RONTÓ PÁLNAK
egy
Magyar lovas Köz-Katonának
É
S
G R Ó F
BENYOVSZKI
MÓRITZNAK
ÉLETEK',
Főldön, Tengereken
álmélkodásra méltó Tör-
ténettyeiknek,
's véghez vitt Dolgaiknak
LE-ÍRÁSA,
a'
mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért
Versekbe foglalt
gróf
GVADÁNYI JÓZSEF
Magyar Lovas Generális.
Pozsonban és
Komáromban,
Wéber
Simon Péter kőltségével és betűivel,
1 7 9 3
TARTALOM
AJÁNLÓ LEVÉL
Magyar Hazánk
érdemes Dámáihoz.
ELSŐ
TZIKKELY.
Rontó
Pál születése' főldjéről szóll; el-beszélli, kik vóltak
Szülői, mint jött e' Világra, miképpen ment végbe
Keresztelése, és az annál tartatott Vendégség.
MÁSODIK
TZIKKELY.
Rontó
Pál gyenge korába való nevelését, és azon esztendők alatt esett
Történettyeit elő beszélli.
HARMADIK
TZIKKELY.
Gyenge
esztendeiből fel-serdűlvén Rontó Pál, előadja további nevelését, e'
mellett miképpen adattatott Miskóltz várossába oskolába, és ezen idő
alatt meg-esett történettyeit-is el-beszélli.
NEGYEDIK
TZIKKELY.
Rontó
Pál kesereg Pajtás-társátúl való el-válásán. Egerbe adatik Oskolába,
el-beszélli ottan esett történetit. Oskolábúl el-szökvén tsikós
bojtárrá lészen, ez élet alatt történt viszontagságait-is valósággal
elő adja, mind addig, míglen katonává nem lett.
ÖTÖDIK
TZIKKELY.
Rontó
Pál Katona lévén egyszer, minden-némű dolgait, a' mellyek véle
történtek mind addig, a' meddig Tseh Országból, Saxónia
Országba ellenség' eleibe méne, elő-adja.
HATODIK
TZIKKELY.
Rontó
Pál leg-először száll táborba, és ellenség elibe, ezen táborozás
alatt tett szerentséjét; de egyszersmind arra következett nagy
szerentsétlenségeit-is elő-adja.
ELSŐ
TZIKKELY.
Rontónak
történettyei, míglen Gróf Benyovszki Móritzhoz jutott.
MÁSODIK
TZIKKELY.
A'
mellybe Gróf Benyovszki Móritznak vitéz tselekedetei elő-adattatnak,
mind addig, miglen ő harmadszor a' Moszkáktúl
el-nem-fogattatott, egyszersmind Rontó Pálnak-is néhány történetei
elő adattatnak.
HARMADIK
TZIKKELY.
A'
mellyben Gróf Benyovszki Móritznak sok keserves szenvedései, hasonló
útazásai, tömlötzözései, végtére Siberiába ítéltetett számkivetése,
némelly Rontó Pálnak történeteivel elő adattatnak, mind addig,
míglen Siberiának Tobolsk nevű fő városába értek.
NEGYEDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe Gróf Benyovszki Móritznak Tobolskbúl Siberiának fő Városábúl
Jakutzba, onnét Ohotzba, végtére Kamtsátkába való jövetele; az úton,
úgy a' Tengeren keserves szenvedése, veszedelme, sok dolgoknak
végbe vitelei, némelly Rontó Pálnak mulatságos történeteivel
elő-adattatnak.
ÖTÖDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe Gróf Benyovszki Móritznak két kereskedővel történtt dolga,
Schach Játékába tett nyereségei, Bolscheretzbe történtt minden féle
dolgai, itten véghez ment véres tsatái, végtére a' várnak
meg-vétele, a' Gubernátornak meg-ölettetése, Szent Péter, és
Pál hajójának el-vétele, némelly mulatságos esetei Rontó Pálnak
elő-adattatnak, mind addig, míglen minnyájan meg-szabadúlván,
Kámtsatkából azon hajón el-mentek.
HATODIK
TZIKKELY.
A'
mellybe Rontó Pálnak a' Gróffal való beszédje ki-tétettetik,
annak utánna Kámtsatkábúl való ki-menetel. A' Beringsz
szigetben való múlatás, a' Tengeren sok félelmes veszedelmek,
Japoniába lett érkezéssel, és az ottan történtt dolgokkal adattatnak
elő.
HETEDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe Japoniábúl való ki-menetele a' Grófnak ki-tétettetik,
ezen kívűl némelly szigetekbe való jutása, különössen Usmeligon
szigettyébe nagy veszedelmek között való érkezése, Lakossainak
jósága, ebbűl való el-menetele, Formosa szigetbe való bé-menetele,
itten a' Lakossokkal való tsatái elő-adattatnak.
NYÓLTZADIK
TZIKKELY.
A'
mellybe szigettyébűl való ki-menetele, Makaóba lett meg-érkezése,
ott tett dolgai, Europába való bé-menése, onnan való ki-jövetele,
Madagaskárba lett meg-telepedése, Rontó Pállal való beszélgetéseivel
edgyütt elő-adattatnak.
KILENTZEDIK
TZIKKELY.
Ebbe
elő-adattatik, Gróf Benyovszki Móritz miként szállotta-meg a'
Tingballe nevezetű víznek környékét, ottan történtt betegsége, és
Assises kereskedővel lett dolgai elő-hozattatnak. Nem külömben
miképpen kiáltatott ki a' Sambariverek Királlyok nemébűl
valónak, mint kötött Hiavi Fejedelemmel békességet, és melly
szerentséssen végzette a' Saphierbajerekkel, és Szeklaverekkel
háborúit.
TIZEDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe elő-adattatik a' Grófnak súlyos betegsége,
fel-gyógyúlása, a' Seclavérekkel való háborúja, azokkal tett
békessége, az Országba sok féle rendelések tételei,
Anpansancabeségre lett fel-emeltetése, élső Kabar tartás alatt
le-tett hite, mind addig, a' meddig a' második Kabar
tartatott, egyszersmind Rontó Pálnak-is a' Négernékkel esett
dolga ki-tétettetik.
TIZEN-EGYEDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe az elébbi tzikkelybe elő-adatott dolgai a' Grófnak
tovább-is folytattatnak. Megint Kabar tartatik. A' Gróf mint
Anpansankabe meg-esküszik, a' maga hívatallyát leteszi, az
Országot jó rendbe hagyván, végképpen Frantzia Országba mégyen.
Rontó Pál-is vele mégyen, el-bútsúzik Siberiától, és azon meleg
tartományoktól-is, a' mellyekbe járt, egyszersmind a'
Tengerektől-is.
TIZEN-KETTŐDIK
TZIKKELY.
A'
mellybe ki-tétetődnek Gróf Móritz Benyovszkinak Páris Várossába tett
dolgai, Magyar Hazánkba lett meg-térése, abba végzett történetei.
Rontó Pálnak a' Gróftól való elválása. A' Grófnak
Londonba való menetele, onnat megint Madagaskárba lett jövetele, és
ottan végzett dolgai után következett halála.
AJÁNLÓ
LEVÉL
Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz.
Már egyszer le-tehetem Nagyságtok kanapéjai előtt álló asztalkáikra, azon Munkámat, a' mellynek, még a' múlt Ország Gyűlésének alkalmatosságával Pesten Versekbe való munkállására Nagyságtok kénszeríttettek. De méltóztatnak arra emlékezni, hogy tőlem olly jádzi Munkát kivántak, mint tsekély pennámbúl ki-folyt Falusi Nótáriusnak Útazása. Már én nem tudom: ha ezen Munkám rózsa nyilást példázó szájotskájokat egy kis mosolygásra reá fogja é hozni? avagy nem? Ha ez meg-történik, bizonnyára örömömre fog válni, hogy Nagyságtok kívánságának eleget tettem; mert így tárgyomhoz jutottam; ha pedig nem, tehát gondollya-meg Nagyságtok, hogy ez, egy meg-aggott embernek pennájábúl folyt ki, és hogy az agságnak inkább a' mordság, mint sem a' jádzó kedv az ő tulajdonsága. Ha ne talántán ellenkező történne, és a' mosolygás helyet, némelly Verseimnek sorai, egy kevés pityergést találnának okozni; aztat hajnali harmat formájú gyenge szíveiknek méltóztassák tulajdonítani. Én tsak attúl tartok, hogy mivel ezen Munkám sok háborúkat, és vér ontásokat foglal magába, ne talántán Nagyságtok ízlése ellen légyen: de ha meg-gondollya Nagyságtok Őseink Aszszonyi Nemének tett vitézségeit; reménylem, nem fognak kivánni azoknál alább valók lenni, annyival-is inkább, mivel azok nem vóltak annyi tulajdonságokkal, 's nagy, és szép erkőltsökkel fel-ruházva, mint Nagyságtok; a' kik a' meg-világosíttatott világba élnek. Nem-is olvastak annyi Román könyveket, a' mellyek tele vannak Bajnokok dolgaival, sem pedig ezeknek vitézségeit szembe tűnő képpen a' Theátrumokon jádzani nem látták; mi több, még tsak olly módissan fel-őltözni, tántzolni, és magokat festés által iffijítani, 's bé-mázolni sem tudták, hanem azon vas világba, magok egyűgyű erkőltseibe tartották lenni bóldogságokat. Óh vakság! De még-is azon fátyolt viselő, és karmazsin tsizsmába járó Dámáknak edgyike, sokáig védelmezte mint egy Semiramis Munkáts Várát, a' másika pedig, meg-nem-rettent szívvel durogtatta ágyúit, az őtet ostromlok ellen, Aranyos Medgyesi várábúl. Hát a' Murányi Vénus, nem de nem mind addig meg-tartotta azon nevű várát-is, miglen Nagyságtok bálványkája Cupido, szokás szerént aztat meg-nem-vette. Azért reménylem Nagyságtok gyenge mellyeikbe-is hasonló szív vér, és még mérészebb, mert ez már mint a' Briliant kő, a' meg-világosíttatott Világ által ki vagyon pallérozva. Én ezen példákat nem azért hozom elő, mintha Nagyságtokat a' Márs Theátrumára karon fogva kivánnám vezetni, éppen nem, mert Isten kegyelméből elég férfiaink vannak, a' kik ma-is más nemzetek tsudájára a' mostani véres Frantzia háborúba, mint igaz Magyarok úgy vitézkednek. Meg-nyúgodott elmével méltóztassanak lenni, mert itthon fognak maradni Nagyságtok, nem ugyan a' gusaly mellett, mert ez durva eszköz, hanem a' Márs Theátruma helyet, a' Pestinek, vagy Bétsinek meg-tekíntésére. Ne-is iszonyodjanak Nagyságtok ezen Munkámba bé-iktatott háborúktól, mert azokat tehetségem szerént igyekeztem mulatságosan ki-tenni. Végtére két kérésemet nyújtom Nagyságtok elibe, az első ez, hogy elől járó beszédemet figyelemmel méltóztassák olvasni, hogy így Munkámnak foglalatját előre ki-vehessék. A' második pedig, hogy méltózztassanak malasztjokba meg-tartani
alázatos szolgájokat
A'
Ki-adót.
Az 1792-dik esztendőbe Budán tartatott Ország Gyűlésén magam-is jelen lévén, történt; hogy Pestre egy nagy érdemű Dámának látogatására által menvén, hét más Dámákat szerentsém adatott nála találni; az hármát nem esmértem, de a' négygyét már az előtt sok alkalmatosságokba tiszteltem. Azon három esméretlen Dámák, a' többiektől fülem hallottára (jól lehet súgva akartak szóllani) kérdezték, hogy én volnék-é az; a' ki a' Falusi Nótáriusnak Budára tett útazását munkáltam? Midőn amazok bizonyították vólna, mindjárt ez a' három-is meg-esmérkedett velem. Több egymás dolgoknak elő-hozása után, mind a' nyóltz Dámák körűl vettek, és kértek, hogy még egy olly forma játékos munkát az ő tekíntetekért adgyak-ki. Eleget szabódtam, 's mentettem magamat, hogy se időm arra nem vólna, sem esztendeimre való nézve, az illyen könyű munka hozzám már nem illene; sem pedig matériát egy könnyen arra nem találhatnék. De mind ezen mentségeim haszontalanok; és sikeretlenek vóltak, és mind addig únszollani meg sem-is szűntek, míg erre magamat nem ajánlottam. De kinek-is szívét meg-nem-lágyítaná az illyen Syréneknek éneklése! magát Jupitert-is az égbűl le-húzta egy Aszszonyi állat; és így, ámbár nem örömest, le-köteleztem magamat, egy ahoz hasonló munkának ki-adására.
Meg-vallom, sokáig tűnődtem magamba, míg alkalmatos matériát találhattam, mivel nem valami mesének, hanem valóságos történetnek világ eleibe való terjesztésén igyekeztem. Végtére az ötlött eszembe, hogy Rontó Pálnak, egy Magyar lovas katonának, és Gróf Benyovszki Móritznak életeket, főldön, tengereken végzett háborúit, vitézségeket, álmélkodásra való történettyeiket adgyam ki. Azért-is ne tartsa egy érdemes Olvasó-is, ezen munkámat kőlteményes Románnak, mert valósággal meg-történtek az abba foglaltatott dolgok.
Leg-inkább azért határoztam-meg dolgaiknak ki-adását magamba, mivel Hazánkfiai vóltak; mert világos dolog, hogy ha az idegen nemzetek közzűl egy valaki, tsak egy tsekély dolgot, úgy mint tsak egy más Országon keresztűl tett útazást, vagy egy tsekély vitézséget visz-is véghez, azt mingyárt nagy fittyel ki-trombitáltattyák, ki-nyomtatattyák; had lássa tehát a' Világ, hogy Hazánk-is nemez olly jeles férfiakat, a' mellyeknek viselt dolgai, sokkal nagyobbak, jelessebbek, mínt más ezer idegeneké.
Azon se tsudálkozzon senki, hogy Rontó Pálnak történeteit Gróf Benyovszki történetei eleibe tészem, mert minden érdemes Olvasók, által fogják munkámba látni, hogy a' Grófnak történetei tsak akkor kezdődnek, a' midőn Rontó Pál nem meszsze Krakótúl Lengyel Ország Városátúl, hozzája érkezett, már ez előtt pedig Rontóval sok dolgok történtek, mert öregebb-is vólt sokkal a' Grófnál.
Mind ezek után senki se tartsa az én Rontómat azon Rontónak lenni, a' ki Gróf Tökölyi Imrének, ki-is hét száz Magyarokkal, és sok Tatárokkal 's Oláhokkal, Tőlts Várának Passusán, 1690-dik esztendőbe Erdélybe a' hadaknak ki-kémléllésére bé akarván tsapni, kémje vala, és Gróf Heister, és Gróf Teleki Mihály konyhájokba petsenyét forgatott; mert akkor az én Rontóm még e' Világon sem vólt, és azon kém Rontónak a' kereszt neve, nem Pál, hanem István vala. Ki lett légyen az én Rontóm, verseimbe valamint születését, keresztelését, nevelését, úgy több dolgait-is maga elő adgya.
A' mi Gróf Benyovszki Móritz életét illeti, önnön maga aztat, míg Londonba mulatott, Frantzia nyelven le-írta, és ugyan ottan ki-nyomtattatott; a' mellyet az Anglusok-is, magok nyelvekre által fordították, és végtére ezen munkája Németh nyelven-is ki-jött: és így rész szerint, én ezen németh ki-adást követem, de még-is inkább önnön magok előttem tett beszédgyeiket, 's vallásokat; mert a' mint munkámba bé-iktattam, midőn Gróf Benyovszki Párisbúl Hazánkba meg-tért, Nagyszombatba az Arany Korona Vendég fogadóba velem négy napokat tőltött, és mint régi jó Barátom, és távodadrúl való Atyámfia-is, minden történeteit, viszontagságait nékem el-beszéllette. Rontó Pál pedig egy Regimentbe vólt velem, és én Fő Strázsa Mestere vóltam, 's hivatalom mellett az akasztófa alá-is én vezettem ki, az hét esztendeig folyt Prussus háborúba. 1790-dik esztendőbe Ország Gyűlésén Budán lévén, meg-tudván ő ottan léttemet, fel-keresett, és kilentz napokig el sem eresztettem. Ezen alkalmatossággal, mind a' maga életét, úgy a' Gróffét-is, az vele esett történetekkel el-beszéllette előttem; sőt a' mint néki mondottam, mint vólnának némelly dolgaik a' könyvbe ki-téve, sokat meg-hamissított, és előttem úgy, a' mint ki-tettem, beszéllette.
El-nem-halgathatom aztat, hogy a' németh fordításba, a' Grófnak eredete felette nagy hibákkal vagyon ki-téve, nem-is gondolom, hogy önnön maga a' Gróf aztat így tette vólna ki, hanem a' sok fordítók hibája lészen, mellyre való nézve, én aztat megjobbítottam. Mivel pedig a' Gróf Nyitra Vármegyébe születtetett, hogy a' dolog így légyen, az egész Nemes Vármegye bizonyságom lészen.
A' Németh fordításba így vagyon eredete ki-téve: hogy ő születtetett vólna Nyitra Vármegyébe Verbói maga örökös Uradalmába; az Attya lett vólna Gróf Benyovszki Sámuel magyar lovas Generális; az Annya Báró Révai Rózsa, tanúlását pedig a' Bétsi Universitásba végzette vólna; a' mídőn már 14 esztendőt ért, Generális Simsén gyalog Regimentéhez mint Al-Hadnagy ment vólna, és a' Prussussal hét esztendeig tartott háborúnak folyása alatt, ő az Attyának egy öreg Báttyátúl, Lengyel országba hívattatott vólna, hogy tőle az örökös Starosztaságot venné által, mivel ő már öreg vólna; és ugyan ezen okra való nézve a' Litvániai nagy Hertzegségbe lévő jószágait-is; a' mellyeket tellyesített-is vólna, és a' mi midőn éppen külső Országok meg-tekintésére, különösen nap-keleti Indiába kivánt vólna menni, meg-hallván, hogy az Attyafiai Magyar Oszágba lévő jószágaiba hatalmasan bé-szállottak vólna, viszsza tért hazájába, és erővel ki-vette vólna kezeikbűl maga jószágaít; a' mellyért-is azok, mint párt-ütőt bé-adták őtet Bétsbe az Udvarnál, mellyre-is kénteleníttetett vólna Lengyel Országba bé-menni, a' hol-is az Országot már tűzbe találta, és az ott való Ország Rendgyei, meg-tudván el-érkezését, Varsó Városába hivatták, és a' Confœdérátiónál leg ottan Generálisságra fel-is emelték.
Mind ezek szórúl szóra valótalanságok, azon az edgyen kívűl, hogy szülői Benyovszki Sámuel Úr, és Báró Révai Rózsa valának, mert elsőben-is: egész Nyitra Vármegyébe nintsen Verbói Uradalom, hanem Mező Város Verbó, a' Tsejtei Várrúl neveztetett Tsejtei Uradalomba vagyon, a' mellybe több fő, és jeles Familiák-is birtokosak. Másodszor: az Attya soha sem vólt Generális, hanem bóldogúlt Pestvármegyei József lovas Magyar Regementibe, a' kinek-is hitves társa vala Révai Rózsa, Oberster vólt, a' most említett Generális élemedett Úr lévén meg-hala, és özvegyét Báró Révai Rózsát Oberster Benyovszki Sámuel Úr el-vette, és úgy mint Oberster mindjárt resignált-is, és Verbón lakott, és így azután ezektűl nemzettetett Gróf Móritz Benyovszki, az Atya Gróf sem vólt, hanem igaz régi, tő gyökeres, Fő Nemes Familiábúl származott, a' melly nevezetét veszi Nemes Trentsén Vármegyébe feküvő Benyov nevezetű helységről. Ezen Fő Familia Hazánkba ma-is virágozik, és valamint a' Politicus, úgy az Egyházi és Hadi rendekbe-is jeles, és Hazánk hasznát szolgáló érdemes tagokkal tündöklik. Gróf Móritz Benyovszki akkor emeltetett-fel Nagy emlékezetű Fejedelem Aszszonyunktól Mária Therézsiátúl Grófságra, a' midőn (a' mint alább ki fog tetszeni) Párisbúl Bétsbe érkezett, kit-is mivel már egyszer Gróffá lett, egész munkámba azon nevezettel illetem. Lengyel Országba sem bírt jószágot, hanem a' midőn oskoláit el-végzette vólna, a' Bánya Városokra mene, különösen Selymetzre, ítéletem szerént Praxisra. De itten egy olly valami érte, hogy kénteleníttetett Lengyel Országba menni, úttyába lévén, Sepes Vármegyébe meg-betegedett, és egy Hengski nevezetű emberséges embernek házába feküdvén, spasmussai között a' Leányával meg-esmérkedett, és aztat el-is vette. Lengyel Országba érvén, látta, hogy a' háború divattyába vólna, a' Confœderátusokhoz állott, és Krakó Városa táján egy hadi testet állított fel, és éppen akkor érkezett hozzája Rontó Pál-is.
Itt kezdődik tehát életének le-írássa, a' mellyet én két soros Versekbe, mivel a' fent meg-írtt Dámák így kivánták, a' Világ eleibe terjesztem; másképpen nem lett vólna munkám fél-tsipejű, de a' Dámak jobban szeretik a' Rytmust, mint a' négy soros verselést, mert ennek könnyebb a' Nótája, hanem valamint az igaz Magyar Poësisnak természete hozza magával, négy soros lett vólna tsekély munkám.
El-nem mellőzhetek én itt, egy Anecdotumot, melly ebből áll: Minap egy igen kedves Barátom hozzám érkezett, 's panaszolkodott, egy könyvetskét tartván kezébe, a' mellybe Hunyadi Lászlónak élete írattatik-le, hogy ennek elő járó beszédgyébe az Author puskázna ellene azért, mivel ő egy négy soros játékos Munkát írván, elő járó Beszédgyében a' két soros Verselés ellen írtt vólna. Mondottam nékie, hogy talán másnak a' munkájárúl szóll ezen Author. Óh nem, felelt: mert valamennyi Magyar könyvek eddig ki-jöttek, mind meg vannak nálam, és egy elő-járó beszédben sints emlékezet a' két soros Versellésrűl, tsak az enyimbe. Kérdeztem, hát mit ír jó barátom Uram ellen? felelt: imé, szórúl szóra ezeket:
"Előre tudom, hogy lésznek némellyek, kik azért munkámat kissebbíteni fogják; NB. hogy két soros versekkel ír. Én arról nem tehetek, ha azok tsak a' négy egy formán hangzó szóknak ki-keresésében, és nem a' dolgoknak velős, és szép le-írásában akarják állítani a' magyar Poësisnak természetét. Az ollyan okoskodások, mellyek a' két sorú Versek ellen egy Könyvnek Elő-Beszédében tétettek; bennem ugyan mint el-mellőzhetők, leg-kissebet sem indítottak. Azoknak tréfás Írója, úgy gondolom, azt tartja, szép a' régi szokás, ha rosz-is. Inkább akarnék én, az olly két sorú, de fontos, és arany Verseket író magyar Virgíliussal mint T.T. Pétzeli József Úr e' dologba hibázni, (mint Cicero mondotta Plátóról,) mint másokkal tartani." Ezek azon Authornak szavai.
Kértem annak utánna ezen jó barátomat, hogy maga munkájának Elő-járó-Beszédgyét-is engedje nékem olvasni; kezembe-is nyújtotta, és figyelemmel el-olvasván, ezeket mondottam nékie.
Kedves Barátom! ezen Authornak ítélete, meg-vallom, sovány, és mondása üres hang, mert eleint Gyöngyösi Istvánnak, és Horváth Ádám Úrnak négy soros munkáit dítséri, mindjárt megint, nyomba a' két soros verselést égig magasztallya. Nem arrúl vagyon jó barátom Uram elő járó beszédgyébe a' szó, mintha két soros versekkel nem lehetne szép munkát tenni; mert lehet, valamint önnön magának ezen Authornak munkája-is dítséretet érdemel, hanem arrúl, hogy mért hagyattatik-el a' régi igaz Magyar Poësisnak módja, mért nyesik-le szépen el-terepedett ágait, és mért teszik sutának. Nem lészen több tíz esztendőnél, hogy ezen két soros verselés kezdődött gyakoroltatni; de mért? okát igen helyesen adja jó barátom Uram? hogy restelkednek a' szavak fel-keresésében. Valóban gonddal, és munkával-is esik négy hangú ollyas szavak fel-találása, hogy a' jó természetes Poésisnek ízlését magokba foglallyák. Bőltsen-is mondja azon Author, hogy az ollyas okoskodások, mint a' mellyek vannak jó barátom Uram Elő járó beszédgyébe, el-mellőzhetők, és benne semmit sem indítanának; ne-is indítsanak, mert másképpen nehezebb munkát fognak néki okozni, a' mellyet könnyebb, el-kerűlni, mint sem munkálni. Leg-inkább az tetszik nékem tsudálatosnak, hogy azt írja: hogy tsak a' szavaknak keresésében állíttják, nem a' velős dolgok Választásában a' Magyar Poésisnek természetét. De okát ennek nem adgya, hogy mért vólna a' két soros versekkel épűlt munkákba velősebben ki-téve az igaz Magyar Poésisnek természete, mint a' négy sorosba; holott több szavakkal jobban, velősebben-is lehet egy dolgot, nem tsak ki-mondani, de Poésisi természetit-is ízléssel ki-találni. Soha sem-is fogja tudni ennek okát adni, hanem stat pro ratione voluntas. Ez éppen ollyas dolog, mint a' midőn egy útazó siett, hogy hamar oda érhessen, a' hová szándékozik, déli étetéskor több 's jobb ételekbűl álló jobb ebédgye' el-készűlését nem várja, hanem gulyás hússal, mivel ez mindjárt készen vagyon, meg-elégszik, mert ez-is jó. A' két verseléssel tett munka-is jó, azért mért kellene négy sorral való munkát tenni, mivel ennek munkállása fáradtságos. El-hitetheti kedves jó Barátom Uram Zoilusa magával, a' régi Deák Poéták úgy mint Virgílius, Ovidius, Horatius, Juvenalis &c. hogy sokkal jobbak vóltak, mint a' mostani deák Poéták, de egy se tért ki a' szokott deák verselés úttyárúl, hanem azon jártak, szintén úgy a' régi Magyar Poéták-is, mint Balassa, Benyitzki, Gyöngyösi István, Gróf Kohári István 's a' t. jobb Poéták vóltak minnyájunknál, és mi őket tsak majmozzuk, és gondolattyaikat lopogatván, új festékkel mázollyuk; azok pedig minnyájan négy soros versekkel írtak, és így nem értették-é ezek a' velős Poésisi természetet; ítéllye-meg a' Világ. Az újjab Poéták közzűl-is sokakat hoszhatnék elő, de a' többek között tsak edgyet hozok elő, ama régi jó Barátomat, bóldogúlt T.T. Szilágyi Sámuel Superintendens Urat; ezen túdós, Universalis, és Polihistor Úrnak-is minden Poésisi munkái négy sorral vannak munkálva, de talám nem értett az igaz Poésisi természethez, pedig - - - Ha pedig kedves Barátom Uramról, a' mint ki-teszi: szép a' régi szokás, ha rosz-is: aztat érti, mintha nem tudna a' jórúl, és roszrúl ítéletet tenni; meg ne ütközzön ezen, mert meg-lehet, hogy ezen Author több írós Vajat, és lépes mézet evett, jó barátom Uramnál, következés képpen jobban-is meg-fogja tudni a' jót választani, és a' roszszat kárhoztatni, mint kedves barátom Uram. Ha pediglen azt találná azokon a' szavakon érteni, hogy kedves barátom versei roszszak vólnának, mellőzze-el ezen ítéletét, valamint ő el-mellőzi a' négy soros munkát. Nagy jele ám ez a' jó Poésisi természetnek, ha egy valaki olly hiedelembe vagyon, hogy önnön munkája helyes, a' mássé pediglen rosz. A' mit Pétzeli Úrrúl ír, magam-is reá állok, hogy ezen meg-halálozott emberséges embernek versei gyönyörűk, de aztat-is ide teszem, hogy 1790-dik esztendőbe bóldogúlt Leopold Fejedelmünk koronáztatásának alkalmatosságával Pozsonba, mint régi jó esmérőm, és Főldim, Szállásomon meg-látogatott, kinek-is tréfásan ezt mondottam: Mért lett T. Uram az igaz régi Magyar Poésisnak Desertora? becsületemre mondhatom: ez vólt felelete: Jól tudom én, hogy négy soros Versekkel írtt Magyar munka, szebb a' két sorosnál, mert több szavakkal több gondolatok, helyessebben tétethetnek ki; de mivel Egyházi ember vagyok, felette sok a' dolgom, és az illyen munkákra tsak lopom az időt, két soros verseléssel hamarébb végzem azokat, mivel a' négy soros munka sokkal több időt kíván. - Én azon-is tsudálkozom, hogy Attya Urának ki nem ütötte pennáját kezébűl, mikor dítséretire ezen egy pár négy soros Strófáit írta: A Jó fiú nem tsak a' maga hasznára &c. de tudom, Attya tisztelő fiú. De már elég légyen ezen penna kis tsata; szent a' békesség, nem foly senki sebének véri. Kedves jó barátom pedig írjon ezentúl-is négy soros versekkel, én ugyan ezen munkámat két soros versekkel írtam, de okát ennek már fellyebb ki-tettem, mivel a' Dámák így kivánták, mert azok a' Rytmust szeretik danlani, mellynek rövidebb a' Nótája. De ha ugyan tsak kedves Barátom Zoilussa nem szűnne-meg kotzódni, adgya akkor a' Magyar Gyász érdemes Authorának remek munkáját a' kezébe, 's mondja-meg néki, hogy a' mint ezen Author felel munkája végin, maga Zoilussának, az légyen kedves barátom Uram felelettye-is.
Magam pedig még néhány sorokat ezen Elő-járó Beszédemhez függesztek, mellyekkel ki-fejezem, hogy ezen Munkámat két részekre osztottam, és az elsőt, melly egyedűl Rontó Pál történeteit foglallya magába, hat Tzikkelyekre; a' második részt pedig, a' mellybe Gróf Móritz Benyovszkinak dolgai vannak, tizenkét Tzikkelyekre. Ezen egyenetlenséget az okozta, mivel a' Grófnak történetei mind számossabbak, mind fontossabbak, mint a' Rontó Pálé, de ezekbe-is ki-teszem azon történeteit, a' mellyek azon idő alatt történtek, a' melly alatt ő, a' Gróffal vólt. Bóldognak fogom magamat tartani, ha ezen tsekély munkám valamint Hazám Dámái előtt, úgy annak közönsége előtt-is, egy kis meg-elégedést fog érdemleni.
Kőlt Munkám Szabad Szakoltza
Királyi
Városba lévő házamba,
Szent Iván havának. 30.
Napján,
1793. Esztendőbe.
Rontó Pál születése' főldjéről szóll; el-beszélli, kik vóltak Szülői, mint jött e' Világra, miképpen ment végbe Keresztelése, és az annál tartatott Vendégség.
Ezer hét száz harmintz-negyedik
esztendő
Folya nagy áldással, vólt mindenbe olly bő,
Hogy az élés-házak mind
meg-tőltettettek,
Pintzékbe a' hordók egymásra
tétettek.
Egy ugar sem marad't Hazánkban
hasztalan,
Sem férjével lakó Aszszonyság magtalan.
Abba szűlt engem' is Anyám e'
Világra,
Az Atyám én velem jutott fiú ágra.
Borsod Vármegyének azon kies
vőlgye,
Mellyet a' Sajó moss, születésem'
főldje.
Erről falum' neve-is Sajó
Keresztúr,
Mellyben Gróf Szirmai nemzetség főldes Úr.
Rontó Dávid vala neve az
Atyámnak,
Sárkány Judith pedig az édes Anyámnak.
Vagyonja vólt annyi, mint paraszt
gazdának
Szokott lenni; dolga jól folyt az házának.
Vagy Bíró, vagy esküdt ember az
helységbe
Vólt ő; híre nélkűl semmi sem ment végbe.
Az egész faluba nem vólt olly tanúltt
fő;
Írást-is olvasni egy sem tudott tsak ő.
Minden currenseket tsak ő
olvasta-el,
Computusokra-is Miskóltzra ő járt-fel.
Azért-is az helység betsűlte,
tisztelte,
Ügye-folytatóját mivel benne lelte.
Szent Pál' napja előtt, estve nyóltz
órakor,
Éppen imádságra harangoztak akkor,
Velem édes Anyám terhétől
szabadúltt,
Történtt; éppen akkor egy tsillag-is
tisztúltt.
Az istállóba is Atyám' Daru
lova,
El-nyeríté magát, 's felette hinnyoga.
Bodri kuvaszunk-is fogát
vigyorgatta,
Örűlt, ugrándozott, farkát tsavargatta.
Fájdalmai között engem' burokba
szűlt,
Mellyen édes Anyám felette meg-örűlt.
Bába meg-fürösztvén, mint illik,
engemet,
Főtől talpig nézte az egész testemet.
Szívem' eránnyába ő egy jegyre
talált,
Melly vörös vólt, 's ki-vontt magyar
kardot formált.
Ezt látván a' bába, nagyon
tsudálkozott,
Bé-pólyázván engem', az Anyámhoz
hozott.
Szóllt hozzá: Aszszonyom! ímé fiad
vagyon,
Szerentsés Anya vagy; örvendezhetsz nagyon.
Hidd-el; nem más, hanem nagy bajnok lesz
ebből;
Ki-tetszik szívére rajzoltt kard bélyegből.
Kedves édes Anyám karjaira
fel-vett,
Száma nints, mennyi sok tsókokkal illetett.
A' bába itt mindjárt a'
szomszédba futott,
Hol Atyám, míg Anyám kínlódott,
múlatott;
Néki-is szintén úgy megmondotta
eztet,
Mellyel olly örömöt szívébe gerjesztett,
Hogy lélek szakadva mindjárt haza
futa,
'S mihent szobájába lebegve bé-juta,
Anyám' karja közzűl engemet
ki-kapott,
Áldotta az Istent, és a' mai napot.
Az istállójába innét engem'
bé-vitt,
Darújához így szóltt: Ímé! lássad, Judit,
A' te gazdaszszonyod ezen kis
katonát
Szűlte; tartsad eztet úgy, mint magad Urát.
Idővel nyeregbe ő fog reád hágni,
Te
hátadról fog ő ellenséget vágni.
Mert tudjad: hogy szívén kard bélyeget
visel,
Hogy nagy vitéz lészen, ez egy bizonyos jel.
Mivel engem' tartott a' ló'
elejébe,
Abrakos tarisznyát fog vonni fejébe,
Azt vélte; azért-is prüszszögött,
hortyogott,
Lábával az hídlást vágta, és dobbogott.
Szóltt Atyám: no bizony,
Urára esmére,
Azért prüszszög, dombol, örvend egész
vére.
Mától fogva lészen jobb
tartása néki,
Tsigás lesz szerszáma, szironyos a'
féki.
Viszsza-térvén Atyám, 's
menvén az udvarán,
Bodri a' szarvason,[1]
az az, ganéj halmán
Feküdött, de mihent őtet
észre vette,
Le-szaladt, 's előtte ugrásait
tette;
Hol el-futott tőle, hol meg
viszsza fordúlt,
Hol hasára feküdt, hol meg tovább
lódúlt,
Hol szűköltt, hol pedig
néhányszor böffentett,
Majd bőriből ki-bújt, olly
nagyon örvendett.
Látván mit nem tészen az eb,
hozzá így szóltt,
Mert az Atyám' szíve örömmel
tele vólt:
Kedves Bodrim! ugyan be nagy
a' te eszed,
Mivel a' mi történt háznál,
észre veszed;
Örömmel köszöntöd, látom,
Uratskádat,
Ki tsak most lépett-bé, azon gazdátskádat,
Mond-meg? ki mondta-meg az ő
születését,
Az házhoz tsak mostan lett meg-érkezését?
Szavára a' kutya bau! bau! mint
böffentett,
Vélte; hogy a' bába néki jelentést
tett.
Ha már tudod, úgy mond: ímé Urad itt
van,
Hogy nagy vitéz lészen, az már tsalhatatlan;
E' Világra magyar kard bélyeggel
jött ő,
Minden ellenséggel szembe áll, ha fel-nő.
Ezzel a' szobába én velem
bé-mene,
Az Anyám kevéssé fel-támad't ellene,
Hogy velem illy kemény, tsikorgó
hidegbe,
Kint jár, és nem marad inkább a'
melegbe.
Szóllott: Feleségem! hadd szokjon
mindenhez,
Úgy-is katona lesz, hideghez, meleghez;
Ó ha láttad vólna, hogy mit nem
miveltek,
A' Daru, a' Bodri, melly örömmel
teltek;
Mind a' kettő mindjárt rá esmért
Urára,
Általad világra jött kis katonára.
Hidd-el ítélete, Darunak
magának,
Nagyobb, mint akármelly Naturálistának;
Mert tegnap, jól-lehet kétszer vóltam
nála,
Nem nyerített, nem-is dombolt, veszteg álla.
De most kisdedünket karomon
sejdítvén,
Dombolt, és víg vala, magát el-nyerítvén,
Nem máson, tsak Isten' hatalmán
vígadott,
Hogy nékünk semmiből illy szép fiat adott.
A' Naturálista ezt a'
természetnek
Tulajdonítani szokta, vagy esetnek;
De a' Daru lónak az az ítélete,
A'
természetnek is, hogy vala kezdete;
Mellyet is egy olly nagy Valami
alkotta,
Ki öröktől való, 's ezeket mondotta:
Én vagyok a' kezdet, és én vagyok a'
vég,
Tőlem teremtetett főld, tenger, és az ég.
A' Darunak sem vólt addig
istállója,
Míglen mester ember nem vólt munkállója.
Nem is első oka annak a'
természet,
Hogy annyi sok bolond közttűnk
el-tenyészett.
Embereknek őket, Isten
teremtette,
Naturálistáknak feslett erkőlts tette.
Halld Feleség azt is, Bodrink
mint vígadott,
Hogy a' ganéj dombról hozzám
le-szaladott.
Természetessebben járta ő a'
tántzot,
Mint a' kik viselnek minden-féle
rántzot;
Láttam én a' bálba
Pesten mint forgottak,
Tollas kalapokba, miképpen
ugrottak,
Végig a' Szálába tettek
Kalupádát,[2]
Sok
közzűlök jó hogy ki nem törte lábát.
Bodri ugrássait a' mint
el-kezdette,
Hidd-el: módossabban náloknál, ejtette.
Mind jobbra, mind balra,
sokkal szebben forgott,
Mint a' bálba szoktak,
másra ő nem morgott,
Hol el-futott tőlem, hol pedig viszsza
tért,
Láttam Kalupádhoz, szint' úgy, mint ők,
hogy ért.
Pedig tollból néki nem vólt
bokrétája,
Sem pedig bé-festve nem vala ortzája.
Kutya ábrázattyát ő tsak
meg-tartotta,
Majom ábrázatra azt nem fordította.
Atyámnak szavain, kevéssé nevetett
Az
Anyám, 's engemet ágyába fektetett.
Ezek után Atyám egy bundára le-dűlt,
De
el nem alhatott, olly felette örűlt.
Auróra mint lépe Hesperus'
nyomába,
Fel-kőlt, 's mindjárt méne barmai'
aklába,
Egy szép hízott ökrét, abból
ki-vezette,
Mészárost hívatván, vele le-üttette.
Két örűt, négy borjút, és nyóltz gyenge
bárányt
Által-adott néki, és két hízott ártányt.
Hogy ő mind ezeket öllye egy
rakásra,
Nyúzza, perzsellye-meg, és ne bízza másra;
Tőltse kolbászoknak részit
foghagymával,
Részit majoranna szagos pelyvájával.
De a' toszogatott kolbászt ki ne
hadja,
Egész bors szemekkel az ízét meg-adja.
Legyenek mind gyöngyös, májos, tüdös
hurkák,
Véres gömbötzökbe, szalonnábúl kotzkák.
Jól meg-mosva légyen a' patzal
főképpen,
Borjú, 's disznó fejek meg-tisztítva
szépen.
Osztán hat falusi gazda
aszszonyokat,
Sütni, főzni, kik jól tudnak, ollyanokat
Híván; kamaráját mindjárt
fel-nyitotta,
Hogy azt ne kéméllyék, nékiek mondotta.
Azoknak ketteje a' kaláts
sütéshez
Hozzá fogott; négygye pedig a'
főzéshez.
Sütöttek az elsők szép fejér
tzipókat,
Fonott kalátsokat, lángost, vakarókat,
Száma nem vólt a' sok káposztás
rétesnek,
És kapros túróval meg-tőltött bélesnek,
Tekenők tőltek-meg mákos
kalátsokkal,
Rántott tsőregekkel, és lelkes fánkokkal.
Tálakra levélen, sűltek
halmasztattak,
Asztalokra rendel mind alkalmasztattak.
Udvar közepére egy nagy szány
vólt vonva,
A' mellyet kerített magossan négy
ponyva;
Ezen vólt főzéshez nagy tűz
pad építve,
A' sok fel-vágott fa rakásra
készítve.
Mint
az Ætna
hegyén, ezen olly tűz égett,
Mert Posztrikomra[3]
hítt Atyám sok vendéget.
A' négy szakátsné itt
kélt, járt, forgott, sürgött,
A' sok vagdaló kés
's főző Kanál tsörgött.
Ki lúdat, ki pulykát, ki
kappant mellyesztett,
Ki malatzot szúrván, abbúl vért
eresztett;
Két fülű fazékba káposzta
rotyogott,
Püfögött a' kása, feli le potyogott.
Edgyik a' kappanhoz
metélt tészta laskát,
Más-is azt sikárlott, hogy majd
tsinál táskát.
Harmadik bosporba foghagymát
aprított,
Negyedik espéknek szalonnát hassított.
Mert patzalt, bárány húst, ezzel
készíttették,
A' törött lébe-is ugyan eztet
tették.
Gyenge báránykákat készíték
tárkonnyal,
Az apró tsibéket, mint szokás, tzitronnal.
A' disznó lábakbúl főztek
kotsonyákat,
Tálaltak két lapos tálra tarhonyákat.
Eggyike egy sóldart vagdaló
késével
Fel-darabolt, 's főzte aztat kaszás
lével;
Borjú fő tejfeles, és zsemlye
kotzkával
Készűlt, 's a' Disznó fő etzetes
tormával.
Lúdas kása-is vólt, tsirkék
köszmétével,
Egy pár hízlalt rétze főtt fekete lével.
Minden étel vala jól meg
sáfrányozva,
Némelly meg-zsályázva, vagy
rozmaringozva.
Hintettek azokra bőven borsot, 's
gyömbért',
Mivel a' fűszerszám
tisztíttya-meg a' vért.
Az ökörnek fejér, 's vese
petsenyéje
Nyárson sűlt, és róston annak vetretzéje.
Disznó óldalasnak a'
zsírja le-tsorgott,
Malatz, mellyet nyársra vontak,
frissen forgott.
Spékeltetett örű hússa
foghagymával,
Lúdakat töltötték mind kormos almával.
Pulyka kakasoknak lágy kenyér
begyekbe
Tétetett: vad nem vólt, azért-is helyekbe
A' többi sűlt állott;
borjú tzímerekbűl
Tsináltak katona bélest veséjekbűl.
Atyám két szekérbe, míg az
ebéd készűlt,
Lovakat fogatván, eggyikébe bé-űlt.
Miskóltzra el-mene, a'
Minoritákhoz
Szállott, régtűl fogva esmérős Atyákhoz.
A' Gvardiántól ő
ki-kére egy Pátert,
Ki meg-keresztellyen, 's
melléje egy Frátert;
Ez mindjárt szívessen Páter
Tiburtiust
Rendelte, 's melléje, Fráter
Onufriust.
Erre: egy szekérrel, az
Avasra fel-ment,[4]
Melly
hegyen egy nagy szép pintzéje vala fent,
Három hordó ó bort a'
szekérre fel-tett,
Mellyet a' Tapótza[5]
híres hegye termett.
Papokkal, 's borokkal
haza mint érkezett,
A' bábával mindjárt arrúl
értekezett,
Hogy meg-fognak-é mind a'
Komák jelenni?
Tizen-egy órára itt fognak-é lenni?
Mert parantsolatot ennek
ollyat adott,
Hogy míg Miskoltzra jár, gyüjtsön
tizenhatot.
A' bába mondotta,
mindjárt itten lésznek,
Tsak a' Papnak magát
kell tartani késznek.
Nyomba egymás után meg-is
jelenének,
Atyámnak, Anyámnak, köszöntést tevének.
A' bába engemet szépen
bé-polyázott,
Mint Pünkösdi Királyt, tarkán
pántlikázott.
Tüzes András vala az én Kereszt
Atyám,
Felesége Atzél Kata, Kereszt Anyám.
Többi hét pár Komák, tsak lóggóg
valának,
De mint Kereszt Atyám, szint' olly jól
ivának.
Egy fejér abbroszszal asztal
teríttetett,
Frátertűl két viasz gyertya rá tétetett.
A' komák szép renddel mind e'
körűl álltak,
Tzeremoniához fogjon a' Pap,
vártak.
Őltöztek a' Komák mind zászlos
bundába,
Atyám-is azon nap vólt fejér gatyába.
A' Koma Aszszonyok hoszszú
fátyolokkal,
Zőld rása szoknyába, retzés ingválokkal.
Atzél Kata fel-vett bábátúl
karjára,
Tüzes András Uram állott a' jobbjára.
Mivel Pál estvéjén a' világra
lettem,
Azért Pál nevet-is a' szent vízzel
vettem.
Mihent meg-öntözött a' Pap engem, 's
meg kent,
Kereszt-anyám velem Anyám ágyához ment.
Sok kívánások közt' le-tett az
ágyára,
Többi Aszszonyok-is körűl a' lótzára
Űlvén, az Anyámnak, sok köszöntést
tettek,
Melly gyönyörű vólnék, arrúl beszélgettek.
Egy szóltt: Komám Aszszony, e'
bizony ollyan szép,
Hogy a' nagy Óltáron sintsen
illyen szép kép.
Más mondá: olly bodros fején
hajatskája,
Mint Nagyságos Gróffnénk pudli
kutyátskája.
Harmadik szóltt: nem-is mertem jól rá'
nézni,
Mert féltem, hogy talán meg-fognám igézni.
Mivel testetskéje mint malatzka
kövér,
A' Bazsa rózsával ortzátskája fel-ér,
Mint a' leg-szebb Schú vix
feketék szemei,
Fénylenek mint éjjel rothatt fák
retvei;
Mint az ezüst tsákány, horgos
orrotskája,
'S mint a' palatsinta vékony
szájatskája.
Ezek után a' Pap áldásokat
kívánt
Szülőimnek: 's rám-is sok Kereszteket
hányt.
Fel-álla végtére a' Komák
fejébe,
Tüzes András, 's így szóltt azoknak
nevébe:
Kedves Komám Uram, 's Gazdánk Rontó
Dávid!
Hallgasson meg-engem', nagy dolog van ám
itt,
Mert olly tsuda történt kelmednek
házába,
Mint régenten történt Macedoniába.
A' hol-is Nagy Sándor, a'
midőn született,
Hogy nagy Bajnok lészen, az így
jelentetett.
Az égen üstökös nagy tsillag tetszett
fel,
Három vörös nyilbúl állott szívén egy jel.
Még akkor kis tsikó vólt
Butzefalussa,
Tsak kölyök kutyátska vala Tzerberussa.
Még-is Bucefalus ugrott,
ágaskodott,
Tzerberus ugatva forgott, nyájaskodott.
E' kis Palyival-is, a' mikor
meg-vidúlt
Kelmednek az háza, egy szép tsillag
tisztúlt;
Magyar kard jegy vagyon az ő szíve
iránt,
A' Daru, a' Bodri, örűltek egy
aránt.
Hiddje ked; mind ezek olly nagy
Ferkónyomok,
(Mondani akarta, olly nagy Phenomenok,)
Mellyekbűl éppen mást ki-hozni nem
lehett,
Hanem hogy e' kisded szint' olly
nagyra mehett,
Mint Nagy Sándor mene, 's lehet
hódítója
Országoknak, és sok ellenség rontója.
A' neve-is Rontó, és szop sárkány
tejet,
Kard jegy van a' szívén, vághatt-is sok
fejet.
Én, és a' több Komák, hogy Isten
segítse,
Kívánnyuk: karjait, szívét erősítse;
Kedves szülőinek légyen örömére,
Rontó
nemzetségnek nagy ditsőségére.
Míg a' Profetziák e' képpen
folytattak,
Étkek asztalokra addig fel-hordattak.
Az asztali áldást a' Pap
el-mondotta,
A' sok Koma, Ámen! Ámen! kiáltotta.
Kinek hová tetszett, mindenike
le-űlt,
Mert már fel-adatott, mind a' főtt, mind
a' sűlt.
Nagyon víg vólt Atyám, kínálta
szívessen,
Hogy ha isznak, esznek, azt venné
kedvessen.
Jól ittak, jól ettek, és úgy
örvendeztek,
Hogy sokan közöttök immár ökrendeztek.
Foghagymás kolbásznak drága szép
illattya
Böfögött gyomrokbúl, mert nagy vólt divattya.
Az izzadásnak-is kelemetes
szaga
Bé-tölti a' szobát; Atyám pedig maga,
Nagyon tsuklott mézes, 's borsos
pályinkátúl,
Soktúl savanyú szag jött a'
káposztátúl.
Koma Aszszonyok közt ürűltek a'
kantsók,
Szebetskéket érte nem egy, hanem több tsók.
A' beteg ágyasnak az
egésségéért,
Ittak a' Gazdáért, értem-is
Palyiért.
Eggyik szakáts Aszszony kezét
bé-kötötte,
A' főző kanalát kásával tőltötte,
Meg-forrószta, úgy mond: a' kezét a'
kása,
Az asztal körűl járt, hogy azt minden lássa,
Hogy meg-gyógyíthassa, arra
kéregetett,
Ki póltrát, ki krajtzárt adott, mint
telhetett.
Tapótzai bortúl sok Koma óldalt
dűlt,
Komanék közzűl-is, nem tsak egy meg-szédűlt.
Mert ellől melegen mézelve azt
itták,
Kotyogós üvegbűl végre kotyogtatták.
Az asztalnál űltek egész hat
óráig,
Ittak, ettek mindég, napnak el-fogytáig.
Végre természettűl
kénszeríttetettek
Fel-kelni; azért-is minnyájan
fel-keltek.
Ki ólba, ki tsűrbe, ki kertbe
tántorgott,
Melly orrára bukkott, káramkodott,
morgott.
De mihent minnyájan jól
ki-üresűltek,
Viszsza-tértek megint, a' szobába
gyűltek.
A' Komák itt újra űltek
asztalokhoz,
Nyúltak a' kantsókhoz, és a'
kalátsokhoz.
A' Parasztok borbúl ha jól
hörpentenek,
Tudjuk; szent Írásbúl akkor beszéllenek.
Páter Tiburtius nagy
eszeléseket
Hallgatván, tsak fülelt, mert illy
Théseseket
Soha még nem hallott, bár vólt
Theologus,
Illyeket ki nem tett Aquinás, sem Scotus.
Az eggyike fel-áltt, szóltt, hogy
hallgatnának,
Mert két kérdést tenne itt ő
minnyájának.
Mindjárt-is közöttök nagy tsendesség
leve,
A' többi Komák közt illy két kérdést teve:
Getzemani kertbe vallyon hány szál fa
vólt,
Tserfa, Bükfa vólt é? mellyen Júdás meg-hólt?
Mindenike túdós, 's okos akart
lenni,
Feleletet kész vólt azért egy így tenni.
A' mennyi fa vagyon ma-is a'
Mátrába,
Szint' annyi vólt abba, 's ki
kétes szavába,
Mennyen oda, hol-is mind meg
olvashattya,
Hogy helyesen feleltt, szemével
láthattya.
Fűzfán fúlt meg Júdás, szólt mondani
merem,
Azólta a' fűz fa gyümőltsöt sem terem.
Könnyű mindezekre megfelelni, úgy
mond:
De e' kérdésére felelni, lészen gond.
Azon szekér, mellyben Illyés Próféta
űlt,
Tüzes vólt; hogy lehet, hogy abba meg-nem-sűlt?
Vizes spongyiábúl vólt a'
köpönyege,
Szóltt más; Tél-is vólt, tám nem-is vólt
melege.
Harmadik-is fel áltt, egy nagyot
köhentett,
Illy kérdést tett, mert már borbúl jól
hörpentett.
Ézsau szőrös vólt, hogy a' szőri
közzé
Moly nem esett, attúl magát miként őrzé?
Mondá egy: mint lovat, szőrit úgy
kefélte,
Melly öszve tsomózott, aztat le-metélte.
Már ez bőlts felelet, negyedike
mondá,
De a' megfejtésre e' kérdését adá.
Frígy szekrénnye előtt, mikor Dávid
ugrált,
Thótot-é; avagy-is magyar nótát hárfált?
E' kérdésre senki már nem
felelhetett,
Mert az Aszszonyoktúl nagy zaigás
tétetett.
Im így tántzolt Dávid, forgani
kezdettek,
E' nótát hárfálta, szörnyen
éneklettek.
Szegény Onufrius Frátert-is
meg-kapták,
Öreg vólt, de még-is forgatták, rángották.
Ezen pajkosságot mihent Atyám
látta,
Meg-szabadította, 's őket meg-dorgálta.
Örűlt, az udvarra ki-ment, tsak allyig
fújt,
Többször így ne járjon, a' lúd ólba
bé-bújt.
A' Lúdak gágoktak, a' Bodri
lármázott,
Kegyetlen hideg vólt, az ólba meg-fázott.
Ki jött, és el mene a' ló
istállóba,
Virattig kutzorgott a' széna tartóba.
A' nagy dorbézolás folyt egész
virattig,
A' Férfi Komák-is ittak egész addig.
Látván a' más napnak fényes
virradását,
Mindenike szépen tette bútsúzását.
Atyámtúl, Anyámtúl, botsánatot
kértek,
Ujjongatások közt házaikhoz tértek.
A' Fráter ezt látván, a' széna
tartóbúl
Fel kőlt: a' szobába jött az
istállóbúl.
Egy kotsiba Atyám fogatott azomba,
A'
két Minorita viszsza ment Klastromba.
Így ment Keresztségem, 's az
vendégség végbe,
De annyi könyörgés nem ment fel az
Égbe;
A' mennyi bor folyt-bé a'
Komák torkába,
Mert két kézre ittak az Atyám borába.
Rontó Pál gyenge korába való nevelését, és azon esztendők alatt esett Történettyeit elő beszélli.
A' gyenge gyermekek, tsak hogy
elevenek,
De máskép' magokkal ők tehetetlenek.
Mert testetskéjeknek mind azon
nemei,
Mellyeknek organa deákul nevei;
Míglen tápláltatnak annyok emlőjével,
A'
természetnek nem bírnak erejével.
Azért-is ezeknek nintsen ítéletek,
Nints
elmélkedések, nints emlékezetek.
Némátskák alusznak, semmit sem
szóllhatnak,
Hangot-is bajakrúl tsak sírva adhatnak.
Időrűl időre hogy ha nevekednek,
És
egyszer vastagabb étkeket ehetnek,
Meg-erősíttetnek az
Orgánumok-is
Ezektűl, mind belső, úgy külső tagok-is.
De még-is míg ollyan időket
érhetnek,
Tsatsogva annyoknak hogy hízelkedhetnek,
Ó a' szegény Anyák! mennyi
fáradságot,
Szenyvednek mellettek, 's
nyúghatatlanságot.
Soha ők azt nékik meg nem
szolgálhattyák,
Fáradságok díjját meg-sem-is
adhattyák.
E' nagy szeretetnek nem-is lehet
ára,
Mert szerelemnek ez leg-szentebb Óltára.
Olly betses ennél tett Hymen
áldozattya,
Hogy nints kints, melly eztet
meg-jutalmazhattya.
Vajha minden Anya venne olly
jutalmat,
Hogy magzattya miatt ne érne siralmat.
De a' természetnek mélységes
dolgába
Nem avatom magam', had follyon magába.
Tsak nevelésemrűl fogok hát
szóllani,
Mik velem történtek, mind elő mondani.
Én sem tudom, miglen tsetsemőtske
vóltam,
Éltem, mozgottam-é; avagy-is meg-hóltam.
Miképpen, és honnan jöttem e'
világra,
Nem tudtam, gondoltam; mint madár az ágra
Szálni szokott, én-is valamelly
felyhőbűl
Le-száltam; avagy-is bújtam-ki erdőbűl.
De elég, hogy mihent futkosni
kezdettem,
Hogy világon vagyok, immár észre-vettem.
Mert szülőim nékem felette
kedveztek,
Szűntelen Palyika, 's lelketském
neveztek.
Atyó ez; Atyámra Anyám
mutogatott,
Atyám-is ne Anyó; Palyi szóllítgatott.
Látván mind a' kettő egymásra mint
mutatt,
A' belső indúlat, 's vér mutatott
útat.
Hogy ők én szülőim, szívem
meg-érzette,
Természet, hogy őket szerettem, azt
tette.
Szerettem-is őket, 's gyakran
meg-tsókoltam,
Hol egynek, hol másnak nyakát
ált'kótsoltam.
Fogyatkozást nékem szenyvedni nem
hagytak,
Valamit tsak kértem, mindjárt mindent adtak.
Nem étettek: inkább hízlaltak mint
libát,
Soha sem-is láttam valamibe hibát.
Minden-nap forralt téj vala
flöstökömöm,
Ha látták, jól eszem, vólt már akkor
öröm.
Anyám meg-kérdezett, hogy ebédre
enni
Mit kívánok? annak meg-is kellett lenni,
Kalátsot, gyümőltsöt adott uzsonnára,
A'
mit én akartam, főzött vatsorára.
Mint a' Prókátornak, hasam olly nagy
vala,
Fel-puffad't, mert a' szám egész
napon fala.
Két pofám kövér vólt, mint egy
Trombitásnak,
A' többi gyermekek nem-is hívtak
másnak.
Mivel édes Anyám maga-is tiszta
vólt,
Tisztán tartott; nem-is vólt ingetskémen fólt.
Sőt mind a' két újja vala ennek
tsipkés,
Pamuttal ki-varva tzifrán minden szegés.
Kétszer mosta meg ő fejemet egy
hétbe,
Üstökömet fonta elől három rétbe,
Fekete galondal, a' végit
fodrossan,
Hátrúl bé-font hajhoz kötötte tsínossan.
Fej mosás idejét ha meg-sajdítottam,
Ha
lehetett, akkor már el-illantottam.
Ha nyár vólt, el-bújtam a' sűrű
dudvába,
Télbe Retirádám vólt kazal szalmába.
Nagy ajánlásokra és ígéretekre,
Bújtam
azokbúl ki, vagy-is kérésekre.
Mert a' midőn fésűlt, hogy hajamat
húzza,
Kiáltoztam, mond'tam, bőrömet le-nyúzza.
Sírtam, hánykolódtam, el-botsát
gondoltam,
Lábammal mérgembe egy helybe domboltam.
Kedves Anyám, hogy már nékem almát
rázott,
Mond'ta: hogy szép leszek, 's
azzal meg-juházott.
Ígérte; hogy ha én fogok
imádkozni,
Vásár fiát nékem fog Miskóltzrúl hozni.
Hamar meg-tanúltam vetni a'
Keresztet,
A' mi Atyánkot-is, és az üdvözletet.
A' kis gyermekekhez illő
Katekismust
Jól tudtam, és még egy Karátsonyi Ritmust.
De mivel minden nap regvel, és
estvére
Imádkoznom kellett, nem vólt szám ízére.
Ezen szent munkára nagyon reá
úntam,
Estve, hogy már alszom, a' szemem
bé-húntam.
Regvel pedig, vagy az ágyam alá
bújtam,
Vagy a' kementzére másztam, és ott
fújtam.
Nem a' Mi Atyánkon, de azon járt
eszem,
Hogy ma én mit jádzok, avagy-is mit eszem.
Egyszer édes Atyám Miskóltzi
Vásárrúl
Meg-jövén, mivel ott Pestrűl, és Kassárúl
Könyv árosok vóltak, a. b. c.
könyvetskét
Hozott, Báb sütőtűl kardot, két
szívetskét.
A' tsákotskám mellé egy szép
bokrétát-is,
Páltzára szúrt lovat, egy kis
korbátskát-is.
Szóltt hozzám: Palyika! jöj hozzám
Fiatskám,
Ím nézzed! mit hoztam édes alakotskám.
Itt a' ló, itt a' kard, te
Katona leszel,
Ha jól fogsz tanúlni, többet nyérsz, és
veszel.
Maga édes Atyám engem ABCzére,
Tanított
a' betűk' meg-esmérésére.
Kevés idő múlva már az AB
abot
Mondottam, de tsak úgy, ha valamit adott.
Mohon kaptam mindent, meg-is úntam
mohon,
Nem tovább, három nap, jártam a' fa
lovon.
A' pajkosságokba
kezdettem merülni,
Szülőimnek sok jó intésit kerűlni.
Jobb kedvem-is vala a'
karikázáshoz,
Tsűlökhöz, labdához, mint a'
tanúláshoz.
Télbe gyermekekkel jégen
kortsolyáztam,[6]
Nyárba
az erdőkön velek madaráztam.
Féltett Anyám, hogy vagy
le-esek a' fárúl,
Vagy egyszer jég alá tsúszok
kortsolyárúl.
Feddett, pirongatott, hogy
meg-fog veszőzni,
Mondotta: a' roszszat kívánván
előzni.
De fenyegetése vala
haszontalan,
Sőtt már lopni kezd'tem, lettem
olly tsintalan.
Ezt, több gyermekekkel
gyümőltsön kezdettem,
Sokkal nagyobbakkal idővel
végzettem.
Atyámnak gyümőltse sok
termett, falhattam,
De jobb izű vólt az, a'
mellyet lophattam.
El-mentem többekkel borongós
időbe,
Melly az Uraságé vala, olly szőlőbe.
A' pásztorok minket hamar észre
vettek,
R'ánk jöttek; szaladtunk, ők pedig
kergettek.
Egy helyt ált' akartam a'
gyepűn ugrani,
Meg-talált hirtelen a' lábam
botlani;
El-vesztém az ugrást, mint az őz a'
nyomot,
El-estem: és egy tsősz a' főldön
meg-nyomott,
Esdektem nékie, kértem ereszszen el,
Egy
márjást ígértem, de nem botsájtott fel,
Hátra köté kezem, vitt Atyám
házához,
Imé tolvajt hozok, szóllott az Anyámhoz.
Gondoltam, hogy Anyám majd
meg-pirongattya,
Mivel kedves fiát kötél szorongattya.
De még meg-fizetett néki, 's
meg-ditsérte.
Másszor-is ezt tegye, őtet arra kérte.
Én nékem pediglen a' nyakamra
hágott,
Szint úgy reped't bőröm, veszszővel úgy
vágott.
Más nap a' kapunak
kötött oszlopához,
Íjesztett, hogy másszor köt a'
kalodához.
Szőllő gerezdekkel meg is
koronázott,
Mondá, hogy még meg-ver, veszsző vízbe
ázott.
A' többi gyermekek
itten körűl vettek,
Azok-is, kik velem vóltak,
ki-nevettek.
Az édes anyámat menyre 's
főldre kértem,
Hogy soha sem lopok, jó leszek ígértem.
El-eresztett, feddett, 's
végre szép oktatást
Adott: szóllott, hogy ha nem
hagyom a' lopást,
Végtére-is tsak az lészen
fizetésem,
Hogy fog Tetű váron lenni temetésem.[7]
Mint bárány, olly szelíd
vóltam én vagy két nap,
De ha a' juhokra a'
farkas egyszer kap,
Bár őt meg-kergetik, soha nem
meg-állya,
A' ragadást újra hogy meg-ne
probállya.
Én-is szint' úgy megint fejemet
probára
Vetettem, 's ki-mentem újonnan portára.
Egy jól magát bíró Zsidó
szomszédunkba
Lakott: jártam hozzá, és ő-is házunkba.
Láttam egyszer, hogy ő sok pénzt
olvasgatott,
Mellyet Felesége bőr gyüszőbe rakott.
Eztet ő egy deszka ládába
bé-tette,
Plével 's egy lakattal jól
bé-rekesztette.
Történt: hogy ő más nap fel-űlt
szekerére,
Feleségestűl ment a' szőllők hegyére.
Mind a' szoba, mind a' pitvar
ajtajára,
Lakatokat vetett, úgy ment el úttyára.
Gondoltam: a' padlást ha
fel-szaggathatom,
Majd a' mauksli pénzét jól
meg-dézsmálhatom.
Fel-másztam az eresz alatt a'
padlásra,
De nem akadtam ott fejszére vagy másra,
Mellyel fel-törhettem vólna én a'
padlást,
Hogy el-végezhettem vólna a'
dézsmálást.
Régi, szú ette vólt a' padlás
deszkája,
Láttam, hogy porhanyú, bár jó gerendája.
Gondoltam, fel-ugrom, és így azt
bé-töröm,
Nem bánom lábamrúl ha szakad-is köröm.
De meg-esett nékem Diószeg vására,
Mert
a' mint ugrottam erővel deszkára,
Két deszka-is le-tört, szoba
közepére,
Mint kit menykő meg-üt, estem nyakra főre.
Mind orromon, számon, folya nagyon
vérem,
Gondoltam, halálom mostan mindjárt érem;
Mert lélekzetet-is tsak allíg
vehettem,
Mellyért-is a' főldrűl fel-sem-is
kelhettem.
Kegyetlenűl fájtak lábaim 's két
karom,
Nem sírtam, de bőgtem, valamint a' barom.
A' dézsmálásrúl már nem-is
gondolkodtam,
Innét hogy megyek ki, azon tusakodtam.
Végre fel-otsódtam még-is nagy
nehezen,
Ablakot nyitottam, hogy ki-megyek ezen;
De erős kereszt vas vólt falba
tsinálva,
Húztam, nem engedett, mert jól vólt
munkálva.
Jobb vállamat, és a' fejemet ált'
dugtam,
De veszedelmemnek örvénnyébe buktam.
Mert már sem bé, sem ki itten nem
mehettem,
Mint madár a' lépen, olly fogollyá
lettem.
Hol bé, hol ki, a' mint magamat én
húztam,
A' két óldalamrúl bőrömet le-nyúztam.
Hát egyszer a' Zsidó bé-hajt
udvarára,
Fel-nyitván ajtait 's nézvén ablakára,
Kezét öszve tsapván; Váj mir! tett
kiáltást,
Dupplázta azt, látván a' bé-szakadt
padlást.
Meg-esmért, Anyámhoz mindjárt
futva el-ment,
Mihent a' szobába előtte vala
bent;
Aszszonyom! kiáltott,
Aszszonyom! ked fia
Tolvaj! tolvaj! bizony tolvaj ked
Palyija!
Jőjjön ked szaporán!
nézze-meg mit tsinál,
Docheszsze szobába, feje útzára
áll.[8]
Padlásom bé-törte, Pside! az
nem kis kár,
Azon nem jó ember, hanem tsak tolvaj jár.
El-jött vele Anyám 's
engemet így látván,
El-hült nagy szemeket meresztvén
's szát tátván.
Nem szóltt; hanem haza
szaladott veszszőért,
Nem késett, és mihent házátúl
viszsza tért;
Le-rántá inamrúl frissen a'
gatyámat,
Olly keménnyen vágta az alsó pofámat,
Hogy a' Zsidó falát
sárgára festettem,
És nagy büdösséget szobájába
tettem.
Ezt látván a' Zsidó,
mivel péntek vala,
Hogy bé-vagyon festve az ő egész
fala,
El-rántá anyámat, mondván:
ked mit tészen?
Közel van az estve, majd Sábessem
lészen;
Ezen motskosságot én nem
szenvedhetem,
Szobámat tisztának hamar mint tehetem.
Meg-szűnt verni, tsak a' Zsidó
hánkolódott,
De mint vonnyanak ki, nem láttak más
módot;
A' falu végirűl egy tzigány
kovátsot
Hivattak: hozott ez fogót 's
kalapátsot,
Míg a' kereszt vasat ez-is
feszegette,
Alkermesem szagát nehezen szenvedte.
Szóllott: Ez a' fiú, deglet halat
evett,
Azért botsájt illyen bídes sárga levet.
Aszszonyom! ked aztat jól
meg-sáfrányozta,
Moyses falát illy jól azért
aranyozta.
De tsak hamar engem' ő ki
szabadított,
Hogy lábomon áltam, imígyen szóllított;
Palyi! ha még egyszer deglet halat
eszel,
Mint a' ló húnyortúl, sertés vesz,
el-veszel.
Ezek után Anyám házunkhoz vezetett,
A'
dolog mint történtt, mondjam-meg, kérdezett;
Mert ha meg nem mondom, újra meg-fog
verni,
Féltem: látván, hogy már kötélt kezd tekerni.
Szólltam: Anyám Aszszony, házunknak
garádján
Tegnap állván, hallám hogy a' Zsidó'
padján
Fiatal verebek tsipognak
fészkekbe,
Fel-másztam, hogy részes légyek én ezekbe.
Padlása' deszkái vóltak mind
rothattak,
Alíg léptem rájok, velem bé-roskattak.
Gondoltam, tolvajnak majd fognak
mondani,
Kívántam magamat ki-szabadítani,
Az ajtó zárva vólt, ablakon
ki-bújni
Akartam: de abba vas vala két újjnyi.
Erőlködtem, 's azzal úgy
oda-rekedtem,
Hogy sem ki, sem viszsza, többé nem
mehettem.
E' szép hazugságot, tőlem mint
hallotta,
Meg-esett a' szíve, könyveit ontotta.
Mindjárt-is ágyába engem'
le-fektetett,
Írós vajjal végtől végig kenegetett.
Míg ezek történtek, Atyám Egerbe
járt,
Eleibe futok, mint szoktam, arra várt.
Szóbába bé-jövén, szemét rám vetette,
Mi
baja Palyinak? Anyámtól kérdette.
Az, mint én hazudtam, Anyám úgy
mondotta
Atyámnak a' dolgot, a' mint azt
hallotta.
Szólltt Atyám: Fiatskám! Katona dolog
ez,
Belőled-is nem más, hanem katona leszsz.
A' katona gyakran szokott esni
sebbe,
De meg-gyógyúl, te sem fogsz meg-halni ebbe.
Egy karvas hegedűt hozott nékem
most-is,
Imádságos könyvet, és még gyümőltsöt-is.
Jobban örűltem én a'
hegedűtskének,
Mint az aranyozott tékás könyvetskének.
Nehéz vólt engemet imádságra venni,
Jobb
szerettem addig pajkosságot tenni.
A' Zsidónak Atyám, kárát
megfizette,
Mellyel padlását-is fel-építtethette.
Kevés napok múlva én-is
fel-gyógyúltam,
De hogy majd tanúlni kell, azon
búsúltam.
A' tanúlást miként kerűlhessem én
el,
Illy ál-ortzás módot találtam abba fel.
Lakott egy vak kóldus a' falunknak
végén,
Péter vólt a' neve, öreg vólt már
szegény;
Bírt egy két kerekű fakó
talyigával,
Ennek vonására egy rőt szamárkával.
De hogy ő falukról falukra járhasson,
És
így alamizsnát kérjen, kóldúlhasson,
Egy gyermeket tartott a' szamara
mellett:
Ennek egy éneket meg-tanúlni kellett,
Szamárnak-is ő vólt úton vezetője,
Az
áriának-is ő vólt éneklője.
Péter hegedűs vólt, 's hegedűt
hordozott,
Mellyel a' gyermeknek
accompagnírozott.
Szántt-szándékkal mentem az ő
gunyhójába,
'S a' mint meg-állottam éppen
eránnyába,
Nagyon sóhajtoztam, egyszersmind
piszegtem,
Mintha el-fáradtam vólna, úgy pihegtem.
Már akkor el-szökött az ő vezetője,
Jól
lehet ki nem tőlt még az esztendője,
Mert az alamizsna mellett ő
éhezett,
Fösvény vala Péter, néki nem kedvezett.
Kérdezte, ki legyek, ki így
sopánkodom,
És mi bajom vólna, hogy úgy fohászkodom.
Szólltam: Péter Uram! nagy nékem a'
bajom,
Majd ki sem mondhatom sok fájdalmas jajom.
Mert én Szülőimnek bár mindent
mivelek,
Nem tetszik, nem tudom, mint bánjak már
velek.
Minden lépésemre szidnak, ütnek,
vernek,
Étkem olly, a' minőt sertésnek kevernek.
El-szántam magamat, és meg-válok
tőlök,
Útba-is vagyok már; szolgálni készűlök.
Tetszett néki, 's kérdé, hány
esztendős legyek,
Feleltem; hogy kilentz, 's
tizedikre megyek.
Kapott rajtam, éppen illyen
vezetőre
Vólt szüksége, a' ki jutott illy időre.
Meg-akarta tudni, mit mondok,
igaz-é;
Végig simogatott, hogy kitsiny vagyok-é.
Tagjaimról időm' mindjárt észre
vette,
Azért meg-tetszettem nékie felette.
Szóltt hozzám: Fiatskám, én igen
sajnállak,
Hogy a' Szülőidtől annyit szenvedsz,
szánlak.
Ha tetszik, állj hozzám, legyél én
vezetőm,
Útazásunkba-is gyámolóm, őrizőm.
Hiddjed, hogy én nálam nem roszsz dolgod
lészen,
Mikor éhezni fogsz, ételed lesz készen.
Dolgot mást nem adok, hanem
szamarkámra
Fogsz vígyázni, mellyen járók talyigámra.
Midőn parantsolom, akkor azt bé-fogod,
Ő
fogja azt húzni, koránt sem te tolod.
De zabláján fogva kelletik vezetned,
A'
hol tanyát ütünk, itatnod 's etetned.
Engemet pediglen mindég fogsz
urazni,
Bár városon, falun, fogunk mi útazni,
Mihent én ezeket tőle
meg-értettem,
Leg-ottan ő tőle én aztat kérdettem:
Az Úrnak kész vagyok én
szolgálattyára,
Gondom lesz szamárra, 's a'
bagázsiára;
De kérem, mondja meg, lesz-é
Conventióm?
Minden nap' mennyi lesz oralis
portióm?
Az Úr fog-é adni nékem Libériát?
Vagy
rondán vezetem szamárt 's a' talyigát?
Szóltt hozzám: nints rútabb mint a'
tzifra kóldus,
Illőbb hogy ha rongyos, teszi magát
hogy bus;
Mert így meg-ejtődnek ő rajta a'
szívek,
Bővebb alamizsnát adnak-is a' hívek.
Hidd-el ugyan Fiam, mostani Világba
Sok
kóldusok vagynak, kik járnak tzifrákba,
Arannyal hímezett sokaknak
ruhájok,
Paszományos, rojtos a' liberiájok.
Szép datzos lovakon és hintókon
járnak,
De ajtajok előtt Creditorok várnak.
A' kalmárok kérik portékájok'
árrát,
Nem akarnák hogy el-veszne, 's látnák
kárát.
A' sok mester-ember pénzt kér
munkájáért,
Mészárosok jöttek a' húsnak árráért.
Teménytelen szolga el-maradott
bérit
Kívánja, érdemlett veréjtékes bérit.
A' Capitálissát Vexler 's
több más kéri,
Ezt már az el-marad't interes
fel-éri.
Mint farkast rángatják a' sok
komondorok,
Szint' úgy bánnak vélek az éh
Prókátorok.
Szegényeket ezek addig
liquidálják,
Miglen rongyokat-is el nem dividálják.
Kóldúlni szégyenel mindenike, 's nem
mér,
Mesztelen, pusztán áll, mint förösztött egér.
Nálamnál mind ezek nagyobb kóldusok
ám,
Hidd-el édes Fiam, hogy igazat mond szám.
Morálissa után sok zatskót
mutatott,
Mellyekbe sok tallért 's aranyakat
rakott.
Lássad, úgy mond, nyertem ezt mind
kóldulással,
De nem-is osztom-fel, hidd-el, eztet
mással,
Hanem hóltom után mind a' tiéd
lészen,
Hogy ha híven szolgálsz, ez a' pénz
egészen.
Mihent én ezeket tőle
meg-hallottam,
Tekíntetes Uram! hozzá így szóllottam:
Én igen jól leszek, 's az Úrnak
szamara
Kövérebb lesz mint a' Tiszt-tartó'
agara.
Erre kezet tsaptunk, 's meg-vólt
Conventióm,
Már most tsak azt várom, lesz-é promótióm,
Az is lesz fiatskám, Isten erősítsen,
És
szolgálatodba tégedet segítsen.
De meg-kell tanúlnod mindjárt az
éneket,
Annak a' nótáját, e' néhány
verseket.
É n e k.
Hallgassatok engem' minden
Keresztények,
Öregek, ifjak, gazdagok, szegények,
Az Ítélet'-napja el-érkezett
vólna,
Ha Isten kegyelmes mi hozzánk nem vólna.
Mint Zsodomát tűzzel meg-bűntetett
vólna,
Ember, főld, és tenger, most már hamu vólna.
Az Izráel népe hogy ha jól élt
vólna,
Jeruzsálem most-is még álna, meg-vólna.
Nándor fejér várba most pogány nem
vólna,
Őnként hogy ha viszsza azt nem adtuk vólna.
Ha eggyesség köztünk, 's szeretet
jobb vólna,
Több alamizsnája a' Lázárnak vólna.
Ha annyi álnokság, és éh has nem
vólna,
Annyi sok Prókátor ég alatt nem vólna.
Adjatok! adjatok! és
adakozzatok,
Fösvénységtek miatt el-ne kárhozzatok.
* * *
Ezen szép énekre a' mint
meg-tanított,
A' sok vólna, vólna, majd
meg-tántorított,
De még-is tsak hamar aztat
meg-tanúltam,
Nótáját danoltam, fütyülve-is fújtam.
Hallván, hogy már tudom, mindjárt
orderezett,
Al-főldre kóldúlni mivel
igyekezett.
Még azon nap engem'
fel-adjusztirozott,
Garderóbéjából illy
szép köntöst hozott.
Szóltt: a' kóldusoknak fel-őltözni
így kell,
Fólt, fólton vólt, ollyan nadrágot húztam
fel.
Szürke szűr dolományt őltöttem
magamra,
Két rosz Németh tzipőt vontam-fel lábamra.
A' dolmány zőld, sárga, posztóval
fóldozva,
Vólt vastag tzérnával eggyüvé tóldozva,
Durva posztó széllel magam
övedzettem,
Fejemre egy szennyes vászon sipkát tettem.
Függesztettem egy nagy tarisznyát
hátamra,
Bőrbűl meg-táskákat, jobb 's bal
óldalamra.
Majd illy őltözet vólt az Úron-is
magán,
Tsak hogy egy nyakas tök függött az óldalán.
Végre a' fejemen hajam
tapogatta,
Szóltt, hajad nem jól van, a' mint
simogatta.
Fekete lisztbűl ő vízzel tésztát
habart,
Egy téglárúl erre késsel port-is vakart;
Ezzel bé-mázolta fejemen a'
hajat,
Hogy halavány legyek, kent rám hamus vajat.
Valami rajtam vólt, mind rongy vala és
rosz,
A' fejemen pedig látzatott lenni kosz.
Uram öltöztetett illy ritka
ruhába,
Alamizsnát tsaló kóldusos gálába.
A' kóldusoknak-is van
Politikájok,
Gyakran álnok tsalárd az ő praktikájok,
Sok nem néma, még-is magát annak
teszi,
De magába nevett, mert jó hasznát veszi,
Más lábát fel-köti, mankón jár és
sántit,
Senki sem vizsgállya, embereket vakít.
Sok a' főldre esik, magát hánnya
veti,
Hogy nyavalya töri, magát úgy téteti.
De ha bika tsökkel valaki rá vágna,
Ó
mint fel-ugrana 's lábaira hágna.
Mások mesterséggel bé-festik
tagokat,
Ők, melly nagy Lázárok, mutattják azokat.
Illyenek sokkal több alamizsnát
nyernek,
Mint igaz kóldusok, kik porba hevernek.
Az Uram-is tudta mind e'
mesterséget,
Gyakorlotta velem e' szemfény
vesztséget.
Jó regvel szamarát velem bé-fogatta,
A'
talyigájára ringy rongyát rakatta.
De eztet éppen nem engedte
meg-kenni,
Szóltt, a' kerekeknek tsikorgást kell
tenni.
Mert így az éneklés, az hegedű vonás,
A'
kerekek által esendő tsikorgás,
Majd nagy lármát tesznek, emberek ránk
néznek,
Száma nem lesz a' sok adakozó kéznek.
Az Uram fel-űlvén már a'
talyigába,
Mentünk, jól fel-készűlt kóldus parádába.
Meg-állj, szóllott: hogy ha falut fogunk
érni,
Mert ott alamizsnát mindjárt fogunk kérni.
A' mint a' szamarat az úton
vezettem,
Szép equipázsénkat magam-is nevettem.
Láttam; egy németh Tiszt ló háton jön
felénk,
Nem tudta, medvék-é, vagy ördögök lennénk.
A' mint hozzánk jutott; óldalt
ugrott lova,
Le-is esett a' Tiszt, hátárúl jó
tova.
Fel-ugrott haraggal, páltzájához
kapott,
Uramnak hátára vagy tízet jót tsapott.
Én reám-is nézett; szóltt: Spitzbúb!
's hallgatott,
Nem bántott: lovára fel-űlt 's
el-ballagott.
E' sarmitzli után Uram azt
mondotta,
Az Isten meg-veri, a' szegényt
bántotta.
Meg-lásd, mivel engem ütött a'
páltzája,
A' kezét meg-marja Rochus kutyátskája.
Innét tovább menvén, egy falut
meg-láttam,
A' mint oda értünk, a' végin
meg-áltam,
Szóltam: Péter Uram! itten falú
vagyon,
Tám temetés van itt, sír sok Aszszony nagyon.
Ó jól van Fiatskám, mert ha itt
temetnek,
Majd sok alamizsnát talyigámba vetnek.
Készítsd hát torkodat te az
énekléshez,
Mindjárt hozzá fogok az hegedűléshez.
Ha egyszer énekelsz, a' szavakat
nyújtsad,
Hogy így irgalomra a' szíveket
gyújtsad.
Hajtsad bal váladra akkor a'
fejedet,
Hogy ők szomorúnak lássanak tégedet.
Uramnak szavait pontra
meg-fogadtam,
Vólna énekünkhöz torkom igazgattam.
A' mint el-kezdette vonni
áriáját,
Én is húzni kezdém a' melodiáját.
Mi két kerekünk-is taktusra
tsuforgott,
Szép harmoniánktúl a' hasam-is
korgott.
Jött már a' nép viszsza felénk
temetésrűl,
A' talyigát körűl fogta minden
részrűl.
Sóhajtoztak, szántak mindenkép'
bennünket,
Ditsértek, hogy szépen mondjuk énekünket.
Ki lisztet, ki-vajat, ki meg tojást
hozott,
De leg-több Kraitzárral, 's pénzzel
adakozott.
A' halálrúl az Úr egy éneket
mondott,
Őtet mint segítem, adott ez nagy gondot.
Hallám minden versnek, vége így megy ki:
ben,
Én-is tehát véknyan e' véget húztam, ben.
Mert engemet többre a' vólna
éneknél
Nem tanított: azért mást nem tudtam ennél.
Mondták: azon házhoz mennyünk, hol lesz a'
tor,
Majd lesz ott ételünk, szénánk, e' mellett
bor.
El is mentünk ahoz mi szép ének
szóval,
Vóltak-is mindnyájan mi hozzánk sok jóval.
Végtére Péter Úr úgy
meg-részegedett,
Hogy már nem énekelt, hanem
veszekedett.
Szakáts Aszszonyokkal főképpen
kotzódott,
Hogy kitsiny minden kontz, melly néki
adódott.
De rövid Processust ezek velünk
tettek,
Vízzel meg-öntöztek, háztúl el-kergettek.
El-is sompolyodtunk, de nem
muzsikáltunk,
Szomszéd falut érvén, mi ottan
meg-háltunk.
Más nap éneklettük megint
énekünket,
Mint eddig folytattuk, mi manöverünket.
Öt heti már el-múlt, hogy mi így
mászkáltunk,
Vásárrúl vásárra, 's falukra
sétáltunk.
Annyira gyűlt immár, ki-tsalt
alamizsnánk,
Hogy tsak allyig bírta szamarunk, 's
talyigánk.
Még-is életembe annyit nem éheztem,
Mint
miólta ezen Uramhoz férkeztem.
Ezen idő alatt én főttet nem
ettem,
Szamarát-is immár nehezen vezettem.
Kérdezvén: meleget egyszer mikor
eszünk,
Mert vagy meg-betegszünk, vagy éppen
el-veszünk.
Nints a' kenyérnél jobb, fiatskám;
így felelt,
Boszszonkodtam; ezért a' hideg majd
ki-lelt.
Fel-tettem magamba, hogy ha módját
lelem,
Rá szedem; mivel ő így bánik én velem.
Az al-főldön menvén meg-láttam egy
dombot,
Alatta egy posványt, abban a' sok
zsombot.
A' szamárt vezettem a' domb
tetejére,
Ki-fogtam, pányváztam én aztat jó fére.
Talyiga hátrúllya a' posvány felé
ált,
Hogy mért állottam-meg, ő ezért kiabált.
Nem szóltam: hanem a' két rúdját
meg-fogtam,
A' dombrúl Urastúl azt
le-taszítottam.
A' szél-vész köztt égnek az ő
villámlása,
Nem sebessebb, mint vólt ennek le-futása.
A' tojások jobbra, balra
hömpölygöttek,
A' rakott tarisznyák dombrúl
gömbölygöttek,
Talyiga a' sáros posványba
fel-fordúlt,
Uram hegedűstűl a' zsombok közzé
húlt.
Szörnyen meg-ijedett, nem tudta mi
dolog,
Vélte; hogy boszorkány körűlötte forog;
Vagy-is sárkánnyára őtet itt
fel-kapta,
Garabontzás Deák, 's e'
posványba tsapta.
Felette kiabált, Palyi Fiam! hol
vagy?
Segíts édes Fiam! itt mind víz, mind sár nagy.
Mindjárt belé halok! kérlek húz ki
engem',
Én kedves gyermekem, tiéd minden pénzem.
Péter Úr engemet eddig mindétig
tsalt,
Éheztetett, maga mindenkor titkon falt;
Azért a'posványba hagytam
talyigástúl,
Tudtam ki-húzatik Pásztortúl, vagy
mástúl.
Így lett vége ezen szép
szolgálatomnak,
És nékem ajánlott nagy Testámentomnak.
A' miként Urammal mind eddig
kóldúltam,
Szintén úgy haza-is kóldúlva indúltam.
Néhány napok múlva, mint falunkat
értem,
A' Sajó vizéhez az útbúl ki tértem;
Meg-fördöttem abba, a' tésztát
fejemrűl
Le-mostam a' többi motskot-is
testemrűl,
Liberiámat-is ebbe
bé-vetettem,
A' nagy tarisznyámat táskákkal
temettem.
Ha házunkhoz megyek, gyanúsággal
éltem,
Tudtam Anyám meg-ver, tőle nagyon féltem.
De az éhség mivel igen
meg-szorított,
Ezen-is ált' esem, azzal
bátorított.
Szülőim nem tudták, hogy én hová
lettem,
Farkasok ettek-meg, vagy meg-ölettettem.
Epedett a' szívek, szűntelen
sírattak,
Bánattal estvérűl, reggelre virradtak.
Remegve bé-mentem házunk udvarára,
Öröm
könyv tsordúla Atyám ortzájára,
Meg-ölelt, meg-tsókolt, a' földről
fel-kapott,
Szólt: nem mégy-el tőlem, ezután egy
tapott.
De az Anyám tudta sok
pajkosságomat,
Esmérte Atyámnál jobban gazságomat.
Rettegtem, mert láttam, torva szemekkel
áll,
Szólt egyszer: meg-jöttél gyönyörű virág-szál?
Pityeregtem, szíttam szavára
orromat,
Itt egybe meg-kapta mind a' két
karomat.
Be-vitt a' szobába, egy kötelet
kapott,
A' mint érdemlettem, lelkessen
meg-rakott.
Jajgatásom hallván Atyám, a'
szobába
Bé-jött, szólt; Feleség ne bántsd, mert
hijába,
Mint sokszor mondottam, ebbűl katona
lesz,
Láthadd; hogy mindenkor katona dolgot tesz,
Ekkor a' szobába hirtelen zúgás
lett,
Génius repűlt-bé, illyen beszédet tett.
Szülék szeretitek, roszszúl
fiatokat,
Tík nem esméritek önnön hibátokat.
Még gyenge korokba szabadság
gyeplőjét
Kezekbe adjátok: fenyíték veszszőjét;
Nem-is mutatjátok; azért addig
futnak,
Míg szerentsétlenség örvénnyébe buknak.
Sőt örvendeztek tík, hogy ha ők
pajkosok,
Majd tolvajok lésznek, későbbre gyilkosok,
Tsak a' tsemetéket lehet
meg-hajtani,
Vén fákká ha válnak, kell már bárdollani.
Őket-is míg gyengék, addig
oktassátok,
Kötelességteket el-ne múlassátok.
Trágár beszédeket főkép' ne
halljanak,
És botránkoztató példát ne lássanak.
Jádzva lehet őket a' jóra
hajtani,
'S mintegy tsepegtetve szívekbe óltani.
Mint viasz, ollyak ők, mindent
formálhattok
Belőlök, és erre kötelesek vagytok.
Főkép' hogy van Isten, fejekbe kell
verni,
Ez olly jó, hogy mindent lehet tőle nyerni.
Ki őtet szereti, Menny-országba
mégyen,
A' Menny-ország pedig melly igen szép
légyen.
Van ördög, de ez rút, fekete, 's
igen roszsz,
A' gyermeket veri, a'
mellyike gonosz,
Pokol-is van, és az tiszta tűzből
légyen,
Ki nem imádkozik, az abba bé-mégyen.
Kóldussal, vagy mással nem kell
íjeszteni,
Mert bátorságokat el-fogják veszteni.
Ártalmas képzelet, és olly roszsz
fel-tétel,
Mint erős méreggel kevertetett étel.
Azt fejekbe verni, ha katonák
lesznek,
Hogy akkor hatalmat mindeneken vesznek,
Mert melly szerzetnek van erősbb
régulája,
Minden dolgaikba szorossabb próbája,
Mint a' katonának? Ez úgy
mustráltatik,
Hogy arany a' tűzbe úgy nem
próbáltatik.
Káplár páltza üti leg-kissebb
hibáért,
Sőt fel-is akasztják egy lopott almáért.
Már Fő-Tiszt, akkor-is ha vétt
szemlátomást,
Processust nyér, 's végre otsmány
Cassirozást.
Ezek felett kinek kell szentebbűl
élni,
Mint a' katonának, és Istentől félni.
Ő minden órába veszélyek közt
forog,
Ágyú 's apró fegyver körűlötte morog.
Hogy ha roszsz életű, 's él tsak eb
adóba,
Plútóhoz kardosan mégyen Comándóba.
Így szóllván Génius, sebessen
el-repűlt,
Mind Atyám, mind Anyám, e' beszéden
el-hűlt.
Nem szólltak: gúnyátskát újra
tsináltattak,
Ennem-is, innom-is, mennyi kellett,
adtak.
Negyed' napra Péter Úr-is
el-érkezett,
Útjába szamara szegénynek el-veszett,
Talyigáját húzta más fogadott
kóldús,
Diurnuma három póltra vólt, 's fél font
hús.
Gyenge esztendeiből fel-serdűlvén Rontó Pál, előadja további nevelését, e' mellett miképpen adattatott Miskóltz várossába oskolába, és ezen idő alatt meg-esett történettyeit-is el-beszélli.
Folyton folyt az idő, én-is
nevekedtem,
Zsengémből olly korra fel-is emelkedtem,
Hogy már alkalmatos lettem
mindenekre,
Oskolába járni, vagy mesterségekre.
Génius' szavai szülőim'
fejekbe,
Nagy fel-háborodást okoztak szívekbe.
Azért-is egymással rólam
tanakodtak,
Belőlem jó embert tenni iparkodtak.
Szándékjok az vala, hogy én a'
pórságba
Ne maradjak, nyűgös 's terhes
parasztságba.
Azért azt végzették mind ketten
felőlem,
Hogy deákos embert tégyenek belőlem;
Mert így Pap, Katona, Polgár-is
lehetek,
Bár mellyet választom, én elő-mehetek.
Hallottam egymással miképpen
beszéltek,
És melly reménységgel én felőlem éltek.
Szóllt Anyám Atyámhoz: Uram! én
bizonyos
Vagyok abba, Palyi hogy tanúltt lesz, 's
okos,
Mert mint az ő feje, olly fejet nem
láttam,
Bár sok Aszszonyoknak gyermekit vizsgáltam.
Nem rég kementzénkről fejére
le-esett,
Sírt ugyan, vérzett-is, de tsak egy keveset.
Meg-íjedtem; mivel olly vólt
tsattanása,
Mint egy nagy fazéknak tűznél pattanása,
Futottam hozzája, 's fejét
meg-vizsgáltam,
Tsak bőrit kartzolta, feje egész,
láttam.
Hiddje ked, nints feje erősbb bár melly
kosnak,
Szükség'képpen néki kell lenni okosnak,
Nem lyukas, elég nagy, sok fog abba
férni,
Főképpen ha esze meg-fog egyszer érni.
Ez még mostan gyenge, de sebes mint a'
tűz,
Pajkosságaiból látjuk, mellyeket űz.
Szóllott itt Atyám-is: régen tudom én
azt,
Hogy a' jó szántó-főld soha sem terem gazt.
Te okos Aszszony vagy, én-is egy bőlts
ember;
Fiúnkból sem lehet bik-fa, vagy vad kender;
Mert fájától meszsze nem esik a'
gyümőlts,
Ha a' Szülék bőltsek, fiok-is lészen
bőlts.
Jól esmérem az ő minden
tehetségét,
Fejét, sebes eszét, mindenre készségét.
Köles szem több nem fér falunk'
kilájába,
Mennyi Deák szó fér feje' agyájába.
Azért-is kell néki oskolába menni,
Hogy
a' Deák szókat tudhassa fel-venni.
Ha egyszer ezeket rakásra
gyűjtheti,
Szerentséjét egész Világba teheti.
Ha Szerzetes lészen, ő
Gvardiánságra
Fel-mehet, avagy - Kosta Fraterságra.
Világi Pap lészen, Püspök, vagy
Succentor,
Vagy más Plébánusnál lesz Cooperator.
Ha pedig, mint vélem, katona fog
lenni,
Akkor az ördög sem fog véle fel-tenni.
Ritka bial borjú erőssebb nálánál,
Bár
melly nagy gyermeket ha meg-fog hajánál,
A' főldhöz úgy vágja, hogy az tsak
el-terűl,
Jaj annak, a' mellyik ő kezére kerűl.
Meg-fogja ő tudni a' bírót
zaklatni,
Ha fölöstökömökért nem fog meg-alkhatni.
Vacans portióit ő majd mind
bé-veszi,
Hogy ha a' hátára kardja' lapját
teszi,
A' daru lovamat már most-is
nyargalja,
Ágoskodni, szökni, szűntelen sarkalja.
Kevés időt szabok, jöhet
méltóságra,
Húsz esztendő múlva léphet káplárságra.
Ezek után pedig tsak kevés ideig
Tartson
az háború, hatvan esztendeig;
Már akkor Feld-Marsal, vagy Al-Hadnagy
lészen,
Márs Isten borostyánt a' fejére tészen.
Végre a' Civilis Státust ha
választja,
Így-is szerentséjét ő el-nem szalasztja.
Mert vagy Országnak lesz
Cancelláriussa,
Avagy Vármegyénknek harmadik Fiskussa.
Akkor pro A pro I annyit fog
próbálni,
Hogy sok szegény Nemest ki fog allegálni
Jószágából: 's aztat Exceptio
nélkül
El-fogja foglalni, 's nem-is tartya
vétkűl,
Mert azt via facti ő nem fogja
tenni,
Tsak szép ének szóval fogja azt el-venni.
A' Nemes pénzetlen, a'
pörre-is rá únt,
Itt vigilantibus jura obveniunt.
Szülőim közt így folyt a' nagy
tanátskozás,
Mellyet-is követett ezen határozás;
Miskóltzra ment Atyám, hol szállást
fogadott
Énnékem: a' mellyre elő-pénzt-is adott.
A' Minoritáknak vólt
szomszédságába,
Mert ezekhez jártunk itten oskolába,
A' gazdám kalmár vólt, sok szép
portékával
Rakva vólt a' bóltja, mert bírt nagy
summával.
Atyám mint egy Úrfit úgy
fel-ékesített,
Anyám fejér ruhát eleget készített.
Fel-vitt; az ház' Ura fogadott
kedvessen,
Különös szobát-is adott ő szívessen.
Ki-is, mert friss vóltam, én belém
szeretett,
Az Aszszony mint lúdat hizlalt, és étetett.
Papoknak pár borjút 's bort
ajándékozott,
A' Professoromnak keszkenyőket
hozott.
Kérte mindnyájokat, hogy szemmel
tartsanak,
Gondjok légyen reám, és jól oktassanak.
Præceptort
adjanak, arra őket kéri,
Adtak-is: asztallal húsz
forint vólt béri.
Egy nagy kamasz vólt ez; és olly roszsz
erkőltsű,
Hogy még az-is roszsz vólt, ki rengette
bőltsű.
A' gazdának-is vólt egy fel-serdűltt
fia,
Pajkos mint én, szint' olly beste karafia.
Vagy két hólnapokig igen jól
tanúltam,
A' Papok örűltek, hogy illy jól
indúltam.
Szülőimnek gyakran ők tudtokra
adták,
Hogy melly jól tanúlok, szóval-is mondották.
Ezek az örömtől, hogy mit
míveljenek,
Nem tudták; és nékem hogy miket kűldjenek.
Kűldött kalátsokba ki ki részesedett,
De
sok vólt, rakásra sok penyészesedett.
Nem egy 's két szuverent nyert a'
Professorom,
Egy pár sárga tsizsmát, kapott
Præceptorom.
Szólt Atyám Anyámhoz: meg-mondám
Feleség,
Hogy fiúnk fejébe szorúl nagy bőltsesség.
Hidd: nints annyi morva mi pelyva
tartónkba,
Mennyi már tudomány szorúlt mi Palkónkba.
Gondold-meg! hogy most ő, mit kíván
munkálni,
Kalendáriumot akar ő tsinálni.
Mert a' kakasoknak esméri
szóllását,
Mellyből ki-tanúlta, idők'
változását.
Tudod, az udvarrúl mi kajla tehenünk
Ha
ólba feküdni bé-ment, mondta nékünk,
Hólnap esső lészen, Rétzek-is
förödnek,
Diós Győri bikkes bértzek gőzölögnek.
Esett-is, és ezen nagy égi
jelekből,
Ki-tanúlta mi húll más nap a'
fellegből.
Mivel már fejébe sok deák szó
bé-fért,
A' Plánétákhoz-is felette nagyon ért.
Jól tudja a' fias tyúknak a'
járását
Valamint a' Göntző szekérnek futását,
Merre igyekeznek a' három
kaszások,
Mit jelentnek az est, 's hajnal
tsillagzások,
Metereumoknak esméri nemeit,
Már
most mind deákúl mondja-ki neveit.
A' napot ő Solnak, a'
hóldat Lunának,
A' tsillagot pedig nevezi
Stellának.
Mondja e' szó Iris: tészi,
hogy szivárvány,
Aër
ég, melly lebeg, egy ollyan alkotmány.
Feleség! tudomány nints ám nagyobb
ennél,
Nagyobb ez, az óra műves mesterségnél.
Ó melly hasznos lészen
Kalendáriuma!
Mert ki ki meg-tudja, hólnap mi lesz,
még ma.
Én szegény szülőim, illy nagy
reménységbe
Éltek én felőlem, 's nem vóltak
kétségbe;
Nagy reménységekbe
meg-tsalattatnánák,
Öröm helyett gyászos bánatra
jutnának.
Mert Professoromtól tett sok szép
mondásnak,
Olly erőssen hittek, mint a' szent
Írásnak.
Azomba maga sem esmért jól engemet,
Nem
tudta fortélyos sok mesterségemet.
A' Gazdám fiával hogy
meg-esmérkedtem,
Leg-ottan kenyeres pajtássa-is
lettem.
Antal vólt a' neve, vásott vólt
felette,
Hová semmit sem tett, onnat-is el-vette.
Attyának bólttyából a' mit tsak
lophatott,
Lopott: 's mivel sokat ő el-nem
dughatott,
Engemet reá vett, hogy legyek
pajtássa,
Lopjak én-is, de úgy, hogy senki se lássa.
Hajlandó vóltam én ezen mesterségre,
Nem
véltem idővel hogy vinne a' jégre.
Leg-jobb módunk nékünk lopáshoz akkor
vólt,
A' mikor meg-tőlt a' sok vévőkkel a'
bólt;
Mert akkor mi reánk nem vigyázott
Attya,
Sőt hogy mi vigyázunk, a' vólt
gondolattya.
Azomba ugyan meg-tömtük két
zsebünket
Mindennel, mire tsak tehettük kezünket.
Harmad áron, kinek tettzett, abból
adtunk,
Örűltünk, hogy így-is a' pénzhez
juthattunk.
Ha egyszer pénzünk vólt, már fennyen
héjáztunk,
Kávé házba mentünk, és ottan kotzkáztunk.
Észre vette eztet a' mi
Præceptorunk,
Nem
szóllt: mi jádzottunk, ő meg-itta borunk.
Pántlikákat, tzipőt, selyem
keszkenőket
Kért tőlünk L'ányoknak való pár
kesztyűket.
Adtunk néki, mivel nem bánta
bennünket,
Sőt láttuk, hogy helybe hagyja rosz
tettünket.
Hová, 's kinek adta, gondunk nem
vólt arra,
Tudtuk; hogy azokat nem rakta Óltárra.
Gazda' Fia pénzt-is Attya
erszénnyébűl
Tsípett, ha tsíphetett, vagy Annya
zsebébűl.
Igazán ebbűl-is, ő nékem részt
oszta,
Mert a' Kereszténység magával így hozta.
* * *
Meg-állok itt: 's arrúl, tán jól
elmélkedem,
Olvasóim előtt ha aztat fel-fedem,
Hogy sok szülék vannak, kik tsak úgy
nevelik
Fiokat, hogy őket, nyarallyák, 's
telelik.
De ügyet nem vetnek azon Mentorokra,
A'
mellyeknek bízták, azokat karokra.
Kik oskolán kívűl vezérlik, 's
oktattyák,
Nem tudják: jóra-é, vagy roszra
szoktattyák.
Gondollyák: elég az, tsak jó Deák
légyen,
Mert a' többi, úgy mond: majd magátúl
mégyen.
Igaz, hogy szép dolog, a' fel-vett
tudomány,
De jó erkőlts nélkűl, el-tűnő ragyogvány.
Nints erős talp-köve, hamar
el-enyészik,
Melly jó szív lett vólna, abba rosz
tenyészik.
Ha a' Mentor maga egyszer
erkőltstelen,
Egész vezérlése rosz lesz, 's
gyümőltstelen.
Az iffiú szíve olly mint fejér
festék,
Melly minden színt fel-vesz, légyen zőld,
sárga, kék.
A' minő Mentora, ollyan lesz
belőle,
Mindent jónak ítél, valamit lát tőle.
Ollykor az iffiú örömest jót tenne,
De
Mentor erkőltse meg-rögzött már benne.
Nem lehet: rosz után, a' más
roszszat űzi,
Bár szülőknek végre orrokba megy bűzi,
Meg nem jobbíthattyák, ki lesz hát
orvossa?
Senki: a' rosz erkőlts, fenéje, 's
gyilkossa.
Ó Atya! melly gyászos lesz fiadnak
tora,
De mért? azért; hogy rosz ember vólt Mentora.
Bár Argus szemekkel légyen
vizsgálása,
Felette nehéz lesz még-is választása.
Filozofusoknak köve egy jó Mentor,
Mint
a' fejér Holló ritka; azért jókor
Szülék vígyázzatok, ezek'
erkőltsére,
Leg-inkább áll ortzás színeskedésére;
Mert nem minden arany, melly fénylik a'
napon,
Azon palást sem Pap, melly vagyon a'
Papon.
Az ebbűl sem válik soha-is szalonna,
Ki
egyszer rosz ember, lesz végig sohonna.
De már tovább.
Minden dolgunk jól ment ezen
esztendőbe,
Majd aláb meg-mondom, mint ment jövendőbe.
El-jövén September, mi minden
Tentáment
Olly jól tudtuk, millyen jól tudtuk az
Áment.
Atyám értem el-jött, 's vitt
vákátzióra,
Szüret, gyümőlts-szedés, több rekrátzióra.
Kértem gazdám fiát, kérje ki
Attyátúl,
Főképpen, mert nagyon szerette, Annyátúl.
Meg-engedték; el-jött ő-is tehát
velem,
Örűltem; mert ő vólt eggyik másik felem.
De előbb a' bóltba mi jól
gazdálkodtunk,
Portékákkal mint a' méhek
meg-rakodtunk.
A' Zsidó falunkba tőlünk ezt
meg-vette,
Hogy pénzhez jutottunk, ezzel aztat tette.
Múlattuk magunkat minden-féle
képpen,
Vadásztunk, madárt is sokat fogtunk lépen.
A' szüretelést-is vígsággal
végzettük,
A' mustos petsenyét jó ízűn
meg-ettük.
Történtt, hogy szent Simon, és Júdásnak
napján,
Szikszón vásár esett, vakátzió fogytán,
Az Atyám-is el-ment, és minket
magával
El-vitt; a' Gazda-is bóltos Sátorával
Ott vólt; minket látván, nagyon
örvendezett,
Az Atyámmal fogott barátságos kezet.
Mi ketten fel 's alá mindenkor
kószáltunk,
Végre a' városi tsap széknél
meg-áltunk.
Hol Báró Hallernek verbunkja
tántzola,
A' gyűlt nép bennünket itt előre tola.
Mindjárt-is, mihent ők minket itt
meg-láttak,
Nagy kurjongattással 's tántzal
körűl álltak.
Öleltek bennünket, mindenkép'
ditsértek,
Obesterséget-is ők mindjárt ígértek.
Mind új tallérokat nyomkodtak
kezünkbe,
Pántlikás tsákókat toltak a' fejünkbe.
Szóltak: a' korona Királynak
fejére,
Nem illik úgy, mint a' tsákó ketekére.
Esküdtek kiáltva, Isten szent
Háromság,
Illy két szép Gavalért nem látott a'
világ.
Az Angyaloknál-is ezek sokkal
szebbek,
Még Herkulesnél-is lesznek vitézebbek.
Tsapja rá hát ketek, adják-bé
kezeket,
Egyébb díb-dábságon ne törjék eszeket.
Ne hagyják-el ezen
alkalmatosságot,
Örökké tartandó szép nagy uraságot.
Lovas katonáknak mi azokat véltük,
Olly
mondérba vóltak, azért jól ítéltük.
Hogy hamarébb minket tőrbe
kerítsenek,
Így szólltak; hogy inkább el-is
hitessenek.
Ötsém Uraimék, mi tsak iszunk eszünk,
A'
pénzt fetséreljük, más dolgot nem teszünk;
Ha háború vagyon, megyünk
ellenségre,
Öljük, vágjuk aztat, nints gondunk
egyébre.
Tsak az aranyokat zsákokra mint
tőltsük,
Tántzon-é, vagy kotzkán, avagy boron kőltsük.
Mint látnak bennünket, régen már
Fő-Ispány
Lett vólna közzűlünk, sok meg Vitze-Ispány;
Kiből Püspök, kiből Kanonok, 's
Apátúr,
Kiből Bétsbe lakó Excellentziás Úr.
De tartsák magoknak ezen
Tisztségeket,
Nem írígylük az ő nagy ditsőségeket.
Jobb szerettyük édes Hazánkért
meg-halni
Mint a' papirosról a' téntát
fel-nyalni.
Száz Bréviáromért, nem adnánk
kardunkat,
Mi nem orémussal szolgáljuk Urunkat,
Hanem fel-áldozzuk érette
életünk,
Övéknél nagyobb-is a' mi betsűletünk.
Kentek Regimentet nyernek még
idővel,
Azért katonának nem viszszük erővel,
Mert ha mi azt tennénk, 's fő
Tisztek meg-tudnák,
Hidje ketek; azért, hogy nékünk
meg-adnák.
Tudjuk eleikbe fognak ketek hágni,
Több
ellenséget-is, mint ők, fognak vágni.
Mind ezekért tehát ők neheztelnének,
És
soha jó szemmel reánk nem néznének.
De hogy ha magoktúl közinkbe
állanak,
Majd vállat vonítnak, semmit sem szóllanak,
A' Tántz, a' sok tallér, a'
sok szó ámított,
A' sok nagy ígéret főkép
meg-vakított.
Azért a' Káplárnak kezemet
bé-adtam,
A' gazdám fiát-is, már most én
bíztattam,
Ezt látván, szintén ezt ő-is
tselekedte,
A' pántlikás tsákót már le sem-is
tette.
Lármával bé-vittek minket a'
szobába,
Öltöztettek mindjárt Splényi mundirjába.
Lodingot, Pantallért reánk
függesztettek,
Oldalunkra kardot, tarsollyal kötöttek.
Hogy mundirba vóltam, 's a'
kardomra néztem,
Már szépen nem szólltam, tsak
teremtettéztem.
Hallod-é Tsapláros, adta, szedte,
vette!
Hoz petsenyét, és bort, kiálték felette.
Lopott pénzünk még vólt, aztat szórtuk,
hánytuk,
Tselekedetünket hamar meg-is bántuk.
Mert hogy azt meg-látták, a' mi
ravásunkra
Hordatták mint vizet, a' bort tsak
magunkra.
De itten a' Káplár mellénk
sompolyodott,
Szóllott: én Tiszt vagyok, 's illy
tanátsot adott:
Vitézek! ha kentek háborúba menni
Fognak
egyszer, akkor sok pénzek fog lenni.
De mind addig a' pénzt meg-kell
kémélleni,
És úgy mint a' pelyvát, nem jó
el-hinteni.
Jobb lesz ha pénzeket a' kezembe
adják,
És a' gazdálkodást mindenkép rám hadják.
Kinek mire, 's mikor, ha szüksége
lészen,
Mindenike mindjárt tőlem annyit vészen.
Tetszett ez az áll hang, 's harmintz
tallérokat,
Húszasokba pedig hetven forintokat,
A' kezébe adtuk; többet nyóltz
márjásnál,
Mi meg nem tartottunk mind ketten
egymásnál,
Atyáink bennünket az ebéddel vártak,
Nem
tudták, hol vagyunk; kotsissaik jártak,
Hogy fel talállyanak, 's híjjanak
ebédre,
Mivel harangoztak immár régen délre.
Egyszer a' Tsap székbűl mi nagy
muzsikával
Ki-mentünk, tántzoltunk kegyetlen lármával.
Szórta szánk a' Ritmust, kardunkat
tsörgettük,
Nagy tarés sarkantyúnk börgettük,
tsörgettük.
Azt gondoltuk miénk, egész dió
fáig,
Így-is folyt a' munkánk, más nap'
virrattáig.
Atyám vala éppen kalmár sátorába,
A'
midőn ugrálva mentünk eránnyába.
Kalmárral kezeket itten öszve
tsapták,
Mivel szép fiokat katonák közt látták.
Verbunk Komendánsa, egy Fő Hadnagy
vala,
Fiáért a' Kalmár mivel majd meg-hala,
Békét az Atyámnak mind addig nem
hagyott,
Míg vele el nem ment, kérni a'
Hadnagyot.
Kérték menyre főldre, ereszszen-el
minket,
Mert mint gyermekeket, minket úgy tekinthet,
Katona életre még mi gyengék
lennénk,
Néhány esztendeig semmit sem tehetnénk.
A' Hadnagy keményen erre felelt, és
szóltt,
Hogy mikor katona lett, ő-is gyenge vólt.
Szép iffiak, úgy mond; és szépen
indúlnak,
Meg-is erősödnek, ha egyszer fel-nyúlnak.
Addig városokba fogjuk tsak
tartani,
Lassanként fegyverbe fogjuk gyakorlani.
A' kalmár ezt hallván, le-esett
lábárúl,
Izadság tseppenként görgött ortzájárúl.
Mint lehetett, Atyám őtt'
bátorította,
A' Hadnagyot pedig ekkép'
szóllította:
Hadnagy Uram! őket, hogy ingyen
botsássa,
Azt nem kívánhattyuk, de hogy az Úr lássa
Mi emberségünket: egy két
szuverendórt
Adunk ő érettek, és egy pár hordó bort.
Úgy-is még gyermekek, ha egyszer
fel-nőnek,
Ez életre kedvek, ha lesz mind kettőnek,
El-botsájtyuk őket; most
Iskolájokat
Hadd végezzék, hogy így a'
tudományokat
Magokévá tévén, mind
szerentséjeket
Jobban meg-tehessék, 's
kötelességeket.
Mihent szuverendór Miska Úrnak
nevét,
Hallotta az Hadnagy, mutatta jobb kedvét,
Nyóltz szuverendórba meg-is alkud't
vele,
Az Atyámra jutott tsak a' harmad fele.
A' két hordó borral a' többit
pótolta,
Ezeket a' Káplár maga ki-kóstolta.
Mihelyest a' Hadnagy
ki-elégíttetett,
A' mundirbúl mindjárt ki-is
vetkeztetett.
Nem esett semmi-is olly nagy
szégyenünkre,
Mint mikor a' Káplár illy áldást
fejünkre
Adott, eztet szóllván: szopni
lódúllyatok,
Fattyúk illyen atták, és még tanúllyatok.
De még-is Atyánkhoz minket
el-vezetett,
Itt van a' két vitéz! ált'
adott 's nevetett,
Hallgattunk: és meg is borotvált
bennünket,
Meg-tartván, a' mellyet loptuk, mi
pénzünket.
Így szokott az ebűl gyűlt szerdék
el-veszni,
Nem lehet harmadik ágra azt terjeszt'ni.
Ez így vólt, Atyáink el-váltak
egymástúl,
A' kalmár haza ment minden
sátorfástúl.
Fiát-is el-vitte, és tsak azon
örűlt,
Hogy már nem katona, és hogy haza kerűlt.
Mi-is haza mentünk, 's mihent a'
szobába
Léptünk: részem mindjárt vólt a'
kantsugába.
Atyám főldhöz tsapván, a' hajamra
hágott,
Míg kedve tartotta, azzal addig vágott.
Szabódtam, ígértem, hogy roszszat nem
teszek,
Fogadtam, katona hogy soha sem leszek.
Szóltt hozzám: idővel te katona
lehetsz,
Ott-is, ha jó ember lészel, elő mehetsz.
De nem korhely módra kell közikbe
állni,
Betsűletes módot kell abba találni.
De még most gyermek vagy, szükség, hogy
tanúljál,
Jó erkőltsökben-is hogy elé indúljál.
Mert hogy ha nem lészen néked
tanúlásod,
Mindég vagy árkokat, vagy a' sántzot
ásod.
Avagy imitt, 's amott strázsát fogsz
állani,
És tele torokkal Berdót kiáltani.
A' vakátziónak, immáron vége
lett,
Irántam az Atyám, jó rendelést-is tett.
El-vitt oskolába, régi szállásomra,
És
már most, mint tavaly, nem hagyott potomra.
