket. Dobó Istvánra, az egri hősre 1569-ben ráfogták, hogy János Zsigmonddal szövetkezett a király ellen. A beteg, elaggott hőst Pozsonyban az országgyűlés folyamán 1569 október 12-én elfogták, a szintén meggyanusított Balassa Jánossal együtt. Balassának sikerült a neje segítségével megszöknie, de Dobó sokáig sínylődött a börtönben és csak 1572 április 16-án kapott kegyelmet, a melyet sokkal élt túl. Balassát a király 1574-ben az elszenvedett méltatlanságokért kárpótlásul királyi főajtónállóvá nevezte ki.
III. Murád szultán trónraléptével Magyarországban ismét állandóvá lett a háború. Az új szultán békeszerető ember volt, a ki katonai ügyekkel nem sokat törődött, ő maga békében élt Miksa királylyal, arra azonban nem igen ügyelt, hogy a békét a basák is megtartják-e. Ezek ki is használták a szabadságot és a saját szakállukra intézték a hadműveleteket. 1571-ben elesett Gedevára, egy füleki nemes fogoly árulása következtében. 1575 február 5-én a nógrádi bég a bányavárosok ellen tört, de a korponaiak visszaverték. 1576-ban a törökök Ali bég vezetése alatt elfoglalták Balassa János várát, Kékkőt, a melynek őrsége a törökök közeledtére megfutott, majd utána Somoskőt, a mely Losonczy Istvánné, szül. Petrovinai Pekri Kata birtokában volt és Divényt (Wagner: Analecta II. 61. - Istvánffy: XXV. - 353. - Mocsáry.) Ezzel a vármegye területén levő összes várak török kézbe kerültek. Balassa János nem sokáig élte túl kedves várának az elvesztését, még ebben az évben elhalálozott. Az 1578. évi országgyűlés, nem lévén már többé vár a magyarok birtokában, Nógrád vármegyének azt a csekély részét, a mely még nem hódolt meg a törököknek, Korpona megerősítésére rendelte ki.
Balassa János halála után éveken át nem volt senki, a ki a törökök ellen sikeres támadást vezethetett volna. A vármegye úgyszólván vezér nélkül volt. Csak évtizedek mulva, mikor Forgách Zsigmond lett a vármegye főispánja, léphetett fel a vármegye sikerrel a törökök ellen. A Forgách-családból Simon, a XVI. század egyik leghíresebb hadvezére, az egri vár kapitánya 1582-ben Rudolf királytól Strázs, Nagy-Csitár, Kis-Csitár, Varbó helységeket kapta. (Zsélyi levéltár.)
Ezzel a családja gyökeret vert Nógrád vármegyében is. Fia, Zsigmond, a ki 1592-től 1621 június 21-én bekövetkezett haláláig Nógrád vármegye főispánja volt, neje, Losonczy Anna, előbb Ungnád Kristófné révén az egykori a Losonczyak egykori javainak a birtokába jutott, miután Rudolf király 1592 február 12-én, Losonczy Anna kérelmére, I. Ferdinánd király 1552 július 20-án kelt, Losonczy István és néhai testvére Antal leányainak fiúsításáról szóló királyi engedélylevelét átírta és megerősítette. E fiúsító levél szerint Losonczy Anna Szécsény, Somoskő és Gács várát, valamint a tartozékaikat, továbbá Losoncz, Tóthvidéke, Ecseg és Vilke helységet kapta. A várak közül azonban Somoskő és Szécsény a törökök birtokában volt, tartozékaik a hódoltsághoz tartoztak. Gács vára pedig a husziták ideje óta (1451.) romokban hevert, így erődítvénynek alig számíthatott. De Forgách Zsigmond csakhamar hozzáfogott e vár felépítéséhez, a mit 1612-ben fejezett be. Ettől kedve Gács vára lett a család egyik székhelye, mely egészen a szatmári békekötésig jelentékeny szerepet játszott a vármegye haditörténetében. (Orsz. Levéltár n. r. a. 1884 : 66. másolata Nagy Iván gyűjteményében.)
1588-ban a török, sok apró portyázás után, Füleknél az ország minden részéből, még a Dunántúlról is, valóságos hadsereget gyűjtött egybe. Szent-Péternél átkelvén a Sajón, az ellentálló Szikszót és vidékét dúlta. (Millenn. Tört. V. 444.)
1590-ben a füleki bég, egyesülve a hatvani és a szolnoki béggel, Eger várát fenyegette, de Prépostváry Bálint kapitány ellentált nekik. (Millenn.Tört. V. 448.)
A törökök portyázásai alkalmával tömérdek ember került rabságba, a kiknek kiváltására hozzátartozóiknak óriási váltságdíjat kellett fizetniök. 1592-ben Dubraviczky Mihályné, szül. Libertsey Borbála, Kislibercsén egy egész jobbágytelket zálogosított el Lentváray Pálnak, hogy a férjét a török rabságból kiválthassa. A mióta a szultán Perzsiával előnyös békét kötött, azóta a viszony Rudolf királylyal s a prágai udvarral felette megromlott. Konstantinápolyban a háborús 417párt kerekedvén felül, a drinápolyi béke, melyet utóljára 1592-ben újítottak meg, végkép felbomlott. Az ellenségeskedés 1593 nyarán a drávántúli országrészekben kezdődött, majd átcsapott a Dunántúlra is, a hol Székesfehérvárnál november 13-án derekasan megverték a pogányt.
Fölmentő hadjárat.
Mialatt túl a Dunán folyt a küzdelem, a felvidéki hadak is gyülekezni kezdtek. A felvidéki sereg a Rimaszombat melletti Szabatka nevű erődnél november 9-én kivívott győzelem után, Báthory István, Rákóczy Zsigmond, Dobó Ferencz, Homonnay István, Forgách Simon, Bánffy János, Thököly Sebestyén és Teuffenbach Kristóf kassai kapitány vezérlete alatt Fülek vívására vonult fel. A vár felmentésére a törökök nagyobb hadat indítottak útnak, a melyet azonban a magyarok november 11-én teljesen szétvertek, mire a füleki őrség 8 napi ostrom után szomjúságtól elgyötörve - az ostromlók ugyanis egy jobbágy figyelmeztetésére ágyúval szétlőtték azt a csövet, a mely a várba a vizet bevezette - november 27-én megadta magát. Az őrség, mintegy 18.000 ember, házi népével együtt november 28-án hagyta el a várat, az összes hadi felszerelés, valamint a felhalmozott élelmiszer és az összeharácsolt zsákmány a győztesek birtokába került.
Mialatt Fülek ostroma folyt, Balassa Bálint, a költő, a ki csak néhány nappal azelőtt tért vissza Lengyelországból, a hova 1589-ben kibújdosott, november 21-én ostrom alá vette Divény várát, a melyet a meglepett őrség feladott.
Ugyanazon a napon a magyar csapatok Szécsény mellett egy török tábort vertek fel, a melyet szétszalasztottak és a futók közül mintegy 300-at levágtak. Báthory István országbíró pedig Buják várát foglalta vissza.
Fülek visszafoglalásának a hírére a török őrség Szécsény, Ajnácskő, Somoskő, Drégely, Kékkő és Hollókő várakból megfutamodott és így néhány nap alatt nagy terület szabadult fel a török iga alól. (Habardy László naplója, Tudománytár: 1842. XI. kötet 127. 1. Buják várának visszavételére vonatkozólag Báthory István 1603 február 28-án kelt végrendeletében találunk adatokat.) E sikerek nagy lelkesedést keltettek a vármegyében. A nemesség, a mely az utóbbi évtizedek meddő küzdelmei közepett már-már kétségbeesetten lemondott arról a reményről, hogy őseitől öröklött jószágait valaha visszafoglalhassa, a kivívott győzelmek hatása alatt lázasan készült a következő évben megindítandó hadjáratra. Forgách Zsigmond főispán is nagy buzgalmat fejtett ki a felkelés szervezése körül.
1594-ben már kora tavaszszal újból megkezdődött a hadjárat. Pálffy Miklós, a győri hős, Mátyás főherczeg jelenlétében, február 27-én, más források szerint márczius 9-én, bevette Nógrád várát, a hol hatezer török lovas és négyezer gyalogos esett fogságba. A keresztény sereg veszteségét az egykori tudósítások 40-re teszik.
Nógrád visszafoglalása.
Nógrád elfoglalásával megint nagy darab föld és sok ezer ember szabadult fel a török járom alól. A vereség híre megrémítette a törököt. A budai basa felköttette a nógrádi béget. Mátyás főherczeg Nógrád visszafoglalása után a várat Révay Andrásra bízván, a seregével Komáromba, majd onnan május 4-én Esztergom alá vonult. A keresztény had elfoglalta a várost, de a vár ostromával nem boldogult. Az ostrom alatt, május 19-én, Balassa Bálint, a költő is halálosan megsebesült. Az év nyarán a keresztény sereg Hatvant vette ostrom alá, de Teuffenbach Kristóf, annak ellenére, hogy Forgách Simon a hatvaniak segítségére küldött török hadakat Turánál szétverte, július 6-án abbahagyván az ostromot, hadaival Kassára vonult vissza. Erre a vármegyei hadak is hazafelé vették az útjokat; útközben július 22-én Monostoros helységnél összeütköztek egy tatár csapattal, a mely alkalommal a tatárok közül mintegy százan, a magyarok közül 30-an estek el, köztük Balassa Ferencz is. (Millenn. Tört. V. 511. Habardy László naplója, Tudománytár: 1842. XI. 127. lap.) 1595-ben Esztergom és Visegrád visszafoglalása után Vácz is Mátyás főherczeg birtokába jutott, ezzel azután a vármegyét dél felől nem fenyegette többé veszedelem. A felszabadító háború ellenére a vármegye egy része a török hódoltsághoz tartozott. 1596. évi összeírás alkalmával 193 ¾ szabad és 278½ hódolt jobbágytelket vettek fel. 1596-ban Hatvan, három heti ostrom után, szept. 3-án a keresztény sereg birtokába került. A vár kapitánya, Szerényi Mihály lett. Sajnos azonban, Hatvan alig két hétig volt a magyarok birtokában. Mahomed szultán Hatvan ostromának a hírére óriási táborral indult az országba, hogy a várat felmentse, de mire Szolnokhoz ért, Hatvan már elveszett. A szultán ekkor Szolnokról Eger felé vette az útját. Ciaffer basa, a ki szeptember 11-én Makláron volt, Hatvan ellen küldött egy csapatot, a melynek közeledtére Szerényi Mihály az őrséggel együtt gyáván megfutott és Hatvan ismét a törökök birtokába került. Nógrád vármegye tehát erről az oldalról továbbra is veszedelemben maradt.
418Nógrád várának visszafoglalása után Mátyás főherczeg elsősorban a lerombolt, vagy megrongált várak helyreállításáról gondoskodott. Elrendelte Gyarmat felépítését is, a melynek kapitányává Morgentaller Fülöp ezredest tette meg.
Morgentaller csakhamar helyreállította Gyarmatot, utóbb, 1603-ban újabb épületeket is emelt e végházban és az építési költségekre Thurzó Györgytől 125 forintot vett fel. (Szent-Ivány Farkas levéltára Apczon.) Nógrád kapitánya Révay András után Bory Mihály lett, a ki 1596 okt. 24-én Mezőkeresztesnél elesett.
1604-ben a török Váczot visszafoglalván, ismét megkezdte a rablókalandjait Nógrád vármegyében. A hódoltság alól történt felszabadulásnak a vármegyei nemesség nem sok hasznát vette. A pozsonyi kamara, mely folyton új ürügyeket talált ki, hogy a régi földesuraktól újabb és újabb váltságösszegeket csikarjon ki, felállította a fegyverjog elméletét. Fülek, Szécsény és Nógrád várának visszafoglalása után egész sereg olyan község került vissza a király uralma alá, a honnan a török annak idejében elűzte a magyar földesurat és a földesuri jogait semmisnek nyilvánította. Mihelyt egy ilyen község felszabadult a török iga alól, a magyar földesúr ismét birtokába vette. A kamara azonban a visszafoglalt területre nézve kijelentette, hogy azt Rudolf király nem az ország, nem a régi földesúr, hanem a fegyverjog alapján a maga számára foglalta vissza. E javakat illetőleg tehát a régi földesúrnak semmi joga sincs.
Az 1593-94. évi felszabadító hadjárat után tömérdek család igyekezett a régi jogait érvényesíteni. A rendek az 1604. évi országgyűlésen erélyesen tiltakoztak a fegyverjog hamis elmélete ellen, mert a nemesség is sok vért ontott és méltóan kivette részét az 1593-96. évi hadjáratokból. De hasztalan volt a tiltakozás, sőt ezzel magukra haragították a kormányhatóságokat, gyanúba kerültek és ismét megkezdődött az üldözés. Nem csoda, hogy az országban az elégületlenség nőttön-nőtt. Hozzájárult, hogy a török háborúk következtében tömérdek ember vesztette el a vagyonát, egész helységek pusztultak el, a melyeknek lakossága földönfutóvá lett és szaporította az elégületlenek számát.
Bocskay fölkelés.
A forrongók csak vezérre vártak, a ki a fegyelmezetlen tömegbe lelket öntsön és kínzóik ellen vezesse őket. Vezér csakhamar akadt is Bocskay István személyében. Az egykor fosztogató, pusztító hajdúság csakhamar hozzá csatlakozott és ez seregének a magvát alkotta. A csavargó szegénylegényekből nemzeti hősök lettek. Bocskay István már 1604 őszén az egész Felvidéken túlsúlyra jutott.
Rudolf király rendeletére Basta György, Erdély zsarnoka, az egész alsómagyarországi sereggel a hajdúk ellen indult és őket 1604 november 14-én Osgyánnál, majd Edelénynél szétverte, de Kassát, a mely időközben Bocskay hatalmába került, nem tudta bevenni.
Az 1605. év tavaszán Bocskay István Rhédey Ferenczet, Fülek várának volt alkapitányát küldte a mezei hadakkal a dunáninneni föld meghódítására. Rhédey csakhamar a hatalmába kerítette Gyarmatot, Füleket és Nógrád várát. (Nagy Iván adatai.) Czobor Mihály, Bosnyák Tamás és Dengeleghy Mihály pedig Bujak várát foglalta vissza, melyet Báthory István országbíró, az ecsedi ág utólsó fisarja, Báthory Erzsébetnek hagyott. (Gróf Károlyi levéltár.) Az eredményes felkelő hadjárat az 1606-ban megkötött bécsi békével ért véget, a melynek értelmében Nógrád vármegye ismét visszakerült Rudolf birtokába.
A békekötés kiegészítésére szolgált a zsitvatoroki béke, melynek XV. pontja értelmében Fülek, Somoskő, Ajnácskő, Divény, Kékkő, Szécsény, Gyarmat. Nógrád és Vácz a magyar király birtokában megmaradt és a várak összes tartozékai felszabadultak a hódoltság alól. (Millenn. Történet V. 624.).

Nógrád vára.

Salgó vára.

Szanda vára.

Baglyas vára.
Várak megerősítése.
Az 1608. évi országgyűlés végzései közül elsősorban a vármegyebeli várak megerősítésére irányuló intézkedések érintik közelebbről a vármegye történetét. Az 1608:XIV. törvényczikk Drégelypalánk felépítésére Trencsén vármegye közmunkáját, Vácz helyreállítására Hont vármegye három járását, Szécsény felépítésére Nógrád vármegye három járása, Nógrád várának helyreállítására Zólyom és Árva vármegye lakosait rendelte ki. Gyarmatot Liptó vármegyének, Füleket Nógrád vármegye egyik járásának, valamint Kis-Hont vármegyének, Somoskőt, Hollókőt és Bujákot Pest, Heves, Szolnok vármegyének és a solti széknek közmunkájával akarták helyreállítani. (1608 : XIV. 34-42. §§.) A véghelyek vitézeinek az ellátásáról azonban az országgyűlés teljesen megfeledkezett. 1609 február végén, az összes bányavidéki végvárak kapitányai, lovas és gyalogos hadnagyai és »közönségesen kicsinytől fogva, nagyig az egész végbeli lovon és 421gyalog szolgáló vitézi rendek« Gyarmaton gyűlést tartottak és a panaszaik előadására küldöttséget indítottak a királyhoz. E küldöttség akkor érkezett az ebben az évben tartott pozsonyi országgyűlésre, a mikor a rendek a vallási ügyeket tárgyalták, a melyek az érdeklődést egészen lekötötték. Pedig az új nádor már a beköszöntőjében sürgette a végvárak jókarba helyezését. A végbeli katonák küldöttségének a vezére így nyilatkozott a nádor előtt: »Soha szolgáló embernek nem volt rosszabb dolga, mint most, nagy fizetetlenül, éhen és mezitelenül hagynak bennünket koldulásra jutnunk és senkinek sincs gondja a dülőfélben levő várak és palánkok építésére.« Panaszaik mellett azzal fenyegetőztek, hogy elhagyják állomásaikat és az ezután bekövetkező pusztulásért nem felelnek. (Millenn. Tört. VI. 36-37.) Az országgyűlés november 25-én válaszolt a végbelieknek, ígéretekkel valahogyan lecsendesítve őket. Pedig még a véghelyek helyreállítására irányuló intézkedéseket sem foganatosították. Mindössze annyi történt, hogy hozzáfogtak Gyarmat megerősítéséhez.
Az országgyűlésen különben a rendek újból felszólaltak az idegen kapitányok ellen. Az 1608:XII. törvényczikk arra kérte a királyt, hogy a végeken magyar alattvalóknak adja a kapitányi tisztet. Meg is említi névszerint a többi között Nógrád várát, a hol német kapitány volt, mind a mellett a rendek nem kis bosszúságára Nógrádban megmaradt a német főkapitány. (Millenn. Tört. VI. 40.)
Nógrád és Fülek helyreállítása iránt az 1609. évi országgyűlés intézkedett. E két vár jelentőségét élénken feltűnteti az a nagy arányú munka, melyet megerősítésükre szántak. Fülek megerősítésére az országgyűlés Liptó, Árva, Turócz, Zólyom, Nógrád és Kis-Hont vármegye közmunkáját, Nógrád várához pedig Pozsony, Trencsén, Bars, Nyitra és Hont vármegye lakosait rendelte ki.
1609-ben Balassa Zsigmond is hozzáfogott Kékkő várának a felépítéséhez, a melyet a török 1593-ban onnan történt kivonulásakor levegőbe röpített. A vár felépítése közel három évig tartott és 1612-ben fejeződött be. (Radványi Ferencz: Collectanea ad historiam Comitatus de Nógrád. Kézirat a M. N. Múzeumban.)
Fülek várának a felépítésénél csupán Nógrád vármegye szolgáltatta a közmunkát, a többi vármegye közmunkaváltság czímén portánként egy forintot számítva, az 1610-1611. évekre összesen 1646 forinttal tartozott. Ebből a megyék 1158 forintot adtak át a kapitánynak, így még 488 frttal tartoztak. 1612-ben a nádor bizottságot küldött ki, az ingyen munkák váltságának számonkérésére. A bizottság megállapította, hogy például Liptó vármegye azért maradt hátralékos, mert az alispán, a szolgabírák, a jegyző, két év alatt a váltságösszegből a saját fizetésükre 88 frtot megtartottak. E tapasztalatokon okulva, az 1613. évi országgyűlésen a rendek eltiltották a vármegyei tisztviselőket attól, hogy a váltságpénzeket használják fel a fizetésük fedezésére. (Millenn. Tört. VI. 120.) Az 1613. évi országgyűlés legfontosabb intézkedései a végvárak jókarban tartására szükséges közmunkák minél pontosabb szolgáltatására irányulnak. Az 1613:VIII. törvényczikk Nógrád, Szécsény, Fülek, Gyarmat és Drégely megerősítésére ismét kirendelte a vármegyék közmunkáját. Fülekre Nógrád vármegyének azt a két járását rendelték ki, a hol Libertsey Mihály és Ettre Boldizsár volt a főszolgabíró, Szécsény és Gyarmat helyreállítására pedig Serény András és Voxith György főszolgabírák járásainak a lakosai mentek ki.
A végvárak megerősítésének az ügye az 1618-19. évi országgyűlésen ismét szőnyegre került. A királyi előterjesztésekben, az uralkodó szemére hányja a rendeknek, hogy a vármunkákat elhanyagolják, Somoskőt romlani, düledezni hagyják, hasonlóképen düledező állapotban van Hollókő és Buják is. A rendek viszont a zsitvatoroki béke értelmében a Fülek, Somoskő, Divény, Kékkő, Szécsény, Nógrád, Gyarmat, Palánk és Vácz várakkal visszakerült hódoltsági falukat kérik a magyar birtokosok részére. Az 1618. évi XLIX. törvényczikk Nógrád, Gyarmat, Fülek és Szécsény megerősítése iránt intézkedik. Somoskő, Divény és Buják várába pedig az országgyűlés őrségül magyar gyalogságot rendelt és ismételten tiltakozott a német őrség ellen. Sok panasz merült fel a várkapitányságok ellen is, különösen Beniczky Ferencz váczi kapitány ellen. Beniczky nemcsak a föld népét zsarolta, hanem a vármegyei tisztviselőkkel szemben is durván viselkedett, gyalázta őket és akadályozta hivatalos eljárásaikban. Budai Pál szolgabíró személyesen megjelenvén az 1618. évi országgyűlésen, jegyzőkönyvbe vétette a panaszait, mire a rendek felterjesztést intéztek az uralkodóhoz, hogy a garázdálkodó kapitányt fékezze meg.
422Bethlen Gábor mozgalmai.
Az erdélyi rendek 1613-ban Bethlen Gábort választották meg fejedelemnek. Kadizádi Ali basa, a ki titokban Bethlen Gábor megbuktatására törekedett, a többi között Gyarmati Balassa Zsigmondot, Kékkő várának urát is Bethlen ellen tüzelte. Balassa, a ki szintén pályázott az erdélyi fejedelemségre, e végből 1614-ben Erdélybe ment és az ott időző basákkal alkudozásba bocsátkozott, a többi között 40.000 forint évi adót ígért a töröknek, ezenkívül Lippát és Jenőt is felajánlotta. Sőt még lengyel szövetségre is gondolt, a melylyel azután Magyarország egy részét is birtokába vegye; e végből pártot igyekezett szerezni az országban.
Bethlen értesülvén Balassa Zsigmond fondorlatairól, csakhamar megüzente Forgách Zsigmond felsőmagyarországi főkapitánynak, hogy Balassa Magyarország ellen izgatja a törököt. Forgách ekkor ügyet sem vetett Bethlen üzenetére, de a mikor 1615 végén már széltében beszélték, hogy Balassa Ali basával összeköttetésben van, Thurzó György nádor Trencsénbe hívta a királyi tábla bíráit és a magyar tanács tagjait, hogy Bethlen ügyéről tanácskozzanak. Ezeknek azonban már nem akadt dolguk, mert Teuffenbach Rezső érsekújvári kapitány értesülvén Balassa szándékairól, az 1616. év elején körülvette Balassát Kékkővárában. Balassa, a milyen nagy garral indította meg kalandos vállalkozását, olyan ügyefogyottan viselte magát most; még védekezni sem próbált, így azután Teuffenbach Rezső a várat könnyűszerrel kézrekerítvén, Balassát folyul ejtette és Érsekújvárra hurczolta. Az 1618. évi országgyűlésen a rendek szóvá tették Balassa ügyét és felemelték tiltakozó szavukat az ellen, hogy előzetes ítélet nélkül letartóztatták, de hasztalanul, mert Balassa továbbra is az érsekújvári vár kényszerű lakója maradt, a honnan csak Bethlen Gábor első támadásakor szabadult ki. Utóbb a király Nógrád vármegye főispánságával kárpótolta. (Millenn. Tört. VI. 147. Barabás S. czikke: Tört. Tár. 1881. - Acta Diaetae 1618.)
Az 1618. évi országgyűlésen, a melyen Nógrád vármegye főispánját, Forgách Zsigmondot, a rendek nádorrá választották, ismét előtérbe léptek a protestáns vallási sérelmek. Balassa Péter, a ki visszatért a katholikus egyházba, az 1618-1619. évi vallási sérelmek szerint tizenkét lelkészt űzött el a birtokairól és elfoglalta a protestáns templomokat. Az országgyűlésen azonban a katholikus rendek túlsúlyban lévén, a protestánsok elkeseredve hazamentek. Ekkor azonban a magyarországi protestánsok váratlan segítséget nyertek az erdélyi fejedelemtől. A cseh felkelésnek és annak a hírére, hogy Thurn Mátyás már Bécs alá érkezett, Bethlen Gábor felismerte a helyzet fontosságát és a fenyegetett vallásszabadság védelmére kardot rántott. A míg Bethlen Gábor egyik vezére, Rákóczi György, szeptember 5-én ellentállás nélkül Kassát foglalta el, addig Széchy György és Rhédey Ferencz körülbelül 8000 főnyi haddal a nyugati határ felé sietett. A fizetetlen őrségek mindenfelé meghódoltak Bethlen hadai előtt. Meghódolt Fülek is; a gyarmati kapitány, az öreg Morgenthaller Fülöp, nem akart meghódolni, de az őrség másképen érzett és a makacs várkapitányt megkötözvén, kaput nyitott az erdélyieknek. Gyarmatról azután Széchy és Rhédey Érsekújvár felé vonultak. (Millenn. Tört. VI. 233. - Tört. Tár, 1892. 328.) Nógrád vármegye nagy része Bethlenhez csatlakozott. Forgách nádor ugyan Kassa elfoglalása napján (szeptember 5.) közfelkelést hirdetett, de megkésett; a protestáns rendek különben is lelkesedéssel sorakoztak Bethlen zászlója alá, a kinek a gyorsasága és növekedő ereje nagy hatással volt a vármegye nemességére. Bethlen 1619-ben ura volt a Pozsonyig terjedő területnek. 1620-ban a Beszterczebányán tartott országgyűlés Bethlen Gábort királylyá választotta, a végbeli vitézek eltartására pedig lefoglalta az egyházi vagyont. Az országgyűlés berekesztése után újból megkezdődtek az ellenségeskedések. Mialatt azonban Bethlen Pozsony visszafoglalására rendelt Dampierre császári tábornokkal harczolt, az alatt a budai basa 1620 november 4-én Váczot foglalta el, a mely várra már régen igényt tartottak a törökök és a melyet Strucz Ferencz kapitány három napi ostrom után feladott. Vácznak török kézbe jutása megyeszerte nagy aggodalmat keltett és méltán, mert a törökök terjeszkedési kísérletei ettől kezdve folytonosan háborgatták a vármegye területét, különösen Nógrád és Gyarmat véghelyeket. Főleg az utóbbinak az őrsége ettől kezdve szakadatlan harczban állott a törökökkel.
1621 tavaszán gróf Bugnoy Longueval Bonaventura Pozsonyt hatalmába kerítvén, az urak egy része elpártolt Bethlentől. Széchy György Bugnoy hadainak közeledtére Murányba jutott és onnan alkudozásba lépett a nádorral, hogy négy falu, továbbá Lipcse és Rozsnyó átengedése árán hajlandó segíteni Ferdinándot. 423Széchy csakhamar munkába lépett. Megnyerte Herencsényit, a kit Homonnay egyik várának a védelme miatt már elítéltek, de Bethlentől kegyelmet kapott. Herencsényi április 9-én Fülek felső várát meglepte és II. Ferdinánd iránt hűségre eskette. Strucz Ferencz, a ki Váczot átadta a budai basának, Herencsényi segítségére sietett, mire Szécsény és Gyarmat is meghódoltak Ferdinándnak.
Bethlen a nógrádvármegyei várak elvesztéseért Széchy Györgyöt gyanúsította, a ki erélyesen visszautasította ugyan a vádat, de nehéz volt megbízni a szavában, mert nagyon kétszínű játékot űzött. Bethlen ekkor Rákóczi Györgyöt küldte a pártosok ellen, a ki április 20-án visszavette Szécsényt, de Fülekkel nem boldogult. Ez alatt Pálffy István és Miklós, továbbá Koháry Péter és Bosnyák Tamás, Nógrád vármegyének egyik leggazdagabb birtokosa, nagyobb sereget gyűjtött egybe, melylyel június elején Beszterczebánya előtt termettek és onnan Fülek alá vonultak, a hol táborba szállottak.
Bethlen Gábor, hogy Pálffyék csapataival megütközzék, mindegyre gyarapodó hadával elindult Kassáról. E hírre Bosnyák Tamás június 29-én Rimaszécsre sietett és e tájon találkozott Bethlen Gáborral, a kivel hosszú ideig tanácskozott a békéről. Bethlen azonban nem igen hajlott a békére, mert az a gyanúja támadt, hogy Bosnyák csak időt akar nyerni, míg a német segítség megérkezik. A mikor Bosnyák visszatért a füleki táborba, Bethlen július 1-ének hajnalán Rimaszombat alá érkezett. Pálffy, Bosnyák és Koháry e hírre megrémülve, eszeveszetten menekültek a fenyveseken át Divény felé. Betlhen utánuk küldte Egri Istvánt ezekétszáz lovassal. Egri julius 2-án utólérte Pálffyék utóhadát, a melyet Bosnyákkal együtt elfogott; ettől kezdve folytonosan nyomon követte a Pálffyék hadait, a melyeket julius 3-án Zólyom táján teljesen szétvert. E kudarcz hírére julius 3-án Gyarmat ismét meghódolt Bethlennek, Széchy György pedig kegyelemért rimánkodott. Füleket Bethlen július 4-én kezdte lövetni. Herencsényi alkudozásokat kezdett az ostromlókkal, de még sem merte feladni a várat, mert nem igen remélt többé kegyelmet Bethlentől. (Millenn. Tört. VI. 311.)
Az 1622. év első napjaiban kötött béke értelmében Nógrád, valamint Gyarmat visszakerült Ferdinánd birtokába; ekkor Bosnyák Tamás, a karancssági uradalom birtokosa is visszanyerte a szabadságát és Ferdinánd Fülek várát bízta reá. Széchy György a felsőmagyarországi főkapitányi tisztet kapta, de Bécsben nem igen bíztak benne, ezért Forgách Miklóst rendelték mellé, mire Széchy sértődötten Murányba vonult vissza. Forgách Ádám gróf Nógrád vármegye főispánja és Szécsény kapitánya lett.
Bethlen Gábor első támadása alkalmával a várak sokat szenvedtek a gyakori ostromok miatt, miért is az 1622. évi országgyűlés Nógrád, Gyarmat, Fülek és Szécsény várának a megerősítését rendelte el.
1623-ban Bethlen Gábor másodízben támadt Ferdinánd ellen. Szeptember 13-án vonult be Kassára, magyarországi birtokainak a székhelyére, onnan Szendrő alá szállott, a melyet szeptember 21-én elfoglalt, ezután Putnokot vette be, innen pedig Fülek alá vonult. E hatalmas erődítvény előtt azonban meg kellett állapodnia. Hiába csábítgatta s rémítgette Bosnyák Tamást, ez nem hajlott a szavára. A vár azonban rosszul volt ellátva, nem volt elég élelem és az őrség kimerült. Azért Bosnyák örült a legjobban, a mikor Bethlen Fülek alól hirtelen elvonult. Bethlen seregével a morva határra vonult, hogy útját állja a Morvaországból Magyarországba igyekvő császári hadaknak, nem törődve a várakkal, a melyek, mint Buják, Nógrád és Somoskő, Ferdinánd birtokában maradtak.
Bethlen második támadása a gyarmati mezőn (Hidasgyarmat, Esztergom vármegye) 1625 május 26-án kötött békével ért véget. A békekötés után összeült országgyűlés ismét a várak megerősítéséről intézkedett. Füleken és Szécsényen kívül ekkor már Gács vára is nagyobb jelentőségre emelkedett. Az 1625:XIX. törvényczikk, a mely Nógrád vármegyének két járását rendelte ki Fülek megerősítésére, megjegyzi, hogy Gács várának a tartozékai ennek a várnak a helyreállítására tartoznak közmunkát teljesíteni.
Bethlen és szövetségesei.
1626-ban Bethlen Gábor Gusztáv Adolf svéd király és IV. Keresztély dán király szövetségeseként támadt Ferdinánd ellen, azt hozván fel okul, hogy Ferdinánd megszegte az 1625. évi békét. A dán királytól küldött Mansfeld és János Ernő szász weimari herczeg Sziléziában várta Bethlent, a ki viszont Magyarországba akarta őket hívni, és e végből Horváth Istvánt Trencsénbe küldte, hogy szövetségeseinek a határon való átkelését elősegítse. Mansfeld átkelvén a 424Vág folyón, szeptember 10-én már a Bars vármegyében fekvő Szent-Keresztnél táborozott. Bethlen ekkor még Nagyváradon volt, de nem sietett, mert azt akarta, hogy Wallensteint, a ki Mansfeldet követte az ország belsejébe csalja.
E közben az új budai basa, Murtéza is megindította a seregét. Hadait Nógrád alá vezette, a hol azonban a nádor öcscse, Esterházy Pál, vitézül visszaverte a támadást. Ez alkalommal egy török csapat Gyarmatot is ostromolni kezdte, de a végbeliek itt is vitézül ellentállottak és a törököknek vereséggel kellett távozniok. A Gyarmatnál július 17-én vívott véres ütközetben Kis-Serényi Serényi Imre jeles ifjú magyar vitéz is elesett. Nógrád ostromának a hírére Wallenstein is felkerekedett Vágújhelyről és szeptember 26-án Érsekújvárnál foglalt állást, hol Esterházy Miklós nádor csekély seregével hozzá csatlakozott.
Ezalatt Bethlen Nagyváradról Fülek felé vette az útját, a honnan szeptember 25-én futárokat küldött Mansfeldhez és János Ernő szász herczeghez és őket csatlakozásra szólította fel. Bethlen Gábor Fülekről Balassa-Gyarmat felé vette az útját, szeptember 28-án már Nagy-Csalomiánál táborozott, de Mansfeld és a szász weimari herczeg még mindig nem volt a közelében. Wallenstein, Esterházy nádőr sürgetésére hátrahagyván a nagy ágyúit és a podgyászát, lóra ültette a gyalogságát és szeptember 27-én már Léváig nyomult előre. Minden jel arra mutatott, hogy a három európai hírű hadvezér, Wallenstein, Mansfeld és Bethlen, Nógrád vármegye területén fog megmérkőzni. Mansfeld ekkor Németpróna táján volt, de Wallenstein hadai miatt, a melyek elzárták előle az útat, vonakodott Nógrád területére nyomulni. Bethlen ekkor a Nógrád várát ostromló Murtézához fordult, a kit csatlakozásra szólított fel, főleg azért, hogy elvonja a vár ostromától és ezzel megmentse Nógrád várát a török kézbe jutástól. Murtéza csakugyan Bethlenhez csatlakozott, a ki ekkor már Drégelypalánkig nyomult előre.
Szeptember 30-án Wallenstein hadai is megkezdték az előnyomulást, hogy Bethlennel megütközzenek. Mire azonban a császári tábor Drégelypalánktól már csak egy mértföldnyi távolságra jutott, a nap már lenyugvóban volt. Wallenstein kerülni akarta az éjjeli ütközetet, mert észrevette, hogy azt a keskeny árkot, a mely Bethlen serege előtt volt, az ellenfél jól kihasználhatja. Bethlen hada 30.000-nél többre rúgott, így számra nagyobb volt a császáriakénál, de Bethlen féltette a seregét a császári gyalogságtól és különben is a terepet alkalmatlannak találta a lovasság harczára. Murtéza azonban mindenáron ütközni akart, de végre is belátta, hogy a török és az erdélyi hadat nem volna tanácsos Wallenstein válogatottabb katonáinak a puskatüze elé juttatni. Bethlen ekkor a szeptember 30-a és október 1-e közötti éjszakára fegyverszünetet kért Wallensteintől, a melyet Wallenstein annál szívesebben megadott, mert mind a császári had, mind az Esterházy nádor vezérlete alatt álló felkelő csapatok kimerültek és éjjeli nyugalomra volt szükségük. Az éj oltalma alatt azután Bethlen Gábor egészen Szécsényig vonult vissza. Wallenstein azonban nem merte Bethlent üldözni, hiába tiltakozott Zrinyi György bán, a hadi tanács elhatározta a visszavonulást és Wallenstein hadai egészen Érsekújvárig vonultak vissza. Ekkor végre Mansfeld is rászánta magát, hogy Bethlen Gáborral egyesüljön, a minek megakadályozására Wallenstein kísérletet sem tett. Mansfeld Németprónáról elindulván, Szécsényben egyesült Bethlen hadaival. De a fáradt és beteg hadvezér, a kinek 10.000 főnyi serege a hosszas hadjárat alatt nagyon leolvadt, nem sok segítséget nyújtott Bethlennek. Bethlen mindennek ellenére támadólag lépett fel; seregét összeszedvén, egészen Barsig nyomult előre s folytonos csatározásokkal nyugtalanította Wallenstein hadait. (Millenn. Tört. 388-392.) Ekkorra azonban mind Wallenstein, mind a barsi táborban egybegyűlt rendek megúnták a harczot. Különben Bethlen is hajlott a békére, mert még a szécsényi táborból megírta a nádornak, hogy: »nem víni, nem országfoglalni, hanem békességünknek megerősítésére jöttünk«. Wallenstein kudarcza és a német birodalmi zavarok a bécsi udvart is a békére kényszerítették. November 2-án Pozsonyban megkezdődtek a béketárgyalások, a melyek hamarosan eredményre vezettek. Hátra volt azonban a törökökkel való megegyezés. Az erre vonatkozó tárgyalások az 1627. év nyarán eredménytelenül folytak. Esterházy Vácz visszaadását követelte, a mit azonban Murtéza budai basa vonakodott teljesíteni. Esterházy, hogy a törököt engedékenységre bírja, közfelkelést hirdetett és Füleknél négyezer felkelőt vont össze. Ez a fellépés hatott. Murtéza engedett és 1627 szeptember 13-án Szőnyben megtörtént a békekötés Ferdinánd és a törökök között, de Vácz visszaadásának az ügyét későbbre halasztották.
425A szőnyi béke.
A béke helyreálltával ismét előtérbe lépett a vallásügyi sérelmek dolga. Az 1637. évi országgyűlésen, a melyre Nógrád vármegye Voxith Horváth György alispánt és Komjáthy Ábrahám jegyzőt küldte követekül, a protestáns rendek küldöttsége átnyújtotta a királynak a sérelmek lajstromát. Ez az irat elmondotta, hogy mit szenvedtek a protestánsok az utóbbi időben Nógrád vármegyében is. (Millenn. Tört. VI. 458.)
Az 1635. évi országgyűlésen ismét szőnyegre került a véghelyek megerősítésének a kérdése. Az 1635 : 92. t.-cz. Nógrád, Gyarmat, Fülek és Szécsény megerősítése iránt intézkedik. Az 1637-38. évi országgyűlés ismételten elrendelte Gyarmat megerősítését. A vármegyebeli véghelyek közül Fülek országos jelentőségre jutott. Nem csupán azért, mert egyike volt a vidék legjelentékenyebb erősségeinek, a hol a Felvidék családai menedéket találtak, hanem azért is, mert Nógrádon kívül, a mely főleg a XVII. században, ott tartotta közgyűléseit, a székhelyéről kiszorult Pest vármegyének is székhelye lett, sőt 1648-ban Heves, Külső-Szolnok és Csongrád vármegye is ott tartotta közgyűléseit. Bosnyák Tamás után 1636-ban Wesselényi Ferencz, a későbbi nádor lett Fülek várának a főkapitánya, alatta Kovách Pál (1642.) és Vadászy Pál (1647-49.) volt alkapitány. Nógrád várának a főkapitánya Esterházy Pál volt még 1637-ben is, őt követte 1639-ben Miskey István, mellette 1639-től Nadányi Miklós volt alkapitány, a ki 1654-től a várnak török kézbe jutásáig a főkapitányságot viselte. Szécsény főkapitánya 1627-ben Voxith Horváth György, a későbbi alispán volt, utóbb, 1652-53-ban Koháry István, a ki e tisztét 1657-ben is megtartotta, a mikor Fülek várának a kapitányává nevezték ki. Gyarmat főkapitánya az 1629-35. évben Kéry János volt, a ki azonban több időt töltött utazással, mint a várban. 1640-52-ig a vezekényi csatában elesett gróf Esterházy Ferencz volt Gyarmat főkapitánya, utána pedig Balassa Ferencz. (Nagy Iván adatai.) Ekkor Fülek, Somoskő, Nógrád. Hollókő, Divény, Kékkő, Gyarmat és Szécsény magyar kézben volt mindamellett a vidék meghódolt a törököknek.
Török portyázások.
A zsitvatoroki béke értelmében ugyan a Szécsény és Nógrád várakhoz tartozó falvak mentek lettek volna a hódoltságtól, de a török hivatalos felosztás szerint Szécsény és Nógrád a szandzsákok főhelyei maradtak továbbra is. Tehát teljesen hiába volt a zsitvatoroki béke XV. czikkében megírva, hogy a mely falvak Szécsénynyel és Nógráddal a hódoltságtól megszabadultak, ezután ne tartozzanak a hódoltsághoz. (Millenn. Tört. VI. 465.) A szőnyi békekötés ellenére a végeken a harcz nem szünetelt A portyázó törökök szinte szakadatlanul hurczolták az embereket rabságba. Különösen a fiatalságra, az asszonyokra és a gyermekekre vadásztak, a kiket kiváltani is nehéz volt. Csak az egri Sidó Mehemet basa idejében - írják a nógrádiak - a Mátra körül való tartományban 40 gyermeknél többet raboltak el az egri, hatvani és budai törökök, a kik közül a kesergő atyák egyet sem szerezhettek vissza. (Tört. Tár: VII. 27.) A török rab csak óriási váltságdíj ellenében szabadulhatott meg keserves rabságából, soknak ráment az egész vagyona, mások meg könyöradományokból gyűjtötték egybe a váltságdíjat. Luka Miklós, a ki 1632-ben Gyarmaton lakott, ez év tavaszán Nógrád váránál esett török fogságba. A törökök hetedfélszáz forintban állapították meg a váltságdíját, a melyet könyöradományokból igyekezett összeszerezni. E végből 1633 szeptember 22-én Esterházy Pál nógrádi főkapitány és ugyanebben az évben Nógrád vármegye közönsége is adott neki ajánló levelet. (Nagy Iván adatgyűjtem.) A basák és a bégek vagy nem bírtak parancsolni a végbelieknek, különösen a martalóczoknak, vagy nem jutalmazhatták őket kellőképen, így kénytelenek voltak elnézni, hogy a katonák zsákmányolással és mindenféle erőszakkal pótolják a hűbérjövedelem hiányát. 1632 tavaszán a törökök Nógrád alá nyomultak, 1640-ben Gyarmatot támadták meg, de miután a várat nem bírták bevenni, a házakra égő üszköt vetettek, mire rövid idő alatt a várban levő összes épületek leégtek. A magyar végbeli vitézek sem maradtak adósok a törököknek. A füleki vitézek 1612-ben a hevesmegyei Mindszent és Tar nevű falvakban összesen négy spahit öltek meg, a kik a jobbágyaik adóját akarták beszedni. 1626-ban a füleki magyar katonák kiraboltak néhány törökországi olasz kereskedőt, a kik a gyöngyösi Ferencz-rendiek kolostorában szálltak meg. 1641 nyarán pedig a füleki, szécsényi, drégelypalánki, gyarmati és nógrádi végbeli vitézek a Bácska felé törve, összesen 170 embert öltek meg, vagy fűztek rabszíjra.
A gyarmatiak vitézi tette.
Ez évekből a gyarmati őrség vakmerő kalandjáról emlékeznek meg egykorú adataink, a melyet Nagy Iván, Bél nyomán, a következőkben ismertet:
426»Elhatározták a gyarmatiak, hogy azt a csapást, a melyet a múlt években szenvedtek, ha alkalom adja reá magát, megbosszúlandják. Az alkalom nem sokáig késett. Kémeik által értesültek, hogy a nógrádi várból (talán a váczi várból, mert Nógrád csak 1663-ban került másodszor török kézbe) egy gazdag török menyasszonyt fognak Esztergom várába kísérni. Az esemény kapóra jött. A gyarmatiak csapataikat az erdők széleibe, a merre a nászkíséretnek el kellett vonulnia, elrejtették. Mikor azután a nászkiséret közelgett, az elrejtett katonák nagy rivalgással előrohanva, megtámadták, szétverték, a menyasszonyt drágaságaiból, ékszereiből kifosztották és gazdag zsákmánynyal megterhelve tértek vissza Gyarmatra. E botrányos tett nagyon bántotta a törököket és felgerjedésükben méltán fakadhattak arra a mondásra, hogy Gyarmat nem vár, hanem tolvajok barlangja és huszárok fészke - el is határozták Gyarmatnak teljes feldúlását, úgy, hogy kő kövön ne maradjon. Sötét éjjel négyezer török szállott a vár alá és ásókkal, kapákkal felfegyverkezve, azonnal nagy rivallgással a sánczok és a palánkok bontásához kezdenek. Az őrség kétségbeejtő rohamában fegyverre kapva, az ellenségre rohan, a sánczokból kiűzi és minden erővel visszaverni igyekszik. A törökök látván, hogy az első támadásra közülük sokkal többen, mint hitték volna, estek el, dühösebb rohamokban ismétlik a támadást, nem akarván addig nyugodni, míg a palánkokat át nem törik és a várba bejutva, az őrséget le nem vágják. A várbeliekre nézve a veszély nőttön-nőtt. A sebesültek és az elesettek helyébe új támadó sorok állottak, az ostrom mindegyre dühösebb leszen. Benn a várban az őrség is csekélyebb, a mi leverő hatást okoz, csakhogy a véletlen okozta, hogy épen a megrohanás előtti este a palánki huszárok Szécsényből jövet, éjjeli szállásra Gyarmaton maradtak. Ezek tehát szintén fegyverre kaptak és az őrségnek segíteni dicsőségüknek tartották. Sőt a veszély ösztönéből a bosszúvágy megszállotta a nők keblét is; ezek egyrésze a bástyák tetején különféle fegyverrel fordúlt az ellenségre, a legnagyobb rész olajjal és vízzel öntözé a támadókat. A törököket szégyenpír futá el és még dühösebben harczoltak, gyalázatnak tartva, hogy nőktől legyőzessenek. Folyt a harcz mindkét részről megfeszített erővel, dühvel és elkeseredettséggel, miközben egy aga, a ki éppen csapatát buzdítva ide-oda lovagolt, egy várőr neje által lelövetett. E jelenet és a veszteség még inkább fokozá a támadás dühét és bosszúvágyát.
A várban levők is felismerik a veszély végső pillanatát, rendbe szedik magukat és egy kirohanást intéznek a támadókra, oly dühös rohammal, a milyet csak a kétségbeesés pillanata teremthet.
A nem várt kitörés megzavarja az ostromlókat, vad futásnak erednek, a várbeliek űzik, vágják és tüskön-bokron kergetik. E közben arra érkezik gróf Forgách Ádám érsekújvári főkapitány, Nógrád vármegye főispánja is válogatott lovas csapatával, így azután a véletlen segélytől feltüzelve, sötét éjjelig üldözik az ellenséget. E jelenet - noha annak előzménye nem éppen lovagias tett volt - Gyarmat vára történetéből egyike a legdicsőbbeknek.«
I. Rákóczy György.
I. Rákóczy György a svédek szövetségében 1644 február havában megindítá a háborút III. Ferdinánd király ellen, hogy fegyverrel igazítsa el a protestáns vallási sérelmeket, a melyeknek orvoslását az előző évi országgyűlések protestáns ellenzéke nem tudta kieszközölni. Rákóczy körülbelül 30.000 főből álló sereggel indúlt a hadjáratra, előbb Kállót, majd Kassát foglalta el, Fülek vára azonban, a melynek akkor Wesselényi Ferencz, a későbbi nádor volt a kapitánya, nem nyitott kaput Kemény János hadai előtt, bár Wesselényi alkudozásokba bocsátkozott az erdélyi had parancsnokával és Kemény János méltán remélte, hogy Wesselényit sikerül megnyernie Rákóczy ügyének. Április hó elején Rákóczy Szécsénybe tette át a főhadiszállást, ezalatt szétosztott csapatai közül az Osgyáni Bakos Gábor vezérlete alatt küzdők Gyarmatot kerítették kézre, Bornemisza Pál, Kapronczay György, Kemény János és Rákóczy Zsigmond pedig a bányavárosokat hódoltatták meg, sőt Liptóig száguldoztak. Csakhamar azonban megfordúlt a koczka. Április havában Ferdinánd király, a magyar tanács javaslatára elhatározta, hogy beküldi a császári hadakat, a melyekhez Esterházy nádor csapatai is csatlakoztak. E sereg, a mely összesen 12.000 emberből állott, április 22-én Galgócznál táborozott, május elején azonban a Garam vizénél foglalt állást. E hírre Wesselényi, Fülek várának a kapitánya is megszakította Kemény Jánossal a megkezdett tárgyalásokat. Ferdinánd hadainak előnyomulása következtében az erdélyiek minden oldalról visszavonultak. Rákóczy a szécsényi főhadiszállásán egyesült a visszavonuló csapatokkal. Rebenstock svéd ezredes, a ki 427Rákóczy táborában volt, azt ajánlotta, hogy Szécsény mellett egy-egy erősített táborba szálljanak és ott várják be a török segítséget. Ez a tanács azonban nem illett az erdélyi sereg hadiszokásaihoz. Rákóczy, Kemény János tanácsára, megkezdte a visszavonulást Szécsényből és onnan Rimaszombat felé vette az útját s meg sem állott a Bodrogközig. (Millen. Tört. VI. 488-490.) Az 1645. év is folytonos csatározásokkal telt el, a melyek azonban a vármegye területén kívül folytak le. Rákóczy hadai ebben az évben egészen a határszélekig hatoltak, így azután Nógrád vármegye ismét az erdélyi fejedelmet uralta.
A linczi béke után.
A törökök beavatkozása következtében azonban 1645 deczember 16-án III. Ferdinánd király és Rákóczy György megkötötték a békét, a melyet történetírásunk linczi békének nevez. A békekötés után Nógrád vármegye ismét Ferdinánd király birtokába került. A vármegye figyelme ismét a várak jókarba helyezésére irányult. Az 1655. évi országgyűlés Szécsény, Nógrád, Fülek mellett különös figyelemre méltatta Gyarmat állapotát, a mikor a királyt megkérte a vár épületeinek kijavítására, egyszersmind 200 lovast és 200 gyalogost szavazott meg a vár rendes őrségéül. Fülekre ugyanez az országgyűlés 300 lovast és 300 gyalogost, Bujákra 50 lovast és 150 gyalogost, Hollókőre és Somoskőre 20-20 gyalogost, Szécsényre 300 lovast és 200 gyalogost, Nógrádra 150 lovast és 200 gyalogost rendelt. Buják várának a helyreállítására pedig a solti szék közmunkáját rendelte ki. (1655:CXVI. t.-cz.)
Gyarmat várának a kapitánya gróf Esterházy Ferencz halála után (1652.) Balassa Ferencz, az alkapitánya az Erdélyből ideszakadt Párducz Lukács lett, a ki a vár mellett utazók kirablásával tette magát hirhedtté. A Balassa-család tagjai, minthogy Gyarmat ősi birtokuk volt, a vár »örökös kapitánya« czímet igényelték és Balassa Ferencz felszólalására ebbeli igényüket az 1649:CXLVII. törvényczikk is elismerte, így azután Balassa Ferencz 1652-ben valóságos főkapitány lett. Csakhogy Gyarmatnak fele részben a féktelen indulatú Balassa Imre lévén a földesura, ezen a jogon ő is befolyást követelt magának a várban. (Nagy Iván adatai.) Balassa Imre, a ki 1657 november 1-én kelt levelében már gyarmati kapitánynak írja magát, különös gondot fordított Gyarmat jókarban tartására; több levele maradt meg, a melyeket Szent-Ivány Péter liptói ispánhoz (1657-1660) intézett és a melyekben a vár javítására szükséges közmunkák kiállítását sürgeti. (Szent-Ivány Farkas cs. és kir. kamarás levéltárában Apczon.) Mindamellett a törökök gyakran betörtek a vármegye területére, még az 1659. év előtt felégették Kékkő alját, Bért, Felfalut és Agárdot, elfoglalták Buják várát is, a melyet azonban a gyarmati őrség Balassa Imre vezérlete alatt csakhamar visszafoglalt. Ebben az időtájban is sokan estek török fogságba. Ezek közé tartozott Luka Miklós, a kit Gyarmat mellett fogtak el a törökök és Váczra czipelték. Balassa Imre 1657 november 1-én menedéklevelet állított ki részére, hogy a török fogságból való kiszabadulásához szükséges harmadfélezer tallér váltságdíjat összekéregethesse. Fogságba esett Palásthy Gáspár is, a kit a szülői több török rab megvételével 1659-ben kicseréltek. A Misley Pál kiváltásához szükséges váltságdíj megszerzéséhez czéljából pedig neje, Pilinyi Albert leánya, Erzsébet, 1661-ben pilinyi birtokát Vattay Pálnak zálogba adta. Fáy György érdekében, a ki 1673-ban került török fogságba, maga Nógrád vármegye járt közbe; 1675 deczember 9-én Füleken tartott közgyűléséből átiratot intézett Gömör vármegyéhez, a melyben gyűjtésre szólítja fel a törvényhatóságot. (Nagy Iván gyűjteménye.)
Ujabb török hadjáratok.
A mikor az 1663. évben kitört a török háború, Köprili Ahmed basa nagyvezir Budáról, a hol végleg megállapította hadműveleteinek a tervét, Esztergomnak indult, majd hidat veretvén a Dunán, átszállíttatta seregét a túlsó partra.
Gróf Forgách Adám, Nógrád vármegye főispánja és érsekujvári kapitány a szomszéd vármegyék felkelt nemességével együtt augusztus 6-án Párkánynál megtámadta a törököket, de a tervezett rajtaütés nem sikerült, Forgách seregének nagyrészét a török lekaszabolta. A török augusztus 16-án érkezett Érsek újvár alá, melynek felmentésére Wesselényi Ferencz nádor felkelőhadat igyekezett összegyűjteni. Ezért augusztus 16-án sürgős leiratban felszólította Nógrád vármegyét, hogy a nemesség azonnal keljen fel és a gyalogság Szécsényben összpontosuljon, a lovasság pedig haladéktalanul Sélyére, a Vág mellé vonuljon. A nádori parancsnak azonban nem lett foganatja. Nógrád vármegye küldöttsége megjelent Sélyén, a hol bejelentette, hogy a vármegyei nemesség az ellenség közelsége miatt nem távozhatik házi tűzhelyétől.
Érsekújvár szeptember 26-án csakugyan megadta magát a törököknek. 428Érsekújvár eleste nagy rémületet keltett a közeli véghelyeken, a melyek a lehető legrosszabb karban voltak és a csekély őrségek bátorságát igen lelohasztotta. Nadányi Miklós, Nógrád várának a kapitánya, készült ugyan az ellentállásra, de a vár elhanyagolt állapota miatt védelemre gondolni sem lehetett.
A török had, a melyhez Apafi Mihály hadereje is csatlakozott, Érsekújvár bevétele után Nógrád várának ostromára indult, a melynek elfoglalása után a vidék többi vára, Drégelypalánk, Szécsény, a melyet gr. Koháry felégettetett. Hollókő, Buják és Gyarmat, ismét török kézbe került. Gyarmatot azonban a török nem tartotta meg, nem is helyezett beléje őrséget, hanem kifosztotta, feldúlta és felégette. Lakosai elszéledtek, bástyáinak a romjai omladoztak, sánczai bedőltek, a körülötte folyó Ipoly vize falainak az alapját mosta el, úgy, hogy 1688-ban az egyházi vizsgálat Gyarmat egykori helyére alig tudott ráakadni.
A várak elfoglalása után a fürge török csapatok az Ipoly egész völgyét bejárták, sőt még az erdőkben rejtőző lakosságot is összefogdosták és rablánczra fűzték. (Haditört. Közlemények 1892-93. Nagy Iván: Balassagyarmat. Nógrádi Lapok és Honti Hiradó 1894. 38. sz.) Achmed basa nagy vezér ekkor az egész Magyarországot fel akarta szólítani a meghódolásra. Eszközül Apafi Mihály erdélyi fejedelmet szemelte ki, a ki október 18-án érkezett a török táborba. Apafi október 27-én csakugyan kibocsátotta a kiáltványát, a me1yből egy példány Hont vármegyéhez is eljutott. A mikor erről Wesselényi nádor értesült, október 31-én kelt, Nógrád vármegyéhez intézett leiratában meghagyta a Gács várában székelő alispánnak, hogy a mennyiben Apafi kiáltványa Nógrád vármegyéhez is megérkeznék, ne merje közhírré tenni, hanem küldje el neki Murányba. Wesselényi nádor, ellenére az 1663. évi hadjárat kedvezőtlen kimenetelének, nem mondott le a törökök elleni küzdelem folytatásáról, sőt erélyesen hozzáfogott a felkelés szervezéséhez, a mely czélra Koháry Istvánt és Bory Mihályt rendelte ki Nógrád vármegyébe. Deczember 10-ére pedig Nógrád vármegyét Beszterczebányára hívta, hogy a hadak ellátása és elhelyezése iránt a szomszéd vármegyékkel együttesen megállapodjanak. Deczember 23-án a nádor újabb rendeletet intézett a vármegyéhez, a melyben meghagyta, hogy a szerteszét kóborló végbeli vitézeket, a kik a végváraknak török kézbe jutása következtében hajlék nélkül vannak, valamint azokat a nemeseket, a kiket a török ősi birtokaikról kiüldözött, a vármegye szólítsa fel, hogy mielőbb zászló alá álljanak, vagy valamely véghelyen szolgálatba lépjenek, mert az ilyen kóborló vitézi rendet a nádor tovább nem fogja megtűrni s a vármegyének kötelességévé teszi, hogy e felhívás után mindazokat, a kik valamely helyen állandóan nem telepedtek le, fogassa el.
Az 1664. év tavaszán már ismét megkezdődtek a hadműveletek. Wesselényi nádor márczius 24-én, Teplicze várában kelt levelében sürgette Nógrád vármegyét, hogy a személyes nemesi felkelés iránt mielőbb intézkedjék. A vármegye rendei az április 19-én Divényalján tartott közgyűlésen tárgyalták a felkelés ügyét, a mely alkalommal a nádor Bory Mihályt küldte ki, hogy a felkelésre vonatkozólag a vármegyének a szükséges utasításokat megadja. Április 24-én a nádor erélyes hangú levelet intézett a vármegyéhez, a melyben a felkelő nemes sereg kiállítását sürgeti, majd négy nap mulva a személyes nemesi felkelő sereg kiállításán kívül minden porta után három-három puskást és egy fegyverest rendelt Bajmóczra a Koháry István füleki főkapitány parancsnoksága alatt álló sereg kiegészítésére.
Időközben Des Souches tábornok, Nyitra bevétele után, a Garam felé vonult és május 16-án Zsarnóczánál fényes győzelmet aratott Kucsuk basa fölött, a ki maga is elesett. A zsarnóczai győzelem lehetővé tette Des Souches tábornoknak a támadó fellépést, mire Wesselényi nádor Beszterczebányán, május 18-án kelt rendeletével Nógrád vármegye felkelt nemességét is Zólyom vármegyébe, Bucsa faluba rendelte, a hol a felvidéki vármegyék felkelt hadait összpontosította. E hadak egyesülvén Des Souches seregével, Léva ellen nyomultak, mely június 14-én megadta magát. Des Souches Léva elfoglalása után a Vághoz húzódott, mire a török támadni kezdett és vissza akarta foglalni Lévát és Nyitrát.

Gróf Wesselényi Ferencz füleki főkapitány 1634-1644.

Gróf Koháry István füleki főkapitány 1669-1683.

Vadasi Pál füleki viczekapitány 1646.

Fülek vára 1593-ban.

Fekete László füleki alkapitány 1650-1665.

