Új kutatások a neveléstudományokban 2010
Az MTA Neveléstudományi Bizottságának sorozata



Törekvések és lehetőségek
a XXI. század elején

 

Szerkesztők: Kozma Tamás és Perjés István

A szerkesztők munkatársai: Andl Helga és Engler Ágnes


Lektorok: Forray R. Katalin, Hunyady Györgyné, Kelemen Elemér, Kozma Tamás,
Meleg Csilla, Nagy Péter Tibor, Németh András, Perjés István, Pusztai Gabriella,
Szabolcs Éva, Trencsényi László

 

 

ELTE Eötvös Kiadó, 2011

 


TARTALOM

Előszó

Kutatások a tanítás és tanulás körében

Arató Ferenc: A kooperativ tanulásszervezés paradigmatikus jellege
Timár Sára, Kokovay Ágnes, Kárpáti Andrea: Oktatás a YouTube-bal
Benedek András, Szabóné Berki Éva: Hálózatfejlesztés és innováció a szakmai pedagógusképzésben
Varga Attila: Fenntarthatóságra nevelés a természettudományos tankönyvekben
Orsós Anna: Cigány nyelvek a magyarországi közoktatásban

Kutatások a nevelés és iskola körében

Kárpáti Andrea, Gaul Emil: A vizuális képességrendszer szerkezete és értékelésének lehetőségei
Kiss Virág: Művészetpedagógia vagy művészetterápia?
Bálint Ágnes: A Mary Sue jelenség serdülők regényeiben
Beck Zoltán: A 'nincs' szétosztása
Figula Erika, Margitics Ferenc, Pauwlik Zsuzsa: Az iskolai erőszak során előforduló magatartásminták elemzése

Felsőoktatási és felnőttképzési kutatások

Fónai Mihály, Márton Sándor: Azonosságok és különbségek az egyetemi hallgatók életmódjában
Jancsák Csaba: Tanárjelöltek értékvilága
Marton Melinda: Alapdiploma - a Bologna-folyamat sikere?
Ábrahám Katalin, Tőzsér Zoltán: Egyetemisták a felnőttképzésben
Benkei Kovács Balázs: Előzetes tudásszintmérés a felnőttképzésben

Nevelésszociológiai és oktatáspolitikai kutatások

Polónyi István: Közgazdasági ideológiák és az oktatáspolitika gyakorlata
Imre Anna: Irányítási folyamatok helyi és intézményi szinten
Belényi Emese Hajnalka: Fogyatékosság és esélyegyenlőség oktatáspolitikai perspektívában
Forray R. Katalin, Kozma Tamás: A tankötelezettségi korhatár és a cigány/roma fiatalok
Jason Morris, Heidi Morris, Dezső Renáta Anna: High achieving Romani students

Történeti és összehasonlító kutatások

Pukánszky Béla: Néhány markáns gyermekideológia a nevelés eszmetörténetéből
Kereszty Orsolya: A "Nő és a Társadalom" indulása, 1907-10
Darvai Tibor: Rítusok az Úttörővezető-ben, 1953-83
Erős Petra, Gordon Győri János: Az iskolaelhagyás jelensége Japánban
Gál Attila: A finnországi oktatás a magyar szaksajtóban

Zárszó helyett

Andl Helga, Bordás Andrea, Ceglédi Tímea, Dominek Dalma Lilla, Molnár-Kovács Zsófia, Tőzsér Zoltán:
Az Országos Neveléstudományi Konferencia mint szakmai tanuló közösség


Abstracts


Authors

 


 

Előszó

Sorozatunk (Új Kutatások a Neveléstudományokban) harmadik kötetének anyagát - az előző kettőhöz hasonlóan - az Országos Neveléstudományi Konferencia előadásai alapján válogattuk ki és szerkesztettük meg (ONK 2010). Ez a kötet azonban már elmozdul a konferenciától, amennyiben anyagát szélesebb választékból gyűjtöttük. Megkerestünk olyan kutatókat és kutatásokat is, akik (amelyek) nem kerültek be az ONK-ba, kötetünk szempontjából azonban fontosnak és közlendőnek látszottak. Így ez a kötet - bár továbbra is a konferencia egészét és szellemét tükrözi - nem mondható szorosabb értelemben konferencia kötetnek.

Először is azért nem, mert legtöbb tanulmánya nem a konferenciára készült, hanem a konferencia előadások és vitájuk alapján készült el, íródott meg. Ezek a tanulmányok nem léteztek a konferencia előtt, sőt éppen a konferencia találkozások, beszélgetések és viták eredményeként születtek meg. Sokkal inkább tükrözik a hazai nevelés- és oktatáskutatás helyzetét és törekvéseit, mint a folyóiratokban szétszórt jelentkezések és próbálkozások.

Másodszor azért nem konferencia kötet ez a jelenlegi, mert a konferencia anyagának csupán egy (töredékes) részét tartalmazza, amelyet a szerkesztők tudatosan válogattak ki. Természetesen ez alkalommal is a lektorok véleményére, valamint a szimpóziumok és tematikus előadások elnökeinek benyomásaira alapoztunk - de nem csak rájuk. Szempontunk volt a választott kutatások újdonsága: az, hogy a tanulmányok valami olyant kezdeményezzenek, amely eddig még nem fordult elő a hazai nevelés- és oktatáskutatásokban.

Ez a szempont nem föltétlenül jelent nemzedéki különbséget. A szerkesztők nem arra törekedtek, hogy itt a nevelés- és oktatáskutatók új nemzedéke jelentkezzék (bár, természetesen, a kötetnek ilyen üzenete is van). Mindnyájan új kutatásokat kezdeményezünk, ha már a régit összegeztük, lezártuk, és most új vállalkozásokba (kutatásokba, vizsgálatokba, új szempontú összegezésekbe) fogunk. Kötetünk tehát nem nemzedéket kíván megjeleníteni, hanem az újdonságot; legalább is abban az értelemben, hogy az itt közölt írások - a szerkesztők reménye szerint - új kezdeteket mutatnak be, bárki írta is őket.

Harmadszor, azért sem az ONK konferencia kötete a jelenlegi könyv, mert a szerkesztők tudatosan törekedtek egyfajta egyensúlyok megteremtésére a különböző kutatási hagyományok (paradigmák) között. Míg az ONK szervezői nem kötöttek ki kötelezően követendő paradigmát - tehát tükröztették a tematikai és módszertani divatokat is -, addig a jelen kötet szerkesztői azt kívánták bemutatni, milyen lehetséges irányai vannak az (új) kutatásoknak - tekintet nélkül arra, hogy melyik irányban hányan is tájékozódunk.

Az előadások és viták alapján - a konferencia tematikája által is támogatva - öt irány rajzolódott ki. Három hagyományos témakör, amelyben talán a legtöbb nevelés- és oktatáskutatás születik Magyarországon a mai napig: a tanítás és tanulás, a nevelés és iskola, illetve a nevelés és oktatás története. E reprezentatív irányokon belül természetesen az új témákat kerestük és találtuk is meg; itthon még újnak számító tanulásszervezési eljárásokat, módszertani eszközöket, illetve tevékenységi területeket. A nevelés és iskola kutatásának új irányát, úgy tűnik, a művészetek szabhatják meg; a tanítás és tanulás megújítása pedig mintha a korábban peremhelyzetű témáktól és kutatóktól lenne várható.

Három irány évek óta visszatér a konferenciáinkon, úgyhogy egyre biztosabban integrálódnak a nevelés- és oktatáskutatásokba. A felsőoktatás és felnőttképzés ma már egyértelműen része a honi nevelés- és oktatáskutatásoknak is; e kutatások nélkülük csonkák, az ilyen témák relevanciája a nevelés- és oktatáskutatásban mind nyilvánvalóbb. Az oktatáspolitika kutatása is mind kézenfekvőbben része a vizsgálódásainknak; mára a honi nevelés- és oktatáskutatásban is elfogadottá vált, hogy az oktatáspolitika vizsgálata nélkül korszerű nevelés- és oktatáskutatás nem folytatható. Ehhez szorosan kapcsolódik egyfajta komparatisztika (vagy magának a tanításnak és az iskolának, vagy átfogóbban az oktatáspolitikának az összehasonlító megközelítése). Ezt nemcsak Magyarország fokozatos nemzetközi integrálódása követeli ki, hanem egybe regionális elhelyezkedése is.

A bőséges választékból ötször öt tanulmányt közlünk ebben a kötetben, bemutatva a hazai nevelés- és oktatáskutatás tájékozódását a XXI. század első évtizedében. A konferencia és a kapcsolódó érdeklődés természetesen bőségesebb ennél; mára a magyarul beszélő-publikáló neveléstudományi közösség is kinőtte a hagyományos (nyomtatott) formákat. Újakkal is próbálkozunk tehát - miközben láthatóan vonzódunk a könyvhöz (úgy is mint nyomdai termékhez és úgy is mint megkerülhetetlen kulturális örökséghez). Ezért tanulmányaink nyomdai változatát szűkebbre fogva mostantól elektronikus megjelenéseknek is teret adunk. Hisz jó kézbe fogni a könyvet, amelyben megjelenünk - de persze az sem árt, ha mennél többen hivatkoznak ránk. S mert az új kutatásokat új vagy megújult kutatók végzik, ők minket (s mi őket) bevallva-bevallatlanul legelőször az interneten, mindnyájunk kedvelt találkahelyén keresnek, keressük.

Idén tehát nem egy kötetet szerkesztettünk, hanem mindjárt kettőt: a papír alapú mellett elektronikus alapút is. Az új kutatások a neveléstudományokban is így teljesebbek - és így stílszerűbbek is.

2011. július

A szerkesztők

 

Kutatások a tanítás és tanulás körében

 

Arató Ferenc

A kooperatív tanulásszervezés paradigmatikus jellege

Úgy tűnik, hogy az a kooperatív tanulásszervezési modell, amelynek első - minden későbbi kooperatív műhely által elfogadott - példáját Aronsonék dolgozták ki a mozaik módszerben (ARONSON és mtsai 1978, ARONSON 1978, 2008), hordozza azokat a paradigmatikus sajátosságokat, amelyek szükségesek egy kuhni értelemben vett "tudományos forradalomhoz". A forradalmi változás ebben az értelemben nem kötődik tömegekhez, tömeges változásokhoz, ez a kifejezés inkább arra utal, hogy a kooperatív tanulásszervezéssel bekövetkezett változás a neveléstudományi szemléletben, pedagógiai gyakorlatban nem kumulatív jellegű volt (KUHN 2002:185). A kooperatív tanulásszervezés a strukturalista megközelítések között egy poszt-strukturalista gesztussal indított forradalmat. Az attitűdváltozást a viselkedés átstrukturálásával kívánták elérni azáltal, hogy oly módon bontják le a hierarchikus tanulásszervezési módokat az osztálytermen belül, hogy kooperatív struktúrákra cserélik azokat, vagyis dekonstruálják az oktatás hagyományos tanulásszervezési kereteit, ezáltal a tudásról, tanulásról, tanításról, oktatásról és nevelésről alkotott fogalmainkat is.

Az előző tanulmányomban áttekintettem a kooperatív tanulásszervezéshez kötődő amerikai műhelyeket (ARATÓ 2010), hogy segítségükkel világossá tegyem azt a paradigmát, amely minden kooperatív modellt jellemez, s amely nemcsak megkülönbözteti a kooperatív tanulásszervezést a többi kiscsoportos és frontális tanulásszervezési formától, hanem át is rendezi a tanulással kapcsolatos fogalmi rendszert. Kuhn is azt írja, hogy "a paradigmák tehát felfedezhetőek úgy is, ha alaposan megvizsgáljuk egy adott tudományos közösség tagjainak viselkedését" (Kuhn 2002:181). Kifejti, hogy a tudósok akkor is ragaszkodnak egy paradigmához, ha az nincs is pontosan megragadva, de mégis azonos szakirodalmat használnak, abból hasonló következtetéseket vonnak le, s a céljuk is közös. A kooperatív tanulásszervezés műhelyeire - akár a hazaiakról, akár a tengerentúliakról van szó - mindez igaz. Vagyis lehatárolható az az irodalmi háttér, amely a kooperatív modellek mögött áll. Példaként említhetőek azok a kutatások, amelyek a versenyeztető, individuális tanulási és viselkedési formák és a kooperatív társas viselkedési és tanulási formák területén végeztek a kutatók szociálpszichológiai és neveléstudományi szempontból (LEWIN 1935, DEUTSCH 1949, 1962, SLAVIN 1980, ARONSON és mtsai 1978, JOHNSON - JOHNSON 1989 kutatásai a kölcsönösen hivatkozott referenciapontok). A következtetések is azonosak: a kutatásokból az következik e műhelyek számára, hogy a kooperatív mikrocsoportokra épülő tanulásszervezési struktúrák képesek választ adni a "válságban" feltehető kérdésekre.

Két korábbi tanulmányomban a kooperatív paradigmához köthető mérvadó irodalom alapján már levezettem a kooperatív alapelvek rendszerét (ARATÓ 2010, 2011). Azt a rendszert, amely szerintem összehangolja a különböző iskolák, szerzők kooperatív modelljeit, illetve amelynek segítségével jól megkülönböztethető bármely kooperatív gyakorlat a többi csoportos tanulásszervezési eljárástól, egyéb csoportos tevékenységtől. Varga Arankával közösen pedig részletesen is kifejtettük az egyes alapelveket (ARATÓ - VARGA 2005, 2006, 2008). Ezért itt most nincs mód kitérni az alapelvek részletes magyarázatára, levezetésére, viszont a paradigmatikus jelleg megértését elősegítendő újra közlöm azt az összefoglaló táblázatot (1. tábla), amely az eddig feltárt kooperatív alapelveket tartalmazza.

1. tábla A kooperatív tanulásszervezés alapelveinek rendszere

Johnson testvérek

Arató-Varga szerzőpáros

Kagan

alapelemek
(basic elements)

kooperatív alapelvek

alapelvek
(basic principles)

kooperatív tanulásszervezési struktúrák

rugalmasan nyitott és inkluzív együttműködésre épülő struktúrák alkalmazása

Kagan struktúrák

pozitív egymásrautaltság,

pozitív egymásrautaltság: építő és ösztönző egymásrautaltság

pozitív egymásrautaltság

személyes előmozdító interakciók,

mindenkire személyesen kiterjedő párhuzamos interakciók

párhuzamos interakció

személyes és csoportfelelősség-vállalás,

személyes felelősségvállalás és egyéni számonkérhetőség

egyéni felelősség/számonkérhetőség

(alapvetés, de nem sorolják az alapelemek közé)

egyenlő részvétel és


egyenlő hozzáférés

egyenlő részvétel,

-

hatékony tanulásszervezési módok

folyamatos csoportértékelés
és -fejlesztés

lépésről lépésre biztosított kooperatív nyilvánosság,

tudatosan fejlesztett személyes, szociális, kognitív és tanulási képességek

a csoportok/csapatok jelentősége, az együttműködési szándék felélesztése

az interperszonális és kiscsoportos képességek fejlesztése - személyesség biztosítása

a szociális képességek fejlesztésére épülő eszközök alkalmazása


Válság, rejtvény, kulcs, szabályrendszer

A kuhni értelemben vett válságot nem a paradigma elsöprő hatása okozza, inkább a válság megelőzi egy-egy paradigma megjelenését. A közoktatási esélyegyenlőtlenség hatásai mutatnak válságjeleket, mind az amerikai, mind a hazai közoktatásban. A neveléstudomány, a pedagógia általánosan használt paradigmáiban megadott válaszok - az USA-ban (ARONSON 2009), s itthon is (FAZEKAS és mtsai 2008) - nem tudtak hatékony megoldásokat felmutatni a társadalmi integráció közoktatásnak feszülő kérdéseire. A válság tehát adott, a megoldás kulcsát az első sikeres kooperatív modellek adják - köztük az aronsoni mozaik modell. A kulcsot ez a paradigma a strukturális megközelítésben látja, s poszt-strukturális eszközöket javasol a megoldásra. A kooperatív tanulásszervezés modelljeivel átstrukturálja a tanulás terét és a tanulási interakciókat. Ezzel az átstrukturálással, a tanulási struktúrák kérdésének fókuszba helyezésével, a kooperatív paradigma új kutatási területeket, megközelítéseket és törekvéseket jelölt ki (JOHNSON és mtsai 1994, 2000), de már több itthoni kísérlet is történt a kutatásban történő felhasználására (ARATÓ - VARGA 2005, KÉZDI - SURÁNYI 2008). Erről Kuhn azt írja, hogy a "fejlett tudományok" sajátossága olyan paradigmák kialakulásának köszönhető, amelyek képesek érdekes rejtvényeket kijelölni. Ilyen alapvető kérdésfelvetés a kooperatív paradigmában az, hogy hogyan lehet strukturális eszközökkel garantálni az oktatási-nevelési folyamat hatékonyságát, eredményességét, méltányosságát. Kuhn hozzáteszi, hogy a rejtvények megfogalmazásán túl a paradigma a kulcsot is a kézbe adja (esetünkben ezt képviselik a kooperatív alapelvek, attitűdök, struktúrák), s ez lehetőséget ad újabb típusú, sikeres kutatások lebonyolítására (Kuhn 2002:183).

A paradigma egyrészt összegyűjti azokat a "lényeges tényeket" írja Kuhn (Kuhn 2002:40-48), amelyek döntőek a paradigma elméletének igazolása szempontjából. Ez az a közös tudományos forráskincs, amely körvonalazza az egy paradigmában gondolkodó tudósok elképzeléseit igazoló tényrendszert. Másrészt olyan, a probléma megoldására alkalmas apparátust fejleszt ki (esetünkben ez a kooperatív alapelveken nyugvó strukturális modellekre épülő gondolkodásmód), amely közvetlenül használható a probléma megoldására (pl. közoktatási szegregáció helyett inkluzív pedagógiai gyakorlat kialakítása). Egyben tartalmazza is magát a paradigmatikus elméletet (a kooperatív tanulásszervezés esetében ez például a megoldás strukturalista megközelítése, vagyis az az elképzelés, hogy a megoldás kulcsa tanulásszervezési, strukturális kérdés, és poszt-strukturalista választ ad saját kérdésfelvetése felől nézve). A harmadik területe a paradigmatikus tevékenységnek a paradigma "teljes kifejtése", amely kibontja a paradigmában rejlő lehetőségeket, kiterjeszti annak alkalmazhatóságát más szaktudományi területekre. A kooperatív tanulásszervezés paradigmáját meghatározó alapelvek (a paradigma leírt "szabályrendszere") kiterjesztésének két irányát is vizsgálom majd röviden. Egyrészt, hogy az osztálytermi alkalmazás szintjéhez képest a kooperatív struktúrák kiterjeszthetőek-e közoktatás-fejlesztési szintre, vagyis vannak-e olyan alkalmazási modellek, amelyek közoktatás-fejlesztési szintre emelik a kooperatív paradigma alkalmazhatóságát. Másrészt, hogy vajon független kutatók, tudják-e alkalmazni a kooperatív paradigmát például az osztálytermi gyakorlat megfigyelésének leírásakor.

Kuhn "rejtvény" fogalma mentén is megvizsgálom, hogy hordoz-e az alapelvekre és struktúrákra épülő kooperatív modell paradigmatikus sajátosságokat. A paradigma megragadásához, ahhoz, hogy egy problémát rejtvénynek tekintsünk - írja Kuhn - "nem elegendő, ha biztosak vagyunk valamely, megoldás létezésében... kell lenniük olyan szabályoknak is, amelyek körülhatárolják az elfogadható megoldások jellegét és a hozzájuk vezető lépéseket" (KUHN 2002). A párhuzam világosan átlátható. Az alapelv-analízis (PIES analízis,[1] KAGAN - KAGAN 2009) segítségével, amely azt vizsgálja, hogy egy adott gyakorlatban érvényesülnek-e a kooperatív alapelvek, bármely csoportos tevékenységről (nem csak tanulási-tanítási csoportos tevékenységekről) megállapíthatjuk, hogy kooperatívnak tekinthető-e az alapelvek érvényesülésének értelmében. Amennyiben valamely alapelv hiányzik, akkor maga az adott hiányzó kooperatív alapelv segít a tanulásszervezés átstrukturálásában, olyan struktúrák kialakítása felé vezetve a gyakorlatot és a kutatói szempontokat egyaránt, amelyekben a hiányzó alapelv is érvényesül. Úgy tűnik, hogy az alapelvek rendszere tehát tekinthető rejtvényeket felfedező és megfogalmazó, paradigmatikus modellnek. Bármely csoport vizsgálata esetében azt tudjuk vizsgálni, hogy adott célokra érvényesülnek-e az alapelvek, s ha nem, hogyan lehetne azokat strukturális eszközökkel érvényesíteni. Az alapelvek nemcsak átvilágítják egy adott csoport együttműködési struktúráit a kooperatív paradigma szempontjából, hanem egyben - a hiányzó alapelvek mentén - meghatározzák a megoldások jellegét, kereteit. Ugyanakkor a konkrét probléma "rejtvényének" megoldását az érintett alkalmazókra bízza. Ez lesz a szenvedélyes kutatásnak és alkotásnak az a területe, amelyről Kuhn is ír, az azonos paradigmában gondolkodó fejlesztők-kutatók részéről (s amely kiolvasható a kooperatív kézikönyvek, beszámolók szerzőinek lelkesedéséből).

Kuhn részletezi, milyen típusú szabályoknak kell megjelennie a paradigma leírásában (KUHN 2002:51-54.). Az első szabálykategória a fogalmakra, elméletekre vonatkozó állítások kategóriája. A kooperatív paradigmában ilyen állítások például a heterogén csoportok szükségességére, a tudás közös konstruálására, a strukturális megközelítés elsődlegességére, a kompetencia alapú fejlesztés alkalmazására, a kooperatív tanulásszervezés eredményességére és méltányosságára vonatkozó állítások. Ezen túlmenően megfogalmazódik az igény az instrumentális és módszertani szabályok, apparátusok létrehozására is. A paradigmatikus (elméleti és egyben instrumentális) szabályokat a kooperatív tanulásszervezésben a kooperatív alapelvek modellje adja meg. Ahogyan Kuhn fogalmaz: "mindaddig, amíg tiszteletben tartják őket (tudniillik a szabályokat A.F.), segítséget nyújtanak rejtvények felállításához és az elfogadható megoldások körének meghatározásához".

A kooperatív tanulásszervezés alapelvei azokra a kérdésekre keresik a választ, amelyeknek társadalmi szükséglete is igen magas, vagyis, például, hogy hogyan lehetséges inkluzív pedagógiai környezetet kialakítani a mindennapos oktatási-nevelési gyakorlatban. Mindazonáltal Kuhn is azokat a tudományos paradigmákat fogadja el relevánsként, amelyek társadalmi hasznosságának szempontjai is explicitté válnak. Az iskolai integráció és inklúzió kialakítása központi kérdés jelenleg a neveléstudomány hazai diskurzusában is (ld. például a 2009-es, IX Országos Neveléstudományi Konferencia I n t e g r i t á s  és  I n t e g r á l h a t ó s á g  tematikáját http://www.nevelestudomany.hu/onk2009/). A kooperatív tanulásszervezés az alapelvek mentén tárja fel az ezen a területen megfejtendő rejtvényeket, adja tükörképét a konkrét tanulásszervezési gyakorlatnak, s mutat megoldásokat e gyakorlat átstrukturálására. Vagyis kimutatja az alapelvek hiányát, rákérdez az adott alapelv alkalmazási lehetőségére az adott csoportos tevékenység során.


Szakmai mátrix: szimbolikus általánosítások, közös elméletek, értékek - paradigmatikus példák

A paradigma leírásakor pár évvel később - reagálva a kritikákra - Kuhn a szakmai mátrix (disciplinary matrix) kifejezést használja a szabályrendszer kifejezés pontosítására. Szakmai, mert valamely tudományszak művelőinek közös meggyőződéseire vonatkozik. Mátrix, mivel különféle rendezett elemekből áll, s ezek mindegyike további részletezésre szorul, ráadásul ezek az elemek magukba foglalják az elköteleződés közös tárgyát (a paradigmát, paradigmatikus elemeket), s ezek együttesen oszthatatlan egységet alkotnak és együtt fejtik ki hatásukat (Kuhn 2002:187).

A mátrix összetevőit is felsorolja Kuhn. Egyik összetevő kategória a szimbolikus általánosítások köre. Olyan általános kifejezések, amelyek egy törvényt írnak le, de egyben definiálják is azt. A kooperatív tanulásszervezésben éppen ilyenek a johnsoni alapelemek, vagy a kagani alapelvek, s ezek összefüggő, alapelvekre épülő rendszerének leírására tettünk mi is kísérletet (Arató-Varga 2006). A következő paradigmaelemek Kuhn szerint a különböző közös metafizikai elméletek-modellek (ezek olvashatóak ki a közös forráskincsből is). A kooperatív tanulásszervezés számára ezek azok az állítások, amelyeket két bekezdéssel előbb felsoroltam (heterogén csoportok szükségessége... stb.). A harmadik kategória a mátrixban az értékek kategóriája. Ezek teszik lehetővé rejtvények megfogalmazását és megoldását. A kooperatív tanulásszervezés esetében ezek a különböző tanulásszervezési struktúrák az alapelvek szempontjából elemezve. Az alapelvelemzés bármely csoportos tevékenységre vonatkozhat, a rejtvényt az adott csoport megfigyelt tanulásszervezési, tevékenységszervezési struktúrája fogalmazza meg, s a válaszokat a vizsgált struktúrák kiértékelése során az elemzés alapját is nyújtó kooperatív alapelvek mentén fogalmazhatjuk meg és ellenőrizhetjük. A X. Országos Neveléstudományi Konferencián a kooperatív paradigma bizonyítása során javasoltam egy egyszerű hármas kategóriarendszer felállítását. Eszerint kooperatív az a struktúra, amelyben minden alapelv érvényesül, szubkooperatív az a struktúra, amelyben nem az összes alapelv érvényesül, nem kooperatív az a struktúra, amelyben egyetlen alapelv sem érvényesül.

Kuhn azt is leírja, hogy gyakran annak ellenére azonosítható egy paradigma, hogy nem áll rendelkezésre leírt szabályrendszer, s a szakmai mátrix leírása sem történt meg. Ilyen esetekben a paradigma, mint közös példázat érvényesíti az adott gondolkodásmódot a paradigma követője számára. Vagyis a paradigma ilyenkor döntően példákon elsajátított képességeken alapul, amelyekkel tárgyak és helyzetek hasonlóságuk alapján csoportokba rendezhetőek. A kooperatív tanulásszervezés számára az aronsoni mozaik módszer tekinthető ilyen példának, mert egyrészt minden egyes önmagát kooperatívnak definiáló, vagyis a kooperatív paradigma körével azonosuló műhelyben a mozaik módszer alapvető példaként kerül bemutatásra (ARONSON 1978, JOHNSON és mtsai 1984, KAGAN 2001, HORVÁTH 1995, ARATÓ - VARGA 2006, ORBÁNNÉ 2009). Másrészt az aronsoni mozaik - Kuhn "példázat" fogalmának megfelelően -, magába foglalja mindazokat a sajátosságokat, jellemzőket, amelyeket később a kooperatív tanulásszervezés szakirodalma kibont. Ráadásul maradéktalanul meg is felel a kooperatív paradigma később leírt szabályrendszerének, a kooperatív alapelveknek.

A paradigmaváltás forradalmi jellegére az utal, hogy megváltoznak a hasonlósági összefüggések (Kuhn 2002). A kooperatív tanulásszervezés is új összehasonlítási összefüggésekre koncentrál. Hangsúlyt helyez a strukturalista megközelítés jelentőségére a tanulási-oktatási folyamatban, azonban a struktúrák megismerésén és erőforrásként való felhasználásán túlmenően, az átstrukturálás mellett teszi le a voksát, vagyis például a szociometriai struktúrák figyelembevételével, de a kooperatív struktúrák kialakítása mellett. A hatvanas évek óta artikulálódó frontális munka - csoportmunka összehasonlítás helyett, a hagyományos nagy és kiscsoport - kooperatív mikrocsoportos struktúra összehasonlításra koncentrál. A frontális tanulásszervezésnek vannak ugyanis kooperatív lehetőségei, amennyiben az alapelvek érvényesülnek egy frontális figyelemmel is együtt járó gyakorlat során. Tehát a kooperatív paradigma szempontjából nem ott van a választóvonal, hogy valami frontális, vagy csoportos szerveződésű, hanem hogy érvényesülnek-e benne az alapelvek. Létezik ugyanis olyan frontális gyakorlat, amelyből egyetlen alapelv hiányzik, a párhuzamos interakció (NISSEN - IDEN 1999), s olyan kiscsoportos tanulásszervezési mód, amelyből a legtöbb alapelv hiányzik (pl. nívócsoportos oktatás).


Anticipáció, egyszerűség, kiterjeszthetőség, összeegyeztethetőség

A tudományos paradigmák relevanciájának vizsgálatához további szempontokat ad meg Kuhn. Az első, hogy a paradigma segítségével a kvantitatív előrejelzések pontosabbá válnak. A kooperatív tanulásszervezéssel kapcsolatos kutatások irodalma alapján a kifejezetten kooperatív modellek alkalmazásától a személyes, társas, tanulási és kognitív kompetenciák fejlődése várható minden egyes gyermeknél a szociális háttértől és a kompetenciák egyéni állapotától függetlenül (JOHNSON és mtsai 1994, 2000, WENGLINSKY 2000, 2002, BENDA 2002, KÉZDI - SURÁNYI 2008).

A második szempont, hogy az elmélet egyszerű legyen. A kooperatív alapelvek rendszerére épülő elmélet még az Arató-Varga féle modellben is összefoglalható nyolc egyszerű alapelvvel.

A harmadik kuhni szempontból - a paradigma érvényességének köre - ebben a tanulmányban csak röviden tudok kitérni rá, hogy hogyan lehet kiterjeszteni az alapelvekre épülő paradigmatikus modellt a közoktatás-fejlesztés szintjére is.

Varga Arankával közösen fejlesztettünk ki egy kooperatív alapelvekre épülő közoktatás-fejlesztési modellt (amelyet egyébként az Oktatási Minisztérium megbízásából az Országos Oktatási Integrációs Hálózat, továbbiakban OOIH, is figyelembe vett 2004-2005 között), s kutatásaink azt bizonyították, hogy az általunk vizsgált négy régió között abban a régióban mutatható ki a fejlesztések interiorizációja a legnagyobb mértékben, ahol a kooperatív alapelvekre épülő hálózati szolgáltatások igénybevétele a legmagasabb volt (Arató - Varga 2005). Vagyis a kooperatív alapelvekre épülő struktúrák hatékonyabbak, eredményesebbek és méltányosabbak lehetnek intézmények közötti - közoktatás-fejlesztési - szinten is, nemcsak tanulók közötti szinten. Kutatásunk ugyanakkor azt is kimutatta, hogy azokban a régiókban, ahol a kooperatív alapelvekre épülő szolgáltatások kisebb arányban szerepeltek, ott a lemorzsolódó intézmények száma már az első fejlesztési év után is igen magas volt (50% körüli érték mindhárom másik régióban).[2] A modell az OOIH későbbi működése során töredezett lett, s elolvadt a későbbi OOIH gyakorlat során (2005-2010), ennek ellenére egy 2008-as kutatásban még mindig mérhető volt a kooperatív alapelvekre épülő szolgáltatások érvényessége illetve közkedveltsége a fejlesztésben és a vizsgálatban résztvevő intézmények körében (ARATÓ és mtsai 2008).

A kiterjeszthetőség egy másik jó példája - teljesen más oldalról -, de szintén az OOIH működéséhez köthető. Kézdi Gábor és Surányi Éva - két, a hazai és külföldi kooperatív műhelyekhez nem köthető kutató -, Johnson és Slavin alapján a kooperatív alapelvek mentén igyekeztek megvizsgálni a konkrét pedagógiai, napi gyakorlatot azokban az iskolákban, ahol folyt fejlesztés az OOIH szolgáltatásainak köszönhetően, illetve a kontroliskolákban is (KÉZDI - SURÁNYI 2008). Szempontrendszerük azonban nem elég világos, több helyen pontatlan, vagyis nem sikerült a szerzőknek a kooperatív alapelvek lényegét beemelni kutatási fókuszukba, azonban még így is használhatónak ítélték ezt a strukturális és poszt-strukturalista szempontsort a pedagógiai gyakorlatok összevetésére. Ez is világos bizonyítéka annak, hogy a kooperatív paradigma kiterjeszthető, függetlenül attól, hogy az első független próbálkozás még nem volt elég kiforrott.[3] A szempontsor kiforratlansága, illetve a kooperatív paradigma szabályrendszerével kapcsolatos ismeretek szélesebb merítésének hiánya miatt a szerzők adatközlése ebben a formában nem interpretálható tudományos alapossággal. Mégis fontos a bizonyítás szempontjából, hiszen paradigmatikus jelleggel bír legalább az, hogy független kutatók is használhatónak ítélték a kooperatív paradigma szabályrendszerét kutatási megfigyeléseik számára (a vizsgálati adatok szempontjából egyébként még így is csak ebből a szempontból tudtak megragadható különbséget felmutatni a kísérleti és kontrol iskolák gyakorlata között).

A kooperatív tanulásszervezés paradigmájában megfogalmazódó alapelvek modellje összeegyeztethető más szaktudományokkal. Ez az összeegyeztethetőség a negyedik szempont, amelyet Kuhn említ. A kooperatív tanulásszervezés alapelvei például a jogelmélet területén közvetlenül is fellelhetőek. A demokratikus fogalmak, jogelvek összeegyeztethetőek a kooperatív alapelvekkel (Arató - Varga 2005:12-23.). Sőt, esetlegesen a kooperatív paradigma példát adhat az eddig csak elméleti szinten artikulálódó "közvetlen demokratikus" képviseleti modellekre. A szociálpszichológia felfedezése - poszt-strukturalista fordulat szükségessége a tanulásszervezésben - jól összeegyeztethető a pedagógia, vagy a neveléstudomány egyéb ágaiban felmerülő kérdésekkel, vagy a például a kliensorientált pszichoterápia nyomdokain haladó kommunikációs reformkísérletekkel (ROGERS 2004, GORDON 1989, 2001) ahol a kooperatív paradigma új rejtvényeket fogalmaz meg és új megoldásokra hívja föl egyben a figyelmet. A kooperatív tanulásszervezés összhangban van, s általános kijelentései azonos értelműek például a szervezetpszichológia fontos felfedezéseivel is (BELBIN 2003).


Egy lehetséges paradigmatikus modell

A fentiekben a strukturális megközelítésre épülő kooperatív tanulásszervezési modell paradigmatikus jellegének bizonyítását a kuhni értelmezés alapján kívántam elvégezni. Abból a célból, hogy amit egyébként a kooperatív tanulásszervezés nemzetközi (JOHNSON 1994:101-105, 1999:169-172) és a hazai irodalom (BENDA 2007:21-23) egyaránt felvet - a kooperatív tanulásszervezés paradigmatikus jellege -, azt kifejezetten a kuhni értelmezés szempontjából ellenőrizzem. A Johnson testvérek felvetése egy tágabb értelemben vett paradigmaváltásról beszél, s leírásukban valójában inkább a paradigmaváltás jelenségeit, jellegzetességeit ragadják meg, de nem adják meg azt a "szakmai mátrixot", amiről Kuhn beszél egy-egy paradigma megragadása kapcsán. Pontosabban szólva adnak egy metafizikai-elméleti hátteret, rögzítenek bizonyos szabályrendszert ("basic elements of cooperative learning" JOHNSON és mtsai 1984, 1994, JOHNSON - JOHNSON 1999), de a kuhni értelemben vett értékek megfogalmazása nem bontható ki műveikből. Benda József felvetését, amely a csoportok fókuszba állítását javasolja kulcsfogalomként a Humanisztikus Kooperatív Tanulás, vagy a kooperatív tanulásszervezés paradigmatikus jellegének megértéséhez, mint ezt doktori disszertációban elemzem, nem tartom elég konkrétnak ahhoz, hogy rávilágítson az új "hasonlósági összefüggésekre", amelyeket Kuhn az új paradigmák egyik fontos hozadékának tekint. Arról nem is beszélve, hogy a strukturális megközelítésre épülő kooperatív tanulásszervezési modellekbe nem férnek bele a Benda által idesorolt, s az ő nézőpontjából nem is megkülönböztethető csoportmunkára épülő modellek (mint például a nívócsoportos oktatás). Ugyanakkor Benda is azt írja, hogy a HKT elterjedésének hiánya paradigmatikus okokra vezethető vissza, hiszen a kiscsoportos módszereket, pusztán módszertanként kezelték (BENDA 2007:80).

A strukturális megközelítés segítségével összehangolt általános kooperatív modell vizsgálatával, Thomas S. Kuhn paradigma-elméletének tükrében, mindössze az volt a célom, hogy bizonyítsam, a strukturális alapelvekre épülő modell teljesíteni képes minden olyan kritériumot, amelyet Kuhn felsorol a paradigmák jellemzőjeként. Vagyis a strukturális megközelítésre épülő modell paradigmatikus jegyeket mutat, s az alapelvek egy olyan "szabályrendszert" rajzolnak ki, amelyek jól megragadható "értékként" mutatják be a kooperatív struktúrákat, s ezek olyan értékek, amelyek vizsgálata nemcsak osztálytermi viszonyok között releváns, s nemcsak a kooperatív tanulásszervezéssel foglalkozó kutatók-fejlesztők számára.

A kooperatív tanulásszervezés jelenleg még csak gyakorlati példákban ragadható meg a neveléstudománnyal foglalkozók, vagy a pedagógusok számára, ugyanakkor éppen arra tettem kísérletet a kuhni elméletet követő paradigma-vizsgálattal, hogy bizonyítsam, a strukturális megközelítésben felvázolt modell képes egy koherens, a kuhni paradigma-értelmezésnek minden pontján megfelelő, általános modellt felmutatni, ennyiben egy általános és paradigmatikus modellnek tekinthető. Hogy maga a modell leírja-e a teljes paradigmát, amelyben megszületet, vagy annak csak egy paradigmatikus jegyeket hordozó, a gyakorlatra erős hatást kifejtő része, az egy másik elméleti-történeti kutatás tárgyát képező témafelvetés lehetne. Jelen írásomban csak arra tettem kísérletet, hogy kimutassam egy általános kooperatív modell kuhni kifejezéssel élve "szabályrendszerét", amely mentén az összes önmagát kooperatív tanulásszervezésnek nevező modell összehangolható, vizsgálható. A paradigmatikus jelleg vizsgálatával pedig csupán az volt a célom, hogy bizonyítsam, ez az egyik lehetséges általános modell túlmutat a technikák szintjén, hiszen intézményi és rendszerszintű modelleket is fel lehet állítani a segítségével, másrészt használható kutatási-elemzési szempontokat ad a pedagógiai gyakorlatot kutató neveléstudományi szakemberek számára.

Kuhn azt is írja, hogy a paradigmák közötti viták nem rendeződhetnek meggyőzés útján. Éppen az Kuhn elméletének egyik alaptézise, hogy az egyes tudományos közösségek alapvetően gyakorlati-esztétikai szempontból köteleződnek el egyes paradigmák mellett (KUHN 2002:161), az egyes paradigmák viszont egymással nem összemérhetőek, így egymás meggyőzésére sincs esély (KUHN 2002:158). Kuhn azt is írja, hogy a paradigma alapvetően gyakorlatként jelentkezik egy kutató számára, olykor nagyon is egyszerű, néha tautologikus formában (KUHN 2002:158). Pár évvel később írt utószavában Kuhn azt írja, hogy talán éppen a paradigmák gyakorlathoz, példázatokhoz kötődő oldalának megragadása hordozza a legnagyobb jelentőséget számára az egész paradigma-elméletből (KUHN 2002:192). A paradigmák általában kifejtetlen, egyszerű állapotukban ragadják meg a kutatókat, alapvetően a válság által felvetet kérdésekre adott elegáns, egyszerű, kiterjeszthető és társadalmilag hasznos válaszaikkal (KUHN 2002:189). Így a kooperatív tanulásszervezés, mint gyakorlat különösen illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe. Kuhn arról is ír, hogy az, hogy mit tekinthetünk tudománynak alapvetően szintén nem definíció kérdése, hanem alapvetően a tudományos közösségek elköteleződésének függvénye, s ebben Polányi Mihállyal ért egyet (KUHN 2002:165). A kooperatív tanulásszervezés, mint gyakorlat ugyanakkor az elmúlt negyven évben - a tudományos közösségek által elfogadott paradigmáiban végzett kutatásoknak megfelelően - bizonyítottan hatékony, eredményes és méltányos pedagógiai gyakorlathoz vezet. Kísérletünk, hogy egy általános kooperatív modellt felállítsunk (Arató - Varga 2005, 2006) arra irányult, hogy amennyiben ez a gyakorlat bevált, akkor ennek szempontrendszerét, szabályrendszerét (kooperatív alapelvek) lehetne használni a neveléstudományi kutatások során, valamint intézményfejlesztési, sőt a közoktatási rendszer fejlesztésének céljából.

A fenti elemzésből kitűnik, hogy nemcsak a kooperatív tanulásszervezés alapelvekre épülő poszt-strukturalista modellje felel meg a kuhni paradigma jellegzetességeinek, de talán arra is bemutathattam egy példát, hogyan lehet a kuhni paradigma fogalmát alkalmazni nemcsak természettudományos, hanem társadalomtudományi jelenségek megragadására is.


Hivatkozások

ARATÓ Ferenc (2011): Egy lehetséges általános kooperatív modell alapelvrendszere (in Pécsi Tudományegyetem BTK NTI, Oktatás és Társadalom Doktori Iskola évkönyve 2011, megjelenés alatt)

ARATÓ Ferenc (2010): Egy általános kooperatív modell lehetőségéről (Iskolakultúra, 2010/1 106-116.)

ARATÓ Ferenc - PINTÉR Csaba - VARGA Aranka (2008): Az Országos Oktatási Integrációs Hálózat rendszerszerű működésének vizsgálata, Kutatási jelentés, Budapest 220 oldal

ARATÓ Ferenc - VARGA Aranka (2005): A kooperatív hálózat működése (A horizontális együttműködés, mint a kooperatív hálózati fejlesztések motorja) című kutatási jelentés (PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, Pécs)

ARATÓ Ferenc - VARGA Aranka (2006): Együtt-tanulók kézikönyve - Bevezetés a kooperatív tanulásszervezés rejtelmeibe (első kiadás PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, Pécs, 2006. második kiadás: Educatio Társ. Szolg. Kht., Budapest, 2008.)

ARONSON, Elliot (1978): A társas lény, Akadémiai Kiadó, Budapest, 528

ARONSON, Elliot (2008): A társas lény, Akadémiai Kiadó, Budapest, 504

ARONSON, Eliot (2009): Columbine után - Az iskolai erőszak szociálpszichológiája, Ab ovo, Budapest

ARONSON, Elliot - BLANEY, Nancy - STEPHAN, Cookie - SIKES, Jev -SNAPP, Mathew (1978): The jigsaw classroom. Sage Publications

BELBIN, Meredith (2003): A team, avagy az együttműködő csoport (Edge 2000, Budapest)

BENDA József (2007): Örömmel tanulni (Agykontroll kiadó, Budapest),

BENDA József (2002): A kooperatív pedagógia szocializációs sikerei és lehetőségei Magyarországon. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 9. sz. 26-37. és 10. sz. 21-30.

GORDON, Thomas (2001): Tanítsd gyermeked (ön)fegyelemre! Gordon Könyvek sorozat. Assertiv. Budapest,

GORDON, Thomas (1989): TET - A tanári hatékonyság fejlesztése. Gondolat Kiadó, Budapest,

HORVÁTH Attila (1995): Kooperatív technikák - Hatékonyság a nevelésben. IFA, Budapest,

JOHNSON, Roger T. - JOHNSON, David W. (1992): Creative Controversy - Intellectual Challenge in the Classroom. Interaction Book Company. Minnesota,

JOHNSON, David W. - JOHNSON, Roger T. (1994A):. Leading the Cooperative School (2nd ed.). Edina, MN: Interaction Book Company.

JOHNSON, Roger T. - JOHNSON, David W. (1994B): An Overwiew of Cooperative Learning. In J. Thousand, Jacqueline S. - Villa, Richard A. - Nevin, Ann I. (Eds): Creativity and Collaborative Learning. Brookes Press. Baltimore,

JOHNSON, Roger T. - JOHSON, David W. (1999): Learning Together and Alone, Allyn and Bacon, Massachusetts

JOHNSON, David W., JOHNSON, RogerT., HOLUBEC, Ed., & Roy, P. (1984): Circles of Learning, Alexandria,

JOHNSON, David W., JOHNSON, Roger T., STANNE, Mary Beth (2000.): Cooperative Learning Methods: A Meta-Analysis. University of Minnesota, Minnesota)

KAGAN, Spencer. (1990): The Structural Approahces to Cooperative Learning (Edutcation Leadership, 1989. december-1990. január 12-15. oldal)

KAGAN, Spencer (2001A): Kooperatív tanulás (Önkonet, Budapest)

KAGAN, Spencer. (2001B) Kagan Structures and Learning Together - What is the Difference? Kagan Online Magazine, 2001, nyári száma

KAGAN, Spencer (2005): Rethinking Thinking. Kagan Online Magazine.
www.kaganonline.com/KaganClub/index.html

KAGAN, Spencer - KAGAN, Miguel (2009): Kagan Kooperative Learning. Kagan Publishing Company:

KÉZDI Gábor - SURÁNYI Éva (2007): A hátrányos helyzetű gyermekek integrációs programjának (OOIH - HEFOP 2.1.1.) hatásvizsgálata 2005-2007, kutatási összefoglaló (2007. 07. 14.)

KÉZDI Gábor - SURÁNYI Éva (2008): Egy sikeres iskolai integrációs program tapasztalatai (Educatio Kht, Budapest, 130.)

KUHN, Thomas S. (1970): The Structure of Scientific Revolutions. Chicago: The Universitiy of Chicago Press

KUHN, Thomas S. (2002): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kiadó

NISSEN, Peter - IDEN, Uwe (1999): Moderátoriskola. Műszaki Könyvkiadó. Budapest,

ORBÁN Józsefné (2009): A kooperatív tanulás: szervezés és alkalmazás - együttműködés a tanulásban (Orbán és Orbán Bt, Pécs, 236.)

ROGERS, Carl (2004.): Az igazán fontos tanulás a terápiában és az oktatásban in Valakivé válni - A személyiség születése. Edge 2000 Kft. Budapest, 2004. 347-368. oldal

ROGERS, Carl (2002): A személyes kapcsolat mint a tanulás serkentője. In Gyermekközpontú iskola (szerk. Klein Sándor). Edge 2000 Kft. Budapest, 15-38.

SLAVIN, Robert E. (1980): Using Student Team Learning. Baltimore: The Johns Hopkins University.

WENGLINSKY, Harold (2000.): How teaching matters - Bringing the classroom back into discussion of teacher quality. Education Testing Service. Princeton

WENGLINSKY, Harold (2002): How Schools Matter: The Link Between Teacher Classroom Practices and Student Academic Performance. Education Policy Analysis Archives, 10/12.

Zöld könyv - A magyar közoktatás megújításáért (2008) (FAZEKAS Károly - KÖLLŐ János - VARGA Júlia szerk. ECOSTAT, Budapest)

 

Timár Sára, Kokovay Ágnes, Kárpáti Andrea

Oktatás a YouTube-bal

Testnevelés oktatásához használható magyar és angol nyelvű videók értékelése


Bevezetés

A manapság legtöbbet idézett e-learning-elméletek az egyénnek a tanuláshoz való hozzáállását állítják a középpontba, lényegi különbséget téve a digitális lehetőségek használata és elutasítása között. A konnektivizmus - melyet gyakran az online korszak digitális tanulás-elméletének is neveznek - a kollektív tudás felhasználására igyekszik ösztönözni a tanárokat, nem pedig arra, hogy a tanulók képességeit egyénenként fejlesszék. A megosztott kogníciós modell a tanulók létező tudásához kapcsolódó tanulási útvonalakat tervezi meg. E rendszerek a kollektív tudás összegyűjtésére és megosztására szolgáló legfontosabb platformnak a közösségi informatikai megoldásokat tartják.

A virtuális tanulási környezetek keretein belül megszerzett tudás - legyen az önkifejezési technika (mint a Facebook személyes oldalának kialakítása) vagy egy konkrét ismeretköz elsajátítása - jogosultsága aligha kérdőjelezhető meg. "Az év embere 2006-ban a TIME magazin rangsora alapján Te vagy, aki önszorgalomból alkotsz és túlteszel a profikon!" (Grossman, 2006). Ugyanebben a magazin számban hosszú cikk dicséri a leggyorsabban világhírre szert tett közösségi alkalmazás, a YouTube[4] készítőit. E portált a "WeTube" lefordíthatatlan szójátékkal illetik: nem a Te Csatornád (YouTube), hanem a Mi Csatornánk (WeTube) ez az eszköz (Jenkins, 2008). A közösségi internet használat korában a felhasználó a fontos, hiszen immár ők maguk szolgáltatják a tartalmat társaiknak, nem egy tartalomszolgáltató vállalkozás. Az új Web 2.0 technológiák és portálok - mint például blogok, wiki-alapú oldalak és a YouTube - új igényeket elégítenek ki a tanulás terén, s ugyanakkor új, inspiráló hátteret biztosítanak az ismeretszerzéshez.

Mindezek ellenére az oktatók még mindig vonakodnak a közösségi informatikai megoldások széles tárházának használatától és az oktatási folyamatba való beágyazásától. Valószínűleg azért, mert bizonytalanok abban, vajon milyen az interneten elérhető tartalmak minősége és relevanciája. Tanulói szemszögből ez a bizonytalanság teljesen megalapozatlan, hiszen a fiatalok már megtanulták vagy tapasztalati úton rájöttek, mely szerzők, intézmények oldalain számíthatnak értékes, hasznos információkra és élményekre. Ők a "Digitális Bennszülöttek" - más szakirodalmak alapján Nintendó vagy Net Nemzedék (Tapscott, 1997; Tapscott és Williams, 2006; Oblinger, 2003) -, akik a modern technológia által átitatott világban nevelkednek, így otthonosan érzik magukat a mobiltelefonok, digitális kamerák, az internet és a hozzájuk köthető eszközök társaságában.

Míg a fiatalok túlnyomó többsége rendszeresen használja Podcastok[5], blog-közösségek, wikik, RSS feedek, a Flickr[6] vagy a YouTube nyújtotta lehetőségeket iskolai tanulásra is, tanáraik láthatóan képzésre és motivációra szorulnak, hogy rendszeresen és eredményesen alkalmazzák a Közösségi Háló (Social Web) nyújtotta lehetőségeket. A mozgó kép különös figyelmet érdemel az olyan területeken, mint például a testnevelés, ahol az integrált kognitív és pszichomotoros képességek fejlesztése elengedhetetlen a sikeres tanulási folyamat véghez vitele során.

A mozgókép-alapú eszközök nagy valószínűséggel a legnépszerűbb multimédiás eszközök közé tartoznak, s egyben erős motivációul is szolgálnak, ha a tanulási folyamatban megfelelő módszerekkel és gyakorisággal vannak jelen. A hatékony, tanulást elősegítő videofelvétel jóval több egy puszta filmrészletnél; egy tanár-diák kommunikációs csatorna. A YouTube-ot jelenleg főként nyelvtanárok használják életszerű nyelvhasználati helyzetek bemutatására, hiszen a filmekből megismerhetjük az idegen ország kultúráját és hétköznapi közlésmódját is. A testnevelés oktatása - mint tudományág - szintén megköveteli, hogy a hagyományos, jelenleg használatos tanulási segédeszközöket felváltsák a már széles körben elterjedt, felhasználó-barát és egyben felhasználó-központú alkalmazások.

A YouTube a "diákmédium" szerepét is betöltheti, mely biztosítja az információk kétoldalú cseréjét, s így egy diákok által előszeretettel használt platform is létre jöhet a Web 2.0-s technológiák kollaboratív és kreatív alkalmazásával. Ez utóbbi kollaboratív tartalomalkotás a diáktársak értékelésével párosulva mélyebb megértéshez vezet mind a tanulási folyamaton belül, mind az innovatív médiahasználatot illetően. A testnevelés oktatásához a YouTube felhasználói többek között sportesemények hivatalos felvételeit bocsátják közszemlére, de megtaláljuk itt a különböző sportágakban használt technikák részletes bemutatását is, legtöbbször sportolók és edzők segítségével. Mindezek sokat segíthetnek a tanítás, tanulás során.

Ahhoz, hogy egy új, a tanulást támogató eszközt bevezethessünk a gyakorlatba, az oktatóknak tisztában kell lenniük a szóban forgó eszköz pontos jellemzőivel, előnyeivel és hátrányaival, beleértve a gyakorlati alkalmazásokat is. Brown (2000) az "ökológia" fogalmát vezeti be a tanulási környezet metaforájaként: "Az ökológia alapvetően egy nyitott, az adott szituációhoz alkalmazkodó rendszer, mely dinamikus és egymástól független elemeket is magában foglal. A sokszínűség az egyike azoknak az okoknak, melyek az ökológiát olyan erőssé és más helyzetekben is alkalmazhatóvá teszik." (Brown, 2000, 1.). Brown a tanulási ökológiát a következőkben határozza meg: "egymást valamilyen mértékben átfedő, virtuális érdekközösségek együttese, melyek kölcsönösen inspirálják egymást, folyamatosan fejlődnek és nagyrészt önszerveződőek" (Brown, 2000, 1.). Ilyen ökológiai rendszer a YouTube, amelyben számos, hasonló érdeklődésű kisközösség működik.

Tanulmányunk néhány lehetséges stratégiát igyekszik áttekinteni a YouTube pedagógiai használatához. Kutatási eredményeinkkel a testnevelés-pedagógia számára releváns tartalmak megtalálásához, megfelelő minősítéséhez (címkézéséhez) és így a tanulási folyamat hatékonyabbá tételéhez szeretnénk hozzájárulni. Cikkünk egy ellenőrzött és értékelt tartalmakat magában foglaló, a testnevelés oktatását támogató adatbázis létre hozását célzó kutatási projekt kezdeti szakaszának eredményeit foglalja össze.


A YouTube oktatási szempontból releváns jellemzői

A YouTube a felhasználók által létrehozott tartalmakat (User-Generated Content, UGC) kínál fel, csakúgy, mint a Flickr, a Facebook[7] vagy a Wikipédia[8]. Hivatalosan 2005 decemberében indult útjára, 2006-tól pedig része a "Google-birodalomnak". Jóval több felhasználót vonz, mint bármelyik másik videó megosztó oldal (mint amilyen például a vimeo[9], az eyespot[10], a jumpcut[11] vagy az ourmedia[12] - Brouwers és társai, 2008), s emellett kimagasló felhasználói élményt is nyújt (Online Video Site Survey, 2009). Havonta 200 millió egyéni látogató böngészi a YouTube oldalait, harmaduk az Egyesült Államokból (YouTube Survey, 2008). A YouTube legelőnyösebb tulajdonsága oktatási szempontból az, hogy a rendszer mentorként is funkcionál annyiban, hogy a videók megnézése után újabb, témába vágó videofelvételeket ajánl, így ha bővíteni szándékozunk ismereteinket, ezt könnyen megtehetjük. Hasznos, ha az oktatók a bemutatásra szánt videókat saját blogjukba, honlapjukba, közösségi oldalaikba ágyazzák, mint ahogyan azt a professzionális média is teszi (például az index[13], a Népszabadság Online[14] és egyéb internetes újságok, blogok).

Az oktatók számára jó kezdetnek kínálkozik a multimédiás eszközök használatára egy úgynevezett csatorna[15] - a YouTube által kínált saját tárhely - létrehozása, amely a felhasználók személyes kezdőoldalának felel meg, s ide begyűjthetők a kedvenc videofilmekhez vezető hivatkozások. Egy csatornán lehetőség van a filmek rendezett és könnyen elérhető tárolására: a releváns tartalmak megjelölésére, saját gyűjtemény létrehozására, valamint a gyűjtemény tetszőleges szempontok szerinti rendszerezésére. A személyes adatok megadásán túl saját videókat is fel lehet tölteni és megosztani, akár más weboldalakat (például egy tanár oktatási honlapját, egy iskola vagy sportegyesület oldalait) is belinkelni, valamint az általunk kiválasztott csatornákra feliratkozni. Az oktatók mellett a tanulókat is érdemes arra ösztönözni, hogy használják ezeket a funkciókat. Diákjaink maguk is létre hozhatnak tematikus csatornákat, feliratkozhatnak az őket érdeklőkre, valamint kommentálhatják a tanárok által kiválogatott oktató célzatú videókat, melyek feltöltéséről - feliratkozott résztvevőként - üzenetet kapnak.

A tanulóközösségek a fent leírt módon bővülhetnek, valamint nemzetközivé válhatnak. A YouTube adatai szerint 2008-ban az Egyesült Államokban a YouTube felhasználók 47%-a került kapcsolatba más felhasználókkal. Lange (2007) úgynevezett "résztvevői szakadékot" vél felfedezni az informatikai készségeknek, a nem megfelelő hardver eszközöknek és az esetleges rossz előzetes élményeknek köszönhetően. A tartalmak nem megfelelő címkézése szintén igen lényeges, hiszen könnyen alulmotiválttá és elutasítóvá teszi a felhasználókat. Halvey és Keane (2007) a közösségépítő eszközök használatát vizsgálták - melyeket a YouTube-on kapcsolattartásra és tartalmak megosztására használhatunk -, s azt tapasztalták, hogy a regisztrált felhasználók csupán töredéke használja rendszeresen ezen eszközöket, azokat kiaknázatlanul félre tolják; nem ösztönzik ismerőseiket a YouTube használatára, nem fűznek megjegyzéseket az általuk megnézett videókhoz és nem (megfelelően) címkézik a feltöltött tartalmakat. A használatot vizsgáló adatok alapján kitűnik, hogy módszertani és technikai képzésre - egy felkészítő tanfolyamra - van szükség, ha azt várjuk el a YouTube-tól, hogy hozzáférhető és hasznos oldallá váljon a testnevelés tanárok számára.

Azonban - mint mindig - felmerül a kérdés: megéri-e mindez a fáradtságot? Valóban használható tartalmakra lelhetünk a hatalmas internetes filmtárban? Clark és Mayer (2002) javaslata alapján az oktatási médiumoknak összhangban kell lenniük az elvárt tanulási végeredménnyel, csökkenteniük kell - de legalábbis nem szabad növelniük - a kognitív terhelést, kizárni a felületes szövegeket és nyelvezetüknek alkalmazkodniuk kell a tanulókéhoz. Xu és társai (2000) egy további fontos szabályt is megfogalmaznak: a videóval támogatott tanulás nem lehet passzív! A pedagógus feladata az aktív videó használat támogatása és ezáltal a tanulási folyamat eredményességének maximalizálása. A YouTube megfelelő hátteret nyújt a tanuláshoz azzal a tulajdonságával, hogy a videókat tetszőleges hosszúságú részletekben is megnézhetjük, bármely részét címkézhetjük, kommentálhatjuk. Egy oktatási folyamatban így eredményesen fejleszthetők a tanulók megfigyelő és lényeglátó képességei.

Testnevelés órán a videó például bevezetőként vagy motivációs eszközként is használható. Ha a tanulóknak videó elemzési házi feladatot adunk, ezzel tanulási folyamataikat aktívabbá tehetjük. Az (oktató által) szerkesztett videofilm részletek segítenek abban, hogy a sportág vagy egy adott mozdulatsor lényeges részeire fókuszáljunk. "Azzal, hogy a diákoknak saját megfigyelési feladatokat ad, a tanár kitartóbb feladatmegoldásra ösztönözheti a diákokat, és figyelmüket az órák fő témáira irányíthatja. A videofilm megnézése alatt és után a tanárnak követnie kell a tanulási folyamatot. A film megnézése után érdemes számba venni, mely filmrészletek érdekelték őket? Mi az, amit nem értettek? Hogyan teremthető kapcsolat a diákok érzései, gondolatai és a látott film között?" (Duffy, 2008, 23.)

A diákok számos más közösségi alkalmazást is használhatnak, hogy gazdagítsák a YouTube videofilmek által nyújtott élményt. Blogolhatnak (írásos megjegyzéseket tehetnek) a videóval kapcsolatban a YouTube környezetben, értékelhetik a film minőségét (a YouTube ehhez biztosít egy egyszerű minősítő eszközt), vagy a tanár saját fejlesztésű oktatási környezetébe írhatnak kérdéseket, tehetnek megjegyzéseket. A videofilm tehát hatékonyan katalizálja és segíti az osztálytermen belüli és azon kívüli dialógusokat. A YouTube előnye továbbá, hogy egyszerre fejleszti a szaktárgyi tudást és az informatikai képességeket. "A valós környezetben végzett pedagógiai munkával társítva, egy új típusú, médiával gazdagított tananyag igen értékes lehet a tanulási élmény intenzitásának növelése érdekében. A diákok számára ismerős, kedvelt és gyakorta használt médium oktatási környezetté alakításával a tanár kiaknázhatja a médium népszerűségének erejét. Engedjük meg diákjainknak, hogy egy írásos elemzés helyett videofilmet készítsenek beadandó feladatként. Mialatt elkészül a film, a diák vizuális írástudása - ez a napjainkban rendkívül fontossá vált képesség - is jelentősen javul. Az új tartalom létrehozása, tudástárgy készítése, lényegében bármely formában fontos és értékes tevékenység." (Educause Learning Initiative 2006, 37)

Felsőoktatási kontextusban Jenkins (2007) vezette be a "YouNiversity" fogalmát - a pontosan nem lefordítható kifejezés az egyetem (university) és a YouTube ötvözete. A szójáték lényege: a mai felsőoktatás egy közösségi tér, amelyben a hallgatók a tudásszerzés során nemcsak oktatóiktól, hanem társaiktól és a gazdasági élet szereplőitől is tanulhatnak, és mindezt szívesen is teszik.

A YouTube sikeres oktatási használatáról írt eddigi tanulmányok és a Társadalmi Hálóval kapcsolatos korábbi felsőoktatás-módszertani kutatásaink (Kárpáti, 2009) alapján határoztuk el, hogy kutatni kezdjük a YouTube felhasználásának lehetőségeit a testnevelés tanításában. Munkánk első lépéseként értékelést készítettünk a YouTube-on közölt, a testnevelés oktatásában használható filmek egy csoportjáról.


Videók a YouTube-ról a testnevelés oktatásához - a tartalom és minőség elemzése

A minta kiválasztása

Tanulmányunkban a YouTube-ról származó videók egy csoportját elemeztük különböző szempontok szerint. A véletlen kiválasztás módszerét alkalmaztuk a minta kiválasztása során, ahogyan azt számos közelmúlt-beli tanulmány is tette a YouTube kapcsán. A keresések alkalmával kulcsszavakat adtunk meg, ügyelve arra, hogy a testneveléshez kapcsolódó tartalmakat kapjunk találatként. Fontosnak tartottuk, hogy mind magyar, mind idegen nyelvű[16] videókat is vizsgáljunk, így mindkét halmazból 50-50 videofilmmel foglalkoztunk. A mintákat igyekeztünk minél reprezentatívabbakként megalkotni a sokaság egészére nézve, valamint szem előtt tartva, hogy a különböző videó típusok és műfajok a kellő mértékben képviselve legyenek.

Ha egy testnevelés tanár oktatóvideók keresése mellett dönt, minden bizonnyal a leggyakoribb a "testnevelés" vagy a "sport" kulcsszavak beírása a keresőmezőbe (physical education/sports, illetve testnevelés/sport). Az ehhez hasonló szabadszavas keresésekben mindig ott rejlik a veszély, hogy a keresési szándékunknak megfelelő videók száma valójában csekély mértékű. Ez jelen esetben is így alakult, különösen a PE illetve a sport szavak használatakor. Néhány kulcsszó beírása esetén a kapott találatok számát az 1. táblázat mutatja. A kapott találatok száma drasztikusan csökken, ha nem csak egy, hanem több keresőszót is megadunk a kereséskor (például testnevelés + óra).

Keresési kulcsszavak

Találatok száma

Angol nyelvű keresési kulcsszavak

(Angol nyelvű) találatok száma

testnevelés

83

physical education

5210

testnevelés óra

44

physical education lessons

1250

tesi + szűrés sport kategóriára

2180

physical education teaching

1300

tesi óra

326

physical education class

3760

tornaóra

45

physical education warm up

774

úszásoktatás

26

physical education in schools

4780

úszás óra

33

physical education activities

1680

1. táblázat - A találatok száma magyar illetve angol nyelvű keresés esetén


A keresés során legtöbbször problémát okoz, hogy a feltöltött tartalmak címkézése, kategorizálása nem megfelelő, így igen nehézkessé válhat a releváns videók megtalálása. Brouwers és szerzőtársai szerint a videókat feltöltők nem érzik szükségesnek és igen csekély mértékben motiváltak arra, hogy a feltöltéssel egyidejűleg az adott videóhoz tartozó legésszerűbb és leghasznosabb kulcsszavakat is megadják. Egy további indok lehet a fent említetteken túl, hogy a felhasználók képességei is részben hiányoznak a megfelelő címkék meghatározásához.

A magyar találati lista a videók számos típusát képviselte; a hirdetésektől a módszertani videókon át az órarészletekig. Ez utóbbiak igen értékesek lehetnek didaktikai szempontból, s több esetben nem tanárok, hanem diákok által lettek feltöltve. A YouTube sporttal kapcsolatos tartalmait átnézve legnagyobb számban a következő videó típusokat különböztethetjük meg:

A videók számát tekintve az angol nyelvű videók sokkal gazdagabbak a valamilyen testi fogyatékossággal élő tanulók hatékony oktatásáról, illetve az oktatási folyamat élvezetessé tételének módszertanáról. A megfelelő keresőszavak beírásával csupán néhány magyar nyelvű (pontosabban csak magyar nyelvű leírással rendelkező) videót találhatunk, míg az angol kulcsszavakkal (sports, handicaps) akár több ezer találatra is bukkanhatunk.


A videók értékelési szempontjainak kialakítása

Hogy elemezhessük a felvételeket, szükségessé vált a minőségi kritériumok meghatározása. Mivel vizsgálódásunk célja a testnevelő tanárképzés és továbbképzés területén való alkalmazhatóság elemzése volt, így az általunk kidolgozott táblázatban is az ehhez kapcsolódó kritériumok kerültek előtérbe.

Mozgásoktatásról lévén szó, feltétlenül fontos többek között a képi megjelenítés minőségi jegyeinek meghatározása. Az oktatás elengedhetetlen feltétele a tanári magyarázatok megfelelő színvonala, így a felvételek hangminősége is helyet kapott kritériumrendszerünkben (a képminőséggel egyesített kritériumként). A külső megjelenés és érthetőség után a tartalmi vonatkozásokat vizsgáltuk, nevezetesen a sportági technikai és taktikai elemek helytállóságát, korosztály specifikus tantervi felhasználását. Fontos kritérium volt számunkra, hogy mennyire alkalmazható a felvétel más kulturális és gazdasági körülmények között, esetleg azonos előképzettséggel rendelkező, más életkorú tanulók esetében. Ez teszi lehetővé az interkulturális alkalmazást, ami fontos eleme a sporttevékenységeknek. Utoljára az esztétikai hatásokat is vizsgáltuk minden egyes felvételnél.

A szakértői értékelés módszerét alkalmaztuk a már korábban kiválasztott minta elemzésére. Minden korábban kiválasztott szemponthoz egy osztályzatot állapítottunk meg; az 1-es jelentette a legrosszabb, míg az 5-ös a legjobb minőségű felvételt az adott kategórián belül, azok a videók pedig, melyek egyáltalán nem javasoltak pedagógiai alkalmazásra, 0-ás osztályzatot kaptak. Értékelési szempontjaink tehát a következőek voltak:

A felvételek értékelési kritériumainak kiválasztásakor szem előtt tartottuk későbbi tervünket, egy testnevelés oktatásához használható tananyag-adatbázis létrehozását.

Minőség

Az oktatási célra legjobban használható felvételeknek mindig szemléltetniük kell az adott mozdulatokat, így legelső kritériumként a minőséget választottuk. Fontos szempont, hogy az adott videó technikai jellemzői megfelelőek legyenek; a mozdulatok és személyek élesen és tisztán látsszanak. A filmek értékelésekor az 1-es osztályzat a minőségre igen rossz hang- és képminőséget jelent, 2-es osztályzatnál már mindkettő bizonyos mértékben használható, 3-asnál technikai értelemben a videó közepesen jól használható, 4-es osztályzatnál legalább az egyik tényező jónak mondható, csupán néhány hiba vagy zavaró tényező fordul elő, 5-ösnél pedig mindkettő megfelelő, jól használható.

Tartalom

Második szempontunk a tartalom volt, mely a szakmai tartalomra utal. A videóknak az érthetőség érdekében világosan közvetíteniük kell a látottakat, a mozdulatokat el kell magyarázniuk, valamint választ kell adniuk a legnagyobb valószínűség szerint felmerülő kérdésekre (nemcsak a technikai vagy szakmai értelemben vett kérdésekre, hanem esetleg az adott sportág hivatalos szabályrendszerét illetően is).

A tartalom szempont szerinti vizsgálatnál nem pontszámokat adtunk, hanem műfajokat és típusokat határoztunk meg, melyek a testnevelés oktatás szempontjából a leggyakrabban fordulnak elő, s ezekbe a kategóriákba soroltuk be a vizsgált videókat:

  1. Alapvető képességeket fejlesztő egyszerű feladatok

  2. Speciális képességeket fejlesztő összetett feladatok

  3. Sportági alaptechnikákat oktató feladatok

  4. Összetett technikai feladatok

  5. Taktikai feladatok oktatása

  6. Nem releváns tartalmak

Módszertani jellemzők

Ahhoz, hogy egy videót szakmai szempontok alapján jól használhatónak minősítsünk, a videónak a célkorosztály igényeihez is alkalmazkodnia kell; mind didaktikai, mind általános igényeket figyelembe véve. Így juthatunk el harmadik kritériumunkhoz, mely a módszertani jellemzők gyűjtőnevet kapta. Itt jelenik meg a videó testnevelés műveltségterülethez való kapcsolódása is, vagyis annak vizsgálata, hogy a Magyarországon érvényes NAT-ot kiindulópontnak tekintve a videó illeszkedik-e módszertani szempontokból a tananyagba.

A formális oktatásban a testnevelés területén két alapvető módszertani irányzat figyelhető meg. Ezek alkalmazhatóságát nagymértékben befolyásolja a tanulói csoportok létszáma. Egyes megoldási módok illetve oktatási módszerek kizárólag kiscsoportos foglalkozások keretében eredményesek (ilyenek a globális módszerek), míg mások mind kis csoport, mind pedig nagy létszámú csoport esetében is alkalmazhatóak (ezek az úgynevezett parciális módszerek). Hogy melyik kerül alkalmazásra, azt döntően befolyásolhatja a csoportlétszámokon túl, hogy az oktatás mely stádiumában vagyunk, illetve a tanulók milyen előképzettséggel rendelkeznek. Mindezek alapján olyan kritériumrendszer kidolgozása vált szükségessé, mely nem tesz különbséget a két módszer között, ugyanakkor olyan alapvető szempontok alapján rangsorol, mely mindkét módszer esetén döntően befolyásolja az eredményességet. Tehát ennek megfelelően 0 értéket kapott az a felvétel, mely oktatási segédanyagként nem alkalmazható, 5 pontot pedig az, mely didaktikusan felépített, a korosztálynak és az adott tanulócsoport képességeinek megfelelő feladatsort tartalmaz.

Esztétikai jellemzők

Mint a legtöbb kommunikációs csatorna esetében, itt is szükség van esztétikai szempontok figyelembe vételére, annak vizsgálatára, hogy az adott videó megfelelően rokonszenves és egyben figyelemfelkeltő-e, illetve motiválja-e a nézőket a kívánt mértékben. Mindezek alapján választottuk negyedik elemzési szempontunknak az esztétikai jellemzőket. 1-es illetve 2-es osztályzattal értékeltük a nem feltétlenül tervszerűen felvett, nem utószerkesztett videókat, velük ellentétben, 5-össel pedig a magas minőségű, gondos munkával megszerkesztett, sok esetben magyarázatokkal is ellátott videókat.


A YouTube-on található videók elemzése

A véletlenszerűen kiválasztott videók közül eddig mindkét csoportból 50-50 felvétel feldolgozása történt meg, s 10-10 felvételt mutatunk be e tanulmányban. Az itt található táblázatokban a tartalmi vonatkozások tükrében mutatjuk be a felvételeket, ügyelve arra, hogy az adott terület a valóságnak megfelelő arányban szerepeljen a felsorolásban. A magyar nyelvű videók értékelését a 2. táblázat mutatja.

 

Cím

Minőség

Tartalom

Módszertani jellemzők

Esztétikai jellemzők

1.

A testnevelés

5

I; III; IV

4

5

2.

Tesi óra Mátéval

5

I

5

5

3.

P.E. in hungary - tesi óra

3

I; II

4

3

4.

Nézz be hozzánk - Testnevelés óra

3

I.

3

3

5.

Comenius Botev testnevelés óra 2 osztály

4

I; III

5

4

6.

Testnevelés órák 2008

5

I

3

5

7.

Rendhagyó testnevelés óra

3

I

3

3

8.

Csú-Sziki Kalandpálya, Hungary, Szeged-Kiskundorozsma Sziksósfürdő

1

IV

0

1

9.

TF III/1 JUDO

1

III

0

1

10.

Répaszedés a Szolnoki Waldorf Iskola negyedik osztályában

5

-

3

5

2. táblázat - A magyar nyelvű videók értékelése

A magyar nyelvű videók száma még mindig viszonylag szegényesnek mondható, főleg az angol nyelvűekkel történő összehasonlítás esetén. Ennek ellenére számos igen magas oktatási minőséggel rendelkező videó található, melyek mind tanórai, mind otthoni felhasználásra is alkalmasak.

A kiválasztott tíz angol nyelvű videó értékelését a 3. táblázat mutatja.

 

Cím

Minőség

Tartalom

Módszertani jellemzők

Esztétikai jellemzők

1.

Volleyball Serves

2

III.

2

3

2.

Teaching Balls Skills, and Fitness

5

III.

5

5

3.

Baseball: Crow Hop Technique

5

III.

5

4

4.

School Events - Physical Education: Swimming Lessons

1

VI.

3

4

5.

Physical Education Weights Training Lesson

3

IV.

3

4

6.

Math+PE=Fun

5

I.; II.

3

4

7.

SAQ® SCHOOLS Physical Education Solutions

3

I.; II.

4

3

8.

PE O Level 100m Sprint Lesson

1

I.

0

3

9.

Quality Physical Education Lesson - Effective Teaching Strategies

3

III.

3

4

10.

Ultimate Instructional Video - Backhand

5

III.

3

3

3. táblázat - Az angol nyelvű videók értékelése

A táblázatból egyértelműen látszik, hogy az eddig feldolgozott anyagokban többnyire alaptechnikát tanító videók találhatók (1; 2; 3; 9; 10). Ez nem véletlen, hisz ezek azok az elemek, melyek az adott sportág eredményes űzéséhez elengedhetetlenek.

Érdekes volt megfigyelnünk azt, hogy igen jelentős számú videó foglalkozik az elméleti tantárgyak oktatását segítő fizikai tevékenységek alkalmazásával. Erre hoztuk példaként a matematika oktatását segítő testnevelés foglalkozást (6). Nagyon sok olyan felvétel is van a rendszerben, melyeket feltehetőleg a tanulók saját maguk töltenek fel. Ezek is tarthatnak számot érdeklődésre, hiszen lehetőséget biztosítanak a más országokban, kultúrákban élők számára egymás óráin kialakított szokásrendek, követelmények, rendelkezésre álló feltételek megismerésére (4; 8).

A két táblázat összehasonlításakor megállapíthatjuk, hogy nincs lényegesen nagy különbség a minőség és a tartalom kategóriákat illetően, vagy akár az esztétikai jellemzők esetében a két különböző nyelvű (illetve bizonytalan számú oktatási kultúrákat képviselő) tartalmak halmaza között. Alapvetően mindkét nyelven készült videók használhatóak bármilyen oktatási háttérrel rendelkező országban, ahol a testnevelés oktatását a fentiekhez hasonló, könnyen hozzáférhető és jó vizuális jellemzőkkel rendelkező videókkal szándékoznak támogatni.


Egy testnevelés oktatásához használható videofilmeket tartalmazó adatbázis létrehozása - perspektívák és akadályok

Véleményünk szerint elegendő számú videó található a YouTube-on ahhoz, hogy egy testnevelés tantárgyhoz kapcsolódó tananyag-adatbázist hozhassunk létre. A videók megtalálását nagyban megkönnyítené, ha a videó feltöltéshez a legrelevánsabb kulcsszavak megadása is hozzájárulna. Sok videó esetében valójában a kulcsszavak újbóli meghatározására és rögzítésére lenne szükség, hogy egyáltalán az adott film témáját és oktatási célját meghatározhassuk.

A megfelelő címkék[17] megadásának szükségességét számos tanulmány említi, melyek e társadalmilag is előtérbe került Web 2.0-s portál továbbfejlesztésével és használhatóságával foglalkoznak. E tanulmányok egyet értenek abban, hogy a tartalmak megfelelő címkézése meghatározó a kereshetővé tétel szempontjából. Ha a videó feltöltés eme utolsó, ám annál lényegesebb szakasza nem a megfelelő módon történik, a felhasználók jó eséllyel sosem találják meg azokat a tartalmakat, melyeket akár konkrétan, téma specifikus böngészés segítségével kerestek.

A fent említett probléma megoldására több lehetőség is kínálkozik. Legelső egy átfogó leírás vagy egy help-alkalmazás azok számára, akik videókat szeretnének feltölteni a YouTube-ra. E leírás irányelveket és ajánlásokat kell tartalmazzon a videók hatékony tag-eléséről, illetve rá kell ébreszteniük és ösztönözniük a feltöltőket, mennyire hasznos, ha egy pillanatra a tartalmakat kereső felhasználók fejével gondolkoznak a tag-elés során. Vajon ők milyen keresőszavakat használva szeretnék megtalálni a szóban forgó videót? Hasznos, ha a leírás példákon keresztül szemlélteti a teendőket, illetve a legrelevánsabb címkék meghatározását, mely példákhoz vitafórum is kapcsolódna, mely teret adhat további ötletek, javaslatok megvitatására. Ez utóbbi egy, a Wikipédián már jól ismert szerkesztő-közösség, a YouTube-közösség létrejöttét segítené elő.

A megfelelő címkék meghatározására alkalmazható lenne egy másik módszer is, mégpedig "hivatásos YouTube címkézők" alkalmazása, akik munkaidejüket azzal töltenék, hogy a lelkes felhasználók által feltöltött tartalmakat a megfelelő kulcsszavakkal lássák el, így megkönnyítve a keresési lehetőségeket a többi, videót kereső felhasználó számára, illetve a kapcsolódó videók listájának meghatározását. A címkézőket közvetlenül a YouTube kérheti fel munkatársnak, illetve önkéntesek is jelentkezhetnek, akik szívesen foglalkoznának a feltöltött videók igen színes kavalkádjának rendszerezésével. Talán e címkézők alkalmazása lehet az első lépés sikeres és aktív tudásépítő közösségek létre hozására, melyek saját adatbázist hozhatnak létre releváns videók középpontba állításával (lásd alább).

A tag-elés során feltétlenül érdemes használnunk az adott sportág nevét, a videó típusát (pl. testnevelés óra, meccs, vicces jelenetek, oktató videó, stb.), valamint a videó fő témáját. A további keresőszavak használata a feltöltő szakértelmétől (és szorgalmától) függ.

A YouTube felhasználói számára lehetőség van saját csatornát létre hozni, mely a személyes preferenciáknak leginkább megfelelő tartalmak gyűjtőhelye, egyfajta "kedvencek", vagyis a megjelölt, újra megnézni kívánt videók egybe gyűjtése (lásd fent). Magyarországon a szerzői jogok bizonyos mértékben korlátozzák a tartalmak szabad áramlását, ami az említett csatornák létrehozásakor nehézséget jelenthet.

A fenti funkció tananyag-adatbázisok alapjául is szolgálhat, ha a különböző sportágaknak, célközönségnek és didaktikai célnak megfelelő tartalmakat gyűjtjük össze. E csatornákon belül a felhasználók könnyen kapcsolatba tudnak lépni egymással, kommentálhatják a csatornán megtalálható videókat, újakat ajánlhatnak, ezáltal a bizonyos részterületeken vagy sportágakban kevesebb tapasztalattal rendelkező kollégák[18] könnyebben szerezhetnek új ismereteket, alakíthatják nézőpontjukat, illetve válaszokat, ötleteket kaphatnak felmerült problémáikra. E környezet minden bizonnyal inspirációt és biztonságot nyújthat a pályakezdő, illetve fiatal testnevelés tanárok számára, akik ha ugyan specifikus sportági vagy bizonyos módszertani tapasztalatokkal nem is, Web 2.0-s ismeretekkel biztosan rendelkeznek.

A YouTube népszerűsége többek között a tartalmak megosztásának, kommentálásának lehetőségében és ötletgazdag felhasználásában rejlik. Ha más portálokkal hasonlítjuk össze, meg kell állapítanunk, hogy a YouTube sokkal rugalmasabb az összes többi Web 2.0-s, vagyis hasonló tulajdonságokkal rendelkező portálnál. Míg a wikik a feladatközpontú közösségi tartalom-szerkesztést és -fejlesztést, valamint a különböző tudás-elemek összekapcsolását hangsúlyozzák, addig a blogok alapvetően szöveg-központúak, tehát nem feltétlenül érthetőek a nem anyanyelvű látogatók számára. A kép vizuális ereje az esetek túlnyomó többségében legyőzi a nyelvi akadályokat - ahogyan ezt a fent részletezett tanulmányunkban is felfedezni véltük -, s alkalmazhatóak még abban az esetben is, ha a videóhoz tartozó hang különböző okokból kifolyólag csak részben vagy egyáltalán nem használható. A blogok, a YouTube és a wikik megfelelően alkalmazhatóak a tanulási és közösségi tudás-alkotási folyamatban, azzal a feltétellel, hogy használatuk mind az oktatók, mind a tanulók részére elég egyszerű (felhasználóbarát) ahhoz, hogy a mindennapi oktatási folyamatokba beágyazzák.

A NAT bevezetésével (1995) Magyarországon alapjaiban változott meg a testnevelés tanítása. Míg eddig elsősorban különféle sporttechnikák oktatásán volt a hangsúly, addig a jelenlegi tanterv a készségek és képességek kialakítására helyezi azt. Az elmúlt 15 évben elkészült tanítási programok még mindig csupán a hagyományos sportágakra épülnek, holott mind a tanulók, mind a szülők részéről társadalmi igényként jelenik meg az új szabadidős sportágak testnevelésben való alkalmazása. Ebben óriási szerepe van az Internet jelentős elterjedésének.

A YouTube vitathatatlanul széles perspektívával rendelkezik a közösségi oldalak körében, sok szempont szerint már a teljesen a felhasználók által szerkesztett web 3.0-s portálok közé tartozik. "Vizsgálataink során azt találtuk, hogy a YouTube-on lévő videók merőben más tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a hagyományos videó-megosztó portálokon lévők, ha a hosszukat, hozzáférhetőségüket, közkedveltségüket tekintjük vizsgálódási alapként. Mivel a YouTube-on található videók közösségi hálózat-építő ereje fontos eleme a portál sikerességének, így mi is elsősorban ezt vizsgáljuk. Különösképpen a valamilyen szempont szerint kapcsolódó videókra vezető linkek nyújtanak fontos vizsgálódási alapot, mivel a videók jó része szorosan kapcsolódik egymáshoz, lehetőséget adva az újszerű technikák kifejlesztéséhez és a szolgáltatás minőségének javításához." (Xu, Dale és Liu, 2000, 1.) A fent említett tanulmány a videók éppen ezt a tulajdonságát szándékozik megfigyelni és kihasználni; nemcsak a tanulási és tanítási folyamat támogatására, a hétköznapi emberek sportra irányuló motivációjának támogatására is.

Érdekes kutatási kérdés, hogy vajon a tanulók, akik a testnevelés óra keretein belül a különböző technikák, sportágak és sportesemények szemtanúi lesznek, maguk is részeseivé akarnak-e válni a sportolás élményének. Vajon a hasonló korú tanulók által készített és feltöltött videók megnézésének hatására saját maguk is kedvet kapnak a mozgásra? Válhat-e a YouTube a tömegek sportolásra való ösztönzésének főszereplőjévé? E kérdések a testnevelők YouTube-os közösségének megalapítása és a YouTube videók a magyar "tornatermekbe" való kerülése után válhatnak megválaszolhatóvá.


Hivatkozások

Brouwers, J., Cornips, L., Kaltenbrunner, W., Nicolle Lamerichs, S. (2008): Introduction. A Special issue on YouTube. Cultures of Arts, Science and Technology, 1. szám

Brown, J.S. (2000): Growing up digital: How the web changes work, education, and the ways people learn. Journal of the United States Distance Learning Association, 16. évf., 2. szám,
http://www.usdla.org/html/journal/FEB02_Issue/article01.html

Clark, R.C., Mayer, R.E. (2002): e-Learning and the Science of Instruction: Proven Guidelines for Consumers and Designers of Multimedia Learning. Pfeiffer, San Francisco

Conway, C. (2006): YouTube and the Cultural Studies Classroom,
http://www.insidehighered.com/views/2006/11/13/conway

Duffy, P. (2008): Engaging the YouTube Google-Eyed Generation: Strategies for Using Web 2.0 in Teaching and Learning. Electronic Journal e-Learning. 6. évf., 2. szám,
www.ejel.org/issue/download.html?idArticle=64

Educause Learning Initiative (2006): 7 things you should know about YouTube,
http://www.educause.edu/content.asp?page_id=7495&bhcp=1

Grossman, L. (2006): Time's Person of the Year: You. TIME Magazin, 2008 május 14-i szám,
http://www.time.com/time/magazine/article/0,9171,1569514,00.html

Halvey, M. J. és Keane, M. T. (2007): An assessment of tag presentation techniques. Proceedings of the 16th International Conference on World Wide Web konferencia, New York

Jenkins, H. (2007). From YouTube to YouNiversity. Chronicle of Higher Education: Chronicle Review,
http://chronicle.com/article/From-YouTube-to-YouNiversity/7800

Jenkins, H. (2008): From YouTube to WeTube. Confessions of an ACA-Fan, blogbejegyzés, 2008. febr. 13.,
http://www.henryjenkins.org/2008/02/from_youtube_to_wetube.html

Kárpáti, A. (2009): Web 2 Technologies for Net Native Language Learners: a "Social CALL". RECALL-Journal for Computer Assisted Language Learning, 21. szám.

Lange, P. G. (2007): Publicly Private and Privately Public: Social Networking on YouTube. Journal of Computer-Mediated Communication, 13, évf., 1. szám.

Oblinger, D. (2003): Boomers, Gen-Xers, and Millennials: Understanding the "New Students". EDUCAUSE Review, 38. szám.

Online Video Site Survey (2009): Ten video sharing services compared,
http://www.dvguru.com/2006/04/07/ten-video-sharing-services-compared/

Schepers, B. és Wolters, A. (2008): Introduction. Special issue on YouTube. Cultures of Arts, Science and Technology, 1. szám.

Tapscott, D. (1997): Growing Up Digital: The Rise of the Net Generation. McGraw-Hill, New York.

Tapscott, D. és Williams, A. D. (2006): Wikinomics: How Mass Collaboration Changes Everything. Penguin Group Publishers, New York.

Xu, C., Dale, C., és Liu, Y. (2000): Understanding the Characteristics of Internet Short Video Sharing: YouTube as a Case Study,
http://arxiv.org/PS_cache/arxiv/pdf/0707/0707.3670v1.pdf

YouTube Survey (2008): User survey of YouTube,
www.youtube.com/watch?v=LTpgSJuPPF4

A magyar nyelvű videófilmek elérhetőségei:

  1. A testnevelés,
    http://www.youtube.com/watch?v=Pwpio_W0sXU

  2. Tesi óra Mátéval,
    http://www.youtube.com/watch?v=15y2zh4h6D8

  3. P.E. in hungary - tesi óra,
    http://www.youtube.com/watch?v=ifbZ3Z-Noz4

  4. Nézz be hozzánk - Testnevelés óra (Svincsók László szaktanár),
    http://www.youtube.com/watch?v=BFh5RFJPjDo

  5. Comenius Botev testnevelés óra 2 osztály NEW,
    http://www.youtube.com/watch?v=S6hFuDhEx3I

  6. Testnevelés órák 2008,
    http://www.youtube.com/watch?v=pzMaKhGW_7A

  7. Rendhagyó testnevelés óra,
    http://www.youtube.com/watch?v=YIqwIQAyjY8

  8. Csú-Sziki Kalandpálya, Hungary, Szeged-Kiskundorozsma Sziksósfürdő.wmv,
    http://www.youtube.com/watch?v=lT9RtUuqRpU

  9. TF III/1 JUDO,
    http://www.youtube.com/watch?v=he3geSR1P_M

  10. Répaszedés a Szolnoki Waldorf Iskola negyedik osztályában.wmv,
    http://www.youtube.com/watch?v=-Mor7c9LUL4

Az angol nyelvű videófilmek elérhetőségei:

  1. Teaching Physical Education UL, Lafayette KNES 350 Volleyball Serves video.wmv,
    http://www.youtube.com/watch?v=R2DNFZKTpR0

  2. Physical Education, Teaching Balls Skills, and Fitness,
    http://www.youtube.com/watch?v=We2p5sdrV9M

  3. Teaching Physical Education UL, Lafayette KNES 215 Baseball: Crow Hop Technique,
    http://www.youtube.com/watch?v=6Ejp2dim_ng

  4. School Events - Physical Education: Swimming Lessons,
    http://www.youtube.com/watch?v=in-EF_tdXdM

  5. Physical Education Weights Training Lesson 3 Mar 09,
    http://www.youtube.com/watch?v=W68l8fQnxDE

  6. Math+PE=Fun,
    http://www.youtube.com/watch?v=pZ1lWQMaS1Q

  7. SAQ® SCHOOLS Physical Education Solutions,
    http://www.youtube.com/watch?v=h_r2ZglCNB0

  8. PE O Level 100m Sprint Lesson,
    http://www.youtube.com/watch?v=rs6gxX6hbps

  9. Quality Physical Education Lesson - Effective Teaching Strategies,
    http://www.youtube.com/watch?v=kO2E9Fm9rVc

  10. Ultimate Instructional Video - Backhand,
    http://www.youtube.com/watch?v=lBRQyBHGWLs

 

Benedek András, Szabóné Berki Éva

Hálózatfejlesztés és innováció a szakmai pedagógusképzésben

A nemzetközi szakpolitikai háttér nyújtotta lehetőségek

Az Európára vonatkozó előrejelzések azt mutatják, hogy alapvető fontosságú befektetni az emberi és szociális tőkébe, mennyiségi és minőségi értelemben is kompenzálni szükséges a munkaerő fogyatkozását és az ebből adódó munkaerő-piaci hiányt. Nem elég azonban, ha a felnőtteket csupán bevonjuk az oktatásba és képzésbe. Valós lehetőséget kell teremteni számukra arra, hogy szakmai haladást tudjanak elérni és képzettségük szintjét emelni tudják, emellett pedig lehetővé kell tenni, hogy sikeresebben illeszkedjenek be az élet valamennyi területén. Az életen át tartó tanulás koncepciójának érvényesítése során egyre nagyobb szerepet kap a felsőoktatás, s azon belül a szemléletében is átalakuló pedagógusképzés.[19]

A gazdaság radikális átalakulása a az oktatásban és képzésben - különösen a képesítést nyújtó formákban - a munkaerővel szemben támasztandó alapkövetelményként határozza meg a flexibilitást, az alkalmazkodóképesség növelését. A jelenlegi pedagógusképzési rendszer programjai nem teszik lehetővé az új igényekhez való rugalmas alkalmazkodást. A hazai rendszerszintű fejlesztés ezen a rendszeren kíván oldani úgy, hogy a folyamatos LLL tanulási lehetőségeket megteremtve, azokat a szakmai innovációval közvetlen kapcsolatba hozva a modularitást és - az ismeretközpontúság helyett - a kompetencia kialakítását, fejlesztését helyezi a pedagógusképzés és továbbképzés centrumába.

Az ezredfordulót követően az Európai Unió oktatásfejlesztési stratégiája három fő célt fogalmazott meg: az oktatási és képzési rendszerek minőségének és eredményességének növelése; az oktatási- képzési rendszerekhez való hozzáférés megkönnyítése mindenki számára, valamint az oktatási és képzési rendszerek megnyitása a külvilág felé.[20] A pedagógusok oktatásának és képzésének fejlesztése egyike volt a kiemelt témáknak. A pedagógusképzés és - továbbképzés megújítása alapvető feladatként került meghatározásra a kitűzött célok eléréséhez. Az EU szakmapolitikai törekvéseinek fókuszában az alapképzés és a továbbképzés kapcsolata áll, az iskola szerepe a tanárok tanulási közösségeinek szervezésében; a szakképzés területén a minőségi tanárképzés valamint az oktatók képesítése és továbbképzése; a standardok és kompetenciák kérdése; az alapképzés és a bolognai folyamat közötti kapcsolat; értékelés az alapképzésben; az iskolavezetés; a tanárok és oktatás továbbképzésre való motiválása; partnerség; rugalmas képzés a szakmához való könnyebb hozzáférés érdekében; az iskolák és az alapképzők kapcsolata; az alapképzés tanterve.

Napjaink központi kérdései közé tartozik a tanulási célok (kompetenciák), a tanulási tevékenység (tipikus és atipikus) és a képzők (tanár, oktató, tréner, coach, mentor, tutor) tevékenysége. A képzők hagyományosan a mit és a hogyan témájával találkoztak. Ma a mit, hogyan, kiknek és kik kérdései várnak feleletre, s ez megfogalmazta a képzők képzése, vagyis a tanárképzés megújításának feladatát is. A szakmai pedagógusok a szakképzésen keresztül szorosan kapcsolódnak a gazdaság, a munka világának gyorsan változó követelményeihez, a megújulás nem egyszeri folyamat, hanem permanens innovációs feladatok szövevényes rendszere.[21] A szakmai pedagógusképzés paradigmaváltása véleményünk szerint elkerülhetetlen, ez a szó klasszikus jelentésének megfelelően, többek között a kutatás és tudományos munka, az oktatás- és kutatásszervezés munkamódszereinek váltását jelenti. Az EKKR-hez való érdemi csatlakozásunk egyik lényeges, a szakmai pedagógusképzést is érintő feltétele egy olyan képzési folyamat kialakítása, amelyben nyomon követhetőek a pályakezdőtől a szakértővé válás útjai és lehetőségei.


A hazai intézményi adottságok

A nemzetközi környezeti kihívásokon túlmenően vizsgáltuk, hogy az LLL stratégia[22], a Bologna folyamatból eredő változások, az IKT mind szélesebb körű meghonosítása milyen fejlesztéseket igényel a szakmai pedagógusképzésben.

A BME Alkalmazott Pedagógiai és Pszichológiai Intézet (APPI) szerepe a pedagógus továbbképzésben hosszú évek óta kiemelkedő, így lehetőségünk nyílt arra, hogy megfelelő környezeti elemzést végezzünk a szakmai pedagógusképző és a szakmai pedagógusokat foglalkoztató intézmények információáramlási gyakorlatára, együttműködési kapcsolatrendszerére és az együttműködés területeire vonatkozóan. Vizsgáltuk a felsőoktatásban, kiemelten a Közép-magyarországi régióba (KMR) tartozó felsőoktatási intézmények szakmai pedagógusképzésben oktatók létszámadatait, a hallgatói potenciált és a szakképző intézményekben tanító szakmai tanárok szakterületi megoszlását, a vélelmezett igények felmérésére. Az alábbiakban az empirikus felmérési eredményekből csak néhány jelzésértékű adatot illetve információt emelünk ki.

Az adatok tanúsága szerint úgy tűnik, jelenleg mintegy 17 ezer oktatói munkakör van a felsőoktatásban, ezek közül 15 ezer állami felsőoktatási intézményben, továbbá 2 ezer egyházi, illetve alapítványi fenntartású egyetemen, főiskolán. A Közép-magyarországi régióban (KMR) foglalkoztatott oktatók száma közel 2400 fő, ebből 50% a műszaki, 37,5% a gazdasági és 12,5 % a művészeti felsőoktatásban foglalkoztatott. Előzetes számításaink szerint az agrár, közgazdasági, műszaki, művészeti és egészségügyi szakmai pedagógusképzésben közvetlenül és közvetve foglalkoztatottak a KMR felsőoktatási intézményeiben oktatók közel 20 %-át teszik ki. A KMR-n túl további, a szakmai képzésben oktató felsőoktatási szakember vonható be országos jelleggel a hálózatba rendszeres kapcsolat formájában, illetve terveink szerint további kapcsolatok épülhetnek a hálózat keretében más felsőoktatási területeken tevékenykedőkkel és a szakképzésben érdekeltekkel. A hálózat szolgáltatásainak egy részét a pedagógus-hallgatók tanulmányaik, különösen a gyakorlati képzésük során vehetik igénybe.

A felmérési eredményeink szerint jelenleg mintegy kéttucatnyi kvalifikációt adó akkreditált alapszak és mesterszak létezik a szakmai pedagógusképzés területén[23], és mintegy másfél tucatnyi intézményben foglalkoznak szakmai pedagógusképzéssel. A kapcsolat az intézmények (és oktatóik, kutatóik) között változó intenzitású. Az együttműködés terepei többek között: a diplomamunkák bírálata, a záróvizsgákon való részvétel, a közös (kutatási) projektek, tantervek és programok egyeztetése, konferenciák, tanulmányutak, a doktori iskolák. A komplex szakmai kapcsolatrendszernek további szereplői a különböző tudományos egyesületek, szövetségek, bizottságok, hálózatok (Magyar Szakképzési Táraság, Tanárképzők szövetsége, Oktatásfejlesztési Observatory, Refernet, Képzők képzése stratégiai bizottság).

Az empirikus vizsgálat eredményeiből az is kitűnik, hogy a bolognai rendszerre való áttérés folyamata, az új felsőoktatási rendszer kialakítása számos fórumot teremtett a véleménycserére, együttműködésre a felsőoktatási oktatók között, kialakult az új struktúra és akkreditációs rendszer, de számos megoldatlan szakmai és fejlesztési feladat igényli a további kooperációt.

A kutatási témák körét vizsgálva az látszik, hogy a szakmai pedagógusképzéssel kapcsolatos kutatások részben kapcsolódnak az EU által preferált témákhoz - tanári pálya, szakma, szerep, kompetencia -, széleskörű nemzetközi áttekintésre törekszenek, de ezekben a témákban elsősorban elméleti kérdésekkel, összehasonlító elemzésekkel foglalkoznak a kutatók, a fejlesztések, innovációk megalapozása céljából[24]. Ugyanakkor jellegüket és tartalmukat tekintve a kutatási jelentések nem kifejezetten a szakmai pedagógusképzéssel foglalkoznak, megállapításaik jó része általános, bár a szakképzésre is vonatkoztathatók. A módszertani témákban folyó kutatások elsősorban a módszertani kultúra fejlesztésére, korszerű módszerek bevezetésére irányulnak. Jellemzően elkülöníthetőek az IKT alkalmazásával kapcsolatos pedagógia elemzések és megfontolások. Az internet, a digitalizált elektronika és a hálózatok összekötéséből adódó informatikai-technikai lehetőségek óriási motivációt jelentenek a fejlesztők számára, ugyanakkor nyitott kérdés, hogy a formák és technikák - technológiák pedagógiai tartalommal való feltöltése is végbemegy-e az elkövetkezőkben.

A szakképzés-pedagógiai alapelvek témakörhöz csatlakozóan az elmúlt évtized kutatási-fejlesztési eredményeit (gazdaság és szakképzés kapcsolata, kompetenciák, digitális pedagógia, informatika, rendszerelmélet) építik be a tanárképzési tananyagba, jelentőségük a szakmai tanárképzés számára kiemelkedő. A szakma, ideértve a szakmai pedagógusképzéssel foglalkozók tág körét, esetében igény van olyan szolgáltatásokra, amelyek idő- és költséghatékony illetve rugalmasan elérhető módon nyújt információkat a szakképzés pedagógusai számára az új fejlesztésekről, módszerekről, kutatási eredményekről. Erre különösen azért is szükség van, mert bár a konferenciák száma nagy, a kiadványt is megjelentető, vagy az interneten az előadásokat elérhetővé tevő konferenciák egyes előadásai is számos értéket jelentenek, de a megjelenés, elérhetőség meglehetősen esetleges, nehézkes. Szintén nem megoldott a PhD disszertációk minden szakmai érdeklődő számára történő elérhetőségének biztosítása. Bár a viták nyilvánosak, s a doktori cselekményekben fejeződik ki talán leginkább a valódi kutatói érdeklődés, ismerhető meg valójában a tanárképzési szakember kutatói-szakmai kompetenciája, ugyanakkor a fejlesztés, az innováció irányában az eredmények kevéssé hasznosulnak, a kutatási eredmények nem kapnak nagyobb szakmai nyilvánosságot.

A szakmai pedagógusképzés nem térhet ki a szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésének sajátos módszertani megközelítése elől, ehhez kapcsolódóan a munka folyamatában való tanulás lehetőségeinek és módozatainak feltárása, a tanulási környezet, a tanulási kultúra alakításának, fejlesztésének, tananyaggá formálásának a feladatai elől - ugyanakkor nincs idő arra, hogy elszigetelt, akár párhuzamos kutatások lassú folyományaként szülessenek meg az eredmények, itt a világos kutatási irányok kijelölése, a best practice megoldások gyors átvétele jelenti az innováció lehetőségét.


Fejlesztési terveink

Az empirikus felmérés eredményeire alapozva egy új típusú együttműködési kapcsolati háló kiépítését tervezzük a Közép-magyarországi régió szakmai pedagógusképző és szakképző intézményei között. A hálózati kapcsolatok szervezeti és funkcionális kereteinek kiépítésén túlmenően olyan tartalmi szolgáltatások fejlesztését tervezzük, amelyek a szakmai tanárképzésben közvetlenül részt vevő oktatók, tanár szakos hallgatók, szakképző intézményi tanárok, mentorok, tanárképzéssel kapcsolatos fejlesztésekben és kutatásokban résztvevők munkáját, együttműködéseit támogatják.

A kialakítandó szolgáltató és kutató hálózat komplementer szerepet töltene be, célja nem a hagyományos kutatási formák és disszeminációs módok kiváltása, hanem az információáramlás, kommunikáció más, gyorsabb, intenzívebb, rendszeres, folyamatos, hatékonyabb, erőteljesebben motiváló szintjének megteremtése. Más tekintetben maga a hálózati struktúra, az IKT felületek kialakítása, egyfelől a tudományos kutatást inspiráló, másfelől a szakmai pedagógusképzés gyakorlati feladatainak szervezésében nyújtott támogató szerepe novum a magyar szakmai pedagógusképzésben. Az évtizedünk közepére a gyakorlatban is érvényesülő EKKR illetve a változatlanul kiemelt jelentőséggel bíró EU LLL stratégiájának megfelelően nyújtott szolgáltatások tájékozódási és csatlakozási lehetőséget adnak a folyamatban levő kutatási-fejlesztési tevékenységhez. E mellett lehetőséget biztosítanak a szakmai pedagógusképzés különböző útjairól való tájékozódásra, képzési-továbbképzési modulokat kínálnak, adminisztratív és szervezési támogatással "összehozzák" a keresleti és kínálati oldalt.

A fejlesztések eredményeként a hazai szakmai pedagógusképzésben mind tartalmi, mind mennyiségi szempontból új együttműködési formák jönnek létre a megújuló tanárképzésben, különösen az érdekelt felsőoktatási intézmények és az APPI Szakmai Pedagógusképző és Szolgáltató Központ között. Ez az együttműködési forma kellő alapul szolgál a pedagógusképzés regionális hálózatának jövőbeni integrált működtetéséhez. A kapcsolódó IKT-alapú innováció jóvoltából a közvetlen intézményközi kooperáció erősödésén túl, olyan szakmai-informális közösségi hálózatok is létrejönnek, melyek a szakmai pedagógiai kultúra fejlesztésében aktívan képesek részt venni, s e fejlesztések eredményeként olyan "új szolgáltatási és képzési termékek" formálódnak, amelyek a szakmai pedagógusképzés tényleges továbbfejlesztéshez érdemben hozzájárulnak, és adaptivitásuknak köszönhetően lehetővé teszik a változó, újabb és újabb kihívásokat jelentő változásokra való reagálást. A tervezett eredmények természetesen csakis a hálózati tagok aktivitásának köszönhetően érvényesülhetnek, ehhez várjuk a tanárképző intézmények oktatóinak és hallgatóinak, valamint a középfokú oktatási intézmények, szakképző és felnőttképző szervezetek, valamint a fejlesztések iránt elkötelezett szakemberek bekapcsolódását a hálózat tagsági körébe illetve a szolgáltatásokat igénybe vevők körébe.


BME APPI szakmai referenciái

A BME stratégiai célkitűzései között szerepel - egyebek mellett- a világ élvonalába tartozó műszaki és gazdasági felsőoktatást szolgáló humán erőforrások, ezen belül a szakmai tanárképzés rendszerének EU-konform megújítása. A BME Gazdaság és Társadalomtudományi Karának (GTK) keretei között működő APPI szakmai profilja, tapasztalata, kutatási projektjei, az európai élenjáró gyakorlathoz kötődő nemzetközi kapcsolatai okán fontos szerepet játszhat az egyetemi pedagógiai innováció területén, különösen az ún. blended learning alkalmazásában. Az APPI perspektivikusan betöltheti az egyetem e-learning központjának a szerepét, a "best practice" elvének megfelelően meggyőző és adekvát megoldásokat valósíthat meg és módszertani támogatást nyújthat az egyetemen a fejlesztést tervező egységeknek. Előrehaladott tevékenység folyik az APPI keretében a Moodle e-learning keretrendszer bevezetésére, amelynek tapasztalatai fontosak a szélesebb körű intézményi fejlesztésekhez.

Az élethosszig tartó tanulás és az informatikai technológiákkal támogatott módszerek, e-learning, informális tanulás, az intézményi szintű módszertani támogatás biztosítása az APPI keretében koncepcionálisan egy egyetemi forrásközpont segítségével valósul meg. Ez az igazgatási, illetve a módszertani feladatok tekintetében az élethosszig tartó tanulás/felnőttképzés/e-learning intézményi szolgáltató és forrásközpont megközelítési modell a nemzetközi tapasztalatok alapján is egyértelműen sikeres intézményi konstrukció. Az e-learning támogatás tartalmazza a képzési tematikát, képzési útmutatót, és a tantárgyi útmutatót, mely az egyes tantárgyak feldolgozását vezérli a jegyzetek és segédletek alapján. Az e-learning rendszer része a tutori útmutató az on-line képzésben oktatók számára, az oktató által moderált tantárgyi fórum, az oktató által moderált virtuális konzultáció (csevegőszoba), és a virtuális "tantárgyi hirdetőtábla". Mindezen elemek a képzés elejétől folyamatosan elérhetők a keretrendszerből. Az APPI élenjáró gyakorlatot folytat az oktatásinnovációs és a nyitott távoktatási, IKT-val segített tanulás, valamint az egyéb nem konvencionális módszereket alkalmazó innovatív képzések, területén a projektek kezdeményezésével, koordinálásával, kutatási-fejlesztési tevékenység végzésével. Ehhez természetes módon kötődik az élethosszig tartó tanulás terén az egyetem felnőttképzési tevékenységével kapcsolatos feladatok ellátása. A tervezett fejlesztés egyetemi szinten is megfogalmazott stratégiai célja egy tudástechnológiai központ, és ezzel együtt egy olyan szolgáltatóhálózat kialakítása, amely lehetővé teszi különböző tartalmak kölcsönös feltöltését és használatát, a tudásmegosztás lehetőségeinek népszerűsítését felsőoktatási intézményi körben.


Hivatkozások

Benedek András: Az atipikus tanulás új lehetőségei. In: A megújuló felnőttképzés. Tanulmányok a neveléstudomány köréből. A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának gyűjteménye. (Szerk.: Zrinszky László) ISBN 978-963-693-198-8, Gondolat, Budapest, 2009., 87-99. p.

Benedek András - Sovány István: Szakképzés - változás - igazgatás. In: Közoktatás-vezetési Kutatások 2008-2010 Tanulmányok (Szerk.: Varga Lajos) Közoktatási Vezetők Képzéséért Alapítvány, Miskolc, 2010. 23-70. p.

Az egész életen át tartó tanulást szolgáló Európai Képesítési Rendszer kialakítására - Bizottsági konzultációs dokumentum, SEC (2005) 957, Brüsszel, 2005. augusztus 7. Közös munkával a növekedésért és a munkahelyekért - A lisszaboni stratégia új kezdete, Brüsszel, 2005. február 2. COM (2005) 24,
http://europa.eu.int/growthandjobs/pdf/COM2005_024_hu.pdf

Az Európai Közösségek Bizottsága, Brüsszel, 2005.02.02. COM (2005) 24 Közös munkával a növekedésért és a munkahelyekért. A lisszaboni stratégia új kezdete. 6604/05, Brüsszel, 2005. február 21.
http://www.om.hu/doc/upload/200507/oktatas_felidei.pdf;

Az EU oktatási és képzési munkaprogramjának megvalósítása A magyar Oktatási Minisztérium beszámolója a Tanács és Bizottság 2006. évi közös időközi jelentéséhez (2005. május); Az 'Oktatás és képzés 2010' program megvalósítása 2004-2006-ban
http://www.om.hu/letolt/eu/az_oktatas_es_kepzes_2010.pdf

Progress towards the Lisbon Objectives in education and training, 2007 Indicators and Benchmarks (SEC(2007)1284)
http://ec.europa.eu/dgs/education_culture/publ/pdf/educ2010/indicatorsleaflet_en.pdf

Szabóné dr. Berki Éva (2009): Válság vagy változás a szakmai tanárképzésben? / Crisis or Reformation of Pedagogical Education in Vocational Schools? A mérnöktanár-képzés múltja, jelene és jövője - Biszterszky Elemér Emlékkonferencia, BMF, Budapest, 2009. november 3. ISBN: 978-963-7154-89-8
http://tmpk.bmf.hu/conferences/bek09/dl/15E-SzBE.pdf

Szabóné dr. Berki Éva (2010): A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem innovációja a szakmai pedagógusképzésben
http://site.nive.hu/folyoiratok/images/stories/Szemle/2010/2szm/2100214_szabone_abmeinnovaciojaaszakmaipedaguskepzesben.pdf

A szakképzésért és szakoktatásért felelős európai miniszterek, valamint az Európai Bizottság Nyilatkozata, a szakképzés és szakoktatás terén folyó kiemelt európai együttműködésről, Koppenhága, 2002. november 29 - 30.
http://www.om.hu/letolt/nemzet/koppenhaga.pdf

A szakképzés és felnőttképzés fejlesztése. (Szerk.: Benedek András) ISBN: 978-963-264-072-3, Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet, Budapest, 2010. 539 p.

 

Varga Attila

Fenntarthatóságra nevelés a természettudományos tankönyvekben

Bevezetés

A fenntarthatóságra nevelés legfontosabb kérdésköreit mind hazai mind nemzetközi tudományos munkák és oktatáspolitikai anyagok sokasága összegzi. Elegendő hazai vonatkozásban a Nemzeti Alaptanterv (NAT é..n.) környezettudatosságra nevelés kiemelt fejlesztési feladatára, - melynek meghatározása kitér a fenntarthatóságra nevelés céljaira -, illetve nemzetközi szinten az ENSZ által a 2005-2015 közötti időszakra meghirdetett "Fenntarthatóságra Nevelés Évtizedére" (UNECE 2005) utalni.

A tanulmány arra keres választ, hogy a közoktatásban használt természettudományos tankönyvekben miként jelennek meg a fenntarthatóságra nevelés bizonyos kérdései, szempontjai. A kutatás módszertani hátterét egy nemzetközi kutatási projekt keretében 13 európai, 5 afrikai és 1 ázsiai ország oktatáskutatói által közösen kidolgozott tankönyvelemzési szempontrendszer adta. A szempontrendszer alapján 20 magyar tankönyv 40, a fenntarthatóságra nevelés szempontjából releváns témakört feldolgozó fejezete volt a kutatás tárgya. Az elemzés során a tankönyvi szövegek vizsgálata mellett nagy hangsúlyt kapott az ábrák, fényképek vizsgálata, hiszen a vizuális megjelenítési formáknak nagy szerepük van a fenntarthatóságra nevelés számára fontos attitűdök alakításában.

Az elvégzett tankönyvelemzések főbb nemzetközi és hazai eredményeinek bemutatása lehetősége kínál annak áttekintésére, hogy a fenntarthatóságra nevelés szempontjából milyen tankönyvi fejlesztések lennének kívánatosak elsősorban a biodiverzitás, az erőforrások használata, az ökológiai rendszerek és ciklusok, valamint a szennyezések témájának tankönyvi megjelenésével kapcsolatban.

Az elemzések a több olyan tankönyv-készítői tendenciára rávilágítottak, melyek nehezítik a fenntarthatóságra nevelés céljainak megvalósulását a közoktatásban. A legfontosabb ilyen tendenciák:

- statikus a tudományt lezárt ismerethalmazként bemutató tudománykép;

- leegyszerűsítő, lineáris modellek használata a cirkuláris modellek helyett;

- az embernek csak mint a természetrombolás, környezetszennyezés elszenvedőjének és környezetvédőként való megjelenítése.

- a környezetkárosító jelenségek okainak és lehetséges kezelési módjai bemutatásában a társadalmi, gazdasági folyamtokra való utalás hiánya.

A feltárt tendenciák valószínűleg nem tudatos tankönyvszerzői koncepció eredményei, hanem annak következményei, hogy a fenntarthatóságra nevelés szempontrendszere nem épült be a tankönyvalkotási folyamatba.