Præceptorunk-is
most derék Ifjú vólt,
A' más; mint hallottuk,
Garam vizébe hólt.
A kalmár meg-tudta fia' sok
lopását,
Mert a' portékáknak azon vásárlását,
Kívánták ő tőle mint, a' fia
adta,
A' vévők: ő pedig sokkal fellyebb szabta.
Azért-is már nékünk a' bóltba
bé-menni,
Nem vólt szabad, meg-szűnt a' mód lopást
tenni.
Mi Præceptorunk-is
soha sem tágított,
Kit pántlikák, kesztyűk, sem bor
nem vakított.
De Castor, és Pollux nagyobb
barátságba
Nem vóltak nálunknál, hívebb pajtásságba.
Tsak aztat sajnáltuk, hogy most nem
lophatunk,
Mint tavaly, olly könnyen, pénzhez nem
juthatunk.
Antal pajtásomnak sebes vólt az
esze,
Fejének-is nagy vólt fel-találó nesze.
Hirtelen így szóllott: már
jól van a' dolog,
Lesz pénzünk! elmémbe egy
szent dolog forog.
Tudod pajtás! hogy én az
Atyám írását,
Úgy tudom követni, 's olly jól
írni mássát,
Hogy az írásomat saját
írásának
Ki-ki tarttya, és nem mondja párjának.
Szent Andréba lakik egy
gazdag Rátz Tősér,[9]
Olly
pénzes, hogy ezzel hét más Rátz fel nem ér.
Ez az én Atyámmal van nagy
barátságba,
Kit-is segített ő gyakran egybe másba.
Ennek fogok írni az Atyám
nevébe,
'S három száz forintot fel-veszek
fejébe.
Tudom, ád pénzt, sőt még nagy
szerentséjének
Tartja; hogy eleget tehet kérésének.
Majd azt írom, Atyám, hogy
most Lipsiába
Portékákért kűldött, mellyért
kaszszájába
Kevés pénz maradott: e'
tsekély summával,
Tartozik ollynak, ki gorombaságával,
Nem bír; éjjel nappal fut Atyám'
nyakára,
Fösvény, kaján ember, rá únt sírására.
Kartabiánkát-is a' levéllel
vészen,
Mellyen önnön neve, és petsétje lészen.
A' pénzt pedig ezen bíztos
emberének,
A' ki-is vivője írott levelének,
Bátran a' kezébe adhattya, mert már
ez,
Ezreket vitt tőle sok más emberekhez.
A' levél írással igen hamar kész
vólt,
Jöszte pajtás, halgasd! jól vagyon-é? így szólt.
Olvasta; nem vólt itt hiba semmi
pontban,
Egy Cancellista sem írta vólna jobban.
Szóltam: a' Szent Lélek szálta-meg
eszedet,
És valamelly Angyal vezette kezedet.
De ki lesz bíztosod, a' ki
leveledet
El-viszi hogy meg-ne tsaljon ő tégedet?
Egy kontár Gomb-kötő[10]
a' városba lakott,
Melly a' mesterségen
már nem igen kapott;
Hanem tsalfasággal kereste
kenyerét,
Ollykor mint varázsló nézte más tenyerét.
Ezen embert hívták
Gyöngyvirág Jóskának,
Jobban illett vólna ő büdös
rózsának.
Præceptorunk
egykor hogy nem vala itthon,
El-hivatá Antal őtet
akkor titkon.
Szólt hozzá: halja ked! tud-é
ked halgatni?
Titkot meg-tartani, 's azt
el-takargatni?
Egy nagy dolgot bíznék ked
emberségére,
És ha azt mint illik, úgy hajtja végére,
Ötven forint lészen
fáradsága' ára,
De a' titok' tartás
leg-szükségesbb árra.
Gyöngyvirág meg-halván e' nagy
ígéretet,
Kapott rajta, 's adott illyen
feleletet:
Ha egyszer egy dolgot én magamra
veszek,
'S hogy azt véghez viszem, ígéretet
teszek,
Törik, szakad, annak még-is meg-kell
lenni,
Meg-mutatom, ez-is hogy véghez fog menni.
Nintsen gyóntató Pap nálamnál
halgatóbb,
Az igazságot-is, ha szükség, tagadóbb,
Gyanúsággal azért felőlem ne
éljen,
Meg-tartom a' titkot, engem'
úgy-segéljen.
Sok
súlyos probákon által mentem én már,
Mint a' kő
halgattam, bár melly nagy vólt a' kár.
Szólt Antal: no tehát, ímé e'
levéllel
Szent Andrére menjen ked nagy sietséggel.
Neve, kinek adja, borítékján vagyon,
De
arra az egyre kérem kedet nagyon,
Azt mondja: hogy aztat az Atyám
kűldötte,
Szóval-is hogy kérné baráttyát felette,
Hogy a' pénzt tsak kednek a'
kezébe adná,
Aztat kinek adja, hogy immár ked tudná.
Három-száz forint lesz a' pénz
öszveséggel,
Járjon-el dolgomba, kérem serénységgel.
Ha kérdi, ki légyen azon nagy
goromba?
Mondja ked: egy Polgár, 's lakik
Esztergomba.
Mert láttya ked, Atyám soha egy
krajtzárt-is
Nem ád, sok Deák'nak vagyon
arannyok-is;
Múlattyák magokat, én őket tsak
nézem,
De szívembe nem kis fájdalmimat érzem.
Szavait Antalnak meg-halván
Gyöngyvirág,
Így szólt fej tsóválva: tudja azt a'
Világ,
Hogy több fia nintsen kegyelmed
Attyának,
És így successora minden jószágának.
Valami Attyá-é, az kegyelmed-é-is,
A'
mi kegyelmed-é, az az Attyáé-is.
Igaz; nem köteles, míg él, addig
adni
Jószágot, de még-is kedre fog maradni
Mindene; és akkor ki-elégítheti
A'
Rátzot, és eztet többször-is teheti.
Ez éppen nem vétek, nem lop, senkit nem
tsal,
Az Attya már öreg, nem sokára meg-hal.
Nints oka addig-is hogy miért
szenvedne,
És szükséget látni magának engedne.
Nints szája bé-kötve a' nyomtató
lónak,
Keze sints kötözve semmi Tiszt-tartónak;
Ha Tiszt-tartó tsíphet Ura'
jószágából,
Ked igazán vehet önnön vagyonjából.
Lélek-esméretben, mint kezes, úgy
állok,
Végyen azért, mint most, mindenkor szolgálok.
Immár én el-megyek követem
útamat,
Hiddje, hogy én híven, 's jól végzem
dolgomat.
Ezen szép gyönyörű Gyöngyvirág
Jóskának
E' vólt morálissa a' díb dáb
Selmának.
Tartotta-is Antal szavait
helyesnek,
Mint Plátó' mondását szinén olly
jelesnek.
Ó melly könnyű egy olly ifjat reá
szedni,
Melly az ál-szavaknak tud hamar engedni.
Illy most a' Világnak
Filozofiája,
Fullánkos lép-mézzel töltött Zofizmája.
Ha a' jó erkőlts nints szívébe
bé-óltva,
Illy szép Systémáktól lelke meg van fojtva.
Javaslom én minden jó Atya fiának,
Ne
hiddjen illy tündér Filozofiának,
Mellyet a' mostani Világ
világosnak
Mondja: és a' régit nem tartja
okosnak.
Ne hiddjen; mert ennek az ő tsalárd
fénnye
Meg-vakítya, 's lesz ő ördögök'
edénnye.
Gyöngyvirág tizedik napon
meg-érkezett,
A' dologba el-járt, mindent jól
végezett.
Mind új aranyokba a' pénzt ő
el-hozta,
Hogy olly soká késett, az esső okozta.
Mond'ta, a' Rátz a'
pénzt hogy mindjárt le-tette,
Mihent a' levelet
a' kezéhez vette.
Tartott Antal tőle hogy azt
el-ne kőltse,
Mert sok fortéllyal bírt, roszsz vólt az
erkőltse.
A' Præceptort
éppen akkor hideg törte,
Paroxismussába a'
hévség gyötörte.
Az alatt Antalnak a'
pénzt által adta,
Az ötven forintját tőle ki-is kapta.
Köszönte, 's ígérte,
hogy szolgálattyára
Éjjel nappal kész lesz,
parantsolattyára.
Pajtásom a' pénznek
nékem adta felét,
Így mutatta hozzám barátsága'
jelét.
Barátok közt, úgy-mond: az
egyenlő osztás
Ha meg-esik, nintsen köztök háborodás.
[11]
Hogy egyszer pénzünk vólt,
bé-tőlt mi reményünk,
Örűltünk, hogy meg-jött igaz
keresményünk.
Véltük, már kezünkbe van nagy
uradalom,
Tettzett, hegyen, vőlgyön vólna lakodalom.
Óhajtva vártuk mi mindég azon
napot,
Mellyen Præceptorunk
hideg-lelést kapott.
Mert akkor el-mentünk az oskola
mellett,
Kávé-ház, és kotzka inkább mint könyv
kellett.
Fel-gyógyúlván még-is egyszer
Præceptorunk,
Nem
tettzett, mivel vólt kínozó ostorunk.
Meg-tudta, hogy velünk egy Görög
kotzkázott,
Azért mi kettőnket jól meg-rafikázott.
Faggatott mondjuk-meg a' pénzt hogy
hol vettük,
Loptuk-é? avagy-is melly móddal
szerzettük;
Mert ha meg-nem mondjuk néki
szép-szerivel,
Korbátsnak dolga lesz mint kettőnk
bőrivel.
Már mi Gyöngyvirágnak meg-mondtuk
előre,
Hogy ha mi vétetnénk, valahogy kérdőre;
Mondja, hat forintot adott nékünk
kőltsön;
Róka bőrt magára mi érettünk őltsön.
Præceptor
keményen fogta itt a' dolgot,
Két ágú korbáttsal
körűlöttünk forgott.
Hol vettétek a' pénzt? kérdé nagy
mérgesen,
Mondjátok-meg; máskép' meg-váglak
lelkesen.
Szóltunk: Gyöngyvirágtól mi hat
forintokat
Kőltsön kértünk, 's az mind id'
adá azokat,
Mindjárt kávé-házba kotzkázni
el-mentünk,
Szerentsések vóltunk, pénzt sokaktól
nyertünk.
Mutassátok nékem az
erszényeteket,
Mennyi van, akarom látni pénzeteket.
Mi az aranyokat már régen el-tettük,
És
egy odvas fába a' kertbe rejtettük.
A' mi erszényünkbe tíz, tizen egy
forint
Vala; meg-olvasván, így szólt hozzánk megint.
Kinek kinek három forinttyát
el-veszem,
Gyöngyvirágnak adom, 's így pénzét
le-tészem.
El-is ment házához, és őtet
kérdette,
Kőltsön hat forintot hogy nékünk adott-é?
Felelt: egynek egynek három
forintokat
Adtam, mert esmérem azoknak Attyokat.
Tudtam, az én pénzem hogy soha el nem
vész,
Mindeniknek Attya fizetni lészen kész.
Itt van a' ked pénze, szóllott a'
Præceptor,
De
tsak egy fillért-is ne adjon ked másszor.
Nem jót tesz, hogy nékik pénzét
kőltsönözi,
Mert sok roszra őket ezzel ösztönözi.
Jól járt itt Gyöngyvirág, mert viszsza nem
kértük.
Örűltünk, a' dolgot, hogy észszel
fel-értük.
Præceptorunk
ellen fort a' méreg bennünk,
El végzénk, hogy
nékünk rajta tsínt kell tennünk.
Nyár vólt; és az epret ő igen
szerette,
De mindenkor titkon, nem előttünk ette.
Bort öntött reája, és
nád-mézet vakart,
Melly hogy el-olvadjon, arra más
tál't takart.
Antal még jó reggel ment a'
Patikába,
Ilyen két spéciest meg-vett hamarjába.
Egy dózsis Tartarus
Emeticusból[12]
ált,
Vett Magisterium Jalappát[13]
fél kanált.
Epret ebéd előtt már
el-készítette,
Szobánkba egy póltzra aztat fel-is
tette,
Ebéd után velem az udvarra
ki-ment,
Antal a' szobába tsak maga marad'tt
bent.
Frissen az eperbe porait
kavarta,
A' tállal, a' mint vólt megint
bé-takarta.
Szólt hozzám: hol Antal?
híd-ki, laptázzatok,
Avagy a' mit tettzik, ti
aztat jádzatok.
Ki hívtam: 's magunkat
mi mindjárt múlattuk,
Egymásra vagdaltunk szemmel hogy
meg-tsaltuk
Hogy jádzottunk, aztat ő nem
másért tette,
Hanem addig ő a' maga eprét ette.
Halljuk már tsengetnek,
mentünk oskolába,
Velünk jött, mert ő-is vólt
Retorikába.
Professor a' Trópust
kezdé explikálni,
Mindjárt a' két dózsis,
kezdett operálni.
Egy Trópus[14]
másikát érte gatyájába,
Nem maradhatott-meg egy-is a'
gyomrába;
Mert mind alól, felűl,
eperrel vegyesen
Szórta ő azokat sűrűn, 's
fertelmesen.
A' sok Deák orrát bé-dugta,
nevette,
Professora, hogy ki-mennyen, őt'
kergette.
Ki-ment; az útzán-is nadrágba
folyása
Meg-nem szűnt, sem pedig eper okádása.
Haza ért; de itt-is nem ment a'
szobába,
Hogy illat ne mennyen a' Gazda orrába.
Hanem a' ház meget hányt, és
erőlködött,
Ki-is ment a' Gazda, mivel igen
nyögött.
Kérdezte, mi baja? tsak vállát
vonítá,
Folyt a' büdös; allyát bár mikép'
szorítá.
A' Doktort a' Gazda mindjárt
el-hívatta,
Hogy beteg mért vólna, véle vizsgáltatta.
Ez pulzussához nyúlt, kérdezte mit
evett?
Szóltt: hogy egy tál epret, a' mellytűl
roszszúl lett.
A' Doktor azt mondta; az epret
meg-járta
Mérges bogár, azért a' néki meg-árta.
Frissen édes tejet egy meszszelyt
hozatott,
A' mellyet-is véle itten meg-itatott.
Mihent azt le-nyelte, alíg vólt
gyomrába,
Ez-is, mint az eper, bé-folyt nadrágába.
Adott osztán néki más egyéb szereket,
De
szint' úgy ki-adta, a' mint az epreket.
Végre a' tsűrbe ment, feküdött
szalmára,
Gondolta, mindjárt jut élete fogytára.
De hogy gyomra, 's béle már
ki-üresedett,
Hányás, folyás meg-szűnt, és
lett-tsendesedett.
Gatyáját, nadrágát, éjjel a'
Szinyvába[15]
Ki-mosta:
őltözőtt reggel más ruhába.
Mivel pedig dolgát nagyon
szégyenlette,
Testimoniumát mindjárt ki-is vette,[16]
Bútsút vett, Gyöngyösre,
folytatni klassisát,
El-ment, tám nem nyert ott
Jalappa dózsisát.
Mi ugyan szép móddal tőle
szabadúltunk,
De olly rosz ért, mellybe már nem
bóldogúltunk;
Mert szent János feje vétele
napjára,
A' Gazdánk Pestre ment, ennek vásárára.
Szent Andrérúl a'
Rátz-is oda érkezett,
A' Gazdánál lévén, arrúl
értekezett,
Hogy ki vólna azon otsmány,
's embertelen
Ember; ki őtet felette szertelen
Három száz forintért annyit
búsította,
Tám hogy el-vesztené, aztat állította.
A' Gazdánk a' Rátznak nézett
tsak szemébe,
Gondolta, álmodoz' így szóltt
hevenyébe.
Nem értem a' dolgot, kérem,
világosan
Beszéllyen kegyelmed, nem olly homályosan.
A' Rátz a' levelet keblébűl
ki-vette,
Kartabiankát-is levél mellé tette;
Mind a' két darabot a' kezébe
adta.
A' mint a' levelet Gazdánk
el-olvasta,
Mindjárt meg-esmérte, hogy a' Fia
írta;
Szörnyen haraguvék, mérgét alig bírta.
Szóltt a' Rátzhoz: Uram! ez a'
levél hamis,
Én meg-vagyok tsalva, szint'úgy
kegyelmed-is.
Ezen egész dolgot a' Fiam
kőltötte,
Tsak hogy pénzt kaphasson, ez írást
kűldötte.
A' kegyelmed pénze, ne gondollya,
el-vész,
De érte fiamnak ki-jut a' kutya rész.
Mindjárt-is a' Rátznak pénzét ő
le-tette,
Köszönte felette, hogy meg-emberlette.
Gazdánk meg-érkezvén a' Pesti
vásárrúl,
Aszszonyával szóllott, mit tett Fiok árrúl.
A' Professorunkat mindjárt
el-hívatták,
És az egész dolgot eleibe adták.
Antal írásának némelly
vonásait,
Meg-esmérte, tenni szokott rántásait.
Mindjárt-is bennünket, kemény
kérdésekre
Fogott: tagadással feleltünk ezekre.
Végtére keménnyen, vizsgálta
zsebünket,
Mind kettőnknek ki-is vette erszényünket.
Mivel a' Præceptort
már mi el-kergettük,
Aranyinkat bátran azokba
bé-tettük.
Ki-vévén ezeket, erőssen faggatott,
Két
Deákra; kiknél virgás vólt, mutatott.
Már itten el-állott a' víz mi
malmunkon,
Mert már segíteni nem tudtunk magunkon.
Azért-is az egész dolgot
meg-vallottuk,
Gyöngy Virág járt pénzért, azt-is
meg-mondottuk.
A' Tanátsnak Gazdánk mindjárt őt
bé-adta,
Melly-is a' tömlötzbe őtet bé-dugatta;
Engemet pediglen más nap
szekerére
Fel-űltetvén, kűldött Atyámhoz estvére.
A' kotsis kezébe adott egy
levelet,
Mellybe tudtam, hogy ő jól le-írtt engemet.
Antalnak mi baja lett, meg-nem
tudhattam,
De szívbűl sajnáltam, hogy őtet el-hagytam.
E' szententzia jött Gyöngy Virág
nyakára,
Pillingérnél ötvent vágjanak farára.
És hogy egy hólnapig seperje az
útzát,
Vagy a' sárt hordja-ki, tolván a'
targontzát.
Mivel Kálvinista vólt, azért
tsuklyába,
Szégyen kövön állott, az Ékklézsiába.
De bezzeg rámára Atyám engem húzott,
Úgy
meg-vert, azt véltem, hogy már meg-is nyúzott.
Nem vólt még az elég, hanem
egyetembe
Bé-vetett engemet egy puszta verembe.
Két hétig tartottam ott
kontumátziát
Kenyéren, és vízen, míg nyertem grátziát.
Ki-húzván, akkor-is kaptam egy jó
pofont,
Szóltt, ha jó nem leszek, porrá tör, öszve
ront.
Rontó Pál kesereg Pajtás-társátúl való el-válásán. Egerbe adatik Oskolába, el-beszélli ottan esett történetit. Oskolábúl el-szökvén tsikós bojtárrá lészen, ez élet alatt történt viszontagságait-is valósággal elő adja, mind addig, míglen katonává nem lett.
Szomorún tőltöttem most
vákátziómat,
Tsendes vóltam; ritkán hallhatták-is
szómat.
Szülőim mint eddig, már úgy nem
kedveztek,
Minden lépésimre vígyáztak, őriztek.
Hogy nékik ne vétsek, a'
magányosságot
Szerettem, 's kerűltem minden
barátságot.
Hol a' szőllők alá, hol pedig
erdőbe
Ki sétáltam, ollykor jártam a' mezőbe.
Titkon fohászkodtam, hol vagy
Jonatásom!
Ó hol vagy Antalom! én meg-hitt pajtásom?
Tudom nálam nélkűl élsz nagy
gyötrelembe,
Tán mint én sinlődtem, sinlődöl verembe.
Majd meg-hasad szívem, ha jól
meg-fontolom,
Hogy te én istápom valál, és gyámolom.
Az valál, melletted nem-is vóltam
szegény,
Nem vólt lapos mint most, zsebembe az
erszény.
Bár édes Atyádat lassanként
fosztottad,
Szép Keresményedet velem fel-osztottad,
Ebbe mint telhetett, én
segíttettelek,
Mivel buzgó szívből mindég szerettelek.
Mostan a' bal Fátum meg-fosztott te
tűled,
Nem élet, de halál, életem kívűled;
Mert míg e' világon én, én fogok
lenni,
Minden lehelletem érted fogom tenni.
Akkor-is, a' midőn Parkák a'
síromba
Szálítnak: senyvedve leszek már poromba,
Halavány árnyékom téged fog
követni,
Mint éltébe testem kedvelt; fog szeretni.
És a' mikor egyszer te-is élni
meg-szűnsz,
Élők száma közzűl, mint a' füst, úgy
el-tűnsz,
Lelkem a' bóldogok Eliziumába,
Míg
tsak te lelkednek nem akad nyomába,
Mind addig keresni fog, és ha
fel-talál,
Mivel akkor immár nem árthat az halál:
Nagy szeretetemnek ott sem lészen
vége,
Úgy fog érted égni, mint e' főldön ége.
Látván Anyám, hogy bús vagyok, 's
tsak járkálok,
És mint a' magányos veréb, úgy
bújkálok;
Kérdette, mi bajom? talán beteg
vólnék,
Hogy szokásom felett senkivel sem szóllnék?
Szóltt az Atyám, ne hidj néki, mint a'
lónak,
Nints fel-metzve nyelve, jobban a'
szajkónak.
Most azért nem beszél, mert van
boszszúságba,
Mivel érték nem egy, de több latorságba.
Antal pajtásátúl el-válását
szánnya,
Hogy most-is nem lophat vele, aztat bánnya.
De hiszen vétetem majd más
régulára,
Kapitzánt vettetek őkeme orrára.
Nemzetségembe még soha sem vólt
tolvaj,
De miatta hárúlt már fejemre sok baj.
Szülőim erántam tanátsot tartottak,
Jó
útra hozzanak, azon iparkodtak.
Azt végzék, hogy engem'
meszszére adjanak,
És a' Jézsuiták'
kezekre bízzanak,
Azért Egerbe ment Atyám, 's
szállást szerzett,
Jézsuitákkal-is én felőlem végzett.
A' Tsurgóba[17]
lakott szállásom' gazdája,
Gazdag mészáros vólt,
sok hízott marhája
A' városon kivűl vólt
egy nagy akolba,
Házánál mindég tíz vágó vólt az ólba,
Ő engemet ennek főképpen
ajánlott,
Hogy ne kéméltessen tőlem korbáts sem bot.
Kérte, ne engedje hogy én
éjtszakázzak,
Nappal-is tétova másokkal tzékázzak.
Mivel pedig maga otthon nem
lesz gyakor,
Az Aszszonyát kérte, vígyázzon rám akkor.
Szóval; hogy Szülőim helyett ők
légyenek,
Velem kedvek szerént bánjanak, tegyenek.
Meg-térvén, Szülőim jól
ki-készítettek,
Mert bár nem mutatták, de még-is
szerettek.
Meg-indúltunk más nap, 's értünk
éjtszakára
Egerbe; Szent Imre Hertzegnek napjára.
A' Professoromhoz más nap'
reggel kísért,
Vitt néki egyet mást, többeket-is
ígért.
Ez magát mindenkép' mindjárt
ajánlotta,
Hogy jó Præceptort-is
fog adni, mondotta.
Adott-is egy réz-szín ábrázatú
Rétort,
Rá-nézvén, már tudtam, hogy szereti a'
bort.
Ezek meg-történvén, Atyám szép
oktatást
Adott nékem, osztán két aranyt, 's rám
áldást.
El-bútsúzott, 's korán fel-űlt
szekerére,
Mivel otthon akart lenni ő estvére.
Más nap' oskolába mindnyájan
el-mentünk,
Professorainknak szép köszöntést tettünk.
Poéta vóltam már, e' tudományt
tudni
Kedvem vólt, mert úgy-is jól tudtam hazudni.
Nagyon igyekeztem mindenkép'
tanúlni,
Társaimat hamar kezd'tem-is fel-múlni.
Professorom látván tanúló
kedvemet,
Mindenkép' éleszté igyekezetemet.
Hamis Isteneknek az históriáját,
Jól
tudtam, Helicon', 's Pindus' fabuláját,
Múzsáknak, Nymfáknak neveit
nevezni
Rendről rendre tudtam, ha kezd'tem
versezni.
Virgiliusnak szép Pásztor
énekeit,
Olvastam Názónak szerelmes verseit.
Ezeket idővel tettemmel
követtem,
Mert mind tsikós pásztor vóltam, mind
szerettem.
Történtt; hogy egy kedden
rekrátzió napján,
A' Præceptorommal
sétálni dél-után
Ki-mentünk; 's ballagva
értünk Tihamérig.[18]
Tsattogó
hideg vólt, a' hó ért majd térdig.
Itt mi a' kortsmába
mentünk melegedni,
Szólltam: hogy ha nékem meg-fogja
engedni,
Egy kolbászt süttetek,
bort-is hozattatok,
Ehez egy pár fejér zsemlyét
adattatok.
Bízvást, úgy mond, a'
bor minket meg-melegít,
A' hóban, hogy frissen
mehetünk, meg-segít.
Kortsmárossal szóllván,
mindeneket meg-tett,
Egy kis asztalkára frissen
abroszt vetett.
Gyors ember vólt, soká épen
nem motozott,
Mindeneket hamar az asztalra hozott.
A' kolbászból itten én egyedűl
ettem,
A' palatzk üres lett, azt észre sem
vettem.
A' kortsmárost újra én
meg-szóllítottam,
Hogy tőltse megint-meg, nékie
mondottam.
Meg-tőlté, és ebből egy pohárral
ittam,
De tsak hogy más-felé szemem'
fordítottam,
Már a' Præceptorom
ezt-is fel hajtotta,
Meg-rázván a' fejét, be jó
bor! mondotta.
Szólltam: omne trinum, hogy
perfectum légyen,
Még egyet igyon-meg, mert
inni nem szégyen.
Azért harmadszor-is aztat
meg-tőltettem,
Bíztattam, tsak igyék, eleibe tettem.
Ebből is ittam én, de tsak egy
pohárkát,
Többivel ő mosta torka' száraz árkát.
Meg-fizetvén mindent, mentünk haza
felé,
Az én Præceptorom
hol hátra, hol elé
Tántorgott; szemembe engem' nagyon
dítsért,
Valamit kívánok, tenni mindent ígért.
Mihent természetét itten
ki-tanúltam,
Mint virág harmattól, szint' úgy
meg-újúltam,
Tudtam, hogy Mentora már én fogok
lenni,
Tsak bort adok néki, mindent fogok tenni.
Mihent haza mentünk, az ágyára
le-dűlt,
Hogy mi vatsoráltunk, az asztalhoz nem űlt.
Hol a' Præceptorom?
a' gazda kérdezett,
A' feje fáj, mond'tam,
már le-is vetkezett.
Verseimet mát nap' a' mint ő
vizsgálta,
Reszketett a' keze, valamint a'
nyár-fa.
Szóllott, hogy ha vólna tsak egy meszszely
bora,
Jobb vólna, mint bár melly Doktornak a'
pora.
Ezt hallván, a' meszszely borért
el-futottam,
Hamar viszsza-tértem, kezébe nyújtottam.
Nagy örömmel ő ezt kezemből
ki-kapta,
Míg egy szem pillanthat, addig fel-is
tsapta.
Hallván édes Atyám, hogy én jól
tanúlok,
Az erkőltsökben-is hogy nagyon jobbúlok.
Gyakran kűldött nékem néhány
forintokat,
Mind Præceptoromra
kőltöttem azokat.
Mert rekrátziókra mi az egész télen
A'
kortsmákat jártuk, úton és út félen.
Jobban szerette ő ezeknek az
úttyát,
Mint Castáliusnak tsergedező kúttyát.
Húsvét innepekre el-jött Atyám
hozzám,
Melly nagy öröme vólt, ki nem mondhatja szám.
Mert Professoromtúl jó
viseletemet
Hallotta, tanúlók köztt elsőségemet.
Adott azért nékem ő hat aranyakat,
Kik
egy esztendőbe verettek, ollyakat.
Meg-térvén, Anyámnak felőlem hírt
mondott,
Örűltek, mondották, viselnek rám gondot,
A' tavasz jelen vólt, az erdő már
ződűlt,
Mezőre a' sok nyáj gyenge fűre tsődűlt.
Deákok falukra akkor szoktak
menni,
Májusi jó tejet, 's édes téj-felt enni.
A' Præceptorommal
mi-is ki-sétáltunk,
De mi nem a' téjhez, hanem
borhoz láttunk.
Leg-jobb, azt mondotta, Bachusnak a'
teje,
Ettől élesedne az ész, 's ember'
feje.
Kortsmákon muzsika vólt, és
hegedűltek,
Városból sereggel lányok oda gyűltek.
Szóltt hozzám, tántzolni hogy én mért nem
megyek,
Mintegy erőltetett, hogy én vígan legyek.
Tántz, úgy mond, nem egyéb, hanem
komótzió,
Melly az egésségnek hasznos, és igen jó.
Énnékem sem kellett igen nagy
bíztatás,
Valamint ő néki borhoz sok hívatás.
Tántzoltam; a' tántznak vóltam olly
mestere,
Hogy testemnek tetszett minden ina 's
ere
Srófon járni, és két sarkantyúm úgy
pengett,
Mint a' muzsikának a' taktussa
tsengett.
Azért a' leányok tántzolni
szerettek
Én velem, és mindjárt meg-is-esmérkedtek.
Ezek majd mindnyájan laktak a'
tsurgóba,
Tántzra jártak hol egy, hol más fogadóba.
Præceptoromat-is
nem egy tántzra hítta,
Nem kellett az néki, ő tsak a'
bort itta.
Szólltam: ideje van, mennyünk haza
immár,
Féltem, mint minap járt, hogy majd most-is úgy
jár.
El-jött: senki sem-is tudta-meg a'
dolgot,
Ma nem-is tántorgott, és óldalt nem forgot.
Egy lánnyal annyira ment
esméretségem,
Hogy a' tanúlásba lankad'tt
serénységem.
Nem tetszettek most már Parnassus'
Múzsái,
Hanem tsak Tsurgónak az ő vad Nymfái.
Vasárnap', Innep nap', hová
fognak menni,
És melly fogadóba fognak tántzon lenni,
Meg-mondották: 's mivel én már a'
Præceptort
Mindenre
rá vettem, ha adtam néki bort,
Mihent mi meg-ettük a' mi
vatsoránkat,
Mindjárt által hágtuk hátrúl a'
palánkot.
Oda mentünk; ezek immár reánk
vártak,
Præceptorom
ivott, velem tántzot jártak.
Eztet mi sokáig mind így
praktikáltuk,
De végét dolgunknak jól meg-nem
vizsgáltuk.
Professorunk tartott sok deák
kémeket,
Kik a' deákokra vetették szemeket,
Ha őket tántzolni a' lányokkal
látták,
Nevek szerént őket nékie bé-adták.
Professorom egyszer magához
hívatott,
Múlt éjjel hol vóltam, keményen fartatott.
Vettem észre, hogy ő már mindeneket
tud,
Semmi haszna nem lesz, szám bár mennyit hazud;
Azért mindenek néki
meg-vallottam,
Kértem engedjen-meg, jó leszek,
mondottam.
Lé-hordott, meg-intett, és most
meg-engedett,
Szóltt: el ne-veszíttsed magadat, 's
lelkedet.
Illy gaz személyekkel hogy ha
társalkodom,
Önként kárhozatra így: magamat adom.
Præceptort
keménnyen meg-korbátsoltatta,
Mint tzégéres korhelyt
ki-is tsapattatta.
Egy ideig magam', igen jól
viseltem,
Hamar le-feküdtem, reggel koránt keltem.
Tanúltam, és minden rekrátzió
napján
Professorral jártam, mind reggel, 's dél
után.
De nem sokká tartott ezen
viseletem,
Mivel jobban tetszett elébbi életem.
Fejemet asztalrúl asztal alá
húztam,
Mert a' régi roszba újra torkig úsztam,
El-nem hagyhattam én már a' vad
Nimfákat,
Eggyik, másikátúl kaptam tzédulákat.
Sokszor rejtek helyen velek
beszélgettem,
Templomba katsintva rájok nézegettem.
Falukra mentem ki, tántzolni ő
velek;
Azt véltem, hogy ezek igen titkos helyek.
De kém deákoktúl ki vóltak
tanúlva,
El-is vóltam már én mindenkép' árúlva.
Egy deák pajtásom nékem
meg-mondotta,
Professor szájábúl hogy aztat hallotta,
Hogy az oskolába más nap
meg-virgáztatt,
Már a' Familiás vízbe veszszőt
ásztatt.
Nagy gyalázat, ha egy Poëtát
virgáznak,
Fel-tettem, hogy engem' így
meg-nem-gyaláznak.
Mindjárt-is egy L'ánynak
azt adtam tudtára,
Hogy jőjjön estvére tántzra
Kis-tállyára.[19]
Ki-jött még hárommal; én
velek vígadtam,
Egy kis vatsorát-is ő nékiek adtam.
Reggel mindenike ment maga
úttyára,
Én pedig el-szöktem Professor trutztzára.
Az egész ruhámat magammal
el-hoztam;
De őtet motskoltam, szidtam, és átkoztam;
Egy Szólnoki szekér még-is
szerentsére
Itt vólt, meg-fizetvén, fel-űltem én erre.
Sót hozott Egerbe, most már
vólt üressen,
Jó négy ló vólt benne, tudtam hajt
sebessen.
Már éppen a' midőn
akartunk indúlni,
Kotsis ostorához a' mint akart
nyúlni;
Itt termett egy deák, tudtam,
ez-is hogy kém,
Szólltam hozzá: itt vagy! te hoszszú
lábú Gém.
Meg-kaptam, először őt't
jól meg-pofoztam,
E' kevés vólt, hanem meg-is
tsákányoztam.
Szólltam: már el-mehetz, te spion, gaz
selma,
Tudom Professorral hogy te lészel még ma.
Mond: hogy meg-lőtsözöm, érek ollyan
napot;
Mivel lőttsel szokták meg verni a' Papot.
* * *
Sok iffiú juthatt veszély örvényébe,
Ha
észre nem veszi magát hevenyébe,
Hogy már meg-van vetve, őtet fogó
háló,
Mellynél is a' sátán, nem más, az őrt
álló.
Szép szín alatt ez ád néki
bátorságot,
Ajtót nyitt, és mutatt alkalmatosságot
A' roszra; de aztat mind addig
szépíti,
Míg a' vért ő benne jól meg-nem-hevíti.
Eszén túl van akkor, a' roszba
bé-merűl,
És így a' meg-vetett hálóba bé-kerűl,
Ó Iffiak! kérlek benneteket
árra,
Vígyázzatok azon alkalmatosságra:
Mellyben a' jó erkőlts számkivetést
szenved,
De ott a' hívságnak minden ember enged.
Kerűllyétek főkép' ti a' vad
Nimfákat,
Mint meg annyi mérges, 's gyilkos
viperákat.
Ezek szemetekbe bár szépen nevetnek,
De
végtére még-is veszélybe vezetnek.
Nem bírtok Salamon nagy
bőltsességével,
Nem bírtok Sámsonnak az ő erejével.
Ha meg-tudták még-is ezeket
buktatni,
Hát tik; nékik ellent, mint fogtok álhatni?
Sas szemmel nézzétek; az
alkalmatosság
Ollyan-é, a' mellyben virtus 's
ártatlanság
Uralkodnak? mellyek tsak egyedűl
jóra
Vezetnek: nem tündér, 's hímes mulandóra.
Ezen névért, Vitéz; mennyit
szenvednétek?
Hogy a' ditsőséggel eztet
meg-nyernétek?
Itt a' ditsőségre nagyobbak az
okok,
Itt győzvén, úgy lesztek valódi Bajnokok.
Amott mulandóság híreteket éri,
Örökké
tartandó bóldogság itt béri.
* * *
Meg-indúltunk hamar, Szóllnokon
termetten,
Egerbe nem tudta senki, hová lettem.
Én egész gunyámat itt mindjárt
el-adtam,
De egy pár sarkantyús tsizsmámat meg-hadtam.
Az árán egy bundát vetten, 's egy
katzagányt,
Kezembe viseltem egy jó fokos tsákányt.
Puladert húztam-fel, vóltam tsak
gatyába,
Új tsákót tettem-fel, őltöztem bundába,
Szóllnokbúl ki-mentem Új Szászi
pusztára;
Értem; Báró Ortzi Úrnak jószágára.
A' tsikós tanyára, a' mint ide
értem,
Ennek a' gazdáját igen szépen kértem:
Maga bojtárjának engemet
fogadjon,
Eggyik, avagy másik ményeshez hogy adjon.
Gyengéllett kevessé, valék is én
iffiú,
Szóltt: hallod-é! hová való vagy te fiú?
Feleltem: hogy Sajó Keresztúri
lennék,
Árva vagyok; azért szolgálnom kellenék.
Látta Virgantz vagyok, és hogy jól
termettem,
Le űltetett, 's vele sokká
beszéllettem.
Meg-szeretett engem, végre
bé-fogadott,
Azonnal a' tarka ményeshez-is
adott.
Egy Kereszt-fás nyerget, törött szí
szerszámmal,
Adott; ezek után szóllott ímmel, ámmal.
Mondván; hogy az ingem olly fejér, mint a'
hó,
Bojtárhoz nem illik, nem-is vólna az jó.
Azért aztat zsírral végtűl végig
kente,
A' kormos bográtsot osztán hozzá fente.
Bundám külső részit szint' így
púderoztam,
Lábravalómat-is végig bé-zsíroztam.
Két üstököt hoszszú hajambúl
kötöttem,
Mindent, mint kivánta magamra őltöttem.
Barna bonta tsikót adott ő én alám,
Ha
meg eresztettem, úgy ment mint a' villám.
De egyszer egy szilaj tsikónak
hátára
Űltetett, és aztat botsájtá úttyára.
Keményen hányt, és sok bárány ugrást-is
tett,
De még-is hátárúl engem le-nem vetett.
Mert a' kereszt-fához, mint kullants
fogód'ztam,
A' kengyelt meg-nyomván jó
merőn tartód'ztam.
Tettzett a' gazdámnak; szólt fiam
ember vagy!
Más bojtárom ezt nem tészi, bár elég nagy.
Láttam én, hogy ezen tarka ményes
között,
Néhány ló van, a' melly nagyon
külömbözött.
Mert ki pej, ki szürke, ki pedig vólt
fakó,
Más béllyeggel, nem a' tarkák közzé való.
Kérdém ezen lovak ide mint jöhettek?
Mi
gondod rá, szóllott, ide tévelyedtek,
Más nap szőr-kötelét a' kezébe
vette,
Karikákra szépen aztat öszve szedte,
Ólálkodott, egyszer a' szürke
nyakára
Rá veté, hurkollott mindjárt a' torkára.
Ki-fogván kötötte a' lovam
nyakához.
A' pejjel-is így bánt, ezt maga
lovához
Vezette, és eztet melléje fel-fűzte,
És
már ezek után tsak a' fakót űzte.
Igen vad vólt; mindég fent tartotta
fejét,
Merre a' gazdám ment, fordíta elejét.
A' többi lovak közt, bukva addig
jára,
Míglen szőr-kötelét nem veté nyakára.
A' farára le-űlt
gazdám, 's őtet húzta,
Addig, míg kötélnek
torkára lett tsúszta,
Kötelét nyakárúl ennek le-sem
vette,
A' pejhez kötötte, 's mene ez
mellette.
A' más bojtár hozott
ide egy más barnát,
Kóborló vólt, sokszor ált'
úszta a' Tarnát.[20]
Vettem jobb óldalom felé
vezetékre,
Vad nem vólt, kötöttem tsak egy kötőfékre.
Mit akar a' Gazdám, nem
tudtam elől ment;
Fakó, melly't vezetett, a'
farát hányta fent.
Menésébe ez-is hamar
meg-lassodott,
A' más három ló-is mind
meg-tsillapodott.
Látván, hogy Pest-felé tarttya kantár
szárát,
Tudtam, ott veszi-fel mind a' négynek
árát,
Mert épen vásár vólt, 's a'
mint oda érénk,
A' ló vásár felé, az útbúl
ki-térénk.
Itten egy Örménynek a' hármát
el-adta,
Hamar; mert árokat drágára nem szabta.
Véletlen hozzánk jött egy sáfrány
hordozó,
Meg-látván meg-tettzett nékie a' fakó.
Itt Pesten meg-döglött hirtelen a'
lova,
Mert nagy terhet hordott, járván ide 's
tova.
Meg-alkudt Gazdámmal, hamar a'
fakóra,
Mivel nagy szüksége vala most a' lóra.
Az úttúl fáradt vólt, magát
meg-nyergelni
Engedte; tsudáltam, a' hátát
terhelni.
Egy abrakot adott néki, 's
meg-itatta,
Ez meg-esvén velem fel-kantároztatta.
Nyúgodt vólt már a' ló,
fel-űlt a' hátára,
A' szegény sáfrányos
jutott itt tsatára.
Fejét lába közzé a'
fakó szegezte,
Bárány ugrásait jobbra balra kezd'te.
A' Sáfrányos rétát[21]
szűntelen kiáltott,
El-ződűlt, és tám már szemével
sem látott.
A' mint egyszer a' ló farát
fel-vetette,
Egyszersmind szökését jobb oldalra tette,
A' Tótot láttam itt a'
levegő-égbe,
Onnat le-zuhanni a' főldről
egyvégbe.
A' sok iskatulya retsegett
ropogott,
Annál jobban szökött a' ló és
hortyogott.
Minden-felé a' sok tzitrom
hempelyedett,
Fövénnyel a' sáfrány, gyömbér
egyveledett.
Vastag papirosra fel-vart németh
gombok
Szóródtak, húllottak tétúl a' dorombok.
A' sok keszkenyőtűl az úttza
tarkállott,
Mivel mindent le-hányt, a' ló-is
meg-állott.
Kárt nem vallott; a' nép mindenét
fel-szedte,
Oda vitte néki, 's eleibe tette,
Tsak iskátulákat kellett néki
venni,
Ezeknek kelletett pozdorjává lenni.
El-adta ezt mindjárt Barkó
káplárjának
A' ki-is el-vitte eztet Rimondának.
Gazdám hat forintot nékem-is
juttatott,
Többször-is ád serény, ha leszek bíztatott.
Vásár után mentünk mi a'
Bátskaságra,
Akadtunk itt kies, sok nagy pusztaságra.
Itten egy ménesbűl négy lovat
fel-fűzött,
Mentünk-is, mint olly ment, a' kit
Tatár űzött.
Huszon-négy óráig nem ittunk, 's nem
ettünk,
De hogy szerentséssen a' tanyánkon
lettünk,
Mindjárt a' négy lovat ménes közzé
tsaptuk,
Tüzet raktunk, 's frissen a'
bográtsot kaptuk.
A' hús vagdaláshoz bojtár Getzi
fogott,
Mert míg oda jártunk, ő egy tinót lopott.
A' meg-tőlt bográtsot itt a'
szolga-fára
Akasztottuk; veres hagymát bőven árra
Aprított a' Gazdánk, sót-is reá
hintett;
Kevés idő múlva már énnékem intett.
Szólt: meg-főtt már a' hús a'
bográts fenekén,
Pedig még mind nyers vólt, melly vólt
a' tetején.
Bográttsal katzagány felett egy rázást
tett,
A' melly hús alól vólt, egybe mind felűl
lett.
Hozzája-is láttunk nagy
apetitussal,
Ettük mint frikaszét, sokkal jobb
gustussal.
Bojtár Getzi addig fel-űlt a'
lovára,
Nyargalt egy kulattsal a' szomszéd
tsárdára.
Borral meg-tőltette, hamar-is viszsza
tért,
Ittuk mert jó bor vólt, mérték négy garasért.
Mivel Bátskaságról jövén
el-fáradtunk,
Négy nap a' tanyánkon hevertünk,
's nyúgodtunk.
Ötöd napon szóllott, fogjad
köteledet,
Mutasd-meg már egyszer te mesterségedet.
Azon négy ló közzűl fogd-ki az
edgyikét,
Kedvedre hagyom azt, fogd-ki bár mellyikét.
Mint a' ki e' dolgot már régen
próbálja,
Sok esztendők által régen praktikálja.
Úgy tudtam, mert titkon én eztet
próbáltam,
Midőn a' ménessel tsak magam
járkáltam.
Azért mind a' négyet hamar egymás
után
Ki-fogtam, lovakhoz kötöztem szaporán.
Meg-dítsért, mondotta, hogy
a' másik bojtár
Ezt illy jól nem tudja, bár rég
vagyon itt már.
Szólt tovább űljünk-fel,
mennyünk Debretzenbe,
Szabadság[22]
lészen ott, a' hol-is én szembe
Sok ló árosokkal, tudom,
mindjárt leszek,
A' lovak ifjak, értek jó pénzt
veszek.
El-mentünk; a' lovak
Ura már ott vára,
Igazítva vólt ő ezeknek nyomára.
Egy Tiszt-tartó vólt ez,
kezünkön-is érte,
Tudtam; mind a' ketten,
meg-lakozunk érte.
Meg-is fogtak, 's
dugtak város tömlötzébe,
Én soha sem vóltam még illy
keleptzébe.
Vásár után mindjárt Törvény
szolgáltatott,
És illy szententzia fejünkre hozatott:
Mivel-hogy a' lovak el-nem
adattattak,
De még is a' Gazdám által
lopattattak,
Azért-is másoknak intő példájára
Száz
páltza veretik a' Gazdám farára.
Nékem, mivel nem olly nagy a'
vétkezésem,
Harmintz korbáts tsapás lészen bűntetésem.
Más nap ki-is vittek város
piatzára,
Gazdám első feküd't a' deres
hátára.
El-verték a' százat, tsak egy sem
vólt híjja,
E' vólt a' négy lopott lónak
itt a' díjja.
Engem-is utánna helyére
fektettek,
Meg-sem mozdúlhattam, úgy bé-rekesztettek.
Vágtak kegyetlenűl, nehezen-is
áltam,
Mert illy distraktziót soha sem próbáltam.
Hogy fel-botsáttattam, eggyett sem
léphettem,
A' Gazdám vezetett, tsak alíg
mehettem.
Pályinkával mostuk osztán meg
farunkat,
De végtére borral öblíténk gyomrunkat.
Éjtszakára mentünk az Angyal
pusztára,
Lovaink kötöttük jó fűre pányvára.
Nehezen szenvedtük mi nagy
fájdalmunkat,
Fel-tettük, hogy rajtok ki-tőlttyük
boszszúnkat.
Jól tudta a' Gazdám, a' Bíró
két lova
Hogy e' pusztán legel, nem adja másova.
Hamar rájok talált, fogta kötelére,
A'
mint már ezekkel gyorsan mene fére,
Láttuk a' négy ló-is békózva itt
vagyon,
A' mellyekért minket meg-vertek olly
nagyon.
Egy Suhantz őrzötte, melly most jól
hortyogott,
De bezzeg a' Gazdám itten nem
motyogott.
Békóit ezeknek tsendessen
le-vette,
Frissen lovainknak nyakához kötötte.
Bár fájt alsó részünk, de még-is
lódúltunk,
Hajnal hasadtakor, nyóltz mért főldre
vóltunk.
Erdélynek vettük mi mostani
útunkat,
Örűltünk, álhattyuk rajtok mi boszszúnkat.
Más nap jókor bé-is hajtottunk
Zsibóra,
Akadtunk itt egy jó Liveráns Zsidóra.
Mind a' hat lovat ez mi tőlünk
meg-vette,
Tsászár aranyokat olvasott érette.
Egy kis jó vatsorát frissen
készíttettünk,
Lovainkkal szénát abrakot étettünk.
Mondtuk, nints mód benne, hogy ne
keressenek,
Tarthattunk-is méltán, hogy itt ne
lepjenek.
Azért-is fel-űltünk a' mi
lovainkra,
Még a' nagy veréstől fájós inainkra.
Városbúl ki-menvén, mi útat
vesztettünk,
Hegyeken, vőlgyeken bár sokat ügettünk.
Negyed nap pénteken késő
éjtszakára
El-értünk fáradtan még-is a' tanyára.
Ittunk, ettünk, 's aztat vígan
beszéllettük,
Bírót, 's a' Tiszt-tartót,
mi miként rá szedtük.
Én hány ütést kaptam, annyi
forintokat
Adott Gazdám; meg-is érdemlém azokat.
Ezekhez még egy négy esztendős
tsikót-is,
Meg-köszöntem mind ezt, mind a' pénz
adást-is.
Nem tetszett énnékem már a' tsikós
élet,
Nagyobbra vágyódás én bennem fel-éledt.
Féltem hogy meg-rontom ebbe
egésségem,
Utóllyára lészen akasztó-fa végem.
Meg-hallottam: hogy most lovas
katonának,
Jász-Berénybe, Pesten-is verbuálnak.
Fel-tettem magamba, hogy közikbe
álok,
Ott jobb szerentsére, mint itt, tám találok.
A' Palatinális híres, 's szép
Regement
Vólt ez: mellybe mint raj, a' sok szép
legény ment.
A' Gazdámnak Örsre kelletett
el-menni,
Lovak szám-adását kellett ott le-tenni.
Én lovamra űlvén, gyorsan
el-léptettem,
Jász-Berénybe érvén, katonává lettem.
Rontó Pál Katona lévén egyszer, minden-némű dolgait, a' mellyek véle történtek mind addig, a' meddig Tseh Országból, Saxónia Országba ellenség' eleibe méne, elő-adja.
Mihent köteleztem magam'
katonának,
Mindjárt egész mundírt én reám adának.
Az Angyal bőröket[23]
vállamra fűggeszték,
Óldalamra kardot tarsollyal
kötözték.
Sarkantyús tsizmákat lábaimra
vontam,
A' két üstökömből már most tzopfot
fontam.
Káplár füleimnél két
huntzfutlikot
nyírt,
Kent azokra rózsa vízzel meg-kevert zsírt.
Mint a' kátsa farkát,
úgy fel-görbítette,
Két villás tők közzé mind a'
kettőt vette;
Az egész fejemet bé-is púderozta,
'S
így a' tsikós bojtárt Úrfiságra hozta.
A' Kapitányhoz ő azután
vezetett,
Ki-is engem' főtől talpig nézegetett.
Tetszettem ő néki, vállam'
veregette,
Bátran szólltam, szemét rólam le-sem vette.
Kértem adattasson alám jó paripát,
Úgy
gondját viselem, hogy nem talál hibát.
Szóllott a' Kapitány: láttam nékem
örűl,
Menj fiam! és válasz' száz rimondák
közzűl.
A' Káplárral mentem, közöttök
járkáltam,
Egyszer egy szár lábú vértsénél meg-álltam.
Káplár Uram! szólltam: én eztet
választom,
Tudom, hogy egy könnyen azt ki-nem-fáraztom
Négy tagba szakad't ló, Mokány lesz
a' neve,
Esmérem bélyegét, tudom, hogy van heve.
Az Egri Káptalan ményeséből való,
Ritka
vagyon abba melly roszsz vólna, olly ló.
Káplár Reportumot tett a'
Kapitánynak,
Hogy vértsét választám, 's neveztem
Mokánynak.
Bundámat, katzagánt jó pénzen
el-adtam,
Lovamért tizen-két aranyakat kaptam.
Tsináltattam mindjárt szép hat gyólts
ingeket,
Tsínossan meg-varta egy aszszony ezeket.
Ezzel egy tsákót-is
meg-pántlikáztattam,
Selyem vitéz-kötést erre
munkáltattam.
Király szín anglia posztót bóltba
vettem,
Mellyből a' szabóval nadrágot mérettem.
Száz réf selyem sújtást, mond'tam,
fog rá varni,
A' tzifraság térdig fogja
bé-takarni.
Egy pár sárga tsizsmát én ahoz
varrattam,
Ónos sarkantyúkkal meg-sarkantyúztattam.
A' mint mind készen vólt, Vasárnap
tsínosan
Fel-őltöztem, minden állt rajtam módosan.
Tsörgött börgött kardom, hogy útszán
sétáltam,
Hogy sok szem néz reám, aztat-is jól láttam.
Nagy hetykén képzeltem, hogy enyim
Jászberény,
És hogy másra nem süt, tsak reám a'
nap-fény.
Hogy ha vagy piatzon, vagy másutt
meg-álltam,
Kardomra támasztva magamat tsudáltam.
Orrom allja éppen akkor mohosodott,
A'
pihét pödröttem, mint egy okosodott.
Tisztességes embert látván, vagy
Lyánkákat,
Hajtottam frantziás reverentziákat.
A' Kapitány éppen a'
Templomból menvén,
Merőn állottam-meg, szeme közzé
nézvén.
Így szóltt a' Hadnagyhoz, ez szép
tsínos legény,
Magyar ez: többet ér, mint sok más
jövevény.
Tántzos katonákhoz kell ennek
el-menni,
A' Verbuállók köztt illik néki lenni.
E' parantsolatot mindjárt-is
ki-adta,
Hogy én oda mennyek, a' Káplár
meg-hadta.
Leg-ottan dél-útán mi nagy muzsikával
Az
útszákon jártunk, zajjal, és lármával.
Mint a' Kapitánynak értünk
Quártéllyához,
Vendégit vezette maga ablakához.
Elől tizen-ketten tántzoltunk
kerékbe,
Látta, hogy meg-rakom; a' mint ez ment
végbe.
Hogy Sóló tántzoljak, aztat
parantsolta,
A' nép hogy láthasson, magát nagyon
tolta.
El-kezdvén tántzomat, minden
tsudálkozott,
Szólltak: ugyan tudja járni az átkozott,
Tettem-is előttök ollyan figurákat,
Hogy
szemek meredett, tátottak rám szákat.
A' taktust sarkantyúm' pengése
követte,
Tzimbalmos ezeket úgy ki-nem-verhette.
Nézték a' tántzomat itten Tóth
Leányok,
Szepesből munkára jöttek-le nehányok.
Ezeket majd tsak nem a' hideg
ki-törte,
Hogy nem tántzolhatnak velem, az gyötörte.
Mi bajok: Kapitány mindjárt
észre-vette,
Rám intett, tudtam én ezt mire értette.
Mindjárt-is egyikét a' tántzba
ragadtam,
Suttogott botskora, őtet úgy forgattam.
Ide jött az Annya, lyányát tántzba
látta,
Hogy katonák között tántzol, azt sajnállta.
Vastag lepedőbe fazekak hátára
Kötve
vóltak; vetvén szemét leányára,
Mint Fúria mindjárt pofozni kezdette,
És
hajánál fogva kezemből ki-vette.
Ezt látván, szóllottam: no az illyen
adta,
Ha velem tántzolni a' lányát nem hadta,
Jőjjön hát most maga, tántzoljon
helyette;
Mindjárt-is az mint itt állottam mellette,
Meg-kaptam: derekát jól által
kótsoltam;
De mivel otsmány vólt, őt
meg-nem-tsókoltam;
Keményen forgattam, mint a' szél
vitorlát,
El-nem-botsátottam, bár mondott sok
Szirolát.
A' fazekak hátán retsegtek,
ropogtak,
Tserepei tétúl nézőkre húllottak.
Katzagott a' sok nép, el-dűlt
nevettébe,
Mert már a' vén aszszony füstölt nagy
mérgébe.
Magam-is e' roszsz gőzt már nem
szenvedhettem,
Bé-dugtam orromat, 's őt
el-eresztettem.
Szidott, motskolt, bottyát itt hozzám-is
mérte,
Zaplaty! fazékaknak árrát tőlem kérte.
De hogy ne szenvedje ő
ezeknek kárát,
A' Kapitány duplán le tette az
árát.
Az Uraktúl mi itt négy
aranyat nyertünk,
A' Város házához ugrálva
el-mentünk;
Tántzoltunk itten-is,
legénység körűl vett,
Virrattig közzűlök katona
negyven lett.
Száma rekrutáknak immár
nyoltzvanbúl ált,
Velem eggyütt egy sem vala még
assentált.
Kapitány hajtatott forspont
szekereket,
A' mellyek Budára fel-vigyék ezeket.
Maga előre ment, olly
rendelést tenni,
Hogy mihent mi Budán egyszer fogunk
lenni;
Assentálást más nap mindjárt
el-kezdhesse
A' Komissárius, 's hamar
végezhesse.
Meg-indúltunk, értünk estvére
Budára,
A' vízi Városnak száltunk uttzájára.
Más nap öszve gyűltünk egy
nagy kaszármába,
Bé-írták nevünket a' szent
Bibliába.[24]
Bennünket azután kerekbe
állítván,
Hadi törvényeket nékünk el-olvasván.
Az ég felé három újjunkat
tartottuk,
A' Crédót[25]
nagy buzgón mi itt el-mondottuk.
Már most vóltunk igaz hadi
Presbiterek,
És
már meg-ordinált katona emberek.
Mi az Lajkusokra
néztünk tsak nevetve,
Szűrösökre főkép' már
éppen meg-vetve.
Ez meg-esvén, ki ki mene
quartéllyára,
Leg-főbb gondja vala éhező gyomrára.
Én ebédem után el-mentem
sétálni,
Egy nagy szép bólt előtt meg-találtam álni.
Ó be nagy tsuda vólt véletlen
látásom,
Mivel Antal régi kenyeres pajtásom
A' bóltbúl ki-futván, a'
nyakamba borúlt,
Ő-é ez? vagy árnyék, a' szívem
lett szorúlt.
Szólt hozzám: ó Palyi! életemnek
fele!
A' szívem hogy itt vagy, örömmel van tele,
De még-is hogy látlak katona
ruhába,
Fájni bádjadni kezd szomorúságába.
Feleltem: Antalom! én hív
Achatesem,
Szívemet szívedhez tsattoló Magnesem.
Itt vagy: meg-engedték azt az egek
érnem,
Hogy lehessen nékem ma te hozzád férnem.
Szerentsés nap! többet itt már nem
szólhattam,
Tsak öröm könyvekkel ortzámat ásztattam.
Láttam övébűl-is egymás után gördűl,
Úgy
van az; egymásnak, két hív szív, ha örűl.
Ezek-után egymást mi
el-botsátottuk,
Hogy jöttünk ma öszve, aztat
tsudállottuk.
Meg-fogta kezemet, egy Traktér
házába
Vezetett; űltünk itt, egy kis szobátskába,
El-beszéltem néki minden
dolgaimat,
Egri, Debretzeni viszszontagságimat.
Mivel háború van, most katona lettem,
És
magamnak aztat mint egy tárgyúl tettem,
Hogy vagy karddal tészem én
elő-mentemet,
Avagy Mars' mezzején vesztem-el
éltemet.
Hívatalon nem vólt soha-is
Papságra,
Fejemet sem vetem nyűgös parasztságra:
Hogy sem pedig lettem vólna én
Prókátor,
Inkább harangozó vagy falusi Kántor.
Sem gulyás, sem tsikós, sem béres nem
leszek,
Inkább háborúba ditsőséggel veszek.
Szólt Antal: helyesnek tartom
fel-tettedet,
Isten erősítsen mindenkép'
tégedet;
Bátoríttsa szíved' vezesse
karodat,
Zőldellő borostyán, fedje homlokodat.
Kértem ő-is nékem, hogy
elő-beszéllje,
El-válásunk után, melly Fátum'
veszéllye
Érte őtet; Attya, bántotta-é? vagy
nem?
Olly kegyetlen vólt é? mint Atyám ellenem.
Szóllott: engem ugyan nem vetett
verembe,
De Pestrűl meg-jövén, 's lévén velem
szembe,
Szidott, motskolt, bé-zárt egy puszta
pintzébe,
Úgy vóltam ott, mint a' Róka,
keleptzébe.
Jól meg-is korbátsolt engemet vagy
kétszer,
Négy hét alatt bőjtöt tartottam én kétszer.
Az Atyafiaknak sok 's nagy
kérésére,
A' pintzébűl ki-vett engemet végtére.
Kezét meg-tsókolván, akkor-is
meg-tsapott,
Jól jártam, hogy még-is páltzához nem
kapott.
Nem-is küldött többé már
Retorikára,
Háznál taníttatott Aritmetikára.
Ezt jól meg-tanúlván, 's tudván
átallyába,
Ezen nagy kalmárnak kűldött a'
bólttyába.
Most már, a' mint látod, itten
legénykedem,
Mind a' jót, mind roszszat egyaránt
szenvedem.
Én soha sem vóltam katonának
való,
Tudod, gyenge vagyok, egésségem gyarló.
Valamelly életre kellett magam
adni,
Senki sem-is szokta másra magát hadni.
Azért adtam, íme, magam'
kalmárságra,
Mivel hogy ha jutok egyszer árvaságra,
Kalmár lévén Atyám, bóltya enyim
lészen,
Láttad pedig, abbúl melly jó hasznot vészen.
Míglen fogok élni, abbúl tsak
élhetek,
Rajtad-is idővel tám még segíthetek.
Dolgod jól intézted, szólltam; jó
Pajtásom,
Az Isten áldjon-meg, ez a' kívánásom.
Traktérrel egy kis jó vatsorát
adatott,
Somlyai, Budai, ó bort-is hozatott.
Míg ettünk, egymással vígan
nyájaskodtunk,
El-múlt dolgainkrúl nevetve
szóllottunk.
Szóltt Antal: Héj Palyi! akkor vólt
életünk,
Mikor Gyöngy Virág vólt a' Rátzhoz
követünk.
Hát mikor Jalappát a'
Præceptorunknak
Adtuk:
nem jó vége lett-é szándékunknak?
Minden jól ment, szólltam: de mikor
deresen
Feküdtem: e'flöstök nem esett édesen,
Akkor-is, a' midőn Atyám
kantsugázott,
Jó hogy a' nyavalya engem ki nem
rázott.
Még most-is nevetem, hogy ha jut
eszembe,
Mint kusoltam, mint a' vizsla a'
verembe.
Itten tányéromra a' könyvem
ki-tsordúlt,
Látván eztet Antal, szóllott' 's
hozzám fordúlt.
Mi lelt, kedves Palyim! talám roszszúl
lettél?
Látom szemeidbűl könyveket ejtettél.
Nem lettem; te hozzád való
szeretetem
Préselte-ki könyvem, 's azért
gyötrettetem.
Mivel már nem soká fogok veled
lenni,
Hólnap igen korán mi el-fogunk menni.
Szavaimra mindjárt ő-is szint' úgy
jára,
Mint zápor könyvei húltak ortzájára.
De meg-bátorodtam, hozzája így
szólltam,
Ne keseregj! most-is nálad nélkűl vóltam.
A' szerentsés Fatum, lád-é,
hozzád hozott,
Szívünkbe ez melly nagy örömöt okozott.
Nem mély vőlgy, magos hegy, erdő, vagy-is
berek,
Jönnek öszve, hanem jönnek az emberek.
Táplál-is erősen engem a'
reménység,
Hogy ha meg-maradok, 's nem öl-meg
ellenség.
Idővel tégedet még foglak ölelni,
Szint'
illy nagy mértékbe, mint mostan kedvelni
Szólt Antal, az eget mindég fogom
kérni,
Hogy engedje nékem azt a' napot érni,
A' mellyen tégedet megint
láthassalak,
Magamhoz szorítván, meg-tsókolhassalak.
Kérlek, írjál gyakran, hogy ha nem
átallod,
Mert hiddjed; hogy szívből szeret te Antalod.
Nézd jobb kezem Pajtás, a' mellyel
én bírok,
Szakadjon-el még most, ha néked nem írok.
A' vatsora árrát Traktérnek
meg-adta,
Menjünk már, szólt hozzám, 's ezeket
mondotta:
Én még hajnal előtt jövök
quártélyodra,
Jól aludj; számot tarts te hív
barátodra.
El-is jött, nálam vólt harmad-fél
órakor,
Úttzákon nem-is járt valaki még akkor.
Mint nyúgodtál pajtás? tőlem azt
kérdette,
Feleltem: épen úgy a' mint nyúgodtál
te.
Jól tudom szemedet te bé-sem-is
tetted,
Az én álmomat-is szememrűl le-vetted.
Mivel mi egymásrúl mindég
gondolkodtunk,
Azért-is mind ketten egyaránt
nyúgodtunk.
Egy takarmányt hozott a' kaputtya
alatt,
Gondoltam, hogy nád méz, vagy más édes falat;
Mert kék papirossal vala ez
borítva,
Spárgával mindenkép jól öszve szorítva.
Ennek a' két végit, le-is
petsételte,
Ki-húzván ő eztet, én előmbe tette.
Szóllott: vedd kedvessen ezen
tsekélységet,
De ne okozzon ez te benned kétséget;
Hogy az, mit most adok, vólna olly
gyűjtemény,
Mint Atyám bólttyába vala a'
keresmény.
Jó fizetésem van, most ennyit
vehetek,
Idővel több jót-is, még veled tehetek.
De kérlek tsak akkor szakaszd te eztet
fel,
Mikor Jász-Berénybe értek már egyszer el.
Meg-köszöntem, szóllván: szerelmes
Antalom!
Barátom vagy, sőt vagy gyámító Angyalom,
Szegény vagyok, tudod; én mást nem
adhatok,
Tsak hogy Isten áldjon, így fohászkodhatok.
A' káplár bé-toppant, szólt: jőjjön
ked immár,
Mert már a' Kapitány egyedűl kedre
vár.
Mentem, és engemet itt el-kísírt,
De
mint meg-vert ember, szünet nélkűl úgy sírt,
Szekerekhez érvén, meg-öleltük
egymást,
Nem szólhattunk: mert nem hagyhattuk a'
sírást.
Meg-indúltunk 's érvén estve
Jász-Berénybe,
Azért a' takarmányt tettem egy
szekrénybe.
Más nap reggel a' mint aztat
fel-bontottam,
A' sok ajándékot látván,
álmélkodtam.
Ebbe huszon négy réf gyólts vólt ingnek
való,
Gyönyörű szép vékony, olly fejér mint a'
hó;
Egy pár kesztyű-is vólt itten szarvas
bőrbűl,
Veres matéria, szőve teve szőrbűl,
Hogy laiblira való, aztat észre
vettem,
Mihent gombotskákra szemeim vetettem.
Vólt ezekhez téve egész egy
karika,
Tzópfra való selyem fekete pántlika.
Egy kis zőld erszénybe tett tíz
tallérokat,
Ezek mellé még két szuferendórokat.
Újra itt könyveztem, látván mind
ezeket,
Kiáltottam: Isten teremts több illyeket.
Más nap ki-osztották, mind a'
Rimondákat,
Pokrótzot, szerszámot, abrak tarisznyákat,
Tzafrangot, takarót, füredi
nyergeket,
Keféket, vakarót, futrás köteleket.
Ki ki már lovának leve Professora,
De
ha melly beteg vólt, kováts vólt Doktora.
Már itt maga lovát minden
tanította,
Étette, itatta, és azt tisztította.
Lovát ha valaki jól meg-nem
vakarta,
Porbúl nem kefélte, és bé-nem takarta,
Meg kefélte ennek hátát a' káplár
bot,
Mert a' hol ez érte, nem maradott por ott.
Minthogy Mokányomat én nagyon
szerettem,
Szép tisztán tartottam, itattam, etettem,
Meg-hízott, tüzes lett, sima szőri
fénylett,
Meg-nyőtt, három tzollal, a' mint
vólt, nagyobb lett.
Szép tsendesen őtet gyakran
tanítgattam,
Hogy kantáros légyen, mindenkép
forgattam.
Pistolynak tőltöttem port
serpenyőjére,
Fel-lobbantván aztat, még sem ugrott
fére.
Azután fél tőltést beléje tőltöttem,
A'
jobb szeme mellett a' mint el-sütöttem,
Prüszögött, hortyogott, egyebet nem
mívelt,
Illy jó paripámba mindenkép kedvem telt.
Hogy ha kiáltottam hozz bort!
ágaskodott,
Rikkatván a' hátán, lejtőt járt,
dobogott.
Zabláját meg-vonván kengyelemet
verte
Patkójával; lábát olly fennyen emelte.
Egy rántással tudta tzélját
szándékomnak,
Több esze vólt mint bár mellyik
Seniornak.
De e' mellett meg-nem szűntünk
verbuálni,
Minden ünnep napon piatzon ugrálni.
Száz nyóltzvan rekruta Regimentnek
kellett,
De már most ezen szám egészszen ki-tellett.
Azért ordert nyertünk, ki ki készen
légyen,
Mivel negyed napra a' Transport
el-mégyen.
Az el-rendeltetett nap fel-is
virradott,
Kapitány quartéllyán, trombita rivadott.
Másodszor meg-fújván eztet, vólt négy
óra,
Mindjárt fel-is űltünk itt minnyájan lóra.
A' nép öszve tsődűlt, vólt itten
kajdázás,
Trója lomlásakor nem vólt illy lármázás.
Atyák fiaiknak nyakokba
borúltak,
Fájdalmakkal anyák szívei szorúltak.
Fél hóltan a' főldre estek,
el-ájúltak,
A' sok Nénék, Húgák, Ángyók szint'
így húltak.
Itten sok bal Néne, 's bal Ángyó
pityergett,
Látván kedves vére űl mostan más nyerget.
Mindenfelé a' sok vén Aszszony
szortyogott,
E' zajtúl alattunk minden ló
hortyogott.
Látván Kapitányunk, Mars! nagyot
kiálta,
Ezt a' Trombitás-is mindjárt
trombitálta.
Találtunk itt sokkal mi több
kísérőre,
Mint mikor hallottat visznek temetőre.
Nem egy hoszszú ruhás szíves jó
Atyafi,
Jött titkon mi velünk, Magyar hazánkbúl ki.
Láttam osztán nyírja hajokat a'
Profúz,
Kit hegedűbe zárt, szomorú nótát húz.
Meg-is bánta nem egy ezen
karavánnyát,
Haza ment, el-hagyta Tsehek tartománnyát.
Különös nem történt, míg mi
masiroztunk,
Statiókon semmi kárt mi nem okoztunk.
Öt hétre bé-értünk Prága Várossába,
Tseh
Országnak az ő Metropolisába.
Pennámat leg-elől kezembe itt
vettem,
Meg-írtam Atyámnak, hogy katona lettem.
Antalnak-is póstán kűldöttem
levelet,
Írtam hogy érette ostromlom az eget.
Tudtára adtam, hogy egésséges
vagyok,
Marsba strapatziák hogy nem vóltak nagyok.
Tized napon jutánk Regiment
Stábjához,
A' mint Obersternek értünk
quártéllyához;
Kapitányunk itten háza nagy
udvarán,
Három sorba minket állított szaporán.
Parantsolta, bátran Obester'
szemébe
Nézzünk; mert másképen nem lészünk kedvébe.
Minden Stabálissal, 's Fő-Tiszttel
így tegyünk,
Lovon egyenesen, és ne görbén űljünk.
Ki-jött az Obester, soraink közt
sétált,
Fejünktől talpunkig mindnyájunkat vizsgált.
Több Stabálisok-is, számos
Fő-Tisztekkel
Vóltak Árgussaink, néztek nagy
szemekkel.
A' mint az Obester
előmbe érkezett,
Meg állott, 's engemet ezekről
kérdezett.
Honnan való vagy te, fiam, és
mi neved?
Tudsz-é te olvasni, 's írni? van-é
kedved
A' katonaságra? vagy
már aztat bánod,
Hogy te azzá lettél, 's a'
hazádat szánod?
Méltóságos Uram! a'
nevem Rontó Pál,
Születésem' helye a'
Sajó' partján áll,
Keresztúr a' neve,
Borsod Vármegyébe,
Világra ott jöttem a' Bábony[26]
vőlgyébe.
Kedvem mindenkor vólt a'
katonaságra,
Mivel azt gondoltam: Isten e'
Világra
Tsak azért teremtett, hogy én
Királyomat
Szolgáljam, 's őrizzem karddal
Országomat.
Írni tudok, mert én Poësist
végzettem,
Hogy scribamus frater nem leszek,
fel-tettem.
Azért a' tanúlást én félbe-is
hadtam,
Könyveimet-is már fojtásnak szaggattam.
Erre az Obester a'
Stabálisokhoz
Fordúlt; de ált' láttam, rólam
szólt azokhoz,
Mert reám mosolygott; abból észre
vettem,
És hogy bátran szóltam, néki meg-tetszettem.
Ki-osztattunk más nap mi
Compániákra,
Quártélyokra mentünk falu', 's
városkákra.
Nagy hegyek közt feküd't
az egész Regiment,
Saxónia szélin ki ki bár merre
ment,
A' lova majd hasig a'
nagy hóba úszott,
Nem tapodott bátran, lába jégen
tsúszott.
Az én Kapitányom derék ember
vala,
De lovát majd mindég ugratta, 's nyargala.
Fiatal vólt, tetszett nékie
e' Világ,
A' keskeny ösvény-is vala előtte
tág.
Szólt egy reggel hozzám,
nyergely lovat Palkó,
Majd Kadenbe[27]
megyünk, tetszik lágyúl a' hó.
Véghez vittem eztet
parantsolattyára,
Ő-is mindjárt fel-űlt vas deres
lovára.
El-hagyván falunkat, azt mindjárt
zaklatta,
Vágtatott, vagy nyargalt, avagy-is ugratta.
Nagy szél vólt, az havat hordta a'
szemünkbe,
Sohol mi az útat nem láttuk mentünkbe,
Mert takarva bé-vólt ez nagy
fúvásokkal,
Mindenütt mint dombok álltak rakásokkal.
Lehettünk falunktól két dűllő
főldnyire,
Egyszer Kapitányom mintegy két ölnyire
Egy árokba bé-dűlt Deressével
együtt,
Lába ki-fitzamlott, lova rajta feküd't.
Felette kiáltott: húzd-ki a'
lovamat,
Meg-fúlok! olly nagyon nyomja óldalamat.
A' ló itt lábára állni
igyekezet,
Azért-is ő rajta nagyon vetzkendezett.
Ollykor lábára-is állott egy
keveset,
Jégen nem tarthatván magát, viszsza esett.
Illyenkor egy nagyot mindenkor
nyeggentett,
Mint kiből lélek megy, olly formán
köhentett.
Frissen egy fenyőhöz kötöttem
lovamat,
Le-vetém pantallért, lódingot, kardomat,
Igyekeztem lova alól őt ki-húzni,
De
nékem-is lábam meg-talált itt tsúszni,
Én is mint a' lova, ő reája
estem,
Mikor megy-ki lelke, már tsak aztat lestem.
De még-is jajok közt e' szavát
hallatta,
Mit tsinálsz? ki-nyomod lelkemet ebatta.
Hírtelen lábomra itten
fel-állottam,
Lova kissé fel-ált, őtet el-rántottam,
Hol vólna alatsony, néztem, árok'
partja,
Láttam, hogy egy helyen tsak egy gyökér
tartja.
El-szakítván eztet, le-omlott a'
főldje,
A' kapitány mellett bé-tőlt árok
vőlgyje.
Vas deressén ezzel nagyon
segítettem,
Mert már fel álhatván, a' partra
vezettem.
Meg-kötöttem őtet itt egy
fenyőfához,
Fel-tettem, hogy már most látok az Urához.
Le-is mentem hozzá, gondoltam,
hátomra
Fel-veszem: 's ki-vivén, űltetem
lovamra,
Paripáját pedig majd gyalog vezetem,
És
így quártéllyára szépen el-vihetem.
De a' mint a' hóról akartam
emelni,
Szörnyű félelemmel kezdettem bé-telni.
Kiáltott: botsáss-el, illyen
teremtette,
Agyon lőlek! lábam fáj igen felette.
Hogy el-tört a' lába, már itt aztat
véltem,
Azért mind a' kettőt én itt
meg-szemléltem.
Nem tört: hanem láttam, bal lába'
bokája
Nints helyén, és dagad'tt ennek az ő
tája.
Szólltam: más mód nintsen, hanem vagy
hátamra
Fel-veszem az Urat, vagy pedig vállamra.
Fel-vettem vállamra, árok' partja
felé
Emeltem; derekam ropogott-is belé.
Közel vóltam immár az árok'
partjához,
Fogództam egy fenyő fátskának gallyához,
Gyenge vólt, el-szakad'tt, a'
dombnak tövére
Mind a' ketten viszsza estünk
nyakra főre.
Szidott, káromkodott, szaporodott a'
baj;
Végre nem hallottam tőle más szót, tsak jaj.
Kértem, hogy ne űljön már most a'
vállamra,
Hanem mint a' lóra, űljön derekamra.
Fel-űlt; másztam vele négy kéz láb mint
medve,
Fel-értem: de kínnal, lett-is egy kis kedve.
De már itt nem tudtam, vele mit
tsinálok,
Mert hogy ha sokáig a' hó hátán állok,
Lába jobban jobban majd
meg-mérgesedik,
Fene éri, vagy meg-genyeségesedik.
Paripáján pedig ő éppen nem
mehet,
Gyalog még inkább nem, mert lépést sem tehet.
Falunkbúl érkezett még-is
szerentsére,
Egy szánnal két Aszszony, e' bajunk
helyére.
Magoknak fát vinni ezek
szándékoztak,
Kapitányt itt látván, nagyon
tsudálkoztak.
Tsendesen rá tettem őtet e'
szánkára,
Ezen vén két kantza húzta quártéllyára.
Lovamra fel-űltem, deressét
vezettem,
Örűltem, hogy egyszer quártéllyán lehettem.
Az ágyába őtet itten
le-fektettük,
Inassát szaporán Feldtsérért
kűldöttük.
Eljött: a' bokáját ez helyre
rántotta,
Keszkenőket meleg borba bé-mártotta;
Ezeket rakta-fel a'
daganattyára,
De eret-is vágott rajta utóllyára.
Kevés napok múlva ő szépen
fel-épűlt,
Ábrázattyába-is, mint vólt, úgy
meg-szépűlt.
Már velem-is kezdett gyakran
enyelgeni,
Miként űlt hátamon, arrúl beszélleni.
A' mint velem tréfált el-múllott
bajárúl,
Inassa tsendesen hátam megé járúl,
Szóllott: mennyen ki ked, mert oda ki
hívják,
Már majd fél-órája, hogy pitvarba várják.
A' két vén Aszszonyt, ki-menvén,
meg-láttam,
Szány vonásért, hogy pénzt kérnek,
ki-találtam.
Úgy-is vólt, mondottam; tsak
várakozzanak,
Míg a' Kapitánnyal szóllok, itt
állyanak.
Szólltam-is, no Uram! a' pósta pénzt
kérik,
És szolgálattyokat másszor-is ígérik.
Azon vén Aszszonyok a' pitvarba
álnak,
A' kik a' szányt vonták, fizetésre
várnak.
Mosolygott; 's így kérdett, mond-meg
hát mit adjak?
Szégyenbe előttök hogy én ne maradjak.
Szólltam: tudja az Úr! hogy az bé-vett
szokás,
Az országba: 's ebbe nem lehet váltózás;
Hogy tizen öt garast minden posta ló
ér,
E' két vén kantzákért jön tehát egy tallér.
Smir geltet-is fognak tíz krajtzárt
ők kérni,
Egy forint ostor pénzt, 's így bé
fogják érni.
Nevetett: és nékik egy aranyat
vetett,
Ditsőséges vólt ő, és magáért ki-tett.
El-mentek: ő pedig a' maga
Tiszttyeit,
Ebédre hívatta, és történettyeit
Elő-beszéllette, magokat múlatták,
A'
vén Aszszonyokat főképpen katzagták.
Míg ezek így folytak; postán két
levelet
Vettem: vóltak ezek nem más, tsak felelet,
Prágábúl általam írott
levelekre;
Meg-esmértem, nézvén itt a'
petsétekre.
Antal hív barátom nékem aztat írja,
Hogy
nints egéssége, magát alig bírja,
Ha engem' láthatna, mindjárt
meg-gyógyúlna,
Mint tavasz nap-fénytűl, szintén úgy
újúlna.
Kér, hogy gyakran írjak, mert ha szívét
nyomja
Fájdalom: levelem, nem más, Balzsamomja.
Atyám levelének más vólt a'
stylussa,
Gaz ember vólt, ki vólt Sekretáriussa.
Mert kezdete illy szép vala
levelének,
Látom, akasztó fán még meg-nem-evének'
A' varjak: mivel írsz,
látom, hogy te még élsz,
De úgy: ki embertűl, sőtt
Istentűl sem félsz.
Tudván már Miskóltzon tett
sok lopásodat,
Egerbe követett gaz latorságodat,
Életem ezekkel
meg-rővidítetted,
Tudd; meg-hólt nagy Anyád; sírba
őtt' te tetted,[28]
Professorok előtt tudtad
palástolni
Vétkeidet: szint' úgy előttem
titkolni;
Hittem mint jó Atya
színeskedésednek,
Nem láthattam mérgét két
színűségednek.
Pazarlottam reád, tudod,
mindenemet,
Ál-ortzáskodással meg-tsaltál engemet.
Feküdj hát ágyadon, a' mint azt
vetetted,
Folytasd életedet, a' mint
el-kezdetted.
Hogy katona lettél, azt igen
ditsérem,
De magamnak még-is aztat nem ígérem,
Jót hogy te felőled valaha
hallhassak,
Mellyért az Istennek hálákat adhassak.
Mert már gyökeret vert minden rosz
szívedbe,
Nints jóra hajlandó egy tsep vér testedbe.
Én mindazonáltal áldásom rád adom,
Mert
hogy Atyád vagyok, aztat nem tagadom.
De olly Atya, kinek szíve keseredett,
Te
sértetted azt meg, azért lett epedett.
Menj, repűly kedvedre, én többé nem
írok,
Meg-térésed' míglen meg-nem-hallom, sírok.
E' levél szívemet nagyon
érdeklette,
Lelkem esmérete mivel jól érzette,
Hogy mind igaz, a' mit az Atyám
íratott,
Azért minden szó itt szívemen ált'
hatott.
Újra írnék néki, de mi haszna
lészen,
Attyai szívébűl ki-vetett egészen,
Nem-is fog felelni, levelébe
mondja,
Nintsen illy rosz fíra, mint én vagyok,
gondja.
Nagy Anyám, utánnam való keservébe,
Hólt
vólna-meg, írja ezen levelébe.
Meg-lehet; mert engem' felette
szeretett,
Rosz hírem hallása halála lehetett.
Magamba ezeket a' mint
meg-esmértem,
Istenem, el ne hadj! őtet erre kértem.
Erősítsd' lelkemet, 's
szívemet a' jóba,
Ne tőltsem ezentúl éltem'
mulandóba.
Minden reményemet Istenbe
vetettem,
Másolhatatlanúl aztat fel-is tettem;
Hogy már életemet egyszer
meg-jobbítom,
És akkor levéllel Atyámat búsítom.
Rontó Pál leg-először száll táborba, és ellenség elibe, ezen táborozás alatt tett szerentséjét; de egyszersmind arra következett nagy szerentsétlenségeit-is elő-adja.
Mint Tengert habokkal a' szél
háboríttya,
Kék színét fövénnyel öszve zavaríttya;
Szintén úgy Atyámnak levele
szívemet
Fel-háborította, 's érzékenységemet.
Téli quártéllyain' Pajtásim
vígadtak,
Gyakorta tántzolván, kártyázván, múlattak.
Én nékem mind ezek mostan nem
tetszettek,
Mert Atyám szavai meg-sebesítettek.
Nehezen vártam én az idő nyilását,
Hogy
Mársnak mezején, pályámnak futását
Kezdhessem, melly által Atyám jó
híremet
Hallhassa: avagy-is az én el-estemet.
Más módot nem láttam, magamat
kedvébe
Mint tegyem, hogy legyek régi kegyelmébe.
Tudtam a' vitéz hír szelek szárnyain
jár,
Sebessebben repűl, mint a' sólyom madár.
Ha egyszer meg-hallya vitézlő
híremet,
Mellyet most szomorít, még azon szívemet,
Vídámságra hozza, bé-vesz
kegyelmébe,
Mert régi Atyai szív ver még mellyébe.
Fel-is tettem, hogy ha megyek
ellenségre,
Vagy hírt nevet szerzek, avagy pedig végre
Ennek éles tőre, szívemet ált'
hattya,
Hazám' 's Királyomnak lészek
áldozattya.
El-érkezett egyszer Fébus szekerével,
A'
Saxoniai hegyeket fénnyével
Aranyozni kezdvén; el-olvadott a'
jég,
Bé-álván a' Tavasz, fel-tisztúla az ég.
Bellona óltárán a' temjén
füstölgött,
Véres áldozattya, dörgés köztt gőzölgött.
Nimfái borostyán koszorút
kötöttek,
Ditső szekerekre zőld pálmákat tösztek;
Ezeket készíték ollyannak számára,
Ki
jól vitézkedik, teszik homlokára.
Hogy így gondolkodtam, mind
a' Regimentek,
Indúltak: trombiták, sípok, dobok
zengtek;
A' Zászlók lobogtak, a'
fegyver tsillámlott,
Prussus táborába a' sok tűz
villámlott.
Mind ki-szálltak ezek Mársnak
piattzára,
Regimentünk jutott Frajbergnek[29]
tájára.
Őrt álló Komandók oda
ki-tétettek,
Generálisoktúl, hová ítéltettek.
Sok helyen tántzoltak, a'
muzsika zengett,
Más helyen ágyúztak, szint' úgy
a' főld rengett.
Még ellenség előtt én soha se
áltam,
Itten a' szép rendet, a' tábort
tsudáltam.
A' Comandók mentek,
patrolok vígyáztak,
Másutt köpönyegen katonák
kotzkáztak.
Burkus Kurutzait mivel még
nem láttam,
Hogy szembe álhassak velek, arra vágytam.
Ezen kívánságom igen hamar
bé-tőlt,
Mert más nap hajnalkor, még a' nap fel
nem kőlt;
Rá ütöttek ezek a' mi
Posztjainkra,
Egyszersmind erdőbe álló Horvátinkra.
Az apró fegyver itt, sűrűen
ropogott,
Kurutzság kiáltott, a' sok ló
dobogott.
Horváthság ordított: udri!
udri! 's tüzelt,
Táborba gyalogság készűlt,
lovas nyergelt.
Zaj lett: trombitások lármát
trombitáltak,
Fő Tiszttyeink lóra! lóra! kiabáltak,
Egy szempillantásba mi
lovon-is vóltunk,
Az Ulánerekkel[30]
ügetve indúltunk.
A' mint közelíténk a'
tsata helyéhez,
Kardot rántánk, ki ki látott
fegyveréhez.
Láttam egy katona más katonát
vezet,
Feje nagyon vérzett, mert ez nyert már sebet.
Más egy üres lovat vezetett
itt nyomba,
A' kinek hátárúl Ura jött halomba.
Harmadik-is felénk sebessen
vágtatott,
Ez egy halál fejes Kurutzot el-kapott.
Jöve egy Káplár-is, prüszkölt
paripája,
Kleistnak[31]
Kapitánnya lett ennek prédája.
Kiáltottak: mars! mars!
mentünk nyakra főre,
Sok öreg katona rugtatott előre,
Mintha tántzra menne, sok
olly bátran mene,
Űzte a' Kurutzot, mint Tigris,
melly fene.
Mivel illyen tántzot még soha
se láttam,
Hol nagyon izzadtam, hol pediglen fáztam.
Mint Herkály orrával
kopogtattya a' fát,
Keresvén férgeknek lakó
helyét, odvát.
Két tsizsmám patkója szintén
úgy kopogott,
Érvén kengyelemet; szívem meg dobogott.
Golyobisok a' mint
körűltem fütyűltek,
Véltem, fülem mellett madarkák
repűltek.
Egy öreg katonát itt így
szóllítottam,
Bátyám Uram! ugyan mi fütyül? mondottam.
Felelt: Ötsém! ez mind szent
Ivány bogara,
Szép a' hangja, hanem mérges az
agyara,
Az ellenség kezdett erősen
ágyúzni,
Akartuk magunkat már itt viszsza-húzni.
Horváthság szaladott, tsak
alig lehegett,
Veres köpönyegek hátokon lebegett.
De jókor érkezett magyar
gyalogságunk,
Kiknek nyomába jött tizenkét pár ágyúnk.
Ellenség ágyúit ezek
le-gyalázták,
Kezdvén döröggeni, már demondirozták.[32]
Gyulai Ferentznek híres
ezerede
Tüzelvén, a' Burkus futásnak erede.
Rajta! rajta! rajta! egybe
kiáltottuk,
Mint port hajt forgó szél, szintén úgy
hajtottuk.
Vér szemet kaptam itt, Mokányom
eresztém,
Kardomat Kurutzok véribe fürösztém.
Látván több Pajtásim érvén
Kurutzokat,
Nem vágják, hanem tsak fogdossák azokat.
Pénzektől meg-fosztják, lovokat
el-veszik,
Tiszteknek óráját, pixissét el-teszik.
Egy nyalka kurutzot én-is utól értem,
És
már a' kardomat a' nyakához mértem:
De mivel pardont kért, néki
meg-engedtem,
A' pénzét el-vévén, őt'
hátra vezettem.
Egy öreg katona engem elő talált,
Így
szóllott én hozzám, hogy mellettem meg-ált,
Szerelmes szép ötsém! ember vagy, 's
egy Vitéz,
Vitézség, bátorság, a' szemedből
ki-néz.
Meny viszsza, fogj' mást-is, bízd
őket kezemre,
Fogadom én néked azt emberségemre,
Hogy a' tsata után én mind a'
lovakat,
A' kezedre adom, 's el-adhadd
azokat.
Hittem a' szavának, és viszsza
nyargaltam,
Hamar-is egy rongyos Dragonyost el-kaptam.
Ezt-is viszsza vittem, a' kezére
bíztam,
Hogy Vitéznek mondott; dítsért, szintén
híztam.
Újra viszsza mentem, hogy megint
foghassak,
És így több lovakért, hogy több pénzt
kaphassak
Az alatt az öreg katona hátra ment,
A'
mi gyalogságunk egy dombon állott fent.
Ezek vették által a' fogott
rabokat;
Kiket fogtam, itten ált' adta azokat.
De a' két lovakkal ő tovább
ballagott,
Tíz aranyat, a' mint hallám, értek
kapott.
A' táborba más nap hogy őtet
meg-láttam,
A' lovakat tőle, én viszsza
kívántam.
Mitsoda lovakat? még aztat
kérdette,
Káromkodni kezdett mindjárást felette.
Szólltam: a' mellyeket fogtam, és
kezére
Adtam, fogadta-is azt emberségére,
Hogy a' tsata után őket viszsza
adja,
És eltévelyedni azokat nem hadja.
Soha se magadat, lovadat se láttam;
Hogy
így hazud egy ősz ember, azt tsudáltam.
Ez még nem vólt elég, hanem kardot
rántott,
De tsak szitkozódott, nem vágott, nem
bántott.
Ezt látván, elfogott engemet a'
méreg,
Szólltam: vén Pöfeteg, te gaz öreg Kéreg!
Most mindjárt keresztűl járom a'
lelkedet,
Kardot ránték, mondám: kutyák a'
véredet
Mindjárt nyalni fogják, ha viszsza
kardodat
Nem tészed, és tsak meg-mozdítod karodat.
Meg-szeppent, és kardját hűvelyébe
tette,
El-ment! de szájából jött sok teremtette.
Dolgom nem lehetett fellyebb
mozdítani,
Mivel meg-nem-tudtam azt bizonyítani.
Ártatlan fejemet motskolta, és
szidta,
Tudtam, lovak árát, hogy már meg-is itta.
Ravaszok, tsalárdok az öreg
katonák,
Meg-tsalatnak tőlök a' szegény
Rekruták;
Így szokták azokat ezek reá
venni,
Mindenbe szemesnek kell nékiek lenni.
De mégis felette én nem
sohajtottam,
Mert hogy ellenségnek harmadszor
hajtottam;
Egy Fő Strázsa-mestert vettem itt
űzőbe,
Meg-bukkott a' lova, egy fenyves sűrőbe,
Kardomnak lapjával meg-tsaptam a'
hátát;
Mindjárt-is hallottam itt' illyen
kiáltát:
Pardon Krigsz Kamerád! nyujtotta
erszénnyét,
Óráját-is; hogy ez arany, láttam fénnyét.
Ezekkel el-vettem arany
pixissét-is,
Paripája szép vólt, babos mint a'
Tigris,
Török pár pistolya vólt
damasztzírozott,
Lovának szerszáma pedig zomántzozott.
A' pixissét szántam kedves
Antalomnak,
Pistollyait adtam a' Kapitányomnak.
Az Obesteremnek ajándékot tenni
Lovával
akartam, de ingyen el-venni
Nem akarta; hanem tíz aranyat
vetett
Érette; 's a' mellett szép
köszönetet tett.
Az erszényt vizsgálván, száz arany vólt
benne,
Mondottam: Ó vajha több illy napom lenne!
A' tsata meg-szűnvén, vóltunk
tsendességgel,
Táborunkba viszsza-mentünk ditsőséggel.
Markatányosoknak jó hasznot
hajtottunk,
Mint Krimi Tatárok, bort, rozólist ittunk.
Ki mint viaskodott, ki ki
beszéllette,
Kurutzot mint vágott, 's aztat mint
kergette,
Sokaknak kardjától Burkus' feje
hasadt,
De sokan hidegen ütötték a' vasat.
Ki valamitskét nyert, annál a' pénz
tsörgött,
Kezébe bor pohár a' kotzkával zörgött.
Banko! kiáltott illy, két aranyat
ki-tett,
De fejét vakarta, ha tsak nyóltzat vetett.
A' kávés sátorba a' Fő-Tisztek
gyűltek,
A' kerék asztalnál állottak, vagy
űltek.
Fáró játék vólt itt, és egy
tallirozott,
Ez ellen a' többi mind
poentirozott.
Azoknak nagyobb vólt száma, kik
vesztettek,
Mint azoké, a' kik nyertesek itt
lettek.
Ha Horváth Tiszt vesztett, mérgessen
majkázott,
Magyar teremtettét szórt, és ébattázott.
Némethnek szájából ment a' sok
Szakrament,
Frantzia mordózott, ha üressen el-ment.
Mérgébe a' kártyát sok a'
főldhöz vágta,
Szemeimmel láttam, hogy azt egy
meg-rágta.
De a' mellyike nyert, illy már
fennyen fütyűlt,
Sampáner, Burgunder butellák között
űlt.
Valamije tsak vólt Traktérnek, mindent
kértt,
A' muzsikusoknak aranyat hányt, 's
tallért.
Eszembe jutott itt, hogy én néha
napján,
Antallal Miskóltzon, sokat nyertem kotzkán;
A' kotzkások közzé azért én-is
áltam,
A' bőrös pohárból kotzkát hajigáltam.
Akadtam magamnál nagyobb mesterekre,
Kik
hamissan jádztak, ollyan emberekre.
Ezeknek kezekbe más kotzkák
valának,
Frissen a' pohárba tették, ha hajtának.
Mindég ezek közzűl kettő fordúlt
hatra,
Mellyekkel én jádztam, azon pedig vakra.
Bíztattam magamat, vagyon pénzed
Palkó,
Majd mind viszsza nyered, kiáltottam Bankó!
Ollykor egy kaszszátskát engedtek
bé-húzni,
Nem akarták egybe bőrömet le-nyúzni.
Hogy tovább-is jádzam, ezzel
ámítottak,
De a' játék végin mindég
meg-rántottak.
És így egy aranykám a' másik után
ment,
Fortúna mostohám leve, 's állott ellent.
Ezen egész nyáron folyt a'
táborozás,
Minden-felé jártunk, sok vólt a'
tsatázás.
De nem vala még-is több olly
aratásom,
Mint vólt midőn történt első tsatázásom.
A' kotzka játékot én
igen meg-szoktam,
Éjjel táborunkból magamat ki-loptam.
Haupt Quartélyba[33]
mentem, tsak hogy kotzkázhassak,
Hogy így az
el-vesztett pénzemhez juthassak.
Hogy éjjel kóborlok, Tisztek
észre vették,
Mogyoró fa zsírral faromat kenették.
A' deres Ősz el-múlt,
fagyos Tél bé-állott,
Azért az Armáda helységekre
szállott.
Quártélyokra estünk mi
Saxóniába,
Bár tél vólt, de részünk sok vólt a'
tsatába.
Erszényembe tsak hat aranyka
maradott,
Heves nyár vólt, többi kotzkán el-olvadott.
Antalnak innét-is írtam, 's
ditsekedtem,
Hogy múlt nyáron melly nagy nyereséget
tettem.
Egy szép arany pixist tartanék
számára,
Mivel emlékezem sok adományjára.
Hólnapnak végével Ura adott
választ,
Szomorú pennával a' kalmár írta azt:
Hogy mindég sinlődött, nem vólt
egésségbe,
Nem régen meg-is-hólt száraz betegségbe.
A' levél ki-esett, olvasván,
kezemből,
Mint patak, könyveim, úgy folytak szememből.
Méltán-is; mert ő vólt egy leg-főbb
gyámolom;
Szíves barátságát hogy ha meg-fontolom.
Sziklánál keményebb vólnék, ha nem
szánnám,
Szánom-is, éltemmel hóltát fel-váltanám.
Mondtam: jámbor lelked, tudom, égnek
zsóldja,
Nyugodjál örömbe, szívemnek vólt hóldja.
Nékem a' pixisre nem vala
szükségem,
Enyhíthetem pénzzel, ha lészen inségem.
Azért egy Zsidónak aztat
meg-mutattam,
És húsz aranyakért néki el-is-adtam.
Így huszon-hat arany vólt megint
zsebembe,
A' mellyek engemet tettek jó kedvembe.
Egy titkos ihlelés mindég
noszogatott,
Hogy újra kotzkázzak, majd nyerek,
bíztatott.
El-mentem, a' bőrös poharat
fel-kaptam,
A' Traktér asztalát azzal
kotzogtattam.
Előre vagy negyven aranyat már
nyertem,
Vakmerőbben mindjárt az asztalt-is vertem.
De itten szerentsém hírtelen
meg-fordúlt,
Egy arany másikát érte, mind el-lódúlt.
Fillérem sem maradt, órámat
tettem-fel,
De tsak kevés idő folyhata itten el,
Egy Németh el-nyerte, tsak a'
pántlikáját
Nyújtotta: órámmal ki-tolta plundráját.
Se órám, se pénzem, és pixisem sem
vólt,
Keseredett szívvel úgy jártam mint fél hólt.
Mi több; Fő-Tisztjeim immár nem
kedveltek,
Ki reám vígyázzon, egy Káplárt rendeltek.
Mert tudták, kóborlok, és mindég
kotzkázok,
Lovamra nints gondom, mivel éjtszakázok.
Leg-kissebb hibáért mindjárt
le-kapattak
És huszon-öt páltzát faromra vágattak.
Míg pénzem vólt, addig minden nap jól
ettem,
A' mit szám meg-kívánt, azt mindjárt
meg-vettem.
Többnyire ebédem vala most tsak
krumpér,
Italom víz, mellytől nem melegszik a'
vér.
Mivel illy ebédhez én soha sem
szoktam,
Hogy jobbíthassam-meg, azon gondolkodtam,
Három olly nagy korhely vólt
Kompániánknál,
Regementnél nagyobb hogy nem vólt
azoknál.
Quártélyba ezekkel estem egy
gazdához,
Egykor így szóllottam én mind a'
hármához:
Pajtások! ha mindég mi így élni
fogunk,
A' krumpliba ugyan ki-nem-törik fogunk,
De utóbb jártányi erőnk sem fog
lenni,
E' roszsznak kellene eleit hát venni.
A' leg-öregebbnek neve vólt
Búszerző,
Hamar meg-is-érzém, hogy nem vala más ő.
Szóllot: az biz' igaz, hogy mi
roszszúl élünk,
De tsak azért, mivel nints kurázsénk,
's félünk.
Ide tsak fél óra Uraság'
majorja,
A' mellybe sok ökre, juha vagyon, 's
borja.
Menjünk holnap éjjel, egy ökröt az
ólból
Hozzunk-el, avagy hat juhot az akolból.
Holnap úgy-is lészen Karátsony
estvéje,
A' Plébánusnak lesz éj-félkor miséje;
A' majorból ki ki a' templomba
lészen,
Akkor senki minket észre sem-is vészen.
Dallos, 's Gyúró Pista mindjárt reá
álltak,
És hogy én mit mondok, már tsak arra vártak.
Szólltam: ha ökör lesz, ugyan hová
teszszük?
Hol üttyük-le, annak vérit-is hol veszszük?
Felelt itt Búszerző: a' falu'
végin áll
Egy puszta ház, abba senki fel-nem-talál.
Ha meg-nyúzzuk, húsát majd haza
emeljük,
Gazdánk' sok szalmája között helyét
leljük.
Ez okos embernek rá álltunk
szavára;
Jutván Karátsonynak szent éjtszakájára.
Az óra két fertályt ütött éj-fél
után,
Kardunkat fel-kötvén, el-mentünk szaporán.
A' majoros gazda két legény
szolgáját
Otthon hagyta, őrzék ezek a' marháját.
Észre vették ezek, hogy mi
ólálkodunk,
És hogy az ól felé lassan lopakodunk.
Kardjaink' tsörgését a' mint
ők meg-hallák,
Ki-tanúlták abból, hogy vólnánk
katonák.
Ők tsak ketten lévén, nem mertek ránk
ütni,
Féltek, ne talán tán pistolyt fognánk sütni.
Búszerző az ólba ment Dallos
Miskával,
Én strázsán állottam kint Gyúró Pistával.
Az ólba ők soká éppen nem motoztak,
Egy
meddő tehenet abból ők ki-hoztak.
Két futrás kötelet szarvára
hurkoltunk,
Így osztán prédánkkal innét el-indúltunk.
Itt az egyik legény fel-űle lovára,
Más
rövidebb úton nyaka szakadtára
A' faluba nyargalt: hol az
Adjutánssal
Szemközt akad't, szóllott hozzá nagy
sirással;
A' majorbúl hogy egy marhát négy
katonák
El-loptak, és aztat erre felé hoznák.
Maga az Adjutáns itt négy katonával
Lóra
űlt, és el-ment ezzel a' szolgával.
A' mikor mi értünk a' falu'
végére,
Adjutáns-is éppen akkor oda ére,
Holt! Berdó! kiáltott, 's
minket körűl fogott,
Rútúl meg-íjedtünk, a'
szívünk dobogott.
Szolgának a' tehént mindjárt viszsza
adta,
Addig-is míg több ér, hátunk jól meg-rakta.
Maga előtt hajtott ő mind a'
négyünket,
A' Profúznál vasra tétetett
bennünket.
Reggel Raportumát Obesternek tette,
A'
ki-is fel-indúlt ellenünk felette.
Mivel egymás után most sok ünnep
vala,
Dolgunk fel-vétele továbbra halada.
Víz-kereszt napjával ünnepek' vége
lett,
Májor Obestertől parantsolatot vett,
Hogy Ferhért,
Krigs Rechtet[34]
mi felettünk tartson,
És meg-vallásának a'
dolognak hajtson.
Tartott-is: a' lopást
mi nem tagadhattuk,
Még jó vólt, a' tehént, hogy
viszsza adhattuk.
Mert már így könnyebb lett
sokkal szententziánk,
De a' Törvény még-is így
hozta azt reánk:
Hogy száz tíz ember közt
farmatringot futunk,
Négyszer fel, 's négyszer
le, osztán haza jutunk.
Más nap ki-is rukkolt az
Exekútzió,
Tudtam, keserves lesz a' mai portzió.
A' Profúz bennünket
mint oda vezete,
Szólt a' Májor, ma van a'
fársáng' kezdete,
Búszerző vetkezz-le! te mégy első
tántzra,
Bánom nem adhattunk, roszsz ember, a'
sántzra.
Le-is veté ingét, tántzát mint
kezdette,
A' Májor ló háton vágtatott mellette,
Hau tzú! üssed! üssed! mindég
kiáltotta;
Adjutáns más felől jól meg-tapintotta
Páltzájával aztat, ki őtet nem
tsapta,
Avagy-is vál közbe döfését illy kapta.
El-hiszem többször-is ő eztet
próbálta,
Mert ezen sok tsapást jaj nélkűl ki-álta.
Dallos vólt a' másik, ki utánna
futott,
A' Kalupáda tántz ennek-is ki-jutott.
Három a' tántz, jöve itt Gyúró
Pistára,
Valahánszor tsapás esett a' hátára;
Mind annyiszor bőri szegénynek
meg-repedt;
Gyenge, tsiklándos vólt, sok szív rajta
epedt.
Én utólsó vóltam, rajtam vólt már a'
sor,
Gondoltam, hátamat ha bé-lepte a' por,
Majd le-seprik a' sok farmatring
tsapások,
Néztem: hármok hátán mint vólt tsattogások.
Nagy szomorún én-is ingem
le-vetettem,
Olly nagy sebességgel futásom kezdettem,
Hogy eleint kevés tsapás ért engemet,
De
harmadszor futván, fullasztás szívemet
El-fogta, és gyakran orromra
hullottam,
A' Májor vágatott, míg fel-nem
ugrottam.
Tántzomat végezvén, le-dűltem,
pihegtem,
Szív szorúlás miatt tsak alig lehegtem.
Aszszonyok meg-kenték hátam
pályinkával,
Mellyet meg-vegyíték szappannak habjával.
Mond'tam: Debretzenbe farom jól
ödzötték,
De itt a' hátamat jobban köpölyözték.
Más nap daganattya gyűlt
matériával,
Fel-vágta a' Feltser aztat
lántzétával.
E' Bált meg-köszöntük mi az
Obesternek,
Kúrholt minket, engem mondott rosz
embernek,
A' Kapitányom-is, úgy
le-pirongatott,
Hogy szívem gyökerén a' szava
ált' hatott.
El-is szaggattatott egymástól
hármunkat,
Mind külön gazdáknál, kaptuk quártélyunkat.
Több részit a' télnek nem tőltöttük
másba,
Tsak keserűségbe, és nagy búsúlásba.
Furdalta szívemet lelkem esmérete,
Mert
nálam a' jónak nem vólt már kellete.
A' gonoszságokban torkig
el-merűltem,
Egy veszedelemből a' másba
kerűltem.
Tudtam: magam vagyok mindennek az
oka,
És hogy őnként lettem a' gonosz bírtoka.
Fő 's all Tisztek előtt el-húnt
szeretetem,
Ollykor nem érdemlém, még-is verettetem.
* * *
Így jár sok ifjú, ki meg-nem
gondollya
Dolgainak végit, jól meg nem fontollya.
Mindenbe kell lenni katonának
szűznek,
Mert ő sok veszélynek mégyen, és sok tűznek.
Hogy ha a' jó erkőlts őtet nem
fedezi,
Hiddje, hogy az Isten nem-is védelmezi.
Főkép' míg ifjú, vigyázzon
magára,
Hogy élte ne légyen lelke ártalmára.
Mert ha e' Felséget ő egyszer
el-hadja,
Tudja-meg: áldását reá nem-is adja.
Ne tsudállya osztán, hogy elő nem
mehet,
Mert Isten malasztja nélkűl ez nem lehet.
Sőtt ha követi-is őtet már egy szép
rang,
El-veszti azt; lészen belőle tsak bitang.
Sok illyen példákat ki ki látott, 's
láthat,
Azért így ne járjon, magára vigyázhat.
Senki őtet azért nem fogja gyalázni,
Ha
magát, mint lovát, úgy tudja zablázni.
Bár Mómus nevetne, így mutat rá: ez
szent,
De vallyon ha egyszer a' veszélybe lesz
bent;
Ki-szabadíttya-é ebbűl a'
tsúfoló?
Épen nem; sőtt mondja: hogy így járt igen jó.
Katonának tsupán jó erkőlts
pántzéllya,
Ha ebbe őltözött, bizonyos már tzéllya.
Az óldala mellett ezer fog
le-húlni,
Jobb óldala mellett tíz ezret fog dúlni.
Nem közelít hozzá a'
szerentsétlenség,
Mivel segedelme, és paisa Istenség.
* * *
Meg-nyílt a' szép
tavasz, nap melegen sütött,
Jövén az ellenség, gyakran
reánk ütött.
Hol néki, hol nékünk szolgált
a' szerentse,
Bellona sem tudta, hogy mellyik
részt mentse.
A' tsatákba gyakran
pajtásaim nyertek,
Ollykor a' Kurutzok, mert ők
sem hevertek.
Nékem nem lehetett valamihez
jutni,
Bár kénszerítettem ellenséget futni.
Sőtt Marienbergnél,[35]
lovamat alattam
El-lőtték: és viszsza tsak gyalog
szaladtam.
Meg-sirattam az én kedves
Mokányomat,
Egy jó lóért kértem a' Kapitányomat.
De mint eleinten, úgy most
nem szeretett,
Egy vén sárga lóra engemet űltetett.
Fájt a' szívem; tudtam:
hogy sok más katonák,
Személyemhez-képest vóltak tsak
vén banyák.
Még-is jó lovakat nyertek magok alá,
A'
tüzet kerűlték, kószáltak fel, 's alá.
Bizonyos vóltam én, hogy ha
ellenségre
Megyek, szert nem teszek, hátán nyereségre;
Sőtt az első tűzbe engemet el-kapnak,
'S
így gyalázatossan tétettetem rabnak.
A' sok keserűség epeszté
szívemet,
Azért el-szökésre rá szántam fejemet.
Harmad napra én ki-komandíroztattam,
Egy
Zászló-tartóval, kitűl adattattam
Egy Káplár trupjába, melly vólt
elő-járó,
A' hol meg-állottunk, vala ez őrt
álló.
Az ellenség közzel vólt táborba
hozzánk,
Vigyáztunk véletlen, hogy ne üssön reánk.
Éjjel után négyen el-mentünk
patrolba,
Hallottunk előttünk tsörgést a'
bokrokba.
Szóllotam: álljunk-meg, én előre
megyek,
Hogy azon tsörgéstűl bizonyságot vegyek.
El-menvén, leg-ottan a' sárgát
meg-kaptam,
Hamar-is ellenség postyára akadtam.
A' fiók estrázsa, halt! berdó!
kiáltott,
Feleltem Dezertőr! hárma körűl
állott.
Ezek el-vezettek magok Fő
Tisztjekhez,
Mihent-is ő vélek érkeztem ezekhez;
Melly erőssek vólnánk, arrúl
tudakoztak,
Több illy sok más dolgot itten elő hoztak.
Reggel el-vezettek Kleist
Generálishoz,
Láttam: hogy egy All-Tiszt, itt más
Dezertőrt hoz.
A' Generálisnak nagyon
meg-tetszettem,
Zőld Kuruttzai közt szolgálatot
vettem.
Mindjárt egész mundirt énnékem
adatott,
Mondtam: rosz a' lovam, azt-is mást
hozatott.
Szürke vólt a' szőri, de nagy túr
vólt hátán,
Egy nagy farkas marás bal felől a'
farán.
Négy hétig a' hátát
mindég orvoslottam,
Fekete nadállyal bé-is
gyógyítottam.
Sok tsatákba vóltam én a'
Labantzokkal,[36]
Közzel
szembe szállni nem mertem azokkal.
Mert gondoltam, hogy ha
el-fognak engemet,
Akasztó fán vesztem-el az életemet.
Részünkről mostohán folya az
egész nyár,
Vertek, és kergettek, egy kárt érte más
kár.
Berlint Tsászár népe,
Moszquákkal meg-vette,
A' mundir magazint abba
tengre tette.
Potzdámot, Szanszuszit[37]
szint' így pusztította,
A' több Várasokat
a' Kozák fosztotta.
Torgaunál[38]
Feldtmarsal Daun ármádiája
Állott: nagyon erős vólt
tábora tája.
Királyunk kéntelen vólt itt
hartznak állni,
Sléziátúl máskép meg-kelletett válni.
Ált' az hartz: itten-is
ő meg-verettetett,
Már Magdeburg felé ármádánk
sietett.
Tsászáriaktúl egy hiba estve
esett,
Tzítten Generális[39]
erre várt, és lesett.
Tsászár népe más nap viszsza
takarodott,
Drezda[40]
alá érvén, ott meg-állapodott.
Retirált a' Labantz,
szaladott előttünk,
Puskáztunk hátokon, ágyúkkal-is
lőttünk.
Nagy szerentsétlenség érte
itt fejemet,
Mert Tsászár Huszárok el-fogtak engemet.
Drezdánál által-vett tőlök a'
Regiment,
Rettegtem: mert tudtam, hogy most nem leszek
ment.
A' főld zőldségébűl
immár ki-vetkezett,
Mivel a' Zúzmarás tél
bé-következett.
Az ármáda szállott téli
quártélyokra,
Mert az ellenség-is el-mene azokra.
Regementünk jutott Tsehek
Országába,
Mellybe két télen vólt, szált numerussába.
Hadi munkák után két hétig
nyúgodott,
Ezek el-múltával mindjárt hozzá fogott
Az Obester, hibák helyre
hozásához,
'S fogyatkozásoknak ki-pótolásához.
Egyszersmind kívánta,
Stokhauz[41]
üres légyen,
Mert egy Regimentnél a' sok rab
tsak szégyen.
Azért Ferhér,
Krigs recht, itten rendeltetett,
Ki
könyű rab vala páltzával bűntetett.
Mind megszabadúltak, tsak
magam maradtam,
A' Törvény szék előtt kérdésre
vonattam.
Leg-főbb kérdés ez vólt, hogy
én mért szöktem-el,
Magam' kötelezvén
szolgálatra hittel;
Mondjam-meg okait bátran
szökésemnek,
Enyhíthetem súllyát így bűntetésemnek.
Szólltam: nagyon kértem a'
Kapitányomat,
A' midőn el-lőtték alattam
lovamat;
Adatna jó lovat; de ollyat adatott,
A'
mellyen a' Kurutz mindjárt el-foghatott.
Tudtam; hogy sokaknál jobb katona
vagyok,
De előtte nem én, azok vóltak nagyok.
Véle eggyütt a' fő Tisztek nem
szerettek,
Fájt a' szívem, hogy illy nagyon
meg-vetettek.
Eleint neveztek engem: fiam Palkó,
Most
pedig rosz ember, kotzkás, és kóborló.
Minden leg-kissebbért mindjárást
verettek,
Ezek az okaim, mellyek el-szöktettek.
Szóllt a' Májor: Fiam! melly okokat
mondasz,
Gyarlók, igen gyengék, 's mindenike
kopasz;
Mert hogy ha a' Tisztek veled
roszszúl bántak,
Mint kotzkást, kóborlót verettek, nem
szántak.
Talám te mind kotzkás, mind kóborló
valál,
És így a' verésre magad okot adál.
Az vóltál-é? mond-meg; szabad most
szóllani,
Valami szíveden vagyon, ki-mondani.
Mi tagadás benne; én gyakran
jádzottam,
De senkit nem tsaltam, másnak se ártottam.
Igaz; a' Káplár-is éjjel ha
vizitált:
Ollykor quártéllyomon engemet nem talált.
De lovamat eléb itattam, étettem,
Úgy
mentem-el osztán, ha mindent meg-tettem.
Szóltt megint a' Major; lád-é, magad
mondod,
Hogy játzdtál, kószáltál, arra vólt hát
gondod.
Nem a' szolgálatra, sem pedig
lovadra,
Mind ezen tett hibák, szállanak magadra.
Tudtad a' játékok nagyon tíltva
vannak,
És hogy rosz dolga van, ki éjtszakáz, annak.
Mit tsudállod tehát, hogy sokat
verettek
Téged fő Tiszttyeid, és nem-is szerettek.
Mondod; játékoddal senkit meg-nem
tsaltál,
És senkinek azzal te nem-is ártottál.