Gróf Wesselényi Ádám, füleki főkapitány 1645-1653.
Ali esztergomi basa előnyomulásának a hírére Des Souches tábornok július 14-én Galgóczról futárral sürgős levelet küldött a vármegyéhez, a melyben a rendkívüli veszedelemre való hivatkozással felkérte a vármegyét, hogy az önként jelentkező felkelőket julius 17-ére vagy 18-ára küldje Nyitrára, az ottani hadakhoz. A fenyegető veszedelemmel szemben a vármegye szinte érthetetlen közömbösséget mutatott. A felkelés szervezésével senki sem törődött, sőt Souches tábornok 431utóbbi felhívását az augusztus 2-án Gács várában tartott közgyűlésen tárgyalta a vármegye közönsége, épen két héttel a Garamszentbenedeknél kivívott győzelem után, a mikor már a felkelés ügye tárgytalanná vált.
Elégületlenség Bécs ellen.
A július 19-én vívott garamszentbenedeki csatában Koháry István, Fülek várának a főkapitánya, az elővéd hős vezére is elesett. Kívüle Nógrád vármegyéből még gróf Balassa Bálint, Kékkő várának az ura, vett részt a csatában, a kinek huszárjai sokáig üldözték a hátráló ellenséget. (Millenn. Tört. VII. 194-196. Közgyűlési jegyzőkönyvek: 1664. év. Nagy Iván gyűjteménye: Királyi nádori levelek Nógrád vármegyéhez 1663-66.) Az 1664. évi diadalmas hadjárat a szégyenteljes vasvári békével ért véget. Lipót szövetségesei megütközéssel értesültek a békéről, a mely Magyarországban nagy elkeseredést okozott. Mind a főuraknál, mind a köznemességben az a nézet jutott túlsúlyra, hogy a bécsi udvar nem is szándékozik az országot a török iga alól felszabadítani, ezért sokan, és éppen azok, a kik még rövid idővel azelőtt harczban állottak a törökökkel, most a portához közeledtek. Főleg a protestáns rendek között terjedt el az a felfogás, hogy elsősorban a törököt kell megnyerni. Az elégületlenség 1665-ben már a portának is tudomására jutott, maga a nagyvezér volt az, a ki figyelmeztette Leslie grófot a magyarok üzelmeire. A budai basa még arról is értesítette Leslie grófot, hogy Balassa Imre, Divény várának garázda ura, kész meghódolni, a fiait és várait átadni, sőt a bányavárosokat is török kézre játszani. Ez azonban aligha lehetett igaz, mert Balassa, a ki teljesen távol állott az elégületlenek mozgalmától, épen ebben az időtájban, 1665 év tavaszán, megtámadott egy török szállítmányt, a kíséret egy részét megölte s mindent zsákmányul ejtett.
Balassát mindamellett Kassára, a nádori törvényszék elé idézték, a hol 32 bűntényben vétkesnek nyilvánították és elítélték. Balassát ekkor a pozsonyi várba zárták, de fogsága nem tartott soká, mert az 1665. év végén Gremonvillével, a bécsi franczia követtel is titkos érintkezésbe léphetett, sőt meg is szökött börtönéből. Balassa ekkor hazajött és a divényi várból újra elkezdte a garázdálkodásait. Ezt azonban már megsokallták Bécsben, Lipót király Wesselényi nádort bízta meg Divény megszállásával, egyúttal 1666 január 28-án leiratot intézett Nógrád vármegyéhez, hogy a nádort feladatának teljesítésében mindenben támogassa. Wesselényi, a kinek Balassa - miután az ellene intézett támadást a nádor személyes gyűlölködésére vezette vissza - egyre-másra küldözgette a leggorombább leveleket, a legerélyesebben fogott a parancs végrehajtásához, bár tulajdonképen maga sem tudta, hogy mi bírhatta a bécsi udvart a Balassa elleni szigorú fellépésre; 1666 július elején valóságos hadjáratot indított ellene s elfoglalván Divényt, Balassát foglyul ejtette. (Millenn. Tört. VII. 219.)
A magyar főurak között támadt mozgalom szálai ekkor Gremonville bécsi franczia követ kezében összpontosultak. Főleg az ő közbejárására kezdtek az elégületlenek egymással érintkezni. A mozgalom nagyobb jelentőséget nyert gróf Wesselényi Ferencz nádor csatlakozásával. Az elégületlenek első összejövetele az 1666. év nyarán Murányban ment végbe, hova Vitenyédy István, a nagyeszű, keresett ügyvéd és Lessenyei Nagy Ferencz a vidéki nemesség több tagját is meghívta. Közbejött azonban Wesselényi nádor halála (1667. márczius 27.), mely rövid idő alatt jelentékeny fordulatot adott az eseményeknek.
Fölkelések és megtorlások.
Az 1670. év tavaszán a felvidéken kitört felkelésnek arra a hírre, hogy Zrinyi Péter a Dunántúl letette a fegyvert, csakhamar vége szakadt, a vármegyék elbocsátották a felfogadott hadakat. Zrínyi Péter lesujtó leveleinek a hatása alatt Rákóczy Ferencz még inkább sürgette a felkelőket, hogy minél számosabban jelenjenek meg a tályai értekezleten. A tályai értekezleten egybegyűltek elhatározták, hogy minden vármegye írjon fel a királyhoz és kérje, hogy az országot tartsa meg a jogaiban - egyúttal pedig az udvar kegyelmére bízták magukat. A bécsi kormány azonban nem a kiengesztelődés útját választotta; nyomban megkezdődtek az elfogások. Nádasdy Ferencz országbíró elfogása után többé senkisem érezte magát biztonságban. Futott, a ki merre látott. A tömeges elfogások és jószágelkobzások, az idegen katonaság féktelenkedései a társadalom minden rétegében elkeseredést keltettek. A vármegyék is felírtak az elfogott főurak érdekében, de Bécsben nem ismertek irgalmat. Zrinyi Péter, Frangepán Ferencz és Nádasdy Ferencz országbíró 1671 április 30-án vérpadon fejezte be az életét. A pozsonyi vérbíróság 1671-ben Balassa Imrét is elítélte makacsság czímén, de Balassának sikerült megszöknie és Erdélybe menekülnie.
432A bécsi kormány újabb felkelésektől tartván, katonaságot küldött a vármegyébe. Ezt a katonaságot a megszállott helységeknek kellett eltartaniok. Elképzelhető, milyen elkeseredést keltett a kormánynak az az intézkedése a vármegyében, a melynek a lakossága a császári hadat annyira gyűlölte, hogy 1660-ban Gyarmaton valóságos harczot indítottak a beszálló német katonaság ellen. 1671-ben teljes erővel megindult a vallásüldözés is. A többi között a nagylámi protestáns templomot is bezárták. 1674-ben Losoncztamási, Nagylám Polichno (Parlagos) és Turopolje helységek prédikátorait a pozsonyi vérbíróság elé idézték. Közülök Mazary Dániel losoncztamási prédikátort gályarabságra ítélték és gályarabként halt is meg Syracusában. A pozsonyi vértörvényszék tömérdek embert ítélt el makacsság czímén, a kik közűl sokan erdélyi rokonaikhoz menekültek, úgy hogy az 1672. év elején már ezrekre ment a bujdosók száma Erdélyben. Közöttük találjuk Balassa Imrét is, a kit azonban, bár ő volt a legelőkelőbb, a többi bujdosó szenvedélyes és megférhetetlen természete miatt, nem kedvelt, sőt azzal gyanusították, hogy titkos érintkezést folytat a némettel.
1672 nyarán a bujdosók Szuhay Mátyás, Szepesy Pál és Kende Gábor vezérlete alatt Kálló ellen vonultak. Spankau tábornok, felsőmagyarországi főkapitány, a bujdosók támadásának a hírére német seregével Kassáról Debreczen felé sietett, de attól tartván, hogy Szuhay és társai elállják a Kassára vezető utat, Debreczenből visszaindult. A bujdosók e közben Zemplén és Abaúj vármegyét is csatlakozásra bírták, bár a nemesség eddig nem szívesen támogatta őket. Szeptember 12-én már Fülek őrségét is felszólították a csatlakozásra, azonban, bár a felhívásukat több ízben ismételték, választ nem kaptak, mert a vár kapitánya, Koháry István az uralkodó rendületlen híve volt. 1672 őszén már a szomszéd Gömör vármegye is a bujdosók kezébe került. Az udvar, nagy erőlködések árán, 10.000 főnyi segítőhadat indított ellenük Cob Farkas Frigyes vezérlete alatt, melyhez a többi között gróf Balassa Bálint is csatlakozott a huszárjaival. E had Spankau tábornokkal egyesülve szétverte a bujdosókat.
A felkelés leveretése után újból megkezdődött a megtorlás munkája. Szelepcsényi György esztergomi érsek 1674 január 6-ától kezdve a hódoltsági területen lakó protestáns lelkipásztorokat és tanítókat a Pozsonyban alakított rendkívül bíróság elé idézte. A protestáns papok azonban egyrészt társaik sorsán okulva másrészt a törökök védelmében bízva, nem jelentek meg Pozsonyban. A bujdosók támadásai még mindig nem szűntek meg. 1676-ban még a pestis-járvány is súlyosbította a helyzetet. 1677-ben Teleki Mihály lett a bujdosók vezére, a kinek sikerült XIV. Lajos minisztereivel megállapodásra jutnia, a felkelés támogatása iránt. 1677-78 telén a bujdosók, franczia és lengyel segítségben bízva, erősen készülődtek a támadásra, mely annyival inkább kecsegtette sikerrel őket és a velük rokonszenvező protestáns nemességet, mert a török engedelméből Apafi Mihály erdélyi fejedelem is támogathatta a mozgalmukat. Gubasóczy János már 1678 február 11-én figyelmeztette minderre az udvart.
Thököly Imre.
Az 1678. évi hadjárat folyamán Thököly Imre lett a bujdosó kuruczok vezére, a kit 1680 január 8-án fővezérüknek kiáltottak ki.
A háború viharai és a kedvezőtlen külügyi helyzet az udvart is engedékenyebbé tette. Lipót király 1681 április 28-ára Sopronba országgyűlést hirdetett a melyre a meghívók 1681 február 28-án mentek szét. Ez az országgyűlés, a melyen Bezzegh István alispán és Gyürky Pál képviselte Nógrád vármegyét, nem járult az ellentétek kiegyenlítéséhez. Intézkedései közül az V. és a VI. törvényczikk érdekli közelebbről a vármegyét. Az előbbi Kékkő várának őrségéül 150 lovast és 200 gyalogost, Fülekre pedig 300 lovast és 200 gyalogost rendelt. Az utóbbi pedig a többi között elrendelte Divény várának a felépítését. Ezen az országgyűlésen ismét szóba került a végvárak helyreállításának az ügye. A VII. törvényczikk Kékkő helyreállítására Hont vármegye egyik járását, Fülek megerősítésére Nógrád, Liptó, Kis-Hont, Pest-Pilis vármegye közmunkáját rendelte ki, Somoskőt pedig a hozzátartozó uradalom jobbágyai és Solt megye közmunkája útján akarták megerősíteni. A XXVI. törvényczikk Koháry főkapitány közbenjárására Füleken is, minthogy véghely volt, megengedte a protestánsoknak a templomépítést. De mivel az udvar főleg a vallásügyi sérelmek orvoslásától mereven elzárkózott, a protestánsok elégületlenül távoztak az országgyűlésről.
A protestánsok elégületlenségére támaszkodva, az 1682. év nyarán, Kassa elfoglalása után, Thököly újból megindította a hadjáratot. Hadai egymásután 433foglalták el Lőcsét, Eperjest, Tokajt, Szádvárt, Ónodot, Putnokot és valóságos diadalmenetben közeledtek Fülek felé, melyet Koháry István védett. Kassa elestének a hírére Esterházy nádor, a ki jól sejtette, hogy a kurucz had ostrom alá fogja venni Füleket is, a kuruczok hatalmába még nem került vármegyékben nemesi fölkelést hirdetett, a miről Koháryt is értesítette. Koháry nem igen számított a segítségre és erélyesen készült a védelemre. A sánczárkokat kimélyítette, a váraljánál elterülő síkságot az Ipoly vizével elárasztotta és a környékbeli nemeseket a várba hívta. A védők száma mindamellett alig volt 2000. A kuruczhad augusztus 22-én érkezett Fülek alá, melyet négy nap mulva ostrom alá is vett. Az ostromló had, beleértve a török segédhadat, valamint az Apafi Mihály fejedelem és Teleki Mihály vezérlete alatt álló erdélyi hadakat, a melyek szeptember 2-án érkeztek meg a füleki táborba, mintegy 60.000 főre emelkedett. Fülek felmentése meghiúsult. Gróf Strassaldó és Kaprara nem mertek Zólyomból kimozdulni, a nádortól hirdetett felkelés pedig eredménytelen maradt. Özvegy Koháryné, a kétségbeesett anya, ekkor a saját jobbágyait és katonáit akarta Fülek felmentésére küldeni; de mint Strassaldónak írja, oda senki sem mer menni. A várbeliek helyzete mindegyre rosszabbodott. Zivataros éjjel a belövöldözött golyók annyira megrongálták az alsóvárost, hogy Koháry felgyujttatta és a belső várba vonult vissza. Ekkor Ibrahim basa, Seldius basa, Thököly és Apafi négy oldalról kezdték lövetni a várat. A 17 napig tartó ostrom alatt azonban az őrség csüggedni kezdett. Hasztalanul lelkesítette Koháry a küzdőket, a vár feladását nem akadályozhatta meg. Az őrség, a melynek protestáns része úgyis Thökölyhez szított, szeptember 10-11-én Koháry tudta nélkül az ostromlókkal alkudozásba bocsátkozott, a melynek eredményeképpen szabad elvonulás feltétele alatt a várat feladta. Koháry azonban állhatatosan vonakodott a feladási egyezséget aláírni, bár ezzel a várban levő kincseit megmenthette volna. Rendületlenül megmaradt az álláspontján és utólsónak hagyta el a várat. Thököly a török óhajtására levegőbe röpítette a füleki erődítvényeket. Ezzel a vár, a mely a török-magyar harczokban másfél századon át olyan kiváló szerepet vitt, örökre elveszítette katonai jelentőségét. Az őrség menedéklevelet kapott, de Koháry István, a ki nem írta alá az egyezséget, Thököly fogságába került. Thököly a Koháryt minden áron megnyerni törekedett, még az ostrom alatt nagy előnyöket helyezett neki kilátásba. Koháry azonban, jelezni akarván azt, hogy reá, válságos helyzete ellenére, Thököly nem számíthat, a várból történt kivonulásakor kemény szóval megtámadta őt, majd jelenlétében tüntetőleg leült Szirmay István mellé. Thökölyt ez az eljárás felbőszítette s talán meg is ölette volna, ha mások közbe nem lépnek. Thököly előbb Regéczre, majd Munkács várába vitette Koháryt, a ki három évi és három hónapi fogság után nyerte vissza szabadságát.
Ibrahim basa Fülek elfoglalása után szeptember 16-án átnyujtotta Thökölynek a szultán athnaméját. A 14 pontból álló okirat, a mely a budai megállapodásokat jogérvényes szerződés alakjába öntötte, Thököly Imrét magyar királylyá nevezte ki. Thököly azonban a hívei megnyugtatására kijelentette, hogy a királyi czímet nem fogadja el, csupán fejedelemnek és a magyarországi részek urának fogja magát nevezni. (Millenn. Tört. VII. 363.; Illésy János: Gróf Koháry István élete és munkái.) Ez elválasztotta Thökölyt a töröktől Apafi és Teleki is keserűséggel telve, eltűnt a füleki táborból és az erdély sereggel haza ment, ellenben Thököly, a kihez mindegyre többen csatlakoztak, folytatta diadalútját és az év őszén elfoglalta a bányavárosokat.
A november 19-én, Bécsben megkötött fegyverszünet értelmében Thököly Felső-Magyarországnak egészen a Garamig terjedő részét tartotta meg, ekkor tehát Nógrád vármegye is Thököly uralma alá tartozott. Ezzel új korszak vette kezdetét a vármegye történetében. A nép megszabadult a vallási üldözéstől, a szertelen katonai terhektől, a kegyetlen német zsoldosoktól; a bujdosók hazatérhettek és visszakapták a jószágaikat, a protestánsok pedig a templomaikat és az iskoláikat. Thököly igyekezett fegyelmet tartani, fékezte, a hol csak lehetett a protestánsok bosszúvágyát és iparkodott a rendet mindenütt helyreállítani. Sikerei nagy hatást keltettek a portán, a hol a háborús párt kerekedett felül és Mohamed szultán, a ki eddig békét akart, szintén a háború mellett döntött.
Az 1683. év nyarán, a mikor Kara Musztafa nagyvezér 300.000 főnyi hadával Bécs ellen indult, Magyarország a Habsburgokra nézve elveszettnek látszott. Még a hű királypárti főurak, mint a Balassák is, kénytelenek voltak Thökölyhez csatlakozni, csakhogy megtarthassák a jószágaikat.
434A császáriak győzelme.
Bécs felmentése után azonban a helyzet lényegesen megváltozott. A míg Kara Musztafa nagyvezér hada vad futásban özönlött Győr felé, addig János lengyel király és Károly lotharingiai herczeg Párkánynak tartottak, a hol október 9-én fényes győzelmet arattak a törökök felett, október 27-én pedig Esztergom vára is Károly herczeg birtokába jutott. Ezzel az ez évi hadjárat befejezést is nyert. Sobieski János lengyel király Párkánytól Nógrád vármegyébe vezette a hadait és még október havában visszafoglalták Szécsényt, a melyet az 1300 emberből álló őrség csakhamar feladott; ekkor 20 nagyobb, 50 kisebb ágyú és 100 mozsár került az ostromlók birtokába. Ugyanekkor Hollókőt is visszafoglalta a lengyel had. Esterházy Pál nádor Disznósy Ferencz alkapitány vezérlete alatt 300 horvát katonát küldött Szécsénybe, a kik a helységet felgyújtották, de ezért nem lett bántódásuk, sőt Disznósy Ferencz, a ki pedig nem tudott közöttük fegyelmet tartani, még 1684 január 25-én is a szécsényi vár alkapitánya volt. (Török magyar okmt. II. 116.)
Sobieski lengyel király Szécsény elfoglalása után a seregével Kassának és Eperjesnek tartott. Útközben azonban a hadai, különösen a lithvánok, olyan pusztítást vittek végbe, hogy a nép mindenütt ellenük fordult. A törökök vereségei következtében Thököly uralma, a dunáninneni országrészben elenyészett.
Lipót még október 1-én elrendelte, hogy a Thökölyhez pártolt urak jószágait kobozzák el. Esterházy nádor és Kollonich nagy buzgalommal fogtak a rendelet végrehajtásához, de csakhamar a józanabb felfogás kerekedett felül. Október 22-én beszüntették a jószág elkobzásokat, Pozsonyban pedig Károly herczeg elnöklésével bizottság ült egybe, mely előtt azoknak kellett letenniök a hűségesküt, a kik kénytelenségből Thökölynek meghódoltak.
Alig hogy a lengyelek elhagyták a vármegye területét, a császári had szállotta meg. Gróf Caraffa Antal tábornok a vármegyén átvonulván, a vármegyei tisztviselők közűl senkit sem talált, a kivel a katonaság eltartása és élelmezése ügyében beszélhetett volna, deczember 10-én, Gácson mérgeshangú levelet intézett a vármegye közönségéhez, melyet a vármegye deczember 15-én, Losonczon tartott közgyűlésében tárgyalt. Pedig a vármegye közönsége megtette a magáét. Épen ebben a közgyűlésben intézkedett a Schulz-féle ezrednek Losonczon való elhelyezése iránt, és az egyes járásokra kivetette a portiókat. Csak maga Pincz helység a deczember 16-án kelt nyugta szerint a Czobor Ádám-féle ezredbeli katonák számára pénzben és élelemben 450 forintot szolgáltatott ki. Caraffa tábornokot azonban mindez nem elégítette ki. Időközben Rimaszombatra vonult, ide rendelte a vármegye alispánját néhány táblabíróval együtt. Mivel az első alispán, Bezzegh István, Beszterczebányán súlyos betegen feküdt, Dobay János másodalispán ment el a vármegye képviseletében Rimaszombatra. Mivel azonban a vármegye az akkori rendkívül súlyos viszonyok között a katonai szálláspénzeket előteremteni nem tudta, Rabatta tábornok Caraffa rendeletére Dobay alispánt elfogatta s Beszterczebányára hurczoltatta. Hasonló sors érte Bulyovszky Ferencz helyettes jegyzőt, sőt talán Gyürky Pál jegyzőt is, mert ő sem volt jelen a következő évi január 3-án, Gácson tartott közgyűlésen.
A tisztviselők nélkül maradt vármegye 1684 január 3-án, Gácson tartotta közgyűlését, a melyen Gyürky István elnökölt. Mivel a szegény néptől nem lehetett semmit sem behajtani, Ebeczky Menyhért özvegyétől, Klobusiczky Katától a vármegye 1000 forintot vett kölcsön, a császári katonaság szálláspénzének fedezésére; erről a vármegye a fogságban sínylődő Dobay János másodalispánt is értesítette. A közgyűlés határozata következtében Dobay alispán Beszterczebányán, a vármegye nevében szerződést kötött, a melynek értelmében a vármegye Schulz ezredének január 24-én 2000, február 24-én ismét 2000 forint lefizetésére kötelezte magát. Ezen kívül még a Gács várában állomásozó hatvan dragonyosnak 105 forint 10 denárt, a Divényben elszállásolt horvát katonáknak 68 forintot, a Schulz-ezred egy részének, a mely Zólyomban volt, 539 forintot fizetett a vármegye. Sohier Szervácz, a Schulz-féle ezred őrnagya Gácson, január 24-én, február 16-án és február 26-án kiállított három rendbeli nyugtája szerint összesen 6444 forintot, Strosz János, az ezred zászlótartója pedig márczius és április hónapban kelt nyugtái szerint 1407 forintot vett fel a vármegyétől készpénzben. Ugyane számadás szerint a Kiri-féle ezredbeli horvát katonaság részére Piczigolics György 406 forintot, Kessery András hadnagy pedig két ízben 135 forint 60 krt és 13 forint 60 krt, Kristóflies István tizedes 67 forint 60 krt, Ztipanich 435Ferencz futár 67 forint 60 krt vett át. Mindennek ellenére, a mikor a fogságából időközben kiszabadult Dobay János alispán 1684 május 1-én Sohier Szervácz őrnagy, császári hadi biztossal a Nógrád, Heves és Kis-Hont vármegyére téli szállás és élelmezés czímén hét hónapra (1683 november, 1684 május) kivetett adóról elszámolt, a számadások szerint a kivetett 41.164 forint 40 krajczárból Kis-Hont 6058 forintot, Nógrád és Heves vármegye 16.181 forint 18 krajczárt fizetett, vagyis még 19.025 forint 22 krajczárral maradtak hátralékban.
Felmentő hadjárat.
Az 1684. évben a császári hadak folytatták az előző évben megkezdett támadásaikat a törökök ellen. Károly herczeg Visegrád bevétele után (junius 18.) a Duna balpartjára szállíttatta át a seregét és Verőczén megpihenvén, onnan Vácz felé vonult, a mely június 27-én a császáriak birtokába került.
Az 1685. évi hadjárat folyamán Esztergom felmentése (augusztus 16.) után Károly herczeg megszállotta Nógrád várát, a melyet a török had már előzőleg kiűrített. Ezután Károly herczeg Nagymarosra vonult, a hol a török részéről békét ajánlottak fel neki, de ő a békeköveteket a bécsi udvarhoz utasította.
Az 1684-1685. évi hadjáratokban a vármegye felkelt nemessége is résztvett, a melynek a tisztikara a következőleg alakult meg. Kapitányok: Dobay János és Baratnaky Ferencz. Zászlótartók: Juhász István és Korponai János, alzászlótartók: Darvas Mihály és Bene Ferencz. Őrmester: Bene András.
Az 1685. évi hadjárat befejezése után az egész Czobor Ádám-féle ezred téli szálláson volt a vármegyében, a hol ezenkívül még egy csapat császári lovas is volt Engel kapitány parancsnoksága alatt. Pedig a vármegye népét ekkor már a véginség fenyegette. Fülek elfoglalásakor a vármegye nagy része elpusztult, egy része pedig még 1685-ben is török iga alatt nyögött. Buják környéke szintén elpusztult, a várnak két izben történt ostromlása alkalmával; a Hatvanhoz közel eső vidék is sokat szenvedett a folytonos táborozások miatt. A vármegye még 1684-ben követeket küldött báró Abele Kristóf főhadi-élelmezési biztoshoz, hogy a vármegyét a téli beszállásolásoktól mentse fel, a kérelem azonban nem talált meghallgatásra, mindössze annyi történt, hogy a császári hadak helyett egy magyar ezredet rendeltek téli szállásra a vármegyébe, de ez is csak annyiba került és olyan sok kárt okozott, mint akár a császári hadak.
Buda visszavétele.
A mikor 1686 május havában hosszas tanácskozás után Buda ostromát elhatározták, a keresztény sereg a párkányi táborban gyűlt egybe s onnan Miksa Emánuel bajor választó június 12-én indult el a Duna balpartján Vácz felé, majd Pest elfoglalása után a Margitszigeten hidat veretett. Buda visszafoglalásában résztvett Forgách Ádám főispán, a saját költségén felállított csapata élén, továbbá Nógrád vármegye felkelt nemessége, Hont vármegye nemességével együtt, gróf Koháry Farkas, Hont vármegye főispánjának a vezérlete alatt. Ott volt Fülek várának a volt kapitánya, gróf Koháry István ís, a kit a vár elfoglalása után Lotharingiai Károly herczeg a vár parancsnokának nevezett ki. Buda visszafoglalása után a török hódoltság véget ért Nógrád vármegyében is. Az 1687. év folyamán a borsod-hevesi várcsoport visszafoglalására indult meg a küzdelem; deczember 17-én Eger vára is meghódolt.
Katonai terhek.
A vármegye népe azonban nem örülhetett zavartalanul a kivívott győzelemnek. Bármily dicsőséges volt Buda visszafoglalása, a négy évi háború rettenetes inséget hozott az egész országra. A hosszú török háború a kincstárra mérhetetlen terhet rótt, a melyet újabb és újabb, szinte elviselhetetlen adókkal igyekezett fedezni. A nyomasztó adóteher és az idegen katonaság féktelen kicsapongásai mindegyre fokozták az elégületlenséget. A végbeli katonák elbocsátásával ismét újabb zavarok támadtak és növelték a dologtalanok és a munkanélküliek számát. A vármegyét túlterhelte az idegen katonaság eltartása. Különösen sokat szenvedett Balassagyarmat városa, melyet a földesurai, gróf Koháry István és János, majd Szunyogh Ferenczné, 1690-ben telepítettek be újra, nagyrészt Árva, Liptó, Turócz és Zólyom vármegyéből, valamint Sziléziából. A Daun-ezred ellátása annyira sokba került, hogy a vármegye Balassagyarmat városának 1701-ben az évi adóból 100 forintot elengedett.
1700-1701 telén, a mikor a Savoyai, a Heister, az Ebergényi, a Herberstein és a Lichtenstein-féle ezredek tanyáztak a vármegye területén, szinte napirenden voltak az összeütközések a katonaság és a jobbágyok között. A kormány még 1698-ban elrendelte a tömegek lefegyverezését, a mi a jobbágy helységekben még ebben az évben meg is történt, de a szélnek eresztett végbeli vitézekkel, 436a szegénylegényekkel, a kik a Cserhát rengetegeiben találtak biztos búvóhelyet, már nem boldogult a vármegye. Így azután a fegyveres szegénylegény, ha a vásárokon, a kocsmákban vagy az úton összekerült a katonákkal, rendesen beléjük kötött és gyakran elpáholta az idegen zsoldosokat. Ilyen összeütközések nem ritkán halálos kimenetelűek voltak. Savoyai Jenő herczeg 1701 január 25-én a vármegyéhez intézett levelében a saját ezredéből való négy dragonyos meggyilkolása miatt vizsgálatot kért a vármegyétől.
Az idegen ezredeket lassanként elhelyezték a vármegye területéről és a helyükbe magyar ezredeket tettek. Ezek közűl azonban az Ebergényi-ezredet, a melyből tömegesen szökdöstek, sőt a legénysége egy ízben lázadásba tört ki, Pestre rendelték. Gróf Kollonich Adám ezrede kis ideig Bujákon és környékén állomásozott. Ennek az ezrednek a tisztikara is magyar volt: gróf Esterházy Antal alezredes, Lehóczky Márton őrnagy, Dessewffy István, Nagy Gergely, Vida István, gróf Esterházy Ferencz, Bésán kapitányok, Vilkey István zászlótartó, Rakonczay Samu tábori káplán. A vármegye közönsége szívesen látta ugyan a Kollonich-ezredet, az eltartása azonban sok nehézségbe ütközött, ezért a vármegye 1701-ben gróf Breuner Miksa főhadibiztoshoz folyamodott, hogy tekintettel a súlyos terhekre, melyek miatt már közel 700 lakos hagyta el a vármegye területét, a Kollonich-ezred két századát máshova szállásoltassa.
A spanyol háború.
1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, ennek következtében a császári hadak nagy részét a Rajna vidékére és Felső-Olaszországba vezényelték. Ekkor Nógrád várából is kivonult a katonai őrség és levegőbe röpítette a várnak még ép részeit, hogy fenntartása ne okozzon gondot a főhaditanácsnak. 1702-ben a főhaditanács Eger várának a lerontását is elrendelvén, a várban levő ágyúknak Budára szállítása végett Nógrád vármegyének 250 szekeret kellett kiállítania. Alig mentek el az ágyúk Egerből, Pfeffershofen János Nándor tábornok április 28-án Egerből újabb levelet intézett a vármegyéhez, a melyben szemrehányásokkal illeti a tisztikart a közmunka kiállítása körül tanusított késedelmes eljárásáért. Azt hitte - úgy írja, - hogy Nógrád vármegye serényebb a császár dolgában Heves és Borsod vármegyénél, de csalódott. Ezért katonai executióval fenyegeti a vármegyét, ha május 1-ére 400 munkást és hat szekeret ki nem állít Eger várának a lerombolására, melyen már egy hét óta dolgoznak. A vármegye azonban aligha tett e rendeletnek eleget, mert Pfeffershofen május 30-án, Budán kelt levelében újból megsürgette. A vármegye azonban csak többszöri sürgetés után küldte ki a munkásokat, még pedig az első ízben 192-t, másodízben 150-et; az utóbbiakat még deczemberben is ott tartották. A vármegye panaszaira Pfeffershofen tábornok deczember 3-án, Budán kelt levelében megígérte, hogy mihelyt Egerbe érkezik, hazaereszti a vármegye embereit. (Közgyűlési jegyzők. 1701-1702.) A spanyol örökösödési háborúban a meglevő ezredek elégteleneknek bizonyulván, a főhaditanács 1702 október 8-án nyolcz huszár- és négy gyalogezred felállítását határozta el. Ezzel azután megkezdődött az erőszakos katonafogdosás, a melyet a legkíméletlenebb módon hajtottak végre. A főhaditanács újonnan felállított gyalogezredek közűl báró Andrássy Pál hajdúezredét részben Nógrád vármegye területéről szándékozván kiegészíteni, a budai alhadbiztosság már 1703 január 13-án elrendelte a hajdúk összeírását. De ez nem ment simán, mert katonáskodni ekkor senkinek sem volt kedve, különösen, a mikor megtudták, hogy a hajdúkat felfegyverezésük és felruházásuk után a Rajnához fogják vezényelni. Az összeírás mégis megtörtént, és az összeírt hajdúkat Budára szállították. Mielőtt azonban felfegyverezték őket, jórészt megszöktek. A budai alhadbiztosság márczius 6-án kelt levelében kérte a vármegyét, hogy a megszökött hajdúkat mielőbb fogdostassa össze, de mivel a vármegye e tekintetben nem nagy buzgalmat fejtett ki, Lipót király Nigrelli ezredest rendelte ki a csavargó és foglalkozásnélküli emberek összefogdosására s besorozására. Nigrelli a feladata teljesítése közben nem igen válogatott az eszközökben. Neki mindenki csavargó, vagy dologtalan volt, a ki a kezeügyébe esett. Kíméletlen fellépése következtében a vármegyei jobbágyság fegyverforgató része, hogy a besorozást elkerülje, csakhamar elbujdosott; a rengetegek és egyéb búvóhelyek benépesültek, szaporítva a társadalomnak elkeseredett, mindenre kész elemeit. Ezalatt a vármegy e tisztviselőinek az országra kivetett négy millió forintból Nógrád vármegyére eső rész beszedésén kellett fáradozniok. Ez az adóbeszedés épen olyan kevés eredménynyel biztatott, mint a katonafogdosás és csak növelte a pórnép elkeseredését.
437I. Rákóczi Ferencz.
Ilyen hangulat volt a vármegyében, a mikor 1703 június 14-én II. Rákóczi Ferencz Lengyelországból a magyar határra érkezett, a hol Esze Tamás vezérlete alatt mintegy ezer ember várta. Rákóczi bejövetelének a hírére a budai alhadbiztosság, lázas sietséggel küldözgette a rendeleteit a vármegyéhez. A többi között július 7-én a Nehem-féle ezred számára a vármegyétől 15 nap alatt 5000 forintot kért. Rákóczi hadainak előnyomulása következtében Budán elsősorban Szolnok megerősítését határozták el. A budai alhadbiztosság előbb július 19-én, négyezer gerendát, majd augusztus 1-én ismét 7500 gerendát kért a vármegyétől. Ezeket Nógrádnak Turára kellett volna szállítania, a honnan azután Pest megye, a jászok és a kunok továbbították volna Szolnokra. A veszedelem növekedésével a budai alhadbiztosság rendeleteinek a hangja egyre szelídebb lett, már nem parancsolt és követelt, hanem kért, sőt még figyelmébe ajánlotta a vármegyének, hogy előfogatokat csak a hadbiztosság tudtával rendeljen ki és tekintettel a nép ingerültségére, mindennemű visszaélést szüntessen meg.
Rákóczi zászlóbontásának a híre július hó vége felé érkezett Nógrádba. Csakhamar fegyverre kelt a nemesség jó része és Gács várában gyülekezve, várta a fejleményeket. A napról-napra érkező, egymásnak ellentmondó hírek érthető nyugtalanságot keltettek mindenfelé, némelyek már komoly ellentállásra gondoltak, abban a hiszemben, hogy újabb pórlázadással lesz dolguk. Ebben a hiedelemben a Bécsből terjesztett hírek is megerősítették a vármegyei nemességet. A bécsi kormány a felkelése végett először nemzeti hadsereget kezdett szervezni, majd az engedékenység terére lépett. Augusztus 7-én kelt leiratában tudatta a vármegyével, hogy a király a négy millió adót elengedi, az augusztus 13-án kelt újabb királyi leirat hűségre inti a vármegyéket, szeptember havában pedig elrendelték az általános felkelést; a nógrádi nemesség lóraültetésével Bottyán János huszárezredest, a későbbi leghíresebb kurucz dandárnokot, bízták meg, de úgy látszik, mindezek az intézkedések megkéstek. Rákóczi napról-napra gyarapodó hada feltartóztathatatlanul közelgett Szolnok felé, melyet Szőcs János, Borbély Balázs és Váradi János deák szeptember 21-én bevettek; ezzel a mozgalom a dunáninneni vármegyékbe csapott át. A vármegyéből mintegy 320 nemesi felkelő már több hete táborozott Gácson, a nélkül hogy akár kuruczczal, akár labanczczal dolga lett volna. Végre október elején egy délután Tugár felől hatalmas porfelhő jelezte Ocskay László hadainak a közelgését, a melyek betörvén Losoncz városába, körülszáguldották a vidéket. Eldördült Gácson az első ágyúlövés Ocskay közeledtére, a ki erre odább állott és a bányavárosok felé vonult, de itt váratlan ellentállásra bukkant. Schlick Lipót tábornagy 5200 főnyi hadával és a hozzá csatlakozott éjszaknyugati vármegyék felkelt nemességével Ocskay hadát október 31-én szétvervén, Lévát is hatalmába kerítette. Ezalatt Bercsényi Miklós október 31-én bevette Eger várát, majd innen Szepes vármegyébe Lőcsére vonult.
Bercsényi még az egri táborból a felkeléshez való csatlakozásra szólította fel a vármegyét és egyúttal hadai számára élelmet kért. E felhívást a november 8-án Losonczon tartott közgyűlésében tárgyalta a vármegye közönsége. Rákóczi ama felhívására, hogy a nemesség keljen fel és Ebeczky Imre hadaihoz csatlakozzék, a vármegye mentegetődzött, különösen a tisztviselők otthon maradását tartotta szükségesnek, miután egy részük már úgy is táborban volt. És csakugyan, a vármegyei nemesség egy része be sem várva Rákóczi felhívását, Gyürky Ádám vezérlete alatt útrakelt, hogy Ocskay hadaihoz csatlakozzék. Bercsényi Miklós november 10-ike táján érkezett Losonczra s ott magához vonván Ocskay László, Ebeczky Imre és Réthey Ferencz csapatait, majd november 12-én egyesülvén Károlyi Sándor hadaival, a bányavárosok oltalmára indult. Mialatt Bercsényi Losonczon tartózkodott, Gács várának az őrsége is megadta magát. A kuruczok a vár összes lőszereit magukkal vitték; legjobban az ágyúknak örültek, mert a hadjárat kezdetén ebben szűkölködtek leginkább. Ugyanekkor került a kezükbe Somoskő vára is, a melynek a várnagyát, Sümegi Bene Istvánt elfogták és Kassára hurczolták, az őrség pedig megadta magát. Ekkorra már az egész vármegye a kuruczokhoz csatlakozott. A vármegye Ráday Pál főjegyzőt és Kajaly Pált küldte Rákóczihoz a tokaji táborba, a kik a deczember 24-én Losonczon tartott közgyűlésre érkeztek vissza, melyen Kajaly Pál előterjesztette, hogy Rákóczi a népfelkelés elrendelését kívánja és pedig két járást Eger vára, egyet Murány és egyet Csábrág ostromára. A megye elrendelte, hogy a 438losonczi járás népfelkelői Murányhoz, a szécsényi és a füleki járásbeliek Egerhez, a kékkői járás népfelkelői pedig Csábrághoz menjenek. Rákóczi újabb rendelete következtében azonban a karácsony napján tartott közgyűlés a losonczi járás népfelkelőit is Eger alá küldte. E három járás népe deczember 29-én gyűlt egybe, mindegyik 50 népfelkelőt állított ki egy-egy parasztkapitány vezetése alatt, egész csapat vezére pedig Tolvay Ferencz kapitány lett.
Az 1705. évi január 17-én tartott tisztulító közgyűlésen a kijelölést Jánoky Zsigmond megbízott útján Rákóczi gyakorolta, a ki Török Andrást, Ráday Gáspárt, Mocsáry Balázst, Kajaly Pált, Fejér Feja Jánost és Pelargus Györgyöt jelölte alispánoknak. A vármegye Török Andrást első, Fejér Jánost második alispánná választotta. A tisztikarban nagyobb változás nem történt, csupán a fejedelem udvarában állandóan tartózkodó Ráday Pál helyébe főjegyzőül az eddigi ügyészt, Kántor Istvánt választották meg. Ráday Pálon kívül, a ki Rákóczinak a titkára lett, a vármegyei családok sarjai közül még számosan vittek vezérszerepet, így Gyürky Ádám, a fejedelem udvari lovas karabélyosainak az ezredese, a ki 1704 márczius 10-én Eger ostromakor esett el, Gyürky Pál tábornok, Szandai Sréter János tűzérségi felügyelő és Szalontay János főszolgabíró, a ki udvari biztos lett. A nemesi felkelés, a melyet eredetileg Rákóczi ellen szólítottak hadba, 1705 január 22-én Szécsényben újból szervezték. Ez alkalommal Török András alispánt, a felkelt nemes sereg kapitányává választották, de elfoglaltságára való tekintettel Litassy Györgyöt helyettes kapitánynyá tették. Hadnagy: Labancz Mihály, zászlótartók: Dovaly Gáspár és Balás János, őrmesterek: Repeczky Sámuel, Dubraviczky Péter, futárok: Szalay András és Bene István, szekerészmester: Ladányi Sámuel. A felkelt nemesség, noha Rákóczi még január 21-én a táborba rendelte, február közepére sem állott ki a teljes 200 főnyi számban. Török András első alispán szintén a táborba szállott a felkelőkkel; távolléte alatt az alispáni teendőkkel Feja János másodalispánt bízták meg. Mivel több akadály miatt a nemesség teljes számban nem állhatott ki, a vármegye a személyes felkelés helyett zsoldosok kiállításának az engedélyezését kérte Rákóczitól. Rákóczi a kérelemnek helyt adott, de a felajánlott 200 zsoldos helyett 80-80 emberből álló három századnak, vagyis a tiszteken kívül összesen 240 fegyveresnek a kiállítását követelte. A vármegye 1705 márczius 20-án tartott közgyűlésében tárgyalta Rákóczi rendeletét és a felfogandó zsoldoshad egyenruházatának a beszerzésével Bende János szolga bírót bízta meg. E zsoldos hadakat Esterházy Dániel dandárába osztották be. A zsoldosokra sürgős szükség is volt, mert a nemesség nem jól érezte magát a táborban és tömegesen szökött meg. A szökevények közé tartozott Vattay János is, a kit a közgyűlés 100 forint pénzbírságra ítélt. Rákóczi parancsára az április 15-én tartott közgyűlés már erélyesebb rendszabályokat léptetett életbe a szökevények ellen. Összefogdosásukkal a szolgabírákat bízta meg és meghagyta nekik, hogy őket Szécsénybe és Losonczra kísérjék, onnan a táborba szállítsák, az ellenszegülőket pedig Gács várába vigyék és ott börtönözzék be. Hasonló rendszabályokat léptetett életbe a vármegye a Soltról és az újvári várból megszökött gyalogosok ellen is, minderről pedig értesítette Bercsényit.
Az év elején a vármegye tót lakóssága is mozgolódni kezdett. A tótok nem tudni, mi okból a nemesek és a vármegyei tisztviselők ellen fordultak. Bácsmegyey György vezérlete alatt ötven lovasból álló csapat ment ellenük, a mely szétverte őket. Lázongásuk azonban csak rövid ideig tartott. Bercsényi május havában tót nyelvű kiáltványt osztott szét közöttük, mire azután tömegesen tódultak Ocskay zászlója alá.
A bécsi kormány első sorban adóleengedéssel és a katonai végrehajtás beszüntetésével akarta a nemzeti mozgalmat elnyomni. Rákóczi és Bercsényi fejére nagy összegeket tűztek ki, de utóbb belátták, hogy ilyen rendszabályokkal nem lehet békét teremteni, azért Széchenyi Pál kalocsai érseket, Viza János czímzetes püspököt és Okolicsányi Pált alkudozással bízták meg. A békebiztosok 1704 augusztus és szeptember havában Gyöngyösön már másodízben tanácskoztak Rákóczival. A tanácskozások azonban nem vezettek eredményre, sőt gróf Heister Sigbert támadása, a ki az alkudozások idejére kötött fegyverszünetet durván megsértette, csak növelte az elkeseredést a kuruczok táborában.

Balassagyarmat a XVII. században.

A szécsényi török torony.

Balassa Ferencz gyarmati főkapitány (1644.)

Koháry István szécsényi főkapitány (1664.)

Nógrád vára a XVII. században.

Gács vára.
A gyöngyösi értekezlet után, szeptember 7-én, Rákóczi parancsot adott elszéledt hadainak az összegyűjtésére, a mi megtörténvén, Gyöngyösről Szécsénybe, 441majd innen Léva felé akart vonulni, hogy a Vág mellett táborozó Bercsényi erejét növelje. Miután az udvartól kiküldött békebiztosok visszaindultak Bécsbe, Rákóczi, Széchenyi kalocsai érsekkel együtt Szécsénybe, majd onnan az Ipoly völgyében Ipolyság felé vette az útját, a hova szeptember 20-ika táján érkezett meg. Itt fogadta Szirmay Istvánt, a kit I. Lipót király szeptember 13-án küldött el hozzá Bécsből. Szirmaynak sikerült azután rávennie Rákóczit, hogy a meghatalmazottjait elküldje a Selmeczbányán tartandó értekezletre. A fejedelem szeptember végén Ipolyság mellett hagyván a seregét, csekély kísérettel Vihnye fürdőre ment, a hol a selmeczi értekezlet szétoszlásáig tartózkodott.
A fegyverszünet lejárta (október 31.) és a selmeczi értekezlet eredménytelen szétoszlása után ismét megkezdődtek az ellenségeskedések. A nagyszombati harcz után Rákóczi egyideig Kistapolcsányban tartotta főhadiszállását, majd onnan febr. 13-án Verebélyre ment, a hol 1705 febr. 18-án haditanácsot tartott. Onnan Felsőszemeréden, Inámon, Csalomián, Kazáron és Pétervásáron át Egerbe vonult.
A békealkudozások az 1705. év elején Széchenyi Pál kalocsai érsek közbenjárására, a ki ebben az időtájban Gácson is tartózkodott, ismét megkezdődtek, a mit Rákóczi Egerben, április 25-én kelt levelével a vármegyének is tudomására hozott. Közben azonban erélyesen készült a további küzdelemre.
Bercsényi még május havában 126 nádori porta után 504 hajdú kiállítását követelte. A vármegye a május 9-én tartott közgyűlésben tárgyalta Bercsényi levelét és kimondotta, hogy készséggel teljesíti a rendeletet, csupán a tisztek fizetésének az elengedését kéri. A vármegye ebben az évben még két század zsoldos lovasságot is állított fel, a melynek tisztikarát a június 10-én tartott közgyűlésen a következőleg alakította meg: Géczy Ferencz és Kis Péter hadnagyok, Dovaly Gáspár, Balás János alhadnagyok, Bodonyi János, Szabó István zászlótartók. A nagyarányú véráldozaton kívül a vármegye jelentékeny költséggel is járult a kurucz sereg eltartásához. 1704 április havától 1704 november 16-ig Egerbe, Soltra, Kecskemétre, Ordasra és Losonczra kurucz csapatok számára 1768 és fél kiló lisztet, 6245 kenyeret, 624 vágómarhát, 4024 kiló abrakot, 1704 november havától 1705 április haváig pedig 5684 és egy negyed pozsonyi mérő lisztet, 7029 és fél pozsonyi mérő zabot és 1790 és fél portió húst szolgáltatott ki. E mellett még tömérdek fuvarozás nehezedett a vármegyei jobbágyságra. A szállításoknak a fővonala az Ipoly völgyén vonult végig, a mely útirány Losoncznál Zólyom és Rimaszombat felé ágazott szét. Kiinduló- és fuvarcserélő-állomásként szerepelt Balassagyarmat, Szécsény, Losoncz Gács és Heves vármegye felé Galgaguta. Tábori kemenczék is épültek az eleséggel mindig telt szécsényi és gyarmati magtárak mellé. A seregen kívül még a menekülőknek is szállást adott a vármegye.
A mikor a kuruczok kivonultak a Dunántúlról, a felkeléshez hű dunántúli nemesség odahagyván lakóhelyeit, Heves és Külső-Szolnok vármegyébe húzódott. Rákóczi azonban július 1-én kelt levelével a menekülők számára Losoncz vidékét jelölte ki. (Emlékfüzet a szécsényi Rákóczi-ünnepélyről. - Vármegyei levéltár, fasc. 47. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1703-1705. - Nagy Iván gyűjteménye.)
Az 1705. év nyarán Rákóczi a hadaival ismét keresztülvonult a vármegyén. Egerből kiindulva, július 9-én Vácznál ütött tábort, a hol a seregét három részre osztva, úgy intézkedett, hogy a gyalogság a Duna völgyén felfelé, a lovasság a börzsönyi hegyeken át, a társzekerek pedig Tompáig szintén a hegyek között haladjanak Léva felé. Rákóczi a lovassággal maradt. Verőcze és Nagymaros között elhagyva a Dunát, a Nagypatak völgyén felfelé Szokolya alá került és onnan Bény felé vette az útját. (Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenez, I. 417.).
Lipót királynak május 5-én történt elhalálozásával és I. József trónraléptével a békésebb irány kerekedett felül a bécsi udvarban. Az év nyarán József király is belenyugodott a két tengeri hatalom: Anglia és Hollandia közvetítésébe, melyet Rákóczi is örömmel fogadott.
Szécsényi gyülése.
Rákóczi, hogy az eddig törvényesen nem szervezett kormányzatának alkotmányos jogalapot szerezzen és ekképen az ország megbízottjaként szerepelhessen, a kiegyezési tárgyalásokon, 1705 szeptember 1-ére Rákos mezejére egybehívta a rendeket. Nógrád vármegye már intézkedett is, hogy a nemesség augusztus 30-án Szécsényben összegyülekezvén, innen egyenesen Rákosra induljon, a mikor újabb leirat érkezett Nyitráról, a mely szerint a gyűlést nem Rákoson, hanem Szécsényben tartják meg, a hova Rákóczi a pudmericzi csata után a vármegyei hadak egy részét előre küldte. Rákóczi a pudmericzi csata után egy ideig Érsekújváron pihent, 442majd Bercsényi és Széchenyi Pál, kalocsai érsek kíséretében Nagyod, Visk és Tompa helységeken át szeptember 6-án Balassagyarmatra, onnan másnap Szécsénybe érkezett, a hol a Ferencz-rendiek kolostorában szállott meg. (Márki Sándor i. m. I. 387. Szécsényi Ferencz-rendiek évkönyvei.) Ekkorra már a rendek is egybegyűltek a szécsényi mezőn, még pedig, - miután minden nemes embert személyesen hívtak meg - óriási számban. Együtt volt hat püspök, 36 főúr, 25 vármegye nemessége s majdnem valamennyi város polgárságának a képviselője. Ott voltak az udvar magyar békebiztosai is, Széchenyi Pál kalocsai érsek, Viza János czimzetes püspök, Szirmay István és Okolicsányi Pál, ott voltak továbbá az erdélyi rendek és Thököly Imre követei is.
Csécsi János, zemplénvármegyei követ, sárospataki tanár, a helyszínén készült egykorú rajzában hű képét adja a szécsényi országgyűlési tábor elhelyezésének. E szerint a két fősátor, az ország sátora és a fejedelem sátora, a szécsényi vár ligete alatt elterülő mezőség közepe táján állott, az élével Pöstény felé irányítva, a karabélyos lovas testőrségből, a palotásokból és a hajdúkból képezett kettős hadvonal között. A két fősátortól keletre, a hadvonalon kívül állottak gróf Forgách Simon, gróf Esterházy Antal tábornokok, Szatmár, Ugocsa, Szepes, Ung, Zemplén, Bihar, Kraszna, Torna és Bereg vármegye sátrai, egészen a dolányi határig. A déli oldalon, kezdve a Káprás erdőtől, kissé az Ipoly felé kanyarodva, majd közvetetlenül a várhegy alatt végigvonulva, helyezték el Túrócz, Heves, Nógrád, Nagy-Hont, Kis-Hont, Pozsony és Nyitra vármegye, továbbá gróf Esterházy Dániel és gróf Csáky István tábornokok sátrait. Bars, Zólyom, Borsod, Gömör vármegye, valamint Andrássy sátra a tábor délnyugati oldalát környezte. A fősátrak éjszaki oldalának a közelében a fejedelem udvari emberei, tisztviselői, majd gróf Bercsényi Miklós fővezér és udvari népe, továbbá Árva, Sáros és Abaúj vármegye küldöttei, a nyugati oldalon pedig a tanácsnokok, a fejedelem biztosai, a konyhák és a podgyászkészlet nyertek külön-külön elhelyezést. A tizenkét árbóczos ország-sátra egykor Bethlen Gábor tulajdona volt. Két évvel később Ónodnál, a sajókörömi mezőn tartott országgyűlésen a felzúdúlt rendek ebben a sátorban vagdalták össze Okolicsányit és Rakovszkyt. A katonasággal együtt több ezerre ment a sátortábor lakóinak a száma, a kiknek az élelmezésére Nógrád vármegye hetenként ötezer kenyeret és egyszer s mindenkorra 1000 kiló zabot és 200 darab vágómarhát tartozott szolgáltatni. (Nagy Mihály alispán czikke az Emlékfüzetben.) A gyűlést Rákóczi szeptember 12-én az Isten segítségül hívása után az ország sátrában azzal a nyilatkozattal nyitotta meg, hogy csak az ország egyik főuraként van jelen és a rendek szabadon határozhatnak. Rákóczit a rendek nevében Thelekessy István egri püspök üdvözölte, mire megkezdődött a tanácskozás.
E munka kerete nem engedi meg, hogy a szécsényi gyűléssel részletesen foglalkozzunk, csupán a főbb események előadására szorítkozunk. Szeptember 16-án a rendek a gyűlést Bercsényi indítványára »a szövetkezett magyarok karai és rendei közönséges konventjének« nevezték, egyúttal egy 18 tagból álló bizottságot küldtek ki az új szervezet kidolgozására. A bizottság haladéktalanul megkezdvén a tanácskozásait, szeptember 18-án előterjesztést tett a rendeknek az iránt, hogy Rákóczit »a haza szabadságáért összeszövetkezett magyarok vezérlő fejedelmének« nevezzék, a mit az egybegyűltek elfogadván, legott hűséget esküdtek a fejedelemnek, a ki mellé egy 24 tagú tanácsot választottak, kizárólag a közgazdasági ügyek ellátására pedig egy kisebb tanácsot szerveztek. Szeptember 20-án Thelekessy egri püspök misét mondott az ország sátorában és Rákóczi fejedelem letette az esküt a püspök kezébe, végül Ráday Pál felolvasta a szövetség oklevelét,0 a melyet a fejedelemmel együtt mindannyian aláírtak. A következő napok heves vallási vitákban teltek el. Szeptember 25-én Pethes András püspök előterjesztette a szervező-bizottság javaslatát a senatus megalakítása tárgyában. A béketárgyalásokra Bercsényi elnöklete alatt hattagú bizottságot választottak. A fejedelem 443október 2-án szentesítette a meghozott törvényczikkeket, a melyek a szövetség megalakításával, a vezérlő fejedelemség, a senatus és a közgazdasági tanács felállításával végre-valahára szervezetet adtak a fegyverben álló hazának és teljes felségjogot a vezérlő fejedelemnek. Másnap a templommá átalakított ország-sátrában hálaadó istenitiszteletet tartottak, a mely után a rendek haza, vagy a táborba siettek.
Az országgyűlés ideje alatt Nógrád vármegye is több ízben gyűlésezett. Említésre érdemes, hogy a vármegye az országgyűlés határozata ellenére nem jelölhetett ki a három bevett vallásfelekezetből három érdemes férfiút a fejedelem oldalán működő választmányokba leendő kinevezésre, mert azok - úgy mond a határozat - mindnyájan a fejedelem és a haza szolgálatában állanak. Intézkedett a vármegye az iránt is, hogy a szövetségi eskümintát minden főpap, főúr és nemes kétszer tizenöt nap leforgása alatt aláírta.
Méltó büntetésben részesült az országgyűlés tartama alatt Brémer József német származású ezredes, a ki nemrég pártolt át a magyarokhoz, de az érzelme, mint a legtöbb idegen tiszté, a régi maradt és az imsódi csatában árulóvá lett. Szept. 23-án reggel 8 órakor a szécsényi mezőn a táboron kívül agyonlőtték.
Az országgyűlés utáni események.
Az országgyűlés végeztével a fejedelem csapatai 8-án útnak indultak; kevés napra reá Rákóczi is követte őket a karabélyos testőrségével. Elindulása előtt a szécsényi Ferencz-rendiek házfőnökének 300 forintot, titkárja pedig 81 forintot adományozott. (Nagy Mihály alispán czikke i. h. Millen. Tört. VII. 614. - Márki Sándor i. m. I. 437-449.) A szövetségi eskümintát az 1706. év elejére a vármegyében levő összes főurak és nemesek aláírván, az 1706 január 28-iki közgyűlés Kántor István jegyzőt küldte a fejedelemhez az aláírásokat bemutatni.
Ebben az évben a vármegye 504 portalis gyalogost volt köteles kiállítani: ennek mielőbbi foganatosítására a február 18-án tartott közgyűlés minden járásba két-két megbizottat küldött ki. Ugyanebben az évben járván le a tisztviselők megbízása, a fejedelem gróf Forgách Simont nevezte ki a tisztújításra biztosul. Forgách azonban a nyugati határszéleken lévén elfoglalva, a vármegye május 6-án kelt levelében felterjesztést intézett a fejedelemhez, hogy a tisztújításra Forgách helyett más biztost rendeljen ki. Május közepén gróf Esterházy Antal tábornok vonult a Torna melletti táborból Szécsény alá. A megye nem szívesen fogadta a kurucz hadat, mert az utóbbi időben nagyon sok teher nehezedett reá, futárt küldött tehát Érsekújvárba, Török András és Ráday Pál közbejárását kérve, hogy a hadsereg ne maradjon meg a vármegyében. Június 3-án végre megtartották a tisztújítást is. Forgách Simon, a ki most sem jelenhetett meg, maga helyett Ziska Ferenczet küldte ki biztosul. A közgyűlés Darvas Ferenczet választotta alispánná, a kit a vármegye ennek következtében visszahívott a fejedelem udvarából, a hol a szabadságharcz kitörése óta szolgált.
Az 1706. év ismét a béketárgyalásokkal telt el. Rákóczi, miután április 13-án a Bercsényivel kötött előleges fegyverszünetet jóváhagyta, április 22-én Egerből megindult Kistapolcsányba. Április 22-én Ballán töltötte az éjszakát, másnap Szécsényben volt, a honnan a békealkudozások ügyében Bercsényinek részletes utasítást küldött. Kistapolcsányba április 25-én érkezett meg.
A béketárgyalások meghiúsulásáról a fejedelem Nógrád vármegyének is értesítést küldött, a melyet az augusztus 21-én Losonczon tartott közgyűlésen hirdettek ki. Ezután a vármegye ismét fegyverkezett. Szeptember 6-11-én Sáp pusztán (Heves vármegyében) közgyűlést tartott, a melyen a vármegyei hadak is megjelentek. A vármegye a közgyűlésről sürgősen értesítette Bercsényit, várván a további parancsait.
A hosszu háború alatt azonban csüggedés vett erőt a vármegyei nemességen, Találkoztak egyesek, a kik a felkelésben való részvételből menekülni igyekeztek, sőt olyanok is akadtak, a kik ellenszegültek a vármegye rendeleteinek. Darvas alispán az október 8-án Losonczon tartott közgyűlésen panaszkodott, hogy a vármegyei nemesség egy része őt szidalmazza, mintha ő lenne a felkelés okozója. A vármegye azonban erélyesen lépett fel a lázongókkal és ellenszegülőkkel szemben. Már azokat is, a kik a Csécsén tartott hadi szemlén nem jelentek meg, súlyos pénzbírsággal sújtotta. Az október 18-án tartott közgyűlésen pedig Bánszky Mátyás gácsfalvi, Bancsik Gáspár gergelyfalvi lakosokat és Solcz Pált, a kik a népet izgatták, egyenként 300 botütésre ítélte. Hasonló sorban részesült Kardik István is, a ki a szabadságharczot szükségtelennek nyilvánította.
444Rákóczit október 7-én ismét Szécsényben találjuk; az itt kelt leiratában részletesen tájékoztatta a vármegye közönségét az utóbbi hónapok hadi eseményeiről; november 5-én a fejedelem a vármegyei katonaságot hazaeresztette, de miután az ellenség a Tiszától Buda felé húzódott, a felkelt nemességet csakhamar ismét Hatvanba rendelte. A november 16-án Kesziben tartott közgyűlésen már jelenti az alispán, hogy az előző napokban Sóshartyánban tartott hadiszemlén megjelentek Básthy László kapitány vezetése alatt Hatvanba vonúltak. November 10-én Rákóczi is megindult a hadaival Gyöngyösről és Ecseden át Lőrinczibe vonult, a hol egy ideig táborozott. Innen november 20-án a Zagyva völgyén felfelé Pásztón, Füleken és Rimaszombaton át Rozsnyóra vonult, a hova 26-án érkezett meg. (Márki Sándor I. 572. - Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1706. év.)
Miután időközben az ellenség más irányba vonult, Rákóczi a vármegyei hadakat hazabocsátotta. A mily örömmel és vígsággal tértek haza a felkelő hadak, épen olyan súlyos gondot okozott a tisztikarnak a téli szállásra iderendelt rendes csapatok elhelyezése és élelmezése. Deczember elején már négy ezred, vagyis összesen 20 század állomásozott a vármegye területén. Ezenkívül még a karabélyos ezredből öt századot rendeltek Nógrádba téli szállásra. A vármegye nem tudván ennyi katonát eltartani, Kántor Istvánt és Korponay Jánost küldte a fejedelemhez azzal a kéréssel, hogy a beszállásolt katonaságot a katonai magtárakból élelmezzék. A kiküldöttek deczember végén tértek vissza Rozsnyóról azzal az eredménynyel, hogy a fejedelem a füleki és losonczi járásokból egy-egy karabélyos századot a kishonti kerületbe helyezett át.
Az 1706. év folyamán a postavonalak szervezése körül is újabb intézkedések történtek, a melyekre a fejedelem különös gondot fordított. Még 1705-ben újjászervezte a tábori postát. 1706 márczius 1-én állította fel Losoncz és Beszterczebánya között a postavonalat. A kuruczvilágban ezenkívül még két postavonal vonult végig a vármegye területén, az egyik Rimaszombattól Losonczon és Vadkerten át Ipolyságra, a másik Ipolyságról Acsáig és onnan Eger felé.
Az 1707. év tavaszán a vármegyében tartózkodó katonaság is elhagyta téli szállását, így végre megszabadúlt a vármegye a katonák és a tisztek garázdálkodásaitól, a melyek miatt minden közgyűlésen panaszok hangzottak fel.
Az április 29-én tartott közgyűlésen felolvasták a fejedelem levelét, a melyben a vármegyét a május 16-án Ónodon tartandó országgyűlésre meghívta. A vármegye elhatározta, hogy mind a vármegyében lakó főrangúak, mind a nemesség Füleken gyülekezzék és onnan a vármegye zászlója alatt induljanak Ónodra. Egyúttal a közgyűlés Pelargus Jánost és Bulyovszky Istvánt előre küldte, hogy a vármegye nemességének az érkezését a fejedelemnek bejelentsék. Az ónodi országgyűlésen a vármegyei nemességből Török István, Kajaly Pál, Gyürky Pál, Darvas Ferencz alispán és Kántor István jegyző vett részt, a kik az abrenuntiatiót is aláírták. A vármegye nemessége ónodon több izben tanácskozott. Június 3-án tartott tanácskozásában elhatározta, hogy a rézpénz dolgában külön előterjesztést tesz az országgyűlésnek. Ugyanekkor az alispán bemutatta gróf Forgách Simonné levelét, a melyben a vármegye közbenjárását kéri a fogságban sínylődő férje kiszabadítása érdekében.
Az ónodi gyűlés ellensúlyozására I. József király 1708 február 29-ére Pozsonyba hívta egybe a rendeket. Erre az országgyűlésre a kuruczok is meghívást kaptak. Rákóczi és a hívei a trónfosztás után nem mehettek el az országgyűlésre, a ki azonban mégis el akart menni, annak Rákóczi készséggel adott útlevelet. Február 18-án kelt levelével küldte el József király meghívóját a vármegyének, a mely azt a márczius 5-én tartott közgyűlésében tárgyalta. Az elnök felhívta a közgyűlésen megjelenteket, nyilatkozzanak, hogy részt akarnak-e venni a pozsonyi országgyűlésen. Miután senki sem jelentkezett, erről a vármegye Rákóczit értesítette és egyúttal elhatározta, hogy Rákóczi levelét járásonként közhírré téteti. Nógrádnak nem is volt képviselete a pozsonyi országgyűlésen, a melyet különben a rendek bizalmatlanul fogadtak; még azok sem mertek elmenni, a kik a mozgalom alatt mérsékeltebb magatartást tanusítottak.
Kurucz hadmíveletek.
A pozsonyi országgyűlés már a vége felé járt, a mikor a kuruczok megkezdték a hadműveleteket a császáriak ellen. E hírre a rendek sietve befejezték a tárgyalásokat és a pestis kitörésének az ürügye alatt június 24-én elhagyták Pozsonyt.
Rákóczi június 15-én Egerből l0.000 emberrel megindulván, Atkáron és Ecséden át Lőrinczibe vonult, a hol június 18-án a hadai felett szemlét tartott. 445Másnap a tábora közepén, a fejedelmi sátorban fogadta Mazeppa Zaporogi kozák hetmann kapitányát, a ki a moldvai Kimpolung és a máramarosi Borsa közötti posták felállítását kérte a fejedelemtől.
Rákóczi e napon Bercsényivel is hosszasan tanácskozott. Június 20-án a kurucz sereg megkezdte a továbbvonulást, a melyet a fejedelem is végignézett, majd a lovasság egy részével Dengelegre (Egyházasdengeleg) vonult, a hol ismét hosszasan tanácskozott Bercsényivel. A rossz utak miatt a hadak csak lassan haladtak előre Galgakövesdnek, a hol ismét tábort ütöttek. Rákóczi az eddigi tapasztalatokon okulva, három irányba küldte a hadait, ő maga pedig Bercsényivel és Vay Ádámmal Vadkertre ment előre, hogy a tábor helyét megválaszsza. Mihelyt a sereg Vadkertre érkezett, a fejedelem a tábori őrség felállítását azonnal megvizsgálta. Június 23-án itt keltezte a levelét Mazeppához, Golovkin Alexienics Fedor orosz miniszterhez és Nedeczkyhez, a ki ekkor Oroszországban volt. Június 22-én a vágmenti hadakhoz előre küldte Bercsényit, a kinek a tudósításaira várakozva, négy napot töltött Vadkerten. Bercsényi híradása nem volt megnyugtató. Június 25-én a kurucz had megkezdte a továbbvonulást Drégelypalánkra, a hova Rákóczi, kedvetlenül bár, követte a seregét és ott vette Bercsényi értesítését Heister hadainak a mozdulatairól. Bercsényi Vágújhely ostromát sürgetvén, a fejedelem előbb Vihnyefürdőre, majd onnan Vágújhely vidékére vonult a hadaival. (Márki S. i. m. II. 572.) A szerencsétlen kimenetelű trencséni csata után (1708. augusztus 3.) Rákóczi, a ki a lovának az elesése következtében a homlokán súlyosan megsebesült, előbb Nyitraszerdahelyre, majd Kistapolcsányba ment, innen pedig, miután Heister lovassága már a nyomában járt, augusztus 5-én Báton át Szemerédre, 6-án Balassagyarmaton át Szécsénybe érkezett. Itt várta be a szétszórt hadait, itt értesült Bottyán János futáraitól, hogy Heister Kistapolcsány alól Bécs felé fordult vissza.
Rákóczi augusztus 7-én Szécsényben kelt levelében értesítette a vármegyét a trencséni vereségről, a seregének az elszéledéséről, egyben személyes nemesi felkelést rendelt el. Leiratait a vármegye az augusztus 8-án, Losonczon tartott tisztújító közgyűlésében tárgyalta A vármegye közönségének a lelki nagysága és áldozatkészsége a súlyos megpróbáltatás e napjaiban tündöklött a legfényesebben. A közgyűlés elrendelvén a személyes felkelést, a hadiszemlét augusztus 14-ére Szklabonyába (Kürtabony) tűzte ki, a honnan azután a felkelt nemesség Palástra ment volna át, hogy ott Andrássy György tábornok hadaihoz csatlakozzék. Augusztus 10-én Bercsényi hada Ipolyságnál táborozott, a fejedelem pedig az udvari népével, a nemes ifjakkal és a melléje rendelt karabélyos gránátos hadakkal Homokterenyén és Bocson át Egerbe vonult, a hová augusztus 11-én érkezett meg. (Márki Sándor II. 604. l.) Az augusztus 15-én Szklabonyán tartott hadi szemle alkalmával a vármegyei felkelt nemesség tisztikara a következőleg alakult meg: Korponay János kapitány, Bene György hadnagy, Dovaly Gáspár zászlótartó, Dubraviczky Péter szállásmester, Repeczky Sámuel őrmester. Bercsényi rendeletére a felkelt nemesség négy nap múlva táborba szállott, a népfelkelést pedig Csikány István parasztkapitány vezérlete alatt a Vácz felől közelgő ellenség szemmeltartására rendelték ki. Ugyancsak Bercsényi rendeletére sürgősen megerősítették Gács várát, melynek Litassy György lett a parancsnoka.
Szeptemberben már Pest megye egy részét a budai császári hadak elfoglalták, mire a kuruczokhoz szító lakosok Nógrád vármegyében kerestek oltalmat; elhelyezésükről a vármegye az október 6-án tartott közgyűlésében intézkedett. Időközben gróf Pálffy János, Ebergényi és Löffelholz tábornokok hadai egészen a Garamig terjedő területet megszállván, Bercsényi serege Hontból Nógrád vármegye területére húzódott. Bercsényi szeptember 1-én még Visken, szeptember 12-20-án Szakállosnál, október 12-én Tergenyén, 17-én Balassagyarmaton táborozott, innen Losonczra vonult.
Rákóczi november 22-ére Tállyára gyűlést hirdetvén, erre a vármegyét is meghívta, mely a Füleken tartott közgyűléséből küldte ki a követeit, a kiküldöttek családtagjait pedig Füleken szállásolták el, mert itt inkább voltak biztonságban. A császári hadak sikerei ellenére a békére megvolt a hajlandóság az udvarnál is. Tolnay Gábor ítélőmester, a kit Rákóczi a rabságból kiszabadítván, Bécsbe küldött a fegyverszünet megkötése ügyében, József királynál is tisztelgett, a ki azt kívánta Rákóczitól, hogy az alkudozások megkezdésére írásbeli felhatalmazást küldjön. Bercsényi november 11-én Losonczon találkozott Tolnay Gáborral és ott 446megbeszélvén vele a béketárgyalások dolgát, Sárospatakra küldte Rákóczihoz. A sárospataki gyűlés azután a békepontozatokkal deczember 8-án Bécsbe küldte Tolvayt. (Márki S. i. m. II. 637-644.)
A béketárgyalások következtében az 1709. év folyamán nevezetesebb hadi esemény nem történt a vármegye területén. Az év elején a Csajághy István dandárnok alá tartozó ezredek elhagyván a vármegyét, a helyükbe Bottyán János somogyi ezredét szállásolták be, majd Károlyi Sándor hadai vonultak át a vármegye területén. A szűkös esztendő ellenére Nógrádban elég jó volt a termés, úgy hogy a katonaság ellátása nagyobb megerőltetés nélkül ment végbe. Ebben az évben a vármegye 876 hajdút állított ki, csupán azt kérte Csajághy dandárnoktól, hogy a Divénynél összevont portális hajdúkat ereszsze haza, hogy a vármegye munkáskéz nélkül ne maradjon. (Közgy. jegyzők. 1709.) 1710-ben az udvar reá akarta mérni a mozgalomra a végső csapást. E végből ismét a vérengző Heister Sigbert tábornagyot nevezte ki fővezérré, a kinek a haditanács azt tűzte ki feladatául, hogy együttműködve az erdélyi hadakkal, a Felvidéket kerítse hatalmába. Rákóczi is mielőbb fel akarta venni a küzdelmet a császári hadakkal, a melyek őt két tűz közé szándékoztak szorítani, ezért 1710 január havában megkezdte az előnyomulást és kemény téli időben, január 18-án Heves vármegyében Ecséden egyesült Károlyi hadtestével és gyalogságával, onnan 20-án átvonult Kállóra, a hol 21-én, mielőtt tovább vonultak volna, buzdító beszédet intézett hadaihoz. Ezután a gyalogságot középre, a lovasságot pedig a szárnyakra rendelve, megkezdte az előnyomulást s éjjelre Berczelen túl az erdőben szállt táborba.
A romhányi csata.
Január 22-én kora reggel a fejedelem és Károlyi Sándor az előző napi csatarendben folytatták az előnyomulást Romhány felé, hova délután egy óratájt érkeztek meg. Mialatt a kurucz hadak a mélyvízű Lókos hídján átvonultak, megpillantották a Vadkerttől délre egy erdőben tanyázó császáriakat. Rákóczi, noha katonái még valamennyien át sem keltek a folyón, csatarendbe állította hadait. Középütt a svédek, jobbról a tiszántúli hajdúk álltak, balról a lengyelek, a tartalékban pedig Sennyei és Dragul csapatai. Báró Sickingen cs. altábornagy nem akart időt engedni a teljes kifejlődésre, ezért mintegy 12.000 főnyi hadát szintén csatarendbe állította s 1500 lovassal a jobb szárnyon levő gyalogságot fenyegette. A fejedelem kisérletet tett, hogy a támadókat bekerítse, mivel azonban hadvonala hosszabb volt Sickingenénél, a lengyelek között torlódás keletkezett, minek következtében Bagossy László hajdúinak egy részét a mocsárba szorították, mindamellett a kuruczok a rácz labanczokat visszaverték s közülök sokat levágtak. Mikor a császári cheveaux-legeresek a középre rontottak, a svédek és a magyar lovasok jó rendben fogadták a támadást s közűlök ezernél többet levágtak. Az ellenség a Lókoson át akart menekülni, de sokan a mocsarakba estek, vagy megtizedelte őket a kurucz tartalék gyilkos tűze. E pillanatban a kuruczoké volt a diadal, a győzelem teljessége az ellenség üldözésétől függött. A svédek azonban helyükön maradtak s nem vetették magukat a császáriak jobb szárnyára. Ezt azután gróf Croix császári tábornok ügyesen kihasználta, ezer dragonyossal a kurucz karabélyosokra rohant s ezzel megmentette Sickingent s alkalmat adott a megbomlott csatarend helyreállítására. A tiszántúli hajdúk ezalatt a társzekereket kezdték zsákmányolni, de ekkor egy császári kapitány 12 emberrel egy csalitban oly irtózatos dobolást és trombitálást kezdett, hogy a zsákmányolók azt hivén, hogy Vadkert felől a császáriak segítsége érkezik, nagy rendetlenségben átfutottak a túlsó partra. Ez azután a lengyel hadakat is zavarba hozta. Rákóczi a Lókos hídján állva, személyesen akarta a rendet helyreállítani, de Károlyi Sándor nem engedte, nehogy a trencséni veszedelem ismétlődjék. Rákóczi az átvonult hadakat nem állította fel a patak jobb partján, hanem hátrálót veretett s Gutához (Galgaguta) vonult vissza. A kuruczok közül Babocsay Ferencz dandárnok, Becse András, Pásztói Horváth István és Andreánszky Zsigmond alezredesek, 350 közvitézzel elestek. A császáriak veszteségét másfélezer halottra és sebesültre teszik. Rendkívül sokat szenvedett a Savoyai Jenő, Althan, és a La Tour, valamint a Taxis ezred. A császáriak Vadkert felé húzódtak vissza. A csatateret mindkét fél elhagyta, de mind a kettő győztesnek tartotta magát. Mindamellett a romhányi csata után a kuruczok többé nem nyomultak Nógrád vármegye területére. Rákóczi még január 22-én Galgagutáról a Galga völgyén át Pest vármegyébe vezette hadait s Mácsán, valamint a környező falvakban szállásolta el. Február elején már a Tápió és a Zagyva közelében táborozott a kurucz had. (Márki Sándor: 447II. Rákóczi Ferencz III. 78-85.) Ez az esemény a vármegyét kiszolgáltatta a császári hadaknak; a kuruczvilág véget ért Nógrádban. A nemzeti küzdelemhez hű, megalkuvást nem ismerő férfiaknak menekülniök kellett, úgyszólván az egész vármegyei tisztikar elhagyta a helyét és hónapokig tartott, a míg a császári hadak vezérétől kinevezett tisztviselők átvették az ügyek vezetését.
A kurucz világ vége.
1710 november 5-én, hosszú szünet után, együtt találjuk a vármegye rendeit Hollókőn, Bossányi Ferencz kinevezett alispán elnöklete alatt. A közgyűlés főtárgya volt őrgróf Cusani Jakab tábornok hadainak az ellátása, mely czélra 18554 dica után egy forintot vetettek ki. A deczember 9-én Divényben tartott közgyűlés, a melyen Feja János II. alispán elnökölt, arra szorítkozott, hogy örömét fejezze ki Eger várának a császáriaktól történt elfoglalása felett és a császári tábornokok kívánságainak a hadélelmezés ügyében eleget tegyen.
Az 1710. évben a pestisjárvány a vármegyében is óriási mértékben pusztított; Bossányi Ferencz kinevezett alispán is áldozatául esett; egész helységek, így Endrefalva, Iliny, Maskova (Maskófalva), Miksi kihaltak.
Az 1711 január 13-án Alsósztregován tartott közgyűlésen, felsőbb utasításra, összeírták a vármegye nemességét, négy csoportban, a szerint, hogy a szabadságharczban minő magatartást tanúsítottak. Az első csoportba azokat sorozták, a kik Rákóczihoz szítván, elhagyták a vármegye területét. A második csoportba azokat, a kik a háború folyamán, akár sebeik következtében, akár természetes halállal kiszenvedtek. A harmadik csoportba azokat, a kik még az 1709. év június havában megnyílt országgyűlésnek Rákóczit és Bercsényit proscribáló határozata előtt tértek a király pártjára, ezek közé tartozott Feja János és Bossányi Ferencz. Végül a negyedik csoportba azokat, a kik otthon, maradtak s nem vettek részt a nemzeti küzdelemben, vagy pedig a proscribálás után tettek hűségesküt.
1711 január 13-án még távol voltak, tehát Rákóczi tántoríthatatlan híveiként szerepeltek a következők: Török András, Ráday Gáspár, Ráday Pál, Darvas János, Bulyovszky Dániel, Gyürky Ferencz, Kántor István, Koromszay István, Pelargus Gábor, Pelargus György, Nagy János, Dobay László, Litassy György, Litassy Pál, Somogyi Péter, Dovaly Gáspár, Bulyovszky László, Bulyovszky Imre, Kandó Zsigmond, Pápay Kristóf, Niczky Pál, Paksy Mihály, Feja András, Géczy Zsigmond és neje Bezzegh Anna, a ki az első férjétől, Mocsáry Györgytől származott gyermekeit is magával vitte, Batta András, Groczky István, Kis János, Ebeczky Sámuel, Berthóthy Zsigmond, Vajda András, Géczy László, Géczy Sándor, Ficsor Pál, Batta Adám, Szombathy András, Balás János, Kozáry Mihály, Kopcsányi Bálint, Sámboki István, Bene András, Bene György, Jeszenszky Ferencz, Jeszenszky István, Paczolay István, Szilassy György, Kókay Márton, Farkasdy Pál, Disznósy György, Disznósy János és Szigyártó István.
A szabadságharczban elestek vagy a hadjárat közben meghaltak: Darvas, Ferencz, Gyürky Ádám, Szilassy András, Koromszay János, id. Litassy György, Kanizsay Sándor, Bende János, Király András, ifjú Király Mátyás, Bulyovszky Ferencz, ifjú Balogh Mihály, Földváry László, Pápay István, Tolvay Ferencz, Szalatnyay András, Nagy-Vilkey István, Kajaly Pál, Batta Zsigmond, Battik László, Boldogházi Kiss András, Füleki Nagy András, Voxith Horváth László, Mocsáry Ferencz, Dúl Mihály, Bukovinszky András, Török György, Bobor Mihály, Bobor Tamás, Bika Mátyás.
Nógrád vármegye méltó büszkeséggel tekinthet vissza a nemzeti küzdelemre. A miként Nagy Mihály alispán az 1905-ben tartott szécsényi emlék-ünnepen önérzetesen kijelentette, Rákóczi szabadságharczának egyik legkitartóbb oszlopa Nógrád vármegye volt. »Tekintsünk - úgymond - a vármegye czímerére: egy talpig vasbaöltözött vitéz jobb kezében kivont kardot tart, balkeze az ország czímerével ékített pajzsot fogja. Világos az értelme, ennél szebben egy vármegye czímere sem beszél. A haza, a magyar alkotmány védelmére fegyverrel kezében áll készen mindenkor a pánczélos vitéz: a vármegye. Így találta készen Nógrádot Rákóczi zászlóbontása két évszázad előtt, így találja készen minden oly támadás a jövőben, a mely évezredes alkotmányunk fennállását veszélyeztetni meri«.
4482. A VÁRMEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ÉS A TÖRÖK HÓDOLTSÁG.
A köznemesség szervezkedése.
A Mátyás király halálát követő korszakban a királyi hatalom sülyedésével a központi kormányzat is elveszítette a tekintélyét és a befolyását. II. Ulászló és II. Lajos gyenge kormányai a növekvő pénzügyi zavar és a pártküzdelmek közepett nem tudtak a rendeleteiknek érvényt szerezni. A magára hagyott köznemesség, szemben az udvarhoz szító főurakkal, mindegyre jobban érezte a tömörülés szükségét, hogy sikerrel vehesse fel a küzdelmet az udvari párttal szemben. A milyen mértékben gyengült a központi hatalom és sülyedt a korona tekintélye, olyan mértéhben növekedett a köznemesség befolyása az államügyekben és az országos érdekű kérdésekben. A köznemesség az udvari párttal szemben első sorban megyénként szervezkedett. A megyékben csakhamar túlsúlyra jutván, az országgyűlésen is hatalomra és befolyásra tett szert.
Nógrádban, a hol a köznemesség bálványozott Vezére, Werbőczy István is birtokos volt, ez a szervezkedés már évtizedekkel a mohácsi vész előtt megkezdődött és mindegyre nagyobb arányokat öltött, a mint a nemzeti párthoz szitó egyes vármegyei nagybirtokosok, így a Szapolyaiak, a Ráskayak, Szobi Mihály stb. is a köznemességhez csatlakoztak.
Vármegyei önkormányzat.
A mikor a mohácsi vészszel az államegység rombadőlt, a nemzet képviselőjeként a vármegyék szerint szervezkedett nemesség lépett előtérbe. És a mikor a kettős királyválasztással a központi kormányzat és belső igazgatás is elveszítette az egységét, a helyét a vármegyei önkormányzat foglalta el.
A mikor a nemzet nagy többsége Szapolyai Jánost magyar királylyá választotta, Nógrád vármegye is hozzá csatlakozott és haláláig híven kitartott mellette. János király 1526-ban Ráskay Gáspárt nevezte ki főispánná, a kinek a halála után Ráskay Balázs lett az utódja. De mind a Ráskayak, mind a János királytól, utóbb Nógrád vármegye főispánjává kinevezett Werbőczy István, János király főkanczellárja, másfelé lévén elfoglalva, a közigazgatás és igazságszolgáltatás az alispánok: Szügyi Orbonás György és Poltári Soós Tamás feladata volt.
János király halála, majd Buda eleste után Nógrád vármegye is meghódolt Ferdinándnak és az 1542 február 23-án tartott beszterczebányai gyűlésen képviseltette magát. Ferdinánd azonban már jóval azelőtt kiterjesztette a jogait Nógrád vármegyére. 1536 augusztus 1-én kinevezte Országh Lászlót Heves és Nógrád vármegye főispánjává, ez a kinevezés azonban aligha jutott érvényre, mert 1538-ban Werbőczy István volt a vármegye főispánja. Nógrád vármegye tényleg 1541-ben került Ferdinánd uralma alá. Ettől az évtől kezdve adózott neki és szerepelt a pozsonyi kamara számadásaiban. Ekkor Ráskay István volt a vármegye főispánja, a ki 1542-ben is viselte e méltóságot. Őt követte Losonczy István országos főkapitány, Temesvár kapitánya (1543-1552.), majd Guthi Országh Kristóf országbíró, a kit 1552 deczember 23-án neveztek ki a vármegye főispánjává, azután Gyarmati Balassa András, Károly főherczeg főudvarmestere, majd 1592-től Ghimesi gróf Forgách Zsigmond, Sáros és Szabolcs vármegye főispánja, a ki 1606 julius 15-én országbíró lett és a ki 1618. május 15-én nádorrá történt megválasztása után 1621 június 20-án bekövetkezett haláláig inkább csak névleg viselte a főispáni méltóságot.
Az alispán és tisztikar.
Az alispán a mohácsi vésztől kezdve mindinkább a vármegye közönségének képviselőjeként lép előtérbe. A középkorban egyszerű hivatalnoka a főispánnak, a XVI. század közepe óta bővül a hatásköre, melyet az országgyűlések és a vármegyei helyhatósági szabályrendeletek állapítottak meg. Attól kezdve, hogy a vármegye Ferdinánd uralma alá került, egészen 1597-ig, vagyis addig, a mikor a közgyűlési jegyzőkönyvek kezdődnek, a vármegyei önkormányzatról és közigazgatásról nagyon hiányos adataink vannak. 1545-ben Dályói Borsay Miklós volt az alispán, őt követte Pilinyi Bálint, a ki 1548-ban Egerben harczolt, majd 1550-ben Libertsey Péter, 1557-ben Madách György, 1577-1584-ig Poltári Soós János, 1526-ban Berényi Boldizsár, 1591-93-ban Poltári Soós János, 1593-96-ig Osztroluczky Menyhért. A XV. és XVI. században rendszerint két alispánja volt a vármegyének, 1545-től 1635-ig már csak egy.
A mohácsi vész után első ízben 1557-ben találkozunk a vármegyei jegyző nevével. Ekkor Berényi András vezette a jegyzőkönyveket. 1596-ban pedig Lépes István, a ki egyúttal Győr vármegye jegyzője volt.

Esterházy Pál, nógrádi főkapitány 1627-37.

Buják vára a XVIII. század elején.

Miskey István, nógrádi főkapitány 1639-1649.

Nadányi Miklós, nógrádi főkapitány 1654-1663.
A XVI. században a szolgabírák száma négy volt. A táblabírák száma változott. 451Az 1599-ben Gács várában tartott közgyűlésen 12 esküdtet választottak, 1617 június 21-én hat esküdt szerepel, az 1635 július 9-én tartott közgyűlésen szintén 6-ot választottak.
Főispánok

Gróf Forgách Ádám.

Gróf Forgách Zsigmond.

Gróf Forgách II. Ádám.