A BIOHEAD projekt

Az Európai Bizottság hatodik keretprogramja által finanszírozott BIOHEAD-CITIZEN Projekt (Carvalho, G S. and Clément, P é.n): 19 ország együttműködésében vizsgálta a környezeti és egészségnevelés, valamint a biológiaoktatás területét. A nemzetközi összehasonlító kutatás során nemzeti tanterveket és tankönyvek elemezésre, valamint kérdőíves vizsgálatra került sor a 19 országban. A tankönyv- és tantervelemzés alapvető célkitűzése a rejtett tantervi elemek és az akaratlan (vagy szándékos, de nem kimondott) ideológiák feltárása a biológiai, egészségtani és környezeti témájú tankönyvekben. A projekt keretein belül lehetőség nyílik a különböző helyzetű, társadalmi-gazdasági sajátosságaikban eltérő országok biológiaoktatásában, környezet- és egészségnevelésében megjelenő különbségek feltárására.

A kutatás törekedett arra, hogy egy-egy téma esetében minél szélesebb körből merítse a vizsgálandó tankönyvfejezeteket. Ennek megfelelően nem szerepelt céljai között, hogy az egy adott évfolyamnak készült könyveket minősítse, rangsorolja. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vizsgálatnak voltak bizonyos korlátai, hiszen nem terjedt ki a munkafüzetekre, különböző albumokra egyéb kisegítő anyagokra, a tanárok által használt egyéb segédletekre, tehát a taneszközök közül csak egyre fókuszált. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a tankönyv az az eszköz, ami minden országban jelen van az oktatásban. Azt is le kell szögezni, hogy nem került elemzésre a kutatásban részt vevő országok minden tankönyve. Magyarországon hatalmas a választék, tehát nem kerülhetett be a vizsgálatba minden a témához kapcsolódó tankönyv, ezzel szemben például Tunéziában a kutatás időpontjában egy évfolyam számára egy állami tankönyv létezett egy tantárgyból, így ott lényegében teljes körű volt az elemzés.

Nem teljes tankönyveket elemezett a kutatás hanem csak a biológiai, az egészség- és a környezeti neveléshez kapcsolódó fejezeteket, ami tovább korlátozza eredményeink érvényességi körét. Nagy hangsúlyt kapott az elemzésben a tankönyvek képanyagának vizsgálata, a tananyag felépítésének elemzése aszerint, hogy az lineáris vagy nem-lineáris felépítettségű. Az olyan témakörökben, melyben nagy jelentősége van az ember képi megjelenésének, a vizsgálat részletesen kitért arra a kérdésre, hogy az emberábrázolás mennyire felel meg az adott ország társadalmi összetételének. Szintén egy fontos elemzési szempont volt a tankönyvek "szókimonósága", vagyis hogy foglalkozik-e fontos, de társadalomban általában tabuként kezelt témákkal, mint például szexuális örömszerzés. A megvizsgált tankönyvek legnagyobbrészt biológia, illetve természetismert könyvek, kisebb részben (bizonyos, környezeti neveléshez köthető témák esetében) földrajz tankönyvek. Mind a tizenhat, a tankönyvelemzést elvégző országban azonos volt ennek a módszertana, úgynevezett elemző táblázatok alapján került feldolgozásra 183 tankönyv, szövegek és képek egyaránt, témánként csoportosítva.

Kilenc témakört vizsgált a kutatás a különböző tankönyvek egyes fejezeteiben, ezek a következők: emberi evolúció, szennyezések, biodiverzitás, az emberi agy, erőforrás-használat, egészségnevelés, ökológiai rendszerek és ciklusok, szexuális nevelés és genetika. A kutatás célja, hogy kritikai értékelést adjon a biológiához, az egészséghez és a környezethez kapcsolódó témák tanításához. A kutatások összegzett eredményei nyomán ajánlások születnek az említett tárgyak tanításának fejlesztésére, javaslatokat fogalmaznak meg a politikai döntéshozók számára, ezeket a javaslatokat a kutatás koordinátorai eljutatták a tizenkilenc résztvevő ország szakminisztériumaihoz és nemzetközi szervezetekhez (Európai Közösség, UNESCO, és mások), abban a reményben, hogy a javaslatok hozzájárulnak a tankönyvekkel kapcsolatos oktatáspolitikai gondolkodás fejlődéséhez.


Nemzetközi eredmények

A kutatás abból a feltevésből indult ki, hogy három alapvető dolog határozza meg, mi kerül a tankönyvbe. Elsődlegesen az adott tudományterületen felhalmozódott tudás. A következő tényező maga a gyakorlat, vagyis egy új kiadás szívesen használja a korábbi tankönyvek anyagrészeit. A harmadik pedig a tankönyvírók, tankönyvkészítők értékei, amik nem mindig tudatos értékválasztások, de hogy jelen vannak a tankönyvekben, azt éppen ez a kutatás próbálta bebizonyítani. A vizsgálat egyik eredményeként kirajzolódott az a néhány nemzetközi közös tendencia, amelyek az alábbiakban ismertetésre kerül. A közös tendencia kifejezésből mind a két szó fontos. A közös azt jelenti, hogy minden vizsgált országban érvényes, Mozambiktól Finnországig, a tendencia pedig azt, hogy az adott jelenség természetesen nem minden tankönyv minden oldalára igaz, de rendkívül gyakori, vagy másként fogalmazva, nagyon kevés vele ellentétes példát lehet föltárni.


Statikus tudománykép

Minden modern társadalom hatalmas összegeket fordít a természettudományok fejlesztésére, és a tudományok képviselő általában a társadalom megbecsült tagjai. Ennek ellenére a közvéleményben folyamatosan észlelhető a bizalmatlanság és elégedetlenség is a tudománnyal szemben. Megjelentek és terjednek az áltudományos, sőt tudományellenes nézetek és szervezetek. Alapot ad ehhez, hogy a tudomány valójában nem tud, mert nem tudhat minden felmerülő problémát megoldani. Vajon a tankönyvekben megjelenő tudománykép segíti vagy hátráltatja ezeknek a nézeteknek a kialakulását és terjedését?

Az első közös tendencia, hogy statikus tudománykép jellemzi a tankönyveket, tehát úgy mutatják be a tudást, mint egy kész, lezárt csomagot, ami nem fejlődik. Két példa biológiából: A biológia tankönyvek általában még ma is négy alapízt mutatnak be a ízlelésről szóló részek. Holott a biológiában már megjelenik az ötödik alapíz, ez az ún. umami. Ma már rengeteg cikket lehet ezzel kapcsolatban olvasni, de a tankönyvek nem említik, hogy a négy alapízből álló leírás csak egy modellje a valóságnak, ami lehet, hogy változni fog. Lám, mára változott. A másik példa a gerincesek törzse, ami a Wikipédián úgy szerepel a rendszertan szócikkben, mint a hagyományos rendszertan része, amit az iskolában tanítanak, és létezik emellett a fejlődéstörténeti rendszertan, amit a tudósok használnak, amelyben már csak altörzsi szinten szerepelnek a gerincesek. Vajon hány biológiatanár említi meg a tanítványának, hogy nem azt a rendszertant tanítja, amit a tudósok használnak?

Egy másik fontos probléma a statikus tudományképpel kapcsolatban, hogy azok a mai tudományos kérdések, melyekre még nincs egyértelmű válasz, nagyon ritkán jelennek meg a tankönyvekben. Ilyen például a fúziós erőmű vagy a klímaváltozás, A klímaváltozás modelljei, okai és következményei, a lehetséges forgatókönyvei, mind-mind olyan témák, amikről a tudomány valamit tud mondani már ma is, de még nagyon sok a feltáratlan összefüggés és vitás kérdés. Pedig az ismeretlen felfedezése tehetné vonzóvá a természettudományokat. Ki érdeklődne egy olyan tudományterület iránt, ahol már nincs mit felfedezni?

A statikus tudománykép legnagyobb pedagógiai gyengesége, hogy nem kínál kihívásokat a diákok számára, hiszen a tudományt lezárt rendszerként kezeli. Mintha már nem állnának előttünk tudományos kihívások a fúziós erőműtől a kílmaváltozás problémáig, Azt gondoljuk teljesen érthető, hogy a diákok nem érdeklődnek egy olyan világ iránt, ahol őket már nem várják kihívások, ahol már nincs mit felfedezni.


Leegyszerűsítő modellek

Mint láttuk a tudomány nem egy befejezett, nem mindenre megoldást kínáló csodaszer, hanem egy folyamatosan fejlődő valóság-megismerési mód. Azonban a fentebb tárgyalt statikus tudománykép mellett a tankönyvek más módon is azt sugallják, hogy a tudomány egy zárt, könnyen kiismerhető rendszer. Ezt a hamis látszatot erősíti a lineáris modellek (és általuk a redukcionizmus) túlsúlya, amikor úgy ábrázoljuk a folyamatokat, hogy egy okból egy okozat következik. Ez még az olyan témák esetében is igaz, mint az emberi agy működése, ahol az idegműködések alaptényezője a visszacsatolás, a neurális hurkok. Mind a tizenhat részt vevő ország tankönyveiben ezt tapasztalható, sőt az emberi agyat bemutató ábráknak is csak húsz százaléka mutatott vagy utalt visszacsatolási folyamatra. Ugyanez a jelenség megfigyelhető a táplálkozási kapcsolatokat bemutató ábrákon. Már maga sokszor használt tápláléklánc kifejezés is egyszerűsítést sugall.

Az emberi evolúciót is egy lineáris, befejezett folyamatként ábrázolják a legtöbb tankönyvi ábrán, aminek a végén egy fehér férfi áll. Érdekes, hogy ez még néha az afrikai könyvekben is így jelenik meg. Valószínűleg ez majd változni fog, és fekete ember is megjelenik az evolúció csúcsán, de a befejezettség hamis üzenete ettől még változatlan marad. Ami nagyon különös, hogy ebben a témában nem jelenik meg az etnikai diverzitás a tankönyvekben, pedig más témákban igen.

A leegyszerűsítő tudománykép szükségképpen determinisztikus is, így nem csoda, hogy a tankönyvkutatás arra is rámutatott, hogy, a genetikai determinizmus gondolata sokszor tetten érhető a genetikával foglalkozó fejezetekben. A genetikáról szóló részekben a gének szerepe túlságosan hangsúlyos, mintha a környezeti tényezők befolyása nélkül a gének előre elrendelt módon befolyásolnák egy élőlény és így természetesen egy ember életét. Jól illusztrálja ezt a jelenséget, hogy gyakran szerepelnek egypetéjű ikrek fotói a tankönyvekben, melyek a hasonlóságot emelik ki, és azt hangsúlyozzák, hogy ugyanaz a genotípus ugyanahhoz a fenotípushoz vezet. Mindez azt sugallja, hogy nincs mit tenni, a génjeinkbe van kódolva a sorsunk. Hiába akar valaki okosabb, szebb, ügyesebb lenni a génjein úgysem tud változtatni. Ez a felfogás sem kedvez az önfejlesztést előtérbe helyező, akár a genetikai adottságok leküzdéséért is harcba szálló embereszménynek (például paralimpia). Kiemelendő, hogy a determinisztikus gondolkodás nagyon könnyen vezethet rasszista, szexista gondolatokhoz. Jó lenne, ha tankönyveink ezt a lehetőséget kategorikusan kizárnák. A másság elfogadását az sem könnyíti meg a diákok számára, hogy a vizsgált tankönyvfejezetekben egyáltalán nem fordulnak elő az országban élő különböző etnikai csoportokat (például romákat) ábrázoló képek.


Az ember mint a környezetszennyezés áldozat és környezetvédő

A tankönyvkutatás során a képek tartalmát tekintve az egyik vizsgált kérdés az ember természetátalakító és megóvó szerepének elemzése volt. Ez esetben olyan képek vizsgálatára került sor, melyeken természet és környezetkárosítás, illetve annak eredménye látható, valamint - ennek mintegy ellentéteként - természetmegóvó, illetve a természet- és környezetvédelemmel kapcsolatos cselekmények vannak megjelenítve. A vizsgálat előtt öt kategóriát állítottak fel:

1.) környezet- és természetkárosítást ábrázoló képek, melyen az ember, mint "elkövető" szerepel;

2.) környezet- és természetkárosítást bemutató illusztrációk, melyen ember nem jelenik meg;

3.) környezet- és természetkárosítás képei, melyen az ember mint áldozat jelenik meg;

4.) a környezet, természet védelmét bemutató képek, melyen ember is szerepel;

5.) a környezet, természet védelmét, fenntartható használatát az ember jelenléte nélkül ábrázoló képek.

Az eredmények szerint a tankönyvek igyekeznek "levenni a felelősséget az ember válláról", és ennek megfelelően a tankönyvek igen ritkán ábrázolják a szennyezés, természetkárosítás elkövetőjeként, véghezvivőjeként az embert. A legtöbb természetkárosítást ábrázoló képről az ember egész egyszerűen hiányzik. Mintha nem az ember pusztítaná a természetet, hanem az csak úgy bekövetkezne magától. Hangsúlyozni kell, ezt a képek sugallják - a szöveget most nem elemezzük -, de ettől ez bizonyosan egy létező üzenet, különösen, ha arra gondolunk, hogy "egy kép többet ér ezer szónál". Ha mégis van a képen ember, akkor áldozatként jelenik meg, nem elkövetőként, úgy, mint aki elszenvedi valamilyen úton-módon ezt a természetkárosítást. Vannak szerencsére olyan képek is, melyek különböző természetvédelmi tevékenységeket szemléltetnek, tehát pozitív példát mutatnak, és ezeken sokszor szerepelnek gyerekek. Az ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a mennyire hasznos, ha diákok azt látják, hogy csak a gyerekek feladata a környezet, a természet védelme. Nem sugallja-e számukra azt, hogy felnőtt társadalom a felnövekvő generációkkal akarja rendbehozatni azt, amit saját maga elrontott.


A társadalmi és gazdasági vonatkozások hiánya

A következő nemzetközileg fellelhető közös tendencia, a tudomány és a társadalom kapcsolatának a hiánya. Főként a környezeti neveléssel kapcsolatos témaköröknél fájó, hogy a társadalommal kapcsolatos részek kimaradnak. Nincs szó például arról, hogyan befolyásolják a környezeti folyamatokat a gazdasági szabályozás a környezetvédelmi ellenőrző rendszer eszközei. Nem kellene nagyon részletesen kifejteni, de utalni mindenképp kellene rá, hogy a környezet állapotát ezek a társadalmi hatások erőteljesen befolyásolják. Hasonló a helyzet a jogi szabályozással, ami nagyon erőteljesen érinti a környezeti kérdéseket. Ide sorolható az értékek, az értékválasztások kérdése is, például lehetne beszélni arról, miért nem az ősgyepeket védjük, miért építünk a helyükre lakóparkot és bevásárlóközpontot. Nem esik szó a környezeti folyamatok kapcsán a vallásról sem, pedig a tudomány és a vallás, illetve a vallás és az értékek kapcsolata olyan dolgok, amelyek erőteljesen befolyásolják az emberek környezetről alkotott képét.

Összességében elmondható, hogy tankönyvek nem támogatják a környezeti, társadalmi és gazdasági kérdések összehangolását igénylő a fenntartható fejlődés pedagógiai módszereinek alkalmazását. Pedig az együttműködés a helyi közösségek kulcsszereplőivel, különböző szférák partnerségére építő programok, kézzelfogható eredményt hozó projektek mind a tanárok hálózati tőkéjét, társadalmi elismertségét növelik. Emellett, mivel gyakorlati, a diákok által fontosnak vélt és közvetlen, kézzelfogható "haszonnal" kecsegtető problémákkal foglalkoznak a pedagógiai munkával kapcsolatos egyre gyakoribb zavart is csökkentik hiszen a tanulók is elköteleződnek - összességében tehát motiváló hatásúak. Az is igaz ugyanakkor, hogy a többségtől eltérő módszerek alkalmazása bátorságot, kezdeti lelkesedést és kreativitást kíván, az időbeli többlet ráfordításról nem is beszélve.


Magyar eredmények

A BIOHEAD kutatás keretében Magyarországon húsz biológia-, természetismeret- és földrajzkönyv összesen negyven fejezetének elemezésre került sor. A tankönyveket elterjedtségük és innovativitásuk alapján kerültek a mintába tehát a legelterjedtebbek és a legelőremutatóbbak voltak az elemzés tárgyai, ugyanakkor nem volt cél minőségi sorrend felállítása.


Vizsgált témakörök

A nemzetközi kutatással megegyezően a magyarországi mintában is kilenc témakör vizsgálatára került sor a különböző tankönyvek egyes fejezeteiben, ezek a következők: emberi evolúció, szennyezések, biodiverzitás, az emberi agy, erőforrás-használat, egészségnevelés, ökológiai rendszerek és ciklusok, szexuális nevelés és genetika. Fontos szót ejteni a kutatásban szereplő környezeti neveléssel kapcsolatos témák részletességéről is. Abban, hogy az egyes tankönyvek mekkora terjedelmet biztosítanak az egyes témáknak, nagyon jelentős, és nem igazán indokolható különbségek láthatóak. Az egyik végponton maximálisan 6-7 oldalnyi hosszúsággal a biodiverzitás és a szennyezések állnak, a másikon 54 oldallal a genetika.

Úgy tűnik, alapvetően itt is értékválasztásról van szó, hiszen amiről többet írok, azt fontosabbnak tartom, ott egy mélyebb üzenetet akarok közvetíteni. E témák - biodiverzitás, erőforrás-használat, ökológiai rendszerek és ciklusok, szennyezések - esetében talán szerencsésebb lett volna egységesen vizsgálni a különböző szempontok megjelenését. Külön vizsgálva a témák súlya viszonylag csekélynek számít: a szennyezések és a biodiverzitás témáját feldolgozó fejezetek kifejezetten jelentéktelen terjedelemben jelennek meg a vizsgált könyvekben, s az erőforrás-használat magasabb átlagértéke is a földrajz tankönyveknek köszönhető, melyekben e téma részletesebben kerül kifejtésre. Egyedül az ökológiai rendszerek és ciklusok témakör tekinthető kellőképpen részletezettnek, ám ez esetben is igen jelentős különbség mutatkozik az alsó tagozatos és az idősebb korosztályok számára készült könyvek között, az előbbiek javára.

A környezeti témák minél részletesebb megjelenése azért is lenne kívánatos, mert a Nemzeti alaptanterv a fejlesztés kiemelt területei közé sorolja ezt, hangsúlyozva, hogy a környezetést érzett felelősség kialakításához szükséges ismeretek és képességek elsajátítása elsődleges fontosságú. Bár az lenne az örvendetes, ha a környezeti témák minden tantárgyban, illetve műveltségi területen megjelennének, ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy leggyakrabban a biológiaoktatás keretei között zajlik - ha zajlik - a környezeti nevelés az iskolákban. (HAVAS-SZÉPLAKI-VARGA 2004).S mivel a tankönyvek a magyar oktatási rendszerben még mindig kiemelkedő jelentőséggel bírnak, ezért koránt sem mindegy, hogy egyes környezeti neveléshez szorosan kapcsolódó témák milyen nagyságrendben jelennek meg a könyvekben.

Márpedig az elemzés során sok esetben találkoztunk hiányosságokkal e téren. Legszembeötlőbb, hogy a vizsgált fejezetek (21 környezeti témájú fejezet) legtöbbjében a tárgyalt nemzetközi tendenciával teljes összhangban hiányoznak a kérdés társadalmi, gazdasági, kulturális és etikai dimenziók felé mutató kapcsolódási pontjai, ami az egész kérdéskört - mivel így nincs a probléma beágyazva a társadalomba - "önmagában lebegővé" teszi. Sokszor hiányzik, vagy csak csekély teret kap például az egyén lehetőségeinek bemutatása, azt az érzetet keltve, mintha nem tudnánk semmit tenni magánemberként a környezetrombolás ellen, illetve a fenntarthatóság mellett.

Szintén több esetben hiányzik a tárgyalt jelenségek történeti szemléletű bemutatása; sokszor a kérdéses témáknak kizárólag a jelene van ábrázolva, azt a hamis illúziót keltve, mintha ez mindig is így lett volna, tehát végső soron "normálisnak" tekinthető. Ha a jelenségek régmúltja (az emberiség történetének kezdetétől a 20. század elejéig), közelmúltja (a 20. század elejétől az 1990-es évekig) és jelene (az ezredforduló kora) egyaránt kellő hangsúllyal szerepelne e fejezetekben, akkor talán a diákok is belátnák, hogy a jelenlegi állapotok nem determinisztikusak, s hogy lehetséges másként is alakítani az emberiség életvitelét, lehetővé téve ezzel egy fenntarthatóbb világot. Ugyanakkor mindez kizárólag a környezeti kérdések jóval nagyobb arányú tankönyvi megjelenése esetén lehet realitás.

Az esetek döntő többségében hiányoznak a megválaszolatlan, illetve kételkedést ébresztő tudományos kérdések is az elemzett fejezetekből. Vagyis a magyar tankönyvek is úgy ábrázolják a tudományt, mint végső, megdönthetetlen igazságok tárházát, nem jelenik meg bennük az a gondolat, hogy tudomány folyamatosan fejlődik, így a jelenlegi tudományos modelljeinket is csak addig fogjuk használni, míg jobbakat nem alakítunk ki. Így a környezeti nevelés egyik fontos eleme a kritikai attitűd, a sokak által egyértelműnek tekintett dolgokban is (pl.: "fejlődés") kételkedés hiányzik a tankönyvekből. Csupán egyetlen, a génmódosítással foglalkozó fejezet esetében találkoztunk kétkedést kifejező passzusokkal, a többi esetben minden tudományos elképzelést megdönthetetlen igazságként tálalnak a könyvek.


Lokalitás

A fenntarthatóság kérdéskörének egyik központi eleme a lokalitás. Ezért nagyon fontos kérdés, hogy vizsgált magyar tankönyvekben mekkora súllyal szerepelnek hazai környezeti kérdések, problémák. Összességében megfelelőnek mondható a helyi és egzotikus környezetet ábrázoló képek megoszlása, a helyi elemek túlsúlyával. Mindenképpen kiemelendő ugyanakkor, hogy éppen az egyik legkényesebb téma, a szennyezések kérdése esetében fordított arány figyelhető meg, hiszen jelentős többséget képviselnek a távoli tájakról származó képek. Természetesen nem gondolhatjuk, hogy az Amazonas-menti esőerdők kiirtása, vagy a Los Angeles levegőjét mérgező szmog nem tartozik a vizsgált témához, ám mindenképpen kívánatos lenne, ha olyan, világviszonylatban talán "jelentéktelennek" mondható, de magyar szempontból fontos jelenségekre is felhívnánk a figyelmet a tankönyvi képeken keresztül, mint amilyen az illegális hulladéklerakók kérdése, a Tisza ciánszennyezése vagy a megannyi település életét megkeserítő, gépjármű-közlekedés okozta légszennyezés.

Ilyen jellegű képekkel talán erőteljesebben lehet alakítani a jövő generáció tagjainak gondolkodásmódját, mely hosszú távon mindenképpen egy fenntarthatóbb világ záloga. A megfelelő ábrák használatával párhuzamosan törekedni kell arra is, hogy a tanulók ne csak a tankönyvi képekről ismerjék meg az adott jelenséget, hanem a valóságban is kapcsolatba kerüljenek azzal. A közvetlen megtapasztalás ugyanis rendkívül nagy segítséget jelent a felelősségteljes gondolkodás kialakításában, hiszen ennek során konkretizálódik mindaz, amiről a környezettel kapcsolatban a tanórákon szó esett. Ha ez elmarad - és sajnos sok esetben erről van szó, a lehetőségek hiányos volta miatt -, akkor hatványozottan megnő a közvetlen környezetélményt pótolni hivatott ábrák jelentősége. Elengedhetetlen azonban, hogy a problémák képi bemutatása mellett a lehetséges megoldások is előkerüljenek a témához kapcsolódó illusztrációkon. Sajnos erre a legtöbb esetben nem kerül sor, s ettől az egész jelenség kicsengése a tanulók irányába óhatatlanul is túlzottan negatív lehet, ami egyáltalán nem segíti elő a környezettudatos magatartás kialakulását.

A helyi és egzotikus környezetet bemutató ábrák aránya egyébként a nemzetközi kutatási projektben részt vevő többi országban meglehetősen vegyes képet mutat, amint azt egy témába vágó tanulmány megállapítja. (SKUJIENE et al 2007) A cikkben megvizsgált 14-15 éveseknek szóló, a négy tárgyalt környezeti témát boncolgató fejezetek esetében a helyi környezetet ábrázoló képek aránya 100 százalék és 30 százalék között mozog, de a kutatásban részt vevő országok többsége esetében a lokális, helyi környezetet bemutató ábrák vannak fejezetenként túlsúlyban.


Aktivitás

A lokalitás mellett a fenntarthatóságra nevelés másik központi eleme az aktivitás, ezért Az alsósokat még tevékenykedtetik a tankönyvek (a fejezetek 40%-a inkább tevékenykedtető jellegű), a középiskolában már az ismeretközlő fejezetek dominálnak: 27% a csak ismeretközlő és 68% az inkább ismeretközlő részek aránya. A tinédzserek tankönyveiből tehát gyakorlatilag eltűnnek a környezeti kérdésekkel kapcsolatos cselekedtető részek. A környezettel és fenntarthatósággal kapcsolatban szinte kizárólag akadémikus tudást kínálnak ezek a könyvek. A BIOHEAD kutatás kérdőíves adataiból tudható, hogy a tinédzserekkel foglalkozó tanárok környezeti attitűdje átlagosan rosszabb, mint a tanítóké és óvodapedagógusoké (Vőcsei et al 2008), tehát egyértelmű, hogy rejtett tantervükben hátrébb sorolódják a környezeti ügyeket. Teszik ezt egy olyan életszakaszban, amiről köztudott, hogy sok főleg társas, szociális kompetenciaterületen szeretnének fejlődni így sok mindennel motiválhatók, de száraz tényekkel a legkevésbé. Vagyis nem arról van szó, hogy folytatni kellene a kisebb korban sikeres a természet szépségeire, az élővilág tevékeny megismerésére irányuló tevékenységeket, hiszen valljuk be, hogy ezek nagy része a tinik számára unalmas és érdektelen.

Olyan témákon keresztül lehetne aktiválni tizenéveseinket, melyek számukra is érdekesek. Társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, a gyerekvállalás kérdésköre globális perspektívából, a pénz szerepe a környezetvédelemben. Csak néhány olyan téma melynek hozzáértő feldolgozása szinte bizonyosan megmozgatja a látványosan unatkozó, lázadó tiniket is, de mai tankönyveikből és ettől nem függetlenül a pedagógiai gyakorlatban is még az információközvetítés szintjén is csak elvétve jelennek meg. Röviden összegezve: A fenntarthatósággal kapcsolatos nevelőmunkát valóban minél korábban el kell kezdeni, de később sem szabadna abbahagyni, csak másképp kellene folytatni mint kisgyerekkorban.


Következtetések

A fenti eredmények arra mutatnak rá, hogy milyen hatalmas a tankönyvírók felelőssége és hogy mennyire nehéz a korszerű pedagógiai elvárások érvényesítése a tankönyvekben. Bizonyos, hogy hasonló kritikai elemzést számos nevelési terület képviselői alkotnak vagy alkothatnának a tankönyvekkel kapcsolatban. De mégis mire használhatók ezek az eredmények? Elvárható-e hogy valamiféle központi minőségbiztosítási, akkreditációs rendszer szempontjai közé épüljön be a neveléstudomány minden újabb eredménye? Ha bizonyosan túlzott elvárás is, annyi bizonyos, hogyha van nyitottság, akkor a tankönyvfejlesztésekbe bele lehetne csatornázni a legfontosabb tanulságokat. Kérdés, ugyanakkor, hogy mennyire fogékonyak erre a tankönyvfejlesztők? Valószínűsíthető, hogy az eredmények hasznosulásának nem a legeredményesebb és semmiképp nem a legszimpatikusabb módja a bürokratikus szabályok növelése.

Szerencsésebb megoldás lenne, ha a tankönyvírók felkészítésének részévé válhatnának a tankönyvkutatások legfontosabb eredményei. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy legyen valamiféle képzési kötelezettsége a tankönyvíróknak. Tehát a tankönyvkutatási eredményeknek és a tankönyvkutatás gyakorlatának is elsősorban a pedagógusképzésben kellene gyökeret vernie, annak érdekében hogy a leendő pedagógusok egyrészt tudatosan válasszák és használják tankönyveiket, másrészt azért, hogy a pedagógusképző intézmények idővel alkalmassá váljanak arra, hogy tankönyvírói képzést nyújtsanak. Mihamarabb fel kellene számolni azt az állapotot, hogy a tanítás minőségét ma még alapvetően meghatározó tankönyvek által sugallt tudománykép és környezeti attitűdök minősége gyakorlatilag a véletlenen, a tankönyvíró felkészültségén, tudatosságán múlik.


Hivatkozások

Carvalho, G S. and Clément, P (é.n): Construction and validation of the instruments to compare teachers' conceptions and school textbooks of 19 countries - The European Biohead-Citizen project
http://repositorium.sdum.uminho.pt/bitstream/1822/7418/1/Biohead%20project.pdf (2011. január 31.)

Havas Péter - Széplaki Nikolett - Varga Attila: A környezeti nevelés magyarországi gyakorlata. In: Új Pedagógiai Szemle 2004/1. 12-25 o.

NAT (é. n.): 243/2003. (XII. 17.) Korm. rendelet.
http://www.nefmi.gov.hu/letolt/kozokt/nat_070926.pdf (2011. június 24.)

Skujiene, Grita et al: Humans and Nature Relationship: Images and Text of Ecology and Environmental Education. IOSTE 2007 SKUJIENE, GRITA et al: Humans and Nature Relationship: Images and Text of Ecology and Environmental Education. IOSTE 2007
http://repositorium.sdum.uminho.pt/bitstream/1822/6368/1/IOSTE_EEE_Skujiene.pdf (2011. január 31.)

UNECE 2005: A fenntarthatóságra Nevelés ENSZ EGB Stratégia
http://www.unece.org/env/esd/strategytext/strategyHungarian.pdf (2011. június 24.)

Vőcsei Katalin, et al: Pedagógusok és pedagógusjelöltek környezeti attitűdjei, In: Új Pedagógiai Szemle LVIII. évf. 2. szám 61-76.

 

Orsós Anna

Cigány nyelvek a magyarországi közoktatásban

A beás nyelv oktatásáról és annak fejlesztési lehetőségeiről


Az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával végzett kutatásunk során azt a célt tűztük ki, hogy feltérképezzük azokat az iskolákat, óvodákat, ahol romani és/vagy beás nyelvet is oktató cigány kisebbségi programokat működtetnek, információkat gyűjtöttünk e programok működéséről, hatékonyságáról. Rákérdeztünk arra is, hogy a nyelvtanításért igényeltek-e normatívát a vizsgált intézmények. Megvizsgáltuk, hogy az ezen iskolákat fenntartó településeken működő kisebbségi szervezeteknek (cigány kisebbségi önkormányzatok, civil szervezetek), milyen kapcsolatuk, tényleges jogkörük és beleszólásuk van e programok működtetésébe.

Magyarországon a cigány nyelveket érintő vizsgálatok főként, szociolingvisztikai szempontúak voltak, s ezek elsőként Réger Zita nevéhez fűződnek (Szalai, 1999).

A magyarországi cigányok nyelvhasználatát kutatva Réger Zita megállapítja, hogy szakmailag nem helytálló a kisebbségi helyzetben lévő, írásbeliséggel nem rendelkező cigány nyelvek használatának leírásakor a nemzeti nyelvek vizsgálatának módszereit alkalmazni.

Ezek a nyelvek főként informális helyzetben használatosak. Ez a tény azt igazolja, hogy a cigány nyelvek - valószínűleg - a kezdetektől fogva diglossziás helyzetben voltak, hiszen a többségi társadalommal való együttélésben a közvetítő nyelv, ahogy a múltban, úgy napjainkban is a magyar. Ebből adódik mondatszerkesztési módjuk, szókincsük, szituációhoz kötöttsége, nem valami nyelvi deficitből.

A kétnyelvűségnek azt a fajtáját, amikor két nyelv szerepe a közösség nyelvi gyakorlatában gyökeresen eltérő szerepet tölt be, annak használata funkcionálisan elkülönül - kiterjesztett diglossziának hívunk (Fishman, 1967). E jelenség alapvető sajátossága, hogy a két nyelv a közösség tagjainak életében együtt tölti be azt a szerepet, amelyet egynyelvűség esetében a nyelv intim, illetve hivatalosabb változatai töltenek be (Réger, 2002).

Amennyiben az iskolába belépő gyermekek kétnyelvűek, fontos, hogy az oktatás nyelvétől eltérő nyelvet az iskola értékként kezelje, és e nyelv használatára, annak ápolására és őrzésére is valóságos lehetőséget adjon.

Ezért az említett célokon túl a kutatómunka nagyon fontos szándéka volt, hogy felmérje hol, mely iskolákban, milyen törvényi háttérrel és kik tanítanak cigány nyelveket.

A kutatást kérdőíves felméréssel végeztük, interjúk, esettanulmányok segítségével elemeztük az adatokat, melyek alapján tanulmányunk végén javaslatokat teszünk e programok hatékonyságának javítására.

A helyzetelemzés további részében a magyarországi beás nyelvről lesz szó, bár a másik cigány nyelv (romani) helyzete a közoktatásban hasonló.

Az itt feltárt kép remélhetőleg lehetőséget nyújt a magyarországi cigány nyelvek jelenlegi oktatáspolitikai helyzetének kritikus átgondoláshoz is.


A cigány nyelvek oktatása jogszabályi hátterének bemutatása

A cigány tanulók oktatásának alapfokon nincs elkülönült kisebbségi intézményrendszere, középfokon is csak néhány cigány kisebbségi pedagógiai program alapján oktató intézmény létezik (például a pécsi Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium). Ennek ellenére számos cigány osztály és csoport működik elkülönülten az oktatási intézményekben.

A cigány kisebbségi oktatás megszervezését - a többi kisebbségi oktatási formához hasonlóan - a szülőknek kell írásban kezdeményezniük. A fenti feltételek biztosítása nélkül elkülönített cigány osztály vagy csoport működtetése a cigány tanulók hátrányos megkülönböztetését eredményezheti. Sok esetben szegregációs jelenséget eredményezett A nemzeti, etnikai kisebbség óvodai nevelésének irányelve és a nemzeti etnikai kisebbség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról szóló - többször módosított - 32/1997. (XI. 5.) MKM rendelet.

Az Oktatási Minisztérium a beás és a romani nyelv iskolai oktatásával kapcsolatosan, azok közoktatási rendszerbe történő bevezetéséhez szükséges szakmai feltételek megteremtéséhez még 1999-ben hozzáfogott. Egy indító értekezlet keretén belül két munkacsoport létrehozását kezdeményezte, melynek célja e két nyelvre vonatkozó követelményrendszer kidolgozása volt. A nyelvi követelményrendszerek kidolgozásának további célkitűzése volt, hogy ennek elfogadása után lehetővé válik a kerettantervek, valamint a szükséges segédanyagok, szótárak, nyelvi könyvek elkészítése. A követelményrendszer első ízben az 1-10. évfolyamok nyelvoktató iskolái számára elkészült, az elmúlt években ez kiegészült a 11-12. évfolyam követelményrendszerével is, valamint a NAT-hoz igazítva legitimmé is vált.


A kutatás tapasztalatai

Az OKM mai ismeretei arról, hogy mely alap- és középfokú oktatási intézményben vezették be e nyelvek valamelyikének oktatását tanórai keretben, s néhány általános iskolában fakultatív foglalkozás vagy szakkör keretében rendkívül hiányos, de a meglévő adatai is több helyen pontatlanok.

Ebből eredően nem kis problémát jelentett a kutatás előkészítése során megtalálni azokat a közoktatási intézményeket, ahol a romani/beás nyelvet oktatják, ugyanis semmilyen statisztika vagy adatbázis nem állt rendelkezésünkre. A segítséget a Közoktatási Információs Rendszertől vártuk, de sem személyes megkeresésünkre, sem elektronikus levelünkre nem tudtak információval szolgálni. Mint kiderült ilyen jellegű statisztikával nem rendelkeznek. Sajnos az iskolák, óvodák sem minden esetben tüntetik fel a KIR adatbázisában, hogy tanítják-e a cigány nyelveket vagy sem. Időnként arra is akad példa, hogy az intézmény vezetője nem rendelkezik pontos információval az iskolájában oktatott nyelvről.

Nem egyszer volt romológus hallgatóink igazítottak útba bennünket, tőlük kérve információt arról, hogy tudnak-e más iskolákról, óvodákról, ahol folyik valamelyik cigány nyelv oktatása.


A kutatás eredményei

A tényleges kutatásra 2009 májusában és júniusában került sor. Kvantitatív és kvalitatív módszereket alkalmazva igyekeztünk minél szélesebb körű, és mélyebb információkat megtudni az igazgatóktól, az intézményvezetőktől és a nyelvtanároktól a beás nyelv oktatásáról.

Beás nyelvet elsőként az 1994-ben induló Gandhi Közalapítványi Gimnáziumban kezdtek el oktatni. Addig sem az általános, sem középiskolákban nem zajlott beás nyelvoktatás, sőt a beás nyelvnek a romanitól való megkülönböztetése is gondot okozott. Sajnos ez a mai napig sok helyütt probléma, és olykor egymás dialektusának tekintik a két nyelvet, miközben a beás a latin, a romani pedig az ind nyelvek csoportjába tartozó indoeurópai nyelv.

A 2008/2009-es tanévben a beás nyelv oktatása két érettségit adó középiskolában: a Kis Tigris Gimnázium és Szakiskolában Alsószentmártonban, valamint a pécsi Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégiumban folyik. A további 9 település általános iskolájában Kétújfalu, Magyarmecske, Nagyharsány, Darány, Gyulaj, Csapi, Hetvehely, Kaposvár valamint Pécsen egy és Alsószentmárton óvodájában foglalkoznak a beás nyelv tanításával.

Az intézmények mindegyikéhez egy általunk elkészített kérdőívet juttattunk el. Ennek a kérdőívnek egy szűkebb változatát 2005-ben már a fent jelölt intézményekben lekérdeztem, ebben az évben egy bővítettebb formában ezt megismételtük. Az intézmények vezetői a kérdőívek kitöltéséhez nagyon pozitívan álltak hozzá, így minden intézmény teljesítette kérésünket. /Ld. 1. sz. Melléklet./


A kérdőívek válaszainak értékelése

A kutatás során két érettségit adó középiskolát és 9 általános iskolát és két óvodát találtunk.

A középiskolák közül a Gandhi Közalapítványi Gimnázium a legismertebb, hisz 1994 óta működik. Az iskola pedagógiai programjában kezdetektől kiemelt fontosságú mindkét cigány nyelv és a népismeret oktatása is. Az itt tanulók mindegyike részt vesz nyelvoktatásban.

A másik középiskola a Tan Kapuja Buddhista Egyház által működtetett Kis Tigris Gimnázium és Szakiskola, amely a 2004-es tanévtől kezdte meg működését Baranya megyében több helyszínen. Célja, hogy második esélyt nyújtva helybe vigye az oktatási intézményt a jó képességű, ám nem igazán mobilizálható hátrányos helyzetű, főként cigány fiataloknak.

A vizsgálati mintában szerepel két óvoda is, melyek közül az egyik egyházi fenntartású cigány-magyar kétnyelvű óvoda immáron hatodik éve működik Alsószentmártonban, a másik pedig a Pécs keleti városrészében működő Vadrózsa Biztos Kezdet Gyermekház, illetve a Vadrózsa Korai Tanulási Központ, amelyben a kezdetektől fontos szerepet játszik a gyerekek nyelvi fejlesztése, melyhez a beás nyelvű dalok, mesék is hozzátartoznak.


A nyelvoktatásban résztvevő tanulók száma

A beás nyelv oktatásában 1018 tanuló vesz részt, ez a teljes tanulói létszám 47-%-át jelenti 13 intézményben, ahol a teljes tanulói létszám összesen: 2145 fő. A vizsgált intézmények közül a beás nyelvet tanulók létszáma intézménytípusonkénti megoszlásban: középiskolákban a tanulók 68%-a, az általános iskolások 40 %-a, míg az óvodások körében a vizsgált két óvodában a gyerekek mindegyike, azaz 100%-a találkozik és foglalkozik naponta a beás nyelvvel.

A beás nyelvet oktató intézmények mindegyikének alapító okirata tartalmazza a beás nyelvoktatást.


A beás nyelvet tanítók képzettsége

Minthogy nyelvtanárképzés a magyarországi cigány nyelvekből az országban sehol nem folyik, így szakképzett pedagógus - beás nyelvtanári végzettségű - nem létezik, így ez a tény önmagában óriási támadási felületet ad a nyelvet oktató iskolák számára. Más nyelvből nyelvtanári végzettséggel rendelkező, anyanyelvi pedagógus sem található a beás nyelvet tanítók között a 2008/2009-es tanévben.

A vizsgált intézményekben összesen 14 fő tanít beás nyelvet, ezek közül 13 nő és 1 férfi.

A beás nyelvet tanítók rendkívül különböző tudásúak, óvónő, gyógypedagógus, tanító, tanár, de beás anyanyelvű pedagógus, ill. bibliaoktató is található a "beás nyelvtanárok" között.

A beás nyelvet oktató intézmények mindegyikének alapító okiratában szerepel a beás nyelv oktatása.

Külön a beás nyelv csupán egy intézmény okiratában van kiemelve, a többiben a nemzeti etnikai kisebbségi oktatás szerepel, s a miniszteri rendelet szerint ennek részét képezheti a beás nyelv oktatása is.

A legtöbb intézmény pedagógiai programja helyi tantervének részét képezi cigány kisebbségi program, nemzeti és etnikai feladatok vagy beás nyelv oktatása címen. Az intézmények többségében a helyi tanterv külön fejezete szól a beás nyelv oktatásáról.

A beás nyelvet a törvény által megadott keretek között - általában heti két órában tanítják. A heti két órától eltérő óraszám mindössze egy intézményben (Kis Tigris Gimnázium és Szakiskola heti 4 óra).


Az oktatás során használt tankönyvek, dokumentumok

A tankönyvek használata során az intézmények az Orsós Anna által készített Beás nyelvkönyvet és szótárakat, valamint Gandhi Gimnázium által kiadott beás mese- dal- és szokásgyűjteményeket említik főként. (Ld. 2. sz. Melléklet)

Örvendetes, hogy egyre több olyan intézmény található a vizsgáltak között, akik saját fejlesztésű munkafüzettel, nyelvi fali tablókkal és beás nyelvi fejlesztőjátékkal (Memory) rendelkeznek. Problémát jelent azonban, hogy egymás fejlesztéseiről kevésbé tudnak, melyet nehezít az is, hogy azok beszerzése is nehézkes. A nyelvi hangzó- és videó anyag használata is rendkívül szűk körű ezekben az intézményekben. Két iskola saját bevallása szerint semmiféle hangzó anyagot nem használ a nyelvi órákon. Sajnos, nem azért nem használnak ilyen anyagokat az iskolák, mert nem akarnak, hanem azért, mert ilyenek nem léteznek. Az utóbbi évek pályázati lehetőségei a hangzó anyagokra nem terjedtek ki, ezért - az egyébként más idegen nyelv tanítása során oly fontos hangzó anyagok - a beás nyelv tanításából hiányoznak.

A már létező nyelvi segédletek mellé immár fontos lenne a nyelvi követelményrendszeren alapuló további elérhető tankönyvek, taneszközök, hangzóanyagok biztosítása is.

A vizsgált kilenc intézmény közül heten a 32/1997. (IX.5.) MKM rendelet a Nemzeti, etnikai kisebbségi iskolai oktatás irányelve alapján létrehozott saját helyi tanterv alapján tanítják a beás nyelvet. Több intézmény hivatkozott a beás munkacsoport által kidolgozott nyelvi követelményrendszerre, egy intézmény jelölte meg, hogy nyelvoktatása az PROFEX Nyelvvizsgaközpont beás vizsgakövetelményeinek szeretne megfelelni, ezért a nyelvtanítás ennek megfelelően történik, ill. egy intézmény az érettségi és nyelvvizsgaelváráshoz igazítva határozza meg az intézmény által használt követelményrendszert.

A vizsgált intézmények mindegyikében létezik a beás nyelvoktatás mellett népismereti oktatás is. Közülük két iskola arról számol be, hogy népismeretet különböző tantárgyakba integráltan tanítanak.

Az iskolákban általában a beás nyelvet tanító a népismeret tantárgy tanára is. Két esetben van kivétel, ahol integráltan tanítják a népismeretet, itt ugyanis minden tanár feladata ez.

A cigány nyelv oktatását támogató kiegészítő normatívát a megkérdezett minden iskola igényelte és meg is kapja.

Az intézmények közül a legtöbb törekszik arra, hogy legyen kapcsolata a szülői házzal, és amennyire csak lehetőségei adottak, bevonja őket is a nyelvoktatásba. Ennek különböző fokozatai léteznek.

Van olyan település, ahol a szülők csupán örülnek annak a ténynek, hogy gyermekük tanulja anyanyelvüket, ám ennek hasznát legtöbbször nem látják, nem érzékelik.

Sok helyütt sikerül tevékenyen bevonni őket e munkába: néhol adatközlőként, néhol egy-egy téma meghívott vendégeként, mesegyűjtőként, vagy dal- és mesemondóként vesznek részt ezeken a nyelvi foglalkozáson. Egy iskolában egy beás anyanyelvű anyukát is alkalmaznak, hogy milyen feladattal bízták meg, sajnos, nem szerepel a kérdőíven.

Sok intézmény helyzetét nehezíti, hogy az anyanyelvét beszélő cigány szülő gyakran ódzkodik attól, hogy gyermeke cigány nyelvet tanuljon. Ennek okai is sokrétűek és messzire nyúlnak vissza. A nyelvválasztásra vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a kétnyelvűek nyelvválasztásában meglehetősen nagy szerepük van a gazdasági tényezőknek. A beszélők azt a nyelvet használják, amelyik révén könnyebben boldogulnak, a másik nyelvről, akkor is, ha az anyanyelvük, azt gondolják semmire se jó, legfeljebb az idősekkel való érintkezésre alkalmas, álláshoz, munkához, pénzhez nem segíti őket. Így mivel a másik nyelv piaci értéke nagyobb, szívesebben veszik, ha gyermekeik is ezt tanulják meg jobban. Többek között ezzel is magyarázható, hogy a beás szülők is inkább az angol vagy a német nyelv tanulását preferálják a kisebbségi nyelvvel - így a beással szemben.

A kisebbségi önkormányzatokról hat intézmény nyilatkozik úgy, hogy segíti a nyelvoktatást, három nem. Ezek közül egy intézmény indokolja is, miszerint a "A helyi kisebbségi önkormányzat siralmasan jelentéktelen, érdekérvényesítésre képtelen szervezet." Sajnos, a két évvel ezelőtti kutatás számszerűen is ugyanezt az eredményt mutatta.

Befolyásolja-e a családok nyelvtudását az iskolai (óvodai) nyelvoktatás? kérdésre négy iskola válasza egyértelmű nem, két intézmény hasonlóan nemleges választ ad, ám megjegyzi, hogy valószínűleg az idő rövidsége miatt nem látszik még eredmény, ám ők bizakodóak. Mindössze három intézmény vallja azt, hogy az iskolában zajló nyelvoktatás és a családok nyelvhasználata pozitívan hatnak egymásra.

Annak megítélésében, hogy növekszik-e a nyelvoktatás iránti igény, mióta folyik az oktatás, az intézmények 60%-a nemleges választ ad, 40 % ad csak pozitív választ.

A kapott válaszok azért nem meglepőek, mert sajnos a cigány nyelvek oktatásra való előkészítése még nem történt meg. A már említett nyelvi követelményrendszer, a kerettanterv és a taneszközök, szemléltetőeszközök hiánya, mind-mind csak nehezíti a szakképzettséggel sem rendelkező nyelvet tanító munkáját. Mindehhez hozzájárul, hogy a kisebbségi nyelveknek a többségi nyelvvel szemben mindig kisebb a presztízse, a nyelvhasználatra kevesebb a lehetőségük, így nagyon gyakran csak a családi kommunikációban van - egyre korlátozottabb - szerepük. A saját nyelv elfogadása gyakran az anyanyelvi beszélők számára sem mindig természetes, nem beszélve arról a környezetről, mely a cigányokat még mielőtt megismerné - elutasítja.

A beás nyelvoktatás a vizsgált intézményekben a kezdés óta folyamatos, a tantestület részéről majdnem mindenütt egységes volt az intézkedés támogatása. Egy megjegyzés szerint "eleinte feleslegesnek ítélték, mivel ezt később nem tudják majd a gyerekek használni, voltak, akik szerint inkább a többi tantárgyra kellene jobban koncentrálni".


A kutatás összegzése

Összegzésképp elmondhatjuk, hogy minden intézmény fontosnak tartja a beás nyelvoktatást, ezért számos javaslattal is éltek ennek jobbítása érdekében. Ezeket a javaslatokat idézem:

"A fenntartók motivációit kellene felpiszkálni (nem tudom hogyan). Az intézmény nyelvoktató tevékenysége közömbös, olykor ellenséges környezetben zajlik, - értéktelennek, feleslegesnek tartják, de politikai okok miatt vicsorogva, de elfogadják. Az intézmény magányosan, valamiféle küldetéstudatból csinálja a dolgát, 1-2 ember viszi a vállán az ügyet, ha azok valamilyen okból kiszállnak- az egésznek vége"

"Megfelelő taneszközök, hangzóanyagok kellenének, - próbálkoztunk ezek fejlesztésével, de senkit nem érdekel. Még azok a beás nyelvoktató iskolák is - akiknek ingyen felajánlottuk a meglévő anyagainkat- lusták voltak eljönni érte, elvárták volna, hogy elvigyük nekik. (Lehet, hogy az egészet csak kirakatból és a normatíváért csinálják legtöbben? Lehet, hogy mi is?)"

"A nyelvoktató pedagógusokat el kellene - központilag - ismerni, (akár pótlékkal is). Sokféle erkölcsi támogatás kellene - nem tudom milyenek - de jelenleg erkölcsileg csak megtűrtek vagyunk. A cigány kisebbségi szervezetek nem harcolnak a nyelvőrzésért, vagy ha igen súlytalanok."

"Jó változás nem történt. Nem tudom, hogyan lehetne áttörést elérni."

"Úgy látom, hogy a tolerancia-esélyegyenlőség-integráció-összetartó társadalom... programokba belenyomott rengeteg pénz felszívódott, látható eredmény nélkül. Osztozkodás, bűvészmutatványok, frázisok, és nagy-nagy üresség uralják a pályát."

"Az iskolai beás nyelvtanár hasznosnak tartaná a korábbi havonkénti találkozások felelevenítését. A találkozókon a beás nyelvtanárok tapasztalatcseréje stb. folyt, ami - eredményességével - hiányzik mind a nyelvtanárnak, mind az intézményvezetőnek."

"Központi iránymutatásra lenne szükség a nyelvi követelményrendszer pontosításában, tankönyvek, segédanyagok biztosítása, a már létező anyagok közkinccsé tétele, ötletbörzék, workshopok rendezése, hogy egymás munkáiról szervezetten tudhassanak az érintettek."

" A tankönyvlistára kerüljenek fel az egyes iskolák (pl. Darány) által kidolgozott könyvek, és honorálva legyenek azok, akik hosszú évek alatt jelentős fejlesztéseket végeztek."

"Nyelvkönyvek bővítése, a követelményrendszer pontos meghatározása, a nyelvoktatás fokozott támogatása."

"A cigány nyelv oktatására intézményi formában képzett nyelvtanárok (mindkét cigány nyelv!) sok segítséget tudnának nyújtani. Akár orientációként is fel lehetne kínálni az egyéb nyelvtanári szakot végző hallgatók számára. Különösen azoknak, akik esetleg anyanyelvi szinten beszélik a nyelvet."

"Évfolyamokra bontott, részletes követelményrendszer, jó tankönyvek, oktatási segédeszközök, nyelvoktatás támogató, fontosnak tartó szülői attitűd."


A kapott javaslatokkal egyet értve, fontosnak tartom, hogy a beszélőkben saját nyelvükkel szemben is pozitív attitűdjük legyen, ennek kialakulásában segíteni kell a beszélőket. Tudatosítani kell, hogy az általuk beszélt nyelv ugyanolyan jó, mint bármelyik, csak más, mint amit a többségi társadalom használ.

Fontos, hogy minél több használati funkcióban legyen lehetősége a nyelvnek megjelenni, legyenek anyanyelvű sajtótermékek, adások, anyanyelvi oktatás - lehetőleg minden szinten, beleértve a közép- és felsőfokú szakképzést is.

A gazdasági tényezők nem, de a kulturálisak befolyásolhatók. Az identitástudat egyik kifejezője a nyelv, csak akkor tartható meg, ha a beszélőközösség tagjai a nyelvhez tartozó kultúrával is azonosítják magukat, ehhez azonban lehetőséget kell adni arra, hogy megismerjék és tudatosodjanak bennük saját népük kulturális értékei, és ne érezzék önmaguk azt, hogy ez a kultúra érdemtelen az átörökítésre.


Hivatkozások

Ferguson, Charles (1975): Diglosszia. Pap Mária, Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest, Gondolat. 291-317.

Fishman, Joshua A. (1967): Bilingualism with and without diglossia; diglossia with and without biligualism. Journal of Social Issues. 23/2. 29-38.

Forray R. Katalin (2001): A cigány nyelvek helyzete az iskolai oktatásban. In: Cserti Csapó Tibor, szerk., Cigány nyelvek nemzetközi szemináriuma (Gypsy Studies - Cigány tanulmányok 6.), Pécs, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Romológia Tanszék. 57 - 64.

Kemény István, Janky Béla és Lengyel Gabriella (2004): A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat - MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest.

Orsós Anna (1997): A magyarországi cigányok nyelvi csoportjai. Cigány Néprajzi Tanulmányok 6. Budapest.

Orsós Anna (2002): A beás nyelv szociolingvisztikai helyzete - Friss kutatások a romológia körében, Pécs, PTE BTK Romológia Tanszék, Gypsy Studies - Cigány Tanulmányok. 10.

Réger Zita (1975): Cigányosztály, "vegyes" osztály - a tények tükrében. Valóság. 21. 77-89.

Réger Zita (2002): Cigány gyermekvilág. Olvasókönyv a cigány gyermekfolklórból. L'Harmattan Kiadó. Budapest.

Szalai Andrea (1999): Szociolingvisztikai szempontok a magyarországi cigánykutatásban. In: Education 2. sz. (263-286.


1. sz. Melléklet

A beás nyelvet oktató intézmények az alábbi könyveket használják:

BRESZKOVICS József - Radics József: Cigánykerék népismereti és művészeti olvasókönyv általános iskolásoknak. Darány, Körzeti Közoktatási Intézmény 2002.

KALÁNYOS Terézia: Bárou-l dă cîgán - Jókai Mór A cigánybáró című kisregényének fordítása. Nagykanizsa, Czupi Kiadó 2003.

KALÁNYOS Terézia: Nauă korbj - A kilenc holló beás cigány mesék beás és magyar nyelven. Pécs, Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium 2002.

KOVALCSIK Katalin - KONRÁD Imre - IGNÁCZ János: Aminy ku putyere - Bátor emberek Beás cigány történetek, szokáselbeszélések és mesék iskolás gyermekek számára Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium Pécs, 2001.

KOVALCSIK Katalin - ORSÓS Anna: Fátá ku păru dă ar - Az aranyhajú lány - Beás cigány népmesegyűjtemény I. kötet Gandhi Gimnázium Pécs, 1994.

KOVALCSIK Katalin: Florilyé dă primăvárá - Tavaszi virágok - Beás cigány énekeskönyv I. kötet; II. kötet Gandhi Gimnázium / Fii Cu Noi Pécs, 1994.

LIGETI György: Cigány népismereti tankönyv a 7 - 12 osztály számára

ORSÓS Anna - ORSÓS János - ORSÓS Sándor: Petőfi Sándor - Sándăr Petéfi - Sándor Petőfi: János vitéz - Jánăs dă Vityáz - Műfordítás; Fodor Ildikó - Devi Art Alapítvány Pécs, 2001.

ORSÓS Anna: Beás - Magyar Igeszótár. Pécs, Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium 2002.

ORSÓS Anna: Beás nyelvkönyv. Kaposvár, Dávid Oktatói és Kiadói Bt. 2002. (261 p.)

ORSÓS Anna: Magyar - Beás szótár Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kaposvár, 1999.

RADICS József: Kényvé Nasztră - Beás nyelvű munkafüzet, Darány KKI 2004.

GIDÁNÉ Orsós Erzsébet: Minuka Konsept-H Kiadó, Piliscsaba

GOMBOS Péter: Lá sză szfătászkă dăp- ásztá sî péstyi, Profunda, Juta 2006.

VARGA Ilona: Beás - Magyar - Magyar - Beás szótár Konsept-H Kiadó, Piliscsaba

RADICS József - BRESZKOVICS József: Cigánykerék- népismereti olvasókönyv - KKI Darány

SZUHAY Péter: A roma kultúra kincsestára DVD, még számos video, és zenei CD

A ROMNET, a ROMAWEB oldalairól folyamatosan letölthető anyagok

LIGETI György: Cigány népismereti tankönyv 7-12 osztály számára Konsept-H Kiadó, Piliscsaba

SZUHAY Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Bp. 1999.

MENYHÉRT Ildikó: Zöld az erdő

VARGA Aranka: Meseóra, Soros Alapítvány, 2000.

Mesék az Akácligetből - Kétújfalu és térsége összegyűjtött beás meséi

CSEMER Géza: Habiszti. A cigányok élete-étele, Almanach Lettera KFT 1994.

BÓDI Zsuzsanna: Magyarországi cigány mesterségek. Cigány Népművészek Országos Egyesülete, Bp. 2001.


2. melléklet

Egyéb tananyagok (pl. CD, DVD, videó, stb.):

Profex nyelvvizsgaanyag

Érettségi hangzóanyagok

Kanizsa Csillagai 1- 3 CD

Frácilor 1- 2- CD

Mirinkle együttes CD

 

Kutatások a nevelés és iskola körében

 

Kárpáti Andrea, Gaul Emil

A vizuális képességrendszer szerkezete és értékelésének lehetőségei

A gyermekművészettől a vizuális képességek vizsgálatáig

A közoktatásban a rajzolás-tanítás történetének első évszázada igen laza kapcsolatot tart a képzőművészettel, hiszen célja leendő iparosok megtanítása díszítmények, szerkezetek és geometriai ábrák precíz előállítására. A 20. század első éveiben, amikor egyszerre veszi kezdetét a "gyermek évszázada" és a képi kifejezés meghökkentően új módszereivel kísérletező "izmusok" kora - művészek és kutatók egyszerre fedezik fel a gyermekrajzot. A pedagógiai kutatók a felnőtt előtt feltáruló gyermek-mese-világ a tündéri realizmusát látják a 8-10 évesek csinos képecskéin, míg a képzőművészek a zabolátlan kreativitást dicsőíti az óvodás-firkákban. (Finneberg, 1995). A századelőn múzeumok falaira jutott "gyermekrajz" (child art, Kinderkunst, l'art enfantine) a 20. század harmincas éveitől lesz művészettörténeti és lélektani elemzés tárgya. (Efland, 1990) A közoktatásban megjelenő Szabadkézi rajz és Ábrázoló geometria, később egyszerűen Rajz tantárgy művész-tanárait csak a század ötvenes éveitől kezdi foglalkoztatni a képi kifejezés pedagógiai módszereinek hatásvizsgálata, ekkor kezdődik a "rajzkészség" (drawing ability) standardizált értékelése az Egyesült Államokban, majd Hollandiában, Németországban, Angliában és a skandináv országokban is. (Boughton, Eisner and Ligtvoet szerk., 1996) Magyarországon az akadémikus rajzolás-tanítás első, "mesterember" paradigmájától szintén másfél évszázados út vezetett a vizuális nyelv sokoldalú elsajátításáig. 1995-től Vizuális kultúra a tantárgy neve, amely a világ legkorszerűbb pedagógiai modelljét a hasonló tartalmú amerikai és német tantervi reformokkal egy időben honosítja meg. (Bodóczky, 2008).

A gyermekrajz (jobban mondva a gyermekek és fiatalok vizuális nyelvhasználata) fejlődésére három tényező van a legnagyobb hatással:

  1. az általános-emberi (ontogenetikus) meghatározók, vagyis biológiai adottságaink

  2. a nemzeti kultúra (művészet, nevelés, életmód) sajátosságai

  3. a gyermek egyéni stílusa, melyet ízlése és vizuális alkotó- illetve befogadóképességeinek szintje határoz meg

A három faktorból a 20. század első évtizedeiben született rajzfejlődés-elméletek csak az elsőt vették figyelembe, míg napjaink kutatásainak legnagyobb része a harmadik összetevőre koncentrál. A gyermekrajzokról szóló első mű szerzője művészettörténész (Ricci, 1987), aki életrajzi forráskiadványok áttekintésével és saját gyűjtése alapján rokonította a gyermeki ábrázolás fejlődését a "nagyművészet" stílusirányzataival. A továbbiakban a művészettörténészek a 20. század első évtizedében, a kortárs képzőművészek gyermekrajz-kultusza nyomán vizsgálták újra a vizuális nyelv gyermekkori kifejezési formáinak esetleges rokonságát, immár nem a művészettörténeti korszakokkal, csak az őskori, illetve a törzsi kultúrák és a naiv népi festőművészet alkotásaival. (Finneberg, 1995. A "gyermekművészet" (melynek elnevezése a legtöbb európai nyelvben elárulta vizsgálatának alapvetően esztétikai szempontjait - Kinderkunst, child art, l'art enfantin, gyetszkoje isszkusztvo) első európai bemutatói között jelentős szerepet játszott a Nagy László által a Műcsarnokban, 1921-ben szervezett országos kiállítás (Nagy, 1922). Megnyitóján aranyéremmel tüntettek ki és nagy festői sikert jósoltak egy sor ügyes ifjú rajzolónak, akik közül később egyetlen egy sem került ismert művészeink közé, majd a közönség meghallgatta egy ifjú muzsikus, Yehudi Menuhin hegedűjátékát. Ez az esemény jelképe lehet annak a későbbi felismerésnek, hogy a virtuóz ábrázoló képességek nem prognosztizálják a vizuális tehetséget, míg a zenei képességek jól előre jelzik a kiemelkedő teljesítményt.

A gyermekművészt kultuszának leáldozásával, a vizuális képességek fejlődésének kutatása a 19. század végén, a gyermekrajz pszichológiai szempontokat követő vizsgálataival kezdődött. A mentális fejlődés vizsgálatát szolgáló lélektani gyermekrajz-gyűjteményekbe kerülő alkotásokat az óvodában, iskolában vagy a rendelőintézetben gyűjtötték és életkorra és nemre jellemző jegyek szerint csoportosítva, pontos eredet-megjelöléssel látták el őket (Kerschensteiner, 1905; Rouma, 1908; Luquet, 1913). A fejlődéslélektan és gyermekgyógyászat szempontjából a legfőbb megfigyelési cél az volt, mennyire értelmes (intelligens), mutat-e idegrendszeri elváltozásra vagy képesség-deficitre utaló tüneteket az ifjú alkotó. Ezért részletes leírások készültek a gyermekek rajzolásában mutatkozó életkori jellegzetességekről (a gyermekrajz-korszakokról), és kidolgoztak számos, a gyermekrajzot, mint diagnosztikai eszközt alkalmazó, ma is használatos képességtesztet. (A legismertebb ezek közül: Goodenough és Harris, 1963). Ezeknek a teszteknek köszönhető, hogy a rajzpedagógia sokáig a 20. század első felében megfogalmazott, a realista ábrázolást mércének tekintő képességfejlődési szinteket kérte számon az "új képkorszak" gyermekein.

A vizuális tehetség korszakonként változó, a kor "hivatalos" művészetét és esztétikai nevelési elképzeléseit jól reprezentáló kutatását szolgálják a gyermekművészeti gyűjtemények, melyeket a 20. századdal egyidős Gyermektanulmányi Mozgalom (Child Study Movement, Dewey, vö. Koops és Zuckerman, 2003) hívott életre. Egy-egy ilyen, általában galériaként működtetett (kiállító és eladási tevékenységet is folytató, tehát a gyermekrajzot a szó minden értelmében műalkotásként őrző és kezelő) gyűjtemény tehetséges fiatalok alkotásait - legtöbbször rajzversenyek díjazottjainak munkáit - gyűjti. A fiatalokról nemük, életkoruk és nemzeti hovatartozásuk, valamint a művük címén kívül semmit sem tudunk. Nem tudjuk, hol és mennyit tanultak, milyen művek előzték meg s milyenek fogják követni a csúcsteljesítményként értékelt szobrot, képet. Az ilyen gyűjtemények anyaga alapján tehát leginkább az egyes korszakokra jellemező pedagógus-ízlésre és az ebből eredő "rajzverseny-stílusra" következtethetünk ezért nevelés- és kultúrtörténeti jelentőségűek. Magyarországon a Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum Kht. Gyermekalkotások Galériájában a hetvenes évek eleje óta működik ilyen gyűjtemény. (http://www.zanka.hu/gyermekgaleria.ws)

A tanulmányi verseny-kollekciók ennél lényegesen árnyaltabb képet adnak a kutatónak egy-egy korszak rajzpedagógiájának eszméiről és eredményeiről. A művek származási helye, az iskola és a rajztanár személye dokumentált, évtizedekre visszamenőleg, több művel jelentkezik egy-egy markáns hazai vizuális nevelési műhely. A kötött feladatok (alakrajz, csendélet, geometrikus kompozíciók) és a szabadon megformált munkák együttese a pedagógiai programról, a technikai színvonalról, az esztétikai mércéről és a tehetségesnek tartott fiatalok egyéni stílusáról egyaránt képet nyújt. Ilyen kollekció Magyarországon a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat (FPSZ) és a Moholy-Nagy László Iparművészeti Egyetem Vizuális Nevelési Gyűjteményének (MOME VNGY,[25]) az Országos tanulmányi Verseny Rajz szakágának díjnyertes anyagait a képzőművészet, alkalmazott grafika, tárgyalkotás és fotó ágazatokban alapítása óta őrző algyűjteményében található (Kárpáti és Köves, 2004).[26]

A gyermekrajz a művészi életmű interpretációját segítő információforrásként szolgál az úgynevezett juvenlia-kutatásokban, melyek híres alkotók gyermek- és ifjúkori műveinek gyűjtésével és elemzésével törekszenek az életmű jobb megértésére. A begyűjtött alkotások információkat adnak az életmű fontos forrásairól: a család, az iskola és a barátok, az életesemények és kulturális élmények tükröződéséről a fiatal kori művekben, és a tehetség formálódásáról e hatások vonzáskörében. A MOME VNGY egyedülálló vállalkozása a kortárs képzőművészet jeles alkotóinak gyermekkoráról szóló életmű-interjúsorozat, melynek eredményei e disszertációban is olvashatók illetve kiállításon is bemutatásra kerültek (Köves, 1997; Köves, 1999. szerk.). Magyarországon még a Művészeti Szakközépiskola, a Nemzeti Galéria archívuma és a két művészképző intézmény: a Képzőművészeti és Iparművészeti Egyetem őriz ilyen anyagokat.

A didaktikai, neveléselméleti és neveléstörténeti vonatkozású gyermekrajz-kutatásokat szolgálja a gyermekrajz-gyűjtemények harmadik típusa: a tanulmányi gyűjtemény. Ebben tehetséges gyermekek fejlődését dokumentáló kollekciókat és rajzpedagógiai korszakokat jellemző tanulói portfoliókat, tanárok képes tanmeneteit és a tervezéskor készült, az óra témájául választott alkotást kidolgozott vagy vázlatos formában tartalmazó tanulmányi mappáit. Ezek a kollekciók általában a rajztanár-képzés intézményeiben kapnak helyet, a leghíresebb ilyen intézmények a berlini Hochschule der Künste Kinderkunstarchiv-ja és a birminghami Child Art Study Collection is a pedagógus- és kutatóképzést szolgálják. A bőséges történeti anyagot (írásos dokumentumokat, régi gyermekmunkákat és taneszközöket) is őrző gyűjtemények fő célja a vizuális nevelés módszereinek és irányzatainak dokumentálása, összehasonlító elemzése.

A gyermekrajzok vizsgálatának sajátos módszereit képezik a rajzi vizsga feladatok és tesztek, melyeket oktatási folyama előz meg és eredményeik alapján újabb pedagógiai beavatkozásokra nyílik mód. Ilyen például a projekt és portfolió-módszert, valamint a térszemlélet vizsgálatára összeállított, a rajz tantervi követelmények alapján strukturált tesztrendszer (Kárpáti, 1995; Kárpáti, 2003. szerk.), Bodóczky, 2002; Séra, Gulyás és Kárpáti, 2002).


A vizuális és konstruáló képesség fejlődési modelljei a 6-10 éves korban

A vizuális képességek értékelésének két, egymástól módszereiben, céljában és gyakran eredményeiben is elkülönülő ága van. Az egyik a képi kifejezés lélektani jelenségek és mentális, illetve fizikai fejlődési sajátosságok nyomait kutatja (pl. Gerő, 1973, 1981, 1983a,b, Feuer, 2000, Vass, 2006). A másik az alkotói-befogadói képességrendszer egésze fejlődését nyomon követő, pedagógiai célú értékelés (pl. Nagy, 1906, Paál, 1947, Székácsné, 1982, Kárpáti, 2001). Munkánk ez utóbbihoz tartozik, de képességrendszerünk kidolgozásakor a klasszikus fejlődés-elméletekre is alapoztunk.

A lineáris fejlődési modell (Nagy, 1906, Goodenough 1926, Löwenfeld, 1970, Read, 1943 modelljei) lényege a folyamatos technikai tökéletesedés. A rajzoló az alaktalan firkák differenciálatlan vonalhálóiból kiindulva jutnak el az élethű ábrázolás egyre magasabb szintjeire. A gyermek azt és annyit rajzol, amit az ábrázolás tárgyáról tud. (Gegenstandswissen = Abbildungswissen, azaz: a tárgyról megszerzett tudás és leképezés) A szerzők 4-6 fejlődési korszakot írnak le, s ezeket az egyes életkori szakaszokra jellemző értelmi fejlődéssel állítják párhuzamba. Elméletük szerint a gyermekek "vizuális fogalmakat" alakítanak ki, (Arnheim, 1983) melyek az ábrázolandó tárgy számukra kielégítő képei, s ezeket vetik papírra. A gondolkodás és az érzékelés fejlődése során ezek a fogalmak módosulnak, s velük változik a gyermekrajz - a gyermeki világ képmása.

A lineáris rajzfejlődés-elmélet életévekhez köti az egyes rajzi szintek megjelenését. Az életévek és fejlődési szakaszok azonban csak hozzávetőlegesen egyeztethetők össze, a korosztályokra jellemző átlagos rajzi teljesítmény bemutatása az egyéni teljesítmények megítélését gyakran megzavarja. Köztudott, mekkora különbségeket mutatnak hónapra azonos életkorú gyermekek alkotásai, - ezeket fejlődési deficitként diagnosztizálni azonban súlyos hiba lenne. Az "átlagos rajzszint" viszont igen hasznos eszköz számos mentális és fizikai fejlődési rendellenesség felismerésében. Az átlagostól való jelentős eltérések szinte bizonyosan szellemi vagy érzelmi deficitre utalnak.

A lineáris modell cáfolataiban (pl. Golomb, 1974 és Freeman, 1977, 1980) láthatjuk, hogyan lehet a lerajzolandó képelemeket diktálással, szaporítani, arányaikat pontosítani - végül egy új, két életévet jelentő "rajzkorral" magasabb szintre segíteni fél óra alatt a tanulékony ifjú rajzolót. Azt is kimutatták, más-más médiumban más rajzfejlődési szintet ér el az, akinek képességei érdeklődése egy kifejezési formához kötődik - az ügyes fotós nem szükségszerűen jó a szobrászkodásban. A "rajzfejlődésre" még a biológiai állapot is hatással van: fáradtan, éhesen, kedvetlenül romlik a teljesítmény ezen a területen is. A rajzfejlődés klasszikus modelljeiben a kamaszkor a vizuális képességek fejlődési mélypontja. Erre hivatkozva szokás beszüntetni a kötelező rajzoktatást 12 év felett. A "rajzi törés", a vizuális képességek végleges romlása általánosan elfogadott elméletét azonban megcáfolták a kamaszok körében végzett vizsgálatok (Kárpáti, 2005) amelyek egyben a lineáris modell hiányosságait is bizonyítják. Itt bemutatott értékelési rendszerünkben tehát nem általános fejlettségi szintet, hanem az egyes részképességek korosztályokhoz köthető fejlettségét mérünk.

A rajzi képességek fejlődésének spirális modellje szerint (Goodnow, 1977, Golomb, 1974, Kellogg, 1969) a gyermekek előző fejlődési korszakaikat megőrizve (és időnként felhasználva) alakítják ki egyre differenciáltabb és esztétikusabb képi nyelvüket. Ebben a modellben már központi szerephez jut a kifejezés, a benső tartalmak tolmácsolása. Az ábrázolás és a személyiség a szerzők szerint összefügg: a rajzból következtetni lehet a lelki állapotra, segítségével feltárhatók a szóba foglalhatatlan problémák. Ebben a rendszerben is a kamaszkor ábrázolási mélypont, de a grafikus teljesítményben tapasztalható hanyatlásnak célja van - visszanyúlás a gyermeki lét jelképeihez.

A spirális modellben jelenik meg először a médium hatásának vizsgálata. Claire Golomb (1974) szerint a gyurmával való emberábrázolás fejlődési fokozatai megegyeznek a ceruzarajzéval. Ha viszont az emberi test elemeit tartalmazó, a puzzle-játékhoz hasonló összerakós feladatot kapnak, a körfirkákat vagy fej-láb emberkéket rajzoló legkisebbek is biztonságosan összerakják a teljes, részletes figurát. A "megalkotás" (a grafikai és plasztikai "ember-jegyek" kialakítása sokkal nehezebb, mint az "újraalkotás", (a kész elemek összerendezése). Lambert Brittain (1986) megismételte ezt a kísérletet és némileg különböző eredményt kapott. Szerinte a fejlődési korszakok mindkét médiumban hasonlóak, de a fejlődés üteme médiumonként eltérő lehet. Az eltérés egyik oka az, hogy a különféle anyagok és technikák eltérő képalkotó programot hívnak elő. Más sorrendben készülnek el a képelemek, ha síkfelületre helyezzük, vagy ha térbe építjük fel az alakot. Hasonlóan fontos szerepe van a képfelület méretének, színének és formájának is. Az alsó képszéllel párhuzamosan meghúzott alapvonalra sorakoztatott figurák kompozíciós sémája könnyen megtörhető, ha a tanár kerek, ovális vagy szabálytalan alakú papírt oszt ki. Ha megváltoznak a viszonyítási keretek, máshol lesz a "fenn" és a "lenn", új elrendezési módot kell találni, hiszen a kimunkált, ezerszer alkalmazott megoldás nem működik. (Goodnow, 1977) A médium hatásával kapcsolatos kutatások saját értékelési rendszerünkben is jelentős szerepet kapnak: egy-egy vizuális részképességet többféle médiumban értékelünk.

H. Gardner (1983) szerint a gyermekek rajzfejlődése nem modellezhető a szokásos, egyenletesen - vagy spirálisan, korábbi szakaszokhoz visszatérve - felfelé vezető vonallal. Szerinte a fejlődés U alakú görbével írható le, amelyben az U bal oldali, magasan kezdődő és lefele lejtő szára jelképezi a kisgyermek kiváló rajzi teljesítményét, amely az óvodai és iskolai képzés hatására egyre hanyatlik, míg el nem éri a kiskamasz-kori, 10-12 évesen átélt "rajzi törést", a spontán, örömteli ábrázolás végét. Innentől egy-egy generációból csak azok mennek tovább, akiket a kedvező körülmények vagy munkára ösztökélő tehetségük "kihúz a gödörből". A kisgyermekek rajzi színvonalára - az eredetiség és kifejezőerő magaslatára - a kamaszoknak csak igen kis hányada jut vissza. A helyzet Picasso közismert aforizmáját idézi: "19 évesen már úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet nem volt elég arra, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyermek." Gardner - akárcsak Picasso - azt állítja, hogy létezik egy friss, egyéni és sajnos megismételhetetlen gyermeki látásmód, amely idővel elenyészik. Csak a művész éri el újra azt a színvonalat, amely számos kisgyermek sajátja. Csak a művész éri el újra azt a színvonalat, amely számos kisgyermek sajátja. Gardner szerint a rossz pedagógia, a pszichológusok többsége szerint viszont egyszerűen az érés, a domináns nyelv változása okozza a kisiskolás korra jellemző "tündéri realizmus" eltűnését.

Az U alakú fejlődési ívben tehát ismét a kamaszkor a mélypont. Sajátos szemlélettel bár, de ez a modell a pedagógia fontos szerepére hívja fel a figyelmet. A szerzők szerint a tanítás káros - az iskolai rajzórák hatására válik a sokat és szívesen rajzoló kisgyermekből vonakodva és ügyetlenül ábrázoló kamasz. A kisgyermeki szintre való visszajutás már csak a művésznek sikerül. Az U bal oldali, magasan kezdődő és lefele lejtő szára jelképezi a kisgyermek kiváló rajzi teljesítményét, amely az óvodai és iskolai képzés hatására egyre hanyatlik, míg el nem éri a kiskamasz-kori, 10-12 évesen átélt "rajzi törést", a spontán, örömteli ábrázolás végét. Innentől egy-egy generációból csak folytatják a képi ábrázolást, akik tehetségesek, tehát képesek önmagukat fejlesztve meghaladni az iskolai oktatást.

A gyermekrajzok kifejező erejének és a művészettörténetben szokásos módon értelmezett esztétikumának vizsgálatakor Gerő Zsuzsa (1973, 1981) azt találta, hogy a kisiskolások (5-8 évesek) kifejező és esztétikus rajzaival szemben a korai kamaszkorban született művek szétesők, zavarosak, sematikusak. Az ok: a gondolkodás és élményfeldolgozás az óvodásokétól és a kisiskolásokétól eltérő, megváltozott jellegében látja. Hangsúlyozza, hogy az egyenetlenség nem a grafikus készség romlását jelenti, sőt, ez utóbbi az ő eredményei szerint is határozott fejlődést mutatott. A kisiskolások törekszenek az új problémák megoldására, például erőfeszítéseket tesznek a téri élmény kifejezésére, különféle cselekvések megjelenítésére. "Mindenképpen a tárgyhoz hasonlót akar rajzolni; az "ugyanolyan"-ra való törekvésben a téma egésze apró résztárgyakra esik szét." (Gerő, 1973, 27)

Kutató munkánk egyik célja e modell cáfolata. Korábbi vizsgálatainkban (Gaul és Kárpáti, 1998, Séra, Gulyás és Kárpáti, 2001, Kárpáti, 2002, 2005) megállapítottuk, hogy nincs teljesítmény-romlás, sőt számos lényeges képességelemben javulás is kimutatható, ha a kamaszoknak megfelelő témát és médiumot adunk képességeik vizsgálatakor. Most, a 6-12 évesek képességmérésénél, kiemelt figyelmet fogunk fordítani a 10-12 éves korosztály vizsgálatára, hogy a 10-12 éves korra prognosztizált "rajzi törés" a vizuális nevelés iskolai pozíciója szempontjából igen káros mítoszát leromboljuk.

A poliszenzoriális modell ( Kindler és Darras, 1997) a gyermekrajzot multimediális kifejezési formaként kezeli. A modell lényege a rajzolás kapcsolatainak feltárása a beszéddel, a gesztusnyelvvel (színjátszással) és a társművészetek világával. A feltárt kapcsolatok a kisgyermekkorban igen meggyőzők - a firkákat valóban lényeges módon, tartalmilag egészítik ki a rajzolást kísérő illetve a kész művet "nagyarázó" gesztusok, hangok, szövegek. A plurimediális-nak, azaz több médiumban működőnek is nevezett modell legfőbb érdeme, hogy a rajzok mellett a gyermekek más vizuális megnyilvánulásai: a plasztikák, építmények, tárgyak, kollázsok és asszemblázsok (a természetben vagy az emberi környezetben "talált tárgyak" felhasználásával készült kompozíciók) szintén helyet találnak. (Kindler és Darras, 1997) A szerzők szerint mindenféle képi gesztus, melyet a gyermek alkot, egylényegű és azonos értelmezési keretbe foglalható. Éppolyan értékes szimbólumalkotó folyamat a növények és kövek összerendezése személyes kisvilágokká (amilyeneket titkon magával hordott, fa tolltartó dobozában az ifjú Carl Gustav Jung) mint egy, hasonló témájú olajkép.

Hasonlóan lényegi, a jelentéshez közelebb vivő, az alkotást kiegészítő intermediális kapcsolatot csak a kamaszkorban sikerült felfedeznünk. Ez a modell nem kutatja a 12 éven felüliek vizuális nyelvét. Tovább fejlesztve azonban alkalmas arra, hogy a képi kifejezés határait tágítva a kamaszok nehezen megfejthető, több rétegű, szöveggel, zenével kiegészített, értelmezett intim tereit - szobabelsőket, ágy melletti falakat, a gitártokok és gördeszkák festett és karcolt felületén születő "kamaszrajzot".

A "gyermekrajz", mint a mentális fejlődés tükre, pedagógiai eljárásokat minősítő végeredmény, sajátos művészi minőség hordozója, alkotói életművek háttere, vagy a vizuális ábrázoló és befogadó képességrendszer fejlődésének dokumentuma rendkívül változatos és bőséges kutatási anyagot tartalmaz. A fentebb vázolt modelleket a Szegedi Egyetem Neveléstudományi Intézetében Csapó Benő vezetésével nemrég lezárult kompetencia vizsgálat keretében[27] a 6-12 évesek vizuális képességeinek vizsgálatakor alkalmaztuk. A környezetkultúra, a vizuális kommunikáció és képzőművészet nyelve más művészeti ágakkal közös alapokra építi fel saját kifejezéstárát. Ezt a gazdag és sokoldalú kifejezés-készletet kell átadnunk, illetve ráépítenünk a gyermekek már meg lévő, saját képi kifejező készletére, s ezt kell megjelenítenünk értékelő feladatainkban is. A vizuális műfajokat, technikákat és tartalmakat harmonizáló megközelítés az, amely lehetővé teszi számunkra, hogy tanárt és diákot kielégítő értékelési módszereket tervezzünk a Rajz tantárgyat felváltó három tartalmi kört összekapcsoló "Vizuális kultúra" részére.


A vizuális képesség tartalma és a vizuális nevelés kortárs módszerei

Az Európa Tanács általa hetvenes évek végén a művészeti nevelésről készített jelentés (Robinson, 1996) 19 európai ország művészetoktatásának alapadatait tartalmazza. Ez a dokumentum tükrözi a folyamatot, amelyben a nemzeti művészet (történelmi felhangoktól sem mentes) felmagasztalásától az Európai Közösség országai eljutottak az európai kulturális tér bemutatásáig vagy legalábbis a közös európai művészeti hagyomány elfogadásáig. Ez az a korszak, amelyben a termelésre és fogyasztásra épülő gazdaság átadja a helyét a szolgáltatás és az információ világának - s a géppel segített, szabadon terjedő és sokszorosítható művészetnek. Az Egyesült Államok és Nyugat Európa mellett a Távol Kelet jelenik meg, mint egyre jelentősebb gazdasági tényező, amely immár kultúráját is exportálja. A munkaerő képzésében a felgyorsult iramú technológiai váltások kikényszerítik az egységesülést, a határok lebomlanak, s a soknemzetiségű munkaadókkal és dolgozókkal vizuális kultúrájuk is beépül a befogadó országok tájképébe. A művészeti életben ugyanezek a hatások érvényesülnek: a nemzeti kereteket áthágja a tőke- és információáramlás, a helyi, a nemzeti, a regionális, a kontinentális és a globális értékek egyszerre vannak jelen.

A számos kultúrafelfogás közül irányadónak tűnik az a szélesebb értelmű változat, amit az UNESCO 1996-os kultúrpolitikai elvei is tükröznek. "A kultúra (...) nem csak a művészetet és irodalmat foglalja magába, hanem az életmódot, az alapvető emberi jogokat, az értékeket, a hagyományt és a hitet is. (UNESCO, 1996, 14) Amíg a "művészetoktatást" a szerzők az értelmi, az érzelmi, a kulturális, az erkölcsi, az esztétikai, a kreatív, az érzékelési, a személyes és a társadalmi fejlődésben fontos szerepet játszó tényezőnek fogadják el, magát a művészetpedagógiát (s ennek részeként a vizuális nevelést is) a legtöbb ország nemzeti tantervei vagy más irányadó dokumentumai szűken, hagyományos értelemben használják. Ez a terület - ahogyan a francia jelentés fogalmaz - az oktatás minden szereplője szerint költséges és felesleges időtöltés: "A családok és néhányszor a tanulók a szülőktől függetlenül is, a munkaerőpiac felfordult értékrendjétől megzavarva, a művészetoktatást és magát a művészetet is értelmetlen luxusnak tartják." (Robinson, 1996, 25).

Nagy József a személyiség funkcionális modelljében (Nagy, 2000, 35) a kognitív kompetenciát helyezi a középpontba, s ehhez kapcsolódnak a speciális kompetenciák. Két oldalról támogatják ezt az építményt a személyes és társas (szociális) kompetenciák. Az esztétikai jellegű tevékenységeket a személyes kompetencia körébe sorolja, melyet a kognitív és szociális kompetenciával azonos súlyú nevelési feladatnak tekint. (Nagy, 2000, 245)

Nagy József a személyes kompetencia körébe utalja a vizuális képességet. Ezt korábban örömmel említettük, hiszen a kognitív és szociális képességekkel szoros kapcsolatot mutató területhez tartozás egyértelművé teszi, hogy alapvetően fontos ismeretkörről, tevékenységi formákról van szó. A képesség részletes leírásakor azonban az "önkifejezés" szóval egy részterületre szűkíti a vizuális nevelés célrendszerét: az expressziót hangsúlyozza a vizuális nyelvhasználatban. A Nemzeti Alaptanterv vagy a Kerettanterv "Vizuális kultúra" műveltségterülete ennél többet ír elő, a vizuális nyelvhasználat valamennyi, az általános műveltség szempontjából lényeges területébe bevezet.[28] Nagy József "önkifejezési képessége" a nemzetközi művészetpedagógiában igen népszerű posztmodern irányzathoz kapcsolódik, melyről korábban röviden szóltunk. Akkor tartalmának társadalmi relevanciáját említettük, most szólnunk kell egy másik sajátosságáról is: az egyéni alkotóképesség, a saját látásmód, a kreatív nyelvhasználat középpontba állításáról. (Blaikie, 1994, Roberts, 2006, Steers, 2009, Freedman, 2010) Míg a magyar rajzpedagógia a mindennapi életben hasznos alapképességként állítja be, és sokoldalúan, sokféle műfajban és technikával fejleszti a vizuális képességet, az uralkodó angolszász paradigma közelebb áll Nagy József elképzeléseihez, és az egyéni alkotóképesség kibontakoztatását tekinti a tantárgy legfontosabb feladatának.

Az angolszász művészetpedagógia Csíkszentmihályi Mihály (1988, 1990, 1996) elmélete alapján értelmezi újra a kreativitás fogalmát. A művészetpedagógus számára az alkotóképesség minden emberben benne rejlő lehetőség, amelynek kibontakoztatásához megfelelő technikai kihívást és inspirációt jelentő tevékenység és téma szükséges. Az alkotás esztétikai minősége másodlagos: a lényeg az alkotó folyamat, amely egyszerre tanulságos és katartikus az egyén számára (Csikszentmihályi és Robinson (1986)). Nagy József művészeti nevelésről szóló írásai ezzel az elképzeléssel mutatnak rokonságot. Szerinte a pszichikum optimális működéséhez az információszükséglet és a mozgásigény mellett az élményszükséglet kielégítésére is törekednie kell az iskolának.

"Az élményszükséglet öröklött motívum, amelynek az a funkciója, hogy az élmény által létrehozott, és aktuálisan felfokozott feszültséggel hozzájáruljon a pszichikum egyensúlyának optimalizálásához, köznyelvi szóhasználattal a lelki egészség fenntartásához, ápolásához. (...) Az élményszükséglet perszonalizálása azt jelenti, hogy olyan szokások, minták, attitűdök, meggyőződések elsajátítását segítjük, amelyek igényes esztétikai élmények keresésére, létrehozására késztetnek. Az iskolának, azon belül a pedagógusnak az a feladata, hogy az élményszükségletet fenti értelemben vett perszonalizálását megvalósítsa." (Nagy, 2000, 264)

Ez a "személyessé tétel" napjaink művészetpedagógiájában egyre jelentősebb szerepet kap. Akárcsak a tudomány, a művészet is áttekinthetetlenül gazdaggá és az iskolai műveltségben követhetetlenül változatossá vált. A "megtanítandó", tehát a nemzeti emlékezet részévé váló művek, a vizuális nyelvhasználatban fontos technikák és ábrázolásmódok kijelölésekor nem hagyatkozhatunk közmegegyezésre. Az angolszász művészetpedagógia úgy véli, a személyes relevanciájú művek, a tanulót foglalkoztató problémák képi megoldásai vezetnek el egy intenzív, maradandó kapcsolathoz a művészettel. Nagy József gondolatai ezzel az elképzeléssel rokoníthatók. Pedagógiájában a személyes kompetencián belül a vizuális kultúra elsajátítása először, mint az élményszerzésre való képesség jelenik meg. A művészetpedagógiai alapelvek részletezésekor azonban túllép a posztmodern paradigmán, és az oktatást, mint példaadást, normarendszere kialakítását és értékek átadását írja le:

"A vizuális kultúra megszerettetésének feladata, hogy a befogadói élményszükséglet folyamatos és gondos kielégítése által a tanulókban attraktív attitűd alakuljon ki az esztétikailag értékes képek, tárgyak, azok alkotói iránt, hogy a környezetben föllelhető esztétikum, valamint a különböző művészeti ágak legértékesebb hazai és nemzetközi alkotásainak megszerettetésével az iskoláztatás ideje alatt a vizuális esztétikai attitűdök átfogó készlete halmozódjon föl, amely elsajátított minták rendszereként az esztétikai érzék, ízlés alapját képezi. Serdülőkorban, különösen az utolsó évfolyamokon kezdődjék meg a vizuális alkotások esztétikai, stílusirányzati értelmezése, a vizuális esztétikai értékek iránti pozitív meggyőződés kialakítása, a viszonyulások tudatosítása: az esztétikai értékek tudatos megbecsülése, őrzése, védelme, a giccs elutasítása. Az iskolai nevelés törekedjen arra, hogy a tanulókban tartós érdeklődés alakuljon ki a vizuális kultúra egy vagy néhány területe iránt." (Nagy, 2000, 265)

Az alkotás és a befogadás arányai alapvetően fontosak minden vizuális nevelési modellben. Napjaink európai és amerikai vizuális nevelésében véleményem szerint a befogadás áll a középpontban, a művek és irányzatok megismerése, kritikus megítélése és elfogadása a fontosabb cél, mint a technikák és műfajok széles körében való alkotás. (Eisner, 2004, 2005, Freedman, 2003) Ahol jelentős változás történt a tantárgy oktatásában, ezt az irányt követte - mint például Hollandiában, ahol a bizonyítottan sikeres és hatásos, alkotás-orientált rajzpedagógiát (Schönau, 1996) váltotta fel a zenét, irodalmat és vizuális művészeteket integráltan oktató esztétikai nevelés. Az amerikai vizuális nevelésben annyira fontossá vált a társadalmi problémák művészi megjelenítéseinek bemutatása, hogy immár évek óta ez a problematika áll a soknemzetiségű, sokféle kultúrájú, és még ennél is több oktatási adminisztrációs szinttel rendelkező országban pedagógiai iránytűnek tekintett nemzeti vizuális nevelési szövetség konferenciáinak középpontjában.[29]

A magyar vizuális nevelés hagyományosan alkotás-orientált "művész-pedagógia", amelyben a tanuló elsősorban az alkotó folyamat során szerez befogadói élményeket és tapasztalatokat. A kutatások, melyek a vizuális képességen belül önálló befogadói alrendszert azonosítottak, melynek sajátos fejlesztést kíván, a tantervben nem, csak az informális vizuális nevelésben nyertek elfogadást. (Kárpáti, 1991, Kárpáti és Gyebnár, 1996). Nagy József rendszerében a vizuális önkifejezési képesség fejlesztése feladatai szintén az alkotásban jelennek meg:

Ezek a gondolatok teljes összhangban vannak a kortárs magyar művészetpedagógia felfogásával. Bodóczky István (2003) a művészképzésről írva fogalmaz meg a közoktatásra is érvényes gondolatokat, a kortárs művészetpedagógiában felhasználható irányelveket fogalmaz meg:

Az esztétikai élményszerzés és én-kifejező alkotás tehát a személyes kompetencia része, de jelentős közös területe van a többi kompetenciával is. Ez a szemlélet kiszabadítja a művészetpedagógiákat a "készségtárgyak" zsákutcájából anélkül, hogy a szintén korlátozó akadémizmus felé terelné. A készségtárgy címke felment a képességfejlesztés alól, és súlytalan "örömtárggyá" minősíti a képi, zenei, dramatikus és mozgásnyelv elsajátítását. A 19. század második felében megalakult, a művészetoktatásban irányt szabó akadémiák viszont a művészi kifejezés szabályrendszerekbe foglalása, a "jó stílus" követését, a tiszteletre méltó és változtathatatlan "nagyművészet" művelését írták elő.

A közművelődésben mindkét modell használhatatlan. Az iskola amúgy is szűkös forrásaiból (eszközökből és tanórákból) utoljára részesedő, inkább tűrt, mint támogatott készségtárgy státus és az ezzel járó, megengedő és koncepciótlan "örömtárgy" attitűd alapvetően elhibázott. A térszemlélet, szín- és formaérzék, műtörténeti műveltség nemcsak annak szükséges, akinek erre személyes indítatása és "készsége" van, hanem bárkinek, aki gépkocsit vezet, öltözködik, dokumentumot szerkeszt vagy berendez egy szobát. Hogy erre képes legyen, a vizuális kultúra tudásanyagát és technikáit legalább alapszinten el kell sajátítania. Másrészt, az akadémikus szemlélet, amely egy hagyományos, ezért értékesnek ítélt ábrázolási konvenciórendszerre ír elő megjelenítési módokat, technikákat, témákat és minta-műveket, elzárja az utat a vizuális nyelv köznapi használata felé, és érzéketlenné tesz a kortárs művészet változásai iránt.

Áttekintve napjaink vizuális nevelési szakirodalmát, az alábbi módszereket azonosíthatjuk:

A legtöbb általunk ismert programban a multikulturális műveket a nemzetközi Érettségi (International Baccalaureate) portfolió típusú, tehát a tanulók műveit egy tanév vagy egy vizsgaidőszak során, kommentárokkal együtt összegyűjtő értékelési módszerével minősítik. (A módszerről ebben a fejezetben még szó lesz.) A vizsga maga valósággal előhívja a több kultúrát bemutató műveket, hiszen a vizsgázók legtöbbje egy más kultúrában tanul, mint ahová született. A portfoliók értékelése a zsüroroktól elfogulatlan látásmódot és a kulturális értékek iránti érzékenységet kíván, ezért az értékelés leglényegesebb része az ő képzésük, s a megegyezés az Új-Zélandtól Norvégiáig egyaránt alkalmazható kritériumokról. (Boughton, Eisner és Liegtvoet, 1999)

A természet megfigyelése és a képzőművészet értékeinek átadása olyan közös tartalmak, amelyek összekapcsolják az egymástól erősen különböző modelleket. A természet-ábrázolás és a műalkotások megismerése egyik tantervből sem marad ki, legyen az főként alkotó jellegű, mint a posztmodern modell, vagy befogadó, mint az művészeti ágak rokon vonásait hangsúlyozó, integratív esztétikai nevelés. A művészettörténet vagy műelemzés mindenütt fontos, de emellett néhány országban hangsúlyos tantervi elemként megjelenik a múzeumpedagógia. Változó viszont a technológiai kihívásokra adott válasz. Vannak országok, (például a felbomlott Jugoszlávia nemzeti értékeseiket újradefiniáló kis köztársaságai) ahol ma is a kézművesség áll a középpontban. A skandináv országokban a tervezés oktatása élő hagyomány. (Tacol és Cerkez, 2006, UNESCO, 1996). A fogyasztói nevelés, a társadalmi érzékenység fejlesztésében jelentős szerepet játszó vizuális kommunikáció tanítása, továbbá az információs társadalomra jellemző tulajdonságok megjelenése a vizuális nevelésen kívül a legtöbbször szintén a rajztanárok által tanított médiapedagógiában az angol és a német vizuális nevelés jellegzetessége. (Ehmer, 1983, Buckingham, 2007).

Az eddig tárgyalt modellek közös jellemzője, hogy új, eddig csak marginálisan tárgyalt tartalmakat hoznak be a vizuális nevelés pedagógiájába. A "Vizuális kultúra" irányzat ennél tovább megy, a tantárgy egészét kívánja megváltoztatni: tartalmat éppúgy, mint technikát, alkotómódszert és természetesen az értékelési módokat is. A modell jelentőségét növeli, hogy az alapjául szolgáló eszmerendszer nem egy esztétikai, szociológiai vagy éppen politikai eszmeáramlatból, hanem a vizuális művészetek fejlődéséből ered. A 20. század utolsó éveiben egyértelművé vált, hogy a képzőművészet egyedisége összeegyeztethető a géppel alkotott képek: a digitális kultúra, a művészi multimédia alkotás határtalan másolhatóságával új értékelési szempontok jelentek meg, amelyek az esztétikai színvonalat, a gondolati tartalmat és a kreatív kompozíciót akkor is nagyra becsülték, ha nem a megszokott márványban vagy olajban öltött testet.

A Vizuális kultúra irányzat művelői úgy vélik, általánosan használt és egyre nagyobb jelentőségű, képi közlő nyelvet kell tanítani, nem pusztán egy művészeti ágat ismertetünk meg a tanulókkal. A tantárgy keretében arról kell szólni, ami releváns, a mindennapi életben való boldogulás és a műveltség megalapozása szempontjából egyaránt. Bár a Vizuális kultúra irányzata is az Egyesült Államokból indult (Duncum, 2001, Freedman, 2003) országos módszertani reformot először Magyarországon eredményezett. Azok a magyar szakemberek, akik az addig Rajz és műalkotások elemzése névvel illetett tantárgy nevét - a világban talán először - Vizuális kultúrára változtatták, és számos kézikönyvet szenteltek a módszertani megalapozásnak (Bodóczky, 2001, 2003a,b, Gaul, 1998, Zombori, 1998). A magyar vizuális nevelésben az ezredfordulón jelentős változások következtek be (Bodóczky, 2003a), melyek részeként újra értelmeződött a vizuális kultúra tartalma és szerkezete, a művészképzés, s ezzel szoros összefüggésben a művész-tanár képzés feladatai. A változások középpontjában a művészet "társadalmiasodása" áll: "A képzés tartalmát nem műfaji, technikai stúdiumok mentén szervezi, hanem problémák köré csoportosítva, vagyis az adott problémákhoz keresi a legmegfelelőbbnek tűnő megoldásokat és nem a megoldási lehetőségekhez (technikai adottságok, készségek, képességek) az alkalmazási lehetőségeket. A képzés tartalma csak a növendék személyisége és az időszerű művészeti-társadalmi problémák függvényében aktualizálható. (...) A műalkotást társadalmi produktumnak tekinti, amelynek lételeme a nyilvánosság; tudomásul veszi, hogy a mű létrehozásában a nézőnek is szerepe van, ezért a művészképzés megújítása mellett fontosnak tartja a művészeti nevelés erőteljes fejlesztését a közoktatásban." (Bodóczky, 2003b)

A Vizuális kultúra ma világszerte a legelterjedtebb rajzpedagógiai irányzat. Egyszerre tanítja a mindennapi képi nyelvhasználatot és a fontosabb ábrázolási konvenciókat (képregényt és Monge-axonometriát is rajzoltat), bevezet a művészeti stílusok elemzésének módszereibe, de nem hagyja említés nélkül a kortárs, az alkotómódszerek és műfajok közötti átmenetet megengedő, "intermediális" műveket sem. Felhasználja a tömegkultúra témáit és alkotásait, de nem szorítkozik ezek megismertetésére, belép a múzeumok falai közé és nem tartja bűnnek az internetről kölcsönzött motívumokat. Az irányzat hatására három egyenértékű ágra tagozódott a vizuális nevelés tanterve, s kutatási eredmények igazolták, hogy a Környezetkultúra, a Vizuális kommunikáció és a Képzőművészet elnevezésű ismeretközök kiemelt oktatásával egyaránt hatásosan fejleszthető a vizuális képességrendszer. (Kárpáti, 1992, Kárpáti és Gyebnár, 1996a, b) A mérések, amelyekkel ezt igazoltuk, nem különböztek lényegileg a más tantárgyaknál szokásos számon kérő eljárásoktól. Bizonyos ismereteket tesztekkel, vagy teszt jellegű feladatokkal, másokat összetett alkotói-befogadói projektekkel vagy éppen az egyéni fejlődést dokumentáló portfolióval értékeltünk. Művészet- és életközelibb, rugalmasabb lett a rajzi érettségi is (Kárpáti, 1995, Pallag, 2006). Megteremtődtek a feltételei egy országos értékelési program kialakításának, amelynek célja a vizuális nevelés jelentőségének érzékeltetése, az Új Képkorszakban betöltött fontos szerepének igazolása kell, hogy legyen.


Hivatkozások

Megjegyzés: valamennyi internetes hivatkozás utoljára megnyitva: 2011 06. 30

Arnheim, Rudolf (1983): Perceiving, thinking, forming. Art Education, 36. 9-11.

Bodóczky I. (2001): A rajz, vizuális kultúra tantárgy helyzete és fejlesztési feladatai. Új Pedagógiai Szemle, (11)
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2002-11-hk-bodoczky-rajz

Bodóczky I. (2003a): A vizuális nevelés megújítása, új paradigmája. Új Pedagógiai Szemle, (7-8)
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2003-07-ta-bodoczky-vizualis

Bodóczky I. (2003b). Rajz, vizuális kultúra tantárgy tanítása a középiskolában. Oktatáskutató Intézet, Budapest. www.oki.hu/cikk.php?kod=kozepfoku-Bodoczky.

Boughton, D. (2004): Assessing Art Learning in Changing Contexts. In: Eisner, E., Day, M. (szerk.) Handbook of Research and Policy in Art Education and Evaluation. Laurence Erlbaum Associates, New York.

Boughton, D., Eisner, E. és Liegtvoet, J szerk. (1996): Evaluating and Assessing the Visual Arts in Education: International Perspectives. Teachers College Press, Boston.

Boughton, D. and Mason, R. (1999, szerk.): Beyond Multicultural Art Education. International Perspectives. Waxmann, Münster, New York, London.

Chalmers, G. (1981): Art Education as Ethnology. Studies in Art Education, Vol. 22, No. 3 (1981), pp. 6-14

Feuer Mária (2000): A gyermekrajzok fejlődéslélektana. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Freeman, N. (1977): How young children try to plan drawings. In: Butterworth, G. szerk.: The child`s representation of the world. Plenum, New York, 72-90.

Freeman, N. (1980): Strategies of representation in young children: analysis of spatial skills and drawing processes. Academic Press, New York.

Freedman, K. (2003): Teaching Visual Culture. Teachers College Press, Boston.

Gardner, H. (1983): Artful scribbles. Harvard University Press, Boston.

Gaul E. (1998): A képzési tartalom korszerűsítésének trendjei a vizuális nevelés területén három európai példán. Új Pedagógiai Szemle, (3) 85-91.

Gaul E. és Kárpáti A. (1998): A tervezőképesség értékelése projekt módszerrel 12-16 éves tanulók körében In: Báthory Zoltán (szerk.): Közoktatás - kutatás 1996-1997. Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Budapest, 321-349.

Gerő Zs. (1973): A gyermekrajzok esztétikuma. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Golomb, C. (1974): Young children`s sculpture and drawing: A study in representational development. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts.

Goodenough, F. L., Harris, D. B. (1926): Measurement of Intelligence by Drawings. Harcourt, Brace and World, New York.

Haanstra, F. (2000): Dutch Studies on the effects of arts education programs on school success. Studies in Art education, 42 (1), 20-35.

Kárpáti A. (1983): A képzőművészeti nevelés értékelhetőségéről. Pedagógiai Szemle, (7-8), 635-646.

Kárpáti A. (1988): Tantárgy-integráció az esztétikai nevelésben. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kárpáti A. (1992): Leonardo Program - a vizuális nevelés öt modellje. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kárpáti A. (1997): Vizuális nevelés: projekt módszerű vizsga. Calibra Kiadó, Budapest.

Kárpáti A. (2001): Firkák, formák, figurák - vizuális nyelv fejlődése a kisgyermekkortól a kamaszkorig. Dialóg Campus Könyvkiadó, Pécs.

Kárpáti A. (2002): A vizuális műveltség. In: Csapó Benő (szerk.): Az iskolai műveltség. Osiris, Budapest, 91-134.

Kárpáti A. (2005): A kamaszok vizuális nyelve. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005

Kárpáti A. (1995, szerk.): A vizuális képességek fejlődése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Kárpáti A. és Gyebnár V. (1996a): A vizuális képességek és a személyiség. Budapest: ELTE Neveléstudományi Tanszék.

Kárpáti A. és Gyebnár V. (1996b): A vizuális képességek pedagógiai és pszichológiai mérésének összefüggései a Leonardo Programban. Magyar Pszichológiai Szemle, LII. (4-6.) 273-296.

Kindler, A. (1997, szerk.): Child Development in Art. National Art Education Association, Washington.

Löwenfeld, V. (1970): Creative and Mental Growth. The Macmillan Company, New York.

Milbrandt, M. K. (1998): Postmodernism in Art Education: Content for Life. Art Education, 51, (6), 47-53,

Nagy L. (1905): Fejezetek a gyermekrajzok lélektanából. Singer és Wolfner, Budapest

Nagy J. (2000). XI. századi nevelés. Budapest: Osiris Könyvkiadó

Nagy J. (2007). Kompetenciaalapú, kritériumorientált PEDAGÓGIA. Szeged: Mozaik Könyvkiadó

Pallag, A. (2006): A megújult érettségi vizsga lehetőségei a rajz és vizuális kultúra tantárgy számára, In.: Horváth Zs., Lukács J. (szerk.): Új érettségi Magyarországon. Országos Közoktatási Intézet, Budapest. 279-294.
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=Uj_Erettsegi-15_Pallag_megujult_erettsegi

Read, H. (1943): Education Through Art. The Shenwall Press, London.

Robinson, K. (1996, szerk.): Arts Education in Europe: a Survey. Strassbourg: Council of Europe, Culture Committee.

Séra L., Kárpáti, A., Gulyás J. (2002): A térszemlélet. A vizuális-téri képességek pszichológiája, fejlesztése és mérése. Comenius Kiadó, Pécs.

Smith-Shank, D. L. & J. Hausman (1994, szerk.). Evaluation in art education. Illinois Art Education Association (IAEA) Press, Chicago, IL.

Smith-Shank, D. L. (Ed. 2004). Semiotics and Visual Culture: Sights, Signs, and Significance. The National Art Education Association, Reston, VA:

Székácsné Vida M. (1982): A művészeti nevelés hatásrendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest.

UNESCO (1996): Our Cultural Diversity. World Commission on Culture and Development Report. UNESCO: Paris.

Vass Z. (2006): Pszichodiagnosztikus rajzvizsgálat. Budapest: Flaccus Kiadó.

 

Kiss Virág

Művészetpedagógia vagy művészetterápia?

A művészettel sokféle módon lehet a személyiséget formálni. Művészeti nevelés, művészetre nevelés, művészettel nevelés, művészetoktatás, művészképzés, művészetterápia... ez a felsorolás is jól tükrözi ezt a sokféleséget, hiszen mindegyik felsorolt terület más és más módon hat a személyiségre, mást közvetít felé, mégis mindegyik a művészet és az ember találkozásáról szól.

Doktori dolgozatomban a művészetterápia és a művészetpedagógia közti viszonyt vizsgálom. Az a tapasztalatom, hogy a két terület érintkezik, mi több, egymásba hat, számos átmeneti formái is léteznek, és mind a művészetpedagógiában felfedezhetőek "terápiás" elemek, mind a művészetterápiában találunk pedagógiai elemeket. Kutatásomban a vizuális területre fogalmazok meg állításokat, azon belül is az alkotó jellegű területre. Megállapításaim a többi művészeti területre is feltehetően sok esetben alkalmazhatóak, azonban az egyes művészeti ágak között különbségek is lehetnek e területen is.

Kutatásom célja megragadni az azonosságokat és a különbségeket elméleti és részben módszertani szinten is. (A módszertani szint teljes leírása kutatásomnak nem közvetlen célja, de ezen keresztül az elméleti szint is könnyebben megragadható.) Szükségesnek látom az egyes területek művelőinek kompetenciahatárait is meghúzni, mivel mint a pszichoterápiás terület, ahová a művészetterápia tartozik, mind a pedagógia önálló kompetenciakörökkel rendelkezik, amelyek megfelelő szakmaiságot igényelnek. Nagy lehetőséget látok abban, hogy a két terület egymásra rálásson, mivel a két terület kölcsönösen jobban megértheti önmagát, saját szakmaiságát is, és módszertani gazdagodás is történhet egymás eszköztárából.

E tanulmányomban kutatásom néhány eddigi eredményét ismertetem, melyet a 2010-es ONK előadásomhoz képest új eredményekkel is kiegészítettem. Röviden ismertetem kutatásomnak azt a részét, amit már részletesen bemutattam az Iskolakultúra című folyóirat 2010/10. számában (Kiss, 2010). Emellett tanulmányom második felében részletesebben megvizsgálom a reflexió és értékelés területét.

Néhány terminológiai kérdést itt megemlítenék, amire ebben a tanulmányban nem térek ki részletesen. A nevelés és a terápia fogalma, ami tág értelmezésben nagyon egybecsúszik, megnehezíti a két terület elméleti szétválasztását (részletesebben: Kiss, 2010). Problémás a művészet-fogalom maga is, a művészetterápia művészetfogalma más művészetértelmezést feltételez, mint a kanonizált művészetet közvetítő művészetoktatásé, még inkább a művészképzésé. Ezzel együtt e tanulmányomban köznyelvi értelemben köznyelvi kontextusoknak megfelelően használom a művészet-fogalmat az egyszerűség kedvéért.

Már ebből a fogalom-problémafelvetésből is érezhető, hogy a terminológiák, az egyes szakterületek jellemző diskurzusai, szakmai gondolkodásmódjuk és ezek nyelvi megjelenítései jelentősen különböznek egymástól, és talán éppen ebben ragadhatóak meg leginkább a vizsgált területek. Ezért kutatásomhoz számos szakértői interjút készítettem a területek jelentős képviselőivel, az átmeneti formákat is beleértve. Az általuk elmondottakat mind tartalmi szempontból feldolgozom, mivel a terület hazai szakirodalma legalábbis a művészetterápiás oldalról elég szűkös, de emellett a későbbiekben megpróbálom tetten érni a különböző szakmai mentalitások nyelvi megnyilvánulásait is, egyfajta diskurzusvizsgálat" során.


Művészetpedagógiai és művészetterápiás modellek

A művészetterápia és a művészetpedagógia összehasonlításához modelleket kerestem. Számos modellje létezik mindkét területnek a komplex művészeti neveléstől a múzeumpedagógiáig és múzeumi terápiáig, az egyes pszichoterápiás és pedagógiai iskolák és modellek is szinte mind a művészetoktatás-művészetterápia terén önálló modelleknek tekinthetőek.

Művészeti nevelés, művészettel nevelés, művészetterápia

A művészetterápia és a művészetpedagógia közötti viszonyt három nagy területre bontva vizsgálom meg először. Táblázatba rendeztem a téma szempontjából relevánsnak tűnő jellemzőket.

A művészetterápia fogalmánál itt Ormay Tom (Ormai 2010) meghatározására támaszkodom: "A művészetterápiában a művészetet érzelmek személyes kifejezésének kommunikációjára használjuk, és nem esztétikailag megnyerő alkotások létrehozására, amelyeket külső mércék szerint ítélnénk meg. Ilyen kifejezésmóddal mindenki rendelkezik, tehát nem csak a művészi képességűek.", kiegészítve a tudattalan tényezők szerepével és a jelentéskeresés igényével.

Herbert Readtől kölcsönöztem a két nagy terület közé a művészettel nevelés fogalmát (Read, 1943), amit Education through art (1943) című 1943-as könyvének címéül adott. Ez a könyv világszerte a művészeti nevelés egyik alapműve, magyarul azonban sajnos nem jelent meg, angolul is nehezen hozzáférhető. A művészettel nevelés fogalmát tehát Herbert Read nyomán használom, tartalmában azonban az aktuális helyzethez igazítom.

A "művészettel nevelés" társfogalma Trencsényi László nyomán (Trencsényi 2000) a "művészetre nevelés" (1. táblázat).

1. táblázat

Művészetterápia

nevelés művészet által
"művészettel nevelés"

Művészetre nevelés

személy a központban a

a művészet eszköz és nem cél

a művészet a központban

folyamat és a jelentés a fontos

problémamegoldás

esztétikum
tehetség

védőtér

szocializáció

versenyhelyzet

személyes kontextus

személyes és művészeti kontextus együtt

művészeti kontextus


Több módon is szokás közelíteni a területek közti különbségtételhez. Leegyszerűsítő az a megközelítés, hogy a művészetterápia a betegeknek van a művészeti nevelés pedig az egészségeseknek. Én magam is foglalkozom művészetterapeutaként olyan kamasszal, aki gimnazistaként részesül művészeti nevelésben az iskolában. Én terapeutaként a művészetet számára más módon és más célból kínálom fel a művészet eszközeit, és más módon reflektálok az alkotására, mint ezt pedagógiai szituációban tenném. Mindemellett a művészetterápiának az egészséghez, a művészetpedagógiának pedig a képességekhez, a tudáshoz és a tehetséghez van köze, mindkét területben közös a személyiségfejlesztés és az érzelmi nevelés.

Judith Aron Rubin Child Art Therapy című művében a művészeti neveléshez képest a művészetterápia szakmaiságát a szupervízióval is ellátott klinikai környezetben határozza meg (Rubin, 2000). Szerinte is és mások szerint is mindkét terület tartalmaz a másikból, azaz terápiában is van pedagógiai elem és pedagógiában is van terápiás elem.