Magadat tsaltad-meg, mert pénzed
vesztetted,
Ártál pedig annak, a' kitűl
el-nyerted.
Kapitányod nem mert jó lovat rád
bízni,
Mert a' kóborlással ló nem szokott hízni.
Nem-is elég, hogy azt itassad,
étessed,
Azután Istálló rekeszét rá vessed;
Hát ha quártéllyodat tűz el-borítaná?
A'
lovadat akkor ki-szabadítaná?
Ha ok nélkűl bántak keményen te
veled,
Te ártatlan lévén, vóltak ők ellened;
Stabálissaidnál vóltál-é panaszon,
De
tudtad, panaszod nem követné haszon,
Tudsz-é még valamit magad
mentségére,
Melly lenne dolgodnak könnyebbítésére.
Senkitűl se tartsál, mond-meg azt
szabadon,
Gondolkodjál: tám még segíthetsz magadon.
Nem tudok, szóllottam, itt kegyelmet
kértem,
Mert hogy vétkes vagyok, magam meg-esmértem.
Esedeztem, ezen mostani vétkemet
Ne
tekintsék, mivel sajnállom estemet.
Mint ember estem-meg, és olly melly
iffiú,
Gondolat fejébe, a' kinek még hiú.
Fogadtam: magamat, hogy én
meg-jobbítom,
Életem ezentúl hogy jóra fordítom.
Könyveim ortzámra itten
ki-tsordúltak,
Láttam Major-é-is azokba borúltak.
A' Törvény szobábúl Profúz
ki-vezetett,
Kezemre, lábamra, megint vasat vetett.
Bent már az Auditor, hogy én mit
vétettem,
Bűntetésnek mellyik nemét érdemlettem,
Az hadi törvények szerint
ki-mondotta,
Szavára sok szem itt könyveit ontotta.
Ezek után szegény fejemre voksoltak,
Nem
tudtam, dolgaim előttök mint folytak.
De nem reménylettem jó
kimenetelét,
Tetszett, hogy valami rágja szívem felét.
Egy Hadnagy ki-jött itt, 's vele egy
Kapitány,
Petsétes levelet a' kezébe tartván,
Szententziám vólt ez, melly't a'
törvény hozott:
Látása szívembe, újjabb kínt okozott.
Ezt az Obesternek kezébe nyújtotta,
A'
ki-is ezt mindjárt fel-is szakította.
El-olvasván, nevét rá írta pennája,
És
még e' szavakat tette ő alája:
Placet;
és most mindjárt publikáltatasson,
Holnap után pedig
exequáltatasson.
Az Obester újra ezt
bé-petsétlette,
Kapitánynak adván, fő-hajtását tette.
Ez viszsza érkezvén a'
Majornak adta,
Fel-szakítván, látta, Obester
meg-hadta.
Hogy eztet ő mindjárt most
publikáltassa;
Hogy pedig az egész világ azt
hallhassa,
Háromszor Ruffot[42]
fújt, itten egy Trombitás,
Jött a' nép mi
felénk, leve nagy szaladás.
Bíráim ki-jöttek, fél kerékbe
áltak,
Szententziám hallyák az emberek, vártak.
A' kardját a'
Major itten ki-rántotta,
Páltzáját Auditor pedig
fel-tartotta.
A' Profúz engemet hozzájok
vezetett,
És itten én rólam a' vas le-vétetett.
A' fél kerék végin kellett
meg-állani,
Szententziád fogod, szóltt Májor, hallani.
Az Auditor eztet olly hanggal
olvasta,
Hogy azt minden ember érthetve halhatta.
Kezdett nagyon fogyni testemnek
ereje,
A' szententziámnak e' vala veleje.
Mivel hogy Rontó Pál, Istenét,
Királlyát
Meg-tsalta, el-hagyta Zászlójának allyát,
De mi több, meg-szegte hitét, mellyet
le-tett,
Mellyért-is ő példás bűntetést érdemlett.
Azért-is rettentő mások
példájára,
Meg-hal; és fog menni az akasztó fára.
Itten az Auditor egy fátskát
zsebébűl
Ki-vévén, el-törte, 's ki-veté kezébűl.
Melly-is kis darabba esett a'
lábamhoz:
És ezen igéket mondotta magamhoz:
Isten kegyelmezzen te bűnös
testednek,
És légyen irgalmas te szegény lelkednek.
Ezt hallván, úgy tetszett, hogy a'
világ rám dűlt,
A' szívem dobogott, lettem
ollyan réműlt,
Hogy a' környűl álló nép tetszett
erdőnek,
A' mellybűl ellenem oroszlyánok jőnek.
Tagjaim hevűltek, hol pediglen
fáztak,
A' fejem szédelgett, szemeim kápráztak.
Meredve maradtak, és nem
pillanthattam,
Nyelvem olly nehéz lett, hogy szót sem
szólhattam.
A' füleim zúgtak, mint zúg a'
szél malom,
Azt véltem, hogy mindjárt elnyel a'
sír-halom.
Ezek után Profúz vetett lántzra, 's
vasra,
Szóllott hozzám: mennyünk! de estem itt hasra.
Pajtásim a' főldrűl szépen
fel-emeltek,
Mert sokan közzűlök engemet kedveltek.
Szólltak: ne fély Pajtás! jó az Isten, jót
ád,
Könyörögj hozzája, lehet még grátziád.
El-is vezettek ők Profúznak
házába,
Asztal mellé űltem, érvén szobájába.
A' Strázsája ennek itt
meg-dupláztatott,
Melly az Adjutánstúl
komandíroztatott.
Egy Pajtásom állott kardal a'
szobába,
Karabéllyal a' más, ennek pitvarába.
Bíztatott a' Prófúz, 's az ő
Felesége,
De nem vólt szívemnek semmi tsendessége.
Úgy reszketett, véltem, óldalam
ki-üti,
Fájt, mint mikor testet a' forró tűz
süti.
A' Regement Páter hozzám hamar
jöve,
Látása én belém mérges nyilat löve.
Tudtam, ő készíti útam más világra,
Hogy
lelkem juthasson örök bóldogságra.
Az gyötrött, hogy illyen iffiú
koromba,
Erőszak halállal szállok-bé siromba.
Ő-is eleintén mind azzal bíztatott,
Hogy
bár az halálom meg-határoztatott,
Még-is életemhez lehet még
reménység,
Mert a' Nagy Úr Isten kegyelmes egy
Felség.
Obesterem szívét ő meg-lágyíthattya,
És
ez grátziáját még nékem adhattya.
Mondtam: természete, hogy felette
kemény,
Engem nem-is táplál már leg-kisseb remény.
Soha még Desertort nem
pardonírozott,
Még áll szententziám, mellyt a'
törvény hozott.
Szóltt: Fiam! ha dolgod Isten
akarattya,
Magam-is azt mondom, meg nem változtattya;
Minden, a' mit ezen Isteni nagy
Felség
Tselekszik mi velünk, mind jóság bőltsesség.
Akarja bűnöktűl el-távozásunkat,
Hogy
így nyerhessük-el mi bóldogságunkat.
Ki tudja, ha tovább e' világon
élnél,
Tán bűn tengerébe egészszen merűlnél.
És meg-átalkodva abba mindég
úsznál,
Testestűl, lelkestűl, kárhozatra jutnál.
Hidjed: az Úr Isten téged Fiam
szeret,
Mert Idvességedre rövid úton vezet.
Mostan egésséges, és eszeden is
vagy,
Óh! ezen Kegyelem felette igen nagy.
Eddig elkövetett vétkeid szánhatod,
Hogy
így Idvességed bizonyos, tarthatod.
A' test, és a' világ, hajlandó
a' roszra,
Nem-is vezett másra, hanem tsak
gonoszra.
Ollyan mint szép gyümőlts, mellybe vagyon
féreg,
Édes, tetszik szájnak: emésztése méreg.
Űlly torkig kintsek közt, mint valamelly
tóba,
Részed még sem lészen, örökké e' jóba,
Mert tudod, e' főldön kik élünk,
meg-halunk,
Nints itt maradandó városunk, vagy falunk.
Tsak a'jó, a' mellyet
lelkünknek számára,
Gyüjtöttünk, az marad örökös
hasznára.
Ezzel Isten színe eleibe juthatsz,
És
vele ollyan nagy örömbe vígadhatsz;
A' mellyet még soha semmi szem nem
látott,
Sem ember szívébe nagyobb bé nem hatott.
Fül illyet nem hallott, vége pedig nem
lesz,
Óh melly bóldog ember, a' ki ebbe részt
vesz.
Hogy ebbe részes légy, Fiam
imádkozzunk,
Ki kereszt-fán meg-hólt, ahoz
fohászkodjunk.
Itt a' feszűletet a' kezembe
adta,
Tsókold-meg ezt Fiam: én nékem mondotta.
Szívemhez szorítván, örömmel ezt
tettem,
Mert a' kit ez jelent, őtet
képzellettem.
Páternek velem tett buzgó imádsága;
Sok
szép bíztatása; szava igazsága;
Meg-vallom, Istenhez buzdítá
szívemet,
Szent akarattyára bízám már ügyemet.
Az alatt grátziát ment két
Zászló-tartó
Kérni: fáradságok vólt héjába való.
Szóltt Obester; hogy ők
kötelességeket
Meg-tették, úttyokra botsátá ezeket.
Ment azután kérni sok Úr, és sok
Dáma,
A' kis-Aszszonyoknak majd nem-is vólt
száma.
Ő tsak azt felelte, Istennél grátzia,
A'
sok kérés vége vólt reverentzia.
Követték ezeket néhány
szerzetesek,
Ezek-is, mint Urak, vóltak olly
nyertesek.
A' Bíró-is el-jött, egész
tanátsával,
Esedezett értem, hathatós szavával.
De ez-is tsak falra hányta itt a'
borsót,
Szóltt: jobb lesz, ha nékem tsináltat
koporsót.
Jöttek Városiak, Iffiak, és
Vének,
Könyörgöttek értem gazdagok, szegények.
Semmit sem vihettek kérésekkel
végbe,
Mondá, majd könyörgök érettek az égbe.
Az egész Ispitály osztán
következett,
Ez-is grátziámért, nagyon esedezett.
Ajánlották ezen Lázárok magokat,
Hogy
Istenhez tesznek fohászkodásokat,
Obesternek az ő hoszszú
életéért.
Szóltt: jobb lesz, ezt tegyék, a'
rabnak lelkéért.
Utóllyára jöttek férfi
gyermeketskék,
Ezekkel fejéren őltözött szűzetskék.
Koszorúsak vóltak, bokréták kezekbe,
Ki
ki bizodalmát vetette ezekbe;
Hogy az Obestertűl, e' szelíd
báránykák,
Grátziám ki-nyerik, mivel ártatlankák.
Minnyájan három, négy esztendősek
vóltak,
Szobájába menvén; lábához borúltak.
Szólltak: kis Jézuska, drága
szerelmére,
A' ki Bethlehembe fekszik, Szent
vérére,
Kérjük Nagyságodat, légyen
engedelmes,
Grátzia! grátzia! óh légyen Kegyelmes!
Sok öszve tette itt két kis
kezetskéjét,
Soknak könyv áztatta gyenge szemetskéjét,
Sok térdein tsúszott, lábát ált'
kótsolta,
Kiáltott: ich bitt! bitt! grátzia!
tsókolta.
Ezeknek sem használt gyenge
szavatskájok,
Bár mint rózsa nyílik, úgy nyílt
szájatskájok.
Mondá nékik: jobb lesz, hogy
ha haza mennek,
Holnap után nézzék mi baja lesz ennek.
És ő róla példát magoknak
vegyenek,
Ha fel-nőnek, hogy ők roszszat ne tégyenek,
Mint ez; ne jőjjenek az
akasztó fára,
Szülőiknek esne ez nagy fájdalmára.
Mindenik grátzia! még-is
kiáltotta,
Ő pediglen, mars! mars! szólván
ki-hajtotta.
Míg ezek így folytak, fel-űle
lovára,
Az én Zászló-tartóm, nyaka szakadtára;
Brixbe,[43]
hol Fő Vezér Gróf Hadik vólt, el ment,
Mivel nyargalt,
hamar e' városba lett bent.
Itt Kis-Aszszonyának mély
térd hajtást teve,
Lubomirska Hertzeg Aszszony most a'
neve.
Dolgomat előtte mind
el-beszéllette,
Mért jött vólna hozzá, azt-is
jelentette.
Kérte, méltóztasson lenni én
párt-fogóm,
Obesterem előtt hathatós szószóllóm.
Tudja: ha levelet nékie fog
írni,
Keménységét fogja e' levél meg-bírni.
De kérte, Ordonántz táskájába
tegye;
Hogy itt vólt, Obester azt észre ne vegye.
E' kegyes Méltóság örömmel ezt
tette,
Mindjárt-is kezébe pennáját fel-vette,
Olly szív meg-lágyító levelet néki
írt,
Hogy maga-is, míg azt írta, piszegett, 's
sírt.
Önnön maga tette eztet a'
táskába,
Ordonántznak nyomott egy aranyt markába.
Kérte, hogy mindenütt ő nyargalva
mennyen,
Néki-is jutalma lesz mind főldön, 's
mennyen.
Mint szél ment, lova-is igen serény
vala,
Dél után itt termett, végződvén asztala.
A' Zászló-tartó-is hamar
el-érkezett,
A' Gróf Kis-aszszonnyal, hogy ő mit
végezett,
Meg-mond'ta: köszöntem; nagy
Kereszténységét,
De dolgom, nem éri, szóltam, kívánt
végét.
Az Obester kűldött maga
konyhájábúl
Ebédet, innom-is a' maga borábúl.
Ettem a' mint ettem, mert testem
táplálni
Már-szükségem nem vólt, tsak lelkemhez látni.
Meg-látván leg-elől a' Pátert,
réműltem,
Mivel halálomhoz már mostan készűltem.
Hogy mindég mellettem vólna, azt
kívántam,
De el-jött: a' szívem örvendett, hogy
láttam.
Az egész dél utánt velem
könyörgéssel
Tőltötte, és sok szép más elmélkedéssel.
Kristus mi érettünk hogy mennyit
szenvedett,
Míglen Attya előtt értünk eleget tett,
Mint kegyelmezett-meg tsak egy
kérésére,
A' latornak: 's mint ment ez
idvességére.
Péter megtagadta, de vétkét
siratta,
Színe látására eztet-is jutatta.
Szólt tovább: gyermekem! Atyánk ő, 's
Istenünk,
Jót kíván ő tenni mindenkor mi velünk.
Nagyobb öröme van egy bűnös
térésén,
Mint sok igazaknak mennyégbe menésén.
Óh te-is idvezűlsz, tsak vétkeid
bánnyad,
Meg-gyónván; lelkedről e' terhet
le-hánnyad.
Mondottam: ez vólna minden
kívánásom,
Nem bánom, e' főldön ha már maradásom
Nem-is lesz, mert a' főld
veszedelmek helye,
Minden rosznak, és a'
bűnöknek műhelye.
Töredelmes szívvel megyek az
halálra,
Reménylem, hogy jutok örök bóldogságra.
Jó éjtszakát mondott, mert vala már
éjfél,
Reggel jókor el-jön, mert majd korán fel-kél.
El-ment; Istenemhez mindég
fohászkodtam,
És a' Feszűletet kezembe
tartottam.
Szemem előtt vala mindenkor halálom,
De
hajnalkor még-is el-nyomott az álom.
Álmomba egy szép szűz hozott egy
kalitkát,
A' mellybe bé-zárva tartott egy
madarkát,
Ki-nyitván ajtaját, madara
el-repűlt,
Mellyen e' szűz leány nem búsúlt, de
örűlt.
Fel-ébredvén, ezen álmom' nem
fejthettem,
De magamba még-is illy sóhajtást tettem:
Rab vóltál, nem vagy már, te ékes kis
madár,
Óh hozzád hasonló lehetnék én is bár.
Más nap el-is jöve a' Páter
idején,
Nem vólt a' kalapja fel-téve a'
fején,
Mert Urunk szent Testét el-hozta
magával,
Szolgája vele jött két viasz gyertyával.
Szóllott: édes fiam: no miként
nyúgodtál?
Jól-é, avagy roszszúl? mond meg mit
álmodtál?
Meg-mondván álmomat, így fejté ő ezt
itt,
A' szűz lány nem más vólt, hanem az igaz
hit.
A' kalyitka pedig ábrázlá a'
testet,
Abba zárt madarka jelenté a' lelket.
Mert a' test tömlötze az ember
lelkének,
De ha egyszer vége van test életének;
Mivel halhatatlan a' lélek,
ki-repűl,
És ha igazán hitt, Kristusba idvezűl.
Tudom, Fiam, hiszel ő szent
Felségébe,
Reménységed veted ő nagy érdemébe.
Jól van ez, de még-is, mind több kell még
ehez,
Hogy juthass Istennek az ő kegyelméhez.
Maga mondja: a' ki szent testét nem
eszi,
Szent vérét nem iszsza, ezt nem tselekeszi;
Nem juthat az illyen színe
látására,
Érdeme sem válik illyennek hasznára,
Azért-is hogy juthass Isten
kegyelmébe,
Mindjárt részesítlek az ő szent Testébe.
Mint egy fél óráig velem
imátkozott,
Azután engemet a' gyónásra hozott.
Meg-is gyóntam néki egész
életemrűl,
Minden nehézséget le-tettem lelkemrűl.
Bűneimtűl engem mihent fel-óldozott,
Egy
valami, olly nagy örömöt okozott
Bennem; hogy szívemrűl minden
szomorúság
Tágúlt, el-fogta azt egy titkos vígasság,
Itten gyakorlását, hitnek,
reménységnek,
El-mondotta velem, és a'
szeretetnek.
El-végezvén azt is, szóllítá
szolgáját,
Meg-gyújtatá vele mind a' két
gyertyáját.
Egyházi ruháját, Stólát
fel-őltötte,
Oltári Szentséget a' kezébe vette.
A' szokott ígéket nagy
ajtatossággal
El-mondván, felém jött illő buzgósággal.
Térdepelvén, főldig magam'
meg-hajtottam,
Mint szarvas friss vizet, Uram,
óhajtottam.
Magamhoz-is vettem itten
Istenemet,
Kértem, hogy szent vére gyógyítsa lelkemet.
Mintegy fél óráig megint
könyörgöttünk,
E' nagy szent titokról osztán
beszélgettünk.
Én ki nem mondhatom melly nagy
könnyebbséget
Érezett a' szívem, 's lelkem
tsendességet.
Bátorodott lettem, haláltól nem
féltem,
Világot útáltam, mellybe eddig éltem.
Már nehezen vártam, hogy tsak
meg-halhassak,
Istenemnek színe elibe juthassak.
A' Páter én tőlem el-ment
ebédelni,
El-jön, ha asztaltól, mondá, fel-fog kelni.
Ma-is Obesterem kűldött nékem
enni,
Meg-köszöntem, hogy ezt méltóztatta tenni,
Mivel most erővel alkalmassal
bírtam,
Ezen két levelet Szülőimnek írtam.
Rontó Pálnak édes Attyához írott
levele.
Kedves édes Atyám!
Reszketnek kezeim halál félelmétől,
De
jobban remegek szíved' sérelmétől.
Mert tudom; azt pennám úgy
meg-sebesíti,
Hogy nintsen orvosság, melly azt
meg-enyhíti.
Síromnak halmáról kűldöm
levelemet,
Tudjad: holnap reggel végzem életemet.
Nem jutok már többé színed'
látására,
Mert hóhér húz holnap az akasztó fára.
Tudom, ezen szavak tégedet rémítnek,
Tán
meg-is halsz, hogy ha Egek nem segítnek.
Légy bátor, óh Atyám! halált
érdemlettem,
Istenem, Királyom ellen én vétettem.
Meg-szegtem hitemet, szöktem
ellenséghez,
Az előtt-is már sok roszszat vittem
véghez.
Magam féle nyája el-fogott engemet,
Így
bűnteti Isten hitetlenségemet.
Vajha! a' te sok szép
oktatásaidnak,
Mindég jóra intő okos szavaidnak
Hittem vólna: most illy erőszakos
halált
Nem szenvednék; a' melly tégedet-is
talált.
Talált: ősz fejedre hoztam
gyalázatot,
Atyai szívedre keserves bánatot.
Hogy ha merem magam' mondani
fiadnak,
Mivel engem' holnap az halálnak adnak,
Engedj-meg óh Atyám! mert
meg-bántottalak;
Emlékezem, sokszor háborítottalak.
Az Istenre kérlek, engedd-meg
vétkemet,
Hogy el-ne veszítsem én szegény lelkemet.
Mivel már esetem
meg-változhatatlan,
Kérlek édes Atyám ne légy
irgalmatlan.
Köszönöm atyai gondviselésedet,
Melly't
nem érdemlettem, nagy szeretetedet.
Vedd bűnös lelkemet
emlékezetedbe,
Könyörögj érette, tsak azt vedd
szívedbe.
Kéri ezt te tőled, az, ki sír-halmán
áll,
Méltatlan roszsz fiad: a' nevem
Rontó Pál.
Az Annyához írott levele.
Szerelmes édes Anyám!
Majd kiesik pennám meg-bádjadt
kezemből,
Könyveim mint patak, úgy folynak szememből,
Midőn hozzád ezen levelemet írom,
Mert
már ki-van ásva én halálos sírom.
Meg-ne rettenj, kérlek, szíved'
bátoríttsad,
Isten végzésére szemeid'
fordíttsad.
Ő szent rendelése, hogy holnap
ki-múljak,
És az akasztó fán kötél által fúljak.
E' napnak virradta azon gyászos
napom,
A' mellyen érdemlett bűntetésem kapom.
Érdemlett: mivel meg-tsaltam
Istenemet,
Vele Királyomat, főldi Felségemet.
Mind kettőhöz le-tett hitemet
meg-szegtem,
Sok roszszakat tévén, ellenséghez
szöktem.
Tsászár Huszárjai egy
meg-ütközésbe
El-fogtak: és azok adtak engem'
kézbe.
Hadi Törvény hozá rám e'
szententziát,
Tudom, Obesterem, hogy nem ád grátziát.
Óh szerelmes Anyám! képzellem, mint
indúlsz
Ájúlásnak, többé tán meg-sem-is vídúlsz.
Esmérem te gyenge Anyai
szívedet,
Esmérem aszszonyi erőtlenségedet.
Azt fogod sajnálni, engem' mint
neveltél,
Emlőddel tápláltál, széltől-is őrzöttél.
Azon test, méhedbe a' melly
formáltatott,
Szíved alatt kilentz hólnapig hordatott.
Mostan erőszakos halálra fog
menni,
Tudom: ez szívedbe hegyes tőr fog lenni.
Édes drága Anyám, ne epeszd
magadat,
Botsáss Isten' színe elibe fiadat.
Hidd-el: oda jutok, mert bűneim'
bánom,
Nagy vétekbe estem, halálom' nem szánom.
Isten fizesse-meg sok fáradságodat,
És
én mellettem tett dajkálkodásodat.
Ha meg-bántottalak, Kristus'
sebeire
Kérlek: botsássál-meg, az ő szent vérére.
Isten' széke előtt érted
imádkozni,
Hiddjed, meg-nem-szűnök, szívből
fohászkodni.
Hogy szegény lelkemről te-is
gondolkodjál,
Esedezik ezért, vólt Fiad,
Rontó Pál.
* * *
Könyvekkel ásztattam e' két
levelemet;
Zokogtam, reájok nyomván petsétemet.
Mert szemem előtt vólt, engem mint
kedvelltek
Szülőim; és melly nagy kőltséggel neveltek.
Kevés idő múlva a' Páter
érkezett,
Szememen esmérvén, mért sírtam, kérdezett.
Szólltam: Szülőimnek dolgomat
meg-írtam,
Estemen szomorúk lesznek, azon sírtam.
Kértem: hóltom után hogy adná
póstára,
Itt a' nyóltz krajtzár-is, a' két
levél árra.
Fogadta: kétségem hogy ne légyen
benne,
Örvendetesbb dolgot még-is inkább tenne.
Ekkor egy Ordonántz jöve
serénységgel,
Izzadt vólt a' lova, mert jött
sietséggel.
A' Profúznak köté eztet
udvarába,
Egy iskátulával bé-jött a' szobába,
Köszönt, 's azt előmbe az asztalra
tette,
Gróf Hadik Kis-Aszszony, szóltt, eztet
kűldötte.
Vegye Pajtás Uram kedvessen ezt tőle,
A'
mi benne vagyon, vegye-ki belőle.
Páter maga eztet mindjárt
fel-nyitotta,
Ajándékát velem együtt tsudállotta.
Ing vólt ez, szép fejér vékony gyótsból
varva,
Viaszkos vászonnyal vólt ez bé-takarva,
Szegve vólt fekete selyem
pántlikával,
Ez vólt az ajándék, egy szép bokrétával.
Ordonántznak viszsza-adtam a'
skátulyát,
Köszönöm, mondja-meg, kegyes 's nagy
malaszttyát.
Istent fogom kérni, számos
esztendőkre,
Áldással terjeszsze éltét sok időkre.
El-ment; én ezeket mondtam a'
Páternek:
Tudjuk, Gróf Kis-Aszszony írtt az
Obesternek,
Látom, haszna nem vólt kérő
levelének,
Tartom ajándékát halálom' jelének.
Légyen az Istennek ő szent
akarattya,
Reménylem, lelkemet magához juttattya.
Magam kértem már most, kezdjen
imádkozni,
Vagy más szent példákat nékem elő-hozni.
A' szent Mártyrokról mindjárt-is
beszéllett,
Beszédjéből lelkem nagy vígasztalást vett.
Mert hallottam, azok hogy mennyit
szenvedtek,
Melly szörnyű, 's iszonyú halállal
ölettek,
Még-is vígan várták a' vadak
tsatáját,
Tsak Martyromságnak nyerhessék pálmáját.
Dávidot-is nékem itten
elő-hozta,
Vétkéért az Isten miként ostorozta.
Vétkeit siratván, ő rajta könyörűlt,
Bár
ő nagy vétkes vólt, de még-is idvezűlt.
Szólltam: tudom, Istent én-is
meg-bántottam,
A' mellyel én önnön lelkemnek
ártottam.
De hogy bűneimet meg-szántam,
örűlök,
Most-is szívből bánom; úgy-é idvezűlök?
Szóltt a' Páter, ennél bizonyosabb
nintsen,
Örvendeszhetz ezen, leg-drágább nagy kintsen.
Azután könyörgött majd nem
Virrattáig,
Le-dűltünk azután, alig egy óráig
Nyugodtunk, az hajnal tsak hamar
hasadott,
A' nap következett, hogy ez
el-haladott.
E' nap vólt, melly nékem vólt
leg-irtóztatóbb,
És úgymint embernek, leg-inkább
borzasztóbb.
Mert ezen kelletett éltemtűl
meg-válni,
Istennek ítélő széke előtt állni.
Szólltt a' Páter hozzám, hogy ha még
szívemen
Valamelly nehézség vólna, vagy lelkemen,
Gyónnám-meg, mert még most időm vólna
árra,
Még minek előtte jutnék az halálra.
Mondtam, vagyok tsendes lelki
esmérettel,
Nints lelkem terhelve leg-kissebb
vétekkel.
Itten szépen magam
fel-tsínosítottam,
Hajam puderoztam, fel-fodorítottam.
Dolmányomra vettem halálos
ingemet,
Mellyel Gróf Kis-Aszszony meg-tisztelt
engemet.
Feszűletet a' szép bokrétára
tettem,
Kézbe tartván, gyakran tsókokkal illettem.
A' Páter könyörgött velem, és
bíztatott,
Egy kevessé szívem meg-bátoríttatott.
Hallván egyszer, hagy a' Profúz háza
körűl
A' lovak dobognak, a' sok fegyver
zördűl.
Az exekutzió, tudtam, hogy
érkezett,
Páterrel féltembe fogtam itten kezet.
Szív szorongatásim ekkor lettek
nagyok,
Ki-tetszett, hogy nem kő hanem ember vagyok:
Szóltt a' Páter: fiam! talám
meg-íjedtél,
Látom ábrázatba hogy halovány lettél,
Ne fély! Istenedbe vessed
reménységed,
Sőtt örvendj; mivel ő magához hí téged.
Bé-jövén a' Profúz,
szóllott: Fiam! ne fély,
Még lehet grátziád, e'
reménységbe ély.
Hanem nékem már most mást nem
lehet tenni;
Azért mennyünk, mivel már kelletik menni.
Páter imádkozva mene én
mellettem,
Mint a' pitvar ajtó előtt vele
lettem;
Adjutáns a' Srankba,[44]
Páterrel vezetett,
Ezen négy szeglettel körűl-is
vétetett.
Erre itt a' Major,
mars! komandírozott,
Lábrúl lábra, lassan ki ki
masírozott.
Úgy tetszett, előttem
mindenütt van árok,
És hogy egész térdig én fövénybe
járok.
Frajter[45]
két katona Hóhért körűl vette,
Katonaság után őt't
hátrúl vezette.
A' nép száma nagy vólt, a'
melly engem kisírt,
De ritka vólt, a' ki ezek
közzűl nem sírt.
A' mind már el-hagytuk egyszer a'
helységet,
Úgy tetszett, hogy engem' a'
forró tűz éget.
Mert láttam oszlopom immár fejérleni,
A'
mellyen most mindjárt testem fog függeni.
Még éltem: a' testem már-is
merevedett,
Mivel minden tsep vér, bennem hidegedett,
Az halál félelme engemet borzaztott,
Hól
jéggé váltatott, hol pedig izzasztott.
Az imádságba-is már szám most
hebegett,
A' nyelvem nehéz lett, ez-is tsak
rebegett;
El-érvén már egyszer vesztésem
helyére,
Tetszett, hogy vastag köd szállott e'
megyére.
Már szemem semmit sem
külömböztethetett,
Halál árnyékával mert körűl
vétetett.
A' Major egy nagy négy szegletet itt
formált,
A' mellybe az én kis szegletem-is bent
ált.
A' Profúz én rólam a' vasat
le-vette,
Páter szűnet nélkűl bíztatását tette.
Kevessé előbre kellett itt állanom,
És
szententziámat még egyszer hallanom.
Az Auditor aztat fenn szóval
olvasta,
Nagy tsendesség lett itt, azt minden
halhatta.
Mihent olvasását Auditor
végzette,
Profúz lépéseit Májor felé tette.
Kiáltott: grátziát, kérek én
szegénynek!
Szóltt a' Májor: meg-nem-lehet esni
ennek.
Másodszor-is kérem, légyen
grátziája;
Istennél grátzia; most így szóltt reája.
Harmadszor-is kérem Kristus szent
nevére,
Hogy szállyon grátzia szegénynek fejére.
Itt véletlen a' nép leve nagy
mozgásba,
Grátzia! grátzia! esett kiáltásba.
Mert látta nyargalva jön egy
Zászló-tartó,
Lebegtett keszkenőt, melly fejér mint a'
hó.
Szűntelen grátzia! grátzia!
kiáltott,
Szomorú szíveket örömre ő váltott.
A' Májorhoz érvén, magát
meg-hajtotta,
Hogy meg grátziázott, Obester mondotta.
Óh melly nagy öröm lett mindjárt a'
nép között,
Eggyik rózsa vízzel, más mással öntözött.
Látták, hogy szívemre nagy meg-bágyadtság
szált,
Azért-is örömest mindenike szolgált.
A' Páter meg-ölelt, magához
szorított,
Lásd, az Isten be jó, szóllott, bátorított.
Ézékenység nélkűl vóltam én még
itten,
Pajtásaim közzűl fére vittek ketten.
Feltsert kiáltották, egybe ez itten
vólt,
Eret fog ked vágni, Páter hozzá így szóltt.
Halálos ingemet én rólam le-vette,
Hóna
alá szépen öszve hajtva tette.
Pajtásim le-húzták rólam
dolmányomat,
Ingemet fel-gyűrvén, tarták bal karomat.
Feltser szerentsésen meg vágta
eremet,
Ítélete szerént botsájtá véremet.
Erre mindjárt igen nagyon
meg-könynyűltem,
Itt' magamhoz térvén, hogy
élek, el-hűltem.
Mind eddig mi történt én velem, nem
tudtam,
Tetszett, hogy az Úrban én már el-aludtam.
A' Komandót Májor itt haza
vezette,
Obesternek illő raportumát tette.
Iffiú, vagy öreg, minden nem
örvendett,
Éllyen az Obester! minden szájba zengett.
Mi több, az Hóhér-is felette itt
örűlt,
Hogy nyakam tsigája kezére nem kerűlt.
A' keresztet Páter kezembűl
ki-vette,
De szép bokrétámat tsákóm mellé tette.
Velem jött, vezetett maga
Quártéllyára,
Nyúgodjak kevessé, fektetett ágyára.
Frissen főzettetett én nékem bor
levest,
Kért, igyak belőle én bár tsak egy kevest.
Ittam: meleget is okozott
gyomromba,
Nagyon erősített minden más tagomba.
Minden bajom meg-szűnt, beszéltem,
nevettem,
Jó lelki Atyámtúl ezeket kérdettem:
Atyám! hogy történt az hogy én meg-nem
hóltam?
Mert úgy tetszik, hogy már más világon vóltam.
Éj vólt-é, vagy nappal? a' midőn
vezettek,
Vak lettem, nem tudom, én velem mit tettek.
Szóltt: Fiam! Istennek hatalmát
tsudállyad,
Veled tett dolgait fontold-meg, 's
vizsgállyad.
A' mi veled történt, ő szent
rendelése
Vala: és egyszersmind Atyai intése.
Hogy te meg-jobbíttsad ezentúl
éltedet,
Kerűllyed a' vétket, szeresd Istenedet.
Nappal vólt hogy mentünk vesztésed
helyére,
A' Félsz homályt hozott szemeid
fénnyére.
Ott lévén; te önnön Zászló-tartód
futott,
Grátziát kiabált, ezzel hozzánk jutott.
Ne véld, Obestered önként azt r'ád
hozta,
Avagy más valaki ő nála okozta.
Maga az Úr Isten néked
kegyelmezett,
Jele, hogy még rólad
el-nem-felejtkezett.
Tsak eszközök vóltak Obester, és
mások,
Mondták akarattyát ezek, mint talmátsok.
Azért el-ne-felejtsd te jó
Istenedet,
Szemed előtt tartsad ezen esetedet.
Mert bár ő kegyelmes, és sokszor
kegyes-is,
De ha gyakran vétünk, ő igaz bíró-is.
Szólltam; Atyám Uram! az én
Teremtőmet
Soha el-nem hagyom, jóra vezetőmet.
Míg lélek bennem lesz, néki fogok
élni,
Önnön példám vagyok, roszszat fogom félni.
Obesterhez menvén a' Páter
ebédre,
Jutott mindjárt vele ő illyen beszédre:
No mit beszél Rontó? szereti-é, hogy
él?
Magához tért-é már? avagy még most-is fél.
Már nem fél; szóltt Páter; de olly
meg-ijedt vólt,
Maga vallya, vélte, hogy immár ő
meg-hólt.
Mondja meg ő néki, vigyázzon
magára,
Gróf Hadik Kis-aszszony sem lészen hasznára.
Szép legény, meg-vallom, de kár, hogy
tsintalan,
Ezen fenyítése, tám nem lesz hasztalan.
Méltóságos Uram; kezes vagyok érte,
Mert
ezen fenyítés elevenit érte.
A' Jágere ma-is néhány szép
étkeket
Hozott, mondá: kűldi Obester ezeket,
Tokai bort kűldött, egy
karafinával,
Köszöntem, hogy hozzám van illy
grátziával.
Ez a' magyar szívet ébresztő
orvosság,
Az arany tinktúra ehez tsak bolondság.
Az életnek ez az igaz
balzsamoma,
Sebessedett szívnek gyógyító flastroma.
Mihent meg-ittam ezt, úgy helyre
állított,
Hogy félelem, 's halál, többé nem
vakított.
A' Páter, mihelyest az asztaltúl
fel-kélt,
Haza jött, meg-mondá, Obester mit beszélt.
Ki-tanúltam; hogy vólt Gróff Hadik
Kis-Aszszony,
A' melly grátziát nyert, azon
Isten Aszszony.
Óh Atyám, szóllottam: ihol van az
álom,
Mostan meg-fejtését könnyen ki-találom.
Ő kegyes személlyét, a' szűz
jelentette,
A' melly a' madarkát szabad
lábra tette.
Morfeus, az álom Isten, értésemre
Adta:
hogy e' szűznek gondja van éltemre.
Madarát szabadon a' mint
eresztette,
Életem haláltúl szint' úgy
meg-mentette.
Fel-kiáltottam itt: óh Dámák
szépsége,
Az Aszszonyi nemnek díszsze, ékessége,
Eleven tűköre a'
könyörűletnek,
Istápja, gyámola veszendő ügyeknek.
Ezentűl nagy neved bélyege
szívemnek
Lészen, és míg kedvez Istenem éltemnek,
Hoszszú életedért, én tsak akkor
szűnök
Könyörgeni, mikor mint árnyék el tűnök.
Az ümög petséttye irgalmasságodnak,
Jele
nagy lelkednek, nagy méltóságodnak.
E' lesz életemnek leg-drágább
záloga,
A' mellynek te vóltál hathatós gyámola.
Akkor pedig, midőn világtúl
meg-válok,
Menyegző ruhám lesz, ha síromba szállok.
Ezek után mentem a'
Zászló-tartómhoz,
Ki értem fáradott, azon
pártfogómhoz,
Örűlt munkállása, hogy kívánt véget
ért,
Jóra intett, roszrúl tegyek-le, arra kért.
Tőle Kapitánynak mentem
quártéllyára,
Fiatal vólt, gondja vólt tsak a'
tréfára.
Meg-látván, így szóllott: hozott Isten
Palkó!
Mi hír meny-országba, van ott árok, és hó?
Feleltem: nem lehet aztat
meg-mondanom,
Mert világ küszöbén meg kellett állanom,
Tudom itt a' főldön Kapitány
Uramat
Ki-húztam, mert tettem lovának magamat,
Én ugyan árokba szörnyűbe
ejtettem,
Kapitány Uramtúl még sem segíttettem.
Tudtam, nem lesz bajod, a' rosz fű
nem vesz-el,
Te-is mikor menykő meg-üt akkor veszel.
Jó légy, mert ezután majd nem
segítenek,
El-ne szökj: mert hidjed, hogy
fel-felejtenek.
Soha míg én élek, nem teszek illy
hibát,
Tsak kérem, hogy alám adjon jó paripát.
Páter sok malaszttyát szépen
meg-köszöntem,
Meg-tsókolván kezét, quártélyomra
mentem.
A' két leveleket adja viszsza,
kértem;
Örűltem, szülőim' hogy már meg nem
sértem.
Más nap szép tsínossan egész
mundíromat
Fel-őltöttem, és fel-kötöttem kardomat.
Az Obesteremnek mentem quártéllyára,
Reá
akadtam itt az Adjutánsára.
Ez mindjárt engemet néki
bé-jelentett,
Hogy kűldjön-bé, tőle parantsolatot
vett.
Térdre esvén, a' két lábát ált'
kótsoltam,
Könyveim hullottak, azokat tsókoltam.
Kely-fel fiam! kely-fel! szóllott: e'
tisztelet
Nem én nékem való, hanem Istent illett.
Fel-áltam: ekkor-is könyveim
hullattam,
Nagyságod kegyelmét - többet nem
szóllhattam.
Nézett: meg-esmérte
töredelmességem,
Tartott, meg-romolhat tán még
egésségem;
Azért-is beszédjét imígyen
kezdette:
Épűletemre vólt, míg tsak nem végzette.
Fiam! meg-esméred, reménylem,
vétkedet,
Istennek, Királynak, le-tetted hitedet,
Meg-szegted azt, és még ellenséghez
szöktél,
Egész Regimentnél botránkozást tettél.
Nem én, de a' törvény, ítélt a'
halálra,
Nem-is más, tsak magad, adtál okot arra.
Azt se köszönd nékem, hogy vagyon
grátziád,
Mert ez Isten dolga, a' ki minden jót
ád.
Tehát a' ki égbe lakik, köszönd
annak,
Utánna háláld Gróf Hadik Kis-aszszonynak.
De intlek, kérlek-is, hogy hadd-el a'
roszszat,
Mert hogy ha jót tehetsz, mért tészel
gonoszszat.
Még te mind Istennek 's Királynak
szolgálhatsz'
És Hazádért szembe ellenséggel
szállhatsz.
Hogy jó katona vagy, mondom azt
szemedbe,
De azért kevélység ne légyen szívedbe.
Én mind el-felejtem eddig tett
vétkedet,
Tsak magad jól viseld, segítlek tégedet.
Most azt parantsolom, holnap Brixbe
mennyél,
A' Gróf Kis-aszszonynak köszönetet
tegyél.
Méltóságos Uram! szóltam: én míg
élek,
Míg karjaim bírom, és bennem lesz lélek,
A' rosz társaságot, játékot
kerűlni
Fogom: Isten nem hágy roszba bé-merűlni.
Köszönöm Nagyságod kegyes
grátziáját,
Hogy új él'tet adott, 's
meg-tartá szolgáját.
Istennek áldása úgy szállyon
fejére,
Mint a' nyári harmat húll a' főld
színére.
A' Stabálissaim mind itten
valának,
Minnyájan szép intést énnékem adának.
Végtére Obester meg-üté vállamat,
Melly
után ki-jöttem, meg hajtván magamat.
Kapitányhoz menvén, jó paripát
adott,
Tatár faj' lehetett, orra vólt hasadott.
Almás kék vólt szőri, két bélyeggel
sütve,
Egy vólt pofájára, más farára ütve.
Meg-mondám hogy holnap Brixbe fogok
menni,
A' Gróf Kis-aszszonynak köszönetet tenni.
Kapitányom megint, mint szokta,
enyelgett,
Hogy köszönöd-meg azt? Palkó! engem
kérdett.
Lábához borúlok, hogy ha
meg-engedi,
Meg-tsókolom aztat, talám meg-szenvedi.
Meg-köszönöm, hogy nagy kegyelmét
mutatta,
Új életre szegény fejemet juttatta.
Láb tsókot hejetted magam véghez
viszem,
Mert hét vármegyébe szebb vólna, nem hiszem.
Előbb azt az Úrnak meg-kell
érdemleni,
Melly tántzot én jártam, azon tántzra
menni.
De lántz atta arra nem adom
magamat,
Hogy illy tántzba kötél tsiklándja nyakamat.
Meg-követtem itten a'
Kapitányomat,
Hogy roszra ne vegye e'
tréfálásomat.
Más nap el-is mentem, 's tizenkét
órára,
Az ordonántzoknak értem quártéllyára.
Új veres sujtásos nadrágot
magamra
Vontam, és szép sárga tsizmákat lábamra.
Az hajam, mint szoktuk, úgy vólt
fodorítva,
Bé-vala porozva, 's szépen
tsínosítva.
Többi mundérom-is tiszta vólt, és mind
jó,
Pantallér, lódingom, olly fehér, mint a' hó.
Egy Lokajt kértem én: a' Gróf
Kis-aszszonynál
Jelentsen-bé, láttam a' Palotába
áll.
Bé-ment, és leg-ottan az ajtót
nyitotta,
Németűl: Herr Huszár! kommen zi,
mondotta.
Bé-menvén mindjárást borúltam
lábához,
Meg-tsókolván aztat, így szóltam magához:
Kegyességgel terhelt Grófi nagy
Méltóság,
Kit nagy lélek éleszt, fökép'
irgalmasság.
Isten fizesse-meg Nagyságod
kegyelmét,
Hogy nékem szegénynek nyújtá segedelmét,
Malasztja húzott ki a' Hóhér
markából,
És ki-szabadított halál árnyékából.
Édes Anyám ugyan engem világra szűlt,
De
világon létem oda vólt már, 's el-dűlt.
Hogy most újra élek, Nagyságod
munkája,
Mivel járúlt hozzám kegyes grátziája.
Nagyobb életem ez, mint az első
vala,
Mert érzékenységem abba már meg-hala.
Nagyságod irgalma azt
fel-élesztette,
Szívembe el-aludt vérem ébresztette.
A' mennyeknek Urát mindég fogom
kérni,
Míglen más halálom el-nem fogom érni,
Hogy terjeszsze bőven maga szent
áldását
Nagyságodra: Világ mert nem látta mássát,
Mivel szegényekre gyámja,
segedelme
Áradással omlik, mint özön, kegyelme.
Kegyességét újra szívemből
hálálom,
Malasztjába mindég életem ajánlom.
Szóllott: én szívessen mindeneket
tettem,
Örűlök, dolgába hogy szerentsés lettem.
Mert Desertorokra az Obester kemény,
De
másképpen jó Úr, szolgálatba serény.
Kérem kedet, többé ezt ne
tselekedje,
Hadi élet súllyát békével szenvedje.
Mert szenvedik eztet mások sok
ezerek,
Hertzegek és Grófok, több más, nagy emberek.
Hogy ha még ked egyszer illy nagy vétket
tészen,
Hiddje, az Obester kegyelmes nem lészen.
Gyász pántlika nélkűl az inget
viselje,
Kívánom, hogy öröm, 's ne gyász szívét
telje.
Kegyelmes Kis-Aszszony! inkább a'
főld nyeljen,
Mint sem többé nékem az el-szökés
kelljen.
Az ing minden kintsem, leg-főbb
drágaságom,
Tűkröm, mellybe látom tett sok
roszszaságom.
Addig míg én élek, soha se
veszem-fel,
De egyszer meg-halván, abba temetnek-el.
A' Generális-is intett engem
jóra,
Mostani életem' végyem gondolóra.
Ő-is köz ember vólt, és már most
Feld-Marsal,
A' ki híven szólgál, így megy elő
halkal.
Vólt itten sok Dáma, és sok
Generális,
Németh, Horváth, Saxo, többTiszt, mind
Stabális.
Fejemtől talpamig engemet szemléltek,
De
Frantzia nyelven mindnyájan beszéltek.
Tudtam, hogy nem másról, tsak rólam
szóllanak,
De meg-nem érthettem, hogy miket mondanak.
Gyakran Zsoli Garzon; e' két
szót hallottam,
Nem sok vólt, fejembe könnyen
meg-tartottam.
Gróf Kis-Aszszony hozzám így szólla
végtére:
Kívánok szerentsét én kednek fejére.
Meg-hajtván magamat, tsókoltam a'
kötényt,
Akkor a' markomba nyomott egy
szuverént.
Ki-menvén, fel-űltem mindjárt a'
lovamra,
Estve nyóltz órakor értem Quártélyomra.
Így szabadúltam-meg, így esett
grátziám,
Illy keserves vala végzett Tragédiám.
Mostani századnak hatvanadikába
Történt
ezen dolgom Tsehek Országába.
A' háború tartott még két
esztendeig,
Sok jeles emberek húlltak ez ideig.
Mint fólya, nem tárgyom annak
le-írása,
Tsupán életemnek az ő folytatása.
E' két esztendőbe én bajt nem
okoztam
Senkinek, sem magam fejére nem hoztam.
Kerűltem játékot, a' roszsz
társaságot,
És a' korhelyekkel való pajtásságot.
Az én Istenemet segítségűl hívtam,
Jó
erkőltsöt lassan már magamba szívtam.
Meg-is áldott bátor szívvel,
's vitézséggel,
Valahányszor szálltam szembe
ellenséggel,
A' szerentse szolgált
énnékem mindenkép',
Nyereségem vala mindenkor
igen szép.
Arany órám megint vólt, 's
több drágaságom,
Jutalommal esett minden fáradságom.
Sok szép aranyakat és új
tallérokat,
Gyűjtvén, a' Páternek adtam mind
azokat
El-tenni; mert ő vólt az én
Kaszszirerem,
Mivel
e' világon nem vólt jobb emberem.
A' Monárchák közt itt
békesség kötődött,
Látván, haszontalan már sok vér
öntődött.
Ezen száznak hatvan és
harmadikába
Tették ezt mindnyájan Hubertsburg Várába.[46]
RONTÓ PÁL' ÉLETÉNEK
FOLYTATÁSA,
'S EGYSZERSMIND
GRÓF
BENYOVSZKI
MÓRITZ
ÚRNAK ÉLETE.
Rontónak történettyei, míglen Gróf Benyovszki Móritzhoz jutott.
Mihent Mársnak meg-szűnt véres
áldozattya,
Nem vólt már kezünkbe kardunk'
markolattya;
Nem álltunk piattzán, nem futtuk
ostromát,
Jánus-is bé-zárta maga szent Templomát.
Ződűlt békességnek szagos olaj
fája,
Apolló kezébe virított pálmája.
Parnassus hegyének járatos lett
úttya,
Új forrással buzgott Castalius kúttya.
Diánna erdőkön kedvére vadászott,
A'
vizek öblébe Neptúnus halászott.
Pán bátran ekéjét a' főldnek
vetette,
Tzéres búza magvát ebbe el-hintette.
Titirus ki-hajtá maga
gödölyéit,
Tsipdelték a' fáknak ezek tsemetéit.
Virágak köztt Flóra Nymfáival
sétált,
Pomóna gyümőltsöt fáiról rázdogált.
Útazó bátran ment, a' latroktól nem
félt,
Országok' főld népe szép tsendességbe élt.
Bellóna nyugvásra szállítá
fiait,
Mert hét esztendeig fárasztá karjait.
Felséges Urunknak nagy az
Ármádája,
De sok Országból-is áll Monárchiája.
Parantsolatot vett itt minden
Regiment,
Hová rendeltetett, azon Országba ment.
Regimentünk jutott mi édes
Hazánkba,
Ezen parantsolat lépes méz vólt szánkba.
Túl a' Tiszán estünk mi
négy Vármegyékbe,
Szathmár, Bereg, Ugots, Marmaros
megyékbe.
Kompániánkat sors veté
Marmarosba,
Bár nem bővölködik ez búzába, rozsba,
De még-is Quártélyunk itten
roszsz nem vala,
Mert vadja sok vagyon, túrója, és
hala.
Kenyerünknek pedig ki
kelletett járni,
Az havi pénzünkre sem vólt szükség
várni.
A' hús két krajtzár
vólt, itt sót ki nem adna,
Mivel itt ásatik a'
sok szép só Akna.[47]
A' téjbe, téjfelbe akár
förödhettünk,
A' Pekoráréknál[48]
Zsenditzét ehettünk.
Savanyú vizekhez vitt
minden-felé út,
De még-is leg-jobb vólt Szaplontzai
bor kút.[49]
Estem én Quártélyba a'
Verchovinára,[50]
Lengyel
Országának éppen határára.
Oroszok, Oláhok ezen
Vármegyének
Leg-inkább lakosi; 's hogy ha
el-menének
Szigetre, vagy Husztra,[51]
onnat bort hozattunk
Tsobolyókkal; osztán egymás köztt
vígadtunk.
Itten az Oroszok ollyan mint
a' váz,
Jó Quártély vólt nálok, bár füstös
minden ház.
Pánye Tsászni vala előttök a'
nevem,[52]
Mint
főldes Urokkal, úgy bántak én velem.
Ezen nép nagyon hisz a'
bű-bájosságnak,
Egészlen adva van a'
babonaságnak.
A' Gazdám özvegy vólt,
ő vólt a' ház' feje,
Bár házas fia vólt,
mellette egy veje.
Juhaihoz ki-járt, 's
hogy ha meg-érkezett,
Urdát,[53]
vajat hozott, mi kell még? kérdezett.
Szóltam hozzá, hogy tán
teheneket-is fej,
Mert kamarájába sok a' túró,
és tej.
Felelt: édes Uram! négy
tehenem vagyon,
De Vompir[54]
kínozza őket igen nagyon.
Tavaly egy vén Aszszony
meg-hólt szomszédomba,
Alig hogy bé-tettük őt a'
sír halomba;
Vompir lett belőle, mindjárt a' más
éjjel
Meg-rontá azokat, séjtár véres téjjel
Lett tele, hogy Menyem azokat
meg-fejte,
Engem' illy nagy kárba az átkozott
ejte.
Szóllottam: ne búsúly, majd teszek én
róla,
Meg-lásd, hogy fel-űlök reá, mint a' lóra.
És ha hátán leszek úgy
meg-sarkantyúzom,
Hogy két óldalárúl a' bőrit
le-nyúzom.
Uram! így én nékem, szólt: nem fogsz jót
tenni,
Mert házamtúl egyszer tsak el-fogsz te menni.
Ha így bánnál véle, majd azt viszsza
adná,
Engem 's tselédemet mind öszve rontaná.
De hogy ha engemet más móddal
segítel,
Hat szép kost nyájambúl fogjál-ki, és vidd
el.
Helybe hagyom gazda magam-is
szavadat,
Ne törődj, meg-mentem tseléded, 's
magadat.
Szerda napon éjjel veszem őtt
letzkére,
Bé-tzitálom őtet szobád közepére.
Vagyon egy szent könyvem, majd abbúl
olvasok,
Négy lelkek ordítva, valamint Farkasok
Fognak elől jönni, utánnok az
Vompir,
Nem ordít, félni fog, majd tsak reszket és
sír.
A' négy lelkek előtt, hitet kell
le-tenni
Néki, hogy házadhoz soha sem fog menni.
Már eztet nem bánom; hogy ha így bánsz
vele,
Mert miatta vagyok félelemmel tele.
Kéz alatt meg-tudtam, minémű
ruhába
Feküdt a' vén Aszszony a'
koporsójába,
Egy rekruta éppen illyet
kőltsönözött,
Mellybe szerdán estve, ő fel-is
őltözött.
Meg-mondtam, takarja jól bé az
ortzáját,
Hogy ki ne vehessék képének formáját.
Más négy katonát-is én
meg-szóllítottam,
Fejérbe e' napon legyenek,
mondottam.
Két itze pályinkát a' kortsmán
meg-vettem,
Új két tserép tálat ehez készítettem,
Halál fejet fejér agyagbúl
formáltam,
Fábúl egy keresztet reája tsináltam.
Szurokkal ló trágyát, fenyő magot
gyúrtam,
Egy új begrét néhány lyukakkal ált-fúrtam.
Az öszve gyúrt szurkot e' begrébe
tettem,
Erejét Gazdámnak én így jelentettem.
Vompir ennek füstyét el-nem
szenvedheti,
Boszorkányokat is ez mind el-kergeti.
Ha varontzos békát, kígyót,
meg-füstölöm,
Egy szempillantásba azokat meg-ölöm.
El-jött a' szerda nap, mindjárt
estve felé
Gazdát, 's háza népét szóllítottam
elé.
Szoba ablakait velek bé-dugattam,
Ennek
közepére az asztalt vonattam.
Körűlötte öt fa székeket tétettem,
Itt
a' halál fejet a' kezembe vettem.
Helyheztettem eztet asztal
közepére,
A' két tserép tálat pedig két végére.
Té túl nagy betűket szénnel
írtam falra,
Végre nagy könyvemet tettem az asztalra.
E' Kompániánknak vólt
Protokuluma,
Strázsa-mester kűldé, hogy írjam bé még
ma,
Hadi Tanátstúl jött
Intimátumokat,
Brigáda, 's Regiment
parantsolatokat.
Két üveg lámpásba gyertyákat
gyújtattam,
De a' kandallóba[55]
tüzet el-óltattam.
Vettem rám fekete, rongyos
köpönyeget,
Papirosbúl munkált két szarvú süveget
Tettem a' fejemre; olly
vóltam mint Áron,
Jutottam ezekhez igen könnyű áron.
Meg-gyújtottam már itt
begrébe a' szurkot,
A' kezembe pedig
vettem egy nagy murkot.
Szobába a' füsttel fel 's alá
járkáltam,
Murkomba mérgessen ollykor harapdáltam.
Gazdát, 's háza népét én itt
meg-füstöltem,
Eztet el-végezvén, egy székre le-űltem.
Mondám: áldást fog most ki ki tőlem
kapni,
Murkomba-is be fog mindenik harapni.
Könyvemet meg-nyitván, tettem a'
fejekre,
Egy Intimátumot olvastam ezekre.
Könyvemmel fejekre egygyet
koppantottam,
Murkombúl haraptak, hogy aztat
nyújtottam.
Most tehén ólba velek el-ballagtam,
A'
szoba ajtaját pedig nyitva hagytam.
Már éjtszaka vala, kézbe lámpást
vettem,
De az ól ajtaját én bé-rekesztettem.
A' katonák frissen el-rendelt
ruhába,
Meg-lévén tanítva, mentek a' szobába,
A' négy teheneket, 's ólat
meg-füstöltem,
Mind a' négynek orrát, murkommal
dörgöltem.
Parantsoltam nékik, tsendessen
légyenek,
Míg értek nem jövök, ők ki ne jőjjenek.
Magam a' szobába innét viszsza
tértem,
Hogy ne nevessenek, Pajtásimat kértem.
A' négy lelkek haját fűsűltem
vállokra,
Haj port hintettem rá, és a'
bajúszokra.
Ki hoszszú ingbe vólt, ki meg
lepedőbe,
Vompir úgy vólt, a' mint vitték
temetőbe.
Elő vettem itten a'
Protokulumot,
Nagy hanggal olvastam egy Intimátumot.
Ők az ólba vélték, hogy szent
énekeket
Éneklek, 's tzitálom immár a'
lelkeket.
Itt egygyik katona ordított-is
mindjárt,
Egy lántzot tsörgetett, az asztal körűl
járt.
Második utánna mint vad bika
bömbölt,
Harmadik páltzával egy deszkát vert, 's
mörmölt.
Mint a' marha bőgött végre az
utólsó,
De ittak-is, tele vólt borral egy korsó.
Szólltam itt, no már most tsendessen
legyetek,
És az asztal körűl székekre űllyetek.
Kaptam a' Pályinkát, felét eggyik
tálba
Öntöttem, más felét pediglen a' másba.
Az erős ígéket újra szent
könyvembűl,
Ordítottam, le sem tettem azt kezembűl.
Mert most már tzitáltam én itten a'
Vompírt,
El-is jött visított, ollykor mint matska
sírt.
Itt megint hallgattam, hozzájok így
szólltam,
Mivel én a' Fő Pap ő közöttök vóltam;
Most az ólba megyek, majd ide
vezetem
Őket: 's a' pitvarba rendel
helyheztetem.
Ti négyen tegyetek más más
figurákat,
Meresztett szemeket, vagy táttsatok szákat.
Tsendessen űllyetek, te Vompír
mindenkor
Reszkess, nagyon sohajts, piszegjél-is
ollykor.
Száját eggyik mindjárt mint sárkány
tátotta,
Két szeme piléjét más ki-fordította,
Harmadik szűntelen fogával
tsikorgott,
Negyedik fejébe szeme rútúl forgott.
Tálakba pályinkát itten
meg-gyújtottam,
Gyertyát lámpásokba pedig el-óltottam.
Lángnál mindeniknek az ő
ábrázattya,
Melly fertelmes vala, szám ki nem
mondhattya.
Az ólba hozzájok erre
bé-futottam,
Meg-füstöltem őket, jőjjetek, mondottam.
Ne féllyetek semmit, hatalmomba
vagynak,
Éppen nem árthatnak, 's néktek békét
hagynak.
Jöttek, mint nyár levél, minnyájan
reszkettek,
A' Menye, 's Leánya, főkép
dederektek.
Sorba a' pitvarba őket
állítottam,
Semmit se féllyenek, itten-is mondottam.
Bé-mentem: 's fő székbe asztal
mellett űltem,
Tettem magam, hogy én nagyon
meg-hevűltem.
Törlöttem homlokom; könyvemet
nyitottam,
Még egy Rescriptumot danolva mondottam.
A' Vompír reszketett, és véknyan
nyihogott,
Rázódott a' teste, nyögött, és
zokogott.
Fel-állítottam őtt' végtére egy
kőre,
Jobb keze két újját húztam halál főre.
Szent könyvembe állott a' hit'
formulája,
Abbúl olvastam ki, e' vólt a'
summája:
Tóth Jankó ki-kapta ugyan a'
nadrágját,
De mivel kompetál, kéri a'
tsizsmáját.
Nagy Ferentz Rajt hózent, és fejér
ruhát kér,
Kitlit-is, mert ez-is rongyos, semmit sem
ér.
Kis Pálnak lova nints, mondja, hogy ne
éllyen,
Ha nem kap, el-szökik, őtet úgy segéllyen.
Ezen kemény hitet, Vompír, mint
mondotta,
Magát a' négy lélek mind el-ordította.
Frissen füstölőmet a' kezembe
vettem,
Meg-füstölvén őket, le-tsendesítettem.
Egy futrás kötelet Vompírnak
nyakára
Kötözött egy lélek, más meg derekára.
Harmadik hurkolta azt a' jobb
kezére,
Negyedik szintén így ennek bal részére.
Pitvar ajtó megett meg-láttam egy
kapát,
E' mellé támasztva vólt egy szóró lapát.
Mind a' két darabot a' kezembe
vettem,
És a' bal vállamra azokat fel-tettem,
A' Gazdának súgtam, hogy háza
népével
Udvarára mennyen, légyen ott békével,
Ott állyon mind addig, míg viszsza nem
jövök,
Mert hogy ha meg-térek, én majd sót füstölök.
A' négy lelkek fogják most Vompírt
vezetni
Temetőre; kiket én fogok követni.
Ottan én a' nyakát el-vágom
kapával,
Sírba hasra teszem, fel felé hátával;
A' feje pediglen lába között
lészen,
Fogadom, hogy soha kárt többé nem tészen.
Ott állván már gazdám, könyvem
ki-nyitottam,
Vompírt, 's a' négy lelket,
én meg-indítottam,
Mentek: én nyomokba zúgtam,
énekeltem,
Kapát, és lapátot vállamon emeltem.
Éjjel vólt, falun ált' tsendessen
mehettünk,
Azt egyszer elhagyván, minnyájan nevettünk.
Pajtásom mindenik mene quártéllyára,
Én
meg viszsza-tértem Gazdám udvarára.
Minnyáját bé-hívtam már most a'
szobába,
Szólltam: el-fáradtam, Gazda! ked dolgába.
De Vompírnak többé még hírét sem
hallya,
És általa kárát soha sem-is vallya.
Már most egy nagy darab sót tégyen
asztalra,
Új ákom bákomat írtam itt a' falra.
Reá olvastam itt könyvembűl a'
sóra,
Nagyon sohajtoztak ezek minden szóra.
Füstölőmet kaptam, körűl-is
füstőltem,
Enyim már a' hat kos, e' szókat
mörmöltem.
Vigyék-ki
már, szólltam: teheneknek adják,
Meddig nékik tetszik,
had ők addig nyallyák.
Reggel meg-ne-fejjék, hajtsák ki
legelni,
Estvére ígérem, sok Sejtár fog telni.
Mennyetek feküdni, és jól aludjatok,
A'
Vompírrúl többé ne gondolkodjatok.
El-mentek: és én-is ágyamra
le-dűltem,
Hogy jó Exortzismust végzettem, örűltem.
Strázsa-mesteremhez én korán
el-vittem
A' Protokulumot, mert haza siettem.
Még azon nap meg-is érkeztem
estvére,
Minnyájoknak esett meg-tértem kedvére.
Panye tsászni szólltak, múlt már
esztendeje,
Hogy a' négy tehénnek nem vólt annyi
teje,
Mint most van, nem véres, már téjfel áll
rajta,
Köszönte a' Gazdám, 's nékem térdet
hajta.
Más nap kövér hat kost hajta
udvarára,
Szóllott: Uram itt van fáradságod ára.
Meg-köszöntem, mondván, én
egyszerre hat kost
Meg-nem-eszem, hanem egyet
tartok-meg most,
A' többibűl mikor nékem
fog tetszeni,
Akkor fogok mindég eggyet le-metszeni.
El-futott felőlem a'
környékbe az hír,
Hogy meg-rontattatott általam a'
Vompír,
És ha szentelt sómbúl adok
teheneknek,
Majd edényt sem lelnek akkor a'
tejeknek.
Jöttek-is minden nagy
Leányok, Aszszonyok;
Vólt köztök, kik szentnek
tartottak, ollyanok,
Ki ki hogy köszöntsön, azt
tartá eszébe,
De ajándék-is vólt mindenik kezébe.
Egyik tojásokat, lisztet,
vagy szalonnát,
Másik pályinkával hozott tele tonnát.
Harmadik kapannal, lúddal
kedveskedett,
Malatz vólt negyedik szőr szukmánya
megett.[56]
Szurkomból mindenik egy
darabkát kapott,
Egy kis falatotskát murkomból
harapott.
Ha darab sót hoztak, aztat
meg-szenteltem,
Előttök egy morzsát magam-is
le-nyeltem.
Kezemet mindenik nyomta
homlokához,[57]
Jobban
tartott hozzám, mint maga Papjához.
Tudományom tette e' jó
fundátziót,
Tartottam-is gyakran én nagy Traktátziót,
Mert sokszor ebédre hívtam
Pajtásimat,
És velek kőltöttem sok ajándékimat.
Egykor a' faluba a'
mint én sétáltam,
Háza előtt egy vén Orosznak
meg-álltam.
Szóllott hozzám: Uram! egy
helyen sok pénz ég,
Tudom, hogy ked érti melly azon
mesterség,
A' mellyel azon pénzt
fel-lehetne-venni,
Magának leg-inkább jót fogna ám
tenni.
Feleltem: jó Apa! egész
Verchovinát
Bé-jártam, és mi több, egész Bukovinát;
Jól tudom, hol fekszik azon
pénz, és nagy kints,
De hogy ahoz férjek mód abba
éppen nints;
Mivel aztat őrzi egy ármáda
Tündér,
Mellyel az emberi erő soha sem ér.
Idővel a' Napból,
Hóldból vér fog húlni,
Akkor egy Szeretsen Király
fogja dúlni.
E' Király a'
midőn Moldva felé menni
A' kintsel kívánna; majd
eleit venni
Fogja Tündéreknek más erősbb
Királyja,
Tzigányok síralmán[58]
az úttyát el-állja,
Magát, katonáit ott semmivé
teszi,
A' sok pénzt, nagy kintset magáévá teszi,
A' vén Orosz ezen
Prófétálásomat
El-hitte, 's mondotta, nem látta
mássomat.
Pánye Tsászni! szóllott: annyi a'
Prókátor
Nálunk, hogy Erdélybe sints több tzigány
sátor.
De közöttök egy sints ki ezt így
meg-fejti,
Bár mindenik pénzért lépéseit ejti.
Verchovinán vóltam én két
esztendeig,
Igen jó dolgom vólt ez egész ideig.
Innét más Quártélyba, Husztra
tétettettem,
Strázsa-mesteremet mivel segítettem
Írásba; mert ezek nagy számmal
valának,
Új Regulamentum mások íratának.
De jobb Quártélyom vólt énnékem
Hukliva,
Bár falu, és mint Huszt nem ollyan ragyiva.
Az Oroszok engem' itt-is
fel-találtak,
Néha hárman, négyen ajtóm előtt álltak,
De soha egyike sem jött üres
kézzel,
Vagy tyúkkal, tojással, vajjal, vagy jött
mézzel.
Két esztendőt itt-is töltvén, én jól
éltem,
De olly dolog történtt velem, mellyt nem
véltem.
Mármarosba vannak a' só
hívatalnál
Sok Tisztek, a' kik-is szükségesek
annál.
Közttök transport Tisztnek nyóltzan
neveztetnek,
Szolgálattyok pedig ebből áll ezeknek:
A' midőn a' sóval terheltetnek
tsajkák,
Vagy szálak, mellyeket kórmányosok hajttyák,
Minden transportumhoz egy illy Tiszt
adatik,
Ez oka, hogy Transport Tisztnek hívattatik.
A' Tiszán le-úsznak Tokajig,
Szólnokig,
Ha szükség úgy hozza, egészszen Zimonyig.
Hogyha több illy transport
egymás után mégyen,
Kevesebb kőltséggel meg-térések
légyen,
Egy szekeret hárman,
négyen-is fogadnak,
Mert sóval a' tsajkák, 's
Bokrok ott maradnak.[59]
Ezen jönnek viszsza kevesebb
kőltséggel,
Dítsértetnek-is, ha járnak sietséggel.
Történtt; illy négy Tisztek,
a' mint meg-térének,
Vendég-fogadóba Huszton
bé-menének.
Estve vólt, ők négyen együtt
vatsoráltak,
El-fáradva lévén, jól-is idogáltak.
Quártélyba itt lévén, én oda
sétáltam,
Az ivó szobába az ajtóhoz álltam.
Tsak kittlibe mentem, tsákó vólt
fejemen,
És egy dohány zatskó függött a'
kezemen.
Fegyver nélkűl vóltam, egy kis
asztalkához
Le-űltem; bort adna, szólltam a'
Gazdához.
Egy ittzés palatzkba azt előmbe
tette,
Itt az árra szólltam, ő azt el-is-vette.
Pípámra rá gyújtván, én
dohányozgattam,
Boromat e' mellett lassan
idogattam.
A' négy Transport Tisztek űltek egy
asztalnál,
Jó távol én tőlem, áltt ez az ablaknál.
Fel-öntött mindenik már jól a'
garadra,
Láttam, hagy vólnának gerjedve haragra.
Okát nem tudhattam, de rám mindég
néztek,
Szavok' sem érthettem, németűl
beszélltek,
Jött egyik hírtelen, 's tsákómat
fejemről
Le-ütvén, ki-tsapta pípámat kezemből.
Ked mórest tanúljon; szóllott nagy
mérgessen,
Mert májd meg-tanítjuk mi kedet lelkessen.
Mint Tsászár' Tiszjeit minket
respectáljon,
Hol mi vagyunk, ottan ne űljön, de
álljon.
Hogy meri tsákóját előttünk
fel-tenni,
És még dohányozni, 's illy goromba
lenni?
Ked mint egy köz ember tiszteljen
bennünket,
Köteles meg-adni mi betsűletünket.
El-fogott a' méreg, egy szót sem
mondhattam,
Hanem Quártélyomba sebessen szaladtam.
Lovamat az ólba mindjárt
fel-nyergeltem,
Minden bágázsiám hátára fel-tettem.
Frissen meg-tőltöttem a'
karabélyomat
Golyóbissal, szint' úgy a'
két pistolyomat.
Egész mundíromat magamra
őltöttem,
Óldalomra kardom, mint illik, kötöttem.
Szólltam: két pistolyom, vévén a'
kezembe,
Most a' Tiszt Urakkal mindjárt leszek
szembe.
El-mentem, és érvén fogadó
párkánnyát,
Fel-vontam mind a' két pistolyom
sárkányát.
Még mindenik tette felőlem
katzaját,
Hallgattam: bé rúgtam a' szoba
ajtaját.
Kiáltám; Tiszt Urak! illyen
teremtették,
Itt vagyon a' mores, atta,
szedte, vették.
Fogadós ezt látván, a' gyertyát
asztalrúl
Le-ütötte, és egy lámpást-is a'
falrúl.
Egyszersmint közikbe én itt
durrantottam
A' két pistolyt: 's erre
kardomat rántottam.
Setét lévén, én tsak lábrúl lábra
hágtam,
És mint egy meg-őrűlt, minden felé vágtam.
Gondoltam, meg-öltem már a' négy
Tiszteket,
Mivel egy sem jajgat, ki-adták lelkeket.
Azért sietséggel mentem
Quártélyomra,
Mindjárt-is fel-űltem itten a'
lovamra.
Innét Kápláromnak mentem
ablakához,
Ágyába feküdt már, így szólltam magához:
Káplár Uram, szököm! éllyen
egésségbe,
Szököm! négy sós Tisztet kűldöttem az égbe.
Ezzel paripámat két felől
meg-kaptam,
Lengyel Ország felé ügettem, vágtattam.
A' mint meg-indúltam, mindjárt nagy
lárma lett,
Fogadós Káplárhoz futván, nagy sírást
tett.
Szóllott: Káplár Uram! a'
Feleségemet
Agyon lőtte Rontó, egyetlen eggyemet.
Úgy-is vólt; mivel a' Gazda
felesége,
Hátok megett állott, nem lévén kétsége,
Hogy rajtok kívánnám boszszúm így
tölteni,
Azért életét sem tudhatta félteni.
Űltek ők; lövésem fent ment, 's
el-hibázta,
Az Aszszonyt úgy érte, hogy tsak lábát
rázta.
A' lövésem után, ki az ágy alá
bújt,
Ki hordóba mászott, és abba alig fújt.
Eggyike egy ruha lugzóba bé-tsúszott,
És
már fényes nap vólt, hogy abbúl ki-kúszott.
Azért kardommal-is őket nem
vághattam,
Hogy így el-rejteztek, mivel nem tudhattam.
A' nyavalya még-is egygyikét
gyötörte,
A' mást esztendeig hideg mindég törte.
Hittel egy Pajtásom ezt
bizonyította,
Hogy haza kerűltem, akkoron mondotta.
Káplár futva menvén
vendégfogadóba,
Látta, hogy a' dolog úgy vólna
valóba.
A' Strázsa-mesternek mindjárt
jelentette,
Az alatt lovát-is, ő fel-nyergeltette.
Ötöd magával ő, utánnam
sietett,
De immár késő vólt, el sem-is érhetett.
Mert míg meg-indúltak, addig
jót haladtam,
A' dolog bőrömbe állott, nem
mulattam.
Dolhai passuson vóltam igen
jókor,
Nyár vólt; szállást adott nékem minden bokor.
Által menvén Lengyel Ország
határára
Akadtam egy Lengyel Úrnak juhászszára.
Kérdem Pulavskinak[60]
az ő Huszárjai,
Melly meszsze vólnának, avagy
Kozákjai?
Felelt: azt nem tudja;de
tudja valóba,
Hogy Konfederátok[61]
vannak Bolechóba.
E' város még ide négy
mért főldre vagyon,
De ma még ott lehet, ha nem
megy-is nagyon.
Még egy jó mért főldet itten
hátra tettem,
A' merre mutatott, útam'
arra vettem.
Egy Dobrovka nevű falut a' mint
értem,
A' bíróhoz menvén, szállást tőle kértem.
Adott: a' lovamnak szénát,
abrakot-is,
Hozott vajat, lisztet, nékem hat
tojást-is.
De itt-is sokáig épen nem
motoztam,
El-mentem: keveset mert már falatoztam.
Mentembe az égre fordítám
szememet,
Törlöttem ortzámra le-tsordúlt könyvemet.
Fohászkodtam: Uram! teremtő
Istenem!
Szűnnyön-meg már egyszer haragod ellenem.
Erősíts-meg engem', hogy rosz
szándékimat
Meg-zabolázhassam, és indúlatimat.
Óltsd-el én szívembe a' nagy
hevességet,
Melly vérem gyúllasztya, egész testbe
éget.
Ez ösztönöz engem minden gonoszságra,
Ez
vitte kezemet most-is gyilkosságra.
Mind Kain a' vadon erdőkön
futkosott,
Én-is úgy tévelygek, a' mint ő
bújdosott.
Óh Uram! jó útra egyszer mikor
hozol,
Örömest szenvedem bár rég ostorozol.
Kérlek, ítéletbe ne szály te
szolgáddal,
Mert terhelve lelkem van számtalan váddal.
És ha az igaz-is nehezen bóldogúl,
Hát
én hova leszek, fejem ebbe bódúl.
De légyen mindenbe te szent
akaratod,
Reménylem lelkemet magadhoz juttatod.
Meg-nem-szűnt szívemnek tovább-is
fájdalma,
Nyomta azt kínoknak sok keserves halma.
Mert véltem, hazámtúl vég-képpen
meg-válok,
Fejemnek nyugovó helyet nem találok.
Kedves Pajtásimat én felette
szántam,
Hogy el-kellett hagyni Regimentem, bántam.
Átkozott szerentse, gyakran
kiáltoztam,
Szűnnyél-meg te gyilkos űldőzni, átkoztam.
Mi hasznod van az én egész
el-estemen,
Bár varjak hízzanak én gyarló testemen.
Azzal meg-nem hízik te hitvány
tetemed,
Soha fel sem nyílik azért két vak szemed.
Órszág határárúl a' Káplár viszsza
tért,
Későn indúlt, mellyért engemet el sem ért.
Keserves bánatim között én
útamat
Követtem, el-szántam mindenre magamat.
Délen állott a' nap, értem
Bolechóba,
Bé-szállottam én egy Zsidó fogadóba.
Itt nehány Magyarok mindjárt körűl
vettek,
Hozott Isten Főldi! engem' köszöntöttek.
Ők-is valamint én, vóltak
Desertorok,
Korhelyek, zsiványok, főld népén ostorok.
Ettek, ittak, ki ki látta ebbe
kárát,
Mivel a' nagy harang fizette-meg árát.
Szóllottam: reménylem, katonák
vólnának,
Kértem mondanák-meg, ők kit szolgálnának?
Feleltek nagy hegykén:
Konfederátusok
Vagyunk: Nagy Szultánnal mi Aliátusok.
Fő-vezérünk nékünk, Gróf Móritz
Benyovszki,
Kapitányunk itt van, a' neve
Vojkovszki.
Bé-vezettek mindjárt engemet
hozzája,
Sem Magyar, sem Lengyel, vala a'
ruhája.
Másként paszománnyal vólt rajta sok
hányás,
De még-is maskara vala ez, és nem más.
E' vidékre jött ő tsupán tsak
portára;
Hogy ha akadhatna jó kövér prédára.
Kérdezett, hogy hívnak, 's tudok-é
Lengyelűl?
Mert magyarúl nem tud, sem pedig németűl.
Hallván ezt, én néki deákúl feleltem,
És
ezzel előtte nagy kedvet-is leltem.
Sokat beszélt velem, egymást elő
hozott,
Állok-é közikbe, végre tudakozott.
Mit-is tudtam tenni, mondottam:
bé-állok,
Fájt szívem; egy sem vólt derék ember nálok.
Kompániájához engemet
adatott,
Mundúrrúl, fegyverrűl, és lórúl hallgatott.
A' Kompániánál sok vólt a'
szökevény,
Tsak magyar közöttök vólt vagy hatvan
legény.
Ezeket
kérdeztem, itt miként fizetnek,
És hány font kenyeret
ők egy napra vesznek,
Mundúrt, fegyvert, lovat,
több mást kitűl kapnak,
Vagy tán ki lovat hoz, azért
itt pénzt adnak.
Feleltek: jó Pajtás! itten
híre sintsen
Mundúrnak, fegyvernek, lónak; lénung
nintsen,
De még sints jobb élet ezen
a' világon,
Olly szabadok vagyunk, mint madár az
ágon.
A' parasztot nyúzzuk,
a' Zsidókat foszttyuk,
Ki mit lop, vagy rabol,
azt mással nem oszttyuk.
Gondoltam, lettem most, én-is
Haramia,
Mint ezek, szint' ollyan bestekarafia.
Szóllottak tovább-is: mi az
ellenségtűl
Sokat nyerünk, és a' pártos
nemességtűl.[62]
Kozákokat öllyük, vágjuk a'
Moszkákat,
Úgymint a' káposztát, vagy-is a'
répákat.
Hírtelen lárma lett, itt jön
a' Kozákság!
Úgy-is vólt: mert láttam, szalad a'
parasztság.
Ezen nagy Vitézek alig kaptak
lóra,
Dolgokat mindjárt-is vették szaladóra.
Kozákság mint sárkány, Koli[63]
kiáltotta,
Mint forgó szél a' port, őket úgy
hajtotta.
Én magam egyedűl mit tudtam
tsinálni,
Kénteleníttettem vélek elébb álni.
Láttam a' Kapitányt
most mindjárt el-éri
Egy Kozák, tsidáját hogy már
hozzá méri;
Melléje ugrattam, fel-ütém
tsidáját,
Erre úgy meg tsaptam a' nyaka
tsigáját,
Hogy feje a' főldön
mint teke bakázott,
Örűltem, hogy karom itten nem
hibázott.
Jechalgo dal mu lep![64]
egy Lengyel kiáltott,
Mert a' mint el-ütém a'
fejét, ez látott.
Könnyű ezt mondani, szóllottam, dal mu
lep,
Hát tik mért nem vágtok, titeket a'
félsz lep.
Tartottak engemet ők szenteltt
vitéznek,
Láttam mint tsudálnak, engemet mint néznek.
De mindazonáltal futottunk,
szaladtunk,
Míglen Drohobitsba mi bé-nem-jutottunk.
Ezen városkába vettünk lélekzetet,
Mivel
a' Kozákság keményen kergetett.
Kapitány meg-hagyta, hogy együnk, 's
étessünk,
Hogy így erőt kapván, még tovább mehessünk.
A' Lengyelek előtt a' Kapitány
dítsért,
Hat aranyat adott, promótziót ígért.
Égig magasztalt ő előttök
engemet,
Szóltt: ez menté ma meg haláltól éltemet.
A' Lengyelek azért engemet
tiszteltek,
Moscsi dobrocseju, máskép'
nem neveztek.
Én-is betsűlettel ő hozzájok
vóltam,
Mosz panye Collega, mondottam, ha
szólltam.
Jól lakván', és ki-is-pihenvén
magunkat,
Hegyeken, vőlgyeken követtük marsunkat.
Hatod' napra értünk mi az
ármádához,
A' melly közel feküd't Krakó
városához.
Faluba vólt mi Fő-Vezérünk
Mahóltzba,
Jött ő ide ezer hét száz hatvan-nyóltzba.
Gróf Benyovszki vólt ez, kinek
raportumát
Tette Kapitányunk, mélyen hajtván magát.
Engemet előtte felette magasztalt,
Hogy
én érdemlenék Fő-Tiszti hívatalt.
Mind el-beszéllette, hol jöttem
hozzája,
Tett vitézségemnek leg-első próbája,
Melly nagy légyen, 's mit nem lehet
reményleni
Felőlem; 's miket még nem fogok
végzeni.
Hatvan Magyar vagyon, szóltt,
Kompániámnál,
De illy vitéz egy sints, mint ez; még-is
annál.
Hallván, Magyar vólnék, azt a'
Generális,
Hadd jőjjön-bé, szóllott, had lássam
magam-is,
Bé-mentem, tsínossan fel vóltam
őltözve,
Mint a' többin nem vólt ringy rongy rám
kötözve.
A' Generálisom mindenről
kérdezett,
Honnan való vólnék, 's többről
értekezett.
Születésem' főldjét meg-mondám,
nevemet,
Aztat-is, szökésre mi hozott engemet.
Fel-is indíthatott, szóllott, e'
tégedet,
Jele, hogy szereted a' betsűletedet.
Mert a' katonának inkább az
élete
Fogyjon-el, mint sem ne légyen betsűlete.
Fel 's alá sétálván mindég engem'
vizsgált,
És így szóllott hozzám, hogy előttem
meg-áltt:
Fiam! hogy ha tetszik, magam mellé
veszlek,
Tsak hív, és igaz légy, Fő-Tisztnek is
teszlek.
Minden ütközetbe velem fogsz te
menni,
Rád bízom mindenem, gazdám-is fogsz lenni.
Egy holnapra néked négy aranyod
lészen,
És úgy mint gazdámnak asztalod lesz készen.
Két próba esztendőt hogy ha
ki-szolgálod,
Fő-Hadnagyságodat nálam fel-találod.
Szóllottam: köszönöm Nagysád'
grátziáját,
Hogy már-is úgy tekint engem' mint
szolgáját.
Míg élek, mindenkor hív kívánok
lenni,
Hogy ha hív nem lennék, életem' el-venni
Szabad lészen, úgy mint
Generálisomnak,
Örvendek, mondhatom Nagysádot Uramnak.
Mindjárt-is el jöttem
parantsolattyára,
Többi szolgáinak szálltam
Quártéllyára.
A' mellybe Gróf Benyovszki Móritznak vitéz tselekedetei elő-adattatnak, mind addig, miglen ő harmadszor a' Moszkáktúl el-nem-fogattatott, egyszersmind Rontó Pálnak-is néhány történetei elő adattatnak.
Múzsám Gróf Benyovszki Móritznak
életét
Itt kezdi le-írni, sok jó 's bal esetét.
A' szerentse soha sem szolgál egy
aránt,
Eggyet ha fel-emel, már mást székrűl le-ránt.
Kit ma meg-gazdagít, kattsint-is
szemébe,
Hólnap szegénységnek veti szemetébe.
Gróf Benyovszkinak-is bár gyakran
kedvezett,
De ingó hajóján mind addig evezett,
Míglen hazájába veszélybe nem merűlt,
A'
sok bú, és bánat, fejére nem terűlt.
Egy nagy szív, nagy elme, nagyra
vágyakodik,
Főkép a' nemes vér buzog, iparkodik.
Hogy ő e' világba, olly nagy dolgot
tégyen,
A' melly minden előtt, újság 's
tsuda légyen.
Bírván ő sok és nagy
tulajdonságokkal,
Küszködött elméje mindég nagy
dolgokkal.
Mivel hazájába véghez nem vihette,
Hogy
aztat el-hadja, magába fel-tette.
Nints-is jó Próféta maga hazájába,
Mert
bár illy mit hírdet, nem hiszik héjába.
Márs Lengyel Országba ki-ütvén
Zászlóját,
Bellona jobb kézbe tartá koszoróját;
Ígérte, hogy eztet jutalomúl veszi,
Olly
nagy fő, melly dolgát ditsőséggel teszi.
Illyen nagy ösztöntűl
fel-ingereltetett,
Mert a' nemes vértűl mindég
élesztetett.
Azért-is bé-mene Lengyel Országába,
A'
melly-is már vala akkor nagy lármába.
Itt leg-nagyobb része a' fő
Nemességnek,
Király ellen vallá magát ellenségnek.
Mert úgymond, szabadon ő nem
választatott,
Hanem a' Tzárnétúl nékiek adatott.
Igen kevés Nemes tartott-is ő vele,
Az
Ország Moszkákkal vala immár tele.
A' Nagyok gyűjtöttek hadi
seregeket,
Confederátzió: nevezték ezeket.
Három vólt illyen fő Confederátzió,
De
tsak kezdetek sem vala ezeknek jó,
Mivel mindenike vólt gyakorolatlan,
Hadi
Tactikákba felette tudatlan.
Krakói, és Bári, meg Litvániai,
Vólt
nevek ezeknek, 's az ő fő tagjai,
Vóltak Gróf Pototzki, az öreg
Pulavszki,
Hertzeg Szapiéha, Kaminszki, Tsarnyetzki.
Hatalmasnak látván Moszka
Potentziát,
Nagy Szultánnal tettek ők alientziát.
Az Alla kiáltás, Romantzov
Feldmarsalt
Meg-nem-íjesztette, merre tetszett,
nyargalt.
Hamar-is el-nyerte, ő egész
Krimiát,
Cherzonba énekelt Moszka Alleluját.
A' fent írtt Urakhoz jöttek
jövevények,
Igaz, majd minnyájan valának szegények.
Ezek mind szerentsét kívántak itt
tenni,
Pénzt gyűjteni, vagy-is Fő-Tisztekké lenni,
De vóltak néhányan, a' kik
betsűletért
Szolgáltak közöttök, jó hírért, 's
nagy névért.
Az illyenek vóltak, Sitz, és Gróf
Benyovszki,
A' Lengyelek közzűl Kazimir
Pulavszki.
A' midőn Rontó Pál érkezett
hozzája,
Már vólt akkor hat száz lovas katonája.
Igaz; hogy mind ezek vóltak
Desertorok,
Többnyire mind véres szájú nagy Magyarok.
Szerették a' Grófot, mert szépen
bánt velek,
Vólt mindenkor pénzek, kenyerek, 's
ételek.
Tartotta e' mellett őket jó
zablába,
Zsákmányozni ki nem mentek szabadába.
Krakónak kapui bé-vóltak már téve,
Mivel
a' Moszkáktúl körűl vala véve.
Maresal Tsarnyetzki olly
parantsolatot,
Adjutánsa által, a' Grófnak
adatott;
Hogy egy Regimentet vezessen
Krakóba,
Eztet véghez-vinni nehéz vólt valóba.
De véghez mit nem visz emberi sebes
ész,
És egy olly bátor szív, melly mindent tenni kész.
Egy kém Aszszonyt kűldött Moszkák
táborába,
Kinek egy tzédulát nyomott a' markába.
Hol vólna Tsernitsev, tsak aztat
kérdené,
Mondja néki, hogy őtt' egy Slachtetz
kűldené.
Az Aszszony véghez vitt mindeneket
bőltsen,
E' Moszka Fő-vezér meg-ijedt erősen.
Frantzia nyelven a' tzédula
íratott,
Két sorral nékie tudtára adatott:
Hogy huszon öt ezer Federátus
sereg
Siett, és kezekbe kard, 's buzogány pereg.
Tanátsossabb vólna, ha
retirálnának,
Mivel tsak hat ezren, többen nem
vólnának:
Mindjárt sátorait ő fel-is szedette,
És
Bilgorai felé maga marsát vette.
Az alatt ő vele bé-ment a'
Regiment,
Ki ki tapsolt azzal, a' midőn
meg-jelent.
A' Generálisság dolgát nagyra
vette,
Generál Inspector hívatalba tette.
Itten Gróf Benyovszki javaslott egy
dolgot,
Mivel illyesekbe többször-is már forgott.
Korona Regiment feküdt Lantzkronába,
Nem
vólt benne több nép, tsak ez vólt magába,
El-lehet ezt fogni, úgymond: könyű
szerrel,
Mindjárt erőssebbek lesznek egy-ezerrel.
Épen Lubomirszki Hertzeg-is
érkezett,
Két ezer katonát hozott, kiket szerzett.
Lantzkrón iránt való végzést mint
hallotta,
A' ditsőség őtet arra buzdította;
Hogy népével maga fog ő oda menni,
És
igy a' ditsőség magáé fog lenni.
El-ment: Gróf Benyovszki nem tudta a'
dolgot,
Meg-tudván, szívébe felette háborgott.
Kémjei meg tudták, hogy útban
vólnának
A' Moszkák, kik Krakó felé indúlának.
Tudta a' Hertzeget, hogy meg-verik
ezek,
Mivel erőssebbek, számba négy ezerek.
Marsallyához menvén, néki
meg-mondotta
A' dolgot: 's e'
mellett magát ajánlotta;
Hogy ő a' Hertzegnek el-megy
védelmére,
Hogy ha ezer négy száz lovast bíz kezére.
Válaszszával Marsal sokáig
nyámogott,
Végre hogy el-mehett, engedelmet adott.
Míg engedelmet nyert, két nap addig
el-múlt,
Sietséggel még is ugyan tsak meg-indúlt.
Hat óra vólt közi, hogy ő késő jára,
A'
Marsal vólt oka, mivel sokká vára.
Krementánál meg-vólt már a' Hertzeg
verve,
Találta sok népét vérébe keverve.
Megmutatta a' Gróf itt-is, hogy nagy
Vitéz,
Az egész vidéken szemével körűl néz.
Láttya: hogy a' Moszkák állanak
rendetlen,
Mint ölyv tsirkék közzé, rajtok ütt
véletlen.
Meg-is korbátsolta őket olly
helyessen,
Hogy tsak aztat nézték, ki merre mehessen.
Két száz katonákat, kiket a'
Hertzegtűl
El-fogtak, 's már vitték, el-vette
ezektűl.
Trupjával, 's ezekkel Landtzkrón alá
el-ment,
Mellybe állott azon Korona Regiment.
Fel-kérvén a' várost; ez magát
meg-adta,
Hogy népe ne dúllya, keményen meg-hadta.
Korona Regiment az hitet
le-tette,
Confederátzió szolgálatba vette.
Hertzeg katonái jöttek húllongóba,
Kik
a' Moszkák előtt vóltak szaladóba;
Mi Magyar Hazánkba a' Hertzeg
bé-futott,
A' Gróf kurírt kűldött, 's mint
ez hozzá jutott;
Általa a' dolog tudtára
adatott,
Commandóját által-venni hívattatott.
De még Rontó Pál-is, ki-tett
Krementánál,
Mutatta nem roszszabb vitéz Knisi Pálnál;
Mert a' Kozákokat ugyan
rántzba szedte,
Mint Herkules, hétnek itten fejét
vette.
Tsak most látta a' Gróf
első vitézségét,
Vetette már benne minden reménységét.
Ő mint egy Mészáros, ollyan
véres vala,
Mivel keze által sok Kozák meg-hala.
A' Lengyelek előtt reá
így mutatott,
Ez én Hanibalom, mást nem-is mondhatott.
Szemmel látták ezek, hogy ő
vitéz ember,
Mondatták-is: ten
jezd opjentani Venger.[65]
Kozákok mindenütt sokat
zsákmányoztak,
De pénzt nem magoknak, Rontó Pálnak
hoztak.
Úgy meg-is rakodott Rubli
tallérokkal,
Holandiába vert sok szép aranyokkal;
Hogy mint áll Dudának
fel-fúvott tömlője,
Olly feszesen állott az által
vetője.
Confederátusok között vólt
egy Brontes,
Magos, erős Lengyel, mint akármelly
hentes.
Ha óldala mellé ennek Rontó
álla,
A' feje tetejét érte annak válla.
Az ő dítséretét nagyon
irígylette,
Gyalázta, és nevét rút szókkal illette.
Hultajnak,
és mi több, Kepnek-is
mondotta,[66]
Ezt
maga Rontó-is szájábúl hallotta,
Mellyért fel-is indúlt,
el-mene Grófjához
Méltóságos Uram! így szóllott
magához.
Egy Lengyel vagyon itt, olly
nagy mint Óriás,
Rútúl motskol engem', bár
betsűl minden más.
Engedje-meg, egy szál kardra
ki-híhassam:
Emberségre ezen Gigást taníthassam.
Szólltt a' Gróf: nem
bánom, mutasd-meg Magyar vagy,
Meg-ne-íjedj tőle, bár
erős, 's ollyan nagy.
Nem kellett több néki,
bé-mene Krakóba,
Tudta ebédre jár a' Sas
fogadóba.
Fel-is találta ott, 's így szóllott
hozzája,
Mert a' nagy méregtől szintúgy habzott
szája.
Mosz panye ti szi kep! illyen
teremtette,
Poty na duel, kezét kardjára
vetette.
A' nagy Lengyel kész vólt, dúlt fúlt
haragjába,
Sietve ki-mentek a' város árkába.
Rontó kardot rántott, el-veté
hüvelyét,
Szemei szikráztak, alig lelte helyét.
A' Lengyel mint vad kan fogát
tsikorgatta,
Positurába ált, kardját
villogtatta.
Mint tsattog a' szarva két szilaj
bikának,
Úgy tsattogott kardjok, hogy öszve tsapának.
Hol egy, hol a' másik egymás előtt
hátrált,
Tűz szikrát szórt kardjok; a' sok nép
körűl ált.
Várta, hogy mellyiké lesz a'
diadalom,
Egy fertályig állott már a' viadalom.
Szelet hajtott kardjok, mint az ég
villámlott,
A' tűz szikra e' közt mint
menykő tsillámlott.
Rontó a' Lengyelhez egy közzel
ugrást tett,
A' viadalnak-is itt mindjárt vége
lett.
Közzel lévén; Lengyel hozzá nem
vághatott,
Hátra ugrottába egy jó tsapást kapott.
Úgy bé-vágott Rontó jobbik
pofájába,
Hogy három záp fogát ki-köpé markába.
Hogy ő az ortzáját így
meg-bélyegzette,
Jól esett, mert igaz, Slachtecznek
így tette.
Mihent vágást kapott,
kiáltotta Zgoda![67]
Rontó
vélte, mondja: hogy ő vólna oda.
De látván a' Lengyel,
hogy őtt' már öleli,
Által látta, ezért, hogy
nagy baj nem leli.
Meg-tsókolván egymást, ők
öszve békéltek,
Ezen naptúl fogva barátságba éltek.
Kezét öszve tsapta a'
nép, 's itt kiáltott,
Kis Dávid meg győzte imé
Goliátot.
Betsűlték azután őtet a'
Lengyelek;
Féltek, mint ezzel bánt, úgy ne bánnyon
velek.
A' Gróf szólltt
hozzája, mutatván nagy kedvét,
Ember vagy! fel-tartád
nemzetünknek nevét.
E' történet után két
napok mint múltak,
Nem meszsze falukon már a'
Moszkák dúltak.
Moszka Generális Apraxin
sietett,
Krakó felé sebes lépéseket-is tett.
Gróf Móritz Benyovszki közel
Vilitskánál,
Gazdag só bányárúl híres Városkánál.
Egy Moszka Comandót akkor nagyon
meg-vert,
Kilentz száz, és nyóltzvan ezer forintot
nyert.
Nem Németh, hanem tsak vólt mind Lengyel
forint,
De jó; a' szerentse ha kire így tekint.
Keménnyen ki-is írt a' Belzi
megyére,
Mert nagyon sietett Krakó védelmére.
Hogy szarvas marhákkal tégyen
segítséget,
Búzábúl, és rozsbúl adjon eleséget.
A' megye meg-terhelt nyóltzvan
szekereket
Gabonával: 's adott hat száz tíz
ökröket.
Krakóba bé-mene illy nagy
nyereséggel,
Sok pénzzel, vágókkal, számos eleséggel.
A' Generálisság nagyon
örvendezett,
Mert hólt hírét hallván, Vivat!
zengedezett.
Confederátusok száma itt már nagy
vólt,
Generálissághoz azért ő itt így szóltt,
Hogy jobb vólna Krakó előtt tábort
ütni,
Mint bent annyi ezer népnek makkot sütni.
Mert a' katonaság kint jobban
dolgozhat,
Mivel sok, ide bent majd nem-is mozoghat.
És hogy ha meg-láttyák az ő nagy
számokat,
Majd sokan tsatollyák hozzájok magokat.
De bé nem-vették ők ezen bőlts
tanátsát,
Sőtt parantsolták a' Kapuk bé-zárását.
Apraxin Krakóhoz a' mint
közelgetett,
Majorokat rablott, falukat égetett:
Mellyért-is Krakóba a' nép olly
inségbe
Vala: hogy már esett majd tsak nem kétségbe.
Mellyet a' Gróf hozott, már azon
eleség
El-fogyott, mellyért-is következett éhség.
Látván ő ezen nagy és szörnyű
ínséget,
A' népet meg-szánta, hogy szenved
éhséget.
Szóllott: ki-megy ő két ezer
katonával,
És viszsza fog jönni számos gabonával.
Moszkák által minden út
el-vala-zárva,
Krakóba éhségtől sírt sok szegény árva;
De még-is népével Viszlán
által-úszott,
És így szerentsésen Moszkák köztt
ált-tsúszott.
Mihent el-érhette egyszer a'
térséget,
Fel-lázzasztotta az egész Nemességet.
Három ezren mindjárt melléje
állottak,
Hoztak sok gabonát, ökröket hajtottak,
De már itten vala az ám a'
mesterség,
Hogy Krakóba miként megy-bé az eleség,
Mert Viszla vizét-is Moszkák már
őrzötték,
És őr-állóikat mindenütt ki-tették.
Fel-találja magát mindég egy nagy
elme,
És egy olly mérész szív, mellynek nints félelme.
Oberster Klusevskit magához
hívatta,
Illy parantsolattyát néki ki-is-adta:
Én, úgy mond, népemmel a' Moszkákra
tsapok,
Nem több, tsak egy helyen, én beléjek kapok.
Majd reám fordítják egész erejeket,
Nem
fogják őrzeni a' többi helyeket.
Más felől menjen-bé minden
eleséggel,
Tudom, semmi dolga sem lesz ellenséggel.
Szerentséssen ezen dolog
meg-is-esett,
Moszka verekedvén más-felé nem lesett,
Igaz; ezer hat száz katonát
el-vesztett,
De sokkal több éhes lelket fel-élesztett.
Itt kevés népével őt űzőbe vették
A'
Moszkák, kik sokan valának, kergették,
Gróf' lovát ált lővén, már nem
szaladhatott,
És két sebet nyervén, el-is-fogattatott.
Kozák vólt, a' ki itt őt'
leg-első érte;
Szóltt hozzá: botsáss-el, meg-fizetek
értte.
Két száz aranyakkal magát
meg-váltotta,
Ott hagyta a' Kozák, sőt őtet
áldotta.
Krakóba Feltserek őtet
gyógyították,
Könnyű sebek vóltak, helyre állították.
Rontót hátra hagyta, nem vólt itt
mellette,
Hogy dolgát hallotta, kezét lábát ette.
Tartattatott itten
Hadi-tanátskozás,
Mert ártalmas vala minden várakozás.
Mivel Apraxin jött igen nagy erővel,
Ők
pedig vóltak tsak néhány ezer fővel.
Gróf Benyovszki itten aztat
javaslotta,
Mivel Krakót már el-vesztettnek tartotta,
Hogy e' helyett olly helyt ők
választanának,
Hol bátrabban mint itt
meg-maradhatnának.
Lublin várát szükség meg-venni,
mondotta,
Mivel Ország' szélin áll, jónak
tartotta.
Magyar Országba bé lehet abból menni,
A'
hová a' Moszka lépést sem mer tenni.
Egész Hadi-tanáts szavára rá
állott,
Hogy maga vegye-meg, a' voks reá
szállott.
Hét száz lovasokat mindjárt
rendelének,
Kik mint Test őrzői mellette lennének.
Bé-ment Georgenburgba, tsak közel
Lublinhez,
Honnan gyakran bé-járt Lublinbe a'
Tiszthez,
Ki Komendáns vólt ott, a' Gróftól ez
nem félt,
Hogy e' helyt kívánná, gyanúsággal nem
élt.
Vár-őrzőknek felét már titkon
kezére
Hódította; hitet tettek-le részére.
Tsak Krakóból jövő egy Komandóra
vártt,
A' mellyel már könnyen majd meg-veszi a'
Várt.
Azomba az egész dolgot ki-fetsegte
Azon
Tiszt, a' melly a' Komandót vezette.
Még el-sem érkezett, már Lublinba
tudták
A' Gróf mit akarna, mindjárt el-is
fogták.
Apraxinhoz őtet Krakóba el-vitték,
Vele
ének szóval Rontót-is vezették.
Mert Krakót Apraxin az alatt
meg-vette,
Minden gyalogságát belé-is vetette.
A' mint már a' Gróffal az útba
valának,
Két száz Federátust elő-találának.
Rá esmért a' Grófra ezek'
Komendánsa,
Mindjárt-is villogott a' sok kard és
lántsa.
Mint a' Grófot 's Rontót
kezekből ki-vették,
Szerentsésen őket szabad lábra
tették.
* * *
Azon könyv, melly írja e' Grófnak
életét,
E' képpen teszi-ki ezen történetét.
De hogy Nagyszombatba Párisból
érkezett,
Itt a' Koronánál magának szállást
vett;
Történtt, éppen akkor én-is oda
szálltam,
Mint jó barátomhoz, szobájába jártam.
Örömmel hallgattam beszéllvén
életét,
Viszontagságait, sok jó 's bal esetét.
Magamnak-is ezen dolgot így
mondotta,
Hogy már rab vólt, egy Tiszt
meg-szabadította.
De hogy kilentzvenbe valék a'
Diætán,
Másképpen
hallottam e' dolgot én Budán.
Rontó Pál-is Pestre akkor
el-érkezett,
A' Koronátziót látni igyekezett.
Meg-tudta, hogy én-is le
jöttem Budára,
Szállásomra jöve nyaka szakattára,
Stabálissa vóltam, őt mindég
szerettem,
Bár akasztó-fához mint Major vezettem.
Nyóltz napokig őtet
el-sem-eresztettem,
Mert tsak, mint most mondám, én
őtet szerettem.
Mind Gróf Benyovszkinak, mind
maga életét,
Főldön, tengereken esett történetét,
Setét tömlötzökbe tőltött
rabságokat,
Kamtsatkából[68]
való szabadúlásokat,
Vóltaképpen nékem mind
el-beszéllette,
Szép színekkel aztat éppen nem
festette.
Mondá, hogy Lublinnál ők
el-fogattattak,
Moszkáknak Krakóba által-is-adattak.
De innét ők ketten tsak hamar
ki-szöktek,
Federátusokhoz Spitzkibe bé-jöttek.
Sőt aztat mondotta, a'
Grófot kötélen,
A' Város' árkában
le-ereszté mélyen.
Szerentsésen a' Gróf itt abba le-is
ment,
Mivel kötél végit, tartotta oda fent.
Ki ezt vele tegye, nem vala senki
itt,
Egy kőhöz kötötte a' kötélnek végit.
Mint tsúszott, a' kötél, körűl
le-tsiszámlott,
A' két óldalárúl bőri-is
le-hámlott;
Mert le-esett itten a' város
árkába,
Vélte, tüzes menykő ütött derekába.
Fájt a' kereszt tsonttya, tsak alig
pihegett,
És hogy el-ne-fogják, a' Gróf-is
piszegett.
De bár a' setétbe gyakran arra
húltak,
Még-is szerentsésen ők ki-szabadúltak.
Igazaknak látszik a' Rontó
mondása,
Sem mint azon könyvbe vagyon le-írása.
* * *
Spitzkibe érkezvén,
Federátusokra
Akadott: a' vólt kár, hogy nem
igen sokra.
Azért minden felé
Manifestumokat
Kűldött-ki, bíztatta a' nemes
tagokat,
Hogy űllyenek lóra, és véle
tartsanak,
Avagy katonákat magok állíttsanak.
Kik itt körűl belől vóltak, öszve
szedte,
Comandója alá mind ezeket vette.
Meg-indúlt ezekkel, Chelenig meg sem
ált,
Mert egy Federátus rész oda retirált.
Hallá, egy Moszka Test fogna arra
menni,
A' melly-is akarja rabbá őket tenni.
E' Test állott nyóltz száz Dunszki
Kozákságbúl,
Batalion gyalog, 's négy száz
Huszárságbúl.
El-is
lepték ezek már a' külső várost,
Zsákmányozni
kezdték a' sok Zsidó árost.
Hírtelen reájok Gróf Benyovszki
ütött,
Nagy lárma lett; mivel ki ki pistolyt sütött.
Szánt szándékkal futni kezdett ő, 's
szaladott.
Egy órányi főldet a' mint már
haladott,
Meg-fordúlt hírtelen a' maga
népével,
Vágták a' Moszkákat kardjoknak élével.
Rendjeik egészlen, mivel
meg-bomlottak,
Kozákok, Huszárok, mind kévék omlottak.
Szükség-is hogy Truppok rendet ne
bontsanak,
Ha akarják, hogy sok vért ők ne ontsanak.
Innét Krasznozslvabba ditsőséggel
ére,
Hol három száz lovast talált örömére.
Kiket Szendomiri megye
Nemessége
Kűldött; lévén ennek velek eggyessége.
Ezekkel vólt immár két ezred
magával,
Tsak a' baja vólt; hogy vólt ágyúk
héjával,
De fogyatkozása hogy ebbe se
légyen,
Fel-tette magába Zámosty alá mégyen;
És ennek a' várát majd hamar
meg-veszi,
Mindent, mi benne van, magáévá teszi.
Elment Seregével, addig meg-sem
állott,
Ennek Hóstáttyába míglen bé-nem szállott.
Itt a' Comendánstúl fel-kérte a'
várat,
Máskép öszve töri bástyát, kaput, zárat.
Vagy adjon négy ágyút, ehez
munitziót,
Négy ezer aranyat mint Contribútziót.
Infantériának való fegyvereket,
Mind
ezeken felűl, kívánt két ezreket.
Mivel a' Comendáns a' Várat
féltette,
Minden kéréseit bé-tellyesítette.
Mind ezekkel el-ment Gródek
Városába,
Jól fel-is szedett itt ennek lakossába.
Mert száz negyven hármat ő lóra
űltetett,
És száz nyóltzvan Oroszt, gyalognak
tétetett.
Ezekkel Belz felé a' mint
masírozott,
Patrollya, egy Lengyel Tisztet fogva
hozott.
Gróf Vid, ki Comendáns Kamenek
Várába,
Melly a' Dnister partyán áll Podoliába,
Eztet levelekkel maga
Királlyához
Kűldötte: de nem ért Varsó városához.
Meg-íjedett a' Tiszt, és mindent
meg-vallott,
Vid Generálistúl valamit tsak hallott.
Vallá; hogy nagy Moszka Sereg útba
vagyon,
Gróf Benyovszki ellen siet igen nagyon.
És hogy ennek légyen olly
parantsolattya,
Egy lábig a' népét hogy ha
le-vághattya.
A' Trup' Comendánsa Generális
lészen,
Ki magát el-fogja, ezer aranyt vészen.
A' Gróf mind ezeket e'
Tiszttűl meg-tudván,
A' leveleket-is mind által
olvasván;
Szándékát mindjárást itt
meg-változtatta,
Belznek már kantára szárát nem
tartotta.
Suhalszki Obestert oda hat száz
lóval
Kűldte; tudván, semmit sem tesz ott szép szóval.
Azért-is ő néki aztat parantsollya,
Hogy
a' Várost pénzbe ő jól meg-sartzollya.
Maga közel Belzhez Szokalba maradott,
E'
Városba-is sok Rekrutát fogadott.
A' mint két kémjei ide
bé-jutának,
Illyen bizonyos hírt nékie hozának.
Hogy egy Moszka test, 's egy Királyi
Regiment,
Egy faluba közel Belzhez vólnának bent.
E' Városra ütni ők
szándékoznának,
Vélvén, a' Gróf, 's népe
hogy ottan vólnának.
Szuhalszki Obester olly
parantsolatot
Nyert tőle: ki Belzbe, mint mondám,
maradott,
Hogy mindjárt rá üssön ő az
ellenségre,
Retirállyon pedig Szokali térségre.
Azon mint egy víznek jutni fog
partyára,
Svenkollyon, esni fog, ellenség hátára.
A Gróf gyalogságát erdőbe rejtette,
A'
négy ágyúit-is oda helyheztette,
Ország úttya mellett vala ezen erdő,
És
tsak közel ehez, vólt egy szép domb tető.
Maga a' domb meget ált
lovasságával,
Űzik már Szulavszkit a'
Comandójával,
Közöttök szaladott, szintúgy az
ellenség,
Még itt rá nem ütött bár sarkalta hévség;
De mint az ellenség az erdő előtt
ment,
Kemény tüzet adván gyalogság, melly vólt bent,
Az ágyúk közikbe kartátsot okádtak,
A'
Gróf 's lovassai közikbe bé-vágtak.
Akkor fordúla-meg Szuhalszki
Obester,
Viselé-is magát, mint egy Vitéz ember.
De hamar vége lett itt ezen
tsatának,
Mivel ők többnyire le-vágattatának.
Négy százan maradtak, nem többen
életbe,
Mivel ők bé bújtak egy sűrű berekbe.
Király' ezredéből vóltak, mind
rabbá' lett,
Mind a' négy száz más nap
szolgálatot-is vett.
Ezen tsatába-is nagy bajnok vólt
Rontó,
A' Moszkák' sorait ő vólt első
bontó.
Elől ment, úgy tsapott ezeknek
sorába,
Mint a' veszett farkas egy marha
tsordába.
Egy Moszka Hadnagy itt könyökig
gyürközött,
Rontó mellé ugrott, és vele ütközött.
Igen kantáros vólt ennek szürke
lova,
Ugrott jobbra 's balra, forgott ide 's
tova.
Rontó vállán 's mejjén
már sebeket kapott,
Ugyan azért szája hányt már véres
habot.
El-fáradván, alig vett már
lélekzetet,
De magyar szívétől még-is élesztetett.
Sarkantyúja közzé a'
lovát szorítá,
Hadnagyhoz ugratván, magát el-ordítá.
Fel-állott nyergébe,
vágásától feje
Két-felé vált, főldre lottsant a'
veleje.
Látta a' nagy Lengyel,
ki véle duellált,
Ha, tento
jezd zsolnyir![69]
tsudálva kiabált.
A' Moszkák köztt ezen
Hadnagy nagy vitéz vólt,
Romanczov-is szánta, hallván
hogy ő meg-hólt.
Sebeiből Rontó tsak hamar
fel-gyógyúlt,
Két kezei által Kozákság megint húlt.
Ezen ditsőséges ütközettye
után,
A' Gróf nagy víg kedvvel meg-indúlt
szaporán,
Federátusokhoz kívánt menni
Bárba,
De Kurír érkezett, hogy estek nagy kárba.
Mert már az ellenség a'
várost meg-vette,
Confederátziót ott széjjel kergette,
Azért meg-fordúla Dniszter
vize felé,
Zavalovba érvén, talála itt elé
Egy trup Federátust, a'
kik jelentették,
Szavokat előtte hittel petsételték,
Hogy tsak e' napokba
nagyon meg-rontatott
Gróf Potoczki, 's népe
tétúl szalasztatott.
Hat ezeren vóltak vele
Podhajczébe,[70]
Vén
Pulavszki esett itt Moszkák' kezébe.
De a' mi leg-inkább a'
szívét sértette,
A' vólt, mivel tőlök azt-is
meg-értette,
Hogy mind a' két fia el-kívánna
menni,
Többé Federátus egy sem akar lenni.
Azért-is sietve Zsvanyeczbe indúla,
Őket
itt találván, szívébe újúla.
Fogadták-is ezek őtet tisztelettel,
Mert
egymáshoz vóltak rég' már szeretettel.
Kazimir Pulavszki a'
Fő-Vezérséget
Ált adta, 's tett ezzel néki
tisztességet.
Federátusoknak még mind eddig
szolgált
A' szerentse, de már most mellőlök
el-ált.
Leg-nagyobb Vezérek, Potoczki,
Krasinski,
Törökökhöz mentek, fogva vólt Pulavski.
Mind ezért közöttök lett nagy
zavarodás,
Fő nélkűl tagok köztt van-is háborodás.
De ezer nyóltz százon még-is tsak
valának
Konfederátusok, a' kik helyt állának.
Ezeknek a' felét, Gróf sok
kérésére,
Ált-vette Pulavszki a' maga kezére,
El-menvén, ezeket Okopiba hozta,
Más
felét Zsvanyeczbe Gróf komandírozta.
Ezen-két Vezérek, hogy tsak
fent-tarthassák
A' Federátziót, 's
meg-vígasztalhassák;
Három ezer Lipski nevű
lovasságot
Zsóldba vettek. Hallván Moszkák ez újságot,
Tsudálkoztak, és nem vala nagy
kedvekre,
Fel-húzza nadrágát, ki rá ütt ezekre.
Ezen nemzetségnek ollyan a'
formája,
Mint a' Törököknek Cavallériája,
Nem egészlen, hanem mindnyája fél
Pogány,
Schismaticus, olly vad, valamint oroszlány.
A' Gróf, Pulavszkival itt ollyan
hírt vettek,
Hogy Konstantinovba Moszkák telepedtek.
Izmailov vólna ezeknek Vezére,
Kardján
végig gyakran folytt ellenség' vére.
Kretsetnyikov ütött Lembergnél más
tábort,
Ez-is sokszor szagolt immárom puska-port.
A' Gróf, és Pulavszki végzék egy más
között,
Kiket a' ditsőség nagyon ösztönözött;
Izmailov ellen, hogy a' Gróf fog
menni,
Kretsetnikov ellen Pulavski fog lenni.
A' Gróf masírozott leg-ottan
Lampólig,
Hol tsak meg-étetvén, el-méne Csaszlóvig.
Itt kilentz száz, 's hetven-kilentz
gyalogsággal
Meg-erősíttetett, kikkel hamarsággal
Latzkovi erdőbe mene; itt
meg-állott,
Egy kémjétől itt illy bizonyos hírt
hallott:
Hogy még Izmailov nintsen a'
truppoknál,
Egy Fő-Strázsa-mester vólna tsak azoknál.
És ez vólna gyalog hat Kompániával,
Négy
száz Huszár, 's négy száz Kozákok számával.
Ágyúja nem vólna több, hanem tsak egy
pár,
Kiktől nem eshetik, mivel aprók, nagy kár.
A' Gróf egész éjjel gyorsan
masírozott,
Reggel öt órakor már attaquírozott.