Gróf Batthyány József György.
Közgyűlések.
A vármegyei közgyűléseket Nógrád várának 1544-ben török kézbe jutásáig Gyarmaton tartották. A török hódoltság alatt a helyhatósági viszonyok is megváltoztak. A nemesség a még meg nem hódított területre húzódott s az önkormányzati ügyek elintézésére olyan helyeken gyűlt egybe, a hol az ellenséges támadásoktól biztonságban érezhette magát. Eleinte Gyarmaton, majd Füleken, Szécsényben és Hollókőn tartották a közgyűléseket. 1554 szeptember 4-én Fülek vára is elesvén, a vármegye lakosságának színe-java biztosabb helyre, Zólyomba és Beszterczebányára igyekezett menekülni. Hogy 1554-től 1593-ig hol tartotta a vármegye a gyűléseit, erre nézve nincsenek határozott adataink. 1576-77-ig még Kékkő, Divény és Somoskő magyar kézben volt, lehet tehát, hogy e helyek valamelyikén gyűltek össze a vármegye rendei, bár Somoskő sem lehetett valami alkalmas hely, mert a vár akkori ura, Guthi Országh Kristóf főispán is biztosabbnak tartotta Nyitra vármegyében, Csejthén tartani a lakását. Az 1593. évi szerencsés hadjárat következtében Fülek és a szomszédos várak is visszakerülvén a magyarok birtokába, Fülek vára volt nemcsak Nógrád, de Heves és Pest vármegye közgyűléseinek is a színhelye, kevés kivétellel, 1663-ig. (Nagy Iván czikke.)
Czímer és pecsét.
Az 1550:LXII. t.-cz. ama rendeletének, hogy minden vármegyének saját czímeres pecsétje legyen, a vármegye 1551-ben tett eleget. A fennmaradt pecsétlenyomatok szerint a vármegye legrégibb czímere a következő volt: kerek talpú pajzsban egyenes kardot tartó, pánczélos, sisakos vitéz. A pajzson ötágú, leveles korona. A pajzsbeli vitéz lába mellett az 1551. évszám. A másik pecsétnyomó 1655-ben készült. Ezen az a bővített czímer van, a melyet a vármegye akkori főispánja, gróf Forgách Adám, Lipót koronázása alkalmával eszközölt ki III. Ferdinánd királytól. A czímeres levél alkalmasint Fülek várának Thökölytől történt elfoglalása alkalmával semmisült meg. Az 1655. évi czímer a következő: csücskös talpú pajzsban jobbra néző pánczélos, sisakos, magyar vitéz, a jobbjában kivont ezüst kardot tart, a baljával pedig Magyarország czímeres, tojásdad alakú pajzsára támaszkodik. A főpajzson leveles korona nyugszik. Utóbb a vármegye czímere a következőleg alakult: ezüst pajzsban, zöld alapon, jobbra néző pánczélos vitéz, a jobbjában kivont ezüst kardot tart, a baljával Magyarország czímeres, tojásdad alakú pajzsára támaszkodik. A főpajzson aranyleveles korona nyugszik. (Radványi Ferencz: Collectanea ad historiam Comitatus de Nógrád. Kézirat a magyar Nemzeti Muzeum könyvtárában.)
Adóösszeírások.
A mikor Nógrád vármegye Ferdinánd uralma alá került, a pozsonyi kamara rögtön hozzáfogott a vármegyében levő jobbágytelkek összeírásához, hogy ennek alapján az adót kivethesse. A legrégibb adóösszeírások az 1494. és 1495. évből maradtak ránk. 1494-ben 5026, 1495-ben 4911 jobbágytelket - portát - írtak össze. Az 1541. évtől kezdve az adóösszeírások két csoportban vannak meg az Országos Levéltárban, még pedig az 1542., 1544., 1545., 1548., 1567., 1637. és 1638. évből és az 1542., 1549., 1552., 1564., 1566., 1567., 1569., 1570., 1572., 1574., 1575., 1576., 1578., 1583., 1584., 1593., 1596., 1598., 1600., 1603., 1608., 1609., 1610., 1614., 1619., 1622., 1626., 1647. évből. A XVII. század elejétől kezdve részletes adatokat találunk az adózási viszonyokról a közgyűlési jegyzőkönyvekben is. Az utólsó az 1696. évi terjedelmes összeírás. Ezek az összeírások kiválóan becsesek, mert részletes adatokat nyujtanak a vármegye teherviselési képességéről, valamint ama kor gazdasági és társadalmi viszonyairól, egyszersmind elénk tárják azt a rettenetes pusztulást, a melyet a török háborúk előidéztek, világot vetnek a török hódoltság alatt a területi viszonyokra, sőt minthogy a közgyűlési jegyzőkönyvek csak 1597-től vannak meg, az 1541-1597. évek közigazgatási viszonyaira vonatkozólag szinte egyedüli forrásul szolgálnak. Az első összeírás 1541-ben történt. Ebben az évben 2326½ portát írtak össze, minden portára egy forintot vetettek ki, mindamellett a tiszta bevétel csak 140 forint volt, mert a vármegye adójából Ráskay István és Balassa Menyhért 2000 forintot visszatartott a budai táborban levő katonáik fizetésére. Az országgyűlés az adót egy évre szavazta meg, tehát a mely évben a király nem hívott össze országgyűlést, adót sem kapott. Épen ezért rendszerint az adónak az országgyűlés részéről történt megszavazása után új adóösszeírást tartottak. Ferdinánd okulva az 1541. évben történteken, 1546 június 16-án Regensburgból szigorú rendeletet intézett 452Balassa Menyhérthez, hogy Nógrád vármegye adóját ne merészelje felvenni, hanem Balázs deák kezéhez szolgáltassa. (Nagy Iván adatai.) 1546-ban a vármegye újra adózott; az 1545. évi összeírás alapján. Ekkor 1980 portát írtak össze. Buda elestével a török támadás mindinkább érte Nógrád vármegyét is, a mely 1544 tavaszán szintén török hódoltságba esett. 1549-ben 1223½ szabad és 549 hódolt portát írtak össze. Erre kivetettek 1 ¼ forintot a szabad, ennek a felét pedig a hódolt portákra. Ebben az évben az adót két részletben vetették ki. Először 1867 forint 62 denárt, ebből befolyt 1535 frt. 19 denár, másodszor 1867 frt. 62 denárt, befolyt 1234 frt 79 denár. 1550-ben összeírtak 1224½ szabad és 602 hódolt portát, kiróttak 1525 frt. 50 denárt. Befolyt első részletként 1314 frt. 12 denár, másodszor 1249 frt. 84 denár. 1552-ben összeírtak 1224½ szabad, 602 hódolt és 140 elpusztult portát. Az első kivetés alkalmával 2288 frt. 25 denárt róttak ki, befolyt 1000 frt, másodszor 294 frtot, befolyt 240 frt. Az 1553-54. évi összeírás, a melyet az 1552. évi várháború után vettek fel, már élénken feltűnteti azt a pusztulást, a mely a török dúlás nyomán támadt. Ezt az összeírást egész terjedelmében közöljük, egyrészt, hogy a vármegye akkori közigazgatási beosztását, másrészt pedig a községekként összeírt porták számát - a mely az egyes községek népességi és gazdasági viszonyaira is világot vet - megismertessük az olvasóinkkal. Ez az összeírás járásonként feltünteti az elpusztult községeket, továbbá az elhagyottakat, a melyeknek lakosai elmenekültek, és külön azokat, a melyeket valamely okból nem írtak össze. Közlésünkben az összeírás sorrendjét követjük. A községek neve után írt szám az összeírt porták számát jelzi.
Járási beosztás 1553-ban.
Madách György járása: Nagydarócz 15½. Keresztúr 6½. Bolyk 16½. Alsógaráb 1. Felsőgaráb 5½. Kálnó 15. Ethrelehota 4. Ethrekisfalu 2. Alsópoltár 3. Bortzok 2. Berzencze 4. Zelene 3. Sóslehota 5. Felsőpoltár 6. Kornalehota 1½ . Hradistya 6. Brezo 13. Uhorszka 10. Rónya 7. Bisztricska 5. Rónya-Garáb 7. Málnapatak 6. Ozdin 8. Mlágyó 6. Turicska 3½. Szinóbánya 6½. Lónya-Bánya 10. Vámosfalva 11½. Dobrocs 13. Fűrész 8. Budalehota 9. Rózsalehota 5. Kistugár 5 ½. Kotmann-Lehota 6½. Toman-Lehota 3. Divényalja 7. Polichna 11. Udornya 8. Tosoncza 6. Bukovány 1½. Podrecsány 7½. Sztraska 2½. Tamási 9. Gergelyfalva 2. Gács 12. Ábel-Lehota 10. Lupocs 7. Maskova 5. Ráczfalu 5. Jelsőcz 7. Vilke 7. Panyi-Darócz 9. Galsa 14. Kisfalud 2. Szalatnya 5. Pincz 7½. Losoncz 28. Nagyfalu 7. Apátfalva 6. Videfalva 5. Miksi 12. Fábiánfalva 6½. Nyitra 12. Losoncz-Tugár 6. Nagy-Dályó 3. Kis-Dályó 5. Tőrincs 5. Dorczan 2. Szét (Zsély) 6. Ujfalu 7. Ebeczk 10. Alsó-Kürtös, itt nemesek laktak. Barló-Kürtös 3. Zelenek l. Zolodna 4. Szentpéter 4. Kis-Sztráczin 4. Nagy-Sztráczin 3. Nagy-Kürtös 14. Szelcz 5. Felső-Sztregova 10. Kis-Zellő 2. Alsó-Sztregova 11½. Borosznok 22. Kaproncza 5½. Lehotka 2. Brezova 4½. Kellye 5. Mületincz 3. Nedelistye 5. Madácska 5. Veresfalu 3. Felső-Tiszovnyik 4. Alsó-Tiszovnyik, Szenna., Lesth és Turopolya 26½. Priboj 4. Podluzsány 2. Felső-Sztregova 7. Tót-Hartyán 9. Nagy-Parócza 4. Zavoda 5. Váralja, Puszta-Parócza, Lentvora, Felső-Kis-Libercse és Chokan 12. Nagy-Libercse 11½. Alsó-Kis-Libercse 2. Alsó-Sztregova 2. Nagy-Kér 5. Kis-Kér 5. Kis-Patak 19. Várth 3. Kelecsény 1. Kis-Falu 1. Prága 11. Perenna 1 ½. Mőstincz 1.
II. Pilinyi Ferencz szolgabíró járása: Keszi 19. Mocsár (Bocsár) 3. Lapujtő 4. Karancs-Apátfalva 5. Nagy-Haran (Arany) 5. Karancsalja 6. Biriny 4½. Kis-Arany 3. Salgó-Tarján 7. Poony, Salgóhoz tartozik. Zagyva 2. Baglyasalja 4. Zörös 3. Szele 6½. Novák 4. Bárna 3. Hidegkút 6. Barakon 2. Óbásth 8½.Vecseklő 4. Czered 11. Somosújfalu 3½. Vendéghi 2. Egyházas-Ragyolcz 1. Kápolnás-Ragyolcz 4. Homok-Terenne 8. Korláthfalva 5. Galamba 5. Felső-Rátka 3. Püspöki 13. Bolgárom 7. Sávoly 7. Bozita 5½. Kurtány 4. Szentfalva 11. Fülek, Közép-Rátka és Lökös 22. Telk 3. Kelecsény 9. Szököllő 7. Devecser 2. Bábafalva 5. Szent-Erzsébet 5. Kovácsi 7½. Laazi 2. Felső-Terbeléd 5. Alsó-Terbeléd 4½. Mulyad 7½, Rap 17½. Felső-Kalonda 9½. Alsó-Kalonda 3. Kis-Romhány 3. Pilis 7. Tarnócz 11. Litke 7. Egyházas-Gerge 7. Mihály-Gerge 7. Lipta-Gerge 7. Nagy Perse 2. Kis-Perse, nemesek lakták. Szakal 3. Zsun 2. Bátka 4. Rimócz 13. Szécsény 10. (Karancs) Ságh 13. Ság-Újfalu és Ethes 8. Sós-Hartyán 13. Nagy-Kotroczó 2½. Kis-Kotroczó 1. Kazár 20. Andrásfalva 4. Egyházas-Terenne 4. Újlak 5. Vásáros-Terenne 4. Nempti, a törökök elpusztították. Vizslás 4. Nagy-Szalmatercs 2. Kis-Szalmatercs, itt nem írtak össze portát. Megyer 18. Ludány 2½. Sámsonháza 8. Nagy-Bárkány 6. Puszta-Almás 7. Pöstény 2. Simonfalva 1. Halászi 4. Lócz 19. Pálfalva 3. Dolyán 5. Endrefalva, a portáinak a száma hiányzik. Piliny 7. Varbó 12. Felfalu 1. Gécz, a törökök elpusztították.
453III. Surányi István szolgabíró járása: Ez a járás teljesen meghódolt a törököknek. Alsó-Bokor 4. Felső-Bokor 4. Told 2. Ecsegh 18. Szandakér 8. Bér 10. Buják 8. Szőllős 14. Hihalom 6. Dengelegh 2. Szirák 7. Nándor 4. Csécse 10. Bágyon 4. Hényel, portáinak a száma hiányzik. Gede 4. Jobbágyi 15. Herencsén 9. Tarcsa 5. Tarján 16. Palotás-Hatvan 7. Az összeírásból kimaradt: Guta, Surány, Csóri, Berczel, Pencz, Kosd, Chelez, Naszály, Becske, Sáp, Apács. Teljesen elhagyott helységek: Tepke, Garáb, Szent-Iván, Heréd, mindakét Almás, Fogacs, Ordas, Nemti, Szanda, Váralja, Szántó, Nádasd, Kutassó, Kozárd, Day-Ursas, Vanyarcz, Kürt, Kövesd, Csév.
IV. Bak Bálint szolgabíró járása: Szintén meghódolt a törököknek. Kis-Csitár 4. Strázs 12. Hugyag 14. Varsány 4. Táb 6. Sipek 4. Farkas-Almás 4. Felső-Vadkert 4. Közép-Vadkert 10. Csicsó 6. Horpács 4. Tolmács 4. Ecset 2. Apáczafalva 2. Borsos-Berény 4. Bodony 2. Kis-Romhány 2. Szügy 8. Thereske 2. Dráh 4. Rétság 2. Szátok 4. Debrecsén 4. King 3. Marczal 8. Haláp 5. Szente 6. Dejtár 3. Mohora 5. Patak 10. Az összeírásból kimaradt: Felső-Petény, Alsó-Petény, Szokolya, Agárd, Nőténcs, Nézsa, Keszegh, Bánk, Legénd. Teljesen elhagyott helységek: Nagy-Csitár, Keresztúr, Patvarcz, Nagy-Romhány, Berki, Bakó, Pálva, Söj, Zobor, Zechnie.
Adózási viszonyok.
1553-ban tehát 328 helységet írtak össze. Ebből 30-nál többet teljesen elhagyottan találtak, 27-et pedig más okokból nem lehetett összeírni. Összeírtak 1652 portát, a mely 205 birtokosé volt, ebből 5 egyházi és 123 család. Az egyháziak birtokában 71 porta volt, a családokéban 1581.
Az összeírt porták egy része adómentességet élvezett. Adómentes volt először is a községbíró telke, azon a czímen, hogy őt a kamara az adóösszeírás és a behajtás alkalmával felette igénybe vette. Ez a kiváltság különben még a középkorból maradt fenn, akkor minden 20 jobbágytelek után egy a bíró részére adómentes volt. Ferdinánd király uralkodása óta egyszerűen összeírták a bírák számát. 1553-ban 128½ lakott telek élvezett a bírói kiváltság czímén adómentességet.
Törvényes adómentességet élveztek továbbá azok, a kiknek a háza leégett és azok, a kik akár puszta, akár beépített telken új házat építettek. 1553-ban 141 új és 29 égett ház élvezett adómentességet.
Népességi viszonyok.
Rendkívül érdekes ez az összeírás a népességi viszonyok szempontjából is, mert 1553-54-ben nem csupán a jobbágytelkeket s velük együtt a földmíveléssel foglalkozó népességet, hanem a köznép többi osztályát is felvették. A jobbágyságon kívül voltak még szabadosok, a kiket a földesúr, bizonyos külön szolgálatok fejében a rendes úrbéri kötelezettségek alól felmentett és a kik ennek alapján állami adómentességet élveztek. 1553-ban Nógrádban a szabadosok birtokaként 17 telek élvezett adómentességet. Voltak még egyes néprétegek, a melyek nem a jobbágytelkeken, hanem a kézimunkájukból éltek és bérrel adóztak a földesuraiknak, ezeket általánosságban zselléreknek nevezték. Nekik csak igen jelentéktelen telkeik voltak, ha egyáltalában voltak. Azért őket háztartásonként, családonként írták össze. 1553-ban összesen 1953 zsellér háztartás szerepel az összeírásban. Volt a zselléreknek olyan csoportja is, a mely bizonyos állandó foglalkozást űzött, ezért nem vették fel az eddig felsorolt csoportokba. Ilyen volt: 4 falusi pásztor, a kik a helység nyájait őrizték, 1 falusi béres, 18 szolga, 8 cliens (védencz) 1 szabados zsellér, 1 vámos család. 1553-ban volt Nógrád vármegye területén 3 tiszti ház, a melyekben egy-egy jobbágy-család lakott. Végre külön foglalkozás szerint szerepel az összeírásban 1 őr (vigilator), 1 kulcsár. Az utóbb felsoroltak összesen 39 családot (háztartást) tesznek. Az összeírás külön 46 pusztát mutat ki. A nemesek majorságában pedig a kimutatás szerint 1 jobbágy-család lakott.
Összegezve az elmondottakat, a vármegye nem nemes lakossága 1553-ban a következő adatok alapján állítható egybe:
I. Adómentességet élvező lakosok:
1. Községbíró: 128½ telken lakó család.
2. Új házbirtokos 141 család.
3. Égett házbirtokos 29 család.
4. Szabados: 17 telekbirtokos családfő.
II. Adóköteles lakosság:
1. Jobbágyporta: 1652 háztartás.
2. Malomporta: 55 háztartás.
3. Zsellér: 1952 háztartás.
4. Más lakosság: 39 háztartás (család).
454Az 1553. évi összeírásban 453½ puszta telek szerepel, de ez csak a lakott helyeken és a hozzáférhető falvakban levő pusztatelkeket jelenti.
A hódoltság alatt.
Fülek elfoglalásával (1554 szeptember 4.) csaknem az egész vármegye meghódolt a törököknek. Az 1554. évi hadjárat következményeit a jobbágyság csak évek mulva tudta kiheverni. Már az 1553-1554. években semmi sem folyt be, az 1555-1557. évekből az összeírások is hiányoznak. 1558-1559-ben 425 hódolt portát vettek fel az összeírásba. Hogy 1558-ban mennyit vetettek ki, arra nézve nincsenek adataink; a pozsonyi kamara 1559. évi számadásai az előző évről 100 forint hátralékot tüntetnek fel. 1559-ben ismét 425 hódolt portát írtak össze, de a rendes évi adó felét vetették ki, vagyis 212 forint 50 denárt, befolyt 188 forint 90 denár.
Állami adózás. 1564-1696.
Csak I. Miksa király trónraléptétől kezdve vannak ismét rendszeres adószámadások. A mikor Miksa elfoglalta a magyar trónt, inkább csak arra szorítkozott, hogy az atyjáról reászállott örökséget megtarthassa. Uralkodásának az első szaka véres küzdelmekben telt el, míg végre az 1568-ban kötött béke végét vetette a hivatalos háborúnak. A küzdelem a török ellen azonban ekkor is tovább folyt Nógrádban. 1576-ban a török a félig romban heverő Gács kivételével az összes várakat elfoglalta. Az 1564-től 1576-ig terjedő időben a jobbágyság a hódoltsági területen évről-évre pusztúlt, mindamellett a legnagyobb áldozatok árán is megfelelt a reá rótt mindegyre súlyosbodó adókötelezettségnek. Az 1564-65. évi adót az országgyűlés még Ferdinándnak szavazta meg. Az előző négy évben országos adót nem vetettek ki. A rendek 1564-ben két évre szavazták meg az adót, jobbágytelkenként 2 forintot. A koronázási ajándékot Miksa ifjabb király részére 1 forintban, 1565-re pedig 2 forintban állapították meg. Mindegyik évben az adó két részletben volt behajtandó. 1564-ben összeírtak 705½ hódolt - tehát az adónak csak a felét fizető - portát. Az 1564. évből 42 forint, 1565-ből 79 forint 70 denár hátralék maradt fenn. Az 1576. évi pozsonyi kamarai számadások szerint az 1564. évi hátralék behajthatatlan maradt, az 1565. évit pedig az a körülmény okozta, hogy Sarlay Bálint rovó Divény ostromakor elesett és vagyona nem maradt. 1566-ban 1100½, hódolt portát írtak össze. Az évi adóból 37 forint hátralék maradt fenn. 12 forintot az alispán, 4 forintot pedig a vármegyei jegyző tartott vissza. 1567-ben 877½ hódolt portát vettek fel az összeírásba. Az évi hátralék 17 forintot tett ki, a mely az adórovónál maradt. Az 1570-71. évben összeírtak 912 hódolt portát. Ebből azonban a községi bírák részére elengedett porták levonása után 777½, adózó porta maradt. A portánként megszavazott 2 forint 50 denáros adóból esedékes volt 971 forint 87 denár, a mely összeget 37 forint 50 denár kivételével elszámolták. 1572-73. évben 830 hódolt porta alapján vetették ki az adót. 1572-ből 28, 1573-ból 104 forint hátralék maradt fenn, de utóbb e hátralékot is részben törlesztették.
1572-ben az állami adókon kívül Rudolf király részére megszavazott koronázási ajándék czímén 381 forintot vetettek ki Nógrád vármegyére, mely összeget az 1573-74. év folyamán befizettek. Az 1574. évi adóösszeírás alkalmával Nógrád. vármegyében 1242½, hódolt portát írtak össze. Az adóhátralék 108 forint 50 denárt tett, ebből Soós János adórovó 23 forintot tartott meg magának. 1575-ből a hátralék 278 forint 78 denárt tett. Az 1574-75. évi adó megszavazásakor a pozsonyi kamara azt a javaslatot terjesztette a rendek elé, hogy ezentúl az adót ne portánként, hanem füstönként szavazzák meg. Füstnek pedig tekintsenek minden olyan házat, a melyben a családfő földmíveléssel vagy hasonló munkával keresi a kenyerét és ha egy házban több ilyen család lakik, mindegyiket egy-egy füstnek számítsák. A rendek azonban nem fogadták el ezt a reformot. Az 1574-75. évre portánként megszavazott 2-2 forint adóból Nógrád vármegye hódolt portáira 1-1 forintot vetettek ki.
1576-ban 1242½ porta után vetették ki az adót, a beszedését azonban meghiúsította a törökök támadása, mely alkalommal Kékkő, Divény és Somoskő is a törökök birtokába jutott. A pozsonyi kamara számadási könyveiben ebből az évből hátralék nem szerepel. Az előző évből 534 forint 67 denár hátralékot mutatnak ki. 1577-ben 1242 hódolt porta után portánként 1 forintot, 1578-79-ben 961 hódolt porta után szintén 1-1 forintot vetettek ki. Rudolf király trónralépte óta (1576) is állandóan a régi értelemben vett porta, vagyis a lakott egész jobbágytelek maradt az adó megszavazásának és behajtásának az alapja. Rudolf idejében már úgy alakultak a viszonyok, hogy az esedékes évi adóból sokkal 455kevesebb folyt be, a nép tulajdonképpen a múlt évi hátralékot fizette, a folyó évi adóból csak keveset. De a hátralékból és a folyó évi adóból együttvéve mégis befolyt annyi, néha több is, mint a mennyi egy esztendőre esedékes volt. 1852-ben 1002 hódolt porta után rótták ki az adót. 1583-ban az előző évből fennmaradt 404 forint hátralék és a folyó évi adóból 199 forint befolyt. 1584-ben még kedvezőbb volt az adófizetés az előző évinél. A hátralékból 467 forint 25 denár, a folyó éviből 242 forint 53 denár folyt be. Pedig ekkor jóformán a vármegye egész területe a török hódoltsághoz tartozott. Milyen óriási mértékben vette igénybe a török a hódoltság teherviselési képességét, azt a legjobban az 1582. évi összeírások tüntetik fel. Ebben az időben ugyanis a kamara összeíratta 8 felvidéki vármegyében, hogy a meghódolt népesség mennyit fizet a töröknek adóban és terményszolgáltatásban. Az összeírás szerint a török adó Nógrádban 2384 forint 44 denár volt; a nép a császár adóján és a zsablyapénzen kívül évenként bizonyos meghatározott mennyiségben vajat és mézet szolgáltatott, némelyek azonban ajándék czímén még mindenféle terményt és iparczikket, pl. posztót adtak. A török adó tehát jóval súlyosabb volt a királyi adónál. A török ellenben akkor még semmiféle közmunkával, vagy másnemű szolgálattal nem terhelte a népet, mely közmunkát csupán a magyar királynak teljesített és a magyar földesúrnak végzett szolgálatokat. A magyar földesúr viszont nem kapott a hódoltsági jobbágyaitól készpénzt, hanem munkát, csupán egyes községek fizettek adót, sőt voltak, a melyek még a dézsmát is megtagadták. A hol a népre ilyen súlyos teher nehezedett, ott természetesen nagyon nehezen tudott a kötelezettségének megfelelni és itt-ott a rovó kénytelen volt adóleírásokat és elengedéseket kieszközölni.
1582-ben volt utóljára összeírás. Az 1583. évi országgyűlés nem rendelte el a porták összeírását, csupán a helyesbítéseket engedte meg.
Az 1588. évben azonban új összeírást kellett elrendelni. Az országgyűlés ugyanis ebben az évben portánként háromféle adót szavazott meg: 2 forintot a kincstárnak az általános honvédelmi s közigazgatási szükségletekre, 40 denárt Ernő főherczegnek tiszteletdíjul, a mely adót a számadások donativum principis néven jelölnek és 10 denárt az országos bizottságok költségeinek a fedezésére, melyet expensae commissariorum néven számoltak el. 1588-ban, mikor Goszthonyi Ferencz volt az adórovó, 726½ hódolt portát vettek fel az összeírásba, ehhez képest a következő volt a kirovás:
1. Adó czímén hódoltsági portánként 1 forint, összesen 726 forint 50 denár.
2. Donativum 145 forint 30 denár.
3. Expensae commissar 36 forint 30 denár.
Ezzel szemben az adórovó költségei Hont vármegyével együttesen 216 forintot tettek. A rovó fizetésén és dologi kiadásán kivül mindegyik vármegye alispánja 24, a szolgabírák 8, a jegyző 4 forintot kapott. Egy 1589 augusztus 14-én készült kimutatás szerint Nógrád vármegye hátraléka mindahárom adóból 164 forintot tett. Egy későbbi kimutatás a hátralékot csak 30 forintra teszi.
1593-94. évi adót a porták új megszámlálása alapján vetették ki. Még pedig állami adó czímén 6 forintot, mely két részletben volt fizetendő. Közmunkaváltság fejében 1 forint 20 denárt. Állandó lovasok tartására 1 forint 80 denárt. Részben a végbeliek fizetésére, részben a felkelőhad szükségleteire 3 forintot.
Palásthy József, Nógrád vármegye rovójának részletes számadása megvilágítja az adóbehajtás szükségleteit. 1593-ban Nógrádban 720½ portát írtak össze, mely mind hódolt lévén, egy-egy részlet czímén 1½ forintot fizetett. Az összes kirovás 1080 forint 75 denár volt. Ebből az alispánnak 48, a négy szolgabírónak 16, a jegyzőnek 2, az adórovónak 100 forint járt; továbbá 18½ forint dologi kiadás merült fel. Hátralékban maradt 121 porta 181½ forint adóval. A főszámvevőnek 715 forintot adtak át, ennek a behajtása 184¼ forintba került.
1593-1594-ből, a mikor a törökök elleni felszabadító háború folyt, nincs számadás. Fülek Divény, Somoskő, Salgó, Szécsény, Kékkő, Hollókő és Nógrád várának a visszafoglalása után a vármegye területének egy része felszabadúlt a hódoltság alól, de a háború rettenetes pusztítást okozott a vármegyében. 1569-ben 193¾ szabad és 287½ hódolt portát írtak össze, összesen tehát 481¼ portát, vagyis 239¼ portával kevesebbet, mint három évvel ezelőtt. A háború által tönkretett vármegyére 1596-ban rendkívül súlyos adó nehezedett. A 481¼ portára összesen 3062 forint 15 denárt vetettek ki. A kivetett adóból portánként 8 forintot fizettek a jobbágyok a magyar gyalogosok költségeire, 1 forintot pedig 456a véghelyek felszereléseire. Az egyházi és világi főurak szintén 9 forintot fizettek a sajátjukból; ezen a pénzen magyar lovasokat tartottak a király táborában. Végül a betegek és a sebesültek ellátására a földesurak portánként 10 denárt ajánlottak fel. Ehhez képest a katonaság eltartására kiróttak 2692 forintot, a véghelyek felszerelésére 336 forint 50 denárt, a sebesültek ellátására 36 forint 65 denárt. Befolyt a katonaság eltartására 2269 forint 67 denár, a véghelyek fenntartására 315 forint 75 denár, a sebesültek ellátására 31 forint 75 denár. Az 1597. évi adóról nincsenek számadások.
1598-ban az adóalap és adókulcs megváltozott és a porta helyébe a ház vagy a füst lépett adóalap gyanánt. (Acsády Ignácz: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt. - Két pénzügyi tanulmány. - A pozsonyi és a szepesi kamarák. - A jobbágyadózás 1564-76-ban. - A jobbágyadózás 1577-1597-ben.) 1598-ban 1635, 1600-ban 764, 1608-ban csak 452 adóköteles házat (háztartást) írtak össze. Ebből 126 ház a hódoltsághoz tartozott.
A XVII. század első év tízedében ismét visszatértek a portákhoz. Ekkor azonban a porta képzeletbeli fogalommá lett. 1609-től kezdve négy jobbágytelket vagy zsellérházat vettek egy portának. Az 1647. évi országgyűlés új portaösszeírást rendelt el olyképen, hogy olyan jobbágyokból, a kik négy-hat ökörrel járnak, négy, a két ökörrel járókból nyolcz és a marhákkal nem rendelkező jobbágy okból és zsellérekből 16 alkosson egy portát.
1609-ben 138¾ szabad és 86¾ hódolt portát írtak össze. Kivetettek a szabad portákra 555, a hódoltsági portákra 173 forintot, a malmokra 33 forint 25 denárt. Összesen 762 forint 25 denárt. Ebből levonva a dicatornak (az adórovónak) járó 100 forintot, az alispánnak járó 48 forintot és a szolgabíráknak járó 36 forint illetményt, 540 forintot szolgáltattak be a kamarának. A többi 38 forint 25 denár a dicatornál maradt. 1610-ben 166½ szabad és 101 meghódolt portát írtak össze. Ezekre összesen 878 forintot vetettek ki.
1618-ban Daróczy György szolgabíró járásában 38½ szabad, 45½ hódolt portát, Libertsey Mihály járásában 69¼ szabad, 2¾ hódolt portát, Madách Gáspár járásában 39¾ szabad, 35½ hódolt portát, végül Somogyi János járásában 2½ szabad és 75½ hódolt portát, az egész vármegyében tehát 150 szabad és 159¾ hódolt portát írtak össze.
1622-ben az egész vármegye területén 100¼ szabad és 159 hódolt portát írtak össze. Az előbbiekre 772 forintot, az utóbbiakra 561 forintot, a malmokra 16 forint 25 denárt, összesen tehát 1355 forint 25 denárt vetettek ki.
1623-ban Libertsey Mihály szolgabíró járásában (a mai losonczi és gácsi járás) 56½ szabad, 1½ hódolt portát, Horváth György járásában (a mai balassagyarmati járás) 33¾ szabad, 38 hódolt portát, Péchy György járásában (a mai sziráki és nógrádi járásban 1¼ szabad, 88¼ hódolt portát, végül Ettre Balázs járásában (a mai füleki, részben szécsényi járás) 23 szabad és 30 hódolt portát írtak össze. A vármegye területén tehát a szabad porták száma 114¾-et, a hódoltaké 157¾-et tett.
Az 1525. évi összeírás szerint az egyes járásokból a következő helységek hódoltak meg: 1. Libertsey Mihály járásából: Rárósmulyad és Vilke. 2. Horváth György járásából: Varbó, Hugyag, Felső-Vadkert, Alsó-Vadkert, Dejtár, Patak, Rétság, Felső-Petény, Alsó-Petény, Verőcze, Jenő (Diósjenő), Nőtincs, Rád, Kosd, Tolmách, Legénd, Mohora, Borsos-Berény, Gutta, Tereske, Mohora, Nándor. 3. Horváth István járásában nem volt hódolt község. 4. Madách György járásából: Fülekkovácsi, Bozita, Sávoly, Bolgárom, Nagydarócz, Korláti, Óbást, Hidegkút, Vecseklő, Szele, Homok-Terenye, Novák, Nempthi, Házas-Terenye, Vásáros-Terenye, Vizslás, Kazár, Salgó-Tarján, Somosújfalu, Baglyasalja, Ragyolcz, Fülek-Püspöki, Apátfalva, Lapújtő, Karancsalja, Karancsberény, Romhány, Pilis, Terbeléd, Mulyad, Rapp, Tőrincs.
Az 1647. évi országgyűlés elrendelte a porták összeírását, a melyet Bene András királyi dicator a szolgabírókkal együtt végezett. Eljárásuk eredményéről a november 18-án tartott közgyűlésben számoltak be. Az összeírás szerint Földváry János járásában (a későbbi szécsényi járás) 97¾, Ebeczki Inánchy György járásában (kékkői járás) 54¼, Koromzay János járásában (losonczi járás) 53½ Pápay Péter járásában (füleki járás) 441/8 porta volt.
Későbben a porta már csak képzeletbeli egység lett, a mely az adókötelesek fizetési képességét fejezte ki.
457A XVII. század második felében a belső háborúk okozta pusztítások következtében a porták száma igen leapadt. 1696-ban az egész vármegye területén 2511/16 portát írtak össze.
Adózás Rákóczinak.
II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza alatt dicák (rovások) alapján vetették ki az adót. 1704-ben a losonczi járásban 9462¼, a szécsényiben 10.463¼, a kékkőiben 12.404¼, a fülekiben 8404¼, összesen 40.734 dicát írtak egybe. Minden dicára egy tallért számítva, 61.101 rhénusi forintot tett az adó. (Országos Levéltár: Dicalis conscriptiók.)
Török közigazgatási szervezet.
A mint láttuk, a török hódoltság Nógrád vármegyében 1576-ban, Kékkő, Divény és Somoskő várának az elfoglalásával érte el a legnagyobb kiterjedését, de már Fülek várának az elfoglalása (1554 szeptember 4.) után a török állandóan berendezkedett a vármegyében. A szultánok a török államszervezetet, a vele járó közigazgatási szervezettel együtt, átültették a magyar hódoltsági részekre, a hol egy csapásra megszűnt a magyar alkotmány, a magyar magánjog. Minden történelmi hagyomány az új rendnek adott helyet.
A török államszervezet, miként Dedek Crescens Lajos: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye történetében helyesen megjegyzi, a hűbérjognak keleti fogalmak szerint felépített alkotása volt, mert a hűbérnek csupán fizetés jellege volt és nem kötötték a nagy birodalom egyik-másik részéhez. A hódoltsági területen háromféle hűbér volt. 1. A »hiszari Gedik«, a zsoldhűbér, mely abban állott, hogy valamely vár vagy palánk őrsége közösen kapott egy falut, a melynek a jövedelmében a megszabott zsoldjuk arányában osztoztak. 2. A timár-hűbér, a mely 3000-19.000 akcse jövedelemig terjedt, (60 akcse = egy jó magyar aranynyal, vagyis 2 forint 15 krajczár értékkel) és a melyet 5999 akcseig a beglerbég, azonfelül az ő javaslata alapján maga a szultán adományozott. 3. A ziamet hűbér, a mely a 20.000 akcsénál több jövedelmű falvakra vonatkozott és a melyet csak a szultán adományozhatott.
A vármegyei hódoltsági terület a budai pasalikhoz tartozott és négy részre oszlott: a füleki, a hatvani, a szécsényi és a nógrádi szandzsákra. Szandzsák alatt értették azt a kerületet, a melyből a hűbéres haderő egy parancsnok alatt egy zászló alá gyűlt, mielőtt ellenőrzési szemlére vagy hadba indult. A szandzsák nahijékre, járásokra oszlott.
Szandzsákok.
A nógrádi, vagy a mint inkább nevezték, novigrádi szandzsák magában foglalta Nógrád vármegye kisebb, nyugati részét és majdnem az egész Hont vármegyét, fel Korponáig. A nógrádi szandzsákhoz az 1562-63. évi fejadódefter szerint 141 falu, az 1579 február 27-én kelt részletes adódefter szerint 226 helység (falu) tartozott. E helységek a következők: Nagyoroszi város, Jásztelek puszta, Szebelléb város, Jenő, Kemencze, Alsóvadkert, Felsővadkert, Középsővadkert, Alsóegeg, Felsőegeg, Középsőegeg, Bernecze, Alberti, Szász, Lissó, Baráti, Bénye, Ó-Tétény, Viszoka falvak, Korpona város, Bakabánya falu (így) Ludán, Lócz falvak, Zsún puszta, Turopolja, Farkaspalojta, Dacsólám falvak, Zsély falu Torocsán pusztával, Vásárospalojta falu, Olvár falu Olvár pusztával, Hrussó, Berény, Kiscsalomja, Kis-Hocza, Kis-Terenne, Kovácsi, Kerekeny, Nagycsánk, Kiscsánk, Bodony, Nagycselény (Szelény), Pilsőncz, Szátok falvak, Alsószátok puszta, Dobon, Bácsonka (Baczurova), Födémes, Hont, Opava, Szödény, Csábrági Varbók, Szuhány, Nőténcs, Felső-Koppancs, Alsó-Koppancs, Szentmárton falvak, Rudnabánya város, Tesmag, Tirnova, Dolne-Mladonya, Kisújfalu, Kelenye, Bucsudl (Búcsúhely) falvak, Udvarhely, Alsó-Pernicza puszták, Felső-Szelény falu Alsó-Szelény pusztával, Inám, Gáspári, Varbók, Rétság falvak, Szántó puszta, Csaló-Keszi falu, Szentmihály-Palojta Simonka-Palojta helységgel, Berencsény, Perepos (Prépost), Ságh, Szirák, Marczal falvak, Sold puszta, Szent-Lőrincz, Sola falvak, Miletincs puszta, Szklabonya, Pátka, Keresztúr, Lucsin, Ilia falu, Berka, Endzsek, Felső-Alsók, Zernik, Parócza, Grosznok, Vámos, Dzebritó, Középtúr falvak, Patvarcz puszta, Gorné-Madonya, Felső-Pribol, Podluzsány, Gyügy, Ajnács, Királyfalu, Királyfia falvak, két olvashatatlan nevű falu, Podluzsány, Mere, Nyék, Szoba, Oszoha, Berkeléd, Nagyújfalu, Vinár falvak, Szomolya puszta, Strázs, Szkurugya, Osztroluka, Patvarcz, Leszkovácz, Farkas-Varbók, Sipek, Szent-Antal, Dere-Palojta falvak, Dennek puszta, Parócza, Szente-Bodán, Aljasfalu (Éltesfalu), Piszke falvak, Bozók város, Teklincs (Nőtincs?), Horhi, Gorne-Badin, Nemes-Palojta, Luka-Palojta, Csekócz, Bálván, Zahora, Gyürki, Apáti falvak, Kis-Kürtös puszta, Nagy-Csalomia falu, Rába puszta, Kamor, Rudnik, 458Bozók-Lehotka, Tarna, Rákócz, Södény, Oravecz falvak, Domir puszta, Dejtár, Szelény, Ribár, Esztakút, Udvarnok, Dolne-Badin, Illiny falvak, Gárdony puszta, Kozi-Varbók, Lehotka, Vecse falvak, Kis-Tereske puszta, Guta, Kolpa, Karancs, Börzsöny, Jenolova, Berlóka, Szvati-Krizs, Ó-Nánócz, Gerencsény, Velike-Pól, Velika-Pola, Horpács falvak, Farkas puszta, Kis-Romhány, Kis-Botyán, Nagy-Botyán, Buják falvak, Nemeti város, Berki puszta, Gyarmat város, Tereske, Ipoly-Keszi, Egeg, Terény, Ajadok, Litava falvak, Almás, Böplincs (Bojlincs), Peszerény-puszták, Borsos-Berény, Kis-Túrfalu falvak, Drégely város, Kőkeszi, Kelecsény, Bori, Alsó-Alsók, Alsó-Berény, Felső-Cseri, Piliny, Szenográd, Szakállos falvak, Bise puszta, Kis-Cselény falu, Gárda, Felső-Bér puszták, Alsó-, Felső- és Középső-Palást Patvarcz pusztával, Hidvég, Derenye falvak, Dolna- és Gorna-Dobregiva, Doboz puszta, Cseri, Bátorfalu, Nagy-Kürtös, Csajnik, Kis-Csánk, Hugyag, Mogova, Bélabánya falu (így), Kapás, Szobók, Kis-Csehi puszták, Kemenvég, Pérfalu, Debekes falvak.
A szécsényi szandzsák, a mely kisebb területű volt, a mai Nógrád vármegyének Szécsény városától éjszakra és keletre fekvő kisebb részeit foglalta magában. Az 1562-63. év i fejadólajstrom szerint e szandzsákhoz a következő helységek tartoztak: Szécsény város, Gorna-Pesona, Kis-Falu, Mala-Libercse, Závoda, Mihály-Gerge, Felső-Esztergály, Dolné-Esztergály, Endrefalu, Rárós, Sáp, Barágon, Szakal, Nagy-Zellő, Kis-Zellő, Tőrincs, Felsők, Nagy-Libercse, Lipta-Gerge, Felső-Kalonda, Halászi, Kotmanka (Kotman-Lehota), Dolna-Tesota, Kis-Libercse, Tamás-Lehota, Piliny, Nagy-Sztráczin, Zsilava, Sztrázsa, Gorne-Libercse, Ludány, Vörösfalu, Ságújfalu, Szalatnya, Szent-Péter, Lest, Litke, Kálfalu, Kis-Kerk (Gerge?), Ság, Som, Belevicz, Szente, Nagy- és Kis-Koproz, Madacska, Alsó-Sztregova, Politna, Búsa, Lesznek, Zoscsán, Abafalu, Mulad, Gömri, Péter, Karikás, Pilis, Tarnofcse, Gács, Vilke, Egyházas-Bást (Gömörben), Lónyabánya, Galsa, Gorota, Nagy-Perse, Dobrocsa, Nagy-Tugár, Zsaluzsány, Kis-Perse, Buda-Lehotka, Kis-Danó, Kis-Bene, Kis-Tugár, Rónást, Polócz, Kovács, Podlics, Pereszlén, Nagyfalu, Csákánháza, Rózsa-Lehotka, Kálnó, Keresztúr, Galga, Nagy-Romhány, Zelne, Pencz, Almágy, Fábiánfalu, Videfalu, Podrecsány, Somosújfalu, Dejtár, Banofcse, Apátfalu, Málnapatak, Börzene, Nagy-Dánó, Felső-Poltár, Sávoly, Guszonya (Gömör), Simonfalu, Maksa, Seben, Csehbrezova, Rózsa-Lehotka, Perjás, Udvin, K.-Darócz Csekmén, Pogárom, Ragofcse, Felső-Garáb, Berény, Ogroska, Susán, Resenta, Bánya, Korlát, Dob, Tomás, Szegelnő, Sajó-Temek, Szencz, Dorocsnya, Berlesne, Dabalk falvak; az utólsó négy az adófizetéstől mentes volt. E 133 helységben összesen 1947 (helyesen 1835) adóköteles házat írtak össze.
A füleki szandzsák éjszak felé legmesszebbre terjesztette a hódoltságot, fel Zólyomig és Gömörig. Pelsőcz, Rimaszombat, Putnok és Borsod vármegyéből Szendrő is ide tartozott. A füleki szandzsákhoz tartozó helységek névsorát az 1575-76. évi fejadódefterből ismerjük. E szerint a szandzsák a következő járásokra (nahije) oszlott: Fülek, Rimaszombat, Balogvár, Pelsőcz, Putnok, Rimaszécs, Szendrő, Divény, Csetnek. A füleki nahije helységei: Fülek város, Fülek Püspöki, Hidegkút, Pongyelók, Feled, Csorog, Tótfalu, Hegymeg, Dárna, Nagyfalu, Dusna, Szuha, Csintér, Péteri város, Domaház (Borsodban), Majom, Kisfalu, Balogfalu, Sajóköbre, Kálna, Tüske, Uraj, Dobszeg, Dobofcse, Felső-Hankó, Vezles, Gelnofcse, Látránfalu, Susán, Korkos, Csákház, Kisfalu, Mártonfalu, Ocsk, Szlatina, Tótfalu. Összesen 36 helység. A divényi járás községei: Madaska, Tomanofcse, Vámos, Sós-Lehotka, Gagarzó, Valkó, Filár. Be nem jegyzett helységek: Szlatina, Lolok, Sztrocska város, Mala-Szlatina, Nagy-Torna város, Rohony, Zsór, Malina. Összesen 15 helység.
A hatvani szandzsák, a mely hosszú ideig Eger ellensúlyozója volt, Nógrád, Heves és Borsod vármegyére, valamint a Jászságra terjedt ki. A hatvani szandzsák az 1555-56. évi fejadólajstrom szerint a hatvani, a pásztói, a jászberényi és a bujáki járásokra oszlott. A legutóbbihoz 36 helység tartozott: Visznek, Besne, Szele, Nagy-Túr, Bocsi, Nemen, Magyarád, Iván, Mindszent, Merjás, Navaj, Domocsár, Sikátor, Fancsal, Homok-Terene, Bakta, Parád, Verebély, Hídvég, Udas, Baráton, Boda, Mercse, Miskovcse város, Mocsi, Szent-Péteri, Kápolna, Rastyán, Csarád, Verbó, Alacska, Berene, Tiszafalu, Bánfalu, Obol, N.-Horvát. A jászberényi nahijéhez tartozott Nógrádból Uzd, Csáp, Somos, Vecseklő.

A szécsényi országgyűlés szövetséglevele (Első oldal, kisebbített hasonmás. Eredetije a párisi lengyel könyvtárban.)

A szövetséglevél 5-ik oldala, a hol az aláírások kezdődnek.
Török várak.
A török a nógrádi várakat, mihelyt elfoglalta, sietett jókarba hozni s őrséggel 461megrakni, hogy az uralmát a vidék felett biztosítsa. A nógrádi vár zsoldos haderejéről már az 1544-45. évből vannak adataink. Az 1544-45. évi zsoldlajstrom szerint a nógrádi őrség 210-214 emberből állott, a kiknek 3769 akcse napi zsold járt. A zsoldlajstrom szerint az őrség az 1544-45. év folyamán a következő fegyvernemekből állott: müsztalfizon (várőrző gyalogos jancsár) és topcsik (tűzérek), létszámuk 47, 49, majd 51 volt. Reiszek és azábok (nőtlen zsoldos gyalogság és tisztjeik), létszámuk állandóan 40 volt. Martaloszok (határőrző rácz és szerb katonaság), létszámuk 123, majd 122 volt.
Az 1573-74. évi kimutatás szerint a nógrádi várban 107 ulufedzsi (a zsoldos hadsereg lovassága, egyuttal a legelőkelőbb része) tanyázott. 1588-89-ben létszámuk 112 ember volt, az első csapat Szefer Ahmed, a második Huszein Ali aga parancsnoksága alatt. A nógrádi várban mohamedán főtemplom is volt, a melyben az államjogi fontosságú pénteki imát mondották. E mecsetnek külön egyházi személyzete (dsámi szolgák) volt. Az 1549-50. évi zsoldlajstrom szerint az istentiszteletet Dseszán khalfa imám (előimádkozó) végezte, napi 10 akcse zsolddal, mellette Mohammed Üvejsz müezzin, az imaházak papja volt alkalmazásban napi 8 akcse zsolddal, a ki a minaretekről az énekével hívta fel az igazhívőket az imára. Ezenkivül még gyertya és gyékény árában naponként 1 akcsét kaptak.
A szandai várban, a melyet a törökök újjáépítettek, az 1549-50. évi zsoldlajstrom szerint 235 emberből állott az őrség, a melyet a következő fegyvernemek alkottak: müsztahfizok Mohammed aga dizdár (várparancsnok) és Ferhád Abdullah Niája (várparancsnok helyettes) alatt 51 harczos. Topcsik Mohammed Ali szertopcsi (tűzérségi főnök) alatt 11 ember, ulufedsik Khumbáz aga (tiszt) alatt 56 lovas, azábok Mohammed Ahmed aga alatt 50 ember, martaloszok Mohammed aga alatt 67 ember, a kik az agát kivéve, mind ráczok voltak.
A szécsényi várban az 1556-57. évi zsoldlajstrom szerint 250 emberből állott az őrség. E létszám az egyes fegyvernemek szerint a következőleg oszlott meg: várbeli gyalogság (müsztahfizok) 48, tűzérség 18, lovasság 137 ember, nőtlen zsoldos gyalogos 28. Határőrző rácz katonaság: 19 ember. A várparancsnok Mahmud aga volt, a kinek himárja (hűbér birtok) volt. Az 1565-ben felvett leltár szerint a szécsényi várban 5 nagy löveg (zarbuzán), 2 kisebb ágyú, 60 kézi lőfegyver, 50 íjj, 50 puska, 100 kartács, 400 darab 7 okás golyó, 2000 darab puskagolyó, 10 darab gyutacs, 10 mázsa lőpor, 1 darab nyíltartó, 18 darab csákány, 23 lapát, 9 balta, 5 fogó, 5 darab ólom és 21 csomag viasz volt.
A füleki vár parancsnoka az 1556-57. évi zsoldlajstrom szerint Hadzsi Ali volt, a várőrség 315 emberből állott.
Hollókőn az 1556-57. évi zsoldlajstrom szerint Mohammed aga várparancsnok alatt csak 18 gyalogos és 3 tűzér, Bujákon pedig ugyanekkor Jusszuf aga alatt 28 gyalogos volt az őrség létszáma.
Még részletesebb adatokat nyerünk a vármegyebeli várakban elhelyezett török őrségekről a budai vilajethez tartozó várak legénységének 1568-1569. évi fizetéslajstromából. Ez a lajstrom az 1568. évi deczember 20-ától 1569 június 14-ig járó zsoldot a következőleg tünteti fel:
Az őrség állomáshelye:Fegyvernem:Létszám:Napi zsold:Rendkívüliek:Összes féléviek:
akcse
Szanda váramüsztahfizok32190-34.692
Nógrád váramüsztahfizok és topcsik8049526890.296
lovasok1017824601138.323
azábok27137187625.303
Összesen20814149158235.922
Szécsény váramüsztahfizok és topcsik60366406868.850
lovasok12182426278167.183
azábok29138221825.816
martaloszok1983-14.193
Összesen22914112564276.042
462Hollókő váramüsztahfizok22128149224.148
Buják váramüsztahfizok30189-33453
Fülek váramüsztahfizok és topcsik56330180660.216
lovasok1098654394152.309
azábok8745462278.256
Összesen25216496822290.781
Salgó váramüsztahfizok19150142920.014
martaloszok198318414.377
Összesen38188161334.391
A füleki szandzsák őrségeinek a felülvizsgálása alkalmával 1583-ban felvett jegyzék szerint Divényben 176, Füleken 129 ember és a szandai párkányban 31 lovas volt az őrség.
Hűbérek.
A török kormányzatnak gondja volt, hogy minden falunak és városnak megállapítsa a jövedelmét; ez a megállapítás időnként felülvizsgálat alá került a mit a jövedelmek alapját alkotó vagyoni viszonyok változása tett szükségessé. Az így megállapított jövedelmek szerint osztották be a falukat s alkottak belőlük csoportokat a hűbérek számára. Voltak egyes falvak, a melyek a ziametek és a hűbérek csoportjába tartoztak, voltak megint egyesek, a melyeknek a jövedelmei zsoldhűbérül szolgáltak.
A füleki, szécsényi és nógrádi szandzsák 1583-84. évi ruznámcséje (a hűbérekről vezetett naplók) szerint a vármegye területén a következő hűbérek voltak: Ali Abdullah füleki azáb timárja: Kocsház, tartozik Rimaszombathoz, 6000 akcse, Lónyabánya falu 7000 akcse, Roganova, tartozik Szécsényhez, 3100 akcse, Együtt 16.100 akcse. Ebből 1600 akcse hissza (a hűbérbirtoknak a törzshűbértől különválasztható és esetleg külön adományozás tárgyát alkotó része). Juszuf bin Abdullah timárjához tartozott kiegészítésül Tót-Hollókő, Garáb mellett, 7000 akcse, ebből 500 akcse hissza. Ezt a kiegészítést a hűbérekről vezetett naplók tanusága szerint azért kapta, mert a Csábrágból Kékkőre törő hitetlenek ellen harczolt és a Buják meg Kékkő felé nyomuló ellenséget visszaverni segített. Ziamet (nagyobb hűbér) Fázil bin Szulejmán nevére, Szulejmánról átírva, a ki a hűbérét elhagyta: Vadna 6000 akcse, Kördvilös 3500 akcse, Meske 4625 akcse, Rudóbánya 5125 akcse, Filek 2000 akcse, Somos-Újfalu ráják (nem mohamedán lakosok) nélkül 250 akcse, Doros puszta ráják nélkül 250 akcse, Csaszád, tartozik Murányhoz, 1000 akcse. Együtt 27.000 akcse. Alibin Iszkender timárja: Bisztricska (Ipolybesztercze) 4433 akcse, Kisfalu ráják nélkül 900 akcse, Gencs, tartozik Szendrőhöz, 336 akcse, Cseléncz ráják nélkül 100 akcse, Alsó-Német ráják nélkül 150 akcse, Felső-Német ráják nélkül 80 akcse. Együtt 5999 akcse, ebből hissza 5333 akcse. Sehszüvár Abdullah timárja, reá írva Kurd bin Abdullahról és Musztafa bin Abdullahról, a kik a hűbért odahagyták. Debrezova 6200 akcse, Behrem bin Abdullah timárja: Cseh-Brezó 6200 akcse, ebből hissza 6000 akcse. Behrem a füleki első lovas aga csapatában volt zsoldos lovas és olyan vitézül küzdött, hogy magát hűbérre tette érdemessé. Halászi falu (Szécsényhalászi) 4000 akcse jövedelemmel Juszuf timárja. Gyúró Radosák szécsényvári azáb timárja hissza a Szécsényhez tartozó Kürtös birtokból, 1700 akcse. Huszein Abdullah szécsényvári vitéz timárja hissza Nagy-Sztráczin, 1700 akcse. Abdi Huszein szécsényvári azáb timárja hissza Bátorfaluból, 1600 akcse. Drágos Jován szécsényvári tűzér timárja: Nagylibercsefalu 10.200 akcse, Vilke 8590 akcse, Ráczfalva, tartozik Fülekhez, ráják nélkül 710 akcse. Együtt 19.500 akcse. Ebből Drágos Jován része 1700 akcse. Behrem Huszein szécsényi lovas aga timárja: Kis-Darócz 4000 akcse, Szencs 1410 akcse, Rózsa-Lehotka 3500 akcse, Ocsva ráják nélkül 5000 akcse, együtt 9410 akcse. Behrem a Buják vára ellen támadó végbeli vitézekkel küzdött, ezért jutalmul 5333 akcse timárra nyert magas parancsot. Ennek alapján 3410 akcse értékü hisszát nyert. Perváne Abdullah szécsényvári azáb timárja: 463hissza Tőrincsből 1600 akcse. Musztafa bin Teszvids timárja: Kis-Darócz 4000 akcse, Szelcze 1410 akcse, Rózsalehota 3500 akcse, Odova ráják nélkül 500 akcse. Együtt 9410 akcse. Dsafar bin Ali khán szpahifi (hűbéres lovas) timárja: Berény 4440 akcse, Berentős 1515 akcse, Debren puszta, tartozik Fülekhez, ráják nélkül 385 akcse. Együtt 6340 akcse. Dsafar már 989 akcse timárral rendelkezvén és a Buják várára törő keresztényekkel harczolván, Huszein szécsényi szandzsák bég deftere értelmében nyerte ezt a hűbért. Sehszüvár bin Abdullah timárja, reá írva a Szefer bin Musztafáról, a ki a hűbérét elhagyta: Kis-Berzova 5046 akcse, Rosnik 2300 akcse. Együtt 7346 akcse. Perváné bin Mahmud timárja: Endrefalu 7050 akcse, Kis-Libercse 2650 akcse, Feled ráják nélkül 250 akcse, Buda-Lehotka 1550 akcse, Paganik, tartozik Divényhez, 200 akcse, Tarnova ráják nélkül, tartozik ugyanoda 150 akcse, Toron ráják nélkül, tartozik ugyanoda, 150 akcse. Összesen 12.000 akcse, ebből hissza 6001 akcse. Mahmud fia Perváné e birtoklás közben a Csábrág várától Kékkő alá csapott hitetlenekkel vitézül harczolván, 1581-ben 1500 akcse terakkit (hűbérnövelés) kapott. 1582-ben újabb vitéz magatartásáért ismét 1500 akcse terakkit nyert. Juszuf Diváné szécsényi tűzér timárja: hissza Nagy-Libercse birtokból 1700 akcse, Musztafa bin Ibrahim timárja: Malipatakfalu 4200 akcse, Abelova 3800 akcse, együtt 8000 akcse. Pijale fivére Báli szécsényi szertopcsi (tűzérségi) főnök, azelőtt budai jancsár, timárja: Besgyen falu Besgyen pusztával 5700 akcse. Mohammed bin Huszein timárja: Szegellő falu 4490 akcse, Kona puszta Kis-Bogár mellett, tartozik Fülekhez, 510 akcse, Berzencze puszta, tartozik Fülekhez, ráják nélkül, Bordok puszta Som mellett, tartozik ugyanoda, 500 akcse. Együtt 5999 akcse. Azarnud Arszlán Haszán timárja: Kis-Dalo, tartozik Szécsényhez, 1297 akcse. Dsafar bin Ali khán timárja: Berén 4440 akcse, Berentős 1515 akcse, Dolne-Ben, Darócz mellett, tartozik Fülekhez, ráják nélkül 385 akcse. Mohammed bin Ahmed váczi lovas szeroda (altiszt) timárja: Kis-Bozók, tartozik Szécsényhez, 5046 akcse, Perösznik, tartozik ugyanoda, 2300 akcse. Együtt 7346 akcse. Mohammed a Kékkőre törő végbeliekkel harczolván, ezért 1583-ban 1000 akcse hűbérnövelést nyert. Musztafa bin Ahmed timárja: Kis-Bozék 7346 akcse. Musztafa a Bujákra rontott hitetetlenekkel viaskodván, 3000 akcse timárra nyert adományt. Juszuf bin Musztafa azáb timárja: Berén 4440 akcse, Bezentős 1515 akcse, tartozik mindakettő Szécsényhez. Dolne-Ben, Darócz mellett, tartozik Fülekhez, 385 akcse. Együtt 6340 akcse. Ali bin Huszein timárja, reá írva Ali khán bin Daudról, a ki a hűbérét odahagyta: Berén és a többi fentnevezett birtok jövedelméből 340 akcse. Ali bin Ali khán timárja az elhúnyt Ali khán bin Daudról átírva, Berén (Karancsberény) stb. birtokból 6340 akcse. Ziamet (nagyobb hűbér) Boszna Haszán nevére átírva csereképen Musztafa bin Szákiról: Rétság 6000 akcse, Újfalu 3259 akcse, Alsó-Kopáncs 1300 akcse, Felső-Kopáncs 1148 akcse, Szent-Márton 1500 akcse, Adaház 4010 akcse. Együtt 19.217 akcse. Musztafa bin Báli drégelyvári azáb timárja: hissza Hídvégről 1600 akcse. Ibrahim szécsényvári azáb timárja: hissza Kürtösből 1600 akcse. Musztafa bin Abdullah esztergomi lovas timárja: Vecse 3500 akcse, Tereske és Ipolykeszi 1000 akcse, Kis-Verzek puszta 400 akcse, Goba ráják nélkül 100 akcse. Együtt 5000 akcse. Musztafa Esztergomnál egy Horvát Mihály nevű végbeli vitézzel harczolván, 5333 akcse adományt nyert. Dsafar bin Ali szécsényi azáb timárja: átírva reája Radosák Petriről: hissza Kürtösből 1600 akcse. Diváné Szulejmán timárja: Tolmács 6000 akcse, Újfalu 3256 akcse, Felső-Kopáncs 1300 akcse, Alsó-Kopáncs 1148 akcse, Szent-Márton 1500 akcse, Rudabánya város 4010 akcse. Együtt 12.217 akcse. Mohammed bin Báli timárja: Marczal 5700 akcse, Sol puszta 300 akcse, Sőle 2500 akcse, Milonicz puszta 200 akcse, Szent-Lőrincz 300 akcse. Együtt 9000 akcse. Mohammed Kékkő, Divény és Somoskő bevétele alkalmával kitűntetvén magát, terakkit (hűbérnövelést) nyert. Ziamet (nagyobb hűbér) Boszna Haszán nevére átírva: Rétság 6000 akcse, Szántó 600 akcse, Csanokofcse 6066 akcse, ebből hissza 11.166 akcse, Tolmács és a többi vele nevezett birtok 14.217 akcse, a jövedelméből 3600 akcse hissza. Khurrem bin Ali drégeli vitéz timárja: hissza Borsosberényből 1700 akcse. Turgud bin Báli nógrádvári azáb-szeroda (tizedes) timárja: hissza a Szécsényhez tartozó Litavából 1700 akcse. Mohammed bin Musztafa nógrádvári azáb timárja: hissza Berénből 1600 akcse. Durák bin Alagőz, a nógrádvári zsoldos legénység kiajájának (a zsoldos legénység parancsnokának helyettese) timárja: Kis-Romhány 6000 464akcse, a jövedelméből 4300 akcse hissza. Haszán bin Oszmán drégeli vitéz timárja: hissza Borsos-Berényből 1700 akcse. Huszein bin Abdullah nógrádvári vitéz timárja: hissza, Gyarmat faluból 1700 akcse. Rizván bin Abdullah nógrádi azáb timárja: hissza Litava birtokból 1600 akcse. Omár bin Turkhán timárja: Nagy-Újfalu 7035 akcse, Vigár puszta 500 akcse, Tomola (Szomolya) puszta 460 akcse. Együtt 8000 akcse.
A hódoltság területváltozása.
Hasonló összeírásokkal rendelkezünk a füleki, a szécsényi és a nógrádi szandzsákokból az 1584-85., az 1585-86., az 1586-88. és az 1592. évekből. Az 1593-94. évi felszabadító háború folyamán Fülek, Divény, Somoskő, Salgó, Szécsény, Hollókő és Kékkő, majd Nógrád és Vácz várát a magyarok a törököktől visszavették, így a vármegye nagy része felszabadult a hódoltság alól. A törökök azonban az 1596-ban a Miksa főherczegtől, Schwarzenbergtől és Pálffy Miklóstól elfoglalt Hatvant még ebben az évben visszafoglalták; Roszburn Hermán német kapitány 1603-ban ugyan ismét visszavette tőlük, de megint csak rövid ideig maradt a keresztények birtokában, mert 1604-ben Hasszán ismét bevette. Majd miután 1620 november 4-én Váczot a budai basa újból hatalmába kerítette, a török hódoltság ismét mindegyre terjedt a vármegye területén.
A budai szandzsák 1627-28. évi fejadólajstromában már a következő nógrádvármegyei helységeket találjuk. Felső-Vadkert, Alsó-Vadkert, Horpács, Tolmács, Berczel, Guta (Galgaguta) Bátka, Rigod (Agoda), Gabsán, Herencsény, Csitár, Mohora, Szeneg, Nagy-Ecseg, Homok, Buják, Kodár, Németin, Sámsonház, Szurdok-Sipek, Tóalmás, Heréd, Bodok, Egeg, Oroszi, Szent-László, Patak, Dejtár, Cserhát, Kálló, Gede (Szarvasgede), Nován (Mátranovák), Sóshartyán, Dengeleg (Egyházasdengeleg), Csécse, Encsen, Gömbös, Sáp (Malomsáp és Veressáp puszta), Tarcsa (Erdőtarcsa), Rétság, Baklincs.
A budai szandzsák 1633-34. évi fejadó deftere szerint a váczi és a nógrádi szandzsákhoz a vármegye területéből a következő helységek tartoztak: I. nahije, Vácz, Kálló, Barcsa (Erdőtarcsa), Veresó (Veressáp puszta), Lőrincz (Lőrinczi), Bicske (Becske), Berczel (Nógrádberczel), Szente, Herencs (Herencsény), Lándor (Magyarnándor), Mohora, Szanda-Kér, Surán (Cserhátsurány), Herénd (Heréd), Buják város, Gede (Szarvasgede), Csitár, Dengeleg (Egyházasdengeleg), Patak (Szupatak), Nagy-Ecseg, Csécse, Szőlőske (Mátraszőlős), Kozár, Németin (Nemti), Novák (Mátranovák), Homok-Berbere (Homokterenye), Palotás-Hatvan (Palotás), Szurdok, Berén (Terény?), Éhalom (Héhalom), Gömbös, Gorza, Varsán (Varsány), Szenek, Kesnek, Verisa, Szenlák, Sós-Hartyán, Sáp, Sámsonház (Sámsonháza), Balik, Hort. II. Nahije, Nógrád: Nagy-Orosz (Nagyoroszi), Nőtincse (Nőtincs), Felső-Vadkert, Alsó-Vadkert, Becske, Horpács, Tolmács, Marczal (Nógrádmarczal), Bátka, Dejtár, Patak, Borsos-Berény, Bernefcse, Alsó-Battyán, Felső-Battyán, Rétság, Teklincse, Csalomja (Hontban), Inám (Hontban), Leszenye (Hontban), Domokos, Romhány, Megyer (Nógrádmegyer), Barád-Terecske (Barát-Tereske, ma Tereske), Dolne-Badiny (Alsóbodony és Felsőbodony).
Ezekből az adatokból látjuk, hogy a XVII. század első felében a mai nógrádi és sziráki járás egészen a balassagyarmati járásnak pedig az Ipolyig terjedő része a török hódoltsághoz tartozott. Az 1663. évi hadjárat folyamán a török Szécsényt, Hollókőt és más várakat visszafoglalván, Balassagyarmatot pedig lerombolván, a hódoltság egészen Fülekig terjedt. Csak az 1683. évi hadjárat szabadította fel a vármegyét a török hódoltság alól, a mikor Sobieski lengyel király hadai Szécsényt, Hollókőt visszafoglalták, Nógrád várából pedig a török megfutott. (Lászlófalvi Velics Antal - Kammerer Ernő: Magyarorsz. Török Kincstári Defterek I-II.)
*
Vármegyei jegyzőkönyvek.
A vármegyei önkormányzatról és közigazgatásról 1597-től vannak közvetetlen adataink, a mely évtől a vármegyei jegyzőkönyvek kezdődnek. A közgyűlési jegyzőkönyvek I. kötete az 1597 május 17-én tartott közgyűléssel kezdődik és 1603 deczember 16-áig terjed. A II. kötet az 162 január 29-étől 1656 augusztus 29-éig tartott közgyűlések jegyzőkönyveit tartalmazza. A további jegyzőkönyvek 1699-ig csak töredékesen vannak meg. A III. kötet 1672. évi január 7-étől 162. évi október 24-ig terjed. Ekkor ismét hézag áll be a jegyzőkönyvek sorában. Az 1683-1695-ig, valamint az 1695-től 1699-ig terjedő időből a jegyzőkönyvek ismét meg vannak; az utóbbiak a Sréter-családnál voltak, utóbb Nagy Iván vette meg egy budapesti régiségkereskedőtől. 1699-től kezdve a jegyzőkönyvek 465teljesen megvannak. Az 1709-1716. évi jegyzőkönyvek Varbóról, a Szent-Ivány családtól kerültek vissza a vármegye levéltárába.
Fülek várának a visszafoglalásával (1593.) a vármegye székhelye Fülek lett és az maradt 1683-ig, mikor Thököly Imre a törökök segítségével elfoglalt erődítvényeket, a levegőbe röpítette. Ekkor égett el a vár megye levéltára.
A vármegye Rákóczi korabeli iratait 1710 október 8-án Dobay László főjegyző és Gellén Gergely táblabíró az egri káptalannál helyezte letétbe. A letétről a nevezett napon az egri káptalan részéről Velenczey Ferencz nagyprépost és Foglár János őrkanonok nyugtát állított ki. Ezek az iratok 1853-ban még meg voltak, nagyrészüket Nagy Iván ekkor lemásolta, 1859-60-ban azonban elkallódtak.
A közgyűlés helyei.
A vármegye a közgyűléseit 1593 óta rendszerint Füleken, majd későbben, 1597 óta Losonczon, Gács és Szécsény várában tartotta. Füleket főleg azért hagyták el, mert különösen Wesselényi Ferenez nádorsága idejében, a Füleken és környékén lakó nemesség a füleki vár alkapitányával, a német eredetű s érzelmű Unger Mártonnal folytonos viszálykodásban élt. 1604 szeptember 27-étől kezdve egészen 1683-ig a vármegye a közgyűléseit ismét Füleken tartotta, Fülek elfoglalása után pedig gróf Forgách Ádám akkori főispán birtokain, Szécsényben, Losonczon és Gács várában gyűlésezett. De valódi praetorialis ház (megyeház) akkor sehol sem volt. A megye rabjait Gács várában őrizték. Az 1695. évi február 7-én tartott közgyűléséből a vármegye utasította ugyan az alispánt, hogy börtönt Losonczon építtessen, sőt azt is elhatározták, hogy alkalmas helyen székházat építenek. Mindezt azonban a bekövetkezett szabadságharcz megakadályozta.
Rákóczi Ferencz szabadságharcza alatt, a mikor a vármegye nemességének a színe-java táborba, szállott, a vármegye csak a körülményekhez alkalmazkodva gyakorolhatta önkormányzati jogait. 1703-1705-ben Losonczon, majd Szécsényben, későbben, a mint a körülmények magukkal hozták, a vármegye területén kívül is gyűléseztek a rendek. Így 1706 szeptember 6-án és 11-én a sápi mezőn, Heves vármegyében, a vármegyei zászló alatt tábori közgyűlést tartott a vármegye. Ilyen tábori közgyűlések a szabadságharcz későbbi éveiben is elég gyakoriak voltak. 1706 november 16-án Keszi faluban, 1707 június 3-án Ónodon, ugyanebben az évben november 14-én Zsaluzsány községben (Kis-Hontban), 1708 márczius 26-án Alsósztregován, augusztus 14-én Szklabonyán, 1708-1709 telén több ízben Füleken találjuk a vármegyei rendeket.
Személyi változások a tisztikarban.
A vármegye főispánja 1592-1621-ig Forgách Zsigmond volt. Bocskay felkelése alatt a fejedelem 1605-ben Kékedy Györgyre bízta a főispáni teendőket, a melyeket Forgách Zsigmond nádorrá választása után rövid ideig (1619-1622.) Balassa Zsigmond végezett. Mindamellett Forgách Zsigmond nádor a haláláig megtartotta a nógrádi főispáni méltóságot, a mit 1621 május 8-án, az óbudai apáczák birtokai ügyében kelt levele igazol. (Tört. Tár XII. III.) Forgách Zsigmond nádor halála után (1621. június 20.) a fia, Ádám foglalta el a főispáni széket. Forgách Ádám ifjan, alig 20 éves korában került a főispáni székbe. Közel hatvan évig tartó főispánsága alatt inkább a katonai pályán tűnt ki. 1627-ben királyi komornokmester és Szécsény várának a kapitánya lett. 1640-ben grófi rangra emelkedett. 1643-ban kassai főkapitány lett, a mely tiszttel akkoriban együtt járt a felsőmagyarországi főkapitányság. 1652-ben Érsekújvár és a bányavárosok főkapitánya lett. A mikor 1663-ban a török Érsekújvárt elfoglalta, a király őt parancsnoktársaival együtt haditörvényszék elé állíttatta, de ő csakhamar tisztázván magát, felmentették. Ezután hadi pályán többé nem szerepelt. Későbben elégtételképen a nádori méltóságra is kijelölték. 1670-ben az országbírói méltóságot nyerte el. Kitűnő gazda lévén, nagy érdemeket szerzett a család vagyonának a gyarapítása körül. Hosszú főispánsága alatt alig fordult meg a vármegye közgyűlésein. Még a tisztújításokon sem elnökölt, hanem a vármegye követek útján értesítette a tisztújítás eredményéről, ő pedig néha, így 1654-ben, levél útján, máskor pedig, így 1655-ben, Pápay János, a vármegyétől hozzáküldött követ útján értesítette a vármegyét, hogy a megválasztott tisztikart állásában megerősíti. Forgách Adám halála (1681.) után Lipót király hasonló nevű elsőszülött fiát nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává, a ki 1684 márczius 14-én, Nagy-Szombatban tartandó beiktatására hívta meg a vármegye közönségét. A vármegye közönsége márczius 6-án, Gács várában tartott közgyűlésében tárgyalta a főispán levelét és a beiktatáson a követeivel, Baratnaky Ferenczczel és Fejérpataky Lászlóval képviseltette magát. Forgách II. Adám, atyjához hasonlóan, nem tartózkodott 466a vármegye területén, leginkább Galgóczon lakott. A szabadságharcz alatt a vármegyének nem volt főispánja. A felkelés diadalával Forgách Ádám elmenekült. Rákóczi nem nevezett ki új főispánt, hanem a tisztújításokra biztosokat küldött. 1705-ben Jánoky Zsigmondot, 1706-ban Forgách Simont nevezte ki biztossá, az utóbbi azonban ebbeli megbízatásának a táborban való elfoglaltsága miatt nem tudott eleget tenni és így maga helyett Ziska Ferenczet küldte ki. A kurucz világ lezajlása után gróf Forgách Ádám ismét elfoglalta a főispáni méltóságot, a melyet az 1714-ben bekövetkezett haláláig megtartott. Az 1597 deczember 8-án, Losonczon tartott közgyűlésen Osztroluczky Menyhértet újból alispánná választották. A közgyűlés ezenkívül négy szolgabírót, nyolcz esküdtet és egy jegyzőt választott. Jegyzővé Zthrucz Ferencz lett, a ki Lépes István halála óta vezette a vármegye jegyzőkönyveit. Minthogy a jegyzőkönyvek Lépes István jegyzősége alatt elvesztek, a közgyűlés elhatározta, hogy mindazok a perek, a melyek néhai Lépes István idejében indultak, vagy folytak, megsemmisítendők és újra megindítandók.
A közgyűlés a vármegyei szolgabírák évi javadalmát 12 forintban állapította meg, az esküdtek részére pedig minden törvényszéki űlésre, a melyen jelen vannak, 1 forint napidíjat szavazott meg.
1597-től 1603-ig bezárólag - a mely időből a közgyűlési jegyzőkönyvek fennmaradtak - évenként tartottak tisztújítást. 1600 május 8-ig, tehát közel hét évig, Osztroluczky Mihály volt a vármegye alispánja. Helyébe Kéry Ferencz, azelőtt honti alispánt választották meg, a ki még 1603-ban is viselte az alispáni tisztet; utóbb, az 1606 szeptember 23-án megkötött bécsi békében Zólyom vármegye főispánjaként szerepel. Az 1600 május 8-án tartott közgyűlés már két jegyzői állást rendszeresített. Első jegyzővé Ruttkay Jánost, másod jegyzővé Ruttkay Andrást választották. A tisztviselők hivatalba lépése a hivatali eskü letételével történt. A közgyűlésen jelen nem levő tisztviselő helyett mást választottak meg. Így 1602-ben Herédy Mihályt és Taby Mihályt szolgabírákká kiáltották ki, egyuttal azonban a közgyűlés 100 forint bírság terhe alatt a legközelebbi közgyűlésen leendő eskületételre kötelezte őket. A szolgabírói hivatalra akkoriban nem szívesen vállalkoztak, erre mutat az 1602. évi közgyűlés határozata, hogy ha az újonnan megválasztott szolgabíró a tisztét elfogadni vonakodik, 100 forint bírságot tartozik fizetni, melyet az alispán tőle behajtani köteles. 1609-1610-ben Pethőfalvi Pethő Tamás, utána hosszabb ideig Zrucz (Zthrucz) Ferencz, a vármegye volt jegyzője (1596-1599.) volt a vármegye alispánja, az utóbbi, az adataink szerint 1613-tól 1618-ig viselte e tisztet. Egy 1635 július 9-én kelt oklevél szerint (eredetije a Mocsáry-család levéltárában) már két alispánja volt a vármegyének: Voxith Horváth György és Madách Gáspár. A jegyzői teendőket 1635-36-ban Divéky András látta el, a ki későbben 1641-42-ben Pest és Heves vármegyének volt a jegyzője. Az 1652. évtől kezdve már ismét pontosabb adataink vannak a vármegyei tisztikarról. Az 1652. június 3-án tartott tisztújításon Voxith Horváth Istvánt és Bene Jánost választották alispánokká. Az alispánokon kívül a tisztikar még a következő tagokból állott: négy szolgabíró, nyolcz esküdt, egy jegyző és egy adórovó (perceptor). 1664-ben helyettes jegyzői állással találkozunk, a mely 1678-ig volt rendszeresítve. 1679-től 1683-ig ismét egy jegyzője volt a vármegyének. 1683-tól aljegyzői állást rendszeresítettek. Caraffa Antal császári tábornok, miután a vármegyére kivetett sarczot nem tudták behajtani, mind Gyürky Pál jegyzőt, mind Bulyovszky Ferencz aljegyzőt elfogatta s előbb Gács várában elzáratta, majd Beszterczebányára hurczoltatta; hasonló sors érte a vármegye akkori alispánját, Dobay Jánost is. Minthogy a két jegyző fogságban sínylődött, a jegyzőkönyveket 1684 január 3-ától kezdve Gyürky István vezette. 1684 április 10-én a vármegye közönsége, a főispán ajánlatára jegyzővé Kajal Pált, II. Rákóczy Ferenez egyik lelkes hívét és az országos tanács tagját, aljegyzővé pedig Gyürky Istvánt választotta meg. A választásokra a főispánok, különösen a két gróf Forgách Adám, jelentékeny hatást gyakoroltak. A mikor az 1656 július 24-én tartott közgyűlésen a tisztikar beadta a lemondását és a közgyűlés a tisztújítást szeptember 5-ére tűzte ki, a főispánhoz kiküldött követek, Sárközy István és Mocsáry Ferencz, előadták, hogy a főispán Bene János eddigi alispánt semmi szín alatt sem akarja többé az alispáni székben látni, hanem a lemondását követeli. Viszont Libertsey Mihályt, a ki 1666-ban a betegsége miatt akart megválni a tisztétől, a főispáni levélben szólítja fel maradásra. A XVII. század folyamán az alispáni állásra a főispán négy vármegyei nemest jelölt ki, még pedig két katholikust és két 467protestánst. A mikor gróf Forgách II. Adám 1684-ben elfoglalta a főispáni méltóságot, az április 10-én tartott tisztújításra alispánul Dobay Jánost, Vécsey Sándort, Bulyovszky Ferenczet és Mihalek Miklóst jelölte ki. A kálvinisták ekkor megnehezteltek, hogy az ő felekezetük tagjai közűl a főispán senkit sem jelölt az alispánságra. Neheztelésüknek nyíltan kifejezést adván, a főispán Galgóczon, május 4-én kelt levelében mentegette magát, hogy semmi rossz szándék nem vezette, azt hitte, hogy két protestáns jelölésével eleget tett a szokásnak. Az 1698. évi szeptember 1-én tartott tisztújító közgyűlésen Csemiczky Gáspár, a ki már 1693. óta viselte az alispáni tisztet s a kit a főispán az első helyre jelölt, semmikép sem akart többé hivatalt vállalni, ezért a közgyűlés azután szótöbbséggel Dul Mihályt, a gróf Koháry-család uradalmi ügyészét választotta alispánná. A II. alispáni állásra Szígyártó Istvánt választották meg, a ki ezt az állást csak akkor volt hajlandó elfoglalni, a mikor megfenyegették, hogy további ellenkezés esetében 100 forint bírságot köteles fizetni. 1702 szeptember 12-én tartott közgyűlésben I. alispánná Szendrői Török Andrást választották meg, a ki Gömörből jött Nógrádba. Török András podrecsányi birtokos 1702-1705-ig terjedő hivataloskodása alatt nagy műveltségével, éles elméjével és erélyes kezével tette nevét ismertté. 1705-től kezdve, a mikor alispáni tisztéről lemondott egészen a szabadságharcz végéig II. Rákóczi Ferencz egyik legkedveltebb udvari embereként folyton a fejedelem kíséretében maradt, sőt a mikor Rákóczi az 1711. év elején külföldre ment, hogy segítség után nézzen, Török is a nejével, született Baranyay Zsófiával elkisérte Lengyelországba. A szatmári békekötés után azonban visszatérvén, az 1714 szeptember 3-án tartott közgyűlésben ismét alispánná választották, és a vármegye követeként résztvett az 1723. évi országgyűlésen is. A romhányi ütközet után a Rákóczihoz szító tisztikar elhagyván a helyét, Heister Siegbert tábornagy Bossányi Ferenczet nevezte ki alispánná, a kinek még ebben az évben bekövetkezett halálával, az 1710 november 5-én Hollókőn tartott közgyűlésen az 1702-1706. években volt II. alispánt, Feja Jánost választották alispánná. Ő vezette azután egyedül az ügyeket az 1714. évi szeptember 3-án tartott tisztújításig.
Adószedők.
A vármegyei tisztikar tagjai voltak még az adórovók és az adószedők. Az adórovókat (dicator) a XVI. század közepétől kezdve rendszeresítették eredetileg kincstári tisztviselőkként. Működésük a porták (jobbágytelkek) összeírására, továbbá az évi adók kirovására és beszedésére terjedt ki. Az utólsó királyi adórovó, Nándori Bene András, 1647-ben működött a vármegyében. Az adóköteles jobbágytelkek összeírásának a megszűntével az adórovó helyét az adószedő (perceptor) foglalta el. Ez azonban törvényhatósági tisztviselő volt, a kit a közgyűlés választott. Az első adószedő, a kiről a közgyűlési jegyzőkönyvek megemlékeznek, Földváry Jánost, az 1652 június 3-án tartott közgyűlésen választották meg. A fizetését évi 100 forintban állapították meg. Ugyanebben az évben a járási szolgabírák fizetését 4 forinttal emelték. Az adószedő 1652-1698-ig a szolgabírák támogatásával működött. A mikor az 1698. szeptember 1-én tartott közgyűlésen a vármegye közönsége Gellén Gergelyt az adószedői állásban megerősítette, kötelességévé tette, hogy ezentúl a szolgabírák közbejötte nélkül, egyenesen a községektől hajtsa be az adót. Ugyanekkor az adószedő mellé ifj. Balogh Mihályt választották meg segédül, 4 forint napidíjjal.
Hadbiztosok.
A vármegyében elszállásolt császári katonaság eltartása, valamint a szükséges élelem és takarmány beszerzése czéljából a vármegye 1694-ben járásonként fő- és alhadbiztosokat küldött ki. Ezeket az állásokat az 1698. évi közgyűlés rendszeresítette végleg, a mikor főbiztossá Darvas Ferenczet választották, a kinek kötelességévé tették, hogy a katonaság beszállásolása körül felügyeljen és gondoskodjék, hogy a beszállásolás községenként arányosan történjék és hogy a népnek a katonaság a neki átadott élelmi czikkekről vagy más dolgokról szabályszerűen kiállított nyugtát adjon. A főbiztos alatt járásonként egy-egy biztos, ez alatt pedig a járás kiterjedéséhez és népességéhez mérten, 4-10 albiztos működött. A biztosok évi fizetése 100 forint volt; a vármegye területén belül napidíjat nem kaptak, kívül azonban 1 rhenusi forint napidíj járt nekik. Az albiztosok a megye területén belül 15 poltura, kívül egy imperialis napidíjban részesültek.
Kisebb állások.
Az 1695. évi tisztújításkor a vármegye tisztikarában, az elősoroltakon kívül, egy orvosi és három közügyvédi állást találunk. Az 1697 szeptember 2-án és 16-án tartott tisztújításkor egy ügyészi és egy alügyészi állást töltöttek be. Az 1698. évi szeptember elsején tartott közgyűlésen elhatározták, hogy a rendszeresített 468tisztviselők illetményeit, az alispántól kezdve, ezentúl jó pénzben, rajnai értékben, folyósítják.
A XVII. században a vármegye pecsétjét és zászlóját a vármegyei jegyző kezére bízták. A mikor 1656 június elsején Madách János jegyző az állásáról lemondott, a vármegye pecsétjét és zászlóját Pápay Péternek, az egyik szolgabírónak, adta át. Ugyancsak a jegyző őrizetében volt a vármegyei levéltár is. A mikor a levéltár Fülek várának elfoglalásakor elégett, a vármegye az akkori jegyző, Gyürky Pál ellen vizsgálatot indított, miután azonban kiderült, hogy őt mulasztás nem terheli, az 1684. évi április 10-én, Gács várában tartott közgyűlésen a felelősség alól felmentették és erről neki bizonyítványt állítottak ki.
Kiváltságos helyek.
A középkorban a városi kiváltságokkal felruházott helységek közűl egyedül Nagy-Oroszi őrizte meg a kiváltságait, a melynek a szabadalomleveleit I. Ferdinánd király 1528-ban, II. Mátyás 1610-ben és I. Lipót 1688-ban megerősítette. A XVII. század közepétől, különösen Balassagyarmat elpusztítása és Fülek várának a lerombolása óta, Losoncz mindegyre jelentékenyebben fejlődött. A vármegyei családok, különösen a losonczi és a szécsényi járásból, házakat emeltek maguknak Losonczon és az év nagy részét ott töltötték. Radványi Ferencz, vármegyei főjegyző feljegyzései szerint állandó lakója volt a városnak a Balogh, a Básthy, a Batik, a Bulyovszky, a Csemiczky, a Darvas, a Dobay, az Ebeczky, a Gellén, a Gyürky, a Kandó, a Kántor, a Litassy, a Koromszay, a Mocsáry, a Ráday, a Szalontay, a Szemere, a Szilassy és több más család. Losoncz a kereskedelemnek és az iparnak is a középpontja lett a vármegyében. 1695 augusztus elsején országos és hetivásárok tartására nyert szabadalmat. Társadalmi élet is csupán Losonczon fejlődhetett, a hol a vármegyei gyűléseket és a törvényszékeket is tartották. Gács közeli szomszédsága is előnyére vált Losoncznak, mert a vármegyei tisztviselők a XVII. században leginkább ott laktak, a vármegyei nemesség is sűrűn megfordult és a vár sohasem volt katonaság nélkül. Gács közelsége gyakran megmentette Losoncz vidékét a török portyázásoktól. Az élet küzdelmeiben kifáradt férfiak Losonczra vonultak vissza, a hol ama kor viszonyaihoz képest a legnagyobb biztonságban lehettek és bizonyos kényelmet élvezhettek. Losonczot kivéve, a vármegyei nemesség egészen a szatmári békéig terjedő korszakban kényelmetlen beosztású, vályogból épült házakban lakott. A gróf Forgáchok, a Balassák és a gróf Zichyek várait és várkastélyait kivéve, csak nagyon kevés kastélyszámba menő épület volt akkoriban a vármegyében, így a Madách családnak Alsósztregován, a Csemiczkyeknek Nagysztráczinban, a Rádayaknak Ludányban, a Mocsáryaknak Gergén és Lapújtőn, a Boryaknak Felső-Petényben stb. A nemesi kastélyok építése a vármegyében csak a XVIII. század második felében kezdődött.
Főispánok.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát, a mohácsi vésztől a szatmári békéig terjedő korszakban. Főispánok: Ráskay Gáspár 1526. Ráskay Balázs 1530. Guthi Országh László 1536. Werbőczy István 1538-1540. Ráskay István 1540-1542. Losonczy István országos főkapitány, 1543-1552. Guthi Országh Kristóf 1552-1567. Gyarmathi Balassa András 1568-1575. Ghymesi gróf Forgách Zsigmond, egyúttal Sáros és Szabolcs vármegye főispánja, országbíró, majd nádor 1592-1621. Gyarmati Balassa Zsigmond főispáni helytartó, 1619-1622. Ghymesi gróf Forgách Ádám, egyúttal Borsod vármegye főispánja, országos főkapitány 1622-1681. Ghymesi gróf Forgách II. Adám 1682-1714.
Alispánok.
Alispánok: Szügyi Orbonás György és Poltári Soós Tamás 1532-1535. Poltári Soós Tamás 1538. Dályói Borsay Miklós 1545. Pilinyi Bálint 1548. Libertsey Péter 1550. Madách György 1557. Poltári Soós János 1577-1584. Berényi Boldizsár 1586. Ifj. Poltári Soós János 1591-1593. Osztroluczky Menyhért 1593-96. és 1597-1600. Nagykéri Kéry Ferencz 1600 május 8-1603. Pethőfalvi Pethő Tamás 1609-1610. Zthrucz Ferencz 1613-1618. Pethő Tamás 1621-22. Nándori Bene András 1623. Vattai Batta Pál 1628-1632. Voxith Horváth György 1633-1636. Voxith Horváth György és Madách Gáspár 1635-1637. Voxith Horváth György 1640. Nándori Bene János és Voxith Horváth István 1614-1642. Ráday András 1642-43. Ráday András 1646-49. Voxith Horváth István 1648. Voxith Horváth István és Nándori Bene János 1650-1652. Bene András 1653. Nándori Bene János és Ebeczky László 1654. Nándori Bene János és Budai Bornemisza, máskép Bolgár János 1655. Dúló Gábor 1658. Libertsey Mihály 1659. Libertsey Mihály és Pápay Péter 1660-1664. Libertsey Mihály és 471Némethy Pál 1664-1665. Libertsey Mihály és Madách János 1666. Madách János 1667-1669. Némethy Pál 1669-70. Némethy Pál és Battik Gergely 1671-72. Némethy Pál és Ráday Gáspár 1673. Némethy Pál 1674-1677. Némethy Pál és Inánchi Ebeczky Menyhért 1678-79. Bezzegh István és Dobay János 1679-1683. Dobay János és Baratnaky Ferencz 1684-1687. Bulyovszky Ferencz és Szilassy András 1689. Csemiczky Gáspár és Losonczi Gyürky István 1693-1698. Dúl Mihály és Literáti, máskép Szígyártó István 1698-1699. Gyürky István, Darvas János 1699-1700. Gyürky István és Michalek János 1700-1702. Szendrői Török András és Feja János 1702-1706. Nagyréti Darvas Ferencz és Feja János 1706-1707. Darvas Ferencz és Királyfalvi Róth Ádám 1707-1708. Darvas Mihály és Losonczi Gyürky Ferencz 1708-1709. Nándori Bene András és Bende János 1709-1710. Bossányi Ferencz, kinevezték 1710. Feja János 1710-1711. (Nagy Iván összeállítása nyomán, a közgyűlési jegyzőkönyvekből vett adatokkal kiegészítve.)