Egy másik, ezzel rokon megközelítésmódra teszek javaslatot (2. táblázat), ami szintén vitatható, nem teljes, azonban a szakmaiság megragadása szempontjából hasznos lehet.

2. táblázat Egy lehetséges modell

Egy lehetséges modell:

Művészetre nevelés
mintakövető feladat

felettes én (Szuperego)
ideálok, "ideáltípus", kulturális értékek,
kánon, "mester"

Művészettel nevelés                      
adott probléma köré szervezett a feladat,
egyéni megoldások

én (Ego)
szervező, összehangoló szerep a felettes én, az
ösztön én és a külvilág között - "én-hatékonyság"
(
L. Ritók Nóra)

Művészetterápia
tudattalan tartalmakat előhívó szabad alkotás
nincs jó és rossz megoldás

tudattalan, ösztön-én (Id)
indulatok, érzelmek, tudattalan késztetések
öröm-elv


E gondolatmenet szerint a művészetterápia főleg a tudattalan működésre, a kifejezés tudattalan vonatkozásaira koncentrál, és ezt próbálja felszabadítani a minél spontánabb önkifejezésre való törekvéssel. A művészettel nevelés inkább az Én (Ego) összehangoló szerepét erősíti, azzal dolgozik: a külső elvárások és a belső állapot (illetve az ösztön-késztetések és a felettes éntől jövő tiltások) közötti közvetítés, és a végrehajtás a jellemzője. A művészetoktatás "művészetre nevelés" aspektusa pedig a szuperego (felettes én) funkcióra való irányultságot mutat, amennyiben kánonokat közvetít, és egy ideáltípusnak való minél megfelelést vár el az alkotótól. (Kiss, 2010)


Modellek

Számos művészetpedagógiai és művészetterápiás modell és iskola létezik. Az adott szempontot, e két terület egymáshoz való viszonyát tekintve a következő modelleket találtam (Kiss, 2010):

3. táblázat. Modellek. Tényi Tamás (Tényi 2009), Trixler Mátyás (Tényi-Trixler 2010)
Simon Mária (Simon, 2010) és Trencsényi László (Trencsényi 2000) nyomán készült

Modell

Alkalmazás

Művészet pszichoterápia

klinika, pszichiátria, egyéni terápia
pszichoterapeuta végezheti

Művészetterápiás csoport

klinika, pszichiátria, csoportterápia,
művészetterapeuta végezheti

Terápiás művészeti alkotóműhely

Pl. rehabilitációs intézmények, csoportterápia
művészetterapeuta végezheti

Művészeti pedagógiai terápia

gyógypedagógia, tanulási zavarok, csoportban
gyógypedagógus, művészetterapeuta végezheti

Művészettel nevelés

közoktatás (NAT), alternatív iskolák,
problé
más gyerekekre is alkalmazható modell
művészetpedagógus végzi

Művészetre nevelés

"hagyományos" művészetoktatás a közoktatásban,
művészképzés, kiegészítő művészeti képzés
(zeneiskolák, rajziskolák...)
"művész-tanár" ("mester") és művészetpedagógus végzi


Ebben a spektrumnak is tekinthető sorozatban (3. táblázat) a modellek más és más szakmaiságot igényelnek. Az egyik végponton a művészet, a másik végponton a kapcsolat van a középpontban[31] (Tényi, 2009). A kérdés átfogalmazható úgy is, mennyiben más a pszichoterápiás és a pedagógiai kapcsolat-kezelés, illetve másik oldalról a már emlegetett kérdés arról, mennyiben más a művészet, adott esetben a vizuális kifejezés módja és szerepe.

Kutatásomban ezeket a modelleket különböző szempontok szerint vizsgálom. A kiválasztott szempontok:

Így egy táblázatba (4. táblázat) rendezhetőek a szempontok és a modellek (Kiss, 2010):

4. táblázat

Modell

Nevek, példák

Cél, jellemző, kikkel

Kapcsolatiság

Védettség

Feladat, technika

Értékelés, értelmezés,
interpretáció

Tartalmi meghatározó

Művészet
pszichoterápia

Margaret Naumburg,
pszichoterapeuták pszichoterápiás praxisban

kommunikáció verbálisan nehezen hozzáférhető beteggel,
pszichoterapeuta,
pszichoterápiában

egyéni terápia: diádikus kapcsolat,
indulatáttétel, viszontáttétel

védett, szorongáskeltő

vagy teljesen strukturálatlan, vagy konkrét cél pl. diagnózis esetében strukturált

értelmezés
(terapeuta, kliens is);
nincs értékelés
interjú

terápiás cél (betegség, személyes jellemzők)

Művészetterápiás csoport

pszichiátriai osztályokon,
klinikákon,
pl. volt OPNI,
Mosoly Alapítvány,
Soteria Alapítvány
Moravcsik Alapítvány

szublimáció, kommunikáció
Jobb állapotú súlyos mentális betegekkel

csoport, csoportdinamika

védett, szorongáskeltő

strukturálatlan feladat és anyag (technika)

interpretáció, strukturális interpretáció,
sajá
t műnél értelmezés is;
nincs értékelés

terápiás cél,
csoportdinamika

Terápiás művészeti alkotóműhely

Pl. rehabilitációs intézetekben
Mosoly Alapítvány,
Soteria Alapítvány
Moravcsik Alapítvány

szublimáció, rehabilitáció
Pl. szomatikus betegekkel,

csoport mint "anya"
("konténer funkció", "holding")

védett, szupportív, én-erősítő, támogató

strukturálatlan feladat és anyag (technika)

strukturális interpretáció, nincs értelmezés;
nincs értékelés

terápiás cél

Művészeti pedagógiai terápia

"szabad festés védelem alatt" Sándor Éva
Kokas Klára

szublimáció, fejlesztés,
gyógypedagógia, tanulási zavarok esetén

anya-reprezentáns,
védő személy
csoport

védett, szupportív, én-erősítő, támogató

strukturálatlan feladat és anyag (technika)

fejlesztő értékelés,
nincs értelm
ezés,
értékelés önmagához képest

fejlesztési cél,
belső képek előhozása

Művészettel nevelés:

Herbert Read
Joseph Beuys
Erdély Miklós
Carl Orff
Bodóczky István
- közoktatás (részben)
- alternatív és reformped. iskolák

személyiségfejlesztés,
kultúraközve
títés, problémamegoldás
"normális" gyerekekkel,
elképzelhető problémás gyerekekkel is,

facilitátor,
nevelő,
csoportdinamika

verseny-helyzet,
de bizonyos mértékű védelemmel,
együttműködés, kooperáció lehetősége

adott probléma köré szerveződő feladat, részben strukturált

kritériumorientált értékelés előre megadott szempontok alapján;
nincs értelmezés,
portfolió

érdeklődés,
aktuális társadalmi, emberi problémák, érdekes kihívások,
élményszerűség
pl. NAT (2007)

Művészetre nevelés

- művészképzés
- kiegészítő művészetoktatás (rajziskolák, zeneiskolák...)
- "hagyományos" művészeti nevelés a közoktatásban

tehetséggondozás,
kultúraközvetítés,
kultúrateremtés is,
esztétikumra törekvés

mester-tanítvány

verseny

strukturált, kötött feladatok,
"hagyományos rajzi stúdiumok"

értékelés: ideáltípushoz hasonlítás, mintakövetés; nincs értelmezés;
esztétikum

művészeti
trendek,
mester


Kutatásomban a táblázat tartalmát folyamatosan töltöm fel az interjúkban megjelenő tartalmakkal.


Az eddigi rendszerben továbblépve közelebbről is megvizsgálom az egyik kiemelt szempontot, a reflexió és értékelés kérdését.


A reflexió és értékelés változatai, formái

Az értékelés mint a reflexió egyik formája

A reflexió módja, mikéntje alapvető és szoros kapcsolatban van a nevelő-nevelt, terapeuta-kliens kapcsolat jellegével, mélységével. Maga a kapcsolat részben a reflexióban nyilvánul meg, azaz a reflexió a kapcsolatot meghatározó, minősítő és karakterizáló megnyilvánulás. A konkrét formákat végigfutva nagyon színes, árnyalt palettát kapunk. Hogy ebből milyen módon keveri ki a nevelő vagy terapeuta az adott helyzetben az adott növendékre vonatkoztatva a megfelelő színt, az pedagógiai "művészi" érzékétől, tapasztalatától és bátorságától függ. Talán legfontosabb a hitelesség, a kongruencia (Rogers, 2000), azaz "önmagunk lenni", ami elsősorban ön- és társ-ismereten alapul. Fontos az is, hogy a konkrét kapcsolat tényleges jellemzőihez kell igazítani, tudni kell, mit engedhetünk meg magunknak az adott növendékkel, illetve ha kockázatot vállalunk, annak is tudatában kell lennünk.

A művészetterápia-művészeti nevelés kontextusában az értékelés a reflexió egy formájának tekinthető. A művészetterápia több formájában is kerüli az értékelést. Például pszichotikusok művészetterápiájában a reflexió olyan jellegű, ami elsősorban tükröző, az ú.n. strukturális interpretáció (Tényi-Trixler 2010), melyet a későbbiekben részletesen is bemutatok. Rákbetegek esetében is a művészetterápia elsősorban "szupportív", a megküzdést erősítő, a stresszt oldó (Kollár 2007), és elsősorban a felbukkanó szimbolikus tartalmakra fókuszál. Itt is érdemes óvatosan bánni az esztétikai jellegű értékítélettel[32]. Egy terápiás alkotás terápiás szempontból lehet nagyon értékes, miközben esztétikai szempontból nem, és fordítva. Tényi Tamással interjúmban pedig az "affektív illeszkedést" vagy annak hiányát emlegette az értékeléssel kapcsolatban, amit ő természetes jelenségnek tekint és a terápiában tudatosan dolgozik is vele.[33]

Az előbbiekből következik, nagyon hasznosak az olyan reflexiós módok, amik elkerülik az értékítéletet. Ilyen az interjú és a strukturális interpretáció, nem is véletlen, hogy ez utóbbi leírása és publikálása pszichotikusok pszichoterápiájával kapcsolatban történt meg (Benedetti, 1987), miközben a pedagógiában is találkozhatunk vele, jómagam évtizedek óta spontán használom. A pedagógiában is azért fontos, hogy amennyiben szükséges, elkerülje a frusztrációt, ami bizonyos esetekben kontraproduktív lehet.

Az értékítélet megfogalmazásának elkerülése összefüggésben van a védettség problematikájával. A terápiás tér védőtér, ahol a szabadságra való törekvés, és a spontán megnyilvánulások preferáltak. A terapeuta anya-reprezentáns, aki a védőteret biztosítja (Sándor-Horváth, 1995). Ez a védettség túl sok értékelő megnyilvánulás esetén már nem áll fenn, azonban nem feltétlenül az értékelés hiánya adja a védelmet, a védettség a biztonságos kapcsolatban rejlik. A biztonságos kapcsolat, ahogy az anya-gyerek kapcsolatban is, kereteket kell meghúzzon, szabadságot kell adjon, teljes elfogadást, és azt a figyelmet, ami minden embernek eredendő szükséglete. Ez tehát inkább egy "légkör", amit terápiás légkörnek is szokás nevezni[34]. Ebben vannak értékelő jellegű tükrözések, de személyre és kapcsolatra szabottan, amit az adott cél érdekében az adott személy az adott személytől el tud bírni. Alapvető feltétele a bizalom és a figyelem, a másik ismerete és az egymásra-hangolódás.


A következőkben az eddig összegyűjtött reflexiós és értékelési formákat (5. táblázat) mutatom be röviden. Ezek a formák nem egyneműek ezért átfedésben lehetnek egymással.

5. táblázat

Non-verbális reflexió:

  • metakommunikáció
  • közös alkotás során rajzi-képi reflexió

 

 

Verbális reflexió:

szöveges szóban
szöveges írásban
számjegy, osztályzat, százalék...

  • szimbolikus szinten reagálni - "belemenni a játékba"
  • interjú
  • értelmezés, interpretáció:
    • strukturális interpretáció hasonlítás, metafora
    • pozitív interpretáció
    • kanonizálás
    • negatív interpretáció
  • "korrigálás"
  • önmagához képest értékeli
  • portfolió értékelése
  • ideáltípushoz hasonlítja (becsléssel)
  • kritériumok szerint (előre megadott)
  • +1 is létezik: elkerüli az értékelést (mindenkinek 5-öst ad)

Nonverbális reflexió

Reflexió metakommunikációval

Metakommunikációnkkal, gesztusainkkal, mozdulatainkkal, arckifejezésünkkel, hangsúlyunkkal kifejezzük viszonyulásainkat. Ezek többnyire tudattalanul működnek, nehéz tudatosan irányítani őket. Szavainkkal kifejezett véleményünket megerősíthetik vagy megkérdőjelezhetik, a hiteles kommunikáció, a kongruencia rogers-i követelményének (Rogers, 2000) csak akkor tudunk eleget tenni, ha nonverbális kommunikációnk, "metánk" azaz metakommunikációnk ugyan azt fejezi ki, mint a szavaink.

Ha verbálisan nem is nyilvánulunk meg, metakommunikációs szinten kifejeződnek viszonyulásaink, ezért ez a reflexió legalapvetőbb és leginkább ösztönösen, a tudat kizárásával működő módja.

Képi reflexió közös alkotás során

A művészetterápia ismeri és szívesen alkalmazza a közös alkotást. Mind a terapeuta-kliens, mind a kliens-kliens közös alkotás formában alkalmazható. Ez egy nonverbális párbeszéd, ahol a terapeuta képi reakciója egyfajta reflexiónak tekinthető. A szimbolikus reagálás egyik formájának tekinthető, ahol a reflexió ugyan azon a nyelven fogalmazódik meg, mint amire reflektál (míg a verbális reflexió képi produktumra reagál verbálisan).


Interjú, kérdezés

A reflexiónak az a formája, amikor kérdezünk az alkotótól. Ez a forma alkalmas arra, hogy az alkotó kapjon visszajelzést arról, hogy "látva van", ugyanakkor el tudja kerülni az értékítéletet, bár ez nem automatikusan igaz, csak a lehetősége van meg. Ha kapcsolatot építünk éppen a növendékkel különösen, ha valamiért problémás), jól tud jönni ez a reflexiós mód. Kifejezi az érdeklődést a másik fél felé, és teret tud adni annak, hogy saját maga interpretálja alkotását, párbeszédbe vonja a növendéket vagy klienst. Ovisoknál, kisiskolásoknál szinte kötelező, mert nem is biztos, hogy azonosítani tudjuk az ábrázolási szándékot. Nevelők és terapeuták egyaránt használják a nevelők. Tudatos alkalmazása jól jöhet problémás helyzetekben, mivel figyelmet fordít a növendékre, az ő élményeire és véleményére, a növendéket partnerré teszi, és egy-egy gesztus mélyebb összefüggései is előjöhetnek általa. Az interjú lényege tehát, hogy nem a saját, hanem a növendék vagy kliens érzéseire, gondolataira fókuszál.


Szimbolikus szinten reagálás

Ebben az esetben az alkotás szimbolikáját megragadva (ha van), azt folytatva "belemegyünk a játékba". Ennek a reflexió-formának nagy terápiás haszna lehet, pszichotikusoknál a kapcsolatban maradás szempontjából sokszor nélkülözhetetlen[35]. Azaz vannak helyzetek, esetek, amikor a terapeuta nem a realitást képviseli annak érdekében, hogy maga a kapcsolatban levés megvalósuljon, a beteg nem bírja el ilyenkor a realitással való szembesítést.

Pedagógiában is jól alkalmazható, mert egyrészt empátiás gesztus van benne, másrészt közös játékok, élmények, mélyebb összehangolódás fakadhat belőle, ha belépünk a növendék által teremtett fiktív világba. Ebben az esetben azonban mindkét fél érti, hogy ez fikció, hogy "játékban vannak".

Kisgyerekek terápiájában is fontos szerepe van, mivel a kisgyerekek még nem érettek a tudatos feldolgozásra, szimbolikus szinten azonban hozzáférhetőek a problémák. Ugyanígy felnőttek esetében is, ha vagy a terápiás módszer vagy a diagnózis indukálja azt, hogy a páciens ne dolgozzon konkrét, csak szimbolikus szinten a problémájával. Ilyen lehet, ha nem bírná elviselni a szembesülést problémája természetével, de például a rákbetegek terápiájában is előkerül ez a gyakorlat.


Interpretáció, értelmezés

Az interpretáció valamilyen értelmezést vagy bemutatást ad a vizsgált alkotásról. (A művészettörténészek is interpretálják a műalkotásokat), jelentést ad jelentést keres. Az interpretációknak és az értelmezésnek számos formája van, ezek keverednek is. Mint kiderül majd, lehet pusztán reflexió, de lehet formatív értékelési mód is. Néhány jól megragadható formát sorolok fel a következőkben.


Értelmezés

Értelmezéskor konkrét jelentést tulajdonítunk az alkotásnak. Terápiás forma, a pedagógiában kerülendő, illetve óvatosan alkalmazandó. Belemagyarázásnak meg van a veszélye, szupervíziós környezet nélkül a nevelő-terapeuta könnyen a saját lelki tartalmait jelenítheti meg értelmezésében anélkül, hogy ezzel tisztában lenne. A pszichoterapeuta megtanul a saját tartalmaival tudatosan élni a terápiában.

Az értelmezés függ az értelmezési kerettől, a terápia sikeressége, a konfliktusmegoldás azonban többféle értelmezési keret mentén is elképzelhető. Jakab Irén, Tényi Tamás és Trixler Mátyás, a hazai művészetterápiás szcéna ismert képviselői egybehangzóan állítják publikációikban, hogy tapasztalataik szerint "...a terápiában a páciensek által használt szimbólumokat alapvetően meghatározza a terapeuta által a kezdeti fázisban adott interpretáció. Jakab szerint a páciens megtanulja a terapeuta szimbólumnyelvét. Konfliktusmegoldás egyaránt lehetséges a grafikus szimbólumok különböző interpretációs módszereinek alkalmazásával...." (Tényi-Trixler, 2010)


Strukturális interpretáció

Ez a kifejezés Benedetti nevéhez köthető, aki pszichotikusok pszichoterápiájával kapcsolatban írta le ezt az énerősítő reflexiós módot (Tényi-Trixler, 2010) Alkalmazása azonban elterjedt a pedagógiában is, csak nem tudatosan használjuk. Jómagam évtizedek óta alkalmazom, egy ideig ösztönösen, később tudatosan tettem, még később pedig találkoztam Benedetti elnevezésével és leírásával. Analóg a pedagógia területén jobban ismert Gordon-módszer "aktív-hallgatás" technikájával (Gordon, 2010), célja és hatása is hasonló.

Lényege, hogy a megszületett grafikai vagy plasztikus objektum strukturális elemeit tükrözzük mindenféle értékítélet nélkül. Előnye, hogy van tükrözés, párbeszédben maradunk, figyelmet fordítunk a növendékünk alkotására és ezen keresztül őrá magára, és azt ki is fejezzük, ugyanakkor hagyjuk a maga saját irányába továbblépni. Nem frusztráljuk esetleges negatív értékítélettel, ami művészi jellegű alkotótevékenység esetében blokkoló hatású lehet, pozitív értékítélet esetén pedig a megfeleléskényszer vagy az elbizakodottság módosíthatja az alkotó folyamatot.

Konfliktus elkerüléséhez jól használható. Ha provokatív vagy bosszantó alkotással találkozunk, de nem szeretnénk sem homokba dugni a fejünket, de konfliktusba sem akarjuk vonni a növendéket, akkor ezzel a módszerrel mindig lehet és érdemes is élni. A strukturális interpretáció akár a gordon-i aktív hallgatás, magyarázatra késztetheti a növendéket, és még az is kiderülhet, hogy mi vetítettük bele a provokatív tartalmat (mi értelmeztük csak provokációnak) ő nem szánta annak.


Pozitív interpretáció
, pozitív keretezés

A pozitív interpretáció egyértelműen értékelés, mivel értékítéletet fejez ki. Azonban a pozitív értékítélet nem feltétlenül spontán természetesen következik be, hanem valamilyen célból keressük meg a pozitív értékelés módját. Kétféle esete van. Egyik esetben megkeressük a reflektált alkotás pozitív vonásait Ilyenkor a támogatás, bíztatás a lényeg, azt dicsérjük meg benne, amit lehet. Elbizonytalanodott, frusztrált, önbizalom-hiányos esetben érdemes ezt bevetni annak érdekében, hogy maga az alkotó folyamat beinduljon. Terápiában is jellemzően alkalmazható. Fontos azonban "mértékkel" adagolni, és nagyon pontosnak lenni abban, hogy konkrétan mit dicsérünk, különben hiteltelenné válhat.

Másik eset, amikor provokatív az alkotás, amihez viszonyulnunk kell, a kapcsolatban maradás azonban azt igényli, hogy ne vonódjunk konfliktusba. Erre a reflexiós módra illenek ezek a mondások, hogy: "venni a lapot", nem felvenni a kesztyűt", "elvenni az élét". Itt a humorérzék is jól jön. Ennek a kommunikációs módnak jellemzője, hogy szimbolikus szintre tolható rejtett és gyengített csörtét vívhatunk a nyílt konfliktus helyett. A nevelő vagy terapeuta rugalmasságát és játékosságát igényli, ötleteket, "szellemességet".


Negatív interpretáció

Ha van pozitív interpretáció, akkor van negatív is. Ez akkor kerül elő, ha valamit negatívan értékelünk, és ezt ki is fejezzük. Szembesítésre való. A konfliktus és a szembesítés lehet szükséges is egy növendék-nevelő vagy akár egy terapeuta-kliens kapcsolatban is. Terápiás helyzetben magának a kapcsolatnak a feszültségét, és az áttételi-viszontáttételi feszültségeket is rá lehet vezetni az alkotásra. Itt is szerepet kaphat a humor, ami a helyzetet élezheti de oldhatja is.


Hasonlítás, metafora

A hasonlat és a metafora a képes beszéd egyik eszköze. Egy hasonlattal vagy metaforával jelentést tulajdonítunk, egy már meglévő jelentéshez kapcsolunk valamit. Gyakran érték-töltést ad az interpretációnak, de a közvetlen minősítés elkerülhető vele, illetve értéket adhat valaminek, ami esetleg önmagában nincs is benne.

"kanonizálás"

Ebben az esetben rokon kanonizált alkotást kell keresni a hasonlításhoz. Ez a pozitív interpretáció is és hasonlítás is egyben. Ezzel a gesztussal komolyan vesszük az alkotót. Minden olyan esetben bevethető, amikor biztosak vagyunk a provokációban (akkor is, ha nem), illetve olyankor, ha nagyon bizonytalan a növendékünk önmagában vagy alkotói képességeiben. A kanonizálás ugyanis értéket rendel mellé (a reklámipar ezért használ fel szívesen kanonizált alkotókat és alkotásokat), ezért formatív értékelési módnak is tekinthető, azaz ez nem pusztán reflexió, hanem értékelés.

Megmutathatja a belső, elbújó lehetőségeket is, azt, hogy mivé futhat ki az adott jellemző, amit rokonítunk a kanonizált alkotásban. Ezen kívül tulajdonságot úgy tükrözünk vele, hogy mégsem közvetlenül vonatkoztatjuk a növendékünkre vagy kliensünkre.

"korrigálás"

Ez a vizuális művészeti nevelés "hagyományos" formatív értékelési módja, alkotó folyamat közben gyors, értékelő, előrelendítő-javító szóbeli reflexiót jelent. A szintén hagyományosan használt elnevezés is utal rá, hogy alapvetően hiba javítás a szemléletmódja, azaz feltételez jó megoldást, ideáltípust, és ahhoz próbálja a növendéket eljutatni. Ebben a módban határozott esztétikai értékítéletek jelennek meg, a reflexió pedig elsősorban a formára és nem a szubjektív jelentésre történik. A helyzet maga azt feltételezi, hogy a tanár jobban tudja, mint a diák. Tartalmazhat pozitív és negatív értékeléseket, azaz dicséretet és kritikát is. Szinte mindig tartalmaz javaslatot is a továbblépésre, néhány esetben belerajzolnak a növendék munkájába. Ez utóbbi hasonlít a képi reflexióra, azonban míg ott közösen párbeszédben hozzák létre a képet, itt a személyes alkotás intimitásába való beavatkozás történik. Ez tud nagyon kellemetlen is lenni, a nevelő karakterétől és a kapcsolattól függ ennek a reflexiós módnak a helyénvalósága.


Önmagához képest értékel

Ez az értékelési mód folyamatot és előzményeket feltételez. A saját korábbi vagy más területen elért teljesítményeihez méri, képességeihez képest ítéli meg és értékeli az alkotást. A gyógypedagógia és a fejlesztés alapvető eszköze és értékelési módja. Előfordul a többségi oktatásban is, azonban ott nem mindenki fogadja el a létjogosultságát, szokás "objektív" mindenki számára azonos mércét kívánni és emlegetni. Terápiában is alkalmazható, diagnosztikus értékű is lehet. Dr. Hárdi István dinamikus rajzvizsgálata (Hárdi, 1983, 2002) pedig ezen alapul. Egyének rajzsorozatait vizsgálja, saját rajzokat hasonlít össze egymással és nézi a változást a diagnózis és a pszichés állapotok tükrében.


Kritériumok szerinti értékelés

Értékelés előre megadott kritériumok szerint is történhet (Bodóczky 2003), azaz lehet tudni, hogy milyen szempont alapján minősítjük a rajzot. Ebben az esetben biztonságos, érthető kereteket adunk, de szabad egyéni megoldásokra is van mód. Ez az értékelési mód a nevelés területén jellemző, terápiás környezetben csak kivételes esetben tudnám elképzelni.

Az előre megadott kritériumok az alkotói szabadságot némileg korlátozzák, mert meg próbálunk felelni a kritériumoknak. Tehát ha szabad alkotást szeretnénk, ami a terápiában vagy például projektív rajzteszteknél gyakori, akkor ezt is kerülni kell a megfeleléskényszer miatt.

Jellemzője, hogy nem az egész alkotást minősíti, csak az adott konkrét szempont szerint jelent értékítéletet. A spontán, a várttól eltérő megnyilvánulásokra viszont nem tud reagálni, ugyanakkor szerencsére le sem minősíti azokat.

Mindezek miatt biztonságérzetet adhat mert kiszámítható helyzetet teremt.

Problémás helyzetben a problémát szűkíti, konkretizálja, mint a példában is látható, és nem az egészet minősíti le.


Ideáltípushoz hasonlít (becsléssel)

Ez egy direkt értékelési mód, ami nagyon elterjedt, még az is gyakran kénytelen élni vele (mint jómagam) aki az előre megadott kritériumok alapján történő értékelést preferálná. Ennek oka, hogy a közoktatásban mennyiségi okok miatt nem jut idő egyenként kritériumok alapján értékelni minden alkotást. Gyorsasága mellett és tekintélyt biztosító, mivel a tanár szubjektív ítéletén múlik minden. Kiszámíthatatlan, szubjektív, ugyanakkor az esztétikum természetéhez igazodik. A növendék részéről a nevelő ízlésének való megfeleléskényszert váltja ki, vagy éppen elutasítást irányába. Az egyéni megoldásokat, spontán megnyilvánulásokat attól függően kezeli jól vagy rosszul, hogy a tanár szubjektív világával mennyire illeszkedik.


Szöveges írásbeli értékelés

A szöveges írásbeli értékelés esetében a szummatív értékelést szövegesen és nem számozással adjuk meg (ha formatív szöveges értékelés történik, az a korrektúrához sorolható). Művészeti tárgyak esetében jól alkalmazható, mert ezt a területet sajátosságaihoz, például a komplexitáshoz jobban illeszkedik. Nagyon nagy munkát jelent a tanárnak, és csak olyan esetben van értelme, ha nagyon jól ismeri a diákot. Tartalmában az "önmagához viszonyítva" történő értékeléssel jól összeillenek, de kombinálhatóak a különböző módok. Figyelembe tudja a kontextust is venni, el tudja kerülni a leegyszerűsítő megoldásokat.


Értékelés megkerülése: mindenkinek 5-öst ad.

Művészeti nevelés területén ez a megoldás is előfordul, magam is éltem már vele. Hátránya, hogy nem ad igazi személyes visszajelzést, és félreérthető. A jegynek nincs értéke, ezért demoralizáló is lehet. Nagyon sok múlik a tanáron és a tanár-tanulócsoport kapcsolaton, ilyenkor maga a csoport kap értékelést ezzel a gesztussal. Másik jelentése lehet a tanár azon gesztusa, hogy nem akar bírája lenni a növendékeinek. Olyan módon is találkoztam vele, hogy személyes reflexiót kért a tanár a növendékektől, amit éppen személyessége miatt nem minősíthetett. A felnőttoktatásban, így a doktori iskolában is előfordul ez az értékelési mód. Az értékelés maga szimbolikus, értéke maga a gesztus.


Portfolió értékelése

Ez a szummatív értékelési forma elterjedőben van. Adott időszakban készült alkotásokból adott szempontú válogatást készít a növendék, és erre kap értékelést becsléssel vagy jobb esetben adott kritériumok alapján. Ez folyamat-értékelés, amiben figyelembe vehetőek tendenciák, kontextusok is. Nagyon fontos benne, hogy nem egy munkát minősít, azaz egy-egy alkotásra nem tapad közvetlen értékítélet. Figyelembe tudja venni a spontán, egyedi és esetlegesen felbukkanó ötleteket és megoldásokat, van alkalom a javításra a folyamat során. Időben távolabb van az alkotó folyamattól, egy-egy alkotás maga nem kap direkt értékelést, figyelembe tudja venni a változást, és adott értékelési kritériumok esetén kiszámítható is, ezért viszonylag védettséget biztosító értékelési mód. Ezzel dolgozik például L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Művészeti Iskolában Berettyóújfalun[36] hátrányos helyzetű gyerekekkel, de a középszintű rajz érettségiben is ezzel találkozunk.


Összefoglalás

Tanulmányomban a művészetpedagógia és a művészetterápia összehasonlításának lehetséges megközelítésmódjaiból vázoltam fel néhány modell segítségével. Az itt bemutatott modellekből is kiderül, hogy e két szakmai terület között számos átmeneti forma létezik, a művészet terápiás és pedagógiai alkalmazása összefonódik.

A reflexiós és értékelési módokra koncentrálva a két terület szakmaiságát konkrét megnyilvánulási formáit vizsgálva a reflexiós lehetőségek széles palettáját tapasztalhatjuk. E palettáról a tanár vagy a terapeuta saját szakmaiságának és az adott helyzetnek megfelelően választ. A tanárképzésnek fontos szerepe lehet abban, hogy tudatosítsa a művészetpedagógiát tanuló hallgatókban e lehetőségeket, mert ezek konkrét eszközök problémahelyzetek kezelésére, és elősegíthetik a bizalmon alapuló nevelői kapcsolat kiépítését diákjaikkal.


Hivatkozások

Bodóczky István (2003): Vizuális nevelés. Magyar Iparművészeti Egyetem, Budapest.

Benedetti G.: Psychoterapy of schizophrenia. Univ. Press, New York, 1987

Dr. Hárdi István: Hárdi István (1983, 2002): Dinamikus rajzvizsgálat, Medicina, 1983, 2002, Budapest,

Gordon, Thomas (2010): T.E.T. - A tanári hatékonyság fejlesztése, Gordon Kiadó Magyarország Kft, Gordon könyvek, 2010 Budapest

Kiss Virág (2010): Művészeti nevelés, művészettel nevelés, művészetterápia..., Iskolakultúra, 2010 október, melléklet, 18-31. old.

Kollár János (2007): Zeneterápia a daganatos betegek kezelésében. LAM (Lege Atris Medicinae), 2007/11, 828-232. oldal

Ormay Tom (2010): A művészetterápia. Meghatározások. 2010. szeptember 28-i megtekintés, Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar,
http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/mtp/egyeb-oktatasianyag/csorbasimon/05%20Ormay%20Tom-A%20muvszetterpia-Meghatrozsok.doc

Read, Herbert. (1943): Education through art. Faber, London

Rogers, Carl Ransom (2000): Valakivé válni - A személyiség születése - Edge 2000 Kft. Budapest, 2004

Rubin, Judith Aron: (2005): Child Art Therapy. 25th Anniversary Edition. John Wiley & Sons, Inc.

Sándor Éva és Horváth Péter (1995): Képzőművészeti pedagógiai terápia. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest.

Dr. Simon Mária: Művészetterápia csoportban. Az alkotó műhelycsoporttól a művészet-csoportterápiáig. 2010. szeptember 28-i megtekintés, Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar,
http://www.art.pte.hu/menu/105/88

Dr. Tényi Tamás-Dr. Trixler Mátyás (2010): A művészetterápia helye a pszichiátriai betegek kezelésében. Orvostovábbképző Szemle XVII. Évf. 3. szám, 2010 március, 12-15. old.

Trencsényi László (2000): Művészetpedagógia, elmélet, tanterv, módszer. Okker Kiadó, Budapest

 

Bálint Ágnes

A Mary Sue jelenség serdülők regényeiben

A Mary Sue jelenség

Mary Sue nem híresség, nem is jelentős személy, sőt nem is valós személy. Metafora csak, ráadásul nem is hízelgő, ha valakit összefüggésbe hoznak vele. Eredetileg egy Star Trek fanfiction-paródia (Paula Smith 1972) hősnőjét nevezték így, később azonban minden olyan irodalmi hős (akár női, akár férfi hősről van szó![37]) metaforájává lett, aki szerzője túlzott szimpátiáját élvezi, és ebből kifolyólag valószerűtlenül tökéletesnek mutatkozik. A fanfiction a rajongók írásait jelenti: ismert irodalmi alkotások, filmek továbbgondolása, átírása, új téma-variációk megfogalmazása ez, változó irodalmi színvonalon. Bár évszázados története van, mégis az internet világa teremtette meg a fanfiction igazi életterét. Egy-egy kultusz-történet rajongói tábora versengve tölti fel új és új történetvariánsát az erre szakosodott internetes portálokra, amelyeket fandomoknak is neveznek. Külön fandomja van a Csillagok háborújának, a Harry Potternek, a Star Treknek és a többi kultusz-történetnek (Bessenyei 2008). Az ilyen, rajongók által írt történetekben igen gyakori, hogy a szerző önmagát is beleszövi a mesébe, leginkább főhős vagy jelentős szereppel bíró hős formájában. Önmagát, vagy, pontosabban szólva vágyott, ideális önmagát helyezi a történet egy kritikus helyzetébe, ami kizárólag az ő áldásos közreműködésével oldódik csak meg. Ezt a típusú hőst nevezi ma az irodalmi kritika Mary Sue-nak.

A paródiabeli Mary Sue tizenöt és fél éves kora ellenére már megjelenésével belopja magát Kirk kapitány szívébe, aki azonnal rábízza az űrhajó irányítását is. Mary ezután sikert sikerre halmoz, és a Béke Nobel-díjon kívül elnyeri a Vulkán Hősiesség Rendfokozatát, és számos más kitüntetést is. Paula Smith azt az írói eljárást figurázza ki ebben a paródiában, amely a hőst túlságosan hibátlannak és tökéletesnek ábrázolja. Az ilyen hős inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet vált ki a mai olvasóból. Mary Sue tehát egy torzkép, a rosszul megírt hős metaforája, és mint ilyen, írói mesterségbeli, illetve esztétikai hibának számít: általában kezdő, gyakorlatlan, vagy egyszerűen rossz íróra vall[38] (Bessenyei 2009, Pflieger 2001).

Az alábbiakban bemutatott vizsgálatomban arra mutatok rá, hogy Mary Sue rendszeresen felbukkan a serdülők által írt regényekben is.


A serdülőkori krízis

A felnőtté válás küszöbén a serdülő számos olyan változás elé néz, amelyek teljesen átalakítják az önmagáról és a világról alkotott képét. Viharos biológiai, nemi, kognitív és szociális érésen esik át, amellyel maga is nehezen tart lépést. Ezekkel azonos horderejű az a változás is, ami a serdülő lelkének legszemélyesebb szférájában zajlik, és amit Erikson kifejezésével identitáskrízisnek nevezünk. A serdülőkorban vetődnek fel először, ugyanakkor kikerülhetetlenül élesen is azok a kérdések, amelyek a saját személyre vonatkoznak: ki vagyok én, mi vagyok én, mi az életem értelme, hova tartok, kihez tartozom, és így tovább. A serdülő egyszerre költő és filozófus, aki felfedezi az élet nagy kérdéseit, és hisz abban, hogy megtalálja a válaszokat is. A serdülőkor az az időszak, amely során a válaszok keresése zajlik, és e válaszok segítségével az identitás felépítése, megkonstruálása történik.

A serdülőkorban az én (szelf) is döntő átalakuláson megy keresztül. A különböző pszichológiai elméletek ennek a változásnak különböző aspektusát ragadják meg és hangsúlyozzák. A pszichoanalízis megnövekedett nárcizmusról beszél, ami megnövekedett önszeretetet, ugyanakkor nagyfokú érzékenységet és sérülékenységet is jelent. Az önmagát jónak, sőt tökéletesnek megélő serdülő elismerésre és csodálatra vágyik a környezetétől, és amennyiben ezt nem kapja meg, visszahúzódással vagy ellenségességgel reagál. A serdülő továbbá visszavonja libidóját a környezetéről, úgy érzi, hogy egyedül önmagát tudja szeretni.

Az énbe integrált potenciálok teszik lehetővé az én felnagyítását, a grandiózus szelf (Kohut 2007) megjelenését, ami által a serdülő önmagát rendkívülinek, bármire képesnek és sérthetetlennek észleli. Időnként úgy érzi, hogy minden érdekli, és késztetést érez arra, hogy a legkülönfélébb területeken jártasságot szerezzen, kompetenciákat fejlesszen ki. Önmagában végtelen lehetőségeket, erőforrásokat fedez fel.

Piaget az egocentrizmus újraéledésére mutat rá a serdülőkorban. A serdülők új kognitív kompetenciájuk birtokában komplex elméleteket konstruálnak, amelyek középpontjában a maguknak tulajdonított elhivatottság, messianisztikus reform-szerep áll (Piaget 1958: 343).

Megfigyelhetünk a növekedésével ellentétes folyamatot is a serdülő énjében: a regresszív tendenciát, ami Erikson szerint a serdülőkori krízis megszokott velejárója. A szülőkről történő érzelmi leválás okozta szeparációs szorongás váltja ki. Az én-regresszió lényege, hogy az én feladja a már elért alkalmazkodási szintjét, és korábbi szintekre (akár nagyon mélyre is!) tér vissza. (Erikson 1974). A regresszív folyamat révén a serdülő az énjének tudattalan szféráiba is bebocsátást nyer. Ez teszi alkotóvá, és ettől lesz az alkotása eredeti, izgalmas és hiteles.


Miért írnak a serdülők regényt?

Paradoxonnak tűnik, hogy a jelenlegi serdülő nemzedék keveset, vagy egyáltalán nem olvas, viszont igen sokat ír (Bálint 2011). Az internet világa nemcsak fogyasztásra, hanem aktív közreműködésre, illetve önmaguk "megmutatására" is csábítja a fiatalokat, akik így igen sok időt töltenek "chatezéssel", blog-írással, illetve a hagyományos irodalmi műfajok művelésével: verseket, novellákat, regényeket írnak, és adnak közre az erre szakosodott internetes portálokon. Ebben a tanulmányban én csak a regényekkel foglalkozom.

Miért írnak a serdülők regényt? Ennek nyilván számos oka lehet, amelyek közül most csak a lélektaniakat veszem sorra. A regresszióban levő én számára minden kreatív tevékenység, így az írás is az én-megerősítés és az én-teremtés szolgálatában áll. A regény teret enged az identitása tervezgetésén, építésén dolgozó serdülőnek arra, hogy konkrét identitás-terveket/projekteket fogalmazzon meg. A fantázia szintjén átélheti, kipróbálhatja, megnevezheti a vágyott identitást, illetve az én vágyott aspektusait. A főhősök tehát ilyen értelemben a szerzők identitásprojektjei.

A novellával szemben, ami inkább egy-egy konfliktusra, élet-pillanatra fókuszál, a regénybe egy egész világ belefér. A regény fikció, a regényíró, még a realista is, egy fiktív, alternatív világot teremt. Ilyen világ-teremtésre először a serdülőkorban válunk képessé a Piaget által leírt formális műveleti gondolkodás birtokában. Egy fiktív világ elemei közötti koherencia megteremtése, hipotézisek alkotása és ellenőrzése, illetve az elvont fogalmakkal való operálás mind előfeltételezi a formális műveleti gondolkodás meglétét. A világ-teremtés továbbá alkalmat ad a belső káosz kívülre helyezésére, és ezáltal tudatos kontroll alá vételére. A regénybe továbbá belefér a grandiózussá növelt én is, a maga tökéletességével és omnipotenciájával.

Az ilyen körülmények között megalkotott hősök azonban várhatóan nem árnyalt lélekrajzzal jellemezhető, összetett személyiséggel bíró hősök lesznek, hanem nagy valószínűséggel jól kifejlett Mary Sue-k.


A Mary Sue jelenség vizsgálata

Vizsgálatomban ötven, serdülők által írt regényt elemeztem.[39] Forrásom az internet volt, ami az amatőr írók műveinek bőséges tárháza. A szerzők az erre szakosodott közösségi oldalakon álnéven publikálják az alkotásaikat. Az álnév szerencsére igen gyakran egyértelműen megmutatja a szerző nemét,[40] más esetekben a szerzők bemutatkozó szövegei segítettek a kérdés eldöntésében. Az ilyen módon beazonosíthatatlan szerzők szövegeit nem vettem fel a mintába.

A regények kiválasztásánál három fő szempontot vettem figyelembe. Az első az volt, hogy a regény eredeti alkotás legyen, ne fanfiction. Be kellett azonosítani az életkort is: ez nem a regényekből, hanem egyéb megnyilatkozásokból (például bemutatkozás, vagy bevezető szövegek) derült ki. Olyan szerzőket választottam ki, akik a tág értelemben vett serdülőkor életkori kategóriáiba beleférnek, vagyis a 12-21 éveseket. Fontosnak tartottam továbbá, hogy a szerző és regényének főhőse azonos neműek legyenek, a hős ugyanis így egyértelműbben megfeleltethető a szerző identitásprojektjének.[41]

A főhősök egy előzetesen megalkotott adatlap mentén lejelölve váltak összehasonlíthatókká. Az adatlapot egy elővizsgálat (Bálint 2010) eredményeit felhasználva állítottam össze. Az adatlap többek között a főhős nemzeti identitására, kompetenciáira, természetfeletti és egyéb képességeire, ambícióira vonatkozó utalásokat vette száma.


A történetek általános jellemzői

A serdülők által írt regények első pillantásra nagyon különböznek egymástól. Közös vonásuk, hogy sok szempontból hasonlítanak a mesékre (a hősök egysíkú ábrázolása, a vágyteljesítés, illetve a happy-end tekintetében), a mítoszokra (szerkezetileg), illetve az utópiákra (vágyteljesítés egy alternatív világban[42]). Műfajilag is nagyon sokszínűek ezek az alkotások. További közös jellemzőjük a filmszerűség (ez alighanem a filmeken felnőtt generáció sajátos kifejezésmódja), és a befejezetlenség. Ennek számos magyarázata lehetséges (például, hogy valamilyen lélektani okból elakad az identitás-projekt megkonstruálása - folytathatatlan, vagy éppen érdektelen, illetve egy új projekt merül fel, és a serdülő azon kezd dolgozni, stb.). További vizsgálódásra érdemesek azok a pontok is, amelyeken a történetek megszakadnak. A szövegek terjedelme is nagy szélsőségek között változik: találkoztam már öt- és háromszáz oldalas[43] regénnyel is.

Közös vonás továbbá, hogy a történetek sok esetben a hős-mítoszok Campbell által leírt struktúráját követik[44] (amit ő monomítosznak nevezett): a hős útnak indul, átlépi egy másik világ küszöbét, ott különféle kísértések és próbák közepette megtapasztalja saját végső határait - meghal és újjászületik, majd visszatér saját világába, hogy megossza az út során kapott jótéteményeket az övéivel (Campbell 1973). A befejezetlen történetek egy része a küszöb átlépésekor, más részük a próbák/küzdelmek közepette szakad meg.

A szülőktől való elszakadás motívuma is közös minden regényben: sok esetben a hős már eleve árva, gyakran félárva, vagy a történet során a szülei eltűnnek, meghalnak. Számos hős elmenekül otthonról, mások önként, kalandvágyból indulnak útnak.

A történetek továbbá tele vannak ún. spekulatív elemekkel (alternatív világok, természetfeletti erők, természetfeletti képességek, idegen lények, stb.).

Számos más közös jellemző van még, amelyek közül jelentőségében kiemelkedik az, hogy a főhősök ábrázolása minden esetben kimeríti a Mary Sue jelenség kritériumait.


Mary Sue a regényekben

Mary Sue többnyire különlegesen csengő, idegenül hangzó neveket kap, amelyeket a szerző néha a "jól hangzás" kedvéért halmoz is. Magyar fiatalok előszeretettel adnak angolos, illetve más, egzotikus csengésű neveket a hősöknek (Amy, Kelly, Sallye, Ryan, Kaira). A hős neve sok esetben rokonítható, vagy éppen megegyezik a szerző nevével (Hajnalka - Auróra). Mary Sue néha "beszélő nevet" kap a szerzőtől, ami jellemének kiválóságát vagy valamely tulajdonságát hivatott elővételezni (Lion).

Mary Sue, akár fiú, akár lány főhősként jelentkezik, mindig fiatal: a kora nagyjából megegyezik szerzője életkorával, illetve sok esetben néhány évvel idősebb nála.[45] Külseje makulátlanul tökéletes. Ha lány, akkor divatos, ápolt, csinos, vonzó, sőt különleges szépség. Ha fiú, akkor erős, férfias, jóképű, akiért a lányok versengenek. Mindkét nemnél nagy hangsúly esik a külső részletezésére: az öltözködési stílus és a kiváló testi adottságok aprólékos bemutatására, összhangjának érzékeltetésére.

Lássunk erre egy-egy példát először egy lány, majd egy fiú szerzőtől:

Hiába siettem, a ruha kiválasztásával elszaladt az idő. Végülis, mentségemre szolgáljon, az eredmény tökéletes lett, nyugtázom, ahogy végig mérem magam a Flammel kirakati tükrében. Egy ezüst, háromcsatos Prada szandál díszíti a lábam, a nadrágom sötétkék farmer, térdtől lefelé oldalt nyitott, amit ezüst csillámos díszkarikák fognak össze, egyenesen a Mambo Store-tól. (...) Tökéletes választás. (...)Hosszú mézbarna hajam laza, enyhén hullámos tincsekben omlik a hátamra, és voltaképp alkalomhoz illő is, hisz ruhapróba előtt fölösleges fodrászhoz menni. (BellaEvans: Divat, szerelem)


Egy zuhany, hogy fölébredjek, fogmosás, igen, a higiénia is a bogaraim közé tartozik, ez van. Fölvettem a farmerom, hozzá egy kék inget, és megigazítottam a hajam. Belepillantva a tükörbe elégedett voltam. Jól állt rajtam ez a cucc, az ing kiemelte sötétkék szemeimet. Igen, komolyan sötétkék. Elméletileg ilyen tényleg nincs, de mégis. Anyám sem akarta elhinni, amikor meglátta. Nos, a csajok sem - mosolyodtam el erre a gondolatra. Szőke hajam, kissé hullámosan, pont amennyire még kezelhető, elegánsan simult az arcom köré, lágyítva még inkább, amúgy is lányos vonásaim. Nos, tényleg nem vagyok egy macsó, de azt hiszem kárpótlásul enyém a Szőke Herceg cím. Azért az sem utolsó. Nem, mintha egoista lennék, csak tudni kell mindent a helyén kezelni.
(LordDracul: Peónia Diadémje)

Mary Sue továbbá a regényekben mindig kiváló személyes tulajdonságokkal rendelkezik (például intelligens, becsületes, bátor), amelyek vagy eleve nyilvánvalóak, vagy a történet során mutatkoznak meg a környezet számára. Mary Sue-nak a legtöbb esetben küldetéstudata is van: általában nagyszabású misszió teljesítése előtt áll, amely akár a világ megmentésére is irányulhat, de legalábbis egy izgalmas rejtély kiderítését célozza. A küldetés lehet titkos, vagy mindenki számára ismert, de kiderülhet, a hős számára is meglepetésként, menet közben is. Mary Sue általában sikeresen teljesíti is küldetését, és bár a befejezetlen regények adósak ezzel a mozzanattal, már az elején érzékeltetik, hogy nem történhet másképp. A regények főhőse megkérdőjelezhetetlenül a "jó" oldalán áll, és a "gonosz" ellen küzd. Társas kapcsolatait tekintve néha magányos, meg nem értett zseni, de legtöbbször népszerű figura, sok barátja van, csodálják, szeretik. Egy példa:

Mira közkedvelt személyiség volt, mert humorával, bátorságával, éleslátásával és néha egetverő pimaszságával kivívta az elismerést. (Gyöngyvér: Álomvalóság)

A regények főhősei kiváló műveltséggel, tudással, jártassággal rendelkeznek egy vagy több területen, illetve gyakran különleges, nem mindennapi képességekkel bírnak. Gyöngyvér hőse, Mira, ha kell, tüzet olt, máskor vagányul gördeszkázik, hibátlanul célba dob, és kitűnő tanuló. Liliana hőse, Veronika szakácsművészetével elkápráztatja a német mesterszakácsokat, jó szervezőkészségével és kifinomult gazdasági érzékével megmenti cége párizsi éttermét, és mindeközben jónéhány nyelven folyékonyan társalog és tárgyal. Tyr, Axilel félig ember, félig ork hőse, emberfeletti erejével minden veszélyes ellenfelét legyőzi. Kensuke-kun hőse, Lion a Francia Idegenlégióban azt panaszolja el új barátnőjének, hogy gonosz tudósok egy szérummal megsokszorozták egyes képességeit:

Intelligencia tízszeresére, erő harminc-szorosára, kitartás huszonötszörösére, bíróképesség negyvenszeresére nőtt, megkétszereződött élettartam, a fájdalom szinte teljes hiánya. - De hát ez remek! - Nem annyira! Jelenleg két énem van. Az egyik, akivel beszélsz. A másik az a gyilkológép, aki megölt összesen háromszáznegyvenkét embert, és akit öt kontinensen köröznek. (Kensuke-kun: Oroszlánszív, 1. fejezet)

Mary Sue különös ismertetőjegye, hogy gyakran természetfeletti adottságokkal is bír (például a jövőbe lát, olvas mások gondolataiban, halhatatlan, stb.). Ez az adottság jelen lehet már születésekor (de sokszor csak később derül ki a maga számára is), vagy menet közben tesz rá szert. A természetfeletti képesség felismerése rendszerint fontos állomás Mary Sue életében, hiszen megkérdőjelezi az egész addigi identitását, és új dilemmák, kihívások, küldetés elé állítja. Liliana hőse például egy repülőúton szembesül azzal, hogy előre látja a jövőt, és ennek segítségével megelőzhet bármi rosszat:

Számomra megadatott egy képesség, hogy új esélyt adjak másoknak. (Liliana: A látnok)

Más esetben a főhős természetfeletti erővel rendelkező eszközöket birtokol (varázspálca). A lányok által kedvelt tündér-történetekben a főhős mind természetfeletti képességekkel, mind ilyen eszközökkel egyaránt rendelkezik. A hősben hirtelen felébredő "erő" kontrollálása nagy feladat és felelősség. Ezzel küszködik Zilyah tündér hőse is:

Tegnap a tűz és a föld került az irányításom alá, de valamiért az a sanda gyanúm, hogy azok uralkodnak rajtam. Ezek sokkal jobban kötődnek az érzéseimhez, mint a saját erőim. (...) Akaratlanul is elindítok egy lángcsóvát felé. A francba! Én - nem - tudom - ezt - a - vacakot - kezelni! Hogy lehet, hogy ő tudja irányítani az új erőit, míg én erre teljességgel képtelen vagyok? (Zilahy: Tündérhon)


Mary Sue lélektana

Az önmaguk vágyott képmását megformáló írók érthető módon elfogultak, amikor hősüket jellemzik, és amikor a természetellenesen tökéletesre formált alakot egyben szeretetre méltónak ábrázolják. Mary Sue kiválóságát ráadásul ellenfelei is elismerik, sőt sok esetben ők sem tudnak szabadulni hatása alól.

Ha lélektani magyarázatot keresünk Mary Sue jellemére, akkor a serdülőkorú szerző énjében történő változásokat kell újra szemügyre vennünk. A megnövekedett nárcizmus érthetővé teszi a szerző minden elfogultságát hőse iránt, és azt, hogy miért véli őt szeretetre méltónak. A grandiózus szelf megnyilvánulásának tekinthető a hős megkérdőjelezhetetlen tökéletessége, sok különleges kompetenciája, rendkívülisége, természetfeletti képességei, omnipotenciája. Az újra feléledő egocentrizmus a messianisztikus küldetéstudatot magyarázza.

Mindezek hátterében nem nehéz észrevenni a regresszióba süllyedt ént sem: a realitással jelenleg megküzdeni képtelen én korábbi, mágikus, vágyteljesítő fantáziákhoz fordul, és a számára hozzáférhető tudattalan nyersanyagot használja fel az új én felépítéséhez.


A Mary Sue jelenség értelmezése

A Mary Sue jelenség tehát tetten érhető a serdülők regényeiben. Láthattuk, hogy minden eltérő vonásuk ellenére a serdülők által alkotott hősök nagyon hasonlítanak egymásra. Legfőbb közös vonásaik, hogy túlidealizáltak, irreálisan tökéletesek, és sikerrel teljesítik ambiciózus küldetésüket.

Főhősként Mary Sue nem más, mint szerzőjének identitásprojektje, aki egy fiktív világba helyezve valósítja meg a szerző ki nem mondott vágyait. Felnő helyette, kielégíti siker-éhségét és a népszerűség iránti igényét, kompenzálja valós hiányait. Küldetése van, amelynek révén a szerző virtuális ambíciókat teljesíthet ki felelősség és következmények nélkül, úgy, hogy mindeközben egy belső modellt alakít ki magában arról, hogy hogyan is kell megküzdeni az identitásért.

Mary Sue, mint identitásterv, bármikor lecserélhető egy másik Mary Sue-ra, aki újabb ambíciókat teljesít ki, újabb hiányosságokat kompenzál. Mary Sue mindaddig ott marad szerzője keze ügyében, amíg modell-képző szerepét be nem teljesíti, és hozzá nem segíti az identitásán munkálkodó írót, hogy a való világban találja meg valós küldetését.

Mary Sue a fanfiction világában írói hiba, a szépirodalomban is csak a nagy írók számára "bocsánatos bűn." A serdülők regényeiben megjelenő Mary Sue jelenség azonban nem tekinthető írói hibának, sőt még az írói gyakorlatlanság számlájára sem írható. Úgy vélem, Mary Sue szükségszerű velejárója a serdülők alkotásainak. Nemcsak szükségszerű, hanem elkerülhetetlen is: hű tükre a serdülők szelfjében bekövetkező változásoknak. Mindezek fényében elmondhatjuk, hogy a Mary Sue jelenség a serdülők regényeiben nem hiba - hiánya viszont vélhetően patológiás fejlődésre utalna. Mary Sue tehát az egészséges énfejlődés jele a serdülőkorban, - ezért nem kigyomlálni, kritizálni kell, hanem empatikusan elfogadni.


Hivatkozások

Bálint Ágnes (2007): Az utópia pszichológiája. In: Péley Bernadette - Révész György (2007): Autonómia és identitás. Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs. p. 17-27.

Bálint Ágnes (2010): Serdülők identitásprojektjei az interneten megjelent regényeik tükrében. Pszichoterápia XIX. évf. 4. sz. 2010. augusztus

Bálint Ágnes (2011): A Campbell-féle monomítosz a serdülők regényeiben. (megjelenés alatt)

Bessenyei Ágnes (2008): A fanfiction alapjai.
http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/kultgyujt/609-a-fanfiction-alapjai [2009. 11. 9.]

Bessenyei Ágnes (2009): A Mary Sue jelenség.
http://krono.inaplo.hu/index.php/component/content/article/610 [2009. 11. 9.]

Campbell, Joseph (1973): The hero with a thousand faces. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1973.

Erikson, Erik H. (1974): Identity. Youth and crises. Farber and Farber, London

Kohut, Heintz (2007): A szelf helyreállítása. Animula Kiadó, Budapest

Kulcsár Zsuzsanna (1996): Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Pszichoanalitikus elméletek biopszichológiai elemzésben. Akadémiai Kiadó, Budapest

Piaget J., Inhelder, B. (1958): The growth of logical thinking from childhood to adolescence. London, Basic Books.

Pflieger, Pat (2001): Too Good to Be True: 150 Years of Mary Sue.
http://www.merrycoz.org/papers/MARYSUE.HTM [2009. 11. 9.]

Smith, Paula (1972): A Trekkie's Tale.
http://www.fortunecity.com/rivendell/dark/1000/marysue.htm


A hivatkozott internetes regények:

Axiel: Tyr a múlt harcosa.
http://ifju-irok-koltok.gportal.hu/gindex.php?pg=28751343

BellaEvans: Divat, szerelem.
http://ifju-irok-koltok.gportal.hu/gindex.php?pg=32220749

Gyöngyvér: Álomvalóság. (a szöveg e-mailben érkezett a szerzőtől, megjelenés alatt)

Kensuke-kun: Oroszlánszív.
http://raveena.gportal.hu/gindex.php?pg=22101472&nid=3607033

Liliana: A látnok.
http://raveena.gportal.hu/gindex.php?pg=27507500&nid=4478230

LordDracul: Peónia Diadémje.
http://www.fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=42446&i=1

Zilahy: Tündérhon.
http://fictions.hu/imagine/viewstory.php?sid=1428&chapter=2

 

Beck Zoltán

A 'nincs' szétosztása

Egy csúfolóról


Mi is az a teoretikus probléma, amelyet se átugrani, se megkerülni nem lehet, ha a cigány népismeretről (ill. a cigány kisebbségi népismeretről) beszélünk: azt kell belátnunk, hogy események és figurák "ugyanannak az etnikai örökségnek a produktumai, ám ennek az örökségnek nincs egyetlen érvényes definíciója." (Hutchinson, 2004:342) Végtére is azt, hogy történelem, mítoszok, mesék, legendák, mindaz, amit közös emlékezetnek, netán örökségnek gondolunk el, valakiknek legitim módon kell megképezniük. Máshogyan: kik legitimek megképezni mindezt? Ki vagy mi ez a legitimáló erő? Kinek van szüksége efféle legitimációs eljárásra, és mi a célja a megképzésnek? S ha már itt tartunk: kik számára kell ez a legitimitás?

Az interpretációs példaként szolgáló szöveg nem szerepel a közoktatás különböző oktatási szintjeinek tananyagaiban. Mégis hasznosnak tűnik végigvinni - ebből adódó érintetlensége okán - az elemzést, amely a szellemi kalandon túl pontosan mutat rá arra, hogy a társadalmi csoportok hierarchikus rendeződése, erődemonstrációja, megszólalásuk lehetősége és ereje szükségszerű[46], ily módon nem képzelhető el olyan oktatási rendszer, amely ezzel nem számol. Ebben az esetben - az egyenlőség ostoba mímelése esetén - éppen elkendőzi ezt a törekvést, ahelyett, hogy újraértelmezze láthatóvá tételével, személyes felelősséggé váltsa a mindennapi viszonyulásokban, azaz olyan embereket képezzen, akik tudatos (értő és értelmező) tagjai saját társadalmuknak.

A szöveg a magyar közköltészet egy csúfolója. Az interpretáció korántsem komplex: kevéssé foglalkozik esztétikai-poétikai, műfaj-és stílustörténeti kérdésekkel. A szöveg szemantikai vizsgálata annyiban válik fontossá, amennyiben közösségi gondolkodási stratégiák tárhatók fel, mutathatók meg általa. Ehhez járul az is, hogy az elemzés a primer szövegen túl annak más megközelítéseit, magyarázatait is interpretációjának tárgyává teszi.

A közköltészet a közbeszédhez legközelebb álló irodalmi nyelvi alakzat, olyan, mely leginkább reprezentálja e századok közgondolkodását, óvatos közelítéssel feltárja a közösséghez tartozás mindennapi tudáselemeit. Az orális szöveghagyománnyal foglalkozó néprajzkutatók közül KÜLLŐS Imola az, aki a régi magyar irodalmat, a 17-18. századi közköltészet szövegeit vizsgálja. Szempontrendszere abból a kérdésfeltevésből épül, hogy milyen szövegfunkciókat rendel a cigány lexémához, milyen jelentéseket épít ki, erősít meg, legitimál vagy visszhangoz a gyűjtött, lejegyzett szöveg[47]. Ugyanakkor érdemes hangsúlyoznunk, hogy a Küllős-életmű eddigi, általam ismert tanulmányai jellemzően egy olyan néprajzi hagyományba illeszkednek, amely kevésbé interpretatív, kimozdító vagy kritikai akaratú, inkább egy rögzítő, leíró, gyűjtő intenciójú szerzőről van szó. Ez a munkásság jelentős primer szöveganyagot képes így a további kutatások számára elérhetővé, feldolgozhatóvá tenni.[48]

Az erről való gondolkodásunk sarokpontja az, amint arra fentebb utaltunk már, hogy a

közköltészetben bármely etnikus vagy kisebbségi csoportról lett-légyen is szó (pl. zsidók, tótok, németek, cigányok) még nem nemzetiségi ellentéteket, hanem a társadalmi, politikai, ideológiai, morális különbségeket hangsúlyozzák. (Küllős, 2003:5)

A közköltészet szövegeinek elemzésekor gyakorta hangsúlyozza az interpretátor azok megbocsátó, olykor elfogadó attitűdjét, mégis megállapítható, hogy alapvetően alárendelt szerepbe kényszerülnek a megverselt cigány figurák, beszéltetik őket, de nem ők beszélnek, cselekedtetik őket, de nem ők cselekednek. A cigányvajda verses végrendelete (Küllős, 2003:59) jó példája ennek:

Szép tarka kutyámat torra levágjátok,
Szép cifra macskámat nyársra felhúzzátok,
A legjobb barátaimat meginvitáljátok,
Ha még ez sem elég, - dikhics, vakapátok!

A szöveg komikuma a nincs szétosztására épül, költői eszköze a felsorolás és halmozás, hiszen a szöveg nyolc versszakon át sorolja a rokonokat, s az azoknak jutó nem létező javakat. Ezzel együtt használja költői eszközként a túlzást (Égi szent mannával öntelek nyakon, vagy neked adom ezen kívül az egész világot). Azonban az idézett záró strófa nem marad meg a karikírozásnál, kivonódik mögüle minden valóságalap, a nem-ismeret sztereotípiaképző mechanizmusa veszi át az irányítást. Ez a retorikai mozzanat teszi egyértelművé a távolságot a társadalom szereplői között. Nem a szegénység szembenevetése, ezzel mintegy a mesélő és közönsége által megélt feszültségek feloldása, a vicc tényleges funkciója lesz meghatározóvá, hanem a szerző, és vele a befogadó közösség (a feljegyzések szerint nagy általánosságban az alföldi parasztság) hatalmi pozíciója a cigánnyal szemben. A hangsúly átkerül a szöveg előrehaladásával erre a távolságra, a feloldás stratégiája nem a csoporton belül, hanem azon kívül, a csoporton kívüli Másik rögzülésével történik meg. A Példatárban közölt, A cigány című szöveg felütésében a narrátor ezt mondja:

Most magam mulatságára minden gondot lerázok,
Vállaimról, s matériám ti légyetek, cigányok!
(Küllős, 2003:133, Példatár: 24)

A tárgyválasztás rögzíti az áthelyezés aktusát, a másik megképzésének narratív pillanatát, a végrendeletben az áthelyezés a narratív szám/személyváltással történik meg, a sg1-es narrátor megszólalásával. A mesélő és hallgatósága kiépíti a fölérendelt megszólalását a végrendeletben, és kizárja belőle beszédének tárgyát - éppen azzal, hogy elképzelt tárggyá téve úgy beszélhet róla, ahogy az számára aktuálisan megfelelő. Ezzel véglegesíti a távolságot - a távolság nélkül lehetetlen fenntartani ezt a beszédpozíciót - és kizárja az emberi érintkezés köréből, a kommunikációt lehetetleníti el. Küllős Imola megjegyzése is megengedő ebben a tekintetben:

[a cigány] alárendelt szerepet játszó figura (...) nem ismert, de a magyarokétól különböző értékrendje miatt. (Küllős, 2003:64-65)

A zárlat idegenné, visszataszítóvá teszi az addig csupán nagyotmondó, mulatságos cigány vajda figuráját azzal, hogy olyan állatok húsát kínálja fel torára, melyet a magyar paraszt, a hallgatóság nem tekint eledelnek. A sztereotípia-képzés nem egy etnikus dimenzióba íródik bele a 18. század Magyarországán, mégis felkínálja magát az átírásra. Az etnikus dimenzió mai értelemben vett meg nem léte aligha menti a szöveget attól, hogy azt állítsuk: valóságosnak mutat nem-létezőt egy létező társadalmi csoport kárára. A túlzás analógiáját használja huszonnyolc soron át, amely a valóságos torzítására, felnagyítására épül, s amely valóban a komikum forrása lehet, a tárgyalt strófa azonban valótlant állít, mégis azt sugallja, az addigi építkezési módok analógiájának megfelelően olvassunk. Egyszerűbben tehát azt állítja, a cigányok tényleg esznek kutyát és macskát, legfeljebb kevesebbet, legfeljebb nem a toron, legfeljebb nem saját háziállatukat, hanem egy idegenét. A szöveg tehát létrehozza a maga cigányát, azt a narratívába zárt cigányt, aki nem szólalhat meg a saját hangján. Még erőteljesebben és talán kidolgozatlanabbul teszi ezt az Az cigányról című szöveg, mely - Küllős értő történeti kutatásai alapján - afféle burleszk: a hagyományos populáris költészet olyan szövege, amelyik műfaj-vagy stílusparódiája a vidéki zsáner-költészetnek. Mára ennek a szövegnek az eredetije az iskolai énekeskönyvekben az A jó lovas katonának... kezdetű népies műdalként rögzült[49]. A szöveg két változatát citáljuk a Küllős-gyűjteményből. A felütés sorai a következők (egyikben és másikban):

Ebugatta cigányának be jól vagyon dolga

ill.

Szajha, kurva cigányának de helin van duóga. (Küllős, 2003:64-65)

Akármelyik szövegváltozatot tekintjük is, azt találjuk, hogy a szöveg központi alakjához, a cigányhoz erős értéknegatív jelzők kapcsolódnak. Olyan minősítések, melyeket kevéssé indokol a stílusparódia, akárha csúfondáros cigányidillként is gondoljuk el. S bár esetlegesen előfordul más figurákhoz kötődően is az értékítéletet erőteljesen hordozó jelzők használata a közköltészetben, azok a figurák (jellemzően topikus alakok, mint a kofák, diákok, stb.) jóval változékonyabban, sokféle értékelőjellel mutatkoznak meg a különböző - és nem csupán a közköltészet, de a magas irodalom - szövegeiben. Amíg a használatba kerülő jelzők értéktartománya (illetve az azokhoz rögzült morális ítélet) inkább az aktuális szöveghez kötődik, motivációját, okait onnan nyeri ezeknél az alakoknál, a cigány esetében az ítélet (meg/elítélés) zömmel a szövegen kívül konstruálódik, ott rögzül, és a szövegen kívüli viszonyrendszereken hagyja nyomát.


Irodalom

Hutchinson, John, Etnicitás és modern nemzetek, In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Bp., 2004

Kovalcsik Katalin, Ami dalban van, az a cigány beszéd, In: Forray R. Katalin (szerk.): Romológia-Ciganológia, Dialog Campus, Bp-Pécs, 2000

Küllős Imola, Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. Századtól a reformkorig, Romológiai Kutatóintézet, Szekszárd, 2003

Küllős Imola, Görög-Karády Veronika: Éva gyermekei és az egyenlőtlenség eredete. Mesék, teremtéstörténetek, etnoszemiotikai elemzések (Afrika, Európa), Magyar Tudomány, 2008/3.
http://www.matud.iif.hu/08mar/16.html#4 (2008/08/12)

Sidanius, Jim-Pratto, Felicia, A társadalmi dominancia, Osiris, Bp., 2005

 

Figula Erika, Margitics Ferenc, Pauwlik Zsuzsa

Az iskolai erőszak során előforduló magatartásminták elemzése

1. BEVEZETÉS

1.1. Az iskolai erőszak fogalma

A gyerekek és a serdülők között előforduló iskolai erőszak (school bullying) jelenségével lassan 30 éve foglalkoznak a kutatások. Espelage és Swearer (2003) szerint a legnagyobb kihívást az iskolai erőszak kutatásában az jelenti, hogy megegyezés szülessen a bullying (erőszakoskodás, zaklatás) általánosan elfogadott definíciójára. Az iskolai erőszak meghatározására ugyanis számos definíció létezik a szakirodalomban:

  1. Az egyén erőszak áldozata (being bullied), amikor ismétlődően és folyamatosan negatív cselekedeteknek van kitéve egy vagy több tanuló részéről (Olweus, 1993).

  2. A tanulót erőszak éri (being bullied), vagy belekötnek, amikor egy másik tanuló durva és kellemetlen dolgokkal illeti. Erőszaknak (bullying) tekinthető, ha egy tanuló megüti, belerúg, megfenyegeti, bezárja a terembe, trágár üzeneteket küld egy másik számára, vagy soha többet nem beszél vele. A bullying központi eleme az erővel történő szisztematikus visszaélés (Smith és Sharp, 1994).

  3. A bullying régóta fennálló fizikai vagy szellemi erőszak (violence), melyet egy egyén vagy egy csoport követ el egy olyan másikkal szemben, aki nem képes megvédeni önmagát a fennálló körülmények között (Roland, 1989).

A zaklatás (bullying) három döntő kritériumában megegyezés van a szerzők között; ezek: az ismétlődés, az ártalom (sérelem) és az egyenlőtlen erőviszonyok (Révész, 2007). A bullyingot tehát ismétlődő viselkedésként határozza meg a szakirodalom (magában foglalva az agressziónak mind a szóbeli, mind a fizikai megnyilvánulásait), ami folyamatosan megjelenik az egyenlőtlen erőfölénnyel és hatalommal jellemezhető kapcsolatokban. Ebben a helyzetben nehéz megvédenie magát a bántalmazott egyénnek (Olweus, 1994).

A terület szakértői között általánosan elfogadott Dodge (1991) agresszió-típustana, mely tartalmazza a proaktív és reaktív agresszió kategóriáit. A proaktív vagy instrumentális agresszió azt a viselkedést jelenti, amely az áldozat felé irányul, hogy megszerezze tőle a kívánt eredményt (tulajdon, hatalom vagy társas előny). Ezzel szemben, a reaktív agresszió olyan korábbi esemény miatt jön létre, amely az elkövetőben haragot vagy frusztrációt váltott ki. Emiatt az elkövető egy áldozatot keres, akin levezetheti a feszültségét. Az erőszakos viselkedés nagy többsége proaktív agressziónk tekinthető, mert a támadó gyakran keresi a könnyen provokálható célpontot és ezt időről - időre újra megteszi.

Olweus (1993) megkülönbözteti továbbá a direkt agressziót az indirekt agressziótól, Crick (1995) pedig a nyílt agressziót a rejtett agressziótól. A direkt (nyílt) agresszió - mely szemtől szembeni összeütközést jelent - magában foglalja a fizikai harcot (úgy mint: taszigálás, lökdösés, rúgás) és a verbális fenyegető magatartást (úgy mint: gúnyolódás, kötekedés). Ellenben az indirekt (rejtett vagy kapcsolati) agresszió harmadik fél bevonását jelenti, amely révén a szóbeli agresszió pletykák, csúfolódások terjesztésében nyilvánul meg. A kapcsolati agresszió az áldozat meglévő jó emberi kapcsolatait tönkretenni szándékozó agressziótípust jelenti. Más megközelítésben a kapcsolati agresszió során a kapcsolatokat ártó szándékkal használják. Például egy kapcsolati agresszióval jellemezhető fiatal a társas tevékenységekből való kirekesztéssel fenyegetheti meg a barátját, ha az nem ért egyet vele. A tanulók pletykákat terjeszthetnek a közeli társukról a megtorlás jeléül, ha a célpont nem ért egyet a többséggel. Jelenleg az indirekt agressziót elsősorban verbális típusnak tartják, noha előfordulhat, hogy egyes diákok baráti kapcsolataikat fizikai erőszakkal vagy azzal való fenyegetéssel teszik tönkre (Crick és Grotpeter, 1996).

Berger (id. Révész, 2007)a bullying több típusát különbözteti meg: (1) fizikai erőszak (ütés, rúgás, verés); (3) verbális erőszak (csúfolás, kigúnyolás, lekicsinylés); (4) kapcsolati vagy más néven szociális erőszak, mely rontja az elkövető és az áldozat társas kapcsolatát (az osztálytárs ignorálása, kirekesztés a közös játékból, kipletykálás stb.). A legfrissebb kutatások felfedezték a "cyberbullying" jelenségét, amely a telefonon és Interneten keresztül történő zaklatást jelenti (Smith, Mahdavi, Carvalho, Fisher, Russel, Tippet, 2008).

Összefoglalva, a különbözőségek ellenére a legtöbb megközelítés tartalmazza azt az elképzelést, hogy az iskolai erőszak magában foglalja mind a fizikai, mind a pszichés agressziót. Ez rendszeresen visszatérő, folyamatos viselkedési sorozatnak tekinthető, amit egy egyén vagy egyének csoportja szít, a hatalom, presztízs vagy különböző dolgok megszerzéséért (Espelage és Swearer, 2003).


1.2. Az iskolai erőszak prevalenciája

A bullying előfordulási gyakorisági aránya nagymértékű változatosságot mutat (Monks, Smith, Naylor, Barter, Ireland, Coyne, 2009) annak függvényében, hogy mit tartanak a kutatók befolyásoló tényezőknek; mely időszakra vonatkozik a mérés (pl. múlt hónapban, az előző félévben, bármikor az iskolai években); mi az a gyakoriság, amit az erőszakosság esetében kritériumnak tartanak (pl. egyszer/kétszer az időszakban, egyszer egy hónapban, egyszer egy héten vagy gyakrabban); mely definíciót használják (pl. indirekt vagy direkt típusokat).

A kutatási eredmények azt mutatják (Smith, Madsen, Moody, 1999), hogy a bullying áldozatai kisebbségben vannak (körülbelül a gyerekek 5-20%-a) és a zaklatók (akik bántalmazzák a többieket) általában még kevesebben vannak (2-20% körül). Némely tanuló zaklató és áldozat is egyben (támadó/áldozat); az ő megjelenési gyakoriságuk még az iskolai erőszakkal kapcsolatos, fent említett általános bizonytalanságon túl is nagymértékben változik az alkalmazott módszertan és a kritériumok szerint (Wolke, Woods, Bloomfield, Karstadt, 2000). Figula (2004) hazai vizsgálata szerint iskolai szituációban az áldozatok aránya 26,1%, a támadóké 12,9%, az agresszív/áldozatoké 26,5%.

Az agressziót gyakran a gyermekkor és a serdülőkor stabil vonásaként írják le. Más kutatások azt mutatják, hogy a bullyingnak eltérő a folyamata (Farrington, 1991; Goldstein, 1994; Loeber és Stouthamer-Loeber, 1998). Valójában a bullying növekedése és a csúcsa a korai serdülőkorra tehető, a középiskolai évek folyamán pedig csökkenő tendenciát mutat (Nansel, Overpeck, Pilla, Ruan, Simons-Morton, Scheidt, 2001; Pellegrini és Bartini, 2001). Az életkorral a fizikai agresszióról az indirekt és burkolt agresszió felé mozdul el a bullying előfordulási tendenciája. A fiúk nagyobb számban találhatók a bántalmazók kategóriájában, míg az áldozatok között a nemek egyensúlya figyelhető meg. A fiúkra a fizikai bántalmazás, a lányokra a burkolt és indirekt zaklatás a jellemzőbb (Olweus, 1993; Smith és mtsai, 1999).

A bullying-kutatók szerint kapcsolat van a családi környezet és az erőszakos viselkedés között. Valószínű, hogy azokra a gyerekekre, akik hasznosnak találják az erőszakos viselkedést, jellemző, hogy a családjukban gyakran van jelen konfliktus, részt vesznek az otthoni erőszakban és agresszív viselkedésben, és úgy érzik, az agressziónak funkcionális értéke van a célok elérésében. Bizonyára ezeket a viselkedéseket otthon tanulják és valószínű, hogy az otthon tanultakat gyakorolják az iskolai körülmények között is (Espelage és Swearer, 2003).A családnak a bullying kialakulásában betöltött szerepét több kutatás is vizsgálta. A kutatások szoros kapcsolatokat találtak a fiatalok általános agresszív viselkedése és a családi összetartás hiánya (Gorman-Smith, Tolan, Zelli, Huessmann, 1996), az elégtelen szülői felügyelet (Farrington, 1991), a családi erőszak (Thornberry, 1994), az ellenséges, büntető magatartás (Loeber és Dishion, 1983) és a szegényes problémamegoldó képességek (Tolan, Cromwell, Braswell, 1986) között. Továbbá a családi konfliktusok és a szülői problémák jelenléte szintén szoros kapcsolatot mutat a gyermekek fiatalkori agressziójával (Henggeler, Schoenwald, Bourdin, Rowland, Cunningham, 1998).

Több kutatás összefüggést tárt fel a szülői nevelési stílus, a családi környezet és az iskolai erőszak között. Például Olweus (1980, 1993) skandináv fiatalokkal végzett kutatása alapján azt a következtetést vonta le, hogy az erőszakos fiúk családjait gyakran jellemzi a melegség hiánya, a fizikai bántalmazás alkalmazása a családban és az iskolán kívüli tevékenység ellenőrzésének a képtelensége. Bowers, Smith, Binney (1994) kutatásában a fenti eredmények és kiegészültek azzal, hogy a zaklatók családtagjainak magas az igényük a hatalomra. Az áldozatok családjairól pedig az derült ki, hogy nagyon összetartó, sőt összetapadó, és valószínűleg az anya túlóvó (Berdondini és Smith, 1996). A provokatív áldozat családi hátterét vizsgáló kutatások feltárták, hogy a durva, elutasító szülői magatartás igen gyakori a provokatív áldozatok családjában, a szülők gyakran képtelenek indulataik korlátozására. A provokatív áldozattá váló fiúknak az anyjukkal való kapcsolata gyakran szoros, az apjukkal viszont távolságtartó. A provokatív áldozattá váló lányok anyja inkább ellenséges, mint túlvédő (Révész, 2007).


1.3. Kutatási célkitűzés

Jelen tanulmány célja, hogy feltárja, hogy az iskolai gyakorlatban előforduló erőszakos magatartás- és viselkedésminták szerkezetét, a támadó, az áldozat, a csatlakozó beavatkozó, a segítő beavatkozó és szemlélő magatartásminta előfordulási arányát az általános és középiskolás tanulók között, különös tekintettel a nemi és életkori eltérésekre.

 

2. MÓDSZEREK

2.1. A vizsgálati minta jellemzői

A vizsgálatban 1365 fős (731 lány, 634 fiú) általános és középiskolai tanuló vett részt.

A vizsgálati minta iskolatípus szerinti megoszlása a következőképpen alakult:

A vizsgálati minta lakóhely szerinti megoszlása a következő képet mutatta:

A vizsgálati minta életkor szerinti megoszlása:


2.2. A kutatás során használt mérőeszköz

Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták vizsgálata

Az iskolai gyakorlatban az iskolai erőszakkal kapcsolatos magatartás és viselkedésminták vizsgálatára az Iskolai Erőszak Kérdőívet használtuk (Vassné Figula, Margitics, Barcsa L-né, Madácsi, Pauwlik, Rozgonyi T-né, 2008).

A kérdőívvel a következő, az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásmintákat tudtuk azonosítani:

Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták a csatlakozó beavatkozás magatartásforma kivételével több összetevőből állnak. Ezek a következők:

Áldozat magatartásforma:

Segítő beavatkozás magatartásforma:

Szemlélő magatartásforma:

Támadó magatartásforma:


2.3. Statisztikai eljárások

A leíró statisztika mellett a vizsgálati csoportok összehasonlító statisztikai vizsgálatát kétmintás t-próbával végeztük el. Az adatok feldolgozása az SPSS for Windows 16.0 statisztikai programcsomag felhasználásával történt.

 

3. EREDMÉNYEK

3.1. Az iskolai erőszakra adott magatartásminták szerkezete

Az Iskolai Erőszak Kérdőív egyes skáláinak és az alskáláinak az egymással való összehasonlíthatósága érdekében a vizsgált skálákon és alskálákon belül kiszámítottuk egy állításra adott értékek átlagát.

Az iskolai gyakorlatban az iskolai erőszakkal kapcsolatos magatartás és viselkedésminták szerkezeti jellemzőit az egyes életkori csoportoknak (11-12 év, 13-14 év, 15-16 év, 17-19 év) megfelelően vizsgáltuk. Az életkori csoportokon belül külön vizsgáltuk a nemekre jellemző magatartásminták szerkezetét.


11-12 éves korosztály

Az 1. ábra az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezetét a 11-12 éves korosztálynál mutatja be.

1. ábra. Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták
szerkezete a 11-12 éves ko
rosztálynál

Az ábrából kitűnik, hogy egyes területeken eltér egymástól az iskolai erőszakra adott magatartásminták szerkezete a lányoknál és a fiúknál. Ennél a korosztálynál a fiúkra leginkább a segítő beavatkozás volt jellemző, mely után a támadóhoz való csatlakozó beavatkozás következett. Ezt a szemlélő és támadó magatartásmód követte. A fiúkra legkevésbé az áldozat magatartásmódot találtuk jellemzőnek. A lányoknál az iskolai erőszakra adott magatartásminták közül szintén a segítő beavatkozást találtuk a legerősebb reakciónak, melyet a szemlélő magatartás követett. Ez után az áldozat és a támadó magatartásminta következtek. A lányokra legkevésbé az volt jellemző, hogy a támadóhoz csatlakoznának.

Megvizsgáltuk azt is, hogy az iskolai erőszakra adott egyes magatartásmódok (skálák) összetevőinek (alskálák) milyen a szerkezete ennél a korosztálynál. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 2. ábra mutatja be.

2. ábra. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 11-12 éves koros
ztálynál

Ebben a korosztályban a támadó magatartásmód szerkezete eltérést mutatott a fiúknál és a lányoknál. A fiúk agresszív magatartásmintáit elsősorban a verbális agresszió és mások kirekesztésére való hajlandóság jellemezte, melyet a támadásból való előny megszerzésére való törekvés követett. Legkevésbé a fizikai agresszió jellemezte őket. A lányoknál a támadó magatartásmód legjelentősebb összetevője a kirekesztés volt, melyet a verbális agresszió követett. Nem nagyon találtuk jellemzőnek a lányokra a támadásból származó előnyre való törekvést és a fizikai agressziót.

Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezetét mutatja be a 3. ábra.

3. ábra. Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 11-12 éves koros
ztálynál

Az áldozat magatartásmód szerkezetében nem találtunk jelentősebb nemi eltéréseket ennél a korosztálynál. Mindkét nem az áldozattá válás legfőbb összetevőjének a társas támasz elvesztését érezte, melyet lányoknál az érzelmi reakció, fiuknál a kognitív feldolgozás követett. Harmadik helyen lányoknál a kognitív, fiúknál az érzelmi reakciót találtuk. Mindkét nemre legkevésbé a testi reakció (acting out) volt jellemző.

A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 4. ábra mutatja be.

4. ábra. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek
a szerkezete a 11-12 éves koros
ztálynál

A segítő beavatkozás magatartásmód ennél a korosztálynál hasonló szerkezetet mutatott a két nem esetében. Mindkét nemnél a kékítő beavatkozási mód volt a legjellemzőbb, melyet segítségkérő beavatkozásmód követett. Legkevésbé az affektív reakciót (belső feszültség a látott erőszak hatására) találtuk jellemzőnek ebben az életkorban.

A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezetét mutatja be az 5. ábra.

5. ábra. A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 11-12 éves korosztálynál

A szemlélő magatartásmód szerkezetében nem találtunk jelentősebb nemi eltéréseket ennél a korosztálynál. Mindkét nemnél a szemlélő magatartásforma hátterét elsősorban a távolságtartásra való törekvés jellemezte, melyet a félelem követett.


13-14 éves korosztály

A 6. ábra az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezetét a 13-14 éves korosztálynál mutatja be.

6. ábra. Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták
szerkezete a 13-14 éves ko
rosztálynál

Az ábrából kitűnik, hogy a 13-14 éves életkorban nem történt jelentősebb változás az előző életkorhoz képest az iskolai erőszakra adott magatartásmódok szerkezetében.

Ebben az életkorban a fiúkra szintén a segítő beavatkozás volt leginkább jellemző, mely után a támadóhoz való csatlakozó beavatkozás következett. Ezt a szemlélő és támadó magatartásmód követte. A fiúkra legkevésbé az áldozat magatartásmódot találtuk jellemzőnek. A lányoknál az iskolai erőszakra adott magatartásminták közül ebben az életkorban is a segítő beavatkozást találtuk a legerősebb reakciónak, melyet a szemlélő magatartás követett. Ez után az áldozat és a támadó magatartásminta következtek. A lányokra most is az legkevésbé az volt jellemző, hogy a támadóhoz csatlakoznának.

Megvizsgáltuk azt is, hogy az iskolai erőszakra adott egyes magatartásmódok (skálák) összetevőinek (alskálák) milyen a szerkezete ennél a korosztálynál.

A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a mutatja be a 7. ábra.

7. ábra. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 13-14 éves korosztálynál

13-14 éves életkorban nem történt jelentősebb változás az előző életkorhoz képest a támadó magatartásmód szerkezetét illetően. Ennél a korosztálynál-az előző korosztályhoz hasonlóan- a támadó magatartásmód szerkezete szintén eltérést mutatott a fiúknál és a lányoknál. A fiúk agresszív magatartásmintáit elsősorban a verbális agresszió és mások kirekesztésére való hajlandóság jellemezte, melyet a támadásból való előny követett. Legkevésbé a fizikai agresszió jellemezte őket. A lányoknál a támadó magatartásmód legjelentősebb összetevője a kirekesztés volt, melyet a verbális agresszió követett. Nem nagyon találtuk jellemzőnek a lányokra a támadásból származó előnyre való törekvést és a fizikai agressziót.

Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezetét mutatja be a 8. ábra.

8. ábra. Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 13-14 éves korosztálynál

13-14 éves életkorban nem történt jelentősebb változás az előző életkorhoz képest az áldozati magatartásmód szerkezetét illetően. Ebben az életkorban is mindkét nem az áldozattá válás legfőbb összetevőjének a társas támasz elvesztését érezte, melyet lányoknál az érzelmi reakció, fiuknál a kognitív feldolgozás követett. Harmadik helyen lányoknál a kognitív, fiúknál az érzelmi reakciót találtuk. Mindkét nemre legkevésbé a testi reakció (acting out) volt jellemző.

A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 9. ábra mutatja be.

9. ábra. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek
a szerkezete a 13-14 éves koros
ztálynál

A segítő beavatkozás magatartásmód ennél a korosztálynál is hasonló szerkezetet mutatott a két nem esetében. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevői közül a 13-14 éves korosztálynál - az előző korosztályhoz hasonlóan - szintén békítő beavatkozásmód volt a leggyakrabban előforduló magatartásminta. Az előző korosztállyal ellentétben ezt az affektív reakció követte, végül pedig a segítő beavatkozás következett (az előző korosztálynál a segítő beavatkozás volt a második jellemző magatartásmód).

A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezetét mutatja be az 10. ábra.

10. ábra. A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 13-14 éves koros
ztálynál

A szemlélő magatartásmód szerkezetében ennél a korosztálynál sem találtunk jelentősebb nemi eltéréseket. Mindkét nemnél - hasonlóan az előző korosztályhoz - a szemlélő magatartásforma hátterét elsősorban a távolságtartásra való törekvés jellemezte, melyet a félelem követett.


15-16 éves korosztály

A 11. ábra az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezetét a 15-16 éves korosztálynál mutatja be.

11. ábra. Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták
szerkezete a 15-16 éves ko
rosztálynál

A 15-16 éves korosztálynál az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezete a lányoknál nem mutat jelentősebb változást az előző korosztályokhoz képest. Ennél a korosztálynál is a segítő beavatkozást találtuk a legerősebb reakciónak, melyet a szemlélő magatartás követett. Ez után kb. azonos súllyal az áldozat és a támadó magatartásminta következtek. A lányokra itt is az volt a legkevésbé jellemző, hogy a támadóhoz csatlakoznának.

A 15-16 éves korosztálynál az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezete a fiúknál eltérést mutat az előző korosztályokéhoz képest. A fiúk esetében a leginkább előforduló magatartásminta a támadóhoz való csatlakozás volt, melyet a segítő beavatkozás követett. Ez után a támadó és szemlélő magatartásforma következett. A fiúkra ennél a korosztálynál is az áldozati magatartásminta volt a legkevésbé jellemző.

A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a mutatja be a 12. ábra.

12. ábra. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 15-16 éves korosztálynál

15-16 éves korosztálynál nem történt jelentősebb változás az előző korosztályokhoz képest a támadó magatartásmód szerkezetét illetően. Ennél a korosztálynál - az előző korosztályhoz hasonlóan - a támadó magatartásmód szerkezete szintén eltérést mutatott a fiúknál és a lányoknál. A fiúk agresszív magatartásmintáit elsősorban a verbális agresszió és mások kirekesztésére való hajlandóság jellemezte, melyet a támadásból való előny követett. Legkevésbé a fizikai agresszió jellemezte őket. A lányoknál a támadó magatartásmód legjelentősebb összetevője most is a kirekesztés volt, melyet a verbális agresszió követett. Nem nagyon találtuk jellemzőnek a lányokra a támadásból származó előnyre való törekvést és a fizikai agressziót.

Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 13. ábra mutatja be.

13. ábra. Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 15-16 éves korosztálynál

15-16 éves korban változás következik be az áldozati magatartásformában az előző korosztályokhoz képest. Ettől az életkortól kezdve az áldozati magatartásmód szerkezetét illetően is jelentősebb nemi eltérést tapasztaltunk. A lányok esetében az érzelmi reakció került az első helyre, melyet a társas támasz elvesztése, valamint a kognitív feldolgozás követett. A lányokra legkevésbé a testi reakció (acting out) volt jellemző. A fiúknál a társas támasz elvesztésének az érezte volt az áldozati magatartás legerősebb összetevője, melyet a testi reakció (acting out) és a kognitív feldolgozás követett. Fiúk esetében legkevésbé az érzelmi reakció volt jellemző.

A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 14. ábra mutatja be.

14. ábra. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek
a szerkezete a 15-16 éves ko
rosztálynál

A segítő beavatkozás magatartásmód ennél a korosztálynál is hasonló szerkezetet mutatott a két nem esetében. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevői közül a 15-16 éves korosztálynál - az előző korosztályhoz hasonlóan - szintén békítő beavatkozásmód volt a leggyakrabban előforduló magatartásminta. Ezt az affektív reakció követte (a lányoknál ez kb. azonos erejű volt a békítő magatartásmintával), végül pedig a segítő beavatkozás következett.

A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 15. ábra mutatja be.

15. ábra. A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 15-16 éves korosztálynál

A szemlélő magatartásmód szerkezetében ennél a korosztálynál sem találtunk jelentősebb nemi eltéréseket. Mindkét nemnél - hasonlóan az előző korosztályokhoz - a szemlélő magatartásforma hátterét elsősorban a távolságtartásra való törekvés jellemezte, melyet a félelem követett.


17-19 éves korosztály

A 16. ábra az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták szerkezetét a 17-19 éves korosztálynál mutatja be.

16. ábra. Az iskolai erőszakkal kapcsolatban előforduló magatartásminták
szerkezete a 17-19 éves ko
rosztálynál

Az ábrából kitűnik, hogy a 17-19 éves korosztálynál nem történt jelentősebb változás az előző korosztályhoz képest az iskolai erőszakra adott magatartásmódok szerkezetében. A lányoknál az iskolai erőszakra adott magatartásminták közül ebben az életkorban is a segítő beavatkozást találtuk a legerősebb reakciónak, melyet a szemlélő magatartás követett. Ez után az áldozat és a támadó magatartásminta következtek. A lányokra most is az legkevésbé az volt jellemző, hogy a támadóhoz csatlakoznának. Ennél a korosztálynál a fiúkra szintén a csatlakozó beavatkozás volt leginkább jellemző, mely segítő beavatkozás után a támadóhoz való következett. Ezt a támadó és szemlélő magatartásmód követte. A fiúkra legkevésbé az áldozat magatartásmódot találtuk jellemzőnek.

A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a mutatja be a 17. ábra.

17. ábra. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 17-19 éves korosztálynál

A támadó magatartásmód szerkezetét illetően a 17-19 éves korosztálynál szintén nem történt jelentősebb változás az előző korosztályokhoz képest. Ennél a korosztálynál - az előző korosztályhoz hasonlóan - a támadó magatartásmód szerkezete szintén eltérést mutatott a fiúknál és a lányoknál. A fiúk agresszív magatartásmintáit elsősorban a verbális agresszió és mások kirekesztésére való hajlandóság jellemezte, melyet a támadásból való előny követett. Legkevésbé a fizikai agresszió jellemezte őket. A lányoknál a támadó magatartásmód legjelentősebb összetevője most is a kirekesztés volt, melyet a verbális agresszió követett. Nem nagyon találtuk jellemzőnek a lányokra a támadásból származó előnyre való törekvést és a fizikai agressziót.

Az áldozat magatartásmód összetevőinek a szerkezetét mutatja be a 18. ábra.

18. ábra. A támadó magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 17-19 éves korosztálynál

17-19 éves korosztálynál nem történt jelentősebb változás az előző korosztályhoz képest az áldozati magatartásmód szerkezetét illetően. A lányok esetében az érzelmi reakció maradt az első helyen, melyet kb. egyenlő arányban a társas támasz elvesztése, a kognitív feldolgozás valamint a testi reakció követett. A fiúknál most is a társas támasz elvesztésének az érezte volt az áldozati magatartás legerősebb összetevője, melyet a kognitív feldolgozás követett. Fiúk esetében legkevésbé testi reakció (acting out) és az érzelmi reakció volt jellemző.

A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 19. ábra mutatja be

19. ábra. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a
17-19 éves korosztálynál

A segítő beavatkozás magatartásmód ennél a korosztálynál is hasonló szerkezetet mutatott a két nem esetében. A segítő beavatkozás magatartásmód összetevői közül a 17-19 éves korosztálynál - az előző korosztályhoz hasonlóan - a fiuknál szintén a békítő beavatkozásmód volt a leggyakrabban előforduló magatartásminta. Ezt fiúknál az affektív reakció követte. A lányoknál ez a sorrend felcserélődött, náluk az affektív reakció került az első helyre, melyet a békítő magatartásmód követett. Mindkét nem esetében végül a segítő beavatkozás következett.

A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezetét a 20. ábra mutatja be.

20. ábra. A szemlélő magatartásmód összetevőinek a szerkezete
a 17-19 éves korosztálynál

A szemlélő magatartásmód szerkezetében ennél a korosztálynál sem találtunk jelentősebb nemi eltéréseket. Mindkét nemnél - hasonlóan az előző korosztályokhoz - a szemlélő magatartásforma hátterét elsősorban a távolságtartásra való törekvés jellemezte, melyet a félelem követett.


4. ÖSSZEFOGLALÁS

Jelen tanulmány célja az volt, hogy feltárja, hogy az iskolai gyakorlatban előforduló erőszakos magatartás- és viselkedésminták szerkezetét, a támadó, az áldozat, a csatlakozó beavatkozó, a segítő beavatkozó és szemlélő magatartásminta előfordulási arányát az általános és középiskolás tanulók között, különös tekintettel a nemi és életkori eltérésekre.

Az általános iskolai korosztálynál (11-14 év) az iskolai erőszakra adott reakciók közül a leggyakrabban előforduló magatartásminta -nemektől függetlenül- a segítő beavatkozás volt. A segítő beavatkozás elsősorban békítő beavatkozást jelentett, melyet a 11-12 éves korosztálynál a segítségkérő beavatkozás követett, mely a 13-14 éves korosztálynál már a legkevésbé preferált magatartásmintává vált. Míg a látott erőszak hatására keletkező belső feszültség (affektív reakció) a 11-12 éves korosztálynál a segítő beavatkozás leggyengébb összetevője volt, addig a 13-14 éves korosztálynál már erősebb tendenciaként jelentkezett, mint a felnőttektől történő segítségkérő beavatkozás.

A középiskolai korosztálynál az iskolai erőszakra adott legerősebb reakciók tekintetében eltérést találtunk a fiúk és lányok között. A lányoknál - az általános iskolai korosztályhoz hasonlóan - a segítő beavatkozás maradt a legerősebb magatartásminta, melyen belül a békítő beavatkozás, affektív reakció és segítségkérő beavatkozás volt a sorrend. A segítő beavatkozás magatartásmintát vizsgálva azt találtuk, hogy a lányokra minden korosztály esetében szignifikáns mértékben jellemezőbb volt a segítő beavatkozásra való törekvés, mint a fiúkra. A segítő beavatkozás magatartáson belül a lányokra minden korosztály esetében szignifikáns mértékben jellemezőbb volt az affektív reagálásmód, mint a fiúkra. Békítő és segítségkérő beavatkozásra is szignifikáns mértékben hajlandóbbak voltak az általános iskolás és 15-16 éves lányok, mint az ilyen korú fiúk. A fiúk esetében középiskolai korosztálytól a támadóhoz való csatlakozó beavatkozás magatartásmintája vált a legjelentősebbé az iskolai erőszakra adott reakciók közül. A csatlakozó beavatkozás magatartásmintát vizsgálva azt találtuk, hogy a fiúkra minden korosztály esetében szignifikáns mértékben jellemezőbb volt a támadóhoz való csatlakozás, mint a lányokra. A lányoknál ez a magatartásminta minden korosztály esetében a legkevésbé használt reakciómód volt.

Az iskolai erőszakra adott második legerősebb magatartásminta tekintetében szintén jelentősebb eltérések mutatkozta a fiúk és lányok között. Ez a lányoknál minden korosztály esetében a szemlélő magatartásminta volt, melynek összetevői közül a távolságtartás meghatározóbb volt, mint a félelem (a félelem azonban minden korosztály esetében jellemzőbb volt a lányokra, mint a fiúkra). A szemlélő magatartásmintát a fiúkra kevésbé találtuk jellemzőnek, általános iskolai korosztálynál a harmadik, középiskolai korosztálynál csak a negyedik legerősebb magatartásminta volt, melynek összetevői közül a fiúknál is a távolságtartás volt a meghatározóbb. Az általános iskolai fiúk esetében a második legerősebb magatartásminta a támadóhoz való csatlakozó beavatkozás volt, a középiskolai fiúknál pedig a segítő beavatkozás, melynek összetevői közül a békítő beavatkozás volt a legjelentősebb, melyet az affektív reakció követett. A segítő beavatkozás összetevői közül - a legkevésbé a felnőttől való segítség kérése volt jellemző a fiúkra (ez a tendencia 13 éves kortól nemektől függetlenül a segítő magatartásminta legkevésbé preferált összetevője volt).

Az iskolai erőszakra adott támadó magatartásmódot nem találtuk jellemzőnek egyik korosztály esetében sem. Kimutattuk azt, hogy a támadó magatartásminta minden korosztály esetében jelentős, szignifikáns mértékben volt jellemzőbb a fiúkra, mint a lányokra. A fiúkra minden korosztály esetében szignifikáns mértékben jellemezőbb volt a fizikai és verbális erőszak alkalmazása és a támadásból származó előny preferálása. Kirekesztés területén nem találtunk jelentősebb különbséget a nemek között.

Az iskolai erőszakra adott reakciók közül az áldozat magatartásmintát találtuk a legkevésbé jellemzőnek a vizsgálati mintára. 11-12 éves korban még kb. azonos szinten váltak áldozatává az iskolai erőszaknak a lányok és fiúk. 13-14 éves kortól kezdve viszont ezt a magatartásmintát elsősorban a lányokra találtuk jellemzőbbnek, ami a szignifikáns mértéket azonban egyik korosztály esetében sem érte el. Az áldozat magatartásminta egyes összetevőit vizsgálva azonban más volt a helyzet. Minden korosztálynál jelentős mértékű eltérést találtunk az affektív reakció terén, amelyre a lányok sokkal hajlamosabbnak mutatkoztak, mint a fiúk. Az általános iskolás fiúk áldozati szerepkörben szignifikáns mértékben mutatkoztak hajlamosabbnak a testi reakcióra (acting-out), mint a lányok. Ez a jellegű hajlandóság jobban jellemezte a középiskolás fiúkat is, de ebben az életkorban ez a különbség már nem volt szignifikáns mértékű. A társas támasz iránti igényt is a fiúkra találtuk jellemzőbbnek, azonban ez a különbség a szignifikáns mértéket csak a 15-16 éves korosztálynál érte el. Nem tudtunk jelentős mértékű eltérést kimutatni a bántás kognitív feldolgozása területén.


Hivatkozások

Berdondini, L. és Smith, P. K. (1996): Cohesion and power in the families of children involved in bully/victim problems at school: An Italian replication. Journal of Family Therapy, 18. 1. sz. 99-102.

Bowers, K., Smith, P. K. és Binney, V. (1994): Perceived family relationships of bullies, victims, and bully/victims in middle childhood. Journal of Social and Personal Relationships, 11. 2. sz. 215-232.

Crick, N.R. (1995): Relational aggression: The role of intent attributions, feelings of distress, and provocation type. Development and Psychopathology, 7. 1. sz. 313-322.

Dodge, K.A. (1991): The structure and function of reactive and protective aggression. In: Pepler, D.J., Rubin, K.H. (Eds). The development and treatment of childhood aggression. Erlbaum, Hilsdale, 201-216.

Espelage, D. L. és Swearer, S. M. (2003): Research on School Bullying and Victimization: What Have We Learned and Where Do We Go From Here? School Psychology Review, 32. 3. sz. 365-383.

Farrington, D. P. (1991): Childhood aggression and adult violence: Early precursors and later-life outcomes. In: Pepler, D. J. és Rubin, K. H. (szerk.): The development and treatment of childhood aggression. NJ, Erlbaum, Hilsdale. 5-29.

Figula Erika (2004): Iskolai zaklatás - iskolai erőszak pszichológusszemmel. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Közalapítvány Füzetei 12. Szabolcs-Szatmár-Bereg M. Tud. Alapítvány, Nyíregyháza.

Goldstein, A.P. (1994): The ecology of aggression. Plenum Press, New York.

Gorman-Smith, D., Tolan, P. H., Zelli, A. és Huessmann, L. R. (1996): The relation of family functioning to violence among inner-city minority youth. Journal of Family Psychology, 10. 2. sz. 115-129.

Henggeler, S. W., Schoenwald, S. K, Bourdin, C. M., Rowland, M. D. és Cunningham, P. B. (1998): Multisystemic treatment of anti social behavior in children and adolescents. The Guilford Press, New York.

Loeber, R. és Dishion, T. (1983): Early predictors of male delinquency: A review. Psychological Bulletin, 94. 1. sz. 68-99.

Loeber, R., Stouthamer-Loeber, M. (1998): Development of juvenile aggression and violence: Some common misconceptions and controversies. American Psychologist, 53. 1. sz. 242-259.

Monks, C.P., Smith, P.K., Naylor, P., Barter, C., Ireland, J.R., Coyne, I. (2009): Bullying in different contexts: Commonalities, differences and the role of theory. Aggression and Violent Behavior, 14. 1. sz. 146-156.

Nansel, T.R., Overpeck, M., Pilla, R.S., Ruan, W.J., Simons-Morton, B., Scheidt, P. (2001): Bullying behaviors among US youth: Prevalence and association with psychosocial adjustment. Journal of the American Medical Association, 28. 5. sz. 2094-2100.

Olweus, D. (1980): Familial and temperamental determinants of aggressive behavior in adolescent boys: A causal analysis. Developmental Psychology, 1. 5. sz. 644-660.

Olweus, D. (1993): Bully/victim problems among school children: Long-term consequences and an effective intervention program. In: Hodhings, S. (szerk.): Mental disorder and crime. CA: Sage Publications, Newbury Park. 317-349.

Olweus, D. (1994): Bullying at school: Long-term outcomes for the victims and an effective intervention program. In: Huessmann, L. R. (szerk.): Aggressive Behavior: Current Perspectives. Plenum, New York. 97-130.

Parker, G. (1981): Parental representations of patients with anxiety neurosis. Acta Psychiatrica Scandinavica, 63. 1. sz. 33-36.

Révész Gy. (2007): Erőszak az iskolában. In: Péley B., Révész Gy. (szerk). Autonómia és identitás. Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára. Pannónia Könyvek, Pécs, 162-179.

Roland, E. (1989): A system oriented strategy against bullying. In: Roland, E., Munthe, E. (Eds). Bullying: An international perspective. David Fulton Publishers, London, 143-151.

Smith, P.K., Sharp, S. (1994): School bullying: Insights and Perspectives. Routledge, London.

Smith, P. K., Madsen, K. C. és Moody, K. C. (1999): What causes the age decline in reports of being bullied at school? Toward a developmental analysis of risks of being bullied. Educational Research, 41. 2. sz. 267-285.

Smith, P.K., Mahdavi, J., Carvalho, M., Fisher, S., Russel, S., Tippet, N. (2008): Cyberbullying: Its nature and impact in secondary school pupils. Journal of Child Psychology & Psychiatry, 49. 2. sz. 376-385.

Thornberry, T. P. (1994): Violent families and youth violence. Department of Justice, Washington.

Tolan, P. H., Cromwell, R. E. és Braswell, M. (1986): The application of family therapy to juvenile delinquency: A critical review of the literature. Family process, 15. 5. sz. 619- 649.

Vassné Figula Erika, Margitics Ferenc, Barcsa Lászlóné, Madácsi Mária, Pauwlik Zsuzsa és Rozgonyi Tiborné (2008): Az Iskolai Erőszak Kérdőív (felhasználó kézikönyv). Krúdy Könyvkiadó, Nyíregyháza.

Wolke, D., Woods, S., Bloomfield, L. és Karstadt, L. (2000): The association between direct and relational bullying and behavior problems among primary school children. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 41. 6. sz. 989-1002.

 

Felsőoktatási és felnőttképzési kutatások

 

Fónai Mihály, Márton Sándor

Azonosságok és különbségek az egyetemi hallgatók életmódjában

Bevezetés

Tanulmányunkban a Debreceni Egyetem egy speciális hallgatói csoportjának az életmódját vizsgáljuk - azokra a hasonlóságokra és különbségekre koncentrálunk, amelyek alkalmasak a strukturális, reprodukciós, és/vagy az életstílus (szub)kulturális magyarázatok tesztelésére. Bár tanulmányunkban az alapvető elméleti megközelítéseket és azok jellegzetes kérdésfeltevéseit vázoljuk, elsősorban annak a kérdésnek az empirikus megválaszolására törekszünk, hogy mi magyarázza inkább az egyetemisták életmódját, illetve életmódjuknak azokat az elemeit, melyeket vizsgáltunk.

Életmód alatt a hazai szakirodalomban Losonczi Ágnes hatására a cselekvések olyan rendszerét értik, amelyet az emberek életük fenntartása érdekében szerveznek, különböző szintű szükségleteik kielégítése végett (Losonczi, 1977). A hazai életmód kutatások az 1960-as évektől folytak, szorosan kapcsolódtak az idő-és szabadidő kutatásokhoz (Szalai, 1976). A hetvenes évek végétől, a nemzetközi életmód-kutatások trendjeinek megfelelően, a hangsúly mindinkább az életstílus, majd miliő-kutatásokra tevődött át - ezek jelentős mértékben a weberi életvitel fogalomra, és Webernek a rendekre vonatkozó teóriájára alapoztak (Utasi, 1982).

A magyar életmód, életstílus és (szabad)idő-kutatások, a nemzetközi életmódkutatásokhoz hasonlóan, két megközelítésmódot alkalmaztak, amelyek vagy egymástól függetlenül magyarázták az életmód jelenségeit, vagy az életmód egyes jelenségeit egyidejűleg magyarázták az eltérő megközelítésmódokkal. Így pl. az időhasználat magyarázata esetében elterjedt a demográfiai, strukturális megközelítésmód, míg az életstílusok magyarázata esetében a fogyasztási stílusokkal operáló megközelítés és értelmezésmód. Az elsőre az 1963 óta folytatott időmérleg vizsgálatok mutatnak példát, míg a másik megközelítésmód Utasi Ágnes és munkatársai esetében érvényesült (Utasi, 1984, 2000).

Az életmód, valamint az életstílus és az időhasználat kétféle megközelítés- és értelmezésmódja versengő hipotézisekként és versengő elméletekként fogható fel, ami bizonyos mértékig hasonlít a kulturális tőke és a társadalmi tőke-értelmezésekre (Pusztai, 2004). Az egyik megközelítésmódot nevezhetjük reprodukciós, vagy strukturális megközelítés- és értelmezésmódnak. Ennek sajátossága, hogy az életmód eltéréseit annak minden területén (időráfordítások, aktivitások, fogyasztási módozatok, preferenciák) a társadalmi struktúrában elfoglalt hellyel magyarázzák; általánosabban az életmód eltérését a struktúrabeli hely mellett a nemek szerinti hovatartozással, az életkorral, a gazdasági aktivitással, a foglalkozással, és a települési eltérésekkel jellemzik. A megközelítésmód teoretikus kereteit a Bourdieu-féle tőkeelmélet és reprodukciós elmélet jelenti (Bourdieu, 1998, 2008). A reprodukciós és strukturális értelmezésmódot több kutató már a hetvenes, nyolcvanas években bírálta, és a nyugati társadalmak új jelenségei alapján az életstílus-és miliő kutatásokra, illetve értelmezésekre helyezték a hangsúlyt. Az empirikus kutatások operacionalizálási szempontjai között a strukturális szempontok a mai napig nagy szerepet játszanak, függetlenül a kutatók értelmezési törekvéseitől (a hangsúly ebben az esetben az operacionalizálhatóságon van, lásd pl.: Falussy - Vukovich, 1996., vagy Fábián - Kolosi - Róbert, 2000. - ez utóbbi kutatás egyben jó példa a "versengő elméletetek" összhangjára). Hasonló a megközelítésmódja az "Ifjúság 2000., 2004., 2008." kutatásoknak is, az elemzések jellegzetesen a strukturális helyzet meghatározói és demográfiai változók mentén történtek (a vizsgált kérdések jelentős része az ifjúság életmódját érintette) (lásd: Laki - Szabó - Bauer, 2001, Bauer - Szabó, 2005, Szabó - Bauer, 2009).

A másik megközelítésmód az életstílusra és a vele összefüggő kategóriákra helyezi a hangsúlyt - kialakulása mögött számos társadalmi folyamat húzódik meg. Ezek eredője a nyugati társadalmak középosztályosodása, a korábbi, egyértelmű, gyakran determinisztikus strukturális különbségek eltűnése, vagy legalábbis hatásuk lényeges háttérbe szorulása. Erre az átjárhatóságra, az életmódok tudatos választására, az új kulturális mintáknak az élethelyzettől való függetlenségére utalt Hradil is (Hradil, 1996) miliő elméletében. Maga Hradil részletesen elemzi a miliő, a szubkultúra és az életstílus fogalmát, és azok eltéréseit. A társadalmak középosztályosodásának és a vele együttjáró individualizációnak a következményeit, és annak az életmódra, életstílusra gyakorolt hatását, pl. a középosztályi fogyasztói életvitelt az 1980-as évektől kutatták (többek között Beck, 2003, Giddens, 1991, Shulze, 2003). Ezek a folyamatok az ifjúságot sem kerülték el, így a nyolcvanas évektől az ifjúságra irányuló szociológiai kutatások sajátos "ifjúsági korszakváltásról" szóltak (Gábor - Jancsák, 2006). Ugyanakkor azonban az ifjúsági korszakváltás elmélet egyik fő teoretikusa, Jürgen Zinnecker írásaiban gyakran ötvözte a strukturális és az életstílus, szubkulturális magyarázatokat, ezzel is megerősítve azt a véleményünket, hogy a két értelmezési keret nem teljesen zárja ki egymást (Zinnecker, 2006). Mint ahogy a reprodukciós, strukturális megközelítéseket is bírálatok érték (lásd pl. Hradilnál), az "ifjúsági korszakváltás" tézist is sokan bírálták, azt a "homogén" német társadalom sajátosságaként értelmezték, mint olyan jelenséget, amely más társadalmakban nem érvényesül, legalábbis átfogóan (Chisholm, 2006). A hazai életmód- és ifjúságkutatásokban, ahogy arra utaltunk, ugyancsak jelen van az életstílust a strukturális és reprodukciós magyarázatokkal szemben és/vagy együtt tárgyaló irányzat, fő képviselője Utasi Ágnes (Utasi, 1982, 1984, 2000). E szempontot és értelmezési módot az empirikus kutatásokban is érvényesítik, így a Hradil-féle miliő kutatás szempontjait is (Fábián - Róbert - Szívós, 1998).


Közvetlen kutatási előzmények és hipotézisek

A kutatási előzmények között csak a 2000-es években folytatott, az ifjúság, illetve az egyetemisták életmódját is vizsgáló empirikus kutatások főbb eredményeire utalunk. Ezek között kiemelkedő az "Ifjúság" kutatások sorozata, az Ifjúság2000, Ifjúság2004 és az Ifjúság2008. Mivel az alkalmazott mérőeszközök lényegesen nem változtak a nagy elemszámú adatfelvételek során, azok, bár nem longitudinális vizsgálatok, alkalmasak a folyamatok, az állandóság, vagy a változások jellemzésére is. A kutatások során vizsgálták az ifjúság demográfiai, oktatási, gazdasági, aktivitási, családi és vagyoni helyzetét, valamint az életmódot és az értékválasztásokat. Az elemzések elsősorban a nemek, a településtípusok, a gazdasági aktivitás és az ifjúsági korcsoportok mentén történtek, bár a családi körülmények vizsgálata bizonyos mértékig módot adott az ifjúsági csoportok közötti különbségek felvázolására is. Ettől függetlenül, a kutatás szemléleti kerete és az eredmények értelmezési kerete inkább megfelel az "ifjúsági korszakváltás" megközelítésmódjának. Ebből következően az életmódban is elsősorban a nemek és a településtípusok, térségek közötti, és az életkor alapján elkülöníthető ifjúsági csoportok közötti különbségekre koncentráltak a kutatók. Az életmód vizsgálatára részben a családok vagyoni helyzete, részben az "életmód" és a kulturális fogyasztás keretében került sor. Az életmódot elsősorban a népegészségügyben alkalmazott dimenziókkal vizsgálták (egészséges életmód, dohányzás, alkohol, drog). A kutatások végső soron az "ifjúsági korszakváltás" hipotézist igazolták, hisz az ifjúság a rétegzettsége ellenére számos vonatkozásban, elsősorban a információs technológiák használatában, és azoknak az életmódra gyakorolt hatásában, viszonylag homogén, különbség inkább a nemek, az életkori csoportok és a térségek között érvényesültek.