Meg-verte; nem tartott igen soká
hartzot,
Várost-is meg-vévén, vett benne nagy sartzot.
Kevés napok múlva meg-vette
Medzibort,
Kapott itt nyóltz ágyút, sok hordó
puska-port.
Nem többet, hanem nyóltz Moszkát fogott
abba,
De nyereség nagy vólt búzába, és zabba.
Rontó víg vólt, mondá: jobb vólna ha
borral
E' sok hordó tele vólna, mint sem porral.
Szóltt a' Gróf: ennyire nintsen
ugyan szükség,
Részit majd el-viszem, többit az
ellenség
Hogy ne használhassa, a' vízbe
hányatom,
A' hordókat pedig öszve-hasgattatom.
Kár vólna, szóltt Rontó, majd Pattantyús
leszek,
Hiddje: Nagyságodnak múlatságot teszek.
A' fogott Moszkákat, mint űlnek a'
lóra,
Űltetem hátával úgy egy egy hordóra.
Mint mozsarat minden hordót majd
el-sütöm,
De magamat akkor a' főldre le-ütöm.
Majd meg-látja Nagysád, melly
világosságba,
Tűz, 's láng köztt, mint Illyés,
szálnak Menny-országba.
Nékik pedig ebbe a' kedvek
bé-telik;
Mert magokat hamar Szent Miklósnál lelik.
Soha sem akadnak jobb
Pósta-mesterre,
Velek ki ezt tegye, ollyan jó emberre.
Mind kettőnkért fognak imádkozni
égbe,
Ha illy hamar jönnek örök ditsőségbe.
Pulavszki nem vólt olly szerentsés
Lembergnél,
Mert Moszkákra ütvén, meg-szalaszták
ennél.
Mihent dolga esett a' Grófnak
hírével,
Sietett hozzája minden erejével.
Gródekbe magokat öszve-is
kaptsolták,
Pulavszkit el-fogják, a' Moszkák
gondolták.
Grófot Izmailov minden-felé
leste,
Fel-nem-találhatta, bár sokat kereste.
Hogy sokat fáradott, azon nagyon
búsúlt,
Pulavszkit el-tsípni Gródek felé indúlt.
Tudta, hogy több népe nints három
ezernél,
Erőssebb vala ő háromszor-is ennél.
El-hűlt, közel lévén, 's róla
értekeze,
Hogy Gróf Benyovszki-is hozzája érkeze.
Négy ezer három száz nép vala
alatta,
Izmailov magát tsak meg-sem-mutatta.
De más nap mind ketten lettek nagy
lármába,
Mert tíz ezer Moszka jött két Kolonába.
A' Gróf, Pulavszkival a'
mezőre szálltak,
És ütközés rendbe a' Moszkákra
vártak.
Mindjárt-is a' Moszkák a'
jobbik szárnyára
Pulavskinak tsaptak leg-erősbb
hadára.
Kezdettek-is ezek már hátra
mozgani,
Látván a' Gróf ezen szárnyat így
ingani,
Segítségre oda gyalogságot
kűldött,
Moszkák' jobb szárnyára pedig maga
ütött.
Kavalériája azt úgy meg-bontotta,
Hogy
vérit mint patak a' Moszka ontotta.
A' tsata piatzon tizen-két száz
maradt,
Ritka vólt seb nélkűl az-is a' ki
szaladt,
Konfederátus itt kilentz száz veszett
el,
Sebbe hat száz esett, három derék Tiszttel.
A' platzot ugyan tsak meg-tartották
ezek,
Gőzölgött a' vértől mind kardjok, mind
kezek.
A' népet azután két-felé
osztották,
Zsvanyecz 's Okopiba
bé-masíroztatták.
Nagy Hadi-tanáts itt Zsvanyeczbe
tartatott,
Ebbe minden nagy Úr el-is-hívattatott.
Itt vólt Gróf Potoczki, itt vala
Kraszinski,
Grocholski, és Laurent, vele Radzsiminski,
Itt vólt Slabusevski, Noviczi,
Krusevski,
A' Gróf Pulavskival, 's Hertzeg
Lubomirski.
Első Gróf Benyovszki Pulavskival
vóltak,
A' kik a' tanátsba fel-állván, így
szólltak:
Hogy jobb vólna mélyen az Országba
menni,
Mint sem Török Ország' határ szélin
lenni.
Mert így a' Nemzetnek jobb kedvet
adnának,
És több Vojvodságok hozzájok állnának.
Bent lévén a' Moszkák, tőlök minden
tart, 's fél,
Azért-is sok Megye mellettünk fel
nem kél.
Itt Rekrutákat-is mi nem
fogadhatunk,
Magunknak, 's lovaknak élést nem
kaphatunk.
Ezen jó tanátsot ők mind
meg-vetették,
El-kerűlhetetlen szükségnek fel-tették:
Hogy Zsvanyetz, Okopi,
meg-tartattassanak,
Utólsó emberig óltalmaztassanak.
Pototzki, Kraszinszki,
Stambulba[71]
mennyenek,
Pénzt, és segitséget Szultántúl kérjenek.
Pulavszkit ki-kűldék
egynehány Truppokkal,
Hogy az ellenséget vígyázza
azokkal;
Hadi-tanáts hogy így
békességbe légyen,
Valami tsint rajta Kozákság ne
tégyen.
De már negyed napon nékünk
hírűl hozták,
Hogy őtet Ustsénél jól
meg-szalasztották.
A' Moszkák ellene meg
újra készűlnek,
Naprúl napra mindég többen öszve
gyűlnek.
A' Gróf sietséggel ment
segitségére,
Tsatának vége vólt, hogy ő oda ére.
Szerentsére még-is itten
Pulavszki nyert,
Tizen négy száz Moszkát négy százzal
jól meg-vert.
Az el-fogott Moszkák itt azt
beszéllették,
A' Grófot, Pulavszkit bizonyossá
tették,
Hogy jön Izmailov tizenkét ezrekkel,
A'
két várat víni fogja ő ezekkel.
Erre a' Tanátsnak a' Gróf
javaslotta,
Hadjuk-el Okopit, mert gyenge, mondotta.
De tellyességgel nem állottak
szavára,
Mert szükséges vólna Zsvanyetz 's Okop
vára.
Izmailov mind a' két várak ellen
ment,
El-osztván seregét, itt maga meg-jelent.
Bezzeg el-is szelelt, 's szaladott
a' Tanáts,
Izmailov vala aztat űző Korbáts.
Dnisteren ált' mentek, futottak
Moldvába,
Viszsza néztek, midőn vóltak Szutsavába.
Az Urak el-menvén, a' Gróf
értelmére
Bízták mindeneket, szállt-is gond fejére.
Nyóltz fontos ágyúkat mindjárt
meg-tőltetett,
De tsak harmad rész port azokba
tétetett.
Mint a' várhoz közel a'
Moszkák jutának,
Ezen ágyúk rájok tüzeket adának.
De a' golyóbisok fél tzélt alig
érték,
Hogy nem vólna porok, a' Moszkák azt
vélték.
Azért-is nagy bátran igen közel
jöttek,
Sántzokat fel-hányván, ők azokból lőttek.
A' vár nagy ágyúkkal jól meg-vala
rakva;
Estve olly rendelés a' Gróftúl vólt adva,
Hogy Vár Comendánsa, mihent fog
virradni,
Tűzeket szűn nélkűl Moszkákra fog adni.
De tsak akkor kezdi ő el a'
tüzelést,
Midőn Rakétával ád a' Gróf jelentést.
Moszka tábort maga meg-kerűlte
éjjel,
Fel-ment a' Rakéta, mellyel adatott jel
Vár Comendánsának, hogy kezdjen
ágyúzni,
Az alatt közelébb fogja magát húzni.
A' jelre mindjárt-is az ágyúk
dürögtek,
Moszkák közt kárt tettek, mellyért-is
sürögtek.
Akkor lovassággal a' Gróf a'
hátokra
Űtvén; nem kis veszély jöve itt nyakokra,
Jutottak felette nagy
rendetlenségbe,
Nagy mészárlást vitt itt a' Gróf
népe végbe.
Izmailovt Rontó akarta el-fogni,
A'
nagy Sátorok köztt látták őtt forogni,
Sok Tiszteket fogván, a' Grófhoz
hordotta,
Egy tsak Izmailov lészen, azt mondotta.
Hallotta másoktúl, hogy vólna Sas
orrú,
Idejére nézve, őszbe vegyűlt korú.
Nyargalódzván illyen ábrázatút
fogott,
A' Grófhoz szólltt, hozom most
Izmailovot.
Ennek ollyan görbe orra, mint a'
tsákány,
De védelmezte-is magát mint a' sárkány.
Maga kérdé a' Gróf, mondja-meg ki
légyen,
Felelt: hogy el-fogni őtet vólna szégyen.
Mert ő Hóhér vólna, a' Grand Profúz
mellet,
Néki a' táborba itten lenni kellet.
Hallván aztat Rontó, morgott,
káromkodott,
Majd más embert fogok, el-ment
boszszonkodott.
Hamar egy Kornétot fogott
Standárjával,
Ezt-is Grófhoz hozta, szép paripájával.
Szóllott: ez-is itt van, ez már tán nem
hóhér,
De akár ki légyen, a' lova sokat ér.
Tizen egy száz Moszka itt
meg-ölettetett,
De sebbe ezeknél sokkal több ejtetett.
Három százan 's húszan
el-fogadtattattak,
És tizen nyóltz ágyúk
el-raboltattattak.
Gyalog Zászlót kettőt, 's három
lovas Stándárt
Nyertek: az ellenség szenvedett itt
nagy kárt.
Gródeknek tartottak Moszkák kantár
szárat,
Űzésbe el-fogták, valaki el-fáradt.
Látta jól Pulavszki, hogy
meg-nem-tarthattya,
Jobb lesz Vulkánusnak ha lesz
áldozattya
Okopi: azért-is porrá égettette,
Így
már a' Moszka-is hasznát nem vehette.
Dnisteren által ment Trupjával
Móldvába,
El-sietett innét Zámbor Városába.
A' honnan a' Grófot kérte
levelébe,
Jönne hozzá, ha van ez tehetségébe.
Tetszett-is a' Grófnak ezen
javallása,
Hogy bátrabb, és könnyebb légyen útazása,
Chotyinba két Tisztet kűldött a'
Basához,
Hogy ez segítséggel légyen a'
Trupjához.
A' Basa mindenre magát
ajánlotta,
Minden bátorságba maradnak, mondotta.
A' Gróf épen hídat verni a'
Dniszteren
Akarván, érkezett egy Török hírtelen.
Basa üzenetét ez néki mondotta,
Hogy
a' dolgot ő jól tsak mostan fontolta,
Néki a' Szultánnak jelentést kell
tenni,
Konstantinápolybúl ha választ fog venni.
A' mint parantsolni fogja a'
Nagy Szultán,
Mindeneket meg-tesz a' szerint az
után.
Ált' jönni a' vizen most ne
mérészellyen,
Hogy a' dolog kardra közöttök ne
kellyen.
E' posta a' Grófnak dolgát
háborgatta,
Mivel Zsvanyetzet-is ő immár el-hadta.
Hogy azt védelmeze, nem főtt abba
feje,
Tudta sokkal nagyobb a' Moszkák ereje.
Bé-is száltak már ők, az elhagyott
várba,
Tartott a' Gróf, hogy itt majd marad a'
sárba.
Mert négy ezer Moszkák, érkeztek
Brahához,
Közel telepedtek a' Gróf két
Sántzához.
Moszka Comendánsnak látta tett
hibáját,
Mert elől vezette Cavalleriáját.
Ágyúkkal a' Sántzbúl ezt öszve
rontotta,
A' gyalogsága-is magát viszsza vonta.
Nem kivánta többször ezen
vendégeket
Bé-várni, mert tudta az ő erejeket.
Azért a' Basának akarattya
ellen,
Dniszteren hídat vert, által ment a'
mellyen.
És közel Chotyinhez szállott a'
sátorba,
Natoliábúl-is a' Basa táborba
Itt állott: őrzötte népe az határ
szélt,
Ez a' Chotinyival barátságba nem élt.
Mihelyest népével ő
le-telepedett,
Mindjárást Chotyinbúl illy üzenetet
vett.
Hogy ha el nem lódúl, mindjárt
meg-fogattya,
Avagy magát, 's népét, mind kardra
hányattya.
A' Natoliai Basánál panaszt
tett
A' Gróf: a' kitűl-is, illyen tanátsot
vett.
Hogy Stambulba tőle Kurir
kűldetessen,
Melly által ellene panasz tétetessen.
Még azon nap el-is kűldötte a'
Kurirt,
A' Török Tsászárnak a' Gróf
levelet írt.
Más nap e' Basához, a'
Chotinyi Basa
Agát kűldött, hogy a' Grófot
meg-fogassa,
És kűldje Chotyinba, jó őrizet
alatt,
Hadd esmérje ott meg az árestom falat.
A' Natoliai Basa néki üzent,
Hogy
a' Nagy Szultánhoz a' Gróftúl Kurir ment:
Kinek akarattyát szükséges bé-várni,
És
addig a' Grófot be sem lehet zárni.
Még-is e' jó lelkű Basa
tanátslotta,
Jobb lesz, ha el-mégyen, nékie mondotta.
Al-szin alatt őtet fogságba teheti,
A'
Szultán előtt-is nagy bajba ejtheti.
A' Gróf reá állott az ő
tanátsára,
Meg-is indúlt más nap, korán a'
szavára.
Ezer Spáhit adott el-kisírésére,
Kik-is
vele mentek az Ország szélére.
Kezdett itt már a' Gróf Zámborba
készűlni,
Mert ott Pulavszkival akart eggyesűlni.
De népe köztt nem vólt soha
állandóság,
Maradt ezer négy száz vele katonaság.
A' többi el-szélyedt világ négy
részére,
Nints gyülevész népnek semmi-is kedvére.
Ezen kevés néppel Drohobitsba
jutott,
Hova Pulavszkirúl bizonyos hír futott.
Hogy Magyar Országba magát retirálta,
És
Brinken Obester már Zámbort meg-szálta.
Tudta ez, hogy a' Gróf ide kíván
jönni,
Készűlt, hogy ágyúkkal, fog néki köszönni.
Nem tudott mit tenni, illy
viszontagságba,
Kívánt ő-is menni már Magyar Országba:
A' hol Pulavszkira reá fog
akadni,
Nem is sokká fognak itten ők maradni.
Szándékát ebbe-is véghez nem vihette,
Az
akadály szívét nagyon epesztette,
Katonái vóltak többnyire
Magyarok,
Tsászár ármádátúl szökött Desertorok.
Ezek meg-esküdtek, hogy itt
maradnának,
Mert kötél fojtástúl nagyon tartanának.
Rontó a' Gróf előtt magát
meg-hajtotta,
Nagy sopánkodással ezeket mondotta:
Nagyságodat híven mind eddig
szolgáltam,
A' sárat-is, a' hol kelletett,
meg-áltam.
De Magyar Országra nintsen menni
időm,
Azért ma telik ki Nagysádnál esztendőm.
Én mind gyilkos, és mind Desertor-is
vagyok;
E' két qualitások, úgy tetszik, jó
nagyok,
Senkitűl ezekért nem adathatik bér,
Tsak
János mestertűl, ki Szathmárba Hóhér.
Már pedig egy illyen engem' Tseh
Országba
Meg-ijesztett, úgy hogy, immár e'
világba
Nem vóltam; hanem tsak sűrű
setétségbe,
Örűlök; nem estem, még akkor kétségbe.
Itéllye-el Nagysád, most mit
tsinálnának
Velem; hogy ha kézre kaparítanának.
Töltenének kolbázt, 's hurkát a'
testembűl,
Váz a' Dinnye főldön lenne a'
fejembűl,
Hogy hazámba mennyek, arra senki sem
hoz,
János Mester engem soha sem trantséroz.
Méltóságos Uram, ha bé mégyen
Nagysád,
Én itten maradok, az Isten bár mit ád.
A' hol meg-sűll, ottan el-fogom azt
vágni,
A' Zsidók nyakára fogok sokszor hágni.
Mint a' Farkas szokott, majd óldalt
kullyogok,
Talám hol itt, hol ott, egy Kozákot fogok.
Őket a' mint lehet, majd jól
meg-zsebezem,
Avval óldalt állok, erdőbe rejtezem.
Én Moszka Huszár-is fogok ollykor
lenni,
Lengyel Nemest szemre ha találok venni,
Rá fogom, hogy Conrád, majd jól
fel-ruházom
Tehetségem szerint, pénzébűl ki-rázom.
De hogy ha itt marad, kész vagyok
meg-halni,
Nagysádért: soha mást nem fogok uralni.
A' Grófnak szemei meg-töltek
könyvekkel;
Kiálta, Fiaim! meg-halok ketekkel.
Mindjárt Zsidatsovi sivatag
erdőbe,
Vonta magát velek, egy Sziklás sürőbe.
De Brinken Obester, itt-is
meg-támadta,
A' Gróf katonáit szűntelen
bíztatta:
Hogy tsak addig, míg az ágyúk
érkeznének,
Mint igaz Magyarok, úgy vitézkednének.
El-érkezvén, mihent azokkal
tüzeltek,
Moszkák minden felé mindjárt el-szeleltek.
De mit használt, ámbár itten nyertes
vala;
Mert két száz, hatvan nyóltz, embere meg-hala.
Három százan pedig estek kemény
sebbe,
Kiket nem lehetett bé-tenni a' zsebbe.
Minden felől körűl vette az
ellenség,
Kevés katonáit nyomorítá éhség.
Magának sem vólt már egyéb
reménysége,
Vagy meg-öli, vagy el-fogja ellensége.
Fáradott népével, Skutzébe
retirált,
Hogy azt meg-nyugtassa, azért is ott
meg-ált.
Tsak hamar itten-is egy nagy Kozák
sereg,
Ki ott-is, hol nem kell, láb alatt fentereg,
Meg-jelent: és eztet gyalogság
követte,
Mellynek ágyúja vólt, 's őtet körűl
vette.
Itt-is kevés népe, bár vala
fáradott,
Mint annyi Achilles, bátran viaskodott.
De a' nagy erőnek kintetett
engedni,
Itt kevés népének el-kellett széllyedni.
Rontónak lágyéka keresztűl lövetett,
A'
Gróf Quártéllyára el-is vitettetett.
Maga két kard vágást a' karjain
kapott,
A' Farán egy kartáts golyobis ált
hatott.
Esett a' Moszkáknak
vígasztalásokra,
Hogy a' Gróf harmadszor jutott
rabságokra.
Szólltt hozzájok: Rontó, hogy vólna
szolgája,
Federátusoknak ő nem katonája;
És tsak attúl esett, hogy sebbe
ejtetett,
Mivel háta meget, ő lovat vezetett.
Kérte őket: őtet hogy melette
hadják,
Ezen egy kérését hogy meg-ne-tagadják.
A' Moszkák mindjárt ezt néki
meg-ígérték,
Rontót egy szekéren vele el-is vitték.
A' mellyben Gróf Benyovszki Móritznak sok keserves szenvedései, hasonló útazásai, tömlötzözései, végtére Siberiába ítéltetett számkivetése, némelly Rontó Pálnak történeteivel elő adattatnak, mind addig, míglen Siberiának Tobolsk nevű fő városába értek.
Hogy ha maga nemét vad állat
rongállya,
Mivel fene, aztat senki sem tsudállya,
De hogy ha egy ember más
embert ok nélkűl
Kínoz: tarthattya ezt néki minden
vétkűl.
Gróf Benyovszki Móritz hogy
el-fogattatott,
Fő Vezér elibe mindjárt hozzattatott.
Verseimbe ennek nevét ki nem
teszem,
Fene szívét még-is, pennámra fel-veszem.
Ez leg ottan őtet vasra
verettette,
Kenyérrel és vízzel itatta, 's
étette.
Mi több, meg-intette minden
Feltséreit,
Hogy ne mérészszellyék bé-kötni sebeit:
Valaki hozzá nyúl,
meg-batoskáztattya,[72]
Illy
szörnyű kegyetlen vólt parantsolattya.
Minnyáját így kűldé Kiovnak[73]
Várába,
Már menvén úttyokba, értek Polonnába.
Ide a' szegény Gróf
fél-hóltan érkezett,
Mivel köttetlen vólt, és el-is
éhezett.
Fájtak a' sebei, és
matériáztak,
Ezekbe a' nyüvek már fel, 's
alá máztak.
Éppen így vólt dolga szegény
Rontónak-is,
Koplalt kegyetlenűl, fájt a'
lágyéka-is.
Ő maga személlyét még-is úgy nem
szánta,
Mint Grófján kesergett, 's az ő sorsát
bánta.
Szólltt: én mindég kérem az én
Istenemet,
Hogy szabaddá tegye Nagysádat, 's
engemet,
Engedje el-fogni nékem e'
Feldmarsalt,
Ki minket így lántzol, és ád illy jó
asztalt,
Meg-köszönöm néki velünk tett
kegyelmét,
Majd én-is traktálom akkor ő kegyelmét.
Téslába veretem mind a' két
lábait,
Tsereptsikba fogom két keze újjait,
Sebeit óltatlan mészszel bekötözöm,
Az
után választó vízzel meg-öntözöm.
Héring, és sós víz lesz ebéd, 's
vatsorája,
Paprikával hintett torma uzsonnája.
Confectre fog nyerni harmintz bika
tsököt,
Verembe záratom 's vele hat Hörtsököt.
Így kell tanítani illy vadat, és
fenét,
Hogy meg-esmérhesse Magyarok Istenét.
Polonnán Comendáns vólt Sirkos
Obester,
Keresztény szívvel bírt, vala derék ember.
Meg-látván a' Grófot, ő rajta
könyörűlt,
Mellyért-is insége nem kevessé enyhűlt,
Ez mindjárt jó szállást nékie
adatott,
Le-vétette róla a' békot, 's
lakatot.
Blanchard nevű Feltsért hozzája
kűldötte,
Ki mindennap kétszer sebeit kötötte.
Mind a' Grófot, 's Rontót,
ki-is gyógyította,
És húsz napok alatt lábra
állította.
Ajándékba kűldött ötven rubli
tallért,
Étkekkel tartatta, ezért semmit sem kért.
Vala itt egy Hadnagy, Vittnek
hívattatott,
Kúrlandiai fi, vett itt szolgálatot.
Ennek-is a' szíve a' Grófon
meg-esett,
Pénzt kűldött; és fejér ruhát-is feleset.
De tsak hamar dolga meg kínra
változott,
Egy szörnyűség után Fátum mást okozott.
A' Feltmarsal kűldé Bannier
Brigadírt;
Ki-is olly mint maga, kegyetlen szívvel
bírt.
Hogy Sirkov Obestert ez mindjárt
fel-váltsa,
A' rabokat ne mind vendégeket
tartsa.
Mindjárt-is a' Grófra zártak'
békót, 's tsintsért,
Mellyek kékre festék ereibe
a' vért.
Tartása megint tsak prófont vala, és
víz,
Rontó szájába sem vólt pástétom 's bor íz.
Egy setét tömlötzbe más nyóltzvan
rabokkal
Záratta, a' hol-is, sorvadott azokkal;
Penészes, nedves vólt, le sem-is
fekhettek,
Még lélegzetet-is tsak alig vehettek.
Itt békák mászkáltak, Denevérek
szálltak,
Egerek tzintzogtak, Patkányok ugráltak.
Bent kellett végzeni természet
szükségét,
Tatár sem tarttya így maga ellenségét.
Harmintz ött sebesek, kik ebbe
meg-hóltak,
Minden más bűzöknél dohossabbak vóltak.
Huszonkét napokat e' setét
mélységbe
Tőltöttek, hóltak közt' szörnyű
büdösségbe.
Huszon harmadik nap őket
kivezették;
Mint kopókat lántzra párosan vetették.
A' Grófot Rontóval hurkolták egy
lántzra,
Szólltt Rontó: most megyünk eggyütt Kozák
tántzra.
Istenem szabadíts! ad kezemre őket,
Majd
járatok velek én magyar lejtőket.
Az én Nótáimon ők majd úgy ugranak,
Hogy
minden taktusra orrokra húllanak;
De én őket megint talpra
állíttatom,
Hogy verik a' tzigányt, nálunk
meg-mutatom.
Mikor e' szót viszkots! fogom
kiáltani,
Lelkeiknek tsupán fogom ezt mondani.
És arra taktusom olly erős fog
lenni,
Hogy mindenik lelke pokolba fog menni.
Egy Compániával egy Tiszt velek
indúlt;
Hat száz negyven két rab, az úton meg is fúlt.
Proserpína ezen Tisztet-is
fajzotta,
Mivel őket mint a' barmokat hajtotta.
Melly helységbe kellett vólna
bé-szállani,
Ott pénzel parasztnak Quártélyt
meg-váltani
Kelletett: 's minnyáját, mind
nappal, mind éjjel,
Mezőre szállítá, sok meg-hólt ott
éhel;
Mert kenyereket-is ez pénzen el-adta,
A'
melly kenyeret kért, meg-kantsugáztatta.
Nem többen Kiovba, tsak száz negyven
ketten
Jöttek: holott vóltak hét száz nyóltzvan heten.
Nem tsuda, hogy a' Gróf itt
le-betegedett,
Mivel nagy hűséget, 's éhséget
szenvedett.
Meg-esett a' szíve a'
Gubernátornak
Rajta: 's menni kellett hozzá egy
Doktornak.
Betsűletes szállást néki
mutattatott,
Naponként két rublit élésre adatott.
Rontó-is mellette maradt', úgy mint
szolga,
Ő néki-is jobbúlt nem kevessé dolga.
Egy estve Gróf előtt egy nagyot
sóhajtott,
Szólltt hozzá: mi bajod? erre fejet
hajtott.
Szóllott: Méltóságos Uram!
Krakó várát
Bár ne láttuk vólna! fizettyük most árát.[74]
Mihelyest a' Doktor őtt
fel-gyógyította,
Gubernátor útnak mindjárt indította.
Minnyájan a' rabok
menvén Kázán felé,[75]
Nizimbe
a' Grófot a' hideg ki-lelé.
Újra megint esett itt forró
hagymázba,
Az hátán vitte bé Rontó egy all házba.
E' Városba vólt egy Németh
kereskedő,
Levner vólt a' neve, szíve nem vala
kő.
Látván, hogy betegen ő ide
érkezett,
Érette a' Tisztnél nagyon esedezett.
Hogy míg ő fel-gyógyúl, nála
maradhasson,
Szerekkel egy Doktort melléje adhasson.
A' Tiszt bár nehezen, még-is
meg-engedte,
Mindjárt-is házához a' Grófot
vitette.
Ez olly szorgalommal körűlötte
szolgált,
Hogy tökélletesen meg-gyógyúlt, 's
lábra ált.
E' felett illendő szép két
ruházatot,
Két száz rubli tallért úttyára-is adott.
Mert rabokbúl álló más egy
felekezet,
Kikkel a' Gróf el-ment, ide
bé-érkezett.
Ezeket egy Volkov nevű Tiszt
vezette,
Lelke esmérete rosz vala felette.
A' Gróf kérte őtet, pénzét hogy
el-tegye,
Hogy valahogy tőle más ezt el ne vegye.
A' Tiszt ezt meg-tenni magát
ajánlotta,
Nála jó helyen lesz, nékie mondotta.
Pénz egyszer a' Grófnak, a'
mint kivántatott,
Kérte a' rublikbúl adjon néki
hatot.
A' Tiszt itt ellene haragra
fel-indúlt,
Mitsoda pénzt kér ked, szóllott, és tsak
dúlt fúlt.
Ebnek adott ked pénzt, eb-is tette azt
el,
Ki kezébe adta, attól vegye azt fel.
Mi több, annyira ment e' Tiszt'
gonoszsága,
Hogy majd nehezedett a' Grófnak
rabsága.
Mert a' mint érkeztek Kázán
városába,
A' Gubernátornak el mene házába;
A' Grófot előtte egy
nyúghatatlannak
Párt ütőnek mondá, 's nagy
alkalmatlannak.
Azért mint Kiovba, majd itten-is úgy
járt,
Egy poroszló már várt, ki reá vessen zárt.
Hanem itt vólt fogva az öreg
Pulavszki,
Maresal Tsarnyetzki, és ezzel Suhalszki.
A' Gubernátornak ezek
meg-beszélték,
Ki légyen, és őtet meg-is engesztelték.
A' Tiszt vólt pénzének
Thesauráriussa,
De ehez már nem vólt soha többé jussa.
Tudván ezt jól Rontó, fogát
tsikorgatta,
Mint búsúlt Oroszlány, szemeit forgatta.
Szólltt a' Grófnak: ezen tsúnya
zsivány embert,
Mivel ő Nagysáddal illy gazúl bánni
mert,
Majd a' Magyaroknak
Cathekizmussára
Meg-tanítom: így meg-kerűl Nagysád
kára.
Nem fogja fizetni ugyan azt
pénzével,
Hanem Moszka testbűl ki-űzött lelkével.
Szokott estve felé minden nap nagy
nyalkán
Sétálni, az itten folyó Volga parttyán,
Majd én-is ki-megyek arra
andalogva,
Mivel most nem vagyok békóba bé-fogva.
Bé-taszítom abba, 's hogy könnyebben
tsúszon,
És hogy abbúl többé soha ki se úszon,
Tsákánnyal legygyentek egy jót
tarkójára,
Hamar el-is jut így Cháron hajójára.
Jó tselekedetet fogok ezzel tenni,
Mert
sok jámbor ember mentt fog tőle lenni.
Ezt ne tselekedje, a' Gróf
meg-intette,
Mert gyilkosság lenne Isten előtt tette.
Míg a' Gróf Kázánnak lakott
városába,
Vitéz híre, 's neve Nemesek házába
El-terjedett: ki ki kívánta esmérni,
És
barátságához, minden akart férni.
Mert a' Moszka igát itten a'
Nemesség
El-únta, 's kéz alatt vólt köztök
szövetség.
Ők aztat le-vetni kivánták
nyakokrúl,
Gondolkodtak mindég szabadúlásokrúl,
Azért Respublikát kivántak
építni,
Vélvén, hogy magokon így fognak segítni.
A' Grófot-is kérték, a' számos
rabokkal,
Mivel tőltve vala már a' Város sokkal,
Hogy társaságokhoz ő magát
kaptsollya,
Melly hasznos dolgot tész, azt-is
meg-fontollya.
Mert így mind magokkal, mind velek jól
tészen,
Mivel mind a' két rész szabadságba
lészen.
Aztat-is mondották, hogy már a'
Nemesség
Fegyvert fogott, 's vele sok városi
község.
Szintúgy a' megyébe lakozó
Tatárok,
Mert a' Birodalom tűrhetetlen károk.
Szólltt a' Gróf, hogy nintsen nékiek
fegyverek,
Rabok erőtlenek, mivel nints kenyerek.
De hogy ha a' várost ők szabaddá
teszik,
Segítségeket-is mindjárt tőlök veszik.
Tsarnyetzki Marsalnak a' Gróf
jelentette
A' dolgot: a' ki-is tsudálta
felette.
Mindjárt szállására magához
hívatta
A' rabok Nagygyait, 's nékiek
meg-hagyta.
Ne állyanak-fel a'
Birodalom ellen,
De Nemességnek-is, hogy kedve
bé-tellyen;
Mondják-meg, ha egyszer a'
várost el-nyerik,
Mindjárást truppokra ők magokat
verik.
És hogy; akkor lesznek ők
segítségekre,
Mert fegyvert-is akkor kaphatnak
kezekre.
Dolgát a' Nemesség igen
nagyra vitte,
Hogy jó vége lészen, bizonyossan hitte;
Mert a' Vornitzai, 's
Belgrádi megyébe,[76]
Szintúgy
a' Kiovi, Moskau Vármegyébe,
Egész Nemességnek, melly
lakik ezekbe,
A' magok szándékát bé-ólták
szívekbe.
De egy nemes Moszka a' Pártosok
között
Vala: ez rókának bőribe őltözött.
Ő a' maga hitét, mellyt le-tett,
meg-szegte,
Gubernátor előtt a' titkot
fel-fedte.
Sok hazugságokkal a' dolgot
tóldotta,
A' Grófrúl nékie ezeket mondotta:
Hogy szabaddá magát ő akarja tenni,
'S
a' Gubernátornak életét el-venni.
Ez mindjárt egy Tisztet, és húsz
katonákat,
Kik vasat viseltek, és Halapárdákat,
Kűldött; hogy mennyenek a' Gróf
szállására,
'S hozzák árestomba a' fő
Estrázsára.
Már aludott, a' Tiszt hogy ajtaján
zörgött,
Mindjárt fel-is ébredt, mert ez nagyon
dörgött.
Gyertyát gyújtott, és a' garáditson
le-ment,
Kérdé a' Tiszt, a' Gróf vólná-é
oda fent?
Felelt: hogy igen-is, fent van
szobájába,
Rontóval el-szaladt innét hamarjába,
Mert a' Tiszt a' gyertyát
kezéből ki-kapta,
Nem esmérvén őtet, oda alatt hadta.
Leg meg-hitt baráttya vala Major
Vintplat,
Kivel sok rabságot szenvedett föld alatt.
Hozzá ment, mi történt, mind
el-beszéllette,
Hogy Kázánt el-hadják, arra-is rá
vette.
A' városbúl mindjárt ők ki-is
menének,
'S a' mint a' leg-első
faluba érének,
Itt paraszt lovakat frissen
fogadának,
Szebuskárba minden baj nélkűl jutának.
Találtak itt néhány nemes
Pártosokra,
Kik velek tartottak; számos lakosokra.
Segítették ezek pénzzel,
podruzsnával,[77]
És
mivel hideg vólt, sok téli gúnyával.
Mert féltek, a' Grófot,
ha talán el-kapnák,
Még kínzásokkal-is őtet majd
vallatnák.
Dolgokat jól tudván; hogy ha
ki-mondaná,
Az egész Nemesség nagy kárát vallaná,
Novogródba jöttek
szerentsésen postán,
A' Gubernátorhoz
fel-őltözvén tsínnyán
Mentek: és mondották, ők
Tisztek lennének,
Pétersburgba számos levéllel
mennének.
Gubernátor őket, mint illik,
tisztelte,
Maga asztalánál meg-is vendégelte.
Szóllott: Pétersburgba lakik
Volodomír,
Vojvoda ez: 's ennek ő egy levelet
ír.
Kérte, hogy azt adják magának
kezébe,
És köszöntsék szépen, őt' az ő nevébe.
Tizen-kilentzedik Novembernek
napján
Pétersburgba értek, sebessen hajtatván.
Vendég-fogadóba, Gróf szobát
fogadott,
Szolgájának mondta itt Major Vintplatot.
Más nap a' mint sétált,
a' Gróf a' rév parttyán,
Szemeibe akad't
egy Hajós Kapitány.
Ez Holandus vala, Hágba
viszsza készűlt,[78]
Mindjárást-is
ezzel alkudván, egyesűlt;
Hogy két szolgájával veszi
hajójára,
Két száz arany lészen tartásokkal ára.
Szóllott a' Kapitány,
ők úgy készűllyenek,
Hogy a' Néva hídján
éjfélkor légyenek.
Ott vóltak; reája sokká
várakoztak,
Egyszer el-érkezvén, nagyon tsudálkoztak.
Mert húsz katonákkal jött; kik
fegyveresen
Vóltak, 's mind hármokat vitték
egyenesen
Gróf Tsetserin nevű Gavalér
házához,
Politzajnál lévő Tzárné Hadnagyához.
* * *
Ezen Gróf Tsetserin mindjárt nyóltz kérdésekre vette itten Gróf Benyovszkit, a' mellyeket versekbe könyű lett vólna ugyan venni, de mivel több verses könyvekbe láttam, hogy az illyen kérdések köttetlen beszédbe vóltak ki-téve, azért én-is több illy írókat követem, és azon kérdéseket in Prósa így teszem ki.
K.) Mitsoda Nemzetségbűl, melly Országbúl, melly idős, és melly vallású ked?
F.) Én mind Magyar, mind Lengyel Országi Mágnás-is vagyok, Magyar Országba születettem, 's Keresztény vagyok.
K.) Melly hatalmasság alatt szolgált, minek előtte a' Confederátzióhoz jött?
F.) A' Római Tsászárné, 's Magyar Ország Királynéjának ármádájánál, a' Prussusok Királlya második Friderikus ellen.
K.) Ki vette arra, hogy a' Confederátió Aktái alá magát írja?
F.) Mint Starostának kötelességébe állott, a' közönséges Lengyel Társasággal tartani, és az idegen jármot nyakáról le-rázni segíteni.
K.) Nem tudja-é? ha a' Frantzia Király a' Confederátziónak nem kűldött-é pénzt?
F.) Errűl semmit sem tudok.
K.) Ki az, ki őtet fel-bíztatta, hogy a' többi rabokat fel-indítsa, és mitsoda fel-tételek vólt, ha meg-történt vólna Kázán városának meg-vétele?
F.) Ő soha sem akarta a' rabokat fel-indítani, de mivel el-tűrhetetlen sanyarúságot fogságba szenvedett, igyekezett magát meg-szabadítani, de Kázán városának meg-vétele soha eszébe sem vólt.
K.) Nintsenek-é más Confederátusok azon szövetségbe, vagy-is Moszkák, és mi nevek azoknak? és melly móddal állott-fel ezen szövettség?
F.) Mivel ő rab vólt, azokra gondja nem vólt, mellyért-is ezen kérdésre nem felelhet.
K.) Minek utánna ő Kázánbúl el-szökött, mi okra való nézve akart ő Pétersburgba jönni, és hol vett ő annyi pénzt, hogy olly hoszszú úton a' postákat ki-fizethette, és mivel ő tsak egy szolgával érkezett Kázánba, mért vallotta azon mást-is, a' ki véle vagyon, szolgájának?
F.) Azért jött Pétersburgba, mivel gondolta, hogy innét valamelly idegen hajón leg-hamarébb ki-mehet ezen Birodalomból, és Major Vintplatot azért mondotta szolgájának, hogy kevesebb kőltséggel járhassanak, mi pedig a' kőltséget illeti, néki mindég vólt pénze, mivel, az Úr Isten szép értékkel meg-áldotta.
K.) Mért akart egyenessen Hollandiába menni?
F.) Azért, mivel ő itten egy Holandus Kapitányra talált, a' ki őtet magával el-akarta vinni, és ő akármelly Országba kész vólt menni, hogy tsak innét szabadúlhasson.
Valaki elő-járó beszédemet figyelmezve fogja olvasni, által fogja látni némelly itt adott feleleteknek való, vagy-is valótalanságát.
* * *
Ezek így történvén, őtet
el-vezették
Katonák: 's mint mentek, mindég
íjesztették,
Hogy roszszúl lesz dolga, mert ki nem
vallotta
A' párt-ütést, sőt azt színnel
palástolta.
A' nyomorúságnak estek
özönébe,
Mert a' Politzajnak vitték börtönébe.
Itt sem látott a' Gróf sem éjjelt,
sem napot,
Kevés kenyért 's vizet tsak harmad
nap kapott.
Szólltt Rontó: Nagy Isten! ugyan mit
vétettünk,
Hogy mi Harpiákkal így körűl vétettünk.
Azoknál-is ezek sokkal
gonoszszabbak,
Mert életünk halál, azért
gyilkossabbak.
Ezeket Medúzsa, nem más Anya,
szűlte,
Darázsok fészkébe tojássait űlte.
Mert nintsen ezekbe irgalom,
kegyelem,
Nintsen emberi szív, nintsen engedelem.
Ha nem szűnik kínunk, tovább-is így
élünk,
Óldal bordáinkhoz szárad a' mi bélünk.
Melly helyen van a' szám, már
el-felejtettem,
Mivel hasznát annak én régen nem
vettem.
A' gyomrom ellene szűntelenűl
morog,
Mert abból beléje sem nem húl, sem tsorog;
Fogam ugyan sima, mint az Elefánt
tsont,
Pallérozta őket kemény, 's száraz
prófont.
A' Torkom tserepes, nagy az
hevessége,
Mert azt nem ásztattya Bachus'
nedvessége.
Adj Istenem érni nékem olly
időket,
Mellyekbe kezemre keríthessem őket.
Ha ők nékünk singgel mérik a'
portékát,
Réffel fogom mérni tetézve a' vékát.
De meg-emlegetik kalmárkodásomat,
Sírva
fogják inni az áldomásomat.
Szóllott a' Gróf:
Rontó! tsendesítsd szívedet,
Hiddjed, Isten szeret
engemet, 's tégedet.
Bár ostoroz Atyánk, tsak
próbál bennünket,
Bízz' benne, még jóra
fordíttya ügyünket.
Más nap az egész fő, titkos
Tanáts bé-gyűlt,
Gróf Panin, mint Prézes, ennél fő
helyen űlt.
A' Gróf a'
tömlötzbűl, elibe hozatott;
Kire torván nézvén, tőle
ez mondatott:
Gróf Tsetserin előtt, a'
melly vallást ő tett,
Knotit[79]
nyér, ha arra nem tészen-le hitet.
A' Gróf tsendes szívvel
a' hitet le-tette,
Látván ezt Gróf Pánin,
fel-indúlt felette.
Parantsolta, hogy ő hitét viszsza
vonnya,
Mert meg-kínoztattya, 's gálya lesz a'
honnya.
Illy beszéd az embert nagyon
szomoríttya,
Még az ártatlant-is, ez meg-tántoríttya.
De nemes szív előtt nints építve
gátor,
Maga áll mint kő-szál, meg-nem-rezzen, bátor.
A' Gróf-is mérészen ezeket
mondotta,
Eszét, bátorságát, minden tsudállotta.
Szükséges leg-elől meg-bizonyítani,
Hogy
én hamis hitet tettem-le, mutatni.
Osztán lehet engem' venni
tortúrára,
Sütögetni, vagy-is húzni lajtorjára;
Semmi tolvaj addig fel nem
akasztatik,
Míg nyilván, hogy lopott,
meg-nem-mutattatik.
Egy-másra néztek itt nehány
Ministerek,
A' kiknek Keresztény vérrel buzgott
erek.
Mondották: mi dolgát perduelliónak
Nem
tarttyuk, sem magát haza-árúlónak.
Nints, láttyuk, más vétke, tsak hogy
szökni akart,
De az Haza alá ő soha sem vakart.
Erre a' tömlötzbe meg
bé-rekesztetett,
Más nap ezen helyre megint
vezettetett.
A' Moszka Nemessel most
confrontáltatott,
A' mellytűl Kázánba ő
el-árúltatott.
Ez, hogy a' párt-ütést jól tudta,
mondotta,
És a' nemességet meg-bátorította.
Sőt hogy a' rabokkal fogja
segíteni,
Mihent a' dologhoz fognak ők kezdeni.
Felelt a' Gróf: igaz, hogy én
mulatságba
Nemességgel vóltam, gyakran társaságba
Hallottam-is, hogy a' Gubernátor
ellen
Beszélltek; hogy vólna ő igen kegyetlen,
Kértek-is engemet sokszor szép
szavakkal,
Hogy állyak melléjek az el-fogattakkal,
De eztet fejemről én
le-hárítottam,
Beszédemet mindjárt másra fordítottam.
A' párt-ütés nékem nem használ, mint
rabnak,
Én akartam magam' tenni tsak szabadnak.
Meg-vallom; mondottam, ha szabaddá
tesznek,
Hogy segítségekre, rabok velem lesznek.
Szólltt a' Moszka Nemes, igaz e'
vallása,
Mert szájának mindég ez vala mondása.
A' szegény Gróf újra tömlötzbe
záratott,
Más nap már harmadszor megint fel-hozatott.
Gróf Pánin így szólla: ked ellen van sok
vád,
De ha Reversálist magárúl írva ád;
Hogy ellenünk soha sem fog ked
szolgálni,
Míg él, a' pártosok közzé sem fog
állni,
És az Országbúl-is, hogy mindjárt
ki-mégyen;
Hogy keddel több bajunk mi nékünk ne
légyen.
Eztet tselekedvén, szabad fog ked
lenni,
Merre fog tetszeni, arra lehet menni.
Nagy örömmel a' Gróf ezeket
meg-tette,
Reversálist adott, le-is petsétlette.
Vélte-is, hogy most lett inségének
vége,
Belső öröm miatt szíve szint'-úgy ége.
Bé-vitetett még-is, innét
árestomba,
Étkeket utánna kűldtek mindjárt nyomba.
Rontóra tekíntett víg kedvvel, 's
mosolygott,
A' tömlötzbe néki meg-mondá a'
dolgot.
Fel-ugrott, a' tántzot mint az
őrűlt, járta,
Mert szabadúlását más nap ő-is várta.
A' vén Simeonnak, az ő
Solosmáját
Végig énekelte, jól tudta nótáját.
Most ereszted, Uram! el a'
te szolgádat; Luk.2do.
De
hánnyad pokolba a' te sok Muszkádat.
Szánd-meg! mert ők itten
hideget szenvednek,
Ha pokolba lesznek, majd
meg-melegednek.
Jól tudod a' Lazsnyét,
minnyájan szeretik,[80]
Részek
lesz ott abba, Stixbe förözdhetik.
A' bik-fa mert kemény,
igen jól ég tűzön;
Azért semmi szakáts nem-is kap a'
fűzön.
Keményebbek ezek sokkal a'
bik-fánál,
Nagy kedvet lelnének Plutó szakátsánál.
Uram adjad őket az ő
konyhájára,
Mert szüksége most van igen nagy a'
fára,
Ezek nem taplósak, kemény
tűzök lészen,
Így szenvedésünk-is ezzel véget vészen.
A' tömlötzbe öt nap még
sanyargattattak,
Tsudálkoztak; hogy ők ki nem
hozattattak.
Hatodik éjtszaka, már éjfél
lehetett,
Egy Tiszt, hét katona, hozzájok kűldetett,
Ez mindjárt a' békót rólok
le-vétette,
Gyapjas júh gúnyába őket-öltöztette.
De mindjárt meg vasra verette
azután,
Ajtó előtt állott egy bé-fogatott szán.
Űllyenek bé, mondá, mindjárt bé-is
űltek,
Sebesen hajtatott, hogy szintén repűltek.
A' Gróf örűlt, mert vólt ollyan
reménységbe,
Hogy Lengyel Országba viszik; hol inségbe
Nem lészen: setét vólt, úttyát nem
esmérte,
A' Tiszt sem mondá-meg, bár őt'
sokat kérte.
Oda lett reménnye, mihent
fel-virradott,
Kemény tél vólt, még-is homloka
izzadott.
Látta mellybe esett, igen mély azon
kút,
Siberiába vitt, mellyen mentek az út,
Tsak a' vólt egyetlen egy
vígasztalása,
Hogy Vintplat-is itt vólt, régi jó
Pajtása.
Elől Volodomir Városába értek,
Hol-is
pénzt a' Tiszttúl élelmekre kértek.
Adott: négy szán ide utánnok
érkezett,
Mindeniken űle egy egy számkivetett.
Vaszili Vaszilits Pánov vólt az
első,
Test őrzők Hadnagyja vólt, és ember belső,
Hipolit Stefanov, űlt a' más
szánkába,
Ez Kapitány vala Infantériába.
Asaph Baturin vólt harmadiknak
neve,
Pattantyús Kapitány ez tsak tavaly leve.
Negyedik Fő Tanáts Író deákja vólt,
Iván
Salmanov ez, úgy fázott majd meg-hólt.
Innét már minnyájan eggyütt
indítattak,
Melléjek negyven hat katonák adattak.
Státziójok vala Kutzemodenjatzkó,
Roszsz
úttyok vólt, esvén éjjel nappal az hó.
Katonák Strázsája itt
meg-duppláztatott,
Már itten száz ötven melléjek
adatott.
Mivel mellyen mentek, vólt Kázányi
megye,
Mellynek sok erdeje vagyon, és sok hegye,
És miólta a' Gróf már abbúl
ki-szökött,
A' Pártosok' tüze mindenütt
ki-lökött.
Tartottak ne talán
meg-szabadúllyanak,
És a' Pártosokkal egyaránt
dúllyanak.
Sok fáradságaik, szenvedések
után,
Januáriusnak lett huszadik napján,
Tobolsk városába az ő érkezések,
De
ki-írhatatlan vala szenvedések.
Mivel Eólusnak kemény vólt a'
szele,
Irtóztató fagyos, 's komor vala tele.
Valamiként dürög ágyú
pattanása,
Szint-úgy a' fáknak-is dörgött
hasadása.
Még a' tűz lángja-is nehezen
lebegett,
Úgy meg-tőlte fagya a' levegő eget.
Minden folyót, 's kútat ő jégre
fordított,
Hegyeken vőlgyeken, tsak Farkas ordított.
A' zúzmara fáknak gallyát főldig
húzta,
A' nagy hó górékat, Zanótzot le-zúzta.
Levegőbűl húltak a' fagyos
madarak,
Rókát űzvén hóba, buktak az agarak.
A' szarvasok, őzek, nyúlak,
nyargalóztak,
Sok a' fúvásokba meg-fagyván,
nyujtóztak.
Ezer hét száz hetven esztendő
íratott,
Azólta illyen tél hogy vólt, nem hallatott.
Ezen tartományba, Tobolsk a' fő
város,
Lakja eztet sok nép, és sok gazdag áros.
Itt a' Gubernátor vala jobb
Keresztény,
Mint Pánin, Tsetserin, nem olly ördög
edény.
Le-vétette rólok mindjárt a'
vasakat,
Rendelt Quártélyoknak szép tsínos házakat.
Egy házba szállott a' két pajtás
egymással,
Képzeltem Dávidot lenni Jonatással.
A' Gubernátornak tette
kegyessége,
Hogy a' Grófnak meg-tért régi
egéssége.
Mert meleg szobába itten már
nyughatott,
Kedves Vintplattyával kedvére szóllhatott.
Egy estve ő vele, mint a' Gróf
vatsorált,
Rontó udvarolván, az háta megett állt.
Izgott, mozgott mindég, így sóhajtott: ó!
ó!
Észre vette a' Gróf, kérdé mi lelt Rontó?
Szólltt: Nagyságos Uram! az Isten
bennünket
Nem szeret, mivel nem segíti ügyünket.
Pétersburgba ugyan nagyon
meg-vídúltunk,
Mert véltük, Moszkáktúl hogy meg-szabadúltunk.
A' tömlötzbe el-is jártam én a'
tántzot,
Mit használt! ránk veték tsak ugyan a'
lántzot.
El-is énekeltem ott a' szent
Solosmát,
De mihent fejünkre tették a' júh
Kutsmát,
Mindjárt tudtam; szénánk nem jó renden
vagyon,
Vagy fel-akasztanak, vagy Knotiznak agyon.
És mint fel-űltettek minket a'
szánkára,
Bizonyosan hittem, visznek három fára.
Kezdett-is aludni már testembe a'
vér,
Mert kotsisunk olly vólt, mint vólt azon hóhér;
A' mellyet el-fogtam Zsvanyetzi
tsatába,
Tsákány orrú, száraz, 's olly magos
magába,
Mint a' farkas szalad, ha bárányt
ragadott,
Ő-is nem másképpen mi velünk szaladott.
Szomjúhozza, véltem, nagyon mi
vérünket,
Azért olly sebesen viszen ő bennünket.
Áldasson az Isten! tsak hogy még mi
élünk,
De mondja-meg Nagysád, ugyan még mit érünk.
Átkozott egy Ország, ez a'
Sibéria,
Inkább hívom eztet én Luciféria.
De igaz! nem lehet eztet így
nevezni,
Mert Cháron sem mér itt hajóján evezni.
Mert Stix vizének-is bé kéne
itt fagyni,
Hajózást kéntelen lenne félbe hagyni.
Itt az embereket farkas
fel-falhattya,
De a' Sátán őket éppen nem
bánthattya,
Maga Lucifer-is ezeknek békét
hagy,
Fél, ha ide jönne, hogy ő mindjárt meg-fagy.
A' fák itt katonák,
tsak azok puskáznak,
Kiket szirony, mara, 's
jég-tsapok ruháznak.
A' farkasok pedig,
leg-főbb muzsikusok,
A' vadak tántzosok, de
sebes taktusok.
Farkasnak Romulus, 's
Rémus vólt tsak fattya,[81]
De
itt a' Moszkáknak valóságos Attya;
Mert mint a' Farkasok
ők-is ragadoznak,
Még örűlnek embert hogy ha ők
kínoznak.
Hozzánk-is éppen olly
könyörűletesek;
Mint az egerekhez a' matskák
kegyesek.
Ez ország' hegyei,
mellyek itt tornyoznak,
Gelboe hegyei, mert nem
harmatoznak.
Terméketlen egész Sibéria
tája,
Bő már az esztendő ha van Afonyája,[82]
Ezeket madarkák, 's fák
rügyét tsipdelik,
Füveknek magvait-keresik, nem lelik.
Moszkáknak gyümőltsbe
el-nem-kopik innye,
Nintsen itt vér bélű, sem
tser-hajú dinnye,
Nints tseresnye, baratzk,
szőllő, szilva, alma,
Ne-is légyen soha, jó nékik
zab-szalma.
A' természet tőlök
meg-vonta jóságát,
Közlötte ő velek tsupán tsak
vadságát.
Méltóságos Uram, ez ám nem
Kanahán,
Nem foly itt téjjel méz, nem-is terem dohány.
Tám már nem-is fogok többé
dohányozni,
Nagy bőjt az én nékem, 's nagy bút
fog okozni.
Nem hogy bor vólna itt, de még kökény víz
sints,
A' Magyarnál pedig ennél drágább kints
nints.
Óh Egeknek Ura! így mért ostorozol?
Mért
fosztasz e' jóktúl minket, mért kínozol?
E' fagyos pokolbúl vígy-ki,
esedezem,
Máskép jég verem lesz gyomrom, már érezem,
Meg-szűnök kevessé itten imádkozni,
Egy
dolgot a' Gróftúl fogok tudakozni.
Méltóságos Uram! Nagysád fogja
tudni,
Igaz-é? vagy mások szokták azt hazudni:
Hogy kit ide egyszer kűldenek
rabságra,
Itt hal-meg; ki-nem megy soha más országra.
És hogy minnyájának nyusztokat kell
fogni,
Ki nem fog, batoska alatt kell forogni.
Én Jáger nem vagyok, soha sem
vadáztam,
Illyen fagyos fákra éltembe nem máztam.
Gyakran fogtam ugyan Kozákot,
Kurutzot,
De soha sem vidrát, sem pedig párdutzot.
Sok Szerentsétlenség érte már
fejemet,
Sok bú, baj fájlalta nem egyszer szívemet,
Miólta el-hagytam hazámat, és
Husztot,
De még sem fogatott senki velem nyusztot.
Imé Nagysád előtt esküszöm az égre,
Hogy
én fel nem mászok sem fára, sem jégre,
Én kopó nem vagyok, hogy őket
bűzöllyem,
Sem Jáger, sem Petzér, hogy azokat öllyem.
Nyuszt fogás nem dolga éppen
katonának,
Fogjon Muszka Uram, ha tetszik magának.
Hallottam, hogy drága a' nyusztoknak
bőri,
Mivel keverve van ezüst szállal szőri.
Fogjon hát magának, a' ki azt
szereti,
Vegye bőri hasznát, 's hússát
meg-eheti.
Azt-is meg-mutatom, hogy
Siberiábúl,
Ki-mégyek, vadaknak hideg barlangjábúl.
Tőltve lesz pistolyom, és a'
karabélyom,
Rajtam lesz lódingom, kardom, pantallérom.
Meg-látom ki fogja gátolni útamat,
Tíz,
husz, harmintz Moszka nem fog-meg magamat.
Hogy ha sokan lésznek, akkor
meg-ölhetnek,
De a' nyuszt fogásra így-is nem
vehetnek.
Tapasztalni fogják, vitéz vóltam, 's
vagyok,
Fegyver által halok, nem hidegtűl fagyok.
De a' míg meg-ölnek, sok Moszka fej,
és fog,
Hó halomra, vagy-is a' jégre húlni fog.
Szóllott hozzá a' Gróf; hallod fiam
Rontó,
Nékem sem lesz Sírom Sibériai hó.
Hogy most így van dolgunk, ne essél
kétségbe,
Egyiptom-is vala egykor setétségbe,
Vastag ködit Isten megint
el-oszlatta,
A' nap súgárival magát meg-mutatta.
Tengeren-is hajót, soká hánnya
szélvész,
Még-is rév parthoz jut, öblébe bé nem vész.
Ulissest-is soká bal szerentse
űzte,
Borostyánnyát végre homlokára fűzte.
Tudja az Úr Isten mi velünk mit
mivel,
Szent akarattyát ő nem közli senkivel.
A' ki benne bízik, soha meg-nem
romol,
Erejétűl békó, tömlötz, vas zár omol.
Egész reményemet vetem én-is
benne,
Meg-segít, nints-is más, a' ki illy jót
tenne.
Ha fordúlt-is mostan a' mi kotzkánk
vakra,
Lesz még ollyan idő, mellybe mutat hatra,
Hogy ha én szenvedek, szenvedj velem
te-is,
Lám szenved Vintplat-is, szenved még több
más-is.
A' Mindenhatónak bízok
hatalmába,
Hogy meg-nem-őszűlök én Siberiába.
Szólltt Rontó: Nagyságod már sokszor
hallotta,
Mivel sok ízbe szám nem egyszer mondotta,
Hogy Méltóságodért magam
fel-áldozom,
Arrúl hogy el-hadjam, nem-is álmodozom.
Kész vagyok, a' dolog akár mire
kéllyen,
De nyusztot nem fogok, engem úgy segéllyen,
Hogy én nyuszt, vagy Geriny, avagy Héjuz
fogó
Legyek, 's nyakam törjem, nem vagyok olly
bohó.
Valamerre Nagysád járni fog, és
kélni,
Soha el-nem-hagyom, míglen fogok élni.
Óh vajha juthatnánk még ollyan
tsatákra,
Hogy kardot ránthatnánk e' gyilkos
Muszkákra.
Hiddje Nagysád, akkor a' szurkot
meg-ennék,
Fognék bezzeg nyusztot, bár fára nem
mennék.
És bár szűts nem vagyok, ki tudnám
tsáválni
Bőröket, 's azokrúl a' húst
le-kaszálni.
Bőlts Nagyságod, azért minden jót
végezzen,
Tsak szabadúlhassunk, azon igyekezzen.
A' mellybe Gróf Benyovszki Móritznak Tobolskbúl Siberiának fő Városábúl Jakutzba, onnét Ohotzba, végtére Kamtsátkába való jövetele; az úton, úgy a' Tengeren keserves szenvedése, veszedelme, sok dolgoknak végbe vitelei, némelly Rontó Pálnak mulatságos történeteivel elő-adattatnak.
Az irígység nem hágy
senkit-is nyúgodni,
Mert ő az haraggal kezet szokott
fogni.
A' Grófra ki-önté
mérgét mint szokása,
Itten Tobolskba-is nem vólt
maradása.
Februáriusnak negyedik
napjára,
Fel-űltették őket tizenhat szánkára.
Egy Szotnik[83]
huszonnégy Kozákkal kisérte,
Hogy jó dolgok lészen,
bíztatta, ígérte.
Jó dolgok-is vala meddig ez
vezette,
Mivel Gubernátor' rendelését vette,
Hogy mint többi tartá, őket
úgy ne tartsa,
És mint a' barmokat az úton ne
hajtsa.
Szállította mindég maga
szállására,
Ebédnél tartotta, hívta vatsorára.
De mindenütt tőle ez ki nem
telhetett,
Erdők, hegyek között falut nem lelhetett.
Azért-is felette ők sokat
szenvedtek,
Gyakran vízbe mártott nyírfa hajat ettek.
Ha ló-húst ehettek, 's
ló tejet ihattak,
Úriásan akkor már ők traktáltattak.[84]
Kegyetlen hideg vólt, az hó
esett széllel,
Sok helyt lábok alatt a' jég
állott éllel.
És a' nagy hegyeken
gyalog kellett menni,
Így sok mért főldeket kellett
hátra tenni.
A' hol esett hóbúl,
barlangot találtak,
Abba mint gunyhóba éjtszaka
meg-háltak.
Tsak falut érjenek, gyakran
Istent kérték,
Meg-hallgatta őket, Tomsk városát
érték.
Ez tizenhetedik Áprilisnek
napján,
Történt szombat napon, nap nyúgotta után.
Itten Villenöv Úr, vala
Gubernátor,
Párisi fi, hol-is soká vólt Prókátor.
Fogadta ez őket minden
emberséggel,
Keresztényhez illő szívvel, kegyességgel.
E' várost többnyire
mind Tatárok lakták,
Ezek-is hozzájok kedveket
mutatták.
Mert tudták, hogy ők a'
Török Ármádával
Egyesűlve vóltak, hartzoltak
Muszkával.
Hogy rabságba estek, rajtok
szánakoztak,
Ló tejet, és ló húst, gyakran enni
hoztak.
Rontónak nem tetszett a'
kantzáknak teje,
Sem pedig tormával a' lovaknak
feje.
Tegnap a' Moszkákat, ma
a' Tatárokat,
Káromlotta, szidta, valamint
bokrokat,
De az éhség őt-is rá
kénszerítette,
Hogy mind kantza tejét, mind húsát
meg-ette.
Itten egy Murszátúl[85]
enni szalonnát kért,
De fel-is zavarta ezzel benne a'
vért.
Mert ők Mahometnek tarttyák
a' vallását,
Utállyák a' disznó hús'
elő-hozását.
Azért-is Nógai[86]
korbátsát fel-kapta,
Rontót derekassan néhányszor
meg-tsapta.
Néki nem kellett több, a'
kardjához kapott,
Mursza-is nyert tőle jó néhány
kard-lapot.
Lett itten nagy lárma, lett
felette nagy tűz,
Látván a' Gróf: ki ki magára
puzdrát fűz,
Sokan már tegzeknek íjját-is
fel-vonták,
Hogy nyilak' tárgyává teszik Rontót,
mondták,
A' Gubernátorhoz nem
ment, hanem futott,
Meg-mondá a' dolgot, a'
mint hozzá jutott.
Szóltt ez: én a' tüzet,
ha lehet, el-ójtom,
De nem hiszem hogy azt egészlen
meg-fojtom;
Hanem, hogy ha térden Murszát
meg-követni
Fogja: mivel nagy Úr, nem lehet meg-vetni.
Így majd vége lészen a' dolognak
vetve,
Ő-is nyílazásra nem lesz ki-tétetve.
Szóltt a' Gróf: mindjárt ád ezért
elég-tételt,
Úgy-is már Rontóra dolgáért neheztelt.
Menj! siess! szóltt hozzá; néked
parantsolom,
Mint Urad! szavamat fogadod, gondolom.
A' Murszát kövesd-meg, pedig térden
állva,
Ha meg-nem-tselekszed, el-leszünk mi válva.
El-ment; 's a' Murszának
lábaihoz borúlt,
De hogy nem rághatta, szíve fájt, 's
lett szorúlt.
Ez magyarúl beszéllt, amaz nem
értette,
Egész követését e' képpen ejtette:
Követem ló húson meg-hízott
lelkedet,
Vájja-ki a' holló két apró szemedet.[87]
Meg-botsáss, hogy jobban
meg-nem-rakhattalak,
És Mahomet után nem
taszíthattalak.
Szóllott a' Murszához itt a'
Gubernátor,
Olly authoritással, mint egy nagy Orátor:
Ímé Mahometre kér, 's a' nagy
Allára,
Hogy botsásd-meg vétkét, 's ne légy
ártalmára.
Mindjárt-is a' főldről maga
fel-emelte,
Kezet fogott vele, és meg-is-ölelte,
Kedveskedett néki egy ló'
zsoldarával,
Kantza sajttal, téjjel, egy Tatár
gubával.
Így járt itten Rontó a' Tatár
Murszával,
De hidegbe használt néki a' gubával.
E' Városba vólt egy nyuszttal
kereskedő,
Chinai nagy áros, sok pénzzel-is bírt ő.
Ez a' Grófba igen nagyon
bé-szeretett,
Tám Sympathiája ő vele lehetett.
Kérte ez: szökjen-el ő vele
Chinába,
Pénzt ád néki, onnat mehet hazájába.
De nem lehetett ezt semmiképpen
tenni,
Mert nyóltzvan mért-főldet kéne gyalog menni.
A' Grófnak tele vólt teste sok
sebekkel,
Szóltt: nem mehet gyalog olly meszsze
ezekkel.
Ezt a' kereskedő maga
meg-esmérte,
Már tsak ajándékit meg-ne-vesse, kérte.
Adott-is elég pénzt, sok bőrt, sok
nyusztokat,
Egy tevét-is, a' melly hordotta
azokat.
Tizen-egyedikbe Május holnapjának,
Vólt
azon nap, mellyen ők el-indúlának,
Erdőkön útaztak, nagy hegyeket
másztak,
Szenvedtek éhséget, szomjút, sokat fáztak.
Huszadik Augustus' napja
el-érkezett,
Hogy ezen nagy Transport Jakuczba
férkezett.
Hol egy ember vala, Hofmann
nevezetű,
Tanúltt, egy bőlts ember, igen sebes eszű.
Mint Feltser úgy szolgált Pétersburg
Várába,
Számkivetésre ment ő-is Kámtsatkába,
Mivel szép és jó vólt az ő
Charactere,
Azért-is a' Grófnak lett meg-hitt
embere.
Ez a' Landkártyákat igen jól
értette,
Mellyért-is a' Grófot bizonyossá tette,
Hogy ők Kámtsatkából könnyen
ki-szökhetnek,
És a' tengereken bízvást
el-mehetnek.
A' mint fog tetszeni vagy
Japóniába,
Avagy-is mehetnek bíztossan Chínába.
De ezen dolognak
végbe-vitelére,
Igyekezni kell egy hajó'
nyerésére.
Ehez szükségesek még ollyan
emberek,
Kik a' hajózásban gyakorlott mesterek.
A' Gróf ki-tanúlván ő
egyenes szívét,
Úgy tartotta őtet mint már maga hívét.
Szépen szóllott hozzá: kedves
jó barátom!
Emberséges 's igaz ember-is vagy,
látom,
A' szabadúlásnak módja
a' fejemet
Már régen fárasztja 's
gyúllasztja szívemet.
Minden mesterségét én a'
hajózásnak
Úgy értem, hogy aztat nem engedem másnak.
Mert a' tengereken én
sokat próbáltam,
Ütköztem, és hajó-törést-is
ki-álltam.
Magam kívánok hát én Admirál[88]
lenni,
Bízom az Istenbe, dolgunk jól fog menni.
Vannak még énnékem több hív
baráttyaim,
Kik igaz emberek, kedves Pajtásaim.
Meg-kell ezeknek-is a' dolgot
mondani,
Tudom szándékunkra rá fognak állani.
Mert valamint nékünk, nékik-is a'
rabság
Keserves, kedvesebb lészen a' szabadság.
Ha tsak ketten lészünk, keveset
tehetünk,
Sok kézzel és észszel többekre mehetünk.
Mindjárt-is állított itt egy
társaságot,
Könnyű vólt ezt tenni, mert a'
szabadságot
Ki ki óhajtotta, vólt ehez nagy
kedvek,
Kik vóltak, íme itt vagyon az ő nevek.
Hoffman, Major Vintplat, Kapitány
Stefanov,
Obester Baturin, és Kapitány Panov.
Secretáriussa a' titkos
Tanátsnak,
Sopronov: ki itt-is nem tétetett másnak.
Ezek a' raboknak
valának eleje,
Minnyájoknak még-is a' Gróf vala
feje.
Hogy dolgoknak végét hamarébb
érhessék,
Hamar-is magokat szabadnak tehessék;
Gubernátort kérték, ki ott
mindent tehet,
Hogy kűldje el őket mennél elébb lehet
Ohotzkba, a' hol-is
hajókra űlhetnek,
Kámtsatkába könnyen, nem gyalog
mehetnek.
Kevés napok múlva,
meg-nyerték ezt tűle,
Hófman el-maradott, mert
meg-betegűle.
Szánnyaikba Taránd szarvasok[89]
fogattak;
Sokkal sebessebben, mint lovak szaladtak.
Jakutzbúl egy Kozák utánnok
kűldetett,
Ez hozta; hogy Hófman már el-temettetett.
Hozott ez magával számos
írásokat,
Hófmannénak lenni mondotta azokat.
Maga vézérjének kezébe nyújtotta,
Szóval
pedig Grófnak ezeket mondotta.
Hogy ha velek bé-ér Ohotzk városába,
A'
Gubernátornak menvén a' házába;
Adja ott kezébe ezen írásokat,
Foglalnak
magokba ezek igen sokat.
Többi köztt a' Grófnak a'
Kozák mondotta,
Hogy már Kamtsátkába nem mennek,
hallotta.
Mind ezekért a' Gróf
nyughatatlankodott,
És mi történhetett, azon
gondolkodott.
Vélte, tám akadtak Hófman
Plánumára,
Mellyet társaságnak formált ő számára.
Jakutzba a' dolog tám már
világos-is,
Meg-tudja Ohotzba a' Gubernátor-is.
Azért a' Gróf mindjárt erővel
el-venni
Akarta az írást, bár mit fog szenvedni.
Egy eset a' dolgot
meg-könnyebbítette,
Mellyért-is szándékát nem
tellyesítette.
Mert Aldán vizéhez a' mint
érkezének,
Hajókra űltettek, 's ált úgy
evezének.
Azon hajó; mellybe az ő Vezérjek
űlt,
Fel-fordúlt, 's a' Vezér a'
vízbe belé dűlt.
Ezen tsínt ő rajta két Kozákja
tette,
Kiket két nap előtt nagyon meg-verette.
Itt a' Gróf akasztott tsáklyát
kabáttyára,
Mellyel ki-rántotta a' víznek
parttyára.
Révészek házába itten bé-vezette,
Vizes
köntösébűl le-is-vetkeztette.
Vólt a' Grófnak tele tsobány
Pályinkája,
Ide hozta aztat Rontó a' szolgája.
Vezér, 's két Kozákja annyit
hörpentettek
Abból: nem álhattak, úgy meg-részegettek,
Padokra le-dűltek, azokon aludtak,
De
a' Gróf Vintpláttal épen nem-mulattak.
Hanem meg-vizsgálták azon írásokat,
De
nem találtak ők abba ollyasokat,
Mellyek ártalmokra nékik
lehetnének,
Fel-tett szándékokba gátlást tehetnének.
A' Gubernátornak látván a'
levelét,
Mibűl állna, tudni kivánták velejét.
Fel-törték ők aztat, ez vala értelme;
De
a' ki azt írta nem vala nagy elme.
* * *
Ezen levelet-is könnyű lett vólna versekre által-tenni, de mivel a' levelek ritkán írattatnak kötött-szavakkal, maga valóságába hagytam.
A' Jakutzi Gubernátornak,
az Ohotzki Gubernátorhoz írott Levele.
Ezen két Szotnikok Kolosov, és Rosztarguev, kísérnek hat szám-kivetetteket a' fő Tanáts parantsolattyábúl Kámtsatkába; ezeket az Úr leg-ottan tömlötzbe tétetesse, és tovább való parantsolatig abba tartsa, és jól őriztesse, mert az én szabadságommal, meg-engedvén nékiek a' városba való szabad járást, viszsza éltek, és a' többi számkivetetteket fel-akarták indítani. Különössen egy Móritz Augustinovits nevezetű (itt értette Gróf Móritz Benyovszkit) leg-álnokabb közöttök, mivel ő Hófman Doktort-is maga részire tudta vonni, és Kámtsatkába érvén, egy hajón akartak el-szökni: én eztet egy számkivetettűl tudtam-meg, a' kinek Hófman halála előtt a' dolgot meg-mondotta, halála után akadtam én írásaira, mellyekbe talán az ő rosz szándékjok ki lesznek téve; de mivel azok Németh nyelven vannak írva, és én ahoz nem értek, az Úrnak által küldöm a' meg-vizsgálásra, én most tsak hamar a' belső titkos Tanátsnak mindenekrűl írni fogok, de míg választ veszek, szükségesnek ítélem lenni, hogy az Úr a' rabokat keményen tartsa. Én vagyok 's a' t.
A' Gróf e' levelet,
mindjárást el-nyomta,
Majd jobbat írok én,Vintplatnak
azt mondta,
Ezen levél nékünk lett vólna
kárunkra,
De mellyet én írok, tudom, lesz hasznunkra.
A' Gróf által kőltött
Levél, az Ohotzki Gubernátorhoz.
Ezen két Szotnikok, Kolosov, és Rosztarguev, kísérnek hat számkivetetteket, a' fő Tanáts parantsolattyábúl Kámtsatkába, az azokkal való közelebbrűl való meg-esmérkedés annyira bé-vett engemet, hogy én hozzájok hajlandó vóltam, különössen a' két elsőhöz, a' kiket úgy-is, tsak mint hadi-foglyokat úgy vegye az Úr, barátságában-is ajánlom azokat, és bizonyossá tészem, hogy ha ezeknek a' városba szabad járást-is fog engedni, soha sem fognak azzal viszsza-élni. A' Doktor, a' mellynek velek kelletett vólna menni, hírtelen meghólt, mást nem adhattam melléjek, de úgy tartom, eggyike azon két elsők közzűl, érteni fogja ezen Mesterséget, a' kiket nem-is lesz káros a' Gubernátornak ajánlani. A' papirosok a' meg-hólt Doktoré, azért kűldöm azokat, hogy ott valaki nyelvünkre által tegye, és azokbúl úgy tetszik én nékem, ki fog tetszeni, hogy ő-is a' hadi-foglyok közzé tartozandó vólt. Én vagyok 's a' t.
Mivel azon levél így
fel-tétettetett,
A' Gróf társaival nem igen
félhetett,
Az írásokat-is úgy öszsze kötették,
Hogy
fel-bontva vóltak, észre nem vehették.
A' Szotnik, 's Kozákok, bár
aztat vizsgálták,
De mint elébb vóltak, most-is úgy
találták.
És így sok hideget, éhséget
szenvedvén,
Tizenhatod napját Octóbernek érvén,
Ohotzkba jutottak minden
békességgel,
Gubernátor látta őket szívességgel;
Mert már a' levelet akkor
el-olvasta,
A' Szotnik már el-ment, ki kezébe
adta.
Vagyonos gazdákhoz őket szállítatta,
Kik
által étellel, itallal tartatta.
Jól lehet minnyájan itten ők jól
éltek,
Még-is tsak tartottak, és a' bajtúl
féltek.
A' Gubernátorhoz mentek
öszveséggel,
Kérték: hogy kűldje-el őket békességgel
Egyszer Kámtsatkába, hogy már
juthassanak
Hová ítéltettek, ott maradhassanak.
Ki-is kísértettek a' tenger
parttyára,
Szállottak szent Péter, szent Pál hajójára.
Meg-is eresztettek mindjárt a'
vitorlák,
És bé-szedettettek a' kötél lajtorják.
Már mentek: hírtelen támadott nagy
szél-vész;
Véltek; hogy a' hajó velek eggyütt
el-vész.
Le-tört a' hajónak az ő árbotz
fája,
Jézust! kiáltott itt mindeniknek szája.
Kereszt fák el-törtek, vitorlák
szakadtak,
Egy habrúl a' másra keményen
hányattak.
A' tengerbe esett Kozákoknak
hárma,
Mellyre nagy kiáltás leve, és nagy lárma.
Erre Kajuttyábúl a'
hajós Kapitány[90]
Ki-bújt;
olly részeg vólt, mint egy korhely Zsivány.
El-esett: ketteden ketté
törtt a' karja,
Nem egy iszos jár így, ámbár nem
akarja.
A' Matroszszai-is[91]
részegek valának,
Dolgaikhoz azért nem-is láthatának.
Látván a' Kapitány hogy
lett tehetetlen,
Hogy valamit tégyen, vala lehetetlen.
A' Grófot kérte ő, hogy
vegye magára
Az ő hivatallyát, lehet ez hasznára.
Jobban-is értett ő ezen
Mesterséghez
Tengereken vitt már nagy próbákat véghez.
Az hajó bár nagyon meg vala
rongálva,
És részei majd nem egymástúl el-válva.
De a' Gróf nagy esze, 's az ő
bátorsága,
Annyira hozta azt szorgalmatossága,
Hogy mihent a' Kórmányt vette a'
kezébe,
Bé-vitte a' hajót a' Bolsa vizébe.
Kámtsatkánál ki-is szállottak
parttyára,
December havának harmadik napjára.
Rontó tsak itt jutott magához, 's
eszére,
Hogy már főldet tapod, lett nagy örömére.
De még itten-is nyúlt izzadt
homlokához,
Törűlgetvén aztat, így szóllott Grófjához.
Méltóságos Uram! én többet tengerre
Nem
megyek, nem viszen senki engem' erre;
Mert látom nints annak semmi
rokontzája,
Hátán az hajónak törik árbotz fája.
Ennek mérges habja hajóstúl
bé-zárna,
Könnyen meg-ehetne, fenekén a' Márna.
Nem akartam lenni Tubolskba én
vadász,
Még inkább nem leszek tengereken halász.
Nem bánom öblébe Tzet-hal bár mint
úszkál,
Én Jónás nem lészek, maradok Rontó Pál.
Még inkább erdőkön a' nyusztot
kergetném,
Mint sem hogy az hálót habok közzé vetném.
Az erdőkön a' fák tsak meg sem
mozdúlnak,
De tenger' habjai, hajókra zúdúlnak.
Midőn olly magosra, mint hegyek
tornyoztak,
És minket hajónkkal tetejekre hoztak,
Azt gondoltam: mindjárt Mennyországot
érem,
De bezzeg meg-posdúlt testembe a' vérem,
Midőn mint mély vőlgybe velünk
hengergettek,
Itt tetszett; hogy közel pokolhoz
vetettek.
Hogy ezen mélységbűl bennünket
ki-kaptak,
Jó, hogy kő-sziklához hajótól nem tsaptak.
Mert arrúl a' vízbe kellett vólna
tsúszni,
Én pedig mint fejsze, tsak úgy tudok úszni.
Többet ért a' Nagysád' babos
paripája,
Mint az egész Ánglus Nemzet ármádája.
Nem törték-el nyergét sem szelek, sem
habok;
Egész testén éppen maradtak az babok.
Én főldön akarok járni tsak paripán,
Nem
pedig tengernek az ő zajos habján.
Azért-is sem Matrósz, sem madrátz nem
leszek,
Senkinek kedvéért tengerbe nem veszek.
Stokfisok úszkálnak tsak a'
tengerekbe,
Nem kívánnok állni ezeknek tzéhekbe.
Fenekére gyöngyért bukjon akár ki
bár,
Én ugyan nem bukkom, nem vagyok én búvár.
Eleget bukdostam a' hajón
orromra,
Nem állhattam a' nagy hányástúl
lábomra.
Itt a' főldön testem ha úgy
tántorgana,
Minden, a' ki látna, részegnek
mondana.
Még a' Syréneknek szép
éneklése-is,
Tengerre nem viszen, maga Neptunus-is.
Felelt erre a' Gróf, hallod fiam
Rontó!
Véltem katona vagy, még pedig igen jó.
Mért félsz a' tengernek zúgó sok
habjától,
Ha meg-nem-rettentél egész ármádátúl,
A' habok tsak szennyét mossák-le
testednek,
Golyobisok végit vetik életednek.
Kinek akasztó fán kelletik meg-fúlni,
Az
nem hal a' vízbe, belé nem fog húlni.
Tenger fenekére te sem fogsz
le-menni,
De szabadságodat azon fogod venni.
Velem eggyütt még te sokat űlsz
hajóra,
A' tenger fordíttya, nem más, ügyünk'
jóra.
A' vízen egy fő Tiszt jött tíz
Kozákokkal,
Hajójára vette Grófot a' rabokkal.
Által adta ennek Hófmann írásait,
A'
hajóra kőltött pénz' szám adásait.
E' Tisztnek meg-tetszett a'
Gróf mindenképen,
Járkált körűlötte, beszélt vele
szépen.
Nyájassággal tőle, ki légyen,
kérdette,
Kinek illy katonás feleletét tette:
Én Katona vagyok, 's vóltam
Generális,
Mostan sclávus vagyok, tán roszszab
annál-is.
Meg-tetszett a' Tisztnek ezen
felelete,
Mellyel nevekedett hozzá szeretete.
Bolsoretzko Ostrog felé mint
eveztek,
Több hajók úttyokba hozzájok érkeztek.
Nem mást hoztak, hanem
számkivettetteket,
Tsínossan ruházott derék embereket.
Beszélték ezek-is, melly
sanyarúságot
Mind eddig szenvedtek, és nyomorúságot.
Hamar barátságot ezekkel vetettek,
Alább
majd meg-láttyuk, eggyütt hogy mit tettek.
A' Gubernátorhoz vezettettek más
nap,
Nem vólt nála senki, hanem egy Moszka Pap.
Ez-is rab vólt, mivel eggyet úgy
absolvált,
Fejsze vágásátúl, hogy szenvedett halált.
Nílov Úr vala ez, a' székjérűl
fel-kélt,
Főképpen a' Gróffal igen sokat
beszélt.
A' hajós Kapitány mert már
meg-mondotta,
A' Szél-vész a' hajót midőn
meg-rontotta,
A' Gróf az: ki őket haláltúl
mentette,
Mivel szolgálattyát a' többivel tette.
Secretáriussát elő hívattatta,
Ez
által ezeket nékik ki-adatta:
Hogy más nap minnyájan ők szabadok
lesznek,
És három napokra éledelmet vesznek.
De azután ki ki maga igyekezzen
Élelmet
szerezni, hogy ő ne éhezzen.
Cancelláriustúl ki ki kap egy
flintát,
Egy font port, négy font ónt, és egy éles
lántsát.
Egy fejszét, fúrókat, sok féle
késeket,
Átsnak, Asztalosnak illő több szereket.
Hogy minden magának házat építhessen,
A'
mellybe lakhasson, 's ha lesz mit, ehessen.
Első esztendőbe ezen
szerszámokért,
Vadaknak bőrit kell bé adni, úgy mint
bért.
De szükség száz rublit hogy ezek
érjenek,
Ne talántán annyi ütleket nyerjenek.
A' várostúl lesznek ők egy
mért-főldnyire,
Fundust kap, szüksége kinek lesz
mennyire.
Egy nap minden héten mennek Úr
dolgára,
A' Gubernátornak parantsolattyára.
Huszon négy óránál a'
ki tovább kint lesz
Házától: az illyen kemény
bűntetést vesz.
Cancelláriához minden
esztendőbe,
Ezen vadak bőri, ennyi számmal jő-be.
Hat nyusztnak, és ötven tarka
Petymegeknek,
Két Rókának, huszon négy Harmelineknek.
A' Secretárius itt
el-botsájtotta,
Strázsájokat mindjárt ő ki-is
osztotta.
Azon szerszámokat, mellyek
meg-mondottak,
Kilentz font száraz halt, három napra
kaptak.
Innét ők el-menvén, húsz
számkivettettek,
Ollyan barátságot mindjárt velek
tettek,
Hogy leg-ottan jöttek frissen
nem kullyogva,
Szánakkal; mellyekbe kutyák vóltak
fogva.[92]
Mindent a' mit kaptak,
azokra fel-tették,
Magok házaihoz velek eggyütt
vitték.
Kérték-is, másoknak jó szót
se adjanak,
Míg házok kész nem lesz nálok maradjanak.
Meg-is tartóztatták minnyáját
ebédre,
Asztal felett jöttek sok féle beszédre.
Leg-inkább szóllottak mostani
sorsokrúl,
Kik erre ítélték, azoknak voksokrúl.
Számkivettetteknek kemény itt
törvénnyek,
Mert természet felett szenvednek
szegények.
Végtére egymással olly barátok
lettek,
Hogy meg-nem-másollyák, arra hitet tettek.
Itt a' szabadságnak a' Gróf
Plánumárúl,
Nem szólltt: halasztotta holnapra ezt
márúl.
Tartott; ne talántán közttök ollyan
légyen,
El-árúlván őket, maga hasznot végyen.
Jól-is esett, mert mint fel-kőltek
ebédtűl,
Házokhoz vitettek, ki amattúl, ettűl.
Egy Krustyiev nevű vitte szállására,
A'
Grófot: vált-is az minnyájok hasznára.
Mert egy bőlts ember vólt, és testébe olly
szív
Lakott, melly erős vólt, 's mint Achates,
olly hív.
Szóllott ehez a' Gróf; én
meg-nem-foghatom,
Sem okát én annak ki nem
gondolhatom,
Hogy az Urak eddig valamelly
Plánumot
Nem tsináltak, melly a' kínos fátumot,
Igyekeztek vólna magokrúl
le-vetni,
Mellyt mint hoszszas halált, máskép'
nem nézhetni.
Szólltt Krustiev: illyen dolgot tenni
féllő,
Mert bár sok kő fénylik, még sem mint gyémánt
kő,
Senkinek sem lehet bé-nézni szívébe,
Sem
aztat ki-venni, mi lakik lelkébe.
Itten az árúló nagy szerentsét
tészen,
Szabad lesz, még felűl jutalmat-is vészen.
Az el-árúltattak úgy meg vannak
vetve,
Hogy bár élnek, még-is el-vannak temetve.
De látván jó szívét, Gróf maga
Plánumát
Közlötte ő vele, ki-is adta magát,
Sőt Társaságokba kérte, hogy
bé-állyon,
Bízzon bennek, 's velek szerentsét
próbállyon.
Ő ezen ajánlást örömest
bé-vette,
Térden álva hitét mindjárt-is le-tette.
Ígérte: még huszat
társaságokba hoz,
Kikkel tudja, hogy kárt nékiek nem
okoz.
E' szavait a'
Gróf örömmel hallotta,
És ajánlására ezeket mondotta:
Salak emberekbűl eggyet se
végyünk-bé,
Így teszszük magunkat sokkal erősebbé.
Mert ki díb dáb, az olly
mindég erkőltstelen,
Pénzért, ajánlásért változik
hírtelen.
Tsak ő bóldogúllyon, más alá
vermet ás,
Meg nem tér mint Saul, hanem marad Júdás.
Illyen minnyájunkat könnyen
el-árúlna,
Virradni kívánó napunk bé-borúlna.
A' társaság akkor nem
állt még többekbűl,
Hanem tsak, kiket itt ki teszek,
ezekbűl.
A' Gróf vólt, Baturin,
Panov, és Stefanov,
Krustyiev, Vintplattal, Vasili,[93]
Salmanov,
Szólltt a' Gróf
hozzájok, fejünknek kell lenni,
Szükség minnyájunknak
ennek hitet tenni.
Hogy valamit kíván, mi mindent
meg-teszünk,
Életünk fogytáig hozzá hívek leszünk.
Szint úgy egymástúl-is soha
el-nem-válunk,
Hogy ha történne-is minékünk halálunk.
Szabadság dolgába, testével,
lelkével,
Igyekszik munkálni, tellyes erejével.
Titkunkat meg-tartsa ki ki, 's ne
jelentse:
A' ki ki-fetsegi, életét veszejtse.
Valaki közzűlünk, ha el-árúltatna,
A'
Birodalomtúl fogságra adatna,
Minden tehetségünk mi arra
fordíttyuk,
Nem nyugszunk, míg őtet ki nem
szabadíttyuk.
Hogy ha tellyességgel ez
meg-nem-eshetne,
A' Társaság ebbe semmit sem
tehetne,
Az ollyannak méreg kéz alatt
kűldessen,
Általa a' titok hogy ki ne jöhessen,
Tartozzon leg-ottan ő aztat
bé-venni,
Mint sem hogy ki-mondja, inkább meg-gebedni.
Ki ki a' Gróf szavát itt szentnek
tartotta,
Tsak a' választáshoz fogjunk,
kiáltotta.
Minnyájának voksa száltt a' Gróf
fejére,
Maga pedig voksolt a' Krustyievére.
Mind le-térdeplettek, el-mondták a'
hitet;
De maga a' Gróf-is itten eképpen tett.
A' kik vele jöttek, más nap
el-menének,
A' Gubernátornak köszöntést tevének.
Hallotta, hogy a' Gróf beszéll több
nyelveket,
Szólltt, gyermekeinek tudni kell ezeket.
Melléjek-is adta őtet tanítónak,
Ez
vala kezdete, nem más, minden jónak.
Ezzen minden terhtűl
fel-szabadíttatott,
És mint katonáji, szintén úgy
tartatott.
Cancelláriusnak
látogatására,
Mentek ettűl, értek hozzá olly órára,
Mikor Kozákoknak az ő
Hetmánnyával,
Schakot[94]
jádzott: mene éppen egy Tornyával.
Két száz rubli vala egy
Parthia díjja,
Roszszúl ált játékja, sok vólt annak
híjja.
Észre vette a' Gróf,
tudván e' játékot,
Ötven rublit ígért, úgymint
ajándékot.
Ha meg-fogja nyerni ő ezen
Parthiát,
Mivel által-látta, tett abba sok hibát.
Az Hetmány sem vala ennek
ellenére,
Nem vélte, játékja mehetne vesztére.
Azomba tsak hamar aztat
el-vesztette,
A' Cancellárius nevetett felette.
Kénszerítette még két Parthi
jádzásra,
Vígyázott az Hetmány itt minden vonásra.
A' szerentse most sem állott ő
mellette,
Mivel mind a' kettőt hamar
el-vesztette.
Nyert tehát tsak hamar ezer öt száz
Rublit,
Ebbűl száz ötvenet adott nékie itt.
Az Hetmány reája ezért nem
neheztelt,
Sőt meg-határozott egy illyen fel-tételt.
Némelly Kalmárokkal hogy jádzon
helyette,
Mivel már ezekkel sok pénzét vesztette.
Hogy ha nyér, az övé lészen az ötöd
rész,
Másokban-is vele, ha tsak lehet, jót tész.
A' Gróf tiszta szívvel magát
ajánlotta,
Meg-is láttyuk tovább, kárát nem vallotta.
Meg-örűlt ő ezen, hívta
ebédjére,
Mindeneket tenni kívánt már kedvére.
Rizskását, égett-bort, raktak húst
szánkára,
Dél után ezekkel kűld'te szállására.
A' Gróf több társai mind ezeket
látván,
A' száz ötven rublit nékik meg-mutatván,
Szívekbűl minnyájan azon
örvendettek,
Már arany várakat rajta építettek.
A' Gubernátornak más nap
magzattyait,
Olly szépeket, mint az égnek harmattyait,
Egy külön szobába asztalhoz
űltette,
Nyelvek' tanúlását velek el-kezdette.
Egy Leánya vala tizen-hét
esztendős,
Eszébe olly érett, bár akár mint melly nős.
Szép erkőltsű, neve vólt
Afanásia,[95]
Ékesbben
nem szóllott ennél Aspásia.
Ennek el-beszéllte
szerentsétlenségét,
Könyveket hullasztott, úgy bánta
inségét.
Az Attyok hozzájok ide bé-érkezett,
Gróf
tanítására maga figyelmezett.
Ő azzal egészlen meg vólt
elégedve,
Mellyért-is nőttön nőtt hozzája a'
kedve.
Meg-ajándékozta őtet egy
szánkával,
Melly bé vala fogva egy pár friss kutyával.
Egy Kámtsatkabéli scláv Leányt-is
ehez,
Ki őtet szolgállya, és lásson mindenhez.
Illy equipázséval hogy haza
szánkázott,
Társai szívekbe az öröm tsirázott.
Tsak Pánov Úrnak vólt ő benne
kétsége,
Látta hozzája kezd hűlni szívessége.
Vélte ez, hogy maga részire
dolgozna,
Mellyel a' többinek majd nagy kárt
okozna.
Eztet látván a' Gróf, újra kemény
hitet
Tett-le, szóllván; eddig valamiket ő tett,
Mind a' Tarsaságnak tette a'
hasznára,
Ne éllyen; ha kíván lenni ő kárára.
Térdre esett Pánov, mivel magába
tért,
Sírva botsánatot itten a' Gróftúl kért.
Azon nap az Hetmány, 's a' két
kereskedő,
Kereskedők között, első mind a'
kettő;
Eggyiknek a' neve, vala
Roszkurakov,
A' másikat pedig hívták Kazarinov.
Grófnak mind az hárman aztat
jelentették,
És hogy már magokba szentűl-is
fel-tették,
Hogy ők nyilván való Oskolát
rendelni,
Kívánnak; a' kőltség, ki fog tőlök
telni.
Abba a' számodás, 's főldnek
le-írása
Tanítasson, és a' nyelveknek tudása.
Az Oskola házat ők
fel-építtetnék,
Számára mindennel fel-is készíttetnék.
És minden gyermektűl, öt rublit fog
venni
Hólnaponként; ez fog fizetése lenni.
Fel-válalta a' Gróf: mindjárt-is az
Hetmány,
Vele Roszkurakov, itt lévén már egy szány,
Kazarinov Úrnak el-mentek házába,
Alig
mind az hárman vóltak szobájába,
Cancellárius-is utánnok érkezett,
Ki-is
a' Hetmánnyal itt arrúl végezett,
Hogy ötven Parthia Sachot
jádzanának,
Egyért, egyért három száz rublit adnának.
De a' Gróffot kérték jádzana
helyettek,
Kazarínov ellen, kitűl meg-nyerettek
Már sokszor: és most-is attúl
tartanának,
Ne talám nagy Vámot nékie adnának.
Estvére bált adott, szép vólt
palotája,
Ékesítette ezt sok égő gyertyája.
Mint tsillag ragyogtak tűkörök,
lámpások,
Szemeket sértették a' sok villámlások.
A' Gubernátor-is és
Familiája
El-jött, tzifra vala Afanásiája.
Ékes vólt a' tántza, forgott mint
karika,
Igaz: hogy szép, 's jó-is vala a'
muzsika.
Ha nem tántzolt, mindég a' Gróffal
beszéllett,
És tsak akkor, mikor vele vólt, lett
éllett.
Az Annya esmérte szép
tulajdonságát,
Látván hozzá való nagy hajlandóságát,
Súgva szóltt hozzája, az Úr
Tanítvánnya,
Szívének-is, a' mint látom, már
Kórmánnya.
Más nap a' tanítást a' mint
el-végzette,
Egy külön szobába az Aszszony vezette.
Így szólltt: Oberster vólt Atyám
Svétziába,
Háborúba esett Moszkák fogságába,
Nem tudom az okát, mért lett
számkivetett,
És Siberiába ide mért kűldetett.
Hamar meg-is hala; Anyám-is
utánna,
Gondoltam nem-is lesz ki engem meg-szánna.
Nílov egy látásra én belém
szeretett,
Igen gyenge vóltam, hogy hitvesének vett.
Most már Gubernátor, és ő egy jó
ember,
Engemet jól-is tart, 's mint itt szokás,
nem ver;
Tsak kár, hogy italnak gyakran adja
magát,
Részeg, mihent érzi a' bornak tsak
szagát.
Két katona Tiszthez, két idősbb
lyánimat
Férjhez adta, szánom ezen magzatimat;
Mivel mind a' ketten tzégéres
korhelyek,
Ütik, verik, nintsen maradandó helyek.
Afanásiát-is, illy Tisztnek, 's
iszosnak,
Akarja od'adni, még pedig korosnak.
Tudom: hogy az Urat Uram
szenvedheti,
Vigye véghez nála, kérem ha viheti,
Kedves Leányomat, hogy ennek ne
adja,
Jobbat tesz, ha hóltig pártájába hadja.
Szólltt a' Gróf: az Aszszony légyen
békességbe,
Ne éllyek, a' dolgot, ha nem viszem
végbe.
Nem lehet ártatlant rabságra
vettetni,
Még életbe lévén, már-is el-temetni.
A' Grófhoz érkezett Krustyiev Úr más
nap,
'S egy jámborságába meg-őszűlt Proto-pap.
Még velek tizen-öt
számkivetettettek,
Nem Salakok; Nemes vérbűl
születtettek.
Kérték: fogadja-bé őket
társaságba,
Ígérték: nem éri semmi tsalardságba.
Bé-vette: ezeknek a' Templomba
menni
Kelletett: ott fogják a' hitet le-tenni.
A' Proto-pap fel-is vette a'
Stóláját,
És fel-adta elébb az Úr' vatsoráját
Ó hit' módja szerint: 's
mihent ezt fel-vették,
Proto-pappal eggyüt a'
hitet le-tették.
A' Társaság estve tartott
vígasságot,
Nem-is láttak még ott illyen mulatságot.
Mert itt mind tántz vala, mind tűzi
mesterség,
Mellyen tsudálkozott az egész Nemesség.
Gubernátor Tzímje sok színű
lángokkal,
Égett: és két Syren küszködött azokkal.
Tüzes habok között Neptúnus
evezett,
Szigonnyal Tzet-halat sziklához szegezett.
Húllottak Jupiter' tüzes
menykövei,
Szórtak Cyclopseknek szikrát pőröllyei.
Afanásia név zőld láng szinnel
égett,
Minnyájan tsudálták e' sok ékességet.
Szabadságnak tsak most kezdődött
munkája,
Valósággal annak ez vólt Epóchája.
Mert a' Gubernátor, itt nagyon ittas
lett,
A' Grófnak minnyájok előtt nagy hitet
tett,
Hogy számkivetteknek őt fejévé
teszi,
Nagy bőltsességének jutalmát így veszi.
Ministériumnak fog írni mellette,
Vegye
szolgálatba, mert meg-érdemlette,
A' Cancellárius, 's Hetmány,
hogy ezt tegye,
Akarták: érdeme bérit hogy ő vegye.
Leg-jobb vólt, hogy tőlök hét ezer
rublákat
Azon éjjel Schachon nyere, mind duplákat.
Auróra a' setét éjtszakát már
űzte,
Vállán függő haját rózsákkal bé-fűzte;
Aztat szekerével fére taszította,
Hogy
jőjjön nyomába, Fébust szóllította.
Szavát-is fogadta ezen
kedvesének,
Látszatta aranyos Súgárit fénnyének.
Azért ki-ki mene maga szállására,
A'
Gróf-is le-düllött nyúgodni ágyára.
Alig várta Rontó, Gróf'
fel-ébredését,
Láb hegyeken tette körűlte lépését.
Fel-ébredvén, kész vólt-már
Tsokoládája,
Bé-vitte, 's míg itta, így szóllott
hozzája.
Méltóságos Uram! most jól foly a'
munkánk,
Van pénzünk, 's két ebbel bé-fogatott
szánkánk.
Úgy vagyon: szólltt a' Gróf, tsak
viseld gondjokat,
Mert veszszük azoknak, hidd-el, sok
hasznokat.
De ártana nékik, ha soká állnának,
Mivel
a' lábaik majd meg-dagadnának.
Minden harmadik nap meny velek
szánkázni,
A' szán mind a' hajó úgy
meg-nem-fog rázni.
Rontó eztet hallván, felette
nevetett,
A' Grófnak-is rajta nevetni kelletett.
Szóllott: tudja menykő, hogy fogom-bé
őket,
Fülökre, farkokra vessek-é gyeplőket.
Zabolát szájokba, ha teszek,
meg-marnak,
Üssem-é? indúlni hogy ha nem akarnak.
Hát akkor ezekkel mit fogok én tenni,
Ha
jobbra, vagy balra szükség lészen menni?
Úgyé? mint a' béres, tsá, vagy
Hejsz, szóllíttsam,
Vagy mint Postilion, Hi! hotra
fordíttsam.
Nem tudom, hegyrűl le tudnak-é
tartani?
Miként kell, nyeregbűl, bakrúl-é hajtani?
Meg-állyak-é velek, hogy ha
vizellenek?
Hogy mint lovak osztán könnyebben
mennyenek.
Idegen szánt látván, talám majd
ugatnak,
A' kik azon űlnek, útbúl ki-álhatnak.
De ha azoknak-is kutya lovok lészen,
Ki
nem térnek, sőt még meg-álnak mérészen.
Majd marakodásra jön akkor a'
dolog,
Vagy enyim, vagy az ő szánkájok fel-forog.
Az leg-szebb, hogy nem-is tudom a'
neveket,
Bodrinak, Sajónak, hívják-é ezeket.
Leg-jobb az; ezeket hogy nem kell
vakarni,
Sem pedig pokrótzal őket bé-takarni,
Kováts sem kell, a' melly ezeket
patkóllya,
Nem-is igen hídlott ezeknek az óllya.
Gondom lesz reájok, meg-híznak,
gondolom,
Ha a' falu végin döggel abrakolom.
Mikor mi Hazánkba Slitádat
tartanak;
Tsörgőket lovakra sokat akasztanak;
Majd kötözök én-is ezeknek farkára,
Ha
lóra illenek, mért nem a' kutyára.
Még az Urak itten majd módiba
veszik,
Kiknek kutya lovok vagyon szint' ezt
teszik.
Képzellem magamba, mint fogok
szánkázni,
Hányszor fordúlok-fel, 's mint fogok
bakázni.
De mindenek felett tsak aztat
tudhatnám,
Még jobban szeretném, ha szemmel láthatnám.
Minő e' Nemzetnek az ő
ármádája,
Talám kutyákon űl Cavalleriája.
Mert ha nyargalódzni tudnak rajtok
szánkán,
Katona-is űlhet bízvást ezek' hátán.
Vasasok űlhetnek a'
szelindekeken,
Dragonyosok kopón, avagy más ebeken,
Agarokon pedig Svólezsér, 's
Huszárok,
Könnyűk ezek; szöknek, légyen tér, hegy,
árok.
Sőt hasznát vehetik más faj
kutyáknak-is,
Pudliknak, Vizsláknak, a'
Pumedliknek-is.
Mert mért nem lehetne a'
pudli Pontonír,[96]
A'
vizsla pediglen mezei Inzsinír;
Tudjuk a' fát pudli a'
vízbűl ki-hozza,
Illő a' hajót-is, hogy ő
kórmányozza.
Inzsinír mezőket, hegyeket
rajzollya,
Vizsla; ha revírez, ő-is azt szagollya.
Pumi szekér előtt tzihol
sürög, forog.
Ha bagázsián űl, már mindenre morog.
Szekér Mester ez-is hát mért
ne lehetne
Fúrvézennél?[97]
a' hol nagy hasznot tehetne.
Látom nagy eszek van itt az
embereknek,
Több hasznokat veszik, mint mi az ebeknek.
Szólltt a' Gróf
hozzája, ne bolondoskodjál,
Holnap mint szánkázol,
arrúl gondolkodjál.
Itt vagyon Demetri[98]
esméred már őtet,
Reggel majd a' szánba fogja
néked őket.
Meg-mutattya hogy kell azokat
hajtani,
Miként kell forgani, 's a'
gyeplőt tartani.
Bé-is fogta más nap, a'
helység végére
Ki-mentek: a' mint már Rontó oda
ére,
Látván Demetritűl őket mint
hajtotta,
Hogy ő-is már tudja, azt hitte, tartotta.
Szóllott itt hozzája, te már
haza mehetsz,
Tűzhöz a' kutyáknak enni való
tehetsz.
Ez el-ment: Rontó-is, még
tovább szánkázott,
Örűlt, hogy mint kotsis eddig nem
hibázott.
Rá talált ő vágni a'
nyerges kutyára,
Ez mindjárt sikojtott, le-feküdt
hátára.
Gondolta: a' rúdas, majd ha aztat
húzza,
Fel-ugrik, másképpen, a' bőrit le-nyúzza.
De ez sem akart már egy tapot-is
menni,
Baja lett, nem tudván, mit fog velek tenni.
Hozzá ment: akarta őtet simogatni,
De
látta, hogy kezdi fogát vigyorgatni,
Haragudott, szidta, még jobban
meg-tsapta,
Fel-ugrott, de egybe a' lábát
meg-kapta,
A' vólt szerentséje, hogy tsizsma
vólt lábán,
Máskép sebet ejtett vólna annak szárán.
Erre a' két kutya immár egymást
marta,
Védelmezni őket mindenkép akarta.
De mihent tsak közel mene ő
hozzájok,
Kapkodtak fogakkal, tátva vala szájok.
A' kutyák itt egymást mind addig
rángatták,
Míglen hámjaikat öszsze nem szaggatták.
Mihent észre vették, hogy a' hámtúl
mentek,
Rontót itten hadták, haza futva mentek.
Nem tudta, a' szánnal itten már mit
tégyen,
Látta, szükség, hogy ő kotsis, ló-is légyen.
Bé-is fogta magát, húzta haza
felé,
Izzadott homloka, háta görnyett belé.
Szél támadt, a' havat szemébe
hordotta,
Mire jutottam én, magába mondotta.
Ímé kutya lóvá én emberbűl váltam,
Soha
életembe még így én nem jártam,
Hallottam bikává Jupiter változott,
De
engemet Vénus soha sem kínozott.
Acteont szarvassá Diánna hogy
teve,
Tudjuk, de kutya ló eggyike sem leve.
A' kutyák tsak hamar a' házhoz
jutottak,
Mivel egész addig sebessen futottak,
Eggyiknek nyakárúl gyeplő darab
függött,
Másiknak hátárúl, sok szakadt szíj tsüggött.
A' Gróf a' kutyákat látván,
szólltt: baja lett
Rontónak: nem tudom, ő ezekkel mit
tett.
Menj Demetri frissen! ha lehet, mindég
fuss
Igyekezzél! hozzá, hogy mennél elébb juss.
Még meszszérűl hogy jön, meg-látta őt
Rontó,
Kiáltott: jöjj-el jöjj! légy te-is kutya ló.
Mihelyes Demetri hozzája érkezett,
Mint
bánt a' kutyákkal, arrúl értekezett.
Talám ugyan őket ostorral
meg-tsaptad,
Vagy igen rövidre a' gyeplő szárt
kaptad,
Ha velek így bánnak, mindjárt
le-fekszenek,
Tovább már nem mennek, inkább
meg-döglenek.
Ha mászszor meg-ütik, felette
mérgesek,
Marják egymást, mintha vólnának dühösek.
Tsak nyelvet kell adni, halld! azoknak,
így Perr!
Vagy még keményebben, ezt kiáltani Berr!
Akkor két mért-főldet hamar ált
futhatnak,
Tovább egy húzomba, ők nem-is hajtatnak.
Szólltt: tudta az ördög lovatok'
szokását,
Vagy-is nyelveteknek, Perr! Berr! szép
hangzását.
Meg-tsaptam a' nyergest, ez le-is
feküdött,
Rúdast marta osztán, és vele küszködött.
Demetri itt a' szánt húzta, Rontó
tolta,
Főld népét, szokását rútúl káromolta.
A' mint haza értek, 's a'
szány körűl forgott,
Őtet kutyák látván, mind a'
kettő morgott.
Káromkodott rútúl, végtére
nevetett,
Szólltt: ugyan nagy bolond, 's ostoba
lehetett,
A' ki ki-gondolta, hogy kutya ló
légyen,
Disznó-is a' lehet, mert négy lábon
mégyen.
A' Gróf őt meg-látván, nevetett
felette,
Nó! miként szánkáztál? ő tőle kérdette.
Szólltt: Nagyságod tudja, hogy fogadást
tettem,
Tengerre nem megyek; majd éltem vesztettem.
Nyusztokat-is soha hogy nem megyek
fogni,
Esküszöm kutyák sem fognak rám morogni.
A' kutya, tsak kutya,
nem lesz belőle ló,
Nem másnak, tsak kutya embereknek
való.
Én ő rajtok többé soha sem
szánkázom,
Ezen szolgálatot fejemrűl le-rázom.
Nyargalt az ördög-is inkább
maga Annyán,
Mint sem Cerberussal bé-fogatott szánkán.
Nagysádnak kedvére mindeneket
teszek,
Postilion ugyan kutyáknál nem leszek.
Szólltt a' Gróf: ezeken
fogsz velem szánkázni,
Eggyütt fogunk nyusztot, 's
medvéket vadázni.
Jövendőlöm még a'
Tengereken-is jársz
Velem: Magnes tőnél a' hajó
orrán álsz.[99]
Nyugodjál; én nékem most
dolgaim vagynak,
Mellyek tréfálódni te veled nem
hagynak.
A' mellybe Gróf Benyovszki Móritznak két kereskedővel történtt dolga, Schach Játékába tett nyereségei, Bolscheretzbe történtt minden féle dolgai, itten véghez ment véres tsatái, végtére a' várnak meg-vétele, a' Gubernátornak meg-ölettetése, Szent Péter, és Pál hajójának el-vétele, némelly mulatságos esetei Rontó Pálnak elő-adattatnak, mind addig, míglen minnyájan meg-szabadúlván, Kámtsatkából azon hajón el-mentek.
Már a' kereskedők, meszet, követ, és
fát
Mind el-készítették, mellyel az Oskolát
Építeni kellett: 's kevés idő
múla,
Kész-is lett, mert ehez igen sok kéz nyúla.
Gróf tizen negyedik December
napjára
Szabta tanítását, űlt katedrájára.
Krustiev' 's Panovot, vette
segítségűl,
Látván tanítványi száma naponként gyűl.
Jeles embereknek vóltak
Gyermekei,
Afanásia-is, 's az ő testvérei.
Egy reggel Sibaev, társaságnak
tagja,
Hozzá jött, úgy tetszett, hogy vólna haragja.
Mert mindég komor vólt az ő
ábrázattya,
De nem, sőt szépen szólltt, 's ez
vólt akarattya;
Hogy gyűlést tartana jövő
éjtszakára;
Minnyájoknak adna nagy dolgot tudtára.
Ez meg-esett: nékik aztat
jelentette,
Hogy azon nép, mellyet hajójára vette,
Fel-zendűlt, mert kemény hozzájok mint
Tatár,
Ochotzk Városbéli Tsuloznikov Kalmár.
Annak hajójával el-szökni akarnak,
Sok
szép portékákat már arra takarnak.
De okos Vezérek hogy lenne,
szeretnék,
Ezt a' Gróf magára venné-fel, azt
kérnék.
Látszatott jó víznek lenni ez
malmokra,
Hogy ha tekíntettek magok Plánumokra.
Az egész társaság a'Grófnak
eszére
Bízta ezen dolgot, bőlts ítéletére.
Reá-is állottak az ő
tanátsára,
Sibaevhez így szólltt, fülök'
hallottára:
Mennyen! és mondja-meg a'
fel-lázzadt népnek,
Hogy én nem tétetem magam'
írott képnek.
Önként a' fejemre én veszélyt nem
veszek,
És így Vezérjek-is nékiek nem leszek.
Árúló közöttök könnyen találkozna,
Ki-is
a' fejemre tsak bút, és bajt hozna;
De az Úr kéz alatt reménységet
adhat
Nékiek; és mint egy magátúl így szóllhat.
Talán fel-válallya ő a'
Vezérséget,
Hogy ha bennetek lát jó szívet, hűséget.
Engedelmesek-is hogy ha hozzá
lesztek,
Minnyájan ezen két pontra hitet tesztek.
Közzűlök a' Grófhoz más nap el-jött
kettő,
Tartatott közöttök bőltsnek ezen két fő.
Térdre estek ezek többiek
képébe,
Esedeztek, kérték, minnyájok nevébe,
Hogy a' Vezérséget venné-fel
magára,
Mindeneket tésznek parantsolattyára.
Nyújtott-is ezeknek egy kis
reménységet,
Hogy ha mindenekbe engedelmességet
Mutatnak, és erre hitet fognak
tenni,
Így tám a' dologbúl valami fog lenni.
Harmad nap a' Grófhoz jött nagy
sietséggel,
Tsuloznikov Kalmár, mintegy íjedséggel.
A' szemére hányta, hogy
fel-indította
Népét, és magához őket hódította.
A' Gubernátorhoz, szólltt, ő
mindjárt mégyen,
Hogy ha meg-nem-mondja népe köztt
ki-légyen
A' fő pártos, a' ki első jött
hozzája,
És maga-is mért lett azok orgazdája.
Így felelt itt a' Gróf néki nagy
mérészen,
Mert fel-gyulladva vólt testében egészen.
Hát engemet tart ked egy ollyan
kábának,
Hogy én vólnék oka népe' lármájának,
Olly tsötselék közzé magamat
keverném,
A' jó Gubernátort meg-bántani merném?
Tudja ked! hogy hozzá megyek mostan
mindjárt,
Mert betsűletembe akar ked tenni kárt;
És kivánok tőle kedrűl elég-tételt,
Nem
szoktam el-nyelni én az illyen mételyt.
Hogy ked Tiranussa népének,
meg-mondom,
Jól lehet mind eddig nem vólt arra gondom.
Leg-ottan el-is-ment a'
Gubernátorhoz,
Tartván, illyen dolog ollykor sok
roszszat hoz.
A' Kalmárt előtte nagyon
bé-vádolta,
Egész dolog súllyát a' nyakára
tolta.
Nagyon meg-feddette őt' a'
Gubernátor,
Arestomba mégyen, ha ezt teszi másszor.
Népével ne bánnyon ollyan
kegyetlenűl,
Mert más kép vele-is bánat illetlenűl.
Jobb lesz el-ereszti őket, hadd
mennyenek,
Szolgálatot, a' hol tetszik, ott
vegyenek.
Szegény Tsulosznyikov nem szólltt, tsak
hallgatott,
De szívén a' méreg egészen
ált-hatott.
A' Grófnak az úttyát ötsével
el-állta,
Botokkal, késekkel a' kettő már várta.
A' mint jött, mind ketten mindjárt
meg-támadták,
Vakmerőségeknek árrát meg-is adták.
Mert a' Gróf a' hátát egy
háznak vetette,
Fortélyosan magát mind addig mentette;
Míg egyszer Öttsének fejét úgy
meg-tsapta
Páltzájával, hogy ez a' lelkét
ki-adta.
Mihent látta, hogy ez már a' főldön
el-nyúlt,
Tsulosznyikovot-is meg-ütvén, főldre húlt.
Nem verte páltzával, már itt tsak
öklözte,
És a' főldön őtet úgy meg-dögönyözte,
Hogy mind orrán, száján, túrt és okádott
vért,
Tsak hogymeg-ne-öllye, a' Gróftúl pardont
kért.
De a' Gróf-is kapott sok
karmolásokat,
És a' bottyaiktúl olly nagy
tsapásokat,
Hogy e' Batalia ágyába
fektette,
Tsak tíz napok múlva magát fel-vehette.
Hogy a' Gubernátor meg-hallotta e'
hírt,
Tsulosznikov ellen mérgével már nem bírt.
Hat holnapra sántzra dolgozni adatta,
Az
egész vagyonnát Fiscus el-ragadta.
Most folyó századnak
hetven-eggyedike,
Vólt más fátumának hasonló egyike.
Sok jó barátjait új esztendő
napján,
Hívta ebédjére, mulatni akarván.
Kazarinov néhány Nád-méz
süvegeket
Kűldött, de méreggel meg-rontá ezeket.
A' Gróf ajándékát, barátság
jelének
Tartotta: nem vélte őt' ellenségének.
Itt bor nints, ebédnél isznak tsak
herba-thét,
Ebéd után pontsot, vagy fekete kávét,
Jó apetitussal mivel ettek immár,
Thével
mindeniknek tőltetett egy pohár.
Ettek, ittak, és szép nyájasan
mulattak,
Kevés idő múlva, minnyájan jajgattak.
Mivel ki kolyikát, ki bél-rágást
kapott,
Ki hányt, ki kínnyába fába-is harapott.
Észre vette a' Gróf, hogy ők mérget
ettek,
Vagy ittak: és azért illy betegek lettek.
Mindjárt velek eggyütt, egy jó dózsist
bé-vett
Tengeri hal zsírbúl, azonnal jobban lett
Minnyája: áldották a' Grófot, 's
ezen zsírt,
Mert már most nevetett az-is, ki elébb
sírt.
Szólltt a' Gróf: egyre van szívembe
gyanúság;
Mindjárt-is ki-tetszik, Urak! az igazság.