II. Rákóczi Ferencz.

I. Lipót. (Az Orsz. Képtárból.)

I. József, III. Károly és Mária Terézia. (Az Orsz. Képtárból.)
3. A SZATMÁRI BÉKEKÖTÉSTŐL A FRANCZIA HÁBORÚKIG. 1711-1815.
II. Rákóczi Ferencz számüzetésben.
Rákóczi Ferencz már künn volt Lengyelországban, a mikor Károlyi Sándor 1711 május 1-én megkötötte a szatmári békét. A kurucz sereg a majtényi síkon meghajtván a zászlóját a császári tábornokok előtt, felesküdött és hazaszéledt.
József király halálának a híre, úgylátszik, Rákócziban is új reményeket ébresztett. Egybehívta a híveit Zaluzéba, a hol egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtek, de Rákóczi folytonosan újabb összeköttetéseket keresett, hogy az új támadást előkészíthesse. Mindamellett a nemzet nagy többsége, kimerülvén a hosszas küzdelemben, megnyugvással fogadta a szatmári békét, a melyet Lipót császár özvegye, Eleonóra Magdolna Terézia., Magyarország koronás királynéja május 26-án Bécsben megerősített.
A vármegye közönsége az 1711 július 6-án, Losonczon tartott közgyűlésében értesült a szatmári béke megkötéséről és a Rákóczi híveinek adott amnestiáról; a vonatkozó leiratokat a vármegye magyarra fordíttatta és közhírré tétette.
Rákóczi azonban nem fogadta el a szatmári békét. Alattvaló nem lehetett, a száműzetést választotta. A hívek leghívebbjei ide is követték. Ezek közé tartozott Ráday Pál, Nógrádvármegye nagyműveltségű jegyzője, 1704 óta a fejedelem titkára, a ki miután Rákóczi áprilisban Pálffyhoz küldte követül, az április 27-én tartott szatmári értekezleten hevesen kikelt a békekötés ellen, de nem hallgattak rá és csak magánemberként, nem Rákóczi követeként engedték felszólalni. Nem hódolt meg Pelargus János kapitány sem, a kit Rákóczi még május havában a kurucz csapatok összeszedésével bízott meg. Hasonlóképen künn maradt még egy ideig Sréter János, Török András a nejével; Baranyay Zsófiával, valamint a fiával, Zsigmonddal, továbbá Ráday Gáspár, a ki 1711 május 23-án Lengyelországban halt meg. Mihelyt azonban III. Károly király bevonult Bécsbe és átvette a kormányt, megváltozott a helyzet. Az 1712. évi április 3-ára egybehívott országgyűlés III. Károlyt megkoronázván, a szatmári békekötést, a melyet a király előzőleg megerősített, törvénybe iktatta, Rákóczit és bujdosó társait pedig a nemtelen káröröm hangján száműzte. Az országgyűlés még javában folytatta a tanácskozásait, a mikor 1712 június 14-én Básthy László helyettes alispán Szakal helységbe közgyűlésre hívta egybe a vármegyebeli rendeket. Ez alkalommal kihirdették Eleonóra királyné és III. Károly király 1712 márczius 30-án kelt leiratait, a melyekben a szatmári békekötés megerősítését tudatták a vármegyével. Munkács feladásának a hírére a bujdosók közűl többen, közöttük Ráday Pál és Sréter János, 1711-ben, Nagyboldogasszony napján, Jaraszlón értekezletet tartottak és kijelentették, hogy elfogadván a szatmári békét, hazajönnek. Ráday Pál csakugyan hazajött és magával hozta atyja, Ráday Gáspár, holttestét, a kit a losonczi templomban temettetett el. Visszatért Ebeczky István és Török András is, az utóbbi egy ideig, a míg a vármegye rendeinek a bizalma ismét az alispáni székbe hívta, podrecsányi birtokán vonult meg. Sőt egy ideig gróf Forgách Simon is hajlandóságot mutatott, hogy Medsihbosh helyett Gács várában lakjék, mindamellett nem tért haza, tovább is a száműzetésben maradt, egy ideig Jaroszlóban élt, majd Rákóczihoz csatlakozva, Danzigban tartózkodott, a mikor pedig Rákóczi Francziaországba hajózott, oda is követte, sőt elkísérte Rodostóba is, a honnan azonban 4721720 nyarán visszatért Lengyelországba. Wisniowiecki herczegnek, a korona marsalljának a birtokára. Itt éldegélt abból a 8000 livre évi díjból, a melyet a franczia királytól kapott. Az egyetlen családi kincs, a melyet magával vitt, a családi levéltára volt, a melyet féltékenyen őrzött és a rokonai sürgető kérésére sem bocsátott vissza. Ezt a levéltárat Lembergben helyezte el, meghagyván, hogy még Zsigmond nevű könnyelmű fiának sem adják ki. 1721-ben ugyan lépéseket tett, hogy kegyelmet nyerjen és visszatérhessen Gácsba, de e törekvése nem vezetett eredményre. A franczia királytól nyert csekély évjáradékból megélni nem tudván, nagy szegénységbe jutott, úgy hogy még a családi levéltárát is elzálogosította, ezer tallérért. 1730-ban Zolkiewben (Lengyelország) fejezte be viszontagságos életét. (Márki Sándor i. m. 565. 648.)
Rákóczi kíséretéhez csatlakozott Török Zsigmond is, a ki azalatt, míg Rákóczi Danzigban tartózkodott, a kiséret többi tagjával együtt Elbingben maradt, későbben ő is követte a fejedelmet Francziaországba, hol Párisban lakott, de csakhamar belépett a franczia hadseregbe kapitányi ranggal. (Márki S i. m. III. 429.)
Az udvar félelme a kuruczoktól. Géczy Juliánna.
A szatmári békét követő évek a kuruczok új támadásától való folytonos aggodalomban teltek el. Az udvar nem bízott Nógrád vármegye hűségében, a hol egy család sem volt, a melynek tagjai közűl egyik, vagy másik a szabadságharcz alatt nagyobb szerepet ne játszott volna. Hogy az esetleges újabb felkelést még a csírájában elfojtsa, a főhaditanács a vármegyét valóságosan megszállotta katonasággal. Már az 1712. évi január 28-án tartott közgyűlésen jelentette a helyettes alispán, hogy a kékkői járásban a Darmstadt-ezred öt kompániáját fogják elszállásolni, a füleki járást pedig a Lubomirski-ezred szállotta meg. 1714-ben a báró Ebergényi-féle ezred volt a vármegyében, a melyet 1715-ben a Splényi-ezred váltott fel. Az egykori kuruczok - a kik visszatértek a házi tűzhelyeikhez - és a bujdosók között azonban a legszigorúbb őrködés ellenére is fennmaradt az összeköttetés. Ráday Pál és Sréter János, mielőtt hazajöttek, a fejedelemhez intézett búcsúlevelükben is ama kívánságuknak adtak kifejezést, hogy nemzeti ügyük boldogulásával az Isten hozza vissza édes hazájába. Az 1712. évi országgyűlés alatt is, másról sem beszéltek itthon, mint Rákóczi visszatéréséről; ez a hír az országgyűlés után is megmaradt és bár vakhitnek bizonyult, növelte az udvar bizalmatlanságát és aggodalmát, a melynek a vármegyében birtokos Korponay Jánosné, született Garamszeghi Géczy Juliánna, a szépségéről híres, kalandos életű nő is áldozatul esett. Korponay Jánosnét, a kinek a férje Rákóczi szolgálatában állott, Löffelholcz császári altábornagy nagy jutalom ígérete mellett rábírta Lőcse város feladásának az előkészítésére. Lőcse feladása után Korponayné első dolga volt a férje lefoglalt birtokait visszakérni, mert ha a férje Rákóczi párti is, ő adatta fel Lőcsét. Gróf Illésházy Miklós udvari kanczellár szívesen közbejárt a szép asszony érdekében; nemcsak válaszolt neki, hanem kioktatta, milyen folyamodványokat adjon be, hogy a kérése teljesíthető legyen. Az országgyűlés egybehívásának a hírére, Géczy Juliánna is Pozsonyba készült, hogy jutalom fejében a királyi adománylevelek kiállítását sürgesse. Mielőtt azonban elindult Pozsonyba, olyan esemény történt, a mely a kalandos életű asszonyt újabb bonyodalmakba sodorta.
Vallomása szerint nagypénteken (1712 márczius 25.) este azzal hívatták ki a füleki házából, hogy a háza mellett elterülő erdőben várja őt egy zarándok, a ki azután egy levelet adott át neki, melynek írója választ kér. Ő ezt a levelet átadta Viard császári tábornoknak. Pünkösd előtt néhány héttel levél érkezett az alispántól azzal az értesítéssel, hogy a divényi kastélyt és a vendéglőt kirabolták. Erről ő rögtön hírt adott a császáriak egyik főtisztjének, a nagypénteken átvett levélből azt következtetvén, hogy a lázadók már betörtek Lengyelországból. A kósza hír hol növelte, hol csökkentette a rablók számát. Pünkösd hétfőjén (május 16.), a mikor a kertjében sétált, ismét egy paraszt jött hozzá, Pelargus Jánostól hozván levelet, a ki őt beszélgetésre hívja titkos helyen. Hosszas, aggodalmas megfontolás után kiment a kastélyból és meglátta a levélírót, majd Pelargust is. Pelargus átadott neki egy czédulát, a mely mellett több levél volt, a czédulán pedig az állott, hogy ismerve az ügyességét, Géczy Zsigmond leányát felkérik, adja át a czímzetteknek ezeket a leveleket, a melyeket Rákóczi és Bercsényi küldött. Géczy Juliánna félelmében átvette a leveleket, a melyek között állítólag Ráday Pálnak, Sréter Jánosnak és Szendrei Török Zsigmond ezredesnek szóló is volt. Ezek a férfiak a szatmári békét csak kénytelenségből fogadták el, ezért a császáriak nem bíztak bennük és folytonosan szemmel tartották őket.
473A mikor Géczy Juliánna a leveleket átvette, felébredt benne az asszonyi kíváncsiság és több levelet felbontott, a melyekben a többi között az is volt, hogy az ő atyjánál, Géczy Zsigmondnál, gyűljenek össze tanácskozásra Rákóczi titkos hívei. Géczy Zsigmond még Thököly ezredese volt, a mikor azonban Thökölyt a törökök elfogták, hazajött és részint Géczen, részint a Fülekhez közeleső Osgyánban lakott. Rákóczi felkelésének a kitörésekor ismét felajánlotta a kardját a kuruczoknak; előbb Rákóczi karabélyos ezredének ezredese volt, későbben Bercsényi ungvári várába ment, itt érte a szatmári békekötés híre; a vár feladása után hazajött és nejének az osgyáni birtokára vonult. Géczy Juliánna a fent érintett eset után Pozsonyba ment és magával vitte a leveleket, gondolván, hogy átadásukkal csak gyarapítani fogja az érdemeit az udvar előtt. Csakhamar kihallgatásra jelentkezett gróf Pálffy előtt és elmondotta, hogy Rákóczitól és Bercsényitől levelek vannak a birtokában, a melyeket egy zarándok hozott Lengyelországból. Pálffy felszólította, hogy hozza el neki ezeket a leveleket. Ugyanekkor Pozsonyban elterjedt Rákóczi hazajövetelének a híre. Géczy Juliánna erre nagyon megijedt, mert attól tartott, hogy ha ezeket a leveleket átadja a császáriaknak, akkor el fogja érni Rákóczinak és Bercsényinek a bosszúja az árulásért. Egyik levélben meg épen az édes atyjáról volt szó, a kit tudta nélkül belekevert volna az ügybe. Igy azután egy éjjel az összes leveleket elégette. Pálffy az országgyűlés berekesztése után ismét követelte a leveleket, mire Géczy Juliánna titokban elhagyta Pozsonyt, de csak Máriavölgyig jutott, itt ismét meggondolta magát és írt Pálffynak, hogy a leveleket elégette. Pálffy nem vette tréfára a dolgot, Géczy Juliánnát elfogatta és Vöröskő várába vitette. Csak annyi ideje maradt, hogy a férjét és az atyját értesítette a történtekről. Géczy Zsigmond még szerencsésen kimenekült Korponáról Lengyelországba, a hol 1716 október 18-ika előtt befejezte viszontagságos, a szabadság ügyének szentelt, érdemekben gazdag életét. Korponayné Géczy Juliánna pere közel három éven át húzódott; a kiküldött bíróság III. Károly király határozott utasítására a szép asszonyt fő- és jószágvesztésre ítélte, mire 1715 szeptember 25-én délelőtt 11 órakor a győri vár piaczán a hóhér leütötte a fejét. (Thaly Kálmán czikke, Századok 1909. évf. 449-467. Millenn. Tört. VIII. 151-153. - Márki Sándor i. m. III. 297.)
Gyanús halálesetek.
Géczy Juliánna pere élénken jellemzi azt a fojtó politikai légkört, mely Magyarországot akkoriban betöltötte. III. Károly király udvara csak igen kevés emberben bízott meg, a meghódolt kuruczokat gyanús szemmel nézte és szinte állandóan figyelemmel kísérte. Károly király egy csomó spanyol embert hozott magával Barczelonából, a kiknek az volt a feladata, hogy lopva, orvul eltegyék láb alól a »gyanús« és »megbízhatatlan« elemeket, és a kik e gonosz szerepük betöltésére mérget használtak. A vármegyebeli urak közül, a kik a szabadságharczban részt vettek és nagyobb szerepet játszottak, közvetetlenül az 1712. év után feltünően sokan haltak meg, így: Győry Nagy János, Kántor István, Géczy Gábor, Sréter János kurucz brigadéros 1713-ban, Bulyovszky Dániel 1714-ben, Darvas János 1717-ben. Csak kevesen érték meg az új rend megszilárdulását, ezek közé tartozott Török András, 1714-től kezdve ismét a vármegye I. alispánja és az 1722-23. évi országgyűlésen követe, a ki 1723 szeptember havában húnyt el, továbbá Ráday Pál, a ki az 1712., 1714-15. és 1722-23. évi országgyűlésen képviselte Nógrád vármegyét. Az 1712. évi országgyűlésen a reformátusok érdekeinek hathatós szószólója volt, az 1714. évi országgyűlésen is előkelő szerepet vitt és több országos bizottság tagjává választották, 1723 után azonban többé nem szerepelt, egészen a családjának és a gazdaságának élt. Ettől kezdve folytonosan betegeskedett, ludányi kastélyát, melyet 1715-ben emeletesre építtetett, alig hagyta el és életének a delén, 56 éves korában, 1733. márczius 20-án halt meg. (Thaly Kálmán: Rákóczi Tár. I. 402.).
Nógrád magyar érzelme.
A tárogató elnémult, a szabadságharczban szerepet vitt férfiak egymásután elköltöztek, vagy megrokkanva töltötték hátralevő napjaikat; Nógrádban az udvarnak egyelőre nem kellett tartania semmitől. De a nemzeti érzés, a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás, a nemzeti szellem nem halt ki, a családi kör továbbra is hű ápolója maradt a magyarságnak és a nemzeti törekvéseknek. Másutt idegen szokások kaptak lábra és a közéletben a latin nyelv lett uralkodóvá, Nógrádban ellenben a nemesség továbbra is ragaszkodott a magyar nyelvhez. Már Bél Mátyás kiemeli 1742-ben megjelent művében, hogy Nógrádban az egész nemesség magyar vérű, a mely közé idegen elem nem keveredik és a temetéseknél 474sohasem marad el a magyar gyászbeszéd. A nemesek, ha tisztán idegen ajkú jobbágyok között laknak is, megőrzik a magyarságukat és valóságos magyar gyarmatot alkotnak a családjaikkal. (Notitia Hung. II. 549.) Csak ez a nemesség, a melyet sem III. Károly, sem Mária Terézia kora nem tudott az ősi hagyományaiból és a nemzeti érzéséből kivetkőztetni, csak ez állhatott ellent sikerrel II. József németesítő törekvéseinek.
Összeírások 1715-20.
Az 1715. évi országgyűlésen elvben felállított állandó katonaság eltartásáról állandó adóalapról kellett gondoskodni. Az országgyűlés e végből az adókötelesek összeírását rendelte el. Az összeírók 1716-ban nagyjában elkészültek a munkájukkal, az eredmény azonban korántsem felelt meg a várakozásnak és a beléjük helyezett bizalomnak, ezért 1720-ban országszerte megismételték az összeírást.
Nógrád vármegyét mind a két ízben Somogy vármegye kiküldöttjei írták össze, a kik olyan szigorúsággal jártak el, hogy a megye közönsége kifogást emelt, azt állítván, hogy az összeírók olyan elemeket is vettek fel, a kiket az utasításaik értelmében ki kellett volna hagyniok. Ebben az ügyben a vármegye hosszas vizsgálatot tartott, igen sok községben kihallgatta a lakosságot. A fennmaradt adatok szerint a zselléreket, ha nem volt földjük, csakugyan kihagyták az összeírásból. A vármegye azonban ezzel nem elégedett meg és újabb felterjesztésében azt mondja, hogy nemcsak a pásztón ülők veendők zselléreknek, a kiknek sem földjük, sem rétjük nincsen, hanem azok is, a kiknek igavonó marhájuk nincs és három év óta sem nem szántottak, sem nem vetettek. Az ilyeneket az összeírók mind jobbágyoknak vették fel, sőt még a koldusokat, özvegy asszonyokat, továbbá olyanokat, a kik meghaltak vagy elbujdostak, is felvettek az összeírásba, ha azelőtt házhelyeik voltak. A mint e panaszos kifakadásokból láthatjuk, az összeírók a legnagyobb pontossággal igyekeztek megfelelni a feladatuknak és a házatlan zselléreken kívül összeírták az egész adóköteles lakosságot.
A mennyire becses előttünk az összeírás az adatok megbízhatósága miatt, olyan kevéssé örült neki a vármegye közönsége, a melynek ezek a pontos adatok csak újabb megterhelését jelentették. Nem is lehet csodálkozni, hogy minden erejéből tiltakozott az összeírás eredménye ellen és nagy szegénységben élő jobbágyait minél tömegesebben igyekezett kivonni az adózás kötelezettsége alól. Még ki sem heverte a török járom romboló hatását, a mikor ismét belső háborúból kellett a részét kivennie. Hiszen csak Temesvár ostromakor, 1716-ban, Nógrád vármegyének Pest, Heves és Fejér vármegyével együtt ezer hatökrös szekeret kellett kiállítania, a mivel meg is késett, mert akkor ilyen terhet nem bírt el.
Lássuk most már az összeírás adatait, a melyek rendkívül becsesek az akkori népességi, gazdasági és közigazgatási viszonyok szempontjából is. Közigazgatási tekintetben a vármegye a kékkői, füleki, szécsényi és losonczi járásokra oszlott. A négy járás fekvését és természeti viszonyait Radványi Ferencz, a vármegye jegyzője (1710-1716.) a következő versben jellemezte:
Alta cupit Losoncz scanditque cacumina montis.
Ast Fülek gaudet fundere fontis aquas.
Pane tamen recreat Szécsény, bona percolit arva.
Sed Kékkő vinum dat sedatque sitim.
(A természet a losonczi járást hegyekkel,
A fülekit azonkívül forrásokkal díszesítette,
A szécsényi ád kenyeret,
A kékkői pedig jó bort termeszt.)
Népesség.
A négy járás területén 1715-ben összeírtak 8 mezővárost, 28 curialis (nemes) és 206 jobbágyközséget. 1720-ban pedig 8 mezővárost (Balassagyarmat, Divény, Fülek, Gács, Losoncz, Nagyoroszi, Nógrád, Szécsény), 34 nemes és 211 jobbágyközséget. Ez összesen 242, illetőleg 253 helység volna, de miután hat mezővárost egyúttal curiális helyként is összeírtak, az összes helységek száma 1715-ben 236, 1720-ban 247 volt. Ebben a 236, illetőleg 247 községben összeírtak 1715-ben 13 nemes, 25 mezővárosi polgár, 2429 jobbágy, 335 zsellér és 38 szabados, vagyis összesen 2840 háztartást, 1720-ban pedig 3002 háztartást. Ebből 41 nemes és 81 mezővárosi polgár háztartás volt. Nemzetiségre nézve 1715-ben 1813 magyar, 8 német és 1019 tót, 1720-ban 1900 magyar, 24 német és 1059 tót háztartás volt. 1720-ban 32 község kimaradt az összeírásból, ezek közűl 14-ben az 1715. évi összeírás 146 háztartást vett fel. E számot hozzáadva 475az 1720. évi összeírás eredményéhez, az összes háztartások száma 3142-re emelkedik. Ez azonban csak az adóköteles népesség volt. Hogy a vármegye összes lakosságának a számát az 1720. évi összeírás adatai alapján megállapíthassuk, figyelembe kell vennünk az összeírásból kihagyott népelemeket. Ezek közé tartozik első sorban a nemesség. Az 1709. évi nemesi összeírás 472-re teszi az önálló nemesek számát. 1720-ban e számot 450-re téve, de levonva ama 41 nemes háztartást, a mely az 1720. évi összeírásban szerepel, 409 családdal (háztartással) emelkedik az 1720. évben összeírt háztartások száma. A különféle okokból kihagyottakat is figyelembe véve, 50%-kal kell megtoldanunk a háztartások számát, a melyet így 4713-ra, a lélekszámot pedig 28.278-ra tehetjük. Az összeírásból kimaradtak a lelkészek, tanítók, szabadosok, izraeliták; a legutóbbiak az 1735-1750. évi összeírások szerint ekkor még egyáltalában nem laktak a vármegyében.
1720-ban kimaradt 32 község közűl 30 curiális helység volt, Fülekkelecsény és Fűrész pedig egyáltalában nem szerepel az összeírásban. Az összeírásból az alábbi községek lakossága a következő okokból maradt ki: Csór eddig puszta volt, a földesúr a maga mesterembereivel telepítette be, de földjük nem lévén, a földesúr nem engedte őket összeírni. Keszeg 1716-ban települt. Korom-Sáp 1716-ban települt. Ordas három év előtt települt, az előtt puszta volt. Luczin emberemlékezetóta puszta volt, három zsellér lakja, a kik hét év előtt (az 1715. évi összeírás szerint) települtek. Felsősáp 1715-ben curiális hely, de egyedül az itt lakó földesúr nemes. Bakó, 1720-ban kizárólag földesurak lakják. Iliny, 1720-ban a földesúron kívül egyetlen jobbágy lakja. Pöstény, 1720-ban kizárólag földesurak lakták. A lakosság fő, majdnem kizárólagos foglalkozása a földmívelés. 1745-ben összeírtak 16.372 köblös szántót, 290 köblös írtványt, 3745 kaszás rétet, 1383 kapás szőlőt. 1720-ban pedig 28.795 köblös szántót, 524 köblös írtványt, 643 kaszás rétet, 1905 kapás szőlőt és 58 malmot. Ezek a számadatok csupán az adóval terhelt földterületet foglalták magukban. Láthatjuk belőlük, hogy rövid öt év alatt a mívelés alá eső terület jelentékenyen növekedett, a mit a békés viszonyok beálltával gyarapodó népességnek és gazdasági fejlődésének tudhatunk be.
Ipari viszonyok.
1715-20-ban Nógrád vármegyében az iparosokat nem írták össze, mert nemcsak czéhbeliek, hanem néhol egész községek folytattak bizonyos kézmíves mesterséget és iparágat és jelentékeny jövedelmet húztak belőle. Így Csehbrezón, a hol kerekeket, kádakat készítettek. Divényben a mesteremberek inkább gazdálkodtak. Losonczon 17 mesterember szerepel az összeírásban, az iparág közelebbi meghatározása nélkül. Kálnó helység lakosai fazék- és üstkészítéssel foglalkoztak. Podrecsányban edényeket készítettek. Poltár lakosai is a fazekas mesterséget gyakorolták. Rónyán a nép kerékgyártással foglalkozott. Szécsényben a mesteremberek egyúttal gazdálkodtak is. Szinóbányán a lakosok edénykészítéssel foglalkoztak. Turicskán kerékgyártást űzték. Itt-ott voltak községi sörfőzdék is, de nem igen jövedelmeztek. 1715-ben említik az összeírók, hogy a népnek, különösen a szécsényi járásban, annyi gabonája terem, hogy eladásra is jut belőle, a fölösleget rendesen Váczra szállítják, köblét néha egy imperiális tallérért, legtöbbször azonban egy forintért adják el. Gedén dohányt, Szőlősön (Mátraszőlős) gyümölcsöt termesztettek. 1715-ben sok községnek a makkoltatásból is volt haszna, mely a nagyobb arányú sertéstenyésztést jelzi. (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában.)
A vármegye területén mindamellett már a XVII. században számos czéh alakult. A XVII. században a legtöbb mesterember Füleken lakott, a hol, véghely lévén, akkoriban a vármegyei nemességből is számosan vonultak meg és a vár oltalma alatt mindegyre többen telepedtek le. Füleken a csizmadiák 1636-ban, a szabók 1674-ben I. Lipót királytól kapták a kiváltságlevelüket. A szűcsöknek már 1640-ben voltak czéhszabályaik, a melyeket 1672-ben a beszterczebányaiaknak kölcsönöztek. A vargák, a losoncziakkal egyetemben, 1656-ban, Wesselényi nádortól kaptak kiváltságlevelet. Losonczon a XVII. században csupán a varga czéh fennállásáról vannak adataink. A mikor Fülek elveszítette erődítvény jellegét, a mesteremberek egy része Losonczra költözött. A XVII. század elején már fennállott a szabók czéhe, mely 1713-ban kapta a czéhszabályait.
Portális adóalap.
A király már 1720. évi országgyűlésen elrendelte, hogy keressenek a rendek állandó adóalapot a porták részére. De az országgyűlés mereven ragaszkodott az eddig követett gyakorlathoz, elsősorban a nemesség adómentességéhez. Így nem maradt más hátra, minthogy a hadbiztosok jelentései alapján állapítsák 476meg az adó kulcsát. Ezek a jelentések kiterjeszkedtek az egyes vármegyék gazdasági állapotára és helyek szerint megokolták a teher emelését, vagy csökkenését. Nesselrode főhadbiztos jelentése megjegyzi, hogy a vármegye népes és termékeny ugyan, de csak csekély a marhatenyésztése.
Az első megállapítás 1723-ban történt, bizonyos időközökben azután kiigazították a porták számát, a melyet 1723-ban 112½-ben állapítottak meg a vármegyében. 1724-ben 114½-re emelték, e szám megmaradt az 1733. évi kiigazítás alkalmával is, 1780-ban 115-re emelkedett, 1792-ben is 115 volt, néhány év mulva, az országgyűlés 100-ra mérsékelte; ez a szám azután megmaradt 1847-ig.
Közigazgatási viszonyok.
A kuruczvilág lezajlása után gróf Forgách II. Adám, az 1682-ben kinevezett főispán, ismét elfoglalta a székét, a melyet azután 1714-ben bekövetkezett haláláig megtartott. Őt követte gróf Forgách János Adám, a ki 1714-től 1736-ig viselte a főispáni méltóságot. Az ő halála után Forgách II. Ádám fia, gróf Forgách Ferencz tábornok vette át a vármegye kormányát, a kinek a vármegyében való szereplése inkább Mária Terézia királynő korára esik.
Az alispáni széket az 1714 szeptember 3-án tartott közgyűlés határozata értelmében Szendrői Török András foglalta el, mellette Királyfalvi Rotth Ádám viselte a másodalispáni tisztet, jegyzővé Radványi Ferenczet választották. Tőle ered a vármegye legrégibb monografiája, mely kéziratban maradt fenn és jelenleg a Magyar Nemzeti Muzeumban van elhelyezve.
Az 1714-ben megválasztott tisztikar csak 1714 augusztus 20-áig maradt meg, a mikor is a Losonczon tartott tisztújítás alkalmával egészen új tisztikart választottak, a régiből csak Mocsáry Ferencz szolgabíró maradt meg. Első alispán Jeszenszky Miklós, másodalispán Losonczy István lett. Az új tisztikar megbízása csak egy évig tartott. Az 1717 október 4-én, Losonczon tartott tisztújításon ismét Szendrői Török András lett első alispán, másodalispánná Madách Lászlót választották. Török András ezután 1723-ban bekövetkezett haláláig alispánja volt a vármegyének. A vármegye követeként részt vett az 1723. évi országgyűlésen, a honnan hazatérvén, szeptember havában halt meg. Érdemekben gazdag múltja mellett tanuskodik, hogy a temetésen részt vett előkelőségek között személyesen megjelent gróf Koháry István országbíró is. Török András halála után Dobay Lászlót választották alispánná, a ki azonban már 1726 márczius 30-án meghalt. Teteme az alsósztregovai templomban nyugszik. Utána Szent-Ivány Györgyöt választották alispánná, a ki Gyürky István vármegyei jegyzővel együtt a vármegye követe volt az 1728. évi országgyűlésen. Az 1730 október 31-én tartott tisztújításon Szent-Ivány György első, Mocsáry István másodalispán lett. Az 1734-ben tartott tisztújításkor Szent-Ivány György lett ismét első alispán, másodalispán pedig Sréter János.
A vármegye a közgyűléseit a XVIII. század első felében különféle helyeken tartotta. A tisztújítást 1714-ben, 1716-ban, 1730-ban és 1734-ben Losonczon tartották. 1712-ben Kékkőalján, az 1712., 1715., 1719., 1722., 1724. évben Szécsényben, 1724-ben, 1732-ben, 1735 november 28-án Balassagyarmaton, 1721-ben Primóczon, 1727-ben Tarnócz helységben, 1731-ben és 1734-ben Bussán, 1733-ban Nógrádmarczalban, 1734-ben Ludányban és 1738-ban Herencsényben tartott közgyűlést a vármegye közönsége.
Jogszolgáltatás.
A szatmári békekötés után beállott nyugodtabb közállapotok alatt a vármegye közönsége is nagyobb tevékenységet fejthetett ki a közigazgatás szervezése, az igazságügy és a közbiztonsági viszonyok rendezése körül. Az utólsó évtized küzdelmei, a szabadságharcz, majd az utána következő pestisjárvány idejében a közigazgatás, de különösen a jogszolgáltatás rendkívül sok nehézséggel küzdött. Az újjászervezés a belső nyugalom helyreálltával a vármegyei önkormányzat feladata lett. Az 1723:XXX. törvényczikk, a mely a kerületi táblák felállítását elrendelte, tulajdonképen csak elsőfokú felebbezési törvényszéket teremtett, mert mindennemű erőszakossági, örökösödési, zálogjogi ügy, minden kártérítési, rágalmazási és adóssági per 12.000 forintig továbbra is a vármegye törvényszéke elé tartozott. A vármegyei önkormányzat figyelme kiterjedt úgyszólván mindenre, az adókezelésre, a magánjogi és büntetőjogi eljárásra, a közrendészetre, a közgazdasági viszonyokra. Mindezt helyhatósági szabályrendeletekkel - statutumokkal - igyekeztek szabályozni. Az 1711. évtől III. Károly haláláig terjedő korszakban a vármegye közönsége számos szabályrendeletet alkotott. Az 1711. évi október 20-án tartott közgyűlés az adókezelés ügyében 477bocsátott ki szabályzatot, a mely tűzkárosultak részére adóelengedést biztosít. Az ugyanebben az évben november 16-án tartott közgyűlés a hús árát állapította meg, bécsi fontonként két krajczárban. A hús árát szabályozza az 1730-ban, Kis-Zellőben tartott közgyűlés statutuma is. A tisztviselők járandóságait szabályozza: az 1712-ben hozott statutum, a mely a fuvarozási teher beosztásáról intézkedik, az 1714 május 14-én tartott közgyűlés szabályrendelete, mely a tisztviselők borilletményét szabályozza, az 1716 márczius 12-én hozott határozat, a mely a vármegyei biztosok napidíjairól gondoskodik, végül az 1727 január 14-én Tarnócz helységben tartott közgyűlés statutuma, mely a hivatalos kiküldetések alkalmával a napidíjakat ekként állapítja meg és pedig:
A vármegye
területén belül:
A vármegye
területén kívül:
Főrangúak részére3 frt.5 frt.
Az alispán részére3 frt.4 frt.
Birtokos nemesek, táblabírák, törvényszéki
ülnökök és káptalani tagok részére

2 frt.

4 frt.
A szolgabírák részére1 frt. 50 denár2 frt.
Az esküdtek részére- frt. 75 denár1 frt.
Közrendészet.
A közrendészet keretébe tartozik az 1712-ben hozott szabályrendelet, a mely az utasoknak való szállásadás iránt intézkedik. Ugyanebben az évben egy másik szabályrendelet kötelességévé teszi a szolgabíráknak, hogy a járásukhoz tartozó falukat bejárják. 1712-ben, a Galábocs község templomának felszentelése alkalmából tartott ünnepségen a nép között összeütközés támadt, a melynek egy emberélet is áldozatául esett. Ilyen esetek elkerülése végett az október 6-án tartott közgyűlés szabályrendeletet hozott, a mely a lelkészeknek kötelességévé teszi, hogy a jövőben a népet ilyen ünnepekre kellőképen készítsék elő és megtiltja templomszentelések alkalmával a lakomákat, még kisebb társaságokban is az evést-ivást, ünnepeken a dorbézolást, a tilalom áthágóit pedig a járási szolgabíráktól végrehajtandó 100 botütéssel bünteti. Az 1733 április 16-án, Losonczon tartott közgyűlés a vasárnap és az ünnepek megtartásáról intézkedik. A szabályrendelet három csoportba osztja azokat a napokat, a melyeket a vármegye lakosai megünnepelni tartoznak és a melyeken a munka szünetel: 1. vasárnapok, 2-45. ünnepek, 46. az illető egyház, vagy plebánia védőszentjének az ünnepe. Az 1713 július 24-én hozott határozat Gács várát jelöli ki az elfogott gonosztevők és a vármegyei rabok helyéül. Az 1720 január 24-én hozott szabályzat a becsületsértések elintézéséről intézkedik.
Az 1730 június 1-én Losonczon tartott közgyűlés a vadászatot szabályozván, a parasztoknak megtiltotta a vadászatot és a madarászatot. Az 1731. évi deczember 13-án tartott közgyűlés a vármegyei törvényszék helyéül, a mely eddig Losoncz volt, Losoncz mellett Szécsényt jelölte ki, e szerint 1732 márcz. 11-én a törvényszéket Szécsényben tartották, azután 1763-ig felváltva Losonczon és Szécsényben.
Közegészség.
Rendkívül érdekes az 1733. évi statutum, a mely a vármegyei közegészségügyet szabályozza. Perlicius János Dániel, a vármegye főorvosa terjesztette elő e szabályrendeletet, a melynek a fontosságát a vármegye közönsége felismervén, a jövőre nézve szabályul fogadta el és a végrehajtására Darvas János és Kántor Gábor esküdteket küldte ki. A szabályrendelet négy szakaszra oszlik. A vármegyei főorvos teendőit és kötelességeit foglalja magában. 1. Kötelessége bárkinek, a ki hozzáfordul, orvosi segítséget, vagy tanácsot adni. 2. Felügyeletet gyakorol a vármegyében levő gyógyszertárakra. 3. Ellenőrzi a vármegyében letelepedett, seborvosok működését és őket vizsgálat alá veheti. 4. Felügyel a vármegyében működő szülésznőkre. 5. Bűnügyekben, orvosrendőri bonczolások alkalmával, szakértőként vesz részt. A második szakasz a gyógyszerészek, valamint a segédeik részéről leteendő esküt állapítja meg, a mely magában foglalja a kötelességeiket is. A harmadik szakasz a vármegyei seborvos, valamint a vármegye területén letelepedett seborvosok orvosi gyakorlatát szabályozza. Végül a negyedik szakasz a vármegyei szülésznőkről intézkedik.
Paraszt vármegye.
A közrendészet, valamint a közbiztonság a paraszt vármegye felügyelete alá tartozott. A paraszt vármegye, mely még a XVII. század második évtizedében 478keletkezett, a rendezetlen belső viszonyokból származó intézmény volt és a községi, valamint a vármegyei életben jelentékeny szerepet vitt, a míg a XVIII. század második felében országszerte szervezett csendbiztosi intézmény fel nem váltotta. A működése a személy- és a vagyonbiztonság megvédésére, valamint a kisebb rendőri ügyekben való önálló bíráskodásra irányult. A paraszt vármegye feje a paraszt kapitány volt, a kinek a hatásköre a vármegyétől kijelölt kerületre terjedt ki. A megyei községeket népességük és helyrajzi fekvésük szerint kisebb-nagyobb kerületekre osztották, a kerületbeli parasztkapitány alatt más községben a hadnagy és minden községben egy-egy tizedes. (Gyárfás István: Értekezések a tört. tud. köréből, IX. kötet.) A paraszt kapitányok részére a vármegye több ízben részletes szabályrendeletet dolgozott ki, mely a hatáskörüket körülírja.
Szabályrendelet 1734-ből.
A legrégibb reánk maradt szabályrendeletet az 1691 július 3-án tartott közgyűlés bocsátotta ki, a második az 1722 január 25.-április 24. közötti időből való, 15 pontban tárgyalja a parasztkapitányok és a többi tiszt kötelességeit, a harmadikat az 1734 márczius 4-én tartott közgyűlésből ered. Mindahárom szabályrendelet szövege - eltérőleg a közgyűlési jegyzőkönyvektől - magyar, csupán a harmadiknak a bevezető sorai szólnak latinul. A harmadik szabályrendelet, a mely részletes tájékozást nyujt a paraszt vármegye feladatairól és kötelességeiről, egész terjedelmében közöljük.
»Instructio Universitatis praelatorum, baronum, magnatum et nobilium comitatus Neográdiensis plebis suis capitaneis data sequentibus.«
Először. Tudva legyen a nemes vármegye parasztvármegye kapitányainál, hogy Isten Ő Felsége az, a kitől minden áldások és ellenben az embereknek gonoszságokért, minden látogatások a földre és ezen lakó emberi nemzetre, sőt még az oktalan barmokra, mezőkre is származni szoktak, azért is senkihez hűségesebb buzgósággal viseltetni nem tartoznak, mint azon Felséges Isten dicsőségének tiszteletihez, mely szerént illik, hogy a teremtettével, adtával és lelkivel, vagyis más ördögi sugarlásból kigondolt szitkozódásokkal leendő káromkodást, a magok directiója alatt levő parasztok között keményen és nagy szorgalmatossággal tiltsák, mely káromkodásnak szorosabban leendő eltávoztatására, tartozni fognak a helységnek bírái, a községet minden szombaton összegyűjteni és ottan az ilyetén káromkodók iránt szoros investigatiót tenni, mindenek felett meghallgatván az ilyetén investigatióban az arra rendelendő tizedeseket; hogy ha azért valamely lakos vagy szolga renden való férfi vagy asszony az ilyetén káromkodás iránt gyámság vagy vád előadná, önönmagát és a kapitányoknak vagy a bíró által, vagy a tizedes által akkor, a mikor circulusokat visitálnak, insinuáltatnak, elsőbben is a dolognak valóságát hiteltetés által investigálni, annakutána tapasztalván a vádnak igazságát, az olyatén káromkodót, vagy magok a kapitányok, vagy ha reája nem érkeznének, a hadnagyok az említett kapitány commissiójából, mindazáltal vasárnapi, vagy akkor proxime következendő ünnepi reggeli órán kalodába tétetni s az isteni szolgálás alatt ott tartani és annak utána első káromkodásáért 50 pálczával, másodszori hasonló káromkodásáért 50 pálczának vagy magok üttetni, vagy ha magok nem érkeznének, commissiójukból ezt a falu bírái elkövetni tartoznak. Hogy ha pedig harmadszor is más vagy hasonló káromkodásban ugyanazon megbüntetett személy tapasztaltatnék, az olyatén személyt, tapasztalván az feljebb írt mód szerint a vádnak igazságát, mint megtörténteként, a közbüntetésnek elvételére megfogattatván, a vármegye viceispánjához vitetni tartoznak, hogy ha pedig a bírák, vagy tizedesek között oly megátalkodott akaratú találtatnék, a ki az ilyetén káromkodót, ámbár bizonyosan tapasztalná is, mindazonáltal a kapitányoknak bejelenteni nem akarná vagy elmúlatná és a káromkodást a kapitányok másunnan megtudhatnák, az ilyetén bírót vagy tizedest processualis szolgabíró uramnak, vagy más közelebb való nemes vármegye tiszteinek oly véggel, hogy érdemlett büntetését ő kegyelmektül elvehesse, vádképen bejelenteni tartoznak.

A romhányi csatatér.

A szécsényi várkastély a múlt század elején.

A szécsényi várkastély mai képe.

Ráday Pál főjegyző 1699-1703. II. Rákóczi Ferencz kanczellárja.

Szent-Ivány Ferencz országbíró, 1769-ben első alispán.