A Debreceni Egyetemen részben egymástól függetlenül, részben a "regionális egyetem" kutatás (a partiumi térségben folyó nemzetközi felsőoktatási kutatás vezetője Kozma Tamás volt, a kutatásokat a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Tanszéke koordinálta), majd a CHERD (a Debreceni Egyetem Felsőoktatási Kutató és Fejlesztő Központja, Center for Higher Education Research and Development) és a "Campus-lét" kutatások (Szabó Ildikó vezetésével, hátterében egy OTKA pályázattal) keretében több, az egyetemisták életmódját is vizsgáló kutatásra került sor, ezek közül kettőnek az eredményeire utalunk röviden. Az igen kiterjedt tematikájú kutatások eredményeinek a bemutatására a CHERD - Center for Higher Education Research and Development - által szervezett "Régió és oktatás", valamint a Kiss Árpád Emlékkonferenciák köteteiben került sor. A regionális egyetem kutatásokhoz kapcsolódóan vizsgálta a Debreceni Egyetem hallgatóinak az időfelhasználását és ennek keretében az életmódját Bocsi Veronika; eredményei szerint a főbb különbségek a nemek, a karok és a hallgatók lakhelye alapján mutathatók ki (Bocsi, 2007). Murányi Istvánnak az egyetemistáknak a szabadidős tevékenységét elemző vizsgálata, bár nem kapcsolódik intézményesen a CHERD, vagy regionális egyetem kutatásokhoz, jellegzetesen "campus-lét" vizsgálatnak tekinthető. A faktorelemzéssel kialakított hallgatói életmód tipológia is arra utal, hogy a különbségeket a nemek, a képzési forma és a hallgatók eredeti lakhelye alakítják leginkább a hallgatók életmódjában (Murányi, 2010). Mindkét, jelentős elemszámú empirikus kutatás eredményei inkább az "ifjúság középosztályosodása", és ezzel kapcsolatosan az életstílusok magyarázathoz állnak közelebb, mintsem a reprodukciós, strukturális magyarázatokhoz. E vizsgálatok eredményei által kialakított ifjúsági szabadidős és életmód tipológiák az "életstílus csoportokat" szubkulturális jegyekkel is jellemzik, még akkor is, ha nem szubkultúra kutatások (lásd pl. a kulturális, buli, művész, aktív kikapcsolódó, NetZene típusokat és a rájuk jellemező időfelhasználást és kulturális fogyasztást, Murányi, 2010).


Hipotéziseinket az elméleti irodalom, korábbi empirikus kutatásaink tapasztalatai (Fónai, 1993., Fónai, 2010, Fónai - Márton, 2010) és az utalt empirikus kutatások eredményei alapján fogalmaztuk meg.


Minta és módszer

Tanulmányunkban a Debreceni Egyetem Tehetséggondozó Programjának (a továbbiakban: DETEP) az adatbázisát elemezzük, a 2001- 2008 közötti időszakban (Balogh, 2003., Márton et al., 2006, Fónai, 2010). A DETEP egy olyan tehetséggondozó program, melynek keretében a felvett hallgatók tutori vezetéssel foglalkoznak egy szakmai, tudományos kérdés vizsgálatával, munkájuk eredményeit konferenciákon és hallgatói tanulmánykötetetekben mutatják be (az elmúlt két év változásai között szerepel, hogy a hallgatói dolgozatok a Debreceni Egyetem digitális archívumába is bekerülnek). A program első szakaszában, melynek adatbázisát is elemezzük, háromlépcsős beválogatási eljárás eredményeként kerültek felvételre a hallgatók. Az első körben a karok a tanulmányi eredményük alapján a másodéves nappali tagozatos hallgatók felső ötödét hívták be egy mérési eljárásba. A második lépcső maga a mérés volt, mely teszteken és egy kérdőíven alapult, mely a hallgatók rekrutációját, valamint a választott professzióval kapcsolatos elvárásait és az egyetemi évek alatti aktivitását vizsgálta - maga a kérdőív alkalmas volt a hallgatói motivációk mérésére is. A harmadik lépcsőben a mérési eljárás eredményeként kialakult rangsorok alapján a karok választották ki a hallgatókat, egy szakmai elbeszélgetés keretében. E tanulmányban a mérési eljáráson megjelent 3183 hallgatóra vonatkozó, az alkalmazott kérdőívnek az életmóddal összefüggő kérdéseit elemezzük. E kérdésekkel a hallgatók szervezeti tagságát, valamint sport- és egyéb szabadidős tevékenységét mértük, arra voltunk kíváncsiak, hogy időfelhasználásukban mire mennyi időt fordítottak egy átlagos szorgalmi időszaki héten. E tevékenységek három csoportba sorolhatók: az IKT tevékenységekbe, a "klasszikus" kulturális tevékenységekbe, valamint a tanulás, barátok, utazás tevékenységek köré. A kérdőív kérdései alkalmasak a hipotézisek tesztelésére.

A beválogatási eljárás eredményei azt mutatják, hogy a programba jelentkező (és felvett) hallgatók karok szerinti megoszlás nagyjából megfelel az egyes karok létszámából fakadó arányoknak, ugyanakkor azt jelentősen alakította az is, hogy az egyes karokon a hallgatók mekkora része vett részt a beválogatási, mérési eljárásban. Az egyes karok létszámadatait az is befolyásolta, hogy mikor jött létre, illetve mióta önálló A programba került hallgatók és a karok hallgatóinak (az alapsokaságnak) az elemzett beválogatási időszakban (a 2001/2002-es akadémiai évtől a 2007/2008-as akadémiai évig terjedő időszakban) a nemek szerinti megoszlása már figyelemre méltó eltéréseket mutat. A rendelkezésünkre álló statisztika alapján a vizsgált időszakban a nappali tagozatos, másodéves hallgatók száma 27.693 fő volt, akik közül 16.371 fő nő, 11.322 fő férfi, azaz a hallgatók 59,9 százaléka nő, 40,1 százaléka férfi. A DETEP mérési eljárásába a tanulmányi eredményük alapján bekerült "felső ötöd" esetében 2140 fő nő, 1033 fő férfi, ami 67,4, illetve 32,6 százalék. Ez azt jelenti, hogy a program beválogatási eljárásába a hallgatónők magasabb eséllyel kerültek be, mint a férfiak. A mérési eljáráson résztvevő hallgatók megyék szerinti összetétele viszonylag közel áll a megfelelő évfolyamokon tanuló hallgatók megyék szerinti megoszlásához, a budapesti és a Békés megyei hallgatók valamivel nagyobb arányban vettek részt a méréseken, mint amekkora az arányuk az alapsokaságban.


Eredmények

A hipotézisek egy része a nemek szerinti különbségekre vonatkozott, ezt a hivatkozott empirikus kutatások eredményei is alátámasztják. Fontos kérdés lehet az, hogy mi eredményezi a nemek szerinti, eltérő életmódot? Az eltérésekre több magyarázat is adódik, ezek egyike a lehetséges strukturális magyarázat, azaz a hallgatónők és férfiak rekrutációjának eltérései. Ezt illetően a következőket tapasztaltuk: a hallgatónők és a férfiak között nincs szignifikáns eltérés az apák és az anyák iskolai végzettségében, azaz a társadalmi - családi háttér nem magyarázza az életmódbeli eltéréseket, még akkor sem, ha elfogadjuk az életmód strukturális magyarázatát. Szignifikáns különbség van a hallgatók állandó lakhelye alapján, a hallgatónők között valamivel többen vannak azok, akik falvakból érkeztek - ez azonban Murányi szerint nem okoz jellegzetes eltéréseket az életmódban, hisz eredményei szerint a vidéki férfihallgatók életmódja különbözik karakteresen más hallgatói csoportoktól (Murányi, 2010). Szignifikáns különbség van a karok között a hallgatók összetételét illetően - még akkor is, ha csak két kar, az Informatikai Kar, és a Műszaki Kar hallgatói között vannak a hallgatónők kisebbségben. Látni fogjuk, hogy a hallgatók életmódját jelentős mértékben a karok szerinti hovatartozás alakítja, ebben a megközelítésben a karok nemek szerinti összetétele valamelyest magyarázza az életmód eltéréseit is. Ugyanakkor a nemekre vonatkozó különbségek értelmezése az életmód tekintetében nehezen magyarázható a "strukturális" megközelítésekkel, ez azt is jelenti, hogy a nemek közötti eltérések a nemi szerepek eltéréseivel magyarázhatók. Bár a karok hatását a későbbiekben vizsgáljuk, a karok esetében is valami hasonlóról lehet szó - ha a hallgatók életmódját nem a társadalmi rekrutáció eltérései magyarázzák, akkor a "nemi szerepekhez" hasonlóan nehezen mérhető, a karokhoz kötődő sajátosságokról van szó, így például a professziók megítéléséről, a professziókhoz kapcsolódó sztereotípiákról, elvárásokról és társadalmi presztízsről (mivel a karok társadalmi rekrutációjában szignifikáns különbségek érvényesülnek, a "Lazarsfeld-paradigma" hatására is gondolnunk kell!).

A nemek közötti, életmódbeli különbségeket jól mutatja, hogy a megkérdezett nők 26,1 százaléka, a férfiak 31,5 százaléka sportol rendszeresen - ez alacsonyabb, mint az Ifjúság-kutatásokban mért mutató. Nemcsak a rendszeres sportolók arányában tapasztalható különbség, hanem abban is, hogy mit sportolnak: a nők a futást, az aerobicot, a fittneszt, és az úszást, a férfiak a focit, az úszást, a futást, és a testépítést nevezték meg kedvenc sportjukként - ezek ugyancsak az életmód "nemi szerepek szerinti" eltéréseit mutatják.

Nemcsak a sport területén tapasztalhatók eltérések - vizsgáltuk a csoporttagságot is, ami az egyéni érdeklődés és elkötelezettség mutatója is lehet. A programba került hallgatók meghatározó többsége semmilyen szervezetnek sem tagja, a nők 96 százaléka, a férfiak 93 százaléka. Bizonyos különbségek azonban érzékelhetők: a nők: (n = 1309) szakmai (1,7%), tudományos (0,4%), közéleti, politikai (0,2%), művészeti (0,9%), sport (0,2%), egyházi (0,5%), civil (0,2%) míg a férfiak (n = 600): szakmai (2,7%), tudományos (0,7%), közéleti, politikai (0,2%), művészeti (0,8%), sport (0,8%), egyházi (1,2%), civil (0,8%) területeken tagjai valamilyen szervezeteknek. Az adatok azt mutatják, hogy a hallgatónők inkább művészeti, míg a férfiak szakmai, tudományos, közéleti és sport területen aktívabbak, azaz más szavakkal, a nők "művészeti" érdeklődésűek, míg a férfiak több területen aktívabbak, ami esetükben a nagyobb befolyásra törekvést is mutatja.


A továbbiakban azt elemezzük, hogy mi jellemzi a hallgatók életmódját. Elemzésünkben tizenkét lehetséges tevékenységre fordított időt és annak a szignifikáns eltéréseit vizsgáljuk meg. Első lépésben az egyes tevékenységekre fordított idő eltéréseinek a sajátosságait tekintjük meg (1. táblázat), majd a továbbiakban az időfelhasználásra és az életmódra ható tényezők modellszerű hatását vizsgáljuk.

1. táblázat: Mennyi időt fordít egy átlagos hétköznapon
az egyes tevékenységekre (percben)

Tevékenység

Idő

Barátok

128,68

Tanulás

114,61

Könyvolvasás

69,37

Utazás

68,56

TV nézés

59,57

Zenehallgatás

58,83

Újságolvasás

44,49

Rádió hallgatás

43,59

Szörfölés az Interneten

25,49

Számítógépes játék

21,18

E-mailezés

12,59

Chatelés

11,36

Forrás: DETEP 2001-2008.

A hallgatók a fiziológiai - kötött időn túl a legtöbb időt a baráti kapcsolatokra fordítják, többet, mint tanulásra. Az "Ifjúság" kutatások során a tevékenységek előfordulását kérdezték, azok között a "barátokra" fordított idő hétköznapokon a negyedik, hétvégeken a második legjelentősebb szabadidős tevékenység; a mintánkban tapasztalható magas mutató az egyetemista életmód kötetlenségéből következő lehetőséget mutatja, azaz az egyetemisták számára a baráti, társas kapcsolatok a legfontosabbak. Alig marad el ettől az órákon túli, tanulásra fordított idő mennyisége. Az egyetemisták életmódját az időfelhasználás alapján a társas kapcsolatok - tanulás - utazás - olvasás - IKT tevékenységek jelentik; ez utóbbiak kapcsán fontos megjegyezni, hogy az adatok a 2001-2008 közötti időszakra vonatkoznak, és ahogy időben napjainkhoz közeledünk, az IKT tevékenységekre fordított idő nagysága nő. Ez megfelel az "Ifjúság" kutatások, Bocsi Veronika és Murányi István, valamint az ifjúsági szubkultúrákat kutató Horkai Anita kutatási eredményeinek is (Horkai, 2008). A hallgatók időfelhasználásában szignifikáns eltérések vannak több változó esetében is. Nemek szerint szignifikáns eltérés érvényesül a számítógépes játékok, a szörfölés és a chatelés területén, e tevékenységekre a hallgató férfiak fordítanak több időt, míg a Tv nézésre, rádió hallgatásra, a tanulásra és a barátokra a hallgatónők; ez azt is mutatja, hogy a férfiak inkább "IKT-fogyasztók", míg a nők a hagyományosabb kulturális tevékenységekre és a baráti kapcsolatokra fordítanak több időt.

A karok között a számítógépes játékok, az e-mailezés és a tanulás kivételével minden területen szignifikáns különbségek vannak, ez azt jelenti, hogy az életmód közös elemei kartól függetlenül az IKT tevékenységek és a tanulás. A karok közötti eltéréseket - ahogy arra már utaltunk - a rekrutációs különbségek magyarázzák (a szülők társadalmi státusza, és a lakóhely; ez megfelel Murányi állításának is), ugyanakkor, ahogy látni fogjuk, a társadalmi rekrutáció önmagában nem magyarázza a karok hallgatóinak az eltérő időhasználatát, életmódját. A lakóhely településtípusa alapján szignifikáns különbségek érvényesülnek a számítógépes játékokban, a szörfözésben, a chatelésben, a tanulásban és az utazásban. Ezeket részben a nemek szerinti hovatartozás magyarázza, azonban a nemek közötti viszonylag csekély eltérés (a lakóhely alapján) jelentős, megmagyarázatlan reziduális hatást mutat, amit a "nemi szerepekhez" és a karok "miliőjéhez", a professziókhoz kapcsolódó elvárokhoz, professzió-képhez, presztízshez és sztereotípiákhoz hasonlóan a településtípusok kulturális sajátosságaival, a kutatásban nem mért életstílus eltérésekkel magyarázunk (hasonló jelenséget sejtet Murányi is).

Még bonyolultabb a helyzet, ha figyelembe vesszük a szülők iskolai végzettségét, amely közvetlenül nem magyaráz különbségeket (az anyák végzettsége a számítógépes játékokat és a tanulást). Ez a karokra megfogalmazott állításnak részben ellentmond, azaz megkérdőjelezi a "strukturális" magyarázatot, de feloldható, ha a karok rekrutációjának az áttételes hatását és a karoknak az ezzel összefüggő miliőjét, illetve a képzés hagyományait vesszük figyelembe. Ez megerősíteni látszik az "életstílus" és szubkultúra magyarázatokat, és felértékeli a karoknak, a választott szakoknak, így a potenciális professzióknak és a professziókról kialakult belső és külső képnek, az elvárásoknak, a sztereotípiáknak, a társadalmi presztízsnek az életmódra és az időfelhasználásra gyakorolt hatását, már a szakmai szocializáció korai szakaszában is. A hallgatók életmódjának a közös elemeit pedig az "ifjúsági kultúra", az "ifjúsági korszakváltás" jelenségei és következményei látszanak magyarázni.


A felvetődött kérdések megválaszolására a hallgatók időfelhasználását befolyásoló változók modell-hatását vizsgáltuk. A tizenkét tevékenységet három csoportba soroltuk:

A három tevékenység csoport esetében azt vizsgáltuk, hogy azokra egyenként és együttesen milyen hatást gyakorol a nemek szerinti hovatartozás, a kar, a hallgatók lakhelyének típusa, az apák és az anyák iskolai végzettsége. A modell valamennyi esetben jelentős mértékben magyarázza a változók hatását az életmódra, és megerősíti a Chí-négyzet próbák alapján megfogalmazott következtéseket, egyúttal alátámasztja a hipotetikusan megfogalmazott következtetéseket.

Az IKT tevékenységekre vonatkozó modell esetében az apák iskolai végzettségének hatását vizsgáló modell nem magyarázza a kölcsönös hatásokat, bár önmagában a nem hatása mellett az apák iskolai végzettsége is szignifikánsan hat az IKT tevékenységekre, de a nem - kar - település - apák iskolai végzettségének nincs együttes hatása. Ugyanez a modell az anyák iskolai végzettségének a bevonásával már magyarázza az IKT tevékenységekre fordított időfelhasználás eltéréseit. A modellen belül a nem és a kar szignifikáns hatása mellett a település és az anyák iskolai végzettségének, illetve a karnak, a településnek és az anyák iskolai végzettségének az együttes hatása is szignifikáns. Ez sok szempontból meglepő, elsősorban azért, mert a kutatás más adatai alapján az IKT tevékenységek és használat "férfias" tevékenység, ehhez képest arra az apák iskolai végzettségének (a társadalmi státuszt kijelölő hatásának) alig van szerepe. Ez mindenképpen a "strukturális hatás" elvetését indokolná, legalábbis az IKT tevékenységek esetében.

A "hagyományos" életmód tevékenységek esetében épp fordított hatás érvényesül: az apák iskolai végzettségét magába foglaló modellben független hatásként a település és az apák iskolai végzettsége hat szignifikánsan, kölcsönös hatásként pedig a nem, a kar, a település és az apák iskolai végzettsége. Ez a "klasszikus" reprodukciós hatást jelzi, azt, hogy a kulturális tőkének a kulturális aktivitások területén mérhető, tárgyiasult tevékenységeire az apák státuszkijelölő, intézményesült kulturális tőkéje gyakorol hatást. Az anyák iskolai végzettségét magába foglaló modell esetében a nem és a településtípus egyedi hatása szignifikáns, modellszerű, kölcsönös hatásban padig a kar és a település, valamint a település és az anyák iskolai végzettsége hat a "hagyományos" kulturális tevékenységekre. Ez azt is jelenti, hogy a két szülő iskolai végzettségének hatását mérő modellek nem oltják ki egymás hatását, bár az apák iskolai végzettségének hatását elemző modell változói esetében mind a négy változónak a kölcsönös hatása érvényesül. Az apák és az anyák iskolai végzettségének a hatását vizsgáló modellek közötti ellenmondás hiánya megerősíti azt, hogy a szülők iskolai végzettsége között nincs lényeges különbség, bár a nagyobb hatást az apák státuszkijelölő végzettsége gyakorolja.

A harmadik modell esetében is a reprodukciós, strukturális magyarázat látszik érvényesülni: a tanulásra, baráti kapcsolatokra és az utazásra az apák iskolai végzettsége hat szignifikánsan, kölcsönös hatásként pedig a kar és a település, a kar és az apák iskolai végzettsége, a település és az apák iskolai végzettségének a kölcsönös hatása érvényesül szignifikánsan. Az anyák iskolai végzetségét magába foglaló modell esetében a kar egyedi hatása, és a kar, valamint a település kölcsönös hatása szignifikáns. Az anyák iskolai végzettségének a csekély hatása meglepő, hisz a továbbtanulási döntésekre, vagy a közoktatási tanulmányi előmenetelre az anyák hatása jelentősebb; úgy tűnik azonban, hogy a felsőoktatásban a "státuszkijelölő apa" hatás a nagyobb, azaz a strukturális és reprodukciós folyamatok a hagyományos életmód és a tanulás esetében inkább érvényesülnek, mint az ifjúsági életstílusok, az ifjúsági középosztályosodás hatása.


Összegzés

A modell kölcsönös hatásainak a vizsgálata nem mond ellent a nemek, a karok, a településtípus és a szülők iskolai végzettségének közvetlen hatását vizsgáló elemzésnek. Inkább azt lehet mondani, hogy e független változók hatásnak közvetlen vizsgálata a hallgatók életmódjának közös elemeit, az ifjúsági korszakváltással összefüggő sajátos ifjúsági kultúrát és életstílust írják le, melynek központjában azért az "IKT-kultúra" áll (a kutatás figyelembe vehető területein, hisz a vizsgálatnak nem volt az eredeti célja a hallgatói életmód elemzése). Ezek az eredmények egyúttal felhívják a figyelmet a nemek és a karok szerinti, lényeges eltérésekre az életmódban, melyeket a "nemi szerepek" hatásával, illetve a karok miliőjével, a professziók eltérő helyzetével, presztízsével és a hallgatók professzió-képével, a szakmai szocializáció hatásával magyaráztunk. A kölcsönös hatások vizsgálata meglepő módon megerősítette a strukturális, reprodukciós hatások érvényesülését, amit azzal magyaráztunk, hogy az apák iskolai végzettsége társadalmi státuszkijelölő hatású, kvázi az intézményes kulturális tőke hatásáról van szó. Hogy aztán milyen lesz a különböző hallgatói csoportok életmódja, hogyan alakul az inkorporált kulturális tőkéjük, az, úgy tűnik, a családi rekrutáció mellett az egyetem, illetve a karok és a professziók nehezen mérhető hatásától is függ. Valószínű azonban, hogy ezek az intézményes, formális hatások inkább a tárgyiasult kulturális tőke és az intézményi kulturális tőke átadására alkalmasak, míg a hallgatókat érő egyéb, informális és non-formális hatások alakíthatják inkább az inkorporált kulturális tőkét, illetve esetünkben az életmódot és életstílust.

Hipotéziseinkre való közvetlen reflektálásunk kapcsán megfogalmazhatjuk, hogy az IKT hatások valóban jelentősek a hallgatók életmódjában, bár a vizsgált időtartam miatt is (2001-2008) az IKT tevékenységek nem szorították teljesen vissza a "hagyományos" életmód- és kulturális elemeket és aktivitásokat. A nemek szerinti különbségekre megfogalmazott hipotézisünk is igazolódott, a nők és a férfiak között valóban lényeges különbségek tapasztalhatók, amelyek nem magyarázhatók más változók közbejövő hatásával. A versengő magyarázatok esetében hipotéziseink csak részben igazolódtak, a "reprodukciós" és "strukturális" magyarázatok elsősorban a karok közötti különbségekben érvényesülnek, míg a hasonlóságot a különböző karok hallgatóinak az életmódjában (a tanulás mellett) az IKT tevékenységek jelentik, azaz az "életstílus" magyarázatok érvényességét el kell fogadnunk. Ez nem jelenti azt, hogy a "strukturális" magyarázatokat teljesen el kellene vetnünk, azok a DiMaggio és Mohr által felvetett módon (DiMaggio - Mohr, 1998), közvetetten, a társadalmi kapcsolathálózaton és a kulturális tőkén keresztül fejtik ki hatásukat. Ez megmagyarázza a karok közötti különbségeket is, melyet nagyon jelentősnek tartunk az életmód és a kulturális fogyasztás alapján egységesülő hallgatók esetében - ebben az értelemben a karok a "közbejövő változók".


Hivatkozások

Balogh László - Fónai Mihály (2003): Tehetséggondozási formák a Debreceni Egyetemen. Magyar Felsőoktatás 13: (4-5-6) 13.-15.

Bauer Béla - Szabó Andrea (2005) (szerk.): Ifjúság2004. Gyorsjelentés. Budapest: Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda, Szabó Andrea - Bauer Béla (2009) (szerk.): Ifjúság2008. Gyorsjelentés. Budapest: Szociálpolitikai-és Munkaügyi Intézet

Beck, Ulrich (2003). A kockázattársadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég

Bocsi Veronika (2007): Az időfelhasználás nemek közötti különbségeinek vizsgálata hallgatói populáció esetében. Educatio, 16. évf. 4. 675-687.

Bourdieu, P. (1998): Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Lengyel György - Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Budapest: Aula Kiadó, pp. 155-176.

Bourdieu, Pierre (2008): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: General Press Kiadó

Chisholm, Lynne (2006): Élesebb lencse vagy új kamera? Ifjúságkutatás, ifjúság és társadalmi változás Nagy-Britanniában. In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba (szerk.): Ifjúságszociológia: szemelvények. Szeged: Belvedere Meridionale. pp. 117-154.

DiMaggio P. - J. Mohr (1998): Kulturális tőke, iskolai teljesítmény és házassági szelekció. In: Lengyel György - Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Budapest: Aula Kiadó, pp. 207-216.

Fábián Zoltán - Kolosi Tamás - Róbert Péter (2000). Fogyasztás és életstílus. In Kolosi Tamás - Tóth István György - Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2000. Budapest: TÁRKI. pp. 225-259.

Fábián Zoltán - Róbert Péter - Szívós Péter (1998): Anyagi-jóléti státuszcsoportok társadalmi miliői. In: Kolosi Tamás - Tóth István György - Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998. Budapest: TÁRKI pp. 72-91.

Falussy Béla - Vukovich György (1996). Az idő mérlegén (1983-1993). In Andorka Rudolf - Kolosi Tamás - Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest: TÁRKI. pp. 70-103.

Fónai Mihály (1993): Kulturális aktivitás és művelődési szokások középiskolások körében. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 28: (2) pp. 157-173

Fónai Mihály (2010): Hallgatók professzió-képének elemei. In: Kozma Tamás - Perjés István (szerk.): Új kutatások a neveléstudományokban. Többnyelvűség és multikulturalitás. Budapest: Aula Kiadó, pp. 227-246.

Fónai Mihály - Márton Sándor (2010): A tehetséggondozó program hallgatóinak professzió-képe - egy sokváltozós modellmagyarázat lehetséges elemei. In: Kozma Tamás - Ceglédi Tímea (szerk.): Régió és oktatás: A Partium esete. Debrecen, CHERD-Hungary: Center for Higher Education Research and Development - Hungary. pp. 147-153.

Gábor Kálmán - Jancsák Csaba (2006) (szerk.): Ifjúságszociológia: szemelvények. Szeged: Belvedere Meridionale.

Giddens, Anthony (1991): Modernity and Self-identity: Self and Society in the Late Modern Age. Cambridge, Polity Press

Hradil, Stefan (1996): Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra és életstílus kutatás a 80-as években. In: Andorka - Hradil - Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest: Aula Kiadó. pp. 347-391.

Horkai Anita (2008): Ifjúsági kultúrák Észak-kelet Magyarországon. Debreceni: Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar, PhD. Disszertáció. Kéziratban

Laki László - Szabó Andrea - Bauer Béla (2001): Ifjúság2000: gyorsjelentés. Budapest: Nemzeti Ifjúságkutató Intézet

Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest: Gondolat Kiadó

Márton Sándor - Mező Ferenc - Balogh László - Fónai Mihály: A Debreceni Egyetem Tehetséggondozó Programja és beválogatási szempontjai. In: Balogh L - Mező F - Tóth L (szerk.): A Debreceni Egyetem Tehetséggondozó Programjának II. Konferenciája. Tanulmányok. Debrecen: Debreceni Egyetem, 2006. pp. 7-12.

Murányi István (2010): Egyetemisták szabadidős tevékenysége és mentális státusza. Educatio: 2. pp. 203-213.

Pusztai Gabriella (2004): Iskola és közösség. Budapest: Gondolat Kiadó

Shulze, Gerhard (2003): A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wesely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. Budapest: Osiris - Láthatatlan Kollégium, pp. 186-205.

Szalai Sándor (1976): A szabadidő szociológiája. Budapest: Gondolat Kiadó

Utasi Ágnes (1982): Életstílusok. In Kolosi Tamás - Várnai Györgyi (szerk.): Elméletek és hipotézisek. Rétegződés-modell vizsgálat I. Budapest: Társadalomtudományi Intézet. pp. 249-267.

Utasi Ágnes (1984): Életstílus-csoportok, fogyasztási preferenciák. Budapest: Társadalomtudományi Intézet.

Utasi Ágnes (2000): Középosztály kapcsolatok. Budapest: Új Mandátum Kiadó

Zinnecker, Jürgen (2206): A fiatalok a társadalmi osztályok terében. Új gondolatok egy régi témához. In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba (szerk.): Ifjúságszociológia: szemelvények. Szeged: Belvedere Meridionale. pp. 69-93.

 

Jancsák Csaba

Tanárjelöltek értékvilága

A debreceni és a szegedi egyetem tanárképzésben résztvevő hallgatóinak vizsgálata

Bevezetés

Az oktatásszociológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy tanárképzés és környezetének rendkívül komplex viszonyrendszere összefügg társadalomban és az ifjúsági szcenárióban történt változásokkal (a fogyasztói társadalom, információs társadalom, élménytársadalom, kockázati társadalom hatásai a társadalmi szolidaritásra, az értékekre, a normákra, a kultúrára, a műveltségre, a "tudás"-ra, a tanári pályára), amelynek következtében az iskolák belső világa megváltozott, de nemcsak az iskola hagyományos funkciói terebélyesedtek ki közösségi és szolgáltató funkciókkal, hanem részben újfajta tanárszerepek és szerepelvárások is megjelentek. (Kozma 2004, Csapó 2004, Nagy 2006, Falus 2006, Brezsnyánszky 2006, Szabó 2009)

A változások sok szállal kapcsolódnak az egyetemi ifjúság világához (a felsőoktatási életszakasz kitolódása, diplomás munkanélküliség, szakmák presztízsének átalakulása, társadalmi egyenlőtlenségek meggyökerezése, az ifjúság fogyasztóként való megjelenése, többes identitások felszínre kerülése, értékválság-értékváltások). A felsőoktatási hallgatók életkeretei, iskolai életútja, életstílusa, életvitele megváltozott. Mindez párhuzamosan zajlott a magyarországi társadalmi és gazdasági változásokkal.

A pedagógushallgatók világa kettős ok miatt is önálló figyelmet érdemlő, így a hazai felsőoktatás kutatásokban külön fejezetekben elemzett dolog: egyrészt a hallgatók igen nagy létszáma okán, másrészt, mert egy részük az oktatási rendszerben maradva a rendszer számára egyfajta utánpótlást is jelent. (Kozma 2004b)

A felsőoktatás expanziója, a rendszerben való elnyújtott részvétel a hallgatók körében olyan életmódtípust alakított ki, amely túlmutat az egyetem hagyományos, oktató-hallgató közösségi tudástőkét átörökítő lényegén. (Gábor 2004) A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz többként jelenik meg, mint egy, az oktatási intézményhez kötődést szimbolizáló tény, hiszen a feltérképezett életpályák sajátságos jellemzői azonosként hatnak ezen életszakasznak az intézményen kívüli, szabadidős életmódjával. Az iskolai közösségi téren kívüli karrierek rendkívüli sokfélesége jön létre a kisebb-nagyobb baráti körök, az öntevékeny jellegű csoportok területén (művészeti, alkotóköri, zenekari, irodalmi, kézműves, közéleti, mozgalmi), de a 21. századi egyetemista életforma leginkább a kortárscsoportoktól elválaszthatatlan. A kortárscsoportok erősödő kontrolltényezői szerepe egyrészt referecniacsoportként/mintaadóként való felértékelődésben, másrészt az egyetemista lét értelmezési kereteinek, a "kéznél lévő ismeretkészletek" (Shütz 1984) kialakítása kapcsán figyelhető meg, és a nevelésszociológia számára a kortárs-szocializáció és a tanári pálya szempontjából "sikeres internalizáció" (Berger - Luckman 1966) miatt fontos tényezővé válik. Pusztai (2010) elemzi azt a jelenséget, hogy a hallgatóknak az oktatói világlátással kapcsolatos harmóniája jelentősen meghatározza a mintaadás és az oktatás hatékonyságát (az átlagból való kiemelkedést és a kiváló hallgatók közé kerülést), kérdésként merül fel, hogy "a hallgatói közösségbe való minél teljesebb beágyazódás, a végső soron a hallgatók körében domináns értékrendszer mennyire támogatja a felsőoktatási intézmény manifeszt céljainak elérését." (Pusztai 2010: 89)

A kutatások igazolják, hogy az iskolai ifjúsági korszak fontos jellemzője - amellett hogy felerősödik a fogyasztói ipar és a média szerepe - az, hogy csökken a családi és hagyományos kapcsolati viszonyoknak ellenőrző szerepe, a fiatalok korábbi életévekben mutatnak önállósodási tényezőket. Ez az önállósodás, önállóság igen komolyan meghatározza a fiatalok norma- és értékrendszerét. (Gábor 2004)

A tanárjelölt hallgatók értékorientációinak vizsgálata az eddig elmondottak miatt igen fontos kutatási témaként jelenik meg előttünk. A leendő tanárok értékvilágának szerkezete ugyanis jelentősen meghatározza a következő fiatal generációk értékvilágát. Kozma Tamás meghatározásában az együttes tevékenységek, közösségi célok állandósulása következtében kialakuló értékrend egyik legfontosabb jellemzője, hogy azokban a közösség valamennyi tagja osztozik. (Kozma 2004a) Ugyanakkor az értékrend változásai a társadalmi valóság és annak mentális képe összefüggéseiben értelmezhetőek, azaz a hazai tanárképzés rendszerében a tanári pályáról a jelöltekben élő kép és a tanári mintaközvetítő szerepek, az iskola és a társadalom viszonyrendszerében értelmezhető módon formálódnak.

Az tanárképzésben résztvevők kortársi csoportjainak kontrolltényezői szerepe egyrészt referecniacsoportként/ mintaadóként való felértékelődésben, másrészt az egyetemista lét értelmezési kereteinek kialakítása kapcsán figyelhető meg, és a nevelésszociológia számára a kortárs-szocializáció és a későbbi tanári pálya szempontjából fontos tényezővé válik.


A tanárjelölt hallgatók értékorientációi - elméleti alapok és a kutatás kérdései

Munkánk elméleti megalapozása során Hankiss Elemér (2004, 2008), Füstös László és Szakolczai Árpád (1994), továbbá Kopp Mária és Skrabski Árpád (2008), Utasi Ágnes (2002, 2008, 2009) és Pusztai Gabriella (2009, 2010) publikációi, a pedagógiai értékek viszonyában pedig Füstös László és Szabados Tamás (1998), illetve Kozma Tamás (2004a) eredményei voltak számunkra irányadóak.

Az értékeket olyan kulturális alapelvek, melyek kifejezik, hogy az adott társadalomban mit tartanak fontosnak, jónak vagy rossznak. Az értékek absztrakt eszmények, míg a normák konkrét viselkedési szabályok, melyeknek követését elvárja a társadalom, ezért a normák megszegése szankciókat vonhat maga után. Az értékek és a normák a történelem folyamán változ(hat)nak, sőt ellentmondásba is kerülhetnek egymással. A szubkultúrák értékei viselkedhetnek a lázadás hajtóerejeként, antiértékekként is. A gyermek a társadalomba való bevonódása során tanulja meg a körülölelő társadalom normáit és értékeit, kultúráját, és elsajátítja a társadalmi struktúrában betöltött pozícióihoz tartozó szerepeket. Az értékek értelmezésünk szerint tehát különösen fontosak, mert a társadalmi viszonyok sorának első lépcsőfokát jelentik. Az érintkezések során értékek cseréje zajlik. A társadalmi érintkezések középpontjában tehát az érték áll. A kölcsönhatás során a személyek egymásból reakciókat váltanak ki, a reakciók visszahatnak a kiváltókra is (itt középpontban: a viselkedések láncolata áll). A szociális cselekvés olyan kölcsönhatásokat jelent, melyek határozott, szándékolt célra irányulnak. A szociális cselekvés rendszerbe foglalja össze a cselekvés célját, eszközét, alanyát és a kiváltott reakciókat. A társadalmi cselekvések a társadalom alapvető szerkezetét adják. (Znanieczki-Thomas 2002. Ld. még Znanieczki 1934)

A szocializációs folyamat a pedagógusképzésben rendkívül fontos, hiszen az értékek és normák - redundáns információk alapján - létrejövő rendszerére épül az értékelő rendszer, amely befogadási keretet ad a képzésben elsajátított ismerteknek (Kozma 2004a, Falus 2004), ezért a tanárképzésben a "pedagógussá válásnak az a célszerű, szervezett segítése, amely a képző intézmények keretein belül valósul meg, nem hagyhatja figyelmen kívül a személyiség aktuális állapotát, a »hozott« értékek, nézetek, képességek színvonalát." (Falus 2004: 360)

Kozma (2002) az értékek közösségi megszületéséről szólva ezt azzal egészíti ki, hogy

"amikor az individuum belép a közösségbe, az értéket már »készen« találja. Vagyis már megvan az egyetértés a közösség többi tagja között abban, ami a »végső érintettség«, ami a legfontosabb dolog. Ez nem mindig nyilvánvaló, sőt az esetek többségében nem is tudatos. Inkább csak ráérezni lehet, mint pontosan tudni. Minden valószínűség szerint azért, mert az emocionális szféra befolyásolja az ilyen tudást, az emóciókat pedig nem lehet pontosan szavakba foglalni, tudatosítani." (Kozma 2002a: 204)

Az értékek világának elemzésekor további fontos tényekre kell felhívni a figyelmet. A pedagógushallgatók vélekedéseinek vizsgálatakor két tényezőt fokozottan figyelembe kell venni: az egyik amikor a hallgatók elkezdik főiskolai-egyetemi tanulmányaikat, a képzésbe belépők kialakult nézetekkel rendelkeznek leendő szakmájukkal és önmagukkal kapcsolatos kérdésekről (Falus 2004, Kozma 2004b), másik a "nézetek a tanárrá válás folyamatában meghatározó jelentőségűek, filterként funkcionálnak, befolyásolják a szakma tanulását, a képzés eredményességét és a későbbi tanári gyakorlatot." (Dudás 2005: 25)

"Az értékelő rendszer alapvetően a korábbi tapasztalatok alapján, a tanuló állandóan formálódó személyiségének szűrőjén keresztül, a szerepelvárások figyelembevételével alakul ki. Az így kialakult értékelő rendszer lényeges hatást gyakorol arra, hogy a tanárjelölt a képzés során rendelkezésére bocsátott elméleti ismeretekből és gyakorlati tapasztalatokból mit épít be saját tudásába, s hogyan fogja a gyakorlati tevékenységet végrehajtani. [...] Az értékelő rendszer folytonosan változik az azt érő tapasztalatok és újonnan szerzett elméleti ismeretek hatására. Ez a változás nem minden esetben következik be, jóllehet e változások előmozdítása a pedagógusképzés lényegét alkotja. A változtatás nehézsége legfőképpen abból fakad, hogy a belépő hallgató nézetrendszere hosszú évek tapasztalatai nyomán épült ki és szilárdult meg." (Falus 2004: 361)

A pedagógusképzést napjainkban új (pl. szociálpedagógiai, szociálpolitikai, ifjúságügyi) szemléletmóddal gazdagító megközelítések ezt a vélekedést erősítik meg azzal, hogy előtérbe állítják a fiatalok "túlélésének" és egészséges fejlődésének alapvető szükségleteit: a biztonságérzetet, a valahova tartozás érzését, az önértékelést (önismeret és önfejlesztés), az együttműködés készségét, a függetlenséget és saját életük irányításának képességét, illetve a megküzdési képességet, de továbbra is hangsúlyozzák a jó kapcsolatok (társadalmi tőke), illetve a szakértelem és a műveltség (kulturális tőke) fontosságát. (Woods-Conderman 2006)

Ugyanakkor a Bourdieu-i elméletben kulturális és a gazdasági frakció értékrendszerének polaritása a materializmus-posztmaterializmus kettősségében is kifejezhető, hiszen az új hedonizmussal és anyagiassággal (pontosabban az "új materiális értékekkel" Pusztai 2009) szembeállítják a posztmateriális értékeket, "a józan, törekvő, családközpontú, a közösségtől a privátszférába visszahúzódó »burzsoá« életvitellel pedig a művészi excentritást, az aktív, alternatív közösségeket." (Gábor 1992b: 76) A posztmateriális értékrend értelmezését Inglehart (1977) a fejlett ipari társadalmak nemzedéki értékrendjének vizsgálata során dolgozta ki. Az ő meghatározásában a társadalmi és gazdasági jólét következtében a fiatalok egyre kevésbé értékelik az anyagi javakat és a nagyobb jövedelem megszerzését, ugyanakkor pedig egyre magasabbra értékelik a tartalmas emberi kapcsolatokat, a kulturális értékeket és a szabadságot, a kötöttségektől való függetlenséget.

Abramson és Inglehart 1995-ben megjelent munkája szerint a fiatalok körében a posztamteriális értékrendet képviselők aránya a hetvenes évektől kezdődően növekedett szerte Európában, ám ezt árnyalják azzal, hogy a gazdagabb országokban magasabb az arány, mint a szegényebbekben. Úgy találták, hogy Magyarországon a posztmateriális értékrendet vallók aránya kisebb mint másutt, a materiális értékeket előtérbe helyezők aránya pedig nagyobb. Füstös és Szakolczai a kilencvenes évek első harmadában a rendszerváltás előtti adatokkal viszonyítva változásokat mutattak ki, annyiban, hogy erősödött a magyarországi értékrendszer individuális jellege és a korábban alig értékelt közösségi értékek fontossága tovább csökkent, ahogy a munka hasznosságának fontossága is. (Hankiss-Manchin-Füstös 1978, Hankiss-Manchin-Füstös-Szakolczai 1982, Füstös és Szakolczai 1994)

Du Bois-Reymond (2006) mutatott rá, hogy a posztindusztriális társadalomban fiatalok olyan új értékeket hangsúlyoznak, mint az individualizmus, a kommunikáció és a kulturális érdeklődés. Esetükben a munka célja, hogy fejlessze az egyéniséget és segítsen válaszokat találni. A munkával kapcsolatos vélekedéseiknél is e tényezők dominálnak. A pénz fontos, de a fejlődés sokkal fontosabb. Olyan életértékek kerülnek előtérbe, mint az önmegvalósítás, a kommunikáció, kreativitás, harmónia, döntési alternatívák. Az életfelfogások, melyeket korábban a társadalmi intézmények (egyház, család, stb.) domináns értéknormái határoztak meg, mára individualizált életfelfogásokká váltak. A magunk lokális kutatásai, és hasonlóan a nagymintás ifjúságkutatások (Ifjúság 2000, 2004, 2008) eredményei azt erősítik meg, hogy a fiatalok értékpreferencia sorrendjében történő átrendeződések ebbe az irányba mutatnak.

Beck (2005) vélekedése szerint ezen értékátrendeződés hátterében, mint hajtórugó az individualizáció áll. Kozma már idézett tanulmányában (2002) az individualizáció kapcsán azt emeli ki - utalva az összefüggés oda-vissza ható jellegére -, hogy "Az ember a szociális tanulás révén válik individuummá. Ebben a folyamatban meghatározó szerepe van az értékeknek. Az ember olyanná lesz, amilyen fontossági sorrendeket önmagának kialakít. A közösségi kultúra értékei így válnak az individuális személyiséget alakító feltétlen meghatározottságokká - azzá a bizonyos »végső érintettséggé«. A közösségi kultúra értékei a szociális tanulás folyamatában transzponálódnak személyes célokká, törekvésekké, eszményekké, a motívumok egész »rendszerévé«" (Kozma 2002a: 205) Giddens (2002) úgy látja, az értékváltások oka az, hogy az egyének nem húzódnak vissza a külső társadalmi térből, hanem merészen beilleszkednek és flexibilisen kezelik a viszonyokat, mert - értelmezésében - az egyén élete reflexív projektum, melynek alakulását a változó társadalmi és személyes viszonyok reflexív összekapcsolásában kell értelmeznünk.

Az ifjúság világában történő változások, melyet a kilencvenes évek közepétől néhányan (Karikó 2004, Tamás 2005) értékválság-értékváltás fogalomkörrel írnak le, jelentősen összefüggenek a hallgatók előzetes ismereteinek beágyazottságával, hiszen az "értékelő rendszer módosítását az a tény is nehezíti, hogy az eleve szűrőként szolgál, vagyis a tanárjelölt a gyakorlati tapasztalatokat is ezen a szűrőn keresztül értékeli, értelmezi: azt látja meg bennük, ami illeszkedik nézetrendszeréhez" (Zeichner és Liston 1996, idézi Falus 2006: 119)

A szakirodalmak alapján azt állítjuk, hogy a hallgatók értékorientációinak meghatározó tényezője a társadalmi kohézió állapota, a globalizáció behatolásának szintje, valamint a társadalom reakcióideje a társadalmi változásokra. Másodsorban azt állítjuk, hogy a hallgatókat a posztmateriális értékek felé való orientálódás jellemzi. Harmadrészt azt állítjuk, hogy a hagyományos kontroltényezők (állam, család) orientáló szerepe háttérbe szorul és új kontrolltényezők jelennek meg (kortárscsoport, tömegmédia).


A kutatás módszertani háttere

A kutatás adatfelvétele 2009. áprilisában történt a Debreceni Egyetemen (DE, N=141) és a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE, N=385) tanárképzésben résztvevő nappali tagozatos hallgatók körében. A kutatás eszközeként 79 kérdéscsoportból álló önkitöltős kérdőívet alkalmaztunk. A Debreceni Egyetem mintája esetében a kérdezés a Neveléstudományok Intézete tanárjelöltjeinek meghirdetett kurzusain történt.[50] A debreceni mintában 75% a BTK hallgatója, 16,7% a TTK, 3,3% az MTK, 2% az Informatikai Kar, és 0,6% a Hittudományi Kar hallgatója. A válaszadók 76%-a nő és 24%-a férfi. A Szegedi Tudományegyetemen az egyszerű elérés elvét alkalmaztuk. A mintában a BTK hallgatói 53%-ban, a JGYPK hallgatói 39%-ban és a TTIK hallgatói 8%-ban szerepelnek. A válaszadók 67%-a nő és 33%-a férfi.

A kérdőív a hallgatók szociodemográfiai jellemzőinek, az életesemények sorának, a fiatalok önállósodásának, családi kapcsolatainak, iskolai életútjának, fogyasztási szokásainak, értékvilágának és jövőorientációinak vizsgálatát szolgálta. E dolgozatban a hallgatók körében domináns értékrendszer feltárására teszünk kísérletet, két regionális tudásközpont a Debreceni Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem hallgatói esetében.

A szociológiai értékvizsgálatok elméleti alapját Rokeach (1968), Kohn (1969) és Inglehart (1977) és Schwartz (2005) munkái jelentik. A kérdőívünkben használt kérdéssort a Schwartz (2005) által osztályozásos Likert-skálává átalakított Rokeach-kérdéssora alapján Gábor Kálmán átdolgozásában alkalmaztuk.

A kutatás kérdőívének kérdésblokkja, melyet már az Ifjúság2000 vizsgálatban is alkalmaztak, a Rokeach kérdéssor eszközértékeit elhagyta (a kreativitás kivételével). A hazai ifjúságkutatásban standard kérdéssor alapján alakítottuk ki kérdéscsoportunkat, mely tizenkilenc értéket[51] vizsgált, melyből átlagszámítással után alakítottuk ki a tanárképzésben részt vevő hallgatók értékpreferencia-sorrendjét.


A kutatás eredményei

A tanárképzős hallgatók körében végzett kutatásunk adatai azt mutatják, hogy azok az életfelfogások, melyeket korábban a társadalmi intézmények (pl. egyház, állam) értéknormái határoztak meg, mára háttérbe szorultak. A magunk lokális kutatásai, és hasonlóan a nagymintás Ifjúság (2000, 2004, 2008) kutatások eredményei azt erősítik meg, hogy a fiatalok értékpreferencia sorrendjében történő átrendeződések ebbe az irányba mutatnak. A hagyományos kontrolltényezők háttérbe kerülését és újfajta befolyásoló tényezők hatását is megfigyelhetjük. Megállapíthatjuk a posztmateriális értékek jelenlétét, ezen belül is értékorientációban a szűk közösséghez kapcsolódó értékek (barátság, család, szerelem) az értékpreferenciák első harmadában való elhelyezkedését. A hatalomhoz, társadalmi rendhez kapcsolódó értékeket az utolsó harmadban konstatálhatjuk.

A két alminta adatait összevetve elmondható, hogy a debreceni tanárjelöltek a tradicionális értékeket némiképpen felülértékelik a szegediekhez képest, ez alól a "tradíciók tisztelete" és az "udvariasság" érték kivétel, amelyet a szegedi hallgatók értékeltek felül. A debreceni tanárjelöltek a "nemzet szerepe", a "társadalmi rend" és a "vallásos hit" értékei esetében a válaszok magasabb átlagértéket eredményeztek a szegedi hallgatókénál. A materiális értékek közül a "gazdagság" némileg nagyobb átlagértéket nyert a szegedi almintában, míg a "vezetésre és döntésre aló jog" a debreceni hallgatók almintájában. A posztmateriális értékek a szegedi almintában kapcsolódtak magasabb átlagértékkel, a belső harmónia esetében a legnagyobb ez a különbség a két minta átlagértékei között. Az inglehart-i értelemben vett posztmateriális értékek előkelő helyen szerepelnek a mindkét preferenciasorrendben. Az egzisztenciális biztonságot jelentő értékek (gazdagság, társadalmi rend) háttérbe szorulása mellett meg kell jegyezzük, hogy a szintén ide sorolt "békés világ" jelentősen előrébb áll. A transzcendens jellegű értékek, mint az igaz barátság a legfontosabbak között helyezkedik el, ugyanakkor közülük a szépség világa, a kreativitás, a tradíciók tisztelete és a nemzet szerepe háttérbe szorult. Az ország gazdasági helyzetének romlásával párhuzamosan konstatált társadalmi anomiával magyarázhatjuk a békés világ felértékelődését. Az értékek között a személyes önkiteljesítés viszonyrendszerében fontosabb és a hétköznapi cselekvést közvetlenül meghatározó értékek felértékelődtek (szabadság, érdekes élet, békés világ). Feltételezésünk szerint itt részben a globalizáció és a társadalom nagy közösségeiből a kisközösségekbe visszahúzódó, az életvilágát a legszűkebb körben való létre berendező, a hagyományos kontrolltényezőktől (állam, vallás, tradíciók) elfordulás együttes jelenségében egy, az értékválság/értékváltás folyamatba illeszkedő jelenségét figyelhetjük meg.

A hallgatók egyes társadalmi-gazdasági problémákról való vélekedéseinek mintázata megerősíti ezt a reflektivitást a környezetről kialakított valóság-képre. A problémák értékelésének sorrendjét összegezve azt is láthatjuk, hogy a fiatalok a biztonság elvesztését félik. A problémákról való vélekedések által kirajzolódó kép azt is jelezheti, hogy a fiatalok a fogyasztói társadalom válságát, a "bőség társadalma" utáni "szűkösség társadalmának" megjelenését vetítik maguk elé. Ám is láttatja, hogy a feltételezettekkel szemben a tömegmédia tematizáló/véleményformáló hatása gyengülni látszik, sőt egy újfajta médiafogyasztói attitűd alapvélekedését jelezhet az is, hogy a "túl sok információ éri az embert" jelenséget tartják a legkevésbé problematikusnak a felsoroltak közül, ami azt is jelezheti, hogy a válaszadók az információs társadalom bennszülöttei, akik napi praxis szintjén mozognak az információözönben. Megjegyezzük, hogy a két alminta vélekedéseinek meglehetős hasonlósága mindössze két irányban válik el élesen "pedagógus pálya presztízsének esése" állítása kapcsán azt a debreceni hallgatók komolyabb problémaként értékelik mint a szegediek tanárképzősök és ugyanakkor az alkohol illetve a drogfogyasztást a szegedi diákok értékelik nagyobb problémának.

E vélekedések tükröződnek a jövőorientációkban is: míg a társadalom jövője felé a válaszadók ötöde fordul optimistán (38%-uk pesszimista és 41%-uk az "is-is" választ adta), a saját jövő megítélése tekintetében fordított képet látunk, a válaszadók több mint fele optimista a saját jövőjével kapcsolatosan (15% pesszimista és 32% "is-is" választ adta).

A társadalom bizonytalanságérzetének növekedése folytán a materiális értékek és posztmateriális értékek világában a fiatalok - az info-kommunikációs technológiák használata, a hardverek és szoftverek napi praktikumba beépülő alkalmazása mellett - egyre inkább utat találnak a pénzben ki nem fejezhető értékekhez, azonban a technikai fejlesztések által létrejövő új és új eszközök miközben felgyorsítják az információkhoz való hozzáférést és a személyközi kommunikációt, fokozzák a fiatalok igényeit a hagyományos értelemben vett emberi kapcsolatok újraépítése felé, s ez minden bizonnyal a "face to face" kapcsolatok és a virtuális kapcsolatok elkeveredését, flexibilis egymásmellettiségét okozza.

Arra is kértük a válaszadókat, hogy mint tanárképzésben résztvevő hallgatók 1-től 5-ig értékekkel határozzák meg mennyire tartják fontosnak egyes tulajdonságok kialakítását az iskolás diákokban? A következő táblázatból (a fentebb leírtakkal párhuzamosan, azokat megerősítve) láthatjuk, hogy a hagyományos kontrolltényezők hatékonyságát, hatóerejét erősítő tulajdonságok kialakítását kevésbé tartják fontosnak a tanárjelöltek, ugyanakkor pedig az önismeret-önfejlesztés alapú, a szociális cselekvések társadalmi terét, a kooperációt, az elfogadást, a horizontális szolidaritást megalapozó tulajdonságok pedig a preferenciasorrend elejére csoportosulnak. A felsorolt nevelési értékeknek a válaszok átlagértékei alapján megjelenő sorrendje azt láttatja, hogy elsődlegesen fontosnak altruista értékeket tartanak (a felelősségérzetet, a másik ember tiszteletét, a megbízhatóságot és az őszinteséget). (vö. Füstös - Szabados 1998, Pusztai, 2009, 2010 és Bacskai, 2008a, 2008b) Itt jegyezzük meg, hogy ezen értékek generációkon átívelő -, azaz transz-történelmi jellegűek. Ki kell emeljük azt, hogy a "szabadság" és az "érdekérvényesítés", illetve a "szófogadás" és az "engedelmesség" tulajdonságainak iskolai közegben történő kialakítását egyformán alulértékelik a válaszadók. Azt is megfigyelhetjük, hogy a konformista-jellegű tulajdonságok az értékpreferencia sorrend közepén-végén (önuralom, rendezett és tiszta külső, jó magaviselet, szófogadás, engedelmesség, lojalitás), és az individualista tulajdonságok (határozottság, eredetiség, kritikai érzés, szabadság, jó érdekérvényesítés) ugyanígy helyezkednek el.

Mennyire fontos Önnek, mint a tanárképzésben résztvevőnek
az alábbi tulajdonságok kialakítása az iskolás diákokban?
(ötfokú skálán, átlagok)

Értékek

Teljes minta

Szegedi Egyetem

Debreceni Egyetem

felelősségérzet

4,42

4,42

4,43

mások tisztelete, tolerancia

4,39

4,43

4,28

megbízhatóság

4,38

4,41

4,3

őszinteség

4,34

4,32

4,39

önállóság

4,26

4,28

4,19

önfegyelem

4,25

4,25

4,25

önuralom

4,24

4,21

4,3

szorgalom

4,17

4,18

4,13

türelem

4,14

4,13

4,16

udvariasság

4,12

4,11

4,16

belső harmónia

4,11

4,08

4,2

képzelőerő, fantázia

4,11

4,12

4,06

határozottság

4,09

4,08

4,12

rendezett és tiszta külső

4,04

4,03

4,08

eredetiség

4,02

4,03

3,99

munkaszeretet

4,01

4,02

3,94

kritikai érzék

3,98

3,97

4

jó magaviselet

3,95

3,95

3,94

szófogadás

3,91

3,88

3,97

önzetlenség

3,9

3,88

3,93

engedelmesség

3,88

3,86

3,93

szabadság

3,88

3,89

3,86

tiszteletre méltó szokások megtartása

3,87

3,89

3,81

jó érdekérvényesítés

3,79

3,81

3,72

hűség, lojalitás

3,69

3,7

3,65

hazaszeretet

3,62

3,59

3,71

takarékosság

3,62

3,64

3,54

vezetőkészség

3,33

3,37

3,23

vallásos hit

2,71

2,66

2,85


Összegzés

Milyen értékorientációk és attitűdök jellemzik a tanárképzésben résztvevő hallgatókat? Előzetes állításunk szerint a hallgatók értékorientációinak meghatározó tényezője a társadalmi kohézió állapota, a globalizáció behatolásának szintje, valamint a társadalom reakcióideje a társadalmi változásokra. További állításunk az volt, hogy a hallgatókat a posztmateriális értékek felé való orientálódás jellemzi. És a szakirodalmak alapján azt is feltételeztük, hogy a tanárjelöltek körében a hagyományos kontroltényezők (állam, család) orientáló szerepe háttérbe szorul és új kontrolltényezők jelennek meg (kortárscsoport, tömegmédia).

Kutatásunk e kérdésben kettős eredményt hozott, az állítás első részét megerősítő, a másik kettőt pedig elvető eredményekről számolhatunk be.

A tanárképzősök esetében meg kell cáfoljuk a család, mint hagyományos kontrolltényező háttérbe szorulását és a tömegmédia további felértékelődését. A hallgatók a primer csoportokba (család, barátság) való visszahúzódását a tömegmédia véleményformáló hatásának csökkenése kíséri.

A közösségi értékek megerősödését (és ezzel együtt vélhetően a horizontális szolidaritás újraépülésének kezdetét) figyelhetjük meg, ám kiemeljük, hogy véleményünk szerint mindez a legszűkebb körbe való visszahúzódással együtt jellemezhető. A biztonság és a békés világ felértékelődésének jelensége a (világ)kockázati társadalom sajátossága.

A tanárképzésben résztvevők értékpreferenciáiban az altruizmus, a posztmaterialista értékrend és egy új materialista értékrend bonyolult egymásmellettiségben van jelen. A vizsgált két regionális egyetem hallgatói esetében tehát egyfajta érték-koegzisztenciát konstatálhatunk.


Hivatkozások

ABRAMSON, P. R. - INGLEHART, R. (1995): Value Change in Global Perspective. Ann Arbor: University of Michigan Press.

AZZOPARDI, A. - FURLONG, A. - STALDER, B. (2003): Sebezhető ifjúság. Sebezhetőség az oktatásban, a munkavállalásban és a szabadidőben Európában. Szeged: Belvedere Meridionale

BACSKAI KATINKA (2008a): Értékek és normák megjelenés debreceni gimnáziumokban. In: S. Nagy Katalin és Orbán Annamária (szerk.): Értékek és normák interdiszciplináris megközelítésben. Gondolat Kiadó, Budapest. 125-132

BACSKAI KATINKA (2008b): Református iskolák tanárai. Magyar Pedagógia 2008. 4. szám 359-378

BAUER BÉLA - SZABÓ ANDREA (2005): Ifjúság 2004. Gyorsjelentés. Budapest: SZMM Mobilitás. Interneten itt:
http://www.sportolonemzet.hu/Repository/Uploads_RT/bardoczy.gabor/Documents/Ifjusag%202004-gyorsjelent%C3%A9s.pdf Utolsó letöltés: 2009.05.12. 20:32

BÁTHORY ZOLTÁN (2001): Maratoni reform. A magyar közoktatás reformjának története, 1972-2000. Budapest: Ökonet

BECK, U. (2005): Mi a globalizáció? A globalizmus tévedései - Válaszok a globalizációra. Szeged: Belvedere Meridionale

BECK, U. (2008): Világkockázat-társadalom. Szeged: Belvedere Meridonale

BERGER, P. - LUCKMANN, T. (1966): The Social Construction of Reality. New York Doubleday Magyarul: Berger, P. - Luckmann, T. (1998): A valóság társadalmi felépítése. Budapest: Jószöveg Kiadó

BREZSNYÁNSZKY LÁSZLÓ (2006) A maga vájta meder. Gondolatok a formálódó tanárképzésről. Budapest: Gondolat

CSAPÓ BENŐ (2004): Tudás és iskola. Budapest: Műszaki Kiadó

DU BOIS-REYMOND, M. (2006): Nem akarom még elkötelezni magam. A fiatalok életfelfogása. In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba (szerk.) (2006): Ifjúságszociológia. Szeged: Belvedere 279-300

DUDÁS MARGIT (2005): A tanárképzésbe belépő hallgatók nézeteinek feltárási lehetőségei. In: Pedagógusképzés 2005/3, 23-43

Educatio 2004 (Mihály Ottóval, Brezsnyánszky Lászlóval és Hunyadi Györggyel készült interjúk) 2004 ősz, 463-494

Educatio 2009 ősz ("Bolognai" tanárképzés)

FALUS IVÁN (2004): A pedagógussá válás folyamata. In: Educatio, 2004 ősz, 359-375

FALUS IVÁN (2006): A tanári tevékenység és a pedagógusképzés új útjai. Budapest: Gondolat

FURLONG, A. - CARTMEL, F. (1997): Young people and social change: Individualisation and risk in late modernity. Buckingham: Open University Press

FÜSTÖS LÁSZLÓ - SZABADOS TAMÁS (1998): Nevelési értékek. In.: Hanák Katalin [szerk.]
Szociológia - Emberközelben. Losonczi Ágnes köszöntése. Budapest: Új Mandátum,

FÜSTÖS LÁSZLÓ - SZAKOLCZAI ÁRPÁD (1994): Értékek változásai Magyarországon 1978-1993. Kontinuitás és diszkontinuitás a kelet-közép-európai átmenetben. In: Szociológiai Szemle, 1994/1, 57-90

GÁBOR KÁLMÁN (1992a) Az ifjúsági kultúra korszakváltása. In: Gazsó Ferenc - Stumpf István [szerk.]: Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest: MTA Politikai tudományok Intézete, 67-97

GÁBOR KÁLMÁN (1992b): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. A magyar és német fiatalok a nyolcvanas években. Kézirat. Szeged: JATE Szociológia Tanszék

GÁBOR KÁLMÁN (2000): Társadalmi átalakulás és ifjúság. In: Társadalmi átalakulás és ifjúság. Szeged: Belvedere Meridionale, 13-37

GÁBOR KÁLMÁN (2002): A magyar fiatalok és az iskolai ifjúsági korszak. Túl renden és osztályon? In: Szabó Andrea - Bauer Béla - Laki László [szerk.]: Ifjúság 2000. Budapest: Nemzeti Ifjúságkutató Intézet

GÁBOR KÁLMÁN (2004): Globalizáció és ifjúsági korszakváltás. In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba [szerk.]: Ifjúsági korszakváltás - ifjúság az új évezredben. Szeged: Belvedere Meridionale, 28-73

GIDDENS, A. (2002): Kizökkent világ? Budapest: DEMOS

HANKISS ELEMÉR (2004): A bűntudatról. In. Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Budapest: Osiris, 271-301

HANKISS ELEMÉR (2008): Egy instabil társadalom. In: Karikó Sándor [szerk.]: Közösség és instabilitás. Budapest: Gondolat, 89-97

HANKISS ELEMÉR - MANCHIN RÓBERT - FÜSTÖS LÁSZLÓ (1978): Életmód, életminőség, értékrendszer. Alapadatok. Budapest: Népművelési Intézet

HANKISS ELEMÉR - MANCHIN RÓBERT - FÜSTÖS LÁSZLÓ - SZAKOLCZAI ÁRPÁD (1982): Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930-1980. 1-2. kötet. Budapest: MTA Értékszociológiai Műhely

INGLEHART, R. (1977): The Silent Revolution. Princeton: University Press

KARIKÓ SÁNDOR [szerk.] (2004): Értékválság - értékváltás. Budapest: Áron

KOHN, M. (1969): Class and Conformity, a Study in Values. Homewood: Dorsey Press

KOPP MÁRIA - SKRABSKI ÁRPÁD (2008): Kik boldogok a mai magyar társadalomban? Kopp Mária [szerk.]: Magyar lelkiállapot 2008: Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Budapest: Semmelweis Kiadó, 25-42

KOZMA TAMÁS (2002a): Határokon innen, határokon túl. Budapest: Új Mandátum

KOZMA TAMÁS (2004a): Bevezetés a nevelésszociológiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

KOZMA TAMÁS (2004b): Kié az egyetem? Budapest: Új Mandátum

KOZMA TAMÁS (2008a): A Bolognai Folyamat mint kutatási probléma. In: Kozma Tamás - Rébay Magdolna [szerk.]: A Bolognai Folyamat Közép-Európában. Budapest: Új Mandátum, 10-24

KOZMA TAMÁS (2008b): Politikai rendszerváltozás és felsőoktatási reform. In: Kozma Tamás - Rébay Magdolna [szerk.]: A Bolognai Folyamat Közép-Európában. Budapest: Új Mandátum, 287-314

LAKI LÁSZLÓ - SZABÓ ANDREA - BAUER BÉLA (2001): Ifjúság 2000. Gyorsjelentés. Budapest: NIKI

NAGY MÁRIA (1994): Tanári szakma és professzionalizálódás. Budapest: Országos Közoktatási Intézet

NAGY MÁRIA (2001): A tanári pálya választása. In: Papp János [szerk.]: A tanári pálya. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 103-122

NAGY MÁRIA - VARGA JÚLIA (2006): Tanárok. In: HALÁSZ GÁBOR - LANNERT JUDIT [szerk.]: Jelentés a magyar közoktatásról. (7. fejezet)

PAPP JÁNOS [szerk.] (2001): A tanári pálya. Szöveggyűjtemény. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó

PUSZTAI GABRIELLA (2009): A társadalmi tőke és az iskola. Kapcsolati erőforrások hatása az iskolai pályafutásra. Budapest: Új Mandátum

PUSZTAI GABRIELLA (2010): Az intézményi hatás arcvonásai a regionális intézményi kutatások tükrében. In: Kozma Tamás - Ceglédi Tímea [szerk.]: Régió és oktatás: A Partium esete. Debrecen: CHERD, 71-92

PUSZTAI GABRIELLA - SZABÓ PÉTER CSABA (2008): In: Kozma Tamás - Rébay Magdolna [szerk.]: A Bolognai Folyamat Közép-Európában. Budapest: Új Mandátum, 68-86

ROKEACH, M. (1968): Beliefs, attitudes and values: A theory of organization and change. San Francisco: Jossey-Bass

SCHÜTZ, A. (1984): A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: Hernádi Miklós [szerk.]: A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat Kiadó 178-228

SCHWARTZ, SHALOM H. (2007): Basic Human Values: An Overviev. Basic Human Values. Theory, Methods and Applications.
www.fmag.uncit.it/Allegati/convegno%207-8-10-05/Schwartzpaper.pdf Utolsó letöltés: 2007.01.19. 9:30

SHULTZE, G. (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája. In: Szociológiai Figyelő, 2000/1-2, 135-157

SZABÓ LÁSZLÓ TAMÁS (1998a): Európai dimenziók a tanárképzésben. In: Kozma Tamás [szerk.]: Euroharmonizáció. Budapest: Educatio Kiadó, 79-86

SZABÓ LÁSZLÓ TAMÁS (1998b): Tanárképzés Európában. Budapest: Educatio Kiadó

SZABÓ LÁSZLÓ TAMÁS (2009): A tanár visszanéz. Neveléstudomány - iskola - pedagógia. Budapest: Új Mandátum

UTASI ÁGNES (2002): A bizalom hálója. Mikrotársadalmi kapcsolatok, szolidaritás. Budapest: Új Mandátum

UTASI ÁGNES (2008): Éltető kapcsolatok. A kapcsolatok hatása a szubjektív életminőségre. Budapest: Új Mandátum

UTASI ÁGNES (2009): A közösségi kapcsolatok és a közélet. In: Feleky Gábor [szerk.]: Közösségi relációk: elméletek, narratívák, hipotézisek. Szeged: Belvedere Meridionale, 11-34

VARGA JÚLIA (2007): A tanárok kiválasztódása. Kézirat. OKI

WOODS, C. S. - CONDERMAN, G. (2006): Teacher Education and Positive Youth Development. In: International Journal of Learning, vol.13, nr.3.

ZEICHNER, K. M. - LISTON, D. P. (1996): Reflective Teaching. An Introduction. New Jersey: Mahwah

ZNANIECZKI, F. - THOMAS, W. I. (2002): A lengyel paraszt Európában és Amerikában. Budapest: Új Mandátum

ZNANIECZKI, F. (1934): The Method of Sociology. New York: Farrar-Rinehart

 

Marton Melinda

Alapdiploma - a Bologna-folyamat sikere?

Az alapdiplomások munkaerőpiaci helyzete

A Bologna-folyamat célkitűzései

A Bologna-folyamatot elsődlegesen annak felismerése indította útjára, hogy az európai felsőoktatás lemaradt Észak-Amerikától. A versenyképesség fenntartása érdekében szükségesnek láttak létrehozni egy integrált európai felsőoktatási térséget. 2000-ben a lisszaboni csúcstalálkozón (Lisszaboni Stratégia 2000) olyan reformprogramot fogadtak el, mely Európát 2010-re a világ legversenyképesebb régiójává alakítja. Bolognában (1999) és a további találkozókon (Lisszaboni Stratégia 2000; Prágai Nyilatkozat 2001; Berlini Nyilatkozat 2003; Bergeni Nyilatkozat 2005; Londoni Nyilatkozat 2007; Leuveni Nyilatkozat 2009; Budapest-Bécs Deklaráció 2010) a miniszterek kiemelt célként fogalmazták meg a hallgatói, oktatói, kutatói és munkaerő-mobilitást, a végzett hallgatók foglalkoztathatóságát, a diplomák és képzési ciklusok egységes keretrendszerének kidolgozását, a társadalmi-gazdasági igényeknek való megfelelést, az egységes európai minőségbiztosítási rendszer létrehozását. További célként fogalmazódott meg a sokszínűség tiszteletben tartása, az egyetemi autonómia megtartása, növelése, az európai dimenzió és EU-identitás erősítése, az élethosszig tartó tanulás támogatása, valamint az oktatás és a kutatás szoros együttműködése a Tudás Európájának létrehozása érdekében.

A reform egyik legfőbb célja, hogy a hallgatók olyan diplomát kapjanak képzésük elvégzésével, mely elősegíti munkavállalóként való elhelyezkedésüket, ezáltal növeli az európai felsőoktatás versenyképességét. Az aláírók ennek megvalósulását a diplomamellékletben (Diploma Supplement) látják, mely biztosítja a diplomák összehasonlíthatóságát. A Nyilatkozatok értelmében a képzést ún. lineáris (lépcsős) képzési rendszerré alakítják. Az első lépcső a tömeges képzés színtere (BA, BSc), a második szinten jelenik meg a tulajdonképpeni egyetemi képzés (MA, MSc), valamint ennek folytatása a PhD, mely az elitképzést testesíti meg. Ehhez szervesen kapcsolódik a hallgatói (és oktatói, kutatói) mobilitás megteremtésének, illetve elősegítésének igénye. Mobilitás alatt a megfogalmazók nem csupán a térbeli, hanem a képzési rendszeren belüli mozgást is értik (a mobilitási formákról lásd bővebben Barakonyi 2006: 90-109; Barakonyi 2009: 35-40.). A diplomák kölcsönös elismerése (és nem utolsó sorban összehasonlíthatósága) csak abban az esetben valósulhat meg, ha az intézmények egy egységes minőségbiztosítási rendszer feltételeinek felelnek meg, ennek érdekében ezeknek a szervezeteknek egységes alapokon kell nyugodnia az EU-ban. Végül mindezek mellett alapelvként jelenik meg az EU-identitás kialakítása és erősítése. Ennek érdekében az EU-ismeretek tananyagba való beépítésén túl szükséges nemzetközi intézményi együttműködés megteremtése.

A téma szempontjából releváns kérdés, a foglalkoztathatóság problémája leginkább az alapdiplomák/alapdiplomások, tehát a tömegképzés kapcsán merül fel. Ez egy új képzési fokozat, melyet eddig nem ismert a társadalmi-gazdasági környezet. A Berlini Deklaráció (2003) volt az első, ahol rögzítették a BA/BSc végzettségek képzési és kimeneti követelményeit. Eszerint a képzési programok feladata egyrészt a mester tanulmányokba való továbblépésre való felkészítés, másrészt felkészítés a munkaerőpiacra való kilépésre. Ezt követően a Londoni Nyilatkozat (2007) foglalkozott számottevően a munka világa és a felsőoktatás közötti kapcsolat hangsúlyozásával. Ezen a találkozón fogalmazódott meg, hogy a tanterveknek jobban kell igazodniuk a munkaerőpiaci igényekhez, hogy az intézményeknek kapcsolatot kell keresniük a munkaadókkal, valamint hogy a kormányzatok felelőssége, hogy kialakítsák a képzési fokozatok elismerését, alkalmazhatóságát legalább a közszférában. Leuvenben (2009) abban a kontextusban tárgyalták a foglalkoztathatóság problémáját, hogy - ahogyan Hrubos (2010: 350.) írja - "hozzá kell szokni a munka melletti tanuláshoz, a szervezett tanuláshoz való többszöri visszatéréshez, a munkahelyi kihelyezett oktatáshoz, az egész életen át tartó tanuláshoz a felsőoktatás minden szereplőjének".


A felsőoktatás és a munkaerőpiac kapcsolata

Manapság újra igen népszerű kutatási téma a felsőoktatás és a munkaerőpiac kapcsolatának vizsgálata, melynek egyik fő generálója a Bologna-folyamatként ismertté vált felsőoktatási reform. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupán az elmúlt évtizedekben végzetek kutatásokat ebben a témában, hiszen régóta az egyik központi kérdése a felsőoktatásnak a munkaerőpiaccal való kapcsolata. De miért is fontos a felsőoktatási rendszer és a gazdaság (munkaerőpiac) kapcsolatának vizsgálata?

Schultz rámutatott, hogy a gazdaság számára nélkülözhetetlen emberi tőkét minden társadalomban a szervezett oktatás termeli (erről lásd bővebben Schultz 1983). A szervezett oktatás keretein belül a felsőoktatásra igaz a leginkább ez a megállapítás, hiszen ez a szint termeli ki a gazdasági szféra felsővezetőit, a legfontosabb döntéshozókat, akik - talán - a leginkább nélkülözhetetlen csoportot jelentik a gazdaságban. Éppen ezért fontos, hogy a felsőoktatás outputja a munkaerőpiac értelmiségi keresleti oldalával mennyiségileg és minőségileg egyaránt szinkronban legyen.[52] A stabil piacgazdaság számára fontos a felsőoktatás kibocsátásának és a munkaerőpiac felvevőképességének egyensúlya (erről lásd bővebben Tímár 1996). Ugyanezt emeli ki az UNESCO Comparing Education Statistic Across the World jelentéseinek egyik alaptétele, miszerint mind a társadalmi, mind a gazdasági növekedés feltétele a munkaerőpiac keresletének és a felsőoktatás kibocsátó képességének, valamint az oktatás minőségének és tartalmának egybevágása (idézi Jóna é.n.).

Természetesen nem csak a piacgazdaság számára fontos, hogy megfelelően képzett munkaerő álljon rendelkezésre, az egyén anyagi jóléte legalább ilyen lényeges tényező. Az is kimutatható, hogy az oktatási rendszeren keresztül számtalan társadalmi probléma kezelésére nyílik lehetőség (Derényi 2010: 361.). Gyakran hangoztatott tény, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők - ahogy Polónyi (2010: 391-392) írja - "kulturáltabban, egészségesebben élnek" nagyobb kohéziós erőt és kisebb kriminalitást "kényszerítenek" ki a társadalomból[53].

A munkaerő keresletet és kínálatot három tényező befolyásolja: a (potenciális) munkavállalók, a munkaadók és az oktatási intézmények. Amennyiben ezek nem egymásra reflektálva működnek, a kereslet-kínálat egyensúlya felbomlik. (Dávid - Holczer é.n.). Számos kutatás (Galasi - Varga 2005; Galasi - Varga 2006; Mártonfi György 2006) kimutatta, hogy diszkrepancia jött létre a munkaerőpiac és a munkaerőt kibocsátó oktatási intézmények között, így el kell mozdítani a képzési/kibocsátási kínálatot annak érdekében, hogy közeledjen a munkaerő-kereslethez.

Az egyensúly megteremtése korántsem egyszerű feladat, hiszen a keresleti és a kínálati oldal igen gyorsan változik a mai gyorsan változó gazdasági (és társadalmi) környezetben. Lehetséges-e és ha igen, akkor hogyan valósítható meg a kívánatos egyensúly?

Majó szerint (2002: 173) "első lépésként a felsőoktatás kibocsátásának mérhetővé tételét kell megoldani, és olyan szervezeti eljárást kell kidolgozni, mely közvetlen kapcsolatot teremt a felsőoktatás és a munkaerőpiac szereplői között".

A munkaerőpiac és a felsőoktatás egyensúlytalanságának mutatója, hogy a diplomások körében is megjelent és egyre növekszik a munkanélküliség (Magyarországon 1998-tól 2004-ig arányuk megduplázódott[54] (Györgyi 2007), mivel csökken a diplomások iránti munkaerőpiaci kereslet, ill. nem a végzettségüknek megfelelő munkát végeznek a diplomával rendelkezők, valamint éleződik a verseny a kvalifikált pályakezdők körében (Györgyi 2004; Berde - Czenky - Györgyi - Híves - Morvay - Szerepi é.n.; Furlong 2003). A FIDÉV[55], a MKIK GVI, valamint az OFI kutatásai azonban egyaránt azt igazolták, hogy a munkaerőpiac továbbra is keresi a diplomás munkaerőt. Úgy találták, hogy kevés a tartós munkanélküli a diplomások között, hogy fizetésük magasabb és több az álláslehetőség számukra. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a munkaerőpiacon magasabb arányban képviseltetik magukat a diplomások, mint a népességen belül (Polónyi 2010: 388.). Azonban nemcsak az számít, hogy munkát tudnak vállalni a diplomás fiatalok, a végzett munka minősége sem elhanyagolandó kérdés.

Munkát találni valóban könnyebb a diplomával rendelkezőknek, mint az alacsonyabban kvalifikáltaknak, azonban a végzettségnek megfelelő munka/beosztás megtalálása már jóval nehezebb (Berde 2005, Kertesi - Köllő 2006, Varga 2006). A képzettség és munkaerőpiaci illeszkedés vizsgálata során Galasi és munkatársai (Galasi - Tímár - Varga é.n.) igen nagy különbséget mutattak ki az egyes tudományterületek között[56].

A humán erőforrással való ésszerűbb gazdálkodás előmozdítása alapvető feladatot jelent a magyar gazdasági rendszerben. Ezen célok elérésére racionális megoldásnak tűnik a lineáris/többlépcsős modell bevezetése (Hrubos - Szentannai - Veroszta 2003: 109).

A másik probléma, mint már említettem, a felsőoktatási intézmények által adott tudás minősége és munkaerőpiaci használhatósága. Hrubos (2006) egyértelműen kijelenti, hogy át kell alakítani a tanterveket, melynek célja, hogy a hallgatók 3 év képzés után (BA/BSc) a munkaerőpiacon használható tudással jelenjenek meg. Szükséges a gyakorlati és elméleti órák súlyának és eloszlásának módosítása is. Látható tehát, hogy egyre nagyobb súlyként nehezedik a felsőoktatás vállára a gyorsan változó munkaerőpiac igényeinek beépítése a tananyagba (Derényi 2010: 362.).

Módosítani szükséges a felsőoktatási törvényt, ti. fel kell töltsék tartalommal az alapdiploma fogalmát. A képzési jegyzékből is hiányoznak az ennek megfelelő beosztások, a különböző szakterületről párosított szakmák, melyek ellátásához nem szükséges egyetemi szintű végzettség (Hrubos - Szentannai - Veroszta 2003: 79-80). Ugyanezt a véleményt képviseli Barakonyi (2004) is.

Egyre növekszik az egyetemek felelőssége abban, hogy milyen munkaerőt bocsátanak ki, mivel egyre nagyobb arányban képviseltetik magukat a diplomások a munkaerőpiacon. Kérdés, hogy megvalósul-e a munkaerőpiacra képzés vagy csak öncélúan oktatnak az egyetemeken?

Jan Szczepanski (1969: 22) már az 1960-as években megfogalmazza (a lengyel felsőoktatási rendszerre vonatkoztatva), hogy az "egyetemek elszakadtak az élettől". Még inkább igaz ez a mai felsőoktatásra. Hrubos (2006) az európai egyetemek előtt álló feladatok véghezvitelét egy új "társadalmi szerződésben" látja. Derényi (2010: 366-368) azt az álláspontot képviseli, hogy a foglalkoztathatóság fogalmának szűken vett értelmezése[57] napjainkra meghaladottá vált. Az újraértelmezett fogalom szerint az egyén egész életére releváns, használható készségek felsőfokú elsajátításának kell lennie a felsőoktatási intézmények központi célkitűzésének, s nem elegendő az egyént mint munkavállalót felkészíteni a munkaerőpiacra. Erre természetesen nincs egy recept, melyet minden felsőoktatási intézmény magáévá tehet. Nincs is ilyenre szükség, mivel jelentős különbségek vannak az egyes intézmények között, és az azokat körülvevő környezet (gazdaság és társadalom) is igen heterogén képet mutat. Valamint az sem elhanyagolható kérdés, hogy az intézmények és környezetük is állandó változásban van, így folyamatosan változnak azok az igények is, amelyek kielégítését célul tűzik ki.

Derényi (2010: 367.) szerint a foglalkoztathatóság javításának támogató eszközei a következő elemekből állnak: (a) "széles alapozású képzési programok kínálata", (b) "a képzések általános elemei és szakmai, gyakorlati elemei közötti egyensúly megteremtése", (c) "a szintek és képzési formák közötti átjárhatóság biztosítása, s végül (d) "kiterjedt tanulási és életpálya tervezési, tanácsadó szolgálatok". Ezek jelentik tehát azt a keretet, melyet lényegében a bolognai reformokkal szándékoztak létrehozni.

Mivel a "régi" rendszerből nagyvonalakban ismerhető a master diploma munkaerőpiaci értéke, ezért a figyelem az alapdiplomások felé fordul: milyen tudást kapnak a hallgatók három év alatt, ez hogyan hasznosítható, ill. egyáltalán hasznosítható-e a munkaerőpiacon, milyen követelményeket támasztanak a munkaadók az alapdiplomások felé, vagy egyáltalán ismerik-e ezt az új diplomát? Ezek és még számos hasonló kérdés merülhet fel a téma kapcsán.

Az alapképzés (BA/BSc) a célkitűzés szerint kevésbé specializált, általánosabb tudást ad, mely alkalmazkodik a munkaerőpiaci igényekhez, a munkavállaláshoz szükséges szélesebb gyakorlati alapokat nyújt a hallgatók számára, és megalapozza a mesterszakokra való továbbtanulást (Londoni Nyilatkozat 2007). Lássuk, mennyiben valósult meg ez a célkitűzés a Pécsi Tudományegyetemen!


A kutatásról

Jelen tanulmány egy 2008 decembere és 2009 januárja között a Pécsi Tudományegyetemen végzett, valamint egy 2010 tavaszi kutatás eredményeit közli.

A korábbi kutatás a BA/BSc képzésben résztvevő végzős hallgatók munkaerőpiaccal kapcsolatos attitűdjeire, elvárásaira, jövőbeni terveire fókuszál (a kutatás kérdezőbiztossal felvett kérdőíves vizsgálaton alapul). A válaszadók között minden olyan pécsi kar hallgatói reprezentálva voltak, amelyeken osztott képzés van, és amelyeken vannak már harmadik évfolyamos, végzős hallgatók. Tehát a bölcsész, a természettudományi, a műszaki, az egészségügyi, a közgazdaságtudományi karok, valamint a Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar (hallgatói révén) képviseli magát a mintában. A PTE hallgatói közül véletlen sétás módszerrel történt a mintavétel, fix mintavételi helyeken. Azért esett erre a módszerre a választás, mivel teljes listához - adatvédelmi okokból - nem lehet hozzáférni a pécsi egyetemen tanulókról. A kérdezőbiztosok[58] az egyes karok épületei előtt (ahol több épületben is vannak óráik a hallgatóknak, ott mindegyik épülethez kimentek) végezték az adatfelvételt. Összességében 188 Pécsett tanuló egyetemista került a mintába és válaszolt a kérdőívre (ez igen kis hányada a végzős alapszakosok sokaságának, kb. 6000-en vannak). A minta tehát nem reprezentálja a PTE hallgatóit, azonban úgy gondolom, arra alkalmasak az eredmények, hogy segítsenek a hallgatók attitűdjeivel kapcsolatos tendencia felvázolásában.

A kérdőív feltérképezi a kar és szakválasztás okait, a hallgatók tanulmányi "előéletét", választ keres arra, hogy mennyire vannak megelégedve az egyetemi oktatás színvonalával, hogy milyen készségeket sajátítottak el a képzésük alatt, kitér a diplomaszerzés okaira, és számos kérdést tartalmaz a hallgatók jövőképére vonatkozóan (továbbtanulás vagy munkába állás, munkaerőpiaci lehetőségek). Mindemellett természetesen demográfiai változók is szerepelnek a kérdőívben.

A második kutatás a munkaadók alapdiplomásokkal szembeni elvárásait, a Bologna reformok ismertségét vizsgálja (interjús kutatás)[59]. A mintavétel során az említett kérdőíves kutatás azon válaszadói jelentették a kiinduló pontot, akik vállalkoztak arra, hogy egy későbbi kutatásban is részt vennének. Mivel igen kevés potenciális kérdezet volt fellelhető, így a hólabda módszert alkalmazva sikerült bővíteni a válaszadók körét. Az így felkeresett alapdiplomával munkát vállalókon keresztül sikerült eljutni a munkaadóikhoz, összesen 12 munkáltatóhoz. A mintába került munkaadók több szakterületről, valamint köz- és magánszférából egyaránt rekrutálódtak. Erre a korántsem egyszerű mintavételi eljárásra azért volt szükség, mert csupán néhány olyan alapdiplomás volt a kutatás idején, aki diplomájával elhelyezkedett a munkaerőpiacon. Ennek több oka is van: egy részük nem tudta a tervezett képzési idő alatt elvégezni alapszakját[60], másik részük, habár rendelkezik alapdiplomával, nem talált állást, legnagyobb részük pedig továbbtanult mesterfokon. A fent leírt mintaválasztás másik oka, hogy a PTE a kutatás idején nem rendelkezett egy munkáltatói listával, mely a végzett hallgatók munkáltatóit tartalmazza, és amelyből valamilyen mintavételi eljárással mintát lehetett volna venni; a végzett hallgatók elérhetőségei pedig - a már említett adatvédelmi okokból - nem hozzáférhetőek.

Az interjúk során olyan személyek kerültek a kérdezettek körébe, akik beosztásukból[61] adódóan tisztában vannak az iskolai végzettség szerinti összetétellel, a jelenlegi vagy várható szakemberigénnyel, minősíteni tudják munkavállalóik teljesítményét. Többségében olyan munkáltatók kerültek be a mintába, ahol 100 fő fölötti a munkavállalók száma, valamint csaknem minden munkaadónál az alkalmazottak nagyobb hányada közép- és felsőfokú végzettségű.

A tanulmány további részében a hallgatók és a munkaadók véleményét együtt, egymásra reflektálva mutatom be, így jól láthatóvá válnak a véleményegyezések és véleménykülönbségek.


A képzésről, a bolognai rendszerről alkotott vélemények

A munkáltatói kutatás és a végzős hallgatók körében készített felmérés eredményei egyaránt azt mutatják, hogy egyik fél sincs pontosan tisztában a bolognai rendszerrel. A munkaadók a képzés tartalmával, a hallgatók által megszerezhető tudással kapcsolatban bizonytalanok, míg a hallgatók a megszerzett végzettségük munkaerőpiaci használhatóságával nincsenek tisztában.

Elméleti és gyakorlati kurzusok

Mindkét csoport hasonló véleménnyel rendelkezik a képzésről. A vizsgált hallgatók az elméleti oktatás színvonalával nagy százalékban mutatnak magas fokú elégedettséget (55,9%), az inkább elégedettek csoportjába pedig a megkérdezettek 28,2%-a tartozik - tehát összességében a kérdezettek 84,1%-a elégedett az elméleti oktatás színvonalával. A gyakorlati oktatással való elégedettség már nem mutat ilyen megnyugtató képet - még a hallgatók szemében is jóval alatta marad az elméleti képzés színvonalának megítélésével. A válaszolók alig több mint fele értékeli úgy gyakorlati képzését, hogy elégedett (35,8%) vagy inkább elégedett (20,3%) annak színvonalával. Annak érdekében, hogy "összehasonlítható" legyen az elméleti és a gyakorlati képzés, szerepelt a kérdőívben az a kérdés, hogy "Mennyire elégedett az elmélet és gyakorlat arányával?" A hallgatók ezzel kapcsolatban szintén elégedetlenségüket fejezték ki.

Az oktatás gyakorlatorientáltságának mérőeszköze, hogy mennyi olyan kurzust végeznek el a hallgatók, amelyekben az elméleti tudás gyakorlati alkalmazására van lehetőségük. A hallgatók fele nem (48,9%) tudott arról beszámolni, hogy részt vett ilyen kurzuson, s még akiknek voltak is gyakorlati kurzusaik, azok alacsony számáról számoltak be. Több mint 55%-uk csak egy ilyen kurzust tudott említeni, 10%-uk már két ilyen kurzusról adott számot, és kevesebb mint egyharmada a megkérdezett hallgatóknak számolt be 3 vagy annál több gyakorlati jellegű kurzusról a 6 félév alatt összesen.

A gyakorlati kurzusok száma persze csak egyik mutatója a gyakorlati oktatásnak, fontos tudni, hogy mennyire voltak ezek hasznosak - a hasznosság hallgatói megítélése természetesen csak az egyik oldal, de amint látni fogjuk, a munkaadók a hallgatókéhoz igen hasonló véleményt formálnak. A vizsgált diákok csupán 16,5%-a szerint voltak a gyakorlati kurzusaik nagyon hasznosak, 40,9%-uk szerint hasznosak voltak, 26,1% a középutat választotta: "is-is", 5,2%-uk véleménye szerint nem voltak túl hasznosak, és 11,3%-a a hallgatóknak egyáltalán nem tartotta hasznosnak a képzésében kínált gyakorlati kurzusokat. Ez igen csekély eredmény, főként annak fényében, hogy a Bologna-folyamat egyik legfőbb célkitűzése, hogy az alapképzések gyakorlatorientáltak legyenek, s így a munkaerőpiacon jól hasznosítható tudással felvértezve lépjenek ki a diákok az egyetemekről.

A munkaadók az új képzési rendszer legnagyobb problémájának az átláthatatlanságot tartják. Nem tudják, hogy mit tudnak a különböző képzési szinteket elvégzők, milyen elvárásokat támaszthatnak velük szemben, így legtöbbször egy kategóriába sorolják az alap- és a mesterdiplomásokat[62], s ha választani kell, akkor a régi rendszerből ismert diplomást választják.


"Negatívumként talán azt említeném, hogy nem igazán látjuk még, hogy kitől mit is lehet elvárni. [...] Nagy valószínűséggel, ha alap- illetve mesterszakot végzett munkavállalók között kell választanom egy állás kapcsán, akkor a mesterszakot végzett illetőt választanám. Az alapdiplomások helye még nem kristályozódott ki." - 2. interjúalany


"alapképzésesek kevésbé gyakorlatiasak az elején [... ]ezek alapján néha elgondolkodom hogy mennyire hatékony vagy hangsúlyos a gyakorlati képzésük egy-egy intézményben. Ebben látok hiányt." - 8. interjú


A két diploma típus tehát nem különül el a munkáltatók többségének szemében, a munkájukban, az elvárásokban sem tesznek különbséget közöttük. Természetesen olyan munkaadók is vannak - bár elvétve találhatók ilyenek - akik szerint megfelelő az új képzési rendszer. Legnagyobb erényeként azt emelték ki, hogy hamarabb ki lehet kerülni a munkaerőpiacra.


Szakmai gyakorlat és munkaerőpiacra képzés

Az alapképzés gyakorlati oldalát közelíti az is, hogy van-e kötelező külső szakmai gyakorlata a diákoknak, hiszen valószínűleg a "valódi" munkaerőpiacon, "valódi" munkahelyen lehet a legjobban elsajátítani a szakterület gyakorlati oldalát. Ezzel szemben a megkérdezettek csupán 37,2%-ának volt kötelező külső szakmai gyakorlata, s átlagosan 42 órát töltöttek kötelezően külső gyakorlaton a hallgatók (igen nagy szórással, mert volt olyan, aki csak 1 óra és olyan is volt, aki több mint 100 óra külső gyakorlati munkaórát teljesített).

A kötelező gyakorlat szakmaisága a dákok szerint nem vagy nem minden esetben valósul meg: több mint tizedük úgy ítélte meg, hogy egyáltalán nem volt szakmai a gyakorlata, 55%-uk szerint a gyakorlaton végzett munka nem csak szakmai volt, és csak 34,5%-uk mondta, hogy valóban szakmai volt a kötelező külső szakmai gyakorlatuk. Ez inkább a diákok rossz választásának tudható be, hiszen 85,7%-uk maga választotta gyakorlati helyét és nem az egyetem jelölte ki. A megkérdezett hallgatók többsége úgy véli, hogy a mesterfokon való továbbtanulásra jobban felkészítette őket alapképzésük, mint a munkaerőpiac követelményeire. Utóbbival kapcsolatban nagy azok hányada, akik szerint nem nagyon vagy egyáltalán nem volt megfelelő a képzés munkaerőpiaci felkészítő orientációja (csaknem fele a megkérdezetteknek).

Hasonló véleményt formáltak a munkaadók is. Úgy vélik, hogy azon elvek, miszerint az alapképzés gyakorlatorientált, képességeket és készségeket fejlesztő és a munkaerőpiacra képez, szinte egyáltalán nem valósultak meg. Továbbra is a képzés elméleti része a hangsúlyosabb, bizonyítja ezt az is, hogy a kérdezettek leginkább az alapdiplomások elméleti tudásával vannak megelégedve. A legnagyobb problémaként minden megkérdezett munkaadó a gyakorlati tapasztalatok hiányát jelöli meg, valamint többen úgy tapasztalták, hogy problémák vannak a kommunikációs készségekkel, az önálló munkavégzés, a tanulás képességével, a nyelvtudással és a kreativitással. Ezek azok a készségek, melyeket a felsőoktatási intézményeknek fejleszteni szükséges annak érdekében, hogy hallgatóik sikeresebbek legyenek a munkaerőpiacon.


"Az amúgy is szűkös szakmai gyakorlati helyekre nem a szakterület iránt érdeklődőket, hanem a jelentkezési sorrend vagy kapcsolatok alapján szelektált diákokat ajánlanak. Így sem a diák, sem a cég nem profitál ebből a rendszerből." - 3. interjúalany


"...az összefüggések felismerését, az információk összekapcsolását, új szempontok szerinti újragondolását, a kommunikációs képesség kialakítását gyakorlatilag még a bölcsész, kutató képzéssel foglalkozó intézmények sem tekintik feladatuknak." - 4. interjúalany


Többen megfogalmazták, hogy a felsőoktatási intézmények nem a munkaerőpiacra képzik a hallgatókat, hanem saját kompetenciáiknak megfelelően alakítják ki a képzési szerkezetet. Megoldási javaslatuk: szorosabb kapcsolatra lenne szükség az oktatási szféra és a munkaerőpiac között, valamint olyan oktatókra lenne szükség, akik a munkaerőpiac elvárásainak megfelelő képzésben tudják részesíteni a hallgatókat.


"... az intézmények nem ápolnak megfelelő kapcsolatot a gazdaság szereplőivel, ezért nem alakulnak ki személyes kapcsolatok sem az intézmény, sem a hallgatók szintjén." - 3. interjúalany


Az új képzési rendszer hibáit tehát a munkaadók és a hallgatók egyaránt felismerik, s nagyban hasonló képet alkotnak róla, mint a felsőoktatás kutatói, szakértői (erről lásd bővebben Barakonyi 2004; Hrubos - Szentannai - Veroszta 2003; Polónyi 2006, Kertesi - Köllő 2006; Róbert Péter 2004). Fő problémaként a gyakorlati oktatás színvonalát, valamint a gyakorlat csekély mértékét jelölték meg a megkérdezettek, felhívták a figyelmet a szakmai gyakorlatok minőségbeli hiányosságaira. Az elméleti oktatás színvonalával mindkét csoport elégedett, azonban túlsúlyosnak tartják azt a gyakorlati képzéssel szemben. Egyetértettek abban is, hogy az egyetem nem a munkaerőpiacra képzi a hallgatókat, tehát rugalmatlan. A hallgatók szerint inkább a mesterképzésre készítenek fel a BA/BSc-s tanulmányok, a munkáltatók pedig úgy látják, hogy a képzés tartalmának kialakításában az oktatói kvalitások játszanak szerepet.


Elsajátított készségek és kompetenciák

Meglepő módon a hallgatók - saját bevallásuk szerint - olyan készségeket és kompetenciákat sajátítottak el, amelyeket a munkaadók hiányosságként említenek. A hallgatók úgy látják, hogy az alapképzés alatt elsajátították az önálló munkavégzés képességét, a problémamegoldó készséget, a kapcsolatteremtés képességét, valamint jó kommunikációs kompetenciákkal ruházta fel őket az egyetem. Hiányosságként, az el nem sajátított készségek, kompetenciák között említik az időstrukturálást, a számítástechnikai ismereteket és legnagyobb arányban az idegen nyelvet (17,6%). Ezek az eredmények egyértelműen alátámasztják azt az állítást, hogy a képzés célja nem alakult át a Bologna-folyamat következtében, inkább csak formai átalakulásról van szó. A munkaadók szintén említették az idegen nyelvet az alapdiplomával rendelkezők egyik nagy hiányosságaként, azonban ez az egyetlen, amely a hallgatók megítélésével azonos. El nem sajátított tudásként említették a munkáltatók a hallgatók által meglevőnek említett tudásformák többségét, tehát az önálló munkavégzés képességét, a problémamegoldó készséget, valamint jó kommunikációs kompetenciákat.


"számítógép használatának ismerete, nyelvismeret" - 9. interjúalany


"önállóság, fogalmazási és íráskészség és kommunikációs készség, ez a minimum, amit mindenkitől elvárok" - 5. interjúalany


A munkaadói és hallgatói vélemények közötti különbség vélhetően arra a problémára vezethető vissza, amit Szczepanski (1969: 22.) az egyetemek élettől való elszakadásának nevez. Mégpedig azért van ez így - mondja -, mert azt feltételezik, hogy a jó tanulónak a hallgatóba beoltott tulajdonságai döntő fontosságúak a későbbi hivatásában való sikere szempontjából. Tehát azon a feltételezésen alapul az egyetemek képzési rendszere, hogy az eszményi tanuló megegyezik az eszményi munkavállalóval. Ez csak akkor lenne így, ha a munka feltételei a szakmában hasonlóak lennének az egyetemi tanulmányok feltételeihez. Ez azonban nincs így! Az iskolai nevelés belső ellentmondása Szczepanski (1969: 120-122.) szerint, hogy miközben a tanulót saját mintái szerint kívánja formálni és őt a lehető legjobban fel kívánja készíteni az "életre", e tevékenysége közben az élettől elszigetelt környezetet teremt, bizonyos eszmei tudást ad az életről és a munkában jelentkező helyzetekről.


Munkaerőpiaci kilátások

Elvárások

A megkérdezett hallgatók többségének elvárása, hogy BA/BSc diplomájuk használható gyakorlati tudást nyújtson, valamint sokan várják végzettségüktől azt is, hogy zökkenőmentes belépést biztosítson a munkaerőpiacra. Ehhez kapcsolódóan a válaszadók legnagyobb többsége azért akar diplomát szerezni, hogy jól fizető álláshoz jusson, s "csak" második helyen szerepel az, hogy azzal foglalkozhasson, ami érdekli. Csaknem harmadrészük az MA/MSc-re való belépőként tekint alapdiplomájára, és hasonló arányban várnak mély, elméleti ismereteket ettől a képzési szinttől. Az utóbbi két választ megjelölők azok, akik mesterfokon szeretnének továbbtanulni.

A munkaadók, a hallgatók többségének elvárásához igazodva, használható, gyakorlati tudást várnak el az alapdiplomásoktól, valamint azt, hogy rendelkezzenek a munkaerőpiacon használható alapkészségekkel és kompetenciákkal (önálló munkavégzés, kommunikációs készség, problémamegoldó készség, idegen nyelv). Ez az eredmény azt mutatja, hogy a Bologna-folyamat életre hívása nem áll távol a munkaerőpiaci kereslettől, hiszen a Bolgona Dokumentumok épp olyannak írják le az alapdiplomásokat, amilyennek a munkaadók jelen kutatás szerint.

Mivel még igen kevés alapdiplomás lépett ki a munka világába, igen nehéz feladatuk van a munkaadóknak, ti milyen követelményeket támasszanak az alapdiplomásokkal szemben.


"az alapdiplomások eddig lényegében megfeleltek az elvárásoknak többé- kevésbé. Mesterszakot végzettel eddig még nem találkoztam [...] Ez azt jelenti, hogy a mi elvárásaink néhol a régi rendszerű egyetemi végzettséggel járó tudásszintet igénylik a most végzett munkavállalóktól, amivel ők még nem rendelkeznek. Így hozzá kell még szokni a váltáshoz!" - 3. interjúalany


"Ugyanazt a munkát végzi, amit mi [régi rendszerben diplomázók], de természetesen még bele kell tanulnia, hiszen csak most jött." - 8. interjúalany


Úgy tűnik tehát, hogy az elvárások tekintetében a munkaadók nem tesznek különbséget a régi rendszerben diplomázók és az alapdiplomások között. Ezt bizonyítja az az eredmény is, hogy azok az alapdiplomások, akik jelenleg a munkaerőpiacon vannak, ugyanolyan megítélésben (munkakör szerint is és anyagi értelemben is) részesülnek, mint a régi rendszer diplomásai.


Munka vagy továbbtanulás?

A továbbtanulás mellett teszi le a voksot a végzős hallgatók igen nagy hányada, mert úgy gondolják, hogy alapdiplomával nehéz a munkaerőpiacon elhelyezkedni. Azzal az állítással, hogy a BA/BSc végzettséggel könnyű jó munkát találni, a megkérdezetteknek csak negyede ért egyet, közülük is minimális azok aránya, akik teljes mértékben egyetértenek ezzel az állítással. Azzal, hogy nincs különbség a bachelor és a master végzettség között, a kérdezettek 77%-a egyáltalán nem ért egyet, és 10% alatti azok aránya, akik valamelyest vagy teljes mértékben egyetértenek. A BA/BSc végzettséggel rendelkezők munkaerőpiaci esélyeit a válaszadó hallgatók alig több mint negyede értékeli pozitívan. Igen kis arányban vannak azok, akik szerint a munkáltatók ismerik az alapdiplomát (4,5% a "teljes mértékben egyetért" és 20,8% az "inkább egyetért" válaszok aránya). Hasonlóan alacsony, bár valamivel magasabb azok aránya, akik úgy vélik, hogy sok olyan munkahely van itthon, amelynek betöltésére megfelelő az alapdiploma (7,1% azok aránya, akik "teljes mértékben egyetértenek", és 30%-nyian vannak, akik "inkább egyetértenek" ezzel az állítással). A válaszadók többsége azt gondolja, hogy a sikeresség záloga a mesterszak elvégése (51,9%).

Az alapdiplomásokkal szembeni követelményrendszer még nem alakult ki, a munkaadók legtöbbször magas elvárásokat támasztanak. Leginkább a régi rendszerben végzett diplomásokkal szembeni elvárások fogalmazódnak meg. Az a félelem[63] tehát, hogy a végzettségüknél alacsonyabb szintű munkát találnak az alapdiplomások, jelen kutatás eredményei szerint, nem állja meg a helyét. Természetesen ennek oka egyrészt, hogy még igen kevés alapdiplomást találhatunk a munka világában, másrészt az, hogy a munkáltatók jelenleg még keresik azokat a helyeket, ahol alkalmazni tudják ezt a csoportot.


"alapdiplomások helye még nem kristályosodott ki" - 6. interjúalany


A megkérdezett munkáltatók úgy gondolják, hogy a magas munkanélküliség, a gazdasági helyzet bizonytalan volta és az alapdiplomások munkaerőpiaci ismeretlensége miatt jobban teszik a BA/BSc végzettséggel rendelkezők, ha továbbtanulnak mesterfokon.


"Szerintem tanuljon tovább." - 4. interjúalany


Ha választani kellene, akkor egy magasabb végzettségűt venne fel a megkérdezett munkaadók többsége.


"Valószínűleg eszembe jutna, hogy talán többet tud a mesterdiplomás, de mindenképpen behívnám mindkettőt egy interjúra." - 6. interjúalany


"Nagy valószínűséggel, ha alap- illetve mesterszakot végzett munkavállalók között kell választanom egy állás kapcsán, akkor a mesterszakot végzett illetőt választanám [...] Úgy gondolom, hogy használhatóbb tudással rendelkezik, nem csak általános képe van a szakterületről és elég elhivatott, ha még két évet rászánt a tudás bővítésére." - 7. interjúalany


Összegzés

Mivel a bolognai reformok hazai bevezetése óta már kikerültek az első alapdiplomát szerzett munkavállalók, időszerűvé vált annak vizsgálata, hogy mi is történt azokkal, akik nem folytatták tanulmányaikat mesterképzésben! Mindeddig a Bologna-folyamat következményeinek kutatása csak a képzésben résztvevők vizsgálatára terjedt ki, a munkaadókat nem kérdezték meg, hogy mi a véleményük az első alapdiplomás "outputról". Ennek vizsgálatára vállalkoztam a Pécsi Tudományegyetemen végzett alapdiplomások munkáltatói körében készített felméréssel, melyet egy, a végzős alapszakos hallgatók körében készített kutatással együtt, a két vizsgálatot egymásra reflektáltatva mutattam be.

Az oktatás színvonaláról igen eltérőek a vélemények. Az elméleti oktatással általában elégedettek a válaszadók, azonban a gyakorlati képzésükről már jóval negatívabb véleménnyel vannak, mind annak mennyiségét, mind minőségét illetően. A kompetenciák meglétének, illetve hiányának tekintetében szintén nem mondható jónak a pécsi diákok helyzete. A kérdezett hallgatók relatív nagy aránya, saját megítélése szerint, nem tudta elsajátítani az időstrukturálást, a számítógépes kompetenciát, a problémamegoldó készséget, az önálló munkavégzés képességét és legalább egy idegen nyelvet, pedig ezek alapvető jelentőségűek a munkaerőpiaci sikeresség szempontjából.

A munkaadók által elvárt készségek, képességek kialakításának és fejlesztésének hiánya szintén a felsőoktatás és persze a közoktatás felelősségi körébe sorolható. A szakmai gyakorlatok lényeges szerepet játszanak a munkaadók által elvárt készségek fejlesztésében, így a gyakorlati képzési idő növelésével pozitív eredmények elérésére van kilátás a képességfejlesztés területén is. Bár meg kell jegyezni, hogy az elvárások magas szintűek, esetenként a mesterdiplomások szintjének felelnek meg.

Az attitűdkérdésekre adott hallgatói válaszok azt mutatják, hogy igen pesszimisták a megkérdezett hallgatók munkaerőpiaci esélyeik megítélésében. Többségük nem szándékozik kilépni a munkaerőpiacra az alapdiploma megszerzése után, hanem szeretne továbbtanulni mesterképzésben. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy úgy látják, a munkaerőpiac nem értékeli az alapdiplomát, ezért mesterdiplomát szándékoznak szerezni a munkaerőpiacra való kilépés előtt.

Ez a pesszimizmus azonban azon hallgatók esetében, akik alapdiplomájuk megszerzését követően munkába álltak, nem igazolható. A munkaadók elmondása szerint a régi diplomásoknak megfelelő munkaköröket tölt be az alapdiplomások nagy része.

Ahhoz, hogy a munkáltatók alkalmazni tudják és akarják az alapdiplomásokat, sokkal szorosabb együttműködésre van szükség a két szféra között, mely az egyes szakmai szervezetek közreműködésével érhető el.


"...több egyetemmel és főiskolával van kapcsolatunk, szakmai gyakorlatosokat is fogadunk minden évben azzal a nem titkolt szándékkal, hogy aki nekünk ez idő alatt megtetszik, megismerjük és beválik, őt azért vagy azonnal - ha lehetőségünk van rá - vagy a későbbiekben, de mindenképpen felvesszük." - 6. interjúalany


Az is hozzájárulna az alapdiplomák és az alapdiplomások "ismertségéhez", ha a felsőoktatási intézmények egyéb módon (pl. szórólapok) is tájékoztatnák a munkaadókat az alapdiplomás képzések tartalmáról, az ott elsajátítható kompetenciákról[64]. Az egyetemről kilépő munkavállalók munkaerőpiaci esélyeit növelné, ha a képzések tartalmának kialakításában mindkét szereplő részt venne.

Azon cél elérése érdekében, hogy az alapdiplomások be tudjanak illeszkedni a munkaerőpiacra, munkaerőpiaci felméréseket szükséges végezni. Ezek a vizsgálatok rámutathatnak a képzések esetleges gyengeségeire, hiányosságaira, szerepük lehet a képzési szerkezet átalakításában, az egyes képzéseken résztvevők számának befolyásolásában, s nem utolsó sorban a fiatalok szakmaválasztásában. Szükséges, hogy a munkaerőpiac igényei megjelenjenek a képzések tartalmában, hiszen ez növeli a végzett hallgatók munkaerőpiaci elhelyezkedési esélyeit. Természetesen mindezen pozitív változások eléréséhez szükséges, hogy a munkaadók tájékozódjanak a képzések tartalmáról, s ezáltal nyitottabbá váljanak az új felsőoktatási rendszerre és az új diploma típusokra.


Hivatkozások

Barakonyi Károly (2004): Rendszerváltás a felsőoktatásban. Bologna-folyamat, modernizáció. Budapest: Akadémiai Kiadó

Barakonyi Károly (2006): EFT kompatibilis mesterszakok. In Iskolakultúra (3): 90-109.

Barakonyi Károly (2009): Bologna "Hungaricum". Diagnózis és terápia. Budapest: Új Mandátum Kiadó

Berde Éva - Czenky Klára - Györgyi Zoltán - Híves Tamás - Morvay Endre - Szerepi Anna: Diplomával a munkaerőpiacon. Internet:
http://www.hier.iif.hu/hu/konf/Felsooktatasi_GYZ.pdf (letöltve: 2009. 11. 12.)

Berde Éva (2005): A pályakezdő diplomások munkanélkülisége. In Statisztikai Szemle (12). 1093-1110.

Bergeni Nyilatkozat 2005:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/documents/MDC/050520_Bergen_Communique1.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Berlini Nyilatkozat 2003:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/documents/MDC/Berlin_Communique1.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Bologna Nyilatkozat 1999:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/documents/MDC/BOLOGNA_DECLARATION1.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Budapest-Bécs Deklaráció 2010:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/2010_conference/documents/Budapest-Vienna_Declaration.pdf - letöltve: 2010. 08. 30.

Dávid János - Holczer Gábor: A munkaerő kereslet és kínálat egyensúlya. Internet:
http://www.3kconsens.hu/files/David_Holczer_diplomas_elore.doc?PHPSESSID=8413f195e2715546954bcd15e6ac56e0 (letöltve: 2010. 10. 17.)

Derényi András (2010): A felsőoktatás és a foglalkoztathatóság kapcsolatának értelmezései. In Educatio (3) 361-369.

Employers' Analysis of the Key Challenges Facing Europe's Labour Markets. Internet
http://www.ueapme.com/docs/various/2006/061030_employers_analysis_labour_mkts.pdf (letöltve: 2010. 12. 14.)

Furlong, Andy (2003): Sebezhetőség és ifjúsági munkaerőpiac. In Gábor Kálmán: Sebezhető ifjúság. Szeged: Belvedere Meridionale Kiadó

Galasi Péter - Tímár János - Varga Júlia: Pályakezdő diplomások a munkaerőpiacon. Internet:
http://www.mtakti.hu/kiadvany/szirak/3.pdf (letöltve: 2010. 12. 10.)

Galasi Péter - Varga Júlia (2005): Munkaerőpiac és oktatás. Budapest: MTA Közgazdaságtudományi Intézet

Galasi Péter - Varga Júlia (2006):
Hallgatói létszám és munkaerőpiac. Budapest: Felsőoktatási Kutatóintézet

Györgyi Zoltán (2007): Munkaadók és diplomák - Ekvivalencia és kompetenciák. In Educatio (2) 256-270.

Györgyi Zoltán (2004): Friss diplomás fiatalok a munkaerőpiacon. In Educatio (1) 163-172.

Hrubos Ildikó - Szentannai Ágota - Veroszta Zsuzsanna (2003): A "Bolognai folyamat" Az Európai Felsőoktatási Térség gondolatának megjelenése és a megvalósítás esélyei. Oktatáskutató Intézet, Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó

Hrubos Ildikó (2006): A 21. Század egyeteme. Egy új társadalmi szerződés felé. In Educatio (4) 665-681.

Hrubos Ildikó - Szentannai Ágota - Veroszta Zsuzsanna (2003): A bolognai folyamat. Budapest: Új Mandátum Kiadó

Hrubos Ildikó (2010): A foglalkoztathatóság kérdése az Európai Felsőoktatási Térségben. In Educatio (3). 347-360.

Jóna György: Nemzetközi összehasonlító oktatáskutatási statisztikák. Internet:
www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/515 (letöltve: 2010. 11. 17.)