Kutyával, matskával próbát fogok
tenni;
Nád-mézet ezeknek majd adatok enni.
Hogy lássák az Urak igaz gyanúságom,
És
hogy osztán légyen ki ki bizonyságom.
A' Nád-mézet a' Gróf húsra
vakartatta,
Két külön tányéron nékiek adatta.
Mind kutya, mind matska, a' húsbúl
jól ettek,
Más-fél óra múlva ők meg-is gebedtek.
Tüstént el-ment a' Gróf a'
Gubernátorhoz,
Tsudálta az őtet, látván hogy tzúkrot
hoz.
Kazarínov ellen panaszszát
le-tette,
Vendégivel mint járt, elő-beszéllette.
A' Gróf szavaiba vólt elől
kétsége,
Kazarinovnak nagy, úgy mond, embersége.
Ez már a' megyémbe régi
kereskedő,
Mindenkor jó lelkű ember vala még ő.
Gubernátor Uram! szólltt a' Gróf
hozzája,
E' dolognak mindjárt lehet illy
próbája.
Méltóztassa őtet magához hivatni,
Egy
tsésze Herba-thét nékie adatni,
De szükség lesz, elől azt adni
tudtára,
Hogy a' Nád-méz, mellyet tesznek a'
tátzára,
Abbúl való légyen, a' mellyet én
hoztam,
'S hogy Uraságodnak azt ajándékoztam.
Méltóztassa nékem még most azt
el-hinni,
Hogy ő azon Thébűl soha sem fog inni.
Mindjárt egy szolgáját
Cancelláriusért,
A' másikát pedig kűld'te
az Hetmányért.
Kazarinovot-is magához hívatta,
Tréfált
elől velek, és őket mulatta.
Az alatt bé-hozták szólgák a'
Herbathét,
Adtak kinek kinek egy portzelán tsészét.
Egy ezüst tátzán vólt a' fel-vagdalt
Nád-méz,
A' Gubernátor itt Kazarinovra néz,
Szóllott: eztet nékem egy
számkivettetett
Hozta ajándékba, el-vennem kelletett.
Mindjárt Kazarínov változtatta
színét,
Mivel gonosz tette mardosta a' szívét.
Itt a' Gubernátor maga egy
Tsészébe,
Herba-thébűl tőltött, adá azt kezébe.
A' Nád-mézbűl ebbe két darabot
vetett,
Tessék inni! szépen szólltt, a' mint
illetett.
Kazarínov magát mindenkép'
mentette,
Asztalra a' tsészét tsendessen
le-tette,
Szólltt a' Gubernátor, már most
parantsolom,
Mindjárt mind igya-meg, én aztat akarom.
Észre-vette ebbűl, a' dolgot, hogy
tudja,
És előtte magát már ki nem hazudja.
Lábaihoz borúlt, nagyon meg-íjedett,
És
minnyájok előtt, ő illyen vallást tett.
Meg-vallom, a' tzukrot
meg-mérgesítettem,
Én eztet jó végbűl, és nem roszbúl
tettem.
A' Grófot akartam azzal
meg-étetni,
Ártalmas ember ő, a' kitűl félhetni.
Szólltt; egy Piatsinin nevű
számkivetett,
Mondotta én nékem, mellyre hitet-is
tett,
Hogy egy Társaságot ő már
fel-állított,
Mellyel sok rabokat magához hódított.
Ezekkel el-szökni, és tovább állani
Akar
ő, hajóra fognának szállani.
De a' Gubernátor fel vólt már
indúlva
Ellene felette: egy kis idő múlva,
Cancelláriusnak keménnyen
meg-hadta,
Mivel még illy dolog nem történtt alatta,
Hogy őtet leg-mélyebb tömlötzbe
tétesse,
És minden jószágát tőle el-vétesse,
És mint egy világos méreg
keverőre,
Szententzia hozás ne mennyen későre.
A' Gubernátortúl a' Gróf
el-sietett,
Mihent haza ére, ő gyűlést hírdetett.
Az egész Társaság hamar-is
öszsze-gyűlt,
Piatsinin mit tett, azon minden el-hűlt.
Nyavalyás már dolgát maga sem
tagadta,
Én árúló lettem, magát így ki-adta.
Erre egy pistollyal őtet agyon
lőtték,
És így más világra a' jámbort kűldötték.
De a' Gubernátor még sem
nyugodhatott,
Kazarínov mit szólltt, ő ahoz láttatott.
Itt a' Grófnak igen nagy vólt
szerentséje,
Máskép porba esett vólna petsenyéje.
Más Piatsinin-is itten találtatott,
Ki
Kozák vólt; mindjárt elő hívattatott.
Ez semmit sem tudott, nem-is
felelhetett
Kérdésekre; azért el-is eresztetett.
Nagyon örvendezett ezen a'
Társaság,
Hogy ki nem tudódott, az egész tsalárdság.
Sőt jobb hitelt adtak már most
minnyájoknak,
Kik ellenek szólltak, nem hittek
azoknak.
El-ment a' Gróf, 's kérte itt
a' Gubernátort,
Némellyeknek adna ónot, és puska
port,
Kik menni akarnak Nyisnei
Osztrogba
Vadászni; 's a' telet tőlteni
dologba.
Ezzel a' Társaság dolgát
el-titkolta,
Fel-tett szándékjokat nagyon palástolta.
Mindenekre reá ált a'
Gubernátor,
Adattatott nékik elég ón, 's elég
por.
Meghagyta azoknak, a' kik
el-menének,
Hogy ők Áprilisbe mind viszsza térnének;
Mert a' tenger révbe akkor az egész
jég
Fel-olvad, és ködös nem-is lészen az ég.
Akkor Plánumoknak tárgyához
juthatnak,
Innét ének szóval már el-illanthatnak.
Gubernátort a' Gróf magáévá
tette,
Naprúl napra jobban őt kedvébe vette;
Afanásia is mellette Attyához
Így
szólltt: térdre esvén, 's borúlván lábához.
Vajha mint szabadott, őtet úgy
láthatnám!
Magam szerentséjét hogy vele oszthatnám.
Homályos beszédjét Attya jól értette,
De
szándékát még-is kedvesen nem vette,
Cancelláriusnak, 's
Hetmánynak szavára,
Ugyan tsak juttatta őt
szabadságára.
Első Péter Tzártúl ki-adott
törvényhez,[100]
Szabta
a' Gróf dolgát, mint sinór mértékhez.
Vélte a' Gróf, ha ezt
Társaság meg-hallya,
Örvendni fog ennek, mind eleje,
's allya.
De haza érkezvén, látta, hogy
minnyájan
Haragudnak, fegyvert fogtak egynéhányan.
Pánov árúlónak már
ki-kiáltotta,
A' gyűlést-is maga szálásán
tartotta.
Kívánta: hogy a' Gróf
melly törvényeket tett,
A' szerént tegyenek reá
ítéletet.
Bé-is hívattatott ő ezen
gyűlésbe,
Egyike sem vette itt dolgát kérdésbe.
Egy méreggel meg-tőlt pohár
ált asztalon,
Fekete posztóbúl kárpit vólt a'
falon.
Kettő ki-vontt karddal az asztal mellett
ált,
De minek előtte mondjanak rá halált;
Kérte: engedjék-meg néki, hogy
szóllhasson,
Hogy így valóságot dolgárúl mondhasson.
Az Igazság soha sem vesz-el
mirígytűl,
Bár ostromoltatik sok ezer irígytűl.
A' Gróf itten szóllván mint egy
Demosthenes,
Meg-esmérték, szíve igaz, és egyenes.
Mindjárt is haragok örömre
változott,
Látván Pánov, hogy melly nagy roszszat
okozott.
Lábaihoz borúlt, sírva őt követte,
E'
vélekedésbűl, mondotta, ezt tette,
Mivel Péter Tzárnak, törvénnye
szabaddá
Tette őtet, vélte, hogy őket ki-adá,
Itt a' mérges pohár a' főldhöz
tsapatott,
A' fekete kárpit falrúl
szaggattatott.
A' rántzos homlokok mind simává
lettek,
Haraggal meg-tőltött szájak most nevettek.
A' birodalomnak más napra
házához,
Hívattatván a' Gróf: hoszszasan
magához,
Szólltt a' Gubernátor nagy
kegyességérűl,
Tzárnéjának kivált sok szép
kegyelmérűl.
A' mellyek áradnak az ollyan
hívekre,
A' mint maga a' Gróf; igaz, 's
bőlts fejekre.
A' Cancellárius szabadság
levelét
Olvasta, 's tartotta a' Grófnak
jobb kezét.
Osztán a' levelet nékie
nyújtotta,
Már hazánk fia vagy! minden kiáltotta.
Gubernátor előtt le-kellett hajolni,
Egy
tűkört adott ez néki meg-tsókolni.
E' tzeremónia vala, nem-is vólt
más,
Ha ki ott szabad lesz, eztet tenni szokás.
Ezek után a' Gróf tette
köszönetét,
Mivel itt végzeni fogja már életét.
Néki egy kérése, 's kívánsága
vólna,
Hogy ha a' Fő-tanáts reája hajolna,
Engedné-meg néki, hogy ő
Kámtsatkának,
Délre fekvő részit szép tartománnyának
Maga társaival lakóúl vehesse,
És
aztat termékeny megyévé tehesse.
Szép házakat fog ő ottan
építteni,
Búzát, Rozst, és Árpát, kölest-is vettetni.
Legeltet ő Ményest, más barom
tsordákat,
Júh, sertés nyájakat, és ökör gulyákat.
Felelt itt a' Tanáts; a' jövő
űlésbe
Veszszük-fel e' dolgot, és teszük
kérdésbe.
Itt a' Gubernátor Grófot
ebédjére
Társaival hívta, esett ez kedvére
Afanásiának, ki helyét nem lelte,
Mivel
szabadságát a' Gróf ma meg-nyerte.
Jó kedvébe esett itt a'
Gubernátor,
Mert fel-gyullasztotta őt' a'
Ponts, 's éget-bor.
A' Grófnak mondotta itt minnyájok
előtt,
Hogy magán nem vehet tellyességgel erőt,
A' Leányát adni néki
feleségűl
Fogja: mivel láttya, hogy szereti szívbűl.
A' menyegzőjöket akkorra
halaszttya,
Mikor levelére válaszszát kaphattya.
Jakutzbúl, a' hová írtt
Gubernátornak,
Hogy a' Grófot tegye ő fő
Directornak
Politzajnál: ezen egész
Tartományba,
Mivel párja nintsen ezen tudományba.
Az egész Társaság ezen nagyon örűlt,
De
keserűségbe a' Gróf szíve merűlt.
Mivel néki vala hív, és jó Hitvese,
Ki
meg-érdemlette, hogy légyen kegyese.
Szívét a' szerelem nem-is
ostromlotta,
Szabad hogy mint légyen őt' tsak a'
bántotta.
Mert a' Kámtsatkai keserves
rabságra,
Rá únt jeges, havas, hideg pusztaságra.
Vele társai-is hogy szenvednek,
bánta,
Akár mint lesz dolga, magát már el-szánta.
Fel-tette magába, hogy a'
menyegzőjét,
Mivel bé nem vette kezét, vagy gyűrőjét,
Halasztani fogja, 's
annyira ki-viszi,
Hogy végre el-múlik, a' mint
maga hiszi.
Ezek után nem több, tsak négy
nap múla-el,
A' Tanáts a' Grófnak kérését
vette-fel,
Egy Pátenst nyert: abba
ollyan szabadságot,
A' melly minnyájoknak
nemzett vígasságot.
Ki vólt ebbe téve minden
számkivetett,
A' ki az országnak jó szolgálatot
tett.
Mint nyerték-meg ezek magok
szabadságát,
Nem kívánták pénzzel vegyék-meg
váltságát.
Azért szintúgy ők-is szabaddá
tétetnek,
Lopatkába ezen Pátenssel mehetnek.[101]
Örűlt egész Város, mindjárt
harangoztak,
Illyen szokás van itt, erre adakoztak.
Hat ezer rublikat tsak hamar-is
kaptak,
Élelemre valót, műv szert sokat adtak.
Hallá Kazarínov nagy Atyafisága,
Hogy
a' Grófnak történt illy nagy bóldogsága.
Néhányan közzűlök hozzája
jövének,
Könnyeket hullatván, illy kérést tevének,
Kérik őtet arra, a' ki lakik
égbe,
A' Gubernátornál vigye aztat végbe,
Hogy Kazarínovnak a'
szententziája,
Váltóztattasson meg, múllyon-el igája.
Örökös munkára ítélték Bányáknál,
A'
melly nehezebb vólt akár melly halálnál.
Ő minden vagyonnyát, pénzét oda
hadja,
Tsak a' szabadságát kéri, hogy meg-adja.
És a' Kurilisi szigetekbe
tegye,
Ollyannak; hogy ő ott az adót bé-vegye.
Már rég fel-osztoztak az ő
vagyonnyával,
A' Cancellárius maga Hetmánnyával,
A' javát ugyan tsak Gubernátor
vette,
Sok drága kints vólt itt, és sok pénz felette.
Mivel Kazarínov ezt nem
sajnállotta,
Gubernátor Grófnak magát meg-hajtotta.
Az Úrért azt ímé én
meg-tselekeszem,
Bányák munkájátúl szabbaddá őt
teszem,
Kuril szigetekbe innét fog el-menni,
Ott
két esztendeig számkivetett lenni.
Hogy a' Gróf meg-vitte nékiek ezen
hírt,
Egész atyafiság nagy örömébe sírt.
Adtak az Istennek ezért-is nagy
hálát,
Tsókolták a' Grófnak mind kezét, mind
lábát,
Egy Tsorni nevű Úr vala ezek
között,
Mint a' többi sokkal tsínosban őltözött.
A' Grófhoz jött, őtet szépen
meg-ölelte,
Mivel e' jót tette, nagyon
meg-kedvelte.
Szólltt: mint Kazarínov tudta
dolgotokat,
Szint-úgy én-is tudtam minden
szándéktokat.
Nem tudtam méreggel akarnak itatni,
De
bé akartalak a' Tanátsnak adni.
Midőn már általad szerentsétlenné
lett
Kazarínov: 's bányák dolgára kűldetett.
Meg-vallom, meg-ölni téged akartalak,
És
boszszúm tárgyának tenni kívántalak.
Mert nagyon szeretem azon barátomat,
De
meg-változtatom mostan szándékomat.
Mivel te ő vele illyen nagy jót
tettél,
Meg-szabadítója, 's párt-fogója lettél,
Jó barátod leszek egész életembe,
Míglen
egy tsep vérem folyni fog erembe.
Titokba tartani fogom titkaidat,
Segítni
kívánom minden dolgaidat.
Ennek a' beszédjén a' Gróf
nagyon el-hűlt,
Tsak eztet felelte, a' mint
mellette űlt.
Idők folyásához magunkat szabnunk
kell,
A' meg történtteket leg-jobb felejtsük-el.
Secretáriusnak most a' Grófot
tette
Gubernátor; és őt Fiának nevezte.
Minden leveleit juttatta
kezére,
Leg-titkosbb dolgait bízta az eszére.
Azért-is házánál kellett néki
lenni,
Ollykor éjfél után lehetett el-menni.
Egyszer hajnal előtt, három vólt az
óra,
Haza kívánt menni, űlni akart lóra.
A' Gubernátorné el nem
eresztette,
Szerentsétlenségbe ne essen, féltette.
Álmélkodott, hogy őt lánya
szobájába
Vezette, 's mondotta, feküdjön ágyába.
Tudom; az Úr magát úgy fogja
viselni,
Mint okos embertűl szokott ez ki-telni.
Afanásia itt a' Gróffal
maradott,
Vele addig beszélt, míg fel nem virradott.
Harmad nap ez után nagy Ünneplést
tarta
Gubernátor: sok Úr legyen itt, akarta.
Ünnepe vala ez szabadúlásoknak,
A'
Gróffal díszszére esett minnyájoknak.
A' mint az Ünneplés mene vége
felé,
Nílov Aszszony maga lyányát hozta elé.
Urak előtt őtet Gróf
Menny-aszszonyának,
Ki-hírdette lenni jövendő
Társának.
Kívántak ők néki szerentsét, és
áldást,
A' ki írígye vólt, kívánt szívébe mást.
Gróf maga dolgait sok-képpen
intézte,
Rontó mindenekre figyelmezett, 's
nézte.
Mint tengeren hajó, szíve úgy
hányatott,
Hogy nem szabadúlhat, azért nem nyughatott.
Erre mint a' matska, egérre less,
lesett,
De módját nem látván, nagy bánatba esett.
Hallván a' Gróf az ő sok
sóhajtásait,
Kérdezte; mért tészi fohászkodásait.
Szólltt: Nagyságos Uram! sok okom van
erre,
Mert én szemeimet vetem akár merre;
Korlátok köztt látom mindenütt
magunkat,
Így nem reménylhetem szabadúlásunkat.
Sőt Nagysád'-is látom, ebbe nem
igyekszik,
Reggel fel-kél, estve megintlen le-fekszik.
Professor lett Nagysád, van már
Oskolája,
Kedves egy tanítvány Afanásiája.
Kérem hát belőlem tegyen Familiást,
És
ne végyen ezen szolgálatra fel mást,
Én a' gyermekeket jól fogom
virgázni,
Készen lész a' veszsző, a' vízbe
fog ázni.
De Afanásia, ha maga letzkéjét,
Bé-téve
nem fogja tudni A. B. Czéjét,
Tudom őt' Nagyságod maga
ferulázza,
És ha nagyobbat vét, tám meg-is virgázza.
De a' mint hallottam, már ezen
Tanitvány,
Nagysádnak az égtűl adatott adomány.
Mert ottan végződik-el minden
házasság,
A' Király választás, és az háborúság.
Melly nagy öröme lesz Nagysád
Grófnéjának,
Ha kezét foghattya Sógor Aszszonyának.
De tám bal részrűl lesz a'
Copulátzió
Mint Berlinbe: nem kell itt dispenzátzió.
De mind egy; most úgy-is olly országba
lakunk,
A' hol a' Cánonrúl semmit sem
tarthatunk.
Van itt egy Tatárnak tíz, 's több
felesége,
Gazdag illy; bár nintsen elég elesége.
Lehet hát nékünk-is, kettő, avagy
három,
Férje Koronája az Aszszony, nem járom.
Így majd több Korona lesz egynél
fejünkön,
Könyörűllyön akkor Isten mi ügyünkön.
Mert eggyel-is ezer baja a'
Férfinak,
Hát ugyan kedvére hogy lészen annyinak?
Én ugyan Tatár lányt nem fogok
el-venni,
Inkább ő közöttök Mufti fogok lenni.
Akkor egy Karavánt vezetek
Mekkába,
Útamba el-szököm: így Europába
Jöhetek: meg-mentem magam a'
rabságtúl,
Tsak vadaknak való, jeges rút országtúl.
Haragszol te Rontó! szólltt a' Gróf
hozzája,
A' Gubernátornak Afanasiája,
Hidd-el, soha sem lesz én nékem
Hitvesem,
Van nékem hazánkba jó, és hív kedvesem.
Nagy kaput nyitott ez
bóldogúlásunkra,
Tűrj! várj! jutunk, hiddjed,
szabadúlásunkra.
De ha néked tetszik, itt
meg-házasodhatsz,
Kutya fejű Tatár Leányra találhatsz.
Felelt: mit tennék én az illyen
attával,
Atyafiságba nem estem még kutyával.
Soha szívem, lelkem, meg sem-is
nyúghatna,
Mert ha szólnék hozzá, ő reám ugatna.
Való; hogy szüksége a'
Kammerjungferre
Nem vólna, sem búbra, sem pedig
púderre;
Mert a' kutya fejét nem szükség
bodrozni,
Havon tsúszván, hátán szokott simítkozni.
De ha tudnám, orra mint Vizsláé
szagol,
Avagy-is nyúl nyomon mint a' kopó
tsahol,
Hazánkba bé-vinnék eggyet
ráritásnak,
Diánnának eztet tartanák, nem másnak.
E' tréfa: de hogy ha én
meg-nem-bántanám
Nagyságodat, tudni még azt óhajtanám,
Mitsoda megye az; mellyet
Lopatkának
Hívnak, és mért teszi ezt Coloniának.
Úgy tetszik valaha, hogy ott Tóthtok
laktak,
Mivel igen hideg, talán mind meg-fagytak.
Tóthtoktúl hallottam én e' szót
Lopatka,
Pivo, Brintza, Szmola, e' nevet-is
Katka.
Mért akar ott Nagysád Várost
építetni,
Abba minnyájunkat bé-is helyheztetni?
Félelemmel vagyok én ez iránt tele,
Itt
akar maradni Nagyságod az jele:
Ha lehet, hidegtűl, soha el nem
veszek,
Ha itt Plébánusnak tesznek-is, nem leszek.
Predikállyon, kinek tetszik
Lopatkába,
De én haza megyek a' Magyar hazába.
Szólltt a' Gróf nevetve; jó barátom,
ne fély,
Sokszor mint mondottam jó reménységbe ély.
Mind tsak szemfény-vesztés, a' mit
tselekeszem,
Ezeknek, ha tavasz nyílik, hasznát
veszem.
Itt marad Lopatka, mi pedig
el-megyünk,
Takarványt szemekre szükség addig tegyünk.
Addig, ha itt lenni nem akarsz
Plébánus,
Legyél tehát Bachter, avagy Notárius.
Bachter! hogy a' torkom éjtszaka
bé-fagyjon,
Vagy valamelly éhes medve el-ragadjon.
Nem leszek én; nem-is vágyok e'
tisztségre,
Sok Bachter jő ide, éjtszaka a'
jégre.
A' Farkasok ezek, kik itt
ordítanak,
Órát-é; nem tudom, vagy mást kiáltanak.
Én sem Notárius, avagy Personális,
Sem
itt Palatinus, melly nagyobb annál-is,
Nem-leszek: maradok, a' ki vóltam 's
vagyok,
Hiszem, hogy tavaszig talán meg-nem fagyok.
Ennek ki-nyílását Nagysáddal
el-várom,
De azután magam esze tántzát járom.
Januáriusnak tizen-hetedikén,
Gubernátor
útra indúla idején,
Mint Secretáriust vitte őt
magával,
Vóltak öszszeséggel tizen-két szánkával.
Az egész tartományt mostan
látogatta,
Úgy foly-é a' dolog, a' mint ő
meg-hagyta.
Indúlások előtt Gróf gyűlést
hirdetett,
Helyébe Krustyiev Úr, főnek tétetett.
Ajánlotta 'nékik főkép' a'
hallgatást,
A' jó eggyességet, a' titok'
meg-tartást.
Néhánnyát közzűlök maga mellé
vette,
Fogadott szolgái, ő aztat hírdette.
Tselekedte azért, hogy ha szükség
lenne,
Levelével mindjárt hozzájok egy menne.
Az útazás jól ment, arrúl hát
hallgatok,
Mert semmi különöst róla nem írhatok.
Hanem azok közzűl, kiket magával
vitt
Eggyike; a' kinek majd leg-inkább ő hitt;
A' Gubernátornak a' titkot
írásba
Bé-akarta adni, esett árúlásba.
De a' társaságnak nagy
szerentséjére,
A' levél a' Grófnak jutott
a' kezére.
Mindjárt-is kötözve ezt viszsza
kűldötte;
Ezt-is a' Társaság éjjel agyon lőtte.
Mihent szerentsésen ők haza
jutottak,
Nem tovább, tsak egy nap pihentek, 's
nyúgodtak.
A' Gróftúl leg-ottan nagy gyűlés
tartatott,
Tőle e' nagy dolog elikbe adatott.
Hogy, úgy mond: nagy szükség, olly
rendelést tenni,
Tellyes tehetséggel arra rá kell
menni;
Hogy ha ne talántán el-árúltatnának,
És
világosságra titkaik jutnának,
Ellent-állhassanak minden nagy
erőnek,
Fegyverre hogy légyen, szükség minden főnek.
Erre Méder mindjárt itt illy jelentést
tett,
Hogy ő száz lódingot immár el-készített.
Ezekbe negyven nyóltz flinta
tőltéseket,
'S hatvant pistolyokba illő
lövéseket
Rakott: a' mellyeket ki lehet
osztani,
És még többeket-is fogna munkállani.
Krustiev-is szerzett már hatvan
késeket,
Hoszszúkat, és három tzolnyi széleseket.
Tizen-hat pár pistolyt, harmintz-hat
baltákat,
Ötven-három kardot, és még száz Pikákat.
A' Társaság állott ötven-nyóltz
személybűl,
Egésséges, izmos, mind derék Legénybűl.
Ezek mind el-szánták magok életeket,
A'
szabadság' tüze éleszté szíveket.
Dolgok hogy titokba még jobban
maradjon,
Gubernátort kérték, hogy nékiek adjon
Hajót; Lopatkába mellyen
mehessenek,
Coloniájokhoz ottan kezdhessenek.
Felelt ez; hogy hajót nem fognak ők
kapni,
Mert ezt itt nem szokás idegennek adni.
De kissebb hajókat adattat eleget,
Part
mellett sebessen hajthattyák ezeket.
Ezen feleletbűl bőven megértették,
Hogy
hajót nem kapnak, 's magokba fel-tették:
Halasztani jobb lesz úttyokat
későre,
Várakozni ollyan alkalmas időre,
A' mikor erővel egy fegyveres
hajót
El-fognak vehetni, tengerekre valót.
Látták dolgok naprúl napra
nehezedik,
Fejekre több több bú, és baj ereszkedik.
Ítéletit Pánov elikbe így tette,
Mivel
dolgaikat jól latra vetette.
Határ nélkűl való hatalmat kell adni
A'
Grófnak: a' dolgot reája kell hadni;
Mi szükség, hogy minden egymást elő
hozzon?
Hadjuk; a' Plánumba, had maga dolgozzon.
Rá állott szavára egybe itt
minnyája,
Tsupán Stefanovnak habzott rútúl szája.
Nagy haraggal itten ezeket
lotsogta,
Mert szívét a' méreg egészlen
el-fogta.
Hogy a' Gróf viszsza élt sokszor
hatalmával,
Gazúl bánt sokakkal, vele-is magával.
A' mellyért ő őtet nem-is
szenvedheti,
Azért-is részirűl azt nem engedheti.
Más-is lehet szint-úgy Társaság'
eleje,
Közttök sokaknak nints tökkel ütött feje.
Ez még nem vólt elég, hanem viadalra
Ki
hívta a' Grófot, itten egy szál kardra.
Ki-ment: Stefanovnak első
tsapására
El-törtt kardja, a' Gróf ennek
látására
Hátra lépett; ámbár, most igen jó
vágást
Ő rajta tehetett vólna itten bízvást,
De a' Gróf tettével itten
meg-mutatta,
Hogy nem boszszú-álló, békével őt hagyta.
Még-is ez után-is vala olly
vakmerő,
Hogy pistollyát kapván, a' Grófhoz löve
ő.
A' golyóbis karját karmolta
kevéssé,
Melly a' Gróffot tette itten olly
hevessé,
Hogy torkát meg-kapván, a' főldre
vetette,
És a' más pistollyát kezébűl ki-vette.
Éppen akkor, mikor másszor akart
lőni,
Mert nem szűnt-meg mérge, a' szívébe főni.
Más nap tzitáltatta őtet a'
gyűlésbe,
Haragjának oka vétetett kérdésbe.
Kérd'ték a' Gróf ellen miért
agyarkodik,
Életét el-venni, hogy mért iparkodik?
De erre-is felelt ő ollyan
szemtelen,
Mint szokott felelni egy durva nemtelen.
Mivel őtet, úgy mond: nagyobban
szereti
Afanásia; és jobban-is tiszteli.
És míg él, haragját ő el sem
ólthattya,
Hogy ha meg-ölheti, el sem-is mulattya.
Kérte-is a' Gróffot, ha éltét
szereti,
Az övét vegye-el elébb, ha veheti.
Tsak így tőle magát
meg-szabadíthattya,
Hogy ne légyen mérge' véres
áldozattya.
Méltatlán haragját itt elibe
adták,
Minnyájan kúrholták, 's rútúl
pirongatták.
A' Gróf kérte őtet, hogy légyen
nyugodva
És arrúl, mint ember, úgy meg-bizonyodva,
Hogy Afanásiát ő ugyan tiszteli,
Sok
szép erkőltsiért egekig emeli;
De nem vólt, nem-is lesz, az esze
ágába,
Hogy mint hitves társát fektesse ágyába.
Ezt hallván Stefanov; lábaihoz
borúlt,
A' bánatnak könynye szemébűl
ki-tsordúlt.
Meg-követte őtet, 's hittel tett
fogadást,
Hogy baráttya lészen; akart adni írást.
Ember tesz fogadást, eb a' ki
meg-tarttya,
Mint a' sebes víznek hamar omlik
partya;
Szint olly hamar mérges tüze
meg-lobogott,
Még nagyobb gazsághoz mint az elébb
fogott.
Történtt: Nílov Aszszony egy szánkázást
rendelt,
Hívott olly Urakat ehez, kiket kedvelt.
Tsak a' Gróf kedvéért e'
szánkázást tette,
Mert őt mind jövendő vejét
tekíntette.
Építtetett két szép házakat
számára,
Afanásiával való lakására.
Ezeknek szánkáztak meg-tekintésére,
Hogy
Grófnak lesznek-é ezek tetszésére.
Ezen mulatságnál Stefanov jelen
vólt,
Itt mindent meg-tudván, mérgébe majd meg-hólt.
El-vált tőlök mindjárt, és haza
szánkázott,
Mérgével nem bírván, hol izzadt, hol
fázott.
Némelly katonákat menttébe
szóllított,
Kiket ajándékkal magához hódított;
Hogy legyenek néki ők
segítségére,
Máskép' a' Tartomány jut
veszteségére.
A' Birodalomhoz kíván velek
menni,
Nagy dolgot fog annak ő meg-jelenteni.
Krustiev a' dolgot még-is
meg-tudhatta,
Sibaevet Grófhoz e' hírrel
futatta.
Stefanov a' Gróffal miket
tselekedett,
Mint duellált vele, mikép veszekedett;
A' Gubernátornak nem vólt még
hírével,
Vélte, hogy minnyájan vólnának békével.
De most a' Gróf néki mind
meg-beszéllette,
A' mellett aztat-is nyomba
jelentette.
Hogy ő el akarja venni az
életét,
Mindenképpen ahoz teszi készűletét.
Tömlötzbe akarta őt mindjárt
tétetni,
Tett sok rosz dolgáért meg-is bűntettetni.
De a' Gubernátort a' Gróf
kérte árra,
Hogy engedje őtet inkább hatalmára;
Coloniába-is lesz így tekíntete,
Ki
sem lesz kotzkára téve az élete.
Plenipotentziát mindjárt
írattatott,
Melly-is a' kezébe tőle adattatott.
Sietve el-menvén, a' mint haza
tére,
Már sok katonákat háza körül ére.
Plenipotentziát nékik
meg-mutatta,
Mellyel minnyájokat mindjárt el-oszlatta.
Magok tanátskoztak őtet mint
bűntessék,
Szólltt a' Gróf: a' dolga itten
voksra essék.
Mivel őtet igen kevesen
szerették,
Többen a' felenél halálra ítélték.
Tudta a' Gróf, hogy ő Pánov
Attyafia,
Mert Annya Báttyának vala ő a' fia.
Azért nem akarta hogy
meg-öletessen,
Hanem tsak lelkessen hogy
meg-íjesztessen.
Töltsünk-meg egy pohárt, szólltt: ollyan
itallal,
A' mellytűl hányni fog, de azért
meg-nem-hal.
Meg-ijedvén, talám majd
meg-okosodik,
Ellenem-is többé tám nem agyarkodik.
Reá áltt minnyája a' Gróf
tanátsára,
Nem-is ment a' dolga már voksok'
számára.
Fegyver köztt gyűlésbe a' mint
bé-hozatott,
Még mind bátor vala, mérészszen
szóllhatott.
De a' pohárt látván állni az
asztalon,
Ollyan halavány lett, mint fa-kép a'
falon.
Dolgait Krustiev szemére vetette,
Kevés
vólt közöttök, ki eztet nem tette.
El-ájúlt annyi sok szemre
hányásokra,
Fel-eszmélvén, torván nézett minnyájokra.
De szententziáját mihent el-olvasták,
A'
pohárt kezébe mint adni akarták,
Le-rogyjadt, el-ájúlt, és a' főldre
esett,
Mikor megy-ki lelke, minden arra lesett.
A' Gróf kegyes szíve rajta
meg-indúla,
Látván egymás után kétszer el-ájúla,
Az okádó italt a' főldre
öntette,
És a' poharat-is mindjárt el-tétette.
Médert el-hivatta, vágott ez rajta
ért,
Ezzel magához tért, és mindjárt pardont kért.
Ezek után esett olly nagy
betegségbe,
Hogy míg el nem mentek, nem vólt
egésségbe.
E' bajt-is le-rázván a' Gróf
már nyakárúl,
Gondolkodott tsak a' Társaság
dolgárúl.
Mind eddig fegyveres hajót nem
nyerhettek,
Olly meg-határozást egymás között tettek.
Mivel szent Péter 's Pál hajója most
készűl,
Várni kell; ha egyszer, hogy ha ez meg-épűl,
El-fogják azután erővel azt venni,
Mert
rajta húsz Matrósz, 's kevés nép fog lenni.
De hogy ők könnyebben ehez
juthassanak,
És sok ember' vért-is, ők ki ne
ontsanak,
Tsúrint a' Kapitányt kell magok
kezekre
Pénzzel hódítani, azt vették eszekre.
Őt meg-nyervén, kérni fogják
Matrószokat,
Ő közzűlök tégyen, és nem Oroszokat.
Tudták, hogy másképpen
meg-nem-szabadúlnak,
Ha tsak ők fánton fánt fegyverhez
nem nyúlnak.
Azért-is jó rendbe szedték
fegyvereket,
Port, golyóbist, ónot, 's több hadi
szereket,
Hogy ki ki tudhassa ezután
mit tégyen,
Ha kenyér törésre egyszer dolgok mégyen,
Három hason részre fel-oszták
magokat,
Vintplat Úrra bízták ők a' bal
szárnyokat,
Krustyiev Úrt' tették
ők a' jobbikára,
Ármádájoknak állt a' Gróf
Centrumára.
Kapuk rontására néhány
Petárdájok[102]
Vala:
de szükségek vala is reájok.
Látván közelítnek
szabadúlásokhoz,
Örűltek, és fogtak sok vígadásokhoz.
Tsak a' Grófnak szívét gyötrötte
fájdalom,
Tudta, hogy Párisi véres lakadolom
Lesz dolgokbúl: mert ez máskép nem-is
lehet,
Véghez tsak fegyverrel szabadságok mehet.
A' Gubernátort ő sajnálta
felette,
Mivel sok kegyelmét egyszer, 's másszor
vette.
Szánta az Aszszonyt-is, ki-is sok
malaszttal,
Vala mindég hozzá, szíves indúlattal.
Hogy Afanásia meg-fog tsalattatni,
Mert
el-nem veheti, 's itt fog hagyattatni.
Ez leg-inkább sérté lelki
esméretét,
Erőltette magát, hogy láthassák kedvét.
Által látta azt-is, hogy a'
Gubernátor
Szerentsétlen lészen, 's bóldogtalan
akkor.
El-szökések okát egyedűl
nyakára,
Háríttya az udvar, jut pusztúlására.
De mit nem tesz ember
szabadúllásáért,
Kínokra, halálra, veti magát azért.
E' dologba őtet Krustyiev
bíztatta,
Mivel mintegy nyilván néki meg-mutatta.
Hogy mind Gubernátor, szintúgy az
Hetmány-is,
Okoztatni fognak, Cancellárius-is,
Relátziót pedig ez fogja
fel-tenni,
Dolgunk maga ellen, nem fogja fel-venni.
Úgy fogja festeni aztat szép
színekkel,
Hogy meg-elégedik az Udvar ezekkel.
Ha pedig dolgunk jőn fegyverre,
tsatára,
Vagy meg-ölnek minket 's vágnak
garmadára.
Vagy mi öllyük őket, 's akkor
meg-engedünk,
A' Gubernátornak, 's
el-viszszük őt velünk.
Európát érvén, nékie szolgálhat,
A'
Gróf: 's valahol ott szolgálatba álhat.
Krustyiev mondása tsak a' Gróf
eszének
Szerzett nyugodalmat, de nem a'szívének.
Mert a' Társaságba vólt egy Kudrin
nevű,
Jó ember vólt máskép, és mindég jó kedvű.
Afanásiának szoba leányával
Olly
szerelmet vetett, hogy nem bírt magával.
Ő az egész dolgot néki el-beszélte,
Hogy
itten nyomorúlt minnyájoknak élte.
Itt hadja Kámtsatkát, szökve fog
el-menni
A' Gróffal: 's mint madár, olly
szabad fog lenni.
Kérte, mennyen vele, jó lészen a'
dolga,
Európába ő nem lesz rab, sem szolga,
Mihent a' Leányzó ezeket
hallotta,
Aszszonyának szórúl szóra meg-mondotta.
Afanásia itt a' Grófhoz
sietett,
Mint kétségbe esett, majd szót sem ejthetett.
Hullatták szemei könyveket mint
özönt,
Szóllott nagy nehezen, és eképpen köszönt.
Nem jövök én, úgy mond: szemre hányást
tenni,
Tsak egy hitetlentűl örök bútsút venni.
Erre el-ájúla, és fel sem
otsódott,
Míglen rózsa vízzel, jól meg-nem mosódott.
Mihent látta a' Gróf, hogy
lélekzetet vett,
Lábaihoz borúlt, előtte térdeplett.
Esedezett, kérte, hogy őt
meg-hallgassa,
Hogy szíve titkait néki meg-mondhassa.
Szóllott: meg-mondottam én a'
Kis-Aszszonynak,
Mivel én tartottam majd Isten
Aszszonynak.
Melly ranggal, jószággal én hazámba
bírok,
Melly ha eszembe jön, akkor mindég sírok.
Ez kíntett most engem'
szabadúlásomra,
Minthogy Fátum vetett ezen rabságomra.
Mellynek súllya tsupán azzal
enyhíttetett,
Hogy mutatott hozzám igaz szeretetet.
Most meg-változtatni akarom
sorsomat,
Helyre állítani vólt bóldogságomat.
Mindenbe kívánom, velem részes
légyen,
Sokkal jobb szerentsét, mint itt tenne tégyen.
Mert az én szerentsém itten
Kámtsatkába,
Nem maradhat soká állandóságába.
Attya Ura koros, ha halni meg-talál,
Az
új Gubernátor, nem pedig az halál,
Mindent meg-változtat, sorsom-is
meg-fordúl,
Érdemem, Tisztségem, mint a' füst,
úgy el-múl.
Tudja azt-is: hogy a'
számkivettetteket,
A' Muszkák úgy tarttyák,
valamint ebeket.
Hogy eddig szándékom' én
meg-nem-mondottam,
Idejét nem láttam, azért
halasztottam.
Afanásia jól vígyázott szavára,
Ezeket
meg-hallván, borúlt a' nyakára.
Mint Mágnes a' vasat magához
kótsolta,
És mint már vélt férjét, őt meg-is tsókolta.
Szóllott: hogy kész légyen a' világ
végére,
El-kísérni őtet; mert tart hűségére.
A' Gróf ezek után kérte igen
nagyon,
Hogy szolgálójának jó tanítást adjon.
Hogy ne mérészellyen ezekrűl
szóllani,
Mert az egész dolgot el-fogja rontani.
Kudrint, mint árúlót,
meg-nem-bűntethette,
De keménnyen őtet még-is
meg-intette.
Mért mondta a' dolgot egy
Aszszony-állatnak,
A' kik a' nélkűl-is
soha sem hallgatnak.
De mind azonáltal, ha őtet szereti,
Ne
lotsogjon többé, magával viheti.
Ezen eset után gyűlés
hírdettetett,
Éjjel vólt ez: mellyben el-is
végzettetett,
Titkokrúl valaki hogy ha szóllni
talál,
Azonnal kövesse ollynak fejét halál.
Hogy a' Városba-is, ők bé ne
mennyenek,
Magok osztállyoknál mindenkor legyenek.
Mert hogy ha fegyverre talál dolgok
kélni,
Ha eggyütt nem lesznek, méltán lehet félni.
Mindent jól meg-fontol egy bőlts, 's
okos elme,
Most sem vólt ok nélkűl a' Grófnak
félelme.
Mert Kutnetsov nevű vólt
Társaságokba,
A' ki sokat tudott a' titkos
dolgokba.
Egy Strázsa-mesternek vala-itt egy
Húga,
Mátkája vólt ennek, a' fülibe súga.
Kusmin vólt a' neve, néki
meg-vallotta,
Hogy Europába ki-szöknek, mondotta.
Hívta, mennyen vele, ott őtet
el-veszi,
Jószágokkal bírván, szerentsésnek teszi.
Izmailovnak-is, e' lány vólt
mátkája,
Cancelláriusnak vólt ez unokája.
Kutnetsov a' dolgot bár beszéllé
súgva,
Végig ki-hallgatta, mert el-vala bújva.
Mikor haragba vólt a' Gróffal
Stefanov,
Fő baráttya vala akkoron Kutnetsov.
Még akkor meg-mondta ennek
haragjábúl,
Hogy el-fognak szökni, innét Kámtsatkábúl.
A' mint marakodik két kutya egy
tsonton,
Szint úgy két szerelmes nem alkszik egy
Kontzon.
Cancelláriushoz mindjárást-is
el-ment
Izmailov; 's mihent ő ennél meg-jelent,
Előtte a' dolgot szépen
ki-tálalta,
A' Gróf meg-rontását magára válalta.
Grófhoz érvén ezen hírnek tsak a'
szele,
Új boszszúsággal lett szíve mindjárt tele.
Ha lehet, a' dolgot jobb karba
tehesse,
Cancelláriust-is más útra vihesse.
Hozzája ment, ki-is látta
betsűlettel,
De még-is mind eddig, nem olly
szeretettel.
Sőt tett sok lép-veszszős fogó
kérdéseket,
Hogy szaván foghassa, ollyan vetéseket.
Hálójába őtet még-is nem ejthette,
Mert
felelettyeit a' Gróf bőltsen tette.
Végtére ugyan tsak így szóllott
hozzája:
A' város piattza, és minden útzája,
Nem leg-jobb hírekkel tőltek-bé
felőle,
'S Kutnetsovrúl: még nagy rosz lehet
belőle.
A' Gróf reá nézett; és
el-mosolyodott,
Bátor tekéntettel beszédjéhez fogott,
Méltóságos Úrnak az ő
Unokája,
Strázsa-mester Kusmin, húgának Mátkája,
Kutnetsov-is ezen leányzót
szereti,
Mellyért Izmailov, őt nem szenvedheti.
Már most kígyót, békát kiáltoz reája,
A'
melly nem-is igaz, ollyat-is szóll szája.
Meg-tudtam, a' leányt el-akarja
venni
Izmailov; a' melly nem fogna jó lenni,
Mert tudom, hogy fő nem a'
familiája,
Salak paraszt vérbűl való a' Mátkája.
Én vagyok az: a' ki ezen
házasságot
Kívántam bontani, ne talán tsúfságot
Nemzetsége lásson ezen leány miatt,
A'
melly nem érdemel fő Nemes iffiat.
Kutnetsovot azért én ki-is
bérlettem,
Illy rendeléseket e' dologba tettem;
Hogy őtet Ohotzkba vigye el
magával,
Adassanak öszsze ottan egy Pópával.
A' Cancellárius nagyon
figyelmezte,
A' Grófnak szavait; a' mint
elvégezte,
A' nyakába borúlt, felette
köszönte,
Hogy ő más formába e' dolgot öntötte.
Meg-vallotta: néki hogy ártani
akart,
Mivel Izmailov jól alája vakart.
A' Leány mit szóllyon, reá
tanította
A' Gróf: Kutnetsovnak szint-úgy
meg-mondotta.
A' Cancellárius szólltt-is más nap
velek,
De mind a' beszédjek, mind a' külső
jelek,
Egy húron pendűltek, mindjárt, el-is
hitte,
Az írígy szerelem, hogy őt erre vitte.
Unokáját mindjárt Verchnei
Osztrogba,
Mivel bé-avatta magát illy dologba,
Ollyan fel-tétellel azonnal
kűldötte,
Mellyel nem kevessé őtet meg-bűntette,
Hogy Bolscheretzkóba addig viszsza nem
tér,
Míglen engedelmet tőle arra nem nyér.
A' farka vágását, Kígyó nem
felejti,
Tevőjét, ha lehet, mérgével el-ejti.
Tronfot ütni ezért akart Izmailov,
Kinek
két társa vólt, Boskarev 's Czablikov.
Ezek Stefanovtúl tudták-meg a'
titkot,
Mikor haragba vólt Gróffal, 's szólltt
rá szitkot.
A' midőn Stefanov esett
nyavalyába,
Nem hitték, betegen feküdne ágyába,
Hanem árestomba vólna, azt
ítélték,
Mellybe a' Gróf adta; magokba
fel-tették,
Hogy őtet erővel majd szabaddá
teszik,
Ha mindjárt a' Grófnak, éltét el-is
veszik.
Levél által őtet ők
túdósították,
Mellybe szándékjokat ki-nyilatkoztatták.
Stefanov az írást a' Pánov
kezébe
Adta, kérvén, hogy így felellyen nevébe:
Hogy ne mérészellyék a' Grófot
bántani,
Tsak gondolattal-is nékie ártani.
Mert ő vólna az ő leg-főbb jó tévője,
A'
kínos haláltúl kegyes meg-mentője.
Hanem hogy ha jőnek látogatására,
Mind
a' kettőjöknek fog lenni hasznára.
Az alatt Stefanov a' Gróffot
kérette,
Hogy jönne hozzája, ezt ő meg-is tette.
Le-is űle mindjárt ennek az
ágyára,
Boskarev, Czablikov, itt termettek árra,
Stefanov a' Grófnak őket
ajánlotta,
Hogy jó baráttyai vólnának, mondotta.
Vóltak ők, mint mások, tsak
számkivettettek,
A' kik Kámtsatkába már régen
szenvedtek.
Esett vélek a' Gróf mindjárt
barátságba,
Bé-is vette őket itt a' Társaságba.
Meg-esküdtek: nyertek mindjárást-is
fegyvert,
Örűlt a' Gróf, kapván illy két derék
embert.
Gubernátort más nap ő meg-látogatta,
Ez
a' dolgot bátran elibe így adta.
A' Cancellárius kedrűl nem jól
beszél,
Hogy el akar szökni, olly gyanúsággal él:
Mosolyogva a' Gróf erre tsak így
felelt,
Hívassa-el őtet; kevés idő-is telt,
Meg-jelent, szemébe a' Grófnak
mondotta;
Hogy el-akar-szökni, tudja, és hallotta.
És akár miképpen a' dolgot
simíttya,
Hogy igazán beszéll, ő meg-bizonyíttya,
Verchnel Osztrogbúl írtt néki
levelet
Izmailov; mellybe mind főldet, mind eget
Bizonyságúl hívja, hogy
el-akar-menni,
Boskarev, Czablikov, tanúk fognak
lenni.
A' Cancellárius a' mint ezt
olvasta,
Gubernátor rántzos homlokkal hallgatta.
Szólltt a' Gróf: én ugyan mind
ezeket hallám;
Leg-igazságossabb lészen még-is talám,
Hogy azon két tanúk mindjárt itt
legyenek,
Tanúbizonyságot ellenem tegyenek.
Stefanovnak ugyan én
ellenségemnek,
Baráttyai azok, még-is személyemnek
Nem árthatnak, ámbár kedveznek ők
annak,
Mert magamat tudom lenni ártatlannak.
Ki-ment a' szobábúl, hogy magok
legyenek,
Hogy így a' tanúkbúl mindent
ki-vegyenek.
Mind a' kettő mindjárt
bé-is-hívattatott,
A' levél előttök itt
el-olvastatott.
Meg-vallották, hogy ők az írást
esmérnék,
De a' mi abba van, észszel
fel-nem-érnék.
Ezen dolog felől, ők semmit sem
tudnak,
Mint igaz emberek itt nem-is hazudnak.
Stefanov Gróf ellen gyakran
panaszkodott,
Hogy őt nem szerették, az adott rá okot.
Izmailov eztet mihent tapasztalta,
Hogy
ellenségei legyünk, azt akarta,
Ellene előttünk egy ki-gondolt
dolgot
Bészéllett; tsúnyáúl ő reája morgott.
Meg-tudtuk, hamis vád, és
valótalanság,
Mindjárt fel-is állott közttünk a'
barátság.
Izmailovnak mi szemére-is hánytuk,
Hogy
mért kőlt illyeket, mert a' Grófot szántuk.
A' Cancellárius mindjárt
meg-követte
A' Grófot, mert tettét nagyon
szégyenlette.
Gubernátor reá kezdett neheztelni,
Alig
tudta a' Gróf őt meg-engesztelni.
Látván a' Gróf, hogy már sok Argus
szem rá néz,
Ellene fel-kellni akar számtalan kéz.
Vígyáznak sok felől minden
lépésére,
Igyekeznek az ő nyaka szegésére.
Izmailov-is már Osztrogbúl viszsza
tért,
Cancelláriushoz mihelyest ő el-ért,
Festette Gróf dolgát nagyon
feketére,
Hetmány-is szavára mindenkép' rá tére.
Azért-is ha reá ütni találnának,
Hogy
ő, és Társai pórúl ne járnának,
Egész Társasságnak ő fegyvert
osztatott,
Port, golyóbist, kardot, bővséggel adatott.
Éjjel mindenfelé Strázsáit
ki-tette,
Tsak vitézségekbe reménnyét vetette.
Más nap korán reggel Afanásiája,
Látta
újságot hoz, el-jövén hozzája.
Szólltt: ma édes Atyám beszéllett
Anyámmal,
De láttam, mint szokott, nem szóll ímmel
ámmal.
Mert az édes Anyám sok könyűt
hullatott,
Ítélem, dolgotok hogy meg-tudattatott.
Azért kérlek, ne jőjj Édesem a'
várba,
Hidd-el, fogsz akadni ott olly nyirkos sárba,
A' mellybűl lábadat soha
ki-nem-húzod,
Ha mindjárt testedet főtűl talpig
nyúzod.
Hanem ha dolgotok tsatázásra
menne,
Ütközést az Hetmány ellenetek tenne;
Kérlek, tartsd életbe
Afanásiádat,
Ipádat, és téged szerető napádat.
Meg-tsókolta a' Gróf hó színű
kezeit,
Szavai mutatták szívének jeleit.
Esedezett, hogy ha aztat észre
venné,
Hogy a' Gubernium rendelésit tenné,
Hogy őtet el-fogja: avagy
minnyájára,
Akarnak rá ütni, adja azt tudtára.
Egy igaz hív szívet kérni soká nem
kell,
Fogadta; egy veres pántlika lesz a' jel,
A' mellyt, ha el-kűldi, vígyázzon
magára,
Hogy hírtelen veszély ne jőjjön nyakára.
Nem ok nélkűl a' Gróf rendelésit
tette,
Mert egy rosz hír után, a' más rosz hírt
vette.
Mindjárást-is más nap egy kis
leánykátúl,
Veres pántlikát nyert Afanásiátúl.
Ez el-ment, alig múlt két három
órája,
Jött egy Strázsa-mester sietve hozzája,
Hogy a' Gubernátor hívja
flöstökömre,
Által-látta, hogy az nem válna örömre.
A' Gróf kegyességét néki
meg-köszönte,
Hírtelen roszszúl lett, általa üzente.
De talán hogy más nap lesz
szolgálattyára,
És meg-jelenhetik parantsolattyára.
Strázsa-mester erre nyilván
meg-mondotta,
Szép szerivel jőjjön, néki javaslotta,
Mert máskép erővel el-fog-hozattatni,
És
mint makats ember, úgy fog traktáltatni.
Ő eztet röviden el-útasította,
Az
üzenetemmel mennyen ked! mondotta.
Az Hetmány dél után hozzája érkeze,
Mint
van egéssége, arrúl értekeze.
Nagyon kérte, hogy a' várba vele
menne,
Mert úgy mond! magának azzal nagy jót tenne.
A' Cancellárius nem tudja, hogy mit
főz,
Érte megint fejét valamelly hitvány gőz.
Ha el-jön ezt könnyen ő
el-oszlathattya,
És jó útra őtet megintlen hozhattya.
Beteg vagyok, szóllott, én ma nem
mehetek,
Talán jobban leszek, hólnap ott lehetek.
Erre őtet mindjárt kezd'te
fenyegetni,
Hogy Kozákok által el-fogja vitetni.
Kiáltott-is rájok: a' Gróf nagyot
fütyűlt,
Öt ember itt termett, mellyen Hetmány
el-hűlt.
Magát, két Kozákját, minden
fegyverétűl
Meg-fosztatta, már nem tartott erejétűl.
Sőt őtet rabjának Gróf mondotta
lenni,
Tudván, hogy tsalárdúl akart vele tenni.
Gubernátor néki azt üzente estve,
Ha
el nem ereszti, élte lesz el-vesztve.
Jőjjön hozzá, és ha ő ártatlan
lészen,
Minden elég-tételt ő tőle ő vészen.
A' Gróf üzent néki, hogy ma nem
mehetne,
És társai nélkűl semmit sem tehetne.
Még ma estve velek fog ő
tanátskozni,
Holnapig szükséges tehát várakozni.
Hat jó mérész legényt
comandíroztatott,
Kiket bátorságra nagyon
fel-bíztatott.
El-kűldé éjfélkor; mert kézre
kerítni,
A' Cancelláriust, akarta el-tsípni,
A' Gubernátornál vólt
szerentséjére,
Azért-is most egyszer nem kerűlt
kezére.
De Izmailovot még-is el-ragadták,
Jól
esett, tsak ezt-is, hogy ők el-foghatták,
Más nap két pántlika
Afanásiátúl
Érkezett: kűldötte a' szolgálójátúl.
A' melly papirosba takarva
valának,
Tőle ezen sorok arra íratának.
Hogy Izmailovot tám a' főld
el-nyelte,
És a' tanúkat-is hasonló sors lelte.
Már most minden ember vagyon olly
hiszembe,
Hogy odább állottak, mivel állni szembe
Nem mernek, nem lévén nékik
igazságok,
És hogy majd ki-sűlne minden ravaszságok.
A' Grófra az Attya hogy nem
neheztelne,
Sőt mindennek mondja; hogy ártatlan lenne.
Őt tsak színlés alatt még-is
fel-hozattya,
Négy Kozákkal; kiknek magát
meg-adhattya.
Menni akart a' Gróf, ezen
levelére,
De ezen menése lett vólna vesztére.
Több darab pántlika vólt a' levélbe
bent,
Ezeket meg-látván, meg-hökkent, el-nem-ment.
Látta azt-is, hogy a' Kozákok
készűlnek,
Fegyvert villogtatnak, kardot köszörűlnek.
Tett a' Gróf is mindjárt olly
készűleteket,
Hogy jól fogadhassa ezen vendégeket.
Látta: dél után egy Granatéros
Káplár,
Négy Granatérossal az udvarán rég vár.
Kérte; hogy jőjjön bé, egy pohár bort
inni,
Azt vélte a' Káplár, lehet néki hinni.
Bé-ment; a' pohár bort ő itt meg-is
itta,
Erre a' Gróf őtet más szobába hívta.
Tőltött pistolyokat mellyének
szegeztek,
Mert már itt több társok a' Grófhoz
érkeztek.
Fenyegették; hogy ha ő itt kiáltást
tesz,
Mint Isten az égbe, halálnak fia lesz.
Mindeneket néki meg-kellett
vallani,
Valamit tsak tudott, vagy hallott, mondani,
Hogy kintelen ő ezt, 's nem örömest
tette,
A' Gróf mind az ötöt, meg-is kötöztette.
Egy pintzébe őket lakatra
záratta,
Számkivetettekkel négygyel strázsáltatta.
Alkonyodás után néki olly hírt
hoztak,
Mély útba katonák, hogy bé-maséroztak.
Gróf az osztállyával feléjek
sietett,
Mihelyest hozzájok ő közel érhetett;
Mindjárást reájok adatott egy
Salvét,
Agyon-is lövetett közzűlök ezzel hét.
A' többi le-veté magát főld
színére,
Fekve várakozott több segítségére.
Tizen-egy órakor tsörtözés
hallatott,
Setét vólt: ugyan tsak még-is meg-tudatott,
Hogy Truppok jönnének, nékiek
hátokra,
Szükség vólt leg-inkább, vígyázni azokra.
Azért-is Vintplatot a' Gróf
ki-rendelé,
Hogy mennyen; 's vigyázzon ő a'
mély út felé.
Maga pedig mene azon ellenségre,
Melly
hátokra ütni akart, 's jött a' végre.
Ötven lépésnyire már öszve-is
jöttek,
Közel vóltak, még-is egymásra nem lőttek,
Azok kiáltottak, adnák-meg
magokat,
Szólltt a' Gróf: kívánná tudni az
okokat.
A' meddig illyenkép' ők itt
beszéllgettek,
Egymáshoz tizen-öt lépésnyire lettek.
A' Gróf akkor rájok nagyon
tüzeltetett,
Mellyért-is a' más rész úgy
meg-íjesztetett,
Hogy az nyakra főre szaladt az
erdőbe,
De mivel setét vólt, nem vette űzőbe.
Még az ágyúit-is mind itt helybe
hagyta,
Tíz meg-ölettekkel a' dézsmát meg-adta.
Bátorságot adott ez eset népének,
És
nem tsak mérésznek, de tette fenének.
Itten a' Gróf őket megint rendbe
szedte,
Az elnyert ágyúkat mind magához vette.
Meg-indúlt, erősen ágyúzott azokra,
A'
kik a' mély útba feküdtek artzokra.
Lábára fel-állni közzűlök egy sem
mert,
Mellyel elég időt a' Gróf magának nyert,
Hogy a' várhoz velek ő közel
eshetett,
Már ágyúi lévén, többeket tehetett.
Látván, hogy ágyúkkal jőnek, az
őrt-álló
Vélte, hogy vólnának ők azon Comandó,
Melly a' várbúl ki-ment, hogy üssön
hátokra,
Imígyen kiáltott bátran minnyájokra.
Hoztok-é sok rabot, szólltt a' Gróf:
eleget,
Ki nem állyák, tudtam, az ágyú meleget.
Szólltt megint a' Strázsa: és
le-eresztette
A' fel-vonó kaput: mihent észre
vette
Eztet a' Gróf: mindjárt a'
maga népével,
Bé-rontott a' várba egész
erejével.
Strázsán a' kapunál
tizenkét ember vólt,
De úgy vágattattak, hogy minnyája
meg-hólt.
A' Gróf ezen kaput
mindjárt fel-vonatta,
Tíz ember őrizze, keményen
meg-hagyta.
A' Kazamátákra[103]
népe része tsapott,
Hol-is sok ellenség, sebet, halált
kapott.
Többi a' Petárdát hozta
sietséggel,
A' belső kapunak veté serénységgel,
Az udvaron, útszán, a'
fegyver ropogott,
Nagy kiáltás vala, a' sok kard
villogott.
Egy itt, a' más amott
meg-ölve feküdött,
Sok vérébe úszván, halállal
küszködött.
Soknak szemét már az halál hályog
fogta,
De mivel még mozgott, a' más még-is
dobta.
Trója, és Kartágo mikor
meg-rontatott,
Azokba annyi vér, mint itt, nem
ontatott.
Nyitva látván lenni a' Gróf egy
ablakot,
Azon házon, mellybe Gubernátor lakott.
Bé-mászott; setét vólt, mene tsak
vaktába,
Véletlenűl még-is jött azon szobába,
Mellybe Nílov Aszszony 's gyermekei
vóltak,
Kik a' réműléstűl már félig meg-hóltak.
Mivel gyertya égett, őtet
meg-esmérték,
Öszve-tett kezekkel mennyre, főldre
kérték,
Hogy a' Gubernátor
szabadítására
Siessen: ne jusson férje halálára.
Mindjárt szobájába mene
egyenesen,
Szóllott-is hozzája a' Gróf szép
kegyesen,
Hogy gyermekeinek szobájába
menne,
Szerentsétlenségtűl ottan ő mentt lenne.
Felelt: hogy először életét el-venni
A'
Grófnak akarja, úgy fog oda menni.
Pistollyát fel-kapván, itt hozzája-is
lőtt,
Dombolt lábaival, haragja nőttön nőtt.
Sebbe esvén a' Gróf, így szóllott
hozzája,
Minden óltalmazást teszi már héjába
Gubernátor Uram: de én az
életét
Meg-tartom, ha fére teszi a' fegyverét.
Az Aszszony, gyermeki, térdeikre
estek,
Tanáttsát fogadja, azon esedeztek.
De nem: sőt mint őrűlt, a' torkát
meg-kapta,
A' főldre le-vetni magát még-sem
hagyta.
Látta a' Gróf, hogy ha őtet
el-nem-ójtya,
Meg-kell halni néki, mert őtet
meg-fojtya.
A' Petárda éppen akkor
el-süttetett,
Mellybűl belső ajtó itt fel-is
vettetett.
A' szobába Pánov éppen jókor
bé-jött,
A' Gubernátorral még a' Gróf
küszködött.
Botsássa-el őtet, kérte,
szóllítgatta,
De szavára ő még jobban fojtogatta.
Meg-haragud't Pánov, kardját
ki-rántotta,
Mint tököt a' fejét ketté
hasította,
Ezt látván az Aszszony; sírt, nagyon
lármázott,
Két lyánya el-ájúlt, a' nép kint
tsatázott.
E' gyászos tekíntet Gróf szívén ált
hatott,
Sebbe lévén, lábán nehezen állhatott.
Kérte itt Pánovot, hogy innen
távozzon,
Ne talán látása, több roszszat okozzon.
Ő mellettek marad, gondjokat
viseli,
Tudta, hogy így őket semmi rosz nem leli.
De sokáig itten még sem
maradhatott,
Mivel az udvaron nagy zivaj hallatott.
El-ment: és a' mint ő az udvarra
ére,
Meg-tőlt ez hóltakkal, soknak folyt még vére.
Meg tudta, társai nagyon
ostromlanak,
Egy főld alatt épűltt bóltot, hogy
rontanak.
A' mellybe várbéli sok nép
bé-szaladott,
Melly a' tsata alatt életbe
maradott.
Ezeknek futott ő mindjárt
védelmére,
Hogy ne juthassanak kardjoknak élére.
Azomba hírtelen nagy lárma
támadott,
Katona mód szerént, néhány tűz adatott.
A' Strázsa kiáltott: ellenség!
ellenség!
Kezdett-is itt lenni réműlés íjedség.
Mi dolog! fel-mene a' Gróf egy
bástyára,
Egy sereg Kozákság jött szeme láttára.
Ezek a' bástyára készűltek
fel-hágni,
Néki-is gyürkösztek, hogy majd fognak
vágni.
Vintplatot legottan a' Gróf
el-kűldötte,
A' ki-is a' népet seregre
gyűjtötte.
Sok golyóbis addig füle körűl
fütyűlt,
Míg Vintpláthoz népe rakásra öszve gyűlt.
A' Kozákok fel nem mászhattak
hozzájok,
Mert igen rövid vólt az ő lajtorjájok.
Mivel setét vala, helyet sem
lelhettek
Alkalmatossabbat a' hol fel-mehettek.
Az ő tüzellések nagyon
világított,
Feléjek két mozsárt a' Gróf
igazított.
Haubitzek ezekbűl közikbe
vettettek,
Tizen-négyen hamar meg-is ölettettek.
Huszon-két emberrel Vintplat
el-érkezett,
Mihent itten vala, e' kis
felekezet,
Két ágyút ezekkel ide
vonattatott,
Mellyekbűl nem több, tsak hat tűz
adattatott.
Mindjárt a' kozákok futottak,
szaladtak,
Mint ölyvtől a' Tsirkék, ők úgy
el-oszlattak.
Vélvén, fogják őtet még
attaqvírozni,
Nagyobb erőt mint most, ellene még
hozni.
Azért-is ágyúkat mindenik
bástyára,
Vonattatott a' Gróf, vártt újjabb
tsatára.
Mihent ezen helyes rendelést
meg-tette,
Gubernátornéhoz maga úttyát vette.
Ezt ágyba találta, mert szíve vólt
szorúlt,
A' Gróf térdre esett, lábaihoz borúlt.
Kérte: minthogy történtt halála
Urának,
Hogy őtet ne tartsa Fátuma okának.
Szemével látta ő, hogy mikép
mentette,
Még-is hozzája lőtt, sebbe-is ejtette.
Leg-kissebbet a' Gróf szemére nem
vetett,
Nem tudta szívébe, még-is mi lehetett.
Gyermekei, hogy hol vólnának,
kérdette,
Szóltt a' Gróf: Ezeket Pánov
meg-mentette.
Más szobába vitte, nintsen semmi
bajok,
Meg sem-is sértődött, sem tagok, sem hajok.
Az alatt a' Grófnak itten
meg-mondották,
Hogy Hetmányt tömlötzbűl
ki-szabadították
Némelly emberei: 's a'
városbúl ki-ment,
Három száz Kozákkal egy hegyen vólna
fent,
A' kikkel-is mostan azt akarná
tenni,
Hogy éhséggel fogná a' várat meg-venni.
Azért-is, ennek-is, hogy eleit
vegye,
Vízzé az Hetmánynak szándékát hogy tegye,
Kűldött a' városba a' Gróf
katonákat,
Kik az Aszszonyokat, nagy, 's kis
leánykákat,
Egy seregbe gyűjtvén, őket mindjárt
nyomba,
Vezessék fegyver köztt; zárják a'
Templomba.
A' Templomot a' Gróf fa
székkel, deszkákkal,
Körűl rakattatta, száraz rakás
fákkal.
Ezen minden dolog, éjjel mene végbe,
A'
hegyrűl nem látták, történtt setétségbe.
Meg-mondatott nékik, hogy ők
készűllyenek
Halálra: 's lelkekrűl rendelést
tegyenek.
Tulajdoníttsák ezt férjeknek, 's
Attyoknak,
A' kik fegyvert fogtak, nem pedig
magoknak,
A' Templomnak reggel tűz fog
vettettetni,
Melly által meg-fognak ők emésztettetni;
Az meg-engedtetik, hogy három
Aszszonyok,
Mennyenek hozzájok: 's tizen-két
Leányok,
Kérjék az Attyokat, és magok férjeit,
E'
mellett a' lányok magok kedvesseit,
Hogy tüstént tegyék-le ők a'
fegyvereket,
Így: és nem másképpen tarttyák-meg
élteket.
Örömmel rá-álltak minnyájan ők
arra,
Pánov Úr e' dolgot válalta magára.
Az alatt sebéhez a' Gróf-is
láttatott,
Mivel fegyver lövés immár nem hallatott.
Lapin Úr meg-nézvén, szólltt: őt még rosz
éri,
Mivel ki-foly, úgy mond: felette sok véri.
Hidegbe a' sebe egészszen
bé-fagyott,
Hogy bé nem köttette, hibát teve nagyot.
Tűz felett kelletett a' sebét
tartani,
És így a' fagyos vért itt fel
olvasztani.
Szörnyű fájdalmakat a' Gróf akkor
érzett,
De jó vólt, hogy sebe megint újra vérzett,
Bé-is kötötte azt, a' mint kellett
Lapin,
Hamar meg-is gyógyúlt testébe mindennin.
Egy ideig ugyan lábon nem mehetett,
A'
hol akart lenni, ágyával vitetett.
Sok vére ki-folyván
meg-halaványodott,
Ábrázattyába-is nagyon
meg-véknyodott.
Egy reggel Nílovné őt
meg-látogatta,
Hogy illy színbe látta, könyveit
hullatta.
Nem vólt nyúgodalom ő gyenge
szívébe,
Mert gondolta a' Gróf, hogy meg-hal
sebébe;
Szólltt: az Urat soha férjem
gyilkosának
Nem tartottam, nem-is oka halálának.
Tsak kis újjával-is őtet nem
bántotta,
Más az: a' ki fejét ketté hasította.
Sőt ha hajlott vólna, az Úr
kérésére,
Nem jött vólna még most élete végére.
Fáj szívem, az Urat, hogy ejtette
sebbe,
Könnyen történhetik, hogy meg-is hal ebbe.
Engedjen-meg néki, meg-fizetett érte,
Az
halál poharát hamaréb rá mérte.
Kérem azt-is, hogy őt,
el-takaríthassam,
Végső tiszteletem néki meg-adhassam.
A' közönség engem nem fog
szenvedhetni,
Hogy meg-ölték, okúl engemet fog vetni.
A' Titkos Tanáts-is, dolgomat
fel-venné,
Tzárné előtt nagyon feketének tenné.
Mihent ezt el-végzem, én mindjárt
el-megyek,
Nem akarom, mások' szeme előtt
legyek.
Afanásiám-is, el-fog velem menni,
Így
trágár beszédnek tárgya nem fog lenni.
Már-is Nemzetsége szegényt
kárhoztattya,
Attya halálának ő-is oka, tarttya.
De lesz még olly idő, az Úrnak ált
adom,
Mert a' mit fogadtam, mostan-is fogadom.
Valamiket szóllott; a' Gróf helybe
hagyta,
A' temetésre-is engedelmet adta.
Nílov Aszszony ki-ment, 's
Afanásiája
Bent maradt', mindjárt-is, szóllott
ez hozzája.
Világ végire-is, hogy ő el-kíséri
A'
Grófot: hűségét halálig ígéri.
A' közönség Annyát, hogy úgy ne
nézhesse,
Mint férje gyilkossát, ne-is bűntethesse,
Kérte igen nagyon, hogy őt
el-szöktesse,
Hogy így őtet okúl, ne annyát vethesse.
A' Gróf kéz-adással tette
ígéretét,
Tsudálta annyához való szeretetét.
Az hegyre már Pánov el-ment a'
lányokkal,
Egy Dobossal, és az három Aszszonyokkal.
Doboltatott: le-jött az hegynek
tövére,
Tíz Kozák kísérték őket tetejére,
Szólltt hozzájok Pánov, itten
bátorsággal,
Hogy ha le-nem-teszik, minden
hamarsággal,
Fegyvereket: lássák! de már tíz
órakor,
A' Templom égni fog, hamú lészen, és
por.
A' tűz emészti-meg
feleségeiket,
És abba záratott lyány gyermekeiket.
Egy fertálykor tízre, még választ nem
kűldtek,
De már lángot látván, tsak hogy nem őrűltek.
Mivel három öl fát, a' Gróf
meg-gyújtatott,
Mellynek füstye, lángja, az hegyrűl
láttatott.
Két fertályt az óra ütvén tíz órára,
A'
Grófnak sietve adatott tudtára,
Hogy fejér keszkenők a' hegyen
lobognak,
Hallatik mint sírnak ottan, 's mint
zokognak.
És hogy fegyver nélkűl futva
le-jönnének,
Kozákok; a' kik-is alig pihegnének.
Ketten ezek közzűl hozzája érkeztek,
Kik
szólltak: mindenkép mindjárt meg-egyeztek.
Kérték fél óráig: hogy
meg-ne-gyújtassa
A' Templomot: e' nagy
kegyelmét mutassa.
Kevés idő várva, már mind
meg-jelentek,
A' Gróf eleibe fegyver nélkűl
mentek.
Négyet magok közzűl; úgymint
zálogokat;
Ált adtak, leg-fővebb, 's gazdag
Kozákokat.
Az Hetmányt kötözve el-hozták
magokkal,
Ált adták őtet-is más három rabokkal,
Kik a' Társaságbúl ált szöktek
hozzájok,
A' midőn éjtszaka velek vólt tsatájok.
Mihent tsendesség lett a'
Kázamátákat,
Meg-nyittatta a' Gróf, és a'
katonákat
Ki-hozatta, a' kik negyven-négyen
vóltak,
Tizen-öt sebesek már akkor meg-hóltak.
Cancellárius-is ezekkel
ki-mászott,
Ollyan vólt mint ürge, a' melly jól
meg-ázott.
Egy vasra Hetmánnyal őtet verettette,
A'
főld alatt lévő tömlötzbe tétette.
Gubernátort más nap igen nagy
pompával
El-temették, gyászos, de szép muzsikával.
Tizen-két ágyúkkal a' Gróf
tüzeltetett,
Szakállos Pópáktúl sírba tétettetett.
Míg a' temetés ált, Panov Úr nem
henyélt,
Alkalmatossággal, és az idővel élt,
Szent Péter és Pálnak hajóját
el-vette,
Melly már kész vólt, eztet mindjárt
jelentette.
A' tár-házat a' Gróf vele
meg-járatta,
Valami abba vólt mind fel-írattatta.
Másokkal élelmet hordatott
rakásra,
Tudván ritkán akad tengeren szállásra.
Egyszersmind Nílovné láthatatlanná
lett,
Nem tudták hová lett, mivel bútsút sem vett.
A' Gróffal ugyan vólt, de szót sem
szóllhatott,
Kezet fogott, el-ment, könyveket
húllatott.
Úttyát ollyan nagyon azért sietette,
Két
lánya sirását mivel nem tűrhette.
Mert Afanásiát titkon el-hozatta
A'
Gróf: 's ezen Nénnyét mind kettő siratta.
Míg sebbe vólt, mindég ágya mellett
strázsált,
Éjjel kemény főldön, nem nyoszolyába hált.
Mind addig, míg Méder bizonyossá
tette,
Hogy halál markábúl a' Grófot ki-vette.
Vagy két nap, 's két éjjel, maga-is
nyúgodott,
Mivel eddig mindég nyughatatlankodott.
Egy reggel a' Grófhoz jöve
szomorúan,
Meg-esmérte rajta, hogy szíve van búban.
Egy levelet nyújtott néki a'
kezébe,
Ezeket szóllotta nézvén a' szemébe:
Nem hozom az Urat többé kísértetbe,
Nem
gyötrődik szívem már a' szeretetbe.
Stefanov kűldötte néki e'
levelet,
Nagy fel-háborodást ezzel szívébe tett.
Világossan abba ő tudtára adta,
Hogy
a' Gróf meg-tsalta, és őt tserbe hagyta.
Mivel bizonyosan vagyon Felesége,
Ne-is
légyen abba leg-kissebb kétsége.
Ha hajadon fővel vele el-fog menni,
Tsak
világ tsúfjává fogja magát tenni.
Ha tetszik, érette boszszút fog
állani
A' Grófon: és vérit ki-fogja ontani.
És azután őtet majd jobb karba
teszi,
Mert hitves társának bizonnyal el-veszi.
A' Grófot e' levél
fel-háborította,
Majd fegyverhez kapott, úgy
fel-indította.
Nem tudta hozzája mint szóllyon
hírtelen,
Mert Stefanov vádja nem vala helytelen.
Észre vette a' lány, hogy így van a'
dolog,
Mert látta, a' szíve felette háborog.
Maga szólltt a' Grófhoz,
nyúgodjon-meg szíve,
Mert ő még-is mindég lészen igaz
híve.
Szeretni-is fogja, de nem úgy, mint
férjét,
Hanem úgy mint Attyát, avagy-is testvérjét.
Kérte-is, vigye-el őt Europába,
Mert
tsak világ tsúfja lenne Kámtsatkába.
Engedje-meg férfi ruhába járhasson,
Hogy
kísértetektűl bátran maradhasson.
A' Gróf mindenekre magát
ajánlotta,
'S hogy ő házas vólna, mért
meg-nem-mondotta,
Okait ő néki mind el-beszéllette,
Isten
tudja, a' lány azokat mint vette.
Más nap fegyveresen már férfi
gúnyába
Meg-jelent; szebb-is vólt, mint Aszszony
ruhába.
Bellónának lett ő valóságos
mássa,
Vitézséget képzelt ő minden mozgása.
Achilles nevet nyert ezen új
Amazon,
Magának-is igen nagy kedve tőlt azon.
Ama nyughatatlan lelkű Stefanovra,
A'
kinek szándéka vólt tsak rosz dolgokra,
Mivel most-is újra gazságot
okozott,
Illyen Szententziát a' Társaság hozott:
Hogy ő néki ennek tanátskozásába,
Soha
részi nem lesz, sem több más dolgába.
Míg ezen dolog folyt számos
munitziót,
Édes vizet, sós húst, több más provisiót
A' hajóra hordtak, baromfit,
ökröket,
Harmelin, nyuszt, róka, több drága bőröket.
Jól meg vala már ez ágyúkkal
spékelve,
Annak Kamarái mindennel meg-telve.
Szerentsés hajózást tsak Istentűl
vártak,
Azért előbb mint sem az hajóra száltak,
Ő szent Felségének áldozat
nyújtatott,
Énekes szent Mise Templomba tartatott.
Az Évangyéliom mint
énekeltetett,
Minnyájátúl megint az hit le-tétetett.
A' szent Mise után, Te Deum
tartatott,
Tizen-két ágyúval a' Gróf
ágyúztatott.
Ezután minnyáját a' Gróf
meg-intette,
Bátorságra, 's több más jóra
gerjesztette.
* * *
Mind ezen dolgok, a' mellyeket ezen tzikkelybe ki-tettem, így vannak azon Németh könyvbe-is, melly fordítása azon Frantzia nyelven ki-adattatott könyvnek, a' mellyet önnön maga Gróf Móritz Benyovszki maga életérűl ki-adott. De mivel Rontó Budán nálam lévén, nagyon külömböző-képpen beszéllette előttem ezen történeteket, azért-is jónak ítéltem, hogy az ő szavait-is itten ki-tegyem; hogy így az ő velem tett beszédjét, minden kegyes olvasó latra vetvén, a' dolog valóságárúl tetszése szerént ítéletet tehessen.
Rontó Pál így szóllott: hogy midőn már Kámtsatka tartománnyának Bolschereczk városába vóltak, ő nem tudja, jádzodott-é a' Gróf Schakot, avagy nem, mivel ő mintegy szolgája lévén, az Urak közzé nem ment, hanem bizonyosnak mondotta, hogy pénze itten mindenkor elég vólt a' Grófnak; de hol vette, ő nem tudja, és nem-is illett, mint Urátúl tőle aztat kérdezni.
Másodszor: midőn ezen városkának várát, a' mellybe a' Gubernátor lakott, éjtszakának idején, a' mint ki-tettem, meg-vették vólna, leg-elől a' Kazamátákat törték-fel, és azokbúl a' számkivettetteket ki-szabadították, a' kikkel már a' Gróf kéz alatt egy értelembe vólt. Ezeknek ők fegyvereket-is vittek magokkal, kinek lántsát, kinek kardot, kinek puskát &c. mihent ezek szabadok lettek, és fegyvert tőlök nyertek, egyesűlt erővel a' várba minden Nemnek tekéntete nélkűl minnyájokat vágtak, és ölték, a' Gubernátort ki ölte-meg, azt nem tudja, de a' Cancelláriust, hogy önnön maga vágta vólna-le, azzal ditsekedett előttem, a' Gubernátornét sem látta soha többé gyermekeivel eggyütt, hanem más napra virradván, látta, hogy Afanásia mindenütt a' Gróf óldala mellett vólt, harmad napon pedig, már katona Fő-Tiszt ruhába sétált mindenütt vele, mivel pedig a' várba egy lélek sem maradt életbe, ő nem tudja Afanásia mint maradhatott-meg, gondolta ugyan tsak, hogy őtet a' Gróf óltalmazta-meg. A' Gróf sem esett itten sebbe, a' mint Rontó mondotta, sőt mindenütt serénnyen comandírozott, és bíztatta minnyájokat. Minekutánna már a' várba meg-szűnt a' tsata, és aztat hatalmokba vették, egy részével a' Gróf a' Társasságnak a' Tenger révet vette-meg, és itten-is valamint a' Gubernátor katonáit, úgy néhány ott lakosokat, mind kardra hányták; ennek-is már Urai lévén, szent Péter és Pál hajóját magok hatalmok alá vették, ez leg-jobb hajó-is vólt, mert a' Gubernátor eztet tökélletessen meg-tsináltatta, mivel nem régen aztat a' tenger háborúsága nagyon meg-rongálta vólt; a' többi hajókat mind meg-égettette a' Gróf, hogy így utánnok ne jöhessenek, a' leg-jobb, leg-szebb ágyúkbúl annyit, a' mennyi szükséges vólt, a' hajóra vonatta, két haubitzot hányó mozsarakkal, a' többi ágyúkat, és mozsarakat mind a' tengerbe vettette, úgy mindennémű fegyvereket-is, ki-vévén a' mellyeket szükségeseknek látott lenni, ezeket a' hajóra rakatta, valamint a' szükséges golyóbisokat-is, és puska-port, a' felűl valókat pedig mind Neptunusnak áldoztatta-fel. Beszéllette nékem tovább Rontó, hogy valamint a' kínts tárt, úgy az élés tárokat a' Fegyver tárral, mind fel-törette a' Gróf, a' fegyverekkel, és ágyúkkal mint bánt, tsak most fellyeb tettem-ki. Mi pedig a' kínts tárt illeti, vólt-é abba pénz, nem tudta nékem meg mondani, de úgy mond: kétség kívűl kelletett lenni, mert három nagy vas ládákat nagy üggyel bajjal emeltek a' hajóra. A' mi pedig a' több drágaságot illeti; bővségét elégképpen ki nem tudta mondani, különössen a' sok szép, és drága vadak' bőreit, mellyek Nyusztokbúl, Harmelin, Tigris, Párdutz, fekete, és fejér Medvék, piros, fekete, kék, és fejér rókák bőribűl, és több e' félékbűl állott, két kamara tőlt-meg ezekkel a' hajón. Az élés tárakbúl pedig valamennyit a' fent írtt terheken felűl el-bírt az hajó, annyit raktak arra; de ezek mind ollyan szerek vóltak, a' mellyek a' tengereken romlást, vagy rothadást egy könnyen nem szenvednek. Személlyek szerént-is minnyájan, valamint pénzzel, úgy több más portékákkal jól meg-rakodtak, és így mint ama jól meg-rakott méhek, mikor, és miképpen indúltak-ki Kámtsatkábúl, most mindjárt alább verseimbe ki-tészem.
A' mellybe Rontó Pálnak a' Gróffal való beszédje ki-tétettetik, annak utánna Kámtsatkábúl való ki-menetel. A' Beringsz szigetben való múlatás, a' Tengeren sok félelmes veszedelmek, Japoniába lett érkezéssel, és az ottan történtt dolgokkal adattatnak elő.
Ezek így történvén, a' tenger
révébe
Sétált a' Gróf, már most vala jó kedvébe,
Mert látta, hogy juta régen várt
tárgyához,
Szólltt, mivel vele vólt Afanásiához.
Kedves Achilleském; Rontó az én
szolgám,
Hol van? meg-ölték-é? bár tsak aztat tudnám,
Jó katona ugyan, de kissé
vakmerő,
Könnyen a' tsatába el-is veszhetett ő.
Felelt itt Achilles, aztat nem kell
vélni,
Hogy meg-ölték vólna, nem lehet ítélni.
Tudom; hogy jó gondot viselt ő
magára,
Keze által sőt sok jutott halálára.
Valamint mi, ő-is valahol ott sétál,
Jól
mondom; ám lássa! az hajó órrán ál.
Úgy-is vólt, kardjára ottan
támaszkodott,
Mint Vidinyi Basa kénnyen dohányozott.
Szólltt a' Gróf: mennyünk-el,
kerűllyünk hátára,
Majd egy tzigány kaptsot vágok a'
farára.
El-mentek: már akkor katona ruhába
Vólt
Afanásia, még pedig nyalkába.
A' mint hozzá értek, a' Gróf
reá tsapott,
Eb atta mondással, ő kardjához kapott,
Hirtelen meg-fordúlt, a' Grófra
esmére,
Kezét meg-tsókolván, botsánatot kére.
Mit tsínálsz itt Fiam, szólltt a'
Gróf hozzája,
Véltem, hogy valamelly Kozáknak tsidája
Lelkedet testedbűl éjtszaka ki-döfte,
Az
Éden kertyének közepére lökte.
De hogy lökte! élek még
szolgálattyára
Nagysádnak, testemnek sem lett semmi
kára.
Éjjel a' tsatába én-is
emberkedtem,
Tehetségem szerint Moszka fejet szedtem.
Meg-adattam vélek szenvedésem árát,
Úgy
vágtam, mint vágja Kasza a' fű szárát.
Nem vadásztam, még-is nyusztom elég
vagyon,
Mert kik azt vadászszák, vágtam őket agyon.
A' Cancellárius soha referálni
Nem
fog, sem Nagysáddal többé pörbe szállni.
A' lelkét Plútónak, úgymint
Mátka-tálat
Kűldöttem: már nem él ezen veszett állat.
Bár nagyon setét vólt, még-is rá
esmértem,
Mindjárt-is kardomat a' nyakához
mértem.
Úgy le-ütém gombját, szintúgy
karikázott,
Örűltem, hogy karom akkor nem hibázott.
Láttam a' Hetmányt-is, hogy fűbe
harapott,
Ki-lottsant veleje, ollyan tsókot kapott.
Hát a' Gubernátort, vallyon
meg-ölték-é?
Hová lett az Aszszony, 's három
lány gyermeke?
Jól tudta itt Rontó, ki légyen
Achilles,
Tette magát; vele hogy nem esméretes.
Felelt a' Gróf: Pánov Úr a'
Gubernátort
Meg-ölte, és hólnap fogjuk lakni a'
tort.
Az Gubernátorné leányival el-tűnt,
De
még sem reménylem, hogy ő élni meg-szűnt.
Valahová oda magát el-rejtette,
Avagy
úttyát póstán meszsze főldre vette.
Hát ez a' Mars' fia, melly
Nagysáddal sétál,
Honnan jött? ollyan szép, mint a'
szép virág szál.
Képének majd ollyan az egész
formája
Mint Gubernátornak Afanásiája.
Nem lesz Moszka nemzet, mert tsínos, 's
nem buta,
Sok kellene nékünk illyen szép Rekruta.
Tudom, hogy Nagyságod, már
meg-visitálta,
És épnek találván, bé-is assentálta.
Szólltt a' Gróf: eb-hájjal kenték bé
testedet,
Drága pénzen nem egy meg-venne tégedet.
Tudom jól esméred ezen
rekrutátskát,
Mert szám nélkűl láttad Afanásiátskát.
Hogy Pánov meg-ölte az ő édes
Attyát,
Meg kapta karomat, 's kardom
markolattyát;
Nagyon esedezett, tartsam-meg
életét,
Emberiségemnek lássa szeretetét.
Valaki meg-öllye, aztat nem
engedtem,
Mert szabadságunkra leg-több hasznát vettem,
Kért arra-is, vigyem őt Europába,
Mert
meg-öli magát, mint sem Kámtsatkába
Maradjon: 's itt nézze, szülői'
sír halmát,
És míg él, szenvedje illy szíve'
fájdalmát.
Jól tudja, hogy vagyon én nékem
Hitvesem,
Nem-is tzinkusom ő, hanem Achilesem.
Ezen névre őtet én magam bérmáltam,
És
hogy Tiszt ruhába járjon, jónak láttam.
Így a' botránkozást rólam
le-hárítom,
Idővel hazánkba őt ki-házasítom.
Szólltt Rontó: Nagyságod bizony nagy
Keresztény,
Kár hogy feje körűl nints súgár, és szent
fény.
Nagy dolog ám ember éltét
meg-tartani,
Az halál torkábúl őtet ki-rántani.
Az Isten-is, ne ölly! eztet
parantsollya,
Nagy bűn a' gyilkosság, ha ki
meg-fontollya.
Nagy jó tselekedet, árvákat
ruházni,
Mert nem fognak soha így szegények fázni.
Jól tészi Nagysád, hogy illy szent
dolgokat tész,
Hiddje, mind ezekért, nagy jutalmat-is
vész.
Achillest vigyük-el hát Magyar
Hazánkba,
Bé-űlhet kutyákkal bé-fogott kis szányba.
Szólltt a' Gróf nevetve, hallod-é te
bohó,
A' tengeren, mellyen mi menünk, nintsen
hó.
Azon e' hajóval fogunk
hajókázni,
Szány, kutya itt marad, nem lehet
szánkázni.
Szólltt Rontó: engemet, ugyan e'
dolog bánt,
Hogy hajóra űlünk, és itt hagyjuk a'
szányt.
Tengeren hajózni tsak kín, és nem
öröm,
Tett fogadásomat így megint fel-töröm.
Mivel meg-esküdtem, hogy nyusztot
vadászni
Nem fogok; tengernek vizén hajókázni.
Bolond víz a' tenger, az hajót úgy
hánnya,
Mint a' menykőt Bernát, az embert sem
szánnya.
Hol taszíttya hajót öble mélységére,
Hol
nagy hegyet formál és vett tetejére.
Írtóztató nagy víz, széli, hoszsza
nintsen,
De mi nagyobb, ennek tám feneke sintsen.
Nagyobb a' Fertőnél, a'
Balatonnál-is,
Sokkal mélyebb, még a' Baktai
tónál-is.
Ebbe Komáromi sok híres
halászok,
Soprony vármegyébe lakozó rákászok
Halakat, rákokat bezzeg
foghatnának;
Mellyekkel magoknak hasznot hajthatnának.
Itt olly nagy egy viza, mint a'
Budai vár,
Ennek fogásábúl nem származna ám kár.
De száz pár bial kell gyalom
vonására,
Máskép ki nem húzzák a' tenger
partyára.
Egy kövi hal olly nagy, mint bár melly
szelemen,
A' habok köztt ugrál, mert friss, és
eleven.
Foghattyák ezeket vagy
tapogatóval,
Avagy habra állván, meringlő hálóval.
A' rákokat pedig ágyúval kell
lőni,
Ha öszve nem törnek, nem fognak meg-főni.
A' Pesti Ispitált egynek az
hátával,
Úgy bé lehet fedni, mint tserép téglával,
Három száz akó ser bé fér
ollójába,
Nehéz: de nem esne fogása héjába.
A' tengeren nintsen semminémű
malom,
Mert nem foly, bár indúl rajta sok víz halom.
Ha kenyerünk el-fogy nem
őröltethetünk,
Piatz sintsen rajta, pénzen sem
vehetünk.
Tsak hajón kell járni, mellyt ha szirtnek
veti,
A' kik azon vannak, magába temeti.
Szárnyunk nints, hogy abba mint rétzék
úzhassunk
Így vagy szálva, úszva, meg-szabadúlhassunk.
Ennek Syrénnyei minket nem
nemzettek;
Hanem főldön járó Anyáink születtek.
Azért a' tengertűl mint ördögtűl
félek,
Hiddje Nagysád; már-is hogy tsak félig élek.
Mit búsúlsz Kenyeres, mikor semmid
sintsen,
Szólltt a' Gróf: Kurázsid, látom éppen
nintsen.
Mond-meg, ez előtt-is, hogy tengeren
vóltunk,
Hogy meg-maradtunk-é? avagy belé hóltunk?
Tudod, hogy akkor-is, mint nem hányt
bennünket,
Hajónkat meg-rontá, de nem a'
szívünket.
Bízzál ez után-is Isteni
Felségbe,
Meg-tart ő életbe, ált visz békességbe.
Bé-tőlt ekkoráig én minden
mondásom,
Most-is kedves Rontóm, ez a'
javallásom:
Meg-ne-tsökkeny: vessed benne
reményedet,
Tartsd-fel még tovább-is, katona fényedet.
Ha a' tűztűl nem félsz, mért félsz
te a' víztűl,
Több jó ízek között, egy kevés sós
íztűl.
Ki keserűt nem ett',
nem érdemel édest[104]
Szerentse
dolgának, ki az, ki vethet lest?
Már meg-szabadúltunk
Moszkáknak kezébűl,
Hidd: hazánkba jutunk tenger
veszéllyébűl.
Készűly! és bátor légy,
holnap jösz hajóra
Velem eggyütt: nem űlsz itt a'
vértse lóra.
Ezen Sæculumnak
hetven-egyedike,
Május holnapjának tizen-kettedike
Folya: Kámtsatkábúl, hogy ők
el-indúltak,
Elébb mindeneket midőn már fel-dúltak.
A' Társaság Grófot
tette Admirálnak,
A' kik hajón vagynak, mind
illy alatt álnak.
Krustyievet pedig utánna
valónak,
Ők vóltak Urai tehát az hajónak.
Hetven három személy vólt
itten alatta,
Kiknek a' Gróf maga rendelésit
adta.
Aszszonyi személyek kilentzen
valának,
Kik ezen hajóra ő vélek szállának.
Még ezeken kívűl tizen-két
útazók,
Kik többnyire vóltak Chinai Pomlazók.[105]
Cancelláriusnak az ő
Attyafia,
Izmailov, itt vólt, Húgának a' fia.
A' mint meg-indúltak,
ollykor hol havazott,
Ollykor hideg szél fújt, néha
harmatozott.
Beringsz sziget hatod'
napra szemekbe tűnt,
Fáradságok súllya kevéssé
mindjárt szűnt.
Mintegy fél mért-főldnek a'
meszszeségére
Azon részre, a' melly feküszik
déllére,
Vas-matskákat a' Gróf
a' vízbe hányatott,
Mellyekkel a' hajó itt
meg-állíttatott.
Pánovnak tíz embert maga mellé
venni
Parantsolta, kikkel kis hajón fog menni
A' szárazra; hogy ott olly helyet
keressen,
A' mellyen minnyája bátran
meg-férhessen.
Két lövést tétessen, hogy ha talál illy
helyt,
Midjárt ki-szál velek, ha meg-hallya e'
jelt.
Hamar-is két tüzet Pánov Úr
adatott,
Mihelyest a' Gróftúl ez
meg-hallattatott,
Mindjárt minnyájokkal a' szárazra
ki-szált,
A' kikkel egy szép zőld kerék dombon
meg-ált.
Pánov Úr itt néki aztat reportálta,
Az
egész szigetet hogy ő meg-vizsgálta.
De ő egy lélekre sem akadott
benne,
Beszédjébe a' Gróf kétséges ne lenne,
Négy embert ki-kűldött, még jobban
vizsgálni,
Többinek egy Gunyhót kelletett munkálni.
Egy sütő Kementzét abba
építtetett,
Mellybe kenyereket számokra süttetett.
A' négy ember meg-jött napnak
le-száltakor,
A' Gróf falatozott egy keveset
akkor.
Ezek-is azt mondták, hogy embert nem
láttak,
Hanem egy Gunyhóra ők még-is találtak,
Mellybe egy kutya vólt; ez-is tőlök
szaladt;
Ezen levél pedig vólt egy hordó alatt.
A' Gróf a' levelet mindjárt
olvasgattya,
Mellynek nem más, hanem ez vólt
foglalattya.
A' L e v é l.
Egésség, békesség légyen mind azoknak, a' kik ezen szigetbe jutnak.
Tudtokra adom nékiek, hogy a' szent Erzsébet hajója, 1769. Esztendőbe, az én vezérlésem alatt, az Ochótzki révbűl ki-futott: mivel pedig a' sok tengeri háborúságok által nagyon meg-sértődött, egy álló esztendeig ezen szigetbe feküdött: számtalan próbáink után, hogy aztat helyre állíthassuk, és úgy annakutánna azon viszsza evezhessünk, végtére elbontottuk, és annak részeibűl több apró hajókat munkáltunk, a' mellyeken én most egy útat tenni szándékozom azon sziget felé, a' melly nap keletre fekszik, ollyan reménységgel, hogy talán ott ollyan nagy hajóra akadok, a' mellyen társaimmal eggyütt haza fogok mehetni.
Írattatott Januáriusnak 24.
napján
1771.
Esztendőbe.
Éván Ochotin m. p.
Kapitány.
* * *
Mivel ezen levél újnak
látszattatott,
Emberek nyoma-is az havon láttatott,
Vélte a' Gróf, hogy még a'
szigetbe lészen
Ochotin: a' kitűl túdósitást
vészen.
És ha talán maga már tovább-is
haladt,
Tán embereibűl valaki itt maradt.
Azért-is öt embert ki-kűldött
szaporán,
Hogy mennének frissen azoknak a'
nyomán.
Egy levelet-is írtt a' Gróf
Ochotinnak,
Hogy adnák kezébe, avagy társainak.
Más nap reggel néhány lövések
hallattak,
Ezek a' szigetnek dél részin adattak.
A' Gróf erre mindjárt lármát
doboltatott,
Vintplat Úr leg-ottan ki-is rukkoltatott.
Tizen-hat emberrel hajón azon
részre,
Mellyen a' lövések vétettettek észre,
Nyóltz emberrel a' Gróf fel űlt már
hajóra,
Utánna ment; hogy így vállyon dolgok jóra.
Midőn azon résznek szélire
érének,
Látták; hogy feléjek egy hajón jönnének
Emberek: kik közzűl kiáltott
eggyike,
Hogy levél van nálok, intett némellyike.
Szent Péter, és szent Pál hajó
Vezérének,
Hoznák eztet, azért békével lennének.
Ezen levél vala Ochotin'
levele,
Sok szép üdvözléssel 's örömmel vólt
tele.
Hogy olly szerentsésen ők ide
jöhettek,
Tenger habjainak prédája nem lettek.
Kérte őtet, jőjjön látogatására,
Mind
a' kettőjöknek fog lenni hasznára.
A' Gróf ezen embert hajójára
vette,
Mellynél a' levél vólt, köszöntését
tette;
Meg-tartott még vele hármat mint
zálogot,
De Ochotinnak-is ő négy embert adott.
Meg-fordúlt, és viszsza mene a'
tanyára,
De érkezett éppen nagy zenebonára.
Stefanov a' Gróffal itten szembe
leve,
A' dologrúl illyen jelentést ő teve.
Hogy itt Andreanov párt-ütést
támasztott,
És sok embereket ő fel-is lázzasztott.
Ezek leg-főbb feje vólna Izmailov,
Más
tizen-kettőnek pediglen Czablikov.
Ezek olly nagy gonoszt akartak itt
tenni,
Hogy ha a' Gróf népe szárazon fog lenni,
És maga fel talál menni a'
hajóra,
Ott meg-fogják őtet, és verjék békóra.
Kámtsatkába viszsza mint rabot úgy
viszik,
Nagy jutalmat vesznek érte, aztat hiszik;
De mihent meg-tudta a' Gróf
szándékokat,
Fegyverektűl mindjárt meg-fosztá azokat;
Az elő-járókat mind vasra verette,
Az
hajó fenekén tömlötzbe tétette.
Kiken hadi törvény mindjárt
szolgáltatott,
Illyen szententzia fejekre hozatott.
Hogy Izmailov Úr vele Pareczlifi,
A'
ki úgy-is vala Kámtsatkabéli fi,
Itt ezen szigetbe fognak hagyattatni,
A'
többi minnyája meg-fog páltzáztatni.
Húzamos ötvenet kaptak-is
farokra,
Inték, vígyázzanak ezentúl magokra.
Más nap Ochotinnak a' Gróf levelet
írt,
Embere vitte azt, kit egy hajó kisírt.
Meg-írta, hogy melly nagy öröme van
abba,
Hogy ő sem merűlt-el a' sok zajos habba.
Kérte: jőjjön hozzá más nap hat
órára,
E' szigetbe lévő tenger szorossára.
A' Comandót a' Gróf Pánovnak
ált adta,
El-ment; és Ochotint immár ottan kapta.
A' Grófnak meg-mondá
viszontagságait,
Eleibe tette minden plánumait.
Ő Saxoniába, szólltt, jött e'
világra,
Laichtenfeld a' neve, jutott árvaságra;
Erzsébeth Tzárnénál ő szolgálatot
vett,
Okát mért, nem tudja, számkivettettetett;
Jakutzbúl, Ochotzkba kellett néki
menni,
Egy kis szerentséje kezdett itten lenni;
Mert ő gyakran innét egy hajón
ki-mene,
Tengeri vidrákra, a' melly állat fene.
Végtére a' hajót hatalmába
vette,
Még két más hajóval magáévá tette,
Ezekkel ő elég hatalmassá-is lett,
Az
Aleutisi szigetbe lakást vett.
Építeni akart itt Coloniákat,
És
ide bé-hozni több Familiákat.
Kőltsége meg fogyott, fel-tette
magába,
Hogy Ochotzkba menni fog, és Kámtsatkába.
Ezeket fel-dúllya, tisztán
ki-rabollya,
Az ottan nyert kíntsel szükségét
pótollya.
Ezen plánumának végbe vitelére,
Kérte
Grófot lenne ő segedelmére.
Felelt a' Gróf, bánnya, hogy ő nem
szolgálhatt
Néki; és hozzája népével nem állhatt.
Mert kéntelen menni ő Európába,
És
hogy szolgálhasson, nints már hatalmába.
Javaslotta néki, külső
Monárchákhoz
Írjon, hogy segitsék a'
Coloniákhoz.
Adott-is a' Grófnak három
leveleket,
Néhány Királyokhoz írta ő ezeket.
A' Gróf-is fátumát néki
el-beszéllte,
Melly keserves vólna, még most-is az
élte.
Erre hóltig tartó barátságot
tettek,
Egymástúl sok sírás között bútsút vettek.
Mihent társaihoz a' Gróf
el-érkezett,
Hogy merre mennyenek, arrúl értekezett.
Javaslása vala bé-menni Chínába,
Így
hamar juthatnak ők Europába.
Társaság időt kért a'
gondolkodásra,
Eszeket fordíták ők más útazásra.
Szólltak, éjtszak felé hogy jobb lészen
menni,
Mivel China felé sokat kell kerengni.
A' Gróf bár kelletlen, nem ált ebbe
ellent,
Mivel azon útrúl mindenik szóllott fent.
De meg-jövendőlte, bár ő vólna
készen,
Hogy meg-győzhetetlen akadállyok lészen.
Az nap Ochotintúl ő egy levelet vett,
A'
mellybe ő néki illy túdósitást tett;
Hogy Stefanov hozzá írott
levelébe,
Vegye őtet, kéri, maga seregébe.
Hogy ha meg-elégszik az ő
személlyével,
Ált megy társaságnak, hozzá egy
részével.
Stefanov meg-látván Ochotin emberét,
Más
vágásba mindjárt fordítá kerekét.
A' Gróffal magával kívánt
beszélleni,
És egy új párt ütést néki jelenteni.
Első szava az vólt, hogy őt
el-nem-hadja,
És ha eztet tenné, őt ördög ragadja.
Ochotin levelét néki meg-mutatta,
Álnok
tsalárdságát mind szívére adta.
Meg-némúlt, le-esett mindjárt két
térdére,
Engedjen-meg, kérte, Isten szerelmére.
Esküdött, fogadta, magát
meg-jobbíttya,
Eszét illyenekre többé nem fordíttya.
Kérte Társaságnak tettét ne
jelentse;
Ember; azért vétett, ő aztat tekintse.
A' Gróf, mind kegyes
Úr, néki meg-engedett,
Kutyábúl szalonna tsak ugyan
még sem lett.
Huszon ötöd napján, Május
holnapjának,
Vastag ködök között ők meg-indúlának.
Éjtszak felé mentek, de
Prófétálása
Bé-tele, a' Grófnak igaz vólt
mondása.
A' nagy jég darabok
hegyeket formáltak,[106]
Mint
annyi roppant vár, hajó körűl álltak.
Ennek minden részin, olly
károkat tettek,
Hogy a' víz pumpátúl már el sem
mehettek.
A' víz bé-szivárgott
ebbe minden felől,
Lett itt veszedelem mind kívűl,
mind belől.
Két kis árbotz-fának látván
el-törését,
Várták a' hajónak már tsak
süllyedését.
Reggelre virradván, bal óldalára
dűlt,
Remegett a' szívek, a' vérek-is
meg-hűlt.
De meg-látta a' Gróf még-is
szerentsére,
Hogy tsak egy bálvány jég nyomta aztat
fére.
Ezt a' nép tsáklyákkal más felé
taszítá,
Így a' Gróf a' hajót helyére
állítá.
Meg-rettenté őket e' nagy
veszedelem,
A' Gróf előtt dolgok vala már
kérelem.
Kérték; merre tetszik, úttyát arra
vegye,
Valahol ott őket tsak szárazra tegye.
Ígérték, hogy soha rendeléseinek
Ellent
nem állanak semmi végzésinek.
A' jég hegyek közzűl ki-tsúsztak
nagy bajjal,
Nem sírtak Aszszonyok a' hajón már
jajjal.
Itt minnyáját a' Gróf jól
le-pirongatta,
Jót akarván, szavát hogy egy sem
fogadta.
Junius havának hatodik napjára,
Főldet
látván, értek tenger szorossára.
Mivel a' hajójok nagyon meg-vólt
rontva,
És számos részei egymástúl el-bontva,
Róla mindeneket a' Gróf
le-hordatott,
Helyre hozásához azonnal fogatott.
Az alatt Kutnetsov kilentzed magával,
A'
népnek majd tsak nem színével, 's javával,
Az egész környéket vizsgálta és
járta,
Az ő meg-térését Gróf nehezen várta.
Meg-térvén, jelenté, hogy négy
mért-főldnyire
Egy falura talált, a' kunyhók
többnyire
Mind üresek vóltak, tsak egy vén
banyára
Akadott, és néhány anyák magzattyára.
A' falu állana tizen-négy
Gunyhóbúl,
Majd ki sem látszatnak ezek a' nagy
hóbúl.
Mihelyest a' hajó jól helyre
hozatott,
Mindent mint elébb vólt, Gróf reá rakatott,
Szélnek eresztette itt a'
vitorlákat,
Menvén naprúl napra értek jobb klimákat.
De e' tájon még-is ez gyakran
változott,
Véletlen ollyan nagy háborút-is hozott;
Hogy kevés reménység vólt már
életekhez,
Féltek vetik habok őket a'
szirtekhez.
De hamar minnyájan megint
örvendettek,
Mivel egy szigetet ők meg-sejdítettek.
Mindjárt Kutnetsovot, és vele
Vintplatot,
Kikhez még adatott embert tizen hatot,
Hajón el-kűldötte, a' Gróf
meg-vizsgálni,
Hogy ezen szigetet mint fogják találni,
Kutnetsov estvére meg-tért két
tsajkákkal,
Két sziget lakossal, és annyi Moszkákkal.
Ő a' Grófnak itten aztat
jelentette,
Az egész szigetet hogy meg-tekíntette.
Nagy Kadik a' neve; láttak még
déllére
Egy más szigetet-is, nem igen meszszére.
Midőn a' lakosok velek aztat
nézték,
Fekete Rókáknak szigettye: nevezték.
Mondotta aztat-is, hogy bé-ereszteni
Nem
akarták őket, kezdték íjeszteni.
De meg-mondván, hogy ők baráti
vólnának
Ochotinnak: velek roszszúl ne bánnának,
Leg-ottan fogadták őket
betsűlettel,
És felebaráti minden szeretettel.
Ochotint a' Moszkák
Uroknak vallották,
Az Országba leg-főbb embernek
tartották.
Még a' Tajónak-is,
alatta vólnának[107]
Kik
a' szigetekbe itt körűl laknának.
Kérték ők a' Grófot,
hogy tenné hitelét,
Hogy Ochotinnal vólt, mutatná-meg
jelét.
Mindjárt-is levelét nékik
meg-mutatta,
Önnön kezeikbe aztat oda adta.
Ezt Uruzumiri Tajonnak
kezébe
Kell adnom, szólltt a' Gróf: jutván
szigetébe.
Ők itten a' Grófot még
jobban tisztelték,
Hajóját, hogy magok bé-viszik,
ígérték.
Más nap jókor el-is érték a'
szigetet,
Vas matskákat a' Gróf, leg-ottan
vettetett.
A' szárazra ki-szált, mind a'
két Moszkával
Kutnetsov: és szólltt sok sziget
lakosával.
Moszkáktúl meg-tudták, hogy ők kik
legyenek,
Örömökbe majd nem tudták, mit tegyenek.
Kutnetsov meg-térvén, a' Grófnak
mondotta,
Minden lakos magát mint nem ajánlotta.
De a' Tajont, hogy ma láthassa, nem
lehet,
Meszsze van lakása, hólnap hozzá mehet.
Huszon-nyóltzat hagyott hajó
óltalmára,
A' többivel ki szált a' tenger
parttyára.
A' Gróf az hajót-is
ki-üressítette,
Minden portékákat szárazra vitette.
Itten a' férfiak szállottak
táborba,
Betegek, Aszszonyok, nem lehetvén porba;
A' sziget lakosi olly rendelést
tettek,
Házakat a' Gróffal nékik rendeltettek.
Más nap meg-hallotta, látogatására
A'
Tajon útba van, jönne szállására.
Egyszer 's mint Ochotin Úrnak
hitvesével,
Egész udvarával, sziget sok népével.
Mindjárt-is készített szép
ajándékokat,
Tisztelni kívánta Tajont; 's a'
Nagyokat.
De egy öreg ember előbb el-érkezett,
Ki
egy iffiatskát kéz fogva vezetett;
Szóllott, hogy ezt néki ajándékba
hozta,
A' melly nyelven beszélt, a' pedig
vólt Moszka.
Szólltt a' Gróf, hogy vele nagy
kedvét talállya:
De hogy Moszka nyelven beszél, azt
tsudállya.
Felelt: e' szigetbe jöttem e'
világra,
Jutottam tsak hamar akkor árvaságra.
Midőn körűl belől népek hadakoztak,
De
főkép Kozákok akkor zsákmányoztak.
Engemet-is ezek rab szíjokra fűztek,
És
mint barmot űzik, többekkel úgy űztek.
El-adtak Moskauba egy
kereskedőnek,
Tizen-egyedikét tőltvén esztendőnek.
Ő-is mint az Urak, ide jött egy
hajón,
Szívessen látta őt az akkori Tajón.
Magával engemet ide viszsza hozott,
Nagy
örömöt ezzel ő nékem okozott.
Az itt való nyelvet
el-nem-felejtettem,
Halotta mindennel azon
beszéllettem.
Mindjárt kereskedést ő itt-is
indított,
Mivel már sok lakost magához hódított.
El-menvén, itt hagyott engemet
talmátsnak,
És nagyon ajánlott az egész tanátsnak.
Moskau városába, az ott való
nyelvet,
Meg-tanúlván, leltem ezzel itt nagy kedvet.
Feleségűl nékem Tajon lyányát
adta,
Hamar meg-hólt, minden jószágát rám hadta.
Mi több, hólta után Tajonnak
tétettem,
És így e' szigetbe leg-főbb Úrrá
lettem.
De meg-öregedvén, ezen
Tajonságot
Fiamnak ált adtam egész Uraságot.
A' Fiam-is lányát adta más
Tajonnak,
Melly Európai, 's nagy vitéz,
ollyannak.
Ez sem Kozákoktúl, sem másoktúl nem
fél,
A' fiam már gazdag, szép békességbe él.
A' Gróf észre vette, Ochotinrúl
beszél,
Így szollott hozzája: még ez a' Tajon
él;
Jól esmérem őtet, vagyok nagy
baráttya.
Mondotta, itt vólna Felesége Attya,
Egy levél van nálam, a' mellyet néki
írtt,
Ezt hallván az öreg, nagy örömébe sírt.
Meg-ölelte, el-ment Gróftúl
hamarsággal,
Leányánál kívánt lenni ez újsággal.
El-menvén itt a' Gróf, a'
vadak bőreit
Mind ki-szellőztette, tisztíták szőreit.
Örűlt, hogy nem esett azokba semmi
kár,
Mert hogy el rakatta, nem vólt még akkor nyár.
Másnap jött a' Tajon igen nagy
pompával,
Sok Urat, sok népet, hozott ő magával.
Most említett öreg leg-elől
bitzegett,
Szürke bárány kutsma vállára fityegett.
Ochotinnak társát, mint saját
leányát
Eleibe hozta, már két gyermek Annyát.
Éppen eztet tette maga gyermekivel,
A'
Tajon-is több más számos Nemesivel.
A' Gróf egy kerékbe őket
állította,
Ochotin levelét Tajonnak nyújtotta.
Olvasta egy Moszka itt ezt nagy fenn
szóval,
Okos levél vólt ez, tele vala sóval.
A' Grófot ajánlá maga
Ipájának,
Mivel őtet tarttya leg-jobb baráttyának.
Hitvesének aztat adta értésére,
Hogy
a' tél bé-nem-áll, jön ölelésére.
Sírásával adta jelét
szerelmének,
Mosolygás követte bánattyát szívének.
* * *
Kiket a' mostani világ tart
vadoknak,
Érzékenység nélkűl való állatoknak,
Mind két nembűl valók, sok ollyan
emberek,
Hívebb, igazabbak, mint sok száz ezerek
Ollyanok, kik tarttyák
világosítotnak
Magokat: még mi több Filosofusoknak.
Tele tsalardsággal
Filosofiájok,
Fulánkos lépes méz egész Systémájok.
Házasok köztt főkép nem kell
Politica,
Mert az Annya ennek ördögi praktika.
A' Nagy-annya pedig mostan
koholtatott,
Gaz Filosofia, a' melly
bé-hozatott.
Ki Filosoficé hitvesét szereti,
Hogy
hozzá hív légyen, soha sem teheti.
Illy Filosofusnak sok az
objectuma,
Holnap nem szereti, a' kit szeretett
ma.
De mért? azért: mert
meg-világosíttatott,
Emberi szabadság kezére adatott.
Bolond vólna, úgy mond, ha azzal nem
élne,
És ágyábúl mindég ő tsak eggyel kélne.
Minden jónak, szépnek, közösnek kell
lenni,
Szabad természeten nem kell erőt venni.
Filosofus álly-meg a'
köpönyegedbe,
Hadd szóllyak egy szótskát te szabad
füledbe.
Mond-meg! hogy mi légyen az igaz
szabadság!
Ne véllyed; hogy ő az, vak zabolátlanság.
A' szabadságnak-is vannak
törvénnyei,
Mellyeken mehessen, ollyas ösvénnyei.
Ha ezekrűl ki-hág, már nem megy
szabadon,
Törvény és ész nélkűl, hág vakon, és vadon.
Szabadságát Isten az embernek adta,
De
mint éllyen vele, aztat-is meg-hadta.
Világi törvény-is, ennek határt
vetett,
Még ezen egy bőlts-is, által nem léphetett.
Ha mondod, azokat tartni nem
akarom,
Igaz Filosofus nem vagy, hanem barom.
Még a' baromnak-is ő
érzékenysége,
Törvényt vett, hogy légyen néki
békessége.
Sem tűznek, sem víznek vaktába nem
szalad,
Természet ösztöne szerént mindég halad.
De ezen ösztön-is határok köztt
vagyon,
Máskép minden barom ölné magát agyon.
Nem engeded lovad zabla nélkűl
fusson,
Rajta űlvén veled hogy veszélyre jusson.
De természetednek fékit
meg-botsátod,
Mert vak vagy; veszélyed előtted nem
látod.
Hogy ha mint benned van, lovadba ész
vólna,
Hidd-el; okossabban hogy náladnál szóllna.
* * *
Barátságos kötést Tajon Gróffal
tenni
Kívánt, ez így szokott ottan véghez menni.
Hét bőr hordót vízzel, meg-töltve
hozatott,
Ötöt öt Nagyoknak itten ki-osztatott.
Az hatodik hordót magának hagyatta,
És
a' hetedikét a' Grófnak adatta.
Ki ki az hordóbúl mindjárt vizet
tsapolt,
A' Gróf nem értette addig, hogy mit
papolt.
E' vízzel magokat meg-kellett
mosdani,
És háromszor e' szót, Fefuro
mondani.
Tűz égett itt, abbúl ki ki egy üszköt
vett,
Ezt kezébe tartván, illyetén mondást tett:
Én a' Kozákokat ezzel
meg-égetem,
Avagy-is pokolba, hol tűz ég, kergetem.