Gróf Grassalkovich Antal főispán 1751-1771.
Másodszor. És mivel ezen káromkodásbéli gonosztevőkön kívül találkoznak más rosszaságban lélekzett emberek is, kik magok gonoszságaikkal hasonlóképen az isteni felséget, a nép ellen méltó haragra ingerlik, a minémüek a gyilkosok, tolvajok, paráznák, vagy más főbenjáró vétkekben lélekzők, úgy innepszegők, egyház napján tánczolók, kik is ha nem ha szorgalmatos vigyázás volna irántuk, magok vétkező személyét a világ szerint való büntetésből, avagy csak a profugium és a szaladás által is könnyen subtrahálnák, azért az ilyeténekre a helységben, a helységben lévő tizedesekkel, bírákkal és esküdtekkel szorgalmatosan vigyáztassanak, 481adván a bíráknak parancsolatot, hogy mihelyt ilyen vétkező találtatik, azt azonnal fogják meg és hírül adják a kapitányoknak s ellenben a kapitányok szolgabíró uramnak, hogy az ilyetén a maga helyére vitessék és minthogy az ilyetén gonosztévők inkább gyakrabban a földesurak szárnyai alá szoktak az oltalomért folyamodni és a földesurak ispánjaik urok hatalmával szokták őket protegálni, azért valaholott ilyen dolog találtatik, az olyatén ispántul vagy földesúrtól kérjenek önönmaguknak recognitiót, hogy ők tartóztatják meg, melyet azonnal szolgabíró uramnak repraesentáljanak, hogy ő kegyelme az ország törvénye szerint pro impendendo iuris et iustitiae complemento, az ilyetén földesurat admoncalhassák. Hogy ha pedig a földesúr, vagy arra rendeltetett tiszt az ispán cselekedeteit nem akarná recognoscálni, a gonosztevő protegaló ispán ad poenam elusionis authoritatis magistratualis a nemes vármegye törvényszékre citáltassák és in vivo homago convincálhassák.
Harmadszor. Hogy ha pedig más praedálásban lélekző gonosztévőknek hírét kapitány uraimék akárminémű delatiobul észreveszik, azt azonnal minden késedelem nélkül szolgabíró uramnak bejelenteni, azoknak üldözésére a szegénységet felszedni, a gonosztévőt üldözni s megfogni, azután a szolgabíró uramhoz vitetni s így minden módon a vármegyéből kiirtani igyekezzenek. Hogy ha pedig a bíró kapitányoknak, a község pedig bírájának nem engedelmeskednék és a gonosztevőt üldözni nem akarná, az olyan engedetlen község vagy akármely paraszt személy 100 pálczával büntettessék, vagy pedig homagiumban convincáltassék.
Negyedszer. És mivel gyakran megesik, hogy a gonosztevő a rossz gondviselés miatt megszabadulván, az ország törvénye szerint érdemlett büntetését elkerüli, azért midőn a gonosztevő megfogattatik, azt mindenkor hites emberekkel, az mineműek az eleik a gazdáknak s a tizedesek vitessék viceispán uram kezéhez.
Ötödször. Minthogy pedig kiváltképen a tolvajságban lélekzett gonosztevőknek vétkek mindenkor másoknak megkárosításokkal szokott inkább megesni, azért a minemű portéka az ilyeneknél találtatik, azt vagy viceispán, vagy szolgabírák uraimék kezéhez a tolvajnak szeme előtt tartozzanak adni, hogy ő is azoknak valóságát recognoscálván, magoknak ugyanezzel a kapitányok securitást szerezzenek, viceispán vagy szolgabírák uraiméktól vévén, azonfelül az assignált s náluk találtatott jókrul recognitiót: mely portékát azután a viceispán uram megkárosodott félnek vissza fog adni.
Hatodszor. Hogy ezek azért mind rendesebben folyjanak, minden faluban fognak választani egy tizedest a gazdák közűl, a melyet magok a hív szolgálatra megesküdtessenek.
Hetedszer. Mivelhogy a kapitányok már most nemes személyekbül választatnak, és nemcsak hogy a nemesi virtus által természetekben commendáltassanak, de azonfelül szükséges, hogy magokat minden részegeskedésektől s káromkodásoktól s úgy akárminémű magoktól kigondolt, magok vagy más hasznára czélozó, a nemes vármegye determinatióján a viceispán uram parancsolatján kívül való executiótul, szegénységnek hajtogatásátul magukat óvják s a felebb írt állapotokon és a gonosztévőknek üldözésén kívül, az honnan hogy magok factumát mindenekben legitimálhassák, midőn valamit akarnak elkövetni, mindazokra magoknak viceispán, vagyis szolgabírák uraiméktól commissiót vegyenek, hogy azzal mindenekrül számot adhassanak; mert másként hogy ha magokat ilyetén dolgokban beavatják, mind a nemes vármegye előtt becsületekben csonkulást s mind pediglen netalánság a földesuraktól törvényes megkárosítást szenvedjenek.
A honnan nyolczadszor vérbíróságoknak, bikapénzeknek s más afféle büntetéseknek executiójában magokat absolute be ne bocsássák, hanem hogyha ilyent észrevesznek, lévén annak tulajdon processualis útja s módja: viceispán uramnak vagy szolgabíró uramnak másként ugyan mind a kettőnek referálni tartozzanak.
Kilenczedszer. Sem magok, az eddig szokásban lévő és a vasfazokaktul szedni szokott 8 poltrákat, úgy pálinkákat sub poena violentiae ne szedjék, sem pedig a hadnagyoknak a gazdáktul addig szedni practicált egy-egy garasbeli executiót meg ne engedjék és hogy ha valamely hadnagy az ilyetén executióban, a vármegye parancsolatja ellen önnönmagát immittálná, azt a nemes vármegye, első űlésén bejelenteni tartozzanak. És mivel
Tizedszer. Az eddig való concursusa, a szegénységnek, melyet ők paraszt 482vármegyének neveztenek, sokaknak megnyomorítására szolgált, minthogy egymás között törvényt tevén, gyakrabban önnönmagokat helytelen büntetésekkel enerválták, azért az ilyen concursusok, s paraszt vármegye-gyűlések absolute meg nem engedtetnek, hanem mivel a parasztok között is vannak bizonyos törvénykezések, a melyeket a költség elkerülésére s a dolognak csekély voltára nézve azonnal szolgabírák uraimék eleiben nem vihetnek, néha pedig két földesúr jobbágya, avagy pedig két falunak lakosa között lévén a dolog, azt pedig sem a földesúr, sem pedig egy helységnek bírája el nem igazíthatja, a honnan következett, hogy az ilyetén causákat vagy ügyeket a kapitány eleiben paraszt vármegye-gyűlésére vitték; ezen dolognak orvoslására pediglen ennek utánna ez fog lenni, hogy ha oly csekély a dolog és egy földesúr jobbágyi közt vagyon, azt a földesúr, vagyis arra rendeltetett ember igazítja el, hol pedig két földesúr jobbágyi között volna a dolog, a peresek mindazáltal egy helységben laknának, azt azon helységnek bírái és esküdtei igazítsák el; hol pedig két helységben laknának a pörösök, minthogy az ország bevett törvénye szerint a felperes vagy kereskedőfél az alperesnek bírájátul tartozik igazságot kérni, azért azon helységnek bírája, a hol az alpörös lakik, midőn a fölpöröstül megkerestetik igazságot tegyen neki, mely akár egy helyen, akár más helyen kimondatott gazságon, hogy ha egy vagy más fél meg nem állana, az olyatén igazságot, az meg nem egyező fél ügye a meglátásra a szolgabíró uramhoz, tartozván akkor a helységnek bírája is az olyatén pörlő személylyel szolgabíró uram előtt megjelenni, ilyen alkalmatosságokban pedig tartozzék a pörvesztő fél a megnyerő félnek a káron felül legfeljebb egy forintot adni. Mivelhogy pedig ezen vármegyébül gyakrabban szegénység, földesurak és a közönséges terhek kárával, más nemes vármegyékben szoktak szaladozni azért, hogy ezen rossz eltávoztassék, tiszteken áll a kapitányoknak ezen dolog közűl elkövetni: Elsőbben is. Minden helység bíráinak parancsolják meg, hogy a magok falujában lévő lakosokra úgy vigyázzanak, hogy mihelyt észreveszik valamelyiket a lakosok közűl készülni, azt azonnal fogják meg és azonnal a kapitányoknak adjanak hírt, hogy az azután a földesúrnak kezéhez adhassa, mert másként, minthogy lehetetlen az, hogy a szomszéd szomszédjának elmenetelirül ne tudjon, az ilyetén falu, az honnan a lakos elmegyen, 40 forint büntetésen maradjon. Másodszor tartozzék minden falu, kivált a bírák és esküdtek arra vigyázni, hogy a midőn a rakott szekerek mennek, azokat szorgalmatosan megvizsgálják és ha tapasztalják ezen vármegyéből lévők s annyival inkább szökötteknek lenni, portékájokat arestálják meg személyekkel együtt és marhájokkal, nemkülönben a szomszéd nemes vármegyebeli szökevényekkel is azt cselekedjék. Harmadszor. Mindeneknek rendesebben való folytatására, mivel az ilyetén elmenetel gyakrabban éjszakán esik meg s mind pedig más történhető gonoszoknak elkerülésére minden faluban éjszakákon strázsákat állítsanak fel a bírák, úgy hogy nagyobb faluk többet, a kisebbek pedig kevesebbet tartozzanak minden éjszaka, kik is egy helyben a faluban tüzelvén, tartozzanak a falut köröskörül járni s minderre, mind pedig más gonoszságokra vigyázzanak.
Tizenegyedszer. Vannak ezen vármegyének az ország törvénye mellett némely statutumai, a minéműek a parasztság által elkövetett szabad vadászatnak, termő fáknak vágása és az egyháznapkor tánczolásnak meg nem engedése, azért az ilyeneknek eltávoztatására a kapitányok szorgalmatossan vigyázzanak, és ha valaholott az ilyeténeket elkövetni észrevennék, azonnal az ilyeténekről a nemes vármegyének s viceispán uramnak hírt tegyenek, hogy pedig ezen közjóra a vadászat iránt tett statutum annyival inkább foganatosabb legyen, nem fog szabad lenni a kapitányoknak, vagyis hadnagyoknak akármicsoda praetextus és szín alatt, hanem ha a nemes vármegye speciális determinatióját vesszük vadásztatni a szegénységgel.
Tizenkettődször. Mivel pedig a buza és zabbeli impositát a kapitányok fogják szedni, ezért ennek incassatiója, erogatiója körül ezt fogják megtartani: 1-mo. A repartitiónak listáját vegyék kezekben a processus szolgabírájátul a vármegye determinatiója, vagyis impositiója. 2-do. A midőn valamit erogálnak, úgymint a zabbul a vármegye gyűlésén, akkor az ilyetén erogatiót, vagyis zabbeli költséget, a viceispán uram ő kegyelme előtt azon gyűlés alkalmatosságával liquidálni és a költség iránt magukat quietálni tartoznak. A zabbeli erogatióban pedig úgy alkalmaztassák a dolgot, hogy mindkét lóra napjában egy negyedrészt, 483négy lóra pedig félkilát s többet senki lovainak ne adjanak, ezt observálván, minden zabbeli költségben, hogy ha valakinek adnak szolgabíró, vagyis viceispán úr commissiója mellett s egyszersmind annak, a kinek adják quietantiája nélkül ne erogáljanak. 3-tio. A búzában is ezt kövessék, hogy azt is vagy viceispán uram vagy szolgabíró uram commissiója mellett erogálják és azzal a kinek adják önönmagukat mindenkor quietáltassák. 4-to. Tartozni fognak minden gyűlés után viceispán uramnak beadni, mit adtak ki a búzából és zabból és mi vagyon még kezük alatt, hogy a szerint tudja ő kegyelme is a commissiókat accomodálni. 5-to. Eltelvén az esztendő, számadásokat mindenkor tartozzanak ezen búza iránt a vármegyének, vagyis viceispán uramnak praesentálni.
Tizenharmadszor. Ezt a szegénység között hirdessék meg, hogy ha valamely eltévelyedett találkoznék a határokban, azt minden késedelem nélkül a kapitányokhoz vigyék és a kapitányok tartozzanak a szegénységnek ez iránt, hogy praesentáltatott quietantiát adni és az ilyetén tévelyedett marha iránt currenst maga tractussában bocsátani, az marhát pedig szolgabíró uram kezéhez adni, hogy ő kegyelme az egész járásban currentáltassa, ellenben szolgabíró uram is ezt magánál tartván, tartozik azonnal viceispán uramnak hírré adni, leírván a marhának minémű voltát, hogy e szerént ő kegyelme is mind a négy procesusbeli szolgabíráknak az marhának megtalálkozott voltát megírhassa s ő kegyemekkel currentáltathassa.
Tizennegyedszer. Mivel pedig mindenek felett legnagyobb szorgalmatossága kívántatik a kapitányoknak s úgy mindnyájunknak is az Ő Felsége szolgálatjának előmozdításában, azért minthogy ezeknek a kapitányoknak főbb kötelességük s szorgalmatossága kívántatik, azért a midőn valamely Ö Felsége hadának vármegyénkben leendő átmenetelét meghallják, vagy szolgabírák uraimék által megjelentetik, azonnal szolgabírák uraimékhoz minden mulatozás és maguk mentségek nélkül menni és onnét az ő kegyelmek repartitiója szerént éjjel és nappal a szekereket és forspontokat az elrendelt helyre béhajtani s azon transenna körül commissarius uraimék mellett minden segítséget tenni tartozzanak.
Tizenötödször. Minden falu ennek utánna egy-egy könyvecskét fog tartani, a melyben akárminémű széna, szekér és mindenféle administratiót akárkinek adtak, azt ha commissárius uraimék beírnia elmúlatnak, tehát a kapitányok tartozzanak az administratiónak valóságát elsőbben is megvizsgálván az olyatén administratiókat, azon fellebbírt könyvecskében beírni, mely annakutánna fog a szegénységnek acceptáltatni. (Közgy. jegyzőkönyvek 1711-1736. - Kolosvári Óvári: A Magyar Törvényhatóságok jogszabálygyűjteménye, IV. 1.)
Mária Terézia.
III. Károly király halálával a trón Mária Teréziára szállott. A királynő 1740 október hó 22-én kelt leiratában értesíti a vármegyét a trónfoglalásról, a melyet a vármegye közönsége november 1-én, Szügyön tartott közgyűlésében hirdettetett ki. Alig néhány hónap alatt azonban vészfelhők tornyosultak az ifjú királynő trónja fölé. Míg a bajor választó, III. Károly király halála után rögtön, fölemelte tiltakozó szavát a pragmatica sanctio ellen, az alatt II. Frigyes, Poroszország új királya, hadilábra állította a seregét, a melylyel a tél folyamán bevonult Sziléziába. Javában folyt a küzdelem a poroszokkal Szilézia birtokáért, a mikor a május 14-ére egybehívott országgyűlés egybegyűlt. Az országgyűlésen csakhamar megindult az alkotmányos küzdelem. A vármegye követei, Szent-Ivány György, alispán és Prónay Pál, jegyző, a nyert utasításukhoz képest szintén felszólaltak, kemény szavakban adták elő a sérelmeket és kifakadtak a német tanácsosok, valamint az idegen egyházi és világi főméltóságok ellen. Az emlékezetes szeptember 11-iki jelenet után azonban a helyzet lényegesen megváltozott. Az országgyűlésen már nem kerültek többé szóba a sérelmek, a rendek a további tanácskozások során megmutatták, hogy nemcsak szóval, hanem tettel is részt kívánnak venni Mária Terézia trónjának a megmentésében.
Az országgyűlés szétoszlása után mindenfelé megkezdődtek a hadi készülődések. Nógrád is megfelelt a kötelezettségének, de valami nagy lelkesedést nem tapasztalunk. Az egykori kuruczok ivadékainak a lelkéhez nem igen fért az, a mi Pozsonyban történt. Az országgyűlésen megszavazott 30.000 gyalogosból és 15.000 lovasból a vármegyének 114½ portája alapján, 115 embert kellett volna kiállítania, de ezt a számot nem tudta előteremteni. Az 1742 február 9-én, Nagy-Orosziban tartott közgyűlésen, a melyen - hosszú idő óta először - maga a főispán, gróf Forgách Ferencz elnökölt, csak 20 nemes jelentkezett a személyes 484felkelésre, a vármegyében birtokos főrangúak és nemesek pedig helyettest állítottak ki maguk helyett. Ezek 92-en voltak, legnagyobb részük birtoktalan nemes (armalista), azonban nem nemes is akadt közöttük. Így azután a személyesen felkelt nemesekkel együtt a vármegyei felkelő nemes sereg 112 emberből állott, ehhez járult a 81 emberből álló portalis lovasság, vagyis a vármegye összesen 194 embert állított ki. A személyesen felkelt birtokos nemesek a következők: Battik György, ifj. Bátsmegyey Sámuel, Básthy Imre, Bene Pál, Bobor Gábor, Bodonyi András, Fülep Sándor, Gyura János, Jánosy György, Kalmár Mátyás, Radványi Pál, Rátz Mátyás, Sándor István, Sartoris Ferencz, Sövényházy Sándor, Szücs Ferencz, Tomka Mátyás, Tornyos Gábor, Vajda László, Vassas György.
Az 1744. évi október 20-án, Lónyabányán tartott közgyűlésben a vármegye ismét fegyverbe szólította a nemességet.
Okulván a tapasztaltakon, a felkelősereg mielőbbi kiállítása érdekében a nemesi felkelésre vonatkozólag részletes szabályzatot dolgoztak ki és átadták Nándori Bene Pál főkapitánynak, a kit megbíztak a felkelt nemesség szervezésével. Nándori Bene Pál erélyes közreműködésével a vármegye 76 főből álló, teljesen felszerelt, minden tekintetben harczrakész csapatot állított ki. A csapat tisztikara a. következőleg alakult: főkapitány: Nándori Bene Pál. Helyettes kapitányok: ifj. Battik György, Radványi Pál. Zászlósok: Básthy József, Pelargus Sándor. Hadbíró: Nándori Bene József . Szállásmester: Ambrus Gábor. A tisztikarhoz tartozott még két trombitás és egy seborvos. Ez a csapat, a melyet Sziléziába rendeltek, derekasan megállotta a helyét, és az 1745. év őszén tért vissza. A visszatérteket a vármegye az október 14-én, Losonczon tartott ülésekor szemlélte meg.
Maga a vármegye főispánja, gróf Forgách Ferencz is kardot ragadott. Ezredesként részt vett az 1742-43. évi táborozásban. 1744-ben tábornokká lépett elő, gróf Nádasdyval együtt átkelt a Rajnán és több véres ütközetben megverte a francziákat. (Fővárosi Lapok, 1880. évf., 198. szám.)
Hétéves háború.
A hétéves háború kitörésekor Mária Terézia ismét igénybe vette a nemzet áldozatkészségét. Mihelyt a háború megkezdődött, a magyar egyházi és világi urak vetekedtek egymással a lovascsapatok kiállításában. És bár a vármegye nemessége már többé nem állott ki, az újonan felállított gyalogezredekben, annál tömegesebben vettek részt a nép fiai. Az 1758 január 31-én Balassagyarmaton tartott közgyűlésben a gyalogezredek kiegészítése czéljából a vármegye közönsége 1533 újonczot ajánlott fel. Maga gróf Grassalkovich Antal, főispán, járt elül jó példaadással. Főispáni minőségében 150, nógrádi birtokai után szintén 150 gyalogos kiállításának a költségeit vállalta el. Példája buzdítólag hatott a vármegyei nagybirtokosokra. Az esztergomi érsek itteni birtokai után 100, a váczi püspök 100, a Forgách grófok 100, herczeg Esterházy Antal 50, a váczi és az esztergomi káptalan 25-25 gyalogos kiállítását vállalták magukra. Az 1760 február 22-én, Szügyben tartott közgyűlés 230 újoncz kiállítását határozta el és a foglalót 15 frtban állapította meg; az erre szükséges 3150 frt még a közgyűlés folyamán egybegyűlt. (Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1742-1760.) A magyar testőrség felállítására ugyanebben az évben 2000 forintot ajánlott fel a vármegye.
Tisztújítások. Grassalkovich főispán.
Forgách Ferencz főispánsága alatt az 1744 február 4-én, Vadkerten tartott tisztújításon Vattai Batta Pált és Csemiczei Csemiczky Gábort választották alispánná, a kiket az 1750. évi július 10-én, Balassagyarmaton tartott tisztújító közgyűlés újból megtisztelt bizalmával. Az 1715. évi országgyűlésen a vármegyét Batta Pál képviselte, a követtársa Darvas József, a vármegye főjegyzője volt. Az 1756 november 16-án, Gács várában tartott közgyűlés ismét Batta Pált választotta meg első alispánná, a kit az uralkodó kegye királyi tanácsossággal tűntetett ki. 1751-ben a vármegye új főispánt kapott. Mária Terézia, hogy e nyakas kurucz vármegyét megzabolázza, egyik bizalmasát, gróf Grassalkovich Antal, koronaőrt nevezte ki a vármegye főispánjává, a kinek a beiktatása 1751 november 22-én nagy ünnepségek között ment végbe. Az új főispán Hatvan felől érkezett a királyi biztossal Lőrinczibe, a hol a beiktató közgyűlést tartották. A vármegye határánál az alipán fogadta, innen azután a nemesség kocsikon, részben lóháton, bevonult Lőrinczibe, Grassalkovich birtokára, a ki a királyi biztossal együtt a jószágkormányzójánál szállott meg. Megérkezése után Grassalkovich előbb az üdvözlőküldöttségeket fogadta, majd megbízta az alispánt a beiktató-közgyűlés egybehívásával. Az alispán megnyitván a gyűlést, küldöttség ment a főispánhoz, hogy a közgyűlésre meghívja. A megjelenő főispánt a vármegye közönsége nevében a 485főjegyző üdvözölte, mire az egész közgyűlés a templomba vonult. A templomból visszatérvén, Darvas József főjegyző hosszú magyar beszédben üdvözölte a beiktatásra kiküldött királyi biztost, báró Klobusitzky Ferencz kalocsai érseket és a főispánt. Ezután felolvasták a királynő kinevezési okiratát, mire a főispán letette az esküt. A közgyűlést a főispán beszéde zárta be. A megjelentek számáról némi tájékozást nyerünk abból, hogy a közgyűlést követő lakomán az egyik asztalnál 36, a másiknál 68, a jószágfelügyelőnél 48, a plebánosnál 52 teríték volt. Künn a szabadban pedig egy ökröt sütöttek a nép számára. Másnap, november 23-án, a vármegye közönsége folytatta a közgyűlését a főispán elnöklete alatt.
Grassalkovich főispánsága alatt mélyreható változás állott be a vármegyei közigazgatásban és az önkormányzati életben. Grassalkovich, a ki kitűnő szervező erőnek bizonyult, csakhamar hozzáfogott a közigazgatás újjászervezéséhez. A mennyire másnemű hivatalos elfoglaltsága megengedte, maga elnökölt a közgyűléseken, a melyeknek a menetére jelentékeny befolyást gyakorolt. Néki tulajdonítható, hogy a vármegye közönsége az 1758-1760. évi hadjáratok alkalmával olyan nagy áldozatot hozott. Az ő főispánsága alatt került ismét napirendre a vármegyei székház építésének az eszméje is. A rendek a székházat ismét Balassagyarmaton óhajtották volna felállítani, de ennek jelentékeny akadálya volt az a körülmény, hogy a város földesurai, a Balassák, folytonosan viszálykodtak egymással, ez a helyzet pedig nem volt alkalmas arra, hogy a vármegye tőlük székház építésére alkalmas szabad telket szerezhessen. De másfelől akkoriban nagyobb számú katonaság állomásozott Balassagyarmaton, a mely körülmény a rendeket a szabad alkotmány gyakorlásában nagyban feszélyezte, ezért azután a vármegye közönsége a Balassagyarmattal határos Szügy községben vásárolt telket és azon emeletes házat építtetett. 1763 óta ez volt a vármegye gyűléseinek, törvényszékének és levéltárának, szóval az egész vármegyének a székhelye, egészen 1790-ig, a mikor sikerült Balassagyarmaton, az államtól megvásárolt kaszárnyát székházzá alakítani. (Nagy I.: Nógrád vármegye székhelye.)
Nógrád az országgyűlésen.
Az 1763 november 21-én tartott tisztújító közgyűlését már Szügyön tartotta a vármegye közönsége, gróf Grassalkovich Antal elnöklete alatt. Ezen a közgyűlésen első alispánná 10 jelölt közűl Galánthai Balogh János volt gömörvármegyei alispánt, másodalispánná, nyolcz jelölt közűl, Prónay Lászlót, főjegyzővé három jelölt közűl Szent-Ivány Ferenczet választották.
Az 1764 június 17-ére egybehívott országgyűlésre a vármegye Galánthai Balogh János alispánt és Darvas Jánost küldte fel követekül. Mindakét követ jelentékeny szerepet játszott az országgyűlésen. Különösen Balogh alispán tűnt ki az adó felemelése ellen irányuló beszédeivel. A mikor az alsótábla elnöke arra figyelmeztette, hogy Mária Terézia királynőnek az ipar és a kereskedelem előmozdítása érdekében tett intézkedései a nép teherviselési képességét is jelentékenyen növelni fogják, Balogh a válaszában elismerte, hogy az elnöktől előszámlált előnyök a nép fizetési tehetségét előmozdítják, úgy hogy a régi terheit viselni tudja, de nem annyira, hogy újabb terheket elbírjon, ezért, szerinte, nem lehet a királyi kivánatoknak eleget tenni. A mikor pedig a papság egyik tagja a királyi előterjesztések mellett nyilatkozott, Darvas János azt felelte neki, hogy ha valakinek, úgy bizonyára a papságnak kell gondoskodnia a nép sorsának a javításáról, mert a nép már sok helyen oly szegény, hogy ruha híján a templomba sem járhat. (Horváth Mihály kisebb tört. munkái I.)
Batthyány J. György főispán.
Az 1764. évi országgyűlésen szóba jött az úrbér szabályozásának az ügye, de a rendek a jobbágy és a földesúr viszonyát magánjogi kérdésnek jelentették ki s nem akarták, hogy a királyi felügyeleti jog erre is kiterjedjen, ezért inkább az egész törvénytervezetet elejtették. Mária Terézia meg is neheztelt e miatt az országgyűlésre, melyet többé össze sem hívott. Az úrbért rendeleti úton szabályozta; ezt a rendelkezést Nógrád vármegyében az 1770-1771. évben hajtották végre. Balogh János első alispán és az 1764. évi országgyűlés egyik vezéralakja is magára vonta a királynő neheztelését, ellenzéki magatartásával. Már 1765-ben Prónay László foglalta el a helyét, a kinek helyébe viszont Szent-Ivány Ferencz főjegyző lépett. Az 1769 november 27-én tartott közgyűlésen Szent-Ivány Ferenczet első, id. Darvas Ferenczet pedig másodalispánná választották. Főjegyző Muslay Antal lett. Alattuk ment végbe az úrbéri összeírás a vármegye területén. Grassalkovich Antal halála után Mária Terézia 1771 deczember 16-án Batthyány József Györgyöt nevezte ki főispánná, a kit az 1772 május 48613-án Felső-Szügyben tartott közgyűlésen iktatott be gróf Esterházy Károly egri püspök. Az új főispán Vácz felől érkezett a vármegyébe, Vadkertnél id. Darvas Ferencz, Prónay Pál, Pamhakel József, Pyber Benedek és a vármegyei ifjúság lovasbandériuma fogadta, Mocsáry István vezérlete alatt. A másnap tartott beiktató közgyűlést Szent-Ivány Ferencz megnyitván, felolvasták a királynő leiratát és a főispán kinevezési okiratát, mire a főispán és a királyi biztos meghívására küldöttséget választottak. A küldöttség élén megérkező főispánt a vármegyeháza kapujában Szent-Ivány alispán magyar beszéddel üdvözölte, azután bevonultak a székház közgyűlési termébe s újból felolvasták a kinevezési oklevelet, mire gróf Batthyány Ignácz egri kanonok, jáki apát felolvasta az esküt, a melyet a főispán utána mondott. Ekkor a négy járási szolgabíró »vivát« kiáltások közepett felemelte a főispánt a székében, a kit ezután a vármegye közönsége nevében Muslay Antal magyar beszéddel üdvözölt. Ezután a főispán latinul elmondta a székfoglalóját, a melynek végeztével a teremben megszólaltak a harsonák és künn taraczkok durrogtak. (Közgyűlési jegyzőkönyv.)
Batthyány főispánsága idejére esik a vármegyei levéltár rendezése. A főispán 1773-ban a helytartótanács rendeletére, elrendelte a vármegyei iratoknak száraz helyiségbe való átszállítását és rendezését, továbbá, hogy az iratokat ne kiterjesztve, hanem hosszában összehajtva kezeljék. A rendelés azonban késett. Egy év mulva is azt jelentette a főispán a helytartótanácsnak, hogy az iratok még lajstromozatlanok. (Századok, 1903. évf. 710. lap.) Levéltárnoki állást csak 1791-ben rendszeresített a vármegye közönsége. Az 1773 augusztus 17-én tartott tisztújítás alkalmával Muslay Antalt első alispánná választották és a főispán id. Darvas Ferencz másodalispánt megerősítette az állásában.
Bajor örökösödési háború.
A bajor örökösödési háború kitörésekor Mária Terézia ismét igénybe vette a vármegye áldozatkészségét. Minthogy az országgyűlés nem volt együtt, a királynő közvetetlenül a vármegyékhez fordult újonczok megszavazása végett. Nógrád vármegye 400 újonczot ajánlott fel, a vármegyében birtokos urak közűl gróf Balassa Ferencz 30, gróf Forgách Miklós 30, gróf Zichy Ferencz győri püspök 40, gróf Zichy Károly, Ferencz és István 60, gróf Zichy Miklós 15, a Podmaniczky család 10 felszerelt huszárt állított ki. A hadi készülődés alatt a királynő mindegyre folytatta a békealkudozásokat, a helytartótanács ellenben 1778 október 8-án körrendeletet intézett a vármegyékhez, a melyben őket új adakozásra buzdította. Mária Terézia azonban 1779 május 13-án Teschenben békét kötött Frigyes porosz királylyal. (Századok 17878. évf. 487.)
II. József.
Mária Terézia 1780 november 29-én bekövetkezett halála után a trónt fia, II. József örökölte, a kinek a főczélja nagy, hatalmas osztrák birodalom alapítása volt, egységes nyelvvel, jó törvényekkel, törvény előtti egyenlőséggel és félelmetes hadsereggel. Első intézkedéseit, így az 1781 október 29-én kibocsátott türelmi rendeletet, a vármegye protestáns lakossága kitörő örömmel üdvözölte. A türelmi rendelet első pontja megengedte a protestánsoknak, hogy mindenütt tarthassanak magán istentiszteletet, a hol nyilvánossághoz nem volt joguk. A második pont értelmében, ha az ilyen helyeken több, mint száz nem katholikus család lakik és elszegényedés veszedelme nélkül tud a templomról és a lelkészről gondoskodni, úgy templomot és iskolát építhet. A türelmi rendelet következtében csakhamar több új evangélikus egyház alakult a vármegyében. Így Agárd, a melynek a lakossága 1786-ban nyert templomépítési engedélyt, Guta (Galgaguta), mely 1782-ben lett anyaegyházzá; Losonczon az evangélikusok 1783-ban nyertek templomépítési engedélyt, 1783-ban Felsőpetény, 1784-ben Csehbrézó és Zsivada, 1785-ben Balassa-Gyarmat helyiségekben alakultak evangélikus anyaegyházak. Politikai tekintetben is gyökeres változást idézett elő a türelmi rendelet. A protestánsok előtt megnyíltak a legmagasabb világi méltóságok és tisztségek, a vármegyei urak közűl az evangélikus Prónay László és a református Darvas Ferencz másodalispán a helytartótanács tagjai között foglaltak helyet. A türelmi rendelet XIII. pontja értelmében megszüntették a nógrádi és a honti evangélikus papok ellen azokat a fiskális pereket, a melyeket Mária Terézia uralkodása alatt abból az okból indítottak ellenük, mert kijártak a leányegyházakba a híveikhez. A leányegyházak ügye azonban még ezután került rendezés alá. A nógrádi evangélikusok 1784-ben folyamodást intéztek II. József császárhoz, hogy az anyaegyházaknak a leányegyházakkal való összeköttetését továbbra is biztosítsák. Kérték továbbá a császárt, hogy hitsorsosaik felmentést kapjanak a katholikus lelkészeknek adandó stólailletékek 487alól. Végűl arra kértek engedelmet, hogy a leányegyházakban az iskolamesterek olvashassák fel az egyházi iratokat. A kanczellária azonban, a hova a katholikus plebánosok részéről számos panasz érkezett a protestánsok ellen, nem pártolta az utóbbiak kérelmét, mert több helyen felsőbb engedély nélkül javították ki a templomaikat és a lelkészek bejárván a vidéket, több helyen elvitték a katholikus plebánosoktól a stólát, a melynek a birtokában őket a türelmi rendelet meghagyta. Mindamellett a császár a kérvényezők javára döntött; minden leányegyháznak valamely anyaegyházhoz való csatolását elrendelvén, meghagyta, hogy a lelkészek csak a saját leányegyházaikat kereshetik fel, ellenben a stóla maradjon úgy, a mint eddig volt. (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában, II. 242. - Millenn. Tört. VIII. 395-397.)
Belső reformok. Összeírás. Közigazgatási reformok.
A belső reformok sikeres keresztülvitele, az igazságosabb adófelosztás, az ország területi és népességi viszonyainak, nemkülönben a nép teherviselési képességének az ismeretét tette szükségessé. II. József e végből elrendelte az ország felmérését, majd 1784 május 1-én a kanczellária útján kibocsátotta a rendeletét az összeírás tárgyában. Az összeírást megelőzőleg 1784 április 26-án kibocsátott rendelet a német nyelvet tette Magyarországban az állam nyelvévé s meghagyta a vármegyéknek, hogy 1785 után hagyják el a latin nyelvet. Három év leforgása alatt német legyen a törvényszékeknek és a periratoknak nyelve. A vármegye nemességének a műveltebb része mindjárt felismerte a nyelvrendelet egész jelentőségét és felemelte tiltakozó szavát. Mindamellett ez a rendelet Nógrádban nagyobb ellentállást nem idézett elő, ellenben az összeírás tárgyában kibocsátott intézkedés ellen az egész nemesség talpra állott. A birtoktalan és a birtokos nemesség egyaránt féltette az ősi jogait, szinte ösztönszerűleg érezte, hogy a mindenki számára és hasznára berendezett országban többé nem lehet ő az úr. Csakhamar megindult a küzdelem II. József és Nógrád vármegye között. A vármegye főispánja akkor még gróf Batthyány József volt. Búzgó katholikus és udvari ember lévén, a vármegye protestáns nemességénél épen nem volt népszerű, erőszakossága miatt sokan meg épen gyűlölték; magyarul nem tudott; ő volt az, a ki rövidlátósága miatt Kazinczy Ferencz leveleiben »Okuli« név alatt szerepel. Mellette Muslay Antal viselte az első alispáni tisztet, rendkívül barátságos, jóindulatú ember, a ki ritka tapintatával mérséklőleg hatott az ellenzékre; 1773-tól kezdve 18 éven át a legnehezebb időkben is megtartotta alispáni tisztét, II. József 1785-ben kinevezte alispánná; semmi sem bizonyítja jobban a népszerűségét, mint az, hogy 1790-ben II. József rendszerének a megdőltével a vármegye ismét alispánná választotta. A másod-, vagy helyettes alispáni teendőket Ócsai Balogh Péter látta el. E kiváló nagytehetségű férfiú, a kinek nevezetes szerep jutott mind Nógrád vármegye, mind a hazai protestáns egyházak történetében, ekkor még pályájának a kezdetén volt. 1748 augusztus 24-én született. A pályáját br. Prónay László mellett kezdte gyakornokként. 1773-ban főszolgabíróvá, 1783-ban helyettes alispánná választották. A mikor II. József a vármegyei önkormányzatot megszűntette, kir. táblai ülnökké nevezte ki. 1787-ben udvari tanácsos lett, a mely tisztében kiváló bírói ítélőtehetséget tanusított. E magas hivatalok nem gátolták abban, hogy a saját véleményének kifejezést adjon, a függetlenségét mindenkor meg tudta őrizni, sőt, mint alább látni fogjuk, szabad szellemben mondott beszédeiért bevádolták és hivatalától is megfosztották. (Hazánk, 1888. 116. lap.) Ezek a férfiak állottak Nógrád közigazgatása élén, a mikor II. József törvénytelen intézkedései ellen a küzdelem megindult. A vármegye 1784 október 4-én, Szügyön tartott közgyűlésében tárgyalta az összeírás tárgyában kiadott leiratot, a melyre felirattal válaszolt. A vármegye közönsége egész rendszert látott a törvényszegésben, azért az országgyűlés sürgős összehívását óhajtotta. Nem segíthet más - úgymond a vármegye közönsége, - mint az országgyűlés. A kanczellária megnyugtatni igyekezett a rendeket, hogy II. József ismerni akarja Magyarország és Erdély népességét, mert a papok és a megyék kimutatásai hamisak. 1780-ból van egy ilyen kimutatás, a mely szerint lakott hely volt a vármegyében 254. Ebből falu 1246, város 8. A vármegyei lakosság összes száma 122.303 volt. Ebből nagykorú 68.956, kiskorú 53.338. Katholikus 68.183, protestáns 36.362, óhitű 63, zsidó 1263. (Magyar Nemzeti Muzeum kéziratgyűjteménye, 307.) A vármegyét azonban nem győzték meg a leiratok érvei és úgy látszott, hogy fegyveres beavatkozásra kerül a dolog. Az alispánok mégis keresztülvitték a kanczelláriánál, hogy az összeírás határidejét november 1-ére tűzzék ki, mert előbb nem igen kerül haza a felvidéki nép a nyári 488munkából. A vármegye terméketlen részeiből ugyanis a tótok minden évben eljártak az Alföldre nyári mezei munkára s mint Prónay László megjegyzi, ilyen alkalmakkor igen gyakori eset volt, hogy egy részük ott letelepedvén, többé nem tért vissza. (Marczali: Magyarország II. József korában, I. 239.) Mindamellett a vármegyében november 1-én nem fogtak hozzá az összeíráshoz. A vármegyei tisztikar megtagadta a közreműködését, és attól lehetett tartani, hogy a nemesség egy része fegyveresen fog ellentállani az összeírás részére kiküldött tisztviselőknek. A császár még november 26-án katonaságot akart küldeni Nógrádba; a fenyegetés, úgylátszik, hatott is, mert deczember 2-án Nógrádban is hozzáfogtak az összeíráshoz. Az eredményt feltüntető kimutatásokat 1785 február 7-én terjesztették fel a helytartótanácshoz. A népszámlálás 1787-ben ment végbe. Ennek eredménye szerint a vármegye összes lakossága 148.867 volt. Ebből adómentes személy összesen 6918 volt és pedig lelkészek: 171-en, nemes 3230, tisztviselő 58, nő 3459, adóköteles lakosság 141.949. (Tagányi Károly: Magyar Gazdaságtörténelmi szemle 1896. évf. 281.) Magda Pál 1819-ben megjelent művében (Magyarország stb. leírása) a vármegye lakosságának a számát 163.360-ra teszi, melyből 6324 volt nemes. Az utóbbi adatokat közli Mocsáry Antal is, 1826-ban megjelent művében. Ekkor a vármegyében 4926 egész házhely és 7950 házhelyes gazda volt. Az 1826. évi országos összeírás adatai szerint a mindakét nembeli 16-60 éves adózó személyek száma 48.900, a honoratioroké 16, az adóköteles házaké 17.336 volt. Fényes Elek a vármegye lélekszámát az 1839-40. évi egyházmegyei névtárak alapján 181.841-re teszi, mely szám vallásfelekezetek szerint a következőleg oszlott meg: róm. kath. 123.592, ágost, evang. 50.596, helvét hitv. 3967, óhitű (görögkeleti) 71, zsidó 3615. (Magyarország statisztikája.) A vármegyéknek a magatartása, melylyel a császárt újításaiban akadályozták, vagy az intézkedéseinek a végrehajtását késleltették, nem maradt megtorolatlanul. A császár boszúja a magyar alkotmány főerőssége, a vármegye ellen irányult, a mely nemcsak uralkodói önérzetében sértette, hanem a melynek a működését hasznavehetetlennek találta. 1785-ben hozzáfogott a közigazgatás újjászervezéséhez. Legfelül kezdte, a helytartótanácson, a melynek az elnökévé gróf Niczky Kristóf tárnokmestert nevezte ki. Niczky és gróf Győry Ferenez csakhamar tervezetet dolgoztak ki s olyan intézkedéseket hoztak be, melyekkel a magyar közigazgatás egységét teremtették meg. Főczéljuk a közigazgatás egyszerűsítése és gyorsítása volt.

II. József.

István főherczeg.

I. Ferencz.

Gróf Brunszvik József országbíró 1807-1827. főispán.

Tihanyi Ferencz. 1832-1836 első alispán, azután temesi gróf és főispán.

Gróf Keglevich Gábor kir. főtárnokmester. 1837-1848. főispán.
Ezt a tervezetet, a melyet a császár elfogadott, leküldték a megyéknek. Egyik rendelkezés szerint, ha a hatóságok késnek valamely válaszszal, parancsot kell adni, hogy a leirat vétele után egy hónap lefolyása alatt jelentést tegyenek; mert a megyék úgyis minden hónapban gyűléseznek. Nógrád vármegye ezt a rendeletet tárgyalván, óvást emelt, mert a helytartótanács űlésein másnak, mint az országbírónak az elnöklését törvénytelennek tartotta. (Marczali i. m. II. 430. - Mill. Történet, VIII. 408-410.) De II. József csakhamar újabb intézkedéseket tett a vármegyei önkormányzat megdöntésére. Eltiltotta, hogy a megyék az Universitas nevet viseljék, beszűntette a közgyűlések tartását, a melyeket ezentúl csak a kerületi biztos hívhatott egybe. Megtiltotta a vármegyéknek egymással való levelezését is. Ezenkívül a közigazgatást első fokban a bíráskodástól is elválasztotta. Az egész országot 10 kerületre osztotta. Nógrád vármegye a pesti kerületbe jutott, a melynek az élére gróf Mailáth Józsefet nevezték ki. A kerületi biztos részére kidolgozott utasításokban megjegyzi a császár, hogy Nógrád vármegye hegyes vidékének a kivételével, a dunamelléki vidék könnyen szállíthatja el a terményeit, ott tehát a földmívelés szolgálhat az adókivetés alapjául, mert az ipar kevés és a lakosság gyér. A kerületi beosztással a személyi változások egész sora következett be. Batthyány főispán elhagyta a helyét, eltávozott a vármegyéből Balogh Péter is, csak Muslay első alispán maradt meg a tisztében. A közigazgatás új berendezésével karöltve járt az igazságügyi reform. Két fontos kérdésben foglalt ismét állást Nógrád vármegye a császár igazságügyi reformjaival szemben. Az egyik a halálbüntetés eltörlése, a másik a botbüntetés. Nógrád vármegye az 1786-ban a császárhoz intézett feliratában teljesen czéltalannak mondja a börtönbüntetést, mert sokan olyan jól érzik magukat a börtönben, hogy onnan ki sem kívánkoznak. Jó lehet talán a halálbüntetés eltörlése más országokban, de a mi népünk még távol áll az ehhez megkívánt czivilizácziótól. Állást foglalt a vármegye a testi büntetés fenntartása mellett is, hangsúlyozván, hogy a botbüntetés nem volt sohasem valami sajátságos magyar büntetési mód; utal a felirat arra is, hogy milyen nagy 491szerepe van a botbüntetésnek a katonaságnál. (Marezali i. m. II. 242., 381., 462. III. 145.) A büntető törvény nem vált be. A végtelen hosszú börtönbüntetések nevetségessé tették az egész rendszert. Azonfelül a börtönök csakhamar megteltek, a népet pedig súlyos adóval nyomta a rabok tartása.
Nemzeti ellentállás.
A bekövetkezett események megakadályozták II. József császárt a művének a megszilárdításában. Az 1788-ban kitört török háború, mely óriási anyagi áldozattal járt, elősegítette a rendszer bukását. A külügyi helyzet is segítségére volt a nemzeti ellentállásnak.
A mikor az 1788. év vége felé ismét összehívták a megyegyűléseket, a rendek semleges magatartást tanusítottak. Nem állották útját, hogy a tisztviselők behajtsák az adót és összeszedjék az újonczokat, de nem avatkoztak bele.
1789 őszén azonban a helyzet lényegesen megváltozott. II. József ismét összehívta a megyegyűléseket, hogy a terményszállítás felosztását és az újonczozás ügyét rendezzék. Október havában már nyilatkozott Nógrád vármegye is. Minden segítséget megtagadott és a hadi segítség tárgyalását az országgyűlés hatáskörébe valónak jelentette ki. A közgyűlésen, a hol a köznemesség jutott döntő szerephez, lelkes volt a hangulat. A rendek a hadi segítség megtagadása ügyében hozott határozatukhoz a jegyzőkönyvben hozzá iktatták, hogy habár híven megmaradtak a felség iránti hódolatukban, erőszakos követeléseknek nem engednek. A megtagadás okadatolása már a nagy franczia forradalmi eszmék terjedését mutatja. A közgyűlésen Ócsai Balogh Péter hétszemélynök vitte a főszerepet. Noha magas állást töltött be, az ellenzékhez csatlakozott. Szabad szellemben mondott beszédeiért csakhamar bevádolták és megfosztották állásától, de a barátainak sikerült az eljárását kimenteniök, mire II. József újra kinevezte az előbbi állásába. Az udvari kanzelláriának ebben az ügyben, 1789 deczember 12-én kelt előterjesztésére megjegyzi a császár, hogy megelégszik a gyűlésen jelen volt Almásy királyi biztos nyilatkozatával, a melyben biztosítja a felséget, hogy Balogh illetlen dolgot (így) nem beszélt.
Az októberi közgyűlés csak előhírnöke volt a következő év elején kitört nemzeti ellenhatásnak. Almásy Pál, királyi biztosnak a helyzete megnehezedett.
Az 1790 január 6-ára összehívott közgyűlésen a nemzeti ellentállás fényes diadalt ült. A megyei tisztikar tagjai, élükön Muslay alispánnal, lemondottak, a közgyűlés azonban megerősítette őket az állásaikban az alatt a feltétel alatt, hogy a régi módon kormányozzanak. Sok táblabírót választottak. A német nyelv használatát eltiltották, a felmérési iratokat lefoglalták, új pecsétet készíttettek, és elhatározták, hogy a közgyűlés határozatait minden vármegye tudomására hozzák. Egyúttal feliratot intéztek a császárhoz, a melyben a régi törvényes állapot visszaállítását követelik minden feltétel nélkül, még az országgyűlés egybehívása előtt. A rendek haragja főleg Almásy, királyi biztos ellen fordult, a kinek sokat kellett eltűrnie a közgyűlésen. »Kimondhatatlan - így ír 1790 január 20-án Selmeczről, Prónay László, a beszterczebányai kerületi biztos - hogy mit kell Nógrádban és Hontban a congregatióknál hallani s minő illetlenségeket kell elszenvedni.« (Marczali: Magyarország II. József korában, III. 560. - Millennium Tört. VIII. 461.)
II. József visszavonja rendeleteit.
II. József 1790 február 8-án kelt rendeletét, a melyben az úrbéri és a türelmi rendelet kivételével, az összes intézkedéseit visszavonta, a vármegye nemessége kitörő örömmel fogadta. A lelkes hangulatba azonban a bizonytalan jövő iránti aggodalom is belevegyűlt. Ezt juttatta kifejezésre az 1790 márczius 5-én, Balassagyarmaton tartott közgyűlésnek a helytartótanácshoz intézett felterjesztése, mely szerint a vármegye részben megelégszik az időközben (február 20-án) elhúnyt császár utólsó intézkedéseivel, a melyekben elismeri a sarkalatos constitutiókat és visszaállítja a megyék régi hatóságát, de Mária Terézia törvénytelen újításai megmaradnak, a koronázást is elhalasztják, gabonát és újonczot pedig azonnal kívánnak, »így nem titkoljuk« - ekként szól a felirat - »még nagy botránykő fekszik előttünk«. Hasonlóképen kifakadtak a vármegye volt főispánja, gróf Batthyány József ellen, és tiltakoznak az ellen, hogy Almásy királyi biztos lemondásával a főispáni széket ismét Batthyány foglalja el. Ezt a következőleg indokolták: 1. a megyében nincs birtoka, 2. magyarul nem tud, 3. Albert herczeg jószágainak kormányzója, 4. az előtt is már zsarnokoskodott felettük. Mindezért kijelentették, hogy a tisztújítást nélküle fogják megtartani. A rendek magukhoz akarták ragadni a jelölés jogát és minden beavatkozást távoltartani igyekeztek.
492Vármegyei bandérium.
A Budára visszahozott korona tiszteletére a vármegye 52 tagú bandériumot küldött fel Budára, mely április 5-től április 16-ig teljesített díszőrséget. E bandérium tisztikara a következőleg alakult: Vezér: gróf Forgách Antal, kapitányok: báró Balassa Sándor és Fáy Dániel, helyettes kapitányok: Darvas József, Sándor Károly, Kántor Gábor, Muslay Péter, zászlótartók: Csemiczky Boldizsár és Berczelly Mihály, segédtisztek a vezér mellett Szent-Ivány János, Wattay Miklós és Jankovics János. A bandériumnak még káplárja is volt Marsovszky István, losonczi plebános személyében. (Századok, 1881. évf. Közgyűlési jegyzők. 1790.) E közben elsimultak azok az ellentétek is, a melyek a rendek és gróf Battyhány főispán között fennállottak. Április 20-án már nagy örömmel és pompával fogadták Balassagyarmaton; a másnap megtartott tisztújításon pedig megerősítették az állásában Muslay Antalt, a ki végigszolgálta II. József rendszerét. (Marczali Henrik: Az 1790-91. évi országgyűlés, I. 169.) Másodalispánná Gyürky Istvánt, főjegyzővé Bizáki Puky Ferenczet választották. A közgyűlés lelkes hangulatban folyt le. Ezen a közgyűlésen jött divatba az éljenzés, addig a »vivát« járta.
Nógrád az országgyűlésen.
Az 1790 június 6-ára, Budára egybehívott országgyűlésre a vármegye Muslay Antal alispánt, a ki hosszú közszolgálata alatt szerzett érdemeiért királyi tanácsos lett, és Ócsai Balogh Pétert küldte követekül. Balogh Péterre az országgyűlésen jelentékeny szerep várt. Kiváló szónok lévén, szinte uralkodott az országgyűlésen, a melynek a tagjait fényes tehetségével és ékesszólásával egyaránt meghódította. Még márczius havában terjedelmes emlékiratot bocsátott közre, mely az akkori nemesség óhajtását a leghívebben tükrözte vissza s egyúttal a legalkalmasabb volt a közvélemény irányítására is. Ez az irat nem jelent meg nyomtatásban, csak titokban terjesztették a vezető nemesség körében, de a czélját mindamellett elérte, mert a benne kitűzött elvek nemcsak a megyebeli nemességet hódították meg, hanem az országgyűlésen is érvényesültek. Nagyhatású felszólalásainak köszönhette Balogh, hogy ama tizenkéttagú bizottság tagjává választották, a melyet az országgyűlés a királyi hitlevél kidolgozására küldött ki. Legnagyobb szónoki sikereit a protestánsok vallásszabadságának az érdekében aratta, melynek keresztülvitele leginkább neki köszönhető. Az evangélikusok már 1789-ben főgondnokukká választották, az 1791. évi evangélikus zsinat pedig leginkább őt óhajtotta elnökének, de ő ezt szerénységből nem fogadta el, hanem báró Prónay Lászlónak engedte át, ki nálánál idősebb volt és a kinek annyi hálával tartozott. (Marczali Henrik i. m. I. 12., 100., 157., 293., 353., 364. II. 3-6., 45., 61., 187., 194., 246., 292.) A II. József németesítése ellen irányuló országgyűlési mozgalom erejét jellemzi az 1790-91. évi XVI. törvényczikk, a mely kifejezi a magyar nyelv természetes és örökös jogát arra, hogy hivatalos nyelvvé legyen. E törekvés visszhangra talált a vármegyében is, a mely az 1790. év i deczember 14-én, Balassagyarmaton tartott közgyűlésében, a törvény szentesítését megelőzőleg már elhatározta, hogy a közgyűlési jegyzőkönyvek, a társtörvényhatóságokhoz intézendő átiratok, a kanczelláriához és a helytartótanácshoz intézendő feliratok ezentúl magyarul szerkesztendők. Már erről a közgyűlésről is magyarul vették fel a jegyzőkönyvet.
Forradalmi eszmék.
A míg a vármegye ősi alkotmányunk megvédése érdekében a legerélyesebben síkra szállott, az alatt a franczia forradalmi eszmék lassanként útat törtek maguknak. A demokratikus eszmék már II. József alatt tért hódítottak a vármegye nemessége körében. Ezeknek az eszméknek terjesztői főként a szabadkőmívesek voltak. Balogh Péter, hétszemélynök, már 1786-ban tagja volt a budai páholynak. 1790-ben Balassagyarmaton is alakult páholy. Az 1791. évi országgyűlés berekesztése után Balogh Péter eltávozott a vármegyéből. A király őt 1791 november 8-án, Torontál vármegye főispánjává nevezte ki; 1794-ben az udvari kanczelláriánál előadó, 1802-ben Zólyom vármegye főispánja lett. Távozásával a vármegyei nemesség egyik vezérét vesztette el, a kit teljesen áthatottak a franczia forradalom eszméi, de a ki mindamellett mérséklőleg tudott hatni a túlzókra.
A demokráczia híveinek egyik főfészke volt a Géczy család romhányi kastélya, a hol a jakobinus Őz Pál nevelősködött. Őz Pál hevesmegyei születésű, nem nemes, igen szerencsétlen szülők gyermeke volt. Huszonhároméves korában ott volt az 1790. évi országgyűlésen, a melynek a naplóját a legnagyobb elismerésre méltóan írta meg. Ez a tehetséges fiatal ügyvéd Pestre jövén, belépett a Martinovicstól alapított társaságba, melynek a végczélja Magyarországnak köztársasággá leendő alakítása volt. Őz Pálnak nem sikerült Nógrádban híveket 493toborozni e társulat számára. A vármegyéből csupán Ambrózy Gábor volt tagja a Martinovics-féle titkos társulatok egyikének, őt Hajnóczy József, a társaság harmadik igazgatója vette fel. A miként Martinovicsot és összeesküvő-társait, úgy Őz Pált is kivégezték; ő maga szerkesztette a védő-iratát a melyre Ürményi József állítólag azt mondta, hogy megérdemelné, hogy az ő székében üljön. (Hazánk, 1888. 225.) Ambrózy Gábor, a ki II. József alatt az eperjesi kerületi táblánál, majd későbben a pesti Kuriánál királyi ügyészként működött, nem érte meg a per befejezését, a börtön levegője a különben is tüdősorvadásban sínylődő embert 1795 márczius 27-én sírba vitte. Nagy Iván (Magyarország Családai, III. 246.) Darvas Ferencz volt alispánt is a Martinovics-féle összeesküvés részesei közé sorozza, de róla sem Kazinczy Ferenez, sem Szirmay Antal nem emlékezik meg. Különben alig hihető, hogy részes lett volna, mert helytartósági tanácsos és aranysarkantyús vitézként halt meg 1810 április 3-án.
Franczia háborúk.
II. Lipót halálával a trónt a fia, Ferencz foglalta el, a kire a kitörőfélben levő franczia háború várt örökségül. Már Lipót király elhatározta, hogy fegyveres kézzel állja útját a forradalom tovább terjedésének. Ferencz a trónralépte után felhívta a franczia kormányt, hogy a királyi hatalom és a katholikus egyház ellen alkotott törvényeit vonja vissza, mire a törvényhozó gyűlés hadüzenettel válaszolt. A háború legott kezdetét vette. Nógrádban is kötéllel fogták az önkénteseket, a kiket vasra verve vittek a katonai gyülekező-helyekre. 1796-ban a francziák már az örökös tartományokat fenyegették. Ferenez király összehívta az országgyűlést, a mely felhatalmazta őt, hogy ha az ellenséges hatalom közeledik, fegyverbe szólítsa a nemesi felkelést is. A mikor Bonaparte Napoleon, a franczia hadak vezére, már Steierországban táborozott, a honnan Bécset fenyegette, a király fegyverbe szólította a nemességet. Hívó szózatára csakhamar fegyvert fogott a vármegye nemessége is. A 1797 május 3-án és 4-én tartott közgyűlésen az alispán bemutatta az összeírt nemesek jegyzékét. A felkelésre kötelezetteket, szám szerint 432-őt, május 24-ére, Balassagyarmatra rendelték. Az insurrectió költségeinek fedezésére a vármegyei birtokos nemességre, 200 forinton felüli jövedelem után, összesen 47.080 forintot vetettek ki.
A felkelt nemesség tisztikara a következőleg alakult meg. Főkapitány: gróf Forgách Antal. Első kapitány: Muslay Gábor. Kapitányok: Meskó Sámuel, gróf Ráday Pál. Másodkapitányok: Jankovich János, Sréter György, Batta Ferencz. Főhadnagyok: Fáy Mózes, Horváthy János, Battik Ferenez, ifj. gróf Forgách Antal, Záborszky Antal, Lisznyay Károly. Parancsőrtiszt: Párniczky József. Alhadnagyok: Novota József, Bibiti Horváth Gábor, Prónay Dénes, Horváth Voxith Antal, Berczelly Mihály, ifj. Battik György. Hadbíró: ifj. Muslay Antal. Számvivőtiszt: Paczolay Jakab. Őrmesterek: Kasza Antal, Kecskeméti János, Horváth Pál, Egry Ferencz, Petróczy Boldizsár, Horváth Mihály. Zászlótartók: Csókás András, Terebesy Tóbiás. Tábori lelkészek: Csiky János berczeli káplán és Szelecsényi Nándor legéndi predikátor. Főseborvos: Dampek Pál. Seborvos: Vodicska N. A vármegye május 31-én adta át a zászlót a felkelt nemességnek, a mely ezen a napon tette le az esküt. Mielőtt elindultak, június 15-én szemlét tartott felettük gróf Pálffy Miklós, a ki a zászlójukat nehéznek találván, rendeletére gróf Forgách a vármegyei levéltárban levő régi zászlót adta át a zászlóvivőknek. Június 18-ára elkészült az új zászló is, a melynek egyik oldalán az Üdvözítő képe volt e felirattal: Benned bizodalma van a vitézségnek. A másik oldalán pedig Nógrád vármegye czímere e felirattal: Nógrád Vármegye a Királyért és a Hazáért. Az új zászló felszentelése június 18-án ment végbe. A zászlószentelést megelőzőleg Zerdahelyi Gábor, a váczi püspök helytartója, ünnepélyes szent misét mondott, ezután a szegbeverés következett. Az első szeget Zerdahelyi czímzetes püspök verte be, utána Muslay Antal alispán, Puky Ferenez, Szerémy Gábor főjegyző. A felkelt nemesség június 20-án indult el Balassagyarmatról, 24-én Váczott, 26-án Rákospalotán, 27-én Budaőrsön volt, onnan Etyekre, Fejér vármegyébe, majd Körmendre vonult, a hol Ferencz király szemlét tartott felette. Körmendről, a hol a nógrádi felkelőket a második dandárba osztották be, a melynek a parancsnoka gróf Forgách Antal lett, Sopron vármegyébe vonultak, de a campoformiói békekötés után, október 30-án, hazabocsátották őket. (Közgy. Jegyzők., Haditört. Közlemények, 1888.)
Az 1800. év folyamán bekövetkezett hadi események Ferencz császárt és királyt arra indították, hogy Magyarország rendeit ismét nemesi felkelésre szólítsa 494fel. Nógrád vármegye ekkor gyalogos és lovas felkelő-sereget állított ki. A nógrádi gyalogság, a mely négy századból állott, a Pest és Buda városoktól kiállított egy-egy századdal együtt alkotott egy zászlóaljat, a mely Pauly őrnagy parancsnoksága alatt Vas és Sopron vármegyék nyugati határszélein táborozott. A lovasságot, a mely csak egy századot tett, a pesti ezredbe osztották be; ezt Sopron környékén helyezték el. A gyalogság búzavirágszínű egyenruhában volt, a nyakon és a karon piros hajtókával. A lovasság egyenruhája szintén kék volt, zöld mentével és veres csákóval. A lovasságban eleinte nem volt meg a kívánt fegyelem; egyesek lázongani kezdtek, de miután szigorúan megfenyítették őket, a rend helyre állott. 1800 deczember havában az egész felkelt nemes sereget a Lajta mellett vonták össze, majd onnan Bécsújhely környékére rendelték. Az 1800 deczember 28-án, Steyerben aláírt fegyverszünet ellenére, mely az ellenségeskedésnek egy időre végét vetette, a hadi készülődések nem szűntek meg, sőt az 1801 február 9-én megkötött lunevillei béke után sem bocsátották haza a felkelt nemességet, hanem a Fischamend melletti táborba rendelték fegyvergyakorlatra. Csak márcziusban tértek vissza a nógrádi felkelők. (Haditört. Közlemények, 1888. évf., 47-63.)
Gr. Brunswik József főispán.
Az 1805-iki vereség után, a mely Ausztriát nagyon megrendítette, az állam a legválságosabb pénzügyi helyzetbe került. A küzdelem még javában folyt a csatatereken, a mikor az 1805 október 13-ára, Pozsonyba egybehívott országgyűlés összeült. Ezt az országgyűlést, a melyre a vármegye egyedül Szent-Ivány Márk főszolgabírót küldte követül, csupán a hadi költségek megszavazása végett hívták össze. Ezt megelőzőleg gróf Batthyány József Györgynek 1806-ban bekövetkezett halála után, a király nógrádi főispánná, 1807 február 13-án, Korompai gróf Brunswik József, főtárnokmestert nevezte ki, a kit Szent-Ivány Ferencz országbíró, márczius 17-én, a hagyományos ünnepségek közepett iktatott be új méltóságába. Brunswik József a pályáját 1788-ban az udvari kanczelláriánál kezdte. 1796-tól Csongrád vármegye főispánja 1807-ig, a mikor Nógrád vármegye főispáni székét foglalta el, a melyet 1827 február 20-án bekövetkezett haláláig megtartott. Leánya, Brunswik Henrietta grófnő, kiváló festőművésznő, életnagyságban lefestette; ez a kép a vármegye nagytermében látható. A kormány, főleg az 1807. évi április 5-ére összehívott országgyűlésre való tekintettel, sietett a főispáni állást betölteni, azt tevén a főispán feladatává, hogy az országgyűlési követeknek adandó utasításokból a sérelmek orvoslásának a követelése hiányozzék. A vármegye az országgyűlésre Szent-Ivány János alispánt és Baloghi Baloghy Lajos volt vármegyei főügyvedet (ügyészt), küldte követekül. Az előbbi, a kit a király királyi tanácsossággal, majd kamarássággal tűntetett ki, jelentékenyebb szerepet nem játszott az országgyűlésen. Baloghy, a ki 1796-1806-ig volt a vármegye ügyvédje, kiváló, nagytehetségű jogász volt, de nem ismerte még eléggé a viszonyokat arra, hogy magára vonja a közfigyelmet. Az országgyűlésen ismerkedett meg Vay Józseffel, a mérsékelt párt vezérével, a ki aztán jelentékeny hatással volt a további pályájára. Az országgyűlésen jelen volt Balogh Péter bágyoni birtokos, a ki Zólyom vármegye főispánjaként foglalt helyet a felsőtáblán és ott titokban a Vay József vezérlete alatt álló mérsékelt ellenzék törekvéseit támogatta. (Wertheimer Ede czikke a Századok 1896-iki évfolyamában.) Az 1808. évi országgyűlést Ferencz király harmadik nejének, Mária Ludovikának, megkoronázása emlékeül alapított Ludoviceum teszi nevezetessé, a melyre a megyéből Szandai Sréter György 5000 forintot adott.
Károly Ambrus főherczeg körútja.
A mikor Napoleon harmadízben fenyegette Bécset, Ferencz király újból fegyverre szólította a nemességet. Ezúttal maga az új primás, Károly Ambrus főherczeg vette a kezébe a felkelés ügyét és az országban körútat tett, hogy a francziák ellen küzdelemre lelkesítse a nemességet. Márczius 19-én érkezett a vármegye területére, a melynek határánál, Szendehelyen, Tiller József kanonok üdvözölte. A primás az elébe siető főispán, Szent-Ivány János első alispán és a Losonczi Gyürky Pál főszolgabíró vezérlete alatt álló banderium kíséretében, márczius 19-én érkezett Balassagyarmatra, a melynek a lakossága örömmel üdvözölte. A másnap, márczius 20-án, tartott közgyűlésen gróf Brunswik főispán a megnyitóbeszédében megemlékezvén arról a fenyegető veszedelemről, a mely mindegyre jobban közeledik Magyarország határaihoz, felhívja a rendeket, hogy hagyományos áldozatkészségükkel támogassák a felkelés ügyét. Egyben felkérte a közgyűlést, hogy a prímás meghívására küldöttséget válaszszon. A közgyűlés 495gróf Brunswik Ágoston, Benyovszky János esztergomi kanonok, gróf Forgách Antal, Maithényi László, Baloghy Mihály, Puky Ferencz, Kubinyi Gáspár, Madách Sándor, Fáy Dániel, Szent-Ivány Márk, Vattay János és Zábláthi Huszár József táblabírákból álló küldöttség útján - a melyhez a tisztikarból Szent-Ivány János első alispán, Dubraviczky Péter, Moysfalvi Gyurtsányi József főadószedő, Kálnói Ettre Antal főszolgabíró és Nemesvarbóki Plachy János főügyész csatlakozott - hívta meg a prímást. A prímást a főispán a lépcsőházban latin beszéddel üdvözölte. Bemenvén a terembe, a prímás a főispán jobbján foglalt helyet, mire Szent-Ivány első alispán ékes latin beszéddel üdvözölte a vármegye közönsége nevében. Erre a primás átadta az alispánnak Ferencz király levelét és a rendekhez latin beszédet intézett, a melyre a főispán válaszolt. A prímás beszédének hatása alatt a rendek 300 lovast, 5000 kila búzát és 10.000 kila zabot szavaztak meg. Ezután a közgyűlés áttért a nemesi felkelés, valamint a megajánlott lovasok kiállításának a tárgyalására. Szent-Ivány János első alispán 100 forintot ajánlott fel, hogy a szegény nemeseknek a felkelésben való részvételt megkönnyítse. Példáját a jelenlevők csakhamar követték. A primás nógrádvármegyei birtokosként 1000, a főispán 500 forintot ajánlott fel. Még a közgyűlés napján 8665 forint gyűlt össze.
A közgyűlés után lázas sietséggel fogtak hozzá a felkelő sereg kiállításához. A szemlét a szécsényi járásban lakó nemesek felett már márczius 27-ére, a losonczi járásban április 3-ára tűzték ki, a kékkői és a füleki járás nemességét pedig később kitűzendő szemlére rendelték. A szügyi, a bakói és a mohorai köznemességet márczius 23-ára Balassagyarmatra rendelték be, a főispán elnöklete alatt megtartandó hadiszemlére. A 300 lovasból álló felkelő csapathoz Sréter Györgyöt, és Berczelly Istvánt első kapitányokul, Berczelly Antalt és Egry Ferenczet pedig másodkapitányokul jelölték ki. A felkelőkön kívül a vármegyére az országgyűlésen megszavazott 20.000 újonczból 486 esett, a mely számból 440 a sorezredekre, 46 pedig a tábori szekerész csapatra jutott. Április 21-én a 300 főből álló felkelő lovas csapat egy része már teljesen felkészülve vonult be Balassagyarmatra, a hol a tisztjeivel az élén a vármegyeház előtt foglalt állást. Miután a. megyeházából lehozták a zászlót, Bory Miklós, első aljegyző, üdvözlő-beszédet intézett hozzájuk, a melyre Sréter György őrnagy válaszolt. Ezután a tisztikar, valamint a legénység a zászló köré gyűlve, letette az esküt.
A tisztikar a következőleg alakult meg: Őrnagy: Sréter György (helyette június 19-től Berczelly István). Kapitányok: Berczelly István, Egry Ferencz, Berczelly Antal, Sréter Antal. Főhadnagyok: Kordinyi János, Prónay Miksa, Traitler László, Szent-Miklósy János. Alhadnagyok: Sréter István, Pruszkay József, Balás Ignácz, Lendvay János.
Május elejére a felkelt nemesség elkészülvén, a május 8-án tartott közgyűlésen az alispán bejelentette, hogy a nádor értesítése szerint a nógrádvármegyei felkelt nemesség gyalogsága az Árva, Esztergom, Liptó és Zólyom vármegyétől kiállítandó gyalogos felkelőkkel együtt fog egy zászlóaljat alkotni.
A közgyűlés a felkelt nemes gyalogság tisztikarát, választás útján, a következőleg alakította meg: Őrnagyok: Mocsáry Péter és Szabó Márton. Kapitányok: Battik György, Farkas Lajos, Platthy Lajos. Főhadnagyok: Vályi Lázár, Hamar Miklós, Szalay István. Alhadnagyok: Lauro Pál, Bornemisza József, Géczy László, Frideczky Antal, Piry Antal, Komjáthy István.
A nemes felkelő lovassághoz oly kevesen jelentkeztek; hogy a vármegye a csapatot nem tudta kiállítani; ezért a lovas felkelő nemesek nem alkottak külön csapatot, hanem a vármegyétől kiállított 300 lovas felkelőhöz csatlakoztak és velük együtt tették a nógrádi ezredet.
A közgyűlés még együtt volt, a mikor megérkezett gróf Keglevich György tábornok levele, a melyben értesíti a vármegyét, hogy a felkelő sereg felülvizsgálása czéljából május 14-én Balassagyarmatra érkezik. Az alispán erre a 300 főből álló felkelő hadat, a mely az április 21-én megtartott szemle után Vadkertre vonult, visszarendelte Balassagyarmatra, egyúttal a gyalogság gyülekező helyéül Szécsényt tűzte ki és meghagyta a felkelő gyalogos nemeseknek, hogy május 12-ére Szécsényben legyenek. Keglevich György tábornok május 14-én csakugyan Balassagyarmatra érkezvén, a felkelt lovasság felett szemlét tartott, a melynek végeztével a tisztikarral együtt a vármegyeházában megvendégelték. Délután a tábornok a vármegyei küldöttséggel együtt kocsira ülvén, Szécsénybe ment, a hol gróf Forgách József várkastélyában szállott meg. Másnap, május 15-én, 496szemlét tartván a felkelt nemes gyalogság felett, tovább folytatta a körútját. Még mielőtt a nógrádi felkelők útra keltek volna, Károly főherczeg, ha nem is teljes, de nagyjelentőségű győzelmet aratott Aspernnél Napoleon hadai felett. E győzelem hatása alatt Ferencz király a háború folytatását határozta el és e végből a sorkatonaság kiegészítését rendelte el. Az asperni csatában a franczia seregből számosan foglyul estek; e foglyok június 10-14-én két csoportban vonultak keresztül a vármegyén. Az egyik csoport, a mely 46 tisztből állott, Hont vármegyéből Patakon, Hugyagon, Litkén és Nagydaróczon át Rimaszombatba, a másik, a mely 630 közemberből állott, Balassagyarmaton, Ludányon és Losonczon át Osgyánba vonult.
A június 12-én tartott közgyűlés a sorhadi katonaság kiegészítése czéljából toborzást rendelt el. Egyúttal elrendelte, hogy a lelkészek a szószékről hirdessék a népnek az országot fenyegető veszedelmet és a híveiket katonáskodásra buzdítsák. Elhatározta, hogy az uralkodóhoz feltrejesztést intéz, a melyben kéri, hogy a toborzandó katonákat a háború befejeztével bocsássa haza. A lovaskatonák részére a foglalót száz pengő forintban állapította meg. Toborzókat (verbuválókat) rendelt ki, a kiknek meghagyta, hogy faluról-falura járva, a tisztviselők és a földesurak bevonásával végezzék a toborzást.
A junius 14-én vívott győrszabadhegyi ütközetben részt vett a vármegye felkelt gyalogos és lovas nemessége is, a mely Bács vármegye és a Jászkúnkerület felkelőivel együtt tett egy ezredet. Mind a két fegyvernemből többen estek el. Az elesettek névjegyzékét a szeptemberben tartott közgyűlésen olvasták fel. A nógrádi lovasság jól megállotta a helyét. A mikor a francziák a felkelt nemességet visszaszorították, a nógrádi lovasság báró Meskó tábornok hadaihoz csatlakozva, éjjel megkerülte a francziak hadállását és ezernyi veszedelem között, Sopron és Vas vármegyén át, egész a Balatonig vonult vissza.
A győrszabadhegyi csatavesztés ellenére Ferencz király nem mondott le a háború folytatásáról. Már a július 19-én tartott közgyűlésen mutatta be az alispán az uralkodó leiratát, a melyben 40.000 gyalogos katona és ezenfelül még egy lovas csapat kiállítását kérte a rendektől. A vármegye közönsége e leiratot tárgyalván, elsősorban a már kiállított 300 főnyi lovasság kiegészítését határozta el, kimondván, hogy e lovascsapaton kívül még 300 lovast fog kiállítani. Az új csapat részére Szent-Ivány alispán két legény fogadását vállalta el. Példája csakhamar követőkre talált. Brunswik főispán 25, gróf Zichy Ferencz 150, gróf Forgách Alajos 4, gróf Forgách József 10, Balassa Sándor 24 legény kiállítását vállalta el.
Az új lovascsapat tisztikarába a szeptember 17-én tartott közgyűlés a következőket jelölte ki: Törzstisztek: Muslay Imre, Mocsáry Dénes, Huszár János, Jorkovits Elek. Kapitányok: Mocsáry János, Veres Sándor, Bornemisza István. Főhadnagyok: Lisznyay Gáspár, Haan Imre, Bebesy Ferencz, Körösy Károly, Harmos Gábor, Lok Teofil. Alhadnagyok: Tahy Károly, Majerszky Antal, Szakall András, Tornyos György, Mészáros Ágoston, Pokorny Sándor.
A közbejött béketárgyalások, majd az október 14-én, Schönbrunnban megkötött béke egyidőre végét vetette a hadi készülődéseknek. A békét a deczember 4-én tartott közgyűlésen hirdették ki. A békekötés örömére e napon, Balassagyarmaton, a plebánia-templomban hálaadó istenitiszteletet tartottak, a melyen az itt állomásozó herczeg Lichtenstein-ezred tisztikara is megjelent. (Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1809. év.)
Pénzügyi válság a franczia háború után.
A háborút követő pénzügyi válság elhárítására Ferencz király ismét Magyarország rendeihez fordult segítségért, tőlük várván, hogy az államháztartás teljes bukását feltartóztassák. E feladat teljesítését az 1811-ben egybehívott országgyűlésre bízta. Ezen az országgyűlésen, a melyre a vármegye Szent-Ivány János alispánt és Baloghy Lajost küldte ki követekül, már kifejlett pártélet uralkodott. Szent-Ivány nem játszott jelentékenyebb szerepet, annál nagyobb szerepre jutott Baloghy Lajos, a ki Vay József szabolcsi, Szentkirályi és Péchy Imre pestmegyei követekkel együtt, az ellenzék vezérférfiai között foglalt helyet. E négy férfiú, a kiket a rendek quattuorviratusnak neveztek, gyakorolta, a legnagyobb hatást az országgyűlési nemzeti pártra. Baloghy, a miként Leurs, az udvarnak Magyarországba kiküldött egyik bizalmasa jellemezte, kiemelkedő alak volt és kitünő szónok, a kinek a fejtegetései mély és alapos ismeretekről tanúskodnak. Baloghyt a rendek beválasztották a pénzügyi bizottságba is, a mely hivatva volt a bécsi kormánynak a 212 millió forint államadósság fedezése ügyében tett előterjesztéseit 497tárgyalni. Az udvar azt hitte, hogy a pénzügyi bizottságba beválasztott követek nem tudnak németül, így ott könnyen elbánhatnak velük; de ebben alaposan tévedett. A pénzügyi bizottság mindenkit az ellenkezőről győzött meg; a rendek büszkén utaltak arra, hogy Baloghy, a nógrádi követ, a német nyelv előkelő használatában még Mitis udvari tanácsost is messze felülmúlta. A főrendi tábla legkiválóbb tagjai között foglalt helyet Balogh Péter, ekkor Zólyom vármegye főispánja, a kit Vay József, az ellenzék vezére, különös bizalmával tüntetett ki és semmihez sem fogott addig, a míg vele tanácskozást nem folytatott. Balogh sokkal megfontoltabb volt, semhogy be ne látta volna, hogy az ellenzék törekvései az adott viszonyok között a legvégzetesebb kalandokra vezethetnének. Okulva a saját tapasztalatain, minden elhamarkodásnak ellensége volt, ezért igyekezett is mérséklőleg hatni az ellenzékre, bár szívvel-lélekkel azokhoz tartozott, a kik Magyarország függetlensége után sóvárogtak. Minthogy azonban a teljes függetlenséget elérhetőnek nem látta, beérte nemzetének meglevő jogaival és szabadságaival, de ezeket sérthetetleneknek akarta tudni. (Wertheimer Ede: Az 1811-12. évi országgyűlés. Budapesti Szemle, 1899-iki évf. 267-269. sz.)
Az országgyűlés, heves tárgyalások után, 1 millió pozsonyi mérő őszi búzát és másfél millió pozsonyi mérő zabot szavazott meg, a mely mennyiségből Nógrádra 19.194 pozsonyi mérő búza és 28.791 mérő zab esett.
Az 1811 május 17-én tartott tisztújításon Szent-Ivány Jánost első, Ambrózy Lajost másodalispánná, Gyürky Pált és Bory Miklóst pedig egyenlő ranggal főjegyzőkké választották; főügyész Plachy János lett. Ez a tisztikar intézte a vármegye ügyeit az 1818 november 1-én tartott tisztújításig.
Napoleon bukásával a két évtizeden át szűntelenül folyó franczia háború is véget ért. A vármegye nem sok hasznát látta annak a nagyarányú áldozatkészségének, a melyet a háborúk alatt tanúsított. A háborút követő gazdasági válság, majd az 1815. év óta gyakran ismétlődő természeti csapások a nemzetet hosszú időre tétlenségre kárhoztatták. Az 1812 óta 12 éven át össze nem hívott országgyűlés nem zavarhatta a bécsi kormányt önkényes intézkedéseiben. Az ősi alkotmánynak, a nemzet jogainak a megvédelmezése, a nemzeti érzés ápolása és fenntartása ismét a vármegye feladata lett. E mellett, a mikor a nagy küzdelmek lezajlása után mindegyre jobban útat tört magának a nemzeti társadalomban a haladás szelleme, megint a vármegyére hárult a kötelezettség, hogy a nemzet összes erejét egyesítse a régi rendi alkotmány korszerű átalakítására.
A következő fejezet megmutatja, hogy Nógrád vármegye milyen mértékben vette ki a részét e munkában, egészen addig, a míg az 1848-iki törvények betetőzték.
4. A VÁRMEGYE RÉSZVÉTELE AZ ÚJKORI ÁLLAMALKOTÁS MUNKÁJÁBAN ÉS KÜZDELMEIBEN.
A Napoleon bukását követő években a hosszú hadjáratok alatt kimerült nemzet egy darabig szinte fásult közönynyel szemlélte az eseményeket. Egy-két évig jóformán csak a háborúk alatt felmerült óriási hadiköltség fedezésére kivetett adó hátralékainak a behajtása, valamint a nemesi felkelés kiadásai foglalkoztatták a vármegye rendeit. De a nemesség azért nem szűnt meg a közügyek iránt érdeklődni. Habár a rendeknek az 1812-ben szétoszlott és 12 éven át össze nem hívott országgyűlés hiányában nem volt alkalmuk országos ügyekkel foglalkozni, azok, a kiket közös eszmék fűztek egybe, gyakran összejöttek, hogy a dolgok állását megvitassák.
A régi kor vezérférfiai közűl még élt Ócsai Balogh Péter, a kinek a háza Bágyonban, 1818-ban bekövetkezett haláláig, találkozó helye volt a vármegyei nemesség színének-javának. Mellette, Wirkner Lajos udvari tanácsos emlékiratai szerint, a vármegye egyik hatalmas földbirtokosa, Gyürky Pál kezdett mindegyre jelentékenyebb szerepet játszani a vármegyei közéletben.
A nemesség nagy része a konzervativ irány felé hajlott, főtörekvése a meglevő alkotmány biztosítása és megőrzése volt. A XVIII. század végén a vármegyében is elterjedt szabadelvű eszmék most nem találtak termékeny talajra, csak a következő évtizedek folyamán törtek maguknak ismét utat a vármegye nemessége körében. Bizonyos meghatározott, czéltudatos törekvésekkel azonban ekkor még nem találkozunk, inkább magán és helyiérdekek 498foglalkoztatták az embereket. Csak a mikor az önkény az alkotmányunkat sarkalatos pontjaiban támadta meg, kelt szinte egy lélekkel a vármegye közönsége az alkotmány védelmére.
Mozgalmak az alkotmány védelmére. Kolomperia.
A vármegye közéletében az első nagyobb mozgalommal 1817-ben találkozunk. A mikor Ambrózy Lajost, a ki 1806 óta viselte a másodalispáni tisztet, a m. kir. helytartótanácshoz tanácsossá nevezték ki, csakhamar megindult a küzdelem a másodalispáni állásért, a melyre Gyürky Pál és Sréter László főszolgabíró pályázott. Az alispánválasztás egy csapásra felrázta a vármegye közönségét az eddigi nyugalmából. Gyürky Pál hívei nagyarányú tevékenységet fejtettek ki, hogy jelöltjüket diadalra vigyék. De a miként a Nagy Iván gyűjteményében levő körlevélből is láthatjuk, e választáson elsősorban felekezeti törekvések érvényesültek. A katholikus papság síkra szállott a református Gyürky ellen, és Sréter Lászlót támogatta annál inkább, mert a vármegye lakosai között alig akadt református. Gyürky a hétszilvafás, bocskoros nemességre támaszkodott, a mely addig nem is igen vett részt a közügyekben, különösen a választásokban, mert arra sem ideje, sem pénze nem volt. Gyürky felléptével azonban megtalálták a módját, miként lehet a tömegeket a választásokon felhasználni s a választás sorsát eldönteni. Az 1817 június 17-én tartott választáson Gyürky lett a győztes; de ezzel nem ért véget a küzdelem, a melyre - az általános tisztújítás közeledvén - mindkét fél erősen készült. Ekkor alakult meg a »Kolomperia« név alatt az a titkos társaság, a melynek czélja volt a választásokon a maga jelöltjét győzelemre juttatni, és a megyei közigazgatásban vezető szerepet vinni. A »Kolomperia« vezérférfiai Sréter János, Ebeczky József és Beniczky Antal voltak. E társaság csakhamar a legveszedelmesebb irányba terelte a korteskedést, a mennyiben a választásoknál a felekezeti szempontokat érvényesítette és a reformátusoknak a megyei hivatalokból való kizárását tűzte ki czéljául. Támadásának középpontja Gyürky Pál másodalispán lett, a kinek helyébe Gyurcsányi Gábort szerette volna ültetni. A Kolomperia, a miként Adamovics Antal verőczei főispáni helytartó, 1823-ban Nógrádba kiküldött királyi biztos József nádornak jelentette, közönséges korhely kompánia volt, a mely gyűléseket nem tartott, hanem egyik-másik tagjánál, így Gyarmaton Sréter Jánosnál és Ebeczky Józsefnél, Mohorán Beniczky Antalnál, dorbézolás közben beszélte meg a teendőket. A kik a társaságba be akartak lépni, azokkal a szándékuk kifejezéseképen a főkolompos (Sréter János) valamiféle szőrt csókoltatott meg; a fogadalomnak ez a bolondos formája azonban semmi kötelezettséget nem rótt reájuk. (Millen. Tört. IX. 79.). Bécsben azonban szörnyen megijedtek, a mikor neszét vették a dolognak. A bécsi rendőrség és a kanczellária abban a hiedelemben volt, hogy az olasz carbonarik mintájára alakult veszedelmes összeesküvésnek jutott a nyomára, ezért - főleg az 1822. évi nemzeti ellentállás idejében - élénk figyelemmel kísérte a nógrádi eseményeket. A mikor Nógrád vármegye a nemzeti ellentállás alkalmával a legszélsőbb eszközöktől sem riadt vissza, azt a kiküldött királyi biztos szintén a Kolomperiának tulajdonította, bár ez, Adamovics jelentése szerint, csak a gyűlölt Gyürky alispán helyzetét akarta lehetetlenné tenni. Máskülönben igen ártatlan társaság volt, a melynek a törekvései a vármegyei életen túl nem terjedtek, de számolnia kellett vele még Gyürky alispánnak is. Gyürky pártja is erősen dolgozott a jelöltje érdekében. Az 1818. évi november 1-én tartott tisztújítás alkalmával Szent-Ivány János helyébe első alispánná Gyürkyt választották meg, másodalispán pedig Gyurcsányi Gábor lett. A tisztikar a következőleg alakúlt meg. Főjegyző: Balás István; aljegyzők: Prónay János, Haan Imre; főszolgabírák: Horváth Gedeon (Losoncz), Sréter László (Szécsény), Szent-Ivány Anzelm (Fülek), Tihanyi Ferencz (Kékkő); főügyész: Voxith Horváth Károly; alügyész: Szmrecsányi Dénes; hadi főpénztárnok: Kálnói Ettre Antal; házi főpénztárnok: Párniczky József; főbiztos: Szilassy József; számvevő: Voxith Horváth Antal; alszolgabírák: a losonczi járásban: Prónay Ferencz, Baross Sándor, a szécsényiben: Marsovszky János, Trajtler István, a kékkőiben: Ebeczky Adolf, Dessewffy Jób, a fülekiben: Fáy József, Beniczky Lajos; esküdtek a losonczi járásban: Piry László, Szent-Ivány Bogomér, a szécsényi járásban: Hamar Miklós, Fehér László, a kékkői járásban: Szécsényi Miklós, Darvas Dániel, a füleki járásban: Szerémy Antal: Mihályi György; főlevéltárnok: Ruttkay László; csendbiztos: Bornemissza István; tiszteletbeli aljegyzők: gróf Zichy Miklós, Bocsári Mocsáry Imre, Baloghy László; tiszteletbeli Esküdtek: Frenyó 499Sámuel, Ambrózy Gábor, Csikány Gábor, Joób Elek, Kalmár István Soóky András, Rády János, Horváth László, Kacskovics Lajos.
Közöltük e névsort nemcsak azért, mert a vármegye akkori nemességének a színéből-javából került ki, a mely az 1822-23. évi ellentállást vezette, hanem azért is, mert e tisztikarnak számos tagja ekkor kezdte meg a hivatalos pályafutását és idővel vezérszerepet vitt a vármegye közéletében.
Gyürky Pál helyzete attól kezdve, hogy első alispán lett, nem volt irigylésre méltó, mert fel kellett vennie a küzdelmet a Kolomperiával, a melynek Gyurcsányi másodalispán volt az élén. Közel négy éven át folyt már a torzsalkodás a vármegyében, a mikor a kormány önkényes intézkedései egy csapásra megszűntették a vármegyei pártok között az ellentéteket.
Újabb katonai terhek ellenzése. Harcz a vármegye és a királyi biztos között.
1820-ban Európa déli részén ismét forradalmi láz szállta meg az embereket. Spanyolországban, Nápolyban felkelés támadt, melynek az elnyomására az udvarnak elsősorban pénzre és katonára volt szüksége. Még a piemonti hadjárat folyamán herczeg Metternich előterjesztésére az uralkodó 1821 április 4-én kelt leiratával az 1813. és 1815. évi ujonczjutalékból még hátralevő mennyiség kiállítására szólította fel a vármegyéket, ezt követte az 1822 augusztus 13-án a másik leírat, a mely az adónak november elsejétől kezdve ezüstben leendő kifizetését rendelte el, a mi, tekintettel a papirospénz és a pengőpénz értékarányára, a legsúlyosabb adóemeléssel volt egyértelmű.
Nógrád vármegye 1822 október 15-én és november 7-én tartott közgyűlésében tárgyalta e rendelet végrehajtását. Már az első közgyűlésen heves hangulat uralkodott; különösen Baloghy Lajos táblabíró kelt ki a rendeletek ellen, a melyeknek a végrehajtását, épen az ő beszédének a hatása alatt, a vármegye megtagadta. Ugyanígy határoztak a rendek a novemberi közgyűlésben is, a melyben Prónay Ferencz alszolgabíró és Ebeczky József, a Kolomperia egyik vezére vitte a főszerepet.
A kanczellária csakhamar tudomást vett a közgyűlés határozatairól. 1822 november 20-án báró Malonyay Nep. Jánost, Zemplén vármegye főispáni helytartóját küldte ki királyi biztosul annak a kiderítésére, hogy kik vettek részt a megye ellenszegülő határozatainak a meghozatalában. Báró Malonyay csakhamar Balassagyarmatra érkezett és az 1823 január 7-én tartott közgyűlésben már ő elnökölt. Törekvései, hogy a vármegyét a hozott hátározatainak a megmásítására bírja, hajótörést szenvedtek; a rendek, hivatkozván arra, hogy a miként azt már a Felséghez intézett kétrendbeli felterjesztésükben is kifejtették, az újonczok megajánlása az országgyűlés joga, »ennek következésében« - így végződik a közgyűlési határozat -, »a Tekintetes Rendek tovább is a Hazai Törvényekhez ragaszkodván s azon fogva a kívántt újontzoknak kiállításában ezúttal is meg nem egyezhetvén, sőtt ezen sérelmeket az Ország Gyűlésére is feltartván, oda nyilatkoztatják ki magokat, hogy ezen Felséges Rendelés és Parantsoló erőhatalommal tovább nem ellenkezhetvén, e tárgyban semmi activ részt nem vehetnek.« (Nagy Iván gyűjteménye.)
Malonyay királyi biztosnak ilyen körülmények között nem maradt más dolga, mint vizsgálatot tartani a mult évi közgyűlésekben történt felszólalások ügyében. Malonyay jelentéséből a kormány meggyőződést szerzett arról, hogy az őszi közgyűlésekben kik vitték a főszerepeket? Ezért azután csakhamar királyi leírat érkezett, a melyben a megyét szigorúan meginti, hogy a jövőben a szenvedélyes és a törvényhatóság szégyenére való cselekedetektől tartózkodjék, Prónay Ferencz alszolgabírót, Ebeczky József és Baloghy Lajos táblabírákat pedig dorgálja meg. Ezalatt azonban a vármegye, noha magának is elég baja volt a kormánynyal, a szorongatott Nyitra vármegye segítségére sietett és az április 23-án tartott közgyűlésben elhatározta, hogy miután Nyitra vármegyében az ujonczozás katonai erőhatalom alkalmazásával ment végbe, e sérelem ellen felírnak és orvoslása végett közbenjárásra kérik fel nemcsak a nádort, hanem a trónörököst, a primást, a kanczellárt és az országbírót, sőt magát Metternichet is, a kinek a közbenjárására a rendek különös súlyt helyeznek, mert, a miként a jegyzőkönyvben olvasható, az ő fáradhatatlan tevékenységének köszönhető Európa régi constitutionalis szerkezetének a fenntartása és így ő herczegsége iránt, valamint minden alkotmányos nemzet, úgy a magyarok is kiváló bizalommal viseltetnek. Ekkor már Malonyay nem volt a vármegyében; látván, hogy kényszereszközök alkalmazása nélkül nem boldogul, lemondott a királyi biztosságról. 500Ekkor gróf Brunswik József országbíró, a vármegye főispánja, a ki annak idejében a törvénytelen rendeletek végrehajtására nem vállalkozott, a felizgatott kedélyek lecsillapítása végett váratlanul a vármegyébe érkezett. Június 10-én ő elnökölt a közgyűlésben, a mely alkalommal a rendek még egyszer megkísérelték a felírást a királyhoz és a nádorhoz. A királyhoz intézett mérsékelt hangú feliratban előadták, hogy ők a szeretett király iránt érzett hű ragaszkodásuktól vezetve, a nádor felhívása nélkül is eleget tennének ő Felsége kívánságának az ujonczozást illetőleg, ha nem gátolná őket a törvény iránti engedelmesség kötelessége; minthogy azonban a király és a törvény iránti kötelességeiket egymástól szétválasztani nem lehet, kénytelenek a felség kegyéért esedezni, szabadítsa meg őket a dilemmától oly módon, hogy az újonczozás ügyét terjessze az országgyűlés elé. Még mielőtt a felirat a királyhoz jutott, június 7-én kelt királyi leirat értésükre adta a rendeknek, hogy a király Malonyait felmenti a királyi biztosságtól és helyébe báró Wenckheim Józsefet, Arad és Krassó vármegyék főispáni helytartóját nevezi ki, meghagyván neki, hogy az újonczozásra és az adókra vonatkozó rendeleteket hajtsa végre. Ezzel azután a koczka el volt vetve. A vármegye és a királyi biztos között a legélesebb harcz tört ki, a melyet Ballagi Géza már idézett műve (Millenn. Tört. IX. 107-114.) nyomán a következőkben ismertetünk.
Mivel a június 7-én kelt királyi leirat és a rendeknek a június 10-én tartott közgyűléséből a királyhoz intézett felirata keresztezték egymást, Koháry kanczellár, nehogy a királyi biztos elé akadályokat gördítsenek a rendek a miatt, mert az utóbbi feliratukra választ nem kaptak, azt javasolja a felségnek, intézzen haladéktalanul újabb leiratot Nógrád vármegye közönségéhez, feleletül a június 10-i feliratra, hogy mire Wenckheim a megyegyűlést egybehívja, a királyi választ felolvashassa.
A felség elfogadván a kanczellár előterjesztését, kibocsátotta a válaszát a június 10-i feliratra, de mielőtt a királyi biztos Balassagyarmatra érkezett és az augusztus 28-ára hirdetett közgyűlést megtartotta, a rendek augusztus 25-én tartott közgyűlésükben elkeseredett hangú határozatban válaszoltak a június 7-én kelt leiratra. Előrebocsátották a rendek, hogy a legfelsőbb rendeletet annyival is inkább mély fájdalommal vették, mert remélték, hogy a haza törvényeiben és ő Felsége iránt való és soha semmiféle viszontagságoktól meg nem tántorítható hűséggel tett többszöri alázatos előterjesztésükre ő Felsége kedvező elhatározását bizton remélték. Az új királyi biztos megbízása ellenkezvén az 1805:V. törvényczikkel, törvényesnek el nem ismerik, hanem ragaszkodnak az adó és az ujonczozás ügyében hozott határozatukhoz, a melytől semmiféle hatalom és kényszerítő eszköz nem fogja sem őket, sem a tisztviselői kart eltántorítani. Azt ők is óhajtják, hogy az adó fizetése pengő pénzben történjék, de a fizetés módját csakis az országgyűlés állapíthatja meg; az újonczozásra nézve pedig a maguk számára is azt kérik, a mit ő Felsége Bars vármegyének megengedett: a szabad toborzást. Ha a feliratukra legfelsőbb válasz érkeznék - minthogy a királyi biztos elnöklete alatt sem ők, sem a tisztviselők nem tanácskozhatnak - kérik a királyi biztost, hogy a tisztviselők útján közölje velük a leiratot, a melyet törvényes elnökük vezetése alatt fognak tárgyalni. Végül köszönetüket fejezik ki a nádornak, a ki hathatós közbejárásával kieszközölte Bars vármegye részére az említett kedvezményt, Bars vármegyének, mely a súlyos viszonyok között tanúsított tántoríthatlan szilárdságával engedékenységre bírta ő Felségét és Malonyay volt királyi biztosnak, a ki hazafiságának fényes tanujelét adta azzal, hogy félrevonult, a mikor látta, hogy megbízatása a törvénynyel össze nem egyeztethető.
Wenckheim királyi biztos aug. 26-án Gyarmatra érkezvén, meglepve vette át Gyürky Pál alispán kezéből a megelőző napon hozott közgyűlési határozatot. Majd Gyürky alispán vezetése alatt küldöttség tisztelgett nála, azzal a kéréssel, hogy megbízásának végrehajtását függeszsze fel addig, a míg az augusztus 25-én kelt feliratra válasz nem érkezik és hogy támogassa a legfelsőbb helyen a kérésüket, a melytől semmi szín alatt sem tágítanak. Wenckheim erre azt válaszolta, hogy igyekezni fog a rendek kívánságát a felség parancsaival összeegyeztetni, de kéri, adjanak erre módot azzal, hogy az ő elnöklete alatt tartsák meg a kihirdetett gyűlést és ott olvassák fel a királyi rendeletet. Gyürky azonban azt válaszolta, hogy ezt a kívánságot kivihetetlennek tartja, mert attól tart, hogy a felizgatott tömeg a királyi biztos személyét is támadás tárgyává 501tenné; ezért azt tanácsolja neki, hogy a gyűlésen ne mutassa magát. Wenckheim az alispánnak kitérő választ adott, de a gyűlés napjának reggelén magához rendelte a két alispánt, meg a főjegyzőt és meghagyta nekik, hogy a gyűlést azonnal oszlassák föl és ő Felsége további rendelkezéseig ne merjenek gyűlést tartani. Gyürky alispán így is járt el, a gyűlést megnyitotta, de nyomban be is rekesztette és a teremből eltávozott. A rendek azonban ott maradtak és Gyurcsányi Gábor másodalispánt visszatartva, iszonyú zaj közepett elhatározták a gyűlés folytatását. Ekkor a vármegye pecsétjét követelték az alispántól, a ki ezt megtagadta, mire a rendek a vármegye levéltárából vettek ki egy pecsétet, de ezt az odarendelt katonaság a másodalispán kezéből kivette. Az ifjúság vezérlete alatt álló tömeg izgatottsága nőttön-nőtt, mind a teremben, mind a megyeháza előtt. A királyi biztos készenlétbe helyezte a katonaságot és Nagyorosziból egy század dragonyost is rendelt oda. Összeütközésre még sem került a sor, mert a rendek, elhatározván, hogy a rajtuk esett sérelmet a többi megyével közlik, szétoszlottak, illetőleg a gyűlésnek másnapra való halasztását mondották ki. A királyi biztos azonban elhatározta, hogy a közgyűlés megtartását megakadályozza. Délután magához rendelte a tisztikart, de mivel a tisztviselők vonakodtak előtte testületileg megjelenni, egyenként beszélt velük és meghagyta nekik, hogy a gyűlés ideje alatt otthon, vagy a hivatalos helyiségekben tartózkodjanak. Augusztus 29-én a két alispán és a szolgabírák háza elé katonákat állíttatott, hogy a lakásukat el ne hagyhassák, a főjegyzőt, a fő- és aladószedőt, a számvevőt és a levéltárnokot pedig az alatt az ürügy alatt, hogy tanácskozni akar velök az adó kivetéséről és behajtásáról, magához hívatta és ebédre marasztalván, nem engedte, hogy eltávozzanak. Ezenfelül lovaskatonákat rendelt a megyeháza elé, azzal az utasítással, hogy egyeseknek engedjék meg a ki és bejárást, de a tömeges bevonulást akadályozzák meg. Ily módon sikerült neki a közgyűlés megtartását megakadályozni; mindamellett a megyeháza előtt egybegyűlt rendek, Szmrecsányi Dénes tiszti ügyész vezetése alatt, kalaplevéve a katholikus templom nyugati oldalán elterülő térségre vonultak és minthogy az összes főbb tisztviselők katonai őrizet alatt voltak, Prónay Ferencz legidősebb alszolgabírót elnökké kiáltván ki, elhatározták, hogy a levéltár kulcsait és a vármegye pecsétjét átveszik a katonai őrizet alatt álló Gyurcsányi másodalispántól és az átvételre Desseffy Imrét, Diószeghy Tádét és Beniczky Lajos alszolgabírót küldték ki, egyúttal pedig a közgyűlésnek másnap reggel Szügy helységben leendő folytatását mondották ki. (Nagy Iván gyűjteménye. VI. 273.)
Mindez azonban a legnagyobb titokban történt, úgy, hogy sem a királyi biztosnak, sem a vármegyeházát őrző katonaságnak nem volt róla tudomása. Wenckheim, abban a hiszemben, hogy a közgyűlés megtartását sikerült megakadályoznia, a katonaságot elrendelte a vármegyeháza és a főbb tisztviselők lakásai elől, a saját lakásán letartóztatott tisztviselőket is hazabocsátotta, Gyürky alispánnak is engedélyt adott a távozásra s ő maga szintén ott hagyta Balassagyarmatot. Gyürky, a ki ekkor már mindenben engedelmeskedett a királyi biztosnak, főleg azért kért szabadságot, hogy azalatt míg távol lesz, lecsillapuljon a rendek haragja ellene. Mielőtt eltávozott, ősi szokás szerint a négy szolgabíró jelenlétében átadta a vármegye pecsétjét Gyurcsányi másodalispánnak. Ezalatt a rendek a legnagyobb csendben Szügy helységben gyűltek össze; mire megvirradt, már együtt voltak mindazok, a kik az előző napra tervezett közgyűlésre egybesereglettek. Kitörő örömmel üdvözölték a vármegye pecsétjével megérkező Gyurcsányi másodalispánt, a ki csakhamar megnyitván a gyűlést, meghívta a rendeket másnap, szeptember 1-én, a vármegye székhelyén tartandó közgyűlésre. Addig is azonban attól tartván, hogy a gyűlésüket ismét megtalálják hiúsítani, a rendek ott nyomban elfogadták a tiszti ügyésztől az előző napon szerkesztett tiltakozást, a melyet a váczi káptalan levéltárában rendeltek elhelyezni. A váczi káptalan át is vette megőrzés végett a tiltakozást; e miatt azután a legfelsőbb helyről szigorú dorgálásban is részesült. Gyürky alispán értesülvén a történtekről, legott visszafordult és követelte a pecsétet a másodalispántól, a ki azonban kijelentette, hogy a pecsét átadását mindaddig megtagadja, míg a megtartott közgyűlésről jegyzőkönyvet nem vesznek fel és a társ-törvényhatóságokhoz intézett körlevelet, a melyben elpanaszolják az elkövetett hallatlan erőszakosságokat, valamint a feliratot le nem pecsételik.
A Nógrádban történtek híre csakhamar eljutott a társ-törvényhatóságokhoz. 502Bár a kanczellária október 4-én kelt rendeletében megtiltotta a nógrádi körlevél tárgyalását, több vármegye, így Abaúj, Bereg, Hont, Gömör, Somogy, Borsod, a magáévá tette Nógrád ügyét és élesen kikelt a királyi biztosok ellen. A kanczelláriát sehogy sem elégítette ki Wenckheim működése, a ki szabadulni szeretett volna a kellemetlen megbízástól. Mindamellett Koháry kancellár, bár ő is hibáztatta Wenckheim eljárását, az adott körülmények között azt ajánlotta a királynak hogy ismét őt küldje ki Nógrádba királyi biztosnak. Egyúttal javasolta, hogy a rendeknek a toborzásra vonatkozó kívánságát olyan módon teljesítsék, mint a barsiakét, de az adó ügyében ne engedjenek, hanem ha a rendek a legfelsőbb parancsot még mindig vonakodnának teljesíteni, a királyi biztos maga vesse ki és hajtsa be az adót, a vakmerő kihágások tárgyában pedig vizsgálatot tartván, vonja felelősségre a bűnösöket. A király szeptember 17-én kelt leiratával megbízta már Wenckheim Józsefet, hogy feladatát Nógrádban juttassa befejezéshez. Az október 22-én Weiszkirchenben kelt királyi rendelet pedig szigorúan meghagyta a vármegyének, hogy az újonczok kiállítása és az adó ügyében kibocsátott rendeleteket hajtsa végre.
Wenckheim királyi biztos a november (Nagy Iván adatai szerint deczember) 4-ére kihirdetett közgyűlés napján katonasággal vetette körül a megyeházát és nem érezvén magát biztonságban, katonatisztek kíséretében ment a terembe. Három szolgabírót, Horváth Gedeont, Sréter Lászlót és Tihanyi Ferenczet, a kik elleneszegültek ama parancsának, hogy a többi tisztviselőkkel együtt vegyenek részt a gyűlésben, egy alezredessel vezettette a terembe. Maga a gyűlés igen rövid ideig, mindössze csak addig tartott, a míg a királyi leiratokat felolvasták. Ez után a királyi biztos az augusztus 25-iki és a Szügyben augusztus 30-án tartott közgyűlés jegyzőkönyveit széttépte.
Mindjárt a gyűlés után, a tisztviselők közreműködésével, szabad toborzás útján megkezdődött az újonczozás. Az adószedők ellenben megtagadták az adókönyvecskéknek a községektől való beszerzését, mire a lakásukat egy-egy tiszt vezérlete alatt katonák szállották meg, a kiket a saját költségükön mindaddig kénytelenek voltak élelmezni, a míg a királyi biztos rendeletének eleget nem tesznek. A kivetést maga a királyi biztos kényszerűlt elvégezni és sajátkezűleg írta be az egyes községekre eső adót az adókönyvecskékbe.
A deczember 27-én kelt legfelső kéziratban az uralkodó utasította a kanczellárt, hogy Wenckheimnek és báró Taxis vezérőrnagynak, a katonaság parancsnokának, fejezze ki a megelégedését sikeres tevékenységükért; megbízta egyúttal a királyi biztost, hogy a megtartandó vizsgálat után terjessze be azoknak a neveit, a kik őt eljárásában támogatták, valamint azokét, a kik ellene szegűltek, az utóbbiakat azért, hogy a legközelebbi tisztújításkor a főispán őket ne jelölhesse. Wenkheim azonban megelégelte a dicsőséget és mihelyt az adóbeszedéssel elkészült, sietve kérte a felmentését. A kormány azután Adamovics Antalt, Verőcze vármegye főispáni helytartóját bízta meg a vizsgálat vezetésével, a ki még 1824-ben is folytatta a kihallgatásokat, a melyek hovatovább elposványosodtak.
Ezzel Nógrádban befejeződött a hatalmas színjáték, a mely, ha a vége felé veszített is hatásából, nem tűnt el nyomtalanul, mert hogy az újkori államalapítás nagy küzdelmei közepett korszakot alkotó 1825. évi országgyűlés összeűlt, elsősorban a vármegye ellentállásának köszönhető és a mennyiben ennek az országgyűlésnek az alkotmány megmentésében része volt, e nehéz munka érdeméből az oroszlánrészt ama vármegyéknek kell adnunk, a melyek ellentállásukkal az országgyűlés egybehívását siettették és a melyek között az első hely kétségtelenül Nógrádot illeti meg.
A kormány báró Wenckheim távozása után egy ideig nem engedte meg közgyűlések tartását, csak 1824 szeptember 7-én gyűltek egybe a rendek közgyűlésre gróf Brunswik főispán elnöklete alatt, a kinek bölcs mérséklete, törvénytisztelete lett volna hivatott a felkavart szenvedélyeket lecsillapítani. Mielőtt azonban a vármegyei önkormányzat ismét megkezdte a működését, a rendeknek az udvari önkény még egy megnyilvánulásával kellett találkozniok. A közgyűlés megnyitása után a főispán felolvastatta a gróf Almásy Ignácz ellenjegyzésével 1824 július 30-án kelt királyi leiratot, a mely a rendeket a múlt évi augusztus 28-29-én Balassagyarmaton történtekért, úgyszintén a Szügyben augusztus 30-án kelt tiltakozó határozatokért keményen megdorgálja. A közgyűlés a leiratra 503igen mérsékelt hangú feliratban válaszolván, elhatározta, hogy a hadi adónak a királyi biztos részéről az egyes községekre történt felosztása és kivetése ügyében a legközelebb egybehívandó országgyűléshez fordul panaszával, a mely czélból bizottságot küldött ki. Ekkor már mindegyre jobban várta a nemzet az országgyűlést, a melyet az 1825 júl. 3-án kelt királyi meghívó szept. 11-ére tűzött ki.
Az 1822-23. évi ellentállás.
A vármegye az országgyűlésre Gyurcsányi Gábor másodalispánt és Prónay János első aljegyzőt küldte követekül, a kiknek jelentékeny szerep jutott az 1822-23. évi ellentállás alkalmával. Ezen az országgyűlésen részt vett gróf Brunswik főispán is, a ki a főrendi táblán foglalt helyet és a mikor a királyi biztosok működése szóba került, a kiknek a megbüntetését az alsó tábla ellenzéke elkeseredetten követelte, ő is a biztosok megbüntetését kivánta, bár ezt ő Felségére óhajtotta bízni. A vármegye követei az adó arányosabb felosztása czéljából tervbe vett összeírás tárgyalása alkalmával fejtettek ki nagyobb tevékenységet. A mikor a kormány a jobbágytelken lakó nemesekre is ki akarta terjeszteni az összeírást és azt kívánta, hogy - személyes kiváltságaik épségben tartása mellett - az említett telkek után adót fizessenek, Prónay felszólalt és a nemesség adómentességi jogát védte; de az országgyűlés, bár némi módosítással, megszavazta a jobbágytelken lakó nemesek összeírása tárgyában tett előterjesztést, a mely törvénynyé vált. Ekkor azonban Gyurcsányi Gábor, a ki sehogy sem tudott ezzel a végzéssel megbarátkozni, a megyéje nevében kijelentette, hogy az olyan tárgyakra nézve hozott törvényeket kötelező erejűeknek el nem ismerheti, a melyek az 1741:VIII. törvényczikk szerint még csak tárgyai sem lehetnek a tanácskozásnak. Gyurcsányi felszólalása nagy vihart idézett elő; a király leiratban utasította rendre a vármegye követeit, Ghyczy József torontáli főispánt pedig biztosként Nógrádba küldte, hogy vizsgálja meg, kik voltak a Gyurcsányi részére adott követi utasítás szerzői. Ghyczy csakugyan Balassagyarmatra érkezett, de Nógrádban, a hol már hozzászoktak a királyi biztosokhoz, az 1826 szeptember 26-án tartott közgyűlésen a legnagyobb nyugalommal fogadták és a felolvasott királyi leiratra feliratban válaszoltak, a melyben mentegetni igyekeztek a Gyurcsányinak adott követi utasítást. A királyi biztos ekkor a követi utasítás szerzőinek a megbüntetését kérte; mindamellett az ügy csakhamar lekerült a napirendről, mert Gyurcsányi egy későbbi űlésben kijelentette, hogy vármegyéjének esze ágában sem volt az óvásával a törvényhozó testület méltóságán sérelmet ejteni. (Hazánk: 1888. évf. 96., 173., 262., Millenn. Tört. IX. 163-164.) Nagy Iván gyűjteménye VI. 295-311. lap.) Mind Gyurcsányi, mind Prónay az országgyűlés további tárgyalásaiban élénk részt vettek; mind a ketten ismert tagjai voltak a pozsonyi társaságnak is, a mely az országgyűlés folyamán az ország minden részéből egybeverődött. Az egykorú pasquillus, a mely az országgyűlés nevezetesebb alakjaira találó megjegyzéseket tett, Gyurcsányit így jellemzi: »Ha az órát fel nem húzzák, nem jár.« Prónayról pedig ezt írja: »Nem vágják el egy vágásra a tölgyet.« (Hazánk: 1885 évfolyam.).
Közvetetlenül az országgyűlés szétoszlása után gróf Brunswik József főispán, a ki 1807 óta a legválságosabb időkben kormányozta a vármegyét, megvált Nógrád vármegyétől s kevéssel azután, 1828 február 20-án, 78 éves korában elhalálozott.
Gr. Keglevich Gábor főispán.
Helyébe a király 1827. augusztus 28-án Busini gróf Keglevich Gábort, a későbbi koronaőrt és tárnokmestert nevezte ki, a kinek a beiktatása november 6-án ment végbe. Az ő főispánsága alatt rendezték a tisztviselői illetményeket. Az 1827. évből fenmaradt kimutatás szerint a vármegyei főbb tisztviselők illetményei a következők voltak: Főispán: 1500 frt. I. alispán: 700 frt. Másodalispán: 350 frt. Főjegyző: 500 frt. Első aljegyző: 300 frt. Másodaljegyző: 150 frt. Levéltárnok: 250 frt. Főadószedő: 400 frt. útak igazgatója (főútbiztos): 300 frt. Főszolgabírák: 300 frt. Alszolgabírák: 150 frt. A vármegye tisztikarának és szolgaszemélyzetének illetményei összesen: 11.197 frt és 30 kr.-t tettek.
Nemsokára azután, hogy gróf Keglevich elfoglalta a főispáni széket, Gyürky Pál, a kit a kormány Krassó vármegye főispánjává nevezett ki, megvált Nógrád vármegyétől. Távoztával a megüresedett első alispáni szék betöltése végett, de azért is, mert már egy évtized óta nem volt restauratio, a vármegye közönsége mindegyre nyomatékosabban követelte az általános tisztújítás kitűzését. A főispán, engedve a rendek sürgetésének, a tisztújító közgyűlést október 8-ára tűzte ki. Az október 8-án és a következő napokon, a vármegyei nemesség nagyarányú 504részvétele mellett megtartott tisztújítás alkalmával első alispánná közfelkiáltással Gyurcsányi Gábort választották meg. Nagyobb küzdelem folyt a másodalispáni tisztségért, a melyre hárman pályáztak, a kik közűl Tihanyi Ferencz 1164 szavazattal győzött; Prónay János 1089, Sréter László 128 szavazatot kapott. Főjegyző ismét Sipeki Balás István lett. Főszolgabírák Trajtler István, Voxith Horváth Antal, Kubinyi Ferencz és Haan Imre lettek.
Kubinyi Ferencz.
Kubinyi Ferencz rövid idő alatt vezérszerepre jutott a vármegyében, azért indokoltnak tartjuk a pályafutásáról röviden megemlékezni. Született Videfalván, 1796 márczius 21-én. A tanulmányait az öcscsével, Ágostonnal együtt Beszterczebányán és Debreczenben végezte, ezután két évig joggyakornok volt, majd Pest vármegyében aljegyző lett, a honnan a szülővármegyéje meghívására 1828-ban Nógrádba jött; ezzel József nádor neheztelését is magára vonta. Főszolgabíró korában számos közhasznú intézményt alkotott. Meghonosította a járásában a közmagtárakat, a mely példát csakhamar a többi járás is követett. A rabok számára dolgozó intézetek felállítását eszközölte ki a vármegyétől. Bár búzgó protestáns volt, a szabadelvű eszmék híveként, más vallásfelekezetek érdekében is hathatósan közreműködött. Így sokat tett a Balassagyarmaton felállítandó katholikus nemzeti iskola érdekében. Nagy pártolója volt a tudományoknak és az irodalomnak. Kisfaludy Károlynak az első »Aurora« megindítását, főleg ő tette lehetővé, Blaskovich Bertalannal együtt. Rendkívül értékes régészeti gyűjteménye volt, a mely 1849-ben, Losoncz feldúlása alkalmával megsemmisült. Ó volt az, a ki az 1832-36. évi országgyűlésen a Magyar Nemzeti Múzeum részére 500.000 forint megszavazását javasolta. Eleinte nem igen akadtak hívei javaslatának, de ő addig dolgozott, fáradozott, a míg a rendek megszavazták a javasolt összeget, sőt keresztül vitte, hogy a Jankovich-féle gyűjtemény megvásárlására külön 125.000 forintot ajánljanak meg. Kubinyi 1874 márczius 28-án halt meg. (Magyarország és a Nagyvilág, 1874. 15. Vasárnapi Ujság 1862. 30. 1874. 14. Budapesti Közlöny 1874. 72.)
Az 1830. évi országgyűlésre ismét Gyurcsányi Gábort és Prónay Jánost küldte fel a vármegye, a kik az 1825. évi országgyűlés vezérférfiaival együtt ezúttal főleg a, vallásügyi sérelmekre vonatkozó vitában vettek részt. A mikor Beőthy Ödön, Bihar vármegye követe, a vármegyének azt a kívánságát terjesztette elő, hogy a protestánsok Horvátországban, Szlavóniában és Dalmácziában, valamint a magyar tengermelléken is, egyenlő jogokat nyerjenek a katholikusokkal, Nógrád követei nyomban hozzácsatlakoztak. A mikor pedig Lonovics József, az egri főkáptalan követe, ez ellen felszólalt, Gyurcsányi a felvilágosodás nevében tiltakozott Lonovics beszéde ellen. (Millenn. Tört. IX. 226.)
Az 1830-iki kolera.
Az 1830.-i országgyűlés bezárása után a vármegye legott hozzáfogott a következő országgyűlésre vonatkozó követi útasítások elkészítéséhez, de az országgyűlés egybehívását megakadályozta az 1831. nyarán kitört kolerajárvány, a mely szinte feltartóztathatatlanul terjedt az országban. A vármegye közönsége 1831 július 9-én intézkedett első ízben a kolera elterjedésének a meggátlása iránt, pedig ekkor már a járvány a Galicziával határos vármegyékben elterjedt.
A vármegye a járvány tanulmányozása czéljából Baintner Ferencz dr. vármegyei második főorvost Rimaszombatba küldte, egyuttal a szomszédos Heves, Borsod és Gömör vármegyével való közlekedést elzárta; e vármegyék határszélein mindenütt fegyveres őrök vigyáztak és az érkező utasokat, 10-20 napra a felállított veszteglő intézetekbe utasították. A járvány terjedésének a megakadályozása czéljából mindennemű sokadalmat, különösen a búcsújárásokat és a mátra-verebélvi szent kúthoz való zarándoklást betiltották. Mindezek az óvintézkedések azonban megkéstek, mert a július 13-án tartott gyűlésen már arról értesítette az első alispán a rendeket, hogy a járvány Balassagyarmaton és a vármegye több községében fellépett. A rendek ekkor újabb óvóintézkedéseket léptettek életbe és külön járványbizottságot választottak. A július 19-én Losonczon tartott közgyűlés betiltotta a templomi istenitiszteleteket, minden községben egy házat járványkórházzá alakíttatott át, a holttesteknek más helységbe való átszállítását betiltotta és azoknak nyolcz lábnyi mély sírba leendő eltemetését rendelte el. Az augusztus 11-én, Patvarczon tartott közgyűlés beszüntette a czéltalan határzár (kordon) fenntartását; e helyett az országútakra kettős őrséget rendelt, a melyek csak az egészségi bizonyítványnyal ellátott utasokat bocsátották be a Községekbe. Bérczy főorvos jelentéséből tudjuk, hogy a járvány mindegyre terjedt 505a vármegyében. Szeptember elejére azonban már jelentékenyen csökkent, úgy hogy a szeptember 7-én, Szügyben tartott közgyűlés a helységek elzárását beszűntette, sőt bizonyos korlátozással a vásárok megtartását is engedélyezte. Még ekkor is jelentettek be szórványosan koleraeseteket, a többi között Pauer György vanyarczi seborvos és Liptay Sámuel orvosnövendék is áldozatául estek a hivatásuknak. Szeptember végére megszünt a járvány Nógrád vármegyében is. (Simon János, vármegyei főlevéltáros közlése.)
A közelgő országgyűlésre való tekintettel a főispán 1832 július 18-ra tűzte ki az általános tisztújítást. Még a tisztújítás előtt Gyurcsányi Gábor első alispánt a királyi tábla ülnökévé nevezték ki és így megvált a vármegyétől. Ettől a férfiútól, a ki az 1822-23. évi vármegyei ellentállás vezére és lelke volt, s az ezt követő 1825-27. és 1830. évi országgyűléseken is annyi borsot tört a kormány orra alá, szabadulni igyekeztek, s ezért a követi tisztséggel összeférhetetlen állásba helyezték, mert máskülönben a megválasztását a főispán aligha tudta volna megakadályozni.
Tihanyi Ferencz.
A tisztújításon első alipánná Tihanyi Ferencz eddigi másodalispánt kiáltották ki, másodalispánná Jankovics Antalt választották meg, a ki 1376 szavazatot kapott, az ellenfele pedig 932-őt. A főszolgabírák közűl csupán Haan Imre maradt ki, a kinek a helyébe Pongrácz Antalt választották meg.
Az október 24-én kelt királyi meghívólevél az országgyűlést deczember 16-ra egybehíván, Nógrád vármegye Szent-Ivány Anzelm táblabírót és Prónay Jánost választotta követekül. Velük együtt Markovits István ment fel az országgyűlésre, a ki az országgyűlési ifjúság között foglalt helyet. Mindjárt az országgyűlés kezdetén Prónay megújította azt az indítványt, a mely már a múlt országgyűlést is foglalkoztatta, t. i. hogy az országgyűlésen tartandó beszédeket egy országgyűlési hírlapban közöljék, a melyet bárki minden megszorítás nélkül megindíthat. A Prónay ezen indítványa következtében egybehívott értekezlet Kossuth Lajost szólította fel a kerületi napló szerkesztésére, a mely azonban csakhamar abbamaradt; helyette Kossuth »Országgyűlési Tudósítások« czím alatt írott hírlapot indított, a mely gyorsan ismertté és népszerűvé tette a nevét. Az első nagyobb vitát az országgyűlés tárgyainak a sorrendjére nézve tett királyi propositiók keltették. Az előterjesztés szerint az úrbér rendezése lett volna a tanácskozások első tárgya, de sokan a kereskedelmi munkálatoknak adták az elsőséget. Utóbbiakhoz csatlakozott Prónay János is. A nádor azonban nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy a követeket figyelmeztesse a makacsságuk következményeire. »Az urak közűl egy nagy rész - így szól Prónayhoz - minden dolgot akadályoztatni akar. Olvassa uraságod az 1764-iki országgyűlés irományait. Nem azt cselekszik-e most, mit akkor tettek«. (Millenn. Tört. IX. 302.) A nádor közbelépése használt; néhány nappal a vallásügyi tárgyalások befejezése előtt rákerült a sor a rendszeres munkálatokra, első sorban az úrbérre. Az úrbéri javaslatok letárgyalása után a leigázott lengyel nemzet érdekében az uralkodóhoz intézendő felíratot tárgyalták.
A mikor Paskievics herczeg a lengyel forradalmat leverte, a vármegyék, közöttük Nógrád is, feliratokkal ostromolták a kormányt, hogy siessen az elnyomott lengyelek segítségére; de még csak választ sem kaptak. Ekkor Nógrád közvetetlenül a nádorhoz fordult közbenjárásért, de a nádor e feliratot azzal utasította vissza, hogy az 1486. évi nádori törvényczikk szerint a nádor közbejárási kötelessége csupán a hazai ügyekre terjed ki.
Prónay János még az úrbéri javaslat tárgyalása alatt lemondott követi tisztéről; helyébe a vármegye Kubinyi Ferencz főszolgabírót küldte fel az országgyűlésre, a ki csakhamar magára vonta a közfigyelmet. A mikor Balogh János barsi követet a kormány a Wesselényi ügyében mondott beszéde miatt ártalmatlanná tenni igyekezett, s a főispán mindent elkövetett, hogy a vármegyéje őt visszahívja, Kubinyi védelmére kelt Baloghnak az országgyűlésen és kijelentette, hogy a kormány emberei lélekvásárlást űznek, de az erkölcs elől gyalázattal hátrálni kényszerültek. Felszólalt az adómegajánlás ügyében is. Élénk színekkel ecsetelte a nép nyomorát, hogy a rendeknek az eredetileg megajánlott adóösszeghez való ragaszkodását indokolja; az óriási közterheknek az okát pedig a nagy állandó hadseregben és a hadseregnek az országon kívül való alkalmazásában találta.
A megyei székház újjáépítése.
Az országgyűlés ideje alatt Tihanyi első alispán a vármegyei székház újjáépítésével 506foglalkozott. A vármegye közönsége már régóta érezte a változott viszonyoknak megfelelő székház hiányát. A régi épületek nem csupán romlottaknak, de szűkeknek is bizonyultak. Tihanyi Ferencz alispán buzgólkodása, s a rendek többségének önzetlen közreműködése, a nemesség önkénytes adakozása és az adózó nép hozzájárulása mellett csakhamar felemelkedtek az épületek, a melyeknek a termeit 1835 október 19-én ünnepélyesen felavatták. (Nagy Iván.).
Az 1836 június 20-án tartott tisztújítás, a melyen Jankovich Antalt első, Beniczky Lajost másodalispánná választották, a legnagyobb nyugalomban és rendben folyt le. Az új tisztikarban számos új tehetség foglalt helyet, a kik a későbbi években vezérszerepet játszottak a vármegye közéletében. Így Sréter János és Huszár József, a kiket főjegyzőkké, Dessewffy Ottó, a kit aljegyzővé, Kubinyi Ágoston, a kit főbiztossá, Fráter Pál, a kit főszolgabíróvá választottak. A vármegye új székházába jól szervezett, művelt ellenzék vonult be. Ennek egyik vezére Kubinyi Ferencz volt, a ki az 1836. évi országgyűlés után mindegyre jelentékenyebb befolyást nyert a vármegye közéletében.
Az 1839 június 5-ére hirdetett országgyűlésre óriási korteskedések mellett tartották meg a választásokat. Követekül Szent-Ivány Anzelmet és Fráter Pál főszolgabírót választották. Az előbbi 1401, az utóbbi 1377 szavazatot kapott. Kubinyi Ferenczre 983, Kacskovics Károlyra 959 szavazat esett. A kormány tehát elérte a czélját: Kubinyi Ferencz kibukott és a vármegye követei nem sok vizet zavartak az országgyűlésen. De a kormány diadalának hatása igen rövid ideig tartott, mert annál élesebben indult meg a harcz a vármegyében.
Sréter János.
A május 7-én tartott tisztújítás a legnagyobb egyetértéssel történt. Alispánoknak Huszár Józsefet és Sréter Imre Jánost közfelkiáltással választották meg. Főjegyzőkké pedig Pongrácz Antalt és Dessewffy Ottót választották. A vármegyei közigazgatás kiváló erőt nyert Sréter Jánosban, a kinek rövid ideig tartó hivataloskodása maradandó nyomot hagyott a vármegye történetében. Sréter János 1806-ban született. Ifjúkorát a szülői házban töltvén, 1820-ban a pesti egyetemre ment jogot hallgatni, 1825-ben az országgyűlésen volt joggyakornok, 1826-ban Nógrád vármegye szolgálatába lépett tiszteletbeli aljegyzőként, 1836-ban főjegyzővé, 1839-ben pedig, alig 33 éves korában, másodalispánná választották. Mihelyt elfoglalta az alispáni széket, teljes erejéből arra törekedett, hogy a vármegyét önkormányzati és közigazgatási intézmény gyanánt fejleszsze és olyan karba hozza, hogy magasabb igényeknek is meg tudjon felelni. Bihar vármegye példájára, Nógrádban is meghonosította a tisztviselők működéséről, valamint a vármegye közállapotairól szóló jelentést; 1842-ben kinyomatta az első ilyen jelentését, a mely számos életrevaló eszmét tartalmaz a vármegye közigazgatásra vonatkozólag. Helyesen fejti ki e munkában a vármegyei közigazgatás jelentőségét és fejlődésének szükségét: »A vármegyék belkormányzásának szép jogai századokon át sértetlenül jöttek ránk, a nélkül, hogy a kötelességek súlyát eléggé éreztük volna. És így a korral változott viszonyok és kormányformák között állanak helyhatósági intézményeink, úgy, mint a letűnt kor hagyományai, de élve, sőt több életerővel, mint valaha, sehol másutt nem létező szabadságok elemeivel. És ez intézmények fennállhattak a nélkül, hogy a belhelyzetek ösmeretének szüksége mutatkozott volna, a nélkül, hogy azokat illetőleg a szükséges nyomozások megejtettek volna. De nem többé, azok nemzeti létünk gyermekévei voltak, mihelyt azokból kinőttünk, a mint a hogy az Istennek hála megtörtént, mindinkább erősebb lesz önhelyzetünk ismeretének szüksége«. (Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, II. 1. 115.) Sajnos, e nagy reményekre jogosító férfiú, élete virágában áldozatául esett ama gyilkos kórnak, a mely szervezetét megtámadta és 1842 márczius 27-én sírba vitte. Az egész vármegye mélyen átérezte azt a veszteséget, a mely e kitűnő fiának az elhunytával érte és a mely külsőleg is méltóképen kifejezésre jutott az április 25-én tartott közgyűlésben. Ez alkalommal gróf Keglevics Gábor, majd Fráter Pál méltatta az elhúnyt érdemeit, a kinek a beszéde végeztével az egybegyűltek az evangelikus templomba mentek, a hol előbb Benedicty Károly, majd Székács József, pesti evangelikus lelkész, mondott nagyhatású szónoklatot. (Protestáns egyh. és isk. lapok, 1842./5.) A részvét a vármegye határain túl is terjedt. A »Világ« czímű napilapban (1842. évf. 53. számban) gróf Dessewffy Aurél ekként emlékezik meg róla: »... férfias erejének tetőpontján, épen akkor, mikor hatásának nagyobb kör vala adandó, ragadtatott ki azon nemzet köréből, mely őt örömmel nevezi vala magáénak, sok szép remény vala máris tisztelettel ismert nevéhez kapcsolva«.