Kertesi Gábor - Köllő János (2006): Felsőoktatási expanzió, "diplomás munkanélküliség" és a diplomák piaci értéke. In Közgazdasági Szemle (3) 201-225.

Leuveni Nyilatkozat 2009:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/conference/documents/Leuven_Louvain-la-Neuve_Communiqu%C3%A9_April_2009.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Lisszaboni Stratégia 2000:
http://www.lsmp.hu/index.php?p=59&conid=59 - letöltve: 2009. 09. 01.

Londoni Nyilatkozat 2007:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/documents/MDC/London_Communique18May2007.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Majó Zoltán (2002): A felsőoktatás és a munkaerőpiac kapcsolata. In: Farkas B. - Lengyel I. (szerk.): Versenyképesség - Regionális versenyképesség. Szeged: JATEPress 169-186.

Mártonfi György (2006): Szakmák, foglalkozások és a gazdaság igényei a változó munkaerőpiacon. In Educatio (2) 215-231.

Polónyi István (2006): A munkaerőpiacra orientált felsőoktatási minőségbiztosítás. In Bálint Julianna - Polónyi István - Siklós Balázs: A felsőoktatás minősége. Budapest: PH Felsőoktatási Kutatóintézet

Polónyi István (2010): Foglalkoztathatóság, túlképzés, Bologna. In Educatio (3) 384-401.

Prágai Nyilatkozat 2001:
http://www.ond.vlaanderen.be/hogeronderwijs/bologna/documents/MDC/PRAGUE_COMMUNIQUE.pdf - letöltve: 2009. 08. 18.

Róbert Péter (2004): Felsőoktatás és munkaerőpiac. IFM Humán Erőforrás Háttértanulmányok. Budapest: TÁRKI.

Schultz, Theodore William (1983): Beruházás az emberi tőkébe. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Szczepanski, Jan (1969): A felsőoktatás szociológiája. Budapest: Felsőoktatási Pedagógiai Központ

Tímár János (1996): Munkaerő-kereslet 2010-ben: ágazatok, foglalkozások és képzettség szerint. In Közgazdasági Szemle (11) 995-1009.

Varga Attila (2006): A diplomások munkával való elégedettségének néhány kérdéséről. In Utasi Ágnes (szerk.): A szubjektív életminőség forrásai. Biztonság és kapcsolatok. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. 75-95.

 

Ábrahám Katalin, Tőzsér Zoltán

Egyetemisták a felnőttképzésben

Elméleti háttér

A globalizációval együtt járó változások az oktatás számára is kihívást jelentenek. Egyik változás, hogy a társadalmak tagjai egyre tömegesebben lépnek be az oktatási rendszerekbe. A közoktatás tömegesedése hosszú távon a felsőoktatás tömegesedését eredményezte, ami miatt az oktatás átalakítása szükséges. (Kozma 2006) Az expanzió következtében a felsőoktatásban szerezhető végzettségek egyre értéktelenebbé válnak. Ez azzal a változással jár, hogy megváltozik a képzési ciklusok jellege is, a tömegesedés folyamatosan az általános képzés felé tolódik. Várhatóan egyre többen fognak részt venni a mesterképzésben, melyek feltehetően szakmai képzések lesznek, hosszú távon pedig az sem zárható ki, hogy ezt a szerepet a doktori képzések veszik át. (Kozma 2011) A felsőoktatási kereslet szerkezetváltozása következtében az érettségi értékének csökkenésével a diploma egyre több munkahelyen válik alapkövetelménnyé.

A társadalom felismerte, hogy sikeres elhelyezkedésnek feltétele a magasabb végzettség, ezért ma Magyarországon a megfelelő korú népesség 53 %-a vesz részt a felsőoktatásban nappali vagy levelező tagozaton. Ugyanakkor a magyarországi munkaerőpiac az európai államokhoz hasonlóan folyamatosan szűkül. 2005 óta a felsőfokú végzettséggel rendelkezők foglalkoztatottsági rátája (a 25 és 64 év közötti népességen belül) is csökkenő tendenciát mutat és európai uniós összehasonlításban 2007-ben az egyik legalacsonyabb volt (80,4%). 2007-ben hazánkban a felsőfokú végzettségűek munkanélküliségi rátája 2,6% volt. (KSH 2009)

Hazánkban a munkaerőpiac két egymástól jól elkülönülő részre oszlik, egy alsó és egy felső szegmensre, "a nem strukturált" és a "szakmai" munkaerőpiacra, melyek egyszerre vannak jelen. Míg a "nem strukturált munkaerőpiac" az alacsony vagy semmilyen szaktudást nem igénylő munkakörökben van jelen, addig a "szakmai munkaerőpiac" a felső szegmens, melyre szigorú formalizáltság és magas szintű szakmaiság jellemző, illetve az, hogy a "nem strukturált" munkaerőpiaccal ellentétben szerződéses viszonyok, kollektív érdekképviselet védik a munkavállalókat. Erre a munkaerőpiacra való bekerülés minimumfeltétele a szakmai képzés követelményeinek való megfelelés, ezen túl a munkaadók előírhatják az egyes munkakörök betöltéséhez szükséges egyéb feltételeket is. Egy magas jövedelmet és magas társadalmi státust biztosító, szakmailag elismert munkaerőpiacra azonban a szakmai képzettségen túl számos egyéb készséggel és kompetenciával kell rendelkezni a munkavállalónak, mint a nyelvtudás, számítógépes ismeretek, kiváló kommunikációs képesség, nagy munkabírás és jó konfliktustűrő képesség. (Csoba 2007)

A magyar munkaerőpiac azonban még így sem igényel ilyen mennyiségben szakembert, különösen úgy nem, hogy a diplomások jelentős része nem a technikai modernizációhoz szükséges műszaki és természettudományok terén tanul, ezért a diplomások nem feltétlenül felsőfokú végzettséget igénylő munkakörben helyezkednek el. A kibontakozó szolgáltatási szektor felvevőképessége sem olyan széles a diplomás végzettek iránt, hogy ennyi diplomást fel tudjon venni. Ennek megfelelően a diploma nem jelent belépőjegyet a felsőközéposztályba. Ahhoz egyéb tőkefajtákkal is rendelkezni kell, hogy a versenyben előnyre tegyenek szert. Egyfelől fontos a kapcsolati tőke, másfelől a speciális munkaerőpiaci, szakmai ismeretek és tapasztalatok jelenthetnek olyan előnyt, ami biztosabb belépést garantálhatnak a felsőbb társadalmi osztályokba, amelyhez 20 évvel ezelőtt még maga a diploma is elegendő volt.

A magas státusú pozíciók eléréséhez a felsőfokú végzettségen túl tehát másfajta humántőke felhalmozásra is szükség van (Róbert 2002). A kompetenciák szerepének növekedése így összefügg a munkaerőpiac változásaival. A munkakörök betöltéséhez ma már nem elég a megfelelő végzettség, szakképzettség, gyakorlat, a fejlődés következtében gyorsan változó munkakörülmények miatt megjelent a folyamatosan átképezhető, fejleszthető, változásokhoz gyorsan alkalmazkodó, megújulásra képes munkaerő iránti igény. Olyan dolgozókat keresnek, akik nemcsak a szakmájukhoz kapcsolódó tudással rendelkezzenek, hanem a hatékony munkavégzéshez szükséges tulajdonságokkal is, mint a jó kommunikációs és problémamegoldó készség, meggyőző érvelés, gyors helyzetfelismerő-képesség, kompromisszumkészség, flexibilitás, mobilitás, teherbírás, stressztűrés, nyitottság és kreativitás.

Kérdés, hogy melyek azok a kompetenciák, amelyek széles körben elismerten hozzásegítenek a belépéshez, illetve melyek azok, amelyek a felsőoktatással párhuzamosan megszerezhetők, például felnőttképzés keretében. Hiszen, bár az emberi erőforrás minősége más tényezőktől is függ, a versenyképes tudás egyik legfontosabb forrása az oktatás és a képzés.

A különböző nevelési-képzési intézményrendszerek (a közoktatás, a szakképzés, a felsőoktatás és a felnőttképzés) átfedik egymást. Mind a négy rendszernek önálló karaktere van, de leghatékonyabban úgy teljesíthetik az oktatással kapcsolatos feladataikat, úgy érhetnek el eredményeket, ha egymással együttműködnek (Csoma 2005). Az oktatási rendszer szektorai közül legdinamikusabban a negyedik, a felnőttoktatás[65] fejlődik, mivel a demográfiai és társadalmi kihívások következtében az oktatáspolitikák hangsúlya fokozatosan a hagyományos oktatási rendszereken kívülre tevődött át (Kozma 2006).

A kutatással célunk az volt, hogy egy "pillanatképet" kapjunk a Bologna-reform első alapképzésben résztvevő és első mesterképzésben tanulmányokat folytató - tanulmányaik alatt a felnőttképzési programok valamilyen formáját igénybe vevő - hallgatók munkaerőpiachoz való viszonyáról. Annak vizsgálatára koncentráltunk, hogy felmérjük, a felsőoktatásban tanuló fiatalok felismerik-e a munkaerőpiac növekvő elvárásait, és emiatt bekapcsolódnak-e különböző tanfolyamokba, hogy ott szerezzék meg az elhelyezkedésüket elősegítő, diplomán túli végzettségeket, kompetenciákat, illetve hogyan ítélik meg diplomájuk értékét és elhelyezkedési esélyeiket.


Az empirikus kutatás aktualitása és jelentősége

A kutatás aktualitását és jelentőségét az a tény adja, hogy a kutatás terepének országai (Magyarország, Románia és Ukrajna) néhány évvel ezelőtt csatlakoztak a Bologna folyamatként is ismert európai felsőoktatási reformhoz (Kozma - Rébay 2008), mely a felsőoktatás strukturális átalakulását jelentette.

Az elemzésben a Kozma Tamás vezette "A harmadfokú képzés hatása a regionális átalakulásra" (TERD) című OTKA kutatás (OTKA szám: 69160) adatbázisát használtuk fel. A minta regionális, a partiumi térségre (Magyarország egy határmenti régiójára) vonatkozik. Az adatfelvétel a három ország magyar tannyelvű felsőfokú intézményeiben folyt. A mintában Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felsőoktatási intézményei (Debreceni Egyetem, Nyíregyházi Főiskola, a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola), valamint néhány határontúli intézmény (a nagyváradi székhelyű Partium Keresztény Egyetem, a Nagyváradi Állami Egyetem, a Babes-Bólyai Tudomány Egyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata és a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) hallgatói szerepeltek. A vizsgálat első szakaszában, 2008-ban a célpopulációt 1361 harmadéves (végzős) BA és BSc képzésben résztvevő hallgató alkotta.[66] A vizsgálat 2010-ben folyt második szakaszában a vizsgálati térségben tanuló 602 MA és MSc képzésben résztvevő hallgató lekérdezése történt.[67]


A felnőttképzésben való részvétel általános jellemzői

A kutatás eredményei alátámasztják a téma relevanciáját és aktualitását, tekintve, hogy mind az alap (58,1%), mind a mesterképzésben (68,6%) felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatók körében viszonylag magas a - tanulmányokat megelőzően vagy az alatt folytatott - felnőttoktatási- és képzési programokban való részvétel aránya. Ez összecseng azzal az adattal, hogy bár a hazai felnőttképzési adatok jelentős lemaradást mutatnak az európai országokhoz képest, a résztvevők elsősorban a legmagasabb iskolai végzettségűek közül kerülnek ki (KSH 2010).

A BA/BSc hallgatók esetében az egyes képzések tekintetében a legnépszerűbbnek a járművezető képzés bizonyult (63,1%), amelyet a nyelvi képzésben (40,5%), és OKJ-s képzésekben (30,7%) való részvétel követett. Jelentős a hallgatók részvétele még az egyéb (sport, zenei stb.) képzésekben (24,5%), valamint az informatikai képzésekben (21,6%). Viszonylag csekélyebb méretű a részvétel a képességfejlesztő képzések (14,9%) és a felsőfokú szakképzés (10,2%) kínálta lehetőségekben. Ugyanez a kép figyelhető meg az MA/MSc hallgatók körében is, hiszen itt is a két gyakoribb a járművezetés (71,3 %) és a nyelvi képzés (80,7 %). A jogosítvány esetében - a gyakorlati indokok mellett - ennek a hátterében az állhat, hogy bizonyos munkahelyeken alapvető elvárásnak számít, és annak hiánya ronthatja az elhelyezkedési esélyeket. Míg a nyelvi képzés népszerűségének - annak munkaerőpiaci értékén túl - az áll a hátterében, hogy a felsőoktatási intézmények a diploma kibocsátásának feltételeként különféle szintű és számú nyelvvizsgát követelnek meg.

A mesterszakos hallgatók körében viszonylag sokan jelölték meg az informatikai képzéseken való részvételt (43,8 %), de az általunk megadott képzési kategóriák egyikébe sem sorolható, ún. egyéb képzések (pl. zenei képzés, sport) is hasonló arányt (42,5%) értek el. Érdekes módon, míg az alapképzésben tanulók körében átlagosan minden harmadik (30,7%) hallgató megjelölt valamilyen államilag elismert szakképesítést biztosító OKJ tanfolyamon való részvételt, addig ez a mesterszakos hallgatók körében nem mutatkozott olyan vonzónak (19,1%). Szintén figyelemre méltó, hogy a különféle képességfejlesztő képzéseken való részvétel az alapképzésben tanulók körében alacsonyabb (14,9%) népszerűségnek örvend, mint a mesterszakos hallgatók körében (23,2%). Véleményünk szerint ennek a magyarázata az lehet, hogy a mesterképzésben tanulók nagyobb arányban felismerték, hogy egy állás megtalálásához és megtartásához nem pusztán tudásra van szükség, hanem bizonyos képességekre, illetve készségekre is. Mindkét mintában (BA/BSC minta: 10,2%, MA/MSc minta: 4,9%) alacsony részvételi arányokról tanúskodnak az adatok a felsőfokú szakképzéseket illetően. Ezt a képzési formát csak a hallgatók kis része választja, és az elmúlt évek tapasztalata is azt bizonyítja, hogy a felsőfokú szakképzések nem igazolták a hozzájuk fűzött reményeket. (KSH 2009) A felsőfokú szakképzéseket az esetek jelentős részében azok választották, akiket nem vettek fel felsőoktatási intézménybe, így az adatok alapján feltehető, hogy a magiszteri hallgatók nagyobb arányban nyertek az első jelentkezésükkor felvételt felsőoktatásba.


A felnőttképzésben résztvevők szociodemográfiai és szociokulturális jellemzői

A felnőttképzésben való részvétel és a nem, valamint településtípus változók között nem találtunk szignifikáns összefüggést a mintában.

A nemek megoszlását tekintve - az alapképzésben tanulók körében - egyértelmű a női hallgatók többsége mind a teljes minta (70,2 %), mind a felnőttképzésben részt vettek (71,6%) almintájára vonatkozóan. Ennél egy picivel magasabb arányokat figyelhetünk meg a mesterszakos hallgatók mintájában a teljes mintára vonatkozóan (74,2%) és a felnőttképzésben részt vettek almintájában (76,5%) is. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a nők nagyobb arányban tanulnak a vizsgált hét felsőoktatási intézményben, mint az országos átlag (~ 60%).

Szintén nincs jelentős különbség a BA/BSc hallgatók körében a teljes minta és a felnőttképzésében részt vevő hallgatók mintájában az állandó lakóhely településtípusában. Utóbbi esetben a hallgatók 37 %-a jelölte meg állandó lakóhelyének kisebb várost, több mint egyharmaduk (34,9%) a falut és a tanyát jelölte meg, míg kevesebb, mint egyharmaduk (28,1%) a megyeszékhelyet vagy a fővárost. A mesterképzésben tanulók esetében a hallgatók nagyjából egyharmada (32,3%) kisebb városban lakik, valamivel kevesebben (30,9%) pedig faluban, illetve tanyán. A hallgatóknak kicsivel több, mint egyharmada (36,3%) lakik csak megyeszékhelyen vagy a fővárosban.

A két hallgatói mintát összevetve azt látjuk, hogy a mesterszakon tanulók szüleinek magasabb az iskolai végzettsége, ami utal arra, hogy az ide kerülő hallgatók magasabb társadalmi tőkével rendelkeznek.

A felnőttképzésben részt vevő BA/BSc hallgatók szüleinek iskolai végzettsége tekintetében jól kirajzolódnak a különbségek: míg az anyák 8,3%-a rendelkezik alapfokú iskolai végzettséggel, ez az arány az apáknál csak 5,3%. A középfokú végzettség tekintetében az apák iskolai végzettsége magasabb (76,3 %), míg az anyáknál ez az arány csak 65,3%. Ezzel szemben, a felsőfokú végzettség esetében már megfordulnak az arányok: míg az anyák közel egyharmada (26,4%) rendelkezik felsőfokú végzettséggel, addig ez az arány az apáknál "csak" 18,4%. Az MA/MSc hallgatók mintájában az anyák 4,3%-a rendelkezik alapfokú iskolai végzettséggel, míg az apáknál ez az arány kedvezőbb, 3,3%. A középfok terén is az apák vezetnek (70,7%) az anyákkal szemben (58,4%). Ugyanakkor felsőfokon azt tapasztaljuk, hogy itt már egyértelműen az anyák között (37,2%) találunk több diplomást, de az sem mellőzhető, hogy az MA/MSc szakokon tanulóknak több mint egy negyedének (26,7%) felsőfokú végzettségű az apja.

A szülők iskolai végzettségének a felnőttképzésben való részvételre gyakorolt hatásainak elemzésénél - mind a BA/BSc, mind az MA/MSc hallgatók mintájában - arra az eredményre jutottunk, hogy az apák[68] iskolai végzettsége szignifikánsan hat a felnőttképzésben való részvételre, míg az anyák[69] esetében erről nem beszélhetünk, bár hozzá kell tenni, hogy az alapszakos hallgatók esetében az érték megközelíti a szignifikancia határát. A felnőttképzésbe való bekapcsolódás esetében tehát megfordul a szokásos helyzet, ugyanis míg általában az anya iskolázottsága a meghatározó az intellektuális fejlődés szempontjából, addig a felnőttképzésbe való bekapcsolódásra az apa iskolai végzettsége hat erőteljesebben.

Az alapképzésben részt vevő hallgatók, illetve a felnőttképzésben részt vevő hallgatók érettségi eredményei között jelentős különbséget találtunk a felnőttképzésben részt vett hallgatók javára. Míg a teljes populációban a hallgatók 29,8%-a rendelkezik jeles minősítésű érettségivel, addig a felnőttképzésben részt vevők körében ez az arány 33,7%, továbbá míg a teljes mintában a jó minősítésű érettségivel rendelkező hallgatók aránya 50,2%, addig a felnőttképzésben részt vevők esetében ez az arány 51,3%. A teljes mintában a közepes (16,3%), illetve elégséges (3,8%) érettségivel rendelkező hallgatók vannak többségben, míg a felnőttképzésben részt vevők körében 12,8% a közepes és mindössze 2,2% az elégséges érettségi bizonyítvánnyal rendelkezők aránya. Az érettségi minősítése és a felnőttképzésben való részvétel között szignifikáns[70] az összefüggés, vagyis minél jobb valakinek az érettségi eredménye, annál nagyobb mértékben vesz részt felnőttképzési programokban.

Az MA/MSc hallgatók esetében - érthető módon - arra voltunk kíváncsiak, hogy a BA/BSc diploma eredményei tekintetében milyen különbségek állnak fenn a teljes minta és a felnőttképzésben részt vettek mintája között. A két mintában nem találunk számottevő eltérést a BA/BSc diplomák minősítése között azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a felnőttképzésben résztvevőknek egy picivel jobbak az eredményei. (A diploma közepes minősítésű a teljes mintában 9,2%, az almintában 8,8%; jó eredményű a teljes mintában 51,2%; az almintában 50,4%; jeles eredményű a teljes mintában 0,2 %, az almintában 0,3%.) A BA/BSc diplomák minősítése nem mutat szignifikáns összefüggést a felnőttképzésben való részvétellel.

A végzős alapszakos hallgatók mintájában a felnőttképzésben résztvevők 49,5%-a rendelkezik legalább egy nyelvvizsgával, míg a teljes populáció hallgatóinak csak 41,5%-a. A nyelvvizsga birtoklása és a felnőttképzésben való részvétel szignifikáns[71] összefüggést mutat. A nyelvvizsgával rendelkezők 70,6%-a vett részt felnőttképzésben, míg a nem rendelkezők 51%-a. Ez arra utal, hogy akik rendelkeznek legalább egy nyelvvizsgával, a sikeres nyelvvizsga letételéhez szükséges tudást és képességeket feltehetően legalább részlegesen különórákon, tanfolyamokon, azaz a felnőttképzés keretében szerezték meg.

A magiszteri szakos hallgatók esetében már nem az volt a kérdés, hogy rendelkeznek-e legalább egy középfokú nyelvvizsgával, hanem az, hogy milyen szintű és típusú nyelvismeretük van, hiszen az alapképzéses diploma előfeltétele a nyelvvizsga birtoklása. A hallgatók 55,9%-a rendelkezik legalább egy középfokú nyelvvizsgával, 14,6% pedig több ilyennel is. A válaszadóknak csak 11,6%-a állította, hogy van legalább egy felsőfokú nyelvvizsgája, és csak igen kevesen (1,6%) vallották azt, hogy több nyelvet beszélnek felsőfokon. Az egyéb válasz lehetőséget a hallgatók 16,2%-a választotta, amely alatt üzleti, szakmai nyelvvizsgákat értettek, illetve a fenti lehetőségek különféle kombinációit.


Munkaerőpiaci vonatkozások

A hallgatók jelentős részét saját állítása szerint elsősorban a munkaerőpiaci elvárások és az érdeklődés motiválja a felnőttképzésben való részvételre. Az elhelyezkedés szempontjából a felnőttképzési formák közül legtöbben a nyelvi, az informatikai képzést és a felsőfokú szakképzést választják. Az adott képzést választók kevesebb, mint harmada jelölte meg a képzés céljaként a munkaerőpiaci elvárásokat a képességfejlesztő képzés és a járművezetés esetében.

Tehát a részvétel okai közt elsősorban az dominált, hogy a képzések során megszerezhető ismeretek, készségek és képességek az elhelyezkedéshez szükségesek. A képzésekben történő bekapcsolódások okainak elemzése kapcsán kiderült, hogy mind a BA/BSc, mind az MA/MSc hallgatókat jellemzően munkaerőpiaci megfontolások vezették a nyelvi (BA/BSc: 57,1%, MA/MSc: 52,5%), az informatikai (BA/BSc: 49,5%, MA/MSc: 36,8%), a felsőfokú szakképzés (BA/BSc: 41,7%, MA/MSc: 50%), az OKJ (BA/BSc: 39,6%, MA/MSc: 37,5%) és kisebb mértékben a képességfejlesztő képzésekbe (BA/BSc: 27,1%, MA/MSc: 27,5%) való bekapcsolódásra.

Mint fentebb említettük, az alapképzésben tanuló hallgatók 33,3%-a azért vesz részt felsőfokú szakképzésben, mert nem vették fel sem egyetemre, sem főiskolára, és feltételezhetően így akarják az újabb felvételig tartó időszakot hasznosan kihasználni. Ugyanígy, a hallgatók 17,6%-a azért iratkozik be OKJ-s szakképzésre, mert sikertelen volt a felvételije. Ez a motivációs bázis a mesterképzésben tanuló hallgatókra már csak az OKJ-s képzéseknél mondható el, arányuk 18,8%-ra tehető.

A másik megfigyelhető jelenség, hogy a hallgatóknak az egyéb (zenei, sport stb.) képzésekbe történő bekapcsolódása érdeklődésből fakad mindkét hallgatói csoportban. Azonban meglepő, hogy az érdeklődés, mint motivációs tényező viszonylag nagy hangsúllyal (BA/BSc: 54,8%; MA/MS: 50,7%) szerepel a járművezető képzésekbe történő jelentkezésnél, noha e képzés erős munkaerőpiaci relevanciával is rendelkezik. Továbbá szintén érdekes, hogy a képességfejlesztő képzések ügyében is ennek a motivációs tényezőnek (BA/BSc: 47,9%; MA/MSc: 45,1%) nagy a szerepe.

Megvizsgáltuk, hogy az alap- és mesterképzésben részt vevő hallgatók véleménye szerint a munkaadók hogyan vélekednek a BA/BSc és az MA/MSc végzettségről, annak munkaerő-piaci értékéről.

A hallgatók közel 40%-a ("Magabiztos") szerint a munkaadók nem ismerik a BA/BSc végzettséget, ennek ellenére remélik, hogy hajlandóak ilyen végzettséggel is alkalmazni őket. A válaszadók kb. 10%-a ("Pesszimista") azonban kifejezetten pesszimista, azt állítja, hogy a munkaadók nem ismerik ezt a végzettséget, és nem is lennének hajlandóak alkalmazni őket. A hallgatók negyede ("Szkeptikus") úgy vélekedett, hogy a munkaadók bár ismerik ezt a végzettséget, de nem elégedettek vele, és szintén negyedük ("Optimista") szerint a munkaadók ismerik és elégedettek a BA/BSc végzettséggel. Mindennek a felnőttképzésben való részvétellel való összevetése szignifikáns[72] összefüggést hozott.

Azok a hallgatók, akik szerint a munkaadók ismerik a BA/BSc diplomákat, kisebb arányban vesznek részt a felnőttképzésben ("Szkeptikus" 55,8%, "Optimista" 54,4%), mint azok, akik szerint a munkaadók nem rendelkeznek erről a végzettségről biztos információkkal ("Magabiztos" 63,5%, "Pesszimista" 62,9%). Ennyiben a felnőttképzésben való részvétel a BA/BSc képzéssel szembeni kritikaként is értelmezhető: akik nem bíznak abban, hogy a BA/BSc képzéseket ismerik, azok igyekeznek valamilyen ismert képzettségre is szert tenni.

A magiszteri hallgatók véleménye szerint a munkaadók több mint egyharmada (34,9%) nem ismeri az MA/MSc végzettséget, de hajlandó lenne ilyen végzettséggel alkalmazni a végzetteket. A válaszadók 17,5%-a kifejezetten optimista, hiszen véleményük szerint a munkaadók nemcsak hogy ismerik ezt a végzettséget, de hajlandóak is alkalmazni őket ilyen iskolai végzettséggel. A hallgatók kisebb része (4,1%) tekinthető csak szkeptikusnak abban az értelemben, hogy elképzelésük szerint a munkaadók bár ismerik ezt a végzettséget, de nem elégedettek azzal. Viszonylag alacsony (4,7%) azon válaszadók száma, akik kifejezetten negatívnak tekintenek a jövőbe: véleményük szerint a munkaadók nem ismerik ezt a végzettséget és nem is fogják őket alkalmazni. Érdekes módon elég magas azon hallgatók aránya (38,6%) akik ezt a kérdést nem tudják megítélni. Mindennek a felnőttképzési programokban való kapcsolata nem mutatott szignifikáns összefüggést.

A BA/BSc mintában a felnőttképzésben résztvevő hallgatók körében nagyobb arányban (70,9%) találunk olyan hallgatókat, akik munkát vállaltak felsőfokú tanulmányaik alatt, mint azok között (67,2%), akik nem vettek részt ilyen képzésekben. Ezzel nagyjából azonos arányban vállaltak munkát az MA/MSc hallgatók is, a teljes mintában a hallgatók 69,5%-a dolgozott valamilyen formában felsőfokú tanulmányai alatt, míg a felnőttképzésben érdekeltek 69,9%-áról mondható el mindez.

A felsőfokú tanulmányok alatti munkavállalás szignifikánsan[73] összefügg a felnőttképzésben való részvétellel az alapképzésben tanulók körében; a felnőttképzésben részt vett hallgatók 61,3%-a dolgozott egyetemi vagy főiskolai tanulmányai alatt. Ezzel szemben ilyen összefüggésről a magiszteri hallgatók mintájában nem beszélhetünk.

A végzést követő elhelyezkedési esélyek megítélését tekintve - az alapképzéses hallgatók körében - nem találunk számottevő eltérést a teljes mintában szereplő hallgatók, illetve a felnőttképzésben részt vettek körében. Utóbbi esetében a hallgatók 41,1%-a nyilatkozott úgy, hogy elhelyezkedési esélyei nagyon jónak tekinthetőek, 6,2% pedig azt gondolta, hogy az helyezkedési esélyei kifejezetten jók. Másrészről viszont a hallgatók 40,4%-a szerint inkább rossznak tekinthető a végzést követő elhelyezkedési esélyük, és 12,3% pedig kifejezetten kedvezőtlennek tekintette azt. Ehhez képest, a magiszteri tanulmányokat folytatók számottevően bizakodóbbak e kérdést illetően, többségük szerint kifejezetten jónak (9,9%) vagy inkább jónak (63,0%) tekinthetők a végzést követő munkavállalási esélyeik. Ezzel szemben csak kevesen látják kedvezőtlennek (23,2%) vagy igen kedvezőtlennek (3,9%) az elhelyezkedési lehetőségeiket.

Elmondható, hogy sem a BA/BSc, sem pedig az MA/MSc diplomák munkaerőpiaci értékének megítélése és a felnőttképzésben való részvétel között nem beszélhetünk szignifikáns összefüggésről.

A hallgatók munkaerőpiachoz való hozzáállásának, viszonyulásának jó kifejezője lehet, hogy a hallgatók a felmérések időpontjában (2008, 2010) kerestek-e munkát. E tekintetben nem találunk jelentős különbséget a teljes populáció (32,5%) és a felnőttképzésben résztvevők (33,4%) almintájában az alapképzésben tanuló hallgatóknál. Ehhez képest a magiszteri hallgatók már tudatosabbak, hiszen 46%-uk már keres munkát, a felnőttképzésben érdekeltek pedig egy picit még ennél is aktívabban (46,8%). Mindennek a felnőttképzésben való részvétellel való kapcsolatát elemezve azonban nem találtunk szignifikáns összefüggést egyik hallgatói csoportnál sem.

Rákérdeztünk, hogy a BA/BSc és MA/MSc hallgatók a végzést követően tervezik-e bármilyen formában további tanulmányok folytatását, illetve a felnőttképzési programokban a jövőben milyen módon szeretnének bekapcsolódni. Mindkét hallgatói csoportban[74] szignifikáns az összefüggés a későbbi tanulmányok tervezése és a felnőttképzésben való részvétel között.

Az alapszakos hallgatók körében azok között a legmagasabb a felnőttképzésben való részvételi arány (63,1%), akik a végzést követően tovább szeretnénk tanulni, a bizonytalan hallgatók körében ez az arány csökken (55,9 %), míg azok körében a legkisebb mértékű a felnőttképzésben való részvétel, akik egyértelműen elutasítják a továbbtanulást (52%). A mesterszakosok körében szintén hasonló jelenséget figyelhetünk meg: azok körében a legmagasabb a felnőttképzési programokban való részvételi arány (75,7%), akik további tanulmányokat terveznek. A bizonytalanok körében ez az arány a legalacsonyabb (66,3%), azok körében pedig, akik nem terveznek további tanulmányokat a felnőttképzésben való részvételi arány 69,3%.

Az alapszakosok mintájában a jövőbeli felnőttképzési programok közül - hasonlóan a már elvégzett vagy folyamatban levő képzésekhez - a legnépszerűbbek a nyelvi képzések (62,4%) és a járművezetés (35,2%). Kevesebben tervezik az OKJ-s (18,4%), az informatikai (11,6%), a képességfejlesztő (8,1%) és az egyéb képzéseket (7,5%), valamint a felsőfokú szakképzést (4,7%). A hallgatóknak mindössze 13,7%-a nem tervez felnőttképzésbe történő bekapcsolódást a végzést követően. Ehhez hasonlóan a mesterszakos hallgatók mintájában a legmagasabb értéket a nyelvi képzés (57%) és a járművezetési tanfolyamok (28%) kapta. Ennek feltehetően az a magyarázata, hogy egy munkahely megtalálásához ezek a legfontosabbnak tartott területek. Kiegyenlítetten, nagyjából 10%-a választotta a hallgatóknak az informatikai képzéseket (10,5%), az OKJ-s képzéseket (11,1%) és az egyéb képzéseket (10,9%). Viszonylag alacsony azon hallgatók aránya, akik a végzést követően valamilyen képességfejlesztő képzésen szeretnének részt venni (6,1%) vagy pedig felsőfokú szakképzést terveznek (3,7%).


Összegzés

Arra a következtetésre jutottunk, hogy a felsőoktatásban tanuló hallgatók jelentős része felnőttképzésben is végzettséget szerez. Ezen hallgatók többsége megfogalmazta, hogy elsősorban azért vesz részt a különböző felnőttképzési formákban, mert ez megkönnyítheti számukra a sikeres munkaerőpiacra lépést. Felismerték tehát, hogy már nem feltétlenül elegendő egy felsőfokú oklevél egy jó állás megszerzéséhez, ahhoz több, más tudásra, készségekre is szükség van. Azt, hogy a diploma mellé más végzettségeket is szerezzenek, erősíti bennük az is, hogy nagy részük szerint a munkaadók nem ismerik a BA/BSc, illetve MA/MSc végzettségeket, nincsenek tisztában a diplomák értékével, ami a hallgatókban is bizonytalanságot okoz az elhelyezkedési esélyeiket illetően. Megállapításunkat, a felnőttképzésben résztvevő hallgatók tudatosabb karrierépítését, az is alátámasztja, hogy ezek a hallgatók azok, akik tanulmányaik mellett nagyobb arányban vállalnak munkát. A felnőttképzésben való részvétel a későbbi tanulásra, ismeretek bővítésére irányuló nyitottságot is jelez, hiszen többségében közül kerülnek ki azok, akik a későbbiek folyamán további képzésekbe szeretnének bekapcsolódni.


Hivatkozások

BENEDEK ANDRÁS - CSOMA GYULA - HARANGI LÁSZLÓ (szerk.) (2002): Felnőttoktatási és -képzési lexikon, Budapest, Magyar Pedagógiai Társaság - OKI Kiadó - Szaktudás Kiadó Ház.

CSOBA JUDIT (2007): A munkaerőpiac és a munkaerő iránti kereslet változása, In CSOBA JUDIT - CZIBERE IBOLYA (szerk.): Tipikus munkaerőpiaci problémák - atipikus megoldások, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 9-25. o.

CSOMA GYULA (2005): A magyar felnőttképzés új korszakváltásának értelmezéséhez. - Gondolatok tizenegy témában kommentátorokkal. In CSOMA GYULA: Andragógiai szemelvények, Nyitott könyv, Budapest, 264-282. o.

FÉNYES HAJNALKA (2009): A harmadfokú képzés szerepe a regionális átalakulásban (TERD) kutatás módszertana. Kézirat.

JUHÁSZ ERIKA (2008): Felnőttképzés, In BENEDEK ANDRÁS (szerk.): Szakképzési ismeretek, Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet, Budapest.

KOZMA TAMÁS (2006): Az összehasonlító neveléstudomány alapjai, Új Mandátum Kiadó, Budapest.

KOZMA TAMÁS: A felsőoktatás expanziója,
http://dragon.unideb.hu/~nevtud/Oktdolg/Kozma_Tamas/doc/expanzio.pdf, utolsó letöltés: 2011. 01. 14.

KOZMA TAMÁS - RÉBAY MAGDOLNA (szerk.) (2008): A bolognai folyamat Közép-Európában, Új Mandátum kiadó, Budapest.

KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL (2009): A felsőoktatási rendszer változásai, In Statisztikai Tükör, III. évf. 15. sz.

KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL (2010): Részvétel a felnőttképzésben, In Statisztikai Tükör, IV. évf. 87. sz.

RÓBERT PÉTER (2002): Átmenet az iskolából a munkaerőpiacra, In KOLOSI TAMÁS, TÓTH ISTVÁN GYÖRGY, VUKOVICH GYÖRGY (szerk.): Társadalmi riport 2002, TÁRKI, Budapest, 220-232. o.

 

Benkei Kovács Balázs

Előzetes tudásszintmérés a felnőttképzésben

Bevezetés

A tapasztalati tudás az andragógia ma klasszikusnak számító elméletében kezdetben úgy jelent meg, mint a tanulás azon kiindulópontja, amire építeni lehet a tanulási folyamatot (Dewey, Knowles, Siebert). A nemzetközi európai oktatáselmélet azonban elmozdult erről az alapkoncepcióról: a 21. század első évtizedében a lassan kanonizálódó 'validáció' kifejezés és a mögötte húzódó, elsősorban francia és angolszász andragógiai gyakorlat, egyre inkább a beszámításra fókuszálnak, a tapasztalati tudás eredményének és a strukturált oktatási céloknak a megfeleltetésével.

Az előzetes tudás elismerés nemzetközi gyakorlata iránt érdeklődő kutatóként 2009-2010 során egy tényfeltáró hazai empirikus kutatást végeztem, mivel Magyarországon a felnőttképzők praxisa ismeretlen fehér foltnak számít a területen. A vizsgálat során törekedtem a reprezentativitásra, mind a minták mennyiségi meghatározásánál, mind a vizsgált intézménytípusok kiválasztásánál

A vizsgálat két fázisban zajlott. Az első munkafázisban a felnőttképző intézmények akkreditációs dokumentációja során beadott folyamatleírásokat elemeztem, az ATLAS.ti és az SPSS szoftverek segítségével. Az alapelemzések kvalitatív módszertani kódolással készültek, amiből végül transzformációval kialakultak a számszerűsített mutatók. A kialakult kép alapvetően heterogénnek mutatkozott, és öt alapkategória mentén csoportosíthatóak a felnőttképzőknek a gyakorlatról alkotott nyilatkozatai. A jelen tanulmányban ezen kutatás eredményei kerülnek ismertetésre.

A második kutatási fázis egyfajta kontroll-vizsgálatként tovább kereste a folyamatleírások tartalma és a tényleges intézményi gyakorlat között az összefüggést, 32 kvalitatív interjú készítésének munkamódszerével. Ezen kutatási szakasz eredményeinek feldolgozása folyamatban van.


1. A tapasztalati tanulástól a tanulási kontinuumig

A felnőtt tanuló egyik legfontosabb jellemzője az, hogy a gyermekkel ellentétben jelentős mennyiségű tapasztalattal rendelkezik. Ez a sajátosság az andragógia önálló tudományának megalapozásához vezető legfontosabb érvek közé tartozik, ugyanakkor a tudományterület legnagyobb kihívását hordozza magában. A különböző típusú tanulási tapasztalatok ugyanis posztmodern társadalmunkban egyre összetettebb tanulási utakat eredményeznek. A tapasztalatok sokrétűségéből kifolyólag (élet~, munka~, tanulási~) a tapasztalati tanulás meghatározása is problémás: Walter Leirmann négy különböző kategóriát különít el a fogalom használatakor (Leirmann, 101-102.). A munkahelyi tanulás (workplace learning - WPL) is értelmezhető a tapasztalati tanulás egy fajtájaként, bár alapvetően ez a terület is nagyon heterogén és multidiszciplináris megközelítést igényel (Erdei, 2009, 257-259.).

Deweytól kiindulva, akit az andragógia első jelentős előfutárai között tart számon, hangsúlyozzák a felnőtt tapasztalatának jelentőségét a tudományterületen: "A tapasztalat az emberi élet lényege (...). Így a valós oktatásnak a tapasztalaton át kell történnie. A tanár szerepe így a helyes típusú tapasztalatok biztosítása, melyeken keresztül a tanuló ismereteket és tudást sajátíthat el, és ez elősegíti a fejlődés és a növekedés folyamatát." (Dewey, 1938.)

Kezdetben ez a felismerés didaktikai folyamat alakítását, formálását tette lehetővé: "A tapasztalatok eleinte még nem kerültek kapcsolatba az informális tanulással, de ma már tudható, hogy informális tanulásként értelmezve is könnyíthetik vagy nehezíthetik a felnőttek formális vagy informális tanulását. A tapasztalatok hatása hosszú ideig metodikai tudnivaló volt a formális és a nem formális tanulási, képzési programokban esedékes tananyag tervezése és tanítása számára" (Csoma, 2005, 285.) A tapasztalatnak a didaktikai felhasználása megjelenik többek között Malcolm Knowles (1980) és Stephen Brookfield (1989) munkáiban. Horst Siebert konstruktivista andragógus így ír a reflexív didaktika kapcsán a tapasztalatok felhasználásáról: "A tanfolyamvezetőnek meg kell tanulnia melyik tanulási tapasztalathoz és az oktatás tartalmának mely előismeretéhez tartsa magát, s mely kulcsfogalmak és modellek segítségével tud komplex szakmai tényállást feltárni. Figyelmet érdemel azonban az is, hogy a korábbi tapasztalatok akadályokat okozhatnak a tanulásban, és elzárhatják az új ismeretek kialakulásának lehetőségét (negatív transzfer). Ez mindenekelőtt a megerősödött beállítódásokat szolgálja." (Siebert, 1977.)

Módszertani szempontból a tapasztalat ezen elméletalkotók munkáiban elsősorban, mint az új ismeretek megszerzésének háttere, olyan alap, amire építeni lehet, illetve, amihez igazodni kell, másodsorban - a releváns tapasztalatok közös feldolgozása által a résztvevők bevonásán keresztül - maga a tananyag lehetséges tárgya, harmadszor mint segítő vagy mint gátló tényező jelent meg.

Malcolm Knowles az 1950-es években megjelent mérföldkőnek számító könyve nyomán (Informal learning) egy új típusú felosztás kezdett el terjedni az angol szakirodalomban: az informális és formális tanulás fogalompárja, amely később a nem-formális tanulás fogalmával kiegészülve vált hármas egységgé. A tanulási környezetek osztályozása került előtérbe, amelyek a különböző tapasztalatok és tanulási folyamatok hátteréül szolgálnak. Az Európai Unió oktatáspolitikája az Élethosszig tartó tanulásról szóló Memorandumában (2000) kanonizálta a fogalmakat az elmúlt évtized számára. A kategóriák csiszolódtak az elmúlt tíz év során, de a tipológiával önmagában nem jutottunk közelebb a tapasztalatok felhasználásának lehetőségéhez az oktatás intézményrendszerén belül (Memorandum, 2000, Tissot, 2008.).

Patrick Werquin oktatáskutató a nem-formális és informális tanulás elismerését vizsgáló OECD kutatás zárókötetében már a kialakult kategóriák meghaladását sugalmazza, s egy új nézőpont, a tanulási kontinuum bevezetésére tesz javaslatot. Ha a formális, nem-formális és informális fogalmakat hat különböző szempont mentén próbáljuk meg szétválasztani[75], akkor kiderül, hogy nagyon kevés képzési típus tartozik tisztán a 'formális' vagy az 'informális' kategóriába. (Werquin, 2010, 25.). A kontinuum elvvel Werquin azt kívánta illusztrálni, hogy a képzési típusok közötti határok gyakran elmosódottakká válnak a formalizáltság szempontjából. Ami szerinte tulajdonképpen igazán számít, nem a képzések kategorizálása - hiszen az emberi tanulás önmagában kontinuum -, hanem, hogy az egyes intézmények a tanulási folyamat eredményeként létrejövő tudást hogyan ismerik el.


2. A tanulási eredmények elismerésének megjelenése és a validáció

Ugyanakkor a Csoma Gyula által felvázolt statikus helyzet, - a tapasztalatok felhasználásának módszertani megoldása -, nem a tanulás formalizáltságának alaposabb feltérképezése révén fejlődött tovább, hanem a környezeti tényezők megváltozása generálta: A tanítás-tanulás folyamat szemlélete az oktatáselméleti kutatások hatására fokozatosan tanárközpontúból, egyre inkább tanuló vagy résztvevő-központúvá vált az elmúlt fél évszázad folyamán. Ezzel párhuzamosan a tananyagközpontú oktatási stratégiát felváltotta a célközpontú oktatási stratégia, amely a felnőttképzésben a gyakorlatorientált készségek kialakítását kívánta meg, és a kimeneti kompetenciák pontos meghatározásával járt együtt.

Ebben a környezetben lehetségessé vált és fokozatosan megindult az érdeklődés a tanulási eredmények elismerése iránt, amelyet a közös európai oktatáspolitikai irányelvek tovább erősítettek. Európában először angolszász hatásra Anglia tett komoly lépéseket, majd az elmúlt évtizedben Hollandia, Írország és Franciaország váltak úttörővé a nem-formális és informális tudás elismerésében.

A validáció[76], eredetileg francia eredetű szó, olyan típusú diagnosztikus felmérő eljárások összefoglaló neve, amelyek során valamilyen korábban megszerzett tudás (hozott~, előzetes~ vagy tapasztalati~) elismerésén keresztül egy oktatási intézmény által valamilyen tanulási követelmény teljesítése alóli mentesség biztosítható.

A validáció fokozatosan bővülő funkciói egyre szélesedő spektrumú "felmentéseket" tesznek lehetővé (1. számú táblázat), melyek bevezetése általában valamilyen oktatáspolitikai és társadalmi célhoz kapcsolódott, illetve oktatásszervezési feltételhez kötött.

A francia oktatáspolitikai rendszerben az 1985-ben a szigorú felsőoktatási felvételi vizsga következtében megjelenő társadalmi feszültségek oldása céljából - mint az akadémiai kapuk szélesebbre tárásának fontos eszköze - jelent meg a felvételi vizsga kiváltásának lehetősége a formális oktatási intézményeken kívül szerzett tapasztalatok által. Ezt követte az 1992-ben bevezetett törvényi reform, amely kimondta, hogy bizonyos modulok is kiválthatóak legyenek kimondottan a munkahelyi tanulási tapasztalatok által, elsősorban a felnőttképzés terén. 2002-ben odáig jutott az informális és nem-formális tanulás elismerésének oktatáspolitikai és társadalmi konszenzusa, hogy törvénybe foglalták egy teljes végzettség megszerzésének a lehetőségét is. A megszerzett tapasztalatot, ami több éves munkahelyi tanulás során keletkezik, a francia felnőttképző intézmények oklevéllel elismerik, amennyiben a jelentkező sikeresen helyt áll a tudását feltáró validációs eljárás során. Az időközben a curriculum részeként megjelenő kimeneti kompetenciák a francia reformsorozat utóbbi két lépcsőfokán referenciaként szolgálnak a megszerzett tudás megítéléséhez (Benkei Kovács, 2010).

1. számú táblázat: A validáció általános funkciói

A validáció funkciói

A funkció jellemzője

Felvételi vizsga alóli mentesség

Lehetőség biztosítása a képzésekre történő belépéshez (elsősorban szigorú szelekciós vizsgák kiváltása esetében).

Modulok/tantárgyak alóli felmentés

Bizonyos ismeretek tanulása alóli mentesség, melyet legtöbbször a képzésben már bent lévő hallgatók részére biztosít az intézmény.

Modulok/tantárgyak összefüggő csoportja alól történő felmentés

Több éves képzések esetében jellemző. Például a képzés "emelt szinten" történő megkezdése, egy speciális felvételi vizsga által, amely belépéskor a második vagy harmadik évfolyamon "indítja" el a hallgatót. Angolszász egyetemeknél jelent meg bevezetése (Anglia, Írország).

Teljes képesítés megadása

Egyelőre néhány ország vezette be ezt a szintet, közöttük Írország, Kanada, és Franciaország. A francia felnőttképzési rendszerben alternatívaként jelenik a meg a nappali tagozatos képzés és a távoktatás mellett a 'validáció, mint egy lehetséges tanulmányi út'.

Az összeállítás Werquin (2010) alapján készült.

Oktatáselméleti szempontból az utolsó szint létrehozása a legérdekesebb, mivel paradigmatikus változás lehetőségét hordozza magában (1. számú ábra). A mai nézőpontunkból ez egy fejlődés végpontja és valami újnak a kezdete. A validációs eljárás legfelső szintjének, mint új funkciónak a létrehozásával olyan ellenpólusa jött létre a nappali tagozatos képzésnek, amely új szerepbe helyezi a felnőttképző intézményeket. Az új szereppel új típusú feladatok járnak együtt, és a feladatoknak specializálódásával, bizonyos szempontból szűkülésével találkozunk. A klasszikus felnőttképzés során az andragógus-tanári szerephez oktatáspszichológiai értelemben négy funkció tartozik: az ismeretadás, a motiválás, az ellenőrzés és a tanácsadás (Bodnár, 2009, 292.). A validációs eljárás esetében azonban a feladatkörben már nem szerepel többé az ismeretátadás és a motiválás[77], csupán az ellenőrzés és a tanácsadás, amihez sajátos módszertanra is szükség van. Tranzakciós modellben gondolkodva azonban az elismerés tárgya sosem lehet a tudás teljessége a maga komplexitásában - hogyan is lehetne azt pontosan felmérni? - a felnőttképző intézmény is csak saját korlátain belül képes ismeretek meglétét igazolni vagy elutasítani - a "birtokában lévő képesítések" erejéig. (A tanulmány keretében ezen sajátosságok felvázolására a terjedelemből kifolyólag nincs mód.)

1. ábra: A képzési formák paradigma-váltása (Saját összeállítás)[78]

Jelenleg világszerte nagy az érdeklődés az oktatáspolitika és a kutatók részéről a validációban rejlő lehetőségek felfedezése iránt, amelynek következtében a kutatások több vertikális szinten párhuzamosan folynak (2. számú táblázat). A validáció ugyanis, oktatáspolitikai eszközként megfelelően alkalmazva, túlnyúlik a felnőttképző intézmény és a felnőttképzésben részt vevők viszonyán. Halász Gábor (2008) részletes összefoglalását adja azoknak az oktatáspolitikai és társadalmi céloknak, amelyeket a validáció a különböző környezetben megszerzett tudások átjárhatósága és elismerése által biztosít.

2. számú táblázat: A validáció kutatásának vertikális szintjei

Kutatási szint

Jellemző

Szupra-nacionális

Nemzetközi szervezetek kutatásai, komparatív vizsgálatok

Makro-szint

Országtanulmányok - országjelentések, (helyzetfeltárás, valamint oktatáspolitikai döntéshozás szintjének előkészítése,)

Mezo-szint

Intézményi szint, szervezetszociológiai vizsgálatok, terepkutatás

Individuális

A validáció hatása az egyéni életútra, oktatásszociológiai vizsgálatok

Saját összeállítás

A szupra-nacionális szinten kiemelkedően fontosak az OECD nem-formális és informális tanulás elismerésére vonatkozó (Recognition of Non-formal and Informal Learning, 2006-2010) kutatása, a Nem-formális és Informális Tanulás Európai Leltára (European Inventory of Non-formal and Infromal Learning) valamint az UNESCO Egész Élten Át Tartó tanulás központjának nemrég megindult kutatása, amely a fejlett-fejlődő országok viszonylatában vizsgálja a jelenséget.

Makro-szinten hazánkról is készült már jelentős kutatás, az OECD kutatásban ugyanis mi is részt vettünk társult országként (Derényi-Tót, 2006). A terület folyamatosan frissülő tudástára, az "Európai Leltár", is tartalmaz kétévente frissülő magyar országjelentést. Legújabban a felsőoktatási szektor vonatkozásában készült átfogó vizsgálat, amelynek összefoglaló kötete megjelenés alatt van (Derényi-Kocsis-Tót, 2011.).

Individuális szinten Tót Éva kutatása a munkavégzéshez kapcsolódó informális tanulásról hiánypótló módon, oktatásszociológiai szempontokat figyelembe véve mutatja be a jelenséget, életút-interjúk transzverzális elemzését adva. Mivel a kutatás időpontjában még kevésbé volt lehetőség Magyarországon a nem-formális és informális környezetben szerzett tudás elismerésére, a kutatás inkább azoknak az ismereteknek a feltárására fókuszált, amelyek ilyen elismerésre alkalmat teremthetnének (Tót, 2006.).

Mezo-szinten átfogó kutatás a felnőttképzők körében tanulmányunkat megelőzően ismeretünk szerint nem készült. Mielőtt azonban rátérnénk a vizsgálat bemutatására, tekintsük át röviden azt, hogy a diagnosztikus tudás felmérése milyen potenciált rejt magában. Módszertani szempontból ugyanis ez foglalja keretbe az "előzetes tudásszint mérés" szolgáltatás lehetőségeit és korlátait.


3. A diagnosztikus felmérés értelmezése és lehetőségei

A tudás diagnosztikus felmérésének eredménye hasznosítható a képzéstervezés módszertani, a képzésszervezés operatív szintjén, valamint külső partnereknek nyújtott szolgáltatásként is.

A tapasztalati (előzetes) tudás felhasználása az andragógia korábban idézett, ma már klasszikusnak számító szakirodalma alapján elsősorban a módszertani kérdésekre korlátozódott. Ez a tudás diagnosztikus felmérésének komplex modelljében (2. számú ábra) a legbelső szinten helyezkedik el.

Az oktatási módszerek megválasztásának (a), illetve a tananyag tartalmi strukturálásának eszköze (b) egyaránt igazodik a résztvevők sajátos igényeihez. Mindkét funkció megvalósítása a csoporttal foglalkozó andragógus hatáskörébe tartozik.

2. ábra: A tudás diagnosztikus felmérésének komplex modellje

Saját összeállítás

A képzési folyamattal szoros összefüggésben, a képzések módszertani megtervezése mellett második rétegként a képzések megszervezésének operatív szintjével találkozunk, ahol az andragógusokon kívül az intézmény adminisztratív munkatársai is részt vesznek a folyamatban.

Az intézmény a következő öt funkciót alkalmazhatja az operatív szinten:

1) szelekció (felvételi vizsgák)

2) a résztvevők csoportokra bontása (homogenitás vagy heterogenitás kialakítása céljából)

3) a csoportok közötti átjárhatóság biztosítása (átsorolás/csoportbontás)

4) kiegészítő foglalkozások szervezése tudásdeficit pótlására (kulcskompetencia-képzések)

5) felmentés megadása kurzusok látogatása alól (a kimeneti kompetenciák birtokosainak)

A tudás diagnózisa szolgálhatja a résztvevők tájékoztatását is megszerzett ismereteikről, szakmai vagy személyes kompetenciáik aktuális állapotáról. Magyarországon ez a funkció a leggyakrabban a szelekcióval társul együtt: felvételi eljárások vagy szakmai alkalmasság vizsgálatakor. Azokban az országokban, ahol a kompetencia-mérlegek használata kiépült (Franciaországban 'bilan de compétence'-ként ismert a jelenség) komolyabb szerep társul a funkcióhoz: különböző oktatási intézmények, sőt munkahelyek is elfogadják a kompetencia-mérlegeket, amelyeket az erre szakosodott központok készítenek el[79].

A diagnosztikus felmérés külső partnerek számára nyújtott szolgáltatásként is létrejöhet. Hazánkban leggyakrabban vállalatok vagy munkaügyi központok szerepelnek ilyen típusú felmérések megrendelőiként. A partnerek első típusa a vállalati megrendelő, aki számára a felnőttképző intézmény a felmérés következtében igények szerint alakíthat bizonyos képzéseket. Ez esetben azonban általában egy vagy több más felmérési funkcióhoz kapcsolódva jelenik meg a szolgáltatás. A másik típusú partner a munkaügyi központ, aki legtöbbször pályázati kritériumként szabja meg a felmérés lefolytatását.

Az auditáló testületek előírásai is állhatnak egy felmérés hátterében. A Felnőttképzést Akkreditáló Testület (FAT) előírása szerint az előzetes tudásszint mérés kötelező megvalósítani az akkreditáció sikerességéhez. Az akkreditációs dossziékban széles körben használatos ISO minőségbiztosítás folyamatszabályozás révén pedig a minőségbiztosítási kézikönyvbe is bekerül az előzetes tudásszint mérés folyamata. Tartalmatlanná válhat azonban a felmérés, ha csupán minőségbiztosítási feladatokat lát el, és valódi funkció nélküli kiüresedett eszközként kerül alkalmazásra. Ezért fontos, hogy a felméréshez megfelelő célokat rendeljenek az intézmények a képzéstervezés módszertani és a képzésszervezés operatív szintjéről.

A diagnosztikus felmérés tárgyai a felnőttképzés hazai rendszerében a kompetenciákra lefordított ismeretek különböző fajtái lehetnek: az alapkompetenciák, a személyes kompetenciák, a bemeneti és a kimeneti kompetenciák. Az egyes típusú kompetenciák felméréséhez több diagnosztikus felmérő-funkció is társulhat.


4. Az előzetes tudásszint mérés értelmezése a hazai felnőttképzésben

Az előzetes tudásszint mérés mint választható szolgáltatás, modern eszközként, európai uniós hatásra a 2001. évi Felnőttképzési Törvény 17. §-ként jelent meg a hazai felnőttképzés történetében. Nagy változást jelentett, hogy a szakképzés-felnőttképzés reformja kapcsán az akkreditált felnőttképző intézmények számára 2007. február 15-től kötelező jelleggel írta elő a jogszabályalkotó alkalmazását.

Az andragógiai szakirodalomban nem egyértelmű azonban a törvényi előírások értelmezése. Mi is tulajdonképpen az előzetes tudásszint mérés? Mire szolgál, mi a feladata?

A szakértők egy része (Csapó, 2005; Henczi, 2009; Beszédes-Nimród, 2008; Székely, 2006) az előzetes tudásszint felmérés szolgáltatás feladatának a kimeneti kompetenciák mérését határozza meg. A szakértők másik csoportja azonban tágabb értelmezést tart elfogadhatónak (Zachár, 2004; Derényi-Tót, 2007.).

A területen a szakmai diskurzus és a fogalom kétféle értelmezése párhuzamosan, felváltva jelentkezik, mintsem polemizál. A felnőttképző intézmények a két nézőpont között ingáznak, és rendkívül sokszínű gyakorlat jött létre a területen, a központi szabályozás viszonylagos kötetlenségéből kifolyólag.

A magyar jogszabályok valóban nem szűkítik le az értelmezési keretet, nem adnak pontos definíciót a mérés célját illetően. Elsősorban a résztvevő egyéni jogát hangsúlyozza a CI. törvény: "A képzésre jelentkező felnőtt kérheti tudásszintjének előzetes felmérését, amelyet a felnőttképzést folytató intézmény köteles értékelni és figyelembe venni..." A felmérés mint szolgáltatás pedig minőségbiztosítási célokat követ, és a képzést hivatott jobbá tenni. A felnőttképzési szolgáltatás ugyanis "olyan szolgáltatás, amely a képzések egyénre szabott kialakításának elősegítésére, a képzés hatékonyságának javítására vagy a munkavállalás elősegítésére irányul".

Zachár László szerint (2004, 9.) a szolgáltatás több funkciót is elláthat: egyrészt az önismeret terén visszajelzést adható a hallgatónak, másrészt lehetővé teszi a képzés individualizált kialakítását, harmadrészt lehet felmentéshez vezető képzésszervezési operatív eszköz.

Derényi-Tót (2007, 50.) azt hangsúlyozzák, hogy a tudásszint felmérés célja, hogy a "felnőttképző intézmény a képzési program megvalósítása során valamilyen egységesen nem szabályozott módon tekintetbe vegye az egyén meglévő ismereteit, korábbi tapasztalatait." Azonban "a beszámítás módjára nincsen szabályozás. (2007, 43.)"

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a regionális átképző központok a 90-es években a validáció módszertani és terminológia "elődjének" számító PLA (Prior Learning Assessment - Előzetes Tudás Értékelése) metódus bevezetésével kísérleteztek, kanadai mintára. Azonban az implementáció terén erős regionális különbségek mutatkoztak: míg Székesfehérvár (Schindler, 1999), Békéscsaba (Székely, 2006), Pécs és Miskolc úttörő módon vettek részt a fejlesztésekben, máshol kevésbé mutatkozott hajlandóság az újításra. A kanadai-modell bevezetésének a kísérlete is a tudás beszámítására és a tantárgyak alóli felmentésre törekedett. A gyakorlati megvalósítás azonban a 90-es években nem sikerülhetett, mert még nem állt készen a felnőttképzési rendszer szerkezetileg (modularitás és a kimenet-orientáltság hiányából fakadóan) erre a reformra. A gondolat azonban meggyökeresedett a regionális képző központokban.

Az előzetes tudás elismerésének a bevezetéséhez vezető első komoly szerkezeti lépést a hazai OKJ 2004-2006 között zajló reformja kapcsán tette meg az oktatáspolitika. Az új típusú, modulárisan építkező, kompetenciaalapú képzési programoknál ugyanis a programok kidolgozásának pillanatában meg kellett határozni a képzés végén létrejövő "tanulási eredményeket", amelyeket a felnőttképzési jogszabályok kimeneti kompetenciaként definiálnak.

A fentiek alapján joggal merül fel a kérdés, mennyire egységes a felnőttképző intézmények képe az előzetes tudásszint felmérés szolgáltatásról? Hogyan viszonyul a szolgáltatás a fentebb ismertetett tudásmérés diagnosztikus modelljéhez? Vizsgálatunk során erre kerestük a választ.


5. Az előzetes tudásszint mérés intézményi vizsgálatának bemutatása

Jelen kutatás vertikális nézőpontból a mezo-szinten helyezkedik el, és a magyar felnőttképzési cégek differenciált képét tárják elénk a jelenség kapcsán. A dokumentumelemzés alapját a FAT[80]-hoz benyújtott intézményakkreditációs anyagok folyamatleírásai alkotják.[81]

A magyar felnőttképző cégek vizsgálata már több szempont alapján megtörtént a 2001. törvény által bevezetett kötelező akkreditáció létrehozása óta: A három legfontosabb kutatás az intézményeknek akkreditációhoz való viszonyát (Koltai, 2005a), a képzési programok szerepét (Koltai, 2005b), valamint az akkreditációs folyamat lehetséges fejlesztési irányait vizsgálta (Borsi, 2008.).

Kutatásunk hiánypótló a magyar andragógiai és korábban fel nem tárt, tematikájában fókuszált vizsgálatot foglal magába. A korábbi intézményi akkreditációra vonatkozó kutatások, illetve a nem-formális és informális tanulás elismerésére vonatkozó szakirodalom területén is elkészült feltáró vizsgálatok még nem kapcsolódhattak össze. Derényi-Tót (2007) vizsgálata ugyanakkor tartalmazza az informális és nem formális tanulás jelenségének állapotfelmérését a felsőoktatás és a felnőttképzés területén. Azonban elemzésük készítésekor, kutatásunk feltételei nem voltak adottak.

A folyamatleírások kommunikációs szempontból nyilatkozatoknak számítanak. Hivatalos dokumentumok, amelyek egyrészről tartalmazzák a jelenséggel kapcsolatos "ismereti tényezőket", másrészről tükröznek egyfajta intézménypolitikát, szemléletet azzal kapcsolatban, hogy hogyan kívánja a jelenségről megszerzett ismereteket a gyakorlatban alkalmazni az intézmény. Ez utóbbi tényező azonban, mindig felülkerekedik az elsőn.[82]

A vizsgálati minta 132 folyamatleírást tartalmaz, melyek egyenletes időbeosztással a 2007., 2008. és a 2009. évből származnak. A vizsgált 132 intézmény a jelenleg akkreditált felnőttképző intézményeknek közel 10 %-át teszi ki (a nyelvoktató cégeket nem számítva). Így a vizsgálat mennyiségileg reprezentatívnak[83] mondható. Az adatfelvételre a FAT raktárában került sor 2009. november és december során. A folyamatleírások elemzése az ATLAS.ti kvalitatív kutató szoftver segítségével történt.

A mintát úgy alakítottuk ki, hogy időben arányosan legyenek képviselve a három év során akkreditációt beadó intézmények, végül minden évből 44 intézmény akkreditációs anyagának vizsgálata történt meg[84], az esetleges időbeli átalakulás megfigyelése céljából.

A minta mennyiségi reprezentativitása mellett figyeltünk arra, hogy a különböző intézménytípusok a felnőttképző cégek széles palettáját lefedjék (profitorientált felnőttképző cégek, felsőoktatási intézmények, kamarák, akkreditált belső képzést folytató nagyvállalatok, TISZK-ek, pedagógiai szakszolgálatok, felnőttképzést folytató közoktatási intézmények, egyesületek, informatikai képzést folytató cégek, autósiskolák, illetve egyéb költségvetési intézmények, egyesületek és non-profit képzők, stb.)

A minták paramétereinek első számbavételekor kitűnt, hogy a folyamatleírások igen eltérő kidolgozottságúak (a legrövidebb 264, a leghosszabb 8700 tipográfiai karaktert tartalmazott). Így a leghosszabb folyamatleírás 32-szer hosszabb volt a legrövidebbnél. Ez az óriási szórás önmagában jelentős minőségi különbségeket predesztinált. Átlagosnak a 2000 karakter körüli folyamatleírások tekinthetőek (3. ábra ).

3. ábra: A folyamatleírások hosszúságának megoszlása

A második szembetűnő formai különbség a folyamatleírások "elhelyezkedése" volt az intézmények akkreditációs anyagán belül: az esetek háromnegyedében önálló folyamatleírásként szerepelt az előzetes tudásszint felmérésének bemutatása, egynegyed részt pedig a minőségbiztosítási kézikönyv részeként került bemutatásra. A tendencia afelé mutat, hogy az idő előrehaladtával az előzetes tudásszint felmérést egyre inkább egy minőségbiztosítási folyamatnak fogják fel az intézmények[85] (4. ábra).

4. ábra: A folyamatleírások megjelenése az akkreditációs dossziékban


6. Az intézmények szemléletbeli különbségének megoszlása

Az előzetes tudásszint felmérés fő feladatának meghatározása alapján a következő öt csoportot állíthatjuk fel:

Az első csoport tagjai a szolgáltatás céljaként a moduláris rendszerben oktatott képzések kimeneti kompetenciáinak vizsgálatát határozzák meg. A felmérés célja a tudás beszámítása, a modulok alóli felmentés megadása, amit a folyamatleírások explicit módon ki is emelnek. "A szolgáltatás célja: annak felmérése, hogy a képzési kínálatunkban szereplő képzési programra jelentkező a program megvalósítása során elsajátítható kompetenciák közül melyekkel rendelkezik előzetes tanulmányai, munkavégzése során megszerzett tapasztalatai alapján. (90. minta)" "Az előzetesen megszerzett tudás ismeretében (...) felmentés adható egyes tantárgyak óráinak látogatásáról, illetve a képzésbe később bekapcsolódó hallgató esetén az ismeretek beszámításáról. (41. minta)" Bizonyos esetekben a nem-formális tudás és a formálisan igazolt tudás különbözősége is megjelenik: "A felmentés tehát egy vagy több teljes modul alóli felmentést jelent. A felmentés alapja lehet szakképesítő bizonyítvány, mely az adott modul szintjének megfelelő végzettséget igazol, illetve a képzési programban meghatározott esetekben egy modul modulzárójának teljesítése. (56. minta)"

A második csoport esetében a tudásszint mérés komplex folyamatként értékelhető, összetett jellegű megvalósítást mutatnak be az intézmények. A szolgáltatás keretén belül az intézmény a kimeneti követelmények mérését is megnevezi, a már birtokolt ismereteket illetően kompetencia-beszámítási lehetőséggel, valamint a felmentés megadásával. Ezen felül azonban számos más hangsúlyozott célja is ismertetésre kerül a tudásmérésnek, úgymint például a tananyag strukturálása a résztvevők tudásszintjének megfelelően, tudásdeficit megállapítása esetén felzárkóztatási program szervezése, a tudásszintnek megfelelően csoportok közötti átjárás biztosítása, vagy a bemeneti kompetenciák mérése. "Az adott képzési területért felelős vezető gondoskodik arról, hogy a jelentkezők előzetes tudásának ismeretében, amennyiben ez szükséges, megtörténjen a képzési program átdolgozása, illetve egyénileg megvizsgálja a képzés egyes részei alól történő felmentés lehetőségét, szükségességét. (32. minta)" Az intézmények egy része ebben a csoportban is hangsúlyosan megkülönbözteti a formális úton megszerzett tudás beszámítását és a dokumentumokkal nem igazolt tudás mérésének folyamatát, és mindkét folyamat lépéseit röviden leírja.

A harmadik csoport a bemeneti kompetenciák illetve követelmények mérését hangsúlyozza az előzetes tudásszint vizsgálat tárgyaként. Azon ismeretek meglétére vonatkozik a felmérés, amelyek a képzés megkezdéséhez szükségesek, ezek lehetnek "dokumentált vagy nem dokumentált formájúak". Ebben az esetben az eszköz alkalmazása egy fontos képzésszervezési célt lát el, azáltal, hogy lehetővé teszi a képzésbe belépéshez szükséges - akár informális úton megszerzett - tudásnak a számbavételét. Bizonyos szempontból szelekciós funkciót lát el az eszköz ilyen típusú alkalmazása, "kvázi felvételi-vizsga" jelleggel működik, ahol a motiváció mellett az alapkompetenciák meglétét is vizsgálhatják. A felmérés képezheti a jelentkező további orientálásának alapját is. "Az előzetes tudásszint felmérés a képzésekhez tartozó bemeneti feltételek meglétét vizsgálja, valamint kiterjed a szakmai alkalmasság felmérésére is. (59. minta)" A nem-formális ismeretek felmérése itt a validáció első szintjének megfelelően szelekciós funkciót lát el: "A nem dokumentált ismeretek felmérése - a résztvevők vagy munkáltatóik kérésére - személyes elbeszélgetés útján történik, melynek során az oktató felméri azokat az adottságokat és szakmai ismereteket, melyek szükségesek és elégségesek a tanfolyami képzés megkezdéséhez. (11. minta)"

A negyedik csoport tagjai a képzés hatékonyságát segítő diagnózis felállítását tartják a szolgáltatás elsőrendű feladatának, amelynek deklarált célja a tananyagnak a résztvevők ismereteihez igazított individualizált átalakítása. Ez a csoport lényegében "visszatér" a diagnosztikus felmérés eredményeinek a felhasználás területén a klasszikus "módszertani eszköz-szintű" felhasználáshoz, amelyet tanulmányunk elején az elméletalkotók nézetei kapcsán (Knowles, Siebert) bemutattunk. A negyedik csoport sajátossága, hogy a képzés tartalmának módosítása kerül előtérbe: "A felnőttképzési szolgáltatás biztosítása oly módon történik a képzésekben résztvevők részére, melynek alapján valamennyien lehetőség szerint a már meglévő kompetenciáikra alapozottan, egyéni képességeiknek és készségeiknek megfelelő ütemben sajátíthatják el az eredményes vizsgához, illetve az eredményes munkavégzéshez szükséges ismereteket. (16. minta)" (Gyakorlatilag itt a tananyag strukturálásáról van szó.). "A felnőttképzési menedzser (...) az intézmény szakmai vezetőjével és a vezető oktatóval konzultálva elvégzi az adott képzés résztvevői igényekhez történő igazítását a képzés megkezdése előtt két (sic!) munkanappal. (29. minta)". Ez módszertani szempontú felhasználás lehetséges, és valóban segíti a képzésben résztvevők fejlődését, azonban a jelenlegi jogszabályok bizonyos esetekben nem teszik a gyakorlatban alkalmazhatóvá. Ugyanis a képzési programokat az akkreditációnak megfelelően kell végrehajtani, a "jóváhagyott" ütemezéstől eltérni elvileg nem szabad.

Az előzetes tudásszint mérés módszertanilag keveredik a negyedik csoport esetében a képzési szükségletek felmérésével is, ami eredetileg egy különálló felnőttképzési szolgáltatás lenne. A szolgáltatás klasszikus egyén-képző cég kapcsolatából is kilépnek az intézmények, és tágabb környezetbe és érdekeltségi rendszerbe helyezik azt: "a szolgáltatás funkciója - a képzési szükségletek felmérésével szorosan összekapcsolódva - a döntéshozatal támogatása megrendelő számára. (26. minta)" Így a tevékenység síkja a képző intézmény és a képzést megrendelő cégek viszonyába tolódik át, a vállalati képzések esetében alkalmazott eszközként kerül bemutatásra. Módszertani hiba ezt a szolgáltatást "az egyén kérésére indított" (17. §) előzetes tudásszint méréssel összevonni.

Az ötödik csoportba azon intézmények tatoznak, akik a formális úton megszerzett és dokumentált ismeretek beszámítását helyezik előtérbe. Ezen intézmények önálló felmérési tevékenységet nem végeznek a folyamatleírás alapján. Erős normakövető attitűd figyelhető meg náluk: amennyiben jogszabályi szinten rendelkezés található róla, a formális dokumentumok alapján a korábbi hozott tudást kérelem alapján beszámítják. A képzésbe történő bekapcsolódáskor az előírt végzettségek vizsgálata történik meg az eredeti bizonyítványok bemutatásán és gyakran a másolat archiválásán keresztül. "A szakmai képzéseknél a beiskolázási feltételekben meghatározott iskolai végzettség, szakmai előképzettség és gyakorlat tekinthető felmérésnek. (75. minta)" "Amennyiben a képzésre felvételt nyert hallgató hitelt érdemlően, eredeti dokumentummal bizonyítani tudja, hogy az adott tantárgyat korábban már tanulta, akkor a felmentést az intézmény vezetője engedélyezi. (46. minta)" A folyamatleírások ezen csoportjában nem számolnak be valódi "mérésről", hanem dokumentum-elemzés révén egy tisztán adminisztratív folyamattá válik a szoláltatás.

A különböző szemléletű csoportok a 132 minta tekintetében az 5. ábrán látható módon oszlanak meg. A grafikon alapján megállapítható, hogy a kimeneti kompetenciákat is figyelembe vevő cégek aránya összességében (kimeneti kompetenciák és komplex tudás-mérés kategóriák összevont adatai) a teljes vizsgálati csoport több, mint a felét teszik ki (53 %). A cégek egy jelentős része azonban kvázi "felvételi vizsgának tekinti" (14 %), majd egy tizede pedig úgy nyilatkozik akkreditációs anyagában, hogy a mérés számára egyenlő a dokumentumok formális vizsgálatával. Sajnálatos módon a 4. típusú csoport esetében több felnőttképzési szolgáltatás közötti átfedését tapasztaltunk, ami az akkreditált intézményeknek közel egyötödére jellemző, ami nem felel meg a törvényhozó eredeti szándékainak.

5. ábra: Az előzetes tudásszint-mérés fő típusainak megoszlása

A különböző csoportok megoszlása időrendi szempontból a következőképpen alakul az intézményi akkreditáció évének függvényében (6. ábra)

6. ábra: Az előzetes tudásszint-mérés típusa és az akkreditáció éve

Az ATLAS.ti programmal végzett kvalitatív jellegű adatelemzést követően az SPSS szoftver 17. verzióját alkalmaztuk a kutatási hipotézisek számszaki vizsgálatára. Azt kellett megállapítanunk, hogy a felállított hipotézisek egyike sem eredményezett szignifikáns összefüggést. Az akkreditáció időpontja, az intézmények működési hatásköre (országos, regionális és lokális kategóriák esetén), vagy a profit és a non-profit érdekeltség sem okozott jelentős statisztikailag is megjelenő szemléletbeli különbséget a folyamatleírások típusai között mintánk elemzése alapján. A TISZK-ek sem bizonyultabbak innovatívabbnak a nagyobb múltú felnőttképző cégekkel szemben, bár őket már korszerű felnőttképzés alapelvei mentén hozták létre.


Következtetések

A felnőttképzés lehetőségei módszertani tekintetben a képzési szerkezet strukturális átalakulása következtében jelentősen kibővültek, ami a felnőttképzési intézmények feladatainak és szolgáltatásainak átalakulásával járhat együtt.

Az európai útmutatások következtében bevezetendő validációs rendszer kialakítása előtt időszerű lenne az "előzetes tudásszint mérés szolgáltatás" pontos helyét megtalálni a hazai képzési rendszerben. Nem feltétlenül szükséges a már működő szolgáltatás és a validáció között egyenlőséget tenni, ez esetben azonban a különbségeket lenne érdemes élesen elhatárolni. Mivel az akkreditált felnőttképző intézmények elsősorban normakövető módon vezették be ezt a szolgáltatást, hasznos lehetne akár pontosabb rendeleti szabályozás szintjére is emelni ezt a kérdést, ami a jelenleg viszonylag távol álló intézményi nézőpontok egységesítéséhez vezethetne. Továbbá fontos lenne módszertani segítséget nyújtani a felnőttképző intézmények számára, hogy az Európai Unióban elfogadottá vált deklaratív mérés-módszertani eszközök megismerésével és alkalmazásával könnyebben be tudják fogadni a tapasztalati úton megszerzett ismereteket képzéseikbe (Bjørnåvold - Coles, 2009).


Hivatkozások

Benkei Kovács Balázs (2009): Az előzetes tudás elismerésének (Validation des acquis de l'Expérience) gyakorlata Franciaországban. In: Pedagógusképzés, 4. szám, 111-121.

Beszédes-Nimród Attila (2008): Az előzetes tudásmérés módszertani kérdései. In: Andó Pál - Beszédes-Nimród Attila et al: Elméleti és gyakorlati fejlesztések a felnőttképzésben. NSZFI, Budapest, 83-116.

Bjørnåvold, Jens - Coles Mike (2009) (szerk.): European Guidelines for validating non-formal and informal learning. Cedefop, Luxemburg.
http://www.cedefop.europa.eu/EN/publications/5059.aspx

Bodnár Gabriella (2009): A felnőttoktató szerepe, feladata az oktatási folyamatban. In: Henczi Lajos (2009) (szerk.): Felnőttoktató. A felnőttek tanításának-tanulásának elmélete és gyakorlata. NTK, Budapest, 292-301.

Borsi Árpád (2009) (szerk.): A felnőttképző intézmények hatékonyságának vizsgálata. Felnőttképzők szövetsége, Budapest.

Brookfield Stephen (1989): Teacher roles and teaching styles, in Lifelong Learning Education for Adults, An international handbook. Pergamon Press, Oxford.

Csapó Benő (2005): Az előzetesen megszerzett tudás mérése és elismerése. NFI, Budapest.

Csoma Gyula (2005): A munka világa kontra a tanulás világa. In: Uő, Andragógia szemelvények. Nyitott könyv, Budapest. 277-311.

Derényi András - Tót Éva (2007): A nem formális és informális tanulás elismerése Magyarországon, Egy OECD projekt tanulságai. OKM, Budapest.

Derényi András - Kocsis Mihály- Tót Éva (2011): Validáció - A hozott tudás elismerése a felsőoktatásban. OFI, Budapest.

Dewey, John (1938): Experience and education. Collier-Macmilan, London.

Erdei Gábor (2010): Az ismeretforrások és a tanulási módszerek változása a munkahelyi tanulásban. In: Kozma Tamás- Perjés István (szerk.): Új kutatások a neveléstudományokban. Aula kiadó, Budapest, 256-267.

Halász Gábor (2008): Az iskolán kívül szerzett tudás elismerése: európai trendek. Interneten publikált folyóirat cikk:
http://halaszg.ofi.hu/download/Iskolan_kivul.htm

Henczi Lajos (2009): Felnőttoktató. A felnőttek tanításának-tanulásának elmélete és gyakorlata. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Koltai Dénes (2005a): Felmérés a hazai akkreditált felnőttképzési szervezetek működéséről. NFI, Budapest.

Koltai Dénes (2005b): Felmérés a hazai felnőttképzési szervezetek akkreditált programjainak helyzetéről. NFI, Budapest.

Kraiciné Szokoly Mária (2006) (szerk.): Felnőttképzési kísérlet a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok felzárkóztatásáért. PTE FEEK, Pécs.

Knowles, Malcolm (1980): The modern practice of adult education, From pedagogy to andragogy. Englewood Cliffs, Cambridge.

Leirmann, Walter (1998): Négyféle nevelési kultúra. Magyar Népfőiskolai Társaság, Budapest.

Memorandum az egész életen át tartó tanulásról. In: Sz. Tóth János (2001) (szerk.): Európai kézikönyv az élethosszig tartó tanulásról. Magyar Népfőiskolai Társaság - Szent István Egyetem, Budapest, 113-141.

Schindler Rózsa (1999): Egy költséghatékony képzési modell kialakítására tett kísérlet tapasztalatai. In: Szakképzési Szemle, 1999/4., 457-460.

Siebert, Horst (1977): Praxis und Forschung in der Erwachsenenbildung. Westdeutscher Verlag, Düsseldorf.

Székely István (2005): Az előzetes tudás felmérésének és elismerésének elvei, formátumai és rendszerszerű alkalmazása a HEFOP 3.5.1. Programfejlesztés során.
http://www.suliszerviz.com/_data/VFS_9aa80efb8fcc369f770a52549303a46b.pdf

Tissot, Philippe (2008) (szerk.): Terminology of European education and training policy, A selection of 100 key terms. Cedefop, Luxemburg.

Tót Éva (2002): A nem-formális tanulás elismerése - szemlélet és módszerek. In: Szakképzési Szemle, 2. szám, 178-193.

Tót Éva (2006): A munkavégzéshez kapcsolódó informális tanulás. Kutatás Közben 273, PH-FKI.
http://www.hier.iif.hu/hu/kutatas_kozben.php

Werquin Patrick (2010): Recognising Non-formal and Informal Learning, Outcomes, policies and practices, OECD,
http://www.cicic.ca/docs/oecd/rnfil.en.pdf

Zachár László (2004): A felnőttképzés korszerű elvei és modelljei. In: Felnőttképzés, 4. szám, 6-12.


Internetes források:
(A megtekintés és letöltés dátuma: 2010. október 10.)

- Az OECD-kutatás honlapja (OECD/recogniton):
http://www.oecd.org/document/25/0,3343,en_2649_39263238_37136921_1_1_1_37455,00.html

Az Európai leltár honlapja:
http://www.ecotec.com/europeaninventory

 

Nevelésszociológiai és oktatáspolitikai kutatások

 

Polónyi István

Közgazdasági ideológiák és az oktatáspolitika gyakorlata

Ebben az írásban igyekszünk körbejárni az oktatáspolitikában érvényesülő (köz)gazdaság(tan)i ideológiákat és megközelítéseket. Rögtön hozzáteszem, hogy itt az ideológiát abban a "puha" megközelítésben értjük, miszerint az nézetek összefüggő rendszere[86] (s kevésbé koncentrálunk - bár ki-kitekintünk - arra, hogy ezek a nézetek valamely politikai cselekvés alapjául szolgálhatnak, amelynek célja a fennálló politikai rendszer megdöntése, átalakítása vagy éppen fenntartása[87]).


Képzés, többletkereset

Az oktatás először, mint az egyéni kereset növelésének módja jelenik meg a közgazdaságtan első teoretikusainak munkáiban.

Adam Smith[88] szerint a gazdaság alapja a munkamegosztás és a csere. A munkamegosztás lényegesen megnöveli a termelékenységet. A gombostűkészítés példáján keresztül mutatja be a munkamegosztás eredményét. "Az egyik ember drótot húz, a másik egyenget, a harmadik szabdal, a negyedik hegyez, az ötödik csúcsot köszörül, hogy ráilleszthessék a fejet. ... Így azután a gombostűkészítés fontos mestersége mintegy tizennyolc külön műveletre oszlik. Egyes helyeken mindegyiket külön kéz végzi ... Láttam egy ilyenfajta kisebb manufaktúrát, ahol csak tíz ember dolgozott ... és ahol minden egyes személy ... négyezer-nyolcszáz tűt készített naponta. De ha valamennyien külön-külön, egymástól függetlenül dolgoztak volna, anélkül, hogy bármelyikük is külön képzést kapott volna, úgy bizonyos egyenként nem húsz, de talán még egy gombostűt sem tudtak volna megcsinálni."(Smith 1992, 16. old.)

A szakképzés szerepe tehát a munkamegosztásra való felkészítés.

Smith így ír: "Költséges új gépet azért állítunk üzembe, mert azt várjuk, hogy különleges munkájával, amit teljes elavulásig végez, nemcsak megtéríti nekünk a ráfordított tőkét, hanem ezen felül még meghozza legalábbis a szokásos profitot. Ilyen költséges géphez hasonlíthatjuk az olyan embert, aki sok munkát és időt áldoz, hogy kitanuljon valami különleges készséget és szaktudást igénylő mesterséget. Azt várjuk, hogy a munka, amit magtanult, az egyszerű munka bérén felül megtéríti a tanulásra fordított összes költséget, és ezen felül meghozza egy a költségösszeggel egyenlő nagyságú tőkének legalábbis a szokásos profitját." (Smith, 1992. 110. o.) /.../ "Ezen az elven alapszik a szakképzett munka és a tanulatlan munka bére közötti különbség." (Smith, 1992. 111. o.)[89]

Mintegy két évszázad múlva Gary Becker kezd el foglalkozni a főiskolai és középiskolai képzés egyéni megtérüléseivel az Egyesült Államokban. (Becker, G 1962) A tanulmányában igyekszik általános összefüggéseket levezetni a kereset, a megtérülési ráta és az oktatásba beruházott összeg között és megmutatni, hogyan lehet ezt az utóbbi kettőt közvetve kikövetkeztetni a keresetekből. Az oktatást alapvetően magánbefektetésnek tekinti, olyan beruházásnak, amelynek gazdaságosságát a jövőben elérhető jövedelmek alapján lehet meghatározni. Az iskolázás egyéni - illetve családi - költségeit, valamint a tanuló idő alatt elmaradt kereseteket tőkeként összesíti, és ezt állítja szembe azzal a jövedelemtöbblettel, amelyet a magasabb képzettségű dolgozók élveznek az alacsonyabb képzettségűekkel szemben. (A főiskola elvégzésének összes magánköltségét közvetett és közvetlen költségekre bontotta, - a közvetlen költségek közé sorolta a tandíjat, a tanuláshoz szükséges könyvek árát és minden megélhetési költséget azon felül, ami akkor is fellépett volna, ha az adott személy nem tanult volna tovább. A közvetett költségrészbe a továbbtanulás miatt elmaradt kereseteket számította.)[90] Becker későbbi tanulmányaiban az emberi tőkét mint a személyi jövedelemmegoszlás alapvető meghatározóját kezeli. (Becker, G. 1975)

Az emberi beruházást mikroökonómiai szinten vizsgáló elméletek legsúlyosabb problémája, hogy az egyén oktatási döntései során mennyire tekinthető "homo oeconomicusnak". Tehát mennyire tudja összes gazdasági előnyét előre megbecsülni, - egyáltalán akarja-e megbecsülni -, és mennyire csak gazdasági előnyöket vesz figyelembe döntése során?

Úgy tűnik ennek a megközelítésnek ott és akkor van jelentősebb ideológiai szerepe, ahol és amikor tandíjat vezetnek be vagy emelnek. Ez esetben lehet, és szoktak az oktatáspolitikusok erre a közgazdasági megközelítésre hivatkozni.

Hozzá kell tenni, hogy az egyéni keresetek oktatással összefüggő magyarázatainak van egy másik kicsit későbbi (a 70-es években felbukkant) teóriája is a szűrő elmélet, amely szerint az oktatás nem járul hozzá az egyének jobb gazdasági szerepléséhez, nem növeli termelékenységüket, e helyett a képzésben való részvétel információs értékkel bír. Ugyanis azoknak, akiknek más okból (pl. mert velük született képességeik jobbak) kiindulásként magasabb a termelékenysége, azok komparatív előnyökkel rendelkeznek az oktatásban való részvételben. Magyarul a jobb képességű, magasabb termelékenységű munkavállalók több iskolát végeznek. Az egyének az elmélet szerint éppen azért vesznek részt a tankötelezettségen túli oktatásban, képzésben, hogy a potenciális munkaadóknak képességeiket bizonyítsák[91]. A szűrőelmélet nem igazán nyert teret az oktatáspolitikusok között, s a nagyrészt az oktatásban is dolgozó kutatók is kevésbé priorizálják, ami nem is csoda, hiszen, ha az oktatás csupán szűrő szerepet játszik, akkor a közösségi ráfordításokat erősen megkérdőjelezhetőek (s ez sem az oktatáspolitikusoknak, sem az oktató-kutatóknak nem jó).

Mint ahogy az oktatás fogyasztási megközelítése sem igazán népszerű ezekben a körökben. Pedig mint Gábor R. István írja az "emberi- és fizikai tőke - beruházás analóg kezelését, amely /.../ az /.../ emberi tőke - elmélet kemény magja, legfőképpen annak a perdöntő különbségnek a zárójelbe tevése miatt látom aggályosnak, hogy míg a fizikai beruházás a beruházó számára normális esetben jövőbeli hozam reményében vállalt jelenbeli áldozat (lemondás jelenbeli - mondjuk egyszerűen így - élvezetekről nagyobb jövőbeli élvezetekért, vagy (/..../ előbb egy lépés vissza, majd kettő előre), addig a tanulás normális esetben alapvetően pozitív élmény, s ennyiben magában hordja jutalmát (egy lépés előre, majd még egy - kettő, három? - előre); ennyiben éppenséggel nem beruházás." (Gábor, 1999.) Majd azzal folytatja, hogy "a továbbtanulási igények gazdasági növekedést kísérő folyamatos emelkedésének megmagyarázására /..../ a fogyasztáselmélet tűnik alkalmasabbnak: más úgynevezett normál fogyasztási jószágokhoz hasonlóan, az iskola mint fogyasztási szolgáltatás iránt is a reáljövedelmek emelkedésével természetszerűen növekszik a lakossági kereslet." (Gábor, 1999)

No de nem kezelhetjük tán úgy az oktatást, mint a fagylaltgyártást? Miről fog akkor szólni a kormányprogramok fele?


Oktatás és gazdasági haladás

Az oktatás, mint a gazdasági fejlődés egyik meghatározó tényezője ugyancsak már a közgazdaságtan első teoretikusaiban felmerül.

Adam Smith az állótőke részének tekinti "a lakosság, illetve a társadalom valamennyi tagjának minden gazdaságilag hasznos tudását és képességét." (Smith, 1992. 282. o.)

Fridrich List[92] szerint az oktatás olyan növekedési tényező, amelynek növelése érdekében akár nemzedékeken át le kell mondani bizonyos előnyökről, hogy azok később hatványozottan térüljenek meg. "Minden költség, amelyet az ifjúság nevelésére, a jogrend fenntartására, a nemzet védelmére stb. fordítanak, értékek feláldozását jelenti a termelőerők javára. Nagy része annak, amit egy nemzet elhasznál a jövő nemzedékek nevelésére, a nemzet jövőbeni termelőerejének fejlesztését szolgálja." (List, F. 1940, 180. oldal) List az oktatást mint a nemzet érdeke szempontjából fontos követelményt tekinti, ami persze hasznot hozhat az egyénnek is - (de Listnél a hangsúly a nemzet érdekén van, s kevésbé az egyén hasznán)

Az ember, a képzett munkaerő, mint alapvető termelési tényező, s így mint a gazdasági fejlődés egyik meghatározó tényezője - a fizikai tőke mellett - a neoklasszikus közgazdaságtan egyik alapkérdése. P.H. Douglas amerikai közgazdász és Ch. W. Cobb matematikus a gazdasági növekedést a tőke és a munkaerő figyelembe vételével igyekezett megmagyarázni. Majd ezt a technikai haladásnak a figyelembe vételével igyekezett többek között Robert Solow és Odd Aukrust továbbfejleszteni. Ezt követően egyre több olyan vizsgálat látott napvilágot, amely az egyes országok gazdasági növekedését különböző tényezőkkel igyekszik kapcsolatba hozni. A legismertebb talán Eduard F. Denison (1964) munkája. A szerző többek között az Egyesült Államok gazdaságnövekedési statisztikáinak alapján igyekszik e növekedés forrásait feltárni és a növekedéshez való hozzájárulásukat számszerűsíteni. Megállapítják, hogy a gazdasági növekedés jelentős eleme az emberi tényező.

Az oktatás és gazdasági fejlődés közötti pozitív kapcsolat elemzésének mára hatalmas irodalma van. Neves kutatók mellett világszervezetek végeznek nemzetközin összehasonlító elemzéseket az oktatás gazdaságfejlesztő hatásáról (World Bank, OECD, UNESCO). Persze a gazdasági fejlődés és az oktatás, (vagy más magyarázó tényezők[93]) kapcsolatát elemző vizsgálatok alapvető problémája az, hogy a korrelációs számítások természetéből adódóan nem tisztázható, hogy az egymással kapcsolatban álló tényezők közül melyik az ok és melyik az okozat. Nem dönthető el tehát az a kérdés, hogy azért fejlődik egy ország, mert sokat költs az oktatásra, vagy azért költ sokat az oktatásra, mert a gazdasági fejlődés nyomán rendelkezésre álló források azt lehetővé teszik. Alighanem arról van szó, hogy a gazdasági fejlődés és az emberi tényezők, az emberi erőforrások fejlődése csak együttesen, mintegy kéz a kézben mehet végbe.

Ezen előzmények után, ill. ezekkel párhuzamosan - lényegében a klasszikus megközelítésből - fejlődött ki a XX. század második felére az emberi tőke elmélete - amelynek talán legismertebb teoretikusa Theodore W. Schultz. Eszerint a munkaerő gazdasági szerepében meghatározó jelentőségű emberi tudás egy hosszú, költséges folyamat eredményeképpen alakul ki, amely leginkább a beruházási folyamathoz hasonlít, s a fogyasztásnak nevezett folyamat jó része az emberi tőkébe való beruházást jelent. (Schultz, 1983 48. o.). Az emberi tőkébe eszközölt ilyen beruházások megmagyarázzák az egy dolgozóra jutó reáljövedelem növekedésének legnagyobb részét. Az emberi képességeket növelő tevékenységek öt fő kategóriája: (1) az egészségügyi létesítmények és szolgáltatások - amelyek az emberek élettartamát, erejét, állóképességét, vitalitását és életképességét befolyásolják; (2) a munka közbeni képzés; (3) a formális, szervezett, elemi, közép- és felsőfokú oktatás; (4) a felnőttképzési programok; valamint (5) az egyének és családok vándorlása a változó munkalehetőségekhez való alkalmazkodás érdekében. (Schultz, 1983. 60. o.)

A képzettség tartósabb, mint a nem emberi, újratermelhető tőke legtöbb formája, tehát egy adott bruttó beruházás többel növeli az állományt, mint amennyivel ugyanekkora bruttó beruházás tipikus esetben a nem emberi tőke állományt. (Schultz, 1983. 141. o.) A gazdaság növekedésében meghatározó szerepe van - a dolgozók száma mellett - a dolgozók iskolázottságának és az oktatásra fordított költségeknek. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy az emberi tőkeképződés olyan beruházás, amelynek során növekszik az egyén termelékenysége, s ennek következtében növekszik részint az egyén jövedelme, részint az egész gazdaság teljesítőképessége.

A tudásban való előrehaladás döntő faktora a gazdasági haladásnak. Növekedést hoz létre mind a fizikai, mind az emberi tőke minőségében. Az ember megszerzett képességei tükröződnek a munkabérekben, fizetésekben, az önfoglalkoztatók jövedelmében és a vállalkozók jutalékában. Az emberi tőke állomány, magasabb rátával növekszik, mint a fizikai tőke. A jövedelem-növekedés forrása: a technikai haladás, az emberi tőke szaporodása, és a specializáció növekedése.

Az emberi tőke képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az emberi tőke közgazdasági fontosságának növekedése a modernizálódó gazdaságban nem kétséges. A gazdaságilag fejlett országokban az emberi tőke gazdasági emelőereje nagyobb, mint a nem emberi tőkéé. Schultz egyik beszédében így fogalmaz, amin leginkább szemlélteti ezen nézet képviselőinek álláspontját: "A mi gazdasági rendszerünk legmegkülönböztetőbb vonása az emberi tőke növekedése. Enélkül csak kemény, kézi munka és szegénység lenne, kivéve azt, akinek a tulajdonából van bevétele." (Schultz, 1993)

Ezek napjaink oktatáspolitikájának, és az oktatási rendszer képviselőinek meghatározó ideológiai érvei.

No és a tenniakarást mutató kormányoknak. Mert a legegyszerűbb azt gondolni és hirdetni, hogy majd az oktatás által felzárkózik a gazdaság, utolérjük a fejlett országokat. Ehhez ráadásul partnerek a nemzetközi szervezetek (UNESCO, OECD és Világbank) is, hiszen a mainstream közgazdasági elmélet is ezt mondja.

Ha mégsem? (Mert hát a 100 ezer lakosra jutó hallgatólétszám szerinti országsorrendben az első 25 között 11 posztszocialista országot találunk, és a legmagasabb diplomás foglalkoztatotti aránnyal rendelkező öt ország között is három posztszocialista - miközben a gazdasági fejlettségük enyhén szólva nincs ezzel összhangban.) Hát akkor majd biztos mást is kellene tenni.


Az oktatás társadalmi hatása

Ugyancsak már a közgazdaságtan kezdeteire visszavezethető az oktatás társadalmi összefüggéseinek vizsgálata.

Robert Thomas Malthust[94] szerint a gyors gazdasági növekedés előfeltétele a társadalmi béke, azaz a társadalom különböző rétegeinek, osztályainak az összeütközéseket elkerülő, a konfliktusokat békés úton, racionálisan megoldó együttélése. Malthus véleménye szerint az oktatás elterjesztése az állampolgárok felvilágosításának, racionális szellemre nevelésének - ma úgy mondanánk szocializálásának - eszköze, s ennyiben a társadalmi béke biztosítéka. Malthus azért szorgalmazza a kötelező népoktatás bevezetését, mert részint az magával hozná a gyermekmunka felszámolását, és a házasság-kötések későbbre tolódását. Részint pedig az iskolában szerzett ismeretek, viselkedési módok hozzájárulnának a születések számának csökkenéséhez. Kitér arra is, hogy mit is kellene tanítani[95] - természetesen közgazdaságtant. Az oktatás hasznát ő inkább szociológiai aspektusból közelíti: "A mellett, hogy felvilágosítanák a társadalom alsóbb osztályainak valódi helyzetét, a mely jólétük vagy nyomoruk tekintetéből főleg önmaguktól függ, a községi iskolák képesek volnának korai oktatás és jutalmak helyes osztogatása által a legnagyobb mértékben a jövő nemzedéket a józanság, szorgalom, függetlenség és eszélyesség szokásaiban és vallásos kötelességeik teljes gyakorlásában nevelni fel, a mi felemelné őket mostani elnyomott állapotukból és közelebb hozná némi mértékben a társadalom középosztályaihoz, a melynek szokásai általában szólva bizonyára magasabbak." (Malthus T. R. 1902. 517. old. )

Az oktatás közgazdasági megközelítésbeli szélesebb társadalmi hatásai az externáliák. Externáliáról akkor beszélnek a közgazdászok, ha a piacon kapcsolatban álló feleken kívüli külső szereplő, nem szándékoltan, ellentételezés nélkül is élvezi vagy szenvedi egy tevékenység túlcsorduló hatását. Lényegében olyan piaci elégtelenségről van szó, amikor a piacon éppen az ügyletben nem részt vevő jóléti függvénye módosul. Közérthetően az oktatás aspektusából úgy is fogalmazhatunk, hogy azokat a hatásokat nevezzük az oktatás externáliáinak, amelyeket azok (is) élveznek, akik nem vesznek részt az oktatásban. Ezekkel a külső hatásokkal szokták az állam oktatási szerepvállalását indokolni, amelynek legfontosabb érveként azt szokták felhozni, hogy az oktatás kvázi közjószág, és externális hozamokkal jár. A következő fontosabb un. externális hozamokat szokták az oktatáshoz kapcsolni - amelyek indokolhatják az állami szerepvállalást (Varga, 1998. 35. o.).

  1. Az oktatás következtében a demokratikus intézmények hatékonyan működtethetők[96], vagy gyakran úgy említik, hogy az oktatás eredményeként növekszik a társadalmi kohézió;

  2. Az embereknek - illetve a munkaerőnek - megnő a technikai változásokhoz való alkalmazkodóképessége, ami - mint korábban volt róla szó - a gazdasági fejlődést segítheti elő;

  3. Alacsonyabb szociális, munkanélküliséget kompenzáló és egészségügyi kiadások, mivel az iskolázottabb embereknek alacsonyabb a munkanélkülisége, jobb az egészségügyi állapota;

  4. A magasabban iskolázott emberek kevésbé hajlamosak a bűnözésre, így alacsonyabb a bűnözés, amely csökkenti a bűnüldözési és a büntetés-végrehajtási rendszer költségeit;

  5. Kevesebb tökéletlenség a tőkepiacon[97];

  6. Azokban a csoportokban, ahol nagyobb a magasabban iskolázottak, képzettebbek aránya, ott gyakoribb az önkéntes szolgáltatások nyújtása (öreggondozás, családi segítségnyújtás, stb.), így közösségi kiadások takaríthatók meg.

Az oktatás társadalmi hatásaiból indukálódik az oktatás tervezésének igénye is. Frederick Harbison a tervezéshez kapcsolódóan megállapítja, hogy "a modern társadalmak céljai ... politikaiak, társadalmiak és gazdaságiak. Az emberi erőforrás fejlesztése valamennyi célkitűzés megvalósításának nélkülözhetetlen feltétele. ... Ha valamely ország képtelen emberi erőforrásait fejleszteni, más téren sem fejlődhet: nem alakulhat ki modern társadalmi és politikai szerkezet, nem hozhatja létre a nemzeti egység tudatát, és nem érhet el nagyobb eredményeket az anyagi jólét területén sem." (Harbison, 1968. 51. o.). Az oktatástervezési módszereknek igen sok fajtája alakult ki. Az egyik csoportosítás kulturális, illetve munkaerő-szükségleti megközelítésű tervezési fajtákat különböztet meg, - a másik egyéni igényeken alapuló, illetve a társadalom jövőbeni szükségletein alapuló módszereket, - a harmadik csoportosítás input-hangsúlyos, rendszerhangsúlyos, output-hangsúlyos és célhangsúlyos tervezési módszereket különít el. (Bertrand, 1993.) Ezen megközelítések nagyobbik részének az a lényege, hogy a gazdaságot és a társadalmat egy komplex, számos tényező összefüggő kapcsolatával jellemezhető rendszernek írja le. A tényezők egymással összefüggő fejlődése/fejlesztése szükséges a gazdaság normális fejlődéséhez.

A racionális politika annyit költ az oktatásra, s azt olyan struktúrában fejleszti, ami ezt a normális/optimális fejlődést szolgálja. A társadalom és gazdaság fejlettsége tehát komplex dolog. Olyan mint egy nagy háló, amelynek egy-egy szeme a gazdaság és társadalom fejlettségének különböző jellemzője, pl. a népesség iskolázottsága, az egy főre jutó nemzeti termék, az ezer főre jutó orvosok száma, az ezer főre jutó gépkocsi, az elfogyasztott kalóriák száma, a vezetékes vízellátásban részesülők aránya vagy a kommunális szemétben a papírhulladék aránya, a születéskor várható élettartam stb., stb. A gazdaság és társadalom fejlődése során a háló szemei együtt, arányosan mozdulnak - reménytelen minden olyan elképzelés amely egy-egy hálószem megemelésével reméli az egész hálót megemelni. Nem remélhetjük tehát, hogy például az oktatási ráfordítások megemelésével a gazdaság fejlődése felgyorsul, - helyette inkább egy torz struktúra alakul ki, a háló egy-egy szeme "kihegyesedik", de a háló a helyén marad[98].

Ezek a közgazdasági megközelítések igen jól használhatók ideológiai célokra, - úgy az oktatás fejlesztésének visszafogására (mint az államszocialista országok egy részében történt), úgy az oktatás tömegesítésére, (mint a posztszocialista országokban történt a rendszerváltásokat követően).


Az oktatás és a marxizmus

Egy oktatási ideológiákról szóló írásban megkerülhetetlen a marxizmus szerepéről írni. Az, hogy a marxizmus mennyiben közgazdaságtan újabban - miután már nem kötelező eszme - sokan vitatják. Az, hogy politikai gazdaságtan, az aligha vonható kétségbe, s mint ilyen nyilvánvalóan a gazdaságtudományok része.

Azzal, hogy a marxizmus egy diktatórikus társadalmi rendszer fő magyarázó ideológiájává vált, nyilvánvalóan radikálisan áthatotta annak minden alrendszerét, így az oktatást is. Sőt az oktatás több vonatkozásban is kiemelt szerepet kapott ebben a társadalmi berendezkedésben, hiszen annak kellett a felnövekvő nemzedékbe plántálni a szóban forgó társadalom kiválasztottságát, és persze a hatalmi viszonyok elfogadását.

Az iskola ennek - Marx szerint - a gyári törvények alkalmazásával tud eleget tenni, azzal, ha összekapcsolja a termelőmunkát, az oktatást és a tornát. "Az ember minden irányban való - egyetemes nevelése, amely az oktatás és a termelőmunka korai egybekötésén alapul »a mai társadalom átalakításának egyik leghatalmasabb eszköze«" (írja Marxot idézve Gáspár 1987:71) Később azután Leninnél "új elemként jelenik meg a társadalmi munka. De Lenin megkülönböztetett figyelmet fordított a politechnikai képzés korszerűsítésére is." (Gáspár 1987:122) Tehát a "...mindenoldalú fejlesztés három forrása, feltétele, eszköze - a termelőmunka, a tanítás és a társadalmi munka - a társadalmi termelési folyamat egészét reprodukálja a gyermekek és a fiatalok iskolai (nevelőintézményi) élettevékenységében." (Gáspár 1987:122-123)

Persze az ellenség gyakran eltorzítja a helyes megközelítést. "Az ötvenes évek elején Sztálin úgy »fejlesztette tovább« a mindenoldalú nevelés marxi-lenini programját, hogy »az egységes és kötelező politechnikai oktatásra« redukálta azt" (Gáspár 1987:122)

Ám sikerül rátalálni a helyes útra. "A szentlőrinci iskolakísérletnek kétségtelenül van két olyan programja, amely közvetlenül is a marxi, lenini, makarenkói örökséghez nyúl vissza: - az egyik: az oktatás és a termelőmunka egysége, - a másik: a szocialista nevelés közösségi jellege. [Bár] éppen a két vonása az, amely miatt, különösen 1973 után, amikor a politikai pragmatizmus és az ideológiamentesség tendenciái egyre érzékelhetőbb formát öltöttek, a szentlőrinci iskolakísérlet fokozatosan »leértékelődik«" (Gáspár 1987:11)

A század végére az államszocializmus - már inkább csak marxizáló, mint marxista - ideológiarendszere oly mértékben ellentmondásba került a valósággal, hogy az a szocialista pedagógia lényegében állandó válságát eredményezte (lásd "kettős nevelés" problémakörét[99]). Mindenesetre nagyon kevés olyan teória van, ami ideológiaként olyan mértékben hatott az oktatásra - sajnos - mint a marxizmus.


A közgazdaságtani imperializmus

Az angol nyelvű irodalomban az economic imperialism, azaz a közgazdasági imperializmus, vagy a közgazdaságtan imperializmusa az a folyamat, amelyben "a közgazdaságtant a piacon kívül, azaz olyan területeken alkalmazzák, amelyeket hagyományosan a szociológia, a politológia, a pszichológia, a filozófia illetékességi körébe sorolnak" (Pies 1993: 91 Cserme 2000 alapján) Persze a közgazdászok ezt általában mint interdiszciplinaritást fogják fel. Más oldalról az ilyen fajta imperializmus nemcsak a közgazdaságtanra jellemző.

A közgazdaságtani imperialisták felfogása szerint a szűkösség ténye és a választás kényszere az élet minden területén megfigyelhető. Ebből adódóan viszont a közgazdasági elmélet nemcsak a gazdasági élet, hanem az élet valamennyi területén, tartozzon az pillanatnyilag akár a szociológia, a politológia, a jog vagy a történetírás érdeklődési körébe, eredményesen használható. Becker amellett érvel, hogy a közgazdaságtant "nem tárgya, hanem megközelítésmódja" különbözteti meg más tudományterületektől. Véleménye szerint "a maximalizáló viselkedésre, a [keresletet és kínálatot és ezáltal az emberek tevékenységét egymással összhangba hozó] piaci egyensúlyra és a stabil preferenciákra vonatkozó feltevések könyörtelen és rendíthetetlen használata alkotja a közgazdaságtani megközelítésmód lényegét." (Becker [1976] 5. o. Szakadát 1995 alapján)

A közgazdaságtani imperializmus megközelítésében az egyik "kulcsfogalom" a homo oeconomicus, amely nem egyszerűen emberkép, hanem elemzési konstrukció. "A közgazdasági imperializmus mikroalapokon nyugvó, makrojelenségeket magyarázó elméleti keret ....... Ez egyrészt megkülönbözteti a makroszintű magyarázatokkal dolgozó szociológiai iskoláktól, de a pszichológiától is elhatárolja." (Cserme 2000)

Amikor az oktatás és az oktatáspolitika közgazdasági ideológiáiról beszélünk, nyilvánvalóan a közgazdaságtani imperializmus egyik jellegzetes területéről van szó. Arról tehát, hogy a társadalom egyik területének a működését a racionális ember (homo oeconomicus), vagy ha úgy tetszik, az emberi önzés aspektusából vizsgáljuk

Nyilvánvaló ide vezethető vissza az oktatás hatékonyságának problémaköre éppúgy, mint az oktatás minőségbiztosításának kérdései, amelyek gazdaságtudományi (kommercionális) elvárásoknak az oktatásra való alkalmazásai.


Az oktatás hatékonysága

"A tőkés gazdaság gépezetének megteremtése korában az emberideál a homo oeconomicus, a fő etikai elv pedig a protestáns etika e világi aszkézise volt. Ez utóbbit a tőkés önként vállalta, míg a munkás kényszerűen, mert erre kényszerítették az alacsony munkabérek: ugyanis személye ekkor még nem fogyasztóként, hanem termelőként volt fontos a tőke számára. Kiépült a nagy méretek, a gazdasági és technológiai hatékonyság kultusza, haladáson pedig mindinkább a technológiai haladást kezdték érteni." (Kovács 2000)

Az tehát, hogy a hatékonyság elve az oktatásban is elő-utóbb megjelenik lényegében magától értetődő. "Az üzleti hatékonyság elvének kiterjesztése az oktatás területére amerikai eszme, s noha a 60-as évektől kezdett hódtani - valójában egyáltalán nem számít új gondolatnak az Egyesült Államokban (több szerző már a század első évtizedében gazdasági problémaként kezelte az iskolákat). Az üzleti élet terminológiája széles teret nyert az angol nyelvű országokban, s e megközelítésmód követésre talált a legtöbb fejlett régióban." (Tót 1994)

A 70-es évektől az oktatásgazdasági kutatások területén megjelennek az oktatási költség-haszon elemzések, amelyek megpróbálják az oktatás költségeit, és (elég nehezen mérhető) hasznait összevetni. Elemzik a különböző képzési lehetőségeket, a nappali a levelező képzést, a tanárképzést, a különböző tantervek költséghatékonyságát, az oktatási technológia fejlesztések hatását, a különböző szakképzési programokat, stb.[100] De számos empirikus vizsgálatra is sor kerül, amelyek igyekeznek feltárni a hatékony iskolák jellemzőit. "A legtöbb tanulmány szerint a hatékony iskolákat a tanulókkal szemben támasztott magas követelmények jellemezték, a tanulók teljesítményét rendszeresen ellenőrizték, az iskola vezetése ösztönözte a tanárok továbbképzését, fejlesztési programokat dolgoztak ki a tanárok számára. Ugyancsak fontos jellemzőnek találták, hogy az iskola vezetése és a tanárok megegyeztek az iskolai nevelés céljában, értékeik konzisztensek voltak, és a tanulók is elfogadták az iskola normáit. Az eredmények arra utaltak, hogy a hatékony iskolák nem a ráfordítások szintjében különböztek a többi iskolától, hanem azok kihasználtságában, s a megfelelő iskolai erőforrások a tanulói teljesítmények növelésének szükséges, de nem elégséges feltételei." (Varga 1998, 148. old.)

A hazai oktatási szakértők számára a rendszerváltást követően a hatékony iskola az eszménykép. "Abból a feltételezésből indulok ki, hogy az európai iskola demokratikus és hatékony, és az nevezhető európai oktatáspolitikának, amelyik ezen értékek megvalósulását teszi lehetővé, amely olyan körülményeket teremt, hogy az iskolák demokratikus értékrend szerint hatékonyan működhessenek.....A hatékonyság kétségtelenül európai és modern eszme. Az oktatási hatékonyság gondolata, az oktatási hatékonyság, mint elemzési és értékelési szempont viszonylag mélyen beleivódott a magyar pedagógiai kultúrába" (Báthory 1997)

A hatékony iskola nem egyszerűen belső folyamataiban hatékony, hanem a gazdasággal, a munkaerőpiaccal való kapcsolatában is az. "Kiinduló feltételezésem szerint az európai iskola demokratikus és hatékony, bár ezt semmilyen EU-deklaráció nem erősíti meg. Az EU viszonya az iskolához, a közoktatáshoz, az oktatáspolitikához inkább pragmatikus. Az oktatást racionálisan szervezhető társadalmi alrendszernek tekintik, mely főként a munkaerőpiacon át fejt ki hatást a társadalmi folyamatokra" (Báthory 1997)


Minőségbiztosítás

A minőségügy a gazdaságtudományban - pontosabban az üzleti tudományokban - a 20. század elejének Amerikájában jelenik meg Taylor[101] tevékenysége során, majd válik egyik igen jelentős menedzsmentággá Shewhart[102], Deming[103], Jurán[104] és Crosby[105] munkássága nyomán.

A kommerciális minőségfogalomnak az oktatásban való térnyerése a huszadik század második felében következik be - és ezt a térnyerést is tulajdoníthatjuk a közgazdasági imperializmusnak.