Mint az hét bőr hordó kösztök
ki-osztatott,
Szint-úgy kinek kinek egy nyíl
adattatott.
Ki ki nyilát ketté törte illy
mondással,
Soha mi háborút nem tartunk egymással.
Sok köveket Tajon hordatott
rakásra,
Halmot építtetett, rakatta egymásra.
Tétette szövetség'
emlékezetére
Ezt, Tzeremonia ekkép ment végére.
Estve a' lakosok egy hegyre
szállottak,
Sátorokba azon táborba állottak.
Tántzoltak, vígadtak dobok hangja
mellett,
Mind addig; aludni míg nékik nem kellett.
Opiumot isznak minden
mulatságnál,
Végtére alusznak minden vígasságnál.
Azon öreg ember velek nem
vígadott,
Opiummal sem élt, józanon maradott.
Azért-is ő vele a' Gróf
beszéllgetett,
Többek között hozzá ő illyen kérdést
tett;
Mért foszttya-meg magát azon
iffiútúl,
Ki még meg-menthetné őt sok bajtúl, bútúl.
Felelt: születtetett ez Amerikába,
Az
Alatsineknek gazdag országába.
Az Aleutektűl ez
el-fogattatott,
Ajándékúl nékem Kadritbe adatott.
Most minden Alatsin a' mi
ellenségünk;
Tartok, hogy miatta lenne bajunk nékünk.
Ezen ajándékot Gróf örömmel
vette,
Viszont ajándékit néki érte tette.
Egy szép flintát néki ő
ajándékozott,
Sok golyóbist, egy font puska-port-is
adott.
Öt font dohányt, és egy butella égett
bort,
Jól esett ez néki, érvén már öreg kort.
Az iffiat a' Gróf
meg-kereszteltette,
Zachariás nevét a' szent
vízzel vette.
Maga leve ennek ő a' Kereszt
Attya,
Afanásia vólt az ő Kereszt Annya.
Minekutánna már a' hajó
meg-épűlt,
Mindent reá rakván, a' Gróf menni
készűlt.
Huszon-hatodikán, ő meg-is indúla,
A'
tenger tsendes vólt, a' habja nem dúla.
Tizenkét nap múlva, támadott nagy
szélvész,
A' hajón mindenik gondolta, hogy
el-vész.
A' besantz-fa le-törtt, már tengerbe
ázott,
Mindent a' hajóba a' szél nagyon
rázott,
Mellyel sok hordóknak feneke
meg-romlott,
Sokbúl a' víz ki-folyt, sokbúl a'
liszt omlott.
Szükséget hogy vízbe főkép ne
látnának,
Tsak egy itzét, a' Gróf akarta,
kapnának.
Stefanov hozzá jött minnyájok
fejébe,
Kérné a' Társaság őt Isten nevébe,
Hogy peszmeget, vizet többet
adatasson,
Pohár pályinkát-is mindennek jutasson.
Bár azt meg-mutatta, hogy többet nem
adhat,
Nem tudván, hogy édes vizet mikor kaphat;
Még sem vólt Stefanov ezzel
elégedve,
Rég már a' haragtól fel-vólt ő
gerjedve.
Morgással hagyta-el a' Gróf
kajutáját,
Nem zárta lakatra motskolódó száját.
Rosz következésnek hogy eleit vegye,
És
miket tsak tehett, ő azokat tegye.
Egész Társaságnak bé-gyűjté
Nagygyait,
Kívánván hallani azok tanátsait.
Alig gyűltek egybe, már egy
jelentette,
Stefanov nép részét hogy már arra vette,
Hogy egy hordó vizet ők tsapra
vegyenek,
Kínos szomjúságot hogy ne szenvedjenek.
És hogy a' főldhöz-is, ők közel
vólnának,
A' hol édes vízhez eléghez jutnának.
Azért hagyássára reá se állyanak,
Illy
Tirannus alatt ne-is szolgállyanak.
Hogy e' hír párt-ütést közttök ne
okozzon,
Káros meg-hasonlást közikbe ne hozzon;
Ki-mentek a' hajó leg-főbb
piattzára,
Sok nép fegyverbe vólt már szemek láttára.
Stefanov mint Vezér, ő előttök álla,
A'
Grófra sok motskos szitkot kiabála.
Mondá, a' nép őtet Fő Vezérnek
tette;
Mert a' Gróf igáját már nem szenvedhette.
Fogják-meg a' Grófot, őket
szóllította,
És hogy kötözzék-meg, nékiek mondotta.
Szerentsére ide Kutnetsov érkezett,
Más
fegyveres néppel, a' Grófhoz férkezett.
A' meg-fogatástúl őtet
meg-mentette,
És egy jó szegletbe népét helyheztette.
Erre meg-indúla a' Stefanov
népe,
Mivel már méreggel meg-tőlt mája 's lépe.
Egy all-Kamarába, erővel
bé-rontott,
Négy hordó pályinkát, fejszékkel
fel-bontott.
Addig ittak abbúl, míg lábon
állhattak,
Stefanov szavára többé nem hallgattak.
Ki hová dűlhetett, le-dűlt, és
aludott,
Leány-é, vagy férfi, magárúl nem tudott.
Stefanov Uramat akkor meg ragadták,
A'
kosnak az árát, véle meg-adatták.
Két lábait a' Gróf vasba
verettette,
És az árbotz-fához lántzal szegeztette.
A' részegek éjjel még több roszszat
tettek,
Mert mint alvásokbúl azok fel-ébredtek,
Mivel még egészszen
ki-nem-józanodtak,
A' sok pályinkátúl nagyon
szomjúhoztak.
Fel-törtek tizen-négy vízzel tőlt
hordókat,
Mellyek árasztottak a' hajón folyókat.
Nem több tsak harmad fél hordó víz
maradott,
E' tettek a' Grófnak nem kis
gondot adott.
Más nap minnyájokat itt egybe
gyűjtette,
Stefanovnak dolgát eleikbe tette.
Az egész Társaság, őtet
káromlotta,
Veszíttse életét, ki ki azt mondotta.
A' részegek éjjel nem tudták, mit
tettek,
E' kárért minnyájan most ellene lettek.
Itt minden kiáltott, fogyjon-el
élete,
Mivel minden rosznak ő vala kezdete.
A' Gróf meg-öletni őt most nem
kivánta,
Tudta hogy rosz ember, de őt még-is szánta,
De a' Társaságbúl ugyan tsak
ki-tsapták,
Békóba fát vágni a' konyhához adták.
A' nagy Isten rajtok még-is
könyörűle,
Fejek felett a' sok felyhő öszve
gyűle.
Ezekbűl nagy zápor esső
le-tsordúla,
Ki-tett edényekbe alkalmas víz húla.
Egynéhány hordókat ezzel
meg-tőlthettek,
Hogy ennyit-is nyertek, nagyon
örvendettek.
Tsúrin Úr is mondá, hogy a' deszkák
alatt,
A' mellyek formállyák a' kajuttya
falat,
Még jó négy hordóval édes víz hogy
vólna,
Mondá néki a' Gróf, ezekrűl ne szóllna.
Ő ugyan nem tudta: de a'
betegeknek
Szükségbe jó lészen, 's az Aszszony
népeknek.
Július más napján főld öttlött
szemekbe,
Mellyért-is minnyájan jöttek nagy kedvekbe.
Közel ehez a' Gróf, vas matskát
hányatott,
De sokáig itten még sem maradhatott.
Kutnetsovot kűldé, hogy révet
keressen,
A' mellybe a' hajó bátran
bé-mehessen.
El-ment: de a' hajón az ellenkező
szél,
Sok vitorlát rontott, tsak egy vala még fél.
Bé-verte a' hajót tenger
magassára,
Merre kellett vólna, nem mehetett árra.
Gyakran lövéseket a' Gróf itt
tétetett,
Hogy Kutnetsov el-vész, méltán-is félhetett.
Az hajó felette most-is
rongáltatott,
Már néhol óldalán által lyuggattatott.
Estve felé a' nép tőle azt
kívánta,
Mivel aztat a' szél, ide 's tova
hányta,
Hogy aztat botsássa a' szélnek
úttyára,
Avagy-is ereszsze fövénynek halmára.
Valamint Izráel
meg-nem-elégedett
Moysessel, bár vele felette sok jót
tett;
Szintén úgy a' hajón e' nép
sem nyúgodott,
Bár sok jót tett velek a' Gróf,
és fáradott.
Most-is minnyájának szóllott a'
szívére,
Hogy miként vehetnék azt magok lelkére,
Hogy kilentz társokat ők el-veszni
hadnák,
A' vad embereknek mint prédát úgy adnák.
Ha hajót ereszti a' fövény
halmára,
Ki ki vele eggyütt jutt így halálára;
Mert fövénnyel aztat a' szél
bé-boríttya,
Testekbűl lelkeket végre ki-szoríttya.
E' beszéd minnyáját haragra
indítá,
Egy Bajlakin nevűt főkép fel-buzdítá.
Ez egy éles késsel a' Gróf ellen
futott,
Hozzá lőtt pistollyal, míglen hozzá jutott.
Meg-nem-hólt ő ugyan; de nagy sebet
kapott,
Azért-is a' Grófnak többé nem árthatott.
A' többi sem mert már tsak meg-is
mottzanni,
Tudták rájok mások fognának rohanni.
Setét vólt, társokrúl ők még sem
hallottak,
De a' hajó orrán strázsákat
tartottak.
A' Gróf két tüzeket mindég
élesztetett,
Magos lángjok légyen, szalmát égettetett.
A' Strázsa szólltt: hallott
újjongatásokat,
Mint tévettek tesznek, olly
rikkantásokat.
Mindjárt a' Strázsához minnyájan
futottak,
Lövéseket itten már közel hallottak.
Szerentsésen ide el-is érkezének,
Nem
vala határa a' Gróf örömének.
Többiek ellenbe szégyenbe
maradtak,
Várni nem akarván, mint halak hallgattak.
Kutnetsov mondotta, hogy révre nem
talált,
De mivel hajóján ő sokat kiabált;
Emberek feléje, szólltt:
közelítettek,
Kik nagy tiszteletet ő nékie tettek.
Ő Chinaiaknak minnyájokat tarttya,
Mert
mindenikének kék vólt ruházattya.
Grófnak, 's minnyájának vólt ez
gustussára,
Erővel akartak már ők menni árra.
De lehetetlen vólt, mert
meg-dupláztatott
A' szélnek ereje, a' hajó
rázatott,
Tsak úgy kellett menni, mint a' szél
akarta,
Sok szíve remegett, sok fejét vakarta.
Senki sem vólt, a' ki e'
tengert esmérte,
Már tsak hogy segíttse, ki ki Istent
kérte.
Tsak hogy vége légyen sok
szenvedéseknek,
Tanátskozván, aztat tartották
helyesnek;
Hogy már nem máshová tsak
Japoniába
Mennyenek; mert sok nints már a'
Kamarába.
Nem-is vólt, hanem tsak hat hordójok
sóval,
Kettő száraz hallal, vízzel hat, de jóval.
De a' halak immár kezdettek
rothadni,
Nem akarta a' Gróf éppen kárba hadni;
Azért-is a' halak tésztává
főzettek,
Ebbűl a' maszszábúl kenyerek
süttettek.
Sebessen evedztek, mivel a' szél jó
lett,
És mint a' tegnapi, olly károkat nem tett.
Virradván a' Quártély-mester
kiáltott: főld?
Újra meg kiáltott, főld! főld! még
pedig zőld.
Minnyáját meg-tsalta ebbe a'
reménység,
A' nap súgáritúl mihent lett
fényesség,
Látták, hogy az nem más, tsak egy darab
felyhő,
Melly olly hamar el-tűnt, mint tegnapi esső.
Halbúl sűlt kenyeret kezdették most
enni,
Savanyú, dohos vólt, de mit kellett tenni.
Az éhség mindenkor leg-jobb leg-főbb
szakáts,
Éhezők szájába retves fa-is kaláts.
A' Gróf megint itten azt a'
nagy jót tette,
Maga baráttyait reá beszéllette;
Hogy ők kérjék őtet, és a'
Társaságot,
A' kik-is tegyenek olly
irgalmasságot,
Stefanovot vegyék bé a'
Társaságba,
Nem töri tán fejét többé roszszaságba.
Meg-lett ez: Stefanov tett sok öröm
sírást,
Társaságnak adott magárúl olly írást,
Hogy ha még ő egyszer illyen roszszat
tenne,
Minden törvény nélkűl halál fia lenne.
A' Társaság előtt le-esett
térdére,
Sok zokogások köztt botsánatot kére
A' Gróftúl: a' ki-is nyakát
ált kótsolta,
Főldrűl fel-emelte, és meg-is tsókolta.
Ki-folyt egy hordóbúl ma a' víz
egészszen,
Hogy más kettővel-is a' dolog így
lészen,
Meg-mondván a'Grófnak, nagyon
szomorkodott,
Miként jusson vízhez, azon gondolkodott.
Mert esső sem esett, sőt harmat sem
vala,
A' nép szomjúságtúl majd hogy
meg-nem-hala.
Nem tudta, mibűl áll azon tenger
tája,
Hol van sziget; kínos vala éjtszakája.
Más nap a' szükséget eleikbe
tette,
Egész Társaságot kérte ő felette,
Hogy egy itze vízzel, fél font száraz
hallal,
Elégedjenek-meg, kenyér kis karajjal.
Hogy ki ki láthassa az egész
élelmet,
Melly által verhessen beléjek félelmet;
Fel-hozatott mindent hajó
piattzára,
Ki-is rakattatta mind szemek láttára.
Kilentz száz font halok, hogy még vólna,
vélték;
De tsak négy száz hatvan vala, hogy
meg-mérték.
Meg-tőltek minnyájan, látván,
félelemmel,
Meg-nem-tarttyák éltek illy kis élelemmel.
A' száraz halakat közttök
fel-osztatta,
Peszmeg' melly kevés vólt,
Aszszonyoknak hadta.
Ebbűl ötöd fél font jutott
mindeniknek,
Trágár beszéd jött ki szájábúl ezeknek.
Egy sírt, a' más morgott, és aztat
átkozta,
A' ki Kámtsatkábúl, Ochotzkbúl
ki-hozta.
Mind ezeket a' Gróf hallotta
fülével,
Sok ezer gondolat küszködött szívével.
Az harmadik éjtszak vólt igen
rettentő,
Minden felé húllott fellegbűl a'
menykő.
A' Besántz árbotz-fa ettűl
el-töretett,
Az hab sok fövenyet a' hajóba
vetett.
Retsegett ez, minden tsinnyába
tsikorgott,
Vitorlák köztt a' szél kegyetlenűl
forgott.
Tsak vizet, és tüzet láttak, ha
villámlott,
A' két óldalárúl már a' szurok
hámlott.
Sok dörgések között jött egy sebes
menykő,
Közel oda ütött, hol ált a' Mágnes tő.
Hideg vólt, azért-is tüzet nem
gerjesztett,
De a' népek közzűl sokat
meg-íjesztett.
Mert ez alatt vala egy kis Kamarába
Tíz
mázsa puska-por rakva garmadába.
Sok itt az halálhoz magát
készítette,
Mert már eleségét, mellyet nyert,
meg-ette.
Hogy valami módon bajokat enyhíttse,
Az
halál torkábúl őket ki-segíttse,
Tengeri vidráknak hal zsírral
bőreit,
Elől le-kaszálván azoknak szőreit,
Főzettetett nékik, 's eleikbe
tette,
Nagy apetitussal mindenike ette.
Áldották a' Grófot, hogy ezt
fel-találta,
Már ki ki vígan vólt, szemeivel látta.
Több mint húsz pár tzipőt, magok így
meg-főztek,
Ezen jó ragúbúl jól lakni nem győztek.
A' tengernek még sem szűnt-meg
háborúja,
A' Grófnak áradott többrűl többre
búja.
Más nap reggel még-is ez
le-tsendesedett,
Az ég fényes nappal nékik
kedveskedett.
Jól lehet közzűlök senki meg
nem-hala,
Ámbár sokra le dűlt kajuttyának fala.
De a' Gróf ugyan tsak éjjel sem
alhatott,
Mert tudta, vizek nints, azért nem
nyúghatott.
Méder Úr meg-mondá: hogy tsak ötven
korsó
Vólna tele; és így majd kell sok koporsó.
Ezeknek-is felét a' Gróf
ki-osztatta,
Betegeknek pedig más felét hagyatta.
Magát által adta Isteni tetszésnek,
Az
öröktűl fogva bőlts gondviselésnek.
Frissűlést ő akkor vett
lankatságába,
Éjjeli levegőt mikor szítt magába.
Éhség, szomjúságtúl, ő olly erőtlen
lett,
Hogy már kajuttyába lépést-is alig tett.
Azért minnyájokat magához hívatta,
És
maga mappáit a' kezekbe adta.
Meg-mutatta nékik, hogy merre
mennyenek,
Kérte, hogy lelkérűl meg-emlékezzenek.
Láttya, meg-kell adni az halálnak
zsóldját,
Nem-is fogja érni más hólnapnak hóldját.
Minnyájoknak szívén beszédje ált
hatott,
Ki ki adott néki, mennyit tsak adhatott.
Szudiakov nevű közöttök egy
vala,
Szóllott: hogy ő néki van még három hala,
És egy korsó vize vólna ezek
mellett,
Mind ezt néki adja, több tőle nem telhett;
Mert olly embert, úgy mond: szükség
meg-tartani,
Kirűl minnyájunknak aztat kell vallani,
Hogy egyedűl ő vólt mi
meg-szabadítónk,
Életünk istápja, leg-főbb
gyámolítónk.
Tapsolt a' Társaság, és őtet
nevezte
Nagy lelkűnek: Gróf-is néki meg-köszönte.
Az adománnyának el-is vette
felét,
Gyűrűt adott néki, szívessége jelét.
Még három nap hányta őket tenger
zaja,
Olly erősen, hogy fel-állott minden haja.
Már tizen-ötödik Júliusnak napját
Érvén,
fel-vetette a' maga kalapját,
Az hajónak orrán a' kis
Zachariás,
Ő mit akar ezzel, nem tudta senki más.
Alatsin! Alatsin! itt nagyon
kiáltott,
Vélte, hogy hazáját láttya, főldet látott.
Senki más nem látta azt maga
szemével,
De a' Gróf ezt látta látó jó tsővével.
Örömtűl a' szíve minnyájának
ége,
Tudván, hogy közelít inségeknek vége.
Mihent a' szárazhoz ők
közelítettek,
Négy vasmatskát mindjárt a' vízbe
vettettek.
A' Gróf ki-kűldötte itt-is
Kutnetsovot,
Tizen-két emberrel, és vele Pánovot.
Hogy révet, vagy tenger szorost
keressenek,
És hogy ha találnak, viszsza siessenek.
Hamar-is meg-jöttek, és vizet-is
hoztak,
Melly ki-mondhatatlan örömöt okoztak!
Mert azt-is mondották, hagy igen szép
megye,
Vólna vize, réttye, vőlgye-is, és hegye.
Vadgyának kell lenni, madara sok
vagyon,
Ki-szállásra jó hely, örűlt ki ki nagyon.
Tizen kilentzedik Július napjára
Ki
kűldötte ezen megye szárazzára
Mind az Aszszonyokat, úgy a'
betegeket,
Ezek után mind a' többi embereket.
Két Tiszttel négy embert hajó
őrzésére
Hagyott: de változtak minden nap estvére.
Sátorokat a' Gróf itt
ki-verettetett,
Néhány Gunyhókat-is mindjárt
építtetett.
Vintplat egy Redutát gyorsan
munkáltatott,
Három fontos ágyút kettőt rá vonatott.
Mivel itt sok vad vólt, sok gyümőlts, és
jó víz,
Minnyájok szájának tetszett e' sok jó
íz.
Hamar el-felejték sanyarúságokat;
De
tsudálta a' Gróf balgatagságokat.
Mivel innét tovább nem akartak
menni,
Véltek, hogy Kanahán főldjén fognak lenni.
Mert történtt: erdőkön tétúl
kalándoztak,
Ananást, 's több illy jó
gyümőltsöket hoztak.
Sokan szarvast lőttek, mások nyusztot,
nyértzet,
Ki kristály darabot talált, ki meg értzet.
Mind ez fel-zavarta fantáziájokat,
És
az itt maradás bántá minnyájokat.
Mert úgy mond; hol kristály vagyon, van
gyémánt-is,
Hol Értz találtatik, van ezüst, arany-is.
Szólltt a' Gróf, nem lehet
kristályrúl gyémántra
Következést hozni, kohárúl
aranyra.
Mint a' ló: magokat még-is
meg-baklották,
Ők tovább nem mennek, tsak aztat
mondották.
Szólltt a' Gróf: no tehát, majd
próbát tétetek,
Olvasztó Kementzét mindjárt építtetek.
Tudja mindenike, jó ötvös
Ribnikov,
Híres bányász pedig vólna Andreakov.
Ha az Értzbűl ezek aranyat
olvasztnak,
Azzal engemet-is ők itten marasztnak.
De ha arany nem lesz, el-jönnek-é
ketek?
Mert én illy pusztába osztán nem lehetek.
Fogadták minnyájan, hogy ők-is
elmennek,
Hogy ha itt gyémántot, aranyat sem lelnek.
Az Értz el-olvadott, aranyat nem
láttak,
Gyémántokat ásván eggyet sem találtak.
Vintplattal, Pánovval, a'
Gróf más nap el-ment,
A' megyébe mélyen a'
mint valának bent;
Ananás, Pomaránts, sok Kókus
dióra,[108]
'S
több más gyümőltsökre akadtak, mind jóra.
Míg oda járt, addig nagy
Kurutz világot
Indított Stefanov, tett illyen
gazságot;
Egy részét a' népnek az
erdőbe vitte,
A' Grófon erőt vesz, mostan aztat
hitte.
Meg-esküdött velek ő
le-vetéssére
E' Kaján; hogy magát tehesse
helyére.
Hogy meg-tért, meg-mondták,
hogy mibe sántikál
Stefanov: ellene melly gonoszt
praktikál.
Harmintz hatan vóltak a'
Gróf emberei,
Kik őtet szerették, valának hívei.
Mindjárt tizenkettőt az
ágyúkhoz rendelt,
Többi fegyverbe ált, és várták a'
reggelt.
Dél vólt már a' midőn Stefanov
meg-jelent;
Így látván a' Grófot, nem állt néki
ellent.
Majd nem három része a' népnek vele
vólt,
Fegyverhez nem kapván, a' Gróf hozzájok
szólltt.
Barátim! tudjátok, én mennyit
szenvedtem
Értetek, és mennyi jót veletek tettem;
Nem de nem életem vetettem
kotzkára,
Tsak hogy ki ki jusson szabadúlására.
Mind szárazon, vízen azért
fegyverkedtem,
Hogy pártot üssetek: honnan
érdemlettem?
Stefanovra nézett itt a' párt ütött
nép,
Kiáltottak: no szólly! ne álly úgy, mint fa kép.
De nem szólltt: hanem a' Grófot
káromlotta,
Hogy őtet, 's Pánovot meg-öli,
mondotta.
Szólltt a' Gróf: bár nékem nintsen
kitűl félni,
Fene vadak között még-is inkább élni
Akarok: mint ollyan változó nép
között,
A' melly már ellenem annyiszor
kőltözött.
Azért im le-teszem most
hivatalomat,
Hadd más-is kóstollya keserves sorsomat.
De a' kinek kedve vagyon velem
jönni,
Jőjjön: meg-fogja azt idővel köszönni.
Hatvan ketten mindjárt ki-is
válalkodtak,
Kik utánna mentek, és vele tartottak.
Tanátskozásba az egész éjtszak
el-telt,
Piros hajnal után a' szép nap hogy
fel-kelt,
Stefanov népétűl követek jövének,
Kik
illy üzenetet a' Grófnak tevének:
Hogy ők már a' hajót hatalmokba
vették,
Változhatatlanúl magokba fel-tették,
Azon hogy el-mennek, őtet itten
hadják,
Társaival eggyütt a' vadaknak adják.
De hogy ha itt marad velek e'
megyébe,
Leg-ottan koronát tesznek a' fejébe.
Király lészen; rajtok fog ő
uralkodni,
Habok között nem fog velek nyomorkodni.
Szavoknak pediglen nagyobb
hitelére,
Stefanovt kötözve adják a' kezére.
Az hajó a' Grófnak mint a'
darab kenyér
Szükséges vólt, máskép dolga véget nem
ér.
Azért-is hogy őket részire
vonhassa,
Édes reménységgel őket el-altassa,
Így szóllott hozzájok: én eddig nem
szólltam,
Jól láttatok azt-is, hogy az erdőn vóltam.
Ezen egész megyét én jól
meg-vizsgáltam,
Nagyon termékenynek, szépnek-is
találtam.
Most tehát mondhatom, hogy itten
maradok,
Városokat, falut, 's várakat rakatok.
De tudjátok, hogy tsak nyóltz Aszszonyunk
vagyon,
Nem fogunk tenyészni illy kevéssel nagyon.
Jobb lesz előbb mennyünk mi
Japoniába,
Erővel szedjünk-fel a' lányok javába.
Nintsen igen meszsze, hamar viszsza
térünk,
Úgy osztán kedvünkre e' megyébe élünk.
Ezeket meghallván, nagyon
kiáltottak,
Éllyen mi Vezérünk! éllyen! rikojtottak.
Az hajóra viszsza mentek
társaikhoz,
Mihent hallák ezek, a' követség mit
hoz,
Stefanovot mindjárt ők pórázra
fűzték,
A' Grófnak elibe magok előtt űzték,
Kire mint selmára, ő ügyet sem
vetett,
Egész társaságtúl lett ő meg-vettetett.
Felette nagy vala közöttök az
öröm,
Gyémántért, aranyért, már nem szakadt köröm,
Tsak az el-menetelt már most
únszollották,
Éjfélkor a' hajót, meg-is
indították,
Jó szelek vólt, még-is tsak harmad
napjára
Jutottak egy derék tenger szorossára.
Majd ezer hajókkal vólt ez körűl
véve,
Hálók vóltak rólok a' tengerbe téve.
Az halászok rájok nem-is
tekíntettek,
Mert fogott sok halbúl több hasznot
vehettek.
Hozzájok egy hajó itten
közelített,
Melly-is szép Zászlókkal vala ékessített.
Ennek Kapitánnya őket köszöntötte,
Mivel
két ágyúit itten ki-sütötte.
A' viszsza köszöntést a'
Gróf-is meg-adta,
Mindjárt négy ágyúit ő-is
durrogatta.
A' szorosba menni, ezen új
vendégek
Segítették őket; hogy nem ellenségek,
Látta a' Gróf: azért semmi pénzt sem
vettek,
Szólltak: hogy ők mindent barátságért tettek.
Más nap reggvel a' Gróf olly
parantsolatot,
Minnyája fegyverbe hogy légyen,
ki-adott.
Kartátsal az ágyúk mind
meg-tőltessenek,
Minden esetekre készen lehessenek.
A' szárazra kűldé a' Gróf itt
Vintplatot,
Kutnetsovot: 's vele még más
tizen-hatot.
Egy Holandiai nyelven írtt levelet
Adott
a' kezébe, mellybe mindent ki-tett:
Ezen útazását mért, és honnan
teszi,
Hálá-adó szívvel e' mellett azt veszi,
Hogy ha őt segítik élelem dolgába,
Mivel
régen vólna már ezen úttyába.
Vintplat Kutnetsovval, hogy sokká
késének,
A' Grófnak fejébe nagy szeget ütének.
De éppen irántok a' midőn
aggódott,
Fel-keresésekre kívánt tenni módot,
Látta több hajókkal jönnek a'
szoroshoz,
Egy Japoniai embert egy hajó hoz.
Tsínos vala ennek ő egész ruhája,
Türkiz
kővel ki-vólt rakva a' szablája.
A' Grófhoz beszédjét e'
hoszasan tette,
De Japóni nyelvét senki sem értette.
Maderer a' Grófnak itten
meg-mondotta,
Hogy Boskirev Matrósz tudná ezt
hallotta.
Mindjárás a' Matrósz ide
hívattatott,
De ez-is keveset, hogy mit szóll,
mondhatott.
Az alatt a' Grófnak Vintplat
beszéllette,
Hogy mihent lábait a' szárazra
tette,
Hogy két százan gyalog, 's annyin
ló-hátokon
Meg-jelentek; nyílak valának hátokon.
Meg-mondotta nékik, hogy maga
társával,
A' kik vele vannak néhány katonával,
Menni kivánnának ők azon
helységbe,
Mellyt látnak, lennének ők ott békességbe.
Mindjárt-is minnyáját lovakra
ültették,
Helység végin álló Kastélyba vezették.
Fogadtattak abba ők nagy
betsűlettel,
Vendégekhez illő minden tisztelettel.
Bé-vezetvén őket egy nagy
Palotába,
Szófán[109]
űlt itt egy Úr, szép nyusztos ruhába.
Így köszönt ez nékünk: Fiasz
guzarimás!
De ezt nem
értettem, sem én, sem pedig más.
Kérdéseire-is én nem
felelhettem,
Honnyunkat kérdezte, a' mint
ki-vehettem.
Könyveket hozatott előnkbe,
's egy mappát,
Ezen mutogatta, Chinát, Japoniát.
Indiát, Filippi nagy
szigeteket-is,
A' mellyet nem esmért, olly világ
részét-is.
Európa vólt ez; mert úgy vólt
fekvése,
Ugyan azért nem vólt errűl esmérése.
Észre vettem, hogy ő tudni azt
szeretné,
Melly Országbúl valók vagyunk, ha érthetné.
Én Európára az újjamat tettem,
Hogy
kétségeskedik, aztat észre vettem.
Namandabetz! e' szót, nagyon
kiáltotta,
Hogy arra mutattam, aztat tsudállotta.
Megmutattam néki, melly nagy útat
tettünk,
Azért élelmünktűl meg-fosztottak lettünk.
Úgy látzott én nékem, hogy azt
meg-értette;
Mert parantsolattyát sok szolgája vette,
Erre a' Bibernek, egy Gerinynek
bőrit
Ajándékúl adtam néki, nézte szőrit.
Sokká nem akarta azokat el-venni,
Látván
azért engem szomorúnak lenni;
El-vette: és ezen Tisztet mellém
adta,
Gondja légyen reánk, nékie meg-hadta.
Erre bé-ment a' Gróf Pánov
kajuttyába,
Fel-őltözött előbb katona ruhába.
E' Tisztet azután
complementírozta,
Egy pár szép nyuszt bőrrel
meg-ajándékozta.
A' Tiszt a' hajókat, mellyek
vele jöttek,
Ki-üressítette, mindent főldre tettek.
Élelemre valót hoztak ezek, nem
mást,
Kívánták minnyájan nékik azért áldást.
Más nap meg más hajó, a' Grófhoz
érkezett,
Egy szép Iffiúval, ki-is fogott kezet.
Sokáig beszéllett, a' míg
meg-érthette
Boskirev: ő ezen jelentését tette:
Hogy sok nép kívánna,
meg-tisztelésére
Jönni, 's hajójának
meg-tekíntésére.
De ők az ágyúktúl nagyon
tartanának,
Mellyek körös körűl az hajón vólnának.
Szólltt a' Gróf; szívessen fogja
látni őket,
Bé-dugatta fával mind az ágyú tsőket.
Látván az Iffiú eztet:
örvendezett,
Maga meg-hajtása után el-evezett.
Egy óra múltával jöve három
hajó,
Olly fejér Zászlókkal, mint a' le-esett
hó.
Tsak egy Úr űltt egybe, magát
meg-hajtotta,
Paraszollyát ki ki kezébe tartotta.[110]
Viszony tiszteletét a'
Társaság tette,
A' Gróf az hajóra mind hármát
vezette.
Mindent, mi ezen vólt,
nézték, és vizsgálták,
Az ágyúkat még-is leg-inkább
tsudálták.
Mindenkép ajánlák ők
barátságokat,
Hajtogatták melyre tett kézzel magokat.
A' Gróf két Geriny bőrt
adott mindeniknek,
Nagy meg-tetszések vólt azokba
ezeknek.
El-mentek: tsak hamar két
hajót kűldöttek,
A' mellyekre ők illy ajándékot
tettek.
Édes vízzel kűldtek huszon-hat
hordókat,
Éget borral kettőt, sok főzni valókat.
Más nap harmintz hajók megintlen
jövének,
Mellyeken sok színű Zászlók lebegének.
Egygyen muzsikások egyedűl valának,
Kik
sípokat fújtak, főkép dobolának.
Meg-áltak minnyájan egy kis
meszszeségre,
Három követ jöve Grófhoz a'
térségre.
Egy öreg Úr száltt-ki; két tzifrán
őltözött
Iffiú-is vele szárazra kőltözött.
Boskirevvel szóllott: ennek
jelentette,
Hogy az Ulikamhi (Király ez)
fel-tette
Magába: a' Gróffal, hogy ő kíván
lenni,
És illy nagy Vezérrel barátságot tenni.
E' két Iffiakat, úgymint
zálogokat
Kűldi; hogy magánál tartsa-meg azokat.
A' Gróf az öregnek magát
meg-hajtotta,
Mindeneket tenni magát ajánlotta.
Nem vólna szüksége, szólltt, e' két
Zálogra,
Ulikamhi nem jön véle rosz dologra.
Mindjárt a' hajókra, mellyeken
érkeztek,
Gróf húszad magával fel-űlt, el-eveztek.
Mihent a' szárazra ők
ki-szállítattak,
Thével és gyümőltsel mindjárt
traktáltattak.
Erre Portschézekbe minnyáját
űltették,
Egy kert ajtajánál Trogerek
le-tették.
Jött ide elikbe drágán fel-őltözött
Két
Úr: kik kísírtik muzsika szó között
Őket: egy igen szép, de kis
épűletbe,
Melly épen középen állott egy szép kertbe.
Itt űlt Ulikamhi, sárga vólt
szofája,
Sárga és zőld Atlas vala a' ruhája.
A' Grófhoz sok féle kérdéseit
tette,
Mivel tellyességgel szavát nem érthette;
Azért egy kép írót mindjárt
hívattatott,
Sok képzelleteket ezzel rajzoltatott.
Elől két szíveket festeni kelletett,
E'
kettő egymással lantzal ált köttetett.
A' Grófé az eggyik, más övé
mutatott,
Hogy ő jó Baráttya, mutatni láttatott.
Ulikamhi képe tsak kitsiny
formába
Falon függött; a' Gróf eztet hamarjába
Le-kapta; szívéhez itten
szorította,
El-vévén szívétűl a' mellyén
tartotta.
Mellyre is a' Gróffal
mindjárt fogott kezet,
Talmáts által tőle eggyetmást
kérdezett.
Kérte, töltsön nála egynéhány
napokat,
Mivel embereket várna ollyanokat,
A' kik a'
beszédjét meg-fogják érteni,
Nagy dolgokat ezek által
fog kérdeni.
A' Gróf ezt annyival
örömestebb tette,
Mivel ebbűl maga hasznát
reménylette.
Más nap Ulikamhi a'
Gróf szobájába
Bé-jöve egy Bontzal,[111]
szokott ruhájába;
Ez Holandus nyelvén ő vele
beszéllett,
A' Király nevébe, illy kérdéseket
tett:
Ki-légyen? és mért jött bé
Japoniába?
Melly Fejedelemnek járna ő dolgába?
Meddig mulatt még itt? innét
merre mégyen?
Kéri, mindenekrűl túdósítást tégyen.
Vóltaképpen a' Gróf
mindent meg-beszéllett,
Szánta Ulikamhi, néki ajánlást
tett:
Ha Japoniába ő magát le
teszi,
Sok szenyvedésének nagy jutalmát veszi.
Fogja ajánlani őtet a'
Tsászárnak,
Hogy ármádájánál tegye Audárnak.[112]
Meg-köszönte a' Gróf az
ő Kegyességét,
Nem hagyhattya, szóllott, maga
Feleségét,
Sem Attyafiait, és sok szép
jószágát,
Azért-is kivánna látni tsak hazáját.
Ezek után ők az ebédhez
űlének,
Rizskását, és sűltet gyümőltsöt evének,
Nádmézzel készített több
Confectumokat,
Ittak mindenféle erős italokat.
Ebéd után tőle aztat
kérdeztette,
Keresztény vólna-é? 's utánna
vetette,
Hogy ő kész vólna-é halni a'
Keresztért?
És úgymint Keresztény ontani azért vért?
Szólltt a' Gróf: a' Kereszt
réz, kő, avagy-is fa,
Azért meg-nem-halok; de a'
kit képzel, a'
Isten: 's ha érette meg-halni
kellene,
Azért halnék, a' ki néki-is Istene,
Mert tsak egy az Isten: mindent ő
teremtett,
Érette meg-halok, mert velem sok jót tett.
Meg-elégedett ő ezen felelettel,
Te
Japoniai, mondotta, bírz hittel.
Déli álmot el-ment ő innét aludni,
A'
Bontztúl kivánt most eggyet mást meg-tudni.
Tsudálta-is a' Gróf az ő
bőltsességét,
Kérdéseire tett szapora készségét.
A' Birodalomnak leg-kissebb
szokását,
Ennek hány rendekbűl tétetett állását;
Az ő sarkallatos sok féle törvénnyét,
A'
Tsászár erejét, és udvara fénnyét.
Olly szépen jelesen elő
beszéllette,
Hogy azt vóltaképpen, a' Gróf
meg-érthette.
A' Gróf Ulikamhit
meg-ajándékozni
Kivánván, parantsolt mindjárt ide
hozni,
Bőrökbűl huszon négy fekete
Rókákat,
Nyusztot-is szint annyit, három pár vidrákat.
Fényesre pallérzott negyven
fegyvereket,
Lavéten két ágyút, öt száz tőltéseket.
Más nap a' bőröket Baturin,
Kutnetsov
El-hozták, fegyverrel jőve pedig Pánov.
A' mint el-érkeztek, az első
jelentés
A' Gróf előtt ez vólt, hogy nagy
kereskedés
A' Japoniakkal a' hajón
támadott,
És már sok bőröket Pánov el-is adott.
Tizen-egy órakor Ulikamhi
ki-jött
Udvarával, és száz muzsikások között.
Mindenike külön muzsikai
szerrel
Muzsikált: úgy tetszett, hogy vólna ezerrel.
A' köszöntéseknek a' mint itt
vége lett,
Az ajándékokrúl a' Bontz jelentést
tett.
Maga mene mindjárt ezek nézésére,
Kivált
a' fegyverek meg-tekintésére.
Nagyon örvendezett mind ezeket
látván,
A' kertbe ki-mentek mindjárt ebéd után.
A' hol egy oszlopra egy tártsa
tétetett,
Mellybe emberivel a' Gróf lövettetett.
Majd nem mindenike lőtt a'
feketébe,
A' Király nem látta ezt soha éltébe,
Kedve jött maga-is kívánt itt
próbálni,
Az Oszlopnál kellett egy lónak meg-állni.
Ollyan derekassan ő ezt tzélre
vette,
Hogy első lövéssel mindjárt le-fektette.
Ki-mondhatatlanúl ezen örvendezett,
A'
Gróffal jól tenni főkép igyekezett,
Szólltt hozzá mit tégyen, mondja-meg,
kedvére,
Mindeneket meg-tesz az ő tetszésére.
Fő meg-hajtva kérte, hogy az
Országába,
A' kereskedése mehessen folytába.
Leg-ottan ő eztet néki meg-ígérte,
De
ezt hozzá tette, sőt mondhatni kérte;
Hogy új vallást ide soha
bé-ne-hozzon,
Erőszak tétellel ő kárt se okozzon.
Várost, erősséget ne-is építessen,
Ha
akarja, hogy ő békével lehessen.
Szólltt a' Gróf: ezeket tenni nem
kivánnya,
Kegyelmébe magát tovább is ajánlya.
Szabad kereskedés levelet
íratott,
Mellyre nevét tévén, kezébe adatott.
Kűldött ezzel néki szép
ajándékokat,
Érdemesnek látom, ki-tenni azokat.
Egy kardot, a' mellynek arany vólt
zomántza,
Szíj helyett gyöngyökkel fűzött vala lántza.
Porcellánbúl harmintz személyekre
szervízt,
Sok dohányt, herba-thét, mellyek adnak jó
ízt.
Sok drága kövekkel ki-rakott kis
szekrényt,
Édes italokhoz két szép arany edényt.
Egy hajóra való Zászlót önn
tzímjével,
Hogy bátran járhasson mindenütt jelével,
Úti költségére ötven aranyokat,
Minden
darab nyomott harmad fél latokat,
El-mene a' Király más nap
Killingébe,
Szép városai köztt, majd leg-szebbikébe.
A' Gróf is mindjárást úttyához
fel-készűlt,
Hajójához sok más ott való hajó gyűlt,
Edgyikén a' Bontz vólt, sok más
Urasággal,
Kik hozzája vóltak nagy hajlandósággal.
Ezek két papirost adtak a'
kezébe,
Olvasván ezeket, a' Gróf jött kedvébe.
Mert az állott bennek, hogy
Japóniába
Szabadon meg-térhet, bár mellyik órába.
Az Iffiat pedig, melly vele
el-mégyen,
Ajánlották néki, hogy gondja rá légyen.
Adott nékik a' Gróf bőr
ajándékokat,
Viszsza indítottak ezzel hajójokat.
Míg ezek így folytak, Rontót ugyan
látta
A' Gróf: de hogy tsendes, azt nagyon
tsudálta.
Magához hívatta, hogy vele
szóllhasson,
És bágyadtságárúl valamit tudhasson.
El-jött, de meg-apadt mind a' két
ortzája,
Vékony lett két tzombja, 's két lába
ikrája.
Szóllott hozzá: mond meg! Fiam Rontó, hogy
vagy?
Nintsen itt, mint vala Kámtsatkába olly fagy.
Még-is úgy lézengesz, mint tavaszkor a'
légy,
Ne tsetely! ne botoly! talpon álly! vígan légy.
Szólltt: köszönnye Nagysád, hogy így-is
járhatok,
És két lábaimra tsak hogy fel-álhatok.
Jól tudtam: illy dolgom lészen a'
tengeren,
Mert ez, sem Angyalon, sem pedig emberen
Nem könyörűl; hánnya, mint ördög az
annyát,
Jó hogy meg-nem-mértem szirtek köztt
padlannyát.
Fel-állott fejemen mindég minden haj
száll,
Mert rajta sarkamba vólt mindég az halál.
Már tsak aztat lestem, mikor áll
fenékkel,
Ég felé az hajó, 's mikor merűlök-el.
A' remegés között az vólt még
nagyobb kín,
Hogy egész testembe minden ér, minden ín
Meg-gyengűlt, 's mint agg eb, lettem
ollyan fáradt,
A' nagy koplalástúl bélem öszsze
száradt.
Mert mikor kóstoltam tésztává vált
halat,
Keserves ízt adott számnak minden falat.
Eddig azt tartottam, hogy a' zab
kenyérnél
Nintsen roszszabb étel, és a' Sváb
krumpérnél;
De sárga tsizsmámat hogy kéntelen
lettem,
Hal zsírba meg-főzni, osztán abbúl ettem;
Óh melly nehezen ment talpa le
torkomon,
Mert olly fojtós vala, bár nem ettem mohon;
Hogy mind a' két szemem az
erőlködésbe
Ki düllyett, mint júhnak, ha esik
döglésbe.
Meg-akadt gégémbe, már tsomoszló
fával
Le-akartam nyomni, még-is nagy munkával
Gyomromba taszítám, de nem kis
erővel,
A' Flintámba szokott lenni vas
veszszővel.
Így főzött tzipőktűl láttam: sok mint
nyögött,
Én-is, hogy gyomrombúl zsír doha böfögött;
Görnyedtem mint tsiga, magam öszve
húztam,
Titkon Véreimtűl, Hazámtúl bútsúztam.
Mert a' Dohotnál-is ez átkozottabb
szag,
Nints emberbe, mellyet meg-ne-rázzon, olly tag.
Hogy ha Achilleske tzipőjét e'
zsírba
Meg-főzte, 's meg-ette, tudom szált már
sírba.
Szólltt a' Gróf: jó Rontó, mit
tudtunk mást tenni,
Hogy éltünk meg-tartsuk, illyet
kellett enni.
De lásd! úgy-é? egy sem hólt-meg mi
közzűlünk,
Hogy meg-jobbúlt sorsunk, most azon
örűlünk,
Vagyon Kókus diónk, van most
Ananászunk,
Lövünk szarvasokat, ha erdőn vadászunk.
A' borúlást mindég a' nap fény
követi,
Hogy mindég jó dolgunk légyen, ki teheti.
Achilleske éll friss, mert őt'
száraz hallal,
Peszmeggel tartottam, 's édes víz
itallal.
Titkon megtartottam mindenbűl
számára,
Máskép jutott vólna szegény halálára.
Heroicus actust, szólltt Rontó: tett
Nagysád,
E' Kereszténységért az ég jutalmat ád.
A' kis Achilleske, casus
reservatus,
A' véle tett dolog, actus
inculpatus.
Igaz, hogy sanyarú dolgunk
meg-változott,
A' sok jegek közzűl az Isten
ki-hozott.
Szép ajándékokat egytűl, 's mástúl
veszünk,
Mint Magyar hazánkba, olly jól, még sem
eszünk,
Nem bánnám, enne itt akár ki
Ananászt,
Tsak én ott ehetnék jó foghagymás kolbászt.
Gyümőlts ez; bár szagos, édes levét
adja,
Az Hatvanyi Dinnye még-is fent haladja.
A' Kókusz dió-is, tsak Mókusnak
való,
Sok olaja vagyon; de még sem ollyan jó,
Mint a' szalonnábúl tzipóra tsorgott
zsír,
Óh magyar gyomornak nintsen ennél jobb ír.
Egy Jápon, masolyás Rizskásáját
hozta
Nékem: ennél-is jobb az hajdu káposzta.
Bár tsak még valaha juthatnánk
Hazánkba,
Ott óldalast tennénk, nem Kókuszt a'
szánkba.
De tudom, hogy megint a' hajóra
űlünk,
Majd megint ki nem lesz habokbúl a'
fülünk.
Kérem nagyságodat, azon igyekezzen,
Hajó
ne más felé, tsak oda evezzen,
Hól a' szőke Duna a' Tengerbe
szakad,
Hogy ha ott a' sziklán talán meg-is
akad,
Semmit sem fog tenni, űlünk
Tsónakokra,
Avagy-is Liptóba munkált Tutajokra.
Ezeken mehetünk egész majd
Szegedig,
Ottan meg a' Tiszán fel-felé Füredig.
Jó Barátom Rontó! e' szamár
kívánság,
Meszsze járunk attúl, kérésed hitvánság.
Mellybe Duna szakad, a' fekete
Tenger,
Meg-őszűl, míg innét oda megy az ember.
Én rövidebb útat vettem itt előmbe,
Tsak
Isten tartson-meg tovább-is erőmbe.
Tavaszra Hazánkba fogunk már mi
lenni,
Az Húsvéti Bárányt Budán fogjuk enni.
Angyal szóll Nagysádbúl, szólltt Rontó a'
Grófhoz,
Kérem ne-is fogjon Nagysád már más úthoz.
Mindjárt most indúllyunk, már vagyon
mindenünk,
Az habok sem lesznek talántán ellenünk.
Indúllyon! indúllyon! ne késsen
Nagyságod,
Nem kell sajnállani semmi fáradságot.
De előbb Stefanovt itten egy
fűz-fára,
Tsapontassa Nagysád, mert gyalázattyára
Egész Társaságnak vagyon olly gaz
ember,
A' kit még utóbb-is az Úr Isten meg-ver.
A' népet a' hajón hányszor nem
buzdíttya,
Párt ütésre Nagysád ellen fel-indíttya.
Avagy-is másoknak légyen
példájára,
Akasztassa Nagysád a' nagy
árbotz-fára,
De hóhérunk nintsen, ez talán leg-jobb
lesz,
Katonássan fejét el-ütöm, így el-vesz.
Hallod-é te Rontó! az ember nem
tsibe,
Rosz a' boszszú-állás, ha van valakibe.
Hadd éllyen! az esze, hogy ha meg-fog
érni,
Meg-látod, magába hogy fog még ő térni.
Boszszú-állást soha se végy a'
szívedre,
Reggel meg-indúlok a' te kérésedre.
A' mellybe Japoniábúl való ki-menetele a' Grófnak ki-tétettetik, ezen kívűl némelly szigetekbe való jutása, különössen Usmeligon szigettyébe nagy veszedelmek között való érkezése, Lakossainak jósága, ebbűl való el-menetele, Formosa szigetbe való bé-menetele, itten a' Lakossokkal való tsatái elő-adattatnak.
Más nap egybe gyűjté, Gróf a'
Társaságot,
Kérte, hogy mondjanak néki valóságot.
Kívánnak-é ők itt rabblani
lyányokat,
Velek meg-fordúlni, el-vinni azokat.
De senki tsak szót sem adott
kérdésére,
A' Gróf így adta-ki szándékát
végtére.
Én Chinába megyek; ott áll Kanton
Város,
Mellybe lakik gazdag, 's vagyonos sok
áros.
A' bőröket majd el-fogom ottan
adni,
Japoniát, Chinát, el-fogom én hadni.
Egyenesen megyek én Europába,
Egy
Fejedelemnek magam óltalmába
Fogom ajánlani; onnat meg-fordúlok,
Egy
Colóniához azután úgy nyúlok.
Ezt tetszésem szerint rendbe fogom
szedni,
Nem félek: mert azon Király fog már fedni.
Minnyájának tetszett ezen bőlts
gondolat,
Ők meg-is maradnak, szólltak, a' Gróf
alatt.
A' Japóni Zászlót a' Gróf
ki-tétette
Az hajóra; úttyát leg-ottan követte.
Mindjárt két nap múlva, egy szigetet
értek,
Vas matskákat hánytak, a' mint ehez
fértek,
Vélte a' Gróf itt-is majd mindent
el-adhatt,
És így a' Chinai úttya el-maradhat.
Kutnetsovt néhánnyal szárazra
kűldötte,
Őt hamar egy hajó viszsza kisírtette,
Ezen három Úr űlt: mint a' Gróffal
lettek,
Nékie sok féle kérdéseket tettek,
Vélték Gróf hogy Spanyol, többik is
lennének,
Mivel ollyan köntöst 's szakált
viselnének,
Maníla Városba minnyájan laknának,
Itt
ők mit keresnek, haraggal szóllának.
Mert a' Spanyoloknak nagy
ellenségeik,
Mérgessen el-mentek, szikráztak szemeik.
Látta a' Gróf; hogy itt nem lészen
vására,
El-indúla, hogy ne következzen kára.
Nyóltzadik Augustus napjára
virradott,
Szemeikbe megint egy sziget akadott.
Ez alatt feküdött egy szép és nagy
Város,
Tsak közel egy szoros, vélte nem lesz káros,
Hogy ha ebbe bé-száll; ők bé-is
szállottak,
Lakosok lántsákkal ellenek futottak.
De ágyúkat látván, mindjárt
meg-ijedtek,
Mint egy öt száz lépést futva hátra
tettek.
A' Gróf itt ki-mene a' szoros
parttyára,
Kiáltott: jönnének hozzá parolára.
Sokára el-jöve egy meg-élemedett
Ember:
és nagy bátran illy kérdéseket tett:
Ki szabadságával mertek bé-szállani
Az
ő szorossokba, 's ágyúkkal állani,
Az Holandusok-is engedelem nélkűl
Eztet
nem tselekszik, tarttyák azért vétkűl.
Szólltt a' Gróf: nem vagyunk mi sem
Holandusok,
Avagy-is Spanyolok, sem pedig Anglusok.
Hanem tsak emberek, kiknek van
szüksége
Vízre, élelemre; és mi ellensége
Senkinek sem vagyunk, mihent azt
nyerhetünk
Örvendeni fogunk, ha tovább mehetünk.
Szólltt a' vén Úr, mindjárt mindent
adattatok,
Vegyétek-el; osztán innét lódúllyatok.
Kűldött kilentz hajón vizet,
eleséget,
Egy ideig nem-is szenvedtek éhséget.
Más nap, hogy sok hajók, látták,
érkeznének,
Szoros partyán gyalog, lovon-is gyűlnének,
Seregbe gyűlt népek, kardokkal,
lántsákkal,
Tegzekkel, nyilakkal, mások meg tsidákkal;
Pánov Urat a' Gróf tizen-nyóltz
emberrel
Eleikbe kűldte, vóltak jó fegyverrel,
Nem tudván jönnek-é úgy mint
ellenségek,
Kik talán szeretnék lenne nyereségek.
De látván Pánovval jönnek
tsendességgel,
Ezen jó Japonok minden békességgel,
Mindjárt futó tűzzel, őket
köszöntette,
Négy ágyú lövéssel még felűl tisztelte.
Ezen tiszteletet olly nagynak
tartották,
Mert ágyúk morgását még ők nem hallották;
Hogy itten minnyája feküdt ortzájára,
És
eggyike sem mert fel-állni lábára.
Ezt nem látta a' Gróf, 's nem
tudta, mi történtt,
Tüzeket adatott újra itten
tüstént.
Mert látta hozzája egy nagy Úr
érkezne,
A' ki-is ő vele szóllni igyekezne,
De ez úgy meg-íjedt, hogy mindjárt
el-ájúlt
A' nagy tisztelettűl, a' főldön
végig nyúlt.
Egy fél óra múlva, még-is
fel-eszméllett,
A' Gróffal kevessé durtzásan
beszéllett.
Mondá: árestomba teszi minnyájokat,
Hogy
ide bé-hozni merték hajójokat.
Hogy hatalma vólna, ki-húzá keblébűl
Egy
papirost; a' mellyt ki-vévén kezébűl
A' Gróf: Krustyievnek azt el-tenni
adta,
Hogy viszsza nem adja; magát úgy mutatta.
Meg-íjedett ezen, a' maga
nyakára
Mutatott; hogy ezért jutt akasztó fára.
Meg-szánta, és aztat viszsza adta
nyomba,
Szólltt: köszönnye, hogy nem teszi árestomba.
Egy pár nyusztnak bőrit, és annyi
Vidrákat
Adott néki, értek mondott nagy hálákat.
El-ment, barátságát mostan már
ígérte,
De már ágyú lövés itten nem kisérte.
Ezen nagy szigetnek neve vólt
Xicócó,
Látván a' Gróf, itt sem lészen vására
jó,
Elindúlt: ötöd nap fel-veve szemére
Egy
szigetet; a' mint a' Gróf ehez ére;
Szépnek
látszott: azért fel-tette magába,
Hogy bé fog szállani
ennek szorossába,
Kutnetsovt's nyóltz embert,
meg-tekintésére
Kűldötte: hogy jó-é? adná értésére.
Itt ezen szorosba egy szép nagy hajó
ált,
Idegen vólt ez-is két hete, hogy meg-szált,
A' mint Kutnetsov Úr e'
mellett evedzett,
A' Nép abból reá egynéhány
lövést tett.
Meg-hallván azt a' Gróf, maga
hajójával
Védelmére mene, lőtt két ágyújával.
Eztet tselekedvén, mint melléje
jutott,
A' nép azon mindjárt Kajuttyába futott,
El-fogta e' hajót ki-is
raboltatta,
Maga hajójára a' Zsákmányt hordatta.
Ez állott Nádmézből, drága
Portzelánból,
Selyemből, Pamutból, és sok bál
dohányból.
Nyertek itt sok kardat, sok drága
ruhákat,
Értek ezek négy száz frantz ezer livrákat.
Az hajó fenekét ki-fúrták végtére,
Hamar
le-is süllyedt tenger fenekére.
A' foglyokat a' Gróf útnak
botsájtatta,
Ezen Takesina szigettyét el-hadta.
De más nap az hajó egy szirthez
ütődött,
Mellyel-is óldalán, olly nagy lyuk törődött,
Hogy itt minnyájának kelletett
pumpolni,
Mivel a' víz magát nagyon kezdte
tolni.
Itt-is már a' hajó dűlt fél
óldalára,
Mert a' tenger hányta habjárúl
habjára.
De még-is e' szörnyű nagy
veszedelembe,
Főld tűne itt, nem egy, hanem több már
szembe.
A' hajó kevesé megint
helyre állott,
Kutnetsov Úr pedig kis hajóba szállott.
El-ment jó ki-kötő helyet ő
vizsgálni,
A' mellybe a' hajó bé-foghatna
állni.
Akadott-is hamar ő egy tenger
révre,
De a' nap-fényétűl igen nagyon hévre.
A' Gróf négy emberrel
fel-űlt egy Jelére,[113]
Ezekkel
maga ment meg-tekintésére.
A' mint ő szemes Úr
eztet meg-vizsgálta,
Nagyon félelmesnek a'
torkát találta.
Mellyt nem reménylettek, nagy
szélvész támadott,
A' tengert nem látták, tsak
tajtékos habot.
Bé-süllyednek, vélték, tengernek
öblébe,
Sok már nem-is tudta mit tesz réműltébe.
A' Grófot felette nagy
szerentsétlenség
Érte: de meg-tartá a' Mennyei
Felség.
A' nagy szél Jelléjét egy szirtnek
hajtotta,
És fenékkel aztat fel-is fordította.
Nagy nehezen még-is ő a' parthoz
úszott,
Bár nagyon fáradt vólt, ő arra fel-kúszott.
Érzékenység nélkűl ő azon feküdött,
Majd
tsak a' halállal hogy már nem küszködött.
E' szigetnek vala Uzmeligon
neve,
Felette nagy mindég itt a' napnak heve.
Tsak négy óra múlva akadtak
reája,
Látván, hogy még ő él, örűlt itt minnyája.
Mindjárt egész testét kendőkkel
dörzsölték,
Erős illatokkal tagjait öntözték.
Jobban lett, és mihent aztat
meg-hallotta,
Hogy az hajó kárát épen nem vallotta,
Sőt hogy biztos révbe immár az vólna
bent,
És a' nép szárazra belőle hogy ki-ment;
A' mellyen-is vertek immár
sátorokat,
És le-is hordották mind a'
butyorokat,
Hogy így ők az hajót helyre
állíthassák,
Minden mi meg-ázott, meg-is száríthassák.
Egész egéssége mindjárt ezért
meg-tért,
Te Deum laudamust tartott többi
azért.
Két sziget lakossa a' Grófhoz itten
jött,
Egy hagyitásnyira állott tőlök más öt.
Egy papirost adtak ezek a'
kezébe,
A' Gróf ezt tsudálta, és jött nagy
kedvébe.
Mivel deák betűk vóltak arra írva,
Majd
hogy örömébe nem fakadott sírva.
Páter Salis Ignátz vólt, ki eztet
írta,
Portugálliábúl való Jesovíta.
Missionárius vólt, jött ez
Országba,
Téríteni a' kik éltek itt vakságba.
Le-írta ő itten, hogy mint
fáradozott,
Anyaszentegyházba hány lelkeket hozott.
Két száz huszon hatot első
esztendőbe,
Egy néhány ezreket a' többi időbe.
Az igaz Római Catholica hitbe,
Szent
Kereszt-víz által, tsak ő maga vitt be.
Meg-tsókolta a' Gróf előttök ez
írást,
És viszsza-is adta nékiek mindjárást.
Igen tetszett nékik, hogy azt úgy
tisztelte,
El-mentek: a' Grófot minnyája
kedvelte.
Más nap három százan jöttek
fegyveressen,
A' Gróf sátorához mentek
egyenesen.
Két elő-járójok mélyen
meg-hajtották
Magokat, 's kezeket a'
Grófnak nyújtották.
Erre szent Keresztet magokra
vetettek,
Minnyájan olvasót kezeikbe vettek.
Négyen egy szőnyegen
Breviáriumot
Hoztak: tettek ezek nagy complementumot
A' Grófnak, és aztat kezébe
nyújtották;
Mert nagy ereklyének ők aztat tartották.
Míg életbe vala, Pater Salisé
vólt,
Kezeknél maradott, hogy ez Atya meg-hólt.
A' Gróf-is zsebébe olvasót
keresett,
Nem talált, hogy úszott, a' tengerbe
esett.
A' helyet kezébe vett egy
Feszűletet,
Látván ezek aztat, olly nagy tiszteletet
Tettek, hogy itt térdre le-esett
minnyája,
Eztet: Hisás Kristos! kiáltotta
szája.
A' Keresztet a' Gróf tétette
helyére,
A' két fővebbeknek adta értésére;
Hogy nintsen szállása még az ő
népének,
És ollyan sem vólna, mellybűl ehetnének.
Valamit a' Gróf kért, ezek mindent
hoztak,
A' mi tsak tőlök telt, ők ajándékoztak.
Mivel beszédjeket senki sem értette,
Egy
illy szót, más meg mást papirosra tette,
Egy kis Gramatikát hamar-is
formáltak,
Napról napra velek jobban discuráltak.
Más nap egy Fő Úr jött látogatására
A'
Grófnak: 's hajója meg-vizsgálására.
Ég szín selyem kita vólt az
őltözettye,
Fekete Atlászbúl pedig övedzettye.
Sárga Kamukábúl köpönyeg a'
vállán
Függött: fa Pantófli vala a' két lábán,
De veres Atlászszal vólt ez
bé-borítva,
Tsúfos selyem sapka fejébe szorítva.
Kezet fogott vele, nagy fő
meg-hajtást tett,
Szintúgy mint a' többi
Keresztet-is vetett.
A' Gramatikába
fel-jegyzett szavakkal
Köszöntötte a' Gróf, de
esett hibákkal,
Mert nevetett: kezdett
Portugallus nyelven
Beszélleni, a' Gróf
tsudálkozott mellyen.
Mondotta: Tunkinba[114]
jött ő e' világra,
Pater Salis hozta őt ezen
Országra;
Halála után lett itten
Fejedelem,
Hogy illy nagy Úrrá lett Isteni Kegyelem.
Felette ditsirte a' nép
szelídségét,
És ezen szigetnek nagy termékenységét.
Vintplat meg-tekinté az egész
szigetet,
Mellyrűl-is a' Grófnak illyen
jelentést tett.
A' Paraditsomnak képe ez, és
mássa,
A' ki ezt nem hiszi, járja-meg, és lássa.
Mert a' Természetnek minden
adománnya,
Istennek sok féle drága alkotmánnya,
Olly bővséggel van itt, hogy azt kell
tsudálni,
A' sok szépségeken szem nem tud
meg-álni.
A' vén Tunkint a' Gróf, itt
meg-szóllította,
Hogy nagy kedve vólna nékie,
mondotta;
Hogy ha meg-engednék, itt egy
Coloniát
Építni: bé-hozna sok szép Familiát.
Felelt: örömökre fog nékiek válni,
Hogy
ha több Keresztény meg-fog itten szállni.
Miklós vólt a' neve ezen vén
Tunkinnek,
Gróf szándékát hírűl adta kinek kinek.
Szólltak a' lakosok, mindjárt
fel-osztoznak
A' főldel ő vélek, lyányokat-is
hoznak,
Hogy a' ki nőtelen, itt
meg-párosodjon,
És így nemzetségek hamar szaporodjon.
A' Gróf meg-köszönte szép
ajánlásokat,
Most el-megy, de meg-tér, hoz még több
másokat.
Ollyakat, kik tudnak minden
mesterséghez,
Tsudállani fogják majd, mit visznek
véghez.
Egy szomszéd faluba Gróf más nap
ki-sétált,
Ezen helység mint egy nyóltzvan házakbúl
állt.
Minden ház körűl vólt sok egyéb
épűlet,
Szép kert, pajta, udvar, 's e'
körűl kerűlet.
Az öreg Miklós Úr a' Grófot
bé-vitte
A' maga házába; szomját enyhítette
Thével, és sok féle gyümőlts
italokkal,
Bőven meg-vólt rakva asztala azokkal.
Míg az ebéd készűlt, a' Falú ide
gyűlt,
A' Gróf mit itt látott, azon nagyon
el-hűlt.
Az iffiak itten igen nagy
készséggel,
Birkoztak, 's futottak pályát
sebességgel.
Tántzoltak a' lánykák
gyönyörűségessen,
Énekeltek mint a' Syrenek
ékessen.
Az ebédhez űltek külön Asztalokhoz,
Mert
nem űll a' férfi itt az Aszszonyokhoz.
Leányok szolgáltak mind a' két
asztalnál,
A' mellynél ők űltek, a' szépe
vólt annál.
Sok beszédek között Miklós végső
szava
E' vólt: itt van Uram! lyányok szépe, 's
java,
Válaszszál közzűlök edjet
Feleségnek,
Tartsd kívánságomat igaz szívességnek.
Mert te az ég alatt nem találsz
illyekre,
Illy erkőltsösökre, és illyen szépekre.
Grófot a' vén Miklós addig
sarkallotta,
Nem menthetvén magát; míg nem ajánlotta,
Hogy igen-is edjet fog ő választani,
De
Copulátziót fogja halasztani
Akkorra, a' mikor honnyábúl
viszsza-tér,
Addig az ideig ő várakozást kér.
Reá állt Miklós Úr ezen szándékára,
Hogy
most jegyezze-el, kénszeríté árra.
Látta hét Aszszonyság már az házhoz
vezett
Hét szűzet; mindenik fogott edjel kezet.
Fejér selyem kita vólt az őltözetek,
Kék
selyem köténybűl állott övedzetek.
Szép barna hajokat fésűlték
vállokra,
Sok féle virágot fel-tősztek azokra.
Az öreg Miklós Úr, egy fátyol
keszkenőt,
Mellyet Ariadne talám, és nem más szőtt;
Gróf kezébe adott, szólltt: annak
fejére
Vesse, a' mellyike lészen tetszésére.
A' sok szép köztt igen nehéz
választani,
Egy bokorrúl leg-szebb rózsát szakasztani.
Ezeknek ha látná Páris itt
formáját,
Törné fejét, mellyik nyerje-el almáját.
A' Gróf-is ezeket, bár miként
vizsgálta,
Szépség remekének minnyáját találta.
Végtére ugyan tsak választott
magának
Edjet: nevezték ezt Tintó Volangtának.
A' fátyolt vetette ennek a'
fejére,
Vólt az öreg Úrnak ez nagy örömére,
A' többi leányok mindjárt
körűlötte
Tántzoltak, tsókolták, mindenik törlötte
Rózsa vízbe mártott kendővel
ortzáját,
Intették, szeresse el-jegyzett mátkáját.
Ezzel házrúl házra őtet
el-vezették,
Ezen tiszteletet muzsikával tették.
Mindenütt hírdették, hogy
el-jegyeztetett,
Szép ajándékokat minden háznál-is
vett.
Néhány órák múlva, az édes-Annyával,
A'
Grófhoz viszsza jött, és a' nagy Attyával.
Igen tisztességes öreg ember vólt ez,
Az
édes Annya-is tudott betsűlethez.
Az öreg a' Grófot mindég
tsókolgatta,
A' leányát pedig az Annya állt
adta.
Miklós Úr így szóllott, mostanság a'
Grófhoz,
Hogy kisérje őket most önnön házokhoz.
Elől-ment, a' Grófot maga-is
kisérte,
Mihent ház ajtaját a' Gróf velek érte,
Bé-mentek, meg-hajták magokat itt
sorba,
A' Gróffal viszsza ment Miklós a'
táborba.
Más nap az öreg Úr a' Grófhoz
érkezett,
Mivel kötést tenni vele igyekezett.
Ez tsak abbúl állott, hogy hamar itt
lenni
Fog ő: 's vele sokan meg-fognak jelenni.
Vagy húsz házat nékik addig
építsenek,
És minden szükségre valót készítsenek.
Lakosoknak adott itt
ajándékokat,
Fegyvert; mert ez nem vólt, golyóbist 's
porokat.
Volangtának kűldött köveket,
gyöngyöket,
Miklós Úrnak adott sok féle bőröket.
A' Társaság közzűl itten itt
erővel
Maradtak: nem gondolt annyi kevés fővel.
Sőt a' lakosoknak őket
ajánlotta,
Úgy-is ő viszsza jönn hozzájok, mondotta.
Hogy indúlni akart, tett a' nép
jajgatást,
Kérték, hamar járjon, kívántak sok áldást.
Sajnálta, hogy itten ő nem
maradhatott,
Illy jó emberek köztt hogy ő nem
lakhatott.
Mivel ezek éltek bár egyűgyűségbe,
De
nem vóltak még-is soha-is szükségbe,
Mint Európába, leg-kissebb
álnokság,
Szívekbe nem vala két szín, áll ortzaság.
Természetes vala Filosofiájok,
Soha
hazugságot nem szóllott a' szájok.
Mint azoknak, kik
meg-világosítottak,
Fényekkel sok ezer embert
vakítottak.
Mindenkép a' hajó már helyre
hozatott,
Édes víz, élelem bőven rá hordatott,
Az egész Társaság egésséges friss
vólt,
A' rekkent melegbe tsak egy-is
meg-nem-hólt.
Huszadik Augustus vólt, hogy a' Gróf
indúlt,
Volangta el-mentén sírt, és nagyon búsúlt.
Egy Holandus hajó feléjek
érkezett
Harmad napra, mint már jó közel evezett;
A' Gróf hajójára arrúl lövést
tettek
Flintákbúl; de még-is senkit sem sértettek.
Passust mutassanak nagyon
kiáltottak;
Másként roszszúl járnak, felette
zajgottak.
Erre a' Gróf felét mindjárt a'
népének
Fegyverbe állítá, a' kik fel-menének
Hajó piattzára, ott szép rendbe
álltak,
Mit fog parantsolni, már tsak arra vártak.
Tsudálta vakmerő tselekedeteket,
Mert
tsak Algiri nép tészen illyeneket.
Mindjárt-is ágyúkkal ellenek
dürgetett,
Apró fegyverrel-is reájok lövetett.
A' Holandus hajó sebessen
el-lódúlt,
Kétség kívűl mivel azon sok ember húlt.
Huszon hatodikán Formosa
szigettyét
Meg-látták mind térjét, mind pedig
ligettyét.
Meg-állott itt a' Gróf a'
szigetnek szélin,
Embereket látott, egy dombnak az
élin.
Vintplat és Kutnetsov kis hajóra
űltek,
Tizen-hat emberrel bé menni készűltek,
El-indúltak ezek, hajóbúl ki-száltak,
A'
sziget szélinél minnyájan meg-áltak.
Tizen-két emberrel ezt Kutnetsov
járta,
A' többivel Vintplat a' hajót
strázsálta.
Mindjárt-is Kutnetsov
Indiaiakra
Akadott, de még itt nem igen sokakra.
Meg-mondotta nékik, hogy ők tsak
élelmet
Keresnek; tegyék-le ők minden félelmet.
Egy közel faluba ők
bé-vezettettek,
Rizskását, disznó húst itt elikbe
tettek.
Felső végin látván több több
embereket,
Bé-nem-kivánták ők várni már ezeket.
Hanem lassan lassan ők itt
viszsza-tértek,
Mint már a' falubúl a'
mezőre értek,
Nagy sereggel mindjárt itt ellenek
jöttek,
Mint a' Zápor esső, nyilakkal úgy
lőttek.
Kutnetsov reájok jó tüzet
adatott,
Mellyre-is közzűlök sok fűbe-harapott.
Még egyszer akarván ezek rájok ütni,
Itt
a' Gróf parantsolt egy ágyút ki-sütni.
Ennek morgásátúl nagyon meg-íjedtek,
És
az erdő felé futottak, siettek,
Kutnetsov érkezvén már tenger
parttyára,
Más sereg lármával jött megint nyakára.
Mivel itt Vintplatt-is jött
segítségére,
Hamar tizen-ötöt a' főldnek színére
Lefektettek, 's ötöt kötözve
el-hoztak,
Azon nap, és éjjel több bajt nem okoztak.
Illyen ütközetek látván, nem
hasznosak,
Sőt gyakorta szoktak lennie károsak;
El-hagyni kivánta azért a' Gróf
eztet,
Jól lehett ő embert még edjet sem vesztett.
De a' többieknek nagy
kívánságára
Bé-mene a' révbe, ki-is szált
parttyára.
Krustiev, Baturin, huszon nyóltz
emberrel,
Kik fel-övedzettek mindenkép fegyverrel,
Patrolba kűldötte egy kis
meszszeségre,
A' mint ezek értek egy kies
térségre,
Feléjek Indusok jöttek zőld
ágakkal,
Virágokkal tzifrált sok terpedt gállyakkal.
Mintha kivánnának lenni békességbe
Ő
velek, és edjet értő tsendességbe.
E' bizodalomba egynehánya
bé-ment
A' faluba, de tsak alig vóltak még bent;
Mindjárt nagy tüzellés, kiáltás
hallatott,
A' Grófnak tudtára a' lárma
adatott,
Azonnal kívánt ő lenni
védelmekre,
Tizen-öt emberrel ment segedelmekre.
Meg-indúlván látta, hogy a' népe
szalad,
Meg van vesztegetve, és tsak alig halad,
Hat már meg-fosztatott minden
fegyverétűl,
Minden gúnyájátúl, mi több, az ingétűl.
És így a' Gróf felé futnának
mesztelen,
Így jár a' vakmerő, és a' ki
esztelen.
Ő a' sebeseket hajóra kűldette,
És
a' kik bé-mentek, árestomba tette.
Hirtelen rá tsapott itt a'
Indusokra,
Az el-estek száma mene hamar sokra.
Kutnetsov-is el-jött itt
segitségére,
Futván az ellenség ment kergetésére.
Mint jó vitéz őket meszsze-is
kergette,
A' falut meg-gyújtván, azt hamuvá
tette.
Két száz Indiai ember esett itt el,
A'
többi el-szaladt, számos sebesekkel.
Ezen tsata után, Gróf innét el-mene,
Nem
jó olly nép között lenni, a' melly fene.
Hamar-is két hajót jönni szemre
vettek,
Mellyekrűl reájok emberek intettek:
Mennének utánnok, aztat
jelentették,
Mentek: egy szép révbe ők bé-is vezették.
Jöttök ide mindjárt számtalan
Indusok,
Nádméz, és sertés hús, mellyet hoztak, vólt
sok.
Holmi apróságért el-tsereberélték,
Főkép
tükrötskéket adjanak, azt kérték.
De a' Gróf ő nékik már most semmit
sem hitt,
Tizen-két fegyveres ember állt mindég itt.
Dél után egy sereg Indusok érkeztek,
Ki
az hajós Vezér? arrúl értekeztek.
Elől járójokon fél Spanyiol gúnya,
Fél
Európai, vólt ez azért tsúnya.
Ezt Hieronimus Pasechónak hívták,
Az
Ország könyvébe a' nevét így írták.
Spanyol fínak magát lennie
tartotta,
Madritba született vólna, azt mondotta.
Ez a' Grófnak maga házát
ajánlotta,
Népet melly itt lakik, igaznak vallotta.
Nagyon örűlnének, hogy
ellenségeket
Tegnap jól meg-verték, azon gaz népeket,
Kik őket szűntelen
nyughatatlaníttyák,
A' kiket tsak lehet, ellenek
indíttyák.
Valameddig tetszik itt
maradhatnának,
Mindent, mi szükséges lészen, ők
adnának.
Szólltt a' Gróf nékiek, hogy víz
kivántatna,
Kérte-is, egy forrást nékik mutattatna.
Igen szép forráshoz maga
el-vezette,
Egyszersmind a' Grófot itt arra
intette:
Hogy ha merítenek, ők jól
vígyázzanak,
Hogy ellenségeik rájok ne tsapjanak.
Pánov Úrra bízta a' Gróf ezen
dolgot,
Nagyobb dologba-is már ő sokszor forgott,
Adott ő melléje jó tizenkét
embert,
Sokszor mindenike már ellenséget vert.
Ezek után ő a' Grófnak
meg-mondotta,
Hogy ezen Formosa szigettyét tartotta
Sokáig olly vad nép, kik mindég
űldözték
Egymást, 's ha lehetett, rakásra
öldözték.
Most Chinaiaké e' szigetnek
fele,
Fele vad népekkel még mostan-is tele.
Egészlen meg-venni, kevés
faradtsággal
Lehetne; kéri őt azért barátsággal,
Vegye azt magára; igen nagy Úr
lészen,
Felette sok kintset 's hasznot ebbűl
vészen.
Fel-is tette szentűl a' Gróf azt
magába,
Hogy ha meg-tér, veszi aztat hatalmába.
Mivel vízzel egynek sem esett
meg-térte,
A' Grófot Pasechó azért itten kérte:
Hogy kűldgyön valakit mindjárást
hozzájok,
Mert tán bajok vagyon, avagy más hibájok.
Kutnetsov mindjárt-is hozzájok
kűldetett,
Kevés idő múlva már viszsza vezetett
Sebeseket: és egy halottat-is
hozott,
Mellyt vigyázatlanság egyedűl okozott.
Szólltt: a' forrás körűl ember nyoma
sem vólt,
Mellyet hozott, meszsze feküdt tőle e'
hólt.
Hanem Pánov 's többi förödni
mennének,
A' mint a' víz partján ők
le-vetkezének,
Az Indianusok, mindjárt rájok
tsaptak,
Popovot meg-ölték, sokan sebet kaptak.
Pánov, és Langinov nagy halálos
sebbe
Estek: ő azt tartja, meg-is halnak ebbe.
Kedves Pánovjához menni igyekezett
A'
Gróf, 's éppen akkor hozzája érkezett,
Mikor a' többinek őtet
ajánlotta,
Hogy szavát fogadgyák, kérte 's
javaslotta.
Meg-látván a' Grófot, kezeit
tsókolta,
Könyvek tsorgásával a' többit pótolta.
Kevés szókkal még-is köszönte
kegyelmét,
Ha őt meg-bántotta, kérte engedelmét.
A' Gróf nagyon sírván, egy szót sem
szóllhatott,
Pánov itt nyújtózni kezdett,
el-hallgatott.
A' Gróf karjai közt ki-is adá
lelkét,
Kár vólt, hogy illy móddal végezé életét.
Mihent nagy pompával őtet
el-temette,
Pasechó nékie mindjárt jelentette:
Hogy Indusok ellen akarnak ők
menni,
Ezen gaz dologért boszszút rajtok tenni.
A' Társaság úgy-is nagyon
mérgelődött,
Meg-hallván ezt, mindjárt hozzájok
szegődött.
Véletlen Pasecho egy közép szer
hajót,
Illyeneknek neve ő előttök Canót,
Meg-látott, és ezen valának
Indusok,
Meg-mutatta nékik, mivel vóltak búsok.
A' Gróf híre nélkűl rajta
rohanának,
Mint mérges Tigrisek, olly szörnyen
vivának.
Húsz Indus fegyvertűl jött itt
halálára,
Többit akasztatták mind az Árbotzfára.
Vélte a' Gróf, hogy meg fognak
elégedni,
Nem kivánnak többé velek verekedni.
De tellyességgel nem: sőt kintették
árra,
Hogy a' vezérséget vegye fel magára.
Nem-is tudott a' Gróf itten már mást
tenni,
Kéntelen vólt azon hivatalt fel-venni.
A' hartzot más napra a' Gróf
halasztotta,
Pasecho-is mindjárt magát ajánlotta,
Hogy néhány száz embert ád ő
segítségre,
Kik örömest mennek azon ellenségre.
Estve felé a' Gróf hajóját
indítá
És az Indusokhoz közel meg-álítá.
Hajnalkor negyven-hat ember
ki-kűldetett,
Pasecho népével ez edjesítetett.
Kevés idő múlva már az apró
fegyver
Ropogott, 's tsatázott már itt minden
ember.
Egy meredek hegyre futott az
ellenség,
De esett közöttök itt szörnyű veszteség.
Mivel a' hajórúl nagyon
kartátsolták,
Mellyekkel-is őtet úgy meg-korbátsolták,
Hogy ezer száz ötven, 's még hat itt
maradott,
Ölésekbe, a' nép már ki-is fáradott.
A' kik meg-maradtak, le-estek
térdekre,
Nem engedte a' Gróf ezeket kezekre.
Hat száz negyven hármat mint rabokat
hozta,
Pasechónak őket itt ajándékozta.
Más nap a' mint a' Gróf Te
Deumot löve,
Éppen akkor hozzá a' Bamin el-jöve.
Ő egy rész Indusok nagy
Fejedelmének
Vezére, parantsol fegyveres népének.
Tsászára kűldötte köszönni nevébe,
Hogy
illy tetemes kárt tett ellenségébe.
Táborba szállott ez
katonaságával,
Ebédre el-vitte a' Grófot
magával.
Kérte, hogy dél után egy Tzélt
ki-tétessen,
És ebbe ágyúval a' Gróf lövetessen.
Öt száz lépésnyire egy deszkát
tétetett,
Az első lövéssel ez állt lövettetett.
A' Bamia, 's a' többi
Indusok tsudálták,
Még ágyút nem láttak, nézték azt 's
vizsgálták.
Az után a' Grófnak azt adta
tudtára,
Hogy Huapo Tsászár látogatására
Fog jönni, kérte őt, hogy
meg-ne-indúllyon,
Míg vele nem lészen, az úttya had
múllyon.
Ez által adatna néki nagy
kegyelem,
Mivel hozzá jönne egy illy Fejedelem.
Szóllott: ő Felségét igen-is
bé-várom,
Nem nagy várakozás két nap avagy három.
A' Bamin igen nagy, 's szép
sátort veretett,
Mesterséges tüzet a' Gróf
készíttetett.
Más nap reggel el-jött nagy szám
gyalogsággal,
Datzos paripákon űlő lovassággal,
Huapo: és mene Bamin
táborába,
Bé-szállott számára ki-vert sátorába.
A' Gróf-is pantzélba maga
embereit
Elibe kűldötte; látván fegyvereit,
Nagyon meg-tetszettek; kiváltképpen
Rontó,
Mert Magyar köntösét, szép keretsen forgó
Díszesíté, vállát pedig
kerítette
Párdutz bőr: a' lova lejtőit ejtette.
Bellonát mutatott itt a' kis
Achilles,
Görög öltözettye vala igen ékes.
Fénylett aranyozott Sisak az ő
fején,
Szél jádzott a' Daru tollak köztt
tetején.
Kelemetes vala úgy-is ábrázattya,
Ki
ki aztat vélte, Hanibal magzattya.
Dél tájba a' Grófot Huapo
hívadta,
Nagy tisztelettel-is ő őtet fogadta.
Szólltt: nem kétli, lenne ő azon
idegen,
Kirűl egy Próféta azt hírdette régen;
Egy idegen vitéz meg-fog itt
jelenni,
Formosa szigettyét menté fogja tenni
Az Chinaiaknak súlyos igájátúl,
A'
népét szabaddá tészi adójátúl.
Szólltt a' Gróf: igen-is, én nagy
Fejedelem
Vagyok; de nem szabad meg-mondani nevem.
Márs Istentűl vagyok ide
rendeltetve,
Nem másért, tsak azért vagyok én
kűldetve;
Hogy ezen szigetet én
meg-szabadíttsam
A' Chinaiaktúl: 's
ellenek fordíttsam
Fel-szentelt karomat; őket
el-kergessem,
Kívánt szabadságba a' népét
tehessem.
El-hidte Huapo; őt mindég
szemlélte,
Isteni ihléssel tellyes, aztat vélte.
El-vitte a' Grófot maga
ebédjére,
Baldakinum alá űltette helyére.
Szólltt végre: ki menni kíván
táborába
Dél után: uzsonnát enni sátorába.
Gondolta azt a' Gróf: ki fog oda
menni,
El-fogadására mindent kívánt tenni.
Mihent látta Vintplat, hogy immár
jönnének,
Apró fegyverekkel, ágyúkkal lövének.
Trombiták harsogtak, a' dobok
zengettek,
Az húros muzsika eszközök tsengettek.
Lovaik illyeket soha sem
hallottak,
Azért-is felette nyughatatlankodtak.
Itt egy ló, amott más Urát
le-vetette,
Huapo lova-is majd tsak ezt nem tette.
De néki felette tetszett e'
lármázás,
Ágyúk dörgései, 's a' nagy
muzsikálás.
Maga sátorába a' Gróf
bé-vezette,
Néki itt Huapó mind el-beszéllette:
Szomszéd Monárchákkal melly nagy baja
légyen,
Chinaiak ellen most tsak hamar mégyen.
Kérte, ha lehetne, a' Gróf vele
menne,
Mert így tudja, hogy ő győzedelmes lenne.
Szólltt a' Gróf: nem vólna ez most
hatalmába,
Mert viszsza kelletik menni Országába.
Alkonyodott menvén a' Gróf
hajójára,
Le-űltette őtet egy bársony szofára.
A' tűzi-mesterség mindjárt
meg-gyújtatott,
Míg tartott, igen szép muzsika
hallatott.
Igen tetszett néki, nagyon
tsudállotta,
Mert illyet nem látott, hírét sem
hallotta.
Egy Tiszttye egy kardot nyújtott itt
kezébe,
A' Grófhoz így szóllott, mert vólt jó
kedvébe:
Nagy Vezér! én néked, ezt
ajándékozom,
E' kard jele légyen, hogy veled
osztozom
Hatalommal, mellyel ármádámon
bírok,
Hogy el-hid, én erre levelet-is írok.
Ezzel el-ment; a' Gróf harmintz
muskétákat,
Hat hordó puska-port, négy vadász
flintákat,
Két ágyút, és két száz vas
golyóbisokat,
Ötven font ágyúkat gyújtó kanótokat,
Kűldött ajándékba, néki Vintplatt
vitte,
A' sátora előtt szép rendel le-tette.
Sietve a' Grófhoz jöve mindjárt más
nap,
Tsak két Tiszt vólt, vele és még egy Brachmán
Pap.
Ajándékát, úgy mond, nagy örömmel
vette,
De hozzája ezen kérdéseit tette;
Hogy nem adhatna-é néhány embereket?
Kik
nála muskétát hordanak, illyeket.
Ha meg-tér; hozhat-é többeket
magával?
Mondja-meg ezeknek jöhet melly számával?
És olly nagy hajókat hányat
szerezhetne,
A' mellyeken ötven 's több
ágyú lehetne?
Az hozással eggyütt mennyibe
telnének?
Mert mind ezek néki igen kellenének.
Ezek után Grófnak magát ajánlotta,
Nagy
summa pénzt néki fog adni, mondotta.
Tsak egy táborozást ha fog vele
tenni,
Chinaiak ellen mellette fog lenni.
Avagy-is Hanangxin tartományát
adja,
Minden városival a' kezébe hadja.
Tsak Európai néppel őt
segíttse,
Ollyakkal, mint maga népe, erősítse.
Mind ezekre a' Gróf ezeket
mondotta,
Népébűl edjet sem hagyhat itt, szóllotta.
De mind véghez viszi, valamiket tsak
kér,
Fel-is teszi árát, a' miket kér, mit ér.
Magával ezeket mind el-fogja hozni,
Kárt
tett vólna néki, nem fogja okozni.
Vele az háborút pénz nélkűl
meg-teszi,
Reményli-is, néki tán jó hasznát veszi.
Hanangxin tartományt azon
ajánlással
El-veszi, ebbe sem lészen meg-tsalással.
Mivel mindenekbe már edjet
értettek,
Egymással ők erős kötéseket tettek.
Mellyre hitet tettek, egymást
meg-tsókolták,
Már most Bátyák legyünk, egymásnak
mondották.
Erre bé-hozatott ollyan őltözetet,
Minőt
ők viseltek: 's fel-venni kelletett
A' Grófnak: 's vezette őtet
táborába,
Tapsoltak minnyájan, látván e' ruhába.
Szólltt hozzája: hogy ha ő most vele
menne,
Néki melly nagy hasznot, melly igen jót tenne.
Mert Hapuasingo szomszéd Fejedelem,
Kibe
emberiség nintsen, sem Kegyelem;
Tsak hogy ne hagyhassa őtet
békességbe,
A' Chinaiakkal esett szövetségbe.
Ezekkel, 's népével ellene
ki-szállott,
Ő kevés népével ellent nem-is állott;
Hanem békességet kéntelen vólt
venni,
Mellyért nagy summa pénzt kelletett le-tenni.
Chinaiak ezzel meg-nem-elégedtek,
E'
dologba, úgy mond: ők leg-többet tettek,
Ezek-is kívánták fáradtságok
árát,
Segitségeknek nem szenvedhetik kárát.
Igazságtalanúl ők egy
Tartománnyát,
El-vették Atyai igaz hagyománnyát,
Azért akarna most ő ellene
menni,
El-rablott sajáttyát megint viszsza-venni.
A' Gróf segitségét mindjárást
ígérte,
Indulása napját mondja-meg, azt kérte.
Felette örvendett, készűlt-is
szaporán,
Indúlni akarok, szóllott, hólnap korán.
Gróf tőle haza ment; negyven
embereket
Választott; forgatni ezek fegyvereket
Jól tudtak: a' hajót bízta
Krustyievre,
És vele maradott bíztos emberekre.
A' Trupnak Vintplat állt a'
jobbik szárnyára,
Kutnetsov pediglen ennek a'
ballyára.
A' közepe vala a' Grófnak
állása,
Innét minden felé jól esett látása.
Minnyáját itt a' Gróf lovakra
űltette,
Huapó ezeket alájok kűldette.
Ő négy ágyúkba-is lovakat fogatott,
Így
a' golyóbisok, a' por-is vonatott.
Gróf népe elől ment, utánna Huapó;
Népe
vitte, mi vólt élelemre való.
Nem-is mehettek ők azért hamarsággal,
Az
emelés esett nékik fáradtsággal,
Két nap mentek immár, még-is
ellenséget,
Nem láttak, de tűrtek igen nagy hévséget.
Pasechó elől ment, minnyáját vezette,
A'
mint minden felé szemeit vetette.
Harmintz, avagy negyven lovast ő észre
vett,
Mellyekrűl a' Grófnak mindjárt jelentést
tett.
A' Gróf meg-indúlt itt tsak hat
katonával,
Rontóval, 's népének választott
javával.
Ő nagy rikojtással ezekre rá
tsapott,
Meg-fordúltak: ki ki lántsájához kapott.
A' Gróf itt keménnyen rájok
tüzeltetett,
Le-esett lovárúl két sebesíttetett.
Vélték, hogy ördögök minnyájan
vólnának,
Kik mérges tüzeket rájok okádnának.
Mindjárt-is a' dolgot vették
szaladásra,
A' két sebes pedig juta itt
rabságra.
Ezek azt vallották, hogy az
ármádájok
Már nem meszsze vólna innét ő bozzájok.
A' fő Város is tsak hat órára
vagyon,
Addig gyalognak-is nem kell menni nagyon.
Meg-állott itt a' Gróf, a'
többit bé-várta,
A' környéket maga vizsgálta, 's
bé-járta.
El-jöttek: ágyúit egy kis
dombotskára
Vonatta, a' Truppot ennek az allyára
Álíttatta, és így várta a'
vendéget,
Kívánt nékik adni egy kis jó ebédet.
Ugyan tsak dél tájba magát
meg-mutatta
Száz lovas; ezeket ő békével hadta.
Utánnok tsak hamar több Truppok
jövének,
Nyomokba tíz ezren itt meg-jelenének.
Ezek kiáltással jöttek, és
handáztak,
Vélték úgy lesz dolgok, mint eddig
tsatáztak.
De mihent kartátsal az ágyúk
durrogtak,
Az apró fegyverek szűn nélkűl ropogtak;
Két százan lovokrúl hamar
le-húllottak,
Többi meg-íjedvén halálba futottak.
Próbáltak még egyszer, a' Grófra
siettek,
De itt nem Ananást, hanem szurkot ettek.
Mert most meg-engedte közel
jöhessenek,
Hogy apró fegyvertűl többen eshessenek.
Úgy-is lett, mert mihent tüzet rájok
adtak,
Mint őszszel fa levél, húltak, és szaladtak.
Míg bé-setétedett, mindég vágták,
űzték,
De a' nagyobb részét rab szíjakra fűzték,
Hogy meg-koronázott diadalt
tegyenek,
Szükség, hogy hajnalkor még rajtok
mennyenek.
Így ki ki meg-nyeri maga
Borostyánnyát,
Huapó-is maga ősi Tartománnyát.
Reá állott ki ki a' Gróf
tanátsára,
Készítette magát holnapi tsatára.
Mihent rájok tsaptak, mind széjjel
futottak,
A' Városba még-is leg-többen jutottak.
Huapó Vitézi vér szemet kapának,
Ezek
a' Városnak néki szaladának,
De mivel szegények viszsza
verettettek,
Jó hogy Gróf népéhez életbe érhettek.
Hogy Hapuasingo kézre kerűlhessen,
A'
Városbúl titkon ő ki ne szökhessen,
Egy Komandót kűldött a' túlsó
részére,
Kit kit, ki arra megy, vehessen szemére.
Egy fél-óra múlva négy Feleségével
Immár
fogva hozták, 's néhány tselédjével.
Mivel el-fogatott, mindjárt-is vége
lett
Egész háborúnak, mert ő már mindent tett.
Pardont kért magának 's
Familiájának,
Huapónak mondja-meg, a' Gróf
magának,
Hogy ő mindenekért eleget fog
tenni,
Kéri, ne kívánnya életét el-venni.
Gróftúl Huapónak ő által adatott,
De
nékie tőle az-is meg-mondatott:
Hogy ha ő mindenét néki viszsza adja,
Őt
meg-ne-ölesse, hanem élni hadja.
Mert gyilkosság lenne, ha ő eztet
tenné,
Az emberiséget, Istent-is sértené.
Fogadta-is, hogy ő azt nem
tselekeszi,
Mihent Tartománnyát, 's pénzét
viszsza veszi.
A' Gróf vitézségét égig
magasztalta,
Hogy viszsza fog jönni, magát
vígasztalta.
Ugyan tsak mostan-is kérte, itt
maradna,
Ő néki tartományt, pénzt-is sokat adna;
De látván a' Grófot
meg-nem-maraszthattya,
Bár kívánt ő lenni Attyánál
jobb Attya;
Nagy zokogások köztt, ő tőle bútsút
vett,
El-ment; más nap illyen ajándékokat tett.
Társaságnak kűldött két mázsa
ezüstöt,
Mellybe főzhessenek, ezüstbűl nagy üstöt.
Tizen-két font aranyt, ez vólt egy
darabba,
Huszon-öt nagy hordót, élelem vólt abba.
Grófnak különösen kűldötte ezeket:
Nagy
Orientális ezer szem gyöngyöket,
Száz nagy aranyakat, kis arany
ládába,
Tizen-három, 's fél font, vólt ez
átallyába.
Gróf azon ágyúit emlékezetére
Itt
hagyta, mellyekkel lőt ellenségére.
Generálissával, száz húsz
gyalogokkal,
Kísértette őtet annyi lovasokkal.
Országába ingyen minnyáját
tartatta,
Hogy mindenek nem vólt, azt egy sem
mondhatta.
Nyóltzadik September vólt, hogy a'
táborba
Értek: el-fáradtak, nagy hévségbe, 's
porba.
Jó rendbe találta a' Gróf
mindeneket,
Vígan egésségbe mind az embereket.
A' Társaság ne tsak róla
gondolhassa,
Azt kívánta a' Gróf szemmel-is
láthassa;
Hogy őket szereti, és magához nem
szítt,
Egy sem vala itten, kit magához nem hítt.
Az Ezüstöt, 's aranyt, köztök
ki-osztotta
Egyenlő mértékkel; 's magát
meg-fosztotta.
Maga gyöngyeit-is az Aszszonyok
között,
Hányan vóltak, annyi sinórra kötözött.
Az arany ládát-is, 's a' nagy
aranyokat
Fel-osztá; gazdaggá tette minnyájokat.
Látták, hogy magának ő semmit sem
hagyott,
Tett velek illyen jót, 's barátságot
nagyot.
Ki ki futott hozzá, kintsének
felével,
Sok őtet kínálta maga mindenével.
De ő el-nem-vette; ha szüksége
lészen,
Mondotta: hogy akkor nálok kérést tészen.
Ezzel úgy bé-vette ő az ő szíveket,
Hogy
kívánták érte áldozni élteket.
El-oszlottak: más nap reggel hozzá
jöttek,
Egy szívvel előtte, minnyájan esdegtek.
Hogy ezen Formosa szigetbe maradna,
Mint
egy Fejedelem rajtok uralkodna.
Szólltak: arany, ezüst, Gyöngy van itt
bővséggel,
A' főldje termékeny, tele van
szépséggel.
Felelt a' Gróf: mi most itt nem
maradhatunk,
Még kevesen vagyunk, ellent nem álhatunk
Annyi Monarcháknak, a' mennyen itt
laknak,
Nem kell hinni nékik, ellenünk támadnak.
Én Európába majdan kötést teszek,
Egy
nagy Monárchával Aliátus leszek.
Sok népeket gyűjtök, kikkel
viszsza-térünk,
Így nem tsak reménylem; de tudom, jót
érünk.
Reá állt minnyája a' Gróf
tanátsára,
Sőt már őt kintették el-indúlására.
Mivel már mindenek rakattak
hajóra,
Indúlni-is kívánt, várt tsak szélre jóra.
Ha valaha jót tett Rontó, 's bőlts
vólt dolga,
Jót tett most, 's mutatta, hogy ő
egy hív szolga.
Látván a' sok kintset a' Gróf
el-osztotta;
És magát egészlen attúl meg-fosztotta;
Látván azt-is, ki ki hogy néki részt
adni
Kívánt: de ő még-is mindent nálok hadni
Akar: ezen dolgot, ő
le-nem-nyelhette,
A' Társaság pedig őtet
szenvedhette.
Magyar szokás szerint, kit kit
Sógorának,
Az Aszszonyságokat pediglen Ángyának
Nevezte ő: elől ment az férfiakhoz,
De
mindég tsak egyhez: így szóllott azokhoz:
Sógor! te a' Grófnak az ő
természetét
Nem esméred; láttad, bár sok tettét, 's
eszét,
Tudjad! hogy nálánál nints nagyobb
Gavalér,
Nagy lelkűségével senki fel sem-is ér.
Bizonysága ennek a' kints
fel-osztása,
Önként ettűl való maga meg-fosztása.
Kínáltátok ugyan mindennek
felével,
El-pirúlt ő akkor; de vette jó névvel.
Soha azt tőletek maga el-sem
veszi,
Benne nagy szív lakik, ezt azért nem teszi.
Sógor! az arany lántz többet ér a'
gúsnál,
Nagyobb a' betsűlet a' káposztás
húsnál.
Illetlen dolog lesz, őtet pusztán
hadni,
Azon sok kintsekbűl részt néki nem adni.
A' mit néki szántál, add Sógor
kezembe,
De meg-ne-mond néki, lévén vele szembe,
Mert néked, azt vélem, ő viszsza
adattya,
Mert mindenbe hogy ő Gavalér mutattya.
Ne-is gondold aztat, magamnak
tartani
Akarnám; azt mondván: hogy nem kell szóllani.
Egész te kintsedért a'
betsűletemet
Nem adnám; fen tartom mindég jó nevemet.
Ha Európába egyszer mi bent leszünk,
Ott
mond-meg: addig-is tám illy nyerést teszünk.
Rontónak beszédje köztök azt
okozta,
Hogy hozzá mindenik kintse felét hozta.
Az Aszszonyokat-is szintúgy sorra
járta,
Eggyike előtt-is száját bé-nem-zárta.
Hason móddal nékik a' Grófot
ajánlta,
Minden Ángyókáját szépen tzirokálta.
Ditsírte, hogy szépek, 's vólnának
kegyesek,
Legyenek szavára ők engedelmesek.
Öt száz szem gyöngyöket tőlök ki-is
tsafart,
Mellyeket szép fejér pamut közzé takart.
Ki az Aszszonyságot, hogy szép, úgy
ditséri,
Bizonyos lehet ő, hogy tzéllyát el-éri.
De szomszéd Aszszonyát szükség hogy
ótsállya,
Mert másképpen hidje, kedvét nem talállya.
A' Grófnak hasznos vólt a'
Rontó Questája,
Mert meg-tőlt sok kintsel jó forma
ládája.
A' Gróf azon napon maga
ebédele,
Azért is szóllhatott Rontó bátran vele.
Kérdezte itt Rontót: hány hét még a'
világ,
Látom néked szoros, de nékem elég tág.
Tudom hogy Nagysádnak elég tág, nem
szoros,
Nagy kár az: pedig már Nagysád elég koros.
Mert sok szép javait a' világ
tágára,
Úgy szórja mint pelyvát, önnön nagy kárára.
Te Filosofus vagy; nem értem
szavadat,
Igen mélyen beszélsz, add ki jól magadat.
Ki-adom: mert máskép óldalom
ki-ütné,
Hogy ha szavaimat a' szám ki nem sütné.
Hogy ha én Nagyságod, Nagysád Rontó
lenne,
Akkor, mit Nagysád tett, Rontó ollyat tenne;
Jó ötvent vágatnék a' Rontó
farára,
Hogy gondossabb lenne ezentúl magára.
Nagysád a' sok aranyt, gyöngyöt
szórta, hányta;
E' nagy tékozláson lelkem sírt,
úgy bánta.
Ollyan emberekre aztat
vesztegette,
Kiknek nagyobb része gályát érdemlette.
Magának tsak egy fél latotskát sem
hagyott,
Mondja-meg Nagyságod! nem vétett-é nagyot?
Ött hat márjás elég lett vólna itt
soknak,
Valamit adhatott vólna a' Nagyoknak.
Aszszonyaink közzűl rá tér Nagysád
árra,
Orientális gyöngy úgy illik nyakára
Soknak: mint az öklöm, ha teszem
szememre,
Vagy kalpagom helyett, szitát a'
fejemre.
Nem-is érti e' szót, gyöngy!
Orientális!
Jó illyennek öt hat pólturás kaláris.
Nagysádnak az Isten adhatt
magzatokat,
Vajmi jó lett vólna, mind az aranyokat
Számokra el-tenni, mert nem
rozsdásodnak,
Bár meddig állyanak,
meg-nem-molyosodnak.
Nem mást, tsak a' Grófnét, gyöngy
illette vólna,
De hallgatok: mert ha a' szám
többet szóllna,
Nagyságod Kegyelmét könnyen
el-veszteném,
Igaz mondásomért bűntetésem venném.
Szólltt a' Gróf: ne bánnyad kedves
fiam Rontó!
Él a' régi Isten, Kegyelmes ő, és
jó.
Adhat még ő nékünk illyen
nyereséget,
Tsak szeressük ezen Isteni Felséget.
Óh nem mindég nevett mi reánk Apolló,
'S
nem minden szigetbe lakik olly nagy Apó,
Ki nékünk illy gazdag ajándékot
tégyen,
Azon felűl hozzánk olly sok jóval légyen.
Mosolygott itt a' Gróf, szólltt: nem
nagy apónak
Hívják, kirűl beszélsz, hanem Huapónak.
Ha Toldi Miklósnak hívják-is, nem
bánom,
De az el-pazarlott kintset mindég bánom.
Hallgass, már el-úntam sok
fetsegésedet,
De mindazonáltal szeretlek tégedet;
Készűlj, mert mi hólnap meg-fogunk
indúlni,
Gazdagabb, mint eddig, szigeteket dúlni.
A' mellybe szigettyébűl való ki-menetele, Makaóba lett meg-érkezése, ott tett dolgai, Europába való bé-menése, onnan való ki-jövetele, Madagaskárba lett meg-telepedése, Rontó Pállal való beszélgetéseivel edgyütt elő-adattatnak.
September havának
tizenkettedikén,
Formósa szigettyét el-hagyták idején,
Bánták e' szigetet,
mert jó dolgok vólt itt,
Sok kintset magával ki ki
innét ki-vitt.
Itt akart Stefanov erővel
maradni,
De nem akarta a' Társaság itt hadni.
Tudták, hogy rosz ember,
nékik kárt tehetne,
Huapónak rólok roszszat
füllenthetne.
Tengerbe akarta azért magát
vetni,
Mellyért árestomba kellett őt tétetni.
Tizen-ötödikén Chinai rév
mellett,
Arra lévén Úttyok, evezniek kellett.
Ebbe felette sok halász hajók
álltak,
Azért-is Kutnetsov Vintplattal ki-száltak,
Mennyi tsak halok vólt, ők
azt mind meg-vették,
A' Gróf bé-sózatta, 's
így hordókba tették.
Meg-alkudott Vintplat itten
egy emberrel,
Fizetni kellett ezt két száz
Piasterrel,[115]
Kalaúzok lett ez; űlt egy kis
hajóba,
Elől ment, vezette őket Makaóba.[116]
Más nap Tanaósa révébe
menének,
Három ágyú lövést itt mindjárt tevének.
Ezekkel a' várat itten
köszöntötték,
Mellynek ellenébe állásokat vették.
A' Vár Comendánsa szint
annyi lövéssel,
Viszonlotta eztet, és sebes lépéssel
Egy-Mandarin[117]
mindjárt a' Grófhoz érkezett,
Talmáts-is jött
vele, ez mindent kérdezett.
Elsőben-is; a' Gróf
honnan való lenne?
Okait Úttyának, 's innét
merre menne?
Rövideden a' Gróf mind
el-beszéllette,
Néki szép bőrökkel ajándékát tette.
Meg-engedte mindjárt, hogy a' Gróf
vehessen
Élelmet; és a' merre tetszik,
el-mehessen.
De ez-is ő néki szép
ajándékokot
Kűldött, meg-érdemlik tudnia azokat,
Egy Portzellán szervizt, Thét meg két
ládával,
Tizenkét nagy sertést, hat tehént borjával,
Baromfit: kéz alatt azt adta
tudtára,
Hogy örömest venne ő maga számára
Több bőreket: hogy ha vólnának a'
Grófnak,
Árát-is meg-tudni kívánná azoknak.
Kűldött két száz nyusztot és száz ötven
Bibert,
Ezekért hat ezer nyóltz száz piasztert nyert.
Makaó szigetnek az ő
szorossára,
El-értek húszadik September napjára.
Portugalliai Zászló réve
partyán
Lobogott: a' Gróf-is eztet itt
meg-látván,
Tizenkét ágyúknak lőttével
tisztelte,
Mellyért az itt való nép őtet kedvelte.
Saldagéa Úrhoz, ki itt Gubernátor
Vólt;
és háza előtt állott egy nagy Sátor,
Mene: Sátorába Gróf őtet
tisztelte,
Egész dolgát néki, ő el-is beszélte.
Meg-engedte mindjárt, hogy ők
építhetnek
Házakat, mellyekbe mind addig lehetnek,
Meddig tsak indúlni ők Europába
Nem
fognak: lakjanak itten szabadgyába.
A' Grófnak házába sok féle
szereket,
Kárpitokat, Asztalt, Tükröket, Székeket
Kűldött, és gyakran-is hívta
ebédgyére,
Valamit lehetett, mindent tett kedvére.
Bár mikor ment hozzá, 's a'
Gróf vala nála,
Házába mindenkor sok Papot tanála,
Az hajó, 's házaik meg-tőltek sok
Pappal,
Azon igyekeztek ezek éjjel nappal,
Hogy a' Gróf társait Pápistákká
tegyék,
Annyival gazdagabb az Úr akla legyék.
Mivel a' Városba minden vólt
bővséggel,
Hús, szalonna, gyümőlts, több más
eleséggel;
A' Gróf népe nem élt itt
mértékletessen,
A' Klima forró vólt, nap sütvén
hevessen,
Azért sokan estek forró
nyavalyába,
Tizen-hat közzűlök meg-hólt hamarjába.
Virágokat tudjuk a' hévség
fonnyaszttya,
Tavasz szaporíttya, a' nyár
meg-fogyaszttya,
Ezeknek gyümőltsét igaz, hogy érleli,
De
sok evésétűl sok halálát leli.
Afanáziátska itt éppen úgy jára,
A'
ki alig jutott élte tavaszszára,
Virágzani kezdvén; ez Országnak
heve,
Úgy el-fonnyasztotta, fájdalom! hogy leve
Az halálnak tárgya; és ez a'
kegyetlen
Nyilát bele lőtte, meg-hala véletlen.
Sok gyümőltsöt évén, forró
nyavalyába
Esett: a' Doktorok fáradtak héjába.
Élete virágja a' hévségtűl
el-húlt,
A' Gróf karjai köztt e' világbúl
ki-múlt.
Ezt látván, ágyánál mindjárt
el-ájúla,
Fel-eszmélvén, könyve mint zápor úgy húla.
Az egész Társaság siratta, lármát
tett,
Mert soha éltébe eggyiknek sem vétett.
A' Gróf nagy pompával
el-takarítatta,
Fejér márvánnyára ezeket íratta.
* * *
Álly-meg
itt Útazó! tekints ezen kőre,
Gondold-meg; hogy te-is
így jársz jövendőre.
Ki ez alatt nyugszik, hidd-el! vólt
ártatlan,
Még-is az halál vólt hozzá irgalmatlan.
Tizen-hét esztendőt hátra tsak most
teve,
Afanásia vólt ezen szűznek neve.
Jegek, havak között ő
Siberiába
Születtetett: vólt tsak nyiló virágjába.
Még-is erkőltsinek ritka vala
mássa,
Jele az, nagy nembűl hogy vólt származása.
Hazájába őtet sok bal fátum érte,
A'
szerentsétlenség poharát rá mérte.
Nem akart maradni ott a' latrok
között,
Achilles név alatt onnan ki-kőltözött.
E' nagy vitéz nevét meg-is
érdemlette,
Mert erős szívének nagy vólt minden tette.
Tengereken, főldön számtalan
inségnek
Ellent állt: itt hódolt a' forró
hévségnek.
Harmat gyengeségű testét öszve
főzte,
Örvend az írígység, hogy így őt'
meg-győzte.
Vígyáz te vándorló! illyen sorsra ne
juss,
Olvasván ezeket, sirasd-meg, 's innét
fuss.
* * *
E' Temetést hamar követte megint
más,
Mert himlőbe meg-hólt a' kis Zachariás.
Minthogy vad szüléktűl esett
születése,
Erkőltse-is olly vólt, 's egész
nevelése.
Egy Pálma fa alá a' Gróf
temettette,
Pedig eredetét tán bik fák köztt vette.
Egy Dominicánust, a' kit
Zunitának
Hívták, tette a' Gróf maga
baráttyának,
Vólt-is ez hozzája olly nagy
segítséggel,
Hogy minden bőreit ő nagy nyereséggel
El-adta: huszon-nyóltz négy száz negyven
ezert
Kapott a' Vevőktől, kész pénzűl Piastert.
A' Várostól-is
meg-ajándékoztatott,
Két ezer piaster nékie adatott.
Negyven-két setét kék darab
posztókat-is,
Tizen-két fekete Atlasz végeket-is.
De ezért kívánták, hogy
Diáriumát
Úttyának, mellyet tett, írtt Protoculumát,
Hadja nálok: teszik az
Archivumokba,
Tudták, hogy találnak nagy dolgot
azokba.
Maga kára nélkűl ő ezt nem
tehette,
Mivel egy nagy Főnek aztat készítette.
Más egy Angliai társaságba
lévő
Gor nevű Kapitány, láttya sietve jő.
Ez-is jegyzéseit, 's
írásait kérte,
Adná ide, jól meg-jutalmazzák érte.
Mert nagy hivatalba ő
közöttök lészen,
Vagy azokért sok pénzt, ha tetszik,
fel-vészen,
De úgy, hogy azokrúl más
Fejedelmekkel
Ne szóllyon, semmit se közöllyön
ezekkel.
Szólltt a' Gróf:
igen-is állt adom írásom,
Vellem olly Tisztségre, ha
kap minden Társom.
Mellybűl esztendőnként légyen
jővedelme,
Ezer Gviné[118],
hogy így lehessen élelme.
Felelt a' Kapitány, az Úr szóll
nagyon fent,
El-mene a' Gróftúl, Kazanov vele
ment.
Kevés napok múlva más két
kereskedők,
Anglus Társaságbúl nagybúl valának ők,
Plenipotentziát a' Grófnak
mutattak,
Fő Tanátsossaik mellyt kezekbe adtak.
Hogy ha írásait mind ő nálok
hadja,
Meg-esküszik, párját senkinek sem adja;
A' tizen-öt ezer font Gvinét
le-teszik,
Magát, 's néhány Társát magok közzé
veszik.
Négy ezer Gvinét kért önnön
személyére,
Ha meg-hal, szint' annyit minden
gyermekére.
Minden Tiszttyeinek százat
esztendőre,
Harmintzat pediglen egy köz ember főre.
Mivel Coloniát fognak
építeni,
Tartozzanak akkor őket segíteni.
Mivel
Gróf Móritz Benyovszki németh nyelven ki-adatott életének le-írásában
nintsen ki-téve, hogy mi okokra való nézve valamint Makaó Városa, úgy
szintén az Anglusok-is, sőt ezek még jobban, kívánták magokévá tenni
az ő útazásának jegyzéseit, avagy Diáriumát, ímé én ki-teszem úgy,
valamint önnön maga nékem Nagyszombatba, és Rontó Pál Budán
beszéllették. Sok esztendőktűl fogvást keresték a' Spanyolok,
de főkép a' Holandusok, Frantziák, és Anglusok, a'
tengereken egy olly útat, a' mellyen a' Jeges tengerre
juthatnának, és így kereskedéseiket azon részébe a'
világnak bé-vihetnék; de számtalan fáradságok mind haszontalanok
vóltak; még azon híres Kók
sem találhatott erre: midőn Gróf Benyovszki Kámtsatka tartománnyába
Ohotzk várát (a' mint fellyebb ki-tettem) meg-vette, és onnat
mint számkivetésének helyébűl, szent Péter és szent Pál nevezetű
hajón több másokkal, a' kik szabadúlásokat egyedűl nékie
köszönhették, el-ment: valamerre vette úttyát, azon részeket, tenger
szorossait, szigeteket, azoknak neveit, azokban uralkodó Fejedelemnek
neveivel eggyütt fel-jegyzette, és jegyzéseibűl, történettyeibűl egy
Diáriumot formált, eztet akarták a' fent nevezettek ő tőle
meg-nyerni, hogy így abbúl ki-tanúlhassák azon útat, a' mellyen
ő, a' Jeges tengertűl, egész a' jó reménység fejéig (Cap
di bona Speranza) szerentséssen érkezett. Nem
lehet a' dologrúl másképpen ítélni, hanem hogy őtet ide,
az öröktűl való Gondviselés, vagy-is ha szabad mondani, a' vak
szerentse vezette. Mint bőlts Úr, által látta aztat, hogy ha ő maga
írásait egy Fejedelemnek által fogja adni, fáradsága, sok szenvedései
meg-fognak jutalmaztatni; azért-is el-tökéllette magába, hogy
mindenekrűl a' Frantzia udvart fogja tudósítani: tudtára-is
adta a' jó Reménység fejébűl Eguillon Hertzegnek, a' mint
fellyebb ki-tettem. De itt aztat-is még szükséges tudni, hogy ő vele
a' hajón mindennémű Mester emberek vóltak, még kép-író-is, és
a' merre ment, az Átsokkal Oszlopokat munkáltatott, erre pedig
az Asztalosokkal Táblákat, mellyekre a' fejér Liliomokat a'
Frantzia Király Tzímjét a' képírókkal festettette, és a'
hol ítélte, ezen oszlopokat fel-álíttatta, 's mint egy azon
megyéket, a' Frantzia Király részére el-foglalta. Frantzia
Országbúl, már Frantziákkal ezen az úton kénteleníttetett viszsza
menni, hogy azok mind az útat ki-tanúlhassák, és mind a'
meg-jegyzett megyéket-is szemmel láthassák. A' kik Kámtsatkábúl
vele jöttek, minnyájan el-hagyták őtet, tsak Rontó állotta-meg a'
sarat. Mind ezekért mint jutalmazta-meg a' Frantzia Király,
alább ki fogom tenni.