Galánthai Balogh János.

A vármegyeháza. (Épült 1831.)

Kossuth Lajos.

Leiningen Károly.

Nagy Sándor.

Windisch-Graetz.
509A vármegye közönsége az április 27-ére kitűzött tisztújításkor eredetileg Sréter Jánost óhajtotta volna az első alispáni székben üdvözölni. Halálával a rendek bizalma Fráter Pál, a szécsényi járás főszolgabírájának a személyében összpontosult, a kit egyhangúlag első alispánná kiáltottak ki. A másodalispáni tisztségért rendkívül heves küzdelem indult meg; négy jelölt közűl Szentimrei Károlyi János győzött 1416 szavazattal; Szerémy Antal 760, Horváth Elek 518, Dessewffy Ottó 26 szavazatot kapott. Főjegyző Dessewffy Ottó, aljegyző Frideczky Lajos és Veres Pál lett. A tiszteletbeli aljegyzők sorában ott találjuk báró Maithényi Lászlót, báró Barkóczy Mihályt, báró Balassa Antalt, Madách Imrét (az Ember tragédiája szerzőjét), Lisznyay Kálmánt, a költőt, a ki gyakran szónokolt a közgyűléseken.
Az 1843 május 18-án megnyílt országgyűlésre a vármegye Kubinyi Ferenczet és Huszár Károlyt küldte követekül. A választást erős küzdelem előzte meg, a mely az ellenzék teljes diadalával végződött. Kubinyi Ferencz, a ki az előző, 1839. évi követválasztáskor kibukott, most 1788 szavazatot nyert, követtársát pedig 1772 szavazattal választották meg. Az ellenfeleik közűl Bory Pál volt füleki járási főszolgabíró 1213, Baloghy László 1167 szavazatot kapott. Kubinyi Lisznyay Kálmánt vitte fel magával az országgyűlésre, a melyen ott volt a vármegye főispánja, gróf Keglevich Gábor is, a kit a kormány előterjesztésére még 1842-ben tárnokmesterré nevezett ki a király és a ki a főrendi táblán alakúlt hatalmas konzervativ táblán foglalt helyet.
Az alsó táblán annál nagyobb tevékenységet fejtett ki Kubinyi Ferencz, a ki különösen az illirizmus ellen folytatott küzdelemben vett részt Klauzál Gáborral, Szentkirályi Móriczczal, Beőthy Ödönnel, keményen ostorozván a kormányt, a melynek az elnézéséből merítették erejüket a horvátok túlkapásai.
1844-ben a vármegyei ellenzék egy nagytehetségű tagját veszítette el Prónay Jánosban, a ki május 21-én elhalálozott. Prónay háromízben képviselte a vármegyét az országgyűlésen; az utóbbi időben ugyan visszavonúlt a közszereplés teréről, de azért fenntartotta az összeköttetést az ellenzék vezérférfiaival. Halála mély hatást tett országszerte, a »Pesti Hirlap«, valószínűleg Kossuth Lajos tollából, vezetőhelyen méltatta az érdemeit. (»Pesti Hirlap« 1844. évf. 359. szám.)
A horvát tartománygyűlés intézkedése, a mely a túrmezei nemességet egyéni szavazati jogától megfosztotta, csakhamar élénk visszahatást keltett Magyarországban. Pestmegye az 1845-ben kibocsátott körlevelében, a horvát tartománygyűlés végzését törvénytelennek tekintvén, indítványozta, hogy az önkényűleg újjászervezett tartománygyűlésből választandó követeket törvényes követeknek el ne ismerjék, a jövőre nézve pedig sürgette, hogy a horvátországi megyéket kapcsolják vissza és ruházzák fel mindazokkal a jogokkal, a melyek a magyar megyéket megilletik ilyen módon a tartománygyűlés fölöslegessé válik. Pestmegyének ezt a köriratát Nógrád is a magáévá tette és hasonló szellemben felíratot intézett a királyhoz.
Gr. De La Motte.
A kormány, hogy az ellenzék túlsúlyát Nógrádban megtörje, gróf De La Motte Antalt, De La Motte Károly fiát, a ki az 1843-44. évi országgyűlésen szintén jelentékeny szerepet játszott a főrendi tábla konzervativ többségében, főispáni helytartónak nevezte ki. A kormányt erre az elhatározásra főleg a közelgő tisztújítás késztette, a melynek a vezetését nem akarta gróf Keglevich Gáborra bízni, mert őt a tárnokmesteri állással egybekötött teendők nagyon lekötötték.
A De La Motte Antal elnöklete alatt 1846-ban megtartott tisztújításkor a kormánynyal rokonszenvező Károlyi Jánost választották első alispánná, másodalispán Sréter László, a vármegyei ellenzék egyik vezérférfia lett.
Az 1846-iki inség.
1846-ban a folytonos esőzések megrontották az aratást és minthogy már a megelőző évben is silány volt a termés, inség köszöntött be Nógrád vármegyében is. A kormány nem tudván az inségen segíteni, a vármegye közönsége vette a kezébe a segítés ügyét. A közgyűlés elhatározta a birtokosok megadóztatását, rést ütve a nemesség adómentességi jogán, hogy a közmunkákkal alkalmat adjon az éhezőknek a kenyérkeresetre. És Nógrád nemessége sorából senki sem akadt, a ki a vármegye eme határozata ellen tiltakozott volna; mindenki megfizette a reá eső összeget. Mindamellett ez a segítség elégtelennek bizonyúlt. A vármegye gazdag birtokosai jártak elül a jó példával a segítség kiosztásában. Ezek közé tartozott Pulszky Ferencz, a szécsényi uradalom új birtokosa, a kinek a neje, Walter Teréz, minden nap több száz személyre főzetett és a régi szécsényi 510vár egyik tornyát kórháznak rendeztetvén be, mindent elkövetett a nyomor enyhítésére. (Pulszky Ferencz: Életem és korom, II. kiad., I. 235.).
József nádornak 1847 január 13-án bekövetkezett halálával a király István főherczeget, addig is, a míg a nádorválasztás a legközelebbi országgyűlésen megtörténik, királyi helytartóvá nevezte ki. Az új királyi helytartó 1847 nyarán maga mellé véve a konzervativ párt egyik legrokonszenvesebb tagját, báró Vay Miklóst, több mint hat hétig tartó körútat tett az országban, hogy magát bemutassa.
Még az Alföldön járt István főherczeg, a mikor szeptember 17-én megjelent a király kézirata, a mely november 7-ére nádorválasztó országgyűlést hirdetett. A meghívó levél a nádorválasztás mellett csak általánosságban említette az országgyűlés működésének irányait. Nógrád be sem várva az országgyűlés egybehívásáról szóló királyi leíratot, még az év nyarán, szinte lázas türelmetlenséggel tárgyalta a követeknek adandó utasításokat. Mindamellett az augusztus 23-28. űléseken kimondotta a vármegye, hogy nem szoros értelemben vett utasításokat, hanem csak irányelveket kíván nyújtani, ezentúl nem akarván gátolni a követeket a véleményük szabad nyilvánításában. (Márki Sándor: Millenn. Tört. X. 10.) Szeptember végén már nagyban készültek Nógrádban is a követválasztásra. Gróf De La Motte főispáni helytartó belátta, hogy ilyen ellenzéki vármegyében nem tud konzervativ utasításokat keresztülerőszakolni, azért nem is avatkozott bele a választási mozgalmakba, megelégedvén azzal, hogy Károlyi János alispánt mindenesetre megválasztották az egyik követnek. A másik követi állásra azután annál erősebb küzdelem támadt Kubinyi Ferencz és Dessewffy Jób között.
István főherczeg Nógrádban.
A választási küzdelmek közepett érkezett a hír Balassagyarmatra, hogy István főherczeg a körútját Nógrádban fogja befejezni.
E hírre a rendek összegyűltek, hogy a főherczeg fogadásának az ügyét megbeszéljék. Ezen az értekezleten felszólalt Pulszky Ferencz is, indítványozván, hogy Nógrád vármegye közönsége ne csak tisztelegjen, hanem mondja ki férfiasan a vármegye érzelmeit, hadd hallja a jövendőbeli nádor legalább egyszer az igazságot és lássa, hogy itt hazafiak laknak és nem udvaronczok. Pulszky indítványát lelkesedéssel elfogadták, minthogy azonban az alispán vonakodott szónoklatot tartani, Pulszkyt kérték meg, hogy a főherczeget a vármegye nevében üdvözölje. A főispáni helytartó az értekezleten történteket rögtön bejelentette a kanczellárnak és a főherczegnek, mire Vay levélben kérte Pulszkyt, közölje vele a beszédét előzetesen, hogy a főherczeg válaszolhasson reá. Pulszky beküldte beszédét Vaynak, a kinek a figyelmeztetésére néhány élesebb kifejezését módosította.
A mikor a főherczeg megérkezett, az előzetes megállapodások szerint Pulszky tartotta az üdvözlő beszédet, a melyre a főherczeg válaszolva, dícsérte Nógrádot, magasztalta a magyar nemzet jellemét és azzal végezte beszédét, hogy addig éljen, a míg a honnak él. Ezután bemutattatta magának a vármegye urait és mindegyikkel váltott néhány barátságos szót, majd visszavonult a főispán lakosztályába. Este vacsora volt a főherczeg tiszteletére, a melyen 200-an vettek részt. Másnap Blaskovich, korának egyik leghíresebb lovasa, ötösfogatán, a melyet maga hajtott, vitte be a főherczeget Váczra, a ki innen tovább utazott Pestre.
Néhány nappal a főherczeg látogatása után megtartották a követválasztást. Az izgalom mindkét párton a legnagyobb fokra hágott, csak a felállított katonaság a mely a két pártot elkülönítette, akadályozta meg az összeütközést. A szavazás hajnalig tartott és reggel kihirdették a választás eredményét, a mely szerint Kubinyi Ferencz 56 szóval kisebbségben maradt és Dessewffy Jób lett Nógrád néma követe. (Pulszky Ferencz i, m. 243.) Pulszky Ferencz, a ki Kubinyi párthíveként, bár nem szívesen, maga is tevékeny részt vett a pártküzdelmekben, élénk színekkel ecseteli azt a hangulatot, a mely azokban a napokban a vármegyében uralkodott. A mikor a pestmegyei és a mosoni választásoknak, valamint annak, hogy mind Kossuth, mind Széchenyi az alsótáblán fognak helyet foglalni, »világos volt most - úgymond emlékirataiban - hogy az országgyűlés két táborra szakad s mind a kettőnek megvan a méltó vezére; mi pedig elfogultsággal néztünk a kikerülhetetlen harcznak elébe, mert tudtuk, hogy ez az óriások harcza lesz.«
5115. EGYHÁZI VISZONYOK A MOHÁCSI VÉSZTŐL NAPJAINKIG.
Közvetetlenül a mohácsi vészt megelőzőleg, az ország zavaros állapotában élénk mozgalmakat észlelhetünk a hitélet terén, a melyek mindegyre nagyobb hullámokat verve, vallási téren is megoszlással fenyegették az utóbbi időben a pártküzdelmekben kimerült nemzetet.
Luther Márton tanai csakhamar élénk visszhangra találtak, különösen a bányavárosokban, a melyeknek a polgárai német birodalommal főleg a kereskedelem révén állandó összeköttetésben állottak és a honnan az ifjúságból is többen látogatták a németországi főiskolákat. Az uj tanok már 1522-ben foglalkoztatták a selmeczbányai polgárokat; Korponán már 1520 táján olvasták Luther iratait, sőt a velenczei ügyvivőnek 1524, január 2-án kelt jelentése szerint, már a királyi udvarban is voltak Luthernek hívei. A mikor Selmeczbányán 1525-ben a munkabérek miatt zavargások támadtak és ezek következtében a bányákban hosszabb időn szünetelt a munka, a munkások, a szabadban összegyülekezve, hallgatták az új hit terjesztőinek a beszédeit, a kikhez a város plebánosa és egy Domokos rendi szerzetes is csatlakozott, a ki levetvén a szerzetesi öltözetet, megházasodott és egyike lett az új tanok leglelkesebb hirdetőinek. Ez évben már Bártfán és Körmöczbányán is hirdették Luther tanait, melyek 1526 elején Kassán is elterjedtek.
Nógrádba még ekkor nem hatottak el az új tanok, a melyek eleinte leginkább a németek lakta vidékeken terjedtek el. Nógrád, a melynek akkoriban csak magyar és szláv lakossága volt, csak jóval a mohácsi vész után fogadta be az újított vallást. Mind a mellett a nép az egyház révén is tudomást szerzett a külföldi vallási mozgalmakról, miután a ferencz-rendiek általános fejedelme még 1521-ben meghagyta a rend tagjainak, hogy »a négy év előtt fellépett lutheránus pestis ellen mindennapi imádsággal és buzgó tanítással küzdjenek.« (Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 49. 1.) A szécsényi és a füleki ferencz-rendiek bizonyára meg is feleltek e felhívásnak, de a küzdelmet csak a mohácsi vészt követő évtizedekben kellett felvenniök. Közvetetlenül a mohácsi vész után sem találhatott talajra az új hit a vármegyei nemesség körében, a melynek a vezére, Werbőczy István, a vármegye egyik legnagyobb birtokosa, már 1525-ben erélyesen fellépett Luther követői ellen és maga János király, a kit az egész vármegye elismert urának, a katholikus hit buzgó követője volt. Szapolyai János hívei még ekkor Ferdinándot, - bár alaptalanul - az új hit egyik főtámaszának tartották; Ibrányi Pál és Lőrincz tornai várnagy 1528 február 19-én kelt levelükben a szádvári őrséget fel is szólították, hogy Ferdinándtól, a lutheranizmus eme pártfogójától, pártoljanak el. Pedig épen Ferdinánd 1533 május 11-én rendeletet intézett Körmöczbánya, Selmeczbánya és Beszterczebánya városokhoz, meghagyván nekik, hogy ha Váradi Pál esztergomi érsek körükbe jön, vagy a biztosait kiküldi, hogy a lutheránus eretnekséget terjesztő, vagy nyilvános házasságra lépő papok ellen vizsgálatot tartson, mind őt, mind a kiküldötteit tisztelettel fogadják. (i. h. I. 250. 1.) Várdai Pál érsek erélyesen hozzáfogott, hogy az új tanok tovaterjedését megakadályozza, de az ország akkori közállapotai mellett erre gyengének bizonyult. 1533-ban, azalatt, amíg Drégely várában tartózkodott, egymásután küldte ki a biztosait, köztük Fegyverneki Ferencz sági és András esztergomi prépostot, mindazokra a helyekre, a hol Luther tanai elfogadásra találtak. 1529-ben már a beszterczebanyai plebános is Luther híve volt. Selmeczbánya 1533-ban még arról biztosította az érseket, hogy a város lakosága hű keresztény marad, de már 1534-ben a selmeczi tanács, a beszterczebányai plebános tanácsára, a leibiczi prédikátort hívta meg.
Nógrádi főurak áttérése.
Nógrádban, a hol nem voltak szabad királyi városok, az új tan csak akkor kezdett elterjedni, a mikor a vármegyei főurak is híveivé lettek. Először a Balassa-család pártolt el a katholikus hittől és tekintélyével, valamint birtokai révén a lutheranizmus hatalmas terjesztője lett. Balassa Zsigmond már 1530-ban elfoglalván a bozóki monostort, a honnan a szerzeteseket kiüldözte, az új hit egyik buzgó terjesztőjeként lépett fel. Példája csakhamar követőkre talált a családja körében. Balassa János főajtónállómester, a ki az 1545. évi országgyűlésen védelmére kelt a lutheranizmusnak és Balassa András, 1568-75. Nógrád vármegye főispánja, szintén hathatósan támogatta Luther tanait. Bornemissza Péter neki és a nejének, Mérei Annának ajánlotta Evangeliumának III. részét, a melyet Sempten 1575-ben nyomatott. (Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár, 65.) 512A vármegyebeli többi úr közűl Bebek Ferencz, 1551-ben Fülek várának kapitánya, már 1532 után az új tanok felé hajlott, de későbben meggondolván magát, 1540-ben váratlanul a katholikus hit védőjeként lépett fel és Fischer Andrást, a ki Gömörben terjesztette az új hitet, Krasznahorka tornyáról a mélységbe lökette. Fia György azonban Luther híve lett és áttérése után a katholikus egyházi javak megszerzését tűzte ki czéljául. Hasonlóképen Lutherhez pártolt Liberchei Péter, 1550-ben Nógrád vármegye alispánja, Poltári Soós István, a ki 1550-1557 között viselte az alispáni tisztet, Madách Péter, a ki sógorának Rimay Jánosnak a buzdítására 1585-1597 között tért át az evangélikus vallásra, valamint a Gyürky, Kajaly, Darvas, Derencsényi, stb családok sarjai is.
A törökök Nógrádban.
Nógrád várának elestével (1544.) a váczi püspök is kiszorult a székhelyéről. 1552 nyarán pedig, Drégely elfoglalása után, egymásután került török kézre Szécsény, Hollókő, Buják és Salgó, majd 1552 szeptember 4-én Fülek vára is. A török uralommal megjelent a vármegyében a mohamedán vallás, a törökök a főbb helyeken, így Nógrád várában, dsámikat építettek, a keresztény templomokat megsemmisítették és azoknak a belső felszerelését átalakították. Mihelyt a törökök elfoglalták a vármegye legnagyobb részét, a katholikus papságnak menekülnie kellett a hódoltsági területről, így Bujákról, a hol a plebánia 1552-ben még fennállott és Szécsényből, a hol a ferencz-rendiek végezték a lelkipásztori teendőket. A papság elmenekülésével a hívek vezető nélkül maradtak és így szinte akaratlanul is a mindegyre terjedő lutheránus hit követőivé lettek. A hódoltság alatt a lutheránus vallás úgyszólván akadálytalanul terjedt el a vármegye egész területén. Ezt a törökök magatartása is jelentékenyen elősegítette, a kik az evangelikus prédikátorokat sokkal szívesebben tűrték meg, mint a katholikus papságot, a melyből legfeljebb a kolduló szerzetesek részesültek némi kíméletben.
A ferencz-rendieket ekkor már Fülekről és Szécsényből elűzték, úgy, hogy a vármegye területén csak a gyöngyösi ferencz-rendiek maradtak, a kiknek a kolostora az egész hódoltság alatt fennállott és a kik bejárták a vármegyét, kiszolgáltatván a szentségeket és a vallás vigasztalásában részesítvén mindazokat, a kik a hitükhöz állhatatosan ragaszkodtak.
A XVII. század elején az evangelikus egyházak a vármegye területén már legnagyobbrészt szervezettek voltak. Azok közűl az egyházak közűl, a melyek az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben szerepelnek, Alsóesztergály, Alsósztregova, Etrefalva (Turicska) Maskófalva, Nógrádszenna, Túrmező (Túropolja) az 1615-1622. években a protestánsok kezében volt, hasonlóképen azok az egyházak, a melyekről okleveles adataink vannak, így Alsózellő, a melynek az egyházáról 1262-ből van adatunk és a hol 1632-ben evangelikus lelkész volt; Gácsfalu, a melynek az egyházáról 1350-ből van adatunk; Losoncz, a legrégibb vármegyei egyházak egyike, a mely 1190-ben már fennállott és a mely egyike volt az első helyeknek, a hol a reformált hit gyökeret vert. Nagylibercse, a melynek az egyházáról 1426-ból van adatunk és a mely a XVII. század elején szintén az új hitet fogadta el; Nógrádszentpéteren, a melynek az egyházáról 1297-ből van okleveles adatunk, a XVII. század elején evangelikus lelkipásztor hirdette az Isten igéjét.
Mindamellett néhány helyen megmaradt a katholikus plebános a hódoltsági területen is, így Nézsa helységben, a mely a váczi püspökség földesúri hatósága alá. tartozott, a plebánia 1575-ben még megvolt; valószinűleg Ecsegen is; az itteni plebániáról 1617-től kezdve vannak adataink.
A mohácsi vészt követő zavarok közepett, majd a török hódoltság alatt, az egyházi birtokok legnagyobb része idegen kézbe jutott, csak az esztergomi érsek és a váczi püspök tudta nógrádi birtokainak egy részét megmenteni, bár ezeknek a jövedelme is lényegesen megcsappant, sőt egyes időközökben teljesen megszűnt.
Egyházi birtokok.
Az 1552-53. évi adóösszeírásokban még a következő egyházi birtokok szerepelnek. Az esztergomi érseké volt Felső-Vadkert, Tereske, Dejtár és Patak; e négy faluban összesen 19 portát írtak össze; az esztergomi káptalané volt Csecsó (Vadkert és Horpács között), a mely 3 portával szerepel az összeírásban; a dömösi préposté Tolmács, a hol 4; a váczi káptalané Rétság, a hol 2; az egri káptalané Szátok, a hol 4; és ismeretlen rendi apáczáké Apáczafalva (Ecseg és Borsosberény között), a hol 2 portát írtak össze. A váczi püspökség helyiségei a törököktől elpusztítottak gyanánt szerepelnek az összeírásokban. Az 1593-94. évi felszabadító hadjárat után, 1598-ban eszközölt összeírás szerint Dejtár, Felsőzellő, Fülekpüspöki és Hugyag helységek tartoztak az esztergomi érsek földesúri hatósága 513alá. A három Vadkertet, a mely szintén az esztergomi érseké volt, teljesen elpusztult helységekként említi az összeírás.
A váczi püspök az ősi birtokai közűl 1598-ban csak Kosd helységre terjesztette ki földesúri hatóságát. Berkenye és Kálló idegen kézben voltak, Rétság pedig akkoriban Lónyay Albert birtokában volt. Az 1598. évi összeírásban a váczi püspökség birtokai között szerepel Berczel helység is, a mely a XV. században a Szobi-családé volt.
A török hódoltsággal az esztergomi érsekség tizedjövedelme is nagyon megcsappant. Az esztergomi prímási levéltárban levő, Verantius (Vranchich) Antal érseksége idejéből való számadások szerint azelőtt Nagy-Nógrádból 2000, Kis-Nógrádból 225 frt folyt be tized czímén. 1568-ban, a mikor Balassa András bérelte a tizedet, csak 600 frt, 1571-ben mind a két Nógrádból 633 frt, 1573-ban pedig, a mikor Balassa és Krusith voltak a tizedbérlők, 1000 frt folyt be.
A váczi püspökségnek is sikerült hódoltsági birtokainak egyrészét megtartani. Az alatt az idő alatt, a míg - Mathésy Istvánnak 1591-ben történt halálától Szuhay István székfoglalásáig - a váczi püspöki javak kamarai igazgatás alatt állottak, 11 helység adózott a váczi püspökségnek. Az 1591-92. évi számadások szerint Borsosberény, Berczel, Kálló, Kosd, Nézsa (Naszály), Sáp és Verőcze Nógrádból; Cselőte, Püspökhatvan, Szilágy és Csörög helységek Pestmegyéből fizettek adót. (Tudománytár 1840. XIII. 307.).
Szuhay István, a kit 1592-ben neveztek ki váczi püspökké, az 1594. évben, a mikor Nógrád is visszakerült a magyarok birtokába, ide helyezte át a székhelyét és erélyesen védelmezte az egyház jogait a protestánsokból álló vármegyei tisztikarral szemben. Utódai közűl Lelóczi Tarnóczy Mátyás (1651-1655.) tartózkodott Nógrád várában, innen kormányozta az akkor öt plebániából álló egyházmegyéjét. Tarnóczy halála után az ecsegi plebános püspöki helynök gyanánt intézte a főpásztori teendőket.
A nógrádi főurak visszatérítése.
A Forgách Ferencz esztergomi érsektől (szül. 1566., † 1615. ) megindított ellenreformáczió következtében a XVII. században a katholikus vallás lassanként ismét tért hódított Nógrád vármegyében. Forgách megnyerte az eszméinek Pázmány Pétert, a ki viszont 1603-ban két testvérét, Forgách Zsigmondot, Nógrád vármegye főispánját, a későbbi nádort, Gács várának urát és Mihályt is visszatérítette. Forgách Zsigmond harmadik neje, Pálfy Kata, a ki a hithű gróf Pálffy család sarja volt, csakhamar élénk buzgalommal igyekezett a katholikus vallást terjeszteni Nógrádban. A férje halála után (1621.) még az erőszakoskodástól sem riadt vissza. 1622-ben elűzte a maskófalvai evangelikus prédikátort és a templomot, valamint a paplakot elfoglalta. A protestánsok panaszára azután az 1647. évi országgyűlés a templomot visszaadni rendelte.
Balassa Péter, Balassa Istvánnak, a protestáns papok nagy pártfogójának az unokája, 1615-ben tért át a katholikus hitre, a mikor Pálffy Miklós hadvezér leányával, Magdolnával kötött házasságot. A Balassa család másik ágából, a mely Imre erdélyi vajda fiától, a buzgó protestans Andrástól, Nógrád vármegye főispánjától (1568-1575.) származik, Zsigmond fiát, II. Andrást, Pázmány Péter térítette meg; II. András fiai, II. Bálint, a ki 1664-ben grófi rangra emelkedett, Pál, 1677-ben esztergomi kanonok és bosoni választott püspök, valamint Gábor, a család továbbterjesztője, már a katholikus hitben nevelkedett; Zsigmond testvére, Imre († 1633. táján) azonban megmaradt a protestans hitben. Fia, Imre, a ki folytonos garázdálkodásaival tette a nevét hírhedté, 1636-ban Divényről elűzte a katholikus plebánost, de a nép erősen ragaszkodott a katholikus hithez s így a protestáns vallás ott nem tudott többé gyökeret verni; utóbb Balassa Imre is áttért a katholikus hitre, 1657-ben Divényben fényes templomot építtetett és a plebánia-lakot is helyreállíttatta.
A katholikus hit jelentékeny pártfogót nyert Bosnyák Tamás füleki kapitányban is, a ki 1612-ben visszahozta a ferencz-rendieket Fülekre. Egyetlen fia, István, papi pályára lépett és 1635-ben esztergomi kononok, majd pécsi, veszprémi és nyitrai püspök lett. (Magyar Akadém. Ertesítő, 1848. II. 49. - Lányi-Knauz: Egyházt. III. 210. - Hahnekamp György: Magy. Convertiták 1900. - Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban.)
Pázmány fellépése.
A mikor Pázmány Péter 1616-ban az esztergomi érseki széket elfoglalta elődjének nagyhatású tevékenysége ellenére, az egyházmegye szomorú állapotban volt. A vármegyének abban a részében, a mely az esztergomi érseki egyházmegyéhez 514tartozott, csak Divényben és Bujákon találunk katholikus lelkészt, a váczi egyházmegye területén pedig Ecsegen kívül Mátraszőllősön volt katholikus plebános, a hol 1610-ben állították helyre a plebániát. Pázmány Péter erélye és fáradhatatlan buzgalma azonban legyőzte a nehézségeket, hatalmas támaszt nyervén a Jézus társaság tagjaiban, a kiket különösen pártolt és a kik viszont a legjobban támogatták térítői működésében. Az ország minden részébe jezsuita missziókat küldött ki s ilyen keletkezett Nógrádban is. Innen több rendtag behatolt a török hódoltsági területre is, a hol megjelenésük az elhagyott katholikusok között áldásos volt.
De Pázmány Péter a jezsuiták térítői működése mellett igénybe vette a szécsényi ferencz-rendiek hasznos tevékenységét is, a kik Szécsény visszafoglalása után (1593.) ismét visszatértek kolostorukba és ettől kezdve főleg a török hódoltságban lakó katholikusok lelki szükségleteiről gondoskodtak. (Fraknói Vilmos: Pázmány Péter 192-193.).
De ha a ferencz-rendiek és a jezsuiták önfeláldozó működése segített is a bajokon, teljesen meg nem szüntette őket, mert a hívek gondozása a közöttük való állandó tartózkodást kívánta meg. A lelkészek hiányán tehát úgy segített Pázmány, hogy különösen a török hódoltsági helyeken egyes lelkészi teendők végzését a világiaknak is megengedte, így a keresztelést, házasságkötést és temetést; az ilyeneket licentiatusoknak hívták és csak annyit kívántak meg tőlük, hogy nőtlenek, jámbor életűek és valamennyire tanultak legyenek. Ilyen licentiatus volt Horváth Mihály 1647-ben Bussán, Osvald Máté 1677-ben Patakon.
A második török hódoltság.
Mindamellett a XVII. század közepéig, vagyis addig, a míg a vármegye legnagyobb része ismét török kézre került (1663.) több plebániát ujítottak meg. A rendelkezésünkre álló adatok szerint 1663-ig a következő helyeken volt plebánia: Buják, Divény (1657-től ismét), Ecseg (1617-től), Fülekpüspöki (1630.), Magyarnándor (1637.), Mátraszőllős (1610-től), Nézsa, Palotás (1650-től), Szécsény. E terjeszkedést csakhamar megakadályozta az 1663. évi hadjárat, a melynek a folyamán Szécsény, valamint a vármegyének az Ipolyig terjedő része, ismét török uralom alá került.
A második hódoltság alatti egyházi viszonyokról báró Pongrácz György váczi püspöktől 1673-ban megtartott egyházlátogatások jegyzőkönyveiből nyerünk némi tájékozást.
A pozsonyi vértörvényszék.
Az ecsegi plebános püspöki helynöki minőségében 1673-ban megtartott egyházlátogatási jegyzőkönyvei szerint az egyházmegye területén 1672-73-ban Berczelen, Herencsényben, Kállóban, Mátraszőllősön és Palotáson voltak lelkészek. A vármegyének az esztergomi egyházmegyéhez tartozó területén pedig ugyanabban az időtájban Alsóesztergályon, a hol 1673-74-ben Blaskovics Menyhért, Nagyzellőben (Felsőzellő), a hol 1677-ben Keleffy János és Patakon, a hol Osvald Máté licenciatus végezte a lelkészi teendőket, voltak katholikus egyházak. 1677-ben Bujákon ismét volt katholikus plebános, név szerint Sajószentpéteri Szalay János. (Nagy Iván gyűjteménye.) A mikor az alkotmány felfüggesztése után Kolonics Lipót akkori bécsi érsek sürgetésére Lipót király új vértörvényszéket rendelt Pozsonyba, Nógrád vármegyéből a Lest, Lónyabánya, Losoncztamási, Nagykürtös, Nagylám, Parlagos (Polichnó) Turopolya (ma Túrmező) helységekben működő evangelikus lelkészeket is a pozsonyi vértörvényszék elé idézték. A megidézettek közűl a nagykürtösi evangelikus lelkész gályarabsággal bűnhődött, s társai közűl többen, így a lesti lelkész, nem tértek vissza híveik közé. A mikor a protestáns papokat gályarabságba, vagy börtönbe hurczolták, a bujdosó kuruczok rátámadtak a katholikus papokra, és közülök többet megöltek, vagy megraboltak és bántalmaztak. A folytonos zaklatások következtében a katholikus papság nem érezvén magát többé biztonságban, menekülni volt kénytelen s így azután az 1678-1684 . közötti években a megye területén csak egyes erődített helyeken, mint Füleken, Gácson és Divényben működtek kath. lelkészek.
A viszálykodások a felekezetek között gyakoriak voltak. 1682-ben Nagyorosziban a kálvinisták nagypénteken meghúzták a harangokat. E miatt zendülés támadt, mire a kamara a helység lakósai közűl négy katholikus és hét kálvinista gazdát felrendelt Pozsonyba.
Szécsény, Hollókő, majd Nógrád várának visszafoglalása után (1683-1686.) a török hódoltság is véget érvén, a vármegye területén megkezdődött a helyreállítás munkája a katholikus egyházakban is.
515A kath. egyház a hódoltság után.
Az egyház mindenekelőtt visszaszerezte a középkorban bírt ősi birtokait melyeknek egy részétől a hódoltság megfosztotta. Az esztergomi érsek ősi birtokai közűl visszanyerte Dejtár, Vadkert (ma Érsekvadkert), Felsőzellő, Fülekpüspöki és Hugyag helységeket; Szátok, a középkorban az érseké volt s most a káptalan birtokába került, mely ezenkívül még Csesztve helységben is birtokos volt. A váczi püspök ősi birtokai közűl visszaszerezte Alsósáp, Berkenye, Kálló, Kosd, Nógrád helységeket, ezenkívül 1753-tól az újonnan települt Szendehely helységnek lett a földesura. A váczi káptalan Berezel helységet nyerte, melyet az 1598. évi összeírás szerint a püspökség birtokában találunk, úgyszintén visszanyerte Rétságot is, mely a hódoltság alatt világi kézben volt. Az elősorolt helységekben az illető egyházi intézmények 1848-ig bírtak földesúri joggal.
Uj plebániák.
A török hódoltság megszüntével egymásután állítják helyre a hódoltság alatt megszűnt plebániákat. Számos új plebánia és templom keletkezett az érsekség és a váczi püspökség bőkezűségéből, a földesúrak és a hívek áldozatkészségéből.
Még a hódoltság alatt két helyen Berczelen és Lőrincziben emeltek templomokat. 1695-ben már Divényben; Gácsfalván, Bujákon, Lőrincziben, Jobbágyiban Kazáron voltak plebániák. Nógrádszakalon 1697-ben, Romhányban 1702-ben, Endrefalván és Kisterenyén 1705-ben, Fülekpüspökiben 1706-ban, Balassagyarmaton, Nézsán és Vilkén 1711-ben állították helyre a plebániákat.
A szatmári béke után.
A szatmári békekötés után még nagyobb arányban indul meg a törekvés a vármegyében, hogy a katholikus egyház túlsúlyát visszanyerje. A balassagyarmati plebános 1716-ban elfoglalja a csesztvei templomot, melyet 1689 óta a katholikusok és a protestánsok közösen használtak; az alsóesztergályi templomot pedig az 1754 szeptember 14-én kelt királyi rendelet ítéli vissza a katholikusoknak. 1711-től 1781-ig a következő helyeken keletkeznek plebániák: Borsosberény (1728.), Cserhátszentiván (1750.), Czered (1753.), Felsőtisztás (1772.), Felsőzellő (1722.), Füleksávoly (1717.), Heréd (1747.), Ipolygalsa (1773.), Ipolyvarbó (1713. előtt), Kosd (1740.), Losoncz (1755.), Mohora (1772.), Nógrádverőcze (1740.), Nőtincs (1720.), Patak (1744.), Zsély (1771.).
1776-ban bekövetkezett az esztergomi egyházmegyének oly rég óhajtott rendezése is. Mária Terézia királynő ebben az évben állította fel a rozsnyói püspökséget, a melyhez Nógrád vármegyéből a mai füleki, losonczi és gácsi járások, valamint a szécsényi járásból is néhány község tartozik.
Az 1780-ban történt összeírás szerint a vármegye 122.303 lakosából 68.183 katholikus, 36.362 protestáns, 63 óhítű és 1263 zsidó vallású volt. A katholikus lelkészek száma 56, a protestáns lelkipásztoroké pedig 34 volt; azonkívül volt még egy óhítű lelkész és 69 férfi szerzetes is.
II. József alatt.
Midőn II. József hozzáfogott egyházi reformjainak keresztülviteléhez, első sorban a plebániák szaporítását tűzte ki czélul. Az első plebániát 1781-ben Ipolyberzenczén állította fel, később, a szerzetes rendek feloszlatása után, azoknak vagyonából alakult vallásalapból 1787-ben Nagylóczon plebániát, Budalehotán, Divényorosziban, Rétságon, Szendehelyen, Alsósápon, Becskén, Csécsén és Óvárott helyi káplánságokat alapított, a melyekből idővel plebániák lettek. Utóbb még 1797-ben Mátranovákon, 1799-ben pedig Bárnán keletkeztek plebániák a vallásalapból.
II. József eme intézkedései csakhamar követőkre találtak a főpapság körében. Az esztergomi érsek 1781-ben a nógrádmegyei, 1787-ben a szécsényi plebániát állíttatja helyre. A váczi püspök 1783-ban Terényben, az esztergomi főkáptalan 1792-ben pedig Csesztvén alapított új plebániát. A plebániák alapítását befejezi a Madách család, melynek áldozatkészségéből 1811-ben Alsósztergován helyreállítják az ősi plebániát, a váczi püspök pedig 1848-ban Berkenyén alapít plebániát.
A XVIII. század utolsó éveiben Bussán (1798.), Rimóczon (1795.), Ipolyvarbón (1798.) épültek új templomok; az utóbbit Szent-Ivány Ferencz építtette. Bárnán 1811-ben, Gácson 1853-ben épült új templom, melyet Scitovszky János rozsnyói püspök október 18-án szentelt fel.
Mai állapot.
Jelenleg a vármegye területe három egyházmegyéhez tartozik. I. Az esztergomi főegyházmegye nógrádi főesperessége alá a következő plebániák tartoznak: 1. Szécsényi alesperességi kerület: Endrefalva, anyakönyvei 1742-től. Karancság, anyakönyvei 1718-tó1, Ludány, anyak. 1741-től. Nagybárkány, anyakönyvek 1700-tól. Nagylócz, anyakönyvek 1787-től. Nógrádmegyer, anyak. 1778-tól. Nógrádszakal, anyak. 1700-tól. Rimócz, anyak. 1721-től. Sóshartyán, anyak. 1697-től. 516Uj templomát 1906 nov. 26-án szentelték fel. Szécsény, anyak. 1694-től. 2. Kékkői alesperességi kerület: Alsópalojta (Hontvármegyében), Bussa, anyakönyvei 1778-tól. Csáb (Hont vármegyében), Felsőzellő, anyak. 1722-től. Ipolyvarbó, anyak. 1713-tól. Kékkő, anyak. 1817-től. Kürtabony, anyak. 1710-től. Lukanénye (Hont vármegyében), Óvár, anyak. 1787-től. Zsély, anyak. 1771-től. 3. Érsekvadkerti alesperesi kerület: Balassagyarmat, anyak. 1706-tól. Csesztve, anyak. 1792-től. Érsekvadkert, anyak. 1713-tól. Mohora, anyak. 1772-től. Nagycsalomia (Hont vármegyében). Nagyoroszi, anyak. 1710-től. Nógrádmarczal, anyak. 1737-től. Patak, anyak. 1714-től. II. A váci püspöki egyházmegye székesegyházi főesperessége alá Nógrád vármegyéből a következő plebániák tartoznak. 1. A székesegyházi alesperességi kerületben: Kosd, anyak. 1719-től. 2. A nógrádi alesperességi kerületben: Berkenye, anyak 1848-tól. Borsosberény, anyak. 1728-tól. Nógrád, anyak. 1696-tól. Nógrádverőcze, anyak. 1721-től. Nőtincs, anyak. 1724-től. Rétság, anyak. 1787-től. Szendehely, anyak. 1787-től. 3. A romhányi alesperességi kerületben: Alsósáp, anyak. 1787-től. Becske, anyak. 1787-től. Berczel, anyak. 1696-tól. Magyarnándor, anyak. 1700-tól. Nézsa, anyak. 1714-től. Romhány, anyak. 1837-től. 4. Az ecsegi alesperességi kerületben: Buják, anyak. 1722-től, illetőleg 1775-től. Csécse, anyak. 1787-től. Cserhátszentiván, anyak. 1761-től. Ecseg, anyak. 1695-től. Herencsény, anyak. 1700-tól. Mátraszőlős, anyak. 1747-től. Terény, anyak. 1783-tól. 5. A hatvani alesperességi kerületben: Heréd, anyak. 1747-től. Jobbágyi, anyak. 1702-től. Kálló, anyak. 1688-tól. Lőrinczi, anyak. 1659-től. Palotás, anyak. 1716-tól. III. A rozsnyói egyházmegyéhez a vármegyéből a következő plebániák tartoznak: 1. A székesegyházi főesperesség várgedei alesperesei kerületéhez: Czered, anyak. 1753-tól kezdődnek. 2. A nógrádi főesperesség a) füleki alesperességi kerületéhez: Fülek, anyak. 1700-ban kezdődnek. Fülekpüspöki, anyak. 1706-tól. Ipolygalsa, anyak. 1773-ból. Bolyk. Temploma 1889-ben lett helyreállítva. Füleksávoly, anyak. 1715-től, b) a losonczi alesperességi kerülethez a következő plebániák tartoznak: Karancskeszi, anyak. 1716-tól. Littke, anyak. 1726-tól. Losoncz, anyak. 1755-től. Fülekpilis, anyak. 1796-tól. Rapp, anyak. 1724-től. Vilke, anyak. 1711-től. c) a mátrai alesperességi kerületben Bárna, anyak. 1799-től. Kazár, anyak. 1695-től. Kisterenye, anyak. 1705-től. Mátranovák, anyak. 1797-től. Salgótarján, anyak. 1749-től. Somosújfalu, anyak. 1796-tól. 3. A gácsi alperességi kerületben: Alsósztregova, anyak. 1811-től. Ipolyberzencze, anyak. 1781-től. Divény, anyak. 1690-től. Divényoroszi, anyak. 1788-tól. Felsőtisztás, anyak. 1772-től. Gácsfalva, anyak. 1695-től.
Szerzetes rendek.
A mohácsi vész utáni korszakban csupán két kolostor maradt fenn a vármegye területén: a füleki és a szécsényi. A füleki ferencz-rendű kolostor, mely az Üdvözítőről nevezett rendtartomány szécsényi custodiája alá tartozott, a mohácsi vész után. 1544-ig állott fenn. 1531-ben Keszy Ferencz, 1533-ban Dévay András, 1535-ben Böszörményi Pál, 1542-ben Szentgyörgyi Ferencz és 1544-ben Erdődy Mihály volt a rendház főnöke. 1544-ben a rendtagok elhagyták a kolostort, utóbb: 1552-ben, maga Fülek is török kézbe került. Visszafoglalása után Bosnyák Tamás a ferencz-rendűek részére telket jelölt ki, melyen rendházat építettek. A folytonos belháborúk következtében a rend örökös zaklatásnak lévén kitéve, állandóan nem tudott Füleken megmaradni. Csak a török hódoltság megszüntével, midőn Thököly szerencsecsillaga is lehanyatlott, 1694-ben telepedtek le ismét a ferencz-rendűek Füleken és hozzáláttak a Thökölytől 1682-ben feldúlt rendházuk helyreállításához s átvették a plebánia vezetését is. Koháry István, országbíró, a rend nagy jótevője, 1726-ban kezdte építtetni templomukat, melyet 1720-ban fejezett be s amelyet 1888-ban helyreállítottak.
A ferencz-rendűek szécsényi rendháza már közvetetlenül a mohácsi vész után, miként azt a rendház évkönyveiben olvassuk, sokféle zaklatásnak volt kitéve I. Ferdinánd király vezére, Katzianer János, zabolátlan katonái részéről, a kik átvonultukban sok kárt tettek a rendházban.
A háborús idők ellenére 1529-ben Szécsényben tartotta meg a rend káptalanját, mely alkalommal tartományi főnökül Nágócsi Maximust választották meg. 1631-től 1542-ig Szécsény a rendtartomány egyik kerülete custodiájának székhelye, a mely alá a szécsényi, füleki, a vámosi, a galgóczi és a szakolczai rendházak is tartoztak. 1531-ben Keresztúri László, 1533-ban Bessenyői Mihály, 1535-ben Ujlaki Ferencz, 1537-ben Bányai Ambrus, 1542-ben Dobrakwthyai Bernát volt a házfőnök. 1544-ben a szécsényi custodia megszűnt s a szécsényi rendházat az esztergomi custodia alá rendelték. Ebben az évben Keszy Ferencz volt a házfőnök. (Egyháztört. emlékek a magyarorsz. hitújítás korából., II. köt.)
517Buda eleste után a portyázó törökök elől a ferencz-rendűek alkalmasint még 1544-ben elmenekültek Szécsényből, de legkésőbb 1546-ban megszűnt a szécsényi rendház s a rendtagok más kolostorokba vonultak. Szécsény 1552 nyarán a törökök birtokába került.
Fülek visszavétele után néhány nappal (1593 november 11.) Szécsény is visszakerült a magyarok birtokába. Pálffy Miklós, a hős hadvezér, visszahívta a rendtagokat Szécsénybe, de Bocskay István fölkelésekor a rendtagok ismét elűzetvén, templomuk a lutheránusoké lett, a kik azt 1607-ig bírták. Forgách Zsigmond, Nógrád vármegye főispánja, visszavevén a teplomot a lutheránusoktól, 1610 január 27-én visszahívta a ferencz-rendűeket Szécsénybe. Ezek nyomban hozzáfogtak szétdúlt kolostoruk helyreállításához, a mit a hívek bőkezű adományaiból két év alatt be is fejeztek. Utóbb Forgách Zsigmond özvegye, Pálffy Kata, 1626-ban két malom és a szécsényi vám jövedelmét, valamint egy rétet és házhelyet adományozott a conventnek. 1631-ben már tizenhárom növendék nevelkedett a kolostorban. 1644-ben a húsvét utáni negyedik vasárnapon, Rákóczi György visszavonuló útjában Szécsényt megszállván, két hétig élvezte a rendház vendégszeretetét.
1663-ban Szécsény ismét a törökök kezébe kerülvén, a ferencz-rendűeknek ismét el kellett hagyniok a kolostort, melyet a törökök vettek birtokukba. - A templom szentélyét imaházzá, hajóját lóistálóvá, a sekrestyét pedig fürdővé alakították át. A sekrestye fölötti szobákat a török bég lakta, a rendház többi része pedig kaszárnyául szolgált.
Szécsény visszafoglalása után (1683) Koháry István országbíró visszahívta a rendtagokat Szécsénybe, de mivel a török uralom alatt a város és a kolostor teljesen elpusztult, Fülöp András és Bárkányi János szerzetesek, a kiket a rend Szécsénybe küldött, nem lévén hely, a hol magukat meghúzhatták volna, Szécsényhalásziba tértek be, a hol Vég Lukács csűrének előcsarnokában két hétig szolgáltatták ki a szentségeket a hívőknek.
1691-ben Szécsényi György érsek 10.000 forintot adott a rendház felépítésére, Koháry István, a város zálogbirtokosa pedig egy kertet a rendtagok használatára. A rendház építése 1694-ben vette kezdetét, és 1703-ban fejeződött be. Az újonan elkészült rendház 1705-ben, a szécsényi gyűlés alatt, vendégül látta Rákóczi Ferenczet s Telekessy István egri püspököt is.
1715-ben kezdetét vette a templom helyreállítása is, Koháry István alapítványából; 1717-ben pedig a leégett torony új tetőt kapott. 1723-ban építették fel a templom hajóját. A templom 1733-ban készűlt el teljesen s május 25-én szentelték fel. 1726-ban a plebánia vezetését a ludányi plebánosra bízták; 1787-ben azonban a szécsényi plebánia helyreállíttatván, ettől kezdve a ferencz-rendűek, vezették azt. 1789-ben Batthyány József, bíboros-érsek, látogatta meg a conventet, a hol két hétnél tovább tartózkodott. 1809-ben a katonai gyógyszertárt és az egészségügyi tisztikart helyezték el a rendházban, több mint négy hónapra. 1760-ban 17 áldozópap, 10 fráter és 13 újoncznövendék volt ott. Jelenleg a rendháznak hat lakója van.
Apáczazárdák.
Az újabb időben Balassagyarmaton, Szécsényben, Losonczon és Salgótarjánban apáczazárdák keletkeztek. Balassagyarmaton Paulai Szent Vincze leányai végzik a tanítást a leányiskolában s ugyanők látják el a Mária Valéria-közkórházban a betegápolást. Losonczon és Salgótarjánban a Szent Ferencz-rend szabályait követő nővérek végzik a betegápolási teendőket az ottani kórházakban.
6. A PROTESTÁNS EGYHÁZAK.
Mocsáry, vármegyei krónikásunk, 1826-ban kiadott művében 1 több helyen reá vezet a csehek nyomára. Szerinte a husziták Dobrozsról kiűzetvén, a templom a lutheránusokra maradt. Szászkyra hivatkozva állítja, hogy Alsóesztergálytól Zólyomig a husziták sok templomot építettek. További adatai a következők: a felsőesztergályiak a XV. században összeolvadtak a huszitákkal; Nagylam huszita fészek volt; Pardus de Dobsza, huszita vezér, 1433-ban elfoglalta Szécsényt; 518ekkor a csehek Esztergom várától az Ipolyig s innen a Szepességig minden várat és várost elfoglaltak; Zechen László a cseheket nem messze Zinda (Szanda) várától, megverte; Ozdinnak tornyát a husziták építették, két harangja 1502-ből való stb. Mint hajdani huszita fészkek említendők még: Bér, Maszkófalva, Gácsfalva, Csehbrézó és Uhorszka.
Mindezekből folyólag Nógrád vármegyében a reformáczió talaja kellőképen volt előkészűlve a reformáczió befogadására. Ki volt a vármegye reformátora, még eddig nincsen felderítve.
Valószínű, hogy Nógrádban is oly észrevétlenül vert gyökeret Luther tana, mint a szomszéd Gömörben, hol Mikulik kéziratos monografiája szerint, az egyházak a hierarchia keretén belül s az esztergomi érsekség kebelében maradtak. Más adatunk is megerősíti ezt a föltevést, midőn ezeket mondja: Egész községek papjaikkal, tanítóikkal együtt fölvették az új tant. Mindez eleinte a magas klerus tudta nélkül történt, mert a protestánsok rendszerint fizették a püspöki járandóságot, mint a papi tizedek bérlői. 2
A reformáczió terjedésével nyomban hatalmas ellenzője is támadt az új tanoknak Werbőczy István nádorispán, Nógrád vármegye főispánja személyében. A nagy államférfiú és törvényhozó, alsópetényi lakos volt s több mint 40 falunak és pusztának tulajdonosa. Szerémy értesítése szerint terjedelmes birtokain nyolcz lutheránust megégettetett. 3
II. Lajost, 1522-ben számos magyar úr elkísérte Csehországba, ezek között Balassa Ferenez, Kékkő várura is, 4 ki hazaérkezve, Luther híve lett s birtokain terjesztette az új tanokat. Igazolja ezt a bánki egyház levéltárában őrzött, ismeretlen szerzőtől írott kéziratos töredék, mely szerint nem tudni ugyan, mi módon ismerkedett meg a Mohácsnál elesett Balassa Ferencz Luther tanaival, de az bizonyos, hogy özvegye, Perényi Orsolya, Perényi Péternek 5 testvére, evangélikus volt s e hiten neveltette fiait, Menyhértet, Jánost és Imrét.
Az új tan nógrádi pártfogói.
A bánki Névtelen felsorolja az új tan nógrádi pártfogóit is. Ilyenek voltak: gróf Forgách Imre, aranygyapjas vitéz, Bebek György, ki 1554 táján Fülek várát megerősíttette, Balassa János főajtónállómester, ki az 1545-iki országgyűlésen serényen védelmére kelt a lutheranizmusnak, Balassa András nógrádi főispán, fia Zsigmond és a másik Menyhért, Libertsey Péter 1550-ben nógrádi alispán, Sóos István, a Derencsyek, a Sztregovai Rimayak, Madáchok, Rákóczi, Gyürky, Darvas, Kajali; az egyházi férfiak közűl: Bornemisza Péter, a Balassák várboki papja, ki Nógrádban gyakran megfordult és Lovcsányi György, Kékkő várbeli lutheránus pap.
A nógrádi főurak szivesen segélyezték a külföldi egyetemeken tanuló protestáns ifjakat. Balassa András 1579-ben Bruno Jánost, Balassa Menyhért 1594-ben Schmidelius Györgyöt, Forgách Imre 1584-1589-ben Wittembergában taníttatta Sartoruis Jeromost és Györgyöt, Botitius Miklóst és Mikovius Jakabot.
Hogy váltak ki Nógrádban az első evang. egyházak, arról épen semmit sem tudunk. Mocsáry idézett könyve szerint 1663-ban Rotharides esperes összes iratait köztük az esperességét is felégették a tatárok és így e korból az esperességi levéltárban sem találunk pozitiv adatokat. 6
A legrégibb. ág. ev. egyházak.
A Kékkő várbeli egyházon kívül legrégibb egyházak voltak: Szügy 1577-ben, Dobrocsról mondja Mocsáry, hogy templomát a husziták kiűzetése után lutheránusok foglalták el; Szentpéter 1590 előtt. 7 Mind ezek az egyházak, mint az alább következők is, jóval hamarább keletkezhettek, a melléjük írott, általunk ismert évszámnál, mert a XVI. században, annak közepe táján, római kath. írók szerint is, az országban csak három róm. kath. főúr volt, a lutheránus egyházak száma meghaladta a kétezeret és Nógrádban 48 volt az egyházak száma, 8 mind 519evangélikus, mert a kálvinista eklézsiák csak később, az 1592-iki galánthai és 1599-iki kisszebeni zsinatok után váltak ki és szervezték önálló egyházaikat.
A hivatalos névsor még következő régi egyházakat említ a XVII. század közepe tájáig: 1622-ből Ábelfalva, Alsósztregova, Kálnó, Kiszellő, Lónyabánya, Maskófalva, Nagylibercse, Ozdin, Poltár, Szenna, Szinobánya, Tamási, Turicska és Turopolya; 1608-ból Lest, 1621-ből Divény, 1600-ból Told, mely ma teljesen római kath., 1628-ból Uhorszka., 1631-ből a kosdi ref. egyház, 1608-ból a losonczi ref. eklézsia, 1643-ból Nagykürtös és Szirák, melynek papja, Pirok Márton 1693-ban távozott Hontba, ugyanez évből Szécsény, 1645-ből Felsősztregova és 1652-ből Fülek, hol mindkét protestáns felekezetnek virágzó gyűlekezete volt.
Más forrás szerint 1594-ben Szécsényből kiűzik a törököt s a lutheránusok elfoglalják a zárda templomát. Ez időtől kezdve négy evangélikus papja ismeretes; az utolsót 1657-ben említi a hivatalos névsor, mikor is Lányi Dávid superintendens, egyházlátogatást tart, melynek jegyzőkönyve szerint templomuk a várban van, a hajdani török fürdőben parochiájuk és iskolájuk is van. Volt ezenkívül Szécsénynek ref. papja is, 1656-ban, Zágorhidy György, kinek felesége Barsi Judit. 9
1657. éven túl volt-e még Szécsénynek prot. papja, vagy csak a nagy üldöztetés idején szűntek meg mint anyaegyházak, adatok hiányában megállapítani nem lehet, valószínű azonban, hogy a Thököly-féle mozgalmak sodorták el a két prot. egyházat.
A XVI. században Szécsényben nyomda is volt, mely valószinüleg prot. lehetett, mert az időben, a hol a protestantizmus a lábát megvetette, alkalom adtán s a körülményekhez képest nyomdát is állított.
Füleknek is két prot. gyülekezete volt. Az ev. papok névsora 1652. évvel kezdődik, a reformátusok közűl egy pap neve ismeretes a nagy üldözés idejéből. Füleken a XVII. században virágzó ev. gimnázium is volt s jeles tanárainak egész sora ismeretes, míg idők multával, a törökök elől menekülve, tanárok, tanulók Osgyánba költöztek.
Az egyházak szabad fejlődését Nógrádban a XVI. században semmi sem akadályozta, mert lutheránus volt a nemesség, lutheránus a vármegyei tisztikar.
Az ország egyes helyein, - Sopronban, Kassán, - már feltünedeznek az ellenreformáczió mozgalmai, de a vármegyében még hosszú ideig csendes béke van, sőt a lutheranizmus 1603-ban, majd 1611-ben üli legszebb diadalát. A két prot. felekezet sem háborgatta egymást, mind az ország egyéb részeiben, csupán Losonczról 10 tudjuk, hogy 1608 táján 3000 lutheránus rövid idő alatt kálvinistává lett s a többség idők multával mikép üldözte a törpe kisebbségben maradt evangelikusokat.
Az 1611. évi szervezet.
1611-ben kap a nógrádi lutheranizmus bizonyos szervezetet, melynek keretében megalkotja confessionális, administrationális és consistorialis szabályzatát. Az 1610-ben megtartott zsolnai zsinat, melynek egyik elnöke Balassa Zsigmond volt, Turócz, Zólyom és Nógrád területén 163 egyház számára Melikius Sámuel breznóbányai papot választja superintendensnek, ki 1611-ben Nógrád vármegyéhez beterjeszti megerősítés végett a szervezeti szabályzatot.
A vármegye megerősítő okmányának bekezdése fényesen megvilágítja Nógrád azon időbeli vallási állapotát. Ezek a bevezető sorok: Mi alispán, táblabírák, szolgabírák, valamint az evangélikus és apostoli vallás híveinek egész serege tudomásul adjuk stb. Ez okiratban a vármegye az ev. egyház és papság őreiül az alispánokat, a mostanit és utódait ruházza fel a protectorok és tutorok előjogával, kik is őrködjenek, nehogy a tartozó védelem elhanyagoltatván, a vármegye gondatlanságának bélyegeztessék. Ha pedig megtörténnék, hogy más vallásbeli viselné az alispáni tisztet s így a protectoratus nem látszanék bátorságos kézben, úgy választassék szavazattöbbséggel más, ki az alispán helyett kormányozzon.
Megállapítja ez az oklevél a protectoratus jogait és kötelességeit részletesen, melyek a mai egyházmegyei felügyelők jogaihoz és kötelességeihez nagyban hasonlítanak, azzal a lényeges különbséggel mégis, hogy ezek egyenesen a superintendenssel 520együttesen intézkedtek s nem az esperessel, mint a mostani egyházmegyei felügyelők.
A további fejezetek védelmet nyújtanak az ev. vallásnak, nehogy az elfogadott s a szokás - usus - által megerősödött orthodox vallást valaki megzavarja. Szabályozza ez az alkotmány a superintendensek által eszközlendő egyházlátogatásokat, szól a papválasztásról, életbelépteti az egyházi törvényszéket, biztosítja az egyházak, kórházak, papok, tanítók jövedelmeit, az eddig szokásos papi tizedet, negyedet és tizenegyedet. A nemesek is fizethetnek tizedet, de ezektől követelni nem szabad, mert felismerték a mágnások és főurak lelkeiben az egyházak papjai iránt való kegyesség és háladatosság növekedését, mely isten szeretetével van egybekötve. Tanuljanak a papok - mondja tovább az okmány - folytonosan, legyenek parochiáikban alkalmas tanuló szobáik - idonea muzea. Az épületek emelése és fenntartása a patronusok kötelessége. A papok felett a protector és a superintendens ítélkezik. Végül az alispánt testvériesen felhívja a vármegye, s hivatalvesztés terhe alatt rábízza, hogy magát az egyház védőjévé és gondnokává ismervén, őrhelyéről az egyház szükségletei felett virasszon és azt isten iránt való hűségben vezérelje.
Mindaddig, míg a régi, tanulatlan plebanusok 11 sorát egy újabb nemzedék fel nem váltotta, terjedt és virágzott Nógrádban a protestantizmus, mert mindenki evangélikus volt s a török uralom váraiban 1593-ig tartott, a török meg nem kereste ki minő vallású, csak az adót megfizesse.
Már Oláh Miklós esztergomi érsek belátta azt, hogy a törvényhozás, máglyák s az erőszak minden eszköze hiába való, mert a protestantismus többé ki nem írtható. Belátta, hogy a szellemi erősséget csak szellemi fegyverekkel ostromolhatja meg. Ki kell tehát a clerust emelni sülyedéséből, buzgóbb és alaposabb tanítás által, s e végből 1561-ben megtelepítette a jezsuitákat Nagyszombatban.
Az 1610-ki alkotmányt megelőzőleg, még 1603-ban szerkesztettek a nógrádi evangélikusok bizonyos articulusokat, melyeket aztán kibővítve, 1610-ben a vármegye közgyűlése elé terjesztettek megerősítés végett, a már említett alkotmány-oklevéllel együtt. Ez articulusokban lerakják hitelveiket, a mint azok ma is érvényben vannak. Intézkednek a házasságkötésekről, az isteni tiszteletek módjáról, a papi gyűlésekről, megszabják az egyházi férfiak világi viselkedését stb. Az articulusok végén arra kérik a vármegyét, hogy a mindenkori alispán mellé rendeljék ki Balassa Zsigmondot s ketten vezessék együttesen a vármegyében az ev. egyházat.
Az első esperességi gyűlés.
E nevezetes vármegye-gyűlés után negyednapra Melikius superintendens megtartja az első esperességi gyűlést Dobrocson. Megalakul az esperesség s Merzenschlág András dobrocsi papot esperessé, Arvényi Kristóf abelovai papot alesperessé választják meg.
A legrégibb esperességi jegyzőkönyv az 1620-ik évvel kezdődik, mert az előző évek jegyzőkönyvét felégették a tatárok; de úgy látszik, csak emlékezetből írták meg a legelső gyűlések főbb határozatait, mert csak 1645-től vannak azok rendszeresebben bevezetve.
A két prot. felekezet különválása.
Ez időtájban kezd külön válni a két prot. felekezet is. A ref. egyházak kevés kivétellel a vármegye déli részén alakulnak s a drégelypalánki egyházmegyében csoportosulnak, mely kezdetben a somorjai superintendentiához tartozott, a lutheránusok pedig a nógrádi esperességet alkották, melyhez egy időben Pestmegye éjszaki része is tartozott, sőt még Békésmegye is, mint alesperesség.
Az Esztergom-, Hont- és Nógrádmegyékből alkotott drégelypalánki ref. egyházmegyéhez tartoztak Nógrádból: Balassagyarmat, Szécsény, Fülek, Losoncz, Nógrád, Diósjenő, Kosd, Romhány, Nagyoroszfalu, Rétság, Nőtincs, Verőcze, Pettyen vagyis Petény. 12
Az ellenreformáczió.
A XVII. század első fele Nógrádban a protestánsok békés fejlődésének, megerősödésének korszaka volt, sőt nem tekintve nehány, az országgyűléseken is 521tárgyalt sérelmeket, békében éltek egész a 70-es évekig. A felekezetek között a türelmesség oly mintaszerű volt, hogy például Dengelegen és Acsán a templomot evangélikusok és r. katholikusok békés egyetértésben, közösen használták.
Ugyancsak a XVII. század első felében a protestánsok derült egén vészjósló fellegek kezdtek tornyosulni, bár a zivatar csak idők multával tört ki teljes erejével. 1615-ben Balassa VI. Péter házasságra lépett Pálffy Miklós hadvezér lányával, Magdolnával és a r. kath. hitre tér. 13 1616-ban elfoglalja a primási széket a r. k. főpapok legjelesebbike, az ország ellenreformácziójának vezérlő lelke: Pázmány Péter, ki magas tudásával, hatalmas szónoki tehetségével, zamatos magyar irályával sorompóba lép, egyháza zászlaját diadalmasan lobogtatja s a prot. főurakat visszavezérli a r. k. egyházba. Nógrádban is ez időre esik a mas Balassák, Forgáchok 14 katholizálása.
A XVII. század második felében siralmassá vált az ország helyzete. Végül a bécsi kormány, hogy elhallgattassa az alkotmánysérelmek ellen támadó főpapokat, kiszolgáltatta nekik a protestánsokat, különösen azoknak predikátorait. 15
A pozsonyi törvényszék.
Királyi jóváhagyással rendkívüli törvényszék alakul Szelepcsényi primás elnöklete alatt, mely Pozsonyba idézi az összes protestáns papokat és tanítókat.
Nógrádból 41 protestáns papot és két tanítót ídéztek Pozsonyba 1674-ben. 16 A nógrádvári basa az uralma alatt levő papoknak a Pozsonyba menetelt egyenesen betiltotta, az idéző hatóságot pedig: Piry István szolgabírót és Tarzsy Mihály esküdtet megbotoztatta és 20-20 arany váltságdíj árán bocsátotta szabadon.
Voltak egyházak, hol a hívek eltagadták papjukat, s így a törvényszék elé, nem kerültek. Hartius Mátyás, gutai pap, egyik hívének istállójában rejtőzött el, hol keresztelt is, majd űzött vadként bujdosott árkon-bokron át.
A füleki ev. tanító - Reiner János - Erdélybe menekült az idézés elől, katona lett és megöletett.
A fej- és jószágvesztésre szóló ítéletet később börtönre egyhítették és a nógrádiak közűl a komáromi, majd a buccarii börtönök iszonyúságai által megtörve, római katholikusokká lettek: Kapito, alsósztregovai ev. tanító, Lányi János, uhorszkai ev. pap és Mráz Pál, turicskai ev. pap.
Térítvényt írtak alá s hivatalukról lemondtak: Hrdina András sziráki, Kozsdi Márton kiszellői, Urszinyi Mihály lónyabányai, Wágner János felsősztregovai és Valentini Ádám polichnói ev. papok. Térítvényt írtak alá és külföldre költözött Moller (Molitoris) Dániel, ozdini ev. predikátor, ki az üldözés csillapodtával visszatért híveihez s később turicskai pap lett.
A hitük mellett kitartó vértanúkat gyalog hajtották a tenger felé, hogy gályarabokul eladják őket. Ezek között Gocs (Goecs) Mihály, kálnói ev. pap, meghalt a deportáczió alatt, Aversa mellett, Olaszországban. Miskolczy Mihály, füleki ref. predikátor, rabságot szenvedett a pozsonyi és berencsi várbörtönökben; innen nehéz török-bilincsekben Triestig gyalogolt és rablánczokozta lábsebének üszkösödése következtében, Theati börtönében halt meg. Mazsári (Massarius) Dániel, tamásii ev. papot Nápolyban eladták egy gályára 60 éves korában. Meghalt Syracusa mellett. Tinkovics János, lesti ev. pap, lelánczolva hajtotta a gályát hét hónapon át s a 60 éves ember a nápolyi kórházban aznap halt meg, mikor ütött volna szabadulásának órája.
Csúzy Cseh Jakab, Losoncz szülötte és ref. papja, jeles képzettségű férfiú, a hittudományok tudora. Triesztig a többi rabokkal hajtották. Itt egyezségre léptek a parancsolójukkal, Bek kapitánynyal, hogy azon esetre, ha 1000-1100 tallér váltságdíjat fejenként össze bírnak hozni, valamennyit szabadon bocsátja. Társai Csúzyt bízzák meg, ki álruhában - nehogy a jezsuiták megtudják - Bécsbe utazik, be is szerzi a maga személyére a váltságdíjat, meg is szabadul, haza is megy losonczi hiveihez, hol hivatalát tovább folytatja.
Ruyter Miklós, hollandus altengernagy, 1676-ban kormánya megbízásából 522megváltja a még életben levő szerencsétleneket, közöttük Leporin Miklós poltári, Nikléczi Boldizsár alsósztregovai és Túróczy Végh András füleki ev. papokat.
Az üldöztetés csillapodtával vissza-visszatért egyik-másik predikátor s régi hívei között, de más egyházak meghívására is folytatta hivatalát. De azért a nógrádi népes és virágzó esperesség ez időben tört le annyira, hogy a későbbi türelmi időszakban is csak részben bírtak némely egyházak talpra állani.
Megszünt egyházak.
Még e gyászos időszak előtt, s részben később, megszűntek a következő egyházak: Divénybe 1639-ben Balassa Imre özvegye, Bosnyák leány, plebánost hozott, a predikátort kiűzte s az egyházat megsemmisítette. Kékkő várbeli egyház megszűnt a Balassák római katholikus hitre térésével. Megszűnt Ludány, hol még 1656-ban superintendens-választó zsinatot tartottak. Orosziban hajdan mindkét protestáns felekezetnek anyaegyháza volt. Terényben, Toldon, Kazáron, Keszegen, Gácsalján hasonlóan virágzó eklezsiák voltak, ma mindezek teljesen megsemmisültek, valamint a szécsényi mindkét felekezetű és a losonczi ev. és számos ref. egyház. Jellemző a losonczi ev. egyházra, hogy virágzó gimnáziuma volt, de temploma papja nem, Tamásiba járt templomba, de azért sohasem tartotta magát leánygyülekezetnek.
Mint oldott kéve, hullott szét a nógrádi protestántizmus, a gyászévtizednek nevezett nagy üldözés után. Egyes vagyonos nemes urak udvari papokat tartottak, mint a Mocsáryak Lapujtőn, a Sréterek Surányban, sőt volt idő, mikor Surányban két Sréter család, két külön udvari papot tartott. A nemes urak ügyeibe ez időben sem avatkozhatott sem a klerus, sem a hatalom s így Surányban fennáll az ev. egyház napjainkig, míg Lapujtőn - Mocsáryék római katholikus hitre térésével - megszűnt az anyaegyház és filiává változott át.
Ama gyűlekezetek, melyek később életre keltek, a gyászévtized alatt vesztették el templomaikat, egyházi épületeiket, jövedelmeiket, mint Nagykürtös, Alsóesztergály, Szentpéter, Nagysztráczin, Nagylam, Maskófalva, Lónyabánya, Szinobánya, Turicska, Ozdin és Uhorszka. 17 De úgy látszik, ez az állapot csak időleges volt, mert az 1687-iki pozsonyi országgyűlésen a protestáns sérelmek között Nógrád nem szerepel.
1683-ban Mazsári Jakab, hitjelölt, egyházmegyei tisztikar hiányában, hogy felszentelhető legyen, Bezzegh István nógrádi alispántól visz ajánlólevelet Turóczi superintendenshez, ki is látva e körülményből a nógrádi állapotokat, levél útján felhívta az alispánt, hogy az esperességben a régi rendet állítsa vissza.
Bezzegh alispán még azon évben összehívta az ev. papokat Tamásiba, hol Bulyovszky Ferencz, hevesvármegyei jegyző, Pelárgus György, Batta Pál és más világi urak jelenlétében megtartott esperességi gyűlésen, Marczelli György tamásii papot esperessé, Vietoris János alsósztregovait pedig decanussá megválasztották.
Ily alapon indult meg újra a vármegyében a lutheránusok egyházi élete 1683 július 29-én, de a teljes tisztikart csak 1685. évi májusban választották meg.
A nagygyűlés lezajlása után ily mérvű általános csapás nem érte többé a protestantizmust, de azért állandó volt az üldöztetés. De miután a külhatalmak is borzadva látták a magyarországi eseményeket és nem egyszer közbe is vetették tekintélyüket a magyar protestánsok érdekében, a hatalom, egyesűlve a clerussal, jónak látta harczmodort változtatni.
A Lipót féle magyarázat.
1691 április 2-án napvilágot látott Kollonics érsektől szerkesztett Leopold-féle magyarázattal (explanatio Leopoldina) Nógrádban is elhintették magvát egy századra szóló küzdelemnek, mely a római kath. vallás és a prot. felekezetek közt dúlt s egymás után jöttek a vármegyéhez az újabb sérelmes királyi rendeletek. E bajokhoz járult még az is, hogy Losonczon erősen folyt az áldatlan testvérháború is, kálvinisták és lutheránusok között. A reformátusok tartották kezükben a hatalmat a hivatalokban, nem akartak nekik helyet adni templom és egyházi épületek emelésére. Végre Rákóczi fejedelemnek mindhárom felekezetből összeállított biztosai megjelentek Losonczon s 1707-ben a következő egyességet kötötték a két felekezet között. A Losoncz vizén túl, Tugár és Kisfalud határában jelöltek ki helyet ev. templom és egyházi épületek emelésére. A reformátusok nem akadályozzák a lutheránusokat, hogy a felépítendő templomban bármikor istenitiszteletet 523tarthassanak, nem zárják el a bikuczi 18 nagykaput, sőt járhatnak a szekérúton is. A városon kívül lakó 6-16 év közötti gyermekek a városba be nem hozhatók, legfeljebb pártfogóik tiszteletére énekelhetnek a városban. Halottaikat a városon keresztül ének nélkül vigyék s csak a kapun kívül énekelhetnek. A városi temetőben is temetkezhetnek, de csak úgy, ha a ref. pap végzi a szertartást.
Nehány év leteltével magában az ev. esperességben is némi zavarok támadtak. Talán az üldöztetés, az elnyomatás kora hozta magával, hogy Áldási (Benedicti ) Pál, lesti, majd esztergályi predikátor kezdett a római kath. hitelvek felé hajolni. Tanításaiban, írataiban a szentek segítségül hívását vallotta és ajánlotta híveinek. Hojcsi (Hojczius) János, alsósztregovai esperes, vejének: Áldásinak, védelmére kelt a támadások ellen. Ily elvek vallása mellett természetesen megingott mindkettőnek állása, mert a hithű esperesség határozata folytán Áldási papi, Hojcsi pedig esperesi állását vesztette. 19
A Leopold-féle törvénymagyarázatra támaszkodva, újabb királyi rendeletek, majd a helytartótanács rendeletei által kellő tevékenységben tartva és buzdítva, a római kath. papság a XVIII. századon át egész Nógrádban iparkodott elnyomni a protestantizmust. Kényszerítették őket a római kath. ünnepek megtartására, körmenetekben való részvételre, papjaikat eltiltották leányegyházaik látogatásától, a házasulandó vegyes pároktól térítvényeket (reversalisokat) vettek, hogy gyermekeiket a római kath. vallásban fogják nevelni. Oly helyeken is, hol protestáns pap végzett valamely egyházi cselekvényt, előbb a plebánosnak kellett a stolát lefizetni. Protestáns vallásra áttérőket előbb hat heti oktatásban részesített a plebános, de ez a hat heti oktatás eltartott néha egész emberi életen át. A római kath. püspökök vagy megbízottaik tartottak egyházlátogatásokat - canonica visitatiókat - protestáns egyházakban s előttük a protestáns papoknak nem egyszer vizsgát kellett tenniök arról, vajjon tudnak-e helyesen keresztelni. Tanúkihallgatások, inquisitiók, pörök egész özöne húzódik végig az egész századon, sőt Ferencz uralkodása alatt, egészen 1824-ig. 20
A helytartótanács 1754-ben elrendeli, hogy miután Fábry Pál felsőpetényi jegyző 21 az ev. és ref. híveknek postillát olvas, prédikál és halottaikat eltemeti, hivatalából elmozdíttassék.
1740-ben a váczi püspök Béren vizitál. 1752-ben a béri pap bokri filiáján egy magánházban nyilvános isteni tiszteletet tart, ezt megfigyeli a herencsényi plebános, a bokri asszonyok záptojással dobálják meg s a faluból kikergetik. Erre következett 1753-ban a plebános felterjesztésére a helytartó tanács rendelete, mely szerint ezentúl a béri papnak leánygyülekezeteiben egyházi szertartást végeznie nem szabad. 1755-ben Balassa Felsőtiszovnikon - Turopolya filiáján - templomot, plebániát állít, a plebánosnak adja az italmérési jogot, de ama kikötéssel, hogy a plebánián sajátkezűleg mérjen italt, hogy így könnyebben téríthesse meg a lutheránusokat. Ez időtájban csak 2-3 család volt r. katholikus, 1826-ban már 42 lélek. 1772-ben a kir. ügyész Fábián István romhányi plebános panaszára pörbe fogja a bánki egyházat, hogy papjukat törvény ellenére hívták meg. Az 1780-as években Csehbrézón megjelent a Losoncz kerületi r. k. esperes Ajtich Horváth József szolgabíróval, a r. katholikus templom és parochia helyének kijelölése miatt és bár csak az urasági tiszt meg a felesége, a teljesen lutheránus faluban, egyedül voltak r. katholikusok, a tiszt fejszével betöri a templomajtót és a r. kath. egyház számára elfoglalja. 22 1767-ben az ev. pap csak a plebános bizonyítványával keresztelhetett, eskethetett és temethetett. 1774-ben a helytartótanács meghagyja a vármegyének, hogy az alsóesztergályi parochiának adjon karhatalmat, ha az ottani hívek Szentpéteren keresztelnek és neki a palástdíjat ki nem fizetik. Uj ev. templomok építését minden elképzelhető okok miatt akadályozták. Ócsai Balogh Péter 1779-ben, akkor még szolgabíró, később a hétszemélyes tábla bírája, írja Róth Tamásnak, Szirák patrónusának: »Mert ha vagy az megtapasztaltatnék, hogy az öszveteendő 524Summa kevés a munka végben vitelire és így időjártával a szegény emberek pénze is előre látná a szükséget, akár pedig azt vennék észre, hogy az illyetén Sommában szegény ember pénze is hever, a Nagykürtösi s több Ecclesiák példájából nem engednék nagyobbítását egyházunknak.«
II. József türelmi parancsa.
Végre a XVIII. század vége felé a nyugati, szabadabb szellemű irány is éreztette hatását. 1781-ben megjelent II. József türelmi parancsa, 1791-ben pedig az országgyűlés II. Lipót alatt meghozta a XXVI-dik törvényczikket.
Igen sokszor megtört II. József akarata a helytartótanács halogatásán, de ezen a bajon úgy segített, hogy az ev. Prónay Lászlót és a ref. Darvas Ferenczet kinevezte a helytartótanács tagjaivá.
1742-ben Szügyben tartott vármegyei gyűlésen Martoni Pál váczi kanonok a vanyarczi templom építése ellen protestál.
1774-ben veszi a vármegye a helytartótanács rendeletét, hogy vizsgálja meg a gutai templom építkezési ügyét. A vármegye kiküldi Fábián István váczi kanonokot, Gonda Mihályt és Ócsai Balogh Pétert. Feladatuk kipuhatolni: milyen a mostani imaház, van-e szükség új építkezésre, mennyi a lélekszám, mily távol laknak a vidéki hívek, milyen az építkezési alap? Ugy látszik a bizottság kedvező véleményt adott, mert 1775-ben leérkezett az építési engedély.
A türelmi parancs megjelenése után a megszünt ev. egyházak közűl több új életre kelt. Agárd lakossága Rákóczi idejében annyira megfogyott, hogy 1714-1718 között papjait nem bírta eltartani és Bánkhoz csatlakozott, mint leányegyház. 1784-ben felségfolyamodványt terjesztenek fel, melyben elmondják, hogy 60 év óta nincs papjuk; tarthassanak papot, építhessenek templomot, parochiát. 1786-ban kedvezőleg elintézve érkezett le kérvényük.
1782-ben Guta filiája Vanyarcz lett anyaegyházzá.
Ugyanez évben folyamodik Losoncz templom építésért. 1783-ban megkapja az engedélyt s mielőtt temploma lenne, lelkészt hív és beiktattatja Matulay András csürében. A város templomhelyet nem ad, Forgáchéktól kell azt beszerezniök. A gimnázium telkét Matulay György ajándékozza. A ref. egyház 100 aranyat ajándékoz az evangelikusoknak templom építésre, ezenfelül együttesen és eredményesen folyamodik a két felekezet, hogy papjaik leányegyházaikban papi teendőiket végezhessék. A reformáczió kezdete óta egész 1760-ig nem volt Losonczon r. kath. templom; ekkor Balassa Pál, losonczi külső és belső birtokát nekik ajándékozza s a piacz közepén felépítik templomukat.
1783-ban Felsőpetény - Bánk filiája - 1784-ben Csehbrézó - Poltár leányegyháza - anyásíttattak, valamint Závoda is, előbb Nagylibercse leánygyülekezete, 1785-ben pedig Balassagyarmat kelt új életre.
Az 1788-ki esperességi gyűlésen Lock János Jakab, Jánovszky Jakab, Steinhübl Lajos és mások, 30 losonczi német lakós érdekében követelték, hogy bizonyos vasárnapokon kizárólag német legyen az isteni tisztelet. Papjuk Schvandtner András kijelentette, hogy nem kötelessége ugyan, de csupán keresztyéni szeretetből hajlandó minden 4-ik vagy 5-ik vasárnap német isteni tiszteletet tartani az úrvacsora felszolgálásával s így sikerült az egyház belzavarát megszüntetni.
Surányban még mindig fennállott, Sréter János földesúr jóvoltából, az udvari eklézsia; végre az 1791:26, t.-cz. alapján ez is megkapta a nyilvános vallásgyakorlatot s leányegyházával, Surány-Terényi anyaegyházzá alakult át.
II. József és II. Lipót halála után a régi állapotok kerültek felül a vármegyében. Érvényben volt a türelmi parancs, érvényben az 1791:26. t.-cz., de mindezek hézagos volta miatt a protestánsok zaklatása még inkább napirenden volt, mint azelőtt. A kormányszékek viselkedése Ferencz uralkodásával egyszerre ellenségessé változott a protestánsok iránt.
A vármegye területén nemzetiségi kérdések ez időben nem zavarták a békés egyetértést. 1821-ben ugyan már az egyetemes gyűlés is foglalkozott a pánszláv kérdéssel, de a nógrádi esperességben épen ez időtájban keletkezett a magyar pénztár, melynek czélja tanítók, tanulók jutalmazásával és magyar könyvek vásárlásával a magyar nyelv terjesztése volt. Még 1841-ben is ezeket mondja az esperességi jegyzőkönyv: »Az úgynevezett pánszláv fondorlatokat károsnak tekintvén egész vallástestületünkre nézve, az esperesség, mely ilyen patvarkodást kebelében nem esmér, de nem is tűrne,...« orvoslást kér a felsőbb egyházi hatóságtól.
Az 1848 : XX. t. cz.
Az 1848 : XX. t.-cz. teljes vallásegyenlőséget hirdet, mely azonban mai 525napig sem valósult meg; viszont a Hurban-féle mozgalom hatása sem tűnt le nyom nélkül a nógrádi lutheránusok közt. Ismeretes, hogy a szabadságharcz lezajlása után ostromállapot alatt nyögött az ország és vele a protestantizmus. A hatalom először is a protestánsok autonomiáját akarta megtörni.
Az 1858-ban kiadott császári nyílt parancs nagy sérelem volt protestánsok önkormányzati joga ellen.
Nógrádban voltak ugyan pánszláv érzelműek, kik a nyílt parancsot elfogadták s egyházaikat a pátens szabványai szerint iparkodtak berendezni, de a Dessewffy Ottó és Zelenka Dániel iker-elnöksége alatt tartott esperességi gyűlés némi küzdelem után elvetette az erőszakolt pátenst és annak megszüntetése iránt kérvényezett.
Idézések, börtönbüntetések torolták meg a pátenst el nem fogadó férfiakat, de hiába való volt minden erőszakoskodás, a nagy többség ellenállásan megtört a kormány szándéka, mely végre is kényszerülve volt a gyűlölt okirat hatályát megszüntetni.
A patentális egyházak száma nem sok volt, azokkal szemben, melyek elvetve a pátensnek reájuk nézve sok tekintetben előnyös és kedvező intézkedéseit, autonómiájukhoz tántoríthatatlanul ragaszkodtak. Az esperesség békés, építő munkássága megbénult egyidőre, mígnem Székács püspök dr. a 60-a évek elején megjelent a nógrádi patentálisok között s tekintélyével, tudományával, végtelen lekötelező, megnyerő modorával az időlegesen megzavart belbékességet helyreállította és a patentális egyházakat az anya-esperesség kebelébe szerencsésen visszavezérelte.
7. A SZABADSÁGHARCZTÓL A KIEGYEZÉSIG.