Persze ez a térnyerés korántsem olyan sikeres. Mint Setényi János írja: "Ami az oktatást illeti - más ágazatokhoz hasonlóan - meglehetősen ellentmondásosnak mondhatók azok a kormányzati kezdeményezések, melyek egy-egy általános minőségmodell bevezetésére ösztönözték az intézményeket. A TQM Egyesült Államokbeli szorgalmazása gyakran a felismerhetetlenségig "felvizezett" oktatásügyi megoldásokat eredményezett, melyet a csoportmunka egyszerű szorgalmazásával is elérhettek volna a közoktatás szereplői. Az ISO finnországi szorgalmazása kifulladt, nem utolsósorban a tanácsadókkal szembeni általános ellenállás miatt. De hozhatunk más ágazatokból is példát. Ismeretes az ISO magyarországi egészségügyben történt alkalmazásának - finoman szólva - ellentmondásos tapasztalata. Sőt, e tapasztalatok megértésekor azt is tudatosítanunk kell, hogy a - látszólag - komoly minőségfejlesztési tapasztalattal bíró "küldő fél", a gazdaság (jórészt a nagyipar és szolgáltatások) háza táján sincs minden rendben a minőségfejlesztés területén."[106]

Radó Péter is igen keményen fogalmaz a közoktatási minőségbiztosítással kapcsolatban: "A Comenius-program hatására az oktatási intézmények egy szűk körében többé-kevésbé elterjedtek a minőségirányítás egyszerűbb technikái. Végtelenül csekély azonban azoknak az intézményeknek a száma, ahol ez rendszeres, önértékelésen alapuló és tanulásfejlesztési célokat kitűző iskolafejlesztést indított el.[107]"

Vannak olyanok is, akik a minőségbiztosítás oktatási alkalmazhatóságát vonják kétségbe. Csoma Gyula szerint "bátran hihetjük, hogy a minőségbiztosítás a minőségbiztosítási dokumentumok által valósul meg, hiszen alig több, mint jól rendszerezett, kötelezően előírt papírmunka ..... figyelmet és energiát, cselekvési kapacitást vonnak el a többi teendőtől ..... leginkább a tanítástól."[108] Csoma szerint a minőségbiztosítás filozófiája mögött a közgazdasági imperializmus (ő ökonomizmusnak nevezi) húzódik meg. Csoma arra a végkövetkeztetésre jut, hogy "Az sem kizárható, hogy a minőségbiztosítás ("mint olyan"), eleve alkalmatlan az oktatási-képzési ügyek elméleti és gyakorlati kezelésére.[109]"

Egyértelmű, hogy olyan alapkérdésekről van itt tulajdonképpen szó, hogy szolgáltatás-e az oktatás, és ha szolgáltatás, akkor ki a vevője, vagy a vevőjének képviselője. Vagy nem szolgáltatás, hanem "közszolgálat" - pontosabban kötelező hatósági ellátás. Az persze más kérdés, hogy ebben az esetben is van megrendelő, és akkor is lehet a tevékenység minőségéről beszélni, azt értékelni.

Látva a hazai oktatáspolitika új irányait, mintha ezen a területen ideológiai fordulat zajlana. A korábbi oktatás-szolgáltatás megközelítés helyére az oktatás, mint hatósági ellátás megközelítés látszik kerülni.

Az új közoktatási törvény vitaanyaga bevezetőjében így ír: "szakítania kell a jelenleg hatályos szabályozás .... egyéni jogokra alapuló szemléletével..." Majd később: "a közoktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat". Ezek az üzenetek azt éreztetik, hogy az oktatás nem a gyermekekért van, hanem az államért, a kormányért. Nem az emberek természetes egyenlőségére építő egyéni jogok biztosításának eszméje hatja át az iskolát, hanem mi is? Alighanem a központi direktívák, a tekintély, és a hierarchiák.

Az új oktatáspolitika tehát nem a közgazdaságot használja ideológiának, hanem a hatalmat.


Az oktatástechnológia

A pedagógiai lexikon szerint az oktatástechnológia fogalmának több értelmezése van. A mi szempontunkból az egyik legkarakteresebb a "hardver megközelítés", amely a mérnöki szemléletnek és módszereknek az oktatási alkalmazása, azaz az oktatás gépesítése, amelynek célja az oktatás hatékonyságának növelése. "Ez azt jelenti, hogy speciális eszközöket kell kifejleszteni, amelyek maradéktalanul kielégítik az oktatás sajátos igényeit. Ennek a tevékenységnek az elvi és gyakorlati tudnivalóit az oktatástechnológia foglalja össze. A hatékonyságnövelés ebben a szemléletben nemcsak az eredményesség növelését, hanem a költségek csökkenését is jelentette" (Nádas 1997)

Az oktatástechnológia körül kialakult irányzatok némelyike kimondottan az ipari gyártástechnológia terminológiáját és szemléletét alkalmazta az oktatásra, ilyen például az oktatásfejlesztés (Instruction Development) v. oktatási gyártmányfejlesztés (Instructional Product Development) irányzat Ennek megközelítése szerint "az oktatásfejlesztés a tanulókkal, tanulási feladatokkal és a tananyagátadással kapcsolatos változókra irányuló kutatások eredményeinek alkalmazása, az oktatási anyagok megtervezése és előállítása, valamint ezen anyagok előre meghatározott kritériumok alapján történő értékelése céljából." (Nádas 1997)

A Pedagógiai Lexikon rámutat, hogy a "technológia az oktatásban" és az "oktatás technológiája" megközelítés vitája máig tart, bár az utóbbi látszik győztesnek. (Nádas 1997)

Ha végigtekintünk az elmúlt fél évszázadon azt látjuk, hogy a többször fel-felgyorsuló tudományos, technikai haladás hatására, az új ismeretek nagy tömege miatt fel-felerősödik az oktatás vélt elmaradásának, az oktatás válságának érzete, majd a technika új vívmányainak oktatási alkalmazásától remélt oktatási forradalom vélelmezése. Ezek a technikai fellendülések kialakítják a maguk mítoszát. A programozott oktatás a 60-as években kezdődő tudományos-technikai fellendüléshez, s nyomában kialakult mítoszhoz kapcsolódott, mint ahogy az e-learning az információs gazdaság, az információs társadalom mítoszához. Nyilván sokan emlékeznek a tudományos-technikai forradalom mítoszára, amely a teljes robotizációt, a fizikai munka megszűnését, a termonukleáris fúzió gyors megvalósíthatóságát stb. stb. ígérte, - szocializmusbeli változata pedig a fejlett kapitalista országok gyors utolérését[110]. Ma hasonló mítoszok övezik a számítógépek az informatika és az internet terjedésével jellemezhető informatikai forradalmat. Theodor Roszak írja[111] a lépten-nyomon hallható "információs gazdaságról" és "információs társadalomról": "Ezek a gyakran szajkózott közhelyek és klisék voltaképpen egy széles körben elterjedt kultusznak a hókuszpókuszai. Mint minden kultusz, ez is fenntartás nélküli hűséget és belenyugvást követel a résztvevőktől. Elhiteti azokkal, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az információ, vagy miért van rá szükség, hogy a információ korában élünk, amelyben a számítógépek azt jelképezik számunkra, amit Krisztus keresztjének darabjai a 'hit korában' élő embereknek: a megváltást."


Befejezésül

Az elmúlt évszázadban a többször fel-fel gyorsuló tudományos, technikai haladás hatására, az új ismeretek nagy tömege miatt fel-fel erősödik az oktatás vélt elmaradásának, az oktatás válságának érzete, majd a technika, a szervezés, a gazdaság új vívmányainak oktatási alkalmazásától remélt oktatási forradalom vélelmezése. (Mint pl. a 60-as évek tudományos-technikai fellendüléséhez kapcsolódó programozott oktatástól, majd évtizedek múlva a számítógépek elterjedésétől várt oktatási hatékonyságnövekedés, vagy az informatika forradalma nyomán az e-learningtől remélt radikális oktatási rendszerátalakulás.)

Oktatási forradalmak helyett azonban az történik, hogy az új technika - és külső követelmények - újra és újra rárakódnak az oktatásra, mint a hagymára a héjai - úgy azonban, hogy annak lényegét és alapmódszereit változatlanul hagyják - mint ahogyan hatékonyságát is.

Ugyanígy van ez a közgazdasági teóriákkal is.

Ma már nem lehet olyan oktatáspolitikai dokumentumot találni, amelyben a közgazdasági megközelítés ne jelenne meg, sőt ne lenne domináns. De ezek a közgazdasági ideológiák alig hatnak az oktatásra, legfeljebb csak átfogalmazzák annak céljait a gazdasági és fiskális politika nyelvére, a forrás-szerzés, a (közösségi és más) források tervezésének nyelvére.

A lényeg valószínűleg máig érintetlen.


Hivatkozások

Arrow, K.,J. (1979): Az egyetemi oktatás rostáló szerepe - In: Egyensúly és döntés - Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest

Aukrust, O. (1959): Investment and Economic Growth Productivity Measurement Review, No. 16. 1959, febr.

Báthory Zoltán (1997): Az európai iskola: demokratikus és hatékony iskola Új Pedagógiai Szemle 1997/10

Becker, G. (1962): Investment in Human Capital. A Theoretical Analysis. The Journal of Political Economy (Supplement) 1962. Október, 70. Évf.

Becker, G. S. (1997). Az emberi viselkedés ökonómiai megközelítése. In: Lengyel Gy.-Szántó Z. (szerk.) Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Budapest: Aula 1997, 13-29.

Becker, G.(1975): Human Capital. The University of Chicago Press, 1975. Chicago

Bertrand, O.: Az emberi erőforrások tervezése. Módszerek, tapasztalatok, gyakorlat. Felsőoktatási Koordinációs Iroda Budapest 1993

Cserne Péter: Gary Stanley Becker, a preferenciák és a közgazdaságtan imperializmusa Szociológiai Szemle 2000. 1. szám
http://www.mtapti.hu/mszt/20001/cserne.htm#3 letöltés 2010-06-12

Denison, E., F (1964): La mesure de la contribution de l'enseignement et du "facteur residuel" a la croissance economique, In: Le facteur residuel et le progres economique. OECD, Paris

Friedman, M. (1996): Kapitalizmus és szabadság Akadémia Kiadó, Budapest, - MET Publishing Corp., Florida-Budapest

Gábor R. István (1999): Mi a hasonlóság az egyetemi tanulmányok és a disznóól között? Ajánlás és széljegyzetek (Varga Júlia: Oktatás-gazdaságtan Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1998. című könyvéhez) Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. Június

Gáspár László (1987): A szubjektumok termelése Kossuth Könyvkiadó Budapest

Harbison, F. (1968): Emberi erőforrások és fejlődés, In.: Az oktatás tervezése. Tanulmányok. UNESCO, Tankönyvkiadó, Budapest

Holló Mária (1974): Technika és társadalom Kossuth Kiadó Budapest

Jánossy Ferenc (1966,): A gazdasági fejlődés trendvonalat és a helyreállítási periódusok Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kovács Gábor: Hatékonyság, gépesítés, egyén és civilizáció Liget, 2000/10,
http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kovacs.htm

List, F.(1940): A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere - Magyar Közgazdasági Társaság Kiadása, 1940, Budapest

Malthus T. R.(1902): Tanulmány a népesedés törvényéről, Budapest Politzer Zsigmond és fia kiadása, 1902 - Nemzetgazdasági írók tára, kiadja a MTA Nemzetgazdasági Bizottsága

Nádas András (1997) Oktatástechnológia In: Online Pedagógiai Lexikon (főszerk.: Báthory Zoltán - Falus Iván), (letöltés: 2004 10. 05.)

Pies, I. 1993. Normative Institutionenökonomik: zur Rationalisierung des politischen Liberalismus. Tübingen: Mohr

Polónyi István - Timár János: Tudásgyár vagy papírgyár Új Mandátum Könyvkiadó Budapest 2001

Roszak, Theodore: Az információ kultusza. Budapest, 1990, Európa Könyvkiadó

Sáska Géza: Miért fizetünk, kiért fizetünk? Iskolakultúra 2003. 12.

Schultz, Th., W.(1983): Beruházások az emberi tőkébe Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest

Schultz, Th., W.(1993): The Economic Importance of Human Capital in Modernization. Education Economics, Vol. 1, No. 1, 1993

Smith, A.(1992): A nemzetek gazdagsága, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992.

Solow, R., M.(1957): Technical Change and the Aggregate Production Function - The Rewiew of Economics and Statistics 1957 aug

Szakadát László (1995): Ronald Coase és a közgazdaságtan módszertana Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 11. sz. (1044-1051. o.)

Tót Éva (1994): A szakzsargon dzsungelében (Az oktatásügy szótára) (Könyvismertetés: Denis Lawton - Peter Gordon Dictionary of Education London Hodder & Stoughton 1993) Educatio 1994/3
https://epa.oszk.hu/01500/01551/00009/pdf/790.pdf (letöltve 2010-06-11)

Varga Júlia(1998.): Oktatás-gazdaságtan. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest

 

Imre Anna

Irányítási folyamatok helyi és intézményi szinten

A beiskolázással és a tanulói továbbhaladással kapcsolatos szabályozás és megvalósulása


Az alábbi elemzés egy, a TÁMOP 3.1.1. programjának keretében megvalósuló 7.3.5. projekt koncepciójának és néhány első eredményének közreadását vállalja. A projekt a központi kezdeményezések hatására megfigyelhető helyi és intézményi szintű változási folyamatok megismeréséhez szeretne hozzájárulni a helyi és az intézményi szintű irányítási folyamatok közelebbi vizsgálatával. A vizsgált változási folyamatok néhány jogszabályi változáshoz kapcsolódnak, amelyek 2004 és 2009 között léptek életbe és a beiskolázási és továbbhaladási folyamatok valamely területét célozták. Az adott terjedelmi keretek között, ill. mivel a jelen elemzés írása idején a kutatás még nem zárult le, ebben az írásban az vonatkozó irodalom egy szeletének bemutatására, valamint a kutatási koncepció rövid vázolása mellett az első eredmények egy területen történő bemutatására van módunk.


1. Átalakuló megközelítések

1.1 Átalakuló megközelítések a kutatásban

Mivel oktatáspolitikai döntések megvalósulását feltáró elemzéssel még nem találkoztunk a hazai oktatáskutatásban, az elérhető irodalom alapos tanulmányozása révén igyekeztünk megtudni, milyen előfeltevésekkel, megközelítésekkel és módszerekkel éltek a hasonló témában született kutatások, és milyen eredményekre jutottak. Az áttekintett szakirodalomi anyagok alapján az oktatáspolitikai döntések megvalósulási folyamatait vizsgáló kutatások bemutatására több csoportosítási lehetőség adódott, itt csak a vizsgálati megközelítés, fókusz megjelenítését vállaljuk, ezt is csak egy-két, kiemelt szerző és tanulmány bemutatása segítségével.

A feldolgozott szakirodalom tapasztalatai szerint az oktatáspolitikai döntések implementációját vizsgáló elemzések megközelítésüket tekintve két, viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolhatóak. A két csoport elnevezése ugyan az egyes szerzők munkáiban eltérő, de a különbségtevés szándéka határozott, s a megkülönböztetett kategóriák is - lényegüket tekintve - hasonlóak. John Fitz elsősorban a felülről lefelé irányuló, 'felülnézeti' (top-down) hatások elemzését vizsgáló kutatásokat illetve az alsóbb szinteken végbemenő folyamatokat közelebbről vizsgáló 'alulnézeti' kutatásokat különbözteti meg egymástól (bottom-up) (Fitz et al. 1994), Linda Darling-Hammond régi és az új paradigmához kapcsolható kutatásokat különböztet meg (Darling-Hammond 1998). Az alábbiakban ezeket tárgyaljuk.

A 'felülnézeti' (top-down) típusú kutatás a központban kidolgozott oktatáspolitikai döntések megvalósulására fókuszál, ezen belül elsősorban arra, hogy ezek hogyan válnak be a gyakorlatban. A kutatás alapkérdése, hogy hogy lehet maximalizálni az oktatáspolitikai célok gyakorlatra történő lefordításának hatékonyságát. Az oktatáspolitika formálás és az implementáció folyamatát két külön fázisnak tekinti, ezek további szakaszok elkülönítésével tovább finomíthatóak az implementációs folyamat szakaszán belül. A megközelítés alapvetően hierarchikusnak és lineárisnak tételezi a folyamatokat. Az egyértelműen központi fókuszú, hierarchikus elméleti keret a későbbi kutatások során felbomlott. Az 'alulnézeti', (bottom-up) megközelítésen belül sokféle irány létezik, ezek egymás mellett is előfordulnak egy kutatáson belül. A megközelítés a megvalósulás, s ebben a 'utca szintű bürokraták' (street level bureucrats) és a helyi intézmények szerepének fontosságát hangsúlyozza, az intézményeket és szervezeteket a megvalósulási folyamatok aktív alakítóinak tekintik, s azokat vizsgálják ezek között is előszeretettel, akik a legközelebb vannak a célcsoporthoz és az egyénekhez, interakcióban állnak velük és a fogyasztókkal is, mivel ilyen tényezők is nagyban determinálhatják a folyamatokat (Fitz et al. 1994),

Linda Darling-Hammond Fitzhez hasonló megkülönböztetéssel él: ő régi és új paradigmát különböztet meg egymástól az oktatáspolitikai gondolkodásban, s ezt a különbséget látja megjelenni a vonatkozó kutatásokban is. A Darling-Hammond által 'régi paradigmának' nevezett oktatáspolitika hierarchikus, az adminisztratív elitben rögzíti a tervezés és a megvalósítás felelősségét, a megvalósításhoz kevés támogatást biztosít, a tanároktól azt várja el, hogy implementálják a rendszer szándékait. Ebben az oktatáspolitikai paradigmában a kutatók a szabályokban és szabályozókban megtestesülő oktatáspolitika szándékot dokumentálták és ezek 'hatását' mérték, elsősorban kvantitatív módon, jellemzően a tanulói teljesítménybeli eredményekre való hivatkozással. (A hatásokat elsősorban nagy statisztikai adatbázisokon mérték, valamely indikátor alkalmazásával, és többnyire csak pár évvel a program indulását követően.) Kevesen nyitották fel a szabályalkotás és az oktatáspolitikai eredmények és hatások közti 'fekete dobozt'. Az oktatáspolitikai elemzés ezen 'input-output' modellje nem vizsgálta az oktatáspolitikai szándékok fogadóit az alsóbb szinteken (pl. iskolatestületi tagok, igazgatók, tanárok, szülők, tanulók nézeteit), a vizsgálatba nem vonták be az ő tapasztalataikat és nézeteiket. Nem kérdezték meg azt sem, hogy vajon milyen más események vagy feltételek vannak jelen az intézményi környezetben, amelyek támogatják vagy gátolják a folyamatokat. A régi paradigmához kötött oktatáspolitika jellemzően rossz hatékonysággal működött: egy idő után ezen hagyomány képviselői nyomasztóan kiszámítható eredményekre jutottak. Jellemzően arra a megállapításra jutottak, hogy a különböző vizsgált helyszíneken szabályozókat különbözőképpen alkalmazták és hogy ezeknek nagy átlagban nem volt jelentős hatásuk a kimeneti eredményekre. Ez a helyzet a 70-es és 80-as években oda vezetett, hogy megnövekedett a szabályozók száma, és/vagy csökkentették az adott program támogatását. A kutatók pedig, annak a kevés információnak birtokában, amit az implementáció folyamatát vagy annak eredményeit illetően összegyűjtöttek, a oktatáspolitika kudarcát a tanárok vagy/és az alsóbb szintű irányítók (administrators) ellenállásának tulajdonították. (Darling-Hammond 1998).

Az új paradigmához közelebb eső kutatási megközelítések előfeltevéseiben a fentiekkel szemben a folyamatok többirányúak, s komplex kölcsönhatás érvényesül bennük. Kevésbé evidens a folyamat lineáris jellege, nagyobb hatást tulajdonítanak a kontextus hatásának, s úgy vélik, hogy más szintek és szereplők is befolyást gyakorolnak az eredményekre, ezért sokféle szereplők véleményének elemzésbe történő bevonására is sor kerül. (Darling-Hammond 1998). Az implementációs folyamat vizsgálata során gyakran több alapvető elméleti és módszertani kérdést is felvetnek, s ezeket hajlamosak ugyanolyan alaposan és komolyan tárgyalni, mint a vizsgálat fő kérdését.


1.2 Átalakuló kihívások az oktatásirányítás számára

Darling-Hammond írása kitér néhány oktatáspolitikai következtetésre is a tanulás-centrikus változásokkal kapcsolatosan. A szerző megítélése szerint az új típusú paradigma feltevéseit elfogadó oktatáspolitikának, különösen, ha a tanulási folyamatokat érintő területeken szeretne változásokat elérni (pl. egyénhez igazodó működési módok kialakulása, élethosszig tartó tanulás segítése, stb.), a korábbiaknál mélyrehatóbb változást kell elérniük. A változási folyamatokban felértékelődik a tanulási folyamatokhoz közelebb eső alsóbb irányítási szintek szerepe, ezáltal a helyi és az intézményi szintek jobban előtérbe kerülnek. Az oktatáspolitikáknak az 'új paradigmában' a tanulás-közeli, intézményi szintű folyamatok segítését kell megcéloznia, s a befolyásgyakorlást kevésbé hierarchikus módon kell elérnie, a felülről lefelé és az alulról felfelé irányuló változások egyfajta egyensúlyával. Nagyobb hangsúlyt kell a korábbiakhoz képest kapacitásépítésre helyeznie, a tanulási és együttműködési lehetőségek jobb kihasználásával és az intézményi és a helyi szintű szereplők aktív részvételére jobban építenie (Darling-Hammond 1998).

Halász Gábor hasonló kérdéseket vet fel a tanulás-centrikus oktatáspolitikai változásokkal összefüggésben, elsősorban az irányítás szemszögéből. Halász is, némileg más megfogalmazással élve, azt hangsúlyozza, hogy ma a tömegoktatás modellje van átalakulóban, jelenleg oktatási technológiaváltás előtt állunk. A tanulás egyéniesítése és az ezzel összefüggő pedagógiai reformok megnövelik az iskola komplexitását. Nehéz feladat elé állítják az oktatásirányítást a fenti változások, különösen, ha befolyást szeretne gyakorolni a rendszerre a változási folyamatok segítése érdekében. Az oktatásban a rendszerszabályozás és a társadalmi rendszer feletti kontroll egyik legfontosabb eszköze a jog. A jog jellegzetesen lineáris logikát követ: ha egyszer valamit előír, azt azonnal és mindenhol egyformán alkalmazni kell. Ez az eszköz az adaptív vagy tanuló rendszerek szabályozására alkalmatlan, túlzott alkalmazása tönkreteszi a tanulóképességet. (Halász, 2008).

Halász Gábor néhány cikkében tárgyalja a tanulás-centrikus oktatáspolitikák sajátosságait, itt a teljesség igénye nélkül idézzük fel a jelen téma szempontjából a legfontosabbakat. Ezek egyike A az egyszerre több szintben történő gondolkodás (intézményi, helyi, nemzeti), ami Halász megítélése szerint a tanulás-centrikus politikák számára az egyik legfontosabb kiindulási pont lett. Ehhez kapcsolódóan fontossá vált annak végiggondolása, hogy egyes szinteken minek kellene történnie ahhoz, hogy osztálytermi folyamatok változzanak. (Halász 2009). A tanulás-centrikus oktatáspolitikák részét képezi a minden egyes tanulóra történő odafigyelés, tanulási eredmények megfogalmazása, kísérlet a 'fekete dobozba' történő behatolásra. Az iskoláktól azt várják el, hogy tanulásmenedzsment rendszereket működtessenek, amelyek lehetővé teszik a tanulók előrehaladásának nyomon követését, és egyúttal olyan belső szervezeti és munkaszervezési formákat hoznak létre, amelyek kikényszerítik a reagálást probléma esetén, másfelől segítik a pedagógiai problémamegoldó képesség fejlődését. A tanulás-centrikus politikáknak ezért a vezetési és szervezeti dimenzió felértékelődése is fontos része. A tanulás-centrikus oktatáspolitikát követő országok megpróbálják megújítani ezzel összefüggésben az iskolák pedagógiai kultúráját is és az iskolákat intelligens szervezetekké alakítják - ami nélkülözhetetlenné teszi az iskolavezetés megújítását is egyben (Halász 2009).


2. A jogszabályi változások implementációjának elemzése

Saját kutatásunk olyan változások nyomon követését vállalta szerény volumenben és eszközökkel, amelyek felülről indítottak, jogi eszközökkel érvényesülnek és közvetve vagy közvetlenül érintenek tanulással, tanulásszervezéssel összefüggő kérdéseket, s céljaikban kapcsolhatóak a tanulást segítő oktatáspolitikai törekvésekhez. Kutatásunk ezért a fenti megfontolásokat is igyekszik tekintetbe venni, de szerényebb volumenű és ezért szűkebben megfogalmazott kérdésfeltevések mentén szerveződik.

Mivel kutatásunk a felülről indított kezdeményezések helyi és intézményi szintű hatásait igyekszik közelebbről megismerni, úgy véltük, a célkitűzés a helyi és intézményi folyamatok megfigyelését előtérbe állító a 'bottom-up' típusú elemzésnek kedvez. Ebben a megközelítésben a folyamat részletei leginkább a gondosan kiválasztott intézmények és esetek követése és elemzése révén tárhatók fel. A kutatás során ezért a helyi és intézményi működés sajátosságait néhány eset elemzése révén igyekeztünk megismerni. A kutatás céljai:


2.1. A vizsgált jogszabályi változások

A vizsgálat során az elemzés számára kiválasztottunk néhány, 2004 és 2009 között életbe lépett jogszabályt, ami a beiskolázási és vagy a tanulói továbbhaladási folyamatok változását célozta meg valamely területen. A kiválasztott jogszabályi változások az alábbiak voltak: általános iskolai beiskolázási körzetek és beiskolázási gyakorlat, évismétlés, korlátozása, szöveges értékelés kötelezővé tétele, SNI és HHH integráció bevezetése, 5-6. évfolyam nem szakrendszerű átalakítása, ill. a középfokú továbbtanulás esetében az intézményi felvételi gyakorlat korlátozása. (Jelen elemzés keretein belül csak az általános iskolára vonatkozó szabályozási változásokat elemezzük, a középfokot érintőt csak érintőlegesen.)

A vizsgált jogszabályok különböző időpontokban léptek életbe, és különböző oktatási szinteket illetve szereplőket érintenek: az általános iskolai beiskolázás jelentős részben az önkormányzatokat, kisebb részben az intézményvezetést, a többi változás inkább az intézményi szintet, ezen belül is iskolavezetői döntést feltételezett illetve a pedagógusok gyakorlatát befolyásolta. A változások más szempontokból sem egyneműek, annak ellenére, hogy szándékaikban hasonlóak. Van, amelyik komplexebb megoldásokat feltételez (pl. 5-6. évfolyam, integráció), van, amelyik egyszerűbben megvalósítható (pl. szöveges értékelés). Van, amelyik kevésbé érinti az osztálytermi munkát közvetlenül (pl. beiskolázással összefüggő szabályozás, szöveges értékelés bevezetése), és van, ami komoly és közvetlen változást feltételez a tanítási és tanulási folyamatban (pl. az évismétlés korlátozása, az integráció gyakorlata, az 5-6. évfolyam nem szakrendszerű átalakítása). Végső soron azonban valamennyi érinti - közvetve vagy közvetlenül - az osztálytermi szintet is.

A jogszabályi változásoknak mindazonáltal közös jellemzőjük, hogy központi szándékokat tükröznek, ezek megvalósítását várják el az alsóbb szintek szereplőitől. A jogszabályok az érintettek számára azonos időpontban váltak érvényessé, elvileg egyformán érintik az illetékes szereplőket, intézményeket, önkormányzatokat. Hogy a fenti változások megvalósítása mennyire alakult hasonló vagy különböző módon és vélhetőleg milyen okok következtében, ezt igyekeztünk kutatásunk folyamán megismerni.


2.2. Kutatási előfeltevések és kérdések

Az implementációs folyamatokkal helyi és intézményi szinten is foglalkozó korlátozott számú kutatás eddigi áttekintése nyomán úgy láttuk, esetünkben három szempont kiemelése lehet termékeny a vizsgálat szempontjából: az irányítási szintek kapcsolatának kérdése, az egyes szintek szerepe és részvétele a megvalósítási folyamatokban a kontextus, az egyes szereplők értelmezései és érdekviszonyaik, valamint az együttműködési és kommunikációs folyamatok közelebbi elemzése. A kutatás arra a feltételezésre épül, hogy nagy lehet a jelentősége a felülről indított változások esetén az egyes szintek közötti kapcsolatok szorosságának, s jelentős szerepe lehet a helyi és intézményi környezetnek is, azaz azonos intézkedés másként érinti az egyes intézményeket, ennek következtében feltehetően különböző megoldásokkal élnek és különböző esélyekkel tudják megvalósítani a központi elképzeléseket. A különböző önkormányzati és intézményi válaszok megismeréséhez ezért különböző helyszíneken érdemes megkísérelni központi intézkedések megvalósulását. A kutatás során azt is feltételeztük, hogy az egyes szereplők a maguk módján szintén jelentős részben hozzájárulnak a megvalósulási esélyekhez.

A kutatást két lépésben végeztük. Első lépésben a kiválasztott önkormányzatok irányítási dokumentumainak elemzésére került sor. Ennek révén azt vizsgáltuk, hogy hogyan kerülnek bele az irányítási anyagokba a jogszabályi változások, vannak-e e tekintetben jelentős különbségek irányítási szintek vagy vizsgálati helyszínek között. A második lépésben a vizsgálatba került önkormányzatok és intézmények megvalósítási gyakorlatait feltáró esettanulmányokat készítettünk. Ezek révén arra voltunk kíváncsiak, hogy a jogszabályban megfogalmazott, s az irányítási dokumentumokban is megjelenített feladatok hogyan kerülnek át a gyakorlatba, milyen tényezők játszanak szerepet ebben a folyamatban, s hogy vannak-e e tekintetben jelentős különbségek a vizsgálati helyszínek között.


2.3. Vizsgálati terepek és módszerek

Különböző földrajzi és intézményi helyszíneket kerestünk kutatásunk vizsgálati terepeinek kiválasztásakor. A kutatáshoz végül három térség általános iskoláiban illetve az intézmények fenntartóinak körében igyekeztünk követni a megvalósulás folyamatait. A vizsgált térségek egyike egy fővárosi kerület, a másik helyszín egy kisváros, harmadik helyszínünk egy, a kisvároshoz közel eső község volt.

A fővárosi kerület 17 óvoda, 10 általános iskola és egy többcélú intézmény fenntartásával valósítja meg a kötelező feladatellátást. A kerület lakossága enyhén csökkenő tendenciát mutat, de az intézkedési terv prognózisa szerint a népesség alakulásában növekedés várható, ami a beiskolázási lehetőségek szempontjából fontos. Nem önkormányzati intézmény. Közszolgáltatások...

A kisváros népességszáma lassú csökkenési tendenciát mutat, becslések alapján a lakosság mintegy 8-10%-a cigány származású. A város a közoktatási feladatok ellátását részben kötelező, részben önként vállalt feladatként Középfokú intézmények fenntartása) önállóan látja el. A közszolgáltatások elérhetősége a pályaválasztási tanácsadás kivételével helyben biztosított. A településen működnek nem önkormányzati fenntartású intézmények (állami, egyházi fenntartásban), az ide beiskolázott tanulók aránya jelentős, sőt növekvő.

A fővárosi és a kisváros esetében két-két, különböző helyzetű iskolát kerestünk fel, egy jobb ('A' iskola) és egy rosszabb tanulói összetétellel jellemezhető intézményt ('B' iskola). A községben csak egy intézmény működött, fenntartója ellenben nem a település önkormányzata volt, hanem a kistérségben működő többcélú kistérségi társulás. Mivel a dokumentumelemzés szakaszában a községi iskola még nem volt része a kiválasztott iskoláknak, ezért az alábbi elemzésben ez az intézmény és fenntartója nem jelenik meg.

Módszerek tekintetében a vizsgálat alapvetőn kvalitatív módszerekre épít, elsősorban dokumentumelemzésre, valamint interjúk és esettanulmányok készítésére. A terepmunka során minden szereplőt igyekeztünk megszólaltatni.


3. A szabályozási változások megjelenése az irányítási dokumentumokban[112]

Mivel a kutatás még nem zárult le, eredményekről csak részlegesen és csak egy, többé-kevésbé függetleníthető területről tudunk beszámolni, ez sajnos nem tud teljes képet adni a változások megvalósítási folyamatainak különbségeit illetően. Néhány tendencia azonban már a dokumentumok elemzéséből is kirajzolódik. Az alábbiakban a változás első, legformálisabb szintjét, a változások szabályozási dokumentumokban való megjelenését vizsgáltuk az önkormányzatok és az intézmények esetében.

A dokumentumokon keresztül a helyi és intézményi politikákba való betekintésre is lehetőség nyílik, ha korlátozott mértékben is. A dokumentumokban vázolt megoldások lehetnek formálisak vagy átgondoltak, a megvalósítás szempontjaira is figyelőek, de sokat elárul a szintek közti kapcsolat, szintek közti kommunikáció is.

A vizsgált dokumentumok az önkormányzatok esetében az alábbiak voltak: ÖMIP, IMIP, intézkedési terv, esélyegyenlőségi terv. Az elemzés során elsősorban a vizsgált jogszabályi változásokra, másodsorban azonban általános jellemzőkre is figyelemmel voltunk. Az elemzési szempontok: általános jellemzők (előírásoknak való megfelelés, terjedelem, célok megalapozottsága, kidolgozottság, koherencia más dokumentumokkal), megvalósítást segítő és az ellenőrizhetőséget segítő elemek megjelenése (határidők, felelősök, indikátorok), a szintek közötti kapcsolat (intézmények számára irányadó szempontok, elvárások megfogalmazása), illetve a vizsgált jogszabályi változások megjelenése.


3.1. Az önkormányzati dokumentumok

Az önkormányzati irányítási dokumentumok általános jellemzői

A vizsgált önkormányzati irányítási dokumentumok általános sajátosságai némileg eltérőek a főváros és a kisváros esetében. A fővárosi dokumentumok összhangban állnak egymással, s a magasabb szintű irányítási anyagokkal (fővárosi fejlesztési terv). A dokumentumok mindegyike tartalmaz átfogó, stratégiai jellegű célmeghatározást, s összhangban állnak a részterületekre megfogalmazott közép- és rövid távú célokkal is. A célok megfogalmazása a fejlesztendő területekre a helyzetelemzésre épül, s 'evidence-based' jellegűnek tekinthető, amennyiben az elmúlt időszak alatt végzett mérések, értékelések, elemzések tényadataihoz kapcsolódnak. A megfogalmazott feladatok konkrétak és koherensek a célmeghatározással. A feladatok megvalósítását segítő módszerek, eszközök, eljárások irányt adnak a megvalósítás gyakorlatához. A hozzárendelt indikátorok, szempontrendszerek lehetővé teszik a célok megvalósulásának a mérhetőségét. A szabályozók mindegyikében a PDCA logika tükröződik. A szintek közötti élő kapcsolat a tervezésben is megjelenik a dokumentumok egy részében: az ÖMIP-ben például az egyes intézménytípusokkal kapcsolatos fenntartói elvárások megfogalmazása részletes, s a dokumentum tartalmazza a teljesítés sikerkritériumait, a megvalósítás módszereit, eljárásait, a felelősöket és a határidőket egyaránt. Külön fejezet foglalkozik az intézményi kapcsolatokkal.

A kisvárosi irányítási dokumentumok szintén eleget tesznek a törvényi kötelezettségüknek. A dokumentumok egymással koherens célokat fogalmaztak meg. A dokumentumok kidolgozottsága eltérő mélységű, a három vizsgált dokumentum közül a legjobban kidolgozott az esélyegyenlőségi terv, amelyben szinte valamennyi vizsgált terület megjelenik. Különösen erre az anyagra jellemző a célok 'evidence-based' módon történő megfogalmazása, a megvalósítás segítése határidők, indikátorok segítségével. A megvalósítás segítő elemekkel az ÖMIP esetében is találkoztunk, a programban itt is meghatározták a közoktatást érintő feladatokat, a feladatellátásért felelős munkakört, az elérhetőséget és a kapcsolattartásért felelős személyeket. Az ellenőrzési feladatok területeit (pénzügyi-gazdasági, törvényességi, szakmai), időpontját, célját, módszereit, az ellenőrzést végző személyt szintén meghatározza a program. Az intézkedési tervre már nem jellemző a célok mellé rendelt teljesítési mutató előfordulása, ennél fogva a megvalósítás nem mérhető, nehezen kérhető számon. A szintek közti kapcsolatra szintén kevésbé fordítanak az anyagok figyelmet, kevés fogódzót adnak az intézményi dokumentumok számára.

A kiemelt jogszabályi változások az önkormányzati irányítási dokumentumokban

A főváros esetében a vizsgált területek mindegyike megjelenik az önkormányzati dokumentumokban, amiből arra lehet következtetni, hogy a központi intézkedések nyomon követése feltehetően biztosított. Az egyes területek kidolgozottsága a témától függően eltérő, az elsősorban az intézményi szintű felelősségi körbe tartozó változási területek megjelenése esetlegesebb, utalásszerű (szöveges értékelés, 5-6. évfolyam). A kisváros esetében a szöveges értékelés és a nem szakrendszerű oktatás nem jelenik meg az önkormányzati dokumentumokban, a többi terület ha nem is minden anyagban, de megjelenik, az előfordulásuk jellemzően inkább egy-egy dokumentumra korlátozódik.

A kiemelten vizsgált változások áttekintése az önkormányzati dokumentumokban

 

főváros

kisváros

 

helyi intézkedési terv

esélyegyenlőségi terv

ÖMIP

helyi intézkedési terv

esélyegyenlőségi terv

ÖMIP

beiskolázás

igen

igen

igen

nem

igen

nem

SNI integráció

igen

igen

igen

igen

igen

igen

évismétlés

igen

igen

igen

nem

igen

nem

szöveges értékelés

érintve

igen

érintve

nem

nem

nem

nem szakrendszerű oktatás

igen

igen

igen

nem

nem

nem

Forrás: Qualitas Kft.

Az önkormányzati dokumentumokban közelebbi, részletesebb elképzelések az általános iskolai beiskolázási tervvel összefüggésben, a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók, esetleg a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) tanulók integrációja esetében és a továbbtanulás esetében fogalmazódtak meg.

Beiskolázás

A fővárosi anyagokban a beiskolázással kapcsolatban meghatározták az indítható első osztályok számát, figyelembe véve az osztályok, csoportok szervezésével összefüggő törvényi szabályozást. Az iskolai körzethatárokat az elmúlt években felülvizsgálták, kisebb módosításokat végeztek, figyelembe véve az iskolák területi elhelyezkedését, valamint a hátrányos helyzetű (HH) tanulói és halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) tanulói arányokat is. A számítások alapján az iskolák körzetei megfelelnek a közoktatási törvény 66.§ (2) bekezdésében foglaltaknak. Kismértékű körzetmódosítással járt a kerületben az elmúlt évben egy megszüntetett iskola körzetének felosztása is. (A korábban megszüntetett iskolák körzetek nem rendelkeztek, tanulóik körzetes iskolákban nyertek elhelyezést.) Az intézmények közti szegregáció megszüntetésének érdekében jelentős lépések történtek. Az intézményen belüli szegregációt is sikerült valamelyest csökkenteni, ezt elsősorban a normál és az emelt szintű oktatásban résztvevők arányainak megváltoztatásával vált elérhetővé: minden iskolában, minden osztályra kiterjesztve biztosítja a fenntartó az emelt szintű nyelvoktatást heti 5 órában az 5-8. évfolyamokon. Folyamatosan figyelemmel kísérik az integráció megvalósulást, feladatul tűzték ki a korai szelekció elkerülését a pedagógusok módszertani kultúrájának fejlesztésével. A kerület nem igényelt integrációs /képesség-kibontakoztató normatívát.

A kisváros két általános iskolája számára meghatározta a körzethatárokat, amelybe beletartoztak infrastrukturálisan kevésbé ellátott területek is. Az innen érkező HH és HHH gyerekek oktatásában a két iskolának ellátási kötelezettsége van, a nem önkormányzati fenntartású intézményeknek nincs. Ennek következménye, hogy az SNI, HH és HHH tanulók aránya az önkormányzati intézményekben jóval magasabb, mint a nem önkormányzati intézményekben. Feladatul tűzték ki a HHH tanulók adatainak felmérését és ennek függvényében az intézkedési terv módosítását. A tankötelezettség teljesítésével kapcsolatos fenntartói elvárás a város hátrányos helyzetű tanulóival kapcsolatban hangsúlyosan jelenik meg az ÖMIP-ben. A HHH tanulók nyilvántartása a kisvárosban a közoktatási esélyegyenlőségi terv készítésekor még hiányos volt, a szülői nyilatkozatok begyűjtésének még nem volt rutinja a településen. Az intézkedési tervben ennek folyamatos és jobb megszervezését tűzték ki célul, a HHH-s gyerekek lemorzsolódásának csökkentése mellett. A város nem igényelt integrációs /képesség-kibontakoztató normatívát. Folyamatosan figyelemmel kísérik azonban a szegregáció helyzetét és az integráció megvalósulását.

Továbbtanulás

A fővárosban az egyes iskolafokok közti kapcsolat szorosabbá tételével igyekeznek a továbbtanulást, az általános iskola és a középfok közötti az átmenetet segíteni. Ezen túlmenően nyomon követési rendszert dolgoztak ki a 8. osztályt végzett tanulók 9. évfolyamos teljesítményének vizsgálatával. A pályaorientációs munkát pályaválasztási tanácsadó segíti.

A kisvárosban az általános iskolát követően a továbbtanulás 100%-os. Helyben pályaválasztási tanácsadás rendszerszerűen nem működik, a dokumentumokban az egyes iskolafokok közti átmenet megkönnyítésével kapcsolatos feladatok azonban megjelennek. A felsőoktatási továbbtanulás nyomon követése már nem jellemző. Feladatul tűzték ki a nyomon követési rendszer kidolgozását.


Összességében
úgy tűnik, hogy a fenntartói szabályozási anyagok a törvényességi feladatok szempontjából megfelelőek mindkét vizsgált helyszínen. Ugyanakkor az is jól látható a dokumentumok áttekintéséből, hogy jelentős különbség van az anyagok között nemcsak kidolgozottság szempontjából, de a megvalósulás esélyeinek szempontjából is. Több a célokat alátámasztó elem, a megvalósulást, illetve az ellenőrizhetőséget segítő elem a fővárosi anyagokban. Hasonló a helyzet a szintek közötti kapcsolattal is, az intézmények számára megfogalmazott elvárások jellemzőbbek a fővárosi anyagok esetében, ez inkább valószínűsíti az önkormányzati és az intézményi célok egymással összefüggésben történő megvalósulását a főváros esetében. A kisváros esetében, bár a feladatok megjelenése szempontjából rendben, más a lefedettség, s lazább a kapcsolat a két szint között - ez nagyobb esetlegességeket enged meg a kisvárosi intézmények számára.


3.2. Az intézményi dokumentumok

Az intézmények esetében a pedagógiai programokat, a helyi tanterveket, az SZMSZ-t, az IMIP-et, és esetlegesen más, az adott intézményben elérhető dokumentumokat vizsgáltunk meg. (Egy nem önkormányzati intézmény is van a kisvárosi intézmények között. )

Az intézményi dokumentumok általános jellemzői

A megvizsgált intézményi dokumentumokra általában igaznak, tűnik, hogy csak részben feleltek meg a hatályos jogszabályoknak, mert nem minden intézménynél és nem minden dokumentum esetében tartalmazták azokat a kötelező elemeket, melyeket a közoktatási törvény, annak végrehajtási rendelete és egyéb rendelkezések előírnak. Különösen jellemző ez a pedagógiai programok esetében. A pedagógiai programokból nem tűnik ki világosan egy helyzetelemzésre épülő határozott célrendszer, amihez a részterületek célkitűzései kapcsolhatóak. Az egyes részek eltérő stílusban fogalmazódnak meg helyenként, közöttük koherencia nem szükségképpen figyelhető meg. Az IMIP-ek és a házirendek megfelelnek a közoktatási törvény előírásainak, a legújabb elemek azonban nem minden esetben kerülnek bele az anyagokba. Gyakori a dokumentumokban a helytelenül használt, megszokáson alapuló kifejezés használata (pl. felső tagozat és alsó tagozat). Általánosságban minden helyi dokumentumra érvényes, hogy egyes részeket a törvényi szöveg bemásolásával 'szabályoznak', azt azonban nem fejtik ki, hogy mindezek a helyi viszonyok között hogyan, milyen eszközökkel valósulnak meg.

Szintek közötti kapcsolat, az önkormányzati dokumentumokhoz való igazodás: a fővárosi intézmények esetében néhány területen a fenntartó intézkedési tervében szereplő célokhoz kapcsolódnak az intézmények céljai. Nem általános a kapcsolódás, ami fakadhat abból, hogy az intézmények nem kellőképpen ismerik a fenntartói anyagokat, de abból is, hogy a különböző dokumentumok más-más időben születtek, így nem mindig tudtak figyelemmel lenni egymásra. A kisvárosi anyagok esetében az önkormányzati és intézményi célok és feladatok között kevés kapcsolódási pont fedezhető fel. Az egyetlen kivétel a fővárosi 'B' iskola, ahol az IMIP az ÖMIP-re való hivatkozással fogalmazza meg saját intézményi céljait.

Megvalósíthatóság szempontjából is sok kívánnivalót hagynak maguk után az intézményi dokumentumok. Jellemzően nem rendelnek a célok mellé teljesítési mutatókat, sikerkritériumokat, így a megvalósítás is nehezen mérhető, nehezen kérhető számon. Az fenti említett fővárosi 'B' iskola ismét kivétel, itt a programban szereplő minden cél esetében a nevelőtestület meghatározta azt az időtávot, ami alatt a célt megvalósítják, s ezt mérhetővé tették sikerkritériumok és indikátorok feladatok mellé történő rendelésével.

A vizsgált intézmények esetében összességében kijelenthető, hogy a pedagógiai és minőségirányítási programok célrendszerének tartalmi összehangoltsága az önkormányzati dokumentumokkal alatta marad a lehetőségeknek és elvárásoknak, ami a stratégiai dokumentumok kiemelt szerepe indokolttá tenne.

A kiemelt jogszabályi változások megjelenése az intézményi dokumentumokban

Az iskolai dokumentumokban a kiemelten vizsgált területek csak részben jelennek meg. A legtöbb helyen szabályozott terület a beiskolázás, az SNI integráció és a pályaorientáció, ami a pedagógiai programban, a minőségirányítási programban és az SZMSZ-ben egyaránt megtalálható. A HHH integráció szempontjait csak a fővárosi 'A' iskola dokumentumai tartalmazták. Nem szabályozták az alap- és középfok közötti átmenettel kapcsolatos kérdéseket. A többi vizsgált terület megjelenik valamelyik iskolai dokumentumban, de a kidolgozottság meglehetősen felszínes a legtöbb esetben.

Fővárosi 'A' iskola

 

Pedagógiai program

Helyi tanterv

IMIP

SZMSZ

beiskolázás

igen

nem

igen

igen

SNI integráció

igen

nem

nem

nem

HHH integráció

igen

nem

nem

nem

évismétlés

igen

nem

nem

igen

szöveges értékelés

igen

igen

igen

nem

nem szakrendszerű oktatás

igen

igen

igen

nem

pályaorientáció

igen

nem

igen

nem


Fővárosi 'B' iskola

 

Pedagógiai program

Helyi tanterv

IMIP

SZMSZ

házirend

beiskolázás

nem

igen

igen

igen

igen

SNI integráció

igen

nem

nem

nem

nem

HHH integráció

nem

igen

nem

nem

nem

évismétlés

nem

igen

nem

nem

nem

szöveges értékelés

nem

igen

nem

igen

nem

nem szakrendszerű oktatás

nem

igen

nem

nem

nem

pályaorientáció

igen

nem

nem

nem

nem


Kisvárosi 'A' iskola

 

Pedagógiai program

Helyi tanterv

IMIP

beiskolázás

igen

igen

igen

SNI integráció

igen

nem

nem

HHH integráció

nem

nem

nem

évismétlés

nem

igen

nem

szöveges értékelés

nem

igen

nem

nem szakrendszerű oktatás

nem

igen

nem

pályaorientáció

igen

nem

nem


Kisvárosi 'B' iskola

 

Pedagógiai program, helyi tanterv

SZMSZ

Házirend

beiskolázás

érintve

érintve

nem

SNI integráció

igen

igen

nem

HHH integráció

nem

nem

nem

évismétlés

igen

nem

nem

szöveges értékelés

igen

nem

nem

nem szakrendszerű oktatás

igen

nem

nem

pályaorientáció

nem

igen

igen


Beiskolázás

Az önkormányzati fenntartású iskolák dokumentumaikban jellemzően nem tértek ki arra, hogy a tanulói felvételeknél milyen eljárásokat alkalmaznak a beiskolázási körzethatárok előírásaira vonatkozóan. Mindössze két intézménynél található erre vonatkozóan rövid utalás. Egyik intézményben sem szabályozták továbbá azt a kérdést, hogy hogyan járnak el, ha kötelező felvételi kötelezettségük teljesítése után lehetőségük van további felvételre. Így nem derül ki, hogy a törvényi előírásoknak megfelelően előnyben részesítik-e a HHH-s gyerekeket, illetve a többiekről sorsolással döntenek-e. (A vizsgált iskolák közül a nem állami fenntartású intézmény esetében a beiskolázási körzettel kapcsolatos rendelkezések nem relevánsak, így ennek az iskolának az esetében értelemszerűen nem jelentek meg.)

Évismétlés

A vizsgált iskolák többsége a jogszabály előírásának megfelelően kezelte az évismétlés kérdését, megfogalmazva, hogy a magasabb évfolyamba lépés feltétele, hogy a tanulók a helyi tantervben leírt minimális követelményeket teljesítsék. Három intézmény esetében a dokumentumokban a hatályát vesztett jogszabály szerinti szabályozás szerepel, azzal a kitétellel együtt, hogy ha a tanuló három vagy több tantárgyból elégtelen osztályzatot szerez, az évfolyamot ismételni köteles.

Szöveges értékelés

A szöveges értékelésre vonatkozó szabályozásokat mindegyik vizsgált iskolában a pedagógiai program tartalmazza. Az egyes tantárgyak értékelési szempontjait a helyi tanterv rögzíti. A jogszabályi előírások szerint az első, a második és a harmadik évfolyamon félévkor és év végén, valamint a negyedik évfolyamon félévkor a tanulók teljesítményét, előmenetelét szöveges értékeléssel minősítik. Mindegyik iskola pedagógiai programja egységesen tartalmazza a minősítés fokozatait is a Ktv. 69.§ (3) bekezdésével összhangban. A szöveges minősítés a következő: kiválóan teljesített, jól teljesített, megfelelően teljesített, felzárkóztatásra szorul. Az egységes minősítés mellett a szöveges értékelést egyedi módon oldják meg az intézmények. A fővárosi 'B' iskolában például szöveges értékeléssel több helyen is lehet találkozni a pedagógiai programban: a nem szakrendszerű oktatásnál, a választható tárgyak esetében is. A szöveges értékelés rendszere részletesen kidolgozott, s meghatározták a szöveges értékelés érdemjegyre való átváltásának szabályait is. A kisvárosi 'B' iskola szintén részletesen szabályozta a szöveges értékelés területeit (a személyes, szociális, és kognitív kompetenciákra kiterjedően). A fővárosi 'A' iskola programja szintén részletesen tárgyalja a szöveges értékelést, az értékelési szempontok mellett alaposan körüljárva a tantárgyakat és az értékelés gyakoriságát is (évi négy alkalom).

SNI integráció

Az SNI integrációt minden vizsgált iskola programja érintette. A kisvárosi 'B' iskola tárgyalta leginkább részletekbe menően, az iskola legfontosabb funkciói között említették az SNI tanulók megfelelő ellátását. A kisvárosi 'A' intézmény pedagógiai programja a különböző képességű és érdeklődésű tanulókat színvonalas képzéssel, sokirányú tevékenységgel igyekszik felkészíteni a magasabb szintű befogadásra, önismeretük fejlesztésére, tehetségük felismerésére. A fővárosi 'B' iskola programjában említést kap, hogy az iskola szakmai munkáját ezen a területen fejlesztő pedagógus segíti, részletes feladatleírással. A fővárosi 'A' iskola programjában megjelenik, hogy az önkormányzattal történt megállapodás alapján a látássérült tanulókat fogadja, - ha jelentkeznek az iskolába.

A HHH integráció

A vizsgált intézmények programjaiban nem jelenik meg a HHH integráció, található viszont szabályozás a hátrányos helyzetű, beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő tanulókkal kapcsolatban. A pedagógiai programokban jellemzően a célok megfogalmazásánál szerepel a tanulási, beilleszkedési, szociális hátrányokkal rendelkező tanulók segítése. A HHH integráció egyedül a fővárosi 'A' iskola pedagógiai programjának mellékleteként jelent meg egy ütemterv formájában, előzmények nélkül. Az iskola a 2008/2009-es tanévre dolgozta ki az integrációs felkészítés pedagógiai rendszerének bevezetési ütemtervét az OKM útmutatásával. Ennek keretében az iskolába való bekerülés elősegítését, az óvoda-iskola átmenet segítését és heterogén osztályok kialakítását tűzték ki célul. A tanítást-tanulást segítő és értékelő eszközrendszer elemei között megtalálhatóak a kulcskompetenciákat fejlesztő programok, az integrációt segítő tanórán kívüli programok és az integrációt elősegítő módszertani elemek, illetve multikulturális tartalmak.

Nem szakrendszerű oktatás

A nem szakrendszerű oktatást a törvényi előírásoknak megfelelően szabályozták, az alapozó szakasz kötelező és nem kötelező tanórai foglalkozások időkeretének 25-50%-ában. A vizsgált intézményi dokumentumok azt mutatták, hogy minden intézmény beépítette pedagógiai programjába a nem szakrendszerű oktatást az 5. és 6. évfolyamon, de a programok kidolgozottsága eltérő. Közös bennük, hogy mindenütt megadták az egyes évfolyamokon tanított tantárgyakat és azok óraszámait, ahol a nem szakrendszerű oktatás folyik, ez 6, 6,5 és 7 óra a vizsgált intézmények esetében. Ezen túlmenően a fővárosi 'A' iskola heti 1 órát korrepetálásra és egyéni képességfejlesztésre fordít, a fővárosi 'B' iskolánál a fentiek kiegészülnek az erdei iskola és a városismereti program eseményeivel. Ebben az iskolában, hasonlóan a kisvárosi 'A' iskolához, a helyi tanterv a tananyagot és a követelményt is tartalmazza részletes, tantárgyankénti bontásban. A kisvárosi B iskola pedagógiai programjában szakszerűen és részletesen kidolgozva jelenik meg a terület (fogalommagyarázat, cél, időkeret, kulcskompetenciák fejlesztése, értékelés, kiemelt fejlesztési irányok, stb.)


4. Összegzés

Noha a kutatás még nem zárult le, általános következtetések nem fogalmazhatóak meg, mindazonáltal az eddigi elemzés alapján egyelőre inkább az valószínűsíthető, hogy a vizsgált változások nem váltak maradéktalanul az intézményi gyakorlat szerves, átgondolt részévé.

Az önkormányzati dokumentumok jogszabályi illeszkedése jónak mondható, a törvényi előírásoknak megfelelő. A dokumentumok jellemzően tartalmukban is koherensek más, önkormányzati szintű szabályozási dokumentumokkal. A célkitűzések, ha nem is mindig, de igen gyakran megalapozottak, adatokra épülőek. Ugyanakkor az önkormányzati programok nem feltétlenül terjednek ki olyan, a megvalósítás szempontjából fontos szempontokra, amelyek segítenék az önkormányzat számára a munka megvalósítását (pl. határidők, felelősök), nyomon követését, az eredmények megítélését (célértékek megadása). Az intézményi szintre való figyelem (pl. támpontok, elvárások megfogalmazása) pedig ismét esetlegesen figyelhető meg. A fentiekben a különbség igen erős a főváros - kisváros összehasonlításában, jellemzően a fővárosi dokumentumok a részlegesebben kidolgozottak, amelyek nagyobb valószínűséggel tartalmazzák az általunk részletesebben vizsgált - a megvalósíthatóság szempontjából fontosnak tűnő szempontokat. A kisvárosi dokumentumok az esetlegesebben, lazábban szabályozott anyagok, az intézményi szintű megvalósításnak tágabb teret engednek.

Az intézményi dokumentumok esetében szintén jól nyomon követhetőek a jogszabályi változások, bár nem minden esetben felelnek meg a törvényességi előírásoknak. Általában jellemzőnek mondható a jogszabályi változások formális megjelenítése a szabályozó anyagokban, amiből nem derül ki sok a megvalósítással kapcsolatos elképzelésekre vonatkozóan. Az egyes iskolák esetében azonban igen nagyok a különbségek, található komoly végiggondoltságot tükröző megoldás és a jogszabály puszta (esetleg korábbi, hatályát vesztett változatot tartalmazó) bemásolása is.

Összességében úgy tűnik, hogy pusztán a dokumentumok elemzéséből nem ítélhető meg a változások mélysége, tartóssága. Ezért erre vonatkozóan a kutatás második szakaszában készített, a megvalósítási folyamatot is bemutató esettanulmányok tapasztalatainak elemzésétől remélünk több tapasztalatot.


Hivatkozások

Darling-Hammond, Linda (1998) Policy and Change: Getting Beyond Bureaucracy. in: A. Hargreaves et al. (eds) International Handbook of Educational Change. Kluwer Academic Publishers.

Fitz, John - Halpin, David - Power, Sally (1994) Implementation research and education policy: practice and prospects. In: British Journal of Educational Studies. Vol. 42. no.1.

Halász Gábor (2009) Tanulás, tanuláskutatás és oktatáspolitika. in: Pedagógusképzés, 2-3.

Halász Gábor (2008) Képességfejlesztés, iskolavezetés és pedagógiai paradigmaváltás. in: Kiss Éva (szerk.) A pedagógián innen és túl. Pannon Egyetem, BTK.

A szabályozással összefüggő elemek és változások elemzése a helyi és intézményi szintű irányítási dokumentumok alapján. Qualitas Kft. Szeged, 2010.

 

Belényi Emese Hajnalka

Fogyatékosság és esélyegyenlőség oktatáspolitikai perspektívában

Románia esete

Társadalompolitikai és elméleti háttér-vázlat

Románia ma már az Európai Unióhoz tartozik, így a fogyatékkal élő személyek támogatási politikája egy európai politika részévé vált. Ez a gazdagodás elsősorban az ún. lisszaboni folyamatban történik, amely nyitott koordináció módszere révén lehetővé teszi az ágazati politikák - elsősorban a foglalkoztatási, a szociális és az oktatási politikák - összehangolását. (Halász 2004). A Madridi Nyilatkozat, melyet 2002-ben az Európai Fogyatékosságügyi Kongresszuson fogadtak el, leszögezi:

"A fogyatékos emberek részére hozzáférhetővé kell tenni a mindennapi egészségügyi, oktatási, szakképzési és szociális szolgáltatásokat és minden olyan lehetőséget, amely a nem fogyatékos emberek rendelkezésére áll. A fogyatékosság és a fogyatékos emberek befogadó alapú szemléletének megvalósításához több szinten kell megváltoztatni a jelenlegi gyakorlatot. Először is biztosítani kell a fogyatékosok számára rendelkezésre álló szolgáltatások koordinálását a különböző szektorokon belül és azok között egyaránt. A különböző fogyatékos csoportok hozzáférési szükségleteit bármely tevékenység esetében már a tervezés folyamata során figyelembe kell venni, nem pedig utólag kell rájuk gondolni, amikor a tervezés már lezárult. A fogyatékos emberek és családjaik szükségletei eltérőek, ezért fontos olyan átfogó megoldások tervezése, amelyek figyelembe veszik mind az egész embert, mind életének különböző aspektusait."[113]

Az európai tudástranszfer szükségességét e területen egy háromszoros paradigmaváltás indokolja:


a. A fogyatékossággal kapcsolatos szemléletmód terén: fokozatos áttérés következik be a fogyatékosság orvosi értelmezési modelljéről a fogyatékosság társadalmi modelljére.

Ez az átmenet szükségszerűen messzemenő következményeket von maga után mind a fogyatékos személyekkel kapcsolatos közpolitikák, mind pedig a velük kapcsolatos speciális nevelési gyakorlatok terén. A két modell között ugyanis alapvető a különbség:

Az orvosi modell a fogyatékosságot elsősorban az egyén biológiai-egészségbeli hiányaként fogja fel, ún. csökkentértékűségként, amelyet különféle gyógymódok, technikai segédeszközök bevetésével tart részlegesen kompenzálhatónak. Mindenekelőtt a fogyatékos egyéntől vár alkalmazkodást a meglévő társadalmi feltételekhez, s ehhez kínál kompenzáló jellegű segítséget. Főként az egészség-betegség, csökkent munkaképesség, rehabilitáció, reintegráció fogalmaiban gondolkodik. Ezzel szemben a társadalmi modell a fogyatékosságot elsősorban a fogyatékos személy sajátos szükségletei és a társadalom szükséglet-kielégítő szolgáltatásai közötti meg nem felelésként definiálja. (Oliver, 1996 in: Davies, 2008, p. 43). Elsősorban a társadalomtól vár alkalmazkodást a fogyatékos személy sajátos szükségleteihez, az egyén teljes mértékű társadalmi érvényesülése érdekében. Kulcsfogalmai: inklúzió, integráció, adaptáció, non-diszkrimináció, egyenlő esélyek, sajátos szükségletek, sajátos nevelési igények.


b. A szociológia társadalmi szerepe, funkciói és vizsgálódási módja terén: a kognitív funkciókat abszolutizáló koncepció helyett a társadalmi változás elősegítését felvállaló felfogások kerülnek előtérbe.

A hagyományos - klasszikus szemléletmóddal szemben, amely mindenekelőtt a társadalomkutatás kognitív funkcióira koncentrál, programatikusan értéksemlegességre törekszik, a fennálló társadalmi struktúrákat adottságként felfogó, implicit módon a status quo-t támogató, a társadalmi-politikai gyakorlathoz a tudós távolságtartásával viszonyuló kutatói attitűdöket favorizálja, mindinkább teret nyer az a felfogás, amely a szociológia kognitív funkcióját a társadalmi lét optimalizálásának szolgálatába állítja. Egyrészt napjaink értékválságára adott társadalomtudományi válaszként, másrészt pedig az emberi jogok, az esélyegyenlőség problematikájának politikai ideológiában és gyakorlatban való felértékelődésének mintegy szociológiai lecsapódásaként elterjedtté és egyre fontosabbá válnak az emberjogi megalapozottságú, normatív jellegű megközelítésmódok, amelyeket a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok sorsának javítása iránti elkötelezettség jellemez. (Blau, 2008)


c. A fogyatékossággal kapcsolatos politikák terén: a fogyatékos személyek marginalizált helyzetének kompenzálása, enyhítése helyett az egyenértékűséget, esélyegyenlőséget, a teljes körű társadalmi érvényesülést elősegítő politikai felfogás és gyakorlat válik dominánssá.

Az integrációs törekvések kibontakozása az 1960-as években különböző motivációkkal indult be. A skandináv országokban a kiindulópont az ún. normalizációs elv volt, miszerint a társadalom minden tagjának, a fogyatékos embereknek is joguk van "normális" azaz bizonyos általánosnak elfogadott standardoknak megfelelő életet élni, a fogyatékos embereknek pedig emellett joguk van speciális igényeik kielégítéséhez is. Az Amerikai Egyesült Államokban a pozitív irányú változások mozgatóerejét a polgárjogi mozgalmak képezték, amelyek a fogyatékos emberek jogaiért és az elkülönítettség megszüntetéséért szálltak síkra. Olaszországban hasonló következményekkel járó szerepet töltöttek be az ún. antipszichiátrai mozgalmak, amelyek egy adott ponton eljutottak minden állami fenntartású gyógypedagógiai intézmény felszámolásához, s eközben kialakították a többségi iskolák integrációs feltételrendszerét. Angliában a Warnock-jelentés gyorsította fel a folyamatot az 1970-es évek végén. Német nyelvterületen, ahol a második világháborút követően jól működő speciális gyógypedagógiai intézményrendszert alakítottak ki, az integrációs törekvések némi késéssel, a 80-as évek közepétől jelentkeztek erőteljesebben. Az esélyegyenlőségi politikák érvényesítésében jelentős előrelépést eredményezett, hogy az ENSZ 1993-as közgyűlése elfogadta a fogyatékos személyek esélyegyenlőségére vonatkozó alapszabályát. (Borsfai 2007, 29)

Az integrált oktatásra vonatkozó elképzelések gyakorlati megvalósítása a 70-es évektől kezdődően a fejlett nyugati országokban egy hosszantartó és sokrétű reform-folyamat keretében történt, amelynek során az addig szinte kizárólagos pozícióban levő speciális iskolák mellett számos új szerveződési forma jött létre és terjedt el: a mainstream oktatás iskoláiban speciális osztályokat alakítottak ki, s ezzel egyidejűleg különféle új támogató intézményi struktúrákat, pedagógiai forrásközpontokat hoztak létre. E struktúrák keretében kulcsszerepet töltöttek be az integrált oktatást támogatni hivatott, e területen speciális képzettséggel rendelkező pedagógus szakemberek, az ún. utazótanárok.

Az integráció elvére alapozott strukturális és koncepcionális átalakulások fontos előrelépést jelentettek az oktatási szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés emberjogi megalapozottságú érvényesítése terén, enyhítették a fogyatékos tanulók térbeli és társadalmi szegregációját. Ugyanakkor hiányosságként könyvelhető el, hogy a reform megvalósítása során a hangsúly főleg a fogyatékkal élő tanuló helyzetére, a "normál" iskolai környezetbe való beillesztésére esett, és kevésbé a megfelelő - iskolai és iskolán kívüli - hatékony támogató környezet kialakítására. A térbeli szegregáció felszámolását önmagában is eredménynek tekintő és a hirtelen, kellő előkészítés és megfelelő kisegítő szolgáltatások nélkül betagolt tanulók számának mindenáron történő növelésére koncentráló oktatáspolitikai törekvések sok esetben ellentmondásos eredményeket produkáltak, éppenséggel növelhették is az ily módon "integrált", mainstream iskolai társaikhoz kellő segítség hiányában felzárkózni képtelen tanulók kiszorítottság-érzését.

A fogyatékossággal élőkre vonatkozó európai politikában 1996-ban történt jelentős áttörés. Ekkor fogalmazták meg először az egyenlő esélyek biztosításának alapelvét, mint centrális célkitűzést. (European Commission, 1996) E tekintetben fontos előrelépés volt az Európai Unióról szóló szerződés módosítása, amely a szociálpolitikát és foglalkoztatáspolitikát európai közösségi politika szintjére emelte. 2000-ben az Európai Bizottság elfogadta az "Akadálymentes Európáról" szóló jelentést (European Commission 2000), ugyanebben az évben pedig az Európai Unió Tanácsa kiadott egy, a tagállamok számára kötelező direktívát a fogyatékkal élők esélyegyenlőségének biztosítására. Az erre vonatkozó, 2003-ban elfogadott cselekvési terv 2010-ig fogalmazza meg ezen a területen a feladatokat. (Council of the European Union, 2003)

Az Európa Tanács 1998. évi (1355. sz.) ajánlása a társadalmi életből való kizárás multidimenzionális- és folyamat-jellegét emeli ki, amely "magába foglalja a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális életben való részvétel nem megfelelő szintjét, egyenlőtlenségeit, vagy teljes hiányát. Az exklúzió a társadalmi elszigetelődéstől a társadalomból való teljes kitaszítottságig terjedhet". (Council of Europe, 1998) Az inklúzió fogalma (amelynek mindmáig hiába keresték a teljes mértékben kielégítő magyar megfelelőjét) a kirekesztéstől való mentességet kifejező pozitív fogalom (Ferge 2002)

A társadalmi exklúzió sokdimenziós- és egyben folyamat-jellegéből fakad a kirekesztettség dimenzióinak, társadalmi színtereinek és megnyilvánulási formáinak sokfélesége, egymást kölcsönösen determináló-megerősítő-folyamatosan újratermelő természete. Ebben az értelmezési keretben az oktatási exklúzió - amely az oktatási szolgáltatáshoz való teljes körű hozzáférésből való kizáródást, illetve e szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén mutatkozó egyenlőtlenséget, valamint a magas szintű tanulmányi teljesítmény elérésének társadalmi okok által determinált alacsonyabb esélyét jelenti - okát és egyszersmind okozatát is képezi-képezheti a munkaerőpiaci, társadalmi mobilitási esélyegyenlőtlenségnek, s ezen keresztül a társadalmi kirekesztettség többi megnyilvánulásainak.

Arra is érdemes felfigyelni ugyanakkor, hogy az oktatási exklúzió olyan kulcspozíciót tölt be a társadalmi exklúzió újratermelődésében, ahol megfelelő társadalmi beavatkozással esély nyílik az egymást erősítő negatív folyamatok megszakítására. A 2000-es magyar közoktatásról szóló jelentés (Radó 2001) külön fejezetben foglalkozik azzal, hogy a társadalmi hátrányok nem szükségszerűen alakulnak iskolai hátrányokká: a pedagógiai tényezők meghatározók lehetnek az egyes gyerekek iskolai sikereiben. Olyan oktatási szolgáltatások elterjedése szükséges, amelyek egyszerre biztosítják:

Ehhez viszont magát az oktatási rendszert kell befogadóvá tenni. "Az inklúzió és az aktív részvétel elengedhetetlen az emberi méltóság megőrzéséhez és az emberi jogok gyakorlásához. Az oktatás területén belül mindez olyan stratégiák kidolgozását jelenti, amelynek célja a lehetőségek teljes körű egyenlősége... Az inkluzív iskolák lényege, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók megkapjanak minden támogatást, ami szükséges a sikeres oktatásukhoz." (Salamancai Nyilatkozat 1994)


A rendszerváltás esélyei: oktatási inklúzió Romániában

A fentiekben bemutatott pozitív folyamatok ellenére a szemléletmódok és társadalmi gyakorlatok tényleges megváltozása tekintetében még korántsem beszélhetünk teljes átalakulásról. Íme néhány, az új koncepciók életbe ültetését lehetővé tevő tudástranszfert akadályozó fontosabb tényezők közül:

E vonatkozásban az EU új tagjai - a rendszerváltást 1989 után megvalósító közép-keleti országok - érthetően lemaradásban vannak a kontinens nyugati felével szemben, esetükben a lépéshátrány fő okai a következőkben foglalhatók össze:

A kommunista társadalmi-hatalmi berendezkedés első időszakára jellemző extenzív iparfejlesztéssel összefüggő jóléti koncepció már a hetvenes években stagnálásba, majd fokozódó hanyatlásba ment át, a gazdaság alacsony teljesítőképessége az életszínvonal nagy mértékű romlásához vezetett. ((Szűcs 2003, p.106) A szellemi fogyatékossággal élő személyek fizikailag is marginalizáltan éltek, kórházi típusú otthonokba zártan a települések külső területén. A mozgáskorlátozottak némiképp jobb életesélyekkel indulhattak a munkavállalás területén, de ez feltételezte a városra való költözést. A védett munkahelyek léte segített az embereknek, hogy hasznossá tehessék magukat, de a beilleszkedést a szélesebb társadalmi környezetbe nem tette lehetővé.

Románia e modell érvényesülésének kelet-európai viszonylatban is szélsőséges esetének tekinthető. A lakosság a kommunizmus alatt egy olyan közoktatási rendszerbe integrálódott, amely az "egységes szocialista ember" eszményét hangsúlyozta. "Negatív töltetű szavak" mint például a "szegénység", "fogyatékosság" vagy "hátrányos helyzet" nem léteztek a köztudatban. A hivatalos foglalkozási listákról törölték a szociális munkás, szociológus, pszichológus szakmákat. A szociális munkás-képzést 1969-ben teljesen beszüntették, a gyógypedagógus-, pszichológus-képzés részben megszűnt a hetvenes évek végén, részben pedagógus-deffektológus képzéssé minősült át. (Berszán 2005)

1989 után e vonatkozásban is új perspektívák nyíltak, a posztkommunista átmeneti időszak sajátosságai azonban továbbra sem kedveztek annak, hogy a marginális helyzetű társadalmi csoportok a politikai, pedagógiai és kutatási érdeklődés fő áramába kerüljenek. A társadalmi köztudatban még mindig jelentős mértékben jelen van bizonyos fokú érzéketlenség, közömbösség a speciális szükségletekkel rendelkező kisebbségi és hátrányos helyzetű csoportokkal szemben. 2001 októberében a Román Parlament által elsősorban az európai integrációs folyamat követelményeként elfogadott törvény megtiltja a diszkrimináció bármely formáját (ideértve a fogyatékosságon alapulót is). Az adott szociális és politikai helyzetben azonban ez a jogszabály sem igazán tud hatékony mechanizmusként dolgozni a diszkrimináció különböző megjelenési formája ellen, mellyel a fogyatékkal élő személyek nap mint nap szembesülnek.

A különböző hátrányos helyzetű csoportok érdekeit szem előtt tartó intézményesített tevékenységek nagyon nehéz körülmények között indultak meg. A kommunista hatalom korszakában a fogyatékosságokkal foglalkozó irodák és intézmények az államhoz tartoztak, munkatársaik állami hivatalnokok voltak. Sokuknak nem volt könnyű szervezetileg és pénzügyileg is új lehetőségeket és felelősséget feltételező életet kezdeni 1989 után. Az autentikus civil szervezetek létrehozása, amelyek szakítani képesek az idejét múlt struktúrákkal és mentalitásokkal, igen nehéz és problematikus folyamatként jelentkezett. A pénzügyi források elégtelen volta, a jogi rendszer túlszabályozó jellege, valamint a megfelelő számú szakember hiánya, akik képesek lennének egy demokratikus (vagy afelé haladó) környezetben dolgozni, további okait képezik a fejlődés lassúságának. (Flora 2003, p. 256)

Mindezek mellett és részben ellenére elmondhatjuk, hogy a fogyatékos személyek helyzetének javításában jelentős változás történt a román állam hozzájárulásának, valamint a nyugati országok segítségnyújtásának köszönhetően. Lépéseket tettek a fogyatékkal élők problémáinak megoldása érdekében:

Az Európai Szociális Charta, az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének és más nemzetközi emberjogi szervezetek dokumentumainak alapján és Románia törvénybe iktatta a fogyatékossággal élő személyek jogait, kötelezettségeit, valamint az esélyegyenlősítés szabályait és diszkriminációt tiltó törvényeket a fogyatékos személyek védelmére való tekintettel. A 446/2006-os, a fogyatékossággal élő személyek támogatására és védelmére vonatkozó törvény, amelyet 2008-ban módosítottak, az akadálymentesítés és integráció lehetőségeinek alapvető kérdéseivel foglalkozik. A jogszabály II. fejezete, amely a fogyatékossággal élő személyek jogait részletezi, különböző területekre tér ki. Az egészségügyi ellátáshoz való jog kimondja, hogy minden fogyatékossággal élő személynek fizikai és mentális egészségvédelemre van szüksége, mely ingyenes. Meg kell teremteni a megfelelő feltételeket ezek elérhetősége érdekében, közlekedés, infrastruktúra, kommunikációs hálózat kiépítése által. Rehabilitációs központok létrehozása és fenntartása, gyógykezelés, sportolási lehetőségek, fejlesztési, megelőzési tervek készítése és a programok kivitelezése - mindez a közszolgáltatók kötelessége. Az oktatás területén bármilyen fokú fogyatékossággal élő fiatalnak joga van az oktatás bármely szintjén és formájában részt venni. Mi több, az esélyek egyenlősítése érdekében kérhet segítő pedagógust és felszerelést. A lakáshoz, kultúrához, sporthoz és szabadidőhöz való jog, a közlekedés, mind-mind az esélyegyenlősítést hivatott elősegíteni.

A szolgáltatásokat érintő fejlődés mellett, elvi-koncepcionális szinten is lényeges változások következtek be, illetve kezdődtek el. Ezek közé sorolható:

a. a terminológia részbeni megújulása, új kifejezések elterjedése és mind gyakoribb használata (pl. "fogyatékkal élő személyek", "sajátos szükségletű személyek", "sajátos nevelési igények", inklúzió, esélyegyenlőség)

b. új, az európai uniós politikák életbeléptetését célzó tematikák megjelenése (pl. akadálymentesítés, integrált oktatás, inkluzív nevelés, emberi jogok, közösségi jogok)

A fogyatékossággal élő személy meghatározása a román törvényalkotásban 1992-ben még az orvosi modellnek megfelelően még arról szól, hogy "a fogyatékos személyek azok, akik valamilyen érzékszervi, fizikai és mentális hiányosságnak következtében nem tud integrálódni teljesen vagy részlegesen, ideiglenesen vagy állandóan a szociális és szakmai életbe lehetőségeihez mérten, ezért speciális védelmet igényelnek" (53/1992 Törvény -M.O. nr.119). Ez a megfogalmazás két vonatkozásban is diszkriminatív jellegűnek tekinthető: egyrészt, mivel a személyt magát nevezi fogyatékosnak, deficitet jelöl, a fogyatékkal élő személyben keresi a kudarc okát, másrészt részben, vagy teljesen kizárja a rehabilitáció lehetőségét. Ezzel szemben a 2006-os (2008-ban módosított) törvény a fogyatékosságot már nem pusztán individuális problémának tekinti, hanem a társadalom és a fogyatékkal élő egyén közös felelősségvállalásának szükségességét hangsúlyozza. Eszerint a "fogyatékossággal élő személy az, akinek a fizikai, mentális vagy érzékszervi károsodás miatt hiányzik a készsége a mindennapi tevékenységek normális elvégzéséhez és védelmi intézkedéseket igényel a felépülés támogatásában, a társadalomba való integrációja és bevonása érdekében." (448/2006. Törvény, MO. nr.1006.)

Hiányosságként említhető azonban, hogy a részben megváltozott törvényes keretben is jelentkező új fogalomhasználat nem egy esetben megreked a formai-retorikai szinten, nem hordoz lényegileg megváltozott tartalmakat. E vonatkozásban eklatáns példaként ismét a már említett 1251/2005 sz. kormányhatározatra kell hivatkoznunk, amely több új fogalmat is bevezetett a hivatalos szóhasználatba (pl. megyei speciális pedagógiai tudásközpont, inkluzív nevelési központ,). A gyakorlatban azonban az új elnevezések mögött lényegében továbbra is az eddig létező szakmai-szervezeti entitások működnek (megyei tanfelügyelőségek módszertani központjai, speciális iskolák), alapvető strukturális, koncepcionális vagy módszertani átalakulás egyelőre nem történt.

A megközelítésmódok, tényleges viszonyulások jelentős részében - többé-kevésbé nyílt vagy rejtett módon - még mindig a fogyatékosság orvosi értelmezése van túlsúlyban. Mondhatni, viszonylag kevés a társadalmi szolgáltatások átalakítását felvállaló, emberjogi, normatív megalapozású és autentikusan érdekérvényesítő (advocacy) szellemiségű kutatás, politikai hozzáállás, pedagógiai és nevelésrendszeri reform-javaslat. A legfontosabb teendő a jelenlegi szakaszban véleményünk szerint annak tudatosítása lenne - a politikai-jogi és szélesebb társadalmi köztudatban egyaránt - hogy a különböző jogok érvényesítése nem csak a meglévő alkotmányi és jogi normatíváktól függ, hanem főként attól, milyen eszközök és lehetőségek állnak rendelkezésre a valóságban az illető jogok gyakorlatba ültetéséhez. (Barnes et al., 1999)

A rendelkezésre álló információk - főként a speciális iskolákból kikerülő végzettek minimális továbbtanulási arányszáma - alapján elmondható, hogy alapvetően továbbra is fennáll a két, egymástól merőben elkülönült iskolatípus dualitása, amelyek között alig van átjárhatóság:

Mivel ez a két iskolatípus minden ellenkező politikai-intézményi ráhatás ellenére még mindig "makacsul" reprodukálja magát, a sajátos igényű tanuló számára lényegében két alternatíva adott:

  1. Bekapcsolódik a versenyszellemű osztályközösségbe, ahol valójában intézményesült szakszerű segítség nélkül kell végigjárnia az utat (spontán integráció)

  2. Speciális iskolába kerül, ahol nagy valószínűséggel "lefelé" szocializálódik, kompenzáló jellegű segítségben részesül (amely nem a meglévő képességek erősítésére koncentrál).

A speciális oktatásban tanulók alacsonyabb szintű képzettségének legfontosabb okai között említhetjük:


Záró gondolatok

A rendszerváltás óta bekövetkezett pozitív változások horderejét aligha lehet és szabad lebecsülni, a szemléletmódok és társadalmi gyakorlatok tényleges megváltozása tekintetében azonban még korántsem lehet szó teljes átalakulásról. E helyzet fő okai a következőkben foglalhatók össze:

1. A fogyatékossággal foglalkozó kutatások és közpolitikák terén az alapvetően a status quo-t erősítő hagyományos szociológiai szemléletmód még mindig jelentős pozícióikkal rendelkezik.

2. Az orvosi modell, amely a beavatkozást elsősorban nem társadalmi-politikai, hanem egészségügyi-rehabilitációs feladatnak tartja, továbbra is jelentős befolyással bír szakmai és döntéshozói körökben

3. A fogyatékos személyek marginális társadalmi helyzete, gyenge érdekérvényesítő képessége miatt a fogyatékosságügy nem válhat centrális kérdéssé, kevésbé jelentős társadalmi és kutatási problémaként jelenítődik meg a tudományos és politikai köztudatban.

A fogyatékkal élő személyekkel kapcsolatos szemléletváltás hosszas folyamatot igényel. A kezdeti elzártság, a társadalomból való kivonás, intézetekbe zárás azt a fajta szemléletet tükrözik, mely minimális szintű el- és befogadó viselkedést sem hajlandó mutatni. Ez a szemlélet egészen a rendszerváltásig élt Romániában, de sok vonatkozásban még mindig jellemző, főként a gazdaságilag elmaradottabb vidékeken.

Az ENSZ - 1995-ös koppenhágai Világtalálkozóján - világosan fogalmazza meg a követendő irányt: "Kötelezettségvállalás a társadalmi integráció erősítésére: olyan biztonságos és igazságos társadalom révén, amely az emberi jogok erősítésére és védelmére, diszkriminációmentességre, toleranciára, esélyegyenlőségre, szolidaritásra, biztonságra és mindenki részvételére épül, ideértve a hátrányos helyzetű és sebezhető embereket és csoportokat is."[114]


Hivatkozások

Barnes, Colin; Mercer, Geof and Shakespeare, Tom (1999) Exploring Disability. A Sociological Introduction. Cambridge: Polity Press

Berszán Lídia (2005): A fogyatékos személyek védelme Romániában. Esély 2005/5 pp. 53-79
http://www.esely.org/kiadvanyok/2005_5/berszan.pdf Letöltve: 2009 jún 11)

Berszán Lídia (2008) Fogyatékos személyek társadalmi integrációja. Babes-Bolyai Tudományegyetem, Szociológia és Szociális Munkás Képző Kar, Kolozsvár, 2007-2008
http://5mp.eu/fajlok/huedin/tarsintegr2%5B1%5D_www.5mp.eu_.rtf

Blau, Judith, In Pursuit of Equality of Rights, Dignity for All, Deep Democracy, & Solidarities.
http://www.sociologistswithoutborders.org/index.html (Letöltve, 2010 jún. 21)

Borsfai László (2007) Együttnevelés vagy különnevelés a sajátos nevelési igényű gyermekek és fiatalok körében. Mester és tanítvány 14. szám, 2007 május, 24-32

Council of Europe (1998) Recommendation 1355 Fighting social exclusion and strengthening social cohesion in Europe. Reply from the Committee of Ministers adopted at the 652nd meeting of the Ministers' Deputies (15 December 1998)
http://assembly.coe.int/Mainf.asp?link=/Documents/WorkingDocs/Doc98/EDOC8290.htm (Letöltve: 2010 jún. 23)

Council of the European Union (2003): Council Resolution of 5 May 2003 on equal opportunities for pupils and students with disabilities in education and training (2003/C/134/04).
http://www.ozida.gov.tr/raporlar/uluslararasi/ab/ABmuktesebati/2003equalopportunitiespupilsandstudents.pdf (Letöltve: 2010 jún 22)

Davies, Martin (ed.) (2008): The Blackwell Companion to Social Work. Oxford: Blackwell

European Commission (1996) Communication of the European Commission on equality of opportunity for people with disabilities
http://ec.europa.eu/employment_social/socprot/disable/com406/index_en.htm (Letöltve 2009 január 10)

European Commission (2000): Towards a barrier-free Europe for People with Disabilities. Communication from the Commission adopted on 12 May 2000. COM(2000)284final

Ferge Zsuzsa (2002) Kétsebességű Magyarország
http://www.szmm.gov.hu/download.php?ctag=download&docID=118 Letöltve (2010 jún. 22)

Flora Gavril (2003): Improving Media Access for the Population with Disabled Hearing in Romania and Hungary. In. Sükösd Miklós - Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Reinventing Media: Media Policy Reform in East-Central Europe. Budapest: CEU Press, pp. 239-258

Halász Gábor (2004) A sajátos nevelési igényű gyermekek oktatása: európai politikák és hazai kihívások Új Pedagógiai Szemle, 2004/02
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-02-be-Halasz-Sajatos (Letöltve, 2010 jún. 23)

Madridi Nyilatkozat (2002): a befogadó társadalom alapja a diszkrimináció-mentességgel párosuló pozitív cselekvés, 2002, Madrid IN: Flóra Gábor - Belényi Emese (2009) A társadalmi inklúzió szociológiája. Nagyvárad: Partium Kiadó pp. 119-127.

Monitorul Oficial al României (Románia Hivatalos Közlönye) nr. 119 (Legea 53/1992) nr. 1006 (Legea 448/2006)

Oliver, Mike (1996) Understanding Disability: From Theory to Practice. Basingstoke: Macmillan

Ordonanţa de Urgenţă a Guvernului României (Sürgősségi Kormányrendelet) nr. 962/1990, 1761/2000, 3634/2000, 86/2008.

Radó Péter (2001): Esélyegyenlőség és iskolapolitika. Új Pedagógiai Szemle, 2001/01.
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2000-01-ei-Rado-Eselyegyenloseg

Salamancai Nyilatkozat és Cselekvési Tervezet (1994)
http://www.barczi.hu/letoltesek/tudomanyos_testuletek/dokumentumok/SALAMANCAMagyar.pdf (Letöltve 2010 december 15)

Szűcs István: Szociálpolitika és gyermekjólét Romániában. Partiumi Egyetemi Szemle, 1/2003, pp. 105-118

 

Forray R. Katalin, Kozma Tamás

A tankötelezettségi korhatár és a cigány/roma fiatalok

"A gyerek 18 éves koráig kiskorú, a szülők felelősek érte. Akkor most mehetnek 15 évesen világgá? Vagy mit tehet egy szülő? Ha iskolába nem tudja elküldeni, hogyan küldi munkába? Ki gazdálkodik a gyerek keresetével? Ki tartja el?" - internetes hozzászólás a Széll Kálmán megfelelő pontjához. A napvilágot látott tervvel kapcsolatban az tudható, hogy a javaslat atyja Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, érvek azonban nincsenek, ha csak az nem, hogy a korosztály túlnyomó többsége úgy is továbbtanul. Elhangzott az is, hogy az érintetteket majd a munkahelyük juttatja a kívánatos képzettséghez.

Az ún. "Széll Kálmán tervnek" az oktatásról szóló fejezetében többek között ezt olvassuk: "Új közoktatási törvény lép életbe 2012. szeptember 1-től. Ebben az oktatási kötelezettséget a jelenlegi 18-ról 15 éves korra szállítjuk le. Föl kell kínálni a fiatalok és szüleik számára azt a lehetőséget, hogy választhassanak, hogy a 15. életévét betöltött fiatal folytatni kívánja-e tanulmányait, vagy inkább munkába áll." Indoklásul - mint perdöntő hivatkozást - a szövegező hozzáteszi: "Miközben a gazdaság egyes területei a kétkezi szakmákban komoly munkaerő-hiánnyal küzdenek, feleslegesen hosszan és sokszor rossz irányban képezzük gyermekeinket: ez is az adósság növekedésének és újratermelődésének egyik oka."

Ebben az összefüggésben ne feszegessük, hogy vajon ki fogalmazta a "Széll Kálmán tervnek" ezt a fejezetét; és azt se, hogy kijelentései mennyiben súrolják a törvényesség határait. Helyezzük inkább történeti és nemzetközi összefüggésekbe a fönti kijelentést, és vessünk futó pillantást a várható társadalmi következményekre. Jelen írásban azt vizsgáljuk, hogy a tankötelezettség megrövidítése hogyan érinthet egyes társadalmi-kulturális csoportokat Magyarországon, mindenekelőtt a cigány/roma fiatalok iskolázását.

*

A tankötelezettség Európában XVIII. századi találmány, amely a nagy abszolutista uralkodók és fölvilágosult tanácsadóik körében alakult ki. Ebben a körben a tankötelezettség fő célja megfelelő magatartású alattvalók képzése volt, amihez - e vélemények szerint - legbiztosabban az iskolázás (írni-olvasni tudás) vezet. Az első (állami) tankötelezettségi törvények csak a XIX. században láttak napvilágot; Magyarország ebben a sorban valahol a középen helyezkedett el (1868). Az elemi fokú tankötelezettség bevezetése - az elmondottak ellenére - csupán generációs áttételekkel vezetett a teljes alfabetizációhoz; 1870 körül Franciaország lakosságának még 47 százaléka volt írástudatlan, 1910 körül a hazai lakosság 33 százaléka analfabéta; a Balkán egyes országaiban (Jugoszlávia) az írástudatlanság aránya még az első világháború után is elérte, sőt meghaladta a 20 százalékot.

Míg a kontinentális "modell" a felvilágosult abszolutizmus volt (kötelező iskolázás a jó polgár nevelése végett), az atlanti (angolszász) minta szerint a kötelező iskolázás mellett gazdasági érveket volt szokás fölhozni. Ezek közül a legsúlyosabb érv a tankötelezettség mellett a gyermekmunka visszaszorítása volt. Bár az amerikai mentalitás - ha ugyan lehet ilyesmire hivatkozni - sokkal inkább az egyéni felelősséget hangsúlyozta az iskolázásban, a tankötelezettség ellen indított perek ítéleteiben a visszatérő érv az volt, hogy a gyermekmunka visszaszorítása közös felelősség, közösségi érdek (szemben az egyéni érdekekkel). Az angolszász oktatástörténetek számon tartják ugyan a protestantizmus hatását is a kötelező iskolázás elterjedésére; ezek azonban mindig kiválasztott esetek. A felelősség nem az államé volt, hanem főleg a gyülekezeteké, a tankötelezettség pedig csak választott csoportokra terjedt ki. A tankötelezettség mint állami törvény a XIX. század második felében terjedt el az Egyesült Államokban is, Nagy-Britannia oktatási rendszereiben is.

A vonatkozó oktatásstatisztikai vizsgálatokból (pl. Monigl 1979; Tímár 1980) az 1980-as évek óta tudhatjuk, hogy a tankötelezettség bevezetése (Magyarországon 1868-1941 között hat év, 1941-1961 között nyolc év, 1961-1997 között tíz év, 1997 óta 12, illetve 13 év) megindítja az oktatás mind szélesebb körű általánossá válását. A tankötelezettség nyolc évre emelésének eredményeképp kezdődött el az általános iskola benépesedése, majd pedig tömegesedése. (Mellesleg megjegyzendő, hogy ezt az intézménytípust, ahogy 1945-ben törvénybe foglalták, tulajdonképp máig sem sikerült teljes körűen kiépíteni és megnyugtatóan ellátni tanárral, pedagógussal). Az általános iskola teljes körűvé válása (adott korosztály 90-98 százaléka lép be a megfelelő évben az oktatási rendszerbe) az 1960-as évek közepére következett be; egyúttal megindítva a középfokú oktatás tömegessé válását (az 1970-es évektől kezdve). A középfokú oktatás tömeges méretűvé válása (az adott korosztály 60 százaléka lépett be a középfokú oktatásba) megalapozta a felsőoktatás tömegesedését. Ez valamikor az 1990-es évek első harmadában lett valósággá, amikor az adott korosztály 35-40 százaléka tanult tovább a középfok után. (2010-ben egy korosztály 41 százaléka lép felsőoktatásba; a továbbtanulók aránya azonban ennél magasabb, ha valamennyi tanulmányi utat beszámítunk, ahol az érettségit megkövetelik.)

Ezzel a tendenciával - az oktatás valamennyi fokozatának eltömegesedése (ISCED 1 - ISCED 5) - Magyarország távolról sem áll egyedül; az expanzió évtizedes világjelenség. Sőt, évszázados. Craig (1982) vizsgálata a skandináv országokban - ahol folyamatos oktatási statisztikák állnak rendelkezésre - már 1983-ban kimutatta a tanulás iránt társadalmi (lakossági) igények kumulálódását. A továbbtanulás iránti igények statisztikai adatai logisztikus görbével (az ún. S-görbe) írhatók le, ahol több-kevesebb pontossággal előre jósolható a gyors emelkedés ún. inflexiós pontja csakúgy, mint a telítettség töréspontja (Besenyei et al 1982; Kozma 2006).

Meyer és munkatársai legutóbb (2005) közölt vizsgálatai nemcsak erre figyelmeztetnek. Hanem még inkább arra, hogy az oktatási expanzió - ők ezúttal a felsőoktatást vizsgálták - része az államok arculatépítésének és az egymással folytatott hatalmi versengéseknek is (többek közt a felsőoktatás globalizálódása és piacosodása miatt). A XXI. században, mondják, az országok versengésében nem vehet részt olyan állam, amelynek nincs kiépült és tömegesedő felsőoktatása - mint ahogy nem vehet részt olyan állam sem, amely legálisnak tekinti a gyermekmunkát. Az oktatás expanziója - az annak való megfelelés, az ahhoz igazított oktatáspolitika - tehát nem egyszerűen humanizmus, nem is szociálpolitika, de még csak gazdaságfejlesztés sem. Hanem olyan költségként terheli a modern kormányzatot, amelyet külpolitikai és külgazdasági okokból sem takaríthat meg (ahogy a halálos ítéletet nem lehet visszaállítani, vagy ahogy a környezetet védeni kell).

*

Az oktatás általánossá válásának történeti tendenciáját támogatók és ellenzők kísérték, és kísérik ma is. A támogatók egyrészt gazdasági érveket hoznak föl magyarázatul, másrészt politikai érveket, de nem utolsó sorban szociálpolitikai és emberjogi érveket is. Időről-időre egyik vagy másik nyomásgyakorló csoport érvei uralják el az oktatáspolitikai (és a kormányzati) közbeszédet. Témáikat az 1960-as évek óta ismerhetjük (Machlup 1962; Tinbergen, Correa 1962). A közgazdák egy csoportja - nevezzük oktatásgazdászoknak őket - adatszerűen igyekszik kimutatni az oktatásnak a gazdaság fejlődésére gyakorolt hatásait; legalább is az összefüggést gazdasági fejlettség és az oktatás színvonala között. A politikai és emberjogi érvek máshonnan ismertek; főként a tervgazdaságokat nyögő országok közvéleményéből, amely súlyos jogfosztásként élte és éli meg bizonyos társadalmi (kulturális, nemzetiségi, vallási stb.) csoportok kizárását az oktatásból. Ezen érvek mögött az a fölismerés áll, hogy az oktatásban való részvétel része annak a folyamatnak, amelyet középosztályosodásnak nevezünk, és amely - nagyjából a XX. század eleje óta - kormányzatokon és történelmi eseményeken túlnyúlóan máig folyamatosan tart. Az oktatásban való részvétel éppúgy általános emberi joggá vált - legalább is a közvélemény számára -, mint a költözéshez vagy a lakhatáshoz való jog. A tankötelezettség pedig az állam kötelezettségvállalása, hogy ehhez a joghoz föltételeket is biztosít.

A tankötelezettség kitolódásának - az oktatás általánossá válásának - ellenzői is azóta ismertek, amióta maga a folyamat megindult, vagy megfigyelhető, dokumentálható. Kulturális és politikai érveket régóta ismerünk. Jórészt az elitista oktatásfilozófiák közé soroljuk őket: a XIV. századtól kezdve, miszerint a Biblia önálló tanulmányozása rosszra csábíthat, a XIX.-XX. századig, hogy a művelődés és a műveltség fölösleges luxus, mert leszoktat a munkáról. A munkaerő tervezésével - később az ún. "munkaerő-piac" viselkedésével - foglalkozó közgazdák (itthon leginkább figyelemre méltóan Timár János és munkatársai) már az 1950-es évek végén arra figyelmeztettek, hogy a túlképzés nemcsak drága az államnak, hanem kontraproduktív is, amennyiben állástalan diplomásokat termel, akik nemcsak nem dolgoznak, hanem még káros politikai aktivitásba is keverednek (legutóbb Timár 2005). Egy 1968-ban több helyütt is publikált tanulmányában Timár ugyanezt mondja az érettségizettekről (Erdészné, Timár 1968). Ezt akkor - és most is - abba az aggályba csomagolták, hogy nincs elegendő képzett fő, aki föl lenne készülve a gimnáziumra, illetve (későbbi érveik szerint, Timár, Polónyi 2001) a felsőfokú továbbtanulásra.

A munkaerő-tervezők előrejelzései főként olyan kormányoknál találtak (találnak) meghallgatásra, amelyek gazdasági gondokkal küzdenek. S Magyarország a második világháború óta, sőt már jóval azelőtt is folyamatosan nemzetközi adóssággal küzdött. Úgy tűnhet, hogy ha sikerül megakadályozni az oktatás "inflálódását", csökkenteni az általános képzésbe járók számát (arányát), ez többszörösen is megtérül. Egyrészt vissza lehetne fejleszteni az oktatási kapacitásokat; másrészt pedig többlet munkaerőt nyerni, még hozzá egy meglehetősen kiszolgáltatott és sérülékeny csoport, a fiatalok köréből, akik érdekérvényesítésben gyöngébbek, mint idősebb és talán szervezettebb társaik. Ehhez a Kádár-rendszerben olyan kormányzati ideológia társult, amely szerint a szakmunkás tanulók a munkásosztály utánpótlása, és - egészítsük ki - a nagyipar a szocializmus fellegvára. Ennek következtében egyoldalúan fejlődő térségekben, nagyipari fellegvárakban az akkori hatalmi központok, a megyei pártbizottságok még akkor is erőltették, hogy az általános iskolát végzettek fele szakmunkás tanulónak menjen, amikor az ország fejlett térségeiben ez az arány már csak 30 vagy annál kevesebb százalék volt. A fővárosban ugyanez az arány 20 százalék körül mozgott; az is jórészt nem a fővárosban lakó fiatalok jelentkezése miatt (vö.: Forray, Kozma 2011: 33-62). A Kádár-rendszer végére a szakmunkásképzést - amelynek lényege, hogy a 15 éves fiatal nem tanulói jogviszonyban, hanem munkaviszonyban van, s csak ráadásként jár igen alacsony színvonalú iskolába - a hazai társadalom "kinőtte".

*

Ha a hazai cigánysággal kapcsolatos, gyakran hivatkozott tanulmányokat olvassuk, mindig ugyanazokkal a megállapításokkal találkozunk: a roma gyerekek, tanulók nem jutnak el még az általános iskola befejezéséig sem, nem tanulnak szakmát, nem érettségiznek, a felsőoktatásról nem is szólva, a "felsőoktatás" szó maga sem igen jelenik meg a róluk szóló tanulmányokban. Nincsen képzett cigány ember - legfeljebb a zenészek, de róluk "nem érdemes beszélni". A cigány népesség ezekben az írásokban iskolázatlan, tanulatlan, munkanélküli tömeget formáz, olyan tömeget, amelyen most már végre segíteni kellene, találjuk ki, hogyan. Az "oktatás" és az "iskola" úgy jelenik meg, mintha az ország szegény vidékein szegény gettó-iskolák szerveződnének a társadalom legszegényebb rétegei számára. Az oktatásügy azonban már messze van ezektől az állapotoktól. Amikor tényekről beszélünk, akkor tekintetbe kell vennünk körükben is a fejlődést és a gondokat egyaránt.

Az elmúlt bő évtizedben sokszáz cigány hallgató szerzett a felsőoktatásban diplomát. Lehetséges az, hogy ennek a fáradozásnak nincsen semmilyen eredménye? A Gandhi Gimnázium, a Roma Esély Szakközépiskola, a Lungo Drom Középiskola - hogy csak a legrégebbieket említsük - nem tudott változtatni? (Forray-Boros, 2009). De folytathatnánk a sort az elmúlt nyolc év iskolareformjaival - ezek éppen úgy teljesen eredménytelenek maradtak, mint a korábbi próbálkozások? Az a nagy számú civil szervezet, amely forrásokat kapott cigány gyermekek iskolázásának, felnőttek szakmatanulásának segítésére, nem ért el semmilyen eredményt?

A problémák létrejöttében és fennmaradásában vannak egyéni okok, ám ennél sokkal fontosabbak azok a tényezők, amelyek az emberek életét befolyásolják, sőt gyakran meghatározzák. Itt nem is elsősorban az oktatásügyre utalunk, hanem az ország egészének, még inkább egyes térségeinek gazdasági-társadalmi állapotára. Ezek a térségek éppen azok, ahol a legnagyobb arányban él a cigány lakosság. Az okokról hosszan lehet elmélkedni, ám talán elegendő itt arra régi felismerésre gondolni, hogy továbbköltözni elsősorban azok akarnak és tudnak, akiknek másutt is van mit "eladniuk": képzettségük, erejük vagy éppen támogatójuk. Akik maradnak vagy a jobb körülmények közé távozottak helyére költöznek, mindebből kevesebbel rendelkeznek.

Az iskolázottság-képzettség egyike a legfontosabb tényezőknek, amelyekkel jobb életlehetőségeket lehet teremteni. Nem állítható, hogy jelentőségük kizárólagos, ám ezek nélkül ma a gazdasági és társadalmi sikeresség csak véletlenszerű, egyedi eshetőség marad. Az sem állítható, hogy ezek birtokában garantálható a siker, hiszen például a lakóhely távolsága a munkahelyektől ma olyan tényező, amelynek hatását egyéni erőfeszítéssel nehéz leküzdeni.

*

A legutóbbi népszámlálás alábbi adatsorai azt tükrözik, hogy a roma népesség iskolázottság szempontjából még mindig jelentősen rosszabb helyzetben van, mint az ország népessége átlagosan (1. táblázat). Ám a megfelelő korú cigány fiataloknak már közel háromnegyede rendelkezik legalább általános iskolai végzettséggel. Úgy véljük azonban, hogy ebből az oktatás- és a társadalompolitika sok területén nem sikerült a megfelelő gyakorlati konzekvenciákat levonni. Általánosságban az állapítható meg, hogy a cigány fiatalok az új évezredben sokkal iskolázottabbak ugyan, mint voltak az egy-másfél évtizeddel korábbi pályakezdők, azonban az iskolázottság nem igazán hasznosul sem a munkaerőpiacon, sem a civil kompetenciák olyan területén, mint az informáltság, az információk megszerzésének, a kapcsolatok kiépítésének a gyakorlata.

1. táblázat

A 15 éves és idősebb népesség megoszlása iskolai végzettség
szerint az ország roma népességében*

 

legmagasabb befejezett iskolai végzettség

8-nál kevesebb

8 oszt.

közép éretts. nélkül, szakmai oklevéllel

középiskola érettségivel

felsőfokú

összesen (fő)

56 481

72 213

10 963

3 520

1 011

összesen (%)

39,2

50,1

7,6

2,4

0,7

férfi (%)

32,1

54,4

10,3

2,5

0,7

nő (%)

46,4

45,7

4,9

2,4

0,7

15-29 (%)

30,5

57,2

9,2

2,7

0,4

30-39 (%)

29,6

57,7

9,7

2,3

0,8

40-49 (%)

43,6

46,8

6,3

2,4

1,0

50-57 (%)

59,1

32,7

3,8

3,1

1,2

58-61 (%)

74,1

23,3

0,1

1,6

1,0

62-X (%)

84,6

13,4

0,0

1,2

0,8

Forrás: 2001-es népszámlálás. Idézi: Forray (2005:63)

A fiatalok egyrészt azért vannak hátrányos helyzetben a munkaerőpiacon, mert többségük lakóhelye a várostól távol fekvő - legalábbis közlekedési értelemben távol fekvő - község, aprófalu. Másrészt változatlanul magukra vannak utalva, amikor a munkaerőpiacon tájékozódnának: a család, a rokonság a domináns információs forrás. A munkaügyi szervezeteknek főleg a tanfolyamok indításában van szerepük, de a tanfolyamon szerzett képesítést sokan nem tudják a munkaerőpiacon hasznosítani. A civil szférát, a kisebbségi önkormányzatokat gyakorlatilag nem veszik igénybe az álláskeresés során. Azt is meg kell jegyezni, hogy ódzkodnak a regisztrációtól, igaz, hogy annak előnyeivel, a kedvezményekkel sem igazán vannak tisztában (Forray, 2000)

A nagyvárosokban lényegében azok a cigány fiatalok maradnak munka nélkül, akiknek hiányos az iskolázottsága, esetleg befejezett általános iskolája sincsen. Ez elsősorban az élénkebb munkaerőpiaccal függ össze, de valószínű az is, hogy a munkapiaci képzéssel foglalkozó szervek lakóhelyi hozzáférhetősége is növeli a foglalkoztatási esélyeket.

Mivel a városokban és a községekben élő cigányok iskolázottsági szerkezetében lényegesen kisebb az eltérés a vártnál, ez arra enged következtetni, hogy a gazdaságilag stagnáló városok még saját fiataljaiknak sem tudnak munkát adni, még kevésbé a környékükhöz tartozó községekben élőknek. Másfelől egyes falusi térségekben - például éppen az iskola megszüntetése miatt - csökken a sikeresen iskolázódó cigány fiatalok száma, aránya. A korábbi tendenciák alapján joggal élhetünk a feltételezéssel, hogy a távolabb eső iskola kevesebb sikerrel juttatja tovább a hátrányos helyzetű tanulókat, mint a helyben működő. Tegyük hozzá, hogy az elmúlt években ismét gyakorivá váltak azok a döntések - iskolafejlesztések - amelyek a kisebb iskolák megszűntetését eredményezték, hogy nagyobb, több szolgáltatást nyújtó központi iskolákban tanuljanak a gyerekek. A bejárás - még akkor is, ha központilag szervezett buszokkal történik - olyan többlet-erőfeszítést, ráfordítást kíván meg az érintettektől, amelyet éppen azok nem vesznek szívesen, akiknek a tanulással a legtöbb problémájuk van. Gondoljunk a többgyermekes cigány családra, ahol a nagyobbak segítségére van szükség a kicsik ellátásához - s a "nagyobb" itt jelentheti a 6-7 éveset is! De gondolhatunk kevésbé pozitív példákra: a munkanélküli szülőknek és gyermekeiknek a hivatalos iskolai programhoz nem alkalmazkodó pihenésére is.

Ha a gyermek szocializációja során olyan mintákkal, modellekkel, magatartási módokkal azonosul, amelyek szerint neki "túl sok vagy túl jó vagy bizonytalan/ismeretlen" a magasabb szintű iskolázás, akkor saját döntését ennek a folyamatnak az eredményeként úgy hozza meg, hogy beilleszkedjék a szocializációs környezete elvárásaiba. Tehát a családi mintakövetéshez hasonlóan erős tanári hatások nélkül a szülői mintát választja. Ha hiányzik a szülői féltéssel versengő tanári ösztönzés, akkor a fenti helyzetben a gyerek a nem-tanulást választja. Pozitívan fogalmazva nem egyszer találkozhatunk olyan hátrányos helyzetű fiatallal, aki pontosan meg tudja mondani, melyik tanára járt a szülőket győzködni, hogy engedjék fiukat-lányukat továbbtanulni. Sajnos az ellenkező esetre is van példa, amikor a jól tanuló cigány gyermeket alacsonyabb szintű iskolába - középiskola helyett szakmunkásképzőbe - irányítják (Forray-Pálmainé Orsós, 2010).

A szakképzettség szintjének és irányának elemzése előzetes magyarázatot kíván. Egyik kardinális pontot éppen a szakképzettség, illetve a szakképzettség megszerzésének a módja jelenti. A munkaügyi központok és a regionális képzési központok - tehát a munkapiaci képzés helyei - által szervezett betanító tanfolyamok például nem adnak tényleges szakmunkás bizonyítványt, ahogyan a szakiskolai végzettség sem jelent oklevéllel elismert szakképzettséget. Tény azonban az is, hogy többlet tanulást jelent az általános iskolához, különösen pedig a befejezetlen általános iskolához viszonyítva. A megszerzett képesítés felhasználását a képzés nem tudja biztosítani, hiszen ahol nincsen munkaerőpiac, ott a képesítés nem is használható fel. Így ezek a képzések gyakran csak türelmi időt jelentenek, az egyén szempontjából ebben az esetben a piacról való teljes kiszorulás elodázását, sorsa esetleges jobbra fordulását. Mindez - különösen az egyéni "haszon" - természetesen nagyon fontos, hiszen csak így várható a leépülés megakadályozása.

A középfokú iskolai jelentkezés, felvétel az általános iskolai eredményekre épül. A közepesek és elégségesek magas aránya indokolhatja a középiskolai továbbtanulási igények alacsony szintjét. Azonban a jó tanulmányi eredményűek is ritkán jelentkeznek érettségit adó középiskolába. A középfokú iskolázási igényeknek az indokoltnál alacsonyabb szintjét több egyéni tényező magyarázhatja. Fő okként valószínűleg azt kell számításba vennünk, hogy még a magukat jó és eredményes tanulónak tekintő cigány fiúk és lányok - és családjaik - ritkán mernek arra gondolni, hogy az országos normákhoz, sőt átlaghoz hasonlóan érettségit szerezzenek.

A legsikeresebbek kiválogatása nem helyettesíti a rendszeres támogatást a cigány tanulók iskolaválasztásában és a pályairányításában. Ha ezt a tevékenységet a közoktatás nem vagy nem kielégítően végzi, akkor ebben a "résben" fontos szerepet játszhatnának a cigány civil szervezetek. A fiatalok életében azonban ezek gyakorlatilag nem játszanak szerepet, pedig fontos lenne, hogy a civil cigány szervezetek is az aktívan kapcsolódjanak be a középfokú továbbtanulás, szakmai irányulás támogatásába.

*

A munkaügyi központ és a kirendeltségek elsősorban a legalacsonyabban iskolázottak fontos reménységei. Tendenciaszerűnek látszik, hogy minél alacsonyabb iskolai végzettségű valaki, annál gyakrabban vár segítséget a cigány önkormányzattól és egyéb civil szervezettől. Ez azt is jelzi, hogy a fiatalok tudatában vannak annak, hogy a hozzájuk hasonlóan igen alacsony végzettségű családtagok, barátok nem tudnak számottevő segítséget nyújtani a munkahely keresésében.

A kérdés másik oldala, hogy ha ezen hiányosságok jellemeznék ugyan őket, de nem lennének cigányok, akkor is munkanélküliek lennének-e. A fiatalok úgy tudják, hogy hasonlóan alacsony iskolázottsággal, hasonlóan kevés befolyásos ismerőssel azért sokaknak sikerül elhelyezkedniük. A vélt vagy valóságos versenytársak azonban nem cigányok. Az alaphelyzetet úgy illusztrálják, hogy ha egy cigány és egy nem cigány jelentkezik ugyanarra a munkára, akkor soha nem a romát választják. Egy másik alaphelyzet az, hogy a munkaerő felvételt hirdető cégnél éppen betelik minden üresedés, amikor a cigány fiatalra kerülne sor. A diszkriminációt nehéz tetten érni, mivel annyit a munkáltatók már megtanultak, hogy a nyílt megkülönböztetésnek vannak bizonyos kockázatai.

Nehéz meghatározni a hátrányos megkülönböztetés eseteit azért is, mert elképzelhető, hogy nem mindig diszkrimináció az, amit elszenvedői így értékelnek: lehet, hogy nem etnikai, hanem egyéb ok van a jelentkező cigány fiatal elutasítása mögött, lehetséges, hogy tényleg beteltek az üres helyek, amire ő jelentkezett. Ám két-három ilyen tapasztalat átélése vagy hallomásból való megismerése joggal ébreszti az egyénben azt a gyanút, hogy nem véletlenek sorozatának szenvedő alanya, hanem törvényszerűség van a különböző munkaadók hasonló viselkedésében. Miután ez a gyanú fölébredt, akkor már könnyen táplálkozhat a vélt vagy valóságos diszkrimináció eseteivel (Forray, 2007). Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a roma, cigány emberek számára legalább annyira ismert a cigányellenesség létezése, mint a társadalom egyéb csoportjai számára, s elszenvedői érthető módon érzékenyebbek ennek különböző formáira, mint a kívülállók.

A cigány fiatalok csaknem mindegyike személyesen vagy hitelesnek tekintett beszámolóban találkozott már a cigányellenes diszkriminációval munkahely keresése során. A hátrányos megkülönböztetést zömmel antropológiai jegyeiknek tulajdonítják, és jogilag megfoghatatlan helyzetekben érzékelték. Jelentős mértékben kevéssé hatékony vagy inadekvát módszerekkel próbálkoznak a helyzetek megoldására. Optimális megoldást persze az jelentene, ha a társadalom ki tudna küszöbölni minden, az alkotmány által tiltott diszkriminációt. Amíg ebben nem bízhatunk, addig a munkapiaci vagy egyéb képzést szervezők figyelmét hívjuk fel annak fontosságára, hogy minden, a munkanélküli cigány fiatalokra irányuló képzésben kapjon szerepet a diszkriminatív helyzetek megoldására irányuló felkészítés.

*

A tömeges munkanélküliség alapvetően visszavezethető egyes térségek nyomorúságos munkapiaci helyzetére, a favas vagy aprófalvas településszerkezethez társuló gyenge közlekedési, ellátási feltételekre. Térképen jól követhetők a cigány lakosság térszerkezetének sajátosságai (a térképeket lásd az e-könyvben, a szerk.). Mindehhez hozzátehetjük, hogy ezektől a konkrét térszerkezeti adottságoktól függetlenül egész országrészek vannak olyan helyzetben, hogy nem tudnak munkát adni lakosaiknak - ebben a tekintetben nincsen etnikai különbség. Tudjuk, hogy ezek a térségek jelentős részben egybeesnek.

Ami még mindehhez hozzájárul, az származásuk és az ebből eredő hátrányaik: alapvetően az információhiányra, a megfelelő szociális kapcsolatok hiányára gondolunk, két, egymás hatását fokozó hiánytényezőre. Ez annyiban van kapcsolatban az érintettek származásával, amennyiben a kapcsolati háló inkább csak a náluk is marginálisabb helyzetű családtagokat fonja be.

A kontaktusok hiánya egyfelől nehezíti a cigány fiatalok tájékozódását a munkaerőpiacon, másfelől gátolja a munkaadókat abban, hogy rasszista előítéletektől mentesen, valóban elfogulatlanul válasszák ki munkatársaikat. Olyan programok lehetnek valóban sikeresek - legyenek ezek akár iskolai, akár munkaerőpiaci projektek -, amelyek összehozzák a munkaadót és a munkavállalót, azaz lehetőséget adnak a személyes találkozásra, egyeztetésre, egymás igényeinek és adottságainak megismerésére.

