Előszó

Hogy az ifju olvasó e művet - mint a mai kor szépirodalmi termékeitől sok tekintetben eltérőt - helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról, irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani.

Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában. Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban, részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű, Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: "drága és különösen szeretett tanítványáról".

Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva.

Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt.

Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a hadseregbe lépett Cervantes, - vég elbocsátását megnyerve, az "El Sol" nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az 1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek, utóbb pedig Algir kormányzójának, Hasszán agának esett rabszolgájává.

Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel, szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga Cervantes jegyzi meg: "Bárha bennünket folytonosan éhség s a nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyűlöletből és vérszomjasságból cselekszi".

A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000 botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem hajtották végre.

Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő 40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára, a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendithetetlen szilárdságának s bátorságának.

Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500 arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek.

Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban megérdemlettek volna.

Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: "Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha".

Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas, kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal, bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé, czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb pályától s foglalkozástól.

Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, - Cervantes, ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt írni senki többé nem merészelt.

Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken való repülést, a falovon történt nyargalást, - s mindazt a többi bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.

Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá: "a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az öregek méltányolják," csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését előbbre segítette.

Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az 1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket, elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának műveiben.

Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a "Don Quijote" ezen ujabb átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való átdolgozás tette szükségessé.

Az átdolgozó.