Míg Pozsonyban az 1847 november 7-ére egybehívott országgyűlésen szinte vontatva folytak a tanácskozások, az alatt idehaza már-már elsímultak azok az ellentétek, a melyek az őszi követválasztásokon a vármegyei nemességet két pártra osztották.
Az az elkeseredett küzdelem, mely az őszi követválasztáson a vármegyében dúlt, nehány hónapig nyugalomra intette a közéletben szereplő férfiakat is; mind a mellett az érdeklődés az országgyűlésen történtek iránt nem lohadt, bár mindenki jól tudta, hogy a vármegye követjeinek ott jelentékenyebb szerepük nem lesz, mert Károly János, első alispán, inkább a kormánynyal rokonszenvezett, míg követtársa, Dessewffy Jób, inkább csak hallgatóként vett részt az országgyűlésen.
Midőn a február 9-én, Losonczon tartott közgyűlésen a rendek a január 22-én és február 6-án kelt követi jelentéseket tárgyalták, a melyek főleg a honosítási törvény tárgyalása, valamint az adminisztrátori rendszer ügyében kelt királyi leíratra adandó válasz alkalmával támadt hosszadalmas vitákról adtak számot, tán senki sem sejtette a nehány hét mulva bekövetkezendő eseményeket, melyek a régi rendi alkotmányt gyökeresen átalakították.
A gyűlölt administrátori rendszer ügyében megindult vita véget ért; a sérelmekről az ország gazdasági bajainak orvoslására irányult a rendek figyelme. Széchenyi István nagyobbszabású vasútépítési terve foglalkoztatta az országgyűlést, midőn hirtelen, meglepetésszerűen megérkezett a február 22-én kitört forradalom híre Párisból, a forradalmak hazájából, indult ki a szabadság szele, végigsüvítvén egész Németországon s már márczius 12-én felkavarta a különben békés bécsi nép szenvedélyeit.
Ép azon a napon, a diadalmaskodó bécsi forradalom kitörésekor, a mely napon a nádor: István főherczeg visszatért Bécsből Pozsonyba, márczius 13-án, gyűltek egybe Nógrád rendei a közgyűlésre.
Az utólsó napok eseményeinek hatása meglátszott az egybegyűlteken. Károly János, első alispán, mintha megérezte volna a bekövetkezett eseményeket, lemondott a követi tisztségről. A közgyűlés elfogadván a lemondást, a követválasztást márczius 28-ára tűzte ki, mely napon a követek részére adandó utasítások is tárgyalandók lettek volna.
1848/49.
Alig néhány nap mulva, márczius 16-án, csütörtökön reggel már értesültek 526Szécsényben a márczius 15-iki pesti eseményekről. Egy zsidó kereskedő utazván Szécsényen át, újságolta a népnek a sajtószabadság kivívását és a tizenkét pontot. »Az egész Pest megbolondult - úgymond - az emberek zászlókkal járnak az utczákon és mindenkit összeölelnek«. E hírek hallatára Pulszky Ferencz csakhamar befogatott, Váczra hajtott, hogy onnan Pestre siessen, hova még idejében érkezett, hogy a márczius 15-én megalakult pesti közcsendi bizottmányba beválaszszák. (Pulszky Ferencz: Életem és korom, II. 60.)
Ettől kezdve szinte lázas érdeklődéssel várták Balassagyarmaton is a Pozsonyból és Pestről érkező híreket, a melyekről Dessewffy Jób és Pulszky értesítették a vármegye közönségét. Tekintettel az egymást rohamosan követő eseményekre, a márczius 24-én tartott közgyűlésen a rendek elhatározták, hogy a 28-ára egybehívott követválasztást nem tartják meg s még e napon Kubinyi Ferenczet nagy lelkesedéssel követté kiáltván ki, felszólították, hogy azonnal menjen el az országgyűlésre. Kubinyi csakhamar útra kél, hogy Pozsonyba utazzék, mialatt követtársa, Desewffy Jób, részt vett az István főherczeg vezetése alatt Bécsbe küldött ama küldöttségben, mely a független felelős miniszterium megalakítása tárgyában kelt királyi kézirattal tért vissza Pozsonyba.
Az április 3-án tartott közgyűlésen az elnöklő Károly István első alispán bejelentvén gróf De La Motte Antal főispáni helytartó lemondását, felolvassa Kubinyi és Dessewffy követi jelentését, a melyben a független felelős miniszterium megalakítása tárgyában kelt királyi leiratról értesítik a vármegyét.
Az első felelős független miniszterium megalakulása után gróf Keglevich Gábor tárnokmester is, a ki 1827 óta (bár az utóbbi időben csak névleg) viselte a főispáni méltóságot, megvált állásától.
Gr. Ráday Gedeon főispán.
Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztésére, a királyi helytartó április 20-án gróf Ráday Gedeont nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává, a ki, midőn a főispáni széket elfoglalta, már eseményekben gazdag közpályára tekinthetett vissza. Az 1825-27-iki országgyűlésen már távollevő atyja helyett jelent meg a felsőtáblán. Az országgyűlés berekesztése után Pest vármegye szolgálatába lépvén, tevékeny részt vett a közügyekben s a vármegyei ellenzéknek egyik legelszántabb bajnoka lett. Midőn Pest vármegye 1837 márczius 21-én tartott közgyűlésében a legnagyobb méltatlankodással támadta meg azokat a bírákat, a kik az országgyűlési ifjak elitélésében résztvettek, a kormány hűtlenségi pert indított ellene, Pest vármegye azonban ennek ellenére is az 1839-40. évi országgyűlésre őt kívánta követül választani. Mikor a kormány erről értesült, meghagyta a nádornak, hogy követté választását akadályozza meg, a mi azonban nem sikerült, mert a rendek Rádayt nagy többséggel követté választották, a miből azonban újabb bonyodalmak származtak, minek következtében önként lemondott követi tisztéről. Az 1843-44. évi országgyűlésen ismét Pest vármegyét képviselte, ott azután megválasztották a Nemzeti Szinház igazgatójává. 1847-ben nagy része volt Kossuth követté választásában; az 1847-48-iki országgyűlésen is tevékeny részt vett a főrendi tábla szabadelvű ellenzéke sorában, s az országgyűlés berekesztésekor tartott ünnepségek alkalmával a főlovászmestert helyettesítette. Ezt a férfiút szemelte ki a kormány Nógrád élére, mert jelentékeny összeköttetései voltak a cserháti birtokos nemesek között.
Május első napján tartotta székfoglalóját Ráday főispán, s az ugyan e napon tartott közgyűlésen hirdették ki a szentesített törvényeket. A főispán letevén az esküt, a vármegye négy főszolgabírája - ősi szokás szerint - székében fölemelte, mire megtartotta székfoglaló beszédét, a melyre a vármegye közönsége nevében Kubinyi Ferencz válaszolt. Az ünnepi beszédek elhangzása után, a közgyűlés áttért az 1848. évi t.-czikkek végrehajtása iránti intézkedések megvitatására.
A lelkes ünnepi hangulatba a bizonytalan jövő iránti aggodalom vegyült, mintha mindenki érezte volna, hogy a törvények végrehajtásával sietni kell.
A közgyűlés első sorban a képviselőválasztásról szóló törvény (1848 : V.) végrehajtása felől intézkedett. E végből minden járásba a járási tisztviselőkből és egy táblabírákból álló bizottságot küldött ki, hogy az előmunkálatokat megtegye; de egyúttal a felekezetek lelkészeit is felkérte, hogy a népnek a képviselőválasztásról szóló törvényt megmagyarázzák.
A május 2-án tartott közgyűlés intézkedett a vármegyének választókerületekre leendő felosztása iránt s a hat választókerület székhelyéül Balassagyarmatot, Rétságot, Szécsényt, Szirákot, Losonczot és Füleket jelölte ki.
527Az 1848 : XVI. törvényczikk értelmében a közgyűlés elhatározta, hogy a törvényhatósági bizottság, a tisztviselőket bele nem számítva, 300 tagból álljon; az eddigi járási beosztást megtartván, a járások székhelyéül Kékkőt, Szécsényt, Losonczot és Füleket állapította meg.
Az 1848-iki törvények végrehajtása.
Az 1848-iki törvények végrehajtása azonban nem ment egészen simán és a jobbágyság felszabadításából kifolyólag néhány községben zavargás támadt. A nagysztraczini (Nagyhalom) jobbágyság azt hitte, hogy a majorsági földeket közöttük fogják felosztani. Egyes izgatók a földek felosztását mindegyre hangosabban követelték. A vármegye Vitális István esküdtet küldte ki a helyszínére, hogy a népet felvilágosítsa. Ugyancsak a báró Podmaniczky család dengelegi jobbágyai között is földosztó mozgalmak voltak észlelhetők. E mozgalmak azonban csakhamar lecsendesültek.
Alig vette át a minisztérium a kormányt, a délvidéki lázadókkal kellett felvenni a küzdelmet. Míg Jellasich horvát bán és Rajacsics karlóczai érsek a Dráván túl és a volt Határőrvidéken szinte lázas munkásságot fejtettek ki, azalatt a kormány alig tett valamit a lázadás elfojtására. Csak május 17-én, mikor már a mozgalmak mindegyre komolyabb jelleget öltöttek, bocsátotta ki a minisztérium felhívását, a melyben egy tíz zászlóaljból álló nemzetőrség felállítása czéljából országszerte toborzást rendelt el.
A május 22-én tartott tisztújító közgyűlésen, a nemzetőri zászlóaljak felállítása ügyében kibocsátott felhívásra, Nógrád vármegye is bizalmat szavazott a kormánynak; egyúttal a főispán vezetése alatt bizottságot küldött ki a kormányhoz, a nemzeti őrsereg számára szükséges fegyverek kiadása czéljából.
Sréter László.
A tisztújítás megejtése előtt Károly János eddigi alispán, megköszönvén a bizalmat, kijelenti, hogy többé nem óhajtja az alispáni tisztet viselni. A közgyűlés e kijelentést tudomásul vevén, Sréter Lászlót választotta meg első alispánná, míg helyébe Horváth Elek, kékkői járási főszolgabírót kiáltották ki másodalispánnak. Károly János ezzel letűnik a közszereplés teréről s ettől kezdve csak néma szemlélője maradt a nagy nemzeti küzdelemnek.
Alig foglalta el helyét az új tisztikar, máris az egész vármegyében megindult a toborzás. A hadügyminister Lányi Istvánt küldte ki a vármegyébe toborzó-biztosul, a ki mellé a vármegye a maga részéről Vitális Sámuelt s Arndorffer György, megyei tb. seborvost rendelte ki.
Az újvidéki lázadás kitörésének hírére Mészáros Lázár hadügyminiszter, június 16-án kelt leíratában sürgősen elrendeli, hogy az összeírt nemzetőrök névjegyzékét hozzá terjeszszék fel, valamint, hogy a nemzetőröket sürgősen képezzék ki s a szükséges fegyverekkel lássák el.
A vármegyei közgyűlés a hadügyminiszter leíratának eleget teendő, az összeírt nemzetőröket osztályokba osztotta fel s a további intézkedések megtétele végett, Horváth másodalispán elnöklete alatt, Bérczy Lajost, Thomka Sándort, Imády Károlyt, Vitális Sámuelt és Lányi Istvánt küldte ki.
Az 1848. évi követválasztások.
A júl. 2-ára egybehívott országgyűlésre a választások már általános hadikészülődések között mentek végbe. Losonczon Kubinyi Ferenczet, a vármegyei szabadelvüek eme kipróbált bajnokát, Füleken Repeczky Ferencz vármegyei főpénztárost, Szécsényben Pulszky Ferencz pénzügyminiszteri államtitkárt s a minisztertanács jegyzőjét, Balassagyarmaton Sréter László első alispánt, Ecsegen (Szirák) Szent-Györgyi Horváth Ödönt és Nógrádban Frideczky Lajos főjegyzőt választották meg országgyűlési képviselőkké.
A választás nem folyt le mindenütt nyugalomban, különösen a nógrádi kerületben volt heves a küzdelem, a hol Frideczky Lajoson kívül Muslay Sándor, Plachy Zsigmond és Árvay József verőczei jegyző küzdöttek a képviselőségért. A különben sem valami nagy népszerűségnek örvendő Frideczky csak Huszár Károly és ennek fia István pártfogásának köszönhette megválasztását.
A képviselőválasztások megejtése után gróf Ráday főispán júl. 10-ére tűzte ki a közgyűlést, hogy a képviselővé választott vármegyei tisztviselők állásait betöltse. A közgyűlésen Sréter László első alispán, a ki szintén képviselő lett, benyújtotta lemondását, mire a közgyűlés meleg szavakban búcsúzott el tőle és érdemeit ekként iktatta a jegyzőkönyvbe: »lemondása elfogadtatván, szilárd jelleme és ernyedetlen buzgósága által, a melyet mint tisztviselő, úgyis mint honpolgár, egyaránt tanusított, czélul tűzve a hon boldogságát, a megyei közönség előtt méltányoltatván, érdemei jegyzőkönyvbe iktattatni rendeltettek.«
528Horváth Elek.
Sréter helyébe első alispánná egyhangulag Horváth Elek eddigi másodalispánt kiáltották ki, másodalispánná 201 szavazattal pedig Jankovich Lászlót, a szécsényi járás főszolgabíráját választották. Veres Pál ellenében, a ki 124 szavazatot kapott. Veres Pál ezután a Frideczky Lajosnak képviselővé történt megválasztása következtében megürült főjegyzői állást nyerte el, közfelkiáltás útján.
A nemzetőrség.
Attól kezdve, hogy az országgyűlés az ország hadierejének 200.000 főre leendő felemelését határozta el, a Délvidéken a helyzet mindegyre fenyegetőbbé vált. Addig is, míg a megszavazott hadierőből 40.000 gyalogost és 4300 lovast az ország kiállíthatott, a kormány a nemzetőrséget szándékozott a mindegyre gyarapodó lázadók leverésére felhasználni. Batthyány Lajos miniszterelnök rendeletére, az aug. 21-én tartott közgyűlésében, az eddig összeírt 7000 nemzetőrből egy 1200 főből álló nemzetőri csapat felszerelését és kiindítását határozta el a vármegye. E végből a vármegyei tisztviselőknek meghagyatott, hogy a kerületükhöz tartozó községekben a minden tekintetben alkalmas nemzetőrök kiválasztását aug. 31-ig. okvetetlen fejezzék be. Gyülekezőhelyűl Balassagyarmatot és Losonczot tűzték ki.
Nagy baj volt, hogy nem volt elegendő fegyver. A kormány mindössze 200 puskát küldött, mire a vármegye, küldöttei útján, még újabb 200 fegyvert kért, 400 fegyvert magánosoktól akart beszerezni, további 400-at pedig a hadügyminiszterium költségére határozott a vármegye beszereztetni. A nemzetőrség szervezésében legnagyobb buzgalmat Horváth Pál fejtett ki; ő ment Pestre fegyverekért s az ő felügyelete alatt készültek a felszerelések is.
A szept. 3-án tartott űlésben már jelenti is az alispán, hogy az előző napon 700 nemzetőr gyűlt egybe, mely szám az újonnan érkezőkkel óráról-órára növekszik. - A kormány a nógrádi nemzetőrség parancsnokává Frajburg Lajost nevezte ki őrnagyi ranggal, a tisztikar megválasztását azonban a vármegyére bízta.
A szept. 3-iki űlésben a vármegye közönsége elhatározta, hogy a nemzetőrcsapatot négy századra osztja fel. Ugyanekkor a tisztikart a következőleg alakították meg: kapitányok: Horváth Pál, Hamar Miklós, Tersztyánszky Zsigmond, Paczolay Nárczis, Endrődy János, Szakall Elek, Bodnár István. Főhadnagyok: Paczolay Erazmus, Dobák Sándor, Diószeghy Tádé, Berczely Andor, Horváth Valér, Németh József. Első alhadnagyok: Ozmicz István, Jeszenszky Dániel, Gonda Ferencz, Fehér János, Lisznyay Ferencz, Prokop János. Másod alhadnagyok: Csillom József, Prónay György, Meskó Miklós, Dömök Elek, Somoskőy István, Busbak Ádám.
Szept. 8-án már 1100 ember állott útrakészen, de csak 304 volt szuronyos puskákkal ellátva, száznak vadászpuskája volt, míg 400-an kaszával voltak felfegyverkezve. Máskülönben a 110 nemzetőr mind egy szálig teljesen fel volt szerelve s egyenruhával ellátva, a mi a vármegyének 80.000 forintjába került. - A felszerelés nehéz munkáját Horváth Pálon kívül gróf Forgách Sándor, a későbbi császári hadbiztos, továbbá Garba István és Gouth Lajos végezték. A hiányzó fegyverek beszerzése végett a vármegye még szept. 8-án Frajburg Lajos őrnagy útján a hadügyminisztériumhoz fordult, a honnan még 750 fegyvert kért.
A nemzetőri csapat zászlajának felszentelése szept. 11-én Vadkerten ment végbe, a honnan a nemzetőrség szept. 12-én Rétságra és Tolmácsra, majd onnan Váczra vonult. Váczott azután az egész csapatot ellátták szuronyos puskákkal s így a vadászpuskák és a kaszák feleslegesekké váltak. Ezeket a vármegye hazahozatta s az egyes főszolgabírák között osztatta ki, mivel Ebeczky Simon főszolgabíró, a Felvidéken támadt pánszláv mozgalmakra való tekintettel, az otthon maradt nemzetőrség sürgős felfegyverzését javasolta.
Alig vonult a vármegyei nemzetőrség az Alvidékre, máris teljes erővel megindult a toborzás vármegyeszerte. Batthyány Lajos miniszterelnöknek szept. 14-én kelt rendelete következtében, az alispán szept. 18-ára egybehívta a közgyűlést, hogy a vármegyére eső ujonczoknak kiállítása iránt határozzon. A közgyűlés Horváth Elek alispánt, Fráter Pált és Huszár Károlyt legott Pestre küldi, hogy a vármegye főispánjával: gróf Ráday Gedeonnal együtt, az újonczok kiállítása tárgyában kelt miniszteri rendelet végrehajtását megbeszélje.
A szept. 21-én tartott közgyűlésen az alispán beszámolt küldetésének eredményéről, mely szerint az országgyűléstől megszavazott katonaság kiállításának módozatait a kormány a törvényhatóságokra bízza. A közgyűlés az ujonczok kiállítása iránt teendő további intézkedéseket Horváth Elek első alispán elnöklete alatt Fráter Pál, Bekény János, Baloghy József, Sréter Horácz, Prónay Károly és 529Madách Imre bizottsági tagokból álló választmányra bízta s egyúttal elhatározta, hogy a megyére eső létszámot, a népesség arányához képest, osztja ki a községekre.
A horvát betörés hírére az országgyűlés népfelkelést rendelvén el, a vármegye a szept. 28-án tartott közgyűlésében ép azon a napon, mikor a felizgatott tömeg gróf Lamberg Ferencz altábornagyot Pesten a hajóhídon megölte, intézkedik a népfelkelés kihirdetése iránt. Másnap: 29-én, a sukorói völgyben már szemben állottak a magyar csapatok Jellasich 26.000 főnyi horvát hadával. Jellasich visszavonulása után a vármegyét a főváros felől nem fenyegette többé veszedelem, sőt a Hurbántól Nyitra vármegyében támasztott pánszláv mozgalmak sem vertek nagyobb hullámokat. Nagyobb hadikészülődések csak október végén voltak a vármegyében, midőn Simunich osztrák tábornok okt. 20-án Galicziából betört Magyarországba.
Marczibányi trencsén-vármegyei kormánybiztos levelére, melyben gróf Ráday főispánt a betörésről értesíti, a főispán okt. 27-ére közgyűlést hívott össze, mely az Alvidékről visszatérő Frajburg nemzetőrségi őrnagy vezérlete alatt, 3000 nógrádi nemzetőrt indított útnak Lipótvár felé. Ebben a csapatban résztvettek azok a nemzetőrök is, a kik a Bácskában már puskaport szagoltak, a többiek, a kik többnyire kaszákkal voltak felfegyverkezve, még nem láttak ellenséget. November közepére a vármegyére eső ujonczlétszám immár teljes volt.
A nov. 15-én Balassagyarmaton tartott közgyűlésen Horváth első alispán büszke önérzettel jelenti a bizottmányi tagoknak, hogy az ujonczozás végrehajtására kiküldött választmány férfiasan megfelelt feladatának. A vármegyére eső 3030 főnyi ujonczból csupán 190 maradt hátralékban. E munkában Lányi István hadfogadó biztoson kívül, Vitalis Sámuelt és Arndorffer vármegyei seborvost illeti az oroszlánrész. Másnap a bizottság különféle közigazgatási ügyekben intézkedett. Ezzel bezárulnak a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek is az 1848. évről.
Másfél hónap mulva, az önkény-uralom ütött tanyát a vármegyeházán.
Míg a vármegyei nemzetőrök s a honvédzászlóaljakba besorozott vármegyei ujonczok már ott küzdöttek az ellenséggel a csatatéren, azalatt a messze idegenben állomásozó honfiak szívében is fellángolt a harczi tűz.
A huszárok, értesülvén a haza szorongatott helyzetéről, tiszjeik vezérlete alatt - ezernyi veszélyek közepette - hazaszökdöstek. Ezek közé tartozott a Nádor-huszároknak egy százada is, mely a csehországi Rakoniczból, Sréter Lajos kapitány és Dessewffy Dénes vezérlete alatt okt. 4-én indult útnak s szerencsésen keresztül vágta magát Alsóausztrián és Morvaországon. Okt. 12-én hajnalban Szentjánosnál ért magyar földre. (Gracza György: Az 1848-49-iki Magyar Szabadságharcz Tört. I. 427-434.)
*
A szabadságharcz.
Windisch-Grätz hadai deczember havában feltartóztatlanul nyomultak a főváros felé, mire a honvédelmi bizottmány és az országgyűlés 1848. év utolsó napján Debreczenbe tette át székhelyét.
Görgey Artur, a feldunai sereg vezére a móri vereség után jan. 4-én átkelvén seregével a befagyott Dunán, Váczra vonult, a hol jan. 5-én bocsátotta ki szózatát a hadsereghez, a melyben álláspontját megjelölte. Görgey, a jan. 2-án Budapesten tartott haditanács megállapodásai értelmében, 15 honvédzászlóaljból, 23 huszárszázadból és 72 ágyúból álló hadával, jan. 6-án Váczról a bányavárosok felé vette útját. Serege két irányban indult el a váczi táborból, a balszárny a Duna mentén Verőczén át Szob felé vette útját, míg maga Görgey, a többi dandárral, Rétságon át Nagyoroszi felé vonult, hogy onnan Ipolyságnak nyomuljon.
Windisch-Grätz, a ki attól félt, hogy a feldunai sereg Bécs ellen nyomul, széleskörű intézkedéseket tett Görgey hadainak üldözésére. Budapest megszállása után nyomban gróf Wrbna László altábornagyot küldte Görgey után, ámde Wrbna - katonáinak rossz felszerelése következtében - Váczott rekedt, mire Windisch-Grätz Csórics altábornagyot bízta meg Görgey üldözésével. Csórics 9 gyalogzászlóaljból, 8 lovas századból és 46 ágyúból álló hadával jan. 10-én indult el Váczról Rétság felé s Görgey utóhadát Nagyoroszinál utólérvén, azt Ipolyságig űzte, hol azonban a Guyon honvédezredes parancsnoksága alatt álló csapatok jan. 11-12-én visszaverték. Görgey hada e közben Varsányon és Verebélyen át gyors menetben tovább vonult s jan. 14-én már Selmeczbányán táborozott. (Gracza i. m. III. 373-376.)
530Az önkényuralom Nógrádban.
Görgey hadának elvonulása után kezdetét veszi az önkényuralom Nógrád vármegyében. Midőn Windisch-Grätz a fővárost megszállotta, azokba a vármegyékbe, melyek a császáriak hatalmában voltak, biztosokat küldött a közigazgatás vezetésére. E biztosok leginkább az 1848 előtti konzervativ párt sorából kerültek ki. Ezeket Windisch-Grätz abban a reményben ringatta, hogy a felkelés elnyomása után az 1847-iki alkotmányt fogják ismét visszaállítani. Nógrádba báró Maithényi Lászlót, Hont vármegye volt alispánját küldte ki biztosul, a ki csakhamar hozzáfogott a közigazgatás szervezéséhez.
De Nógrádban is akadtak az önkényuralomnak szolgálatkész emberei. Ezek közé tartozott a két Forgách testvér: Antal és Sándor, a kik közűl az előbbit Windisch-Grätz Hevesbe küldte biztosul, az utóbbi pedig később az orosz seregek mellett császári biztosként működött. Az önkény szolgálatába szegődött Jankovich László másodalispán is, a vármegyei tisztikar legnagyobb részével, sőt egy napon Frideczky Lajos országgyűlési képviselő is megjelent Balassagyarmaton a cs. kir. biztos előtt s bemutatta hódolatát. Nagy Iván adatai szerint Frideczky Lajos, a mikor a kormány Debreczenbe költözött, nem bírván magát tájékozni a helyzet felől, nem követte képviselőtársait Debreczenbe, hanem azzal az ürügygyel, hogy a honvédsereg részére bakancsokat fog szállítani, kormánybiztosi állást eszközölt ki magának s e czélra nagyobb összeget is vett át a honvédelmi bizottmánytól; Frideczky azonban a pénzt magánál tartva, mitsem törődött a honvédek részére szállítandó bakancsokkal, hanem Terecskén vonta meg magát, a honnan a helyzet kiszimatolása czéljából, egyszer-másszor Balassagyarmatra és Losonczra is benézett.
Mivel Görgey elvonulása után a magyar ügyet sokan veszendőnek tartották, Frideczky is jónak látta magát biztosítani; megjelent tehát Balassagyarmaton és bemutatta hódolatát a cs. kir. biztosnak. Később, midőn a magyar fegyverek az egyik diadalt a másik után aratták, szeretett volna igazolása czéljából Debreczenbe menni, de ekkor már nem tudott az átvett pénzzel elszámolni. Később az országgyűlés még Szegeden is sürgette ezt az elszámolást, mely alól azonban a bekövetkezett események következtében megmenekült.
Január-márczius havában Nógrád volt a legszélsőbb vármegye, a meddig a császári kormány uralma kiterjedt; Gömörben a honvédsereg és a pesti guerilla-csapat tanyázott. Hogy a honvédsereg meg ne lephesse Balassagyarmatot, a hol a császári biztos tartotta székhelyét, Parrot császári tábornok febr. 15-én Losonczig nyomult előre, melyet megszállván, febr. 17-én kitűzette a városháza épületére a császári lobogókat. (Jeszenői Danó: Losonczi Phőnix I. 19.) Mindamellett a merész guerilla-csapatok örökösen nyugtalanították támadásaikkal a császáriakat. Miként azt a szécsényi Ferencz-rend évkönyveiben feljegyezve találjuk, febr. 23-án Debrecsény és Szécsény között heves küzdelem volt a császáriak és a guerillák között.
Schlick császári hadosztályparancsnok azonban Parrot dandárát csakhamar lerendeli Sajószentpéterre; e dandár résztvesz a febr. 26-28-án Kápolnánál vívott csatában.
Losonczi események.
Damjanich szolnoki győzelme után (márcz. 5.), Windisch-Grätz sietve visszavonult Gyöngyösről és Budán ütötte fel főhadiszállását. A kápolnai csata után a magyar sereg egész Tiszafüredig hátrált, a honnan Görgey a maga hadtestével egész Rakamazig felvonult; itt átkelt a Tiszán s a haditervnek megfelelően Eger felé nyomult. E közben, miután a császáriak is visszavonultak és Losoncz katonaság nélkül maradt, a Gömörben tanyázó guerillák márcz. 15-én este egész váratlanul Losonczra törtek, a toronyról leszedték a feketesárga lobogókat, zeneszó mellett körüljárták a piaczot és csakhamar ismét eltüntek.
A főszolgabíró értesülvén a történtekről, a piaczra sietett s a városi tisztikar közbejötte mellett megkezdte a nyomozást, hogy a támadók kilétét megállapítsák. Javában folyt még a vizsgálat, midőn hirtelen ismét 40 pesti guerilla jelent meg városban, a kik előbb a főszolgabírót elfogták, majd a helyettes polgármestert és a városbírót vették őrizet alá; ezután betörvén a tanácsterem ajtaját, nemzeti lobogókat tűztek ki, majd a Parrot császári tábornok által rendelt 800 bakancsot összeszedvén, kocsira rakták és sietve elhajtottak Rimaszombat felé.
A megrémült városi tanács futárt küldött Budára s Windisch-Grätztől katonaságot kért a város oltalmára. Windisch-Grätz rendeletére márcz. 24-én reggel 10 óra tájt meg is jelent egy zászlóalj gyalogság Zaitsek alezredes parancsnoksága alatt, egy órával később pedig Beszterczebányáról gróf Almásy Kálmán ezredes vezérlete alatt mintegy 160 lovas és 400 gyalogos.
531E közben Görgey, a ki márczius 16-án már Miskolcznál táborozott, nehogy hátban támadják meg, Beniczky Lajos, kormánybiztos vezérlete alatt, mintegy ötszáz főnyi portyázó csapatot küldött Kassa felé. E csapat, mely a 15. honvédzászlóalj három századából, egy szakasz huszárból és 150 guerillából állott, márczius 23-án érkezett Rimaszombatba; itt tudta meg, hogy Losonczon egy jelentékenyebb császári csapat táborozik. Beniczky erre csakhamar fölkerekedett, Osgyánban meghált és másnap, márczius 24-én, félegy órakor délután, három oldalról támadást intéz Losoncz ellen. A császáriak, kik alig néhány órával előbb érkeztek Losonczra, még a hosszú út fáradalmait sem pihenték ki s ép ebédeltek. Egyszerre csak két huszár jelenik meg a piaczon; ezt a kettőt még 31 követi; végignyargalnak a városon, leírhatatlan zavart okozván a mitsem sejtő császáriak között. Csupán egy Schreiter nevű főhadnagy szedett össze egy szakasz dzsidást, ezekkel azután nekirontott Beniczky ágyúinak, melyeket a »Magyar királyhoz« czímzett gyógyszertárnál és a katholikus templomnál állítottak fel. Ekkor azonban 400 honvéd ront szuronyt szegezve előre; ezek a házakba törnek, hogy az ablakokból lövöldöző császári gyalogságot lefegyverezzék.
A császári lovasság, nem tudván kiállani a kartácszáport, egész Losoncztugárig hátrál, mire a gyalogság egy része is követi.
Csakhamar az egész császári had vad futásban menekül Vácz és Gyarmat felé. A győzelem fényes, a hadizsákmány jelentékeny volt. A császáriak közűl egy alezredes a Wimpfen-ezredből, 1 dzsidás-kapitány, két gyalogos százados, egy gyalagos főhadnagy, több altiszt, összesen 48 dzsidás és 174 gyalogos. Ezenkívül tömérdek podgyász, a hadipénztár, a tábori gyógyszertár, 40 katonaló, 16 tiszti ló s az egész tiszti ló s az egész tiszti podgyász a győzők birtokába került.
A magyarok közűl csupán öten estek el, közöttük a vitéz Debrődy János, őrmester, a ki először száguldott végig a piacon.
A losonczi összecsapás, bár jelentéktelen volt, hatásában felért egy nagyobb ütközettel. Almásy ezredes ugyanis, a mint Váczra ért, mentegetődző levelet írt Windisch-Grätznek s azzal a kifogással állott elő, hogy kénytelen volt Losonczról visszavonulni, mert egy nagyon erős, körülbelül 6000 főnyi dandár támadta meg. Windisch-Grätz felült neki s abban a hiszemben, hogy a magyar sereg az Ipoly mentén Komárom felmentésére törekszik, Götz és Ramberg tábornokok hadait Balassagyarmat és Vácz között összpontosítja. Mikor pedig Almásy menekülő hadának egy része Balassagyarmatra ért, azt hiresztelték el, hogy a losoncziak elárulták őket s a honvédeket az ágyúkkal együtt jóelőre a templomba rejtették el. Götz tábornok Schmidt kapitány vezérlete alatt 400 embert küldött Losonczra, a város megfenyítése czéljából, mire a lakosság legnagyobb része elmenekült. Schmidt kapitány csakugyan vizsgálatot tartott Losonczon; de az a nehány ember, a ki ottmaradt, meggyőzte őt ama hír alaptalanságáról, hogy az ágyúk a templomba lettek volna elrejtve, mert hiszen a templom ajtói sokkal kisebbek voltak, semhogy azokon az ágyúk beférhettek volna. Igy azután a császári katonaság nem bántotta a várost, hanem visszavonult. (Gracza György i. m. IV. 186-189. Jeszenői Danó i. h. I. 19.) A mint pedig Windisch-Grätz Görgey előnyomulásáról értesült, csakhamar kivonta az összes császári hadakat Nógrádból s azokat a Tisza felé rendelte.
A mint a magyar sereg előre nyomul, Szemere Bertalan, hogy az esetleges oldaltámadásoktól megóvassék, márczius 17-én, Miskolczon kelt kiáltványával, a felsőmagyarországi védősereg szervezéséhez fog s e végből Repeczky Ferenczet, a füleki választókerület országgyűlési képviselőjét küldi ki toborzó-biztosul Hevesbe. De Repeczky megbízatása ennél tovább is terjed; a honvédelmi bizottmány Nógrádba kormánybiztosul küldi ki s megbízza, hogy a mint a császáriak kivonulnak Nógrádból, vegye át a közigazgatás vezetését. Repeczky csakhamar munkához lát s mivel Balassagyarmaton és Losonczon császári katonaság volt, a nemzeti ügyhöz hű maradt tisztviselőket és bizottsági tagokat a Heves vármegye határán fekvő Terenyére értekezletre hívta egybe.
E közben a diadalmas honvédsereg mindegyre jobban közeleg a főváros felé; Gáspár András honvédtábornok április 2-án Hatvanból kivervén a császáriakat, Parrot dandára Gödöllőre menekült. Ezután a diadalok egész sora következik: április 4-én Tápióbicskénél, április 6-án Isaszegnél győz a honvédsereg, 532április 10-én Damjanich Vácznál arat fényes győzelmet - Götz tábornok fölött, a ki a csatában halálosan megsebesült.
Görgey, a ki Gödöllőn értesült a váczi győzelemről, győzelmes csapatai után sietett. Másnap, április 11-én, az egész sereg Rétságon át Ipolyságra vonult s onnan tovább vette útját Komárom felé. Wohlgemuth, császári tábornok, Nagy-Sallónál próbálta feltartóztatni a honvédsereget, de április 19-én súlyos vereséget szenvedett s egész hadát szétverték.
Ugyanazon a napon (április 21.), mikor a diadalmas honvédsereg Komárom alá érkezett, tartotta Nógrád vármegye választmánya, hosszú szünet után, első űlését Losonczon. Ez űlésen, melyet Repeczky kormánybiztos hívott össze, Horváth Elek első alispán elnökölt, ugyanaz, a ki az elmult őszön oly nagy tevékenységet fejtett ki a vármegyére eső honvédujonczok kiállítása körül s a ki 1849 januárjában nem akart meghódolni a császári biztosnak, a miért öt heti börtönt szenvedett. Megnyitóbeszéde után Dessewffy Ottó emelkedett szólásra. Inditványozta, mondja ki a vármegye közönsége, hogy a tisztviselői kar meghunyászkodását a melylyel az önkény szolgálatába szegődött, a vármegye közönsége elítéli; egyben javasolja, hogy a vármegye székhelye Losonczra tétessék át. A választmány mindkét indítvány elfogadván, Repeczky kormánybiztos felfüggesztette a vármegyei tisztikart, és mindazokat, a kik 1849 januártól kezdve szolgálatban maradtak, igazolásra szólította fel.
Április 25-én nagy ünnepségek színhelye volt Losoncz városa. E napon tartotta a vármegye közönsége a piaczon, szabad ég alatt közgyülését, a melyet népgyülés követett. Ezen Repeczky kormánybiztos elnökölt, kinek megnyitó beszéde után Losoncz főjegyzője felolvasta a függetlenségi nyilatkozatot, mely után az összes jelenvoltak felemelt kézzel megesküdtek, hogy a haza függetlenségi ügyéért hűen kitartanak. A népgyűlést a kath. és a ref. templomokban hálaadó istenitisztelet, majd népünnep követte. (Közlöny, 1849. évf. 96. sz.)
Az új kormány már április 29-én elrendelte az újonczozást s Nógrád, Árva, Liptó, Zólyom, Hont vármegyék, valamint az e vármegyék területén levő szabad királyi városokból kiállítandó újonczok gyülekezőhelyéül Losonczot jelölte ki. Az újonczok átvételével Repeczky kormánybiztost bízták meg, a ki még április közepén Pintér Károlyt bízta meg a Hont és Nógrád vármegyék területéről egybeállítandó védőcsapat vezérletével. Pintér mintegy 3000 emberből álló guerilla-csapatot gyűjtött össze, mely azonban csak kaszákkal és vasvillákkal volt felfegyverkezve.
Az orosz betörés után, Szemere Bertalan miniszterelnök rendeletére, július első felében még egy védőcsapat alakult a vármegye területén, Kemény Károly főhadnagy, Ujházy Lajos és Pokorny Sándor hadnagyok vezérlete alatt. Ez a védőcsapat azután, mikor az orosz sereg Zólyomból a vármegyén át Gömörbe vonult, folyton csipkedte és háborgatta az átvonulókat.
A váczi, rétsági és vadkerti harczok.
Midőn Görgey Komáromból kivonúlt, Váczig nyomúlt előre, a hol júl. 15-én a Hét kápolna mellett, a dukai hegy tövében alkonyatig harczolt a Sass és Affenberg tábornok vezérlete alatt álló orosz hadakkal, a nélkül, hogy az utóbbiak a legcsekélyebb eredményhez tudtak volna jutni. Mivel azonban Paskievich herczeg 52.000 főnyi hadával is Vácz felé nyomúlt, Görgey még 16-án délután elhatározta, hogy az éjjel Vadkerten, Rétságon át Balassagyarmat felé vonúl. Tervének kivitelét azonban egy váratlan körülmény csaknem egészen halomba döntötte. Görgey seregét ugyanis tömérdek menekülő követte. A különféle járművek száma az ezret is meghaladta. Görgey azonban a menekülők raját Szokolyán visszahagyta s innen kellett volna csapatainkat megelőzve, Nógrádon át Vadkertnek húzódni. Július 16-án azonban az a hír terjedt el a menekülők között, hogy Haynau, a császári hadak fővezére, Esztergomnál átkelvén a Dunán, Vácz felé siet. E hírre a megriadt tömeg betódul Váczra s ezáltal megakadályozza a magyar csapatoknak Váczról való elindulását, úgy hogy júl. 17-én virradatig csak a VII. hadtest érte el Szendehelyt s Katalin pusztát, a sereg zöme pedig Váczon rekedt.
E közben az orosz ismét támadást intéz a honvédek ellen, mire a város népe, valamint az ott rekedt szekértábor egyaránt menekülni igyekszik. Mialatt a város távolabb részeiben még egyre folyik a füzdelem, azalatt a menekülők kocsisora nagy ügygyel-bajjal átvergődik a Gombáspatak hídján s Rétság felé menekül. A menekülőket csakhamar követik a honvédcsapatok is. Görgey csodálatos hidegvérrel maga intézi az elvonulást s mikor az utólsó ágyu is keresztül vonul, a hidat felgyujtatja s maga már az égő hídon lovagol át. Az oroszok azonban a tüzet gyorsan 533eloltják. Rüdiger orosz tábornok harmadik hadtesttel átvonul rajta s a hátráló magyar hadak üldözéséhez fog.
A honvédsereg ettől kezdve, egész Rétságig, szüntelen harczolva vonult tova. Leiningen Károly honvédtábornok, Pöltenberg Ernő honvédtábornokkal egyesülve, Rétságnál visszaszorítják az oroszokat, a helységet felgyújtják s Vadkert felé húzódnak. A honvédsereg Vadkertnél rövid ideig megpihen és másnap, július 18-án azután tovább folytatja utját Balassagyarmat felé. Rüdiger azonban a honvédek után nyomúl s a Lókos-pataknál ismét eléri a menekülőket; itt Pöltenberg, a hátvéd vezére, kemény harczba bocsátkozik Aurep orosz tábornok hadával.
Balassagyarmattól kezdve a honvédsereg útja már nyugodtabb. Görgey Nagy Sándort rendelvén ki hátvédül, a többi csapatokat Szécsénybe és Ludányba küldi éjjeli szállásra. A hátvéd utócsapatában azonban a 18-19-ike közötti éjjelen vaklárma támad. Arra a hírre, hogy jönnek az oroszok, az ijedtség átterjed a többi csapatokra is; az egész honvédtábor felriad nyugalmából s még az éjjel Losonczra siet, honnan már júl. 19-én tovább vonul és Görgey Rimaszombatban üti fel főhadiszállását. (Gracza György i. m. V. 571-577.)
Az oroszok Szécsényben.
Az orosz sereg mindenütt Görgey nyomában volt. Rüdiger azonban a rendszeres üldözésről egyelőre lemondott s csupán Chrulew ezredes három század lovas és két ágyú élén vonult a magyar sereg után, inkább megfigyelő, mint támadó szándékkal. Júl. 19-én Rüdiger már Balassagyarmaton ütötte fel főhadiszállását, míg Sass orosz tábornok mintegy 4000 emberrel Szécsényt szállotta meg. A tisztikar a Pulszky-féle kastélyban vett szállást, míg a legénység a város végén ütött tábort. A Szécsényben tanyázó oroszok mindent elpusztítottak és még a kastély kertjének díszfáit sem kímélték. Sass tábornok kozákjai másnap júl. 20-án reggel 9 órakor felkerekedvén, Losonczra vonultak, honnan alig néhány órával előbb vonultak ki a magyar csapatok, a melyek közűl az I. hadtest hátvédként Losoncz-Apátfalván foglalt állást.
Az oroszok Losonczon.
Chrulew ezredes, a ki már júl. 20-án Losonczon volt, attól tartván, hogy a magyarok elfogják, cselhez folyamodik, békekötés ürügyével két hadikövetet küld a losonczapátfalvai magyar táborba. Nagy Sándor, az első hadtest parancsnoka, tüstént intézkedik, hogy a két hadikövet Görgey főhadiszállására kísértessék. Görgey azonnal észreveszi, hogy a békeajánlat nem komoly, mindamellett látszólag alkudozásokba bocsátkozik az oroszszal, mialatt az egész feldunai sereg Nógrád és Gömör hegyei-völgyei között, észrevétlenül síklott tovább Miskolcz felé.
E közben mindegyre több orosz had vonul át a vármegyén; ezeket a guerillák szüntelen háborgatják. A herczeg Galizin 4000 főből álló csapatát a Losoncztól Zólyom felé mintegy órányira eső Haller-fogadónál oldalt támadták meg. Az oroszok, abban a hiszemben, hogy egy nagyobb magyar sereggel állanak szemben, sietve bevonultak Losonczra, a hol szerencsés megmenekülésük örömére hálaadó istenitiszteletet tartottak, a várostól pedig hódolati okiratot követeltek, a mit ki is állítottak s más pecsét hiányában, a csizmadia czéh pecsétjével erősítettek meg.
Paskievich herczeg, az orosz hadak fővezére, hogy Görgey hadát bekerítse, az orosz hadakat egymásután a Sajó felé rendeli, minek következtében Rüdiger és Sass tábornok is kivonul a vármegye területéről és csakhamar megérkezik a bányavárosokból Grabbe tábornok, a kit júl. 28-án Gesztelynél, Zemplénben, a hős Leningen Károly tábornok, a ki a távollevő Görgeyt helyettesítette, visszaszorított, mire Grabbe Putnokig vonult vissza. E kudarcz után parancsot kapott, hogy húzódjék ismét a bányavárosok felé. Grabbe csakhamar utrakél, de mivel a guerillák folytonos támadásai miatt nem érzi magát biztonságban, egy 96 főből álló czirkáló-csapatot küld Losoncz felé.
A czirkáló csapat aug. 1-én 9 órakor érkezik Losonczra s a piaczon telepedik le. Midőn erről a közeli fürdőben tanyázó magyar guerillák értesülnek, Repeczky Ferencz vezérlete alatt a várost hirtelen körülfogják, három tisztet és három közlegényt lelőnek, hét tisztet elfognak, mire az orosz legénység Rimaszombat felé menekül, hátrahagyva podgyászát, mely szintén a guerillák birtokába kerül. (A szécsényi Ferencz-rend évkönyvei. Jeszenői Danó i. h. 23. l.)
Grabbe, a ki a gesztelyi vereség miatt amúgy is dühös volt, erre éktelen haragra gerjedt s boszuját a védtelen városon töltötte ki. Aug. 7-én Losoncz alatt termett s vad kegyetlenséggel kiraboltatja s felgyújtatja az egész várost.
Losoncz elpusztítása.
A Losonczi Phönix-ben, mely Vahot Imre szerkesztésében 1851-ben jelent meg, Jeszenői Danó így adja elő a város rettentő pusztulását: »A következő napokban 534már lehete hallani, hogy Grabbe orosz tábornok körülbelül 30 ezerből álló hadteste megtorolni jövend az oroszok elestét; s bár a hír a végbeviendő boszúról szörnyűket beszélt, ártatlansága érzetében azt mindenki kételkedett hinni.«
»Hallottuk, hogy Gömör megyében Serkén és Rimaszombatban nyiltan beszélték az orosz tisztek, miként a város porig fog dúlatni s a lakosok fölkonczoltatni, mert úgymond, Losonczon minden ember guerilla. Aggodalom közt teltek a napok, végre aug. 7-én délelőtt 11 órakor híre jött, miként az orosz előcsapatok már Pinczen, Losoncztól mintegy egy órányira vannak és sebesen nyomulnak előre. Erre a lakosság egy része, mely kocsikat készen tarthatott, eltávozott; de sokan a közrémülés által elzsibbasztva, sokan pedig ártatlanságuk érzetében bizakodva, még a gyalogmenekvésre sem tudták magukat elhatározni...« »Iszonytató helyzet vala ez! Mindenki eszeveszetten futkosott. Az atya gyermekét kereste, a gyermek apjáért kiáltozott s a közrémülés nem engedé, hogy a keresők megtalálják egymást.«
»Kik több lélekjelenléttel bírtak, elvihető ingóságaikat lepedőbe köték; és szomorú látvány volt, amint nők, férfiak, vánszorgó tömegekben vonultak az erdő felé...« »A kolera ez időszakban iszonyúan dühöngött a városban és számtalan holtak és betegek valának; s a hozzájuk tartozandók kétségbeesése, kiket övéik sorsa menekülni sem engedett, leírhatlan vala.«
»Ily szorongatott körülmények közt lepte meg a várost az oroszoknak kozákokból álló előcsaapata, mely azt mindenek előtt villámsebességgel körülkeríté, a menekvést lehetetlenné tette... sőt számtalanokat visszakancsukázott a városba.«
»Nemsokára egy orosz őrnagy jelent meg a városházánál, nem nagyszámú csapattal s a tisztviselőség után tudakozódék; de az eltávozván, polgármestert s főbírót nevezett ki a jelenlevő polgárok közűl s e következő sarczot vetette a városra: 27.000 részlet kenyér, 100 darab ökör, 100 mázsa szalonna, 200 kiló eleség, 100 öl fa, 100 akó pálinka, 25 akó spiritus, 100 akó bor, 100 akó szilvorium, 50.000 részlet széna, 500 kiló zab, 20 mázsa dohány.«
»Ezen megbírhatlan sarcz, miután néhány nappal a Görgey vezérlete alatti magyar sereg és Sass orosz tábora vonult keresztül Losonczon, s azt mindenből kifogyasztotta, - azon kikötéssel követeltetett, hogy ha másnap reggeli 8 óráig kiállítva nem leend, a város kegyelem nélkül fel fog dúlatni. Ezen sarcz egy részben csakugyan ki is szolgáltatott.«
»Néhány polgárokból küldöttség alakulván, béke jeléül fehér kendőt lobogtatva, Grabbe tábornokhoz indult, hogy a polgárság ártatlanságát bizonyítsa és kegyelmet kérjen. A főhadiszállás Apátfalván volt. Az oroszok a Losoncz és Apátfalva közti réteken táboroztak. Ezek közt kellett átvonulniok a losoncziaknak. Az oroszok előbb nem akarták őket átbocsátani, dühösen támadták meg, szemeikbe pökdöstek s rögtöni legyilkolással fenyegették. Sok szorongattatás után végre sikerült nekik Nadde ezredeshez jutni, - a ki haragosan fogadta őket, de szavai végre kegyelmet igértek. Hanem a kegyelem csak szó maradt, még az napon délután az oroszok rabolni kezdtek a végutczákban.«
»A tisztek biztatták a lakosságot, hogy csak rablás leend, de gyújtás nem; a közlegénység ezt is nyiltan bevallotta.«
»Ily körülmények közt beesteledvén az idő, az aggodalom és szorongattatás senkit sem hagyott aludni. Éjjel 10 óra után hirtelen egy kozákcsapat vágtatott be a városba s az utczákon bolyongó lakosságot körbe fogván, dühvel kezdték kancsukázni, követelvén, hogy vezessék el a lelőtt oroszok sírjához. A kozákok, kikkel több tiszt is volt, vágtattak és a lakósokat kergették maguk előtt. A temetőre kiérvén, azt parancsolták, hogy a sírt ássák fel, a losoncziak ásó és kapával akarván eszközölni, egy tiszt vadul riadt rájuk, mondván: Ti kutyák, hiszen azok méltók, hogy gyilkos kezeitekkel ássátok ki; ti öltétek meg, mert minden losonczi gyilkos guerilla. És pusztán, körmeikkel kellett a sírt földúlni.«
»Végre a sír fenekéről feltűntek a büzhödt testek, melyek egy szövétnekkel megvizsgáltatván az oroszok által, miután arczaikat meglátták, iszonyúan kezdtek ordítozni s a sírbontókra újra rárohanván s őket kegyetlenül vervén, azzal fenyegették, hogy most e sírba ők fognak elevenen eltemettetni. Végre a holttestek megmosatván, a 3 közlegény a sírba téteték; a tisztek pedig a kath. templomba vitettek s másnap egész katonai szertartással temettettek el...«
»Aug. 8-án éjfél után nemsokára kezdték meg a rablást, melyre jelt trombiták harsogása adott. Az oroszok ezredenként jöttek be, s bizonyos időszakban 535új ezredek váltották fel a rablott tárgyakkal megrakottakat. A városnak minden szögletében hangyaként hemzsegő oroszok, nemcsak a házakat rabolták, hanem a lakósokat kegyetlenül és minden irgalom nélkül verték... A tisztek is, kivált a született orosz tisztek, a közlegénységgel vetekedve raboltak. Ezen rablás rendszeres volt; mert midőn a város már mindenből kizsákmányoltatott, akkor csákányokkal és furkósokkal s dorongokkal jöttek be s ami elvihető nem volt , azt porrá zúszták. Épen egy tükröt, egy széket, egy butordarabot sem hagytak...«
»A boltok tartalmát szekerekre rakták, s azokból minden legkisebbet elvittek. Ezen rablásban sőt kegyetlenkedésben is nagy részt vettek az orosz tábornak előfogatokkal szolgáló fuvarosok is, kik többnyire a szomszéd vidékek parasztjai voltak.«
»A pinczéket mindenütt feltörték s a bort melyet kiinni nem tudtak, kieresztették. Azon vadság és kegyetlenség, melyet különösen részegségükben gyakoroltak, leírhatatlan, elannyira, hogy semmi fegyelmet sem ismertek, s tisztjeik sem bírtak velük...«
»És még ez mind nem volt elég. Aug. 9-én délután gyújtották fel a várost. Csaknem minden házat külön gyújtának meg. A szobákban maradt összetört butorokat középre egy rakásba hordván, erre készített szurkos kanóczaikkal eszközölték a gyújtást, mely hogy olthatatlan legyen, a butorokat szurokkal is behintették.«
»Midőn a gyújtás kezdődött, tábori zene zendült meg, s a lángok pattogásai közé az oroszok hahotája vegyülvén, midőn a tábori zene is megszólalt, iszonyú jeleneteket engedett látni az elgyötört s azonfelül koldusbotra jutott lakosságnak.«
»A városban őrcsapatok jártak s ha valakit oltással foglalkozva találtak azt ostorozták, sőt több helyen a lakosság tűznek kergettetett.«
»Rövid idő alatt lángtengerré lett a város, fekete füstfellegek emelkedtek fölötte, rémes volt látni, midőn a házak ablakai okádták a füstöt s a felköltött szél izzó hullámokat vetett a levegőbe. Este felé a hőség tűrhetetlen lőn, s a lakósok Apátfalvára hajtattak. Képzelhetni, hogy a férfiakból, nőkből, gyermekekből és vénekből álló csoport mily kínos érzelmek közt nézte a lángtömeget. Már csak a lángok pattogása és sustorgása hallatszott, midőn egyszerre tábori zene hangzott fel, mely vegyülve az oroszok ujjongásával, a vész ünnepélyét még iszonyúbbá növelte. Megható volt ez s azon értelme adatott e jelenetnek az oroszok által, hogy Losoncz most temettetik.«
»Következő nap reggelén a főhadiszálláson volt losoncziak egybehívattak és számukra száraz prófont s kárpótlásul minden személyre 2 pengő forintot osztogattak. Azután egy tiszt megjelent közöttük s következőleg nyilatkozék: Én Losoncz fölégetése fölött szoros vizsgálatot tartottam és sikerült kitudnom, hogy várostokat nem az oroszok gyújtották fel, hanem paraszt ruhába öltözött guerillák és losoncziak.«
»Ezen ép oly gúnyos, mint idétlen jelentés után a foglyokat szétbocsátották s az oroszok fölszedvén sátorfájukat, zsákmánynyal megterhelt szekerekkel Zólyom felé indultak, s oda hagyták Losonczot, melyet építő kezek évek hosszú során alkottak s melyet romboló kezek három nap alatt semmivé tettek.«
»Zólyomban az oroszok egész vásárt tartottak, az elrabolt tárgyakat árulták s voltak kik siettek az olcsó áron pazarolt zsákmányt megvenni.«
»Az oroszok nemcsak Losonczon dúltak, hanem a környéken is, s különösen Mérei Mórnak fábjánkai pusztáján álló kényelmes lakházát romokba döntötték s mindenből kiprédálták. A gyújtásból csak 40, a kertekben és a város szélén álló kis lakház maradt menten, a többi mind elégett s lakatlanná tétetett. Losoncz ezen szerencsétlenségében egyenlően részt vett Tugár város is, mely amattól csak egy folyó által választatván el, szinte földig lerontatott. Midőn a lakosság összegyülekezett s megtelepült: összes számuk mind a két városban 1400-ra ment, a többi mind földönfutó vidékre kényszerült vonulni.«
Losoncz feldúlása után Grabbe orosz tábornok, mintha megittasult volna a kiontott vértől, kiadta a parancsot, hogy Szécsényt is el kell pusztítani. Egy orosz csapat csakhamar útra kél, hogy e szörnyű parancsnak eleget tegyen. Az orosz sereg be is vonult Szécsénybe, melynek lakósai e rémes hír hallatára szétfutottak. Már-már Szécsény is Losoncz sorsára jut, midőn báró Roszner József ezredes, a ki 1848-ban az olaszországi hadjáratban vett részt s Bolognánál történt súlyos sebesülése következtében hazajött Szécsénybe, mankókon 536az orosz sereg elé vánszorgott. Az ő hathatós közbenjárásának sikerült Szécsényt a pusztulástól megmenteni. Az orosz sereg elvonult Szécsény alól, majd a világosi fegyverletétel után az egész orosz hadsereg kivonult a haza vérrel áztatott földjéről; legtovább marad itt Grabbe, a ki csak Komárom meghódolása után indult útnak.
* * *
A megtorlás. Üldözések.
Alig hagyta el az orosz az országot, megkezdődött a megtorlás, a vérbosszú munkája. Báró Haynau még szept. 1-én kibocsátott hirdetményével felszólította a volt cs. kir. katonatiszteket, a katonai és polgári hivatalnokokat, a kik a nemzeti ügy szolgálatába állottak, úgyszintén a képviselőház és a főrendiház tagjait, a kik 1848 nov. 8-ika után a tanácskozásokban résztvettek, hogy három hónap leforgása alatt a legközelebbi cs. kir. katonai parancsnokságnál, vagy a cs. kir. haditörvényszéknél igazolás végett jelentkezzenek.
Mindazok, a kik nem menekültek el idejekorán, kénytelenek voltak eleget tenni e felhívásnak, s közülök számosan a pesti Ujépület börtönébe kerültek. Az elítéltek sorát a vármegye főispánja, gróf Ráday Gedeon nyitja meg, a kit a pesti haditörvényszék 1849 decz. 10-én két évi várfogságra ítélt, utóbb azonban Haynau visszaadta szabadságát.
A vármegyei képviselők közűl Kubinyi Ferencz, Frideczky Lajos és Sréter László szintén a pesti haditörvényszék elé kerültek. Fél évnél tovább tartott ellenük a vizsgálat, míg végre Haynau, visszahívása előtt, Kubinyi ügyét is sürgősen elintéztette auditoraival. A haditörvényszék Kubinyit halálra ítélte, melyet azonban Haynau 1850. júl. 5-én 3 évi várfogságra változtatott meg. Haynau felmentése után, hogy a nyugdíjba küldött tábornok kegyelmi tényét némileg ellensúlyozzák, Bécsben újabb megkegyelmezéseket hoztak javaslatba. Az 1850 júl. 20-án kelt legfelsőbb elhatározás elengedte Kubinyi büntetését és az ugyanekkor kelt legfelsőbb elhatározással Frideczky Lajos és Sréter László képviselők ellen megindított eljárást is beszüntették.
A pesti haditörvényszék elé került Básthy Miklós volt szécsényi járási főszolgabírói is, a ki 1851 aug. 25-én szintén kegyelmet nyert. Legrosszabbul járt Csuthy Zsigmond verőczei református lelkész, a ki a függetlenségi nyilatkozatot a kisváczi templomban kihirdette s híveit az oroszok elleni keresztes háborúra buzdította. A haditörvényszék őt kötél általi halálra itélte, melyet a legfelsőbb kegyelem 1852 máj. 5-én 6 évi várfogságra változtatott meg.
A vármegye szülöttei közűl Szontagh Pált, a miért Bem tábornoknak Bécsből való menekülését előmozdította, két évi súlyos börtönre ítélték, báró Roszner József ezredes közbenjárására azonban csakhamar kiszabadult olmützi börtönéből. Halálra itélték Sréter Lajos honvédezredest is, a ki Csehországból a Nádorhuszárok egy századát hazahozta, de neki sikerült még az elfogatás elől idejekorán megmenekülnie; egy ideig Olaszországban tartózkodott, hol a magyar légió parancsnoka lett.
A pesti haditörvényszék a menekültek közűl Mérei Mór Fábjanka pusztai birtokost is, a ki előbb nemzetőri őrnagyként, majd Madarász László titkáraként működött, in contumatiam, halálra ítélte s nevét 1851 szept. 22-én az Ujépület mögött felállított bitófára felszögezte. Ugyanezen a napon, felségárulás vádja czímén, Pulszky Ferencz külügyminiszteri államtitkárt és országgyűlési képviselőt is a pesti haditörvényszék elé idézték. Pulszkyt azonban Kossuth még 1848. év végén Angolországba küldvén, az idézésnek foganatja nem volt. A pesti haditörvényszék mindazonáltal őt is halálra ítélvén, nevét 1852 máj. 2-án függesztette fel a bakó az Ujépület mögött felállított bitófák egyikére. Fogságba került Horváth Elek alispán is, a ki egyideig az Ujépületben raboskodott, míg Repeczky idejekorán elbújdosott. (Magyar Hirlap 1849-1852. évf. - Gracza György i. m. V. 884. Báró Roszner Ervin közlése.)
Mikor Haynau 1849 jún. végén, az oroszokkal karöltve, megkezdte az előnyomulást, Andreánszky Sándort nevezte ki császári biztosul Nógrád vármegyébe. Andreánszky, kevéssel Görgey hadainak elvonulása után, csakugyan megérkezik az orosz hadakkal Balassagyarmatra s nyomban hozzáfog a közigazgatás rendezéséhez. A régi vármegyei közigazgatást meghagyja, alispánná még aug. havában Jankovich László volt másodalispánt nevezei ki, a tisztikar egy része is megmaradt hivatalában, kivéve azokat (Prónay József, Báthy Miklós), a kik a trónfosztó nyilatkozat után nagyobb tevékenységet fejtettek ki a nemzeti ügy mellett.
537Katonai diktatura.
Az ideiglenes igazgatási rendszer 1849 decz. 11-éig állott fenn, hogy helyet adjon a báró Geringertől életbeléptetett katonai diktaturának. Az új beosztás szerint az országot hat katonai parancsnokságra osztották be. Nógrád a pozsonyi kerülethez tartozott, melynek élére Gerstner tábornok került. A katonai parancsnokok alatt a kerületi főispánok működtek. A Zólyom, Bars, Hont és Nógrád vármegyékből alakult zólyomi kerület székhelye Balassagyarmat lett, melynek élére Andreánszky Sándort nevezték ki. (Magyar Hirlap 1849. évf. dec. 11. szám).
Az 1849 decz. 21-én kelt igazságügyi miniszteri rendelet a törvénykezést is rendezte. A Balassagyarmaton felállított törvényszék elnöke Jankovich László lett, ülnökei pedig Szent-Ivány Anzelm, gróf Forgách Sándor, Kacskovich Károly, Soóky Gábor, Jankovich Vincze, Szigyártó Mihály, Fajnor Mihály, Angyal Lajos és Daxner Sándor.
A közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén ekkor még túlnyomólag magyarok működtek, leginkább a régi megyei elemek közül, a kik abban a reményben, hogy az alkotmányellenes állapot csak ideig-óráig tart, megbízást fogadtak el a kormánytól s a kik az önkény romboló hatását némileg enyhítették. Maga Andreánszky Sándor járt elől e tekintetben s rendkívül sokat tett a nemzeti küzdelemben részt vett hazafiak sorsának enyhítésére; szintúgy gróf Forgách Antal is, a ki 1849 deczember havában a kassai kerület főispánja lett. Andreánszky már 1850-ben kezébe vette a feldult Losoncz felségélyzésének ügyét, 1850 július 18-án felhívást bocsát közre a Magyar Hirlapban, a kormány akkori hivatalos lapjában, melyben az országot a szerencsétlen város érdekében adakozásra szólítja fel.
A zsandárság.
Az 1850 január 18-iki rendelet léptette életbe a zsandárság intézményét. A mily gyűlöletes volt ez az intézmény a nép előtt, ép oly nehézségekkel kellett megküzdenie szolgálata teljesítésében. A nép, mely a szegénylegényt, a körözött zsiványt mindenkor pártolta, még inkább támogatta e gyűlölt intézmény életbe léptetése után. Különben is Nógrádban, a hol a Cserhát rengetegei, a Mátra hegyes-völgyes vidékei alkalmas búvóhelyül szolgáltak a szegénylegényeknek, a zsandár, a ki a helyszíni viszonyokat nem ismerte, nem boldogult velük.
A zsandárság tehetetlenségét legjobban mutatja egy 1851-ben előfordult eset, midőn egy Krudy Kálmán nevű egyént, négy vármegye zsandársága hónapokon át hiába üldözött, míg végre az egyik község elüljárósága szolgáltatta Balassagyarmaton a hatóságok kezére. Krudy elfogatását, mint azt a kormány hivatalos lapja bevallani kénytelen, csupán »a községi elüljáróság éber szemének lehet köszönni.«
Polgári abszolutizmus.
A katonai diktatura 1853-ban helyet adván a polgári abszolutizmusnak, a közigazgatás végleges szervezetet nyert. Nógrád vármegyét a poszonyi cs. kir. helytartóság alá osztották be s főnökévé gróf Pongrácz Arnoldot, a híres sakkjátszót nevezték ki. Pongrácz azonban csakhamar megvált a megyefőnökségtől s helyét Kapy Ede helytartósági tanácsos foglalta el, a ki egész az októberi diploma kibocsátásáig állott a vármegye közigazgatásának élén.
A vármegyei középponti igazgatás, melynek székhelye Balassagyarmaton volt, a megyefőnökön kívül két vármegyei biztosból, egy vármegyei orvosból, egy titkárból, egy segédből és két irodatisztból állott. A járási beosztás a következő volt: egy politikai szolgabírói hivatal Balassagyarmaton, melynek személyzete egy szolgabíróból, egy szolgabírósági segédből és két irodatisztből állott; hat vegyes szolgabírói hivatal: Füleken, Gácson, Losonczon, Rétságon, Szécsényben és Szirákon, egy szolgabíróval, egy szolgabírósági segéddel, egy jegyzővel (actuar) és két irodatiszttel.
A középponti igazgatás Balassagyarmaton, a megyefőnökön kívül, mind idegenekből állott, ellenben a járási igazgatásnál már szép számmal találunk magyarokat is; így - az 1856. évi névtár szerint - Rédeky István balassagyarmati szolgabírót, Apaji Komáromy Imre füleki szolgabírót, Mádi Kovács Antal jegyzőt, Bellusi Baross Miksa gácsi járási szolgabírót, Berencsey Lajos losonczi szolgabírót, Izsépfalvi Kabzán Sándor szolgabírósági segédet, Büttner Emil Ilinyi Antal jegyzőket, Lehotkay Lajos és Pongrácz Ede irodatiszteket, Zmeskál Sándor rétsági szolgabírót, Paskay Gyula szolgabírósági segédet, Jeszenszky Ferencz irodatisztet, Fornét Jenő sziráki szolgabírót, Szabó Antal segédet, Szécsénykei Széchenyi Zsigmond és Kaszay Zsigmond jegyzőket. A vármegyei 538törvényszék, melynek elnöke 1856-ban Székhelyi Mailáth Sándor volt, szintén túlnyomólag magyarokból állott. A bírák közül Bartakovich Florián, Gyulai Gaál Alajos, Szilassy Gábor, Koncsek József voltak magyar származásuak, a többiek leginkább cseh és galicziai jövevények.
Az 1859. évi névtár alig tüntet fel változást a vármegye területén működő cs. kir. tisztikarban. Balassagyarmaton gróf Dessewffy Károly lett szolgabíró, a füleki járási szolgabírói állás pedig üresedésben volt. A losonczi járás szolgabírája Missura János Jenő lett.
Az önkormányzat visszaállítása.
Bach Sándor bukásával, rendszere is csakhamar összeomlott. Az 1860. évi október 20-án kibocsátott diploma visszaállította a vármegyei önkormányzatot, a báró Vay Miklós kanczellárhoz intézett leirat pedig az országgyűlés egybehívása és a koronázás iránt nyilatkozott.
Az októberi diploma kibocsátása után szinte ellenállhatatlanul tört ki a nemzeti visszahatás. A gyűlölt idegen tisztviselők uralma véget ért, a cs. kir. főnök és a szolgabírák hatósága alól felszabadult tömeg ezektől ablakaik beverésével és macskazenével vett búcsút, »Már siess hazádba vissza vert seregem«, dalolták széltében-hosszában Balassagyarmaton is.
Gr. Zichy Ferencz főispán.
Az új magyar udvari kanczellár Prónay Józsefnek ajánlotta fel a főispáni méltóságot; minthogy azonban Prónay ezt nem fogadta el, a Felség 1860 nov. 26-án gróf Zichy Ferenczet nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává.
1861 január hó 7-én végre megnyíltak a vármegyeház termei is, melyek 11 éven át zárva voltak a vármegye közönsége előtt.
Azt a hangulatot, mely akkor az egybegyűlteket uralta, ekként fejezi ki gróf Zichy főispán megnyitó beszédében: »... nincs e teremben oly magyar, arról meg vagyok győződve, ki e mai nap, e percz és hely szentségétől által- és általhatva nem lenne, és kinek 11 szomorú emlékű éveken által zárva tartott ajtai az alkotmányos jogok gyakorlatára történt megnyitásánál, nemkülönben nemes Nógrádmegye közügynek emelte szentély szemléleténél, hazafi keble örömhúrjai meg ne rezzennének, ezt szomszédaink nem értik, magyar szivnek, magyar léleknek kell annak lenni, hogy megértse, mily égő, mily emésztő fájdalom az alkotmányos életet, nem mondom 11 évig, de csak egy perczig is nélkülözni«.
»Magyar kebelnek kell annak lenni, hogy megértse, mit jelentsen az, hogy szabad, alkotmányos önkormányzat helyett bureaucraticus gyámságot tűrni, mely egy történelmi harczokban ép úgy mint törvénykezésben és önkormányzásában megedzett nagykorú nemzetet gyermeki járszalagon vezetni akarná. Szóval, magyar léleknek kell annak lenni, hogy megértse, mit jelentsen az alkotmányos szabad helyett szolgaságot tűrni«.
»De ime megnyiltak a szabadságnak ajtai, hála ezért a magyarok mindenható Istenének, és én őszinte és mély tisztelettel üdvözlöm Nógrádmegye hív és nemes közönségét, megyei életünk ezen templomában, hova én a mélyen tisztelt közönséget a mult év deczember 15-én tartott tanácskozmány javallata szerint, mai szent napra összgyűlésre meghívni szerencsés valék«.
»Induljunk tehát, uraim. Induljunk alkotmányos szabadság zászlója alatt előre, karoljuk fel az alkotmányos szabadság istennőjét tűzzel, őseinktől öröklött lángszeretettel, de egyszersmind bölcseséggel és ama bölcseséggel, mely Nógrádmegye jelleme, hogy ez maradandó legyen, hazánkra és Nógrádra áldást és boldogságot hozzon. Áldást hozó lehet csak úgy, ha az a törvényeken alapszik, mivel pedig a magyar alkotmányos felfogás szerint, nekünk jelenleg megyénk szervezésére nézve más törvényeink nincsenek, mint az 1848-ban alkotott törvények, szükséges, hogy azoknak minden hazafi hódoljon«.
»Az 1848. évi XVI. törvényczikk világosan rendelé, mikép kellessék megyei municipiumot a bekövetkező országgyűlésig szervezni, mikép kellessék a megyei bizottmányt alakítani, oly megyei hatóság gyanánt, mely ideiglenesen gyakorlatba veendi mindazon jogokat, melyek a törvény és szokás szerint magok a megyei közgyűlések által gyakoroltassanak, azon közgyűlések által, uraim, melyek Magyarország hajóját nyolcz századon által tudták minden vész és hullámok között fenntartani, és melyek tagadhatatlanul legfőbb tényezői valának annak, miszerint koszorús költőnk joggal és oly hatályosan mondhatá felőlünk, hogy megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán«...
A főispán e megnyitó beszéde után bemutatván főispáni kinevezését, letette az esküt, mire a vármegye közönsége a következő határozatot hozta: »Midőn 539e megye közönsége nyolczszázados önkormányzati jogaiba magát visszahelyezi, s elidegeníthetlen jogainak gyakorlatát számos törvények, különösen az 1848-iki törvény alapján, évtizedet haladó alkotmányellenes országlás által nem törve, de törvényes és alkotmányos küzdelmei öntudatában átveszi, erkölcsi kötelességének tartja kijelölni azon ösvényt, melyen ezentúl nemcsak haladni akar, de azt alkotmányadta hatalmának egész súlyát mérlegbe vetve, megvédeni és legszabb legszentebb kötelességének ismeri. Kijelenti tehát, hogy nemcsak az 1860 október 20-án kelt császári okiratot, de minden, ez okirat alapján az idő óta mai napig történt intézkedéseket s különösen a főispáni kinevezést, mint az 1790 : X. t. 1848:III. törvénynyel homlokegyenest ellenkezőket, törvény- és alkotmányelleneseknek tart s ezek elleni óvását jegyzőkönyvbe iktatni kívánja, s csak azért kívánja jelenben az önkormányzat terét elfoglalni, mert egyedüli bizalmát szentesített törvényeinkbe helyezve, erősen hiszi, hogy mindazon sérelmek, melyek egyeseken úgy, mint az egész nemzeten elkövettettek, s melyek sarkalatos törvényeink által szentesített alapelvek mellőzéséből eredetek, az 1848 : IV. és V. törvények értelmében összehívandó országgyűlésen orvosoltatni fognak. A mi pedig a megye életének úgy közjogi, mint közigazgatási és törvénykezési jogait illeti, a megyei választmány hűségére bízza«.
Ezután a főispán a tisztikar megválasztásáig Frideczky Lajost főjegyzőnek, Farkas Károlyt ügyésznek nevezte ki.
A vármegye elsősorban a törvényhatósági bizottságot alakította meg. Ebbe beleválasztották a többek között Deák Ferenczet, gróf Dessewffy Emilt, Klauzál Gábort, az emigránsok közül pedig Kossuth Lajost, Klapka Györgyöt és Pulszky Ferenczet. Ezért azonban a báró Vay és Zsedényi ellenjegyzése mellett kibocsátott leirat keményen megdorgálta a vármegye közönségét.
Dessewffy Gusztáv.
Másnap, a január 8-án tartott tisztújítást megelőzőleg, a vármegye közönsége jegyzőkönyvben örökíti meg Horváth Eleknek, a vármegye 1848-49-iki hazafias alispánjának érdemeit. Az ezután következett tisztújítást alkalmával közfelkiáltás útján Dessewffy Ottó első, Török Sándort másodalispánná, Révay Gusztávot főjegyzővé választották meg, főügyész Farkas Károly, kékkői járási szolgabíró Huszár István, a füleki járásé Beniczky Gyula, a losonczi járásé Szakall Elek és a szécsényié Básthy Miklós lett.
Alig foglalták el az új tisztviselők helyeiket, Nógrád vármegye is felhasználván az októberi diplomára következő szabad mozgást, megkezdte az ujjhúzást a kormányhatóságokkal.
Ujjhúzás a kormányhatóságokkal.
Az első összeütközésre Mailáth György tárnokmester, 1860. évi deczember hó 26-án kelt leirata szolgáltatott alkalmat, a melyben a legközelebbi országgyűlésre való tekintettel, a vármegyében lakó főrangúak összeírását rendelte el. A közgyűlés e leiratra elhatározza, hogy miután az önkormányzást az 1848-iki alapon vette át s így a helytartótanácsot törvényes hatóságnak nem ismeri el, e részben az óvást jegyzőkönyvbe iktatja, de meghagyja a főszolgabíráknak, hogy az összeírást mielőbb eszközöljék. Ugyane közgyűlésen a vármegye kívánságait kilencz pontban összegezvén, ez ügyben hozott határozatát a társtörvényhatóságoknak is megküldeni határozta. Szólott pedig e nagyjelentőségű határozat ekképen:
A vármegye 9 pontja.
»Indítvány tétetvén a megyének közjogi állása iránt, miszerint minden alkotmányos életnek, jelesül hazánk polgári alkotmányának is főelve, hogy törvények csak országgyűléseken hozathatnak, változtathatnak, s fennállók a közállami hatóságok által szintén úgy, mint magány honpolgárok által szentül megtartandók. Ezen elvből kiindulva ezen megye közönsége törvényesen megalakulván, első kötelességének ismeri kinyilatkoztatni, hogy az ország minden jogilag most is fennálló 1848-iki törvényeihez minden tekintetben ragaszkodik és semmit azokkal ellenkező törvényűl el nem ismerhet, különösen pedig, tekintve saját eljárását, azon egész hatóságot gyakorolni kívánja, mely őt törvényszerüen megilleti és semmihez sem járulhat hozzá, a mi az ország törvényeibe ütközik - és ezek folytán: 1-ör. Az országgyűlésnek 1848 : IV. és V. törvényczikk alapján mielőbb leendő összehívását halaszthatatlannak tartja, 2-or. Az 1848 : III. törvényczikk ellenére felállított udvari kanczelláriát és helytartótanácsot törvényeseknek el nem ismerheti és mindazokat, a kik azokban résztvesznek, a közügyekre vonatkozó minden tetteikért és tanácsaikért az ország törvényei szerint felelet terhével tartozóknak nyilvánítja. 3-or. A törvény megszegéséhez polgári és törvényhatósági legszentebb kötelességünknek sérelme nélkül nem járulhatván semmi 540közadónak behajtásához, sem újonczok állításához, mely országgyűlésileg megajánlva nincs - segédkezet nem nyujthat. 4-er. A megyei közigazgatást és igazságszolgáltatást azon egész körben és teljes hatósággal, mellyel e részben a vármegyéket a törvény felruházta, átvenni és egyedül az ország törvényei szerint gyakorolni jogosítottnak, és kötelezettnek ismeri, s azért a megyében eddig törvényellenesen létezett bárminemű hivatalokat törvény szerint megszünteknek tekinti. 5-ör, Erdélynek az anyaországgal 1848-ban törvényesen megtörtént egyesítésének ismét életbeléptetését, - a magyar Határőrvidéknek mielőbbi visszakebelezését, - Horvát-, Tót- és Dalmátországok s Muraköz és Magyarország közötti törvényes kapocsnak mielőbbi visszaállítását, úgy nemkülönben 6-or. Az 1848-iki sajtótörvények életbeléptetését; 7-er, hogy politikai tények miatt a hazán kívül tartózkodni kényszerült polgártársainknak, a törvénytelenül fennálló törvényszékek által hasonló okból fogságra itéltek, s még fogva lévőknek feltétel és kivétel nélkül a börtönök ajtai mielőbb nyittassanak meg - bizton elvárjuk. 8-or. Kívánja, hogy mindazon országokban, melylyekkel a pragmatica sanctio következtében a fejedelem személye által öszve vagyunk kötve, szabadelvű alkotmányok léptessenek életbe, mert saját alkotmányunknak ez lesz legnagyobb biztosítéka, valamint az ott diavatozó absolutizmus alkotmányunk irányában örökös reactiónak tűzhelye, - végre 9-er. Ezen határozatokról a koronának ez idők szerinti első tanácsossa, őnagyméltóságú báró Vay Miklós, a megye azon bizalomteljes óhajtásának kijelentésével fog tudósíttatni: hogy jelen állását a törvényes állapotnak minden tekintetben való mielőbbi visszaállítására használja. - S e határozmányok egyszersmind az ország minden hatóságával, ide értve az erdélyi megyéket is, közlendők.«
Ugyane közgyűlésen indítvány tétetett, hogy Lisznyay Kálmán költő, a vármegye szülötte, a vármegye tiszteletbeli főjegyzőjévé választassék. Ez indítvány osztatlan helyeslésre talál.
A febr. 11-én tartott közgyűléséből a vármegye közönsége rendkívül meleg hangon üdvözölte gróf Teleki Lászlót abból az alkalomból, hogy hosszas számüzetés után ismét visszatért a hazába. Teleki ugyancsak lelkes hangú levélben köszönte meg a vármegye közönségének iránta tanusított figyelmét.
Az országgyűlés egybehívásáig a napok hazafias tüntetések közepette teltek el. A vármegye közönsége egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy hazafias érzületéről tanubizonyságot adjon. Üdvözlő iratot intéz Arany Jánoshoz, nagynevű költőnkhöz. - Gazdik Lajos 1848-49. honvédhadnagy, Károlyi János honvédezredes, Draskóczy Ede és Kövy megalakították az 1848-49-iki honvédeket segélyző egyesületet, melynek első elnökévé Károlyi Jánost választották.
Képviselőválasztások.
Ily hangulatban mentek végbe az ápr. 2-ára egybehívott országgyűlésre a képviselőválasztások. Az egész vármegyében az 1848-iki törvények azonnal való végrehajtását követelték s ezalatt a zászló alatt vették fel a képviselőjelöltek is a küzdelmet. A vármegye ekkor gróf Teleki Lászlót ismerte el vezérének. Az ő zászlaja alá csoportosultak a vármegye megválasztott képviselői, a kik többé-kevésbé jelentékeny szerepet játszottak a szabadságharczban, vagy az önkényuralom bosszuját vonták magukra. Losonczon Kubinyi Ferenczet, a kiváló történettudóst választották képviselővé, a ki jelentékeny részt vett 1849-ben a debreczeni országgyűlésen. Füleken Károlyi János 1848-49. honvédezredest, Szécsényben Pulszky Ferenczet, a ki akkor még száműzöttként külföldön tartózkodott. Balassagyarmaton Madách Imrét, az »Ember Tragédiája« szerzőjét, a ki az önkényuralom alatt egy politikai üldözöttnek adott menedéket, vonta magára a hatalom haragját s a kit e miatt 1852-ben elfogtak s előbb Pozsonyban, majd a pesti Ujépületben tartottak fogva. Csak Fráter Pál, az ecsegi és Frideczky Lajos a nógrádi kerület képviselői csatlakoztak Deák Ferencz pártjához (Gazdik Lajos 1848-49. honvédhadnagy értesítése.)
Habár az országgyűlésen Deák Ferencz felirati pártja győzött, a tanácskozások mégis gyorsan nyertek befejezést. Báró Vay Miklós lemondása után, júl. 21-én gróf Forgách Antalt nevezték ki főkanczellárrá. Aug. 22-én az országgyűlést is feloszlatták. Ezután a vármegyékre került a sor, melyek még Vay főkanczellársága idejében is örökös harczban állottak a kormányhivatalokkal.
Nógrádban az országgyűlés feloszlatásának hírére általános felháborodás volt észlelhető, s ha gróf Teleki László, a ki máj. 8-án éjjel öngyilkos lett, még életben lett volna, talán a vármegyében is forrongás támadt volna. Igy is csakhamar 543nyilt szakítás történt a vármegye közönsége és a kormányhatóságok között. A vármegye közönsége az új főkanczellár elleni tüntetést azzal kezdte, hogy a helytartótanács és a kanczellária leiratait egyszerüen a levéltárba helyezni határozta. Mindamellett a közigazgatás ekkor még zavartalanul működött és okt. 12-én tartott közgyűlésén még a marhavész behurczolásának megakadályozása iránt is többrendbeli intézkedést tesz a vármegye. A vármegyei önkormányzat napjai azonban ekkor már meg voltak számlálva.
Forgách Antal kinevezése után, a vármegye alkotmányos főispánja: gróf Zichy Ferencz beadta lemondását. A főkanczellár ugyan maradásra biztatta, de a gróf értesülvén arról, hogy a vármegyei közgyűléseket be fogják tiltani, nem volt elhatározásának megmásítására rávehető.