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a munkanélküliség sújtotta falvas térségekben a tradicionális roma családokban ismert magatartási minták gyakran "megújulnak" abban az értelemben, ahogyan azt kívülről megítéljük. A tradicionálisnak látott családi minták továbbélése vagy feléledése gyakran az állandósult szegénységnek tulajdonítható, s ennek következménye a gyermekek szerepének (újbóli) hagyományossá válása, az iskolai tanulás leértékelődése is. A gyerekek, fiatalok számára nem képességeik oktatáson belüli kibontakoztatása, megfelelő szakma kiválasztása, elsajátítása a fő cél, hanem a család mindennapi megélhetésének ilyen vagy olyan támogatása. Úgy véljük, hogy ez a tendencia fokozatosan erősödik az országnak azokban a térségeiben, amelyek földrajzilag és közlekedésben is távol esnek a centrumoktól, a munkába állás lehetőségeitől: ilyen térségek sorát találjuk például az ország északi, észak-keleti részén.

A kilencvenes években felnőtté vált, ma tizenéves fiúk és lányok szülei már azt tapasztalták, hogy lakóhelyükről gyakran nem érhető el olyan munka, amelyért "érdemes" tanulni, egyáltalán önerőből nem közelíthetők meg a munkahelyek. Miután sem az iskola, sem a munkahely nem közelíthető meg - az iskolakörzetesítések és a falusi iskolák hagyományos funkcióinak elhalványodása is szerepet játszik -, azokban a falvas térségekben, ahol nagy létszámban élnek cigányok, halmozódnak és súlyosbodnak a problémák.

Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy egyetértünk azzal a manapság hallható javaslattal, hogy a gyermekeket ki kellene vonni a családokból, és külön intézményekben nevelni. Sokezer állami gondozott között vannak/voltak olyan fiatalok, akiknek sikerült jó szakmát tanulniuk, érettségizniük, sőt felsőoktatásban is továbbtanulni. Ezek a pályaválasztási sikerek azonban kivételek.

*

A magyarországi cigányság belső tagoltságára is érdemes tekintettel lenni, ha csak nagy vonalakban, a legnagyobb kulturális csoportokra gondolva is. Erre annál is inkább szükség van, mert e csoportok - még ha tagjaik nem is beszélik eredeti nyelvüket - egymás iránt is komoly előítéletekkel viseltetnek, és ezért nem könnyű csoportok közötti együttműködést kialakítani. Ugyanakkor, ha ezekre a különbségekre nem vagyunk tekintettel, nem leszünk képesek valódi kommunikációt létrehozni. Kérdéses az is, miként befolyásolja az iskolához való viszonyt egy meghatározott cigány, roma csoportba való tartozás.

A Dunántúlon élő cigányok legnagyobb hányada beás, akik jelentős hányada még őrzi nyelvét, kultúrájának némely vonását. A sztereotípiák szerint - és ezekben van igazság - a magyarországi cigányság leginkább alkalmazkodni akaró és talán alkalmazkodni is képes csoportja. A magyarcigányok (romungrók) alkotják a cigányság legnagyobb (háromnegyed-kétharmad) hányadát. Az ország Dunától keletre fekvő területein legfőképpen ők alkotják a cigányságot. Társadalmuk tagolt: kis lélekszámú hagyományos elitjük (zenészek) van, vékony rétegük integrálódott a társadalom szinte mindegyik csoportjába, az értelmiségbe is, nagy hányaduk azonban a magyar gazdaság helyzetének romlásával párhuzamosan, illetve ennek hatására is, munkanélküliként hányódik, nagy számban falvakba, városszélekbe rekedve. Az oláhcigányság viszonylag kis lélekszámú, leginkább hagyományőrző csoport, amely fenntartja nyelvét, kultúrájának sok elemét. Éppen ezért és elit-tudata miatt meglehetősen elzárkózó. Az elzárkózásban gyakran szerepet kap az is, hogy közöttük igen jómódú, sőt gazdag családokat is találunk, amelyek jövedelmüket nem mindig legitim módon szerezték be és gyarapítják. A fenti csoportok közötti együttműködés - ebbe beleérthetjük a "roma" hivatalos elnevezés elfogadását is (!) - ritkaság számba megy. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy más cigány csoportok tagjai szívesen átveszik az oláhcigányok kultúrájának egyes elemeit (vö. pl. zene, nyelv) is. Természetes jelenség a sikereshez alkalmazkodni, de egyelőre nem érdemes az együttműködés tekintetében általános következtetést levonni.

Az etnikai tagolódás mellett fennáll, sőt erősödik a gazdasági-társadalmi alapú tagolódás is. A társadalom peremén hányódó cigányság körében "nem szokás" az etnicitásra tekintettel lenni. Azonban a csoportszerveződés e szinteken is lényegében a fentieknek megfelelően történik. Ne tévesszen meg, ha országos szinteken szereplő roma politikusok, közéleti személyiségek körében nem találkozunk ezzel a magatartással: népeik azonban pontosan számon tartják alcsoportjukat, valószínűleg ők maguk is.

*

1997-es törvénymódosításával Magyarország kétségtelenül a "tankötelezettségi verseny" egyik éllovasává vált - ez is része kellene legyen az országarculat építésének! Nemzetközi összehasonlításban a tankötelezettség hossza 8-13 év között van. Az európai oktatási rendszerek összehasonlító adattára (Eurydice) szerint egyedül Törökországban nyolcéves, 8-9 éves összesen tizenkét országban, viszont huszonegy országban ennél magasabb (12-13 éves például Hollandiában, Németországban - és Magyarországon is). A statisztikák azonban csalókák. Kormányok jönnek és mennek, és viszonylag gyorsan változhat a tankötelezettség hossza és koréve, amit a nemzetközileg elérhető és fölhasznált statisztikák nem mindig tükröznek (például a jelenleg folyamatban lévő török oktatási reform eredményeit sem). Csalókák azért is, mert nem tükrözik elég jól a tankötelezettség kezdetét (Angliában például a betöltött 4. életév után!). Végül csalókák azért is, mert magukban foglalhatják a teljes és a részleges tankötelezettséget; azt pedig rendszerről-rendszerre kellene megállapítani, hogy mit is takar ez a "részleges" (lehet, hogy a tanulói jogviszony fönnállásáig minden tanulási változatot; lehet azonban, hogy minden továbbtanulást jogviszony nélkül is). Így ebből csak annyi szűrhető le, hogy Magyarországon tankötelezettség szempontjából ahhoz a 21 országhoz tartozik Európában - azaz a többséghez -, ahol a tankötelezettség 12-13 éven át tart. Ennyi azonban mindenképp megállapítható.

A XX.-XXI. századi európai oktatási reformok adatszerű áttekintése szerint arra még nem volt példa, hogy a hivatkozott országok valamelyike lefelé módosította volna a tankötelezettséget (fölfelé igen); rossz esetben változatlanul hagyta. Ez mindenekelőtt politikai okokkal (nem szakértői érvekkel, nem gazdasági magyarázatokkal) függ össze. Politikai nyomásgyakorló csoportok minden országban intenzíven formálják az oktatáspolitikát, s közülük a pedagógusoké gyönge és alig észlelhető (legföljebb csak ellenállásaiban); szakértőik pedig könnyedén váltogatják a véleményüket. A tankötelezettség korévének lefelé módosítása azonban, hogy úgy mondjuk, nem "sikk". A kormánynak keveset hoz a konyhára, attól függően, hogy mi mindent számolunk vagy nem számolunk bele: hálózatleépítést, pedagógus elbocsátást, intézménybezárásokat, közlekedési és településfejlesztési költségeket és így tovább. Ugyanakkor számottevő politikai feszültségeket okoz; közülük a gyermekmunkára vonatkozó genfi konvenció megsértése csupán az egyik, de korántsem az utolsó probléma.

Statisztikai vizsgálatok - legutóbb Jónasson (2004) - megerősítették, amit eddig is tudtunk, sőt tapasztaltunk is: a társadalmat, hogy úgy mondjuk, nem lehet kormányzatilag "lebeszélni" az iskolázásról (Forray, Kozma 2011: 111-156). Ez abban nyilvánul meg, hogy egy-egy kormányzati beavatkozás (pl. a tankötelezettség módosítása vagy az általános képzés szűkítése) törést ugyan eredményezhet a oktatás tömegesedési statisztikájában, de csak ideigleneset (mintegy három-öt évnyi periódusra). Ezekből a statisztikai vizsgálatokból úgy látszik, hogy a lakosság iskolázási igényei - a menekülés az alsóbb rendű, rosszul szervezett, képzetlen ún. "kétkezi munkától" - Európában legalább is eddig fölülírták az egyes kormányzati elképzeléseket.

Ahogy Brunello és munkatársai egy legutóbbi OECD-tanulmányban írták: "... eredményeink oktatáspolitikai következményei világosak. Először, a kötelező oktatás törvényi szabályozásának meglehetősen átható a hatása - leginkább a legkevésbé tehetségesek között, de érezhető, jóllehet lényegesen kisebb mértékben a tehetségesebbek, különösen a lányok körében. Másodszor, az elitista oktatáspolitika, különösen a hatékonyságra hivatkozva, meglehetősen kérdéses, minthogy a tehetség és az iskolai eredményesség közti egyenes összefüggés nem állja meg a helyét, különösen azok közt, akiket a tankötelezettség érint. Harmadszor pedig, az olyan oktatáspolitikát, amely a kevésbé szerencsések és tehetségesek esélyegyenlőségére összpontosít, nemcsak a méltányossággal lehet indokolni, hanem az eredményességgel is, föltéve, hogy az iskolázás hozzáadott értékét megfelelően széles körben kalkulálják...". (Brunello et al 2011) Előre jelezhető, hogy a tankötelezettség korévének lefelé szállításával a sérülékenyebb tinédzser csoportok közül is a legsérülékenyebbek járhatnak a leginkább rosszul.

Magyarország EU-s csatlakozása után úgy tűnt, hogy a cigányságról a régi módon nem gondolkozhatunk, nem beszélhetünk. Valójában azonban egyre inkább láthatóvá válik, hogy a cigányság beilleszkedése, felzárkózása európai probléma, amelyre közösen kell megoldást találni. A viszonylag nagy lélekszámú magyarországi cigányság általános helyzete - más szóval Magyarország helyzete a cigány népesség szempontjából - sokkal jobb, mint térségünk többi államában. (Talán ezzel is magyarázható, hogy a cigányság európai helyzetét leíró drámai riportokban hazánk nemigen szerepel.) Egy szisztematikus országos kutatás példaértékű lehet európai színtéren is.

Azok, akik a "Széll Kálmán tervet" írták - különösen az oktatási fejezetet -, mindezt, úgy látszik, kifelejtették. Az államadósságra hivatkozás leple alatt olyan régi gondolatokat próbálnak érvényre juttatni - sokadszorra -, amelyeket, mint föntebb írtuk, ez az ország már két évtizede kinőtt. Nem törődve e gondolatok társadalmi következményeivel sem; holott törődhetnének. A cigány/roma lakosság integrálásának van magyar modellje, amelyre hivatkozhatunk, amelyet megmutathatunk. Óvnunk kell meggondolatlan ötletektől, még ha az államadósságra hivatkoznak is.


Hivatkozások

Besenyei Lajos et al (1982), Előrejelzés, megbízhatóság, valóság. Budapest: Közgazdasági

Brunello G, Fort M, Weber G (2011), Changes in Compulsory Schooling, Education and the Distribution of Wages in Europe.
http://www.oecd.org/dataoecd/28/1/41689249.pdf. (Leolvasva: 2011.03.16)

Craig J. E., Spear N. (1982) "Explaining educational expansion: An agenda for historical and comparative research." In: Archer M. S. ed. (1982), The Sociology of Educational Expansion. London: SAGE, 151-213

Erdész Tiborné, Timár János (1968), "A tanulói potenciál távlati tervezése." In: Kiss Á. et al eds (1968), Tanulmányok a neveléstudomány köréből. Budapest: Akadémiai, 402-32.

Forray R. Katalin (2000), "Pályakezdő cigány fiatalok." Iskolakultúra 9, 12:3-15.

Forray R. Katalin (2003), "Roma hallgatók a felsőoktatásban," Magyar Felsőoktatás 2003, 11: 3-15

Forray R. Katalin (2005), "Budapest cigány/roma lakosságának iskolázottsága és foglalkoztatottsága." Educatio 13, 1: 60-74

Forray R. Katalin (2007), "Az iskola és a cigány család ellentétei." In: Bartha Csilla szerk. (2007), Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 117-126

Forray R. Katalin, Boros Julianna (2009), "A cigány, roma tehetséggondozás intézményei." Educatio 17, 2: 192-203.

Forray R. Katalin, Híves Tamás (2008), A foglalkoztatottság és a munkanélküliség szerkezetét befolyásoló társadalmi-területi tényezők. (Zárótanulmány, OFA/6341/26 sz. kutatás).
www.forrayrkatalin.hu (Leolvasva: 2011.06.20)

Forray R. Katalin, Kozma Tamás (2010): Social Equality vs. Cultural Identity: Government policies of the Gypsy/Roma1 education in selected East-Central European states. Paper for the 14th World Congress of Comparative Education Societies, Bogazici University (Istanbul, Turkey), 14-18 June, 2010.
http://dragon.unideb.hu/~nevtud/Oktdolg/Kozma_Tamas/doc/FRK_Istanbul_Eng_final.pf (Leolvasva: 2011.06.20)

Forray R Katalin, Kozma Tamás (2011), Az iskola térben, időben. Budapest: Új Mandátum

Forray R. Katalin, Pálmainé Orsós Anna (2010), "Hátrányos helyzetű vagy kulturális kisebbség - cigány programok." Educatio 18, 2: 75-87.

Jónasson, J. T (2004) Studying the education expansion. Paper for the XVI CESE Conference, Copenhagen (kézirat)
http://www3.hi.is/~jtj/vefurinn/english.html (leolvasva: 2011.03.30)

Key Data on Education in Europe (2009). Brussels: Eurostat, Eurydice.
http://eacea.ec.europa.eu/education/eurydice/documents/key_data_series/105EN.pdf (Leolvasva: 2011.03.16)

Kozma Tamás (2006), Az összehasonlító neveléstudomány alapjai. Budapest: Új Mandátum

Machlup F. (1962), The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton: Princeton University Press

Monigl István (1979), A népgazdasági tervezés és az oktatási rendszer kapcsolata. Budapest: Akadémiai Kiadó

Shofer E, Meyer J W (2005) "The world wide expansion of higher education." American Sociological Review 70 (2005), 6: 898-920

Széll Kálmán Terv (2011)
http://vosz.hu/moduledata/foldertree/treeroot/News/Gyors_hirek/szellkalmanterv.pdf (leolvasva: 2011.03.16)

Timár J, Polónyi I (2001), Tudásgyár vagy papírgyár? Budapest: Új Mandátum

Tímár János (1980), "Oktatáspolitika és oktatástervezés." Közgazdasági Szemle 30, 10: 1172-84

Timár János (2005), Életregény. Budapest: Noran

Tinbergen J, Correa H (1962) Quantitative adaptation of education to accelerated growth. Paris: UNESCO

 

Jason Morris, Heidi Morris, Dezső Renáta Anna

High Achieving Romani Students

A Qualitative Examination from an American Perspective

Introduction

The Romani people have historically lived on the margins of Western society. Educational access on all levels for the Romani people has been particularly problematic throughout Central and Eastern Europe. In a 2003 article in the Harvard Educational Review, Claveria and Alonso state, "The situation for the Romani is critical, and education is a key element for their inclusion in an information society, as well as their political, social, and economic security" (p. 584). Even in Hungary, a nation considered advanced in policy efforts designed to improve the social conditions of the Romani (Katz, 2005), Romani children underachieve and fail to complete school at rates significantly higher than the non-Romani population (Revenga, Ringold, & Tracy, 2002). According to the Yale Dataset (2001), which reported Romani educational statistics in Hungary, only 23.35% of Romani continued beyond the primary grades. Of all Romani students, fewer than one percent enroll in an institution of higher education. Claveria and Alonso (2003) further report the following: "The lack of access to professional degrees closes the social inequality circle, leaving the Romani out of most social, political and economic decision-making processes" (p. 567).

Given the low percentage rate of Romani educational attainment, coupled with the growing movement to develop Romani leaders for participation in Hungary's burgeoning democracy (Katz, 2005), there is a societal need to increase understanding of how Romani students navigate their country's educational system, as well as demonstrate how some Romani students attain the highest levels of education. Through examinations of Romani students who have excelled in the primary and secondary educational systems and have reached the post-secondary educational system of Hungary, this study explored the circumstances and factors that may have influenced these students' level of achievement.


Context for this Study

Romanies constitute Europe's largest minority. Current estimates indicate that between 7 and 9 million Romani live in Europe (Revenga, Ringold, & Tracy, 2002). Although the origins of the Romani minority have been debated, historical records indicate this group migrated to Europe from northern India beginning no earlier than 1000 A.D. (Hancock, 2005).

A sizable Romani population resides in Hungary. Current estimates range from 200,000, to 600,000 (Forray, 2002; Woodward, 2004). As they have in other parts of Eastern and Central Europe, Hungarian Romanies have suffered because of post-communist economic and political changes in these regions. Revenga, Ringold, and Tracy (2002), state, "For many Romani, the collapse of the socialist state has led to an erosion of security in job, housing and other services, and in the absence of viable economic opportunities, to the emergence of poverty" (p. 1).

As a nation, Hungary has taken positive steps toward the social inclusion of Romanies, thus making it an ideal country for this study. In 1993, the Hungarian government passed the Minority Rights Act, enabling Romani people to distinguish themselves as one of the 13 officially declared minority nationalities (Dezső, 2009) - a category that had not existed legislatively before the Transition Years. Further policies also aimed at helping Romanies have been implemented as Hungary has become a member of the European Union. Recently, the Open Society Institute and World Bank launched an initiative called the Decade of Romani Inclusion, 2005-2015. This initiative was endorsed by the prime minister of Hungary and is also supported by the European Commission, the Council of Europe, the Council of Europe Development Bank, and the United Nations Development Program. The Decade of Romani Inclusion initiative, "...represents the fullest recognition to date that ensuring Romanies equal access to education, housing, employment, and healthcare is a European issue requiring a multilateral and long-term approach" (Open Society News, 2005, p. 4).

Today, in 2010, one of the most burning educational challenges in Hungary is the last four years of compulsory education (equivalent to American high schools) (Forray-Kozma, 2010, Dezső, 2009), Romani students' representation in tertiary education is rather exceptional.

Issues surrounding the education of Romanies are complex. However, a growing body of research exists on the educational condition of Romanies. The existing educational research is primarily descriptive and few studies propose solution-focused results. In addition, current research and theory has over-utilized a deficit model to examine the educational condition of Romanies (Claveria & Alonso, 2003). The existing educational research also mainly focuses on the primary and secondary education of Romani children; this existing research attempts to address the issues of low enrollment, high absenteeism, and high dropout rates. A few studies (Katz, 2005; Morris, Ridge, & Kirkley, 2005; Kocze, 2001) and an article in the Chronicle of Higher Education (Woodward, 2004) have focused on the progression of Romani students into levels of higher education. This proposed study will attempt to build on existing literature by bringing an American perspective to the examination of high achieving Romani students; that is, Romani students who enroll in post-secondary education.


Why an American interest?

In her ceremonial speech on the International Roma Day (April 8) Secretary Clinton (2009) stated that "The United States is committed to protecting and promoting the human rights of Roma" such as the right to education and urges governments throughout Europe "to continue their efforts to address the plight of Roma, end discrimination and ensure equality of opportunity in education and employment so that Roma can fulfill their greater promise of success and achievement (Clinton, 2009). The authors of this study intend to contribute to the noble goal set by Secretary Clinton (2009) by issuing the present paper.


Theoretical Framework

The lens through which we attempt to examine the educational experiences of high achieving Roma students is a common theory in U.S. higher education literature that is utilized to examine students' psychosocial development throughout their early adult years. The theory, known as Chickering's Theory of Identity Development, proposes seven vectors of student development during their early adulthood. The revised theory by Chickering and Reisser (1993) includes the following seven vectors:

  1. Developing Competence. Developing competence entails intellectual competence, physical and manual competence as well as social and interpersonal competence. Chickering and Reisser (1993) state, "A sense of competence stems from the confidence that one can cope with what comes and achieve goals successfully" (p. 53).

  2. Managing Emotions. This vector entails mastering the ability to appropriately control ones emotional life. Chickering and Reisser (1993) state, "Anxiety, anger, depression, desire, guilt, and shame have the power to derail the educational process when they become excessive or overwhelming" (p. 46).

  3. Moving Through Autonomy Toward Interdependence. This vector entails moving away from dependent relationships and gaining greater confidence in oneself to be self-sufficient and pursue one's own goals. Ultimately, as this vector culminates, "New relationships based on equity and reciprocity replaces the older, less consciously chosen peer bonds. Interpersonal context broadens to include the community, the society, the world" (Chickering & Reisser, 1993, p. 47).

  4. Developing Mature Interpersonal Relationships. According to Chickering and Reisser (1993), this vector involves developing an enhanced capacity for intimacy, as well as tolerance and appreciation for differences.

  5. Establishing Identity. Building on the preceding vectors, establishing identity entails comfort with body and appearance, comfort with gender and sexual orientation, sense of self in a social, historical, and cultural context, clarification of self-concept through roles and lifestyle, sense of self in response to feedback from valued others, self-acceptance and self-esteem, and personal stability and integration. Chickering and Reisser (1993) state, "Establishing identity also includes reflecting on one's family of origin and ethnic heritage, defining self as part of a religious or cultural tradition, and seeing self within a social or historical context" (p. 49).

  6. Developing Purpose. Developing purpose entails, "...an increasing ability to be intentional, to assess interests and options, to clarify goals, to make plans, and to persist despite obstacles" (Chickering & Reisser, 1993, p. 50). This vector also involves discovery of interests, abilities, and passions and formulating a future path that provides fulfillment.

  7. Developing Integrity. This vector entails three sequential, but overlapping areas of development. The first is humanizing values. This involves, "shifting away from automatic application of uncompromising beliefs and using principled thinking in balancing one's own self-interest with the interests of one's fellow human beings"(Chickering & Reisser, 1993, p. 51). The second area is personalizing values. This area involves, "....consciously affirming core values and belief's while respecting other points of view" (Chickering & Reisser, 1993, p.51). The third area in this vector is developing congruence. Which is, "....matching personal values with socially responsible behavior" (Chickering & Reisser, 1993, p. 51).


Purpose of the Study and Research Questions

The primary purpose of this qualitative study was to listen to the voices of successful Hungarian Romani students. This study explored how these students have progressed through the Hungarian system of education and what specific factors and behaviors contributed to their educational achievement. Three major thematic categories related to Hungarian Romani student life were the focus of the interviews: 1) family background, milieu, and resources; 2) ethnic identity and assimilation issues; and 3) formational school experiences and future orientation.

The following questions guided our research:

  1. How do Roma/Gypsy students at the post-secondary level describe their educational journeys?

  2. What experiences, circumstances, and life factors do Roma/Gypsy students at the post-secondary level attribute to their academic success?

  3. How do Roma/Gypsy students at the post-secondary level describe the impact of their family of origin on their educational journey from childhood to young adulthood?


Procedures

Rationale for Qualitative Study

The following qualitative methodological assumptions (Merriam, 1998) strengthen the choice of a qualitative research design:

  1. Qualitative researchers are interested in meaning - how people make sense of their lives, their experiences, and their structures of the world.

  2. The qualitative researcher is the primary instrument for data collection and analysis.

  3. Qualitative research usually involves fieldwork. The researcher physically goes to the people, setting, site, or institution to observe or record behavior in its natural setting.

  4. The product of qualitative research is descriptive. The researcher is interested in process, meaning, and understanding gained through words or pictures.

Type of Design Used

The type of design used for this study is a basic or generic qualitative design. A basic design incorporates many of the previously mentioned characteristics of qualitative research. Merriam (1998) states, "Rather, researchers who conduct these studies, which are probably the most common form of qualitative research in education, simply seek to discover and understand a phenomenon, a process, of the perspectives and worldviews of the people involved" (p. 11).

The Role of the Researchers

Due to the nature of qualitative research, it is typical for researchers to identify biases, values, and personal interests about their research topic and process (Creswell, 2003). The primary researcher for this study is a United States citizen who has worked with underrepresented student populations in the United States. The researcher received a grant to explore Romani education issues in Hungary. The primary researcher worked with other specialists in Hungary to execute the study. The researcher readily admits the following limitations as a researcher from outside of the country of study: 1) Language barrier; 2) Limited interactions with Roma/Gypsy students and families; 3) Limited time spent in cultural setting; and 4) Limited time spent interacting with Roma/Gypsy organizations. Despite these limitations, the researchers feel confident that the voices of the participants are accurately conveyed.

Data Collection Procedures

The University of Pécs served as the host institution for this research. Several individuals within this University community helped to inform this study. The researchers began the study by surveying the educational landscape for Romani education in the region. This was accomplished by 1) Conducting informal interviews with personnel at the Gandhi School; 2) Conducting an interview with the Assistant Director of Romaversitas Pécs; 3) Conducting interviews with Principals and Teachers at 2 rural schools near Pécs; 4) Engaging in informal conversation with Hungarian Ph.D. students who have studied Roma/Gypsy issues; 5) Engaging in informal conversation with the Director of the Roma Studies Program at the University of Pécs; and, 6) Visiting a school for disadvantaged students, with a large number being students with Romani origins.

Sample

Through informed contacts in the educational system in Hungary, the researchers identified 12-15 Roma/Gypsy students who were enrolled in higher education. These students were participants in a higher education support program for Roma/Gypsy students, called Romaversitas. The students who participated in the study were enrolled at various local higher education programs, studying a variety of different topics, and were at various points in their educational careers.

The Data Collection Instrument

Data were collected in this study through a survey designed to solicit narrative, open-ended responses from the selected participants. The survey was examined by a professor of Sociology at the University of Pécs and the Assistant Director of Romaversitas in Pécs to assure that the questions would connect with the students, and that the translation was accurate. The survey was designed to encourage Romani students to "tell their story" about their educational journey into higher education. Students were asked to write in Hungarian as they answered the questions. The following twelve questions are a sample of questions that were asked on the survey:

  1. Who has brought you up? Tell me about your parents/foster-parents and your family members.

  2. How were your family's life circumstances?

  3. Have you always identified yourself as a Roma? From which group of Romani do you come from?

  4. Is the attachment to the ethnic/cultural community important to you? Please explain.

  5. Why is education important to you?

  6. What factors have enabled you to have success in education?

  7. Who has helped you to choose the university where you study and your major field of study?

  8. How do you hope to use your education?

  9. Which profession would you like to pursue? How do you see your chances? Which are your biggest obstacles in fulfilling your plans?

  10. Has anyone been a role model to you (in an educational sense)? If yes, who?

  11. What obstacles have you faced in your educational journey?

  12. What could be done to help more Roma children experience academic success?


Findings

The following three thematic categories, as well as sample vignettes of the Romani students' responses, provide insight into the lives of Romani students who participated in the study.

Family background, milieu, and resources

In my childhood, my grandma's house was a farmhouse with 2 rooms and a kitchen. I remember that a lot of us lived there together. My mom had 8 siblings. At that time not all of her siblings lived with us, but there were other siblings who lived there not alone but with their kids and spouses. My mom's sister (or brother?) had 6 children, then there were the two of us, my grandparents and the two own kids (little ones) they were altogether 3 (it is quite chaotic in Hungarian - I don't know who belongs to whom... sorry), so altogether 11 people lived in a 2-room house. We had no running water in the house; we heated with a stove, so we were very-very poor. After my mom got to know the man who is her companion now, we moved. But one thing is sure, I have a lot of beautiful and important memories from those times.

****

Before the change of regime my parents already had launched out on an enterprise, thus it was not difficult for them to join the new system. In the 90s their business went really well, however, in the past 3 or 4 years it is declining continually. We have basically consumed everything we spared, so we can say that the family lives day by day. This was a huge break. This happened when I started university. Fortunately, the different bursaries and scholarship opportunities came right away, with which I could support myself, this way I can take the load off my parents' shoulders. So, during my childhood, our circumstances were pretty good.

****

Our circumstances could never be characterized by stability. This was partly due to my dad's ever-changing financial situation, and it is still the case today. We saw ups and lows, we either had something, or absolutely nothing at all. My mom earns relatively stability, but this is very little to support ourselves. So, it was always quite evident for me that if I want something than it is not this way of life. I want stability, and I will do anything to achieve this life. This has greatly affected my choice of higher educational studies, and I really hope that I can keep to this plan of mine. My purpose is not financial well-being, but rather a secure and firm background.

I never was in necessity, but I can see how my dad suffers to earn money, and the fact that this has worn him out was just terrible for me. 3 or 4 years ago it got to a point where he was down in the dumps and started drinking. It has extremely worn out my family, we were helpless. Fortunately, after a short period of time he himself realized that he should change things, and that he needs medical help. They were very tough times, very tough.

****

Till I was 22 I lived with both of my parents and my younger brother. About a year ago my parents got divorced, and my dad and his new common-law wife have a little daughter. When I was very little, my grandmother also lived with us. Now we are only 3 living in the same household. My brother goes to high school, he is 16, and is in the middle of finding his own way. My mom works on social fields, she changed job a year ago. Yes, this period of time was the time of changes, I also changed university. My dad has his own enterprise, which unfortunately is not very successful, it has been stagnating for years, and still he wastes a lot of time and energy in it. Besides all these things, I think I was raised in a warm, easy-going and familiar atmosphere, and I could always count on my parents' as well as the whole family's support, and I don't think that this would ever change. The relationships of my family in a wider sense are not expanded, we keep in touch but this is not something too tight, but not bad either.

****

I was brought up by my mother and father. We lived at my (maternal) grandparents till I reached 5, thus they also took a great share in my bringing up. My mother is a dressmaker; my father is a worker in an iron smeltery. Ever since I can remember they both worked very hard, so quite often my grandmother looked after me and my brother who is 5 years younger than me, and with whom we are still very close. I think that my parents are the best people in the world, I love and respect them.

****

Ethnic identity and assimilation issues

As I can remember, I had an identity crisis because I don't look like a gypsy. My skin is fair, and my hair is light brown. And everybody told me I was a gypsy around me (with a negative connotation! → cigányozni = "to gypsy" → to say that somebody is a gypsy with the intention of hurting him/her). I never really understood why, for I didn't even look like one. Well, of course, because everybody knew that my dad was one, and it was obvious. My dad always told me that yes, I was a gypsy, but my mom said that I wasn't. Until I went to high school, I was not sure whether I was or wasn't a gypsy. You can tell by the look that my siblings are gypsies, but not me.

****

- Yes [I want to be involved with my community of origin], that is why I want to be a good example for them, that with will power, we can achieve anything.

****

- Yes. But in the very beginning it was not obvious; I mean it was not an everyday topic. My identity was more Hungarian then gypsy because we did not know what is like. It was unknown for me. My mom and my dad forgot to speak gypsy because of assimilation. Just right after my mom got her Romology degree was it definite that what kind of gypsies we are and what other groups there are in Hungary. I am a băjisicá, so a Beás (Boyash) gypsy girl. But we never hide our identity! Anyway it would be hard to hide it.

****

Since one cannot tell from my appearance that I am of gypsy origin, I can choose to admit or hide that I am a gypsy. This seems to be quite positive, but not necessarily. It feels bad to live your whole life as a King Matthias (one of our famous kings), who, in disguise, overhears what the others say about him. On the one hand it is good, for you're not judged, but on the other I have to listen to every hate remark without filtration, and a lot of my "friends" get caught up on this filter system.

Otherwise, I have always admitted that I was a gypsy, I have never denied it, I undertake it, and I think I am a positive example for a lot of people.

****

Belonging to a group, to be somebody in a group, in a community, always gives you security. I especially feel it at Romaversitas that I am among people of whom I can be proud, and it would be great if regarding gypsies, I felt the same out of this community as well. Outside Romaversitas, through my grandfather, I could also get a little bit of the culture influencing the gypsies, since my granddad is a József Attila award winning gypsy writer, so this pride I feel still remains inextinguishable even after his death.

****

It was not a central question in our lives, and we didn't have to admit or deny that we were gypsies. It was here at university where I first had to actually say that I am a gypsy. Romungro.

****

Education means the assimilation to me. Assimilation for me to a good group of people and for my future kids to have the opportunity to attend a good school. In good schools it is important that the parents have good education as well.

Formational school experiences and future orientation

We didn't really like each other with my Chemistry teacher. Chemistry wasn't really for me because I didn't understand the math part and he was unable to explain it. I couldn't do the simplest exercise. I remember he told me to go to the blackboard and I couldn't do the exercise. He told me that I won't ever be accepted to university because I should know more to do that, and if I will be accepted I will fail because I'm unable to comprehend even the simplest (the most primitive) exercises. At that point I finished taking extra Chemistry classes. I wasn't accepted to university for the first time (he was right) but it happened mainly because of him. Later as a medical student I had 5 from Medical chemistry, and 4 from Biochemistry. It was a comprehensive exam. I would really tell him about that.

****

After I got accepted to Romversitas, I was invited to the freshmen's camp. That night I could be together with almost 80 Romaversitas studying at college or university. It was such an unbelievable feeling I had never felt before, I would not want to big word here but it was a catharsis.

****

I think I can use my studies in many ways. I think I will start my kids from a high level. I also would like to help my nation (Roma nation), and also would like to do research and to publish works.

****

It is quite hard to find a job as a teacher, because even more small schools are locked. But I hope that with Roma issues or with something connected to Roma issues it will be possible to get a job. I think Pedagogy is useful to get a job; I can use it in many areas where I need to deal/work with people.

****

I would like to be a Gynecologist. After a couple of years at a hospital after certain exams I would like to have an own business. Primarily I would like to work in Hungary. If the circumstances are fine I will stay in Hungary and work here. I can speak this language. I also can imagine spending some years abroad.

****

My minors are communication and media and I would like to use my knowledge in the media.

****

I would like to work in child-and youth care, focusing on gypsy children. I'm minoring in Romology, and I also study Pedagogy. I can use all of it; moreover I will need them for my future job.

****

This is my life now. Studying and studying. If I think deeper this will be my life because I always have to refresh my knowledge, there will be new exams, even 'exams of life'. So I can see my future in studying, the opportunity to make my dreams come true.


Discussion

The above mentioned vignettes are representative of what the researchers found in the broader interviews, and help to point to specific conclusions found in this study's utilization of an American perspective in the exploration of the educational journey of high achieving Romani students. A discussion of the conclusions found from each thematic category is discussed in this section.

Family background, milieu, and resources

An overarching element within this category is that the majority of the Romani students come from simple backgrounds that are not characterized with material abundance. Financial instability is a common occurrence, and something that the students appear to recognize and understand. Yet, in spite of the places of financial instability in many of their lives, there is a tone of family togetherness and determination embedded within these vignettes. The students do not appear embittered by their humble upbringings, up instead seem determined to grow and venture forth in life. Their families may not have given them a foundation of financial stability, but it appears that they do take from their families a foundation of resiliency, which perhaps fosters the hunger for them to achieve more in their own lives.

Ethnic identity and assimilation issues

This category of vignettes reveals that for the majority of Romani students interviewed, being defined as "Romani" or "Gypsy" is something that involves their ethnicity, but is not a fully embraced or lived out component of their identity. Several students speak of being uncertain in their younger years about their "Gypsy" heritage, and questioned if they even belonged to this group of people because they did not physically look like stereotypical "Gypsies."

This phenomenon may be due to the heterogeneity of Romani groups living in Hungary. We can distinguish between the Vlach Gypsies, who call themselves Roma and speak Romani, a language of Indian origin, internationally recognized as "the Gypsy language". The word "Rom" means "man" in Romani, its plural form is Roma. The Romungro (Hungarian Gypsies) have lost their language, they form the most numerous Romani group in Hungary. The smallest group is called Boyash. They call themselves Gypsies - their language is an archaic version of Romanian and it does not even contain the morpheme "Rom" - therefore they tend to ignore the politically correct term "Roma". Their physical appearance is also different from the Vlach Rom and Romungro (Forray & Beck, 2008. pp. 14-15.). The sample of the study most probably consists of Boyash Gypsy students as they are highly represented in the South of the Transdanubian region of Hungary, the region that homes the University of Pécs.

Thus, there was almost for some, a form of ethnic confusion. Other students even write that even though they may have confirmation of their ethnicity, they do not admit or deny their ethnicity. Thus, this aspect of their identity may remain an unspoken aspect of their lives on occasion.

A portion of vignettes refer to the negative connotation that the larger society has for the "Gypsy" population. A section of student comments reveal the emotional difficulty that this negative stereotype creates for some Romani students. The researchers question if the presence of this negative stereotype limits some students from fully embracing and living out their ethnicity.

Despite a consistent lack of integration of their ethnicity into their identity development, the students do not express a negative self portrayal of their ethnic make-up. They have come to accept it, and for some, even use it as a form of personal motivation to be a positive influence for their ethnic group. Other students even express forms of personal pride in their heritage. It is uncertain if the positive meaning that some personally attribute to their ethnicity is more likely to be internalized rather than overtly expressed. The researchers believe that the environment likely influences the expression of their personal perspective on their ethnicity. Certain contexts may lend themselves to more reflection and expression, whereas other contexts may leave students feeling more inhibited and less likely to disclose their feelings, and potentially, even their ethnic background.

Formational school experiences and future orientation

All students selected for this study are referred to as high achieving Romani students. This section of vignettes exemplifies what makes them truly high achieving. Running throughout the vignettes is the common thread of the value of education. It is education that opens up doors of opportunities to these students, which would otherwise be closed off to them. They have hopes and dreams to make a difference in lives of other people through the vocations that they aspire to obtain. Without a college education most of them will not be able to fulfill these professional goals. Thus, these Romani students speak of their desire to pursue education and subsequently, professional careers. It is within these vignettes that the voice of resilience and determination culminates. They understand that education is the path leading them to a future of success.


Conclusion

Given the limited sample size of this study, the results are not intended to be generalized to a larger group, but should instead be used to spotlight the lived experiences of a group of Romani students who have journeyed through the Hungarian educational system and have successfully reached higher educational systems of learning. Their stories demonstrate perseverance and determination in the face of challenges and opportunities that they have experienced in their home lives and educational pursuits. Hearing these voices of success demonstrates the strength and ability that Romani students possess. Where research up to this point has portrayed the educational deficits of this population of students, this research highlights stories of resilience and success, and emphasizes how a sample of Romani students are using higher levels of education to help prepare them for newfound professional opportunities that will serve to benefit not only their lives, but those they serve.


References

Clinton, H. R. (2009): Video Remarks for International Roma Day. Retrieved from [
http://www.state.gov/secretary/rm/2009a/03/120827.htm]

Chickering, A.W., & Reisser, L. (1993). Education and Identity. San Francisco: Jossey-Bass.

Claveria, J.V, & Alonso, J.G. (2003). Why Roma do not like mainstream schools: Voices of a people without territory. Harvard Educational Review, 73(4), 559-590.

Creswell, J. W. (2003). Research design: Qualitative, quantitative, and mixed methods approaches (2nd ed.). Thousand Oaks, CA: Sage.

Decade of Roma Inclusion 2005-2015. (2010),
http://www.romadecade.org

Dezső, R. A. (2009): Minority Nationality Education - a True Marker of Democracy. In:

Tarrósy I., Milford S. 2009 (eds) Regime Change and Transitions across the Danubian Region, 1989-2009. Pécs: Publicon Publishers, pp. 103-126.

Forray, R. K. & Beck, Z. (eds.) (2008): Society and Lifestyles - Hungarian Roma and Gypsy Communities. Pécs: University of Pécs, Faculty of Humanities, Institute of Education, Department of Romology and Sociology of Education.

Forray, R. K. & Kozma, T. (2010): Social Equality vs. Cultural Identity: Government policies of the Gypsy/Roma education in selected East-Central European states.
http://dragon.unideb.hu/~nevtud/Oktdolg/Kozma_Tamas/ (12/12/2010)

Forray, K. R., & Mohacsi, E. (Eds.). (2002). Opportunities and limits: The Roma community in Hungary at the millennium. Budapest, Hungary: Hungarian Ministry of Foreign Affairs.

Hancock, I. (2005). On Romani origins and identity. In A. Marsh & E. Strand (Eds.), Contextual, constructed and contested: Gypsies and the problem of identities (pp. 43-66). Malmö and Istanbul: Transactions of the Swedish Research Institute in Istanbul No. 13.

Katz, S. (2005). Emerging from the cocoon of Romani pride: The first graduates of the Ghandi Secondary in Hungary. Intercultural Education, 16(3), 247-261.

Kocze, A. (2001). Strengthening Roma-youth participation in higher education policy paper. Budapest, Hungary: Open Society Institute.

Merriam, S. B. (1998). Qualitative research and case study application in education. San Francisco: Josey-Bass Publishers.

Morris, J. M., Ridge, S., & Kirkley, I. (2005). The role of self-efficacy in one Hungarian Roma student's journey into higher education: A qualitative exploration. Widening Participation and Life Long Learning: The Journal of the Institute for Access Studies and The European Access Network, 7(2), 18-27.

Open Society News. (2005). The Decade of Roma Inclusion: Challenging Centuries of Discrimination. New York, New York: Open Society Institute.

Revenga, A., Ringold, D., & Tracy, W. M. (2002). Poverty and ethnicity: A cross-country study of Roma poverty in Central Europe (World Bank Technical Paper Report 531). Herndon, Virginia: World Bank.

Woodard, C. (2004, March 19). An uphill battle for Europe's Gypsies: A disenfranchised minority fights poverty and discrimination to go to college [Electronic version]. The Chronicle of Higher Education, 50(28), A 28.

 

Történeti és összehasonlító kutatások

 

Pukánszky Béla

Néhány markáns "gyermekideológia" a nevelés eszmetörténetéből[115]

A különböző korok és kultúrák gondolkodásmódjának eszmetörténeti rekonstrukciója a megfelelő forrásanyag birtokában lehetővé teszi, hogy különféle modelleket, értelmezési kereteket létrehozva alkossunk magunknak koherenciára törekvő képet a gyermek és a gyermekkor megítélésének változásairól. Egy ilyen interpretációs modell szerint a gyermekkel, a gyermekkorral kapcsolatos társadalmi-történeti narratívumok és attitűdök több síkon ragadhatók meg (Pukánszky, 2005a). A gyermekeszmény (gyermekideál) szintjén a gyermek elvont, eszményített, gyakran mitizált alakban jelenik meg az adott korszak és az adott társadalom "magas"-kultúrájában, illetve a nevelés kérdéseit taglaló szerzők műveiben. (Hétköznapi kifejezéssel élve ez az irodalmi síkon megjelenő "elvont gyermek".) A gyermekfelfogás ezzel szemben ezer szállal kötődik a gyermeknevelés hétköznapi gyakorlatához. Ez a kategória ezért azoknak a gyermekre vonatkozó elméleteknek, vélekedéseknek, gondolati konstrukcióknak a gyűjtőfogalma, amelyek a köznapi tudat szintjén jelennek meg, a konkrét "hús-vér" gyermekre vonatkoznak, és deskriptív jellegüknél fogva nélkülözik az idealizálás mozzanatát.

Jelen tanulmányunkban a gyermekségről alkotott elvont gondolati képződmények történetét vizsgáljuk egy specifikus szempont szerint. A gyermekre vonatkozó ideák jól beleilleszthetők az adott történeti korszak és kultúra közgondolkodásának a korabeli társadalmi valóságát magyarázó narratívumainak körébe, tartalmazzák a normativitás (a véleményformálásra való törekvés) gesztusát is, ezért e tanulmány keretei között "gyermekideológiák"-nak nevezzük őket. Ezek a gyermeki lélekről, a gyermek sajátosságairól alkotott magyarázatok nem feltétlenül jelentenek minden ízükben kikristályosodott, homogén, eszmerendszereket, gyakran figyelhetők meg belső ellentmondások is ezekben a magyarázó elvekben. A következőkben három markáns gyermekideológia fejlődéstörténetét tekintjük át a középkortól a huszadik század hajnaláig.


"A gyermek bűnben fogant és bűnre hajlamos"

Az első - évezredeken átívelő - gyermekideológia a gyermeket bűnben fogant és a bűnnel terhelt lényként kezeli, illetve olyan teremtménynek látja, aki ártatlannak születik ugyan, de esendő lelke és fejletlen akaratereje folytán élete minden pillanatában ki van szolgáltatva a bűn csábításának.

Hippó püspökének, Ágostonnak (Aurelius Augustinus, 354-430) az ember eredendő bűnérről alkotott felfogása elementáris erővel hatott kora közgondolkodására, így recepciója jól kimutatható a középkor "gyermekideológiájában" is. Az előtte járó egyházatyák a gyermeket alapjában véve ártatlan teremtmények tartották. Augustinus viszont úgy tekint a kisdedre, mint aki Ádám bűnét egyfajta "kollektív emberi bűnként" örökli és csak a keresztség felvételével nyerhet feloldozást ez alól.[116] Esendő lelke azonban továbbra is terhes marad a "bűn robbanóanyagával" (fomes peccati), a rosszra való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis), akinek lehetősége van arra, hogy szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.

Ehhez viszont az szükséges, hogy a szülő a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait kigyomlálja, és a jó példa felmutatásával nevelje. A nevelés így tulajdonképpen egy folyamatos küzdelem a "bűn karjaiba ájuló gyermek" természete ellen, akinek zokszó nélkül alá kell vetnie magát a felnőttek (szülő, nevelő) akaratának, a tekintély hatalmának. A gyermek lelkében szunnyadó rossz hajlamokkal szembeni harcban pedig megengedhető a gyakori testi fenyíték alkalmazása is. A "Vallomások" egyik szöveghelye jól érzékelteteti azt a közkeletű attitűdöt, amelyek a korabeli felnőttek viszonyulását jellemezte a gyermekek rendszeres testi fenyítéséhez: "... könyörögtem kicsi mivoltommal, de nem kicsi indulattal, hogy az iskolában meg ne verjenek. Mikor nem hallgattál engem, bár ez nem volt éppen nekem haszontalan, kacagtak rajtam a felnőtt emberek, és közöttük bizony még szüleim is. Ők egyébként rosszat nem akartak nekem, de mondom, kacagtak veretéseimen, amelyeket akkor olyan nagy és súlyos veszedelemnek láttam." (Augustinus, 1987, 36.) Ebből is látható, hogy Augustinus korának közgondolkodása a gyermekkor természetes velejárójaként kezelte a verést.


A gyermeki lélek bűnösségéről szóló dogma Ágoston után tovább élt, de ez a sötét tónusokkal megfestett gyermekkép sokszor vezetett pozitív pedagógiai következtetésekhez. Luther Márton (1483-1546) nevelési elveiben is megfigyelhető ez a kettősség. Írásaiból tudjuk, hogy úgy tekintett a gyermekekre, mint "pompás, örök kincs"-re (köstlicher ewiger Schatz), akit meg kell óvni Isten számára. (Luther, [1519], 1986, 65.) Nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél: az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. A jámbor szülőknek a gyereket már kis korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni - szavakkal és hathatós tettekkel. Ez a nevelés azonban nem nélkülözheti a következetes szigort. Az ellenszegülő gyermek akaratát "folyamatosan meg kell törni"; a gyermeknek pedig "el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan" (idézi: Mallet, 1990, 36.). A gyerek akaratossága eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig minden áron le kell győzni.[117]

A verés szerves része a Luther által propagált nevelés módszereinek. A szülő óvakodjék attól, hogy a "természetből eredő hamis szeretete" elvakítsa, és többre becsülje gyermeke testét, mint halhatatlan lelkét. Mert éppen a lélek nemesítése céljából van szükség a fenyítésre: "Aki takarékoskodik a vesszővel - hangoztatja Luther egyik prédikációjában -, az gyűlöli a saját gyermekét, aki viszont szereti, az gyakran megfenyíti. Ahogyan Salamon mondja: üsd meg vesszővel a te gyermekedet, mert csak így óvhatod meg lelkét a pokol szenvedéseitől." (Luther, [1519], 1986, 65.) A része tehát a fájdalom, a szenvedés - csak ez váltja meg a bűnben fogant gyermeket a pokol örök szenvedésétől.

A kálvinizmus gyermekideológiája a lutheranizmushoz hasonló eszméket hordozott. Ez a vallás abban a formájában, ahogyan a 16-17. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, "evilági aszkézist" követelve a hívektől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik. Nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. Lemond minden fölösleges világi hívságról, rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját kiválasztottságáról, avagy kitagadottságáról, életét az "aktív önuralom" jellemzi (Weber 1982, 174.).

Több tényező befolyásolja a kálvini gyökerekből sarjadó puritanizmus gyermekideológiáját: Először a gyermek eredendően bűnös mivoltáról szóló augustinusi-lutheri dogma pesszimizmusa. Másodszor viszont a gyermeknek tulajdonított érték, ami abból fakad, hogy úgy tekintenek rá, mint szülei hivatásának és közösségbeli szerepének jövendőbeli folytatójára. Harmadszor pedig a "kiválasztottság"-ról szóló kálvini tanítás. A puritán szülő ezért aggódva figyeli gyermekeit: egyfelől fél a bűnök csábítása miatt, másfelől pedig keresi rajtuk az eleve elrendeltség jegyeit. Noha meg van győződve arról, hogy gyermeke csak egyénileg választhatja az Isten által felkínált utat, mégis szilárdan hiszi: a helyes nevelés felkészítheti annak lelkét az "Isten által való megszólítottság" (calling) jeleinek felismerésére, és a számukra kijelölt cél követésére.

Az eddigiekből is látható, hogy a gyermeket bűnben fogant és bűnre hajlamos teremtményként leíró narratívumok alapvető szükségletként írják le a szigorú, következetes nevelést és a nevelést szolgáló, erkölcsi tételeket meggyökereztető tanítást. Ennek a nevelésnek pedig szerves része a gyakori, szinte "preventív jellegű" testi fenyíték.


A nevelhető és nevelendő gyermek toposza legplasztikusabban mégis John Locke (1632-1704) pedagógiájában jelenik meg. 1693-ban megjelent pedagógiai alapműve (Gondolatok a nevelésről) első soraiban fogalmazza meg ezzel kapcsolatos alaptézisét: "... azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az utunkba akadó emberek kilenctized része nevelés útján lett azzá, ami - jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná. A nevelés okozza a nagy külömbségeket az emberek között." (Locke, [1693], 1914, 42.) A szinte korlátlan nevelhetőség tanát Locke "tabula rasa"-elmélete alapozza meg, amelyet egy helyen érzékletes hasonlattal mutat be: "Úgy gondolom, ép úgy terelhető a gyermek elméje ide vagy amoda, akárcsak a víz maga..." (Locke, [1693], 1914, 42.) Amikor Locke a megszületett gyermek lelkét tiszta laphoz vagy folyóvízhez hasonlítja, amelyet a környezet és a nevelő ír tele, illetve amelyet a nevelő keze terelget, akkor jelentős mértékben hozzájárul a pedagógia mindenhatóságéba vetett felvilágosodás korabeli toposz megfogalmazódásához.

Meglehetősen ellentmondásos részeket találunk viszont Locke nevelésről szóló könyvében a testi fenyítékről. Egyik helyen azt írja a szerző, hogy a fizikai büntetés lealacsonyítja, megalázza a gyermeket, rabszolgákhoz méltó büntetés, amely rabszolgalelket hoz létre. Elfojtja életkedvüket, meghunyászkodó, kishitű embereket formál belőlük: "... a lealázott, félénk, hunyászkodó, kishitű embereket bajos felemelni, fölbátorítani s ritkán lesz belőlük valami" (Locke, [1693], 1914, 67.) Másutt megengedi e verést, de csak legvégső esetben: "... a verés a legrosszabb s épp azért utoljára kell alkalmazni a gyermek büntetésénél, a legvégső esetekben, mikor eredménytelenül kisérlettünk már meg minden szelid eszközt..." (Locke, [1693], 1914, 97.) Egy harmadik helyen pedig kifejezetten jótékonynak tartja a verést a nyílt ellenszegülés, megátalkodott hazudozás büntetésére: "... a csökönyösséget és a makacs engedetlenséget erőszakkal, veréssel kell letörni; erre nincs más orvosság [ ... ] ha te parancsolsz és ő nem engedelmeskedik, neked okvetlenül felül kell kerekedned, akármilyen verés árán is, ha intésed, szavad nem volt elegendő, ha nem akarsz ezentúl mindvégig engedelmes szolgája lenni fiadnak" (Locke, [1693], 1914, 92.). Locke dicséri az édesanyát, aki dajkaságból hazatért kisleányát dacossága miatt egy alkalommal hétszer egymásután verte meg, míg végül a nyolcadik verés törte meg a gyerek konokságát.

Locke gyermekszemléletének belső paradoxonai szimbolikus jelentőségűek. Jól tükrözik a korszak felnőtteinek ellentmondásos, ambivalens viszonyát a gyermekekhez.[118]


Amit Locke elkezdett, az a német idealizmus, elsősorban Immanuel Kant (1724-1804) pedagógiájában teljesedett ki. A felvilágosodás pedagógiai optimizmusa ebben a koncepcióban teljesedik ki, és ezzel szilárd elméleti alapokat biztosít az olyan felvilágosult abszolutista uralkodók központosított iskolarendszer-teremtő ambícióinak, mint például Nagy Frigyes vagy Mária Terézia. Kant ugyanis nemcsak fontosnak tartja a nevelés, hanem az egyedüli lehetőségként kezeli a gyermek emberré válásának folyamatában: "Az ember csakis a nevelés által válhat emberré. Semmi más, mint amivé a nevelés teszi" - olvashatjuk egyik fennmaradt pedagógiai előadásában (Kant, 1901, 71.). A nevelés célját Kant tehát az ember rendeltetéséből vezeti le; ez pedig nem lehet más, mint felemelkedés az autonóm erkölcsiség szintjére. Határozottan állást foglal ezzel az olyan etikai rendszereivel szemben, amelyek az ember egyéni boldogulásra való törekvését, jól fölfogott individuális érdekét helyezték a középpontba. Az eudaimonista vagy utilitarista pedagógiákkal szemben Kant el kívánja juttatni az embert a tiszta moralitás fejlettségi szintjére. Oda, ahol szubjektum által elfogadott, benső mozgatóerővé (kategorikus imperatívusz) vált erkölcsi maximák irányítják az ember életét, nem pedig az ösztönök vagy a társadalmi törvények külső kényszere.


Az erkölcsi heteronómiától az autonómiáig ívelő etikai fejlődésmenet kanti koncepciójához hasonlóképpen írja le a gyermek etikai fejlődésének folyamatát Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1827). Felfogása szerint a gyermek születése pillanatában erkölcsi tekintetben jó ugyan, de az ideális állapot abban a pillanatban megszűnik, amikor a csecsemő felsír. Pestalozzi a gyermek erkölcsi fejlődésének három lépcsőfokát különíti el. A "természetes állapot" szintjén az ember vágyai sokasodnak, kielégítésük egyre nehezebb. Küzdelem, gyötrődés az ember élete. Önzés, félelem, gyűlölet jellemzi ezt a szintet. A "társadalmi állapot" fokán az elsajátított társadalmi szabályok terelik mederbe a gyermek életét. A birtoklásvágy és a hatalmi ösztön azonban ezen a fejlettségi szinten is jellemzőek maradnak. Csak a "tiszta erkölcs" állapotának szintjére emelkedő ember élheti át a harmóniát. Ide viszont csak akkor jut fel az egyén, ha elfogadja és belsővé avatja az együttélés szabályait. (Pestalozzi. [1797], 1938). Az erkölcsi fejlődésnek ez a háromosztatú fejlődésmenete Pestalozzi nyomán több 19. századi neveléstani műben megjelenik.


A korszak legmarkánsabb és legnagyobb hatású neveléstani rendszerének kimunkálása mégis Johann Friedrich Herbart (1776-1841) nevéhez fűződik. Egy német szociológus, Klaus Plake értelmezése szerint Herbart és követői még egyszer újra megfogalmazták a protestantizmus evilági aszkézis-felfogását, ezzel a gesztussal teremtve meg a következetes önvizsgálat pedagógiáját (Plake, 1991).

Ez a neveléstan jól illeszkedett a 19. század gazdasági fejlődés tekintetében felívelő társadalmaiban uralkodó embereszményhez. Herbart a "kapitalizmus szellemének" új erkölcsi alapozást biztosított: megtalálta a kapcsolatot a hétköznapi életet szabályozó puritán etika és a transzcendens erkölcsi eszmék között. Filozófiai alapozású, de pragmatikus pedagógiai rendszerében összekötötte a polgárok szerzési vágyát a viselkedést szabályozó erkölcsi erényekkel. Elméleti rendszerének népszerűségét azok a társadalmi-gazdasági változások alapozták meg, amelyek leginkább a 19. század 50-es, 60-as évei Európájának gazdaságilag fellendülő országaiban mentek végbe. Az iparosodás, a gazdasági fejlődés fellendülése alkalmazkodást, önkontrollt, munkaszeretetet, pontosságot, megbízhatóságot, türelmet és kitartást igényeltek az embertől. Nem véletlen, hogy a herbartizmus hamarosan számos ország közoktatásának meghatározó iskolapedagógiája lett Európán kívül is.

Herbart gyermekideológiájának alapvető tézise, hogy a fiatal gyermeket erkölcsi értékek nélküli lénynek tekinti, aki - ha a szülők és a nevelők ebben nem akadályozzák meg - könnyen enged durva vágyainak és vad hevületének.[119] A gyermekkel veleszületett, állatiasan rosszra hajló törekvések eltávolítása után kezdődhet csak el az állandó erkölcsi öntökéletesedésre késztető etikai hajtóerők meggyökereztetése a gyermek lelkében.

Ez a magasrendű etikai eszmék megvalósítása felé haladó gyermekfejlődés-ideológia ezer szállal kötődik a korábban már felvázolt vonulathoz, amelynek olyan képviselői voltak, mint például Ágoston, Erasmus, a protestáns egyházatyák, illetve Locke és Kant. Az erkölcsi "hiányállapotból" az etikai magaslatok felé törekvő, az állandó kontrollt és önkontrollt - és ezen keresztül a szüntelen öntökéletesedést - szorgalmazó herbartiánus és posztherbartiánus neveléstanok meghatározó ideológiai alapjai lettek a 19. és a 20. századi nagy európai iskolarendszerek többségének.

A félreértések és sommás megállapítások elkerülése érdekében megemlítjük, hogy a herbarti "erkölcsi hiányállapot" posztulátuma nem egyenértékű valamiféle gyermekellenes, gyermekgyűlölő attitűddel. Herbart a nevelés következetes alkalmazásával rendet kíván teremteni a gyermek lelkében. Pedagógiája a jövőre irányul: Kanttal együtt vallja, hogy a nevelés teszi az embert igazán emberré. A gyermektől engedelmességet követel, de cserébe felajánlja az erkölcsi tökéletességet, azt az etikai magaslatot, amely csak az ember mint magasrendű értékekkel bíró teremtmény sajátja, megkülönböztető jegye.

A német pedagógus írásait olvasva az is kiderül, hogy foglalkoztatja a gyermek lelkének sérülékenysége. A nevelőt ezért óva inti a felelőtlen kísérletezéstől: "Mindenféle pedagógiai kísérlet fogyatékossága, fiaskója a növendék felnőttkori hibáiban érhető tetten" - írja az Általános pedagógiában. (Herbart, 1913, 233-234.) Mindemellett félti is a gyermek lelkét a tapintatlan pedagógus "minden-áron-nevelő" törekvéseitől: "van a gyermek lelkének mélyén egy szeglet - olvashatjuk az Általános pedagógia Előszavában -, amelybe nem hatoljatok be, ... amelyben az ifjú magának él ... remél, terveket sző, amelyeket az első alkalommal valóra kíván váltani, s amelyek ha megvalósulnak, úgy fejlesztik karakterét, ahogyan ti nem tudtátok azt alakítani". (Herbart, 1913, 239.)

Herbart szeme előtt tehát a gyermek jövendőbeli érett személyisége lebeg, amikor következetes, de mértéktartó szigorral bánik a kisgyermekkel. Pedagógiájának egyik legfontosabb alapelve a szeretettel párosuló autoritás.[120]

Ha Herbart pedagógiáját tágabb, filozófiai-társadalomtörténeti kontextusban kívánjuk értelmezni, érdemes felidéznünk - a fentebb már idézett - Plake egyik gondolatmenetét. Eszerint a felvilágosodás rövid ideig tartó boldogságeszménye és naturalizmusa után - mely jól tetten érhető Rousseau pedagógiájában -, tehát e rövid hedonisztikus közjáték után ismét az evilági hivatásvégzésben jeles "aszkéták" ideje jött el. Mindazonáltal ez a késői felvilágosodás a polgári életmód jutalmát már nem a túlvilági üdvözülésben keresi. Az "aszkézis" jutalmát a gyermekek, unokák, sőt a nemzet boldogulása hozhatja el az egyén számára.

A pedagógia terén pedig Herbart képviselte ezt az újra megtalált rendet. Az ő neveléstana lett az a metafizikus rendszer, amely a késői felvilágosodás kora polgárának biztos támpilléreket nyújtott saját lelki egyensúlya megteremtéséhez. S ezt úgy érte el, hogy újrafogalmazta és rendszerszintre emelte a puritanizmus legfontosabb értékeit.


"A gyermek jónak születik"

Ágoston dogmáját nem minden korai keresztény író fogadta el. Pelagius (350 körül - 5. sz. eleje) brit szerzetes tagadta a traducianizmus ("bűnátvitel") dogmáját, és az ember jó iránti törekvését hangsúlyozta. Az egyes ember nem örökli Ádám bűnét, hanem dönt, hogy vétkezik-e vagy sem, ezáltal felelős tetteiért. Az újszülöttek még képtelenek erre, tehát bűntelenek. A keresztség felvételére azért nélkülözhetetlen, mert a bűnös szokások kialakulásának veszélye állandóan leselkedik a romlatlan gyermek lelkére.

Érdemes felfigyelnünk a két paradigma pedagógiai konzekvenciáinak hasonlóságaira. A konkrét pedagógiai teendők szempontjában szinte közömbös, hogy bűnben fogant vagy pedig ártatlannak született (ám a leselkedő gonosztól mindenáron megóvandó) gyermeki lélekről van-e szó. A testi fenyíték gyakori - "exorcizáló" vagy éppen "preventív" jellegű - alkalmazásának indoklására mindkét felfogás alkalmas.

De nem csak a veréssel kapcsolatos vélekedésekben ragadhatók meg ezek a hasonlóságok, hanem a bűnből kivezető, illetve bűntől megóvó nevelés, a tanítás szükségességére vonatkozó narratívumokban is. Példa erre a szántóföld metafora, amely már Plutarkhosznál megjelenik, és vándormotívumként haladva tovább Rotterdami Erasmus (1466-1536) pedagógiai gondolataiban is testet ölt: "A természet kitűnő talajú, noha még megműveletlen szántóföldet ad a kezedbe - írja Erasmus -, te azonban gondatlanságból elnézed, hogy a tövis és csipke belepje, ámbár ezeket később alig lehet emberi munkával kiirtani. A kicsiny magban minő hatalmas fa rejlik, minő gyümölcsöt terem majd az, ha felnő. Azonban ez egész remény füstbe megy, ha a magot a földbe nem vetjük, ha a gyönge fácskát gondosan nem ápoljuk, ha beoltással nemesíteni elhanyagoljuk. A fa beoltására gondod van, hát a fiad nemesítését alvással mulasztod el?" (Erasmus, [1529], 1913, 54.) Az elmulasztott nevelés később nem pótolható: a gyermek, "ha emberi formát nem alkotsz belőle, magától állati alakot vesz föl." (Erasmus, [1529], 1913, 4.) Az állati alakot öltő lélekben pedig könnyen eluralkodnak a bűnök.


Johannes Amos Comenius
(1592-1670) pedagógiája jószerivel a didaktikai és iskola-szervezettani fejtegetések révén vált világszerte ismertté, de találunk utalásokat műveiben az emberi és a gyermeki természet sajátosságaira is. A Didactiva Magnában például - címével ellentétben - nemcsak oktatáselméleti kérdések részletező kifejtése olvasható. Erasmus és általában a humanisták nyomdokain halad Comenius, amikor a gyermeki természetet a születéstől fogva jóként írja le. "... a kisdedek - utal Comenius Márk evangéliumának közismert gyermek-perikópájára - mivel bűnös hitetlenség nem szennyezte be őket, Isten országának általános örököséül jelöltettek ki, ám csak azzal a feltétellel, hogy megőrizzék magukat az Istentől kapott kegyelmi állapotban, és mentesek tudjanak maradni a világ szennyétől." (Comenius, [1632], 1992, 31.) A cseh-morva pedagógus gondolatvilágában sajátos módon elegyedik a reneszánsz korából örökölt határtalanul optimista embereszmény a trónról való letaszítottság érzését már megélt, a szüntelen háborúk poklában edzett 17. századi ember világfájdalmával. Amikor Comenius az ember "romlottságáról" ír, akkor a társadalmi együttélés visszásságaira utal. A társadalomkritika a Didactica Magna első fejezeteiben feltűnik, de teljes mélységében már egy korábban írt allegorikus művében bontakozott ki.[121] A Nagy Oktatástanban már orvosságot is talál a világ romlottság ellen, ez pedig a nevelés, az iskoláztatás. "Mindenkinek, aki embernek született, szüksége van ... oktatásra, szüksége van pedig azért, hogy ember legyen és ne vadállat, buta szörny vagy tétlen fajankó" - írja didaktikai művében az erasmusi nevelés-kultuszt idéző sorokat. (Comenius, [1632], 1992, 68.) Megfelelő módszer alkalmazásával szinte mindenki minden ismeretre megtanítható. A taníthatóság garanciája a lélek rugalmas alakíthatósága - John Locke előtt hatvan, Kant előtt pedig százhatvan évvel így érzékelteti szemléletes hasonlatokkal a gyermek lelkének plaszticitását: "Minden élőlénynek az a tulajdonsága, hogy zsenge korukban könnyen hajlíthatók és alakíthatók, mihelyt azonban megcsontosodnak, többen megtagadják az engedelmességet. A lágy viasz könnyen alakítható és visszaalakítható; ha azonban már egyszer megmerevedett, könnyen széttöredezik. A facsemetét elültetheted, átültetheted, ide-oda hajlíthatod, a kifejlett fával ezt semmiképpen sem teheted..." (Comenius, [1632], 1992, 70.)

Comenius tehát határtalanul bízik az ember nevelhetőségében és hisz abban, hogy az iskoláztatás segítségével megszüntethetők az emberi együttélésből eredő, egyre súlyosabbá váló társadalmi bajok is. A modern, tömegoktatásra szervezett iskola elvi hátterét ő teremtette meg. Ezzel egyszersmind létrehozta az alapjait az iskola belső világáról és az iskolás gyermekről szóló eszmefuttásoknak is. Az iskolába járó fiúk és lányok nevelésével foglalkozó, egyre jobban fellendülő tanácsadó szakirodalom pedig egyre elszántabban közvetítette olvasóinak az adott kor és kultúra ideológiai elemekkel átitatott elképzeléseit az ideális, normakövető, "jól nevelt" iskolásokról.


A jónak születő gyermek képe legplasztikusabban Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) Emil avagy a nevelésről című könyvében rajzolódik ki az olvasó előtt. "Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt" - ezekkel a szavakkal kezdi regényét. (Rousseau, 1978, 11.) Rousseau szerint az embergyerek újszülött-kori természetes állapotában egyensúly van a szükségletek és az ezek kielégítésére hivatott képességek között: "Kezdetben így is rendezte be őt a természet, amely mindent a legjobban intéz. Nem ad mást a kezébe, mint a fennmaradásához szükséges vágyakat s a kielégítésükhöz elegendő képességeket. Minden egyéb képességet mindegy tartalékul helyezett el lelke legmélyén, hogy ha kell, kifejlődhessenek. Csak ebben az ősállapotban van a képesség és a vágy egyensúlyban, s csak itt van úgy, hogy az ember nem boldogtalan." (Rousseau, 1978, 52.). Ez a tünékeny idill azonban hamar elmúlik. Az újszülött önmaga nem képes a legalapvetőbb létfenntartási szükségletei kielégítésére sem, segítségre van szüksége: "A gyermek érzi szükségleteit, de nem tudja kielégíteni. Másnak a segítségéért könyörög, ezért kiáltozik. Ha éhes vagy szomjas, sír. Ha túl hideget érez vagy meleget, sír. Ha mozgásra van szüksége, de nem engedik mozogni, sír. Ha aludni akar, de nem hagyják békében, sír." (Rousseau, 1978, 39.) E segítség kivitelezésével kapcsolatban mutat rá Rousseau a nevelés egyik fő szempontjára: "A segítség tekintetében, melyet megadunk neki, kizárólag arra kell korlátoznunk magunkat, ami kézzelfoghatóan hasznos. Semmit se engedünk a szeszélynek vagy az oktalan kívánságnak, mert a szeszély csak olyankor kínozza, ha felébresztik, hiszen nem a természet hozta létre." (Rousseau, 1978, 42.)

Ezzel Rousseau a természetes nevelés egyik legfontosabb alaptételét fogalmazza meg: A gondozó, a nevelő alapvető feladata, hogy a gyermek elemi szükségleteit kielégítse, majd - amint lehet - tanítsa meg a gyermeket ezek önálló kielégítésére. Óvakodjék azonban a felmerülő fölösleges vágyak válogatás nélküli teljesítésétől, mivel ezzel elkényeztetheti és önzővé teheti a gyereket: "A gyermek első könnye kérés. Ha nem ügyelünk rá, csakhamar parancs lesz belőle." (Rousseau, 1978, 40. o.) A kényeztető nevelés helyett tanítsuk meg a gyereket arra, hogy a "lelke mélyén tartalékul elhelyezett" képességcsírákat folyamatosan fejlessze. Ez a természetes nevelés lesz hivatott arra, hogy az emberi lélek ideális egyensúlyi állapotát újra és újra létrehozza.

Rousseau távolról sem igyekszik beilleszteni a gyereket a korabeli társadalom kereti közé, hiszen ezt a társadalmi berendezkedést erkölcstelennek, romlottnak tarja. "Nyilvános nevelés nem létezi többé - írja -, és nem is létezhet többé, mert ahol nincs haza, ott honpolgárok sem lehetnek. Ezt a két szót: haza és honpolgár ki kell törölni a modern nyelvekből." (Rousseau, 1978, 15.) De ha honpolgárrá nem, akkor végső soron mivé kívánja nevelni a gondjaira bízott gyermeket? A válasz: "Élni - erre a mesterségre akarom megtanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz ő sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz." (Rousseau, 1978, 16.) Nem a "mintaszerű állampolgár" nevelése Rousseau célja - mint a korabeli és későbbi neveléstanok többségében -, nem olyan polgáré, aki egy adott mesterség alapos ismeretével zökkenőmentesen beilleszkedhet be a korabeli társadalom szövedékébe. Felfogása ezen a téren egyáltalán nem nevezhető pragmatikusnak. Rousseau boldog, megelégedett embert akar nevelni, aki elszakad a hétköznapi élet földhöztapadt érdekeitől, felemelkedik nembeliségének filozófiai síkjára. Csak ezen a magasabb szinten, emberségének tudatában válhat megelégedetté.

Mindezek alapján már látható, hogy ez a pedagógia nem illeszkedik a korszak valós társadalmi-gazdasági kontextusába. A 18. század materiális viszonyaihoz, közállapotaihoz az önmagukkal és családjukkal szemben szigorúan puritán "evilági aszkéták" rigorózus nevelési ideáljai és önkorlátozásra irányuló praxisa illeszkedett adekvát módon. Rousseau felfogása Emil nevelésének céljáról még korai, egyáltalán nem veszi figyelembe az adott történeti kontextus társadalmi realitásait (Plake, 1991, 58.). Nevelési ideáit majd követői - egyebek között a 19-20. századi reformpedagógusok vitték tovább a megvalósítás felé.


"A gyermek a felnőttek megmentője"

Rousseau nyomdokain haladnak a romantika stílustörténeti korszakának szerzői is. Egyes 19. századi német írók az ártatlannak gyermeket a világot megváló, a felnőtteket megmentő Messiásként jelenítik meg. Ezek a szerzők gyakran érzékeltetik a gyermek természet-közeliségét és az ebből fakadó kimeríthetetlen energiákat úgy, hogy csírához vagy felfeslés előtti bimbóhoz hasonlítják őket. Johann Gottfried Herder (1744-1803) írásaiban gyakran a növényvilágban keres párhuzamot ahhoz, hogy az egyes emberi életkorok egymásutániságát érzékletessé tegye: "...íme a fa, amely végső formáját gyökere, törzse, ágai, gallyai és gallyacskái kifejlődésének folyamatában éri el, miközben minden egyes része csak a sajátos, rá jellemző formában ölthet testet." (Herder [1877-1913], 1967, 215. idézi: Ullrich, 1999, 118.)

Ernst Moritz Anrdt (1769-1860) "Töredékei"-ben (Fragmente, 1805) pedig egyenesen "rügykorszaknak" (Knospenzeit) nevezi a kisgyermekkort, amelyben a gyermek lelke még mintegy "félhomályban szendereg". "Ezek az óvásra és védelemre szoruló ártatlanság évei, amelyeknek paradicsomába, virág- és madáréletébe nem szabad semmiféle külső veszedelemnek behatolnia." (Arndt, [1805], 1904, 42.)

A német romantika másik ismert alakja, Jean Paul Richter (1763-1825) is szívesen alkalmazza a természet-metaforát a gyermeki fejlődés érzékeltetésére. "Levana avagy neveléstan" (1807) című könyvének bevezetőjében a kisgyermekkor ("bimbókor") lelki érzékenységéről ír. A kisgyermek lelke olyan, mint a még fel nem feslő bimbó: ekkor van szüksége a legnagyobb figyelemre és érzelmi melegségre. Az az égbolt, ami alatt minden virágba borul nem más, mint a vidámság és a boldogság. (Ullrich, 1999, 228.) Jean-Paul Richter panteisztikus világképében a kisgyermek már szinte szakrális alakot ölt: "csodálatos, ismeretlen angyal" ő, aki elhozza a civilizáció elgépiesedett világában szenvedő ember számára a megváltást.

A gyermeki lélek tehát maga a megtestesült romlatlanság. A nevelésnek nincs fontosabb feladata, mint hogy ezt az eredendő ártatlanságot fenntartva segítse a zavartalan önkibontakozást. Követni kell a gyermek természetes ösztöneit, egyéniségének megnyilvánulásait. Minden ember énjében hordozza saját művelődésének, nevelődésének céljait, mindenkiben ott rejtőzik egy tökéletes emberideál, amelynek megvalósítására törekszik. Ennek az emberideálnak a csírái individuális lehetőségként élnek az emberben úgy, mint a márványtömbben a kész szobor: "Az ideális ember egy »antropolit« formájában születik e világra, akinek testrészeiről le kell törni az őket fogva tartó kőgyűrűket, azért, hogy azok maradékától magától is meg tudjon szabadulni." A nevelés tehát egyfelől az ideális ember megszabadítása az őt "antropolit" formájában fogva tartó gátjaitól; másfelől pedig azoknak a gyermekben szunnyadó erőknek a kibontakoztatása, amelyeknek maguk is kifejlődésre törnek (idézi: Ullrich, 1999, 228.).


A romantika gyermekideológiáját továbbfejlesztő szerzők közül kiemelkedik Friedrich Fröbel (1782-1852), akinek gondolatvilágában Rousseau és Pestalozzi hatása tükröződik. A gyermek ártatlannak születik, és romlottá azáltal válik, hogy megbomlik az ember és természet közötti eredendően fennálló harmónia. A pedagógia ne legyen direkt, normatív módon előíró jellegű, hanem kövesse a gyermek önkibontakozását, és óvja meg a gyermeket a káros hatásoktól. A fejlődést támogató, "követő nevelés" így segíti a visszatérést az ősi egészlegességhez, az ember-természet-istenség harmóniájához.

Fröbel gyermekértelmező ideológiája szerint a gyermekkor értékekben jóval gazdagabb periódusa az ember fejlődésének, mint a felnőttkor. A felnőtt lelke kiüresedik, karaktere elszürkül: "Halottak vagyunk, minden halott, ami körülvesz bennünket, üresen kong minden tudásunk, üresek vagyunk gyermekeink számára, majdnem minden, amit kimondunk, kong az ürességtől, tartalmatlan, élettelen..." Lelki megújulást, életet és energiát a felnőtt a gyermekekkel való foglalkozásból nyerhet: "Siessünk! Engedjük magunkat eljutni gyermekeinkhez! Engedjük, hogy megtöltsenek bennünket élettel! Éljünk velük, és engedjük, hogy velünk éljenek. ... Tanuljunk gyermekeinktől... Éljünk a gyermekeinknek: így hoznak ők számunkra békét és boldogságot." (Idézi: Ullrich, 1999, 251-252.)

A gyermeki lélek alkotóereje három tevékenységformában nyilvánul meg a legkifejezőbben: a beszédben, a játékban és a képzeletben. A játék Fröbel rendszerében kitüntetett szerepet kap: az "isteni egésszel" való egyesülés eszköze lesz. A gyermek játék közben éli át legintenzívebben saját létezésének totalitását: érző, gondolkodó és cselekvő lény lesz egyszerre. Az eredendő ártatlanságot a megromlott társadalmi viszonyok tönkretehetik, a gyermekben szunnyadó isteni kihasználatlanul maradhat, felnőttkorra teljesen elenyészhet. Ennek elkerülésére teremti meg Fröbel a "gyermekkert"-et (Kindergarten), amelyben a kettőtől hétéves korú gyermekek egy közösségben élnek, fejlesztő eszközökkel foglalkoznak és mozgásos, illetve szerepjátékokat játszanak. Fröbel fejlesztő eszközei (gömb, henger, kocka stb.), amelyeket "adományoknak" nevez, voltaképpen egy sajátos metafizikai rendszer szimbólumai, amelyek az ember, a természet és az istenség harmóniáját fejezik ki. Miközben a gyermek ezekkel önfeledten játszik, nemcsak belső spontán erői bontakoznak ki, hanem gondolkodása, felfogóképessége is fejlődik.

Fröbel társadalomreformeri elképzeléseket is dédelgetett a gyermekkert-mozgalom terjesztésével. Szándéka szerint az gyermekkert-óvoda lesz az újra megtalált földi paradicsom a gyermekek és szüleik számára egyaránt. A felnőttek lelki vezetőivé pedig saját gyermekei lesznek úgy, hogy a velük való együttes játék során hozzásegítik őket eltompult érzékeik, elfásult lelkük élettel való megtöltéséhez. A gyermekkert ezért nemcsak a nevelés eszköze lesz, hanem a családi élet megújítója, és - ezen keresztül - a társadalmi bajok orvossága is. (Pukánszky, 2005b)

A Rousseau pedagógiai eszméiben gyökerező és a romantika korában kivirágzó "Megváltó gyermek"-ideológia hatása jól érzékelhető a 19. század későbbi évtizedeiben, valamint a 20. században hódító reformpedagógiai irányzatok gyermekmagyarázataiban. Németh András egyik tanulmányában utal arra a figyelemreméltó jelenségre, ahogyan a reformpedagógia képviselői tovább viszik a mintegy négy évszázados európai humanista eszmei hagyományokat, valamint a romantika gyermekideálját, azaz a "szent gyermek mítoszát" (Németh, 2002, 28.). Ebben a mitikus elemeket is tartalmazó ideologikus értelmezésben a gyermek a szebb jövő letéteményeseként jelenik meg, aki egyfajta naiv géniuszként birtokában van a boldogabb élet "titkának", és képes megváltani az elgépiesedett civilizáció léleknyomorító hatásaitól szenvedő felnőtt embereket. Utat mutat nekik, de ez az út nem a technikai forradalom progressziója felé mutat, hanem - Rousseau nyomdokain haladva - az emberi együttélés ősi, természethez közelibb formái felé. Ennek az ideológiai alapokon álló "retrográd", antimodern fordulatnak az elemei jól érzékelhetőek a huszadik században tért hódító életreform mozgalomban, és az abból kisarjadó reformpedagógiai irányzatok különféle változataiban. A nagyvilág zajaitól megcsömörlött, és a természetbe kivonuló (és gyermekeiket naturális közegben nevelő) művészkolóniák éppúgy példák erre, mint a cserkészek és a vándormadarak (Wandervogel) mozgalma. De a természetes emberi létformából eredő kultúra felértékelődése fejeződik ki az olyan művészetpedagógiai irányzatokban is, mint például Kodály Zoltán (1882-1967) ősi magyar népzenére épített nevelési rendszere.


Az eddigiekben vázlatosan bemutatott három "gyermekideológia" csupán egy lehetséges értelmezési keret a mentalitástörténet és a pedagógiai eszmetörténet tényanyagának magyarázatához. Az egyes kategóriákba való besorolás nem jelenti a teljes tartalmi homogenitást. Egy adott ideológiatípuson belül pedig az is elképzelhető, hogy az egyes pedagógiák későbbi recepciója más és más. A gyermeki ártatlanságra épülő comeniusi és rousseau-i gyermekideológiák recepciója például széttartó. Az előbbi az egész életen át folyó tanulás "iskolásított" világa felé mutatva a modern közoktatási rendszerek kiépüléséhez nyújtott adekvát oktatáselméleti és rendszerelméleti alapozást, az utóbbi recepciója viszont a romantikán, a reformpedagógiákon és a huszadik század végén elterjedő alternatív pedagógiai irányzatokon keresztül az "iskolátlanítási" (deschooling) törekvések felé halad.

Az azonban valószínű, hogy a gyermekről szóló ideológiai magyarázatok alakulásának vizsgálata tanulságos gondolati modelleket és releváns pedagógiatörténeti viszonyítási pontokat kínálhat a jelenkori pedagógiai törekvések és iskolapolitikai fordulatok megértéséhez is.


Irodalom:

Ariès, Philippe (1960): L'Enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime. Éditions du Seuil, Paris, 1960. Magyarul a Gyermek, család, halál című kötetben. Gondolat, Budapest, 1987.

Arndt, Ernst Moritz [1805], (1904) Fragmente über Menschenbildung. Nach der Originalausgabe neu herausgegeben von Wilhelm Münch und Heinrich Miesner. Langensalza.

Augustinus, Aurelius (1987): Vallomások. Fordította: Városi István. Gondolat Kiadó, Budapest.

Comenius, Johannes Amos [1623], (1990): A világ útvesztője és a szív paradicsoma. Bibliaiskolák Közössége, Budapest.

Comenius, Johannes Amos [1632], (1992): Didactica Magna. Seneca Kiadó, Budapest.

DeMause, Lloyd (1974): The Evolution of Childhood. In: DeMause (1974, szerk.): The History of Childhood. The Psychohistory Press, New York. Magyarul in: Vajda Zsuzsanna és Pukánszky Béla (1998, szerk.): A gyermekkor története. Szöveggyűjtemény. Eötvös József Kiadó, Budapest.

Erasmus, Desiderius [1529], (1913): A gyermekek korai erkölcsös és tudományos nevelése. In: Erasmus (1913): A gyermek nevelése. A tanulmányok módszere. Fordította: Péter János. Budapest. 41-107.

Fináczy Ernő (1926): A középkori nevelés története. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest.

Fröbel, Friedrich (1973): Die Menschenerziehung. Die Erziehungs-, Unterrichts- und Lehrkunst. Hrsg. von Hermann Holstein, Bochum.

Herbart, Johann Friedrich (1913-1919): Pädagogische Schriften, I-III. Herausgegeben von Willmann, Otto und Fritzsch, Theodor. Dritte Ausgabe, Osterwieck - Leipzig.

Herbart, Johann Friedrich (1913): Allgemeine Pädagogik aus dem Zweck der Erziehung abgeleitet. 1806. In: Willmann - Fritzsch: Johann Friedrich Herbarts pädagogische Schriften. Osterwieck - Leipzig, 1913. I. kötet, 233-234.

Jean Paul [Jean Paul Friedrich Richter] [1807], (1910): Levana, nebst pädagogischen Stücken aus seiner übrigen Werken und dem Leben des vergnügnen Schulmeisterleins Maria Wuz in Auental. Mit Richters Biographie herausgegeben von Dr. Karl Lange. Dritte Ausgabe, Langensalza, Hermann Beyer & Söhne.

Kant, Immanuel [1803] (1901): Über Pädagogik. Mit Kant's Biographie herausgegeben von Prof. Dr. Theodor Vogt. Dritte Auflage, Langensalza, Verlag von Hermann Beyer & Söhne.

Locke, John [1693] (1914): Gondolatok a nevelésről. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Mutschenbacher Gyula. Kiadja a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, Budapest.

Luther, Martin [1519], (1986): Ein Sermon vom ehelichen Stand. In: Hoffmann, Franz (Hrsg.) (1986): Pädagogik und Reformation von Luther bis Paracelsus. Volks und Wissen Verlag, Berlin, 61-65.

Mallet, Carl-Heinz (1990): Untertan Kind. Nachforschungen über Erziehung. Ullstein Sachbuch, Frankfurt am Main, Berlin.

Németh András (2002): A reformpedagógia gyermekképe. A szent gyermek mítoszától a gyermeki öntevékenyég funkcionális gyakorlatáig. Iskolakultúra, 2. szám, 22-32.

Plake, Klaus (1991): Reformpädagogik. Wissensoziologie eines Paradigmenwechsels. Waxmann, Münster-New York.

Pestalozzi, Johann Heinrich (1938): Sämtliche Werke. Herausgegeben von Artur Buchenau, Eduard Spranger und Hans Stettbacher. XII. Band, Verlag von Walter de Gruyter & Co., Berlin.

Pestalozzi, Johann Heinrich [1797], (1938): Meine Nachforschungen über den Gang der Natur in der Entwicklung des Menschengeschlechtes. In: Pestalozzi's Sämtliche Werke. XII. Band. Berlin.

Plake, Klaus (1991): Reformpädagogik. Wissensoziologie eines Paradigmenwechsels. Waxmann, Münster - New York.

Pukánszky Béla (2001): A gyermekkor története. Műszaki Kiadó, Budapest.

Pukánszky Béla (2005a): A gyermek a 19. századi magyar neveléstani kézikönyvekben. Iskolakultúra könyvek, 28. Pécs.

Pukánszky Béla (2005b): A gyermekről alkotott kép változásai az óvoda történetében. Educatio, 14. 4. szám, Tél. 703-715.

Rousseau, Jean-Jacques [1762], (1978): Emil vagy a nevelésről. Tankönyvkiadó, Budapest, 3. kiadás.

Shahar, Shulamith (1990): Children in the Middle Ages. London-New York, Routledge. Magyarul: Gyermekek a középkorban. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Shorter, Edward (1975): The Making of the Modern Family. Basic Books, Inc. Publishers, New York.

Ullrich, Heiner (1999): Das Kind als schöpferischer Ursprung. Studien zur Genese des romantischen Kindbildes und zu seiner Wirkung auf das pädagogische Denken. Verlag Julius Klinkhardt, Bad Heilbrunn.

Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest.

 

Kereszty Orsolya

A "Nő és a Társadalom" indulása, (1907-10)[122]

A dualizmus korával foglalkozó művelődéstörténeti kutatások egyik fontos kérdésköre, hogy hogyan szervezték meg az egyre inkább és egyre intenzívebben öntudatra ébredő nők művelődési lehetőségeiket Magyarországon. Az 1867 és 1918 közötti időszak művelődéstörténeti és neveléstörténeti szempontból egyaránt kiemelkedőnek tekinthető, ha megvizsgáljuk, hogy milyen változások, fejlődések történtek, reformgondolatok fogalmazódtak meg. A gazdasági és társadalmi változásoknak köszönhetően - elsősorban a városi és középosztálybeli - nők lehetőségei egyre inkább szélesedtek, és a kiharcolt tevékenységek elfogadottabbá váltak. A korabeli feminista nőmozgalom célja nem kizárólagosan a magánszférából való kitörés volt,[123] hanem - a habermasi terminológiával élve - egy új, alternatív közszféra megteremtését is vállalta.[124]

A felnőtt nők nem intézményes formában megvalósuló művelődésének térnyerése szempontjából a dualizmus időszaka kiemelkedő jelentőségű a magyarországi andragógiatörténet-írásban.[125] Az ügyért folytatott harcban kiemelt szerepe volt a korabeli feminista nőmozgalomnak. Erős kultúrpolitikai beállítódását mutatja az a küzdelem, melyet a mozgalom első éveiben a nők művelődéséért és fiúkéval egyenlő oktatásáért folytatott (N. Szegvári 1969. 1).[126] A nőmozgalmak története értelmezhető az egyes országos nemzeti történelme részeként, de - ahogy arra Susan Zimmermann rámutatott -, a nemzeti nőmozgalmak mind részesei voltak egy sokszínű, transznacionális társadalmi reformmozgalomnak, vagyis a korabeli nőmozgalmak egyaránt működtek lokális és globális kontextusokban.[127] A nőmozgalmak markáns nemzetközi dimenziója volt az oka annak, hogy a különböző országokban, eltérő célokkal, szervezeti működéssel, elképzelésekkel működő lokális mozgalmak között látszólag megmagyarázhatatlan hasonlóságok voltak, de ugyanakkor, köszönhetően az egyedi esetek és a transznacionális hasonlóságok közötti komplex kapcsolatnak, a nemzeti mozgalmak gyakran megőrizték egyedi, megkülönböztető vonásaikat. A nőmozgalmak történetírásának analitikus és interpretív horizontjait nagyban szélesíti az, ha mind a globális, mind pedig a lokális kontextust, valamint kötődéseiket egyaránt a vizsgálat tárgyává tesszük. (Zimmermann 2000. 1.)

Az intézményes oktatást tekintve, az 1868-as Eötvös-féle népoktatási törvény rendelkezett a "tömegek" oktatásáról, beleértve a nőket is. Az 1870-es években - elsősorban a Veres Pálné köré csoportosuló mozgalom hatására - egyre többször és intenzívebben fogalmazódott meg a lányok középfokú oktatásának kívánalma, összhangban a korabeli "fejlett" európai térségekkel. A reformgondolatok és követelések "bázisa" a korabeli nőmozgalom volt, mely elsődleges célja mellett (a nők választójogának kivívása) kiemelt célként kezelte a nők intézményes oktatását. A kezdeti, Veres Pálné nevéhez fűződő, a lányoknak a fiúk középiskolai oktatásával egyenlő szintű oktatás megvalósulását sürgető elképzeléseket a mindenkori kormányzat fokozatosan háttérbe szorította, és a felsőbb leányiskolákat igyekezett a középosztály igényeinek megfelelően, a magyar nemzet érdekeit szem előtt tartva, a lányok "természetes" (biológiai) szerepeit hangsúlyozó oktatást megvalósító intézményekként megszervezni. Mindezzel párhuzamosan nem csökkent azoknak a száma, akik a "valódi" középfokú oktatást sürgették a lányok számára. Egy évvel azután, hogy Wlassics Gyula megnyitotta az egyetemek bölcsész, gyógyszerész és orvosi karait a nők előtt, 1896-ban szintén Veres Pálné kezdeményezésére, társadalmi összefogás eredményeként megnyílt az első magyarországi leánygimnázium (N. Szegvári, 1969. 294-335., Kéri, 2008. 101-112., Kereszty, 2010. 198-213.).

Köszönhetően annak, hogy még csak egy kibontakozóban levő folyamatról beszélhetünk a dualizmus első felében, a nők jelentős tömege nem részesülhetett intézményesen szervezett oktatásban a korabeli Magyarországon. A nők öntudatra ébresztése, vagy egyszerűen a figyelemfelkeltés mindvégig kiemelt célja volt a nőmozgalmaknak. Ennek egyik megvalósulási útja a különböző összejövetelek, tudományos, ismeretterjesztő és kulturális (szórakoztató) programok mellett a különböző egyesületekben működő, vagy azokhoz szorosabb-lazább szállal kötődő nők művelődésének elősegítése, megszervezése volt.

A 19. század a civil társadalom kezdeti szerveződésének időszaka, melynek során számtalan, nőket és férfiakat egyaránt tömörítő egyesület alakult a korabeli Magyarországon (Burucs, 1993.). A 19. század második fele volt az az időszak, melynek során - köszönhetően a globális, nemzetközi szinten is működő nőmozgalmaknak - egyre több olyan szervezet alakult, mely a felnőtt nők művelődését, szabadidős tevékenységét segítette, vagy egyszerűen csak alkalmat adott a közös gondolkodásra (Kéri, 2008. 78.). Lényeges, hogy ezek a szervezetek társadalmi osztály és felekezet szerint (esetenként érdeklődési kör szerint is) erősen differenciáltak voltak. A dualizmus kori nőegyesületek általában vagy karitatív céllal, vagy vallásos célból alakultak, közös céljuk a nők helyzetének javítása volt.


Nők művelődése a dualizmus kori Magyarországon, különös tekintettel a felnőttek művelődési lehetőségeire

Magyarországon a nők művelődési lehetőségeinek kiterjesztéséért folytatott harc az 1870-es években indult meg, elsősorban a korabeli egyesületek működésének keretében. Sokféle nézőpont megfogalmazódott a nők politikai- és művelődésügyi emancipációjával kapcsolatban. Az egyik tábor a nőemancipációt kizárólag művelődési kérdésnek tekintette, mások azt hangsúlyozták, hogy a nők művelődési joga az élet fenntartásához szükséges ismeretek eszköze. Utóbbiak esetében szintén minimum két nézőpontot különíthetünk el. Az első a "hagyományos" nőkép alapján, a kenyérkereseti pályát kényszerként tekintve érvelt, a második tekintettel volt arra a tényre, hogy a gazdasági-technikai és társadalmi változások okán egyre több nő vállalt fizetett munkát, melynek egyéb, oktatásügyre vonatkozó konzekvenciái voltak (N. Szegvári, 1969. 113-127.). A korban általánosan jellemzőek voltak a gyakorta kialakuló sajtóviták, melyek elemzése jól tükrözi a változatos és sokszínű, gyakran ellentmondó álláspontokat, véleményeket, és gyakran konkrét gyakorlati javaslatokat (Kéri, 2008., N. Szegvári, 1969., Kereszty, 2010.).

Az 1870-es évektől vált egyre intenzívebbé a nőemancipációért folytatott harc Magyarországon. Köszönhetően az egyesülési és gyülekezési jog elismerésének, - elsősorban a napóleoni háborúk okozta nyomor enyhítésére - már a reformkorban megindult a nőegyletek alapítása, de működésük virágkorát a dualizmus időszakában érte, nem csak Magyarországon, de Európában is. 1888-ban Londonban alakult meg az International Council of Women (ICW) (Nemzetközi Nőtanács), 1906-ban az International Woman Suffrage Alliance (Nők Nemzetközi Választójogi Szövetsége) (Kéri, 2008.78-90., Burucs, 1993.).

Magyarországon az egyesületek alapítói kezdetben a vidéki arisztokrata rétegből kerültek ki, majd módos polgári rétegek asszonyai voltak. Később megjelentek a polgári és a munkásnő-egyletek is. A nőegyletek közös vonása, hogy vallásos és karitatív jellegűek voltak a korszak kezdetén,[128] később - az egyesületek számának növekedésével - tevékenységi körük is jelentősen szélesedett. Fő célnak tekintették ezeken kívül a nők helyzetének javítását és leányiskolák alapítását. Lényeges, hogy a nők társadalmi helyzetének javítását, de legalábbis átalakítását fogalmazták meg, a fennálló társadalmi intézményrendszer keretein belül, az alapvető gazdasági-társadalmi struktúra változtatása nélkül (N. Szegvári, 1969. 127-139., Kéri, 2008. 78-90.). A jótékony egyesületek céljaikat az úgynevezett "anyai keretben" fogalmazták meg, a hangsúly a nők családanyai szerepén volt, mely gyakran összekapcsolódott a nemzet felemelésének diskurzusával.[129] 1861-ben alakult meg a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete, mely a hagyományos jótékonysági feladatokat a nemzeti ügy programjával és az "anyai programmal" kapcsolta össze. 1896-ban alakult meg az Országos Katholikus Nővédő Egyesület, mely a kenyérkereső nők szellemi és anyagi támogatását tűzte ki célul. A nők számára létrejövő vallási egyesületek szintén a vallásos misszió mellett szintén az "anyai keretben" fogalmazták meg programjukat (Pető és Szapor, 2004).

A 19-20. század fordulójára a nőegyletek száma Magyarországon elérte a 84-et, beleszámítva a területi és vallási alapon működőket is. Ezek legnagyobb része még mindig jótékony célú volt. 1904-ben alakult meg az ICW magyarországi osztályaként, Rosenberg Auguszta kezdeményezésére a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége (MNSZ), mely tömörítette a magyarországi nőegyletek nagy részét. 1909-től saját lapot is indított, Egyesült Erővel címmel, melyet Perczelné Kozma Flóra és Szemere Ilona szerkesztett. N. Szegvári kiemeli, hogy így az igen heterogén összetételű szervezet nem volt alkalmas arra, hogy a nők politikai jogaiért folytatott harcát irányítsa, azonban megfigyelhető, hogy később a feminista mozgalom térhódításával nőtt a befolyása a szervezet felett is.[130]

Az 1896-1914 közötti időszak tekinthető a magyarországi nőmozgalmak működésének leginkább intenzívebb és eredményesebb időszakjának. Egy olyan időszak, amikor is kijelenthető, hogy létezett egy pontosan meghatározott és nagy hatással bíró feminista mozgalom a különböző egyéb nőmozgalmi ágak között (Szapor, 2004. 194.). 1896-ban alakult meg a Nőtisztviselők Országos Egyesülete, az irodában dolgozó nők gazdasági és társadalmi érdekeinek védelme érdekében. 1904-ben alakult meg a Feministák Egyesülete, melynek mindvégig szoros kapcsolata volt a Nőtisztviselők Országos Egyesületével.[131] 1906-ban az egyesületnek 342, 1907-ben 507 (Kéri, 2008. 87.), 1910-ben 700 tagja volt (Szapor, 2004. 204.). N. Szegvári értékelésében a Feministák Egyesülete "magában foglalta az egész nőtársadalom művelődési, munka- és politikai jogáért folytatott harcának igényét, a valóságban azonban a legszűkebb körű polgári és néha arisztokrata elemeken kívül nem tudta mozgósítani a szélesebb nőtömegeket." (N. Szegvári, 1969. 140.) A közös célok ugyanis ellentmondásban voltak, vagy nem igazán tértek ki a különböző, nőket fel/megosztó komponensekre (társadalmi nem, osztály, etnicitás, faj, földrajzi elhelyezkedés, végzettség, kor, stb.)

Woolstonecraft-dilemma tárgyalja azt, hogy a nők politikai részvételének történetét az határozza meg leginkább, hogy milyen célt tűztek ki: az volt a cél, hogy az egyenlőséget a férfiakkal együtt érjék el, vagy férfiaktól eltérő női különbség elismertetéséért harcoltak.[132] Ezt a két látszólag szemben álló megközelítést a századforduló magyarországi feminista mozgalma esetében nem lehet elválasztani, mert mind a két érvelési módot ismerték, és használták is. A Woolstonecraft-dilemma kapcsán éppen mégsem az egyenlőség és különbség a kérdés, hanem az alárendelődés foka és mértéke. Vagyis, hogy hogyan változik a társadalmi nemek szerint az állampolgárság kritériumainak meghatározottsága? (Pető és Szapor, 2004)

A csoportérdekek érvényesítésének legalább két szempontja van Lovenduski szerint. Az első, amikor a csoport tagjai jelen vannak a döntések meghozatalakor, a másik, amikor a tagok érdekeit figyelembe veszik a döntések meghozatalakor.[133] Anne Philips a "jelenlét politikájának" nevezi azt a jelenséget, mely szerint a társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy az úgynevezett női érdekek érvényesítése a nők által hatékonyabb. E szerint a megközelítés szerint a nők különálló közös érdekeit a politikai vitákban és a döntéshozatali folyamatokban nyilvánosan hangsúlyozni kell.[134] Vagyis a kérdés az, hogy tekinthetjük-e a nőket egy külön érdekcsoportnak? Van-e egyáltalán olyan különálló és közös érdeke a nőknek, amit képviselni kell?

A Feministák Egyesülete rendkívül sok területen tevékenykedett nem csak elméleti szinten, de gyakorlatban is megvalósítva a reformgondolatokat. 1904 után egyre inkább hangsúlyos lett a választójogért folytatott harc (Szapor, 2004. 195.), melynek eredményeképpen konkrét, gyakorlati feladatokat fogalmaztak meg folyóiratuk hasábjain, és intenzívebben tárgyalták a külföldi példákat is.[135] Minden egyéb más területnek és célnak a választójogért folytatott harc lett az alapja. A Feministák Egyesülete bekapcsolódott az Országos Választójogi Liga munkájába is, melynek során kérvényekkel, deklarációkkal, felvonulásokkal harcoltak a nők választójogáért. N. Szegvári ezt a következőképpen értékeli:

"A választójogi harcba való egyre mélyebb bekapcsolódása miatt a feminista mozgalom harci ereje egyre jobban elfordult a női művelődési jogokért folytatott harctól, éppen abban az időszakban, amikor az a legfontosabb lett volna." (N. Szegvári, 1969. 143.)

A 19. és 20. század fordulóján kibontakozó nőmozgalmak szintén több területen járultak hozzá az elsősorban középosztálybeli nők művelődési lehetőségeinek szélesítéséhez. Gyűlések, röpiratok, előadások, konferenciák segítették a nők egyre inkább megvalósuló önszerveződéseit. A magyarországi nőmozgalmakat két táborra oszthatjuk, az integracionistákra, akik leginkább hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodtak, illetve az individualista modernistákra, akik elsősorban a társadalmi és gazdasági viszonyoknak a nemekre gyakorolt hatását helyzeték a középpontba. Az elsőbe sorolható a "polgári" nőmozgalom úgynevezett mérsékelt szárnya, például a Magyarországi Nőegyesület Szövetsége, valamint a katolikus irányzat. A második csoportot alkotta például a "polgári" nőmozgalom "radikális" szárnyát képviselve a Feministák Egyesülete és a szociáldemokrata tábor. (Zimmermann, 1999)


A Nő és a Társadalom szerepe a művelődésben

A korabeli nőmozgalmi törekvések bázisaként működő Feministák Egyesülete (FE) 1904-ben alakult meg, kiválva a Nőtisztviselők Országos Egyletéből (NOE), Schwimmer Róza és Glücklich Vilma vezetésével. Általános és legfontosabb célként a nők választójogának kivívását fogalmazták meg, de hangsúlyos szerepet kapott a nők gimnáziumi és egyetemi képzésének engedélyezéséért majd kiterjesztéséért folyó küzdelem, az anya- és csecsemővédelem, a nővédelem, a női munka elősegítése is. A Feministák Egyesülete vezetői hamar felismerték, hogy konkrét céljaik eléréséhez, valamint általánosabb és alapvetőbb tevékenységükhöz, a nők mozgósításához szükség van egy periodikára.[136] A Nő és a Társadalom a Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete hivatalos havi lapjaként indult 1907-ben.

A Feministák Egyesülete mellett a Nőtisztviselők Országos Egyesülete is hivatalos közlönyének fogadta el az 1907-ben induló A Nő és a Társadalmat:

" (...) nagy örömmel fogadtuk a "A Nő és a társadalom" lapkiadó-társaság ajánlatát, mely hajlandónak nyilatkozott arra, hogy olcsó áron átengedi lapját tagtársainknak, ha egy bizonyos minimális lapszám átvételére kötelezzük magunkat."[137]

A vállalkozás sikerét nem csak az hivatott garantálni, hogy a kiadónak tagjai leginkább az egyesület tagjai körül kerültek ki, hanem az is, hogy a folyóirat nem csak egy céltudatos szaklapként fog funkcionálni, hanem egy "magas színvonalon álló, általános női érdekeket szolgáló" lap lesz. A szerződés értelmében a tagdíjemelés fejében a Nőtisztviselők Országos Egyesületének tagjai is megkapják a lapot, melyből értesülhetnek az egyesületet érintő aktuális történésekről: "A kiadó-társaság szerződésünk értelmében köteles, minden lapszámban tért hagyni hivatalos közleményeink, szakcikkeink és sajátos érdekeinket szolgáló tudósítások számára." Nem csak tartalmilag történt megosztás a két egyesület között, a lapkiadó társaság alapszerződése értelmében a vállalat jövedelméből is fele-fele osztozott a két egyesület.[138]

A lap alapítása mellett, létrejött a Nő és a Társadalom Kiadóhivatal is, mely az Andrássy út 83. szám alatt működött (Szerkesztőség a Nefelejts u. 41. szám alatt volt). A nőmozgalmi törekvéseket összefogó és irányító lap terve már 1904-ben felvetődött, és a beszámolók szerint idő előtt kitudódott,[139] Schwimmer Róza 1906-ban, egy évvel a lap hivatalos indulása előtt már világosan megfogalmazta annak célját:

" ... címen január 1.én szaklap indul a magyar nőmozgalom elvi irányítására, ismertetésére és támogatására. A kiadóvállalat megbízott a lap szerkesztésével. A feladattal azt a felelősséget vállaltam, hogy lapunkat úgy a magyar nőmozgalom gyakorlati és ideális szellemében vezetem, mint azt, hogy a legmagasabb irodalmi színvonalra helyezzem. Felelősségteljes kötelességemet természetesen csak akkor teljesíthetem, ha a nőmozgalom elveit támogató szakíróink érdeklődnek a lap iránt és munkájukkal felkarolják."[140]

Tervezett főszerkesztői állásfoglalásában Schwimmer Róza írókat keresett, és kért fel arra, hogy publikáljanak a készülő folyóiratba.[141] Ekkor az induló lap neve még kérdéses volt, később erről hosszú egyeztetések és viták folytak. A Feministák Egyesületének bizottsági ülésein is kérdésként merült fel az induló lap címe, és több lehetséges megoldás is született: "Nőmozgalom" (a nagygyűlés nem fogadta el), "A Nő Szava", "A Nők Szava" (utóbbi kettőnek volt a legtöbb szavazata), bár a "szava" szó miatt ellenvetés támadt, mi szerint az túlságosan is rímelne a Népszavával.[142] Schwimmer Róza a hasonlóság miatt egyértelműen az utóbbi kettő elvetése mellett foglalt állást: "(...) "esdve kérem" Magukat, ejtsék el a "Nő szava" v. "Nők szava" címet. Nő szava = traccs. Nők szava = locsogás. Nem szavakról és szavakért folyik a mi küzdelmünk."[143] A felmerült ötletek helyett a "mozgalom" szót ajánlja, de a leglényegesebb elemnek azt tartja, hogy ne rímeljen a "Népszavára". A lap címére vonatkozóan sokáig nem tudnak megegyezni,[144] felmerült megoldásként többek között például az "Uj irány", "Hírnök", "Hírharsona", "Csillag", "Hold", "Küzdelem".[145] A későbbi cím, a "Nő és a Társadalom" a feljegyzések szerint egy évvel a lap indulása előtt merült fel először: "A vajúdás utolsó stádiumában vagyunk. Reméljük, műtét nélkül fog megszületni "A Nő és a Társadalom", vagy tudom is én micsoda, és hogy nem lesz szörnyszülött."[146] A címre rögtön az első szám szerkesztőségi állásfoglalásában reflexió is született, mely szerint a cím maga egy paradoxon, hiszen a "nő" is része a társadalomnak, nem egy önálló entitásként képzelhető el: "Tulajdonképen szószaporítás. Hiszen a társadalom testének elválaszthatatlan része a nő, helytelen, hibás összetétel tehát: a nő "és" a társadalom".[147]

A Feministák Egyesülete idejekorán felismerte egy periodika jelentőségét a nőmozgalom céljainak elérésében. Utaltak arra, hogy a magyarországi modern értelemben vett nőmozgalom Nyugat-Európához képest jóval későbbi indulásának egyik oka egyértelműen az volt, hogy nem volt olyan fóruma, amely szilárd bázisként szolgált volna a nőmozgalom és más, érdekkörébe tartozó kultúrmozgalom céljainak eléréséhez. Ezt ellensúlyozandó a lap indulásáig figyelemmel kísérték a külföldi, elsősorban az angol, német és francia folyóiratokban megjelent, a nőmozgalommal kapcsolatos híreket.

"Mint minden más kulturfolyamat, a modern nőmozgalom is, Magyarországon jóval később indult meg, mint a nyugati országokban. (...) Bizonyos, hogy más országokban sok tekintetben tovább jutottak már. De ez nagyrészt nemcsak a külföldi mozgalom régebbi keletkezésének köszönhető, hanem annak, hogy speciális sajtó támogatja minden küzdelmét. A mi évtizedes küzdelmünk első mérföldjelzője e lap. A magyar nőmozgalom tovább nem tengődhet az angol, német és francia feminista lapokon, amelyeket magyar szaklap hiányában járattak mostanáig mindazok, akik a mozgalom irodalma iránt is érdeklődtek."[148]

A folyóirat indulása stratégiailag is nagyon fontos volt az önmagát "szervezettséggel", "öntudatossággal" és "művelődési vággyal" jellemző korabeli magyar nőmozgalom számára, mely túlhaladván "az első és legnehezebb stádiumot: a semmibe vevés korszakát", megértette a társadalommal, hogy:

"a nők mozgalmát csak komolyan tárgyalhatják még az ellenségei is". Ehhez elengedhetetlen volt egy saját folyóirat, mely: "azt a szilárd alapot adja majd a magyar nőmozgalomnak, melyről igazságait korlátlanul hírdetheti, eszméit a maguk igazi ideális voltában ismertetheti. Erről az alapról védekezhet a rengeteg támadás ellen, eloszlathatja a minden akciója után felbukkanó tévedéseket és rendületlenül - mert független minden külső befolyástól - vezethet gyakorlati céljainak megvalósulása felé."[149]

Köszönhetően annak, hogy a 19-20. századfordulós nőmozgalmak lokális és globális szintjei között szoros kapcsolat és együttműködés volt (Zimmermann, 2000), a folyóirat indulását és működését nemcsak hazai, de nemzetközi szinten is figyelem kísérte. Carrie Chapman Catt, a nemzetközi nőmozgalom egyik vezető személyisége nagyon fontosnak értékelte, hogy a folyóirat meg fog jelenni, erről nemzetközi fórumokon hírt is adott, érdekelte, hogy mi a címe és hogy fog kinézni, valamint igényt tartott a megjelent lap egy példányára is. Ugyanakkor kiemelte, hogy A Nő és a Társadalom folyóiratról hírt adó írásában nem tudta kellőképpen és megfelelően kiemelni a magyar nők eredményeit, elsősorban azért, mert nem akarta megsérteni az osztrák nők érzéseit, akik még akkor nem voltak tagjai a világszövetségnek:

"In the article I wrote for the journal on Hungary I could not sing the praises of the Hungarians quite so loud as I would have been happy to do as I thought the Austrians would think that we were making an unfair comparison and as we wish them to organize and join with us I did not want to hurt their feelings. There are some fine women among them and there is no doubt that they would have a fine organization if it were not for the oppressive laws there which prevent it."[150]

Pataj Sándor, az Igazság című lap főszerkesztője és kiadója (Ispánovics Csapó, 2003.), azzal a kéréssel fordult Schwimmer Rózához, hogy ""A Nő és Társadalom" című lapját, ha Önnek egészen mindegy, adja ki olyan formában, mint az Igazság", azon okból, hogy hátha egyszer egyesülhet majd a két lap, vagy ugyanazt a tartalmat az Igazság című folyóiratban mellékletként is megjelentetheti.[151]

A feljegyzések alapján következtetni lehet arra, hogy már az első években a folyóirat igen széles körű kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Hirdetést fogadott a Magyar Királyi Gyermekmenhelytől, melyben egy hirdetést küldenek a lapnak, és kérik, hogy jelentessék meg.[152] Nagy László a Magyar Gyermektanulmányi Társaság elnöke szintén küldte a társaság meghívóját Schwimmer Rózának a célból, hogy a lapban publikálják.[153] A Magyarországi Munkások Rokkant- és nyugdíjegylete szintén egy hírt kívánt közzétenni a lapban, mely szerint az egyesületet közhasznú munkájáért állami aranyéremmel tüntették ki a nemzetközi balesetügyi és munkásjóléti kiállításon.[154]

A Társadalmi Múzeum folyóirat egyik rovatvezetője, Kelemen Nándor is szívesen együtt működött Schwimmer Rózával, felajánlva, hogy mint a törvényes munkásvédelmi és munkásbiztosítási rovat vezetője szívesen szolgáltat A Nő és a Társadalom-nak is adatokat.[155] Oppenheim Vilmos arról értesítette Schwimmer Rózát, hogy a "Komáromi Újság" és a "Csalóközi Lapok" szerkesztőjét megnyerte, munkájához ismertetéseket két és néhány folyóiratszámot.[156] Dr. Baranyay József a "Csallóközi Lapok" felelősszerkesztője és a "Komáromi Újság" segédszerkesztője kérte Schwimmer Rózát, hogy küldje el neki A Nő és a Társadalom néhány számát, hadd csináljon ezekben propagandát.[157] Az 1908-ban induló Női Élet szintén kéréssel fordult a folyóirathoz, hogy egy rövid hírt jelentessen meg a készülő számmal kapcsolatban. A tervek szerint heti rendszerességgel megjelenő hetilap "elsősorban a modern nőkérdés nálunk is mind aktuálisabbá váló problémáit fogja hasábjain megvitatni, az erre legilletékesebb tényezők - a magyar írónők - közreműködésével, de ezenkívül a szépirodalmi, gazdasági és háztartási, irodalmi és művészeti, általában minden olyan területre ki fogja terjeszteni a figyelmét, mely a modern nő életével s így a műveltebb magyar családok gondolatkörével valami vonatkozásban van."[158]

Nem csak társlapok és egyesületek kísérték figyelemmel a folyóirat működését, de a kért publikációk kapcsán számtalan korabeli meghatározó értelmiségi is. Miután Schwimmer Róza felkérte egy cikk megírására, Ritoók Emma azt válaszolta, hogy nem tudja, tudna-e megfelelőt a lapnak írni, és kifejtette: "Nagyon sokat szeretnék vitatkozni a lapjukkal és úgy gondolatban vitatkozom is."[159] Undi Mariskától, a kor egyik vezető festőművészétől szintén kért írást Schwimmer Róza, sőt Undi később előadóként is szerepelt a Feministák Egyesülete rendezvényein.[160] A lap beszámolt hasábjain arról is, hogy Undi Mariska a II. kerületi Fehérkereszt kórházban dolgozott egy freskón, mely megtekinthető a helyszínen.[161]

A folyóirat rendszeresen szemlézett más folyóiratok cikkeiből, kisebb - esetleg szerkesztői - üzenetben reagált egy-egy hírre, vagy cáfolta meg. Az 1910-es évektől találhatóak viszonylag rendszeres módon közölt reflexiók saját működésükkel és eredményességükkel kapcsolatban. 1910-ben látták elérkezettnek először az időt egy visszatekintésre, melynek során a szerkesztőség és a kiadóhivatal is úgy értékelte, hogy a "befejezett három évfolyam a magyar nőmozgalom virtualitásának, életerős fejlődésének krónikája." Egyértelmű sikernek könyvelték el azt, hogy egy olyan folyóiratot hoztak létre, mely "a magyar közönség legszélesebb rétegeibe vitte a feminizmus problémáit. Megkönnyítette helyes megértésüket. Mi több: lelkesíteni, tettre serkenteni is sikerült mindazokat, akikben a feminizmus igazságai ösztönszerűen éltek ugyan, de gyakorlati központosítás híján, elméleti ismeretek támasza nélkül nem juthattak kifejezésre."[162]

Negatívumként említették, hogy a lap havonta csak egyszer jelenik meg, holott "az aktualitások sokasága, az élet eseményeinek női szempontból való elbírálásának szükségessége, a védekezés, sőt a támadás kényszere" sokszor implikálná a gyakoribb megjelenést. A szerkesztőség és a kiadóhivatal szempontjából ennek mindösszesen anyagi okai voltak, ez ellen újabb előfizetők beszervezésével, új hirdetők toborozásával lehetett tenni, vagy, ha mindenki arra törekedne, hogy a meglevő hirdetőknél vásároljon.[163] A viszonylag hosszú és részletes értékelésre, és arra a megfogalmazott igényre, hogy szeretnék a folyóiratot többször megjelentetni mint havonta egy alkalom, később válaszok is érkeztek. Az 1910. év márciusi számában a sok ötlet közül egy nagyváradi olvasó javaslata mellett foglaltak állást a szerkesztők, mely szerint minden előfizető állítson össze egy listát, melyekre egy mintapéldányt szeretne küldeni a folyóiratból.[164]

Az 1911-es év első számában még mindig azt hangsúlyozták a szerkesztők, hogy szükség van arra, hogy a lapot minél szélesebb kör fejlessze: nem csak az alkotók, de a különböző munkatársak, olvasók, támogatók együttes munkájára egyaránt szükség van. Összegzésükben pozitívumként emelik ki, hogy a lap "harcolt az előítéletek és a nővel szemben elkövetett igazságtalanságok ellen, jogokért küzdött, a társadalom mostoháinak igazát védte, követelte jussukat."[165] Érdekes Schwimmer Róza visszaemlékezése az 1911-es évből, mikor is értékelte a folyóirat addigi működését:

"(...) tudtam, hogy a rendelkezésemre álló eszközökhöz mérten a lehető legjobban csináltam a lapot, azt is tudom, hogy a külföldi feminista lapokkal összehasonlítva is megállja a helyét."[166] Továbbra is szükségesnek gondolta a folyóirat létezését, nem csak a fenntartását, de a fejlesztését is. Ennek első gátjának azt látta, hogy ő maga volt ilyen hosszú időn át a szerkesztő, és nem állt rendelkezésére elég pénz sem: "A lap tagadhatatlanul hozzájárult a feminizmus ismertetéséhez és az egyesületek tagjainak összetartásához, de távolról sem olyan mértékben, a milyenben hivatása volna, sem a fentartásáért hozott, áldozatokkal arányban."[167]

Az 1912-es esztendő első száma bár pozitívumként értékelte a lap tevékenységét, mellyel a nők jogainak és érdekeinek védelméért harcolt, de ismét hiányként jelölte meg, hogy anyagi okok miatt nem jelentethetik meg kétszer egy hónapban. A beszámolóból kiderül, hogy az előfizetők száma az elmúlt öt év alatt megkétszereződött, de ugyanilyen arányban növekedtek a lap előállítási költségei is. Célul tűzték ki, hogy "az előfizetők és a hirdetők szerzésének aránya meghaladja majd a költségek növekedésének arányát, úgy, hogy az évtized második felében a társadalmi békének ez a harci szerve a béke dreadnoughtjává fejlődhetik majd."[168]

Feljegyzései szerint 1911-ben Schwimmer Róza a lemondását fontolgatta, de munkáját folytatta 1913 decemberéig, mikor is a szerkesztőség hivatalosan is bejelentette, hogy megszűnik A Nő és a Társadalom, helyette a Feministák Egyesülete elindította A Nő című folyóiratot, melynek Szikra, gr. Teleki Sándorné és Pogány Paula voltak a szerkesztői. Schwimmer Róza felelős szerkesztőként dolgozott tovább.