Ők soknak tartották a' Gróf
kívánását,
De hogy el-nyerhessék, még-is az írását,
Fel-tették magokba, pénzel
meg-rontani
Fogják embereit, magokhoz hajtani.
Stefanov vólt első, ki szavokra
állott,
A' mit nem tehetett, ollyast-is
ajánlott.
Öt ezer Gvinéért Gróf papirossait
Által
adja nékik, minden írásait.
Mihent ezt meg-tudta, mindjárt egy
ládába
Írásait zárta; és ezen dolgába
Rontón kívűl senki tsak egy szót sem
tudott,
Sok drágaságokat még ő abba dugott.
A' Mitepolisi Püspöknek
házába
Kűldötte: zárta ez egy titkos bólttyába.
Októbernek tizen-ötödik napjára,
Egész
Társaságot a' Gróf szállására
Gyűjtötte, és szóllott: érzékenyűl
vette,
Melly-is nem kevessé szívét meg-sértette,
Hogy sokan vólnának a' Társaság
között;
A' kikbe ellene a' harag
meg-rögzött,
Illyenek ő vele meg nem
elégszenek,
Szerentsétlen légyen, azon igyekzenek.
Azért-is a' kinek vele
maradása
Nem tetszik, hadgya el, a' mit tesz, ő
lása.
Szólltt; tudom adóssa senkinek sem
vagyok,
Sőt azt gondollyák-meg, vóltak igen nagyok
Ajándékim, mellyet Formosába
adtam,
Mellyekből magamnak egy bogmát sem hagytam,
A' Gróf mind ezeket alig beszélte
el,
Mindjárt ezen szókkal Stefanov állott-fel.
Ezen ajándéknak oka vólt ravaszság,
Mert
a' szívét bírta mindenkor álnokság.
Minnyájunknak adta azokat Huapó,
Hogy
részét id'adtta, vólt tsak arra való,
Hogy észre ne vegyük, sőt
meg-vakítassunk,
E' Praktika által mi
meg-tsalatassunk.
Ő a' nagy dolgokba ne tudgyuk mit
mivel,
És mindennel bírjon, mi pedig semmivel.
Egész Társaságot itt
meg-szóllította,
Jőjjön ki ki velem, nagyon kiáltotta;
Vegyük-el erővel minden
írásait,
Ki-tanúllyuk abból sok hamisságait.
A' Gróf, hogy Stefanov mind ezeket
tette,
Éppen nem tsudálta, de sajnosson vette,
Látván itt Vintplatot, leg-kedvesbb
baráttyát,
Ki a' Grófnak vette sok jó
akarattyát;
Hogy hozzájok állott; olly nagyon fájt
szíve,
Mintha azt sértette vólna halál íve.
Mindjárt tizen edgyen mentek
szállására,
Kezeket rá tették ők azon ládára,
Mellybe írásait lennie ítélték,
Stefanov
házába aztat el-is vitték.
A' Gróf húsz emberrel rajta ment
házára,
Bé-törték ajtaját nem kis boszszújára.
Mihent szobájába a' Gróf itt
bé-lépett,
Stefanov hozzája pistollal lövést tett.
Nem érte: de őt' itt mindjárt
meg-fogatta,
És meg-kötöztetve rejtekbe dugatta.
Vintpláton kard függött, pistoly vólt
kezébe,
Hogy vágjon, vagy lőjjön, nem jutott eszébe,
Kertbe futott, falán állt nem
ugorhatott,
A' Gróf emberitől el-is
foggattatott.
Hogy mind a' kettővel több baja ne
légyen,
Rólok a' többi-is hogy példát ne végyen;
Társaságtól őket mindjárt
el-választá,
Dolgokat egy napról másra nem halasztá.
A' Gubernátortól engedelmet
kére,
A' Várba zárhassa, hogy legyenek fére.
Ezt meg-nyervén tőle, egy
Kasamátába
Rekeszté; nem-is vólt senki már lármába.
Ezek után a' Gróf hideg-lelést
kapott,
Mellytől majd négy hétig nem szabadúlhatott.
Gubernátor szállást a' maga
házába
Adott néki, a' hól vólt nyúgodalmába.
Kutnetsovra bízta addig Comandóját,
És
ez kórmányozta mind népét, 's hajóját,
Betegsége után ládáját vizsgálta,
De
sok gyűjteménnyét abba nem találta.
Meg-tudta, hogy Vintplat 's
Kutnetsov el-adták,
Tsak ezer tallérért egy Zsidónál
hagyták,
Pedig ötször annyit értek tsak
gyöngyei,
Hát még sok kövei 's szép öltözettyei.
Itt ezen Országba igazság törvény
nints,
Légyen saját vagy-is el-lopatott nagy kints:
Örökre az övé, ki aztat
meg-veszi,
Vígyázzon a' kié, azt a'
választ veszi.
Jelen vala immár tizedik
December,
Meg-tudni akarta Gróftúl minden ember,
Hogy dolgát ezentúl mint fogja
intézni,
Mert a' sok változást el-únták már
nézni.
Szóllott: hogy fel-tette szentűl azt
magába,
Két Frantzia hajón ő Europába
Mégyen: ki nem akar vele oda
menni,
Tegye azt, leg-jobbnak mellyet ítél lenni.
De vele el-menni minnyájan készűltek,
A'
szállása mellett egy házba bé-gyűltek.
Az Osztindiai Frantz
Kompániánál,
Mellynél nagyobb egy sem vala akkor
annál,
Vala egy Kapitány, szent
Hilár vólt neve,
Mihent a' Gróf ezzel barátságot
teve,
Száz tizen-öt ezer Frantzia
livrába,[119]
Meg-alkudt,
két hajón hogy Europába
Minden bátorsággal, ez őket
ki-viszi,
Hamar hogy ott lesznek, maga-is úgyhiszi.
Vintplatot a' várbúl a'
Gróf ki-vétette,
Mivel sokat kérte, kegyelmébe vette.
Stefanovnak adott négy ezer
piastert,
Úttyára botsájtá ezen nagy gaz embert.
A' Holandusokkal tett ő
barátságot,
Kik gondolták, tőle hogy sok valóságot
A' Gróf úttya felől ki fognak
tanúlni,
Így kereskedések meg-fogna újúlni.
El-kűldötték mindjárt őt Batáviába,
E'
szigetet bírják azok Ázsiába.
Szüksége már nem vólt Grófnak
hajójára,
El-adó tzédulát veretett orrára.
Mindjárt-is akadott egy igen jó
vevő,
Portugalliai gazdag kereskedő.
Tíz ezer piastert le-olvasott érte,
Hadi
szereit-is Grófnak nagyon kérte.
A' Gubernátornak ezeket
engedte,
Mivel míg itt lakott, sok kegyelmét vette.
A' Gróf mindeneket itten
ki-fizetvén,
Több apróbb hajókra társaival űlvén,
Ezer hét száz hetven kettedik
esztendő
Íratott, havas vólt, mind mező, mind erdő,
Mert tizen negyedik Januárius
vólt,
Sem a' Fülemile, sem Kakuk még nem
szólltt.
A' midőn érkeztek Taju
szorossára,
Házakba szállottak, ki-menvén parttyára,
Itten várakozni nékiek
kelletett,
Míg Kantonbúl[120]
a' két hajó érkezhetett.
Huszon kettedikén
Januáriusnak
Itt vóltak; minnyájan már ők Mártiusnak
Tizen-hatodikán rajtok
evezének,
És Isle de Frantzba,[121]
bé-is érkezének.
E' szigetbe vala Roche
Gubernátor,
Egy nagyon eszes Úr, 's dolgaiba
bátor.
Katona mód szerént a'
Grófot fogadta,
Szállássúl a' maga házát néki
adta.
Hozzája felette jó szívet
mutatott,
Úttyára-is költsön szép summa pénzt adott.
Negyedik Aprilis napján el-is
indúlt,
Mivel az esztendő már tavaszszal újúlt.
Tizen-kettedikén Madagaskar
mellett,[122]
Vasmatskákat
vetni és nyúgodni kellett.
Gubernátor azon szigetet
ditsérte,
Tekéntse-meg aztat, Grófot nagyon kérte.
De ez nem lehetett, mert nem
mulathattak,
Két napnál ők tovább nem-is nyúgodhattak.
Huszon hetedikén innét
el-evedztek,
És a' Jó reménység szigethez
érkeztek
Huszon nyóltzadikán: de
meg-nem-állottak,
Jó szelek vólt, azért tovább
el-hajtottak.
Tsak tizen nyóltzadik Julius
Napjára,
Szent kereszt szigetnek értek szorossára.
Port Luisbe a' Gróf egy
Tisztet magához,
A' Frantzia Király
kórmányozójához
Kűldött; érkezését néki jelentette,
A'
ki-is mindjárást néki meg-engedte,
Hogy hozzá Népével ő bízvást
be-szállhatt,
Meddig fog tetszeni, ottan addig álhatt.
Köszönté, hogy el-jött, ő nagy
tisztelettel
A' Grófot, 's hozzája vólt
nagy betsűlettel.
Kérte, egy követet Hertzeg
Eguillonhoz
Kűldjön: ki meg-mondja, a' Gróf hogy
sok jót hoz.
Második Augustus Napján egy levelet
Az
Hertzegtűl hozott, meg-térvén a' követ.
Kérte ebbe: jönne hozzá
Campagnába,
Másuvá ne szállyon, hanem kastéllyába.
Mindjárt ment, fogadta őt illendő
képpen,
Sokáig beszéllett vele igen szépen.
Kínálta végtére őt egy Regimenttel,
A'
Gróf ez ajánlást vette-is nagy kedvvel.
De ugyan tsak még-is illyen
állatással,
Ha reája bízzák, és nem közlik mással;
Egy Coloniának az ő építését,
Ítélete
szerént való rendelését.
A' Jó reménységnek szigettyén túl
tenni
Fogja aztat: mellybűl nagy haszon fog lenni.
Itt a' Gróf akadott egy
Attyafiára,
Már meg-élemedett, Gróf Benjov báttyára.
Comendánsa vólt ez Bár erősségének,
És
kedves embere maga Felségének;
Comendátora-is szent Lázár
Rendjének,
Részesse szent Lajos érdem keresztyének.
A' Királytúl nyert a' Grófnak
engedelmet,
Passust-is; a' mellyet nézett mint
védelmet;
Hogy Magyar Országbúl
bé-hozattathattya
Grófnéját: 's Frantzia
Országot lakhattya.
Egy Esztendő múlva Grófnéja
el-jöve,
Kinek a' Gróf népe három Salvét löve.
A' midőn embere Bétsbe értt
hozzája,
Éppen akkor hólt-meg egy kis Úrfitskája.
A' Király tengeri első
Ministere,
Kereskedésekbe leg-hittebb embere,
Boine Úr, itten a' Grófnak
mondotta,
Hogy ő a' Királynak szájábúl hallotta,
Hogy Madagascárba kívánnya kűldeni,
Hol
egy Coloniát hagyna építeni;
De úgy, hogy ő abba tégyen sok
Népeket,
Kik-is Isle de Frantz, 's Burbon
szigeteket,
Gyakorta segítsék élelem szerekkel,
Mert
nem bővelkednek azok mind ezekkel.
Nyitna-is ott egy új kereskedő
útat,
Madagascárt nézze mint egy gazdag kútat;
Mellynek ki nem szárad soha-is
forrása,
Sok főldeket hízlal annak ki-folyása.
'S mivel Napkeleti Indiai
részen
A' Királynak mostan háborúja lészen;
Mennyit fog kivánni, annyi
rekrutákat
Kűldjön, hogy ezekbe ne lásson hibákat.
A' Gróf mindenekre magát
ajánlotta,
A' Ministereknek ezeket mondotta.
Hogy eleint néki lesz
bátorságára
Szüksége néhány száz vitéz katonára.
Erre Ministernek ajánlását vette,
Ki-is
a' Királynak ezt meg-jelentette.
A' Király leg-ottan
comandiroztatott,
Ezer két száz Vitéz alája adatott.
Szólltt a' Gróf: illy nagy szám
félelmére lenne
A' népnek: a' mellyel
magának kárt tenne.
Mert kívánnya, tőle
el-ne-vadúllyanak,
Sőt inkább jó szívvel hozzá
hajollyanak.
Ő tsak öt százat kért, elég ennyi
látta,
A' Király költségén maga verbuálta.
Papirosra tette az egész
Plánumát,
Kereskedésnek-is az ő projectumát.
Boine Minister mind ezeket
tűle
El-vette, 's olvasván, Gróf eszén el-hűle.
Az ezer hét száznak hetven
harmadikán
Mártius havának tizen hatodikán,
Ministeriumtúl vett ő egy
levelet,
Mellyet el-olvasván, nagyon meg-íjedett;
Mert látta, hogy Ternei, Mailardt Úr
kezekbe,
A' kik parantsoltak Isle szigetekbe;
Adatott hatalma, 's ezektűl
függene,
A' mit ők akarnak, tenni azt kellene.
Nem tetszett ez néki, a' Ministerrel
szólltt,
Ez vállat vonított, mert nagy Udvari vólt.
Eguillon Hertzeg ügyét fel-válalta,
A'
Gróf miket szóllott, mind jónak találta:
A' Királynál sokat az Hertzeg
tehetett,
Azért-is a' dolga jól el-végeztetett.
Mindjárt a' szigetbe más parantsolat
ment,
Mellynek nem álhatott immár senki ellent.
A' parantsolatnak ez vólt
foglalattya,
Hogy örömére vált, ki ki ált-láthattya.
Benyovszki Móritznak adatik hatalom,
Ha
kivánni fogja, még ehez óltalom;
Hogy Madagáscárba szabadon
mehessen,
Coloniákat-is ottan építhessen,
Ezen nagy szigetnek mind azon
részein,
A' hol tetszeni fog, bent, avagy
szélein.
De tárgya a' lészen az
ő Plánumának,
Mert másképpen haszna nem lesz
munkájának,
Hogy mivel ott lakik néhány
Fejedelem,
Azért is adatik néki engedelem,
Hogy azokkal ő olly erős
kötést tégyen,
Mellybűl egy tserélő kereskedés légyen.
Mindent pénzen venni tőlök ne
kellessen,
Portéka tserével ez véghez mehessen.
Egy könyű Postillon hajó[123]
is kezére,
Bízatik; Saunier lesz ennek vezére.
Mailardt Úr néki ád egy
Borbélyt, egy Doctort,
Vigyenek magokkal sok
orvosságot, 's port.
Mezei Káplánt-is, és jó egy
számvetőt;
E' mellé fog adni Cancellistát
kettőt.
Comissáriussá Maizon Úr légyen,
A'
mit ő parantsol, tsak azt 's mást ne tégyen.
Ternei Úr nékie rekrutákat adgyon,
A'
szép iffiak közt választani hadgyon.
Tizenkét ágyúkat, mind hat
fontosokat,
Ezekhez még négyet de már nyoltzasokat;
Három ágyú pedig tsak egy fontos
légyen;
Mert az illy mind hegyen, Vőlgyön futva
mégyen.
Még két kis Mozsarak néki
adassanak,
Melléjek szekérre bombik rakassanak.
Öt száz gránátok-is
el-készítessenek,
Ezek mind ládákba hozzá vitessenek,
Apró porral három hordó
meg-tőltessen,
Vastaggal egy, hogy így eleget
lőhessen.
Öt száz font büdös kőt, annyi
salétromot;
Vont fegyverbe illő két ezer stastromot
Nyerjen: és ezekhez négy ezer font
ónt-is,
És annyi golyóbis, öntő formákat-is.
Műszereket, mellyek az
asztalosoknak
Szükségesek szoktak lenni, vagy
Átsoknak.
Muskétákat, pistolyt, tsákányt, vas
szegeket,
Mivel a' lakosok szeretik ezeket.
Tükröket-is, hogy így mindjárt
indíthassa
A' tserét, népét-is ehez
szoktathassa.
És mivel a' Truppok majd
Madagascárba
Rosz időbe érnek, és talán víz árba;
Isle Frantzbúl pedig nem
segíttethetnek,
Mellyért sok inséget roszszat
szenvedhetnek,
Azért-is olly summa pénzt a'
számvetőnek
Mailardt Úr adasson, hogy így minden főnek
Hat holnapi zsóldja
ki-adattathasson,
Senki a' Gróf ellen ne
zúgolódhasson.
Egy író deáknak az légyen
munkája,
Sózatlan hús, lisztye, hala, 's
pályinkája,
Leg-alább-is légyen szint úgy hat
hólnapra,
Mindennek adgya-ki részit naprúl napra.
Semmi kereskedő, más idegen hajó,
Akár
melly részirűl Világnak az való;
Coloniájokhoz ne közelíthessen,
Az
ő Megyéikbe tsak ollyan mehessen,
Melly portékákkal jő a' Király
számára,
Avagy marhákat hajt parantsolattyára.
De a' hajónak-is Ura bár ki
légyen,
Kereskedést maga számára ne tégyen.
Maisonville Úr fog a'
kereskedésre
Vígyázni, és ő fog vétetni kérdésre.
Két bíztos Talmátsa fog a' Grófnak
lenni,
Kik a' főld népével tudnak beszélleni.
Ez vólt a' Minister Boin
levelének
Foglalattya, mellyt írt Mailardtnak,
Ternének.
De a' Grófnak-is ez keménnyen
meg-hagyta,
És Sinór mértékűl ő nékie adta,
Nem tsak e' kettővel hogy ő
levelezzen,
A' Ministerrel-is főkép értekezzen.
Itt a' Ministertűl Gróf bútsúját
vette,
Úttyát Orientbe sietve ő tette.
Űlt Marquisz Malborug nevű nagy
hajóra,
És már tsak dolgait vette gondolóra.
Ő Isle de Frantzba hamar-is
el-juta,
Bé-érkezésének híre itt el-futa,
Érkezése nem vólt mindennek kedvére,
Sok
pedig örömmel ment köszöntésére.
Trupjának egy részét már itten
találta,
Többi Orientbe még a' hajót várta.
Gubernátor Ternei Úrtúl mind azt
kérte,
Mellyeket a' Király adatni ígérte.
A' mi a' Truppoknak
fel-állítatását,
Postillon, 's a' többi
hajók ki-adását
Illette: azt mindjárt ő
tellyesítette,
A' többi dolgokat Maillárdtra
vetette;
Ki ezen szigetbe vala a' Kínts
Tartó,
De magának főkép nagy hasznokot hajtó.
A' Gróf hozzá menvén, felette
meg-réműlt,
Mert a' miket mondott, ő azokon
el-hűlt.
Szólltt: nagyon tsudállya, hogy ezeket
teszi
Az Udvar, mellyekből majd tsak kárát veszi;
Mert Isle de Frantzba minden
kereskedő
El-pusztúl, majd nem lesz kenyere-is evő.
Nem-is tudná, hogy most mit fogna ő
tenni,
Míglen az Udvartúl bizonyost fog venni.
Mellynek meg-is írja a'
nehézségeket,
És melly kár követni fogja mind ezeket.
Észre vette a' Gróf, hogy maga
dolgába,
Az írígység miatt majd nem megy folytába.
Maisonville Úr már Madagascárba
Nem
akart bé-menni, mellyel őtet kárba
Hajtani kívánta: majd mindenbe
ellent
Fog Párisba tenni, kit Maillárdt meg-kent.
Comissáriusnak helyette Maillárt
Ollyat
adott, a' kit tudta, hogy tehett kárt.
Tsalfa rosz ember vólt, neve vala
Báhis,
Szólltt; Madagaskárba jobbat adni kár-is.
Látván: Isle de Frantz sziget' fő
Tiszttyei
Vólnának minnyájan az ő irígyei,
Fel-tette magába, hogy Madagaskárba
Bár
esik az esső bé-megy vízbe sárba;
És ott az udvarnak várja
ajánlását,
Irígyeinek meg-veti lármázását.
Mindjárt-is December hetedik napjára,
Az
hajós Hadnagyot Suviert úttyára
Harmintz emberekkel kűldötte
előre,
Tudván, hogy dolgait bízhattya illy főre.
Olly parantsolattal: hogy ha bent fog
lenni,
Ne késsen azonnal raportumot tenni,
Valamint a' főldről, úgy az
emberekről,
Hogy mi jót tehetne, reményli ezekről.
Indúlása előtt már tudosította
A'
révből a' Grófot, hogy meg-nem-tartotta
Maillárt Úr a' Király tett
rendéléseit,
Ministeriumnak az ő végzéseit.
Pályinkát nem adott, sem egyéb
szereket,
Tsak egynéhány díb dáb kis tsekélységeket.
Maga a' Gróf nála ezekrűl panaszt
tett;
De tőle illy választ szemtűl szembe ő vett;
Hogy a' mitsodás vólt Don Quixod
munkája,
Ez szint ollyan vólna; soha-is hozzája
Segitséggel nem lesz, sőt azon fog
lenni,
Hogy ezt meg-ronthassa: Udvarhoz fog menni.
Mind ezekre a' Gróf tsak egy szót
sem felelt,
Elment, egész teste nagy méreggel
meg-telt.
Frantzia Országba nagy
szerentséjére
Indúla egy hajó, esett ez kedvére.
A' Hertzegnek kűldött ez által
levelet,
Itt mint bánnak vele, abba mindent ki-tett.
Kevés napok múlva a' Grófot
kérette
Maillárt, hogy hozzá jönne; ezt meg-tette.
Leg-ottan hogy a' Gróf szobájába
ére,
Mindenekrűl tőle botsánatot kére;
Ajánlotta magát, hogy fog tenni
mindent,
De nem tett: szívébe az irígység vólt bent.
Az alatt el-maradt része Gróf
Trupjának
El-jött: néhány napig, míg itt nyugovának,
Transport hajókat kért, 's
szükséges szereket,
Orvosságot, etztet, és szürő
köveket,[124]
Mellyekkel e' sziget
hináros vizeit
Tisztíthassa, és meg-adhassa ízeit.
A' Gubernátortúl
ágyúkat, porokat,
És több más tüzellő fegyvert, és
kardokat
Nyert; és itten már várt, egy
Transport hajóra;
Melly Burbonbúl itt lesz, múlván
kevés óra.
Del Forges a' neve, rá
teszi Transporttyát,
És Madagaskárba fogja venni
úttyát.
Mailardt Úr sajnálta de tsak
állortzával,
Hogy ő most tserére való portékával
Nem szolgálhatt; mondta:
szürő köve nintsen,
Etzet-is kezénél tsak egy tsep-is
sintsen.
De utánna fogja ezeket kűldetni,
Ha
mindjárt kész pénzen kell-is meg-vétetni.
Végtére annyira a' Gróf őtet
vette,
Hogy Bahis helyébe Senan Urat tette.
Ezer hét száz hetven negyedik
esztendő
Vólt; Januárius napja vala első,
Hogy Madagaskárbúl tudtára adatott,
Hogy
már az irígység oda-is bé-hatott.
Mivel a' lakosok ellenek
vólnának,
És sok szigetekbe fegyverbe álnának.
A' Komandójának fogyna az
élelme,
Minnyájának azért lenne-is félelme.
Azért-is hozzájok jönne, és
sietne,
Bajokrúl nintsen más, tsak ő, ki tehetne.
Hátra hagyta részit betegen
népének,
Azt-is tapasztalta, hogy sokan szöknének.
Betegeknek tették néhányan
Tiszttyei
Magokat: meg-rontva valának szívei.
A' Gróf fel-tételét tsúnnyán
le-festették,
Előttök azokrúl kétségessé tették.
Sőt kéz alatt kűldtek ők
Madagaskárba
Követet; kívánták őtet hozni kárba.
Hiaó ott való nagy Fejedelemhez,
A'
követ illy állnok képpen szóllott ehez.
Hogy kívánná, hidje, Gróf
birodalmátúl
Őtet meg-fosztani egész hatalmátúl;
Iga alá vetni minden jobbágyait,
Erővel
el-venni azok vagyonnyait.
Ezt hallván, hajóját szélnek
eresztette,
Madagaskár felé mindjárt úttyát vette.
Tizenkét nap múlva igen rekkent
hévbe,
Bé-ment az Antongil nevezetű révbe.
A' főldre ki-szállván,
vált nagy örömére,
Mert a' népnek talált néhány
nagy fejére.
A' kik víg ortzával
eleibe mentek,
És el-érkezésén felette örvendtek.
De ellenbe hamar meg-is
szomorodott,
Látván, hogy a' népe már
el-nyomorodott.
Mivel szegényeknek semmiek
sem vala,
Az erős munkába sok majd meg-nem-hala.
Mert a' Négereknek[125]
ők nem fizethettek,
Így magok dolgozni
kénteleníttettek.
Nem vala Sátorok, avagy
Gulyibájok,
Nem vólt betegeknek való Ispitállyok.
A' Trup komendánsát a'
hideg gyötrötte,
A' Doktor el-esvén, bal lábát
el-törte,
Ki az ágyábúl-is most
fel-nem-kellhetett,
Orvossága sem vólt, 's így
nem segíthetett.
Lakosoktúl pedig mivel ők
tartottak,
Bár bágyadtak vóltak, strázsákon állottak.
Leg-elsőben itten ő
meg-esmérkedett
A' szeretsenyekkel, 's
barátságot vetett.
Meg-is vett ő tőlök néhány
gulyibákat,
És Kákábúl fűzött apró Sátorkákat;
Ezekbe már a' nép mind
addig lehetett,
Számokra házakat míg építtethetett.
Gróf azon hajóba, a'
melly őtet hozta,
Hogy semmit sem talált, bánattyát
okozta.
Pedig Maillárt néki
mindeneket igért,
De hozzája mindég hamis lélekkel
bírt.
Itt egyebet a' Gróf már
nem tudott tenni,
Hajós Kapitánytól mindent kellett
venni.
Így tizen-négy ezer öt száz
Frantz livrárúl,
Váltó levélt adott nékie magárúl,[126]
A' melly megyét a' Gróf
leg-elől meg-szálta,
Azt Louisburg névre leg-ottan
bérmálta.
Az Antimaroa szomszéd nagy szigetet,
Sok
nép lakta, kűldött abba egy követet.
A' népnek Nagygyait magához
kérette,
A' gyűlés helyének Louisburgot tette.
Első Mártius vólt, hogy
meg-jelenének,
Huszon-nyóltzan vóltak, kik ide
jövének.
Bátorságokra ők két ezer
fegyverest
Hoztak: lovassággal, 's gyaloggal
egyvelest.
A' Gróf Talmáts által nékik
jelentette,
Jó Orátor vólt ez, szavát jól ejtette.
A' Frantzia Király, szóllott: azt
szeretné,
A' Madagaskári népet ha vehetné
Maga óltalmába, így mentek
lennének,
Kárt más Fejedelmek nékik nem tennének,
A' Király Tárházat itten
állíttatna,
Mellybe mindenféle portékát tartatna.
Réz műveket, tükröt, késeket,
flintákat,
Kardokat, golyobist, tüzellő kovákat.
Részesek lehetnek ezekbe
tserével,
Magokhoz válthattyák főldjök termésével.
Ezekért a' Király mást nem kíván
venni,
Tsak barátság kötést akar velek tenni.
De egy megyét néki szükség
engedjenek,
Mellyen a' népei le-telepedjenek.
Ezen megyének-is meg-adja az árát,
Nem
kivánnya, Ország hogy szenvedje kárát.
Mivel a' Tárházak nagyon
szükségesek,
Legyenek népei-is egésségesek;
Engedjék Tringballe vizének
parttyára
Építeni, melly lesz minnyájok hasznára,
Ispitályt, és néhány tágas Tár
házakat,
Mind szép portékákkal meg-töltik azokat.
Mihelyest a' Talmáts el-végzé
beszédét,
Mutatta mindenik nagy örömét, kedvét.
Reá áltak mindjárt ők minden
pontokra,
Kötést-tettek; meg is esküdtek azokra.
Tsak Tringballe vízrűl fognának
szóllani
Egymás köztt, 's tanátsot fognának
tartani.
És aztat ki-vették, hogy erősségeket
Ne
építhessenek, 's illy más egyebeket.
Erre nékik a' Gróf jó ebédet
adott,
Egy hordó' pályinkát velek meg-itatott.
Azután Saunier Urat szóllíttatta,
Illy
parantsolattyát nékie ki-adta:
Hogy a' Postillonon mennyen
Fulpointbe,
Ha idegeneket talál e' szigetbe,
Kiket a' lakosok
fel-ingerellettek,
És ellenek való ellenségnek tettek;
Kergesse-el őket, mennyenek dolgokra,
Ne
várják, hogy szállyon nagyobb rosz nyakokra.
Adott a' kezébe szép
ajándékokat,
Hiavi Királynak, hogy vigye azokat.
Mondja-meg, hogy ha ki őtet
háborgatná,
Segíteni a' Gróf mindenkoron fogná.
A' négerek hamar hitetlenek
lettek,
Már a' strázsákra-is éjjel rá ütöttek.
De mivel egynéhány lövetett rakásra,
A'
többi a' dolgot vette szaladásra.
Hogy a' Grófnak itten békessége
légyen,
Alkalmatlanságot senki se-is tégyen;
Itt az körűl belől lakozó
Nagyoktúl,
Valamennyi ház vólt, meg-vette azoktúl.
Ezeket mindjárást rakásra ontotta,
Tsak
helyeit látták, fáit el-hordotta.
Ez által mondhatta magát már Urának,
A'
Madagaskári sziget oromjának.
De békével még sem vóltak a'
Négerek,
Mivel ők még eddig félig vad emberek.
Egy Néger Menyetske a' Grófnak
mondotta,
Hogy nem egytűl, hanem sokaktúl hallotta;
Hogy meg-mérgesítik mind az
élelmeket,
Úgy fogják árúlni azután ezeket.
A' Gróf ezt népének tudtára
adatta,
Semmit se vegyenek, meg-parantsoltatta.
Más nap el-is jöttek ők
mindenfélével,
Ki gyümőltsel, ki meg főzött ételével.
Illy ételbűl enni egy
kénszeríttetett,
Mindjárt hánni kezdett, és meg-is
gebedett.
A' többi ezt látván, mindjárt
el-szaladtak,
Mivel nem űzettek, kézbe nem akadtak.
Más nap Silolaut nevű Fejedelem
Kérte,
adatasson néki engedelem,
A' szomszéd erdőbe Gróffal hogy
lehessen,
És ott egyrűl másrúl vele végezhessen.
Ez egy más Királlyal vetett
szövetséget,
Úgy nézték a' Grófot már mint
ellenséget.
Azt végzék, hozzájok ha jönn az
erdőbe,
Ottan mindjárt őtet verik agyba főbe.
Gonosz szándékokat már mások
tudtára
Adták: igyekszenek hogy ők halálára.
Leg-ottan egy Tisztet ötven
katonával,
A' kit más követett két nagy
ágyújával,
Ki-kűldött: hogy ezek reájok
tsapjanak,
Lőjjék, vágják, pardont egynek se adjanak.
Meg-sejdítvén őket ezen roszsz
emberek,
Szaladtak; azt nézték, hol vólna a'
berek.
Két nap múlva megint jött egy Néger
Leány,
Mert gyümőltsöt hozni szokott már egynehány.
Szólltt: hogy ezekhez jött erős
segedelem,
Kötést tévén vélek Kaul Fejedelem.
Mind ezeknek a' Gróf hogy eleit
vegye,
Gonosz szándékokat hamar vízzé tegye;
Fő Strázsa-mesterét hatvan
vitézekkel
Ki-kűldé; mert tudta, meg-veri ezekkel,
Falujokba ezek reájok ütöttek,
Mihent
két ágyúkat ellenek sütöttek,
Itt a' berek mindjárt az erdőt
nyakokra
Vették, bé-nem-várták azokat magokra.
A' Fő Strázsamester főldig
égetette
A' falut, sántzait mind semmivé tette.
Az ő kötéseknek lett illyen szép
vége,
A' Grófnak-is tőlök lett már békessége.
Kevés napok múlva követek jövének
Hat
Tartományokbúl; a' mint bé-lépének
A' Grófhoz: mindjárást artzokra
borúltak,
Az ajándékokhoz, mellyet hoztak, nyúltak.
Lábaihoz tették minden
tisztelettel,
Szóllottak hozzája ők nagy köszönettel;
Mivel hogy meg-verte ellenségeiket,
Kik
gyakran rablották saját öveiket;
Kivánnának ők-is vele kötést
tenni,
Tudják, bátorságba fognának úgy lenni.
A' Saphierbai nép-is
békességet
Kért, és kívánt tenni Gróffal edjességet.
Rá ált, 's meg-engedett e'
sziget népének,
De úgy; hogy ne tartsa Kault ez
fejének.
Ötöd napon jöttek ezek seregessen,
A'
Gróf szállására mentek egyenesen.
Meg-mondták: hogy Kault immár
le-vettették,
A' Grófot szeretik, eztet azért
tették.
Eggyesség kötésre minnyáját itt
hozta,
Holmi edjel mással meg-ajándékozta.
Szintén eztet tették az
Angontziei
Szigetekbe lakó dús gazdag Fejei.
A' mint a' Tartományt ő
egyszer vizsgálta,
Egy hegy tetejére menvén, ottan
látta,
Hogy itt réz értz vólna a' főldnek
gyomrába,
A' nagyobb hegy tarthatt aranyt-is
magába.
Ezt a' Ministernek adta
értésére,
Hogy mi tévő légyen, vár rendelésére.
Első Aprilis vólt, éjjel a'
posztokat
Tekénteni mene, mint leli azokat.
Vélte; hogy mindenütt strázsa áll;
azomba
Hét el-szökött, kűldött ezek után nyomba.
Ezek más nap hamar el-is fogattattak,
A'
mint Gróf elibe minnyájan hozattak;
Meg-vallották, hogy még ötvenen, 's
két Tisztek
Ő utánnok szökni, 's jönni
igyekeztek.
Árestomba mindjárt minnyáját
tétette,
Ki-ki bűntetését, mint érdemlé, vette.
Örökös munkára a' két Tiszt
adatott,
Köz nép veszszőt futott, ki meg
páltzáztatott.
Más nap Fulpointbúl Postillon
meg-tére,
Mihelyest Senan Úr a' Grófhoz itt ére;
Meg-mondá: Hiavi kötést kíván tenni,
Bár
sok kereskedő ellene fog lenni.
Mind azon nagy Fők-is, kik szent
Máriának
Szigetébe laknak, így gondolkoznának.
Minnyájának a' Gróf magát
ajánlotta,
Aliátusoknak már őket tartotta.
Illyen minden-féle nagy
változásokkal,
A' Grófnak dolgai folytak sok
módokkal.
Rontó nagy dolgokba nem törte a'
fejét,
Szabadúlásának várta tsak idejét.
A' Gróf el-érkezvén már
Europába,
Hertzeg Eguillonhoz menvén Campagnába;
Tsak Rontó vólt vele, a' többi mind
el-ment,
A' mint Verseimbe ki-tettem oda fent.
Látván, hogy a' Grófné ide
el-érkezett,
A' Gróftúl sok féle dolgokat
kérdezett.
Elsőben-is így szólltt; azon
esedezem,
Nagysád előtt szívem' titkát
fel-fedezem.
A' Grófnét Nagyságod ide mért
hozatta?
Mi drága hazánkba őtet mért nem hagyta?
Úgy-é? hogy hazánkba nem kiván
bé-menni?
Hanem itt Frantzia szolgálatba lenni?
Méltóságos Uram! én itt nem
maradok,
Azért most Nagysádnak végső válét adok.
Én ezen sziszegő nyelven
beszélleni,
Muszie, Muszie, Új! vagy fütyűlleni
Nem tudok: szívemnek nintsen
tsendessége,
Végre meg-rómlana testem egéssége.
Kérem Nagyságodat; egy Passust
szerezzen
A' Birodalomtúl; 's engem'
el-ereszszen.
Magyar Kanahánba haza fogok menni,
A'
mint ki fog telni, gazda fogok lenni.
Szólltt a' Gróf hozzája; tartóztasd
magadat,
A' vak tetű nagyon tsípi a'
talpadat.
Mert mindég tsak menni, tsak szaladni
akarsz,
Gyakran magad alá nagy heveddel kaparsz.
Nem de nem mind eddig valamit
szóllottam,
Mind igaz vólt, 's bé-tőlt az, miket
mondottam.
A' mit most-is mondok, ved bé jól
fejedbe,
Mint szent igasságot, óltsd-bé a'
szívedbe.
Nem más, tsak én vóltam, ki
Siberiábúl
Ki-hoztalak, súlyos keserves rabságbúl.
A' többi el-hagyott, ez a'
köszönetem,
Bár hol lássam őket, szemekre nem vetem.
Hogy te el-nem-hagytál, aztat nagyra
veszem,
Mindent a' mit kívánsz, kedvedért
meg-teszem.
Meg-tetszik, Magyar szív vér a' te
melylyedbe,
Nemes azon lélek, melly éleszt testedbe.
De hátra vagyon még két fekete
leves,
Azért fiam Rontó kérlek, ne légy heves.
Meg-vallom itt néked, hogy
Királynénk ellen
Én nagyot vétettem; törődöm a'
mellyen.[127]
Te pedig ellene még többet
vétettél,
Mert kétszer Desertor egyszer gyilkos
lettél.
Hazánkba mi ketten ha mennünk
vaktába,
Hidgyed; hogy majd esünk ottan galyibába.
Dolgunkat akarom én jó karba
hozni,
És abba kivánok már mostan dolgozni.
Két esztendő alatt
bóldogúlásunkat
Érjük; én intézni úgy fogom dolgunkat.
A' Frantzia Király,
Királynénknak veje,
Ez reménységemnek leg-nagyobb
ereje.
Már eddig-is néki sok hasznot
hajtottam,[128]
Mert
hatalma alá sokat hódítottam.
Reménylem dolgunkba magát
közbe veti,
Meg-enged Királynénk, ezt véghez viheti.
A' más leves ez; hogy
pénzre kell szert tennünk,
Hazánkba szégyen lesz,
puszta kézzel mennünk.
Ha már eddig Fiam mellettem
szenvedtél,
Mindenkor hív vóltál, nékem sok jót
tettél;
Két esztendő nem lesz örökké
valóság,
Most engem el-hagyni, lenne nagy bolondság.
Dolgunkat végezvén, el-fogunk mi
menni
Hazánkba; fogunk ott békességbe lenni.
Felelt erre Rontó, meg-tsapván
homlokát,
Mért marad itt Nagysád, most értem az okát.
Úgy segéllyen régen már
el-felejtettem,
Hogy kétszer szöktem-el, és gyilkos-is
lettem.
Igaz biz' az, hogy ha én hazánkba
mennék,
Majd buksi fejemet, had el, hadra vennék.
Pedig már a' halál egyszer Cseh
Országba
Kötelen vezetni akart más Világba.
Hogy ha eszembe jutt, még most-is
izzadok,
Jobban mint a' tenger habjátúl
borzadok.
Itt a' Grófnak az ő lábaihoz
borúlt,
Tsókolta azokat, könnye mint esső húlt.
Szólltt: kegyelmes Grófom! életem
gyámola,
Enged! lábaidnak lehessek zsámolya;
Mert te vagy én véddőm, te
vagy én Istápom,
Mindenkor jót tenni kívánsz velem,
látom.
Két esztendőt kívánsz, hogy
még szolgállyalak,
Óh kevés az, hogy tsak addig
urallyalak.
Hét esztendőt szolgált Jákób
Rachellyáért,[129]
Lábánnál;
hogy társúl adgya néki azért.
Óh sokkal többet ád Nagysád
nékem ennél,
Drágább semmi sintsen az ember élténél.
Azért-is én nem két, vagy hét
esztendeig
Szolgálom Nagysádat, de éltem végéig.
Erre azon ládát Rontó
bé-vitette,
Mellybe a' Gyöngyöket 's
aranyakat tette.
Szólltt a' Grófhoz:
pénze hogy vagyon tudná-é?
Itt az alamisna, ez mint
Nagyságodé,
Ki-nyitván a' ládát, e'
kíntset tsudálta
A' Gróf, a' mint ennek
nagy számát meg-látta.
Rontó miként questált,
mind el-beszéllette,
Dítsérte Gróf őtet, hogy ezt
bőltsen tette.
Adott-is ő néki abbúl
alkalmas részt,
Illő jutalmazni a' fel-találó
észt.
A' gyöngyöt Grófnénak
maga adta Rontó,
Szólltt térd meg-hajtással, ez
Nagysádnak lesz jó.
Meg-köszönte néki, tsudálta
nagyságát,
Azoknak érdemre való méltóságát.
Egy ezüstbe foglalt szép
pípát nyert azért,
Szólltt, hogy nem adná azt ő egy
köböl gyöngyért.
Ezek után történt Rontónak
illy dolga,
Mivel a' Gróf mellett volt ő, úgy
mint szolga.
A' Gróf Fraimaurer
vólt, 's míg itten mulatott,
A' Hertzegnél
igen nagy Lózsi[130]
tartatott.
Estve a' kastélyba a' Grófot
kisérte,
Majd hogy a' fényes nap őket ott nem
érte.
Látott egy szálába sok Urat
bé-menni,
Sok gyertyákat égni; vélte bál fog lenni.
De mivel nem látott bé-menni
Dámákat,
Zengeni sem hallott itten muzsikákat;
Nem tudta, oda bent hogy mit
mivelnének,
Ha vatsorálnának, étkeket vinnének.
De nem vittek, azért a' dolgot
tsudálta,
Ásítozott: Grófját ő nehezen várta,
Nagy sokára ki-jött, őt haza
kisérte,
Mindjárt le-is feküdt, az álom el-érte.
Más Nap ebéd felett, őt
meg-szóllította:
Te szabad kőmives leszel-é? mondotta.
Majd bé-írattatlak ezen Társaságba,
Igen
nagy Urakkal jösz Atyafiságba.
Az Isten mentsen-meg, kőmives nem
leszek,
Inkább tsépet, kapát, a' kezembe veszek.
Mert ha magos tornyot kéne
építeni,
El-kellene akkor életem veszteni,
A' deszka állásra talám tsak
fel-mennék,
De hogy ha le-néznék, ha egyszer ott
lennék:
Le-zuhannék arrúl mindjárt nyakra
főre,
Melly a' főldön lenne, azon rakás kőre.
Nem merek fel-menni semmi
magosságra,
Azért nem is vágyok illy Atyafiságra.
Szédűl fejem, mellyért sem Áts, sem
kőmives
Nem leszek; katona vagyok, nem kézmives.
Rontónak szavait a' Gróf
mosolyogta,
Mivel őt szerette, a' kezénél fogta,
Szólltt a' Gróf: én szabad kőmives
lásd vagyok;
Meg-vallom munkáink nehezek, és nagyok;
De még sem dolgozok sem kővel, sem
mészszel,
Hanem okossággal munkállok és észszel.
Szólltt Rontó; lehet a' kőmivesnek
esze,
De ha nem lesz köve, sem pediglen mesze,
Se tornyat, se házat, nem fog
építeni,
Sem Várost kő fallal körűl keríteni.
Hazámba tanúlt vólt, 's okos a'
Plébánus,
Püspöki Megyébe vala ő Decánus;
Még-is új templomot maga nem
épített,
Hanem meszet és sok köveket készített.
Úgy dolgoztak osztán azon
kőmivesek;
Kiknek nem vólt annyi, mint nékie eszek.
Nem érted a' dolgot, szólltt a'
Gróf hozzája,
Illy építés, ollyan kőmives munkája.
A' melly mester ember kezeivel
munkál;
Szabad kőmivesség egy Társaságbúl áll,
Az egész Világon, melly el van
terjesztve,
De tüze mind eddig nints még
fel-gerjesztve.
Ez a' Frantzok között tám hamar
lángot vett,
Mert előmenetelt itt titkon nagyot tett.
Gyönyörűség illyen Társaságba
lenni,
Nagy Uraságokkal a' Lózsiba menni.
A' hol nagy, és titkos dolgok
munkáltatnak,
Nem kövek, mint véled, rakásra rakatnak.
Szólltt Rontó: én aztat itt
meg-nem-foghatom,
Nevének az okát fel-nem találhatom;
Mert e' név illene hozzá; Bőlts
Társaság!
Mivel ebbe vagyon sok túdós Uraság.
Kőmives mesterség illik tsak
durváknak;
Illy formán hihatnák ezt szabad vargáknak.
Mondja-meg Nagyságod, melly vallásba
vannak?
Annak, a' ki bé-áll, mi fizetést adnak?
Avagy-is az illyen
meg-gazdagodik-é?
Azon nagy munkák közt, okossabb
lészen-é?
Kőmives mesterség, szólltt a' Gróf:
nagybúl áll,
Roppant Templomokat, várost, várat
munkál;
Mivel e' Társaság nagy munkákat
tészen,
Azért illy analog nevet arrúl vészen.
A' ki ebbe bé-áll, lehet a'
Pápista,
Lutheránus, Orosz, vagy-is Kálvinyista,
Quakker, Adamita, és Mahometánus,
Lehet
Epicurus, bár Sociniánus.
Bé-veszik, ha mindjárt lészen-is
Deista,
Főképpen szeretik ha Naturalista.
Fizetést nem adnak, mert a'
mulandóra
Itt nem tekéntenek, hanem tsak köz jóra.
Munkánkat nem szabad nékünk
ki-mondani,
Ki ki meg-esküszik, hogy nem fog szóllani;
Azért nem-is veszünk mi bé
Aszszonyokat,
Nyelvesek, ők ki-is fetsegnék azokat.
Szólltt Rontó: bizonnyal tsudálatos
dolog,
Ezer a' gondolat, melly elmémbe forog.
Mert magával hozza azt a'
kereszténység,
A' Természet, és az igaz
emberiség;
Hogy ha egy Társaság emberek
hasznára
Hasznos jót fel-talál, adja azt tudtára
Az egész világnak: hogy abbúl részt
végyen
Minden felebarát; 's haszna néki légyen.
A' hol a' jó dolog ki nem
jelentetik,
Jó lelki esméret ott számkivettetik.
Illyen Társaságnak tagjai kajányok,
Az
emberi nemet ölő oroszlyányok.
Bé-venni tsak azért kéne
Aszszonyokat,
Mivel bé nem tudják fogni a'
szájokat,
Azon fel-talált jót majd
ki-trombitálnák,
Egész Társaságot bőltsnek kiabálnák.
Soha sem szükséges hasznost
palástolni;
Olly jót, melly embernek használ,
el-titkolni.
A' szeretet nem illy fundamentomon
áll,
Felebaráttyának ez örömest használ.
Melly a' jót titkollya, vad
szeretet, és rosz,
Azért nem mutattya, mert a'
tárgya gonosz:
Minden vallásbéli, hogy
bé-vétettetik,
Úgy tetszik, az Isten itt nem
tiszteltetik,
Mivel bé-vétetik az Epicurista,
Ennél-is
kedvesebb a' Naturalista;
Én e' Társaságnál semmire sem
mennék,
Mert e' nagy bolygásnak ellensége
lennék.
Az illyen Társaság nem más tsak
habarék,
Minden roszbúl öszsze firtzelt szem takarék.
Naturalistának való, mert őtet kár
Nem
érheti; mivel meg-döglik mint szamár.
Értem már, Nagyságtok mind kőmivesek,
De
Bábelt munkálnak, bár elég eszesek;
Előbb avagy utóbb ez el-is
fog dűlni,
Szent Lélek tüzének nem lehet meg-hűlni.
Cagliostro Úr-is e'
tornyon épített,
De fáradtságáért, ő nem leg-jobb bért
vett.
Mert Bábeltűl vitték Angyalok
Várába,
Ott kinlódik vason a' jámbor Rómába.
Frantzia Országnak szabad
kőmivesi,
Philosofussai, Jacobinnessei,
Építettek ugyan igen nagy
machinát,
De már dűl! darabja veri soknak inát.
Addig tanátskoztak ezek a'
Lózsikba,
Míg
belé nem vesztek edgyik a' másikba.
A' Gvilotin[131]
mű szer vértűl ritkán száraz,
Mivel Társaságok tagja
mindenik gaz.
Törvényes Királyok vérit ki-ontották,
A'
szent Egyházakat, vallást el-rontották.
Sok ezer szenvedett Párisba rút
halált,
Mind ezeknek véri az egekre kiált.
Ugyan azért már most a' Magyar kard
éli,
Mint Mészáros a' húst, szintén úgy metéli.
Ellenek támadtak a' sok
Fejedelmek,
Nints sehonnan nékik leg-kissebb védelmek.
Egész épűletek dűl, jön pusztúlásra,
De
nem-is érdemes illy gaz munka másra.
Kérem Nagyságodat, hogy hadja-el
őket,
Úgy nézze azokat, mint szemfény vesztőket.
Kívánom e' mellett, hogy sokáig
éllyen,
De Fraimaurer én nem leszek, úgy
segéllyen.
Ebbe elő-adattatik, Gróf Benyovszki Móritz miként szállotta-meg a' Tingballe nevezetű víznek környékét, ottan történtt betegsége, és Assises kereskedővel lett dolgai elő-hozattatnak. Nem külömben miképpen kiáltatott ki a' Sambariverek Királlyok nemébűl valónak, mint kötött Hiavi Fejedelemmel békességet, és melly szerentséssen végzette a' Saphierbajerekkel, és Szeklaverekkel háborúit.
Senan Úr véletlen 's hírtelen
meg-hala,
Ez pénzbe 's mindenbe, fő számvevő
vala,
Tudta a' Gróf, hogy a'
számodása hibás,
Mert ritkán dolgozott, vitte ezt
mindég más.
Sem azt, a' mit bé-vett, sem azt,
mit ki-adott,
Fel-nem-írta, dolga mindég így maradott.
Nem tudhatta a' Gróf, melly nagy a'
Kassája,
Azért tartott, hogy majd nem mégyen munkája.
A' kereskedéshez pedig kívánt
fogni,
Mivel leg-főbb hasznot ez szokott okozni.
Ugyan tsak el-kűldé Majör Úrt
próbára,
Számos katonákkal Tingballe parttyára;
Hogy ott Angovane falu ellenébe,
Melly
Szeklavereknek vala a' kezébe;
Telepedjen-le, és építtsen
helységet,
Ott lakó Nagyokkal tégyen békességet.
Tanúllya-ki, azok miként
kereskednek;
Melly nagy az erejek, mivel ditsekednek?
Az ő erkőltsöket, tulajdonságokat,
Ha
lehet kötésre hozza minnyájokat.
Jó-é ott a' klíma, azt-is
fel-jegyezze,
Szóval mi jót tehet, azt mind
el-végezze.
Utólsó Aprílis napján el-érkezett
A'
királyi Corvet, (e' hajó nevezet.)
E' hajónak neve vala le
Necessér,
Corbi úr vólt ezen Kapitány, 's fő
Vezér.
Az Isle de Frantzba, maradott Gróf
népét
Hozta ezen hajó, 's Kapitány Sangliét.
Nem leg-jobb karba vólt a' Grófnak
dolga itt,
Mert sokat népébűl a' halál sírba
vitt.
Komandóba, vagy-is beteg vólt sok
Tiszttye,
Magazinumokba kevés vala liszttye.
Orvossága sem vólt, sok vólt a'
haldokló,
Doktora sem vala valamire való.
Maillárt Úrtúl várta ő mindég ezeket,
De
ez szánt szándékkal róla felejtkezett.
Maga vólt ő borbély, maga vala
Doktor,
A' betegek körűl mivel vólt mindenkor,
Hideglelést kapott maga-is végtére,
Jól
esett Aiguillon, szigetbe hogy ére;
Mert a' levegőnek
meg-változtatása,
Lett egésségének viszsza adattása.
Innét Grófnéjának
meg-tekíntésére,
Louisburgba mene; mihent oda ére,
Meg-ijedt; mert őt' is a'
hideg gyötörte,
Egy napon kétszer-is ez őtet ki-törte.
Rajta maga vágott eret 's azzal
tette,
Hogy őt' a' haláltúl még-is
meg-mentette.
Le-betegedtek itt Obristlaidnant
Marin,
Tizen-ött köz ember; Kapitány Savarin.
Kevés napok alatt ezek mind
meg-hóltak,
Kár vólt; mivel meg-hitt emberei vóltak.
Ez eset szívébe bánatot
okozott,
Egésségesbb helyre menni kivánkozott.
A' Tingballe víznek ki-kűldé
parttyára
Marigni Hadnagyot: ez azt hogy bé-jára;
Viszsza jövén mondá; egy kies
térségre
Akadott; keresni kell párját szépségre.
Lakosok hívják ezt egésség
térének,
Leg-jobb lesz, ha azon le-telepednének.
Hegy vólna felette, a' mellyre-is
egy várt
Lehet építeni, így nem szenvednek kárt.
Mert a' Tingbal vizét abbúl, 's
a' térséget,
Lehet óltalmazni, látván
ellenséget.
A' Gróf e' jelentést nagy
örömmel vette,
Rendeléseit-is míndjárást így tette.
Corbi Urat kűldé oda munkásokkal,
Hogy
ottan házakat építtsen azokkal,
Az alatt Majör-is, kűldött egy
levelet,
Hogy ő minden féle vizsgálásokat tett.
Akadott egy útra, melly
Antagviébe;
Gazdag tartományba egészlen vezet be:
Bé-is akart menni, de ennek
Nagygyai,
Vóltak katonákkal nagy akadállyai.
Leg-ottan tizen-hat vitéz
embereket,
Ezekkel huszon négy nyilas Négereket
Kűldött a' Gróf oda az ő
óltalmára,
Tudván e' sziget-is lészen nagy
hasznára.
Egy más nagy szigetbe laktak
Szeklaverek,
E' nemzetbe roszszak vóltak az
emberek.
Mert némelly Nagyokat, kik Grófhoz
állottak,
El-tsábítván ezek; már velek tartottak.
Meg-tudván ezt a' Gróf, népét
készítette,
Bár bádjadtak vóltak, fel-fegyverkeztette.
Azon Szeklaverek táborba
feküdtek,
Véletlenűl éjjel reájok ütöttek;
Ki merre mehetett, futottak,
szaladtak,
Nem leg-roszszabb prédát Gróf népének
hagytak.
Mind eddig ohajtva várt ő
segitséget,
Hogy Isle Frantzbúl kap népet, eleséget.
De mivel nem kapott, írtt kemény
levelet,
Maillárdtnak; a' mellyet ablak mellé
nem tett.
Népet kért, és lisztet, pályinkát,
gúnyákat,
Hajókat, 's tserére való portékákat.
Meg-írta, kilentz száz ezer font
rízskását,
Nád mézbűl pediglen két száz ötven mázsát,
Három száz ökrökkel fog nékik
kűldeni,
Ha kérését fogják bé-tellyesíteni.
Kilentzven hat ezer száz hatvan
livrákat,
Hogy ki-pótolhassák a' Kassa hibákat;
A' Madagaskári Kassirernek
le-tett,
Ön saját pénzébűl még interest sem vett.
A' Guberniumtúl ezt-is viszsza
kérte,
De végét kérése semmibe sem érte.
Mostan Marigni Úr, 's Úrfia
meg-hóltak,
A' Grófnak dolgai nem jó karba
vóltak.
Mind ezekért szíve úgy
meg-illetődött,
Hogy súlyos beteg lett, 's
halállal veszsződött.
Őt' az egésségnek ki-vitték
térére,
Sátort vertek néki egy domb tetejére.
A' friss levegő ég azt által
járhatta,
Egésségét Isten hamar meg-is adta.
Azon hegyre, mellyrűl már fellyebb
szóllottam,
Jó vár helynek lenni ki-tettem, 's
mondottam.
Építtetett hamar egy jó erősséget,
Az
egész megyének adott ez szépséget.
Ezt Augustusburgnak maga
keresztelte,
Vienne Hadnagyot ő ebbe rendelte
Komendánsnak: ötven, és hat
katonákat
Adatott alája tsupa Frantziákat.
Vásárt-is-ütött itt, sok marhákat a'
nép
Hajtott; portéka-is vala itten sok szép.
Viszsza mene a' Gróf innét
Louisburgba,
Itt-is szintén úgy tett mint
Augustusburgba.
Egy szép Tzitadellát itt-is
építtetett,
A' melly Fort-Louisnak tőle
neveztetett.
Vizen kellett néki ide viszsza jönni,
A'
mellyet sok Anyák meg fognak köszönni.
Oka ennek az; hogy itt Madagaskárba
Régi
szokás, a' melly szülőket nagy kárba
Gyakran hozza, mivel ollyan
gyermekeket,
A' kik e' világra testeken
jegyeket
Hoznak, vagy születnek, bizonyos
napokon
Szerentsétlenségek ha estek azokon,
Illyen gyermekeket mind a' vízbe
hánnyák,
Mint kutya kölyköket, az Atyák nem szánnyák.
Hajójárúl látván három embereket,
Víz
parttyára hozni három kisdedeket;
Mivel Aszszonyokat nem látott itt
lenni,
Kérdé, mit akarnak ők ezekkel tenni?
Feleltek: az edjik szerentsétlen
napon
Jöve e' világra, másika meg vakon,
A' harmadik jegyes; mi nem
szenvedhettyük;
Azért mind a' hármat most a'
vízbe vettyük.
A' három ártatlant tőlök
el-vétette,
És barom attyokat jól meg-verettette.
Hajójára nékik kelletett fel-menni,
Míg
a' várost érte, árestomba lenni.
Louisburgba érvén, a'
Fejedelmeket
Bé-gyűjté, és ezen három gyermekeket
Meg-mutatván, szóllott: hogy
Istentelenség,
És ki-mondhatatlan szörnyű
Kegyetlenség;
Maga gyermekével Atyának ezt tenni,
A'
fene Tigrisnél még fenébnek lenni.
Ílly rettentő dolgon természet
meg-indúl,
Még a' vad állat-is, kölykét
vesztvén, búsúl,
Tehát az emberek azt mint
követhetik,
Saját magzattyokat vízbe mint vethetik.
Illy atyákra nem száll az Isten
áldása,
Rontasson-el, kéri, ez Ország szokása.
Leg-ottan keménnyen ez meg-is
tíltatott,
Illyenek fejére e' törvény szabatott:
Hogy irgalom nélkűl
fel-nyársoltattatik
Olly Atya, a' mellyre ez
bizonyíttatik.
A' szeretet nagyobb sokkal az
Annyába
Maga gyermekéhez, mint sem az Atyába.
Nem tsuda, mert eztet a' méhe
formállya,
Szíve alatt hordja, örvend ha ki-állya
Fájdalmit: és mihent magzattyára
tekint,
El-felejti mindjárt, hogy szenvedett sok kint.
Itt-is az Anyáknak szívek fel-indúla,
A'
szerelem tüze lángola, és gyúla.
A' Gróf udvarába egybe
sereglettek,
A' hozott törvényért köszönetet
tettek.
Térdeikre estek a' Grófné
lábához,
Hitet tettek, hogy ők magok magzattyához
Hívek lesznek; vízbe nem engedik
vetni,
Inkább az Attyokat meg-fogják öletni.
Jelen vala immár tizedik September,
Sok
Saphierbajer ez nap, és sok Néger,
A' Gróf ellen hittel tettek
szövetséget,
És úgy nézték őtet már mint ellenséget.
Hiavi nékie ezt tudtára adta,
Hogy
ő jó baráttya, azt-is meg-mutatta.
Kűldött mindjárt száz húsz jó
fegyvereseket,
Ajánlotta magát, hogy kűld még
többeket.
Azon fejedelmek, kik szent
Máriának
Szigetébe laknak, hogy hívek vólnának,
Bizonyíták; mert ők hat százat
kűldöttek,
Kik már ellenségre gyakorta ütöttek.
Saphierbájerek, hogy ezt
meg-hallották,
El-mentek; a' Megyét ők üressen
hagyták;
Egész szigettyeket el-vehette vólna;
De
jobbnak ítélte, hogy ha velek szóllna.
Üzent-is nékiek, hogy hozzá
jönnének,
Békességet, ha úgy tetszene, tennének.
El-is jöttek, 's álltak a'
Grófnak részére,
Hitet tettek, lesznek mindég
védelmére.
Ezen dolog mint egy nagy gyűlésbe
törtent,
A' mellybe felette sok nagy Úr
meg-jelent.
Azt-is itt végzették, hogy ha kik hír
nélkűl
Gyűlést tartanának, tartasson az vétkűl.
El-vesztik illyenek minden
jószágokat,
Sclávusoknak teszik ez által magokat.
Saphierbajerek itt
meg-bűntettettek,
Húsz ökröket adni kénteleníttettek.
Itt már minden dolog lévén
békességbe,
Érkeze egy hajó az itt való révbe.
Anger Úr vólt ezen, egy
parantsolatot,
Mellyet Maillardt kűldött, Gróf kezébe
adott.
Hogy kűldjön három száz ezer font
rizskását,
Mert láttya most ennek nagy fogyatkozását.
De nem kűldött, mivel fösvény vólt
árával,
Fizetni kívánta tizen-hat livrával
Fonttyát: holott helybe egy fontnak az
ára
Huszon-két livra vólt, lett vólna nagy kára.
Kik e' hajón vóltak, igen rút
dolgokat
Vittek véghez, lopást, 's több
otsmányságokat.
Mellyekért Gróf őket árestomba
tette,
Tetteket Maillardtnak póstán jelentette.
Egy más levelet-is ezen hajó hozott
A'
Grófnak: ez néki örömöt okozott.
Ebbe Ternei, 's Maillárdt azt adták
tudtára,
Hogy kűldeni fognak néki nem sokára,
Assises Úr által egy helyes
számvevőt,
Író deákokat, és szolgát-is kettőt.
Ő fog Louisburgba Bel pul hajón
menni,
Mellyen élelemre való-is fog lenni.
Első napja vala Október havának,
A'
Gróf katonái illyen hírt adának:
A' kik Manasárba vóltak
Komandóba,
Melly szigetbe részek vólt igen sok jóba,
Hogy a' Sambarivek sziget
bíztossai,
A' kiket kűldöttek, annak lakossai,
Jelentették nékik, hogy ők kötést
tenni
A' Gróffal kívánnak, és alatta lenni;
A' magok megyéjét el-fogják ők
hagyni,
Ha Saphierbait nékik fogja adni.
Az honnan ha néki háborúja lészen,
Négy
ezerbűl álló segítséget vészen.
Mindjárt barátságot, kötést-is velek
tett,
Egy Komandót kűldött nékik; hogy ez meg-lett,
El-mene azután egésség térére,
Ottan
Majör, 's Corbi Urakhoz bé-tére.
Meg-tudta ezektűl nap nyugotta
részen,
A' melly húsz, vagy harmintz
mértfőldeket tészen,
A' lakosok igen gazdagok
vólnának,
Sok pamut, gumival, 's ökrökkel
bírnának.
Fekete Hebánum, szép magos Tzédrusok,
A'
mint nálunk tőlgy fák, nálok van annyi sok.
És ha a' Nagyoktúl ezek nem
félnének,
A' Gróffal örömest ők kötést tennének.
Október holnapnak ketedike vala,
Hogy
a' révbe Bel pul hajó bé-szalada.
Isle de Frantzbúl jött Assises Úr
ezen,
A' nagy szél vész között evezett nehezen.
Ternei, Maillárdt Urak azt adták
tudtára,
Hogy ő a' Tárházbúl elég pénzt számára
Vett vólna-fel, mellyel nem tsak
esztendeig
Fizetheti népét, hanem több ideig.
A' Gróf Assisestűl kérte azon
summát,
Felelt, hogy ő nem nyert, sem aranyt, sem
bogmát.
Sőt maga pénzén-vett portékát
tserére,
Úti kőltségre-is pénzt másoktúl kére.
Ez-is álnok szívét hamar
látzattatta,
Mert itt az Nagyokat ő mind fel-bízgatta
Kéz alatt; és nékik mindég azt
hírdette,
Hogy a' Gubernium őt' azért
kűldötte,
A' Gróf dolgaira hogy itten
vigyázna;
Látván ha kárt tenne, 's nagyokba
hibázna,
A' Guberniumnak adná
értésére,
Vígyázna serénnyen minden lépésére.
Panaszsza-is, hogy ha valakinek
vólna
Ellene: ne mással, tsak ő vele szóllna.
Meg-tudván ezt a' Gróf, magához
hívatta,
Ezen gazságáért most tsak pirongatta.
Itten megint a' Gróf recidivát
kapott,
Rontó az ágyátúl el nem-ment egy tapot.
Nem engedte, hozzá mostan hogy
mennyenek,
Alkalmatlanságot nékie tegyenek.
Kik Madagaskárba születtek 's
lakoztak,
Ha szóllott hozzájok, mindjárást távoztak.
A' Frantziák vóltak nagyon
szemtelenek,
Bátrak mint a' vak tyúk, és
embertelenek.
A' Grófhoz akartak mindétig
bé-menni,
Bár nagyon beteg vólt, nála inni, 's
enni.
Vakmerőségeket ő nem
szenvedhette,
Nyelveket kevessé immár meg-érthette.
Ha Frantziát látott a' szobához
jönni,
Tudta: Bon Zsúr Rontó! hogy így fog
köszönni;
Szervitőr Muszie! aztat így
fogadta,
De a' Grófhoz mégis bé-nem-botsájtotta.
Ha erővel akart bé-menni, 's nem
ment el,
Akkor így szólltt hozzá, alé vu al diabel,
Egy Frantzia eztet nagyon orrollotta,
Vu
zet ün zsán futter! haraggal mondotta.
E' még nem vólt elég, a'
spádéjához nyúlt,
Látván eztet Rontó; a' vére
fel-posdúlt.
Nem húzott ő kardot, egy husangot
kapott,
A' keze fejére ezzel úgy rá tsapott,
Hogy mindjárt spádéját a' főldre
ejtette,
Dolgát szaladásra nem tréfára vette.
Mivel már heves vólt, őt' nem
tágította,
Végig az udvaron vágta, és hajtotta.
Kiáltott: par gyiö! Zse szvi ün
Svalyé!
Hogy a' kaput érte, szólltt Rontó:
adjié.
Kapun túl kiáltott, vuzet szán
conduit,
De a' hátán még-is sok kék fóltot
el-vitt.
Mások-is tesznek így, nem tsak a'
Frantziák,
Hízelkedve hánnyák a' reverentziát,
Invitálás nélkűl nagy házakba
mennek,
Minden nap ezt teszik, szűnete nints ennek.
Tizenkettőt ütt már az Város
órája,
Mégis ott van, mert nem füstöl a'
konyhája.
Kanditsál, tesznek é néki tánnyért 's
széket,
Addig az Aszszonynak beszél ő sok szépet.
Az asztalnok nem tud itten már mit
tenni,
Láttya; e' szemtelen hogy itt akar enni,
Néki-is tánnyért tesz, hozzák az
étkeket,
Mintha tsudálkozna, úgy nézi ezeket,
Hát immár dél vagyon? szóll; az
lehetetlen!
Zseb órájára néz, bútsúzik kelletlen.
Most már a' betsűlet azt hozza
magával,
Hogy őt' tartóztassa az Úr
Aszszonyával.
De magát általok soká nem
kéreti,
Spádéját, kalapját egy szuglyába veti.
Le-űll, eszik, iszik, olly dolgokrúl
beszél,
Hogy maga sem hiszi, 's ha asztaltúl
fel-kél,
Hajtogatásait tzikornyásan teszi,
A'
háznak Aszszonyát jobb karjára veszi,
Bé-vezeti őtet napló szobájába,
Maga
dítséretnél nints egyébb szájába.
Az Úrnak felette nagyon
hízelkedik,
Familiájával főképpen kérkedik.
Illyek nem Nemesek, hanem mind
Mágnások,
Tsekély eredetűk ezek előtt mások,
Most-is majrot bírnak az Ararat
hegyén,
Palestina övék, nints-is köztök szegény.
Jobb eztet el-hinni, mint sem oda
menni,
A' hol születettek, rólok kérdést tenni.
Ha le-űlt az Aszszony a'
kanapéjára,
Bé-hozzák a' kávét kis asztalkájára,
E' vendég ebbűl-is iszik egy
finzsával,
El-nem-megy, mert még van rozólis hijával.
Ezt-is fel-hörpenti, 's hogy itt
vatsorára
Maradhasson; vár míg nem hívják Vojtára.
Az illyen minden nap' e' házba
bé-sétál,
Kevés napok múlva már abba prescribál.
Végre úgy köszöni-meg az el-vett sok
jót,
Hogy ez ház ellen ejt sok motskos, 's
trágár szót.
Nem jó illyeneknek kis újjat
mutatni,
Mert a' karhoz fognak még fellyebb-is
kapni.
Ha ki barátságba illyekkel nem
merűl,
Szerentsés ember az, sok roszszat el-kerűl.
Grófot nem tágíták a' forró
spasmusok,
A' mennyit szenvedett kevessé vala
sok.
Az alatt Assises mene a'
Tisztekhez,
Fel-fuvalkodással így szólla ezekhez:
Nints bizonyosbb annál, hogy a' Gróf
most meg-hal,
Én pedig kűldettem olly parantsolattal,
Maillárdt Úrtúl ide; hogy minden
írását
Kezem alá vegyem; több egyebét, mássát.
Tartoznak az Urak ebbe segíteni,
Bajba
nem akarván magokat ejteni.
De e' rosz szándékba egy sem
segítette,
Sőt minden Tiszt Grófnak ezt
meg-jelentette.
Mihent jobbatskán lett; mindjárt
el-hivatta,
Hogy egy álnok ember, néki meg-mutatta.
Szólltt: Maillárdtúl vett illy
parantsolatot,
A' mellyrűl írást-is a'
Grófnak mutatott.
Ezen írást mindjárt
le-páriáltatta,
Minister hogy lássa, a' postára
adta.
De Assises még sem maradott
békével,
Rágalmazta rútúl mindenütt nyelvével.
Azt hírdette: őtet majd
Madagascárbúl
Viszsza hívják, ki-kop ezen Uraságbúl.
Őt' nem-is esmérné
előjárójának,
Hanem az Országot fosztó zsivánnyának.
A' kikkel Várakat, Sántzokat
építtett,
Falukat, útakat, tavakat készíttett,
Azokat nem fogja soha ki-fizetni,
Mert
az erszénnyébe szokta a' pénzt vetni.
Szavára el-hagyták mindjárt a'
dolgokat,
Szóllttak; nem fárasztják ingyen ők magokat.
Ő a' Tiszteket-is félelemre
hozta,
Sok trágár beszédje e' roszszat okozta.
Ha új Gubernátort, vélték, fognak
tenni,
Minden fáradtságok tsak füstbe fog menni.
Nagyokba-is fogyott már a'
bizodalom,
Mássé lesz ítélték, itt a' birodalom.
A' Gróf e' zavaros
környűl-állásokba
Nem tudott mást tenni, nem bízván
másokba,
Itt mind a' Tiszteket öszve
hívattatta,
És az egész dolgot eleikbe adta.
Ezek azt végzették, mivel olly
goromba,
Mint álnokat, trágárt, tegye árestomba.
Aumont Úr tétessen ennek a'
helyébe,
Senkinek sem gázol ez betsűletébe.
Egy otsmány betegség már régen
kínozta,
A' tömlötzbe majd hogy halálra nem
hozta.
A' Grófnak könyörgő sok leveleket
írtt,
A' Strázsa mondotta, hogy éjjel nappal
sírt.
Meg-engedett; látván magát
meg-alázta,
De úgy, hogy kik előtt a' Grófot
gyalázta;
Azok előtt vonnya viszsza ő szavait,
Ezt
mért tselekedte, vallya-meg okait.
Meg-vallotta, hogy mind hazugság, a'
mit szólltt:
De Isle de Frantzba míg múlatott, és
vólt;
Ott való Társaság őt' ezekre
vette,
Néki sokat ígért; ezt így beszéllette.
Tudgyák övé lészen a'
Gubernátorság,
Azért irígykedne reá e' Társaság.
Ezeket ki-valván, a' Gróf
meg-engedte
Vétkét, és elébbi hívatalba tette.
Tizennegyedikén Curör nevű
hajó,
E' név aztat tészi, hogy illy hajó futó;
El-érkezett; hozott mester
embereket,
Két útazót, és hat katona Tiszteket.
Nagy szüksége-is vólt a' Grófnak
ezekre,
Munkákat adhatott eleget kezekre.
Ezer hét száz hetven ötödik
esztendő
Ált-bé; látta a' Gróf hozzá sietve jő
Saphierbajerek leg-főbb Fejedelme,
Kaul:
kihez járúlt már sokszor kegyelme.
Mint jó szívű ember néki
meg-mondotta,
Bizonyossan tudja, és nem tsak hallotta;
Hogy Simanongú Úr, Szekláverek feje,
'S
Saphierbájerek' egynéhány eleje,
Bojánának az ő gazdag
Királlyával,
Kötést tettek; jönne mindenik hadával
A' Gróf ellen: szükség, hogy ő ébren
légyen,
Ennyi sok ellenség ne talán kárt tégyen.
Negyven ezren vannak tsak a'
Szekláverek,
Többieknek száma pedig több ezerek.
Nem tetszett a' Grófnak, de még sem
mutatta
Félelmét: Sántzait mint eddig ásatta.
Kevés Napok múlva Sambarierektűl
Követek
érkeztek, mint hív emberektűl.
Ajánlottak ezek két száz iffiakat,
A'
kik ön kedvekbűl jönnének, ollyakat.
Mellyekbűl azonnal Compágniát
formált,
Mint szép tzédrus erdő, ha ki rukkolt, úgy
ált.
És ha meg-támadják még ellenségei,
Még
öt ezret kűldnek, mint igaz hívei.
Egy más Fejedelem, Maserton vólt
neve,
Fent említettekkel ez-is kötést teve.
Mivel közel lakott, a' Gróf hozzája
ment
Egynéhány Nagyokkal, látott ez nagy szégyent.
Szemére vetette a'
hitetlenséget,
Ki-is űzte népe úgy mint ellenséget.
Méltó, hogy egy dolgát pennájára
vegye
Múzsám: melly így történt a' Gróffal,
ki-tegye.
Ő Isle de Frantzbúl konyha
szolgálónak,
Egy vén Néger Aszszonyt, hívták
Susannának,
Ki-hozott: mindenütt ez aztat
hírdette,
De nem tudta senki, e' hírt honnét
vette;
Ramini Larison hogy a' Grófot
szűlte,
Nagy lett e' mondásán a' Népnek
el-hűlte.
Leánnya vala ez Rohandriérének,
Manansár
tartomány nagy Fejedelmének,
Anpansacabé vólt ennek titulussa,
Tsak
e' nemnek vala ez országhoz jussa.
Mivel Rohandrier Nemzetsége
ki-hólt,
Anpansacabé-is Manansárba nem vólt.
A' Sambariverek úgy
meg-kábíttattak
E' hír által, hogy ők sok
gyűlést tartattak.
Anpansacabénak végre ki-hírdették,
És
Fejedelemnek Manansárba tették.
Szint akkor egy öreg ember
Manansárba
Aztat prófétálta, hogy a' jövő nyárba
A' birodalomba nagy változás
lészen,
Egy Ramini ág él, ki majd sokat tészen.
Mihent meg-hallotta a' Gróf e'
híreket,
Hogy kűldni akarnak hozzá követeket,
Mindjárt Corbi Úrnak íra Manansárba,
Kit
már régen kűldött ezen tartományba;
Meg-tanítá őtet vélekedésébe,
Mint
tartsa a' népet jó reménységébe.
Susannával-is szólltt ezen
történetrűl,
Ez itt térdre esvén, 's lábát
fogván körűl,
Szóllott: hogy a' Grófnak egész
ábrázattya,
Mint Raminié vólt; ollyan 's
mozdúlattya.
Álmába Czahanzár meg-is jelentette
Néki:
hogy ő fia, bizonyossá tette.
Felelt a' Gróf: nékem nem szabad
szóllani,
De néked e' titkot ki-lehet mondani.
Más nap jött két nagy Úr
Saphierberektűl,
Szóllttak; meg-értette a' Gróf
itt ezektűl;
Hogy nem engedhetik a'
Sambarivekkel,
Hogy ő kötést tégyen nagy
ellenségekkel.
A' Szeklaverekhez ők inkább
állanak,
Sambariverekkel soha sem tartanak.
Fel-indúla a' Gróf; 's nékik
azt mondotta,
Meg-láttyák mit nyernek, 's őket
ki-hajtotta.
Nyomba ezek után Kaul
Fejedelem
Érkezett; már ebbe más vólt az értelem.
Ő a' Seclaverek minden
Cabballáit,
El-beszélte Grófnak sok álnokságait.
Leg-főbb oka vólna mindennek
Maherton,
Uralkodni kíván maga minnyájokon.
Ramini Larison nagy Familiáját,
Ősei,
nem mások, ölték-meg minnyáját.
Antimaroának sok
tartománnyait
El-ragadták, ezzel több hagyománnyait.
Mind viszsza kérik most a'
Sambariverek,
Mert ezek jó lelkű, és igaz emberek.
Mivel Ramininek fia találkozott,
Melly
dolog szívekbe örömöt okozott.
Észre vette a' Gróf, hogy mit
mondanának,
De Kaul nem tudta, őt' tartnák
fiának.
Ígérte segítni őt' minden
dolgokba,
Bizonyságúl fiát itt hagyta zálogba.
Ezek után el-ment egésség térére
A'
Gróf, a' munkáknak meg-tekíntésére.
Örűlt; Louisburgbúl jövő sok
útakat,
Hogy készen találta; szint úgy a'
kútakat.
Hogy ezeken ki ki mennyen
bátorsággal,
Sántzokat hányatott néhol hamarsággal.
Az Europaiak nyertek itt
főldeket,
Egyaránt osztotta közöttök ezeket.
Mellyek-is termettek tzukrot, és
pamutot,
Takamahaka fát, dohányt, és Indikot.
Louisburgba megint hogy viszsza
érkezett,
Munkája jól menvén, nagyon örvendezett.
Követeket-is itt egynehányat talált,
Az
Ura nevébe ki ki kötésre állt.
Ketteje ezeknek jöve
Mananhárbúl,
Ketteje pediglen vala Manansárbúl.
Megintlen más kettő vólt Tamatárai,
Az
utólsó kettő Matatatárai.
Szent Mári szigetbűl jött utánnok
kettő,
Minnyájához minden tisztelettel vólt ő.
Nyóltzadik Mártius napján jött
Assises
A' Grófhoz: kihez ez soha sem vólt
szíves;
Resignált; obsittyát ki-adatni
kérte,
Ezen kívánságát mindjárt el-is érte.
Tsak akkor tudta-meg a' Gróf, hogy
már el-ment,
Hogy ő sok edjet mást a' Tárházbúl
el-tsent;
Saphierbaiaknak ezeket osztatta,
Hogy
fegyvert fogjanak, felette bíztatta.
Nem kis fáradtsággal nehány
darabokat
Kapott a' Gróf viszsza, de tsak
ollyasokat.
Ezek így történvén, egy követ
sietve
Fuilpontbúl jöve a' Grófhoz lehegve.
Ez hírrűl azt hozta a'
Faviaverek,
És még ezekkel a' Bitalimenerek,
Hogy már Hiavinak háborút üzentek,
Hogy
őt meg-támadják, táborba-is mentek.
A' Gróf el-sietett mindjárt
Fuilpontba,
A' hová bé-érvén, nem késett, de
pontba
Öt ezer fegyverest maga mellé
veve,
Mellyekkel Hiavi bátorságba leve.
De még-is ő őtet magához hívatta,
Jobb
lesz, ha meg-békél, okát meg mondotta.
Kész-is vólt ő arra, hogy ha a' más
két fél
Illő pontok alatt ő vele meg-békél.
Más nap e' két félnek a' Gróf
vezéreit
Magához hívatta, Népnek-is Eleit,
Kívánta minnyáját békességre
hozni,
Mivel a' háború tsak bajt fog okozni.
Sok féle dolgokon ezek
versengettek,
Soká tzivakodtak, majd meg-verekedtek.
De mivel fegyverbe Gróf népe itt
állott,
Azért vér ontásra dolgok nem-is szállott.
Pöröket itt a' Gróf
el-igazította,
És ki mibe vétett, azt-is meg-mondotta.
Meg-is esett köztök mindjárt az
edjesség,
Jó barátok lettek, szent lett a'
békesség.
Az alkú közöttök írásba vétetett,
Hitet
tévén reá bé-petsételtetett.
Ötven ökröt minden rész
le-vágattatott,
A' Truppok közt a' hús itt
fel-is osztatott.
A' két féltűl kapott negyven
Sklávusokat,
Ezer két száz ökröt, baromfikat sokat.
Hiavitúl pedig ötven Sklávus
embert,
Szint annyi ökröket, 's két ezer
piastert.
Tsak azért, mert oka vólt a'
békességnek,
Vére nem fog folyni annyi ezer népnek.
Újra sok helyekrűl őt'
tudosították,
Bizonyos dolognak lennie mondották:
Hogy Bojanna Király, a'
Saphierekkel
Ellene kötést tett, 's
Antaboerekkel.
Mindjárt Isle Frantzba el-kűldé
Grófnéját,
És vele leg-drágább minden portékáját;
Sanglie Kapitányt kűldötte
ezekkel,
Térjen viszsza onnat sok hadi szerekkel.
Maga pedig mene egésség térére,
Mindent
el-rendelni maga védelmére.
Öt száz katonái, és harmintz
Négerek,
Vóltak itt, a' kikben bízott, olly
emberek.
Viszsza-térvén, látott Maherton
mezején
Tábort, sisak vala a' katonák fején.
A' mint ment, néhányan reá tüzet
adtak,
De hogy meszsze vóltak, néki nem árthattak.
Aprilis holnapnak az utólsó napján,
Két
követ érkezett, kik űltek paripán.
Az Sambariverek ezeket kűldötték,
A'
kik-is nékie eztet jelentették:
Hogy nékik ámbátor ő ellenségei,
Nagy
summát ígérnek: még-is emberei
Lesznek ők szavoknak; melléjek nem
állnak,
Öt ezer katonát sőt inkább ajánlnak.
Szívessen-is vette e'
barátságokat,
Szólltt; mindenbe bízzák reája magokat.
Mert ezen Nemzet van leg-inkább
kedvébe,
Mivel Ramini vér buzog a' szívébe.
Más nap a' Grófhoz jött Kaul Úr
hírtelen,
Nagyon el-réműlve, majd nem mezítelen.
Tőle rejtek helyet kére ő magának,
És
vele érkezett Familiájának;
A' Grófnak meg-esett rajta nagyon
szíve,
Mert a' többek között vólt leg-bíztosb
híve.
A' várba mindjárást őtet
szállította,
Fejedelmi módon minnyáját tartotta.
Szólltt: hogy a' Pártosok véletlen
rá tsaptak,
Embereibűl-is sokakat el-kaptak.
Sok drágaságait magokkal
el-vitték,
Épűlettyeit-is mind hamuvá tették.
Kevés óra múlva magát az
ellenség
Mutatta, 's jött tőle a' Grófhoz
követség,
Kérték, táborokba hogy hozzájok
menne,
Ott panaszszaikról tanúságot venne.
Kérések nem vala mindenkép kedvére,
De
hogy meg-mutassa, félsz nem száltt szívére;
Ki-ment; de népe köztt rendeléseket
tett,
Azon helyen osztán, hol kívánták, termett.
Köz mondás; hogy igen sokat kér a'
szarka,
De ha mind meg-nyerné, nem bírhatná farka.
Ők-is azt kívánták: az egésség
térrűl
Vigye ki a' népét késedelem nélkűl.
Azon épűlt várat főldig
le-rontassa,
Többi sántzokat-is mindjárt el-bontassa.
Tsere portékáktúl ő adót fizessen,
Ha
vásárt tart, hírek nélkűl meg-ne-essen.
Felelt; hogy ezeket ő nem fogja
tenni,
Mindent szükség nékik gondolóra venni.
Láttya, hogy nem bírnak lélek
esmérettel,
Mivel rá állottak ezekre ők hittel.
Adót sem ád, mivel a' zsebekbe
mégyen
A' haszon, bár vásár avagy tsere légyen.
Ezen szavaira nagyon fel-indúltak
A'
Nagyok, mint mérges darázsok zúdúltak,
Lárma lett, és őtet körűl kerítették,
Jó
hogy még életét néki el-nem-vették.
De egy jó baráttya ötven
Négerekkel,
Segítségére jött körmös legényekkel.
Ez rajtok fegyverrel keresztűl-is
rontott,
Míg a' Grófhoz ére ellenség vért
ontott.
A' Gróf itt ezekkel mihent
edjesűle,
Két Nagy a' kardjátúl mindjárt főldre
dűle.
Kiáltott a' többi, hogy oda
vólnának,
Mert a' Gróf bű bájos,
el-is-szaladának.
A' várnak fokain a' kik
állottak fent,
Meg-látván, hogy a' Gróf immáron
vólna ment,
Az ágyúkkal őket rútúl
lövőldözték,
Erdőbe szaladván, még ott-is űldözték.
Tudta erkőltstelen népet
keménységgel
Juházni nem lehet; azért békességgel
Meg-kínálta őket; de ezt
meg-vetették,
Vakmerőségeket még nagyobbra vitték.
Mivel még azon nap Gróf minden
poszttyára
Rá ütöttek, de nem lehettek kárára;
Mert katonáitúl úgy viszsza
verettek,
Hogy népeik közzűl sokat el-temettek.
Más nap öt ezerrel a'
Sambariverek,
'S Sansé Fejedelem vele öt ezerek,
Sietve érkeztek Gróf segítségére,
Így
már tíz ezerrel ment Márs mezejére.
Az új Colonia, 's egésség tér
között
Az ellenség három Táborba kőltözött.
Egy Komandót kűldött ezeknek
hátokra
Éjjel: hogy ha reggel ütt ő Táborokra,
Éppen akkor üssön rájok e'
Komandó,
A' Tiszt ezt meg-tette, attákja vala
jó.
Mert mihent ágyúkkal rájok
durrogtatott,
Szaladt mindenike, a' mint
szaladhatott.
A' Gróf ezt meg-látván, ment
segítségére,
El-is ért Maserton tágas mezejére.
Már az ellenséget ezen nem
találta,
Hanem a' Komandót itten álni látta.
A' Tiszt Raportumát nékie így
tette,
Hogy a' mint ágyúit reájok lövette,
Vélték a' Gróf itt van egész
erejével,
Futottak erdőbe azért szerte széjjel.
Nyert itt a' Gróf népe két száz
muskétákat,
Fogott negyven rabot, 's két Néger
lyánkákat.
Egy Fejedelemnek magzati
valának,
Gyengék vóltak, azért el-nem-futhatának.
És így Ura leve Maserton térének,
Része
ez Antimár gazdag megyéjének.
Egy nagy sántzot ezen mindjárt
építtetett,
Szent János sántzának tőle neveztetett.
A' Coloniával, 's egésség
térével,
Edjesűlt ez által mind a' kettejével.
A' maga népével ki-szált e'
térségre,
Reá ütni akart ő az ellenségre;
A' melly ide közel erős sántzba
állott,
Mint egy nyóltz ezer vólt, melly ebbe
bé-szállott.
Egy éjjel tsak két száz harmintz
katonával
Ki-rukkolt, hat ágyút el-vive magával.
Hajnalkor ellenség táborát
lövette,
Sántz paliszádait mindjárt le-törette.
Az ellenség eztet egybe el-is hagyta,
De
egy redutába magát bé-vonhatta.
Ő mihent erre-is parantsolt ágyúzni,
Az
ellenség viszsza kezd'te magát húzni.
Egy szigetbe ebbűl magát
bé-vetette,
Ampangú motsárok között helyét vette.
A' sok essőzéstűl ezen hely
fel-áradt,
Ott-is ingovány lett, hol elébb vólt
száradt.
Azért a' Gróf ebbe bé sem-is
mehetett,
Hanem egész népe jőjjön, rendelést tett,
Mihent el-érkeztek, részekre
osztotta,
Minden rész mit tégyen, jól meg-tanította,
A' sziget leg-ottan úgy körűl
vétetett,
Hogy abbúl ki vagy bé egér sem mehetett.
Sátorok nem vala, szenyvedtek
inséget,
De mindenek felett szörnyű nagy éhséget.
Meg-tudván ezt a' Gróf, könyörűlt
azokon,
Rizskását, pálinkát nehány tsónakokon
Kűldött, és nékiek aztat üzentette,
Hogy
nagyon szívére ő ügyöket vette.
És nem-is kívánná őket ki-írtani,
Sőt
minnyáját ki-is fogja botsátani.
Tsak fegyverjeiket rakják-le rakásra,
'S
ne vetemedjenek többé támadásra.
Mindjárt-is állt jöttek néhány
seregekkel,
Fogadta-is a' Gróf őket
Tisztelettel.
El-botsátá őket, itt el-is
mehetett,
Kinek merre tetszett, ő ezekkel így tett.
Hanem egy kis sereg bent maradott, kélt,
's járt,
Mivel harmintz ezer Szeklaverekre várt.
Ezek ellen mindjárt indúla
sebessen,
Hogy közelítése tudtokra lehessen;
Egynehány ágyúkat itten
ki-süttetett,
Azon sereg ezzel úgy meg-íjesztetett,
Hogy Antimansárnak túlsó
határára
Szaladott; a' Grófot nem várta nyakára.
Magok Országokból Saphierbájerek,
Ki
vóltak már űzve mint pártos emberek.
Az erdőkön mint a' vadak
bollyongottak,
Élteket hogy tartsák, azon
gondolkodtak;
Mert a' szomszédjai semmit
élelmekre
Nem adtak; juttatni akarták vesztekre.
A' Gróf e' dolgot-is fordítá
hasznára,
Szóllott a' Nagyokhoz ezeknek javára.
Kérte, fogadják-bé őket magok közzé,
A'
lelki-esméret őtet ösztönözé,
De úgy, ha a' fegyvert le fogják ők
tenni,
Pártosok sem fognak soha többé lenni.
Sambariver Nemnek eleibe adta:
Mivel
Antimára Tartományt el-hagyta,
A' Saphierbajer Nemzet; azért
bízvást
Szállja-meg, és végyen itt magának lakást.
Örömmel ők eztet mindjárt
fel-vállalták,
Adót-is fizetni magokat ajánlták.
Azon részt, melly jobbján van Tingbal
vizének,
Rendelte általok meg-szálló megyének.
Coloniát a' bal részin
építtetett,
E' két részek között egy várt
emeltetett.
A' fent ki-tétetett egynehány
tsatába
Rontó-is jelen vólt, mert bízott karjába.
Főképpen a' Grófot a' hol
körűl vették,
És hol a' Négerek őtet
meg-mentették,
A' Secláverekkel ott úgy meg
ütközött,
Mint a' bús oroszlány a' több
vadak között.
Mert vélte a' Grófját ezek most
meg-ölik,
Vagy sebekbe ejtik, mert majd meg-döfölik.
Nem rántott ő kardot, kapott egy
dorongot,
Soknak mint az üres hordó hátok kongott.
De többeknek feje lágyját úgy
bé-törte,
Hogy vagy Lámához ment, vagy kórság
gyötörte.
Jól látta, hogy szalad immár az
ellenség,
Tiszta ettűl egész Masertóni térség.
Látta, hogy már a' Gróf szabad, 's
nintsen baja
Háborúlt szívének még sem szűnt-meg zaja.
A' Seclávereket vette itt
űzőbe,
A' síkról kergette őket az erdőbe.
Más nap délig őtet senki sem-is
látta,
A' Gróf búslakodva viszsza-tértét várta.
Féltette, hogy éjjel majd a'
Secláverek
Píkákkal ált-verik, mert ez a'
fegyverek.
Azomba dél-után még-is elő kerűltt,
A'
Gróf ezt meg-hallván, felette meg-örűlt.
Egy rabot hozott ő, mellynek a' két
karját
Hátra köté, rab szíj keríté két marját.
Bé-mene ő ezzel a' Gróf
szobájába,
Szikrázott akkor-is szeme haragjába.
Szólltt a' Gróf hozzája; kedves
Rontóm, itt vagy?
Bánatom utánnad, hidd-el, hogy vala
nagy;
Mert véltem, hogy éjjel azon nagy
erdőbe
Által-szúrtak, vagy-is vertek agyba főbe,
Nem egy ellenséget ki illy meszsze
űzött,
Laurus helyet tziprust homlokára fűzött.
Gyakran a' setét éj ember'
ellensége,
Vak akkor, meg-szűnik az ő vitézsége.
Bé-botlik a' néki készíttetett
lesbe,
Nagy dolgokon ált'-ment, itt el-vész
kevesbe.
A' ki vakmerően maga dolgát
teszi;
Oka, hogy ha nem várt bal jutalmát veszi.
Hát ez mitsoda rab, kit
előmbe hoztál?
Meg-vallom, hogy vele örömöt okoztál.
Mivel méltóságos egész
tekéntete,
Nem alatson Nemből lészen eredete.
Felelt Rontó: magát ő
mondotta Králnak,
Azért is gondolom lenni őt'
Királynak.
De tám négy, öt Telek lészen
Birodalma,
Lak-várát-is talán fedi nád vagy szalma.
Mert a' Sceptrum helyet
Píka vólt kezébe,
Veres sipka, és nem Korona fejébe.
Trónusa-is ollyan lészen ezen
Ősznek,
Mint dinnye főldeken Hazánkba a'
tsősznek.
Erszénnyébe sem vólt több
húsz piaszternél,
És ezekkel egybe vegyűlt tíz
Aspernél.[132]
Míg telhetett tőle, addig
mind szaladott,
De mint öreg ember, végre el-fáradott.
Le-dűllött egy Pálma-fának a'
tövére,
Itt értem; két kezét tette a' mellyére.
Észre-vettem arról, ne bántsam, azt
kéri,
Reszketett; mert vélte, most halálát éri.
Én-is kezeimet a' mellyemre
tettem,
Azután ezekkel vállát veregettem.
Mindjárt-is bátrabban nézett a'
szemembe,
Erszénnyét-is ide adá a' kezembe,
Sokat beszélltt hozzám, szavát nem
értettem,
Felelni sem tudott, ha miről kérdettem.
Hogy a' piros hajnal súgárit
nyújtotta,
Fénnyével az erdőt világosította,
Píkáját el-vévén, a' földről
fel-kőltem,
Intettem nékie, hogy mennyen előttem.
Már a' Nap-is fénylett a' sűrű
fák között,
Mint az őz vatzkából az útból ki-szökött.
Sebessen szaladni akart egy mély
vőlgybe,
Űzvén őt', meg-botlott egy le-dűllött
tőlgybe.
Itten ő Felségét jól
meg-dögönyöztem,
Mint Nagysád előtt áll, így meg-is
kötöztem.
A' Gróf Rontó által itt
ki-kötöztette,
Szóllott-is hozzája, de őt' nem
értette;
Mert mint a' Harisnak a' szava
reszegett,
Mint kígyó a' fűbe, ollykor úgy
piszegett.
Talmáts által a' Gróf ugyan tsak
meg-tudta,
Hogy ő Fejedelem vólna, nem hazudta.
És éppen az, a' ki Kaúlt
vagyonnyából
Ki-pusztítá, és ki-hajtá Országából.
Azért-is Kaúlnak őt'
ajándékozta,
Száz Gvinét nyertt Rontó, hogy hozzája
hozta.
Meg-térvén, szólltt Rontó: itten egy
Királlyal
Úgy bánnak, mint nálunk egy szegény
jobbágyal,
Mert mihent Kaúlnak ezen
ajándékot
Ált'-adtam, mint kannak szája a'
tajtékot,
Úgy túrta; 's meg-üté mellyét az
öklével,
Hogy majd ki-ütötte a' falat fejével.
Így szólltam Kaulhoz: kérem; ő
Felségét,
Felséged ne bántsa; de mint ellenségét,
Adja ált' a' Törvényt tévő
hatalomnak,
Engedjen Felséged, kérem, az én szómnak.
De hogy engedett-meg; szolgáit
hivatta,
Mint latrot, előttem meg-is lántzoltatta.
Úgy vitték, hogy lába a' főldet nem
érte,
Bár öszsze tett kézzel sirások köztt kérte.
Nem kívánok soha illyen
Királyságot,
Lakja kinek tetszik az illyen Országot.
Szólltt a' Gróf Rontóhoz: tehát ezen
Ország
Nem tetszik tenéked? az ugyan bolondság;
Látod arany, ezüst, itt bővséggel
vagyon,
Kő helyet arannyal verik egymást agyon.
A' Természet kintsét itten
pazarollya,
A' mi igen ritka, a' száj azt
kóstollya.
Ananás, Pomarants, Tzitron, Gránát
alma,
Több van mint tsűrökbe nálunk morva szalma.
Pálma fának, vagy-is tzédrus
árnyékába
Hever itten a' nép, nem sár gulyibába.
Gyümőltsel, virággal, tele van
térsége,
Ritka madarakkal pedig erdősége.
Mind ezekre ez vólt Rontó felelete,
Szép
ezen Országrúl Nagysád ítélete;
De errűl az enyim nagyon
külömbözik,
Hogy eztet dítséri, abba meg-ütközik.
Én ezen Országot másnak nem
tarthatom,
Hanem tsak a' pokol padjának
mondhatom.
Mert itten a' hévség
el-szenvedhetetlen,
Főkép közép nyárba tűrni
lehetetlen.
Szakoltza városa, hogy a' pokol
felett
Állana, hallottam, de értem ott telet,
Való; körűl belől a' hó soká
fekszik,
Ennek a' megyéje hamar fel-melegszik.
Főldjein a' gazda majd végzi
szántását,
Mikor az hó kezdi másut olvadását.
Tsak ezért alatta mondják poklot
lenni,
De gyakran a' bundát fel-lehet ott venni.
Egyszer másszor ottan magam-is
meg-fáztam,
Mert a' jeges esső meg-vert, hogy
vadáztam.
Fejér nép lakja azt, nem pedig
fekete,
Abba nem egy szűz lány szépségnek remeke.
De ezen Országba az ember majd
meg-sűl,
Véli petsenye lesz, fara ha főldre űl.
Azért a' pokolnak ez a'
bóltozattya,
Hévsége ez Ország' népét úgy állt
hattya;
Hogy mint maga Plútó, szint ollyan
feketék,
A' korom ábrázat köztök leg-nagyobb ék.
Igaz nevezetek ezen szó:
Négerek,
Kérdés; vólnának-é valodi emberek?
Mert az orrok lapos mint kanálos
gémnek,
A' szájok meg pittyett' mint a'
vén tehénnek.
Haj fejeken nintsen, tsak olly forma
bodor,
Mint mikor láng perzse, hajat öszve sodor.
Azért vagy ördögök, vagy-is kéményt
seprők,
Mert emberek miként lehetnének-is ők?
A' Gróf itt Rontónak beszédjét
nevette,
Mért ezek feketék, az okát ki-tette.
Ez Ország a' Zóna torrida
alatt áll,
A' nap Súgárival egyenest rá szolgál;
Nem más, hanem éppen ezen
egyenesség
Teszi; ez Országba hogy van illy nagy
hévség.
Próbáld, egyenesen égő gyertya
felett
Tartsad tenyeredet, fogsz érzeni hevet,
Ha pedig lángjának tartod tsak
mellette,
Nints olly egyenesség itt mint vólt felette;
Azért itt tenyered nem szenyved
hévséget;
Mert a' láng nem érhett most
egyenességet.
A' világot Isten midőn
teremtette,
Ő minden dolgait igen bőltsen tette.
Tudta; ez Országba hogy lészen nagy
hévség,
Naptúl el-süttetne ebbe a' fejérség;
Azért feketéknek őket teremtette,
És
e' színt ő velek meg-is szerettette.
Tőlök a' fejér szín rútnak
ítéltetik,
Azért itt az ördög fejérnek festetik.
Emberek ők mint mi, vagyon bennek
lélek,
Tsak hogy ők feketék, mi vagyunk fejérek.
Ugyan azért őket mondjuk
otsmányoknak,
Ők-is viszont minket tartnak
ollyanoknak.
Mivel ők feketék, hívják
Négereknek,
Magyarúl Szeretseny a' neve ezeknek.
De vesd fiam Rontó szemed a'
Lyánokra,
Tsak egy újjadat tedd' az ő
ortzájokra;
Meg-látod; mint bársony, puha
testek, 's gyenge,[133]
Valamint
a' harmat, vagy tavaszi zsenge.
Mint rózsa, olly piros
szájok' kerűleti,
Fogok' fejérségét hó
fel-nem-érheti.
Egyet ezek közzűl te
el-is-vehetnél,
Új módi hitves társt Hazánkba
vihetnél.
Felette katzagott, hogy a'
Gróf ezt mondta,
Szólltt: bizony jó lészen; gyermekünk
mind bonta
Lészen; vagy mint Párdutz pettyegetett, 's
babos,
A' selyem kita-is a' szép a'
melly habos.
Hogy ha a' falunkba én őtet
bé-vinném,
Annak lakossait főld-futóvá tenném;
Mert ha látnák, hogy tsak a' foga
fejérlik,
Szeme mint matskának éjtszaka úgy fénylik,
Szája körös körűl hogy veres,
ítélnék
Hogy ő tüzet okád, vagy mennykőt szór, vélnék.
Mihelyest meg-látnák, mindjárt
el-futnának,
Mert gondolnák lenni őt'
Proserpinának.
Azért Lucifernek sem húga, sem
nénnye,
Nem kell nékem, szurkos fekete edénnye.
Hazánkba-is Oláh, Tzigány
leányzóra
Akadhatok; illy szép fekete rigóra.
Az én szabad sorsom nem fog
meg-változni,
Mert Hymennek soha sem fogok áldozni.
A' számnak sem tetszik ez Ország'
gyümőltse,
A' ki azt szereti, egésséggel kőltse.
Dítséri Nagyságod sok szép
madarait;
Mert nem táták, mint rám, Nagysádra
szájjait.
Minap' ki-sétálván egy szép zőld
erdőbe,
Nagy lármát hallottam egy setét sűrőbe.
Beszédet, süvöltést, matska
mavúkolást,
Gödölye mekegést, ugatást, nagy zajgást.
Véltem, hogy emberek ezen lármát
teszik:
Fel-tettem magamba, majd észre sem veszik,
Úgy megyek hozzájok; ki tészi ezen
zajt,
Meg-tudom; magamnak tettem ezzel tsak bajt.
Itten minden fákon űltek
Publikányok,[134]
Ezek,
hogy meg-láttak, valamint sárkányok
Rajtam jöttek, sok a'
nyakamat karmolta,
Sok a' füleimet, 's
hajamat rontsolta.
Leg-inkább két szemem'
ki-vágni akarták,
Karom, lábaimat orrokkal vagdalták.
Miólta én élek, sok
ütközetekbe
Vóltam, és forgottam nagy veszedelmekbe,
De soha úgy mint itt, én
meg-nem-rettentem,
Sőt az ellenségre bátran mindég
mentem.
Közikbe lőttem én, de még
többen gyűltek,
Mint mérges darázsok én reám
tsődűltek.
Szörnyű kiáltással
minden-felől tsaptak,
Főképpen körmökkel a'
gégémhez kaptak.
Már le-vertek vólna, de
kardot rántottam,
Vágván minden-felé, sokat
le-kontzoltam.
Míg az erdő tartott, nem-is
tágítottak,
Hanem magok előtt mérgessen hajtottak.
Egész a' mezőig tartott
Retirádám,
Itt el-is-végződött velek Batálliám.
Számtalan karmolást kaptam én
ő tőlök,
Tsak hogy ki-nem-vájták szemeim',
örűlök.
Nevettébe a' Gróf
le-dűlt az ágyára,
Szólltt: szükséged vala illy
batáliára.
Tudtad, viaskodni mint kell
emberekkel,
Meg-tanúltad mostan sassokkal, ölyvekkel,
Mint kell meg-ütközni, vagy
publikányokkal,
Pulyka gúnárokkal, 's több illy
bajnokokkal.
Már Angliába-is te bátran,
bé-mehetsz,
Erőt a' sarkantyús kakasokon
vehetsz,[135]
Mellyért sok száz Gviné
nyereséged lészen,
Fejedre maga Márs zőld borostyánt
tészen.
Szólltt: könnyű Nagysádnak
engem boszszontani,
Próbálja! meg-látom, ha vérit
ontani
Nem fogja-é? mennyen tsak
azon erdőbe,
Úgy-is Nagysád mostan van tsak heverőbe;
De a' nadrágja-is majd
meg-nedvesedik,
Ha publikányokkal ott meg-verekedik.
Jobb lesz, meddig nevet, ha dolgunkba
munkál,
Hogy ezen pokolba ne maradjunk sokál.
Hadd bírják kedvekre aztat a'
Négerek,
Mi meg oda mennyünk, a' hol az emberek
Nintsenek teremtve ördögi
képekkel,
Lakjunk velek, és nem ezen perzseltekkel.
Nem szólltt a' Gróf többet, Rontót
tsak hallgatta,
Hanem a' dolgait tovább így
folytatta.
A' mellybe elő-adattatik a' Grófnak súlyos betegsége, fel-gyógyúlása, a' Seclavérekkel való háborúja, azokkal tett békessége, az Országba sok féle rendelések tételei, Anpansancabeségre lett fel-emeltetése, élső Kabar tartás alatt le-tett hite, mind addig, a' meddig a' második Kabar tartatott, egyszersmind Rontó Pálnak-is a' Négernékkel esett dolga ki-tétettetik.
Kilentzedik napja Augustus havának
Vólt,
mellyen baja lett a' Grófnak magának.
Mert őt' érte ollyan nagy forró
betegség,
Hogy mindennek vala életérűl kétség.
Azért Comandóját meg-hitt
emberének
Által kellett adni, Májor Malendrének.
A' Tisztek, hogy meg-hal,
bizonyosnak vélték,
Hozzá menvén, tőle minnyájan azt
kérték;
Hogy mutassa nékik
parantsolattyait,
Hólta után hogy ők, mint szükség,
dolgait
Folytathassák, a' mint a'
király kívánnya,
Az Ország ne légyen mások
ragadvánnya.
Mindjárt-is azokat nékik meg-mutatta,
A'
Király szándékát értésekre adta.
Meg-is tanította, mi tévők
legyenek,
Hogy fáradtságokért jutalmat vegyenek.
Szólltt: halála után a'
Testamentomát
Meg-lelik, és azon levelek lajstromát,
Mellyeket ő íra a' fő
Ministernek,
Tengeri Tanátsos Úrnak-is Rójernek.
Királynak-is ott egy Mandátuma
lészen,
Melly a' Successorát illeti egészszen.
A' Tisztek magokat meg-hajták
szavára,
Ön magoktúl mindjárt Truppok tartására
Le-tettek tíz ezer és két száz
livrákat,
A' Gróf-is szint annyit, venni
portékákat.
October elein már jobban érzette
Magát
a' Gróf, és már ágyát sem őrzette.
Azért-is a' Tingbal vizéhez
indúla,
Tökélletessen-is ottan fel-gyógyúla.
Ő azon tartományt, itt
meg-tekéntette,
Sambarivereket, mellybe helyheztette.
Már ez előtt Corbi fel-űlt egy
hajóra,
A' szárazon pedig Majör űlt-fel lóra.
Kűldötte e' sziget éjtszaki
részére,
Ott fekvő Megyéknek meg-tekintésére.
Tizen negyedikén October havának,
Két
követek tőlök levelet hozának.
Írták, hogy Lambuings Király
országába
Bé-értek, Királynak maga lak Várába.
Ki-is bé-vezette őket, 's vólt olly
kegyes,
Szólltt: kívánna Gróffal, ha lehetne, edgyes.
Ez meg-lett; a' Grófnak esett-is
kedvére,
Mivel húsz ezerrel mindég védelmére
Jöhetett Lambuing, melly nem kis
segítség,
Főkép akkor, mikor jön rá sok ellenség.
Az alatt Hiavi itt tudtára adta,
Hogy
őt ellensége megint meg-támadta.
A' Gróf Fulpointbe azon Tisztnek
íra,
A' melly tőle egész hatalommal bíra;
Hogy közöttök tartó békességet
tenne,
Ezen felűl mikor Hiavival lenne,
Mondja-meg népére kegyetlen ne
légyen,
Mert errűl a' Grófhoz gyakran panasz
mégyen.
Ezen dolgok itten mind jól mentek
végbe,
De a' Gróf nem egyszer sohajtott az égbe,
Mivel túdosítást ő Europábúl
Nem
vett, Sanglier sem tért-meg még úttyábúl.
Gondolta, mind eddig végzett sok
munkája,
Az irígységnek lész óhajtott prédája.
Ez már Isle Frantzba ollyan hírt
támasztott,
A' melly Trupjaira félelmet
árasztott;
Mert Madagascárba más Úr fog
adatni,
El-fognak minnyájan akkor botsájtatni.
Tsupán Tisztyeibe veté bizodalmát,
Kik
híven mind eddig meg-tarták hatalmát.
Hívek-is vóltak ők, ámbár segitséget
Nem
vettek, sem Isle Frantzbúl eleséget.
El-múlt a' mindennel bővelkedő szép
nyár,
November havának negyed napja vólt már,
Érkezett a' Grófhoz
Saphierbájerek
Fejedelme, kiknek vólt vele sok perek.
Esfonslabe, kinek feje vólt
beretvált,
Térdeire esett a' Gróf előtte állt,
Kérte, hogy népével venné kegyelmébe,
És
ne kételkedjen többé hűségébe.
Felelt: bár népestűl meg-szegte a'
hitét,
Ellenségévé lett, még-is ezen vétkét
Meg-botsájttya; hanem e' jövő
hólnapba
Követeket kűldjön; majd dolgozik abba,
Hogy a' Frigy közöttök olly karba
tétessen,
Hogy mind a' két félnek hasznára
lehessen.
El is jöttek ezek, zokogással
szóltak;
Jó dolgok vólt, meddig magokéba vóltak.
Most mint szarándokok ők úgy
bollyongnának,
Végtére idegen főldön meg-halnának:
Kérték; tsak egy részit engedné
honnyoknak,
A' mellyen házakat építni magoknak
Kivánnak, és mindég hívei lennének,
Míg
élnek, ellene ők fel-nem-kelnének.
Látván a' Gróf az ő nagy
töredelmeket,
Malaszttyába vette mind ezen népeket.
Esfonslabe mihent a' hitet
le-tette,
Részit e' Megyének nékiek engedte.
Ez meg-lévén, esett a' Grófnak
tudtára,
Mondták Aszszonyok-is füle hallottára:
A' Frantziák ellen hogy a'
Seclaverek,
Kik mindenkor vóltak dagályos emberek;
Háborút akarnak mostan indítani,
Mihent
tavasz nyílik, mezőbe szállani.
Több Királyokat-is, hogy már
fel-űltettek,
Harmintz ezer népet egybe-is gyűjtöttek.
A' Sambariverek, a' mint ezt
hallották;
El-vesztve magokat lennie tartották;
Mert vélték, hogy a' Gróf ott nem
maradhatna,
Kevés népe lévén, ellent nem állhatna.
El-menvén ellenség majd rajtok
töltené
Boszszúját; 's haragját fejekre öntené.
Tudnák, hogy a' Gróffal vannak
edgyeségbe,
Ezen okért tsak hogy nem estek kétségbe.
Demosthenesnek a' Grófnak kellett
lenni,
Hathatós beszéddel őket arra venni,
Hogy az ellenségtűl ők ne
tartanának,
Minden bátorságba alatta vólnának.
Maga Frigyessihez kűldött
követeket,
Kérni; hogy kűldjenek ők segítségeket.
Minden Fejedelem erre mindjárt kész
vólt,
Tsak maga Hiavi a' Gróftúl el-pártólt.
De nem tartott tőle, mivel
jobbágyai
Szerették a' Grófot, 's vóltak
baráttyai.
Azomba ellene a'
Farianerek
Fel-költek, 's ezekkel Betaliménerek;
Sietve a' Grófhoz kűldött
követeket,
Hogy segítségére kűldene népeket.
Szólltt a' Gróf hozzájok; hite
szegéséért
Bűnteti Istene ezen nagy vétkéért.
Viaskodjon tehát ellenségeivel,
Ő
segitségére nem lesz övéivel.
A' követek térdre előtte
esének,
Engedje-meg vétkét, könyveket ejtének.
Meg-engedett néki, meg-is
békéltette,
Farianerekkel; és hogy eztet tette,
Leg-ottan Hiavi segítséget ígírt,
Hogy
a' Gróffal így bánt, szégyenlette, és sírt.
Ezer hét száz hetven hatodik
esztendő,
Bé-állt első napján, láttya Sanglie jő
Isle Frantzbúl, nem több tsak négy
Rekrutával,
De ezek-is rakva vóltak sok hibával.
Illy nagy segítséggel vólt a'
Birodalom
Hozzája: meg-is szűnt minden bizodalom
A' Grófba; mert látta, hogy ez
ellensége,
'S kívánnya dolgának ne légyen jó
vége.
Vélte, hogy levelet hoz a'
Ministertűl,
De tsak kettőt hozott, Maillardtúl, 's
Ternejtűl.
Sanglie Úr azt-is néki jelentette,
Hogy
a' Gubernium immár elő vette
Dolgát, és ellene folynak
Processusok,
Rágalmazó nyelvnek a' száma igen
sok.
És tizen-ötödik Lajos Király
élni
Meg-szűnt: lehetett-is már a' Grófnak
félni.
Mert Ministerium majd meg fog
változni,
Ellenségei sok bajt fognak okozni.
Az alatt egy követ másikát
váltotta,
Hogy jön az ellenség, mindenik mondotta.
Azért kevés népét mindjárt rendbe
vette,
Rendeléseit-is, mint lehetett, tette.
Sok tüzes golyóbist, és sok
Rakétákat
Készíttetett; húztak ide Lafétákat.
A' mellyekre nehéz ágyúkat
rakatott,
Sántzokat épített, 's árkokat
vonatott.
Míg ezek épűltek, két nagy
Fejedelmek
Jövének a' Grófhoz, hogy ha
engedelmek
Lenne, kívánnának ő vele szóllani,
Melly
hasznára lenne, ollyakat mondani.
Tsudálkozott; mivel vóltak
Secláverek,
Kunifalus, Rosai vala az ő nevek.
Az első rég' bírja a' Santiak
megyét,
Többi Seclaverek ennek térjét, hegyét,
Sok szép színek alatt mind
el-pusztították,
Annak lakossait kóldusságra hozták.
Rosai Hertzegé vala Bojánának,
Párja
nem sok megye vólt Tartománnyának,
De Seclávereknek mostani Királlya,
Kinek
az írígység szívét most-is állja,
Ezen Tartománnyát erővel
el-vette,
Magát, gyermekeit Sclávussává tette.
De még-is ő nékik vannak baráttyai,
Több
megyéknek velek tartanak Nagyjai,
Azért-is a' Grófnak ők
segítségére
Lesznek, ha szándékok vagyon tetszésére.
Nagy örömmel a' Gróf ezeket
fogadta,
És mind a' kettőnek jobb kezét-is adta,
Aliátussival hogy lesz
védelmekre,
Egymás köztt hitet-is tettek ők ezekre.
Más nap' a' Nagyoktól
meg-vendégeltettek,
Főkép' Sambairek magokért
ki-tettek.
Ellenségét a' Gróf a' nyakára
éppen
Nem várta, mivel ő védelmezőképpen
Ezen háborúját nem akarta tenni,
Mert
jobb ártóképpen ellenségre menni.
Mindjárt a' Nagyoknak adta-is
tudtára,
Hogy ki ki készűljön Mársnak piattzára.
Az holnap' végével táborba fog
szállni,
És ellenségeit meg fogja próbálni.
Meg-jelentek; 's a' mint
sátorába gyűltek,
Nagy Hadi-tanátshoz fogtak, és
le-űltek.
Valamit a' Gróf szólltt, mind jónak
tartották,
Az egész rendelést tetszésére hagyták.
Sanglie Kapitányt a' várba
rendelte,
Maga helyett abba Comendánsnak tette.
Rendelt-is alája négy jó
Fő-Tiszteket,
Száz húsz katonákat; 's
Mosambiquereket,
Hat száz nyóltzvan erős
Malagokaikat,
Ezekhez hatvan-hat Európaikat,
Tsak négy ezer négy száz tizen-három
főből
Állott ármádája, nem nagyobb erőből.
De vitézek vóltak, 's mind
gyakoroltattak,
Sok rendetlen néppel szembe-is
állhattak.
Fel-osztá ezeket három
Colonára,
Melandre Major Úrt a' jobbik
szárnyára,
Bouille Hadnagyot ő melléje adta,
Hol
ki attakíroz, újjal meg-mutatta.
Bal szárnyára pedig Kapitány Czerft
tette,
Hadnagy Karbit pedig melléje vetette.
A' Centrumot hagyta a' maga
számára,
Hadnagy La Tourt kűld'te ennek a'
balára.
Három ágyút minden osztálynak
adatott,
Pattantyúst, Handlangert oda
állíttatott.
Segitségekre-is két két
embereket,
Rendele ezekhez négy Mosambireket.
A' Fejedelmektűl érkezett
Truppokat
Fel-osztá, 's illy rendel állítá
azokat,
Három ezer hat százt a' jobb szárny
hátára,
Szint annyit hát megett az osztály balára.
A' Centrum megé meg öt ezret
rendele,
Könyű fel-számlálni, mennyi nép vólt vele.
Ez meg-esvén, mindjárt a' várnak
fokára
Ki-tette a' veres zászlót, és tudtára
Az egész szigetnek ez által
adatott,
Hogy már az háború meg-határoztatot.
A' táborozáshoz népét hogy
szoktassa,
Azt mint szenvedhetik, maga-is láthassa;
Negyedik Aprilis napján egy
térségre
Ki-szállítá őket egy szép kiességre.
Hiavinak ötse Mulem nevezetű,
Gyönyörű
iffiú bátor tekíntetű,
Kevés napok múlva ide el-érkezett,
Ezer
két száz ötven iffiat vezetett.
Hogy ezek legyenek a' Grófnak
Gárdája,
Mindenik deli vólt, szép vólt a'
ruhája.
Aprilis havának utólsó napja vólt,
A'
Gróf maga minden Tiszttyeihez így szólltt:
Jelen van az idő, fegyverhez kell
nyúlni,
Az ellenség ellen szükség meg-indúlni.
Száz kilentzven három hajóra
űltette
Népét: az elsőbe maga űlt 's vezette.
Sok idegen Trup jött az útba
hozzája,
Minden nap nőttön nőt Népének summája.
Igen szerentséssen mindenüt
evedztek,
Tsak egy helyt sziklához a' mint
el-érkeztek;
Két hajó, mellyeken nehéz ágyúk
vóltak,
Víz sebességétűl itt ehez tsapódtak,
Mindjárt-is le-szálltak ennek
fenekére,
Ágyúk ki-vonattak még-is a' szélére.
Azért a' bal osztályt ezeknél
hagyatta,
A' melly az ágyúkat utánna vonatta.
Negyed Május napján Herbajhoz
jövének,
Aliátusok-is oda érkezének.
Még nem indúlt, mikor már ezt így
rendelte,
Szavát-is fogadták, mert minden kedvelte.
Még tábort nem ütött, már ollyan hírt
kapott,
Hogy Malendre Úrra az ellenség tsapott.
Tizen-két hajóra szállíttatott népet,
És
így kűlde néki elég segítséget.
Maga osztállyábúl valók vóltak
ezek,
Tsak néhányan vóltak a' Malagozerek.
Ezek Kapitánnya a' Grófnak
tudtára
Adta; hogy egy helyt ért víznek szurdokára;
És itt az ellenség reája támadott,
De
meszsze vólt, azért ő tsak el-haladott.
Újra megint esett Grófnak értésére,
Hogy
a' Szeklaverek Antongin térére,
Meg-réműlvén viszsza vonták már
magokat,
És ott akarnának gyűjtni több Truppokat.
Azért-is utánnok sebes marsokat
tett,
Bár hegyeken által nehezen mehetett.
Főkép az ágyúkkal dolgot adott menni,
De
meg-kellett még-is mind ezeknek lenni.
A' mint az hegyeket immár hátra
hagyta,
Négy ezer Frigyese magát hozzá adta.
Meg-tudta itt a' Gróf, hogy egy erdő
meget
Állna az ellenség, a' kit-is ez fedett.
Rajtok mene a' Gróf hajnal
hasattával,
Meg-virradt, hogy szembe lett ez
ármádával.
De mihent ágyúit reája lövette,
Mindjárt
szaladásra ez a' dolgát vette.
Három tábora vólt, de
mindenikébűl
Ki-űzte: szaladott minden erejébűl.
Nehány napok múlva el-jött Tihenbató,
Ez
Fejedelem vólt Antoingbúl való.
Le-vólt beretválva haja, és
szakálla,
Nagy meg-alázodva a' Gróf előtt álla.
Meg-követte őtet, hogy
Szeklaverekkel
Tartott, és terhelte magát illy
vétekkel.
Tartománnyát önként néki
ajánlotta,
Kérte, mondja, őtet hogy meg-hódította;
Tsak kormányozását Országának
kérte,
Mellyért-is hogy adót fog fizetni érte.
Szeklavereknek-is hatalmas
Királlya,
Látván, a' háborút vele ki-nem-állya;
Követeket kűldött békesség pontokkal,
A'
mint eleibe jöttek ők azokkal;
Szólltt a' Gróf, hogy ha ő kíván
békességet,
Kövesse-meg elől, úgy tám ér jó véget.
El-mentek, de hamar magok
Királyokkal
Meg-tértek; sok drága szép ajándékokkal.
Sok hízott ökröket, köveket, 's
pénzt hoztak;
Sklávusokat sokat ők ajándékoztak.
Hitet tett minnyája a' Gróf
hűségére,
És így immár dolgok kívánt véget ére.
Az óhajtott követ sok idő
vártára,
El-jött Juniusnak ötödik napjára,
A' Grófot felette
meg-örvendeztette,
Általa az Udvar' leveleit
vette.
Meg-tudta azokbúl, hogy a' fő
Minister,
Syrén nevű hajót kűldené már egyszer.
Mellyet terheltetett sok hadi
szerekkel,
Portékákkal, arany, és ezüst pénzekkel.
Hamar segitség is fogná ezt
követni,
Mellyet egy Obester fog hozzá vezetni.
Öröme a' Grófnak nem sokáig
tartott,
Mert a' hajó Düfén révénél egy partot
Érvén; itt hírtelen támadott nagy
szélvész,
Látván a' Kapitány, hogy a'
Syrén el-vész;
A' népet két kissebb hajóra
űltette,
Az el-süllyedéstűl még-is meg-mentette.
De a' hajó szirtrűl szirtre
hányattatott,
A' zúgó habogtúl el-is
boríttatott.
Ezt meg-tudván, mindjárt Louisburgba
indúlt,
A' hol-is leg-ottan a' pennájához
nyúlt.
Ministernek ezen
szerentsétlenséget
Meg-írta; aztat-is, hogy szenved
inséget.
Utánna el-jöttek mind az ő
Trupjai,
Azok-is, kik vóltak Aliátussai.
Vóltak ezek néki nem kevés terhére,
Mert
ki ki tőle várt mindent élelmére.
Kéz alatt tudtokra ezen dolgot adta,
De
még-is tsak egy-is őtet el-nem-hagyta.
Mert Isle de Frantzbúl Hiavi levélt
vett,
Mellybe baráttyátúl illy tudósítást vett.
Hogy Grófnak Párisba kelletik
el-menni,
Ott minden dolgait elő fogják venni.
Végtére tsak arra kérte már
ezeket,
Leg-alább, hogy kűldjék viszsza a'
népeket.
Szólltak: hogy ők eztet éppen nem
tehetnék,
Mert őtet erővel osztán el-vihetnék.
Ezek után hozzá jött négy
Fejedelem,
Minden szolgájoknak ruhája vólt selyem,
Ramaraombé vólt edjik, más Rasfangúr,
A'
harmadik Manding, negyedik Kaul Úr.
Számos katonákkal a' mint
érkezének,
Tábori muzsikák közöttök zengének.
A' Zászlók lobogtak, szép rendel
meg-áltak,
A' Gróf háza előtt már tsak arra
vártak;
Hagy adjon nékiek ő Audientziát,
Mert
ők-is értették jól a' Politziát.
A' Tiszttyeit a' Gróf magához
hivatta,
Mivel, mit akarnak, aztat nem tudhatta,
A' Grófnak Tiszttyei őket
meg-tisztelték,
A' négy Fejedelmet hozzá
bé-vezették.
A' köszöntés után alatsony
székekre,
Mert illyen pompánál űlnek ők illyekre,
Le-űltette őket: hárma ezt
meg-tette,
Tsak Rasfangúr állva beszédjét kezdette.
Áldasson azon nap, a' melly nap
tégedet
E' világnak adott, 's láthatta
képedet,
Áldottak légyenek azon kegyes szülők,
Ki
szűltek, neveltek, és nékünk adtak ők.
Áldott azon óra, mellybe e'
szigetbe
Lábadat bé-tetted, 's vetted ezt
kedvedbe;
A' Madagaskári minden
Fejedelmek,
A' kiknek te hozzád igen nagy
szerelmek;
Mivel szíveiket szívedhez
szegezted,
Mellyel hűségedre le-is kötelezted,
Meg-hallották; hogy a' Frantziák
Királlya
Kívánnya helyedet, hogy más Úr meg-szállya.
Haragszik, gondollya, hogy pártossá
lettél,
Mivel Sklávussává te minket nem tettél.
Azért gyűltek ide, hogy veled
végezzék,
E' környűl-állásba dolgod el-intézzék.
Nagy hajlandóságok, a' mellyel te
hozzád
Viseltetnek: nékik éppen nyugtot nem ád.
Hogy titokba hadják nagy
eredetedet,
Fejedelmi vérbűl lett születésedet,
És hogy Ura vólnál egy nagy
tartománynak,
A' mellynek népei tégedet imádnak.
Azért-is jelentem mostan én,
Rasfangúr,
Mivel világ tarttya, én vólnék abba Úr:
Minthogy Ramininek az ő
Nemzetébűl,
Tsak én magam élnék, és vólnék Nemébűl;
Ellent mondok világ
vélekedésének,
És tartlak Ramini igaz Hæressének.
Istennek szent Lelke, melly
Kabarunk[136]
felett
Repdes; hitt tettünkel ollyan rendelést tett,
Hogy tégedet vallyunk
Anpansancabének,[137]
Urának
azon nagy Tartomány népének
Vallunk-is; e' nép fog
tégedet fedezni,
A' Frantzia Király ellen
védelmezni.
Ezen beszéd után karokra
fel-vették
A' Grófot: 's el-készűlt
Trónusra emelték.
Nagyon kiáltoztak, nem
hallatott más hang,
Hanem tsak ez:
mule! buz mir! Tihang! Tihang![138]
Kérték ezek után, más nap gyűlés
lenne,
A' mellybe maga-is, a' Gróf hogy
bé-menne.
De hogy ne kisérné önnön katonája,
Hanem
a' Nemzettűl állított Gárdája.
Száma ezer két száz főbűl állott
ennek,
Gyönyörű szép vala, tetszett minden szemnek.
A' Gróf itt kedvekre meg-tett
mindeneket,
Meg-köszönte az ő nagy tiszteleteket.
Mind a' négyen erre lábához
borúltak,
El-bútsúzván magok úttyokra indúltak.
Tsak alig hogy ezek Gróftúl bútsút
vettek,
Ön Tiszttyei közzűl hárman itt termettek.
Ötven katonák-is jöttek még
ezekkel,
Mutatták, vólnának hozzá jó szívekkel.
Szólltak: ők jól tudnák, hogy Isle de
Frantzba
A' Grófot kívánnák fogni minő rántzba.
Azért a' szigetet, mint sem hogy
el-hadják,
Inkább életeket minnyájan ők adják.
Lakossokkal vannak ők egy
értelembe,
Azért-is ne légyen a' Gróf félelembe.
Ne-is nézze őket úgy, mint
katonákat,
Hanem mint jobbágyit, avagy-is szolgákat.
A' dolgot ki-verni kivánta
fejekbűl,
Nagy rosz következik gyakorta illyekbűl.
De az ő szavára éppen nem
hajlottak,
Kérése után-is hozzá így szóllottak:
A' Ministernek ők jól tudják
munkáit;
Isle de Frantznak-is az ő Caballáit.
Lakossokat ezek rá akarták venni,
Hogy
ha őt' meg-ölik, nagy hasznok fog lenni.
Egész Isle Frantzot ők inkább
ki-vágják,
Mint sem Madagaskárt, 's a'
Grófot el-hadják.
Kérte; hogy legyenek egy kevés
tűréssel,
Míg az ég hozzájok lészen kedvezéssel.
Vólt tizen-hetedik Augustus napja
már,
A' mellyen tartatott az el-rendelt Kabár.
Pontba, hogy kilentzet el-vere az
óra,
Hatvan Fejedelmek ülének-fel lóra.
Jövének felette díszes nagy
pompával,
Sok katonasággal, sok tzifra szolgával.
Huszon-öt ágyúkkal a' Gróf
dürögtetett,
Így fogadta őket, így tett tiszteletet.
Azok' népe egy nagy kereket itt
formált,
Minden Fejedelem, Gróf-is ebbe bé-állt.
De lovárúl itten ki ki már le-szált
vólt,
Mononganor fel-állt, első vólt, ki így szólltt:
Mi nagy Fejedelmek, kik itt egybe
gyűltünk,
Mint népnek fejei, e' tanátshoz
űltünk;
Tégedet illető igaz örökséged,
Mérték
nélkűl benned lévő bőltsességed
Kénszerített minket
Anpansancabének
Választani téged minnyájunk fejének.
Azért ved-fel, kérünk e' nagy
Méltóságot,
De úgy hogy el-hidjed, bennünk álnokságot
Nem remélsz; mert hozzád igaz a' mi
szívünk,
Felely e' szavakra mostan arra kérünk.
Felelt a' Gróf: az én belső
érzésemnek,
És hozzátok vonzó nagy szeretetemnek
Nints határa: mivel
Anpansancabének
Választottatok Ti, magatok Fejének.
Fogadom; hogy leszek egyedűl hasznára
Az
országnak, 's Tagok boldogítására.
Ajánlom én néktek a' jó
egyességet,
Egymás között való tsendes békességet.
Gazdag országtoknak így hasznát
veszítek,
És annak gyümőltsét békével eszítek.
Sok kintsel lesz tele a' ti
Tárházatok,
Ha kereskedésre adjátok magatok.
Meg-mutatom néktek igen könnyen
úttyát,
Ki-száradhatatlan forrásos szép kúttyát.
A' Gróf itt beszédjét mihent
el-végzette,
A' négy Fejedelem mindjárt
ki-hírdette:
Anpansancabének hogy ő választatott,
A'
nép közt nagy-öröm, víg szózat hallatott.
Egy fertályig tartott a' nagy
lövőldözés,
Az éllyen kiáltás, és a' Tihang
zengés.
Mihent tsendesség lett, Sanse
Fejedelem,
Többibe, mint ebbe, nem vólt olly értelem.
Fel-állott, és szóllott: a' népnek
fejébe,
A' Grófhoz mivel ő jött ennek képébe:
Frantzia Királynak hogy ő a'
malasztyát
Köszönnye-meg, hadja-el a'
szolgálattyát.
Kik Madagaskárba kivánnak maradni,
Népe
közzűl nékik engedne itt lakni.
Mondja-meg aztat-is, hogy mellyik
megyébe
Kíván lakni; mert ez álna tetszésébe,
Ott fognának néki várost építeni,
Azt
Királyi módon fel-ékesíteni.
A' két első pontra reá állott
mindjárt,
Utolsórúl így szólltt: hogy ne szenvedjen
kárt
Az Ország: leg-jobb lesz, hogy ha
közepére,
Építi a' várost, nem pediglen fére.
Mert így egyaránt lesz minden
Tartományhoz,
Annyi fáradtsággal megy egyhez mint
máshoz.
Szólltt tovább; hogy kiván ollyan
törvényeket
Bé-hozni; a' mellyek a' lakó
népeket
Bóldogságra hozzák, mert az
igazságot
Szolgáltatni fogják, és a' hamisságot
Ki-írtják, mindennek magáét
meg-adják,
Az erőszak tételt pedig el-háríttyák.
Bé-kivánnya hozni a'
kereskedést-is,
Hogy nagy hasznok légyen, a'
főld mivelést-is.
Az Országot pedig ellenségek
ellen
Oltalmazni fogja, bár mennyi fel-kellyen.
Sokakat emelni fog ő Tisztségekre,
Kik
vigyázni fognak nem tsak tengerekre;
Hanem megyékre-is, azok határára,
Így
nem jön az Ország semmikép' kárára.
E' beszédje tsak a' sok
kérdést okozta,
Minden Fejedelem, mint tesz,
tudakozta.
Sokáig kelletett néki magyarázni,
Mint
a' szénát szokás, szavát úgy meg-rázni.
Mert minden szavait ők latra
vetették,
Miglen a' dolgoknak velejét értették.
Meg-értvén mindenik, örüle
felette,
Végtére Rasfangúr eztet jelentette
A' Fejedelmeknek,
Grófnak-is kell menni
A' Pagódba; 's hitet
Láma előtt tenni.[139]
Vér lesz ezen hitnek
le-petséltetése,
Kezébe-is vólt már Rasfangúrnak kése.
A' Pagódba menvén, a'
hitet le-tették,
És a' Grófot félig
meszteleníttették,
Egy kiss sebet vágott bal
mellyén Rasfangúr,
Szitt abbúl egy tsep vért itten
mindenik Úr.
Nagy átkokat mondtak
ollyannak fejére,
Ki közzűlök jutna hite szegésére.
Forró szurkot két Pap, míg átkoztak,
kavart,
Illy ájtatossággal végzék-el a' Kabart.
Gróf ki-ment: Zászlókat főldig
le-hajtottak
A' Truppok, az után a' főldre
le-raktak
A' Fegyvert; 's mellyekre
tették a' kezeket,
Mutatták hozzája ezzel
hűségeket.
Húsz ökröket nékik a' Gróf
le-vágatott,
Pályinkát tizenkét hordóval adatott.
Tizen egy ezeren vóltak öszveséggel,
A'
Gróf hogy ezt tették, vette szívességgel.
Napnak le-száltával jött hat száz
mennyetske,
Nyomokba ezeknek annyi lány szűzetske;
A' Grófnak érkeztek ők
köszöntésére,
Énekeltek, tántzba mennének végtére.
Keszkenőket, gyűrüt, tükröt,
pántlikákat,
Osztatott közöttök, 's bőven
pályinkákat.
Fejér személy egy sem vala ezek
között,
Mind négernék vóltak, ki ki úgy őltözött;
Hogy mind őrűlteknek kelletett
mondani
Azokat; vagy váznak lehetett tartani.
Mert ábrázattyokat tarkára
festették,
Mint a' habos márvány, ollyanokká
tették.
Fejekre fel-szúrtak sok színű
tollakat,
Meg-fosztottak ettűl sok Publikányokat.
Mert egy sárga vala, más kék, zőld vagy
veres,
Ki olly szín, mint mikor zúztúl a' fű
deres,
Nem egy szajkót, herkályt, ők
meg-mellyesztettek,
Rigók tollait-is ők
fel-bigyesztettek.
Nyakokra kötöztek apró réz
tsörgőket,
Tarka Üvegekbűl kaláris fűzőket.
Apró lántz, 's gyűrű vólt fülökön
ált szúrva,
Orrokba karikák, mert ált vóltak fúrva.
Szoknyájok tarka vólt, olly vala
kötények;
De mind selyem vala, bár vóltak szegények.
Nem tzipőt; fa tzókót vontak-fel
lábokra,
Boríttottak veres tafotát azokra,
Mint a' kása törő, ha mentek,
dobogtak,
Ha nyáj Júh meg-szalad, tántzba úgy
kopogtak.
El-szenvedhetetlen vala
éneklések,
Sikójtottak, mint ha száz borotva kések
Metélné testeket, vagy bőröket
nyúznák,
Vagy-is kínzásokra minnyájokat húznák.
Tántzok pedig állott sok tsúfos
hajlásbúl,
Mint kabótza ugrik, olly forma ugrásbúl.
Tsak fejérét akkor szemeknek
láttatták,
Görbére vont szájok fogait mutatták.
Álmélkodva nézte e' tántzot Rontó
Pál,
Látta a' Gróf, hogy ő hozzájok közel áll.
Így szólltt hozzá: Palkó! a' tántzba
mért nem mégy?
Ládd, ma nagy Úr lettem, azért hát
vígan légy.
Szólltt: Nagyságos Uram! tsak hadd
ordítsanak,
Tántzolni férfival látom nem szoktanak.
Sárkány módra ugyan tudnék ordítani,
De
nem öt hat rétre, mind ők, úgy hajlani.
A' Fejedelmeket Gróf itt
szóllította,
Hogy kedves embere vólna, meg-mondotta.
Azért-is szeretné, hogy ha aztat
tennék,
Hogy a' Néger Dámák őtet tántzba vinnék.
Ezekhez mihent a' Fejedelmek
szólltak,
Parantsolattyokat tenni készek vóltak,
Mindjárt-is ki ide, ki oda
rántotta,
Hajlongtak körűlte, de egy sem bántotta.
Két fülét bé-dugta, mert majd
meg-siketűlt,
Nagy sikójtásokkal hozzája annyi gyűlt.
Végtére maga-is nem tudott mást
tenni,
Látván, hogy néki-is a' tántzba kell
menni.
Kegyetlenűl, mint a' farkas, úgy
ordított,
Hajlott, bukfettyet hányt, mint őrűlt
visított.
Mind ezeket ő a' Gróf kedvéért
tette,
Nevette-is ezen tántzot ő felette.
Tántz után Rontónak főldre kellett
ülni,
Két Néger lány kezdé a' haját fésülni
Újjával; és aztat nyállal
simíttották,
Mert előbb a' tzopfját ők már
ki-bontották.
Más két lány tollakkal meg-tőltött nagy
kosárt
Hozott: mi lesz ebből, már Rontó arra várt,
Mindjárt-is a' haját tollakkal
tzifrázták,
Sok-féle színűkkel fejét meg-tarkázták.
Most immár a' főldről fel-állni
kíntetett,
Már mit tesznek vele tétúl tekíngetett.
Látván, egy Néger lány jön egy hegyes
árral,
Más pedig valami zsíros büdös sárral,
Fel-gyürközve vala mind kettőjök
karok,
Gondolkodott, ugyan mit akarnak azok.
Hogy ált fogják fúrni az orrát,
mutatták,
Immár a' tzimpáját fogni-is akarták;
Szép tsörgös karikát tesznek fúrtt
lyukába,
Szint' úgy két fülének ált'-szúrtt
gombájába.
Bíztatták, fájdalma nem fog néki
lenni,
Mert a' büdös sárral sebét fogják kenni.
Azután bé-festik tarkára ortzáját,
Veres
miniummal körös körűl száját.
Meg-szeppent, nem tetszett Rontónak a'
dolog,
Mivel sok Néger lány körűlötte forog.
Ki lábát, ki karját, ki nyakát
tartotta,
Már az egész testét alig mozdította.
Négernék azt vélték, hogy ők jót
munkálnak,
Mivel ő belőlle majd szépet formálnak.
Tudta Rontó, hogy ők azt észre sem
veszik,
Hogy ezekkel őtet kész bolonddá teszik.
Vadak lévén, tudta vad a'
természetek,
'S hogy illy vad szépségbe
gyönyörködik eszek.
Látván itt, hogy már az
operátzióhoz
Hozzá akar fogni, nyúlni kezd orrához:
Illyen teremtette orromat nem
fúrod,
Kiáltott; sem pedig fülem' ált' nem
szúrod.
Egyet jobbra, a' mást balra
taszította,
De mindnyáját ezzel fel-haragította.
Szaladt Rontó, mert itt mást már nem
tehetett,
Még jó hogy a' házhoz életbe érhetett.
Mert melly nagy zúgással esik a'
jég-esső,
Olly zúgással érte a' hátát a'
sok kő.
Mint fűz-fának pihe, a' sok toll
szint' úgy szált
Fejéről; a' merre futott,
a' főld tarkáltt.
Ki a' Burkusoktól, Kozákoktól sem
félt,
Néger lányok előtt most szaladásra kélt.
Néhány kő a' hátát derekassan
érte,
Látván a' Gróf; a' négy Fejedelmet
kérte,
Hogy a' Négernéket
le-tsillapítanák,
Egész múlatságot végére hajtanák.
Mindjárást-is eztet ők
meg-tselekedték,
Mivel már a' Grófot magát-is
féltették.
El-is mentek azok magok
tanyájára,
Szintúgy az Urak-is, ki ki szállására.
Rontó fel-őltözött, 's hogy a'
Gróf vatsorált,
Háta megé állott, tányért tartván,
szolgált,
Szólltt hozzá: a' Bálba magad'
ki-tántzolád,
Hát hová lett az a' szép tollas
frizurád?
Felelt: üsse mennykő az illy átkozott
bált,
Kevés híjja vólt, hogy nem szenvedtem halált.
Elől fülem', orrom' akarták
ált'-fúrni,
Erővel karikát rézből abba szúrni.
Hogy azt nem engedtem, kővel
hajigáltak,
Dagadt-is a' hátam, néhányan
találtak.
Soha többé ezen fekete tsókákkal
Nem
fogok múlatni, az illyen adtákkal.
Mint a' kutyák ezek úgy
karazéroznak,
Mert szerelmek után fájdalmat okoznak.
Nem láthatta Nagysád, hogy a' főldön
űltem,
Ők belém szerettek, én pedig szédűltem.
A' nagy szeretetből ki hátam'
harapta,
Ki karomat marta, ki lábamat kapta
Foga közzé; és már tsak alig állottam
A'
nagy szeretet köztt, hogy nem káromkodtam.
Kutya szerelmeknek testemen lesz
jegye
Két hétig-is, hogy ő mindnyáját meg-egye.
Szólltt a' Gróf: ők eztet
szeretetből tették,
Nagy indúlattyokat mert
el-nem-rejthették.
Ha ált' hagytad vólna fúrni az
orrodat,
Tán nem marták vólna akkor a' karodat.
Orron fogva húztak vólna úgy
magokhoz,
Könnyebben jutottál vólna a'
tsókokhoz.
Az ő tsókok nem más, hanem
marakodás,
Övék légyen az illy eb karazérozás.
Nem jó vad marhával embernek
jádzani,
Most meg-fogja őtet végre martzongani.
Nagysádnak kívántam tenni
múlatságot,
Míg élek, nem teszek több illy
bolondságot.
Ki kutyával jádzik, bot légyen
kezébe,
Mert máskép' meg-marja, tartsa azt
eszébe.
A' mellybe az elébbi tzikkelybe elő-adatott dolgai a' Grófnak tovább-is folytattatnak. Megint Kabar tartatik. A' Gróf mint Anpansankabe meg-esküszik, a' maga hívatallyát leteszi, az Országot jó rendbe hagyván, végképpen Frantzia Országba mégyen. Rontó Pál-is vele mégyen, el-bútsúzik Siberiától, és azon meleg tartományoktól-is, a' mellyekbe járt, egyszersmind a' Tengerektől-is.
Más nap' azt végezték itt a'
Fejedelmek,
Mivel véghez mene már az ő értelmek,
Hogy haza mennyenek a' magok
népekkel,
Sanse Úr maradjon itt három ezrekkel;
A' Grófnak ezekkel lesz
bátorságára,
És figyelmezni fog parantsolattyára.
Hasznos vólt a' Grófnak Kabárnak e'
tette,
Mert egy kereskedő néki jelentette
Fuilpontból, dolga hogy roszsz karba
vólna,
És Isle de Frantzba minden arról szóllna;
Hogy őt' minden órán árestomba
teszik,
Processusa lészen, számodásra veszik.
Ennek a' mondása hamar valóság
lett:
Mert egy baráttyátúl a' Gróf levelet vett.
Írta ez: Sevrő Úr, 's vele
Bellecombe,
Egy Fregátán, mellynek neve Consolante,
Hogy Isle de Frantzba már
bé-érkezének,
Egyedűl a' Grófot el-vigyék,
jövének.
Magokkal bé-viszik őt'
Europába,
Le sem teszik hanem Páris városába.
Nagy hajlandósága a'
Fejedelmeknek,
Szint olly szeretete a' főldi
népeknek,
Mindenképpen szívét meg-bátorította,
De
a' Ministernek bánása bántotta.
El-is tökéllette a' Gróf azt
magába,
Hogy nem marad tovább ő szolgálattyába.
Így baráttyainak több hasznot fog
tenni,
Sok Cabaláktúl-is azzal ment fog lenni.
Louisburgba éppen az ablakjába
állt,
Mikor Eguillonnál e' hajó révbe szált.
Egy levelet mindjárt Bellecombe 's
Sevrő;
Mellybe alá-írá a' nevét e' kettő;
A' Grófnak kűldöttek, és adták
tudtára,
Hogy ők a' Királynak parantsolattyára,
Komissáriusok lettek, 's úgy
jöttenek,
És parantsolatot ők ollyat vettenek,
Hogy Párisba kűldjék őt' ezen
Fregátán,
Mivel itten dolga nem lészen ez után.
Az első pontra vólt a' Gróf mindjárt
készen,
De a' másodiknak ellent állt egészen;
Felelt, 's kérte őket: szárazra
jönnének
Hozzá bátorsággal, 's éppen ne
félnének.
Más nap a' szárazra ők el-is
érkeztek,
Köszöntötték egymást, de mást nem végeztek:
Hanem egy papirost a' Grófnak
nyújtottak,
Huszon öt kérdések a' mellyen
állottak.
Ezekre felellyen szükség,
jelentették,
Egyrűl másrúl osztán beszédjeket tették.
Sétáltak azután, az
épűleteket
Vizsgálták, a' várat, 's több
erősségeket;
Az Ispitályokat, és a'
Tárházakat,
Lakosok számára épített házakat.
Számadásait-is mind kettő nézgette,
A'
hadi Státusról végtére itt tette
Gróf relátzióját; azt melly rendbe
hozta,
Munkája a' népnek javát mint okozta.
A' két Úr a' Grófnak harmad
nap egy írást
Adtak megint, de ez foglalt magába mást,
Mert ebbe mind jóvá hagyták a'
dolgait,
Minden rendelésit, és számodásait,
Száz tizen-öt ezer livrát a'
Tárháznak
Hogy ő kőltsön adott, tartották igaznak.
Obligátziót nyert tőlök e'
summárúl,
Nem félt, hogy ezentúl fejére rosz hárúl.
Bellecombe Úrnak más nap
hivatalát
Örömmel állt adta, meg-hajtván itt magát.
Sangliéhez fordúlt, néki a'
Truppokat
Adta által, 's kérte, visellye
gondokat.
Komissáriusok el-mentek itt tűle,
Hogy
illy jól ment dolga, ő azon örűle;
De parantsolatot hamar tőlök veve,
Hogy
hivatallyát ő ámbár már le-teve,
A' Coloniára még-is gondja
légyen,
De épűleteket, 's tseréket ne tégyen.
Míg parantsolatot az Udvartúl
vesznek,
Akkor majd meg-tudják, hogy mi tévők lesznek.
Felelt a' Gróf: mivel immár
mindeneket
Által adott, többé ő ezen terheket
Magára nem veszi; már más
folytathattya,
Leg-kissebbe magát ő nem avathattya.
Írtak megint, hogy ők a'
resignálását
Éppen bé-nem-veszik, míglen az írását
Az Udvarnak arrúl ők nem fogják
venni,
Addig ő tartozna szolgálatot tenni.
Látta, Fulpointba hogy viszsza
eveznek,
De azt nem tudhatta, hogy ott mi végeznek.
Kevés napok múlva, Truppoktúl
követek
Érkeztek a' Grófhoz, jelentették ezek;
'S általok Sanglie; hogy ő fel nem
veszi
A' Komandót: velek, ha e' roszszat
teszi,
El-pártolni fognak mindjárt a'
Királytúl,
A' néphez állanak egész ármádástúl.
Hogy ő a' Királynak illy kárt ne
okozzon,
Rebelliót dolgok nép közé ne hozzon.
A' Komandót megint illy móddal
fel-vette,
Hogy magát a' hittűl ő szabaddá
tette.
Mert ennek a' lántza akkor
el-szakadott,
Mikor Sangliének az által adatott.
A' Fejedelmeknek esvén
értésekre,
Hogy a' Gróf resignált, vala nagy
kedvekre.
Mint Anpansancabe, kérték, hitet
tégyen,
Tizedik Október napján hogy ez légyen.
Egyebet itt a' Gróf immár nem
tehetett,
Hanem újra megint egy Kabart hírdetett.
Szólltt itt: a' Királynak hogy ő
szolgálattyát
El-hagyta: de tudni ki ki akarattyát
Kivánná: mondják-meg; a'
Coloniákat,
El-hadják-é? vagy-is tesznek több
munkákat?
Mert ő a' Királynak mind
meg-jelentené,
És a' mint jobb lenne, dolgokat
végzené.
Kevés tanátskozás után ők fel-keltek,
A'
Gróf szavaira imígyen feleltek:
Ha jót kívánsz te a' Frantzok
Királlyának,
Írj néki; hogy tartson minket
baráttyának;
De jobban szeretnénk te alattad
élni,
Mert úgy nem kellene senkitűl-is félni.
Te vagy a' mi Urunk, te vagy a'
mi Atyánk,
Allattad nem hárúl semmi rosz mi reánk.
De ha a' Frantziák tégedet
útálnak,
Mi-is őket, és majd mind mi mellénk állnak.
Sok ellenségeik, 's rajtok erőt
veszünk,
A' mi lehet, érted mindeneket teszünk.
De kérünk igérd-meg, hogy jobban
szeretel,
Mint a' Frantziákat, soha meg sem
vetel.
Szólltt: engedelmesek ha lesznek
hozzája,
Kösztök akar élni, itt lészen hazája.
Itt Madagaskárba olly nagy
szeretettel,
Grófhoz a' főldnépe vala, 's
tisztelettel.
Hogy nagyra vihette vólna a'
hatalmát,
Ha kivánta vólna meg-tenni szorgalmát.
De meg-vetette ő emberiség kénnyét,
Nem
követte ezen Nemzetnek törvénnyét,
Melly Fejedelmének tsak őt
választotta,
Főldi Istenének tsak nem majd tartotta.
Hanem azt magába ő meg-határozta,
Látván
e' szigetet olly formára hozta,
Mint egy Birodalom kíván; ő
el-mégyen
Párisba, melly karba ezen sziget légyen,
Meg-jelenti: de itt ő nem fog
mulatni,
Szerentse más útat fog néki mutatni.
Talál olly hatalmat, a' melly
Madagaskárt,
Óltalmába veszi, tudja nem szenved kárt.
A' mint fel-virradott tizedik
December,
Mind a' Fejedelmek, 's számtalan
sok ember
Meg-jelentek, a' hit ünneplés
tartásra,
A' Gróf-is készen vólt már az
el-mondásra.
Mihelyest az ágyúk három Salvét
tettek,
Fejedelmek hatan a' Grófhoz siettek,
Le-kisírték őtet egy tér
közepére,
Mellyre harmintz ezer vitéz már el-ére,
A' kik egy nagy tágas kereket
formáltak,
Ebbe egyedűl tsak a' férfiak áltak.
Hátok meget pedig állott az Aszszony
nép,
Az egész rend tartás vala itt igen szép.
Fel-állott, így szóllott itten-is
Rasfangúr,
Hallgatta szavait mind szegény, 's
minden Úr:
Áldasson Sananhár! ki maga
népéhez
Viszsza tért örökös, és hív seregéhez.
Áldott légyen a' mi Őseink
Törvénnye,
Mert e' Nemzetünknek Istápja, 's
reménnye.
Ez ád most e' népnek ingyen
Kegyelmébűl
Olly főt melly származik Ramini vérébűl.
Miólta a' Nemzet illyen fővel nem
bírt,
Iga, nyomorgatás alatt szűntelen sírt.
Úgy élt mint vad állat; egymást
vesztegette,
Rokon a' rokonát ölte, vagy
kergette.
Tulajdonságok vólt az
erkőltstelenség,
Az igazság meg-hólt, élt a'
hitetlenség.
Itten Rasfangúr Úr a' Grófra
mutatott,
Kiáltott: az egész Nemzet itt hallgatott.
Népek! im ez azon hatalmas és Nagy
Fő,
Ki Ramini vérbűl való, nem más: ő! ő!
Ramini Atyánk vólt, és Ombiasabé,
Ő-is
az lesz, azért ezen nyilat, lád-é?
Majd kezébe adom, mellyel
védelmezzen,
Örök békességet köztetek szerezzen.
Esmérjétek őtet Ampansancabének,
És
maradékjának Ramini vérének.
Intlek! hogy a' Törvényt, és őt'
szeressétek,
Így bóldogok lesztek, bizonnyal hidjétek.
Ezeket így szóllván, a' Grófhoz
fordúla,
Hozzája meg így szólltt, a' nép könyve
húla.
Te Ramini vérnek igaz
Maradvánnya,
Népünknek záloga, égnek adománnya.
Kérd ama nagy Lámát, légyen
erősséged,
A' ki szent lelkével világosít téged.
Légy igaz; szeressed ezen híveidet,
Úgy
tekintsed őket, mint gyermekeidet.
Az ő szerentséjek szerentséd fog
lenni,
Dolgod, 's az ő dolgok, mind jól fognak
menni.
Légy ezek paissa, légy erős óltalma,
Így
téged meg-nem-ront senkinek hatalma.
Most adta a' nyilat a' Grófnak
kezébe,
És közelébb álla a' Gróf ellenébe,
Több Fejedelmekkel borúlt ortzájára,
A'
nép-is azt tette ezek példájára.
Szólltt ezekre a' Gróf, 's
ezeket mondotta
Fent szóval; a' mellyet a'
nép jól hallotta.
Soká éllyen amaz Nagy Ramini vére,
Mert
ez lészen a' ti életetek bére;
Sokáig éllyen a' Madagaskari
nép,
Mert ez a' szívemre fel-rajzoltatott kép.
A' Fejedelmek-is sokáig
éllyenek,
Áldást az Egektűl minnyájan végyenek.
A' nép teve itten nagy öröm
kiáltást,
Tihang! tihang! a' mint
el-hagyák a' zajgást,
A' Gróf itt a' népnek
többet-is beszéllett,
Sok Panegyrisnek hogy egyszer
vége lett.
Kissebb kerekeket minden megye
formált,
És így minden Nemzet egy egy kerékbe állt.
Rasfangúr ezeket sorrúl-sorra
járta,
Hogy hitet tegyenek, tőlök azt kivánta.
Rohandriérekhez a' Grófot
vezette,
A' hol egy ökörnek ő fejét-is vette.
Le-is tette itten az áldozat
hitét
Mindenik; meg iván a' vérnek egy tseppét.
Nagy átkokat mondott a' maga
fejére,
Ha Grófhoz hív nem lesz, szintúgy gyermekére.
Minden kerekekbe őtet el-vezette,
Mind
az elsőbe tett, másutt-is azt tette.
Így lett vége ezen Tzeremoniának,
Végre
Sanancharnak hálákat adának;
Mivel tőle nyertek ollyan nagy
kegyelmet,
Ramini Véribűl adván Fejedelmet.
A' Fejedelmeknek köszönetét
tette
A' Gróf, és minnyáját meg-is vendéglette.
Három száz Aszszonyi személyek
estvére
Grófnéjának jöttek meg-tisztelésére.
Ők mint fejér népek, néki
hitet tenni
Kivántak, mellette fegyverbe-is lenni.
De úgy hogy férfiak az ő
dolgaikba
Ne ártsák magokat, semmi jussaikba.
A' hóldnak fénnyénél ők
hitet-is tettek,
Hajnalig tántzoltak, vígan
éneklettek.
Mind a' Fejedelmek más
nap el-jövének,
Grófnak szép köszöntést minnyájan
tevének.
Kezébe nyujtottak ők egy nagy
levelet,
Ez bizonyság vólt, hogy Ampansancabé lett.
Minden Fejedelem maga saját
nevét
Alá írta, és rá nyomta a' petséttyét.
Más nap megint gyűlés általok
tartatott,
A' Gróf egy Plánumot nékiek mutatott.
Szólltt: egy nagy tanátsot
szükség állíttani,
A' melly tudjon mindent jó
véghez hajtani.
Tagjai Indusi
Rohandriérekbűl,
És Európai Anakandriekbűl[140]
Állyanak, és ezek mint Gubernátorok,
És
mint a' népeken való Protektorok,
Kórmányozzák egész Országnak részeit,
És
virágoztassák a' magok népeit.
Ezek vígyázzanak a'
kereskedésre,
A' Törvény tartásra, és
Főldmivelésre.
Az Hadi rendet-is főldön,
tengereken,
Szemmel tartsák, légyen hatalmok ezeken.
Kissebb Tanátsoknak e' nagy alatt
lenni
Szükség; kik rendelést ettűl fognak venni.
Anpansancabének fő tanátsa légyen,
Ez
mindenkor állyon, és leg-többet tégyen.
Ezen leg-főbb tanáts többire
vígyázzon,
Mindenike ehez minden dolgot hozzon.
Végső ítéletet mindenbe ez tégyen,
A'
mellyet ez egyszer hoz, állandó légyen.
A' Madagascári főkép
szabadságot
Tartsa-fel, szolgállyon minden igasságot.
Mihent a' Gróf ezen beszédgyét
végzette,
Öröm kiáltását mindenike tette.
Szólltak, mindeneket ő reája
hadják,
Valamiket rendel, azt mind jónak tarttyák,
Eleibe tette megint minnyájának,
Hogy
igen jó lenne, ha reá álnának:
Frantzia Királlyal egy jó kötést
tenni,
Vagy Aliátusnak más Királlyal lenni.
És Europábúl Mester embereket
Bé-hozni,
és velek sok féle szereket.
Mind ezt véghez viszi, magát
ajánlotta,
Európába ő ki-mégyen, mondotta.
Reá állt minnyája, de hogy ő
ki-mennyen,
Rasfangúr felette állott úttya ellen.
Szólltt; magába érzi, hogy ő ott
maradna,
És Europába, nem köztök meg-halna.
De mivel már Úttyát magába
fel-tette,
Fejébűl Rasfangúr már ki nem verhette.
Ugyan tsak tovább-is az Ország
dolgába
Munkált, és állított itten hamarjába
Védelmekre egy kis álló hadi
Testet,
Három Liliomot Zászlóikra festett.
Állott ez tizenkét szép Compániábúl,
Az
iffiúságnak szépébűl, 's javábúl.
Száz ötven ember vólt egy
Compániába,
Tisztek nem vétettek ezeknek számába.
Rohandrie Sanse vala a'
vezérek,
Mert ehez leg-inkább buzgott az ő vérek.
A' midőn már egyszer a' Gróf
el-végzette
Az Ország dolgait, Törvényt rendbe szedte:
A' nagyokat megint magához
hívatta,
És fontos okokkal eleikbe adta;
Hogy Europába ő mért fog ki-menni,
Az
Ország hasznára miket nem fog tenni.
Adtak-is már néki ők egész
hatalmat,
Tsak bóldogá tegye ő a' Birodalmat,
És dolgokat bár a' Frantzok
Királlyával,
Bár akár mellyik más erős Monarchával
Folytathassa: mellyel tetszik, kötést
tégyen,
Boldogúlásokra tsak a' dolog légyen.
Kérték, hogy magával hozzon
Túdósokat,
Mester embereket, Borbélyt, Orvosokat.
Meg-igérték néki, más fél
esztendeig,
Valamiket munkált, egész az ideig,
Meg-tarttyák, és abba változást sem
tesznek,
Az Országokba-is idegent nem vesznek.
A' szabott időre ha itt nem fog
lenni,
Minden Frantziáknak tőlök ki kell menni.
E' fel-tételeket Gróffal együtt
tették,
Azokat vérekkel le-is petsétlették.
Ezeket végezvén, minnyája itt
síra,
Rasfangúr főképpen magával sem bíra.
Essedezett, kérte, őket el ne hadná,
És
veszedelemre személlyét ne adná.
De minden kérését haszontalan
tette,
Mert már indúlását ő el-is rendelte.
Végtére ő tőlök azt az edgyet kérte,
Ha
már annyit tettek, tegyék ezt-is érte;
Hogy míg ő oda jár, a' Fő Tanáts
feje
Rasfangúr Úr légyen, népnek-is eleje;
Ha pedig Rasfangúr halni
meg-találna,
Akkor e' Fő Tisztség Sansé Úrra
szálna.
December havának tizen negyedikén
Bútsút
vett ő tőlök a' Gróf jó idején.
Sírás zokogás közt őt' sokan
követték,
Áldás kívánással a' révig késérték.
Bel Artúr Brigantin hajóba
bé-szállott,
El-ment, és ő elébb még meg sem-is
állott,
Tsak jó Reménységnek révébe hogy
jutott,
Itten övéivel három nap meg-nyúgott.
Innét a' Frantzia Király
országába
Mene: bé-is ére Páris városába.
Mihent meg-indúltak, szólltt a' Gróf
Rontóhoz:
Úgyé! ez útazás nagy örömöt okoz
Néked; nem-is félsz most a' Tenger
zajátúl,
Nem irtózol szirthez tsapható habjátúl.
Utólsó útunk ez, mellyet hátán
teszünk,
De még-is általa mi szabaddá leszünk;
Mert ha a' Tengerre nem szálhattunk
vólna,
Ma-is lántznak hangja fülünk körűl szólna.
Kámtsatkába most-is kutyákon
szánkáznánk,
Fekete Rókákat Nyusztokat vadásznánk.
E' jó Elementum visz Európába,
Oka
hogy juthatunk a' Magyar Hazába.
Nem meg-jövendőltem? hogy még jót tesz
velünk,
Bár szélvészsze, habja gyakran vólt ellenünk.
Itt Rontó szemeit az égre vetette,
Mint
kárt vallott Tzigány, sohajtott felette.
Fel-ment a' hajónak leg-magasb
orrára,
Térdre esett, így szólltt a' Gróf
mondására:
Ditsőség Istennek a' nagy
magosságba,
A' ki ottan lakik, fénylő
méltóságba.
Hogy ki-szabadított minket sok
inségbűl,
Számtalan sok roszbúl, hidegbűl, hévségbűl.
Le-törte testünkrűl a' békót szent
karja,
Mellyért-is dítsérje őt Angyalok karja.
Énekellye, hogy szent, erős,
halhatatlan,
Munkállásaiban nagy 's
meg-foghatatlan.
Méltóságos Grófom! kegyes
gyámolítóm,
Jól tudom Nagysád vólt mindég bátorítóm.
Ő jól emlékezik bíztató szavára,
Midőn
a' Tenger hányt habjárúl habjára.
Le-tört az árbotz fa, Vitorlák
húllottak,
Az hajó óldalt dűlt, szelek ordítottak.
Véltük, hogy tekergős örvénnyébe
temet,
Könyvekkel tőltött bé a' félsz minden
szemet.
Nagyságod egyedűl bíztatott
bennünket,
Isten után nem más tartá-meg éltünket,
Jól tudom, nem egyszer mondotta mért
félek,
Mivel még többször-is a' tengerre kélek.
Hogy tenger szakaszttya végét
rabságunknak,
Segítsége lészen szabadúlásunknak.
Látom Nagysád szava most
bé-tellyesedett,
Háborodott szívünk már
le-tsendesedett.
Mert látom evezünk mi
Europába,
Bé-jutunk reménylem a' Magyar hazába.
De hogy ha Nagysádat én
meg-nem-bántanám,
Ezen kérdésemet eleibe adnám,
Hogy Europába már egyszer
bé-jöttünk,
Frantzia országbúl meg viszsza evedztünk.
Ha szabad Nagysádat kérdezni, és
kérni,
Vallyon nem fogunk-é megint viszsza térni?
Felelt erre a' Gróf, ne törjed
fejedet,
Soha többé nem hány a' tenger tégedet.
Mért tértünk-meg akkor, okát
meg-mondottam,
De most már dolgunkat végére hajtottam.
Hiddj szavamnak; soha én viszsza nem
megyek,
Ideje, Hazánkba békességbe legyek.
Éppen akkor tette a' Gróf e'
beszédét,
Midőn a' tengernek érte végső révét.
Ki-szállván hajóbúl ennek a'
parttyára,
Fel-szaladott Rontó egy kis halmotskára,
Ugrált, tántzolt, vélték, hogy talán meg
őrűlt;
De tsak hogy a' tengert el-hadja, most
örűlt.
Kiáltott: örömtűl helyem alig
lelem,
Méltóságos Grófom, őrző Raphaëlem,
Kisírő Angyalom, és meg-szabadítóm,
Sok
inségek között kegyes vídámítóm.
A' nyugodalomnak jutottunk
parttyára,
Tsak Nagysád vezetett minnyájunkat árra.
Engedje-meg Nagysád, bútsúmat
vehessem
Azon országoktúl, és meg-köszönhessem.
A' mellyekbe jártunk, hogy eddig
tápláltak,
Afonyával, 's Kókus dióval kínáltak.
Illő tengernek-is köszönetem tenni,
Hogy
nem méltóztatott bennünket el-nyelni.
Nevettek minnyájan, szólltt a' Gróf:
tsak mond-el
Prédikátziódat: egy kar székre álly fel.
Elsőben-is hozzád fordítom szavamat,
Már
szabadon vagyok, meg-hajtom magamat:
Tenger! Neptunusnak ditső
öröksége,
Kinek ellent nem áll hajók erőssége;
Köszönöm hátodon engem'
meg-szenvedtél,
Bár eleget hánytál, el-nem-merítettél;
Sem ott, hol jeges vagy, jegeid
tornyára
Nem vetettél, sem a' hasadék allyára.
Köszönöm szirtekhez habjaid nem
tsaptak,
Sem nyakas vadaid öblödbe nem kaptak.
Köszönöm, hogy végső partodra
ki-tettél,
Veszedelmeidtűl engem meg-mentettél.
El-hagylak: habjaid' többé nem
hasítom,
Hajóval hátadat fel-nem-túrosítom.
Zúghatsz én miattam ezentűl
kedvedre,
Fordíthatsz hajókat, gállyákat mélyedre.
Mint ördög annyával, úgy
velem már nem bánsz,
Jég-halomra, szirtre soha engem
nem hánsz.
Szemem' ha rád vetem,
már mindjárt szédűlök,
Hogy tőled meg-váltam,
szívemből örűlök.
Kívánom, Syrénid szépen
danoljanak,
Benned Najádesek vígan úszkáljanak,
Nem vesznek rá még-is tsalóka
hangjai,
Hogy meg-ásztassanak testednek habjai.
Vár nagyságú tzet-hal benned
kevélykedjen,
Orrából fújtt vizen égig emelkedjen,
Jádzodjon elibe vettetett
tonnával,[141]
Beléd
még sem viszen mind ezen példával.
Tojjanak békáid számtalan
gyöngyöket,
De belőled még sem hozom-ki ezeket.
Tenger! míg én élek, néked
békét hagyok,
Benned nem úszkálok, Stokfis hal nem
vagyok.
Most téged' szóllítlak
átkozott Fúria,
Hóval bővölködő, jeges Sibéria.
Ha kitől, te-tőled vég
bútsúmat veszem,
Hiddjed! buzgó szívvel hogy én eztet
teszem.
Mert te kebeledbe mihent
bé-fogadtál,
Egy gőzös tömlötzből a' másba
zárattál,
Hóltakkal azokba mind addig
sínledtem,
Míg azok' dohától meg-nem-betegedtem.
Ezt látván, meg-vallom, ki-vettél
közzűlök,
De ha meg-gondolom, még most-is ződűlök.
Mert engem' kantzáknak tejével
itattál,
És rothadt halakat eledelűl adtál.
Te megyéid közzűl a'
leg-fagyossába,
Mint számkivettetett kűld'tél
Kámtsatkába,
Súlyos nagy munkákra ott
kénszerítettél,
Illyen terhes szakmánt nyakamra
vetettél,
Hogy ennyi, meg ennyi nyusztokat,
vidrákat,
És szint annyi bíbert, fekete rókákat
Fogjak, és bőreit vigyem
Tár-házadba;
Mert ha nem tselekszen, fel-tetted
magadba,
Hogy szokásod szerént
meg-batoskáztatol,
Vagy-is bányáidnál munkára adatol.
Rendes múlatságot énnékem
szerzettél,
Hogy az időm múljon, vadászni késztettél.
Köszönöm velem tett nagy
szívességedet,
Szaggassák a' Knotik velődet,
béledet,
Meg-botsáss, ellened ha talán
vétettem,
És több Tatáridnak fejeket nem vettem;
El-ütém ugyan tsak néhány
Moszkáidnak
Gombokat, talán még több Kozákjaidnak.
Mert gondoltam drágább az embernek
bőri,
Mint nyusztnak, rókáknak, bíbereknek szőri.
Ha lehetne, ma-is én ezt véghez
vinném,
Te tár-házaidat én gazdaggá tenném,
Mert nagyon szeretlek; mint ördög a'
lelket,
Adjon Országába ő néked egy telket.
Kívánóm, jegeid
fel-ne-olvadjanak,
Örökké nagy havak téged'
takarjanak.
Bóreásnak szele soha
meg-ne-szűnjön,
Phœbusnak
súgára szemedbe ne tűnjön.
Múlasd magad' kutya fejű
Tatáriddal,
Mint vakondok, ollyan szemű Nymfáiddal.
Körűltted hangossan ezek
ugassanak,
Lopatkába gerényt, nyusztot foghassanak.
Lakosid már tőlem békével lehetnek,
Ló
húst, kantza tejet ihatnak, ehetnek.
Nem űlök kutyákkal bé-fogott
szánnyokba,
Ajánlom magamat én grátziájokba.
Szemeim mint Biblis végre
könyvezzetek,
Folyót áraszszatok, és viszsza nézzetek
Azon szigetekre, mellyek köztt
úszkáltam,
Majd életem' vesztén, míg beléjek
másztam.
Tőlök fogom mostan vég bútsúmat
venni,
Mivel nem kívánok soha bennek lenni.
Ha mind meg-nevezném, szívem
meg-hasadna,
Mert vélné, közöttök tovább-is maradna.
Tsak az jelesbbekhez tészem
bútsúzásom',
De mindenik vegye magára szóllásom.
Te vagy hát az első, kegyes
Uzmeligon,
Míg te benned vóltam, véltem vagyok otthon,
Mert a' vén Miklós Úr, hogy belém
szeretett,
Mindent tett kedvemre, a' mit tsak
tehetett.
Gróffommal Volangtát ő
el-jegyzettette,
Velem együtt éjjel nappal
vendéglette.
Igaz, részünk vala nékünk számos
jóba,
Azért Volangtát itt hagytuk eb adóba.
Másodika te vagy, dús gazdag Makaó,
Sok
fű-szerszám terem benned, és Cacaó.
De én mind ezeknek kevés hasznát
vettem,
Mivel itt sós halat, Kókus diót ettem.
Harmadik te ragyogsz gyönyörű
Formosa,
Virágzik te benned sok Ananás, 's
rózsa;
Drága illattyokkal te örvendeztettél,
De
jobban szeretem, hogy jól fel-pénzeltél.
Szigetek' Királyja! te nagy
Madagaskár,
Soha benned esső nem esik nints-is sár.
Sírok, de örömmel te tőled
bútsúzom,
Mert örökre lábam' belőled ki-húzom.
Én Sibériába dederegtem, fáztam,
Benned
éjjel nappal izzadástól áztam.
Amabba a' hideg guta majd
meg-ütött;
A' rákba mászott nap benned majd
meg-sütött.
Köszönöm, hogy illyen égő
szeretettel
Szerettél; ez után ne szeress, de
veszsz-el.
Testemet soha sem fogod többé
főzni,
Mert míg élek, téged' el foglak mellőzni.
Pokol vagy, és nintsen benned
maradásom,
Kegyessebb ég alatt választom lakásom'.
Hol kormos kezekkel orrom'
karikázni
Nem fogják Nymfáid, sem tollal tzifrázni
Fejemet: békével lesznek a'
Négerek,
Perzseltt fejű, holló színű vad emberek.
Meg-botsásd vétkeim', néped-is,
agyiő!
Te nagyMadagaskár, üssön a'
malom-kő.
Eddig,
és nem tovább vagyon Gróf Móritz Benyovszkinak, azon Németh nyelvre
fordított könyvben életének le-írása, de annak folytatásával ezen
tsekély munkámba én tovább megyek, mivel minekutánna Párisból
Hazánkba érkezett vólna, maga elő-beszéllette nékem, úgy Rontó Pál is
Budán, mi történtt vele Párisba; Hazánkba pedig bent lévén, nem tsak
én, hanem számtalanok mások-is tudják történeteit, azért-is ezeket-is
ki-teszem azzal együtt; hogy Rontó Pál hol vált-el végképpen a'
Gróftól, és hová lett. De itt sem állapodom még meg, hanem ezzel
fejezem-bé munkámat, a' mellyet Richolson Angliai író felőle
ki-tett, hogy Hazánkból Londonba, Angliának fő Várossába menvén,
onnat megint mért mene Madagaskárba, és ottan mint végezé
életét.
A' mellybe ki-tétetődnek Gróf Móritz Benyovszkinak Páris Várossába tett dolgai, Magyar Hazánkba lett meg-térése, abba végzett történetei. Rontó Pálnak a' Gróftól való elválása. A' Grófnak Londonba való menetele, onnat megint Madagaskárba lett jövetele, és ottan végzett dolgai után következett halála.
Nem lehet embernek nagyobb
ellensége,
Mint egy Fő-Tanátsnak az ő írigysége;
Mert mikor gondolja, hogy a' fő
póltzon áll,
Akkor taszítja-le, Labyrintusba száll.
A' Grófot-is érte illy fekély, és
mirígy,
Fel-támadt ellene Párisba sok írígy;
Sok Minister vélte, hogy majd
elsőséget
Nyér a' Király előtt; 's így sok
ellenséget
Támasztott ellene, a' kik követ
fújtak,
Mint kígyók; 's a' Király'
háta megé bújtak.
Súgták a' fülibe, hogy sok kárt
okozna,
Tsupán tsak magának dolga hasznot hozna.
Észre-vévén, hogy itt már elő nem
mehet,
Semmit írígyei ellen hogy nem tehet,
Mindjárást fel-tette ő aztat
magába,
Hogy Párist el-hagyja, ki-megy Hazájába.
De melly tsudálatos Isten
rendelése!
Emberekkel bánó, kegyelmes tetszése!
Mert Második József, Királyunk,
Tsászárunk,
Kinek halálával történe nagy kárunk;
Akkor Párisba vólt
látogatására,
Frantzia Királyné Húga láttására.
Meg-hallotta, a' Gróf, hogy melly
dolgokat tett,
Hogy Sógra részére sok szigetet
el-vett;
És olly útat talált a' fagyos
tengerig,
Mellyt senki fel nem lelt, még mind az
ideig.
Azért-is a' Grófot magához
hívatta,
Hozzá nagy Kegyelmét mindenkép mutatta;
Parantsolta néki, mivel
vasallussa,
Mennyen Bétsbe, lészen Salvus
conductussa.
E' nagy Kegyelméért lábaihoz
borúlt,
A' Gróf szemeibűl a' sok öröm
könyv húlt.
Mert tudta: hogy egyszer vétkezett
ellene,
Lengyel Országába mellyért ki-is mene.
Essedezett, kérte, mutassa
Kegyelmét
Rontó Pálhoz-is, és tágíttsa félelmét.
Mert ő egyszer gyilkos, kétszer vólt
desertor,
De ezen vétkeit meg-siratta sokszor.
Dolgaiba ő vólt leg-főbb
segedelme,
Kérte: hogy járúllyon hozzája Kegyelme.
Leg-ottan-is ezen nagy lelkű
Monárcha,
Meg-engedett néki, sőt aztat akarta,
Hogy ő ez után-is a' Gróf mellet
légyen,
És szolgálattyával néki hasznot tégyen.
Mindjárt-is ő néki obsitot íratott,
A'
pardon írás-is kezébe adatott
A' Grófnak: Rontót itt magához
hívatta,
És mind a' két írást a' kezébe
adta.
El-vette: sohajtott Istenhez az égbe,
Le
nem lehet írni, mit nem vitt itt végbe.
Mert hol sírt, hol tántzolt, hol lábát
tsókolta,
Hol meg térdre esett, a' Tsászárt
áldotta.
Mit ád a' Tsászárnak, a'
Grófot kérdette,
Mivel hogy ő vele e' Kegyelmét
tette.
Szólltt: háláadatlan nem akarok lenni,
Ő
Felségéhez most mindjárt fogok menni.
Majd bé-nyújtom néki azon szép
pipámat,
Mellyt jobban szeretem, mint anyám 's
apámat;
A' mellyet a' Grófné adni
méltóztatott,
Midőn Bétsbűl el-jött, itt köztünk
mulatott.
Katzagva szólltt a' Gróf, te bahó!
a' Tsászár
Nem dohányzik: néki, ha adnád lenne
kár.
Kár! nem kár! mivel szép, tudom hogy
el-veszi,
Leg-alább majd Bétsbe Tárházába teszi.
Ha pedig Nagyságod ezt nem
javasollya,
Vagyon egy beretva szijam, ha gondollya.
Majd azt adom néki, nagy újság ez, 's
nagy kints,
Egész Bétsbe tudom, hogy ennek párja
nints.
Egy meg-ölt nagy kövér Tatárt én
meg-nyúztam,
Nyaka tsigájárúl ezen bőrt le-húztam;
A' beretva ezen igen jól
fenődik,
Mert zsíros; a' sorja szépen
ki-vévődik.
Szólltt a' Gróf nevetve, ezt-is
tartsd magadnak:
Illy tsekélységeket Tsászárnak nem
adnak.
Ezek után a' Gróf Béts felé
meg-indúlt,
Hogy a' Tsászár el-ment, már két
napja el-múlt.
A' Gróf harmad napra utánna
érkezett
Bétsbe; mert jól menni ő-is igyekezett.
Mária Trésia dolgait tsudálta,
Hogy
hamar láthassa, őt nehezen várta.
Maga kívánt mindent ki-venni
belőle,
Mert a' Tsászár sokat beszéllett felőle.
Hamar-is nyert nála ő audientziát,
Térd
meg-hajtva vetett mély reverentziát.
El-beszéllte a' Gróf, súlyos sok
rabságát,
Moszkákkal, vadakkal, vólt háborúságát,
Miként szabadúlt-meg
számkivetésébűl,
Siberiának nagy havábúl, jegébűl.
Melly titkos útazást a' tengereken
tett,
Melly sok hajó törést azokon szenvedett.
Frantzia Királynak birodalma alá
Mennyi
szigeteket hajtott, el-számlálá;
Madagaskárt-is, melly jó, 's szép
rendbe vette,
Vad Fejedelmeit mint szelídítette.
A' Királynak melly nagy haszon folyt
ezekbűl,
Mert a' jövedelem állott sok ezrekbűl.
A' Ministerium dolgát
írígylette,
Király előtt mindég tsúnyáúl festette.
Látta, el-akarják vég-képpen
temetni,
Mert nem akart nékik térdet, fejet vetni.
Azért ki-jött, 's borúl mostanság
lábához,
Járúl Fejedelem örök Aszszonyához,
Méltoztassa őtet Kegyelmébe
venni,
Kegyessen valamelly hivatalba tenni.
Ezen Kegyességgel tellyes
Fejedelem,
Kiben mérték nélkűl vala a' Kegyelem;
Nagy érzékenységgel hallgatta
szavait,
Szánta szenvedésit, tsudálta dolgait.
Soká beszéllt vele, kegyelmébe
vette,
Szólltt: el van felejtve hibás régi tette.
Mostan fel-emelem Grófi
Méltóságra,
Hárúllyon ezen dísz Fiú, 's úgy Lány
ágra.
Mennyen mostan a' Gróf tőlem a'
Tsászárhoz,
E' menetele-is reménylem, majd jót
hoz.
Ezek után kezét a' Grófnak
nyújtotta,
Ő nagy tisztelettel ezt meg-is tsókolta.
Meg-köszönte e' nagy Kegyelmét,
malaszttyát,
Ki ment: 's a' Tsászárhoz
vette mindjárt úttyát.
Bé-menvén hozzája, térd fő
meg-hajtással
Köszöntötte: soká beszélltek egymással;
Végtére a' Tsászár vállát
veregette,
Székely Huszároknál Obesternek tette.
Szóllott: mostan mehett
látogatására
Attyafiainak, 's meg-vizsgálására
Jószáginak: de ott soká ne
mulasson,
Szükség a' Regiment által adattasson
Néki; mert ez hamar Erdélybűl
ki-mégyen,
Nagyon szükség tehát, hogy akkor ott
légyen.
Meg-köszönte itten ezen nagy
Kegyelmét,
Sírt, midőn el-hagyta Kegyes Fejedelmét.
Bétsbűl más nap el-ment, Pozsonyba mint
ére,
Itten az arany lúd fogadóba tére.
Kéntelen vólt itten öt napot
tölteni,
Mivel ki ki akart vele beszélleni.
Főkép Albert Hertzeg, 's több nagy
Méltóságok;
Kiknek őtet látni vala kívánságok;
Minnyájan szívessen látták őt' 's
fogadták;
Nagy álmélkodással dolgait hallgatták.
Kristina Hertzegné főkép
tsudálkozott,
Mert néki arany szín szép Publikányt
hozott.
Ég szín vólt két szárnya, szint olly
réfnyi farka,
Tetszett feje görög betűkkel hogy tarka.
Szolgák, szolgálói Négerek valának,
A'
Hertzegné előtt ezek tántzolának,
De visításokra fülöket bé-dugták
Az
Urak, 's azoknak hajlásit katzagták.
A' hol illett, ottan mindenüt
meg-jelent,
Végre el-bútsúzott, 's a'
fogadóba ment.
Még az nap Rontó Pál vele szembe
leve,
És illy beszédeket a' Grófhoz ő teve.
Méltóságos Uram! Életem
védelme,
Érdemimnél több vólt Nagyságod Kegyelme;
Mellyeket árasztott szegény
szolgájára,
Úgy vígyázván reám, mint önnön magára.
Én azokat soha
meg-nem-hálálhatom,
Annyival-is inkább viszsza nem
adhatom.
Azoknak jutalmát égtűl fogja venni,
Én
most Nagyságodtúl bútsút jöttem venni.
Engedje-meg, kérem, hogy haza
mehessek,
Vándorlásom után békével élhessek.
Nagysádat a' Tsászár Obesteré
tette,
Régen e' hivatalt meg-is érdemlette.
Hallom, hogy bizonyos immár a'
háború,
Tudom fejére száll borostyán koszorú.
De többé már én nem
katonáskodhatom,
Kardomat mint hajdan, úgy nem
forgadhatom.
Gyenge vagyok; meg-vont a' sok
nyomorúság,
Öreg-is; ősznek tett rabság, 's a'
boszszúság.
Bellona iffiat szeret, és erősset,
Nem
illyen göthösset, és illy köhögősset.
A' Gróf beszédjére majd szavakat sem
lelt,
Nagy szomorún még-is nékie így felelt.
Fiam! a' ki vóltam, nem vagyok már
én-is,
A' hol én vajlódtam, ott szenvedtél
te-is.
A' mint látom, el kell háborúba
mennem,
Ha Tsászár akarja, nem lehet mást tennem.
Pedig én-is, mint te, olly meg-aggott
vagyok,
Szenvedéseim-is vóltak szint olly nagyok.
Ha én el-mehetek, te mért ne
jöhetnél,
Királynak, Hazánknak, még hasznot tehetnél.
És te oda haza, mond-meg, mint fogsz
élni,
Roszsz következéstűl illő mindég félni.
Sokkal külömbözőbb, szólltt, Nagyságod
dolga,
Mert ottan-is Úr lesz, én pedig tsak szolga.
Strapátziám nékem ezerszer több
lenne,
Mellyekbűl Nagyságod kevés hasznot venne.
Mert a' mint mondottam,
meg-erőtlenedtem,
Egész Invalidus, és Maródi lettem.
Ott tsak tárgya lennék én a'
nevetségnek,
Keveset árthatnék Burkus ellenségnek.
Ha Atyámrúl reám valami maradott,
E'
kevésbűl élek, mennyit Isten adott.
Ha pedig utánna semmit sem
találok,
Falunkba egy könyű szolgálatra álok.
Vagy Egyházfi leszek, vagy pedig dinnye
tsősz,
Illy könyű szolgálat annak való, ki ősz.
Templomba gyertyákat még tsak
meg-gyújthatom,
Nem nagy a' harangunk, azt-is
meg-vonhatom.
A' tsengetyűvel-is még körűl
mehetek,
Coledálásbúl-is edgyet mást nyerhetek.
Ha pedig tsősz leszek,
Filagoriámra
Fel-mászok, jó gondom lesz mindég
a'számra,
Javát a' Dinnyének én fogom
meg-enni,
Bár az Uraságé, bár Papé fog lenni.
A' tolvajt pediglen meg fogom
fosztani,
Egy két garast fogok így-is fordítani.
Hogy ha vénségemre kóldulnom
kellene,
Fortélyos egy kóldús belőlem tellene,
Mikor Péter Úrnak szamarát
vezettem,
Minden Manőverit jól fejembe vettem.
Minden kóldusoknak szája aztat
vallya,
Hogy ő minnyájoknak vala Feldt-Marsallya.
Tudta a' Gróf, hogy ő ezekkel tsak
tréfál,
Tudta, pénze vagyon, nem leg-roszszabbúl ál.
De látta aztat-is, hogy már nem
szolgálhat,
Lóra nehezen űll, gyalog allyig járhat.
Felelt, de szemébűl köny tsepet
húllatott,
És tsak szó szaggatva, hozzá így
szóllhatott.
Hív szolgám: leg meg-hitt emberem, ó
Rontó!
Hogy lehetsz mostan nyert örömöm el-bontó?
Most akartam élni veled víg
napokat,
Mert eddig szenvedtünk sanyarúságokat,
Homállyábúl napunk most jutott
fénnyére,
Szerentsének sorsunk, most űlt fő székére.
És éppen most kivánsz el-hadni
engemet,
Mikor öröm érte szívedet, 's szívemet.
Ennyimre el-mented hoz nagy
bánatokat,
Nálad nélkűl nem ér többé víg napokat.
Test őrzőm valál te minden
veszéllyekbe,
Véddőm, és paisom az ütközetekbe,
Hogy ha meg-gondolom, nékem
mint szolgáltál,
Betegségeimbe ágyam mellet áltál;
Az egész testemet a'
fájdalom járja,
Hogy el-mégy, boríttya szívem'
bánat árja.
De hogy meg-gyengűltél, magam
meg-esmérem,
Hogy nálam maradgyál, már azt nem-is
kérem.
Vezérellyen Isten! többet nem
szóllhatott,
Zokogás a' testét rázta,
el-halgatott.
Végtére egy erszényt nyújtott
a' kezébe,[142]
El-ment,
el-tűnt, mert nem nézhetett szemébe.
Szobája ajtaját bé-tsukta
magára,
Keservesen síra sokak hallottára;
Ugyan tsak Rontónak egy
tzédulát íra,
Ez-is nedves vala, mert hogy írta, síra.
Mint írni fiának szokott édes
attya,
Ennek-is olly vala egész foglalattya.
Kérte, hogy mennyen-el, hogy őt' ne
láthassa,
Írja-meg, hol áll-meg, hogy aztat tudhassa.
Hogy ha meg-szorúlna, hozzá
folyamodjon,
Áldást, és szerentsét Isten néki adjon.
Rontó e' tzédulát hogy kezébe
vette,
Olvasván, kezébűl a' főldre ejtette.
El-ájúlt, le-rogyjatt, a' szolgák
öntözték,
Vólt-is dolgok vele, míg fel-ébresztették.
Hogy magához tére, szólltt: óh kegyes
halál!
Én nékem melly édes nyugodalmat adál.
Óh mért irígylitek barátim
sorsomat,
Mért kőltöttetek-fel, rontátok álmomat.
De körűl tekintvén, látta, hogy hol
lenne,
Észre vette, hogy tsak üres szókat tenne.
Bár kemény szívű vólt, de most már
sírhatott,
Magával ez által jobban-is bírhatott;
Azért-is, mint mikor felyhők
tsatornái
Meg-nyílnak, 's essőtűl ürűlnek aknái,
Rontó szemeibűl olly folyás áradott,
A'
nagy zokogásba már el-is fáradott.
De még-is kiáltott, kedves Grófom, hol
vagy?
Felely! mert a' lélek mostan mindjárt
el-hagy.
Óh melly fájdalmak közt válok-meg te
tűled,
Életem nem élet, de halál kívűled.
Enged-meg még egyszer személyed
láthassam,
Lábadhoz borúlva lelkem ki-adhassam.
Nagy Isten! vétkezem, már eztet nem
kérem,
Te szent kegyelmedbűl, még látom, azt érem.
Terjeszd ollyan bőven reá
áldásodat,
Melly bőven botsájtod főldre harmatodat.
Tartsd-meg sok időkig ezen árvák
attyát,
Te nagy jóvóltodnak érezze malaszttyát.
Szívét háborúba kérlek erősíttsed,
Mint
Dávidnak karját, karját úgy segíttsed.
Illyés Prófétának ad tüzes
pallosát
Kezébe, hogy ezzel vághassa gyilkosát.
Essedezem; tartsd-meg minden
veszélyekbe,
Mikor fog tetszeni, vidd végre Egekbe.
Szépen el-bútsúzott a'
Grófnéjátúl-is,
Egész udvarátúl, a'
köz-szolgáktúl-is.
Más nap egy kalmárnak fel-űlt
hajójára,
Dunán ment le Pestre, Medárd vásárára.
Itten egy Miskóltzi Görög
szekerére
Fel-űlt, hazájába hamar el-is ére.
A' hol látta, hogy már szülői
meg-hóltak,
Még azok-is, a' kik esmérői vóltak.
Rég az attya házát Uraság el-vette,
Más
paraszt jobbágyát abba helyheztette.
Mert az Uraságnak vala ez
fundussa,
Meg-esmérte, hogy nints ehez néki jussa.
Pénze vólt, el-menne Eger városába,
Egy
szép házat meg-vett ott a' Rátz utzába.
Fel-ékesíté ezt szép házi
szerekkel,
Nyoszolyákkal, asztal, tükör, karszékekkel.
Két szép szőllőt-is vett, és három
réteket,
Főldeket, mellyekbe jó bőven vethetett.
Tíz ezer forintot adott uzsorára,
Jól
élt, nem-is szorúlt mások asztalára.
Hogy Grófját láthassa, mindég
igyekezett,
De soha már hozzá többé nem érkezett.
Hanem, hogy az Ország gyűle
Diætára,
Kilentzvenedikbe
fel-jött ő Budára.
Leopold Királynak az ő
választását,
Kivánta ott látni koronáztatását.
De mivel Pozsonyba ez
által-tétetett,
Hogy olly meszsze mennyen, tőle nem
telhetett,
Meg-tudta, hogy én-is a' Diætán
vólnék,
Nem más, ki Majorja vóltam, hogy az lennék.
Pesten szálltt, örömmel ált' jöve
Budára,
Hogy láthatott, vala vígasztalására.
Én őtet kilentz nap magamnál
tartottam,
Pozsonyba fel-menvén, haza botsátottam.
El-beszéllte nékem ott egész
életét,
Mind maga, mind pedig Grófja történetét.
Írtt három levelet nékem Szakoltzára,
De
hogy egy dologról nem írtt utóljára;
Egy jó akarómnak felőle levelet
Írtam,
a' mellyre-is jött illyen felelet:
Hogy immár nem vólna az élők'
számába,
A' múlt őszön tették sírjának halmába.
Epitáphiumot időm'
tőltésére
Munkáltam felőle, de aztat kövére
Nem metszették; ide még-is
bé-iktatom,
Illyekkel magamat gyakran múlatgatom.
E p i t á p h i u m.
Rontó Pál fekszik itt, míg élt
sokat rontott,
Mert sok Moszka, Tatár, 's Néger vért
ki-ontott,
Tár-házakat és tár-szekereket bontott,
Ki-emelt
azokból ő sok ezüst fontot.
Vitéznek mondhattya, ki őtet
esmérte,
Sok ellenség' nyakát az ő kardja mérte,
Egyed
hegye alatt halál utól érte,
Eger lyukba dugta, bár őtet mind
kérte.
Borostyánt érdemlett sok
vitézségéért,
Hazájáért ki-folytt ártatlan véréért,
Tziprust
nyert fejére ennyi sok tettéért,
Imádkozz' vándorló!
szegénynek lelkéért.
* * *
A' Gróf póstára űlt, el-ment
Hazájába,
Meg-szálltt Nagyszombatba, mert vala
úttyába;
Az arany korona fogadóba ment-bé,
Ki
lenne szomszédja, a' Kelnertől kérdé.
Én vóltam: a' Kelner meg-mondá
nevemet,
Meg-is látogatott mindjárást engemet.
Meg-öleltük egymást, nagyon
örvendettünk,
Hogy illy véletlenűl egymással
lehettünk.
Kedvéért én négy nap itten
meg-maradtam,
Dolgait beszéllvén, tsudálva hallgattam.
Meg-újúlt közöttünk a' régi
barátság,
Mert máskép' is vala közttünk
atyafiság.
Ötöd' nap' el-mentünk mind
ketten útunkra,
Szükség vólt tekíntni kevés
jószágunkra.
Ő a' magáéba nem soká
múlatott,
Mivel a' Tsászártól vett
parantsolatot,
Hogy ne késsen, vegye-ált' a'
Regimentet,
Mert a' környűl-állás háborút
jelentett.
Kevés idő múlva el-indúlt Erdélybe,
De
úttyába majd hogy nem esett veszélybe.
Mert Hóra, az Oláh latroknak
Mársalja,
Tudta hogy jön, vélte, hogy őtet fel-falja.
Obristlaidinántja eztet
meg-hallotta,
Osztályát feléje mindjárt indította.
Tordán szerentsésen ez hozzá-is
jöve,
Le-esett szívéről a' félelem' köve.
Bátran ez osztállyal Székelyek
főldére,
Leg-kissebb kár nélkűl Quártéllyára ére.
Levelébe adta e' dolgot
tudtomra,
Örűltem, nem jutott mindene potomra.
Alig hogy ált'-vette ő a'
Regimentet,
Bellikumtól mindjárt parantsolatot vett:
Hogy indúljon azzal Mársnak
piattzára,
Mert az ellenség-is meg-indúlt már árra.
Ő a' Regimenttel mindjárt
meg-is-indúlt,
Hallván a' háborút, a'
szíve meg-vídúlt.
Fel-tette, a' Burkust hogy majd
meg-próbálja,
Tudta, hogy a' Székely a'
sarat meg-állja.
Ezer hét száz hetven és
nyóltzadikába
Szerentséssen bé-ért ő Silésiába;
De hamar meg-tsökkent minden
reménysége,
Mert a' háborúnak hamar leve vége.
Minden Regimentek viszsza
maséroztak,
Igazság, békesség együtt tsókolkoztak.
A' nyúgodalomhoz ő hozzá nem
szokott,
Most mi tévő légyen, arról gondolkodott.
A' Fejedelemnek kívánt ő
hasznára
Lenni, fel-is méne Bétsbe utóllyára.
Kérte Székelyekhez más Obestert
tégyen,
És ha meg-engedi, Fiúmébe mégyen.
Egy nagy kereskedést fog ott
állítani,
Mellyel nagy hasznot fog nékie hajtani.
Plánumát a' Tsászár' kezeibe
adta,
Valamiket ki-tett, ő mind jóvá hagyta.
Más Obestert nyere mindjárt a'
Regiment,
Gróf-is Fiúmébe sietséggel el-ment.
A' szerentse itt-is nékie nem
szolgált,
Mint Madagaskárba mindég ellene állt.
Szomorodott szívvel el-ment Angliába,
A'
mint bé-érkezett London Városába,
Audientziát nyert menni a'
Királyhoz,
És e' képpen szóllott ő önnön
magához:
Hogy hatalma alá veti Madagaskárt,
A'
mellyből nagy hasznot fog venni, és nem kárt.
A' belső dologba magát nem
avattya,
A' Ministérium ezeket hajthattya.
És ha Indiába háborúja lészen,
Öt
ezer katonát segitségűl vészen
Ő tőle a' Király: Matrózt két
ezeret,
Flottáját ki-tarttya, ád ennek kenyeret.
Soha más portékát bé sem-is fog
hozni,
Hanem Angliait: és ajándékozni
Fog bizonnyos summát edjik
Hertzegének,
Minden esztendőbe, akár mellyikének.
Ellenbe ezeket kérte a'
Királytól,
Mind a' felső, mind az all
Parlamentumtól:
Hogy ha Madagaskár ellen ki
támadna,
Akkor segitséget néki illyet adna.
Hajókat, úgy fegyvert, más hadi
szereket,
Nem többet tsak két száz Mester embereket.
Előre illy hajót mostan hármat
nyerjen,
Kettőt fegyver, élés, edjet meg-terhellyen.
Öttven ezer Sterling font légyen az
ára,
Mert nagy szüksége lesz eleintén árra.
De e' summát ő négy esztendők
folytával,
Ki fogja fizetni egész uzsorával.
Mind ezekre a' két Parlamentum nem
állt,
Azért-is fejébe illyen gondolat szálltt,
Angliát el-hagyta, ment Amerikába,
Bé
ére Mariland ékes Városába,
Szorgalmatosaknak Lakossait látta,
Azért
a' nyereség reménnye táplálta;
Hogy rá-veszi őket a'
kereskedésre,
A' Madagaskári néppel egy értésre.
Indúlása előtt ment
Baltimorébe,
Irlandiának, a' szélső szigetébe.
Nagy kereskedővel tett itt
barátságot,
Tett-is ez ő vele ollyan nagy jóságot,
Hogy mindjárt egy hajót, számos
portékával
Meg-rakott; 's fegyveres negyven
katonával.
Húsz szép ágyúk vóltak e' hajóra
téve,
Szükséges golyóbis, és por meg vólt véve.
E' hajón evezett ő bé
Marilandba,
Éppen nem mulatott sokáig ő abba.
Hanem el-ment innét Ágostony
révébe,
Madagaskár sziget' nap kőlte részébe.
Itt vélte, hogy majd nagy nyeresége
lészen,
Mert esmeretséget főld népével tészen.
Marilandba hagyta Grófnéját azomba,
Mert
tudta, hogy lészen ott nyugodalomba.
Ezen Sæculum
írtt nyóltzvan öt esztendőt,
Julius hetedik napján, a'
nap fel-kőlt.
Hogy ért Antegare szép tágas
révébe,
Szent Sebestyén hegynek, vala ez végébe.
Antongil révébe innét el-indúla,
A'
mint ebbe ére, kevés idő múla,
Hogy a' Madagaskár éjtszaki
részének
Királlya, Lambuing, 's Szeklaver
népének
Királlya-is jöttek
látogatására,
Hit-kötéssel állott mind kettő pártyára.
Főld népe közzűl-is sok melléje
állott,
És fel-fegyverkezve hajójára szállott.
Tíz napok multával ezekkel
meg-indúlt,
Angoucit érvén, itten keménnyen dúlt.
Frantziáké vólt ez, a' kikre
neheztelt,
Itten most először ezek ellen fel-kelt.
El-is vette mindjárt egy nagy
Tárházokat,
Főldig le-rontatta az itt állt sántzokat.
Egy új Várost akart itten
állíttani,
Frantziáknak kívánt mindenkép ártani;
Azért népe részét hajókra
szállítá,
És Fulpoint felé azokat indítá.
Hogy a' Frantziáknak
ottan Faktoráját,[143]
Vegyék-el,
hozzák-el minden portékáját.
De ez előtt állott fegyveres
Fregátta,
Hogy el-nem-vehetik, mindenike látta.
Leg-kissebbet ők itt nem-is
tehetének,
Úgy viszsza-is tértek, mint ide jövének.
Az Isle de Frantzba lakó
Gubernátor,
Ki nagy elméjű vólt, 's mindenképpen
bátor,
Meg-hallván a' Grófnak
ellenkeskedését,
Leg-ottan meg-tette ezen rendelését,
Egy hajót mindjárást
fel-fegyverkeztetett:
Hatvan katonákat reá
helyheztetett,
Ezer hét száz nyóltzvan
hatodik esztendő
Írattatott, vólt ez a' Grófnak
keserő;
Mert huszon harmadik Májusnak
napjára,
El-jött azon hajó, a' Gróf nagy bajára.
Egy Redutát ugyan ő fel-építtetett,
A'
mellybe két ágyút, bé-is helyheztetett.
Ez igen kevés vólt védelmezésére,
De
még-is ő bátran várt ellenségére.
Mihent a' hajórúl az ágyúk
süttettek
Négerek szaladtak, erdőkbe siettek.
Nyóltzvan ágyú a' sok golyóbist
okádta,
Egyjike jobb részét mellyének találta.
Mindjárt hanyat-is dűlt, fetrengett
vérébe,
El-este mihent tűnt Frantziák szemébe,
Haján fogva húzták őtet ki
sántzábúl,
Senki sem vehette-ki ezek markábúl.
Nehány minuta vólt, a' lelkét
ki-adta,
Gyászos özvegységbe, a' Grófnéját
hagyta.
Ki hallván fátumát, a' Magyar
hazába
Ki-jött, példásan él ma-is jószágába.
Ímé így húnya-el e' nagy Magyar
vitéz,
A' kibe bátor szív lakott, 's
különös ész.
Nagyra születtetett, nagy próbákat-is
tett,
Kár hogy az írígység ellenségévé lett.
Senki más, egyedűl ő vala Pajtássa
A'
főld fel-lelésben, Kolumbusnak mássa.
Egész Európa dolgait tsudállya,
Tsak
a' Kaján ember azokat ótsállya.
Sokszor fogja a' nap Hazánkat
kerűlni,
Míg egy Magyar Anya illy fiat fog szűlni.
Mondj áldást hamvára, ditső Magyar
Nemzet,
Annyának-is, a' ki illy remeket nemzett.
Én-is azt kiáltom, nagy lelked az
égbe
Örvendjen! és Munkám ezzel mennyen
V É G B E.
JEGYZETEK
1 Az all-főldön magasra hányattatik a' gyanéj, és a' tetején mintegy két szarvakra rakattatik, azért-is neveztetik az így rakatott ganéj halom, szarvasnak.
2 A' Kalupáda tántzot nyegédes, de felette ostoba emberek gondolták-ki, mivel eztet tántznak sem lehet mondani, mert a' Szálának egy végétől a' másikig vágtatnak, azért is inkább futás ez, nem tántz.
3 Hazánknak némelly Vármegyeibe a' Paraszt nép, a' Keresztelőt Posztriknak szokta nevezni.
4 Miskoltz várossa felett, egy nagy hegy óldal vagyon, melly Avasnak neveztetik, ezen felette sok épűlt pintzék vannak.
5 Egy szőllő hegy Miskóltzhoz kőzel, Tapótzának hívattatik, ezen hegy igaz jeles borokat terem.
6 Kortsolyázás olly jégen való veszedelmes paraszti mulatság; hogy lábok alá marha óldal bordáit teszik, egy vastag bot végin szeg vagyon, ezen botot lábok közzé teszik, és azzal igen sebessen hajttyák tsúszszásokat a' jégen.
7 Miskóltz városa mellet azon hegy; mellyen a' Nemes Vármegye akasztó fája áll, Tetű várnak neveztetik.
8 Dochesznek Zsidó nyelven az ember testének hátúlsó része neveztetik.
9 Némelly részén a' Magyar Hazának, a' szarvas marhákkal kereskedő embernek Tősér a' neve.
10 Kontár mester-embernek neveztetik az, a' ki vagy Tzéhbe nints, vagy mesterségét nem érti, és tsak alattomba dolgozik.
11 Aequalis divisio non conturbat fratres.
12 Tartarus Emeticus. Erős vomitivum, vagy-is hányásra kénszerítő orvosság.
13 Magisterium Jalappa. Ez-is hasonló erős laxativum, a' melly hamar, és sokszor operál.
14 Trópusok. A' Rhetórica, vagy ékessen szólló Tudományba olly Figúrák, mellyek az ékes szóllást ékesítik. Eztet a' szép Nemnek magyarázom.
15 Szinyva kis folyó víz melly Miskóltz Városán foly keresztűl.
16 Testimonium, vagy-is Testimoniális a' Deákok ollyan bizonyság levele, melly nélkűl másutt oskolába bé-nem-vétetnek. Ezt-is Dámák' tudásáért.
17 A' Tsurgó Eger Városának egy kis szeglet része, a' mellyben a' Páter Serviták laknak, ollyan híre vagyon ennek, mint Pozsonyba a' Tzukker-Mándlinak.
18 Tihamer: ez tsak egy kortsma, a' melly Egren alól mintegy fél órányira az út mellett áll.
19 Kis-tállya: az Egri káptalan faluja, Egren alól egy órányira fekszik.
20 A' Tarna vize nemes Heves Vármegyébe vagyon, sok rák vagyon benne.
21 A' Tótok, ha veszedelembe vannak Retát kiáltanak, ezen szó szabadító óltalmat tészen.
22 A' Debretzeniek magok vásárokat szabadságnak nevezik.
23 A' katonák a' Pantallért és Lódingot Angyal bőrnek szokták nevezni.
24 Itt a' sz. Biblián értetődik azon Lajstrom, a' mellybe az új katonáknak nevei írattatnak-bé.
25 Crédón értettetik itt, az eskűvés, mikor az új katonák ő Felsége hívségére hitet tesznek-le.
26 Bábona falutól foly-le egy kis patakotska a' Sajóba, melly Bábon pataknak neveztetik: ettől némellyek azon vőlgyet Bábon vőlgyének-is nevezik.
27 Kaden: Németh Tseh Országba, azÉger vize partján feküvő szép város.
28 Ezen Rontó Pálnak nagy Annya, az ő édes Annyának Annya vólt, ki őtet nagyon szerette.
29 Frajberg, Saxonia Országába fő Bánya város, az úgy ottan neveztetni szokott Ertzgebirg hegyei között fekszik.
30 Ki ki tudja mostan, minémű Truppok legyenek az Ulánerek, még akkor ugyan ő Felségének nem vóltak Ulánerei; a' mellyekrűl itten szó vagyon, azok Lengyel Ulánerek vóltak, kik vélünk szolgáltak.
31 Kleist egy jeles Prussus Huszár Generális vólt, nagy portázó; békesség elein himlőbe hólt-meg.
32 Ágyúkat demondírozni, annyit tészen, mint azokat hallgatásra hozni, az az: ha a' mi ágyúink úgy dolgoznak, hogy vagy az ellenség pattantyúsai agyon lövettetnek, vagy az ágyúi megrontatnak, 's nem lőhetnek, vagy a' más fél az ágyúk sokaságátúl fél, és hallgat, tudni illik nem bátórkodik lőni.
33 Haupt Quartély: Fő Hadi-szállást tészen, mivel itten lakik a' komandírozó Generális, itten vannak a' sok Traktérek, Kávét-főzők, itt áll minden-féle játék, tántz, 's más múlatságok.
34 Ferhér, Krigsz-Recht: Hadi ítélő széket tészen.
35 Marienberg Saxóniai bánya város, az Érzgebirgbe, Tseh Ország szélin.
36 A' Prussus Huszárjai ő Felsége magyar lovasságát Labantznak nevezik.
37 Potzdám, és Szanszuszi a' Prussus Király mulató helyei.
38 Torgau Saxoniai Város, közzel fekszik Magdeburgiai Hertzegséghez.
39 Tzítten nagy és híres Generálissa vólt Második Fridrik Prussiai Királynak.
40 Drezda, a' Saxoniai választó Hertzegnek lak-városa.
41 Stokhauz, Hadi nevezeten fog-házat, vagy-is tömlötzöt tészen.
42 Ruff: Midőn a' Trombitás bizonyos darabot trombitál, mellyel a' katonaság, vagy más nép öszve hivattatik valamelly dolog ki-hírdetésére.
43 Brix, Németh Tseh Országi rendes város, közel Szaxóniának határához.
44 Srank nem egyebet tészen, hanem tizen hat ember egy kis Quarét, az az: négy szegletet formál, minden szeg áll négy emberbűl, kik karabéllyokat, meddig a' kezek le-nyúl, le-eresztik, és azoknak végeit tarttyák, ebbe négy szegbe mégyen a' Delinquens a' Páterrel, vezeti pedig eztet egy Strázsa-mester.
45 Frajter Vitze-káplárt tészen.
46 Hubertsburg a' Saxóniai Választó Hertzegnek múlató vára vadászat alkalmatosságával.
47 Akna annyit tészen, mint Bánya; és így só Akna, só Bányát tészen.
48 Marmarosba a' juhászt Pekorárénak nevezik; ez másként Oláh szó.
49 Ugyan ott a' savanyú vizet, vagy-is Tsevitzét Bor-kútnak nevezik; a' Szaplontzai víz bizonnyal jobb mind a' Spái, Szeltzeri, mind a' Rojtsi savanyú vizeknél, de nem esméretes meszszesége miatt a' Világba.
50 Verchovina a' Tátrának azon része, melly ezen Vármegyét el-határozza Lengyel Országtól.
51 Marmaros Vármegyének nagyobb része Kamara jószágból áll, és ezen jószágba öt mező-városok vagynak, ugymint: Sziget, Hoszszú-mező, Tétső, Huszt, és Visk, eztet Szászok lakják, és szép lent termesztenek.
52 Pánye Tsászni annyit tészen, mint nagy Úr, vagy leg-alább tekíntetes Uram.
53 Urda, lágy tehén, vagy juh édes túrót tészen.
54 Vompir, a' balgatag nép között: néminémű kisírtetet, vagy-is boszorkányos lelket tészen, a' melly sokat árt, főképpen a' tehenek tejét ronttya-meg, sokan aztat tarttyák, hogy feje nélkűl jár.
55 Kandalló olasz kementze forma tüzellő helyet tészen.
56 Azon barna szőr kankót, vagy szőr dolmányt, mellyet viselnek Mármarosba az Oroszok és Oláhok, szukmánynak nevezik.
57 A' Marmarosi Oroszok és Oláhok leg-nagyobb tiszteletnek tartják, ha kinek keze fejét magok homlokaihoz szoríthattyák.
58 A' mint Szigetről Mármarosba a' felső járásba megyen az út, a' hegyek között vagyon egy szűk út, melly Tzigányok' síralmának neveztetik azért, mivel itt valamelly Forgáts sok rebellis és rabló Tzigányokat le-vágatott vólna.
59 Mármarosba a' szálakat Bokroknak-is nevezik, de ezen Synonimumot honnét nyerték, nem tudható.
60 Pulavski Casimirus, egy vólt a' Konfederátusoknak Vezérjei közzűl, jeles vitéz fiatal ember vólt, kár hogy valamelly nagy Monárcha szolgálattyába nem vólt, mert nagy Vezér vált vólna belőle, a' Lengyel háborúnak vége lévén, az Amerikánusokhoz ment, és ott az Ánglusok agyon lőtték.
61 A' Konfederátusokat a' Lengyel parasztok konfederátnak, a' Mosquák pedig Conrádnak nevezték.
62 A' Konfederátzió alkalmatosságával nagyobb része a' Nemességnek a' Konfederátusokkal tartottak, valami kevesen a' Királlyal-is, és ezeket kell itten Pártosoknak érteni.
63 A' Kozákok ellenséget űzvén Koli kiáltanak, az az: szúrjad, mivel tsidájok vagyon.
64 Ha a' Lengyel így szóll, annyit tészen, mint ha mondaná: Ennye, ugyan pofon tsapta; vagy-is: Óh be meg-ütötte, vagy le-ütötte a' fejét.
65 Ezen két Lengyel szó annyit tészen, mint átkozott, vagy-is ördöngős Magyar.
66 Hultaj korhely díb dáb embert tészen; kep németh etceterát tészen lengyel nyelven.
67 Zgoda, alkút vagy-is eggyezést tészen Lengyel nyelven.
68 Kamtsatka egy szigeth, mellyet 1706-ba a' Moszkák magokévá tették, ez Sibériával öszve-kaptsolódik, Japántól pedig egy 20 mért-főldnyi szélességű vízi tsatorna által választatik-el, egy tüzet okádó hegy-is vagyon benne, Szopka a' neve.
69 Azon lengyel szavak magyarúl eztet tészik: Ennye! ez ám az igaz katona.
70 Magam-is vóltam Podhajczébe, a' hol a' Konfederátusok' veszedelme vala, meg-mutattattam magamnak a' helyt. Egy régi várba állott Veismon Moszka Oberst-Laidinant (ki azután mint Generális Silistria alatt el-esett,) 200 Kozákokkal, és annyi Draganyosokkal, ezekkel ütött ebéd alatt a' Lengyelekre, kik 6000-ren valának, és azt mondották, hogy nem kardjokkal, hanem tsak sipkájokkal fogják a' Moszkákat ölni, de ők verettettek-meg, mindeneket el-vesztették. Gróf Potoczkinak minden ezüstjét el-nyerték a' Moszkák.
71 Stambul török szó, Konstantzinápolyt teszi.
72 Batoskázni: Ez a' Moszkáknál bűntetésnek neme. Két rövid kis újnyi vastagságú páltzákat, vesz egy dobos, vagy más-is a' két kezébe, a' bűnös hanyat fordíttatik, és mint mikor a' szakáts két vagdaló' késsel valamit vagdal, úgy verik eztet-is, a' torkánál kezdvén, a' hasát sem kimélvén, lába fejéig, így forgattyák mind a' négy részire testének, kap öt, hat száz ütést-is, sőt némellyike ezeret-is.
73 Kiov a' Dnípper víz partyán épűlt város, Ukrainához tartozandó vólt, de 1689-be a' Moszkák elvették a' Lengyelektűl, most a' Tzárné bírja.
74 Hogy ki ki meg-érthesse, a' midőn Rontó Pál ezeket szóllotta, ő itten nem mást értett, hanem értésére kivánta a' Grófnak adni, hogy mind ezen kemény rabságnak, sanyarú életnek, egyedül a' Krakói Várbúl való ki-szökés vólna oka, mert a' mint a' második tzikkelybe ki ki fel-talállya, a' Grófot Lublinba el-fogták, és Feltmarsal Apraxinhoz Krakóba hozták, a' honnan-is ki-szökött: már pedig egy Fő-Tisztnek, annyival inkább egy Generálisnak illyet tselekedni nem szabad, mert illyenek Reversálist adnak magokrúl, azért-is el-fogattatván harmadszor a' Moszkáktúl, reá esmértek, és nem-is bántak azután úgy véle, mint egy Generálissal, hanem tsak mint egy ollyan alá való emberrel, a' melly illy alá való dolgot tészen, könyű-is vólt nékiek, reája esmérni, mivel nagyon sánta vólt.
75 Kázán nagy tartomány, a' mellyet a' Moszkák 1552-be foglalták-el. Kázán Várossa Metropolissa, a' melly építve vagyon, a' hol az Kazána vize bé-foly a' Volga vizébe, bőrökkel nagy kereskedő város ez.
76 Ezen a' néven Belgrád, nem Belegrádot, az az Nándor fejér várat kell érteni, hanem egy illy nevezetű megyét, a' melly a' Moszka Birodalomba vagyon, hasonló-képpen ezen szón Moskau, nem értetődik az egész Ország, hanem tsak egy illy nevezetű megye, a' mellybe Moskau Városa vagyon, annak előtte ez vólt az egész Birodalom fő Városa, már ma Pétersburg, vagy-is Pétervára.
77 Podruzsna tészen posta Assignátziót, melly nélkűl Moszka Országba senki posta lovakat nem kap. Én eztet helyes rendelésnek tartom.
78 Hága; Holandiának Amsterodam fő Városa után első Városa, itt vannak minden Táblák, és a' Tartományt kormányozó Hertzeg-is itten lakik.
79 Knoti, a' Moszkáknál egy rettenetes neme büntetéseik között, de ez két féle, száraz, és nedves; kinek ez az utólsó adatik, annak meg-kell halni, ezeket nem más adja, hanem a' Hóhér serhája, és ebbűl állanak. Az Knoti egy három újnyi szélességű szíj, melly hoszszú, és egy ostor nyélre vagyon kötve, a' száraz Knotinak végin kemény szíj tsomók vannak, a' nedvesen pedig igen éles, és hegyes vas horgok. A' bűnös félig mezítelen testtel egy oszlophoz köttetik, a' mellyik szárazat nyér, annyi tsapást kap, a' mennyire ítéltetett, de minden tsapásra meg-hasad a' bőre. A' ki nedves Knotit kap, ha egy tsapásra kell néki meg-halni, mindjárt ki-vágja az agya velejét; ha kettőre, elől a' bélit, úgy velejét; ha háromra, elől óldalát vágja-ki; azután a' bélit, utóllyára az agya velejét.
80 Lazsnye a' Moszkáknál száraz förödőt tészen, bé-szoktak ők fűtetni keménnyen egy nagy szobát, bé-dugattyák az ablakokat, setét-is vagyon abba, padokon szűz anya mezítelen izzadnak, és mikor már eleget izzadtak, tsak egy hoszszú ümögbe, ki-futnak télbe a' jég alá, nyárba a' leg-hidegebb vízbe förödni. Próbállya eztet más nemzet.
81 Tudva vagyon azon Traditio Romulus és Rémusrúl, hogy őket egy nyőstyén farkas szoptatta, azért-is őket nem valóságos farkas fiainak, tsak fattyának tettem itt ki.
82 Afonya valóságos Magyar neve azon havasi gyümőlcsnek, melly ollyan, mint a' még meg-nem-hervadott fenyű mag, ollyan forma apró fátskán terem, mint a' pukzpám. A' Tóthoknál Tsitsurithi a' neve, kedves gyümőltsök-is, más nincsen, valamint a' Moszkáknak.
83 Szotnik egy ollyan Tiszt, ki a' Kozákokra gondot visel, de koránt sem tartatik ollyan tiszteletbe, mint egy hadi Tiszt.
84 Bizonyos az, hogy a' Tatároknak leg-kedvesebb ételek a' ló-hús, és italok a' Kantzák' teje, és ha valaki Murszához mégyen, első tiszteletet mindjárt portzelán, vagy ezüst tsészébe illyen téjjel tészen, és nem kávéval.
85 Mursza: Tatár Urat, vagy-is fő nemest tészen.
86 Nógai: Tatár Országnak eggyik tartománnya, a' mellyben leg-jobb, és leg-szebb Tatár kantsugák, vagy-is korbátsok munkáltatnak.
87 Valamennyen vagynak Tatárok e' Világon, mindnyájának apró és kis szeme vagyon, ellenbe a' pofájok felett való csontok kinn állanak, erősek, és mintegy dombokat formálnak.
88 Admirál a' flottának, vagy hadi hajóknak Fő-Vezére, Feld-Marsalja.
89 Taránd szarvasnak tészem itt ki egy állatnak nevét, a' melly Németh nyelven Rennthier neveztetik. Sok Lexikonokba, az az: Dictionariumokba kerestem ezen állatnak Magyar nevezetét, de sohol, még Calepinusba sem találhattam-fel. Mólnár Albert ugyan deák nevét így tészi ki: Rangifer, tsudálkoztam, hogy ezen másképpen jó Author, magyarúl mi légyen az, ki nem tette, hanem csak Németűl Rennthier, holott ő Magyar Lexikont inkább írni igyekezett, mint más nyelven valót. Nem tehettem már itt mást, hanem Linneust, és Hübner Jánosnak természetrűl írattatott jeles Lexikonnyait forgattam-fel, ezen két nevezetes Authorok a' Rennthiert nevezik Cervellus Tarandusnak, azért én-is ezen Epitetumot Tarandus meg-hagytam, és Tarandnak tészem, ezen szót pedig Cervellus szarvasnak írom. Szolgálattyára fog kötelezni engemet azon hazafi, ki valóságossabb nevét értésemre fogja adni, mert ősz hajjal sem szégyenlem a' tanúlást, ő pedig dítséretet méltán fog érdemleni tsak azért leg-inkább, hogy anyai nyelvünknek érdemes ki-pallérozójává fogja magát tenni. Nagyon fog az hibázni, a' ki ezen állatot Bőlény vadnak ki fogja tenni, megvallom, én-is ezen szóval akartam élni, de nagyon külömbözik a' Bőlény vad ettűl, németűl a' Bőlény Elendthier, deákul pedig Alces. Ez sokkal nagyobb a' szarvasnál, amaz pedig kissebb ennél, szarva, szőri, bőri, hússa, mindenkép külömbözők. A' Németek-is jól nevezik, mert rennen: Németűl aztat tészi, futni, és így mivel azon állat nagyon futó, szaladó, mert a' mellyek meg-jamboríttatnak, egy nap harmintz Németh mért főldeket-is hátra tesznek, azért nevezik őket Rennthiernek, sokat lehetne nékem ezekrűl írnom, kik azoknak természetét, tulajdonságait kívánnyák vóltaképpen tudni, útasítom azokat a' fent említett Authorokra. De még-is ki-tészem aztat itt, hogy ezen állatok a' világnak éjszaki részen leginkább, úgymint Norvégiába, Lapponiába, Kámtsatkába teremnek, a' hol-is a' lakosok nagy hasznokat veszik, mert béfogják szánba, tejét, húsát eszik, bőrit viselik, szőrit fonnyák, inaibúl köteleket, még vásznat-is munkálnak, mindenek felett pedig, hogy tartások könnyű, mert fa-mohot esznek.
90 Kajutok: az hajós Tiszteknek szobái, mellyek az hajó hátrúlsó részin vannak, ezek minden-féle színű selyem kitákkal vannak ki-kárpitozva.
91 Matrószok: az hadi hajókon szolgáló Legények' nevei.
92 Bizonyos dolognak tészem itt, hogy az világnak éjtszaki részén, főképpen az fagyos Tenger táján, Norvegiába Laplandiába-is, a' kutyák bé-fogattatnak szánakba, kettő, négy, sőt hat-is, és éppen akkor enni nem adnak nékik, hanem az út el-végzése után, hogy restek ne legyenek.
93 Rontó Pált adta itt bé a' Gróf mint régi szolgáját Vasilinek a' többi pártosok előtt, de okát által nem látom, mért.
94 Rontó Pált kérdeztem, hogy igaz vólna-é? Hogy ezen játékkal olly sokat nyert vólna a' Gróf, erre az vala felelete, hogy aztat nem látta, de pénze mindég lett vólna, de mivel a' Németh fordításba így vagyon ki-téve, én-is aztat követtem.
95 Afanásia moszka nyelven vagyon mondva, annyit tészen mint Anastasia.
96 Pontonír a' hajóknál, és hídaknál lévő katonáknak neve.
97 Fúrvézen tészi, a' midőn számos hadi Tár, és bagázsiás szekerek eggyütt vannak: mellyeknek Comendánsa a' fő szekér-mester.
98 Demetri Kamtsátkai paraszt sclávus vólt, a' ki a' Gróf Konyhájába szolgált.
99 Minden tengeri hajónak az orrán vagyon Mágnestő, melly Compasznak-is neveztetik, ennek mutatása által tudják az hajón lévők, melly részin vannak e' világnak, és merre kell menni.
100 Péter Tzár több helyes törvénnyei szerént, minden számkivetett, a' ki méreg keverőt, vagy-is Párt ütőt bé-mond, szabaddá tétettetik.
101 Lopatka: Kámtsátka' tartománnyának szélin, délre fekvő vadon egy puszta, China felé Ázsiába.
102 Petárda egy olly hadi eszköz, mellynek formája egy hoszszas golyobist mutat, meg-tőltetik ez puska porral, mint a' bombi, egy asztal forma deszkára tétetődvén, el-süttetik, és ez fel-veri a' várak kapuit.
103 Kazamáta, a' várakba, és erősségbe, főld alatt épűlt Kamarák, mellyek úgy meg-vannak fedve főlddel, hogy azokba a' bombik bé nem ronthatnak, és így ezek igen bátorságos menedék, vagy rejtő helyek.
104 Dulcia non meruit, qui non gustavit amara.
105 Pomlaz Chinai szó, orvost tészen, ezek fűveket szoktak keresni, talán Bottanikusok.
106 Bizonyos dolog az: hogy az éjtszaki tengereken, főkép' Norvégiába, Grönlandiába, a' jegek egész hegyeket formálnak, mellyek úsznak-is, és ezek között Tengeri lovak-is vannak, és kutyák. Lásd Kóknak, Magellánnak, és több tengereken útazóknak írásait.
107 Tajón Királyt tészen Japoniai nyelven, és sok illyen Tajónak, vagy-is Királyok vannak Japóniába, de ezek minnyájan adóznak az ott való Tsászárnak. Európába sok Hertzegek vannak, kiknek több jószágok vagyon, mint a' mennyibűl áll azok birodalma.
108 Kókus dió: Amerikai gyümőlts, ugyan tsak Diónak a' neme, igen jó ízű, nagyon olajos, és némellyike olly nagy szokott lenni, mint egy közép szerű tök, lásd errűl az útazók írássait, és Hübner természet Lexiconnyát.
109 Szófa, avagy Kanapé egyet tészen.
110 Paraszol Frantzia szó, annyit tészen mind verőfény ellen való, azért-is ez olly eszköz, mellynek vékony vas peczke vagyon, melly ha fel-taszíttatik, a' teteje kereket formál, bé-vagyon viaszkos vászonnyal vagy tafotával fedve. Essős időbe paraplűnek neveztetik.
111 Bontzok: Ázsiai Papok, különössen Chinába, és Japoniába.
112 Audár Japoniai nyelven, Generálist tészen.
113 Jele Japoniai szó, és hajó neve, a' mellyet ők fák-héjából munkálnak, némellyikbe nyóltz ember-is bé-fér, még-is ollyan könyű, hogy edjet egy ember a' fejére tévén, futva mehett azzal.
114 Tunkin Chinai Város, és feküszik Ázsiába.
115 Piaster, Spanyiol pénznek neve, régenten két forintot ért, mostanában mint egy 34, leg-fellyebb 35 garast tészen.
116 Makaó Chinába egy nagy kereskedő város, a' Cantoni megyébe, mellyet: a' Portugallusok bírnak.
117 Mandarin annyi Chinába, mint Hazánkba egy Fő Ispány, illyenrűl van itt a' szó, mert alatsonyabb Mandarinak-is vannak, mivel közöttök kilentz rang vagyon, de a' mint ki-tettem, Fő Ispányt, vagy-is egészen tartománynak Gubernátorát teszi.
118 Gviné: Angliai pénznek neve, egy Gviné tészen kilentz forintokat huszon-négy krajtzárt.
119 Egy Frantzia liver, vagy-is font, nyóltz garast tészen.
120 Kanton nagy és gazdag kereskedő Város China Országába, a' kerűleti öt Németh mért főldeket foglal magába, igen szép tengeri rév van itt.
121 Isle de Frantz: Ez itten nem tészi azon kerűletet, avagy-is megyét, a' melly Frantzia Országba vagyon, és a' mellybe Páris Városa-is áll, hanem ezen sziget Afrikába vagyon, erre leg-először a' Portugallusok akadtak, tőlök el-vették az Holandusok, ezektűl a' Frantziák, és most-is bírják; ők adták ezen nevet ennek, azon kerűletrűl, a' mellybe Páris áll.
122 Madagaskar: Ez a' világon egy a' leg-nagyobb szigetek közzűl, az Aethiopiai tenger mellett Afrika szélin fekszik. Az hoszsza 220, a' szélessége 70 mért főldeket tészen, a' természetnek gazdag adományaival bővelkedik. Igen heves, sok Fejedelmek bírják, vad emberek-is találtatnak itten. A' Frantzia Király ide kűldötte Gróf Benyovszkit, a' mint alább ki-fogom tenni.
123 Postillon hajó; jelent egy könyű hajót, melly a' tengeren posta szolgálatot tészen.
124 A' szürő kövön itten azon kő értetik, a' melly Németh nyelven Filtrix Steinnak neveztetik.
125 A' Néger néven a' fekete emberek, vagy-is szeretsenyek értetődnek.
126 Váltó levélen értetődik olly levél, a' mellyet a' Németh Wechselbriefnek nevez.
127 Ezen vétkérűl tettem én egy kis homályos emlékezetet, elő járó beszédembe.
128 A' nyóltzadik Tzikkelybe NB. jegyzésbe ki-tettem, hogy sok szigetbe Gróf Benyovszki ki-tétette a' Frantzia Király tzímjét, ezen hasznok értetődnek itt.
129 Gen. Lib. I. cap: 29.
130 Midőn a' Fraimaurerek gyűlést tartanak, aztat ők Lózsinak nevezik.
131 Gvilotin: azon eszköz, mellyel Frantzia Országba fejet vesznek.
132 Asper; pénz neme, melly-is egy kis pénzetskét és még annak negyed' részét tészi.
133 Valóságos dolog az, hogy a' szeretsenyek bőrei olly gyengék, és puhák, valamint a' bársony, nem egynek ábrázattyát és kezeit magam-is meg-tapogattam.
134 A' publikány madaraknak Afrika 's Amérikába vagyon lakások; igen szépek, ki zőld, ki kék, ki veres, ki hamu színű, a' természet sokra taníttya őket, beszéllenek, süvőltenek, minden állatokat majmozzák, ellenbe mérgesek, a' hol sok vagyon, az embert meg-támadják, és meg-is-ölik.
135 Nagy szokás Angliába, hogy a' Gavalérok kakasokat setét kamarákba záratnak, és ottan hizlaltattyák, sarkantyút, vagy-is lántzétát köttetnek homlokokra, egy Gavalér a' másnak kakassával nap fényen verekedteti maga kakassát, sok száz Gvinékbe fogadnak magok kakassai mellett, hogy ezé hamarébb meg-öli a' másikét. Nagyon mérgesek ezek világosságra jővén, és sok sebeket ejtenek egymáson, míglen egyik a' platzon marad.
136 Kabar: ezen szó a' Madagaskári lakosok között annyit tészen, mindha mondanák: Nagy tanátskozó gyűlés.
137 Anpansancabe: annyit tészen, mint minden Fejedelmeknek Fejedelme.
138 Mule, Buzmir, Tihang: ítéletem szerént ezen szavak ollyak lesznek, a' mellyeket valamelly öröm napján szokott kiáltani azon nép, mint mi Európáiak: Vivat! éllyen! szoktuk kiáltani.
139 Pagód a' Chinai, Japoniai, és Madagascári Pogányoknál-is Templomot tészen, Láma pediglen az ő bálvány Istenek, mellyrűl az én Nótariusom bővebb meg-világosítással szóll.
140 A' Madagascari nagy sziget több kerűletekbűl állott, valamint Hazánk több Vármegyékbűl, mellyeknek nevei valának, az első ugyan tsak Rohandrie vólt.
141 Lásd azon Németh könyvetskét: mellynek tzímje: Mährchen von der Tonne.
142 Rontó Budán azt mondotta nékem, hogy azon erszénybe 500 holandiai aranyak vóltak. De ezen felűl-is vólt néki bővetskén pénze, mert Madagascárba, és a' több szigetekbe el-nem-felejtette magát.
143 A' Tengereken kereskedő Nemzeteknek ollyatén Tárok, a' mellyekbe portékájok vagyon, ez annál lévő Cancelláriával eggyütt Faktorájnak neveztetik, a' melly személy ennél a' fő, az Faktornak hívattatik.