Prónay Mihály főispán.

Nagy Mihály alispán.
Az 1861. évi események.
E közben elérkezett nov. 4-ike, mely napra az aug. havában megtartott közgyűlés az őszi közgyűlés megtartását tűzte ki. Alig néhány nappal nov. 4-ike előtt, Dessewffy Ottó I. alispán egy 1861. okt. 27-én kelt rendeletet kapott gróf Forgách főkanczellártól, a melyben a nov. 4-ére egybehívott közgyűlés megtartását betiltja. Mindamellett nov. 4-én a vármegyei bizottsági tagok nagy számban sereglettek össze, Dessewffy Ottó első alispán pedig megjelent a megyeháza nagytermében s felmutatván a közgyűlés megtartását betiltó rendeletet, kérdést intézett a bizottsági tagokhoz, vajjon a közgyűlés megtartását óhajtják-e? Az egybegyültek erre egyhangulag a közgyűlés megtartását határozták el. Dessewffy első alispán megnyitván a közgyűlést, előterjeszti az alábbi határozati javaslatot, melyet a jelenvoltak egyhangulag elfogadtak.
»Végzés. A nagyszámmal egybesereglett megyei közönség említett iratban a megyei gyűléseknek rendkivüli és törvényellenes betiltását érzékeny fájdalommal vévén, kénytelen kijelenteni, miszerint Elnök Első Alispán jogszerüleg nem tétethetik felelőssé oly végzésért, mit a törvényesen egybegyült közgyűlés hozott; s ezért, - valamint a jelen még augusztusban kitüzött bizottmányi közgyűlés megtartására, úgy az ebben a jegyzői hivatal által felteendő végzésre nézve, - a felelősséget az öszves megyei közönség magára vállalja és ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatja, miszerint: 1-ör. Az erőhatalommal feloszlatott országgyűlés azon óvását, melynek folytán, az 1848-iki IV. t.-cz. értelmében magát fel nem oszlathatónak tartotta, - törvényesnek hiszi s azért magáévá teszi. - 2-or. Óvást tesz több testvérmegyék katonai hatalom általi, törvényellenes feloszlatása ellen. - 3-or. Óvást tesz e megyét is illető gr. Forgách Antal Úr Ő Exja által aláírt irata ellen, melyben a megye gyűléseinek tartása betiltatik s ezen óvását az 1823-iki példa nyomán a váczi káptalan előtt bejelenteni elhatároztatott. - 4-er. Megújítja a f. évi febr. 13-án 83. sz. a. kelt azon végzését, melynélfogva, - fenn említett irat által a megyei bizottmány gyűléseinek megtartásában gátoltatván - kénytelen tisztviselőségének törvényszerű működését (beszüntetni), mai naptól megszüntetni mindaddig, míg az alkotmányos tér visszafoglalására alkalom nyilik; - ujabban is határozottan kijelentvén, hogy a hatalom által bármi néven nevezendő - az 1888-iki XVI-ik t.-cz. sérelmével alkotandó - testület szervezését törvénytelennek s mindazokat, kik az ilyen törvénysértőleg alkotandó hivatalokban résztvennének, hazaárulás bűnének bélyegét magokra vonandóknak tekintendi s működésük ellen ünnepélyesen tiltakozik. - 5-ör. Nehogy azonban az alkotmányos térről leszorított bizottmány és tisztviselők működhetése a pénzügyi, közbátorsági, telekkönyvi, egészségi és közlekedési ügyek el nem látása miatt, a megyei lakosságra kár avagy veszély háromoljon: a hadi és házi főpénztárnok, a főügyész, ki a kisebb bünösöket kezességre haza bocsájthatja s a rabok feletti felügyeletet viszi; a börtönfelügyelő; fő- és alcsendbiztosok; levéltárnok; telekkönyvi iktató és két írnok, kik az előjegyzéseket és kivonatok kiadását eszközlendik; fő- és alorvosok, állatorvosok és bábák, fő- és almérnök és kölcsönmagtári gondnokok, hivataloskodásaikat folyó évi deczember 1-ső napjáig folytatni fogják. - 6-or. A lelépett megyei tisztviselők, mai naptól számítandó 8 nap alatt, irományaikat rendbe szedni, jegyzékbe venni kötleztetnek, hogy azokat vagy az érdekelt feleknek nyugta mellett kiadhassák, vagy ha a tényleges hatalom által követeltetnének, ennek átnyujthassák. - 7-er. A községi választmányok hivataloskodásaiktól ezennel felmentetnek, e választmányok azonban üdvöseknek tapasztaltatván, azoknak a községek általi újra szervezése ezennel ajánltatik. - 8-or. A megyei lakossághoz intézendő magyar és tót nyelvű szózat, - melyben a megyei bizottmány és tisztviselősége jelenlegi eljárásának okai rövideden előterjesztessenek - 544a főcsendbiztosi hivatal által fog a községek között kiosztatni, fogalmazása és kinyomatása a jegyzői hivatalra bízatván. - 9-er. A megyei hatósághoz mai naptól érkezendő leveleket a várnagy jegyzékbe veendi és megőrzés végett feltöretlenül a levéltárnoknak adja át, a telekkönyvi hivatalt illetőket pedig az iktató vévén át. - 10-er. A gyámatyák kötelesek teendőiket pontosan teljesíteni. - 11-er. A megyében dühöngő marhavész terjedése meggátlására nézve, a főorvos önfelelőssége mellett, az állatorvosi rendszabályokat magában foglaló 1799. sz. végzés értelmében intézkedésre, a főcsendbiztosi hivatal segédkezése mellett felhatalmaztatik, mely esetben a főcsendbiztosi hivatal ennek végrehajtására, valamint ha a mérnökök által a közmunka teljesítése végett felszóllíttatnék, ezennel elutasíttatik. - 12-er. A megyei pénztárban levő pénzösszegből kifogván fizettetni mindazon tartozások, miknek kifizetését a megye becsületének és hitelének fenntartása igényli; nevezetesen minden contók s még teljesen végre nem hajtott munkálatok, különösen pedig kifognak fizettetni: a tisztviselők felvett háromnegyedévi fizetésükön felül, a szolgálatban már kitöltött még egy hónapra; az 5-ik pont alatt említettek pedig két hónapra; a telekkönyvi és irodai személyzet újévig kifizetve lévén, e fizetés nállok meghagyatik; a cselédek újévig kifizettetni - visszaadandván a több évre adni szokott köpenyeket és mentéket, - a rabok pedig 1-ső deczemberig élelmeztetni rendeltetnek. - Ha ezen kiadások fedezésére a házi pénztárban levő készlet elegendő nem lenne, akkor, nehogy a legsürgősb fizetéseknél fennakadás legyen: - a közmunka váltságból bejött pénzöszvegből e czélra kölcsön vétethetik s a fennmaradandó pénzösszeg pedig, biztos kamatra takarékpénztárba helyezendő. Az ezen pontban foglalt pénzbeli ügyek elintézése Dessewffy Ottó Urra bizatni, a többi pontokba foglalt végzések pedig az érdekletteknek kiadatni rendeltettek.«
Alig olvasta fel a vármegyei főjegyző a végzést, midőn Müller Lajos cs. kir. őrnagy egy csendőr kíséretében a közgyűlési terembe lépett s német nyelven az egybegyűlteket a terem elhagyására szólította fel. A közgyűlésen megjelent egyes bizottsági tagoknak abbeli kijelentésére, hogy nem értünk németül, az őrnagygyal jött csendőr magyarul is megismételtette a felszólítást; erre Dessewffy Ottó első alispán kijelentette, hogy a vármegye közönsége a fegyveres hatalomnak nem szegülhetvén ellene, óvást emel az erőszak ellen, mire az egybegyűltek a »Szózat« hangjai között szétoszlottak. A vármegyei tisztikar még aznap aláírta lemondását, melyet az első alispán gróf Zichy főispánnak adott át.
Gr. Dessewffy Károly kir. főbiztos. Pongrácz Károly.
A tisztikar lemondásával a vármegye közigazgatása egyszerre fennakadt. A kormány gróf Zichy Ferencz főispán lemondása után többeknek ajánlotta fel a vármegye főispáni tisztét, de mivel mindenütt visszautasításra talált, végre is gróf Dessewffy Károlyt, - a ki a Bach-korszakban főszolgabíróságot viselt - nevezte ki a vármegye főbiztosává. Az új királyi biztos decz. végén érkezett Balassagyarmatra s csakhamar munkához látott, hogy a lemondott tisztikar helyébe újat szervezzen. Ebbeli törekvése azonban eleintén szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, mivel a vármegyében alig találkozott valaki, a ki a megürült tisztviselői állások egyikére pályázott volna. Végre 1862. jan. 3-án, hosszas rábeszélés és tárgyalás után, sikerült a vármegyei tisztikart úgy-ahogy összeállítani. Első alispán Pongrácz Károly, másodalispán Somoskeőy János, főjegyző Fölkel Károly lett s a járási tisztviselői állásoknak is akadt gazdájuk; mind a mellett a tisztikar nem volt teljes, a mint azt a kir. biztosnak 1862. jan. 3-án a vármegye lakosságához intézett hirdetménye is mutatja.
Az új tisztikarnak azonban lépten-nyomon új meg új nehézségekkel kellett megküzdenie. Az országgyűlés feloszlatása után a vármegye lakosságának legnagyobb része megtagadta az adót. Mivel az újonnan kinevezett tisztikar az adóbehajtására képtelennek bizonyult, megkezdődött az adónak katonai karhatalommal való behajtása, az adóexecutió leggyűlöletesebb alakja, mely csakhamar összeütközésekre szolgáltatott alkalmat. Mivel a vármegyében elhelyezett idegen gyalogság, melynek törzse Losonczon és egy zászlóalj Balassagyarmaton állomásozott, az adóbehajtásra elégtelennek bizonyult, ulánusokat rendeltek a vármegyébe s ezekkel folytatták az adóexecutiót. (Gazdik Lajos adatai.)
Midőn Schmerling lovag, az 1860. decz. havában kinevezett államminiszter, az 1863-64. évben támadt mozgalmakat az önkényuralom megerősítésére igyekezett felhasználni, még Forgách Antal főkanczellárt is, a kivel eddig a magyar politikusok és írók tisztességesen megfértek, nagyon is önállónak s nemzeti szellemünek 545tartotta és 1864. április 22-én felmentette kanczelláriai méltóságától s helyére gróf Zichy Hermant nevezték ki. (Millenn. Tört. X. 601.) Az ő kanczellárságának idejére esik a Nedeczky István, Almásy Pál és társaik ellen, az általuk tervezett összeesküvés ügyében megindított vizsgálat, melynek folyamán Beniczky Lajos volt országgyűlési képviselőt, 1848-49-iki honvédezredest is, a ki losonczi hadi-tényével országos hírnévre tett szert, fogságba vetették s a kit a haditörvényszék 1865. márcz. elején bitóra itélt, melyet a legfelsőbb kegyelem fogságra változtatott át. Ez az utolsó forradalmi kísérlet azonban a vármegye közönségét hidegen hagyta, a mint hogy visszautasította a kormány középpontosító törekvéseit is s azokat a csábító ajánlatokat, melyeket a hatalom birtokosai részéről nap-nap után kapott.
A Schmerling-féle rendszer bukása. Gr. Forgách Antal főispán.
Schmerlingnek és rendszerének a bukásával azonban az önkényuralom napjai is megvoltak számlálva. Az 1865. márcz. 31-iki emlékezetes birodalmi tanácsi lés után gróf Zichy Herman megvált a főkanczellári állásától s helyét Mailáth György foglalta el, a ki csakhamar felmentette gróf Dessewffy Károlyt a Nógrád vármegyében elfoglalt kir. biztosi állásától s helyébe az uralkodó 1865. aug. 20-án gróf Forgách Antalt nevezte ki a vármegye főispánjává. Miután az új főispán Bécsben az uralkodó kezébe letette az esküt, szept. 26-ára tűzte ki székfoglalóját Nógrád vármegyében.
Forgáchnak főispánná történt kinevezése nem keltett mélyebb benyomást a vármegyében. Még el sem foglalta a főispáni széket, midőn szept. 17-én megjelent a legfelsőbb kézirat, mely az országgyűlést decz. 10-ére egybehívta.
Az 1865. évi képviselő-választások.
Forgách főispán a választásokat úgy intézte, hogy mindenütt a Deák-párti jelölteket támogatta és különösen a tisztviselők támogatása mellett, az 1865. évi őszi választásokon a Deák-párt jutott túlsúlyra a vármegyében. Losonczon gróf Cebrián Lászlót, Füleken Beniczky Gyulát, Szécsényben Török Sándort, Balassagyarmaton Szontagh Pált, Ecsegen Dessewffy Ottót, Nógrádban Huszár Istvánt választották meg képviselővé.
Az 1865. decz. 10-ére egybehívott országgyűlésnek jutott a feladat, hogy a korona és a nemzet közötti kiegyezést megteremtse; de az ez ügyben megindított tárgyalások, a közbejött porosz-osztrák háború következtében, csak 1867. elején jutottak dülőre.
Gr. Forgách József főispán.
A második felelős minisztérium megalakulása után (1867. febr. 17.) csakhamar változás állott be a vármegye kormányzatában is. Az új belügyminiszter báró Wenckheim Béla, gróf Forgách Antal főispán lemondását elfogadván, előterjesztésére az uralkodó 1867. ápr. 3-án gróf Forgách József cs. kir. kamarást nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává, a ki az ápr. 24-én megtartandó közgyűlésre tűzte ki székfoglalóját.
A közgyűlés egybehívása előtt az ápr. 17-ére összehívott értekezlet, melyen Dessewffy Ottó a vármegyének utolsó alkotmányos alispánja elnökölt s a melyen a jegyzőkönyvet Jeszenszky Danó vezette, kimondotta, hogy az ápr. 25-ére hirdetett tisztujításkor az 1861-ben megválasztott bizottsági tagok névsora irányadó, miért is a Révay Gusztáv 1861-ben megválasztott főjegyző elnöklete alatt kiküldött 12 tagú bizottságnak feladatává tették, hogy az 1861-iki megyebizottsági tagok névsorát felülvizsgálja s eljárásáról a közgyűlésnek jelentést tegyen. (Közgy. Jegyzők. 1867. I.)
A vármegye 1867-ben és már megelőzőleg 1861-ben is a jogfolytonosság alapján állott. Ez volt az alap, a melyből kiindulva, az új alkotmányos korszak a vármegye közgyűlési termeiben kezdetét vette.
Az alkotmányos élet visszaállításával a vármegyei közigazgatás ismét az önkormányzat kezébe került. Az innen kezdődő fejlődésről és küzdelmekről a következő fejezet ad számot.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát, a szatmári békekötéstől napjainkig bezárólag.
Főispánok 1682-től.
Főispánok: Gróf Forgách Ádám 1682-17-ig; gróf Forgách János Ádám 1714-1736.; gróf Forgách Ferencz tábornok 1736-1742.; Gyoroki gróf Grassalkovich Antal 1751-1771.; Németújvári gróf Batthyány József György 1772-1785.; Székhelyi gróf Mailáth József 1785-1790.; Almásy Pál kir. biztos 1789-1790.; Németújvári gróf Batthyány József György II.-szor 1790-1806.; Korompai gróf Brunswik József főtárnokmester 1807-1827.; báró Malonyay Nep. János főispáni helytartó, kir. biztos 1822.; báró Wenckheim József kir. biztos 5461823.; Adamovics Antal kir. biztos 1823-24.; Buzini gróf Keglevich Gábor 1827-1848 ápr. 3-ig; gróf De La Motte Antal főispáni helytartó 1846-1848 ápr. 3-ig; Péczeli gróf Ráday Gedeon 1848 ápr. 20.; báró Majthényi László cs. kir. biztos 1849 jan. 28.; Repeczky Ferencz magyar kormánybiztos 1849 ápr.-aug.; Liptó-Szent-Andrási Andreánszky Sándor előbb 1849 jun. 28-ától táborbiztos, majd kerületi főispán; Szentmiklósi és Óvári gróf Pongrácz Arnold megyei főnök 1853.; Kapivári Kapy Ede megyefőnök 1854-1859.; Zichi és Vásonkeői Zichy Ferencz 1860 nov. 26.-1861 nov. 4.; Cserneki és Tarkeői gróf Dessewffy Károly királyi biztos 1862 jan. 3.-1865.; Ghymesi és Gácsi gróf Forgách Antal 1865-1867.; Ghymesi és Gácsi gróf Forgách József 1867 ápr. 24.-1872.; Losonczi gróf Gyürky Ábrahám 1872-1889.; gróf Degenfeld-Schomburg Lajos 1889-1895.; Rudnai és Divékújfalusi Rudnay Béla 1895 szept. 20.-1896 jan. 1.; Szamosújvárnémeti Dániel László 1896 jan. 16.-1897 okt. 12.; Szendrői Török Zoltán 1898-1905.; Ungarschützi gróf Berchtold Artur 1905-1906 ápr. 19-ig.; Tótprónai és Blatniczai Prónay Mihály 1906 ápr. 23-tól.
Alispánok 1711-től.
Alispánok: Feja János, Fáy János helyettes 1711.; Básthy László 1711 jul. 27.; Szendrői Török András I., Királyfalvi Rotth Ádám II. 1714 szept. 3.; Jeszenszky Miklós I., Losonczy István II. 1716 aug. 20.; Szendrői Török András I., Alsósztregovai Madách László II. 1717 okt. 4.; Dobay László I. 1721.; Dobay László I., Marsovszky Gábor II. 1725 augusztus 28.; Szent-Ivány György I., Mocsáry István II. 1730 október 31.; Szent-Ivány György I., Szandai Sréter János II. 1734 jan. 3.; Gyerkényi Pyber József I. 1737.; Szent-Ivány György I. 1741.; Vattai Battha Pál I., Csemiczei Csemiczky Gábor II. 1744 febr. 4.; Vattai Battha Pál I., Csemiczei Csemiczky Gábor II. 1750 jul. 10.; Battha Pál kir. tanácsos I., Nagyréthi Darvas József II. 1756 nov. 16.; Galánthai Balogh János I., Tót-Prónai és Blatniczai Prónay László II. 1763 nov. 21.; Prónay László I., Liptó-Szent-Iváni Szent-Ivány Ferencz II. 1765 decz. 7.; Szent-Ivány Ferencz I., id. Darvas Ferencz II. 1769 nov. 27.; Borosjenei Muslay Antal I., id. Darvas Ferencz II. 1773 aug. 17.; Muslay Antal I., Ócsai Balogh Péter II. 1783.; Gyürky István II. 1788.; Muslay Antal I., Gyürky István II. 1790 ápr. 20.; Muslay Antal kir. tanácsos I., Bizáki Puky Ferencz II. 1796 jul. 5.; Szent-Ivány János 1802.; Szent-Ivány János I., Sédenyi Ambrózy Lajos II. 1806 aug. 13.; Szent-Ivány János I., Ambrózy Lajos II. 1811 máj. 17.; Szent-Ivány János I., Gyürky Pál II. 1817.; Gyürky Pál I., Gyurcsányi Gábor II. 1818 nov. 1.; Gyurcsányi Gábor I., Ebeczki Tihanyi Ferencz II. 1828 okt. 8.; Tihanyi Ferencz I., Jeszeniczei Jankovich Antal II. 1832 jul. 18-19.; Jeszeniczei Jankovich Antal I., Micsinyei Beniczky Lajos II. 1836 jun. 20.; Huszár József I., Szandai Sréter Imre János II. 1839 máj. 7.; Fráter Pál I., Szentimrei Károly János II. 1842 ápr. 27.; Károly János I., Sréter László II. 1846 jul. 15.; Sréter László I., Horváth Elek II. 1848 máj. 22.; Horváth Elek I., Jeszeniczei Jankovich László II. 1848 jul. 10.; Horváth Elek 1849 ápr.; Básthy Miklós 1849 ápr.; Veres Pál 1849.; Prónay József 1849.; Jeszeniczei Jankovich László kineveztetett 1849 aug.; Dessewffy Ottó I., Szendrői Török Sándor II. 1861 jan. 8-1861 nov. 4.; Pongrácz Károly I., Somoskeöy János kineveztettek 1862 jan. 3.-1867 április 24.; Frideczky Lajos I., Ottlik Ákos II. 1867 ápr. 25. Veres Pál 1872 jan. 10. Alsósztregovai Madách Károly 1875 okt.; Nagykéri Scitovszky János 1883-1895. Szendrői Török Zoltán 1895-1898 nov. 25-ig; Benkepatonyi Nagy Mihály 1898 decz. 30-ától.

0. Közöljük a szövetséglevél és esküminta első és utolsó oldalának (a hol az aláírások kezdődnek) hű mását, mely a párisi lengyel könyvtár (Bibliotheca Polonica) tulajdona. Ez jóval terjedelmesebb, mint az Akadémiáé, a mely csak 8 pergamenlevélre terjed, ellenben a párisi 12 pergamenlevélből áll és sokkal több (244) aláírás van rajta. Szily Kálmánnak, az Akadémia főkönyvtárosának közbenjárására sikerült e példányt Budapestre elhozatni és most Borovszky Samu dr. előszavával s az Országos Kaszinó anyagi támogatásával Hornyánszky Viktor cs. és kir. udv. könyvnyomdájában hű reprodukcióban kiadni. Ebből a példányból való az itt közölt hasonmás.
1. Bocsári Mocsáry Antal. Nógrád vármegye Historiai, Geographiai és Statisticai Esmertetése 1826.
2. Berzeviczy G. Beitrage zur Gesch. des Protest.
3. Földváry László adatgyüjteményéből.
4. Horváth M. Magyarország története.
5. Perényi P. 1521-ben már lutheránus volt.
6. Tablicz B. egyházmaróti alesperes is megerősíti ez adatot. Az ágost. hitv. rövid története czimű műve 85-ik lapján, midőn azt mondja, hogy a nógrádi esperesség jegyzőkönyve 1524-1629 Rotarides János alsósztregovai esperes futásakor a tatárok elől, 1663-ban megsemmisült.
7. A torony felirata: Verbum et Doctrina Lutheri manebit in aeternum. 1590.
8. Die wichtigsten schiksale der ev. Kirche in Ungarn. 1828. Lipcse.
9. Nagy I. Magyarország családai. I. 207. l.
10. Losoncz a kath. egyház ritusa szerinti istenitisztelettel felhagyott s az egész lakosság kivétel nélkül a reformácziót fogadta el. Esterházy Pál nádor: Mennyei Korona czímű műve.

Losonczon a piaczon álló templom (az, a mely a mostani ref. templom helyén állott), egykor az evangélikusok tulajdona volt. Hornyánszky J.: Beiträge. 120.
11. Az 1515. évi veszprémi zsinat elrendeli, hogy csak azok szentelhetők fel, kik jól tudnak olvasni és énekelni és valamennyire az elemiekben jártasak. Péterfy: Sacra Hungariae concilia. I. 227., 249., 288. p.
12. E ref. egyházak az 1670-1680. évi nagy üldözés idején többnyire megsemmisültek, úgy hogy ma csak Losoncz, Verőcze, Diósjenő, Kosd anyaegyházak s legújabban Balassagyarmat kelt új életre.
13. Nagy I.: Magy. orsz. családai. I. 123.
14. 1623-ban katholizált Forgách Miklós és Zsigmond, nem sokkal ezután Balassa András, Forgách Ferencz cardinalis 3 évig térítgette hasztalanul testvérét, Zsigmondot, Pázmánynak ez 3 hét alatt sikerült.
15. Marczali: A magyar nemzet története.
16. A Judicium delegatum jzve. Földváry L. adatgyűjteménye.
17. 1681. évi soproni orsz. gyűl. az ev. sérelmei. Közli Zsilinszky M.: A m. orsz. gyűlések vallásügyi tárgyalásai. III. 504. l.
18. Talán Bég-utczai.
19. Fabó: Monumenta I. 188.
20. A bánki egyh. levéltára 45. sz. oklevél szerint 1779-ben Esterházy Pál váczi püspök visitál Bánkon.
21. Ez időben a tanítók, bármely felekezethez tartoztak, a község jegyzői teendőit is végezték.
22. Bilszky J.: Parerga. I. 475.

« NÓGRÁD VÁRMEGYE ŐSKORA. Írta Márton Lajos dr., a Magyar Nemzeti Múzeum őre. KEZDŐLAP

Nógrád vármegye

Tartalomjegyzék

NÓGRÁD VÁRMEGYE KÖZÁLLAPOTAI AZ 1867. ÉVI KIEGYEZÉSTŐL NAPJAINKIG. Írta Miskolczy-Simon János vm. levéltáros. »