Befejezés

Lényeges szempont az olvashatóság és a létrejött olvasóréteg szempontjából, hogy a 19-20. század fordulóján Magyarországon - az iskolakötelezettség ellenére - jelentős volt az analfabéták száma a női lakosság körében. Ehhez kapcsolódik a folyóirat folyamatos önreflexiójának egyik pontjaként megfogalmazott gondolat, mely 1910-ben még több előfizető toborzását tartotta fontosnak. Az induló lap kapcsán egyértelműen arra helyeződött a hangsúly, hogy - az akadályok ellenére - a "nép" olvasson, vagyis a publikált eszmék mintegy "öntudatra ébresztést" végezzenek a felnőtt lakosság körében:

"A mi népünk temperamentuma és az a tény, hogy hivatalos statisztikák szerint 49% analfabétánk van kizárja azt, hogy a hűvös objektivitás legmagasabb fokáról beszéljünk vele. Az analfabéta és a kicsiny, sőt az úgynevezett nagyobb műveltségű közönségünk sem tud önálló ítéletet alkotni, temperamentumánál fogva nem akar mélyebben gondolkodni. Absolute nem olvasna tehát olyan lapokat, a melyek elejétől végig teljesen színezetlen objektivitásúak. Az erők szabad játékában tovább is viaskodnunk kell, ha egyáltalában akarunk olvastatni a néppel."

Az objektivitást egy esetben kívánja meg a főszerkesztő, a politikai hírek megjelenésénél, bár felhívja a figyelmet, hogy "De nem nélkülözném a lap pártállása tendenciája szerinti tárgyalását az eseményeknek."[169]

A folyóirat tervezett, és meg is valósított magas színvonalú, de mégis minden társadalmi réteg igényét kielégíteni kívánó irányvonala később számos vita forrása volt. A kezdetekkor egyértelműnek tekintették a tudomány és a gyakorlati relevancia kényes egyensúlyának megtartását éppen a célból, hogy "mindenki" számára - társadalmi osztálytól, etnicitástól, sőt nemtől is - közös fórumként működhessenek.

"Feladatunk legnehezebb része a teória és a gyakorlat szolgálatának összeegyeztetése: a mozgalmunk teóriáját ismerő és a tájékozatlanabb közönség egyenlő kielégítése. A tudományt szolgáljuk, de a gyakorlati célokat is ki kell domborítanunk, viszont a gyakorlati szempontokat nem szabad a tudományos kutatás rovására előnyben részesítenünk. Akár gyakorlati, akár tudományos, akár ideális fegyvert használunk, a cél egy: a nő egyéni, társadalmi, jogi felszabadítása."[170]

A felnőtt, kevésbé tanult és képzett réteg igényének kielégítése később is felmerült a lap működése során. A Szombathelyi Nőtisztviselők Egyesülete hívta fel a lap szerkesztőségének figyelmét arra, hogy elsősorban a mindennapi életben használható, gyakorlati ismeretek is hangsúlyosabb szerepeljenek a hasábokon:

"Miután tagtársaink köréből ismételten panasz hangzott el szaklapunk kevéssé szakszerű volta ellen, folyó hó 10-én tartott rendkívüli választmányi ülésünk elhatározta, hogy kérést intézünk a Tekintetes szerkesztőséghez aziránt, hogy a lap közleményeinek megválasztásakor lehetőleg vegye tekintetbe, hogy tagtársaink legnagyobb része hiányos nevelésű, csekély intelligenciájú fiatal leány, akiknek elsősorban arra volna szükségük, hogy szakdolgokra nézve felvilágosítást, útbaigazítást kapjanak. (...) Miután jól tudjuk, hogy mozgalmunk szempontjából mily nagy szükség van a lapra, mint összekötő kapocsra, nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezen célnak meg is feleljen. Eddigi tapasztalataink alapján sajnos arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az inkább ellenségeket, mint híveket szerez nekünk. A túl absztrakt hangnem mellett a túl radikális nézőpontot is kritikával illették, például a "nemi kérdés" kapcsán: "Különösen a márciusi szám bevezető cikke ellen kelt ki számos tagtársunk szülője és egyenesen megtiltották, hogy leányuk a Nő és a Társadalmat olvassa. Vannak aztán sokan, kik viszont az ellen emelnek kifogást, hogy a nemi kérdést a lap minden száma tárgyalja, s kérdik, vajjon ez első rendű szakkérdés-e a nőtisztviselőknek."[171]

A Nő és a Társadalom írásainak elemzése egyfelől rávilágít azokra a témákra, melyeket a feminista nőmozgalom aktivistái fontosnak gondoltak. Másfelől az írások mintegy reprezentációi is a Feministák Egyesületének a külvilág számára megfogalmazódó képnek. A cikkek elemzése során lényeges szempont, hogy a folyóirat 1907 és 1913 között működött, vagyis egy olyan időszakban, amikor is a választójog szerepelt a nőmozgalmi követelések első helyén (Szapor, 2004. 195.), és határozott meg minden egyéb más célt és feladatot. Szintén ez az időszak az, amikor is a magyarországi feminista mozgalom az úgynevezett "csúcspontját" élte, aminek az egyik manifesztációja volt az 1913-ban Budapesten megrendezett nemzetközi választójogi kongresszus, mely a nemzetközi elismerést jelentette (Szapor, 2004. 200.).


Irodalomjegyzék

A folyóirat lehetséges neveinek listája. Glücklich Vilma Schwimmer Rózának. Budapest, 1906. november. NYPL RSP Mss Col 6398. 10. doboz.

Rosa Schwimmer Papers. New York Public Library Mss Col 6398. (A tanulmányban: NYPL RSP)

Feminista Levéltár Magyar Országos Levéltár P999

A Nő és a Társadalom (1907-1913)

Burucs, K. (1993): Nők az egyesületekben. História, 2. sz. 15-19.

Habermas, J. (1971): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, Gondolat.

Ispánovics, Cs. J. (2003): Egy zombori folyóirat a 20. század elején. Magyar Könyvszemle, 2003. 4. sz.
https://epa.oszk.hu/00000/00021/00039/mksz2003_4_03.htm (utolsó letöltés: 2010. szeptember 27.)

Kéri, K. (2008): Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon (1867-1914). Pro Pannonia, Pécs.

Kereszty, O. (2010): Nőnevelés és nemzetépítés Magyarországon (1867-1918). Novum, Sopron.

Lovenduski, J. (1993): Introduction: the Dynamics of Gender and Party. In: Joni Lovenduski-Pippa Norris (szerk.): Gender and Party Politics. London: Sage Publications, 1-15.

N. Szegvári, K. ( 1969): A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban 1777-1918. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

N. Szegvári, K. (1981): Út a nők egyenjogúságához. Budapest, Magyar Nők Országos Tanácsa, Kossuth könyvkiadó.

N. Szegvári, K. (2001): A női választójog külföldön és hazánkban. Budapest, HVG-ORAC.

Pateman, C. (1988): The Sexual Contract. Cambridge, Polity Press.

Pető, A. és Szapor, J. (2004): A női esélyegyenlőségre vonatkozó női felfogás hatása a magyar választójogi gondolkodásra 1848-1990. Az "állam érdekében adományozott jog" feminista megközelítésben. Recepció és kreativitás. Nyitott magyar kultúra. Befogadás és eredetiség a jogban és jogtudományban.
http://www.phil-inst.hu/recepcio/htm/7/705_belso.htm (utolsó letöltés: 2011. január 29.)

Philips, A. (1991): Engendering Democracy. Cambridge, Polity Press.

Szapor, J. (2004): Sisters of Foes: The Shifting Front Lines of the Hungarian Women's Movements, 1896-1918. In: Sylvia Paletschek - Bianka Pietrov (szerk.): Women's Emancipation Movements in the 19th century: A European Perspective. Stanford CA, Stanford University Press, 189-205.

Vogel, U. (1991): Is Citizenship Specific? In. U. Vogel - M. Moran (szerk.): Frontiers of Citizenship. London, Macmillan, 58-85.

Zimmermann, S. (1999a): "How they became Feminists: The Origins of the Women's Movement in Central Europe at The Turn of the Century." In CEU History Department Yearbook 1997-1998, szerk. Andor Eszter, Pető Andrea, és Tóth István György, Budapest, CEU University Press, 195-236.

Zimmermann, S. (1999b). "A magyar nőmozgalom és a "szexuális kérdés" a XX. század elején." Eszmélet no.42 (1999): 49-66.
http://eszmelet.tripod.com/42/zimmerman42.html (utolsó letöltés: 2011. január 29.)

Zimmermann, S. (2000): "Conflict between National and International Settings? The Transnational History of Women's Movements and the Hungarian Case." (Konferencia előadás. 19th International Congress of Historical Sciences, Oslo, 6th - 13th August 2000. MS Kézirat.

 

Darvai Tibor

Rítusok az Úttörővezető-ben, 1953-83

A (fény)képpel megjelenített individuum vizsgálata néhány évtizede a különböző tudományágak - neveléstudomány, szociológia, antropológia, pszichológia - vizsgálódásainak permanens területe. Jelen kutatás ezen interdiszciplináris terület eleddig kevésbé vizsgált területét mutatja be. A kutatás arra irányul, hogy megvizsgálja, hogy a szocialista-kommunista világképet tükröző szaksajtó egy periodikájának fényképi világában pontosan milyen rítusok jelennek meg.

A beszámoló forrása az Úttörővezető c. periodika, annak is az 1953-as, 1963-as, 1973-as és 1983-as évfolyamai, melynek fényképei az ikonográfia/ikonológia módszerével lett elemezve. A mennyiségi feltárás után az lett megvizsgálva, hogy a fényképi világban milyen rituális elemek, milyen ritualizációs folyamatok jelennek meg az ideológiailag-politikailag homogén korszakban, illetve ezekben történik e változás, és ha igen, akkor milyen.

A tanulmány hipotézise szerint a vizsgált évfolyamokban a deritualizáció folyamatának lehetünk szemtanúi, vagyis a rítusok és ritualizációs folyamatok fokozatosan kiszorulnak, eltűnnek a periodika fényképi univerzumából.


Ikonológia/ikonográfiai

A képi anyag feldolgozásához az ikonológia/ikonográfia módszerét használtuk. Az ikonológia a humán tudományokban bekövetkezett képi fordulat ('pictorial turn') hatására került a vizsgálódások előterébe (Mitchell, 1994). Gottfried Boehm (1994) már ikonológiai fordulatról ('iconic turn') számol be. Michell és Boehm szerint megnövekedett a kép, a képiség jelentősége, és az élet minden területén előtérbe került a képek és szimbólumok használata.

A társadalomtudományok ugyan gyorsan érzékelték az új tudomány és metodológia jelentőségét (Schiffler - Winkeler, 1991; Wünsche 1991), de a neveléstudomány viszonylag későn ismeri fel az ikonológia-ikonográfia használatának lehetőségét (Pilarczyk - Mietzner, 2008, 2010), s ehhez képest e módszer felé még kevésbé mutattak érdeklődést a hazai kutatók (Kéri, 2003; 2009; Géczi 2008, 2010; Géczi-Darvai 2010 a,b; Mikonya 2006).

Jelen vizsgálat a pedagógiai és nem pedagógiai terekben képileg rögzített kultúrát írja le és elemzi kvalitatív és kvantitatív szempontból. Ehhez a hazai neveléstudományi szaksajtó azon részét tekintjük át, amelyben a képi ábrázolásnak, s azon belül a sajtófotónak is szerep jut - mégpedig a szocializmus világképéhez és antropológiái nézeteihez szorosan kötődő szocialista pedagógia korszakában.


A rítus fogalma

A képi tartalom leírása a kulturális antropológiából ismert rítusok mentén lett elvégezve. A Magyar Néprajzi Lexikon (Ortutay, 1981, 356-357.) szerint a rítus(ok) szokáscselekmény(ek), amely(ek) fő funkciója az egyén biztonságérzetének megteremtése, valamint, hogy az individuum jól el tudjon igazodni és képes legyen megtalálni helyét a társadalom szövevényében. Jelen tanulmány a rítus fogalmát kibővített értelemben használja. Rítusnak tekint minden olyan társas/társadalmi/egyéni eseményt, ahol a rítushoz szükséges szimbólumok megjelennek. Minden rítushoz szükségesek materiális jelképek, amelyek a rítust rítussá teszik, hiszen ezek nélkül a rítus egyszerű társadalmi cselekvés lenne - weberi értelemben. Vagyis jelen vizsgálódás rítusnak nevezett - amúgy olyan mindennapi - társadalmi cselekvést is, ahol megjelent legalább egy a rítushoz szükséges ideológiai szimbólum is. Például, ha olyan fénykép jelent meg az Úttörővezető hasábjain, ahol két diák olvasott, de rajtuk úttörőnyakkendő vagy úttörőruha volt, akkor ez rítusként lett értelmezve. Mégpedig azért, mert ideológiai szimbólum nélkül az olvasás egyszerű, hétköznapi-mindennapi cselekvés, de az ideológiai jelkép megjelenésével az olvasás aktusa már átértelmeződött, egy magasabb "szférába" - ideológiai, politikai - lett áthelyezve. A szimbólum által a cselekmény átkonstruálódik, újrateremtődik, ahol a két diák már nemcsak olvas, hanem az ideológiai jelkép által a szocialista-kommunista eszmerendszer vonatkoztatási architektúrájának elemeként cselekszik.

A rítusok szimbólumokkal felruházott materiális eszközeinek jelenléte az, ahol a rítus-definíció kibővítve és átminősítve lett.


Az Úttörővezető általános jellemzése

Az Úttörővezető című periodika sajátos helyet foglal el a neveléssel foglalkozó szocialista szaksajtó erőterében, hiszen a közösségi nevelés színterével, az úttörők és úttörővezetők tanításával, oktatásával foglalkozik. Nem miniszteriális kiadvány, hanem "A Magyar Úttörők Szövetségének lapja".

A folyóirat 1947 májusában jelenik meg először, főszerkesztője Zsigmondi László. Trencsényi-Waldapfel Imre, aki 1948-ban a folyóirat főszerkesztője, így határozza meg az Úttörővezető feladatát:

"... elengedhetetlenül sürgőssé vált egy lap megindítása, amely szilárd elvi szempontok alapján, de a gyakorlati feladatokról egy pillanatra sem elfordítva figyelmét tartsa napirenden az úttörővezetők legfontosabb kérdéseit, s adjon ezekre magvas és közérthető választ. Olyat, amelyet a pedagógiai képzettséggel még nem rendelkező ifivezető is megért, de amit a pedagógusvezető is szívesen elfogad, mert valóban élő problémát segít megoldani." (Záhonyi, 1980, 86.)

A periodika ezen alap célkitűzései, feladatai nem változtak a vizsgált időszakban. A magas példányszámban megjelenő kiadvány kiadója az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat. A központilag szerkesztett és terjesztett lap ekkori megjelenése 10 500 darab körül mozog. A lap legmagasabb példányszámai 1953-ban 9100, 1963-ban 11 400, 1973-ban 24 900, 1976-ban 27 500 (Záhonyi, 1980, 124.).

A folyóirat célja az úttörő és úttörővezető korú népesség ideológiai kiszolgálása, ezért a lap szerkesztői erőteljesen törekedtek az olvasmányosságra, valamint az olvasóközönség képek általi kiszolgálására. A nyomtatványban a képek feladata a szöveg kiegészítése, megtámogatása. Az illusztrációk funkciója a szöveg befogadásának megkönnyítésében merül ki, a képek az adott szövegről referálnak.

1953

1953-ban az Úttörővezető A/4-es alakban jelenik meg, 12 számmal. Ebből a február-márciusi és a június-júliusi számok összevontak, a lap terjedelme 24 oldal, míg a február-márciusi összevont számok esetében 32, a június-júliusi szám pedig 48. Ekkor a folyóirat főszerkesztője Gaál Ferenc (1952. 2. számtól 1954. 10. számig).

A folyóirat ebben az évben fényképeket csak a belső oldalakon tartalmazott, a fedőlapokon nem.

1963

1963-ban az Úttörővezető B/5-ös alakban jelenik meg, 12 számmal. Ebből a június-júliusi és az augusztus-szeptemberi számok összevontak. A lap oldalszáma 32, az összevont június-júliusi esetében 48, az augusztus-szeptemberiben pedig 64. A folyóirat főszerkesztője ebben az évben Záhonyi Ede (1962. 3. számtól).

A periodika itt már fényképeket nemcsak a belső oldalakon tartalmaz, hanem a külső borítón, fedőlapon is.

1973

1973-ban az Úttörővezető B/5-ös alakban jelent meg, 12 számmal. Ebben az évfolyamban egy összevont szám jelent meg, a július-augusztusi. A periodika oldalszámai jelentős változást mutattak: januártól májusig 48 oldalt tartalmazott, a júniusi 64-et, a júliusi-augusztusi szintén 64-et, a szeptemberi ugyancsak 64-et, az októbertől decembertől pedig 48-at.

Ekkor a folyóirat főszerkesztője Záhonyi Ede. A periodika fényképeket mind a belső lapokon és a fedőlapokon is tartalmaz.

1983

1983-ban az Úttörővezető szintén B/5-ös formátumban jelent meg, 12 számmal. Ebből a július-augusztusi összevont volt. A periodika oldalszámai nem egységesek, változást mutatnak: a januári és a februári 48 oldalt tartalmaz, a márciusi 64-et, áprilistól májusig 48-at, júniusban 64-et, a július-augusztusi összevont szám 64-et, szeptembertől novemberig 48-at, decemberben pedig 64-et.

Ebben az évben a folyóirat főszerkesztője Horváth Mihály. A periodika fényképeket a borítókon és a belső oldalakon is tartalmaz.


Az Úttörővezető képszerkesztési gyakorlata

Az 1953-as évben a periodika impresszuma a képszerkesztő nevét nem tartalmazza, a fénykép készítőjére nem található utalás. A lap csak fekete-fehér fényképeket tartalmaz.

1963-ban még szintén nem rendelkezik képszerkesztővel az Úttörővezető, a fényképek szerzője csak a címlapok esetében beazonosítható az impresszum alapján. Más fényképeknél az impresszum képkészítői csoportot ad meg, így az egyes fotográfusok alkotásai nem beazonosíthatók. Színes fényképeket csak a fedőlapok tartalmaznak.

1973-ban már megjelenik a tördelő-és képszerkesztő neve, januártól februárig Forrai János, márciustól szeptemberig Szalay Emília, októbertől decemberig Lukács Györgyi. A fényképek alkotói csak a címlapok esetében beazonosítható, a más esetekben csak alkotói csoport lett megadva. Színes fényképek csak a fedőlapokon láthatóak.

1983-ban az impresszumból eltűnik a képszerkesztő titulus, csak a tördelőszerkesztő nevét tartalmazza, aki ebben az évben Gaál László. A fényképek szerzői - az előző évekhez hasonlóan - csak a fedőlapok esetén található meg, más esetekben szintén alkotói csoport van feltüntetve. Valamint színes fényképek csak a fedőlapokon, a belső oldalakon csak fekete-fehér találhatóak.

1. táblázat. Egyedi és sorozatképek aránya a sajtófotókon.

 

Fényképek száma
(db)

Egyedi képek
(%)

Sorozatképek
(%)

1953

29

72,4

27,6

1963

60

58,3

41,7

1973

191

42,9

57,1

1983

141

55,3

44,7


A vizsgált években az egyedi képek dominálnak, bár számuk fokozatosan csökken, a sorozatképekkel szemben, sőt az 1973-as évben az utóbbiak lesznek dominánsak (1. táblázat). Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a szerkesztők kevéssé hisznek az önálló jelentéssel bíró képek magyarázó erejében, inkább a képegyüttessel elmondható és az általuk vizualizálható történetekben bíznak. E tendencia ellentétes előjelű a Tanító c. neveléstudományi folyóiratban vizsgáltakkal (vö. Géczi-Darvai, 2010a), ahol is a fényképi hangsúly fokozatosan az egyedi képekre helyeződött át.

2. táblázat. Gyermek(ek) és felnőtt(ek) jelenléte a sajtófotókon.

 

Gyerek(ek)
(%)

Gyerek(ek)-
Felnőtt(ek)
(%)

Felnőtt(ek)
(%)

Nincs egyén/nem megállapítható
(%)

1953

51,7

20,7

13,8

13,8

1963

53,3

28,3

10,1

8,3

1973

37,7

26,6

22,5

13,2

1983

29,8

18,4

47,5

4,3


A kérdéses évfolyamokban az a tendencia rajzolódik ki, hogy gyermekábrázolás dominanciája fokozatosan megszűnik, helyette a felnőttek fényképi megjelenítése kerül a periodika fényképi világának előterébe (2. táblázat). Az 1983-as évben azért olyan kiugróan magasa a felnőtteket ábrázoló fényképek aránya, mert ezen év fotói közül nagy számban kerülnek ki az értelmiségiekkel, pártvezetőkkel, pártfunkcionáriusokkal készült interjúkhoz kapcsolódó portréfotók.


Ritualizáció és deritualizáció folyamata a sajtófotókon

A ritualizáció folyamata nemcsak az ideológiai szimbólumokon keresztül és által jöhet létre, hanem más jelképeken, például a tanári szimbólumokon keresztül is.

3. táblázat. Tanári szimbólumok a sajtófotókon.

 

Tanári szimbólumok
(%)

1953

0,0

1963

0,0

1973

0,0

1983

1,4


Tanári szimbólumok egyáltalán nem, vagy nagyon kevéssé jelenek meg a fényképek között (3. táblázat). Az egyetlen tanári jelkép, amely feltűnik a tanári köpeny, de az is csak egyedül az 1983-as évben, melynek száma alig haladja meg az 1%-ot. Ezek szerint a rituális és nem rituális cselekedetek közül a tanár szerep és a tanári jelképek kiszorulnak, illetve meg sem jelennek az úttörők és úttörővezetők életéből - a fényképek tanulsága szerint. Ez nagy valószínűség szerint nem azt jelenti, hogy a tanítók, vagy a tanárok nem vettek részt az úttörők nevelésében, koordinálásában, hanem azt, hogy ugyan jelentős szerepük volt, de nem tanári mivoltukban, hanem más szerepkészletet öltve magukra. Ez pedig az ideológiai, vagy mozgalmi nevelő volt, mely nem használt archetipikus tanári jelképeket, hanem inkább a mozgalmi neveléshez köthető ideológiai szimbólumokkal szerelkezett fel, például úttörőegyenruha és úttörőnyakkendő.

4. táblázat. Ideológiai szimbólumok jelenléte a sajtófotókon.

 

Ideológusok
(%)

Vörös csillag
(%)

Zászló
(%)

Idézet
(%)

Szobor
(%)

Úttörő-
egyenruha
(%)

Úttörő-
Nyakkendő
(%)

1953

10,3

0,0

13,8

0,0

3,4

44,8

58,6

1963

0,0

1,7

11,7

0,0

1,7

50,0

58,3

1973

1,0

1,0

20,4

3,1

1,6

46,1

54,5

1983

0,7

0,0

4,3

0,7

0,0

7,1

11,3

Megjegyzés: Egy-egy fényképen több ideológiai szimbólum is megjelenhet.


Az ideológiai szimbólumok a rítusok legmeghatározóbb tárgyi eszközei. Az úttörőélet rítusainak elengedhetetlen kellékei. Enélkül a ritualizáció folyamata nem mehet végbe. A legkevésbé használt szimbólumok a második antropológiai térhez - a cselekvés helyszínéhez - köthetőek közül kerülnek ki, például ideológusok képei-szobrai, a vörös csillag, a zászló vagy idézet formájában. Jellemző rájuk, hogy a fényképi világban fokozatosan háttérbe szorulnak - a kérdéses években. Míg az 1953-as évfolyamon belül az ideológusok képei a fényképek közel 11%-án jelentek meg, addigra ez az 1983-as évekre közel 1%-ra csökkent (4. táblázat). Ugyanez a tendencia mondható el a zászló tekintetében is, - mely a kérdéses lapszámokban az egyik legnépszerűbb második antropológiai térhez köthető ideológiai szimbólum - ahol az induló évben, 1953-ban, a fényképek közel 14%-án szerepelt, viszont 1983-ra már csak valamivel több mint 4%-án tűnik fel. A zászló megjelenésének száma annyiban elüt az ideológusok képeinek számától, hogy 1973-ban éri el a legmagasabb megjelenési számot, közel 21%-ot, majd radikálisan csökken, 4%-ra (4. táblázat).

A rítusokhoz szükséges ideológiai szimbólumok közül a legnépszerűbbek az első antropológiai térhez - a test és testhatár - kapcsolódó jelképek, az úttörőegyenruha és -nyakkendő (4. táblázat). Ezek közül az úttörőnyakkendő az a szimbólum, mely a legtöbbet szerepel a fényképeken. Viszont mindkettőre ugyanaz a tendencia igaz: az idő előrehaladtával megjelenésük száma radikálisan csökken. Az úttörőegyenruha tekintetében a kezdeti közel 45%-ról 7,1%-ra zuhan megjelenési száma, míg az úttörőnyakkendő esetében az 1953-as évi közel 59%-ról 1983-ra éppen hogy csak 11%-ra esik vissza.


5. táblázat. Rituális cselekvések jelenléte a sajtófotókon.

 

Felvonulás
(%)

Ünnep-
megemlékezés
(%)

Kitüntetés
átadása
(%)

Avatás
(%)

1953

0,0

0,0

0,0

0,0

1963

0,0

20,0

0,0

3,3

1973

2,6

7,9

5,8

0,0

1983

0,0

5,0

0,0

0,0


A rituális cselekvések számát tekintve megállapítható, hogy a kérdéses években megjelenő rituális cselekvések közül az ünnep/megemlékezés, illetve a kitüntetés átadása jelent meg a legnagyobb számban. Az 1953-as évben a fényképeken nem jelent meg egyetlen rituális esemény sem, míg az 1983-as év fényképein csak ünnep/megemlékezés jelent meg rituális aktusként. Az 1963-as lapszámokban átlagban minden ötödik kép ünnepet/megemlékezést mutatott be, majd ez 1973-ban jelentősen csökkent, később 1983-ra elérte az 5%-os szintet (5. táblázat). Minden kategóriában jelentős csökkenés ment végbe, így a deritulizáció folyamatát lehet megállapítani.


6. táblázat. Cselekvések jelenléte a sajtófotókon.

 

Tanóra
(%)

Munka
(%)

Játék
(%)

Kirándulás
(%)

Politikai esemény
(%)

Ideológiai-
mozgalmi nevelés
(%)

Egyéb
(%)

Nincsen
(%)

1953

17,2

6,9

0,0

10,3

3,4

31,0

17,2

6,9

1963

3,3

5,0

10,0

1,7

0,0

11,7

23,3

15,0

1973

2,6

3,7

10,5

4,2

17,8

17,3

9,4

17,3

1983

1,4

11,3

14,2

5,0

2,8

7,1

14,2

39,0


A nem rituális cselekedetekként értelmezett tevékenységek - az Úttörővezető kérdéses éveiben a fényképi világban - felül vannak reprezentálva a rituális eseményekkel szemben (6. táblázat).

A nem rítusként értelmezett cselekvések közül az 'ideológiai nevelés' volt az a szegmens, ahol a legnagyobb csökkenés történt, és a 'játék' kategória az, ahol a legnagyobb emelkedés történt. Az 'egyéb' kategória is a vizsgált négy évfolyamban számottevő megjelenéssel rendelkezik (6. táblázat). A fényképek jelentős részén nem látható semmilyen - rituális, vagy nem rituális - cselekvés. Ezek a fotográfiák általában az évfolyamok tekintélyes részét teszik ki. Ezen dokumentumok általában gyermekeket ábrázolnak, illetve jelentős részük értelmiségiekkel, pártvezetőkkel készített interjúkhoz kapcsolódó portréfotók - melyek csak az első antropológiai teret mutatják, így cselekvés nem, vagy ritkán kapcsolódik hozzá.

7. táblázat. Cselekvések eloszlása az egyes évek
úttörőnyakkendőviselés előfordulása alapján.

 

Tanóra
(%)

Munka
(%)

Játék
(%)

Kirándulás
(%)

Politikai esemény
(%)

Ideológiai-
mozgalmi nevelés
(%)

Egyéb
(%)

Nincsen
(%)

1953

60,0

50,0

0,0

60,0

0,0

77,8

60,0

0,0

1963

100,0

33,3

66,7

66,7

0,0

85,7

35,7

22,2

1973

100,0

42,9

60

75,0

82,4

78,8

38,9

9,1

1983

50,0

12,5

5,0

28,6

0,0

40,0

5,0

5,5


Megállapítható, hogy az ideológiai szimbólumok megjelennek a különböző cselekvésekben és azokat ritualizálják (7. táblázat).

A legnagyobb elemszámok az 'ideológiai nevelés' a 'politikai esemény' és a 'kirándulás' kategóriáknál találhatóak. Itt jelenik meg az ideológiai szimbólumok közül a leggyakrabban az úttörőnyakkendő, ahol előfordulási számuk az utolsó vizsgált évnél mindig alacsonyabb, mint az első évben (7. táblázat).

8. táblázat. Az összes cselekvések eloszlása az úttörőegyenruha
és úttörőnyakkendőviselet megjelenése szerint.

 

Úttörőegyenruha
(%)

Úttörőnyakkendő
(%)

1953

44,8

58,6

1963

50,0

58,3

1973

46,1

54,5

1983

7,1

11,3

Megjegyzés: az évszámok tartalmazzák a fényképeken megjelenő összes cselekvést.


A táblázat jól mutatja azt a jelenséget, hogy a fényképeken megjelenő cselekvésekben radikálisan csökken az úttörőnyakkendők megjelenésének száma, hiszen míg az 1953-as évben a cselekvések közel 59%-án jelent meg ez a ritualizációs szimbólum, addig ez 1983-ra 11%-ra csökkent le. Ugyanez állapítható meg az úttörőegyenruha esetén is (8. táblázat). Ez a radikális csökkenés is a deritualizáció folyamatát támasztja alá.

9. táblázat. Pedagógiai terek a sajtófotókon.

 

Iskolai tanterem
(%)

Tornaterem
(%)

Könyvtár
(%)

Iskolaudvar
(%)

Egyéb
iskolaépítészeti tér
(%)

1953

20,7

0,0

6,9

0,0

3,4

1963

5,0

6,7

0,0

5,0

6,7

1973

4,7

0,0

0,5

0,0

1,0

1983

8,5

0,0

0,0

4,3

0,7


A tanárhoz kötött szimbólumok kevéssé jelennek a fényképeken (3. táblázat), ugyanez a tendencia rajzolódik ki a pedagógiai terek esetében is. A pedagógiai terek közül a legrelevánsabban az iskolai tanterem jelenik meg, mely azonban az 1953-as évi közel 21%-os szintről 1983-ra a közel 9%-os szintre csökken. A tornaterem és a könyvtár egy-egy évben jelenik meg, előbbi 1963-ban, míg utóbbi 1953-ban. Az iskolaudvar is a második legjelentősebb pedagógiai térnek mondható, hiszen 4 évfolyamból kettőben is megjelent, 1963-ban és 1983-ban (9. táblázat). Mindegyik pedagógiai térről elmondható, hogy a vizsgált időszak végére megjelenésének száma jelentősen csökkent.

10. táblázat. Nem pedagógiai terek a sajtófotókon.

 

Városi tér
(utca+tér)

Stadion

Iroda/
dolgozó-
szoba

Természeti táj
(erdő+folyó)

Előadó-
terem

Úttörő-
otthon/ház

Úttörő-
tábor

Egyéb

Nincs ped.-nemped. tér

1953

17,2

0,0

0,0

24,1

0,0

6,9

3,4

3,4

14,0

1963

8,4

8,3

1,7

8,4

0,0

3,3

15,0

15,0

18,1

1973

14,2

4,2

0,0

3,6

1,6

31,9

13,6

16,2

8,5

1983

9,2

1,4

5,7

4,9

1,4

8,5

5,7

20,6

29,1


A nem az iskoláztatás racionalitásához köthető terek túlsúlya állapítható meg a pedagógiai terekkel szemben. Úgy tűnik, hogy mind a mesterséges és természetes nem pedagógiai célú terek száma (városi tér, stadion, úttörőház, úttörőtábor, stb.) fokozatosan csökken. Ezzel szemben fokonként növekszik az 'egyéb' kategória - például mesterséges építmények száma - és az olyan fényképek száma, melyek nem tartalmaznak sem pedagógiai, sem nem pedagógiai teret (10. táblázat). Utóbbiak jelentős része a már fentebb említett interjúk portréfotóiból kerülnek ki.

A rituális tevékenységekhez köthető helységek száma a vizsgált években jelentősen csökken. Ez elmondható mind a városi térről - utca, tér -, melyek az ünnepségek, felvonulások és megemlékezések színterei, valamint a természeti tájakról is, melyek leginkább a kirándulások helyszínei.

Az úttörőotthonok, úttörőtábor és előadótermek számosságának kérdéskörében nemcsak csökkenés, hanem visszatérés, ciklikusság szemtanúi is lehetünk. 1953-ban a fényképek közel 7%-án jelentek meg ezek az intézmények, 1973-ban már közel 32%-ban, majd az 1983-as évek közel 9%-os száma gyakorlatilag az induló év számát (re)prezentálja (10. táblázat). Az úttörőintézmények - úttörőotthon, úttörőtábor - is deritualizációs folyamaton esnek át - kvantitatív értelemben.


Összefoglalás

Tanulmányunkban a rítusok mentén az ikonológia/ikonográfia módszerével elemeztük az Úttörővezető c. folyóirat fényképi anyagát az 1953-as, 1963-as, 1973-as és 1983-as években. A mennyiségi feltárás után arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen változások mennek végbe a rítusok tekintetében, illetve történik-e változás a tanulmányozott években.

Először ehhez a különböző szimbólumok - tanári, ideológiai - jelenlétét vizsgáltuk meg. Abból kiindulva, hogy a rítusok meglétéhez elengedhetetlenül szükségesek a jelképek, mivel ezek adják meg a rítusok értelmét, jellegzetességeit. A tanári szimbólumok elenyésző szinten jelennek a fényképi világban. Ennek lehetséges magyarázata az a tény, hogy az úttörők nevelői nem tanárként, nem tanár szerepben jelennek meg az úttörők között, hanem ideológiai, mozgalmi nevelőként, amelyhez nem a tanári attribútumok szükségesek, hanem a mozgalmi nevelőké.

Az ideológiai szimbólumok - mint a rítusok tárgyi eszközei - már jelentős számban jelennek a fényképeken. Ezek közül a legnagyobb gyakorisággal az úttörőegyenruha és az úttörőnyakkendő fordul elő. Viszont a vizsgált években előrehaladva radikálisan csökken megjelenési számuk, mely tendencia más ideológiai szimbólumokról is elmondható. A rítusokhoz szükséges jelképek fokozatosan kivonódnak a fényképi világból, a rítusok ezáltal háttérbe szorulnak. Ezt a folyamatot deritualizációnak nevezzük.

Az ideológiai, rituális szimbólumok csökkenése kimutatható a fényképeken megjelenő cselekvésekben is. Ezt folyamatot támasztja az is, mikor az összes ideológiai szimbólum megjelenési gyakoriságát vizsgáltuk a cselekvésekre nézve, és ugyanezen tendencia rajzolódott ki, ha csak egy jelképet, a leggyakoribbat az úttörőnyakkendőt vetettük össze a fényképeken megjelenő cselekvésekkel.

A rituális cselekvések helyszínéhez köthető terekben jelenlétében is csökkenés látható, leginkább az úttörőotthon és úttörőtábor esetében. Sőt, ha az úttörőotthon, úttörőtábor és előadóterem kategóriákat nézzük, akkor az vehető észre, hogy nemcsak csökkenés állt be, hanem az 1983-as megjelenési gyakoriság szinte csak 1-2%-os eltérést mutat az induló 1953-as számokhoz képest. Tehát ennek az apadásnak - e három kategória tekintetében - iránya is van, ami a visszatérést, ciklikusságot mutat. Az úttörőotthon, úttörőtábor és előadóterem megjelenési száma visszatért a kezdő időpont számadataihoz.

A kutatás alapján megállapítható, hogy a fényképi világból fokozatoson kiszorulnak a rituális és egyben ideológiai szimbólumok. Ezt a tendenciát deritualizációnak nevezzük. Míg a ritualizáció folyamatának terjedése, illetve megléte látható az 53-as, 63-as és 73-as évek - kisebb nagyobb megingásoktól eltekintve - fényképein, addig az 1983-as évre a ritualizáció hiánya, a deritualizáció válik jellemzővé. Egyes kategóriákban - úttörőotthon, úttörőtábor és előadóterem gyakorisága - nemcsak deritualizáció ment végbe, hanem visszatérés is a kezdeti 1953-as évhez. Ezek szerint a fényképek megjelenésében jelentős minőségi és mennyiségi változások mentek végbe.

A megállapítások több kérdést vetnek fel. A deritualizációs tendencia megjelenik-e nemcsak a vizsgált években, hanem más évfolyamokban is? Azok ezt támogatják, vagy cáfolják? Más képes neveléstudományi folyóiratokban (Köznevelés, A Tanító, Óvodai Nevelés) is megjelenik a deritualizáció? Vagy ez specifikusan csak az Úttörővezetőre jellemző? Ez utóbbira - részleges - választ lehet adni. Más vizsgálat is hasonló eredményre jutott (Géczi-Darvai, 2010a), ahol is a Tanító c. folyóirat fényképei lettek ikonográfiai vizsgálat alá véve és ahol szintén megjelent a deritualizáció folyamata.

A másik kérdés a deritualizáció hatására vonatkozik. Mivel a rítusok, a rituális cselekvések egyik legfontosabb funkciója a társadalmi struktúrák fenntartása és megerősítése, ezért elmondható-e, hogy a fényképi világban megjelent deritualizációs tendencia reflektál szocialista-kommunista rendszer erodálási folyamatára? Vagyis van-e ok-okozati összefüggés a társadalmi-ideológiai-politikai változás és a neveléstudományi lapok fényképi világában bekövetkező transzformáció között. Ha van reláció, akkor elmondható-e, hogy már az 1983-as években - vagy netalántán még korábban - megjelent a fennálló rendszer változásának/váltásának (elő)szele?


Hivatkozások

Boehm, G. Hrsg.(1994): Was ist ein Bild? München.

Géczi János (2008): Ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya. In: Pukánszky Béla (szerk.): A neveléstörténet-írás új útjai. Gondolat Kiadó, Budapest, 180-193.

Géczi János (2010): Sajtó, kép neveléstörténet. Iskolakultúra könyvek. Veszprém, Budapest.

Géczi János-Darvai Tibor (2010a): A Tanító c. folyóirat képeinek minőségi ikonográfiai vizsgálata. Elhangzott. VIII. Pedagógiai Értékelési konferencia. Szeged, 2010. április 17.

Géczi János-Darvai Tibor (2010b): A gyermek képe az 1960-1980-as évek magyar nevelésügyi szaksajtójában. Új Pedagógiai Szemle. 20. 3-4. sz. 201-238.

Kéri Katalin (2003): Gyermekkép Magyarországon az 1950-es évek első felében. In: Pukánszky Béla (szerk.): Két évszázad gyermekei. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. 229-245.

Kéri Katalin (2009): Hervasztó jelen, virágzó jövő. Gyermekábrázolás a Nők Lapja címoldalain az 1950-es években. In: Ifjúkorok, gyermekvilágok. II. Szerk. Szabolcs Éva. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. 111-166.

Mikonya György (2006): Pedagógiai életképek az 1945 utáni magyar nevelés történetéből. In: Szabolcs Éva (szerk.) Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. 54-114.

Mitchell. W. J. T. (1994): The Pictorial Turn. Artforum, 1992, 3. sz., 89-94.

Mietzner, Ulrike - Pilarczyk, Ulrike (2008): Bilder als Quellen in der erziehungshistorischen Forschung. In: Pukánszky Béla (szerk.): A neveléstörténet-írás új útjai. Gondolat Kiadó, Budapest. 194 - 213.

Ortutay Gyula (1981, szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Pilarczyk, Ulrike - Mietzner, Ulrike (2010): A képtudomány módszerei a neveléstudományi és társadalomtudományi kutatásban. Iskolakultúra. 5-6. sz. Melléklet. 3-20.

Schiffler, H. - Winkeler, R.(1991): Bilderwelten der Erziehung. Die Schule im Bild des 19. Jahrhunderts [A nevelés képvilágai. Az iskola a 19. század képében], Weinheim/München, 1991.

Wünsche (1991): Das Wissen im Bild. Zur Ikonographie des Pädagogischen [A képben lévő tudás. A pedagógiai ikonográfiához], In: Zeitschrift für Pädagogik. 1991, 27. 273-290. o.

Záhonyi Ede (1980): A magyar úttörősajtó három évtizede 1946-1976. Ifjúsági Lapkiadó. Budapest.

 

Erős Petra, Gordon Győri János[172]

Az iskolaelhagyás jelensége Japánban

Habár a japán oktatási rendszer méltán vívta ki a világ oktatási szakértőinek elismerését a szigetország tanulóinak kiváló eredményei miatt a nemzetközi tanulmányi versenyeken, illetve a nagy volumenű nemzetközi összehasonlító pedagógiai kutatásokban (ld. pl. OECD, 2010), természetesen e sikeres oktatásügynek is számos problémával kell szembenéznie. Ilyen például a váratlan iskolaelhagyás jelensége. Az úgynevezett iskolaelhagyók (futókó-dzsi[173]) száma 2008-ban általános iskolában 22 ezer, alsó-középiskolában 107 ezer volt (Asahi Shinbun, 2009); vagyis az alsó-középiskolás diákok között statisztikailag minden japán osztályra jutott egy ilyen tanuló. Míg a japán oktatásügy sikereit a pedagógiai szakirodalom alaposan kielemezte a legutóbbi években (Gordon Győri, 2006), az iskolaelhagyás jelenségével - legalábbis a nyugati kutatók - szinte egyáltalán nem foglalkoztak.


Az iskolaelhagyás jelensége

Az iskolaelhagyó diák definíciója a Monbukagakusó (MEXT: Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology - Japán Oktatási, Kulturális, Sport, Tudomány és Technikai Minisztérium) szerint az a gyermek, aki egy tanév során 30 napnál többet hiányzik az iskolából (Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology, 2011/c). A kötelező oktatás Japánban 9 év: ez 6 év általános iskolából, majd az azt követő 3 év alsó-középiskolából áll. Ennek ellenére a hivatalos statisztikákban azokat a gyermekeket is iskolaelhagyók közé sorolják, akik a 3 év felső-középiskolából maradnak ki, hiszen a japán társadalomban az érvényesüléshez egy jó egyetemi diploma elengedhetetlen. Hétköznapi kontextusban azokat a fiatalokat is így nevezik a szülők, akik az egyetemi képzést hagyják abba idő előtt.

Eltekintve az inkább csak a statisztikai besorolás szerint ide kerülő, de valójában nem a futókó-dzsi jelenségkörébe tartozó esetektől, a korai - s szinte mindig váratlan gyorsasággal bekövetkező - iskolaelhagyás súlyos, és jellegzetesen japán ifjúsági deviancia, amely jelentősen különbözik attól, amit például a magyar pedagógiai szakirodalomban, illetve a közbeszédben csavargásnak vagy iskolakerülésnek szoktak nevezni (Hudra, 2005; Sárik, 2001). A japán iskolaelhagyó diákok ugyanis magát a tanulást speciális levelező iskolák vagy magántanár segítségével tovább folytatják, és ha sikeres vizsgát tesznek, akkor akár egyetemen is folytathatják tanulmányaikat. Vagyis az iskolát, az oktatási intézményt elhagyják ugyan - a tanulást mint tevékenységet nem. Az iskolalehagyás oka ugyanis legtöbbször a szigorú szabályokba és társadalmi kapcsolatokba való beilleszkedés kudarca, nem pedig a tanulás maga (Hosaka 2005). Ugyanakkor természetesen vannak olyan diákok is, akik a tanulási kudarcok miatt hagyják ott az iskolát, és teljesen elfordulnak a tanulástól, tankönyvektől is.

A beilleszkedési zavarokon kívül, illetve azzal együtt az iskolaelhagyásnak sokféle más oka lehet, például egyéni problémák: betegség, személyiségzavar és hasonlók. Egyre terjed az a nézet, miszerint az iskolaelhagyás oka nem is annyira a szociális környezetben átélt kudarc, semmint inkább az alvászavar, fáradtság, túlhajszoltság tünetegyüttese (Childhood Chronic Fatigue Syndrome /CCFS/; ld. Johdoi, Kawatani, Shiraisi, Tomota & Miike, 2009). Az okok között lehetnek családdal kapcsolatos gondok: családon belüli erőszak (Japánban /is/ egyre nagyobb társadalmi probléma az úgynevezett "kodomo gjakutai", vagyis a gyermekbántalmazás (Osaka Jidou Gyakutai Deeta, 2009), vagy hirtelen változás a családban, haláleset, válás. Mégis, a legtöbb esetben az iskolai élettel kapcsolatos problémák állnak a háttérben, pl. a kortársaktól eredő bántalmazás (bullying, japánul: idzsime), - a rossz tanár-diák viszony, a csoportba vagy klubtevékenységbe történő beilleszkedési nehézségek.

A gyermekcsoportokban elvileg az lenne a cél, hogy a gyerekek elfogadják egymás különbözőségeit, és segítsék egymást. De jelenleg a szakértők úgy látják, ez nem igazán működik. Az idzsime például, amelynek középpontjában az átlagtól való eltérés áll, még mindig változatlanul nagy számban fordul elő az iskolákban. Emiatt sok gyermek nem önmagát adja, hanem olyan szinten tartja a társas kapcsolatokat, amiben a felszínnél nem engedi tovább a másikat (Osaka Jidou Gyakutai Deeta, 2009).


Szülői magyarázatok az iskolaelhagyásra

A kérdés tisztázása érdekében jelen tanulmány első szerzője Japánban folytatott kutatásai során 2010-ben a Kanto, Chuubu, Kinki és Kyuushu régióban kérdőíves felmérést készített olyan édesanyákkal, akiknek a gyermeke iskolaelhagyó lett. Bár kevés adat áll még rendelkezésre a teljes elemzéshez, az előzetes feldolgozás szerint a 93 válaszadó 26.8%-a (25 fő) említette kiváltó okként, hogy a gyermekét az iskolában idzsime érte, 21.5% (20 fő), hogy az iskola légköre túl szigorú volt, 20.4% (19 válaszadó) pedig azt emelte ki, hogy a délutáni kötelező iskolai klubtevékenység következtében élt át túlzottan erős stresszt a gyermeke. Ennél a kérdésnél több választ is lehetett jelölni. Az "egyéb" válaszok közül is a legtöbb az osztályon belüli társas kapcsolatok megromlásával volt kapcsolatos: pl. "Az osztályban izgult, feszült lett.", "Az iskolában uralkodó állapotok miatt.", "Az osztályon belüli hangulat kellemetlen volt.", "Belefáradt abba, hogy egy saját magától eltérő karaktert játsszon el.", "Az előző osztálya felbomlott.", "A padjába betettek egy névtelen cetlit, hogy dögölj meg." és hasonlók.

A bullying jelenségével sok kutatás foglalkozott már (Yoneyama 1999, Hosaka 2005). A japán idzsime az egyik legkeményebb a világon (Kawai, 2001), 1999 és 2005 között legkevesebb 16 gyermek lett öngyilkos, miután idzsime áldozatául esett.

Problémát jelent az, hogy a Monbusó szerint 1999 óta nem történt idzsime miatt öngyilkosság, de ezt az állítást a közvélemény igen erősen kétségbe vonja. (Hiroki, 2008). Sokszor nehéz megállapítani az öngyilkosságok okát, az iskola vezetősége tagadja, hogy köze lenne ehhez, de a vizsgálatok során sok esetben utólag kiderül, hogy az áldozatot hosszú ideig érte idzsime.

Az idzsimének az a legfőbb jellemzője, hogy mindig csoportban követik el őket, és legtöbb esetben az egész osztály részt vesz benne, a többség csak mint szemlélője az eseményeknek. Yoneyama Shoko Japanese high school: Silent and resistent című könyve (Yoneyama, 1999) részletesen foglalkozik ezzel a jelenséggel.

Saját kérdőíves felmérésünk előzetes eredményei is utalnak az idzsime jelenlétére az iskolákban. A kérdésre, miszerint érte-e a gyermekét az iskolában idzsime, 93 válaszadóból 44 válaszadó (47.3%) állította, hogy igen, ezen belül szóbeli bántalmazás (32.2%, 30 fő), fizikai bántalmazás (3.2%, 3 fő) vagy mindkettő (3.2%, 3 fő).

Japánban az elmúlt években az idzsime új formában ütötte fel a fejét: egyre elterjedtebb a nettodzsó no idzsime, vagyis a cyber-bullying (számítógépes bántalmazás), amikor az iskola informális weboldalán, esetleg mobiltelefonos site-okon cikizik/szekálják/közösítik ki a kiválasztott gyermeket (Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology, 2011/b). Az internet használatát igen nehéz korlátozni, illetve az egyéneket beazonosítani, ezért az idzsime internetes formáját még nehezebb visszaszorítani, mint az iskolában esetleg észrevehető fizikai vagy lelki bántalmazást. Ráadásul hiába korlátozzák az iskolákban a mobilhasználatot, ezeket a website-okat leginkább tanítási időn kívül használják a gyerekek.

A határozott alá-fölé rendeltségi viszonyrendszerekre épülő japán társadalmi elvárások meghatározzák a viselkedés normáit. A nevelés célja a csoportba harmonikusan zökkenőmentesen beilleszkedő egyén. Ezért az iskolát elhagyó diákok legnagyobb része a társas viszonyok elégtelensége miatt fordít hátat az intézményes nevelésnek. Vagyis nem talál barátokat, és így kirekesztődik a csoportból. Az idzsime leggyakoribb oka is az, amikor valaki nem a csoportnak előírt viselkedésmintát követi, például eltérő ruházatban vagy felszerelésben jelenik meg (Yoneyama, 1999). A jelenséggel - érthető módon - nem csak a tudomány világa foglalkozik. A Fudzsi Terebi tévéműsora szerint például rohamosan növekszik azoknak a gyermekeknek a száma, akik a mellékhelyiségbe zárkózva költik el ebédjüket, ha nincs olyan társuk, akivel együtt étkezhetnének az iskolai menzán. Japánban elképzelhetetlen létforma az egyedüllét (Gordon Győri, 2006), hiszen a gyerekeket elsősorban arra nevelik, hogy be tudjanak illeszkedni a csoportba, amint azt a munkahelyeiken is elvárják tőlük. A szűkebb, a szociálpszichológia által belső csoportoknak nevezett közösségekbe való tartozás elengedhetetlenül fontos az egyén életében (Fülöp, 2006/a). Ezért Japánban még inkább súlyosnak számítanak a kirekesztő viselkedésformák (Gordon Győri, 2006). Mindamellett az iskolaelhagyás jelenségének komplex megértése érdekében a kulturális és (szociál)pszichológiai szempontokon túl sok más fontos szempontot is figyelembe kell venni. Ezek közül először a japán társadalom változásait vesszük számba, majd bemutatjuk a jelen gazdasági helyzetnek a családra, illetve az iskolai életre kiható változásait.


Az iskolaelhagyás mögött álló makrotényezők

Az elmúlt 10 évben Japán hatalmas változásokon ment keresztül. Először is, mint minden fejlett ország, Japán is a születendő gyerekszám csökkenésével küzd. (Yamada 2007). Az okok között legelső helyen szerepel az a nyugtalanság, hogy gazdaságilag megengedhető-e a szülők részéről a gyereknevelés (Akagawa 2004). Míg 1970-ben a születendő gyerekszám ráta 2.13 volt, addig 2003-ban csupán 1.29 volt, a népességszám fennmaradásához minimálisan szükséges 2.1 helyett (Yamada, 2007).

Emiatt egyszerűbb lett az egyetemekre való bekerülés. Bár az elit egyetemekre való bejutásért még mindig kemény küzdelem folyik, a rangsorban lejjebb álló egyetemek között - épp fordítva, mint korábban - verseny folyik azért, hogy összegyűjtsék a megfelelő számú hallgatót. Hogy az amúgy is csökkenő gyereklétszám miatt érezhető változásokon ne rontson tovább az iskolaelhagyás egyre növekvő mértéke, erre irányuló célokat igyekeznek megvalósítani az oktatáspolitikában. Már általános iskolás kortól jellemző az ún. "jutori kjóiku", vagyis a "lazább oktatás", amelyben a gyermeknek igyekeznek stresszmentesebb, tehermentesebb éveket biztosítani az iskolákban.

Ennek eredményeit már igazolják saját kérdőíves felmérésünk előzetes eredményei is. Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az iskolaelhagyás kiváltó oka, a szülők által adott válaszok sorában a legutolsó helyekre szorult a tanulással kapcsolatos terhelés, a stressz, illetve az alváshiány. Mindössze 9 szülő vélekedett úgy, hogy gyermeke iskolaelhagyásához köze lehetett a vizsgára való készülés okozta stressznek, csupán 8 szülő (8.6%) válaszolta azt, hogy az iskolai terhelés közrejátszott gyermeke iskolaelhagyó viselkedésében, az alváshiányt pedig alig 6-an (6.4%) vélték kiváltó oknak.

A dzsuku-k, az ún. kiegészítő iskolák (Gordon Győri, 2006) egyre nagyobb számban kínálnak angol nyelvi kurzusokat, mert úgy látják, hogy a mai japán gyermekek számára leginkább a nemzetközi életben való előrejutás a legfontosabb. Nyilvánvaló azonban a japán iskolák korábbi angol nyelvtanítási módszereinek kedvezőtlen hatása a versenyképtelenségre; saját bevallása szerint a felnőtt japán lakosság nem tud megfelelően angolul kommunikálni, ezért egyre népszerűbbek az anyanyelvi tanárokkal zajló, szóbeli kommunikációra összpontosító kurzusok. Tehát az előkészítő és kiegészítő - közöttük a nyelvoktatással foglalkozó - iskolák léte, munkája nagyon fontos, mint ahogy annak is nagy jelentősége van, hogy az ezek által biztosított tartalmak és tanítási módszerek korszerűek, és valóban a piaci igényekhez igazodók.

A felsőoktatás jelenlegi legnagyobb gondja a végzős egyetemisták elhelyezkedése. Az 1990-es években kipukkadt buborékgazdaság következményeként megszűnt az életreszóló foglalkoztatás, a recesszió miatt pedig a fiatalok friss egyetemi diplomával is csak nagy nehézségek árán tudnak elhelyezkedni.

A globális recesszió hatásai miatt Japán is számos pénzügyi problémával küzd. 2008 szeptembere óta érezhetően nőtt az álláskeresők száma például a Hello Work álláskereső cégnél, főként a középkorúak körében, akik közül a legtöbben egyértelműen a válság miatt voltak kénytelenek elhagyni munkahelyüket. 2009-ben a munkanélküliek száma meghaladta az 5.2 %-ot, amely 3.47 millió munkanélkülit jelent (Ministry of Health, Labour and Welfare, 2010). Ez hatással lehet a fiatalok tanulási kedvére is, hiszen egyre kevésbé érvényesül az az elv, ami arra épült, hogy aki megteszi a megfelelő erőfeszítéseket, az biztosan le is aratja annak gyümölcsét (Gordon Győri, 2006).

A recesszió hatással van a családi életre is. Csökken a fizetett túlórák száma, ezért az apák egyre több időt töltenek a gyermekeikkel, ami a 2. világháború utántól az 1990-es évekig szinte elképzelhetetlen volt. A gazdasági válság miatt a vállalatok leginkább a kifizetett túlórán tudnak spórolni, ezért több cégnél bevezették a "no overtime" napot, és a menedzsment felől is hallani "ma hamar menjünk haza" szlogent.

Habár az édesapák egyre több időt töltenek a családdal - ami jó hatással van a gyereknevelésre, mert az apukák is aktívabban bekapcsolódnak a családi életbe -, az 1980/90-es évekhez képest mégis egyre nő az iskolaelhagyók száma. Mi lehet ennek az oka? Ennek kiderítésére irányul kérdőíves felmérésünk, amelynek néhány előzetes eredményét fentebb már bemutattuk.

A gazdasági élet változásai hatással vannak a tanulók versenyhelyzethez való hozzáállására (Fülöp 2006/b), valamint a jövőről alkotott képére. Emelkedik a niito-k (a NEET betűszó kiejtett változatából: Not in Employment, Education or Training - sem foglalkoztatásban, sem oktatásban, sem képzésben nem lévők) száma is. Niito-nak azokat a 15 és 34 év közötti egyéneket nevezzük, akik az iskola elvégzése után nem helyezkednek el sehol sem, otthon élnek, a szüleik tartják el őket, és nehézségeik vannak a szigorú japán társadalmi rendbe való beilleszkedéssel (Ministry of Health, Labour and Welfare, 2010). A niitok között olyan fiatalok is találhatók, akik elit egyetemeken végeztek, tehát esélyük lenne, csak kedvük nincs a munkahelyi hierarchiába beállni. A számuk 2008-ban elérte a 640,000-et (Ministry of Health, Labour and Welfare 2010).

Ugyancsak nagy társadalmi probléma Japánban a hikikomori-k, vagyis a társadalom elől elzárkózók problémája (Hiroki 2008). Ez szorosan összefügg az iskolaelhagyással: ugyanis ha az iskolaelhagyó gyermekkel nem foglalkoznak megfelelően, gyakran előfordul, hogy a helyzet súlyosbodik, és az iskoláskorú gyermek elzárkózik a társadalom elől. Ez a felnőtt japán társadalomra is jellemző; a NHK - Nippon Housou Kyoukai: Japan Broadcasting Corporation közlése szerint 2010-ben az ő számuk is meghaladta a 600.000-et. Ezek a gyermekek vagy felnőttek semmilyen módon nem érintkeznek a társadalommal, és szinte az egész napjukat a szobájukba zárkózva töltik.


Az iskolaelhagyás ellen tett erőfeszítések

Látva a helyzet súlyosságát, a Japán Oktatási Minisztérium is igyekszik az iskolaelhagyás mértékét csökkenteni, illetve az iskolaelhagyó diákokat az iskolarendszerbe visszajuttatni (Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology, 2011/a). A főbb általános célkitűzések szerint

A konkrét célkitűzések szerint

A japán diákok közel 230 napot töltenek az iskolában egy tanév során, de ha levonjuk azokat a napokat, amikor közös kirándulást vagy pl. sportnapot rendeznek, akkor mintegy 200 tanulással töltött nap vár rájuk az oktatási intézményben. Az iskolaelhagyás meghatározott mértéke a 30 napot meghaladó hiányzás, ám azokra a gyermekekre is igyekeznek odafigyelni, akiknek hiányzása ugyan nem haladják meg a 30 napot, de többet hiányoznak az átlagosnál.

Sok iskola igyekszik még korai szakaszban felismerni az iskolaelhagyásra utaló tüneteket. Jó példa erre az Iszezaki város által fenntartott Azuma Minami Általános Iskola, ahol ugyan nincs konkrétan a standard értéket elérő diák, de az utóbbi években egyre növekedett azoknak a tanulóknak a száma, akik közel 30 napig hiányoztak az iskolából (Gunmaken Kyoushi Iinkai, 2007). Az iskola vezetői elhatározták, hogy megpróbálják még korai szakaszban felismerni a túlzott mértékű hiányzást kiváltó okokat, és azokat hatékony módszerekkel igyekeznek megszűntetni. Megújították az iskolakerülésről szóló kézikönyvet a tanári kar számára, s ebben az új kézikönyvben fő célkitűzésként azt nevezték meg, hogy olyan iskolává szeretnének lenni, ahonnan a tanulók nem akarnak hiányozni, de ha mégis előfordul a hiányzás, akkor a tantestület nem kizárólag az osztályfőnökre hárítja a probléma megoldását, hanem az egész iskolai kar együtt igyekszik megoldani a problémát.

Az iskolaelhagyás mértékét nem kizárólag az egyes iskolák igyekeznek visszaszorítani. Az iskolaelhagyó diákok és szüleik számára a tanácsadás az egyik megoldás. Természetesen az egyes iskolákban is van lehetőség tanácsadásra, konzultációra menni, de népszerűek azok a tanácsadók is, amelyek függetlenek az iskolától, hiszen akadnak szülők, akik az iskolapolitikában látják az okokat (Iskolaelhagyó Gyermekek Szülői Tanácsadása, 2009).

Léteznek egyéni, szülői és családi tanácsadások. Ezen tanácsadások célja, hogy a szülők megértsék a gyermekek lelkét, ne pedig csak pánikba essenek, ha a gyermekük kiválik a szervezett oktatásból. A legfontosabb azt megelőzni, hogy az iskolából kimaradozó gyermek elforduljon a társadalomtól, és a hikikomori állapota álljon be, amiről korábban már esett szó. E téren segít többek között a Free Space módszer is, amelynek az a lényege, hogy anyukák és önkéntesek egy kibérelt lakásban vagy közösségi házban biztosítanak helyet az iskolát elhagyó gyermekeknek annak érdekében, hogy ne egyedül legyenek, hanem közösen játsszanak vagy tanuljanak. Ugyancsak a hikikomori megelőzésére alakult a "Mentális barát" elnevezésű non-profit kezdeményezés, amikor az iskolától teljesen független önkéntesek vagy tanácsadók látogatják az adott gyermeket, hiszen ezekben a személyekben többnyire könnyebben megbíznak azok a gyermekek is, akik amúgy már csalódtak az iskolai életben. Szintén az ilyen tanulók részére alakultak az internetről elérhető tanulókörök ("paszokon kósúkai"), amelyek úgy biztosítják a tanulást, hogy a gyermeknek nem kell elhagynia a szobáját, mégis egy lépéssel közelebb kerül a társadalomhoz (Tajima, 2010).

Az első szerző Japánban folytatott kutatásai során részt vett olyan anyukáknak szervezett csoportos tanácsadásokon is, akiknek gyermeke elhagyta az iskolát. A csoportos tanácsadások nemcsak arra szolgálnak, hogy megoldást vagy legalábbis a helyzet enyhítését megkísérlő módszereket ajánljanak, hanem hogy megerősítést nyújtsanak az anyukáknak, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Japánban még mindig népszerű családmodell, hogy aki gyereket szül, az kizárólag a gyerekneveléssel törődik és vezeti a háztartást, amíg az apa dolgozik. Ezért az apáknak sokszor nincs idejük részt venni a családi életben, ugyanakkor jóval szigorúbb elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben. A csoportos tanácsadásokon ezért gyakran arra hívják fel a figyelmet, hogy amíg az apa hozzáállása egyáltalán nem elfogadó, hanem csakis követelő, addig a gyermek nem tud bizalmi kapcsolatot kiépíteni otthon, és ez lényegesen hátráltatja a javulást. A Hjógo megyei csoportos tanácsadásra 2010-ben egyre több apa is érkezett, ami nagyon pozitív változás, hiszen ezáltal nagy lépést tesznek az irányban, hogy megértsék, saját gyermekükben mi zajlik.

A résztvevő megfigyelői tapasztalatok szerint a tanácsok többsége arra irányul, hogy a szülők a társadalmi konvenciók szem előtt tartása helyett igyekezzenek a gyermekükhöz támogatóan, megértően fordulni, illetve ha gyermekeik az iskolában és tanulásban nem találnak örömöt, segítsenek abban, hogy a gyermekük az életben megtalálja azt a területet, amelyben kedvét leli, és ahol sikerélményeket szerez.


Távoli jelenség - közeli tanulságok

Ha mindezek után a hazai oktatásügy helyzetét idézzük fel, azt állapíthatjuk meg, hogy a magyarországi oktatás is sok problémával küzd; ezek között ott találjuk a roma származású gyermekek leszakadásának kérdését, az iskolákban egyre szaporodó szekálás, kiközösítés jelenségét, az iskolán belüli nyílt erőszakot mind a diáktársak, mind a tanárok ellen, s ezzel együtt a fiatalok jövőbe vetett hitének elhalványulását. A magyar oktatási rendszer is megújulásra vár: érthető, élvezhető tanórák szervezése és a szervezett oktatásba vetett hit újraépítése mind a tanulók, mind a szülők körében fontos elvárás. Érdemes tehát figyelemmel kísérni távoli országok oktatási rendszerét - nemcsak sikereit, hanem buktatóit - is. A japán oktatási rendszer a 2. világháború után a gazdaság mozgatórugója volt; ám ha az oktatás éppen a gyermekek örömteli éveit tünteti el, akkor csak szaporodik az iskolán belüli erőszak, az iskolaelhagyás, az iskolakerülés, a gyermekbűnözés, a drogfogyasztás, amelyek ellen nemcsak Japánnak, de immár Európa országainak is fel kell venniük a harcot.


Hivatkozások

Akagawa, M. (2004). Kodomo ga hette, nani ga warui ka (Csökken a gyereklétszám, mi lehet a baj?!). Tokyo: Chikuma Shinsho.

Asahi Shinbun (2009). Futoukou, dou tsukiau (Hogyan tekintsünk az iskolaelhagyásra?). 2009 október 7-14.

Fülöp Márta (2006/a). Egyéni és csoportos versengés a szervezetekben. In. Mészáros Aranka (Szerk.), A munkahely szociálpszichológiai jelenségvilága (pp. 194-232). Miskolc: Z-Press Kiadó.

Fülöp Márta (2006/b). Versengés a japán iskolában. In Gordon Győri János, Az oktatás világa Kelet- és Délkelet-Ázsiában: Japán és Szingapúr (pp. 334-364). Budapest: Gondolat Kiadó.

Gordon Győri János (2006). Az oktatás világa Kelet- és Délkelet-Ázsiában: Japán és Szingapúr. Budapest: Gondolat Kiadó.

Gunmaken Kyoushi Iinkai (2007). Futukou taisaku manyuaru (Iskolakerülést megelőző kézikönyv).
http://center.gsn.ed.jp/curriculm/data/seitosido/futoko_m.pdf [Letöltve 2011. 02.05.]

Hiroki, K. (2008). Kyouiku soudan (Oktatási tanácsadás). Tokyo Kyoushi Kyouiku Tekisuto Shiriizu 14, Gakubunsha.

Hosaka, T. (2005). School absenteeism, bullying, and loss of peer realtionships in Japanese children. In D. Shwabb, J. Nakazawa & B. Shwabb (Eds.), Applied Developmental Psychology: Theory, Practise, and Research from Japan (pp. 283-300). Greenwich: Information Age Publishing.

Hudra Nikoletta (2005). A viselkedészavarok megítélése az alsó tagozatban. Új Pedagógiai Szemle, 1, 103-117.

Iskolaelhagyó Gyermekek Szülői Tanácsadása (2009). Szóbeli közlés.

Johdoi, T., Kawatani, J., Shiraisi, S., Tomota, A., & Miike, T. (2009) Childhood Chronic Fatigue Syndrome and School Phobia in Junior High Students in Japan, Bulletin of the IACFS/ME
http://www.iacfsme.org/BULLETINFALL2009/Fall09JohdoiShortReport/tabid/395/Default.aspx [Letöltve 2011. 02.05.]

Kawai, H. (2001). Gakkō ni se wo mukeru kodomo (Az iskolának hátat fordító gyerekek), Tokyo: NHK Books.

Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology (2011/a). Futoukou he no taisaku ni tsuite (Az iskolaelhagyás megelőzéséről).
http://www.mext.go.jp/a_menu/shotou/seitoshidou/04121502/018.htm [Letöltve 2011. 02.05.]

Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology (2011/b). Nettojyou no ijime kara kodomotachi wo mamoru tameni (Hogy megóvjuk a gyermekeket a nettodzsou no idzsime-től)
http://www.mext.go.jp/b_menu/houdou/20/07/08073101/001.pdf [Letöltve 2011. 02.05.]

Ministry of Education, Culture, Sports, Science and Technology (2011/c). Futoukou jidou seitosuu (Az iskolaelhagyó gyermekek száma).
http://www.mext.go.jp/b_menu/shingi/chukyo/chukyo3/006/siryo/03112701/007/001.pdf [Letöltve 2011. 02.05.]

Ministry of Health, Labour and Welfare (2010). Chiiki wakamono Sapooto Steeshon jigyou (Helyi fiatalokat támogató állomás project).
http://www.mhlw.go.jp/stf/houdou/2r98520000004v8c.html [Letöltve 2011. 02.05.]

OECD (2010). Strong Performers and successful reformers in education: Lessons from PISA for the United States.
http://dx.doi.org/10.1787/9789264096660-en (Letöltve 2011. 01. 22.).

Osaka Jidou Gyakutai Deeta (Oszaka Gyermekbántalmazási Adatok] (2009).
http://www.city.osaka.lg.jp/kodomo/page/0000050492.html (Letöltve 2011. 02. 07.)

Sárik Eszter (2001). Az iskola betegei, avagy beteg-e az iskola. Új Pedagógiai Szemle, 6, 15-24.

Tajima, S. (2010). Futoukou: Nettowaaku wo ikashita tamenteki enjyo no jissai (Iskolaelhagyás: Sokrétű támogatás kialakítása közösségek létrehozása által). Kabushikigaisha Kongo Shuppan, Tokyo.

Yamada, M. (2007). Shoushi shakai nihon: Mou hitotsu no kakusa no yukue (A gyereklétszám csökkenésével küzdő Japán: Még egy szakadék feltűnése) Tokyo: Iwanami Shoten.

Yoneyama, S. (1999). Japanese high school: Silent and resistent. London: Routledge.

 

Gál Attila

A finnországi oktatás a magyar szaksajtóban

Bevezetés

Az utóbbi két évtizedben a hazai és nemzetközi színtéren megjelenő, oktatásról szóló kommunikációban jelentős szerepet kapott Finnország. Kezdetben "finn példáról", majd különösen Finnországnak a PISA tanulói teljesítménymérésen elért teljesítménye alapján a "finn modell"-ről volt szó. A "finn példával" és a "finn modellel" kapcsolatban fontos kérdésnek tekinthető, hogy a magyar nyelven elérhető publikációk alapján milyen tudás halmozódott föl Finnország oktatási rendszeréről, annak kialakulásáról, társadalmi hátteréről, a kialakulást övező szakmai vitákról, az oktatás és tanítás mindennapjairól. E tudás összegzésével válaszolható csak meg az a kérdés, hogy mi is a "finn modell" jelentése a hazai közegben, és mi az oktatással, a neveléssel kapcsolatos tartalma.

A kérdést annál is inkább aktuálisnak tekintjük, mert Arild Tjeldvoll jóslata szerint, miután alap- és középfokon a PISA-teljesítménymérések eredményeként nemzetközi hírnevet szerzett a finn oktatás, a fejlesztés következő fázisa a felsőoktatás lesz (Tjeldvoll 2008). Mivel a finn egyetemek jelenleg nincsenek a világ élvonalában, a finn (oktatás) politika törekvése, hogy ez megváltozzon (Tjeldvoll 2008, 94). Eszerint az elkövetkező években ugyanúgy hallhatunk majd a "követendő finn példáról", a "finn modellről", mint jelenleg is vagy korábban, és ezek jelentésükben talán éppen napjainkban bővülő fogalmak. A törekvést igazolni látszik a finn felsőoktatásról és a tanárképzésről szóló publikációk újabb vonulata[174].

Dolgozatunkban arra vállalkozunk, hogy áttekintést nyújtsunk annak a szövegvilágnak egy csoportjáról, a 2003-ig megjelent publikációkról, amelyek magyar nyelven az oktatási és nevelési (szak)lapokban, valamint nyomtatásban megjelent információs forrásokban találhatóak meg a finn oktatás világáról. Célunk az ezeken a fórumokon megjelent írások természetének felderítése. Jelen tanulmányunkban a központi kérdések: (1.) az oktatás mely vonatkozási jelennek meg a Finnországról szóló neveléstudományi és oktatási tárgyú kommunikációban, (2.) megbízhatók-e a magyar nyelven Finnországról megjelent publikációk?

A feldolgozandó szövegek összegyűjtésére a hazai elektronikus katalógusokat használtuk (az OPKM elektronikus katalógusa, matarka.hu, a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár katalógusa). Feltételezve, hogy a könyvtári állományokban megjelent tételek hiányosak, a kulcsszavas keresést kiegészítettük a hólabda-módszerrel, azaz az elért publikációk irodalomjegyzékéből és hivatkozási adatiból is tájékozódtunk.

A szándékunk a szakmai témájú publikációk feldolgozása, ezért jelen tájékozódásunk a neveléstudományi (akadémiai), és a szakmai (pl. módszertani) folyóiratokban megjelent írásokra összpontosít. Ezért hagytuk figyelmen kívül a közéleti lapok és napilapok Finnországról szóló publikációit. Szintén szűkítettük a feldolgozandó szövegek körét akkor, amikor nem vettük figyelembe az elektronikus szakmai fórumok, blogok szövegeit. A vonatkozó publikációkat a fentiek szerint felderítő tájékozódásunk jelenlegi fázisa 2010. szeptemberében lezárult.

Jelen dolgozatunkban a PISA-mérések első hazai értelmezésének publikációit tekintjük az elemzés végpontjának. Megfigyeléseink szerint ugyanis a PISA teljesítménymérések eredményeinek értelmezése tapasztalataink szerint az utóbbi években (kb. 2003 óta) jelentősen befolyásolta a Finnországról szóló oktatási tárgyú kommunikációt, felerősödtek ugyanis a (PISA teljesítményeket egyébként is övező) oktatáspolitikai vonatkozású hangok. Így a megjelölt dátumot megelőzően keletkezett szövegeket célszerűnek tartjuk egységben kezelni. Elemzésünket így összességében a 46, a PISA-teljesítménymérések ismertetése előtti szöveg értelmezésével végezzük. Kitekintéseinkben és az összegző részben később megjelent szövegekre is utalunk.

Hangsúlyozzuk, hogy jelen tanulmányunk célja elsősorban a tájékozódás az adott témában. Bizonyos, hogy Finnországot a megtalált szövegeknél jóval több említi, ezek vizsgálata a későbbiekben bővítheti és árnyalhatja az alábbiakban megfogalmazottakat. Abból a szempontból viszont jogosnak tűnik a nem minden lehetséges szövegre kiterjedő vizsgálat, hogy a Finnországról való magyar nyelvű szövegeknek az alábbiakban bemutatott csoportja a Finnország felől érdeklődők számára megkerülhetetlen. A gyakorlat felől közelítve tehát ezek a szövegek nagyban meghatározzák azt, hogy az érdeklődő, vagy a kutató mit tudhat Finnországról Magyarországon.


1. A feldolgozott szövegek tartalmi elemzése

A PISA-teljesítménymérés hazai recepcióját megelőző időszakból összesen 46 oktatási tárgyú, finn vonatkozású, folyóiratokban és szaklapokban megjelent szöveget derítettünk föl. Az első felkutatott szöveg 1988-ban jelent meg, azért meglepő, mert (különösen a hazai egyetemek finn nyelv és irodalom valamint finnugor tanszékeinek köszönhetően) az 1960-as évektől kezdve élénk kapcsolat bontakozott ki hazai és finnországi felsőoktatási intézmények között; oktatási témájú kutatásokra (pl. a szakirodalom tanulmányozása) így széles körben nyílt lehetőség. A jelenség magyarázata az lehet, hogy az említett időszaktól kezdve a kétoldalú érdeklődés kizárólag az irodalmi és a történeti nyelvészeti témákat érintette. Egyéb irányokba pedig akkor sem nyitottak a kulturális kapcsolatok kutatói, amikor a történelmi-politikai helyzet és a technikai haladás megszüntette az oktatási tárgyú témák iránti tájékozódás lehetőségeit (lásd pl. a Specimina Fennica és a Hungarologische Beiträge számait).

A szövegek megjelenési idejét tanulmányozva megállapítható, hogy vizsgált időszakban nem követhetőek nyomon feltűnő hazai érdeklődési hullámok Finnország felé. A publikációk harmada a rendszerváltást megelőző időszakban és az azt követő három évben jelent meg. 1988 és 1993 között az évi 3-4 megjelenéssel ugyanakkor Finnország az oktatási tárgyú szakirodalom preferált országa volt. A finn oktatás iránti érdeklődést mutatja, hogy már ebben az időszakban megjelentek a finn iskolai életet személyes tapasztalatokon keresztül bemutató írások (pl. Horváth 1989, Nagy 1989). Megjegyzendő, hogy ebben a korai időszakban jelent meg bemutatott szövegeink egyetlen, tudományos kérdéseket felvető tanulmánya (Setényi 1988).

A publikációk megjelenési helyeit megvizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy a 1988 és 2003 között a tudományos igényű lapokban alig jelent meg Finnországot középpontba állító tanulmány. A Magyar Pedagógia közölt három finnországi vonatkozású szöveget (Setényi 1988, Tompa 1991, Báthory 1993), az Educatio pedig egy ismertetést egy finn nyelvű oktatáspolitikai elemzéseket felvonultató tanulmánykötetről (Setényi 1993) és egy fordítást a finn tanárok etikai kódexéből vett részletekről (Várady 1998). 41 szöveg megjelenési helyei módszertani folyóiratok, oktatási témákban tájékoztató kiadványok, társadalomtudományi folyóiratok és olyan lapok, amelyek részben tudományos, részben szakértői tanulmányokat jelentetnek meg (Pedagógiai Szemle, Új Pedagógiai Szemle, Felsőoktatási Szemle).

A 41 olyan szöveg, amely nem tudományos lapban jelent meg, mutat néhány közös sajátosságot. 1) általában rövid terjedelműek, gyakoriak az egy oldalasnál rövidebbek. 2) az adott lapokban jobbára nem fő helyen, hanem mellékletben jelennek meg, vagy a külföldi kitekintést, külföldi híreket és érdekességeket bemutató rovatokban. Ezek miatt is több esetben a szerzők neve nem jelenik meg a publikációk mellett, ezekre a lap nevével hivatkozunk (pl. MNT 2002). További példák a Köznevelésben megjelent írások (pl. Wágler 1989, Ladányi 1990), és ide sorolható Schweizer (1999) is, amely sokat sejtető címe ellenére (A finn oktatásügyről) rövid összefoglalást takar egy svájci napilapban (Neue Zürcher Zeitung) a finn oktatásügyről megjelent újságcikknek.

Az elemzett szövegeket tárgyuk szerint is jellemezhetjük (1. táblázat). Az egyes oktatási vonatkozások csoportjainak elnevezését a szövegek témái alapján állapítottuk meg. A fentebb említett megjelenési helyek és a publikációk rövid terjedelme miatt a szövegek jól azonosíthatóan egy kiválasztott oktatási szinthez vagy színtérhez köthetők. Négy szövegnél - Tóth (1989), Szabó (1989), Majzik (1989), Novák (1998) - állapítható meg, hogy a szövegek két kategóriába is besorolhatók.

A téma szerinti csoportosítás az alábbiakat eredményezi:

1. táblázat. A feldolgozott publikációk téma szerinti csoportosítása

Általában az oktatás (pl. az oktatás körülményei, napi gyakorlata)

Nagy (1989), Horváth (1989), Ladányi (1990), Tompa (1991), Tompa (1993), Schimdt - Venter (1993), Setényi (1993), Kuknyó (1994), Kiesi (1994), Sinko (1994), Novák (1995), Novák - Hyrö (1995), Novák - Uusiheimo (1996), Mihály (1997), Várady (1998), Schweizer (1999), Kőrösiné (2000)

Általános iskola

Tóth (1989), Báthory Zoltánné (1990), Kivovicsné (2000), Naantanen - Major (2001)

Bölcsőde, óvoda

Horváth (1990), Kolos 1996a,b)

Felnőttkori szakképzés

Majzik (1989)

Felnőttoktatás, lifelong learning

Majzik (1989), Major (1997), Járosi (1997), Sivonen (1999), Vadász (1999), Szakképzési Szemle (2002), MNT (2002), Varga (2002).

Felsőoktatás

Szabó (1989), Rózsa (1989), Sárkány (1991), Novák (1998), Magyar Felsőoktatás (2001)

Középiskola

Tóth (1989), Wágler (1989), Báthory (1993), Boros (1993)

Oktatáspolitika

Setényi (1988), Rózsa (1989), Majzik (1992)

Tankötelesek szakképzése

Tóth (1990), Szűcs (1991), Illés (2000), Szakoktatás (2003)

Tanárképzés

Szabó (1989), Novák (1998)


A legmarkánsabb szövegcsoportnak az Általában az oktatás elnevezésű kategóriát tekinthetjük. Az ide tartozó szövegek olyan módszertani, oktatáspolitikai, oktatásszervezési kérdéseket érintenek, amelyek az oktatás egészére vonatkoznak. Ezen a szövegcsoporton belül hangsúlyos témának tekinthető a technikai eszközök finnországi használatának bemutatása, és az amellett történő érvelés, hogy a finn iskolákban az oktatás különböző szintjein sokkal inkább használják az IKT eszközöket (Nagy (1989) és Horváth (1989) esetében a televíziót és videó-felvevőt), mint a magyar iskolákban. A bölcsődéhez, óvodához, a közoktatási szintekhez és a felnőttoktatáshoz kapcsolódó szövegek száma hasonló. Ezek között két eltérő karakterű szövegcsoport különböztethető meg.

A finn óvodákról, bölcsődékről, az általános- és a középiskoláról szóló szövegek mindegyike egyéni élményekről számol be, azaz a szerzők leírják, látogatásaik alkalmával milyen oktatási körülményeket, milyen technikai felszereltséget, a gyerekekkel történő foglalkozás milyen munkaszervezési eljárásait tapasztalták. Nem véletlen, hogy az írások nagyrészt reagálnak a rendszerváltás éveinek magyarországi oktatási viszonyaira, és a finn körülményeket tekintik követendő példának: a Finnországban tapasztaltak "elérhetetlen, de követendő példák" (Kuknyó 1994, 42.); a finn "kormány messzemenően biztosítja azokat a tárgyi és személyi feltételeket, amelyekkel - óvodától egyetemmel bezárólag - lehetővé teszik az optimális tanulást, személyiségfejlődést" (Báthory Zoltánné 1990, 29.); "Finnországban a pedagógusok, a tanárok így az óvónők is a társadalomban elismert helyet foglalnak el" (Kolos 1996b, 30.). Utóbbi beszámolóban, és annak módosítás nélkül megjelent változatában (Kolos 1996a) a szerző mintegy lajstromba szedi a magyar pedagógusok napi problémáit, és azok lehetséges megoldásaként mutatja be a finn viszonyokat: tapasztalatai szerint a finn óvodákban nincsen zsúfoltság, egy pedagógus 6-7 gyerekkel foglalkozik egyszerre, az adminisztrációs teendők elenyészőek, megfelelőek a munkakörülmények, az óvoda berendezése barátságos (Kolos 1996a,b)

A felsőoktatásról és a felnőttoktatásról szóló szövegek között kisebb számban jelenik meg a személyes tapasztalatok leírása (Tóth 1990, Varga 2002); sokkal jellemzőbb ezzel szemben a törvényi háttér bemutatása, és a mindenkori fejlesztések irányait körvonalazó dokumentumok ismertetése. Így ezekben a szövegekben jól követhető, hogy a finn felsőoktatás és a felnőttoktatás rendszere olyan oktatási színtérként jelenik meg, amelynek törvényi háttere és fejlesztési filozófiája illeszkedik az európai uniós célkitűzésekhez és az OECD által meghatározott fejlesztési irányokhoz: Vadász (2002) például egy olyan konferenciáról számol be, amelynek témája az "Élethosszig tartó tanulás, a szabad művelődés és a civil társadalom (Vadász 2002, 4.), a Szakképzési Szemle 2002/4. számában (a szerző megjelölése nélkül) közölt írás pedig az Európai Unió által meghatározott fő cél, Európa versenyképessége szempontjából foglalja össze, hogy több ország - köztük Finnország - mit tesz törvényi szinten a munkanélküliség kezelésében a kitűzött cél elérése érdekében.

Tanulságos, ha áttekintünk egy mindössze három szövegből álló csoportot, az oktatáspolitikai vonatkozású publikációkat. Időrendben az első Setényi (1988) szövege, ebben a szerző a finn oktatáspolitikai viták világáról számol be. Finnországot kis népességű, a globális folyamatoktól függő országnak mutatja be, csakúgy mint Magyarországot, és a szerző szerint az oktatásügyet érintő viták Magyarország számára is hasznosíthatók. A tanulmány megállapítja, hogy Finnországban a "sikeres" oktatási rendszer kialakítása évtizedes polémiák és érdekellentétek mentén alakult ki. Ilyen vitáknak mutatja be a gazdasági élet és az oktatás érdekeinek szembenállását, az egyetemek szerepkeresését az 1970-80-as években, az érdekeit védő, de az oktatás világába beavatkozó bürokrácia rendszerét. Ennek a szemléletnek és a problémák hátterét megvilágító szándéknak a másik két szövegben nem látjuk nyomát. Majzik (1992) és Rózsa (1989) pusztán ismertetnek oktatáspolitikai elveket és szándékokat, jobbára nemzetközi szervezetek finn vonatkozású kiadványainak és adatainak idézésével. E két szöveg ezzel mintegy hagyományt teremtett: a nemzetek feletti szervezetek dokumentumainak és elemzéseinek idézése végigkíséri a Finnországról szóló hazai oktatáspolitikai tárgyú írásokat, különösen a PISA eredményekkel kapcsolatos publikációk esetében erőteljes ez a megoldás (pl. Benedek (2005), Mihály (2003)). A nemzetek feletti szervezetek véleményének elfogadása pedig tetten érhető a Finnországot szinte példának tekintő publikációkban (pl. Báthory (1993); itt a szerző a finn érettségi rendszerének előnyeit veszi sorra).


2. A megbízhatóság kérdése

A finnországi oktatás világával való megismerkedésnek Magyarországról két lehetséges módja van. Az egyik a személyes, lehetőleg hosszú időre kiterjedő tapasztalat. A másik mód a szövegeken keresztül történő tapasztalatszerzés; a nagy földrajzi távolság miatt ez a reálisabb út. Utóbbi esetben nem tekinthetünk el attól, hogy megvizsgáljuk: ezen szövegek tudományos szempontból mennyire tekinthetők hitelesnek, elfogadhatónak. Dolgozatunk jelen fejezetében arra vállalkozunk, hogy a történettudományi forráskritika módszerének mintájára alapozva megbízhatósági vizsgálat alá vessük a feldolgozott 46 szöveget. Feltevésünk szerint ugyanis a szövegek hitelességét az biztosítja, ha a szakmai (például pedagógiai) vagy tudományos normáknak megfelelnek. Három szempontot alkalmazunk a jellemzésre. Tipizáljuk a szövegeket kommunikatív sajátosságaik alapján, azaz igyekszünk műfaji besorolást kapcsolni hozzájuk. Vizsgáljuk az ábrázolt tárgytól való érzelmi távolságtartást. Végül az alapján jellemezzük a szövegeket, hogy megállapításaikat milyen forrásokra hivatkozva állítják. A vizsgálat módszertani megalapozása Kozma - Sike (2006) alapján történt.

A szövegeket műfaj szerint csoportosítását a 2. táblázat mutatja be.

2. táblázat A feldolgozott publikációk műfajok szerinti csoportosítása

Élménybeszámoló

Tóth (1989), Wágler (1989), Horváth (1989), Horváth (1990), Tóth (1990), Báthory Zoltánné (1990), Szűcs (1991), Boros (1993), Kuknyó (1994), Kolos (1996a, b), Major (1997), Vadász (1999), Kivovicsné - Oravecz (2000), Magyar Felsőoktatás (2001), Varga (2002)

Interjú

Novák - Hyrö (1995), Novák - Uusiheimo (1996), Naantanen - Major (2001)

Ismertetések, konferencia-beszámolók

Nagy (1989), Majzik (1989), Ladányi (1990), Majzik (1992), Schmidt - Venter (1993), Setényi (1993), Novák (1995), Mihály (1997), Járosi (1997), Novák (1998), Várady (1998), Vadász (1999), Schweizer (1999), Illés (2000), Kőrösné (2000), Szakképzési Szemle (2002), MNT (2002), Szakoktatás (2003)

Szakértői tanulmány

Rózsa (1989), Sárkány (1991), Báthory (1993), Kiesi (1994), Sinko (1994)

Tankönyv

Szabó (1989)

Tudományos dolgozat

Setényi (1988), Tompa (1991), Tompa (1993), Sivonen (1999)


A vizsgált szövegek között feltűnően nagy számban jelennek meg azok, amelyek a szerző személyes finnországi élményeit örökítik meg. 16 ilyen szöveget találhatunk, ez a feldolgozott publikációk harmada. Ezt a csoportot Élménybeszámolóknak neveztük. Ezek szerzői a szövegek tanúsága alapján jobbára rövid, legfeljebb kéthetes finnországi tartózkodás eredményeként szerzett tapasztalataikat írják le. A külföldi tartózkodás csaknem minden esetben szervezett utazás keretei között valósult meg. Egy publikáló jelezte, hogy konferencia apropóján tartózkodott Finnországban, és a konferencián kívüli programokon szerzett személyes tapasztalatot (Vadász 1999), egy szöveg szerzője magánutazás céljából tartózkodott egy hónapig Finnországban és a szomszédos általános iskolai diákjait távolról megfigyelve (!!!) készítette beszámolóját (Báthory Zoltánné 1990). A leírások életszerűek, a szövegekben leginkább az iskolai életről szerzett pillanatnyi benyomások olvashatók. Visszatérő elem a beszámolókban a rendezett iskolai környezetre való utalás (pl. Tóth 1989), a tanárok megfelelő felkészültsége (pl. Wágner 1989), a modern felszereltség az iskolában (pl. Horváth 1989), a gyermekbarát légkör (pl. Kolos 1996a,b). Az élménybeszámoló jellegénél fogva nem meglepő, hogy szintén gyakran történik utalás a finnek vendéglátásának magas színvonalára és a finom menzai ételre (!!!) (pl. Kivovicsné - Oravecz 2000).

Több esetben megtörténik, hogy a szöveg szerzője túllép az élménybeszámoló tapasztalatain, és felszínes észlelések ellenére, az összefüggések ismerete nélkül általános következtetést von le, ítéletet mond a finn oktatás bizonyos vonatkozásairól, pl. "Finnországban az oktatást a nemzeti fejlődés szempontjából elsőrendű tényezőnek tekintik" (Szűcs 1991, 6); "Nagy szorgalommal, óriási eredményeket ért el ez a kis nép. Korszerű, magas színvonalon dolgozó iskolarendszert épített ki, amely bizonyítéka a társadalom, a gazdaság folyamatos fejlődésének. Sokat tanulhatunk északi rokonainktól" (Boros 1993, 28.).

A szövegek szándéka nyíltan a mintakeresés, a magyarországi viszonyok kritikája és a fejlesztési utak kijelölése. Visszatérő nyelvi fordulat a "természetes", "természetesen" szó a finn viszonyok bemutatására. Ez a szó szövegeinkben azt jelzi, hogy a finnországi oktatás gyakorlata és körülményei a hazai közegből hiányzó, de vágyott újításokat nyújtják a szemlélődőnek: "természetesen" nem padsorok vannak a tantermekben, hanem a padok csoportmunkára alkalmas elhelyezése (Báthory Zoltánné 1990, 7.), "természetes, hogy ezekben az iskolákban a nevelés és a gondozás szélsőségesen egyénre szabott" (Kuknyó 1994, 44.)

Az előző szövegekhez hasonló mennyiségben (18) jelennek meg a különféle szövegismertetések. Ezek között olvashatók konferencia-beszámolók, dokumentumok, illetve a finnországi oktatási viszonyokat meghatározó szabályozás bemutatásai. Ide soroltuk a kis számú fordítást is (Várady 1998, Schweizer 1999); szemléletükben ezek is az ismertetés egy változatának tekinthetők. Kiemelendő egy könyv bemutatása (Setényi 1993): ennek szerzője ugyanis az eredeti (finn nyelvű) szöveg ismeretében írta bemutatóját, míg a többi szöveg (amennyiben közlik a publikációk szerzői) jobbára angol szövegekre építenek.

Az ismertetésekkel kapcsolatban hasonló az észrevételünk, mint az Élménybeszámolók szövegeinél: a szerzők többször azonosítják a valóságot az olvasmányaikból kibontakozó világgal. Ezt komoly problémának tartjuk, hiszen bármely ország oktatási jellemzőinek megismerése a törvények szövegének, azok megvalósulásának és betartatásának együttes elemzésével lehetséges. Ennek a figyelmen kívül hagyása oda vezet, hogy a törvények alapján a szerzők általában ítéletet is mondanak a finn oktatási rendszerről vagy annak napi gyakorlatáról. Ez felvethető Mihály Ildikó ismertetésével kapcsolatban (1997). A publikáció címe a speciális oktatás gyakorlatának bemutatását ígéri, azaz kutatási eredményekkel kecsegtet, ennek ellenére pusztán a gyakorlat törvényi hátterét olvashatjuk. Hasonló logikai következetlenséget tapasztalunk Schmidt - Venter (1993) esetében is. Itt a finn oktatáspolitikai célkitűzések ismertetését követi a következő mondat: "Az etnikai összetétel oktatáspolitikai hatásait a finnek kétségtelenül modellszerűen oldották meg" (Schmidt - Venter 1993, 41)

A szövegek között elenyésző azok száma, amelyek megfelelnek a tudományos dolgozat műfaji jellemzőinek. Csupán négy ilyen szöveget találtunk, ráadásul két szöveg (Tompa 1991 és 1993) ugyanazon írás két változatlan közlése, így a tudományos szövegek száma összesen három. Sivonen (1999) oktatáspolitikai tárgyú írását annak ellenére tudományos szövegnek tekintjük, hogy nem közöl adataira vonatkozó hivatkozásokat. Ezt annak tulajdonítjuk, hogy a szöveg angol nyelvből történt fordítás, így elképzelhető, hogy szerkesztési okokból nem közölt jegyzeteket és felhasznált irodalmat a magyar nyelvű lap (Felsőoktatási Szemle). Báthory tanulmányát (1993) a szakértői szövegek közé soroltuk. A szerző a hazai és a finn érettségi vizsga rendszerét összehasonlító írásában a kérdésfeltevés (az érettségi menete és szabályozása) inkább adminisztrációs és vizsgatechnikai problémakörnek azonosítható, mint tudományos problémafelvetésnek. Meglepőnek tartjuk, hogy ennek ellenére az egyetlen pedagógiai tárgyú akadémiai lapban (Magyar Pedagógia) jelent meg ez a tanulmány.

A korábban több vonatkozásban megemlített egyetlen tudományos közlemény (Setényi 1988) esetében annak utóélete figyelemre méltó: a 2010-ig a jelen tanulmányunk szövegén kívül áttekintett további 54, azaz összesen 100 szöveg egyike sem hivatkozik erre. Ezt különösen figyelemre méltónak tartjuk, hiszen a szerző (noha főként sajtószövegekre építi következtetéseit) megalapoz egy olyan gondolatmenetet, amely hazai viták és érdekküzdelmek eredményeként kialakuló egységnek tekinti a finn oktatási rendszert, ráadásul egyedülálló módon körüljárja a rendszer kialakulásának történeti-politikai vonatkozásait. Leginkább figyelemre méltó például annak megállapítása, hogy a sokat dicsért szakképzési rendszer kiépítésére részben a Szovjetuniónak fizetendő második világháborús jóvátétel teljesítése miatt volt szükség (Setényi 1988).

A műfaji besorolás alapján már előre jelzi, hogy a témától való távolságtartás megkérdőjelezhető bemutatott szövegeinkben. Sőt, a bemutatott oktatási-nevelési elemhez való érzelmi viszonyulás vizsgálatát az egyik alapvető szempontnak tartjuk a Finnországról szóló publikációk jellemzésében. A szerzők részéről az érzelmi megnyilatkozások ugyanis sok esetben arról is árulkodnak, hogy az adott szöveg túl egy oktatási vonatkozás bemutatásának szándékán milyen céllal készült. Az ábrázolt finn jelenséghez kapcsolt emocionális tartalmakat a 3. táblázatban szemléltetjük.

3. táblázat A feldolgozott szövegekben a szerző részéről megjelenő érzelmi viszonyulás

Kritika

Novák - Uusheimo (1996), Naantanen - Major (2001)

Nem releváns a felvetés

Setényi (1988), Szabó (1989), Majzik (1989), Tompa (1991), Majzik (1992), Tompa (1993), Setényi (1993), Kiesi (1994), Sinko (1994), Járosi (1997), Várady (1998), Sivonen (1999), Kőrösné (2000)

Pozitív attitűd (pl. Dicséret, csodálat)

Tóth (1989), Wágler (1989), Rózsa (1989), Horváth (1989), Ladányi (1990), Horváth (1990), Tóth (1990), Báthory Zoltánné (1990), Sárkány (1991), Szűcs (1991), Báthory (1993), Schmidt - Venter (1993), Boros (1993), Kuknyó (1994), Novák - Hyrö (1995), Kolos (1996a,b), Mihály (1997), Major (1997), Vadász (1999), Schweizer (1999), Illés (2000), Varga (2002), Szakoktatás (2003)

Semleges

Nagy (1989), Novák (1995), Novák (1998), Kivovicsné - Oravecz (2000), Magyar Felsőoktatás (2001), Szakképzési Szemle (2002), MNT (2002)


A 3. táblázat alapján megállapítható, hogy a szövegek csaknem kétharmadában (28 szöveg) felfedezhető valamilyen érzelmi attitűd, azaz sérül a tudományos és a szakszövegektől elvárható távolságtartás. A 28 esetből 26-ban a szerzők pozitív érzelmeket fogalmaznak meg. Ez esetünkben azt jelenti, hogy követendő példaként tekintenek Finnországra, legyen szó a kisebbségi oktatásról (Ladányi 1990), a felnőttoktatás bizonyos aspektusairól (Varga 2002), vagy akár a tanárok megbecsüléséről és társadalomban elfoglalt helyzetéről (Schweizer 1990). Ha figyelembe vesszük, hogy pozitív viszonyulás a 26 szövegben lefedi az oktatás minden szintjét, valamint a jogszabályi hátteret és a napi oktatási gyakorlatra is vonatkozik (pl. Báthory 1993), elmondhatjuk, hogy a szövegek összességéből olyan kép konstruálódik a finn oktatási rendszerről, ami ellentétbe állítható a magyarországi viszonyokkal, és a szövegek szerzői egy vágyott fejlődési utat jelölnek ki a magyar oktatás előtt. Ezt példázza a következő idézet: "Amikor TU-154-es gépünk földet ért Ferihegyen, egyik fiatal kollégám kissé bánatosan így kommentálta utunkat: "Gép érkezett a jövőből." Eltűnődtem..., vajon abba az irányba együnk-e egyáltalán?" (Tóth 1990, 72)

A finnországi viszonyokról két esetben olvashatunk kritikát. Novák - Uusheimo (1996) interjút közöl egy finn számítástechnika-tanárral, a rövid beszélgetés alapján az eddig jellemzettektől eltérő kép jelenik meg Finnországról: a viszonyokat a hétköznapokban tapasztaló interjúalany 7-8%-os tanári munkanélküliségről, iskolabezárásokról, zsúfolt tantermekről, alacsony bérezésről beszél (Novák - Uusheimo 1996, 7.). Egy matematikatanítás-módszertani szövegben a finnországi matematika-tanítás hiányosságait mutatja be Marjatta Naantanen, a Helsinki Egyetem matematika-tanszékének professzora (Naantanen - Major 2001). A kritika ellentétben áll azzal a dicsérettel, ami a 2000-es PISA tanulói teljesítménymérések nyomán a finn matematikaoktatásról megfogalmazódik.

Egyfajta kritikaként, a kezdő finn tanárok elégedetlenségének kifejezéseként fogható föl Novák publikációja (1995). A szerző meg nem nevezett forrás alapján utal arra, hogy a finn tanárok panaszkodnak a kezdő fizetések alacsony szintjére. A szöveg szerint a 7900 finn márkás kezdő fizetést kevésnek tartják az érintett pedagógusok. Tekintve, hogy a szerző nem utal arra, a megélhetés milyen szintjét teszi lehetővé Finnországban ez az összeg, és a korabeli hazai viszonyok között ez a fizetési információ sokkal inkább megütközést kelthetett mint együttérzést finn tanárok irányában (1995-ös árfolyamon ez 258.000 Ft-nak megfelelő kezdő fizetést takar), ezt a szöveget a Semleges viszonyulású szövegek közé soroltuk.

A szövegcsoport egészére vonatkozó fontos jellemzőnek tartjuk, hogy az ábrázolt oktatási vonatkozások bemutatásában milyen forrásokra és hivatkozott irodalomra alapoznak és támaszkodnak a szerzők. Elvárható és feltételezhető, hogy - a tudományos publikációk kis száma ellenére - a téma különlegessége és a hazai közegre vonatkozó, úgy tűnik, folyamatos aktualitása miatt a publikáló szerzők hiteles információszerzési forrásokra támaszkodnak. Ennek ellenére tapasztalataink szerint a fentebb bemutatottakkal összefüggésben a hivatkozási információk is a szövegek megbízhatatlanságát igazolják.

A 46 szöveg összesen 42 hivatkozást jelez, melyeket a mellékletben tételesen felsorolva közlünk. Ez azt jelenti, hogy a szövegek átlagosan kevesebb mint egy forrásra támaszkodnak állításaik igazolásához. A 42-ből 24 angol nyelvű szöveg, 9 a finn nyelvű szövegre hivatkozások száma, ezekből hét Setényihez köthető (1988 és 1993), 7 esetben pedig magyar nyelvű szövegekre történik hivatkozás. 28 szöveg egyáltalán nem tartalmaz hivatkozott szakirodalmat vagy forrást.

A hivatkozó szövegek esetében érdemes megvizsgálni, mire is hivatkozik a szerző. A legmeglepőbb megállapításunk, hogy finn nyelvű szakirodalom nem jelenik meg a listában. Setényi (1988 és 1993) ugyan bő irodalomra építi a finn oktatáspolitika jellemzését, de szövegei napilapok és hetilapok kiválasztott évfolyamainak oktatási tárgyú cikkei, nem pedig szakszövegek. Ugyanő (1993) ismerteti az egyetlen olyan finn nyelvű könyvet (Arto Kankaanpää-Osmo Kivinen-Risto Rinne: Ammattirakenteet 2000), amely a vizsgált szövegekben egyáltalán említésre kerül.

A 24 angol nyelvű hivatkozott szöveg közül egy a tudományos folyóiratban megjelent tanulmány (Linnakylä, P.(1993): Exploring the Secret of Finnish Reading Literacy Achievement. Scandinavian Journal of Educational Research, Vol. 37. No. 1.), hivatkozza Báthory (1993). A többi hivatkozott publikáció vagy oktatáspolitikai dokumentumot takar a finn oktatási minisztérium részéről, vagy pedig az Európai Unió vagy az OECD statisztikáit jelenti Finnország vonatkozásában. A legmeglepőbb hivatkozásokat külön kiemeljük: Tóth (1990) egy szakképzési intézményben tett látogatásai beszámolójához használta fel az "Új Magyar Lexikon 2. kötet, 53. oldalát" (Tóth 1990, 68), Sárkány (1991) pedig a finn felsőoktatás rendszerét bemutató publikációjában használt fel egy külföldi diákoknak szóló prospektust (Higher Education in Finland. Guide for foreign students 1989-1990. Ministry of education, Helsinki 1989.).

A publikációk megbízhatósága szempontjából tapasztalatként megfogalmazható, hogy egy szöveg kivételével (Setényi 1988) nem találkoztunk olyan írással, amely alapján azt mondhatjuk, hogy a Finnországról kapott információk ellenőrzöttek és elfogadhatók. Ez bizonyos mértékig érthető a rendszerváltást megelőző évekből származó szövegek esetében, annál inkább meglepő, hogy a 2000 után megjelent szövegek sem idéznek nemzetközi összehasonlító neveléstudományi szaklapokat, megelégszenek a nemzetközi statisztikák idézésével.


3. A PISA-teljesítménymérések nyomán keletkezett szövegekről

Dolgozatunk jelen részében bemutatjuk a PISA tanulói teljesítménymérés eredményeként megélénkülő, Finnország felé tekintő érdeklődés nyomán megjelent hazai publikációk néhány jellemzőjét. Az előzőekhez hasonló részletes elemzésre jelen keretek közt nem vállalkozunk, megelégszünk az 54 szöveg főbb sajátosságainak bemutatásával.

A megjelent írások témájával kapcsolatos észrevételünk, hogy a PISA eredmények első hazai publikálása óta Finnországra vonatkoztatva központi helyen áll az oktatás "finn modelljére", "finn mintájára" történő hivatkozás. Ez jelenti egyúttal azt is, hogy ezekben a szövegekben vezető szerepet kapnak a közoktatási vonatkozások.

Finnország oktatási rendszerét, annak kialakulását, az oktatáspolitikai vitákat bemutató tanulmány egyelőre nem jelent meg. Annál gyakoribb a PISA-sikereket kommentáló megnyilatkozás. Az első ilyen szöveg egy három oldalas ismertetés 2003-ból (Mihály 2003). A szerző egy angol nyelvű kiadványt (lényegében a hivatalos finn elemzést a finn sikerekről) mutat be (Välijärvi et al. 2003). 2005-ben Benedek Mihály számol be konferencia-ismertetésében finnországi tapasztalatairól (Benedek 2005). A fenti két publikáción kívül a finn sikerekről a többi tanulmányban pusztán említés szintjén esik szó. A tanulmányírók kiemelnek (olykor önkényesen) egy-egy elemet a finn oktatás rendszeréből, és példaként említik a sikerek magyarázatára:

"Csapó Benő: Finnországban ma egyetemen képezik a pedagógusokat. (...) minden tanító egyben egy kicsit logopédus, egy kicsit pszichológus. Képes azonosítani a diszlexiás gyereket, de nem küldi sehova, mert ő maga felkészült arra, hogy ilyen esetben mit kell tenni, hogyan kell fejleszteni őt. (...) A másik fő programjuk, hogy megfelelő arányú legyen a tanító, az iskolában. Ezek lennének azok a konkrét lépések, amelyek kivezető utat jelenthetnek azokból a problémákból, amelyeket a PISA jelzett." (ÚPSz 2003/3),

"Az észak-európai, nordikus országok pedagógiai kultúráját (De különösen a svédekét és a finnekét) a liberális angolszász (amerikai) és a német pedagógiai hagyomány keresztezése jellemzi. Ez a hibrid - mint majd látni fogjuk - nagyon sikeresnek bizonyult" (Báthory 2002, 10)

A röviden bemutatott, PISA kapcsán kialakult publikációs hagyomány úgy tűnik, befolyásolja a Finnországról szóló oktatási tárgyú kommunikáció irányait. Egyrészt új tematikus motívumként mutatkozik a 2003 óta megjelent szövegekben az azelőtt teljesen hiányzó olvasás-szövegértési vonatkozások bemutatása, illetve preferált téma a tanárképzési sajátosságok ismertetése is.

Mit sem változtak a szövegek jellemzői a megbízhatóság szempontjából. Továbbra is jelentős a személyes élmények megjelenítése a publikációkban; ezen írások új generációjának tarthatjuk a konferencia-beszámolókat. A szövegek tehát továbbra is felszínesek, tudományos értékük csekély.


4. Összegzés

A PISA-teljesítményméréseket megelőző időszakból származó szövegek esetében "a finn példa" sokkal inkább irigylésre érdemesnek tartott kiragadott részleteket, a finn oktatási rendszerből (különösen napi gyakorlatból) vett elemeket jelentett: ez leginkább a jó tanári munkakörülmények és munkafeltételek, a tanárok társadalmi megbecsültsége fogalmakkal írható körül.

A PISA tanulói teljesítménymérések hazai kommentálása nyomán kialakult szakmai tárgyú kommunikációban a "finn modell" sokkal inkább politikai tartalmú kifejezés. Használói és a Finnországot példának tekintők két csoportba oszthatók. Az egyik csoport a szakértőké, akik szerepet játszanak a magyar (köz)oktatási rendszer és a nemzetek feletti szervezetek (EU, OECD) kapcsolatának megteremtésében. Megnyilatkozásaikban (legyen szó interjúkról vagy publikációkról) átveszik a nemezetek feletti szervezetek szempontrendszerét, annak alapján állítanak fel normákat a szervezetek tagországai számára. Ebben a vonatkozásba állítják példaként Finnországot, a "finn modellt". Az érvrendszerben ("Miért lehet Finnországot példának tekinteni?") központi szerepet kapnak a nemzetközi felmérések eredményei (pl. PISA-felmérés-sorozat). Olyan szövegekben találkozhatunk ezzel a szemlélettel, melyek szakértői tanulmánynak tekintendők, vagy az oktatáspolitikai véleményformálóktól származnak (ld. a bő nemzetközi PISA-irodalomból pl. Välijärvi et al (2001), a magyar nyelven megjelentekből ÚPSZ (2003/3), Novák (2008, 2009). Ennek a szemléletnek igen komoly a hatása az oktatás iránt érdeklődő közvéleményre, másként fogalmazva: alapjaiban befolyásolja a finn oktatás világáról a hazai közegben kialakult képet. (Erről bárki meggyőződhet, ha internetes keresők segítségével a "finn oktatás" vagy "finn oktatási rendszer" szókapcsolatokra keres.)

A finn példákat hangoztató másik csoport a többnyire elégedetlen, többre vágyó gyakorló pedagógusok csoportja, illetve a felnőttoktatás szervezeteiben, például népfőiskolai közegben érintett tanároké, szervezőké, akik egyéni élményeik nyomán mondanak véleményt egy-egy intézményről, bizonyos esetekben finnországi konferencián, néhány napos szemináriumokon tapasztaltak után.

A fentiekből következik, hogy a sokszor hivatkozott "finn példát" és "finn modell"-t a magyar nyelvű publikációkból nem ismerhetjük meg. Ez sokkal inkább üresnek tekinthető kifejezés, amely (képzetes) válasz a magyar oktatási rendszer vélt vagy